Gyökkettők 4q3c18

GYÖKKETTŐK

SPONT GYULA

PUBLIO KIADÓ

2012

Minden jog fenntartva!

ELSŐ RÉSZ

1. A rendelőintézet hosszú folyosója üres még, hisz korán van. Azaz mégsem üres egészen, középtájon áll valaki, arccal az ablak felé fordulva szónokol némán. Időnként megemeli a kezét, hogy mondandóját nyomatékosítsa. Nem tudni, kinek beszél, mert a mellette lévő padokon nem ül senki.

Mögötte a két csukott ajtó egyike sima felületű, görbére sikeredett egyes van kézzel írva a VETKŐZŐ felirat fölé. A másik ajtó kazettás, rajta nagy hármas szám, és olyan kiírások, mint „Kérjük, kopogtatással ne zavarják a rendelést!”, illetve „A vizsgálat nem érkezési sorrendben történik.”

A bentről jövő zajok hallatán – széktologatás, fióknyitogatás, kulcs kattanása a zárban – a férfi lemerevedik pár másodpercre, aztán maga mögé pillant. Dilinós arckifejezése elárulja, hogy amit eddig csinált, nem véletlenül művelte.

Látványán meglepődik az ajtón kilépő asszisztensnő, zavarában ránézni se nagyon mer. Egy névlistát készül kitenni. Bal kézfejéről előre levágott ragasztócsíkok lógnak, azokat veszi le egymás után. Amikor végez a papírlap kiragasztásával, zörgést hall. A takarítónő érkezik. Maga előtt tolja kiskerekű kocsiját, amin az eszközei vannak: seprű, szemeteslapát, vödör, felmosó és különböző tisztítószeres flakonok. Az asszisztensnő láttán elmosolyodik.

– Jó reggelt, Erzsikém!

– Magának is, Bori néni! – Lopva a hadonászós fiatalemberre néz, s hangját lehalkítva teszi fel kérdését: – Tetszik ismerni ezt az… izét? – bök felé az ujjával.

– Hogy ne ismerném!… Szervusz, Ferike! – üdvözli a bolondot, aki feléje fordul, és tátogva visszaköszön, majd folytatja félbeszakított beszédét, melyet egyre hevesebb gesztikulálással kísér. – Jó gyerek ő, csak… – kivár, hogy másfelé nézzen – kicsit „lassú”. – S már mutatja is, hogy nincs nála minden rendben.

– Mennyire „lassú”? Nagyon?

– El lehetne ütni ezzel a tolikocsival is, pedig nem megyek százzal.

– Ajaj! Akkor nagyon.

– Annyira azért nem.

– Kinézetre elég aggasztó.

– Gyönyörködni én se szoktam benne – súgja a takarítónő, nehogy Ferike fülébe jusson. Ettől az asszisztensnő is elhalkul.

– Ahogy hadonászik!… Minél tovább nézem, annál jobban megijeszt. A főorvos úr traumatikusnak írná le. Úgy értem, pszichésen.

– Nem kell félni tőle, ártalmatlan. – Leveszi kocsijáról a seprűt, és kotrogatni kezd. – Ide is csupán a kontroll miatt muszáj elhozni. Hogy kiírassák a gyógyszereket, amiket szed.

– Ide? A pszichiátria eggyel odébb van.

– Ők is tudják. Csakhogy újabban nem szeretnek ott várakozni. Miatta – int a bolond felé. – Vele nehéz nem feltűnni senkinek.

– Megértem. A sérült emberek amúgy is roppant érzékeny lelkületűek.

– Az ő esetében pont fordítva van. Legutóbb szégyenbe is hozta az anyját. Eddig nem volt szokása, hogy ha nálánál betegebbel találkozik, odamegy és körberöhögi, de a múltkor bemutatkozott erről az oldaláról. Ma ezért „parkírozta” le inkább itt Jolika.

– Először azt hittem, forgalmat irányító rendőrt utánoz. Hogy olyat láthatott valamelyik kereszteződésben.

– Á, ki nem állja őket. Jogosítványt akart egy időben, és az anyja csak rájuk hivatkozva tudta lebeszélni róla. Hogy úgyis elvennék tőle, amilyenek.

– Megorrolt a rendőrökre?

– Meg, az ártatlanja. És úgy döntött, hóttig tartja a haragot. Nem felejt egykönnyen, minden őt ért sérelmet bevés az agyába.

– Mindent, amit nem kéne, ugye?

– Valahogy úgy. A cipőfűzést bezzeg nem hajlandó megjegyezni. Azért se! Akárki is találta fel a tépőzárat, őmiatta már megérte. Különben kínlódhatna vele Jolika minden reggel. Mert hiába nőtt meg őkelme – mutat Ferikére –, otthon hagyni mégsem lehet egyedül. Vinnie kell magával mindenhova.

– Elege lehet. Én nem bírnám türelemmel.

– Megpróbálja vele az úristen, annyi bizonyos, de ez akkor se „bírom, nem bírom” kérdése. Muszáj bírnia.

– Hát igen, a muszáj…

– Egyszer azzal vigasztalta a szomszédjukban lakó pap, hogy isten senki vállára nem tesz nagyobb terhet annál, amit ne lenne képes elhordozni.

– Inkább sose tudjam meg, mit bírnék!

– Nem rajtunk múlik sajnos.

– Lehet, hogy puszta előítélet részemről – mondja, szemét hosszan rajta tartva Ferikén –, de én az ilyenekre…

A takarítónő nem hagyja, hogy befejezze:

– Mielőtt bármi megjegyzést tenne rá, hadd védjem meg: ő más. Igaz, sok porcelán bánta, hogy a kezébe került, de szándékosan nem bántott még senkit.

– Nem szeretnék én lenni az első! – csattan fel az asszisztensnő, némiképp megbántódva attól, hogy a véleményét nem fejthette ki teljes egészében az előbb. – Szerintem felelőtlenség egyedül hagyni.

– Mondom, hogy nem kell félni tőle. Furán viselkedik, az igaz, de gondolkodik. A múltkor például fülem hallatára tette fel azt a kérdést, hogy miért csak „harapós kutya” feliratot látni a kapukon. Olyan, hogy kis kutya, nagy kutya, kani kutya, gumi kutya miért nincs kiírva sehol?

– Gumi kutya?… – kerekedik nagyra a szeme a csodálkozástól. – Az meg milyen?

– Ne tudná már! Amelyik pattogni kezd, hogy át bírja ugrani a kerítést, ha az ember megáll előtte.

– Van olyan tényleg. – A bolond felé fordulva hitetlenkedés foglalja el a mosoly helyét az arcán. – Ezek szerint olvasni is tud, nemcsak tátogni?

– Hogy ne tudna! – támaszkodik rá a seprűjére. – Az első osztályt elvégezte ő a kisegítőben két év alatt, de mert a többivel nem boldogult, nem erőltették tovább. Volt olyan is, hogy én mentem érte tanítás után. Bizony sokszor megtörülte a száját nálunk. Olyankor én kérdeztem ki a leckéjét. Sose felejtem el, mit válaszolt arra, hogy milyen állat a lepke. Azt, hogy madár. Hisz csak azok tudnak repülni. – Nevetgélve jajistenemez, és megy előre a seprűvel; benyúl vele a padok alá is. – Hogy mindig mindent összemorzsáznak!… – Nagyot nyögve egyenesíti ki a hátát. – Tőlünk nem messze, az első keresztutcában építkeztek az anyjáék. Osztálytársam volt Jolika. Még a szakiskolában. A büfé előtt akadtam ma össze vele… Hogy mennyit őszült mióta nem láttam! – mondja, úgy téve, mintha neki nem lenne őszes a haja. – Ott áll sorban, de nem halad sehova se, mert annyian vannak. Ferikének venne egy kis harapnivalót, magának meg kávét. Mielőtt beszálltam volna a liftbe, kérte, nézzek már rá a biztonság kedvéért, nehogy rosszalkodni kezdjen idefent. De úgy látom, jól elvan magával. Tévéset vagy mit játszik, csak le lett halkítva.

– Tévéset?!… És le van halkítva?… Most már értem, miért tátog. Vajon mit magyarázhat ilyen nagy elánnal?

– Erre én is kíváncsi lennék! No, de tüstént kiderítjük. Ha tévé, akkor távirányítóval működik ő is. – Letámasztja a seprűt, és úgy tesz, mintha elővenne valamit a zsebéből.

– Távirányítóval?!… Ez jó.

– Jolika jött rá, hogy így is el lehet hallgattatni, ha már több kettőnél. Megspórolja vele, hogy oda kelljen mennie hozzá. Úgy értem, magához a „készülékhez”. – Jobb karját a bolond felé irányítja. – Hallod, Ferikém? – A bolond leereszti a kezét, s figyel. – Édesanyád azért adta ide a távirányítótokat – kacsintása azt jelzi, egy kis hazugság belefér –, hogy ha van valami közlendőd, el tudd mondani. – Hüvelykujjával gombnyomást imitál. – Felhangosítalak.

Ferike rögtön reagál:

– Ön a híradót látja, kezdek.

– Hoppá! – hökken meg Bori néni. Egy gombnyomással elnémítja Ferikét, és úgy néz az asszisztensnőre, mint aki nem ezt várta.

– Tessék csatornát váltani, hátha azon jön… – hangzik a javaslat.

– Megpróbálhatom. – Ismét gombnyomást imitál.

Ferike lázba jőve kezdi hadarni:

– Lássuk, ki van a kép alatt! Lássuk! Lássuk már! Jaj, istenem, megőrülök! Ki nyeri a fődíjat? Hú, de izgalmas! Hú, de izgalmas!

A takarítónő jobbnak látja levenni a hangot:

– Úgy látszik, ő is nézi.

– Ki nem?

– Lássuk, mi van a következőn! – Elkapcsol.

Ferike gyermekcsatornára vált:

– És akkor a nyúl meg a róka… meg az erdő… meg a sok-sok virág a bokorba… és akik ott mentek, mentek, mendegéltek…

Bori néni ismét leveszi a hangot:

– Ezen mese van, ha jól veszem ki a szavaiból.

Erzsike rábólint:

– De nem láthatta még annyiszor, mint az előző műsort. Vagy csak nekem tűnt zavarosnak?

– Szerintem is jobb lesz, ha visszakapcsolom.

Ferike már nyitja is a száját:

– Villanyajtó nyílj ki! Villanyajtó nyílj ki! – mondja ütemesen.

– Nem villaajtó inkább? – kérdi Bori néni, miután elnémította a bolondot.

– Elérthette. Tessék visszavenni a híradóra, hátha van valami fontos – kéri, s a takarítónő engedelmeskedik.

Ferikének a híradó kapcsán mi más is ugorhatna be, mint hogy:

– Ez nem megszorítás!… Ez nem megszorítás!… Ez nem megszorítás!… – ismételgeti különböző hangsúlyokkal.

– Hagyjam itt? – veszi le a hangot Bori néni.

– Hallhattuk már épp elégszer, nem?

– Akkor elkapcsolom. Ilyentájt másikon is mondanak híreket. – Csatornaváltást imitál, és Ferike máris elbődül:

– Elkúrtuk! Elkúrtuk! Elkúrtuk!… – kiabálja, s az asszisztensnő megijed.

– Tessék azonnal elnémítani! Gyorsan, gyorsan!

– Mindjárt, kedves, mindjárt. – Nyújtja a karját, de izgalmában nem találja a megfelelő gombot. Addig viszi lejjebb a hangerőt, amíg a bolond el nem némul. – Nem ide akartam én… Félrenyomhattam véletlenül. Úgy látszik, ezen még mindig ez a hír.

Erzsike sápadtan néz körbe:

– Jaj, csak baj ne legyen belőle, Bori néni!

– Miből? Ugyan már! Rég lerágott csont ez. Amúgy meg nem hallotta senki rajtunk kívül.

– Még jó. De azért csak tessék eltenni a távirányítót, nem játékszer az. Ha a főorvos úr már itt lenne…

– Akkor?… Mi lenne akkor?

– Mostanában valahogy túl ideges – veszi halkabbra a hangját. – Tetszett volna látni tegnap. Olyat mondott, ha még egy beteg bejön ezen az ajtón, kiugrik az ablakon. Amilyen képet vágott hozzá, nem sok híja lehetett, hogy megtegye. Annyira elege van a „sok hülye betegből”. Mert újabban így fogalmaz, köztünk szólva – kapja kezét a szája elé.

– Elhiszem. Jót tenne egy kis répakapálás az ő idegeinek is a friss levegőn. – Lapátra sepri a szemetet.

– Az a baj tetszik tudni, hogy rajtam csapódik le minden. Sokszor úgy indulok el otthonról, hogy már előre egyben van a gyomrom. Mert hiába megy el az a beteg, amelyik felidegesítette, én maradok, és nekem kell elviselnem, amit…

– Pont ilyen volt az uram is. Kellett tűrnöm mellette eleget. Azóta van nyugtom – önti ki a szemetet egy műanyag zsákba –, mióta…

– Ne tessék már ilyet mondani!

– De!… Jobb helyen van ott, akárhova is került.

– Bori néni tudja.

– Túl vagyok rajta. – Kezét csípőjére téve néz körbe. – Jaj, de soká lesz este!

Az asszisztensnő a karórájára pillant:

– Fél nyolc sincs.

– Fél nyolc?… Jobb lesz igyekezni! A másodikhoz még hozzá se fogtam. – Visszateszi a kocsira a seprűt, és a felmosót veszi elő. – A főorvos úrral kapcsolatban meg annyit, hogy nem szabad félni tőle, akármilyen. Annál rosszabb.

– Igazából nem félek én…

– Csak akképp van vele, mint én voltam az urammal. Hogy azt kívántam, vagy ő lenne máshol, vagy én. Bizony sokszor nézett úgy rám, hogy a szemével meg tudta volna ölni azt a… Kill Billt is. – Kicsavarja a felmosót a vödörben. – Nem akartam szóba hozni, de ha már így alakult, mégis elmondom. A lenti mosdót takarítva összefutottam főorvos úrral.

– Igen? És?…

– Pontosabban ő futott majdnem belém, annyira sietős volt neki. De nem is ez a lényeg.

– Hanem mi?

– Az, hogy a mellette lévő vécébe beült egy ilyen nagy bajuszú bácsika, és átszólt neki erélyesen, hogy ne oltogassa folyton a villanyt.

Az asszisztensnő olyan képet vág, mint aki nem tudja, merhet-e nevetni.

– Hogy ne oltogassa a villanyt?

– Igen, mert mióta beszerelték azt a mozgásérzékelőt vagy mit, hogy ne égjen egész nap a lámpa, le s fel kapcsol magától. Gondolom, a bácsi még nem találkozott ilyennel, és azt hitte, hogy…

Erzsike a szájára tapasztja a tenyerét döbbenetében.

– Úristen! Ennek megint én fogom meginni a levét. Nagyon mérges lett?

– Csak mint aki nincs hozzászokva, hogy letolják.

– Hát most jól meg tetszett vigasztalni!

– Én nem felidegesíteni akartam ezzel, kedves, csak hogy…

– Hogy készüljek a legrosszabbra? – Benyit az ajtón, és félig kitárja, de nem engedi el a kilincset. – Ha csak egyszer nevetne egy jót saját magán… De szerintem sose jut el erre a fokra a lelki fejlődésben.

– Nem fejlődik ő már sehova, kedves, legfeljebb vissza. A foglalkozása jelenti számára azt a pumpát, amivel kellő méretűre fújhatja fel magát. Kezet csókolnék annak, aki végre kipukkasztaná.

– Bori néni mit tenne a helyemben?

– Jó kérdés!… – Kiáztatja, aztán kicsavarja a felmosót. – Kávét mindenesetre ne túl erőset adjon neki. A vérnyomása azóta az egekben lehet.

– Nem tudom, mikor fog ma jönni. Össze lettek híva mind a négyen. – Elveszi kezét a kilincsről, és előre-hátra mutat a folyosón a többi ajtó irányába.

– Eligazításra?

– Arra hát. Nem kell mondanom, hogy mivel kapcsolatban, ugye?

– Én is szoktam nézni híradót, nemcsak ez a félnótás. Vissza kell irányítani a

munka világába azokat, akikkel ezek a padok szoktak megtelni. Nem tudom, melyik fejes agyában fogant meg ez a megfogalmazás, de azóta feszt ezt hajtogatják. Csodálom, hogy Ferike kihagyta az előbb. – Ránéz a bolondra, aki visszatért korábbi elfoglaltságához, és némán magyaráz.

– Mintha ezek a szerencsétlenek tehetnének róla, hogy válság van. – Úgy mutat az egymásnak fordított padokra, mintha már mind tele lenne sorukra váró betegekkel.

– Az van, kedves, válság. Az mindig van. Abban nőttem fel, abban mentem férjhez, szültem, dolgoztam, szültem, dolgoztam, még most is dolgozok, pedig már nem lenne muszáj, de még mindig válság van. Hogy ebből nem bír hiánycikk lenni!

– Tetszik tudni, a baj már csak olyan, hogy sose olyankor nincs, amikor van.

A takarítónő rátámaszkodik a felmosóra:

– Ne kérdezzük meg Ferikét, mi a véleménye erről?

– Inkább ne kockáztassuk meg.

– Egy percig sem gondoltam komolyan – mondja nyugtatóan. – Honnan is tudhatná, mi fán terem a válság?

– Neki a jó! – sóhajt nagyot. – Ha így haladunk, levegőt sem tudunk venni ebből a kis pénzből.

– Úgy, úgy. A tojás ára például már most kétszer annyi, mint volt. – Felrak mindent a kocsijára. Utána eligazgatja a flakonokat, hogy ha elindul, le ne essenek.

– Ne is tessék mondani, borzasztó!

– De ugyanígy megy feljebb az ára mindennek. Már utálok boltba járni. Amennyire szerettem régen a bevásárlást, most annyira utálom ez végett. Mert amit belerakok a kosárba, annak felét vissza is teszem, mielőtt a pénztárhoz mennék, nehogy ne legyen elég hó végéig a konyhapénz. – Ferikére pillant. – Hol marad édesanyád ilyen sokáig?

Az asszisztensnő is a bolond felé fordul, de nem szól, csak a száját húzogatja. Kezét tétován ráteszi a kilincsre, mintha igazából bemenni sem volna kedve. Visszanéz Bori nénire, hátha mond még neki valamit.

– Jut eszembe… – kap homlokához a takarítónő – hoztam én magának valamit. Majdnem kiment a fejemből. – Újságpapírba tekert kétdecis pálinkás üveget csomagol ki, és felmutatja. – Na, mi van benne?… Amit ígértem, az.

– Ribizlipálinka?

Az eddig folyamatosan hadonászó bolond egyszeriben mozdulatlanná

merevedik, és abbahagyja a néma szövegelést. Figyel, hogy jól hallotta-e.

– Az ám! Elég lesz ennyi, ugye?

– Hogy ne lenne! Kóstolónak? Még sok is.

– Én ezt hívom igazi „ágyaspálesznek”, mert ágyban esik legjobban a kupicázása.

– Akkor én is ágyban próbálom ki. Megtapasztaltam már nem egyszer, hogy Bori nénire érdemes hallgatni.

– Lehet, hogy párologni fog, mert nem zár rendesen a kupakja, de nem találtam jobbat. – Lecsavarja, és beleszagol. – Még mindig érződik, hogy törköly volt benne idáig.

– Nem számít. Ízlelgetni akarom, nem szagolgatni. – Átveszi. – Jaj, de örülök!… Be is viszem gyorsan, nehogy így lásson meg valaki, pálinkás üveggel a kezemben. – Bemegy. – Ebbe az üres szekrénybe teszem. – Nyikordulás. – Eldugom a főorvos úr elől is.

A takarítónő utánakiált:

– Azt jól teszi. Nála sose lehet tudni.

– Ezt úgysem szokta nyitogatni. – Újabb nyikordulás hallatszik bentről.

– Aztán nehogy ma jöjjenek érte!… Úgy értem a szekrényért.

– Tán csak nem!… – jön ki, mosolyogva. – Megköszönni majd’ elfelejtettem. Köszönöm szépen, Bori néni.

A takarítónő megfordítja a kis négykerekűjét.

– Szívesen! De ideje mennem, sok még a híja. – Elnéz a folyosó vége felé, úgy sóhajtja. – Nem fogná meg a csapóajtót, kedves, amíg kitolom a járgányomat?

– Semmi akadálya. Már megyek is. Egyedül erre – ütögeti meg a kocsit – tessék ügyelni! – Nyitva hagyja az ajtajukat, és előresiet.

– Ha már ilyen segítőkész, Erzsikém, egy pillanatra leszaladnék a büféhez, hogy szóljak, minden rendben Ferikével idefent.

– Nyugodtan, megvárom.

– Csak azért, mert a múltkor is elvitte valaki a hipós flakont innen, a tetejéről, pedig egy percnél tovább nem hagytam ott.

– A hipót?

– Na, most szóljon hozzá!… Hogy milyen emberek vannak! – S már mennek is kifelé.

A bolondnak több sem kell. Miután meggyőződik róla, hogy nem látja senki, beszalad a nyitott ajtón. Csend, majd az előbbi nyikordulás, de most lassabban, és ismét csend. Kis idő múlva fémes zörgés. Rögtön utána csöngeni kezd a telefon odabent. A bolond ijedten dugja ki fejét az ajtón, a lábdobogás hallatán azonban visszahúzódik.

Az asszisztensnő futva igyekszik vissza:

– Hogy ez is mindig akkor szól, amikor nem ülök mellette!

– Úgy szokott lenni. Szia! – köszönti a vele szemben érkező, feltűnően rövid köpenyt viselő nő. Kopogós sarkú csizma van a lábán.

– Nem hiányzik, hogy főorvos úr legyen! – Siettében Erzsike figyelme elsiklik ama tény fölött, hogy a bolond már nincs ott, ahol utoljára látta.

– Ő?… De hisz épp te mondtad a múltkor, hogy ha meghalna, se lenne képes idecsörögni.

– Ez igaz. Ma azonban olyan inzultus érte, amihez hasonlóra még nem volt példa. Rászóltak a vécén, hogy ne oltogassa a villanyt, és ez megrázhatta lelkileg annyira, hogy kizökkenjen a saját kőbevésett napi rutinjából.

– Micsoda?!… Rászóltak?

– Rá. A legmegbízhatóbb hírforrástól tudom, Bori nénitől, úgyhogy… De ne mondd már tovább, Gitta drága!

– Dehogy! Olyannak ismersz? És hogy volt pontosan?

– Majd máskor, most szaladok.

– Akárki is, mire beérsz, úgyis leteszi.

Az asszisztensnő visszafordul:

– Úgy szokott lenni. – Összenevetnek. – Szia! – csapja be maga után az ajtót. A telefon abban a pillanatban elhallgat. – Na, mit mondtam!

2. Az üressé vált folyosón egy nyaksálas úr tűnik fel. Középtermetű, kövérkés, deresedő hajjal. Odamegy a hármas ajtóhoz, és a nevek közt keresni kezdi a magáét.

– Vlaszati, ez az. Én vagyok. – Leteszi válltáskáját az egyik padra, és kigombolkozik. – Első se voltam még itt.

Nem sokáig marad egyedül. A másodiknak érkező bajuszos úr kinézetre a negyvenes évei végén járhat. Ahhoz képest, hogy magas nyakú pulóvert vett fel, kifakult félkabátja nem látszik vastagon béleltnek. Fejfedője sem mai darab. Az ajtóra kiragasztott papírt böngészi a neve után kutatva, akár az előtte jövő. Nyugtázza, hogy megvan. Ahova lepakol, azon a padon ül a nyaksálas is. Odaköszön neki.

– Jó napot! – Hogy mondjon valami mást is: – Itt van már az orvos?

– Hogy lenne? Nem szokásuk időben érkezni.

– Hát nem, csakugyan nem. – Két kezét összedörgöli. – De hideg van odakint. Jöhetne már a tavasz!

– Hol van az még? Majd ha szép, sárgászöld giliszták nőnek a nyírfákra.

Bajuszos úr összehúzza szemöldökét.

– A barkákra gondol?

– Úgy is lehet mondani.

Beszélgetésüket egy bőrdzsekis férfi érkezése akasztja meg.

– Jó napot az urak… – teker egyet a nyakán – …nak! – Letelepszik velük szemben.

A bajuszos furcsálló tekintettel köszön vissza:

– Jó napot magának is!

– Reméljük, az lesz.

Hátradőlnek.

A rövidköpenyes nő abból az irányból jön visszafelé, amerre az imént távozott, és elvonul a padok mellett. Legtovább a bőrdzsekis férfi legelteti szemét a hosszú combokon.

A bajuszos rá is kérdez:

– Csinos, ugye?

– Az, az!

Vlaszati nem lelkesedik ennyire:

– Öreg néne Gizikéje.

– Mindegy nekem, hogy ki-ki kié, csak Gi-gi Gizike legyen.

– Én nem bírnék ilyen csizmában járni – csóválja fejét Vlaszati. – Idegesítene a kopogása. – Összefont karral próbálja magát függetleníteni e zavaró körülménytől. Tekintetét a pislogó fénycsövek felé fordítja. – Ezek is minek égnek? Hát nem felesleges?

– De az… az – feleli a bőrdzsekis, úgy, mintha a nyakcsigolyáit rakná helyre.

– Éppen elég világosság árad be az ablakokon, még sincs, aki lenyomná a kapcsolót.

A bajuszos elérkezettnek érzi az időt a közbeszólásra:

– Csodálkozik?… Mutatok én magának valamit. Majd azon csodálkozzon! Látja azt a konnektort, ott, a plafon közepén?

– Mit? Konnektort? – képed el Vlaszati. – A plafon közepén? Hol? – A bajuszos készségesen megmutatja neki. – Még ilyet! Minek az oda?

– Én sem tudom. Az első ittlétemkor fedeztem fel. Még most is megvan, pedig nemrég felújították az épületet. De hogy miért hagyták meg?

A bőrdzsekis érdeklődését is felkelti a téma, és ő is a jelzett irányba fordul.

– Nahát! Té-té tényleg ott van – dadogja.

– Érthetetlen.

– Ugye? – vigyorog a bajuszos Vlaszatira.

– Padra állva sem bírnám elérni, nemhogy a földről.

– Létra kellene ho-ho hozzá.

– S nem is kicsi.

– Érdemes lenne lefényképezni, és elküldeni valamelyik újságnak.

– A Ludas Matyinak külön rovata volt erre.

– Ré-ré régen megszűnt… – tátog párat – … az is.

Vlaszati kis hallgatás után odafordul a bajuszoshoz:

– Ha nem haragszik… Mióta jár ide? Régóta, ugye?

– Elég, ha megmondom, hány lépés ez a folyosó?

A talányos választól megrándul a bőrdzsekis nyaka:

– Korán… ke-ke kezdhette.

– Korán bizony.

– Pirulákból mennyi a havi beveendője? Félszatyornyi?

A bőrdzsekis jót nevet a megfogalmazáson, és kíváncsi tekintettel várja a bajuszos feleletét.

– Ha csak annyi lenne!… – Ránéz a bőrdzsekis mellé most leülő s fejét üdvözlésképpen kicsit meghajtó elegáns úrra, hogy megmutassa-e neki is a konnektort, de mert ő magával van elfoglalva – zsebeit tapogatva vetkőzik –, letesz róla. Annyit azért megállapít róla magában, hogy feltűnően hasonlít az egyik tévécsatorna meteorológusára.

Kisvártatva szemüveges nő ül padjuk ajtó felöli szélére. Odébb húzódnak, hogy több hely jusson neki, a nőnek azonban megfelel a pad legszélén. Fejét lehajtva mered maga elé, úgy, ahogy végigjött a folyosón: mintha egy láthatatlan csíkjelzést követett volna. Testtartása merev és magába zárkózó.

– Aki köszönni sem képes, kár megszólítani – súgja Vlaszati fülébe a bajuszos.

– Ebből a pozitúrából addig ki se mozdul, amíg nevén nem szólítják, hogy ő következik.

– Picasso Vasaló nője jut eszembe róla, majdnem olyan. Csak neki nincs semmi a kezében. – Szemét közben a csoportjukhoz csatlakozó kissé pórias asszonyságra emeli, aki nem keres ülőhelyet, megáll a fal mellett.

Az asszisztensnő kijön az ajtón, hogy felolvassa a névsort.

– Figyelmet kérek! – Hangos próbál lenni, hogy a távolabb ülők is hallhassák a nevüket, de ami a torkán kijön, az egy óvodás sipítozásához teszi hasonlatossá. – Adamkovics, Gáspár, Jauernyák, Illés, K. Szabó, Neugebauer, Ollé, Rupaszov, Szabács, Vlaszati. Aki hallotta a nevét, adja ide a legutóbbi felülvizsgálat óta

kapott leleteit.

A bajuszos már nyújtja is felé a saját dossziéját.

– Én pár hónapja voltam itt utoljára.

– Akkor az azóta kapottakat adja ide.

– Az nem sok.

– Nem baj. Szedje ki közülük! – A többiek felé fordul. – Ismétlem, csak azokat a papírokat kérem, amelyek a legutóbbi felülvizsgálat óta keletkeztek. Kell még a személyi igazolvány is, meg a TAJ-kártya is. – Összeszedi a jelenlévők papírjait, aztán elégedetlenkedve csóvál egyet a fején. – Elmúlt nyolc óra, de még most sincs itt mindenki. Pedig a levélben kiemeltük, hogy reggel nyolcra kötelező megjelenni, méghozzá a saját érdekükben.

– Ne-ne ne nekünk tessék mondani!

– Mi itt vagyunk.

A bőrdzsekis és az elegáns úr megnyilatkozását egyetértő mormogás követi.

Az asszisztensnő ennek hallatán szükségét érzi, hogy rájuk szóljon:

– Ne tüntessenek, ha kérhetném!… Adamkovics, Illés, Ollé, Szabács. – Újrakezdi, de elgondolkozik. – Adamkovics?… – Belenéz a papírjaiba. – Most látom, ő később fog jönni. – Ceruzájával jelzést rak a név mellé. – Illés? Ollé?… Szabács? – A hiányzók nevének újbóli elismétlése sem hozza meg az eredményt, ezért bosszankodva vonul ajtón belülre.

A bajuszos állva marad, később járkálni kezd.

– Miért nem ül le? – kérdi tőle az elegáns úr.

– Ha állok, nem fáj annyira a gerincem – teszi derekára a kezét.

– Maga tudja – vonja meg a vállát, aztán a többiek felé hajol. – Múlt héten megakadt a szemem egy újságcikken, ami az itt folyó felülvizsgálatokról szólt. Nem olvasták véletlenül?

– Nem. Mi-mi mi volt benne?

– Valaki állítólag azzal dicsekedett az inkognitóját fel nem fedő cikkírónak, hogy neki azért nincsenek friss leletei, mert ő borítékot szokott beadni helyettük. Vastagot.

– Összeirkálnak mindenféléket – legyint a bajuszos. – Fele sem igaz.

Hangulatkeltés csupán. Bedobnak valamit a köztudatba, mikor éppen mit.

A fal mellett álló asszonyság szeretne beleszólni a beszélgetésbe:

– Mint mikor azt írják valamék celebről, hogy ilyen beteg meg olyan beteg – hadarja, fejkendőjét igazgatva –, ő meg nem is tud róla. Csak hogy jobban fogyjon a lap.

Vlaszati hasonló nézeten van:

– Meg mikor bejelentik, hogy válnak, de csak azért, hogy a körülöttük lévő állóvizet felkavarhassák pár hétre.

– És ha mégis… – tátog párat a bőrdzsekis –… igaz?

Az asszonyság nyel egyet.

– Ami azt illeti, én is szoktam adni csirkét is, tojást is annak, akinek illik. Se a pap, se a körorvos nem mondta még, hogy nem kell.

– Ugye, ugye! – A bőrdzsekis úgy tartja fel a fejét, akár a gyík.

– Vajon melyik lehetett a címzett?

– Meggyőződésem, hogy menesztették azóta – feleli az elegáns úr Vlaszatinak, ám ő továbbra is tamáskodik.

– Én nem lennék ennyire biztos benne.

– Teljesen mindegy, hogy menesztették-e, mert egy ilyen cikk után mindenféleképpen mi isszuk meg a levét, akár úgy volt, akár nem. De ne legyen igazam!

– Ne is! – rándít párat a nyakán a bőrdzsekis. – Ne is!

A bajuszos nem szól rá többet.

A rájuk telepedő csendet egy asszony érkezése töri meg. Karján régimódi retiküllel áll meg előttük. Egyik kezében üdítős üveg, a másikban ennivalós zacskó, benne óriáskifli.

– Elnézést! – Tétován odalép a várakozó férfiakhoz. – Nem látták véletlenül a kisfiamat, Ferikét?… Nemrég még itt kellett lennie.

Vlaszati a fejét ingatva feleli:

– Én érkeztem elsőnek, de itt nem volt senki.

Az asszony a szája szélét kezdi rágni idegességében:

– Egyszer sem kószált még el. Tudnám, hol keressem! – Jobbra-balra tekintget, mint aki képtelen eldönteni, merre induljon. – Akkora ez az épület… el lehet benne tévedni.

– Hány éves a kisfiú, ha szabad kérdeznem?

– Huszonnyolc. De nem látszik annyinak.

Vlaszati furcsállón néz fel:

– Ennyi évesen csak visszatalál ide magától is.

– Vagy nem? – vigyorog a bőrdzsekis kajánul.

– Tartok tőle, hogy nem. Értelmi sérült ugyanis.

A válasz lehervasztja a vigyort a bőrdzsekis képéről.

– Az más.

– Nem tudhattuk – teszi hozzá Vlaszati, és elnézést kér.

– Ne exkuzálja magát, nem ez a gond. Hanem az, hogy hova tűnhetett. Tartok tőle, ha csak állok itt, attól nem lesz meg. El kell indulnom valamerre. Ha esetleg előkerülne, megtennék, hogy szólnak neki? Hogy maradjon itt, és várjon meg.

– Számíthat ránk – ígéri a bajuszos. – Szólunk neki.

– Ha körbemegyek, a végén úgyis ide lyukadok ki megint – mondja Ferike anyja, mielőtt távozna.

Az elegáns úr utánakiált:

– És miről ismerünk rá? – Nincs válasz. – Biztos nem hallotta.

– Szerintem rá fogunk ismerni a „kisfiúra” személyleírás nélkül is.

Vlaszati meglátása találkozik mindegyikükével.

A főorvos divatos kabátban tűnik fel, a rövidköpenyes nő a másik irányból tart vele szembe. Épp a hármas ajtó előtt érnek egymás mellé.

– Jó napot, főorvos úr!

A főorvos rá sem néz:

– Jó reggelt! – S már megy is be az ajtón.

– Vé-vé végre! – hebegi a bőrdzsekis. – Sietnék.

A bajuszos körbepillant:

– Senki nem ismeri?

Vállvonogatás, tanácstalanság.

– Csak fődig ér tán ennek is a lába – vélekedik a fejkendős asszonyság.

– Majd kiderül, milyen.

– Úgy van – sóhajt fel Vlaszati, az elegáns úrra nézve. – A lényeg, hogy mostantól haladunk.

– Úgy állt a haja, mint aki zse-zse zselézi.

– Patazsír teszi a lódoktort is.

Az asszonyság megállapításán elneveti magát a bőrdzsekis:

– Mi-mi milyen zsír, cs… cs… csókolom?

– Pata. Patazsír. Nem értem, mi rötyögnivalót tanál ezen? Nem hallott még róla?

A bőrdzsekis a szemét törülgeti:

– Nem. Mi az?

– Körömápoló.

Ekkor már a többiek sem bírják megőrizni a komolyságukat.

– Mi?

– Lovaknak. Értik már?

– Nem – rázza fejét a bőrdzsekis.

– Maguk se? – teszi fel a kérdést az asszonyság a többieknek.

– Őszintén?… – kérdez vissza az elegáns úr. – Nem.

– Hát hun élnek maguk? Vitrinbe? És még mondják, hogy a magyar lovas nemzet. Fogyunk, mint a kölnivíz húsvétkor.

A bajuszos kivárja a nevetés elültét:

– Magát még meg szokták locsolni?

– Áh, nincs fiúonokám. Meg azótától, hogy elkőtöztünk, csak ezért nem gyünnek utánam a régi tanyaszomszédaink.

– Elfogy, elmúlik minden – mondja rá a bajuszos faarccal.

– El biza – kuncogja a bőrdzsekis. – Azótától.

Nehezen áll be a csend.

– No, én járok egyet – áll fel az elegáns úr. – Veszek valami rágcsálnivalót.

– Menjen csak. Nekem pakolt a nejem egy zacskónyi sósat. – Ezt már a maradóknak mondja Vlaszati. Előveszi, körbekínálja, de nem kér senki. Eszegetni kezd.

Botra görnyedő, kezében csíkos szatyrot lóbáló mamika ül le fél fenékkel az imént megüresedett helyre.

– Fo-fo foglalt – figyelmezteti a bőrdzsekis.

– Csak pár percre ülök le. Nem ide jövök, de muszáj, hogy szusszantsak egy kicsit. Majd felállok, ha visszajön, aki elment.

– Tessék csak, nem váltott helyjegyet ő sem – nyugtatja Vlaszati. – Kalauz sincs se közel, se távol.

Mamika visszamosolyog rá:

– Csak amíg felmelegszek. Mióta nem eszek mindennap, azóta valahogy jobban fázok.

– Fogyó… ku-ku … kúrázik?

– De nem jókedvemből. Aki kitalálta az evést, szerintem soha nem éhezett.

Vlaszati szájában megkeseredik a falat.

– Megkínálhatom? – nyújtja felé a zacskót. – Pogácsa.

– Nem azért mondtam. Nem szoktam kéregetni.

– Nem alamizsna ez.

– Po-po pogácsa.

Mamika ezúttal is nemet int.

– Ha nem, nem. Aki nem hagyja, hogy segítsenek rajta, azon az isten sem tud segíteni.

Ez gondolkodóba ejti mamikát:

– Ha úgy érti, hogy akinek van, ossza meg azzal, akinek nincs, akkor esetleg…

– Úgy értem.

– Ez esetben köszönettel elfogadom. – Vesz az eléje tartott zacskóból. – De most már jobb, ha felállok. Ülve elfog az álmosság.

– És az miért baj? – érdeklődik a bajuszos.

– Mert ébresztettek már azzal, hogy ne nézzem hajléktalanszállónak a rendelőintézetüket. Pedig egynél többször nem szoktam bejönni ide hetente, hogy ne legyen feltűnő. Megyek is. Még egyszer köszönöm a pogácsát.

– Isten áldja! – integet utána Vlaszati.

Nézik, ahogy a botjával kopogva elbotorkál. Kisvártatva visszaérkezik az elegáns úr.

– De elhallgattak! Történt valami?

A bajuszos végignéz a többieken.

– Semmi.

A fejkendős asszonyság igyekszik másra terelni a szót.

– Gyorsan végzett. Viszont üresnek látom a kezét. Nem kapott kedvére valót?

– De. Vettem egy marék csokis szeletet. Párat be is kaptam útközben. A többit meg eltettem. – Dagadó zsebére üt. – Hol tartottunk?

– A főorvossal kezdtük – feleli a bajuszos –, utána azonban elkanyarodtunk.

– Ki-ki kissé.

Az asszonyság ismét magához veszi a szót:

– Egyedül azt ismerem, aki a kettesben van, azt a drágalátost. Róla aztán végképp semmi jót nem lehet mondani. Roppant szemét módon viselkedett velem legutóbb, de nem hagytam annyiban. Miután levette a százalékomat, felhívtam az újságot. Ki is jöttek, lett is cikk belőle. Aztán jöttek a rádiótól. Mert olvasták a cikket, és az újságírótól elkérték a telefonszámomat. Kitálaltam nekik is. Amennyi protézis már van bennem a lábamtól a gerincemig, lassan olyan leszek, mint az a… terminátor.

– Élő szövet a fémvázon?

– Az, az! – bólogat hevesen az elegáns úr felé. – Oszt képes volt kiírni. Hogy mehetek dógozni. De hogy hova az anyja… kínjába, már bocsánat, arra persze

nem tudott mit felelni. No, de majd kitálalok én ezeknek is. Csak szólítsanak be! Lesz énbelőlem még tévéműsor, csak várják ki a végét.

– Nem szabadna így beszélni velük, asszonyom – szólal meg Vlaszati némi hallgatás után.

– Nem szabad, nem szabad!… Miért nem szabad? Ha a böllér megkérdené a disznót, az is aszondaná, hogy nem szabad. Hát hová jutnánk így?

– Lehet, hogy éhen halnék ott, ahol maga megél, de…

– Lehet?!… Biztos. Úgyhogy maradjon a nél.

A bajuszos szeretné elejét venni a vitának.

– Hölgyem, ha kérhetem, ne rajtunk vezesse le az idegességét.

– Ne szólítson hölgyemnek, máshogy vagyok őtözve. Nem veszi észre?

A szemek a bajuszosra szegeződnek, hogy mit válaszol.

– Higgye el… asszonyom, mind feszültek vagyunk valamilyen szinten, még ha nem is mutatjuk ki.

– De jó maguknak!… Megkérdezhetem, mire fel ilyen nyugodt?

– Talán azért, mert engem már novemberben kirúgtak. Ha nyugodtnak látszom, az csupán az esélytelenek nyugalma. Tőlem már elvették, amit el lehetett. Rehabilitálhatóvá nyilvánítottak.

– Akkor minek van itt megint?

– A Munkaügyi Központból küldtek vissza, hogy mivel január egytől új jogszabályok léptek érvénybe, meg kell ismételni az eljárást.

– Munkaügyi Központ? – mordul fel az elegáns úr. – Már a neve sem hangzik jól.

Egyedül a bőrdzsekist sikerül megnevettetni ezzel:

– Hát nem, cs… cs… csakugyan nem.

– És mennyi az esélye, hogy ez alkalommal kedvezőbb eredményre jutnak? A maga szempontjából értve – faggatózik Vlaszati.

– Semmi. A rehabilitálhatóságot sem azért találták ki, hogy amit az egyik zsebükből nem akarnak kifizetni, azt a másikból fizessék ki.

Az ajtón ekkor kilépő asszisztensnőre irányul minden szempár.

– Jauernyák Vilmos! Jauernyák Vilmos!

A bőrdzsekisnek rögtön elmúlik a jókedve:

– Én vagyok – jelentkezik.

– Magának lejárt a személyije.

– Lejárt? Mi-mi mikor?

– Több mint egy hónapja. Mielőbb meg kellene újítania, mert így nem foglalkozhatunk magával. – Visszaadja neki az iratait. – El lehet menni, kérem.

Jauernyák Vilmos arca elsötétül:

– Azt a ro-ro…

– Nem káromkodni, odafigyelni! Azzal többre megy. A szabályokat nekünk is be kell tartanunk.

A fejkendős asszonyság nem restell kárörvendeni:

– Ennyire azért nem lett volna sietős, ugye?

Jauernyák tikkel a rátörő idegességtől:

– Most jö-jö jöhetek… – tátog párat – … még egyszer.

Vlaszati vigasztalni próbálja:

– Rá se rántson! Eddig se otthon fűtött. Utazási papírt meg úgyis adnak másikat.

– Ez az! – békél meg, s felcsapja bőrdzsekije gallérját. – Na, vi-vi…

Vlaszati is emeli a jobbját:

– Vi-vi!

– Minden jót magának! – köszön el a bajuszos is.

Jauernyák a fejébe húzza sapkáját, és távozik.

– Istenem, ezek a férfiak!… – sóhajtja az asszonyság. – Az én Zsigám is olyan, hogy ha reggelre nem készíteném a zoknit elé, képes lenne meztélláb elmenni otthonról.

Elegáns úr a saját történetével kíván előhozakodni:

– Egyszer majdnem megjártam én is a személyimmel. Akkoriban hordtak sugárkezelésre a lányomék.

– Sugárkezelésre? – telepszik mellé a bajuszos. A többiek is figyelnek mind.

– Arra. Volt egy daganat a jobb szemem mögött.

– El tudom képzelni, milyen érzés lehetett.

– Már jobban vagyok, hál’ istennek.

– Ezt ne nagyon hangoztassa odabent, különben könnyen kéményseprőt csinálnak magából. Feltételezem, maga sem szeretné megtudni, hogy néz ki a Munkaügyi Központ belülről.

– Állítólag, aki öt évre van a nyugdíjkorhatártól, azt nem rúgják ki. Én meg már elmúltam ötvenhat.

Az asszisztensnő kikiált az ajtón:

– Rupaszov Iván!

– Itt vagyok. – Az asszisztensnő kinyújtott karja a Vetkőzőre mutat. – Máris megyek.

Elegáns úr összeszedi a cókmókját, és azzal együtt áll fel. A bajuszos megböki a kezét.

– Kívánom, hogy szerencsét hozzon magának ez a szám – mondja neki. Utána elővesz egy kiflit. – Hogy le ne essen a cukrom – magyarázza a többieknek. – Muszáj enni.

– Én meg elmegyek a mosdóba – tápászkodik fel Vlaszati is.

– A mosdóba?… Itt? – bámul rá a bajuszos. – A vécéajtóról évek óta hiányzik a kilincs, vécépapír tán sose volt. A vízcsapot sem lehet megnyitni, mert nincs mivel. Ha lenne, sem tartana egy-két napnál tovább, mert az „élelmesebbje” elvinné.

– Lehet. De ettől még nekem kell. Nem tudom kiizzadni. Míg odaleszek,

nézzenek már rá a cuccaimra, nehogy lába kéljen!

Biztosítják, hogy úgy lesz.

Ferike anyja jő nagy sebbel-lobbal:

– Nem került elő a kisfiam, ugye?

– Színét se láttuk, sajnos – feleli a bajuszos.

Az anyai szívet nyomban aggódás önti el.

– Jaj, istenem, most mi lesz? El nem tudom képzelni, hova tűnhetett. Már végigjártam az összes folyosót.

A fejkendős asszonyságnak ötlete támad:

– A férfimosdókban is nézte?

– Ott még nem. Gondolja, hogy…?

– Neki is kellhet, nem?

– Ez eddig eszembe sem jutott. Most mehetek körbe megint. De ha közben előkerülne…

– Szólunk neki, legyen nyugodt. – Nézik, ahogy retiküljét lóbálva ismét nekiindul. – Esküszöm, saját kezűleg kötözöm ki Pistikét ehhez a padhoz, ha meglátom.

– Ferikének hívják, ha jól emlékszem – hívja fel az asszonyság figyelmét erre a nem elhanyagolható tényre a bajuszos.

– Bánom is én! Felőlem Bendegúz is lehet az a tekergő. Mit mondott?… Hány éves?

– Huszonnyolc.

– Ilyen idős korára az én fiamból is világcsavargó lett. Sose tudtuk, hol van. Ferikét viszont kutyás rendőrök fogják keresni pár óra múlva, ahogy elnézem ezt a jó asszonyt. Bármibe lefogadnám. Mert ha igazán bolond a fiacskája, és bújócskát játszik vele, akkor úgy fog járni, mint a Bakterházban a banya, aki harmadik szólításra se volt hajlandó előgyönni az ágy alól.

Nevetésük végén zeneszó hallatszik. Elhallgatnak.

– Hát ez meg mi?

A zene egyre erősödik. Az elöl jövő nő mobiltelefont tart a kezében, abból szól a nóta. Ő énekel, egy férfi meg hátul tucc-tuccozik lazán. Már elhaladnak, amikor kinéz az ajtón Erzsike.

– Ez mi volt?

– Ez, kezit csókolom? Pontosan az, aminek hangzott – válaszolja a bajuszos elváltoztatott hangon.

– A Kállai kettős?

– Az. Kodály kórus duóba – teszi hozzá a fejkendős asszonyság.

Vlaszati épp akkor ér vissza, amikor a történteken megütköző asszisztensnő becsukja az ajtót.

– A négyesből is kidugták ám a fejüket, meg elöl is, mindkettőből. Az egyesből hárman is kijöttek, nézzék csak! – Többen felegyenesednek, és nyakukat nyújtogatják a jelzett irányba. – Mit mondjak? Én sem akartam hinni a fülemnek, amikor meghallottam. Be se volt gombolva a nadrágom, úgy léptem ki a mosdóból, mer’, mondom, ezt már csak megnézem.

– Kár lett volna kihagyni!

– Nem ideillő ez a zenebona, ahogy kocsmába se a templomi csend.

– Nem inkább fordítva?

– Kinek hogy…

– Ilyet még én sem láttam, mióta idejárok. Ugyan mijük fájhat?… Nem a kapanyavalya érte el őket, annyi szent, mert némelyikük olyan sokkot kap a kapanyél puszta látványától, hogy meg sem áll a pszichiátriáig.

Ebben mindenki egyetért a pukkadozó asszonysággal.

A bajuszos Vlaszatihoz intézi kérdését:

– És hogy oldotta meg a papírkérdést? Mert azt nem talált, ugye?

– Én, kérem, sosem indulok el otthonról vécépapír nélkül. – Elhallgat egy pillanatra a mellettük nehézkes lassúsággal elmenő kalapos nő és annak magas kísérője láttán, akik egy odébb lévő padon foglalnak helyet. – Főleg nem, ha ilyen helyre jövök. Inkább bebiztosítom magamat, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljek. – Ahogy leül a helyére, nyílik a Vetkőző ajtaja.

Rupaszov Iván lép ki, félig felöltözve, bizonytalan mosollyal az arcán.

– Végeztem. Elengedtek. De hogy ez most jó vagy rossz?…

– Ha elengedték, akkor megnyugodhat – véli a bajuszos. – Izgulni azoknak van okuk, akiket hátraküldenek a szociális szakértőhöz meg a munkaügyi szakértőhöz.

– Úgyhogy magából már nem fognak kéményseprőt csinálni – fűzi hozzá Vlaszati.

– Remélem is!

Míg Rupaszov szedelődzködik, a bajuszos közel hajol Vlaszatihoz:

– Velem legalábbis így volt a múltkor. Hogy azóta változtattak-e rajta?…

– Nem elképzelhetetlen.

A kalapos nő figyelmét felkelti a beszélgetés:

– Kéményseprőt mondott? – kérdezi a fiától, a nyakára tekert selyemsálat igazgatva. – Te is így értetted, Gergő?

– Így – feleli a kétméteres, vékonylábú fiatalember, aki V alakban széttett lábbal ül.

– S vajon miért mondta?

– Tudom is én!… Biztos magából indult ki.

A fejkendős asszonyság megállítja a távozni készülő Rupaszovot.

– És a főorvos? Milyen hangulatában van? Bal lábbal kelt?

– Maga úgy mondaná, farral előre. De mert velem rendes volt, engedje meg, hogy ne nyilvánítsak véleményt. Ő is ember. Nem hinném, hogy a minél több beteggel való kitolás szándékával kelne reggelenként. Hiába is pittyesztgeti a száját, asszonyom. – Kezet fog mindegyikükkel. – A legjobbakat maguknak! – S ezzel elmegy.

Űr nem marad utána, mert az előbbi férfi s nő pár érkezik vissza, ezúttal ének és zene nélkül. Nézik a névlistát az ajtón.

A kalapos nő halkan kérdi a kísérőjétől:

– Nem velük találkoztunk a lépcsőn, felfelé jövet?

– De, velük. Látod, ők nem tragédiaként fogják fel, mint te.

– Az lehet, én viszont nem tévesztettem el a házszámot.

A névlista nem hosszú, a pár mégis sokáig bogarássza.

– Mondtam én, hogy túlmentünk – bosszankodik a férfi. – Nem vettük észre valahogy.

– Mert nem figyeltél, azé’.

A papírra meredő férfi zokon veszi, hogy neje őt okolja az eltévedésükért.

– Én nem vettem észre? És te?… Úgy kapkodtad a lábad taktusra, hogy alig győztem lépést tartani veled.

– Attú még figyelhettél vóna! – Le sem ül, úgy háborog.

– Hagynál inkább békén, idegállapotom lesz tőled.

– Akár el is mehetek.

– Ennyi erővel maradhattál vóna otthon. – Elfordul a nejétől. – Ej, de sokan vannak ma! Mióta vár a sorára, tisztelt uram? – kérdi Vlaszatitól.

– Már több mint egy órája.

– Nekünk tízre adtak időpontot – mondja a nő, derekát ringatva, mintha még mindig hallana valami dallamot.

– Délelőtt tízre – pontosítja az ura.

– Nekem meg nyolcra. Reggel nyolcra.

– Ammán elmúlt. – Így a nő.

Vlaszati széttárja a karját:

– Egyszer az orvosok is haza akarnak menni.

– Mi is ebbe bíznánk a maguk helyibe. – Ettől a megjegyzéstől többen is szemüket kezdik forgatni.

Pár perc csend támad. Van, aki lehajtja a fejét, mások az ajtó előtt türelmetlenkedőket mustrálják.

Az elsőként megszólaló asszonyság ezúttal nem hadar:

– Figyelték?… – tudakolja fojtott hangon. – Volt képe aszondani, hogy: „a maguk helyibe”. Hát minek néznek ezek minket?

– Csak most jöttek, de már mennének – szűri a szót a foga közt a bajuszos.

– Nem hinném, hogy jószágot etetni sietnek haza.

– Miért nem? – tetteti a csodálkozást. – Műkörömmel igazi élvezet moslékot kavarni.

– Meg danolva, ugye?… Hopp-hopp, tübidü-tübidű!…

A nótás kedvű pár persze mit sem hall ebből a zúgolódásból. A férfi unalmában ismerkedne tovább Vlaszatival:

– Látom, fáj magának is mindene. Mit szed rá?

– Tízezer forint árú gyógyszert váltok ki minden hónapban. Felsoroljam az összeset?

– Isten ments! Én is szedek annyi fajtát, hogy csak na. Még injekciót is szedek a reumámra. Meg Libexint.

– Az nem a reumádra van, te nagyon okos, hanem a…

– Ne szóljál bele, nem telefon! – állítja le az ura. – Szemüveg kell, hogy észrevedd, mással beszélgetek? – Neje megsértődik, de ő nem zavartatja magát, tovább szapulja Vlaszatinak: – Ilyenek ezek a mai nők!… Mint a rossz tyúk, csak lófrálnak a kakassal, de tojni nem hajlandóak. Sziglik, vagy mik.

– Szinglik.

– Az, az. De úgy sincs több értelme. Segglikről már hallottam, de hogy ez milyen lik lehet…

Az asszisztensnő kijön, hogy megnézze, megérkeztek-e a hiányzók, de mielőtt belekezdhetne a nevek felsorolásába, a kalapos nő kísérője odalép hozzá.

– Jó napot kívánok! Meghoztam anyukámat.

Erzsike belenéz a papírokba:

– Adamkovicsnét?… Rendben. De sok papírjuk van! Be is viszem inkább. – Csukná az ajtót befelé, mikor az imént érkezett pár tagjai észbe kapnak.

A nő már lendíti is a kezét a magasba.

– Haló! Várjon csak! – Nagyon magas sarkú, divatos cipőjében tipegve szalad oda.

A férje, utolérve, maga mögé utasítja.

– Jó napot kívánok! Legyen szíves mán egy pillanatra…

– Miben segíthetek?

– Kérem, ez valami tévedés lehet, mert… – kezdi udvarias méltatlankodással. – Tessék nézni, csókolom!

Az asszisztensnő olvassa a szeme elé tartott papírt:

– Maga Ollé Kálmán?

– Igen, az vagyok. Ollé.

– Örvendek. És nem nyolcra kellett volna ideérniük?

– Nem, mert a nejem szerint…

– Mindenkinek nyolcra adtunk időpontot, aki helyi vagy környékbeli lakos. Magának is, Ollé úr.

– Hát akkor ezt elnéztük, csókolom. – Szemrehányó pillantást vet a feleségére.

Erzsike nehezen leplezi nemtetszését:

– Tegye, kérem, a papírjait ezek tetejére!… Úgy, köszönöm! Legyenek türelemmel, visszajövök. Addig maradjanak itt.

Amint az ajtó becsukódik, a férfi nekiesik a nejének:

– Hát mán ennyit se bízhat rád az ember? Nem tudsz különbséget tenni a tízes meg a nyócas közt? Az egyikbe csak egy nulla van, a másikba meg kettő egymáson. A nagyobb karika alul, a kisebb meg felül. Érted? Mint a hóember, majdnem olyan.

– Ne játszd itt az eszedet, neked sincs érettségid – hangzik a nő flegma válasza.

– De nekem még lehet.

– Lehet, persze. Ha veszel! De úgyse fogod tudni rendesen kimondani azt, hogy aszinsz… – bicsaklik meg a nyelve – … tensnő.

– Neked se megy, úgyhogy ne erőttesd.

Akit emlegetnek, már jön is kifelé. Ám mielőtt odaadná a papírokat a férfinek, visszahajol.

– Értem én, főorvos úr, de… no, mindegy. – Becsukja maga mögött az ajtót. – Ollé úr!… Jó hírrel tudok szolgálni. Nem szükséges bejönnie.

Ezt hallva Gergő alig hallhatóan csak ennyit mond: – Ol-léé!

A férfi felderült arccal fordul a nejéhez:

– Látod, mondtam én, hogy így lesz.

– Mondtad, mondtad… Mégse hittél benne egy percig se.

– Dehogynem! Csak nem mutattam. – Elrak mindent, és már indulnak is. Jókedvűn int a maradók felé.

– Jó egészséget mindnyájuknak! – mondja, nejét kézen fogva. – Menjünk, Nutellácskám!

Gergő alig bírja visszafojtani a belőle kitörni akaró nevetést. Anyja megjegyzésére, miszerint folytatódhat a buli, rángani kezd:

– Tucc-tucc!!

Nutellácska elégedett bájvigyorral az arcán köszön el:

– Viszontlátásra!

A bajuszos csupán udvariasságból vigyorog rájuk vissza. Nem is bír tovább ülve maradni. Kiegyenesíti fájós derekát, úgy mászkál fel s alá a padsorok mellett.

Munkásruhás fiatalember tart feléje papírral a kezében. Úgy tekintget jobbrabalra, mint aki eltévedt. Helyet ad neki.

Kínai lány kéri a segítségét kicsivel később.

– Engem ide küldeni, de nem tudni, mit csinálni – csipogja.

– Meg kell nézni, hogy ki van-e írva a neved. Hogy hívnak?

– Enyém nevem? Chin Xiam Tiem-Jün.

A bajuszos segítőkészsége lanyhulni látszik.

– Hogy mondod?

– Chin Xiam Tiem-Jün.

– Hogy?

Látva az értetlen tekintetet, a fejkendős asszonyság rákiált:

– Mit nem ért ezen? Csim Csam Tyim-Tyüm, oszt jól van.

A bajuszos azonban rá se hederít, odahajol az ajtón lévő névsorhoz.

– Ilyen nevet nem látok sajnos. Várni kell! Majdcsak kidugja a fejét olyasvalaki, aki felvilágosítással tud szolgálni.

– Értem, várni. Köszi!

– Nincs mit. – Visszaül a helyére, és becsukja a szemét. Amikor kinyitja, a padszélen szobrot játszó szemüveges nőre szegzi kis időre. – Ha nem látszódna, hogy szuszog – suttogja Vlaszatinak –, akár bronzba is lehetne önteni.

– Nem tudom, miből vannak az idegei – takarja el a száját –, de biztos nem abból, amiből nekünk.

– Ugyan mivel százalékolhatták le?

– Honnan tudjam? – vonja meg a vállát.

– Szerintem rákos. Azok soványodnak le.

– Ha így van, alighanem ő a legbetegebb köztünk.

– Nem szeretnék a bőrében lenni!

– Én sem. Annál rosszabb nem lehet, mint mikor az embernek már vesztenivalója sincs.

– Ha választanom kéne, hogy elveszik a nyugdíjamat vagy – a nőre mutat –… akkor inkább vegyék el.

Levelekkel a kezében érkezik a rövidköpenyes Gitta, ráérősen. A kínai lány megállítja.

– Elnézést! Nem tudni, vagyok jó helyen-e. Nekem mondani hármas ajtó. Itt van ez a papír.

Gitta haját igazgatva néz az iratokra.

– Hármas ajtó, igen, de nem ezen a szinten, hanem eggyel feljebb. A másodikon.

– A másodikon? Értem. Bocsánat! – Bosszankodás nélkül, mosolyogva távozik.

Miután Gitta belibeg az ajtón, folytatódik Vlaszati és a bajuszos társalgása.

– Egész jól beszélt magyarul az a ferdeszemű.

– Muszáj nekik megtanulni.

– Valamiért abban a hitben voltam eddig, hogy elboldogulnak annyival is: ez csípős, ez meg nem csípős – mondja, kínai akcentust utánozva.

A fejkendős asszonyság felkacag:

– Akkor olyanok lennének, mint az én Zsigám.

– Milyen is? Mintha hallottunk volna már egy variációt – forgatja fejét a többiek felé Vlaszati.

– Olyan, aki ha a disznó búgatásáról vagy a fialtatásról van szó, nagyon elemében tudja érezni magát, de mihelyt máshoz kéne hozzászólnia, meg se tud mukkanni.

A kalapos Adamkovicsné nem állja meg szó nélkül:

– Ha csak ócsárolni tudja, minek ment hozzá?

– Én nem ócsárolom, hanem…

– Így szokta dicsérni?

– Látom, kedve szottyant hozzá, hogy a körmét aggassa. Felébresztettem talán?

– Hallgatni sincs idegzetem magát, nemhogy aludni tudnék.

– Akkor ne hallgasson, dugja be a fülét! Még ilyet!… Képes rászólni az emberre. Most látom először életemben.

Vitájuknak az ajtó nyitódása vet véget.

Gitta jön ki az asszisztensnővel. Tőle kérdezi a köpenye alját huzigálva:

– Na mesélj! Milyen napja van főorvos úrnak? Nagyon nyűgös? Hülye minden és mindenki?

– Abból kiindulva, amin reggel át kellett mennie, szerintem ma az is hülye lesz, ami eddig nem volt. De inkább tűröm a rigolyáit, mint maguk alá csináló betegeket mosdassak minden-nap az elfekvőn. Abból elég volt. Már nem tudnám elviccelni azzal, hogy nem a bűz nagy, a szellőző kicsi.

– Megértelek. Jobb, ha máris visszamész.

– Ellesz egy darabig a levelekkel. Ilyentájt ő is tompa, mint az a… határátkelő Szerbia felé.

– Te tudod. Túlestél már a napi okoskodásán?

– Nem még, de úgysem úszom meg, mert az elmaradhatatlan. Ha láttad volna…

Úgy nézett rám, mikor megjött, mintha tetű lenne a hajamban.

– Akkor ez a napod sem lesz jobb a többinél.

– Hát nem – legyint felháborodottan. – És még ránk mondja, hogy mi, nők úgy is tudunk gonoszkodni, ha csak önmagunkat adjuk. Hogy nincs szükség rá, hogy belénk bújjon az ördög – teszi gyomrára a kezét. – Ha fekélyt kapok tőle, esküszöm neked…

– Nekem ne esküdözz! Nem akarom tudni, mitől leszel te a legvidámabb a temetésén. – Megjegyzése cinkos összenevetésre fakasztja őket.

– Az se sokkal jobb ám, amikor viccelődik, mert amit ő humornak vél, az csupán a szellemesség látszata. A rá oly jellemző kelletlenkedés egyik megnyilvánulási formája. És akkor is kénytelen vagyok vele kacarászni, amikor azt vágnám a képébe legszívesebben, hogy tartsa csap alá a fejét, főorvos úr, és hűtse le magát.

– Hogy bírhatja vele a felesége?

– Ne sajnáld! Ő is egy mániás perszóna. Lómániás. Nyihaha néninek szólítják a gyerekek, ahol tanít.

– Nem mondod!?…

– Bori néni újságolta tegnap.

– Hát ezek jól kipárzottak. Nyihaha néni… Ugye, hogy milyenek a gyerekek!

– Ha nevet is, nyihog: nyihehe, nyihihi.

Erzsike vidámsága múlik el hamarabb.

– Szóval, csak a főorvos úr álmodik a pintyeivel. A neje… – Elneveti a végét. – De ezt most hagyjuk! – veszi észre a rájuk szegeződő tekinteteket. – Mit gondolnak a betegek? Nem vagyunk magunk közt.

– Igazad van, vágjunk komoly képet. Mondj valami kiborítót, hogy elmúljon a jókedvem!

Erzsike egy másodperc alatt visszaváltozik asszisztensnővé.

– Alighogy betette a lábát, már rám gorombított, hogy az állófogasa miért nincs a helyén, a szekrény előtt. Tudod, nagyon érti a módját, hogy kell egy lavór vízből cunamit csinálni.

– Aki arról híres, hogy a legnagyobb hőségben is sötét öltönyt vesz magára, attól ez várható is. És?

– Mondtam neki, hogy egy újjal se nyúltam hozzá. Ha nem fémből volna az a

nyavalya, legszívesebben azt is hozzátettem volna, hogy verjen bele egy százas szöget… vagy mit tudom én mit, hogy ne lehessen elmozdítani.

– Kire tudtad rákenni?

– Restellem, de Bori nénire. Hirtelenjében nem jutott eszembe jobb.

– Szegény! Nem szeretnék a helyében lenni, ha találkozik vele.

– Én sem. De ki másra foghattam volna? Rád?

– Na, még az kéne! Azt is letagadnám, hogy ismerlek. – Nevetése elárulja, hogy a felháborodása csupán tettetett.

– Amúgy mi újság felétek? – próbál témát váltani Erzsike. – Kibékültetek a szomszédotokkal a legutóbbi purparlé óta?

– Nincs velük most semmi.

– Semmi?… – A hangjából kétkedés érződik. – Nekem úgy rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy megszólalniuk sem kell az összeveszéshez.

– Ne menjünk most ebbe bele. Tudod, ők olyanok, hogy ha kölcsön kérni

mennek valahova, mindig úgy kezdik, mintha csak sótartóról lenne szó, de a végén kiderül, hogy zongoráról. – Nem tudja folytatni, mert kihallatszik, ahogy a főorvos hívja az asszisztensnőjét:

– Erzsike!

– Kezdi már! – villantja ki szeme fehérjét. – Mennem kell sajnos.

– Úgyis jövök még ma.

– Majd folytatjuk. Szia!

– Szia! – Arrafelé távozik, amerről jött. Nem siet. Hagy elég időt a férfiaknak, hogy meggusztálják a hátsóját. Vékony köpenyén áttetszik a tangabugyijának körvonala. Tollászkodva meg-megáll, lakktól rezzenéstelen hajkölteményét tapogatja.

Az ellenkező irányból feltűnik a már látott munkásruhás fiatalember. Most visszafelé jön. Maga a megtestesült tanácstalanság.

– Szemlátomást fogalma sincs, hol van, amit keres – véli Vlaszati.

– A hunyorgása alapján alighanem a Szemészet lesz az – tippel a bajuszos.

– Nem lehet, hogy ő Ferike?

– Ha a „tájolóján” az anyja fényképe van, akkor lehet, hogy őt keresi. Lessünk bele!

– Majd ha ideér.

Gergőt arra kéri az anyja, hogy segítse fel.

– Ki kell mennem a mosdóba.

Pár lépés után őket szólítja meg a munkásruhás. Nem lehet érteni, mit beszélnek. A fiatalember sűrű fejbólogatással hallgatja a neki visszafelé mutogató Adamkovicsnét, de nem mozdul. Homlokráncolással fejezi ki, hogy már elfelejtette az elejét. Gergő inkább maguk után inti, mintsem elismételjék, és együtt távoznak.

– Úgy látszik, mégse Ferike volt – hangzik a bajuszos véleménye. – Nehézfelfogásúnak nehézfelfogású, de nem annyira, mint az a Ferike lehet.

– Biztos most van itt először – állítja Vlaszati. – Szívesen cserélnék vele. Bár elmondhatnám magamról, hogy én sem tudom, mi hol van!

– Én is voltam már mindenütt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a nőgyógyászattal nem volt még dolgom.

A fejkendős asszonyság feléjük lépeget. Figyeli, mit beszélnek.

– Én már ott is sorba álltam egyszer – vallja be Vlaszati –, persze tévedésből. Beletelt némi időbe, mire leesett, miért néznek rám furcsán a nők, de a végén meggyőzött a kisablak feletti kiírás.

–Az én Zsigám is csak olyankor tudja, hol van, ha traktorülés zörög alatta.

– Van traktorja?

– Van. Meg fődje is hozzá. De azon is eltévedne, ha nem látná a jegenyést a szántás végén. Mondtam is már neki: szerencséd, hogy keresztbe lettek ültetve azok a fasorok, különben sose fordulnál vissza.

Adamkovicsné Gergő karjába kapaszkodva áll meg visszatértében, és megköszörüli a torkát.

– A kedvemért – udvariasan, de erélyesen szól – nem próbálná meg egy kicsit halkabban, asszonyom? Zeng magától az egész folyosó.

– Hozzám beszél? – marad tátva a fejkendős asszonyság szája.

– Igen, magához. Észrevehetné, hogy nem a piacon van! – Hátát mutatva leül.

A fejkendős asszonyság dührohamtól kerülgetve csikorgatja fogát, de mielőtt felcsattanhatna, Vlaszati úr megfogja a kezét.

– Ne, kérem, ne!

Az asszonyság nyugalmat erőltet magára:

– Mi baja ennek velem? Ártottam én neki?

– Lefordítom – ajánlkozik a bajuszos. – Mindössze annyit kért, hogy tegye a fara alá a nyelvét, nagysád, és üljön rá. Így már érthető?

– Szóval, fogjam be a számat.

– Úgy valahogy.

– Seggel kelhetett fel máma ez is – néz mérgesen a kalaptűjével bíbelődő Adamkovicsné felé. Ő persze nem hagyja szó nélkül.

– Ha tudni akarja, egész addig nem volt semmi bajom, amíg ki nem nyitotta a száját.

– Mert? Mi van az én számmal?

– Csak annyi, hogy ha egyszer meg talál majd halni, azt külön kell agyonütni.

– Úgy érti, a számat?

– Úgy.

Gergő, aki eddig a mobiltelefonját pityegtette, odaszól az anyjának:

– Hagyd rá, mama! Nem lehet több IQ-ja annál, ahány fok itt van.

Bántó szavai hallatán feszült csend támad.

– Csak azért beszélnek így velem – lobban fel a láng a fejkendős asszonyságban –, mert lenézik a kétkezi embereket, amilyen én is vagyok. De elárulom, az egyetemista onokám már egy orvos lányával van közös albérletben Pesten.

– Gondolom, nem úgy tetszik érteni, hogy az onokája közös budiba csinál egy pesti orvos lányával, ugye? – kérdi Gergő, megjátszott udvariassággal.

Anyja ráteszi a kezét fia lábára, s mikor ránéz, kérőn összehúzza szemöldökét.

A fejkendős asszonyság persze majd’ megpukkad:

– Gúnyolódjanak csak, nem én fogok számot adni róla. A budihoz meg annyit, hogy vagyok én akkora szar a magam portáján, mint aki vécéláncot babrál reggelenként.

Gergő elváltoztatott hangon, s gúnyosan felel rá:

– Idegkimerültségre B-Komplex szedése javasolt, mert abban mindenféle vitamin van, a B-1-től a B-52-ig.

A riposzt nem késik:

– Jeleskedsz másban is a szemtelenségen kívül?

A szóváltást Vlaszati úr elégeli meg leghamarabb:

– Az istenért, akasszák már szögre a szájukat! Nem azért jöttem ide, hogy a veszekedésüket hallgassam.

– Én sem – teszi hozzá a bajuszos.

– Legyen meg a kívánságuk! Mostantól süket vagyok arra, amit ezek ketten beszélnek – fordít hátat nekik az asszonyság. – Nem különb nálam egy városi nyikhaj se attól, hogy több liftajtót lát, mint én.

A hirtelen beálló csendben csak Gergő cöccögése hallatszik, aki tudja, hogy ez neki szólt.

Az ajtón kilépő asszisztensnő Gáspár Zsigmondné nevét kezdi ismételgetni.

– Megyek – áll fel az asszonyság kelletlenül. Mivel a kabátját hátrébb rakta le, azért indul előbb.

Ferike anyja toppan elé.

– Nincs itt a kisfiam? – A kérdés egyszerű és ártatlan, mégis bicskanyitogató annak, akinek fel lett téve.

– Nincs! – hangzik Gáspárné ingerült válasza. – Nem is érdekel, hun van. Hagyjon minket békén a „kisfiával”! Asziszi, csak magának van baja? – Becsörtet a Vetkőző ajtaján, melyet a rosszallását fejcsóválva kifejező Erzsike csuk be mögötte.

Vlaszati hosszan néz utána:

– Mint akitől az isten őrizzen, olyan.

Véleménye találkozik a bajuszos helyeslésével:

– És még ő csodálkozik, ha megégeti a száját.

– Aki mindig másra mondja – szólal meg Adamkovicsné –, hogy keresztül áll a fejében a szög, az soha nem szokta észrevenni magát.

– Hogy venné? Nemcsak a szája nagy, a pofája is.

– Te csak hallgass! – inti fiát a nő.

Az elnémulás felbátorítja Ferike anyját:

– Én, kérem, mindössze annyit szerettem volna, hogy még mindig nem találtam meg a kisfiamat.

– Itt sincs, láthatja – fakad ki Vlaszati.

– Látom – tördeli a kezét. – Jaj, istenem, mit csináljak?

– Keresse tovább! Vagy azt várja, hogy mi keressük meg maga helyett?

A bajuszos kérdése szíven találja Jolikát:

– Mi ütött magukba? Legutóbb nem voltak ennyire ellenségesek velem. Nem értem, miért förmedt rám ilyen csúnyán az is, aki előbb ment be.

– Üljön le, keringett már eleget! – húzza le maga mellé Vlaszati.

– Itt sem voltam, nemhogy…

– Nyugodjon meg, nem maga miatt kapott mélyvénás trombózist.

– Mély mit? – kérdi, homlokát törülgetve. – Milyen mélyet?

– Nem elég mélyet – feleli Gergő cinikusan.

A bajuszos odaint neki:

– Ezt a fajtát abba lehetne hagyni szerintem.

– Szerintem is – áll mellé Vlaszati. – Mire rám kerül a sor, egekben lesz a vérnyomásom.

– Örüljön neki, ha úgy lesz, különben magából csinálnak kéményseprőt a végén.

Vlaszati úgy próbál tenni, mintha nem hallotta volna meg:

– Ez se bírja abbahagyni – mondja halkan.

– Mi van? Mi van? Hallom ám, hogy büfög!

– Most már tényleg fogd be a szád! – ripakodik rá az anyja. – Nem értesz a szóból?… Tedd el azt a rohadt telefont is! Nem igaz, hogy képtelen vagy lerakni a kezedből.

Végre elhallgatnak mind. Nézik az órájukat, sóhajtoznak, lesnek maguk elé, vagy a pislogó fénycsőre. Egyesek enni kezdenek, mások kortyolnak a magukkal hozott üvegből.

Gáspár Zsigmondné beszéde kihallatszik az ajtón:

– Nem úgy van az, doktor úr!… Há’ nehogy már maga mondja meg, mi fáj, mi nem!

Mind megbotránkoznak rajta.

– Nagy segge lyuka lesz még ennek! Mondaná… – billenti fejét az ajtó felé Gergő.

– Az biztos! – bólint rá az anyja.

– Csak nehogy nekünk kelljen szagolni! Mert ha mi következünk utána…

– Akkor inkább be sem megyek.

A megcsörrenő mobiltelefon Ferike anyjáé. Kapkodva veszi elő.

– Szia!… Nem, még nincs meg… – mondja a telefonba, és a szája sarka már görbül lefelé. – Nem is tudom, hol keressem… Körbejártam többször is. Ha még egyszer körbemegyek, engem néznek hülyének… Mi az, hogy miért nem vigyáztam rá jobban?! Nem hiányzik most nekem, hogy mindennek a tetejébe még cseszegess is… Én tehetek róla, én tehetek róla! Könnyű ezt mondani. A helyemben te is így jártál volna vele… Magára hagytam, az igaz, de nem úgy, ahogy elképzeled. Találkoztam Borikával, tudod, aki itt takarít… igen, igen… ővele, és megkértem, hogy tartsa szemmel… Mit mondasz?… Hogy őt kérdeztem-e már?… Ez, látod, eszemben se volt eddig. Tegyük is le, megyek, megkeresem. Szia, szia! – Felpattan, és nagy léptekkel távozik.

Nyílik az ajtó, de nem a vetkőző fülkéé.

Gáspárné fogja belülről a kilincset, és mondja a magáét:

– Tetszik tudni, mi volt a szavajárása az én apámnak?… Annak jó, aki a maga seggén szarik. De igaza is volt! Ha takarékba tettem volna azt a pénzt, amit harmincöt éven keresztül levontak tőlem nyugdíjjárulék címén, most nem szorulnék rá az államra. – Becsapja maga mögött az ajtót, ám az a csapódástól kinyílik. Nem veszi észre. Dühödt ábrázattal néz a döbbent kintiekre. – Mint hallották, gondoskodtam róla, hogy a nap „jó” hangulatban folyjon tovább. Részvétem az utánam következő áldozatnak. Ha megbocsátják, nem mondom, hogy viszlát. Ferikének viszont üzennék, ha előkerül. A következő május elsején vonuljon fel ő is egy olyan táblával, amivel én: SZARNÉK, DE NINCS MIT! Garantáltan nekünk lesz a legnagyobb sikerünk, és ő még meg is ússza, hogy elvigyék.

Ettől kissé megnyugszik, és elmegy. Miután elhalnak léptei, megnyikordul az ajtó. Az asszisztensnő néz ki, hogy elvonult-e már a vihar.

– Merre ment? – kérdezi.

– Arra – mutatja Vlaszati, hogy az egyes ajtó felé.

– Emerre kellett volna, merthogy a szakértők utánunk vannak. – Visszahúzza fejét, és a főorvostól kérdi: – Most mi legyen?

– Hagyja! Nehogy utánamenjen! – hallatszik ki a barátságtalan hang.

– De itt felejtette az irattárcáját.

– Nem érdekel. Ő baja, nem a…

– Mienk – fogad szót Erzsike, és becsukja maga után az ajtót.

Vlaszati úr rosszat sejt:

– Hogy ebből mi lesz?

– Megmondom én: szívás.

Gergő beköpését válasz nélkül hagyja mindenki. A csendben megint felhangzik a mobiltelefonja nyomógombjainak pityegése.

Erzsike kis idő múlva kiszól az ajtón:

– Melyikük Vlaszati Jenő?

– Én volnék, tisztelettel – áll fel kényszeredetten.

– Jöjjön bátran! Nem esszük meg.

Gergő halkan odaszól az anyjához:

– Most majd kiderül, seggig ér-e a keze ennek a „kéményseprősnek”.

3. A folyosón Ferike anyja tűnik fel, meg Bori néni. Egymásba karolva jönnek. Bizakodásuk egykettőre eltűnik az arcukról.

– Éreztem én, hogy nem lesz itt.

– Ne csüggedj, Jolikám, előbb-utóbb elő fog kerülni.

– Én nem is tudom, mit mondjak. Még soha nem csinálta ezt velem. Ha kiment az épületből…

– Miért ment volna? Itt lesz ő valahol, csak elbújt. Elő kellene csalogatni valahogy.

– Kezdjek el kiabálni?

– Akár. Egy óra múlva úgyis ki leszel annyira borulva, hogy ne foglalkozz mások véleményével.

– Könnyen beszélsz. Neked nem lenne égő?

– Hát, ha a gyerekemről lenne szó, én bizony nem szégyenlősködnék. Elkiáltanám magamat minden ajtó előtt, hogy vagy előjössz Ferikém, kisfiam, vagy…

– Már rossz. Beugratósnak vél minden vagylagos kérdést.

– Mióta?

– Amióta megkérdezték tőle, hogy a lovas kocsit húzza vagy tolja a mögéje kötött csikó.

– Erre nem gondoltam. Akkor ne fenyegessük!

– Szerintem se. De üljünk már le egy kicsit, mert úgy érzem, rögtön összeesek.

– Nézd csak, ott, azon a padon van hely kettőnknek is. Leülök veled, amíg összeszeded magadat… Jaj, istenem, de rossz színben vagy! Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Igyál egy kortyot ebből az üdítőből, hátha felfrissülsz tőle. – Miközben letelepszenek, és Jolika iszik, végignéz a sorukra várókon. Meglátja az egy paddal odébb ülő bajuszost. – Őt ismerem – mutat rá, és integetni kezd felé. A hatás nem marad el.

– Csókolom, Borika!

– Jó napot, Antikám! – Örül, hogy sikerült észrevetetni magát.

– Minden rendben?

– Megvagyok. És maguk? Rég láttam a feleségét. Hogy vannak?

– Voltunk már jobban is.

– Csak rosszabb ne legyen, ugye? – A választ meg sem várva súgja oda Jolikának: – A felesége szintén le van százalékolva, nagyon beteg. Annyira sajnálom szegényt. Olyan rendes, kedves asszonyka, szikra rosszindulat sincs benne. – Tekintgetés közben összeakad a szeme a bajuszoséval. – Aztán mire számít, Antikám?

– Semmi jóra.

– Nem szabad így beszélni.

– Majdcsak lesz valahogy. Tetszik tudni, mit szoktak mondani: a holnaptól annak van félnivalója, aki megéri.

– Azért csak érjük meg, én azt mondom. A neje nyugdíját nem vették el, ugye?

– Nem, mert ő… – Hangja elakad, feje csüggedten lehajlik. – De tetszik tudni.

– Legalább az megmaradt – mondja sajnálkozón, aztán Jolikához fordul. – Hogy miből fognak megélni mostantól?… Mert munkát nem talál a falujukban, az hótziher.

– Ne haragudj, de most nem tudnak érdekelni mások problémái – kortyol bele az üdítőbe újból.

– Megértelek. – Megvárja, hogy Jolika eltegye az üveget. – Hát így nehezen kerültök sorra. Egyáltalán be vagytok jelentkezve?

– Az a legkevesebb – legyint lemondóan. – Csak előkerüljön valahonnan! Olyat kap, hogy megemlegeti.

– Tőlem, esetleg. De tőled…

– Hagyjuk ezt most. Nem tudom, hogy lesz, de bárcsak ott tartanék már!

– Segítenék, ha tudnék.

– Muszáj elindulnom valamerre. – Karjára veszi a retiküljét, és feláll. – Képtelen vagyok ülni tovább.

– Mi van, ha a női vécében bújt el?

– A nőiben?

– Mintha említetted volna, hogy a férfiben már nézted.

– Jaj, ne is emlegesd! Rém megalázó volt ott ácsorogni, és arra várni, mikor jön ki, vagy megy be végre valaki, akit megkérhettem, hogy…

– Elhiszem. De ha azt kibírtad, ahhoz képest a női már semmiség lesz.

– Semmiség? Én nem is tudom, mit mondjak rá.

– Azt, hogy miért is ne. Az ő szemével jó ötlet lehet odabújni.

– Gondolod, Borikám?

– Egy próbát megér. Veled menjek?

– Á, nem, ne fáradj! A világért sem akarnálak terhelni a magam bajával.

– Ugyan már! Most mit butáskodsz?

– De én komolyan nem akarom, hogy…

– Jolikám, a pszichiátria melletti női mosdó itt van pár lépésnyire, hadd kísérjelek el odáig. Hátha…

– Nem bánom. De akkor induljunk máris.

– Tőlem mehetünk. – Odaint a bajuszosnak. – Viszlát, Antikám! Adja át üdvözletemet a nejének.

– Átadom.

Vlaszati jön kifelé a Vetkőző ajtaján. Megáll. Megvárja, hogy a bejárati ajtóban feltűnő asszisztensnő behívja a következőt.

– Adamkovicsné! Adamkovicsné!

Gergő felpattan:

– Anyuka, minket szólítanak.

– Ne lökdöss!… Te könnyen ugrálsz, de én a fájós lábammal nem. – Fiába kapaszkodva indul előre. Amikor elér az ajtófélfáig, arra támaszkodik. – Innen már elboldogulok egyedül.

– A vak is ezt mondta, mielőtt hasra esett, úgyhogy ne vagánykodj odabenn. – Elengedi az anyja kezét. Ő csukja be mögötte a Vetkőző ajtaját. Mielőtt visszaülne a helyére, végigméri Vlaszatit, olyan „Mit áll ott, tata?” formán.

A bajuszos kérdőn üti felé a fejét:

– Nagyon lógatja az orrát.

– Kapott egyet a péklapáttal?

Gergő kérdéséből süt a szemtelenség, ám Vlaszati csüggedtebb annál, hogy ezzel foglalkozzon.

– Nem azzal, de akkorát – sóhajtja.

– Tán kirúgták? – gyűrődik ráncosra a bajuszos homloka.

– Ha igaz, amit azokról mondott, akiket hátraküldenek, akkor ki.

– Látom, nem számított rá.

– Hát nem.

A folyosó vége felől ekkor ismerős hang hallatszik: Gáspárnéé.

– Jó hogy nem az ölemben keresik Ferikét! – beszél a háta mögé. – Képesek rányitni az emberre a véceajtót. – Csak az ismerős arcok láttán hagyja abba a morgolódást. – Hát maguk?… Még mindig itt rostokolnak?

– És maga?… Azzal voltunk, hogy már hazament.

– Odébb lesz az! – Hangosan felel, s csak pillanatokra áll meg. – Meg kell várnom, aki hozott. A sógoromat. De még nem végzett a saját dógával. Ezért koptatom a cipőm talpát. – Visszanéz, mielőtt folytatná. – Nem gondoltam volna, hogy a mosdóban is Ferikézni hallom ezt az asszonyt.

– Ferikézni?

– Jól hallották. Képzeljék el, hogy ülnek bent nyugodtan, ők meg bejönnek, és elkezdenek óbégatni, hogy: „Ferike, Ferike!” Én is csak lestem, hogy ez meg mi.

Először aszittem, összekevertem a férfit a nőivel. Kapaszkodtam belülről a kilincsbe, mert kallantyú az ugye nincs, ők meg valósággal kitépték az ajtót a kezemből. Akkora szemeket meresztettek rám, mint a golyvások. Hogy mire számíthattak?… Hogy valami klotyó-manó ellenkezik velük? Amit megengednek maguknak egyesek!… Há’ milyen dolog ez már?

– Elveszett neki a… – próbálja nyugtatni a bajuszos, de nem jut tovább ennél a pár szónál.

– Elveszett, elveszett… Tett volna kolompot a nyakába annak a kis kódorgónak. Nézzenek oda! Ha tudom, hogy még egyszer felidegesítem magamat egy ilyen Ferike végett – igazít egyet a szoknyáján – inkább „hazaviszem”… No, de most már hátha megyünk! Nem szeretném megvárakoztatni a sógoromat, mert elég hirtelen ember. Olyan, aki ha nem tanál bele elsőre a kulcslyukba, képes ajtót ütni a falon. Nem is zavarok tovább. Pá! Aztán ne hagyják magukat!

A kivágódó ajtón az asszisztensnő szalad ki. A folyosó eleje felé kémlel, mintha keresne valakit.

– Gáspárné ment el itt az imént? – kérdezi.

Homlokához kap a bajuszos:

– Mondhattuk volna neki, ugye, hogy… De nem jutott eszünkbe. Annyira váratlan volt a feltűnése.

Erzsike beszól az ajtón:

– Nem lehet még messze, főorvos úr. Ne menjek utána mégis?

– Majd visszajön érte – hallatszik a morgó válasz.

– Isten őrizz! Inkább utánaszaladok.

– Akkor szaladjon. De igyekezzen! Nehogy negyedóra legyen belőle, mint a múltkor.

Az asszisztensnő már indul is. A sorukra várók fejüket csóválják.

Vlaszati egyre letörtebb:

– Nem értem én ezt – ingatja lógóra álló fejét, s körbetekeri nyakát a sálával. – Három éve, amikor utoljára itt voltam, véglegesítettek. Most meg elveszik?

– Hátha mégse! – így a bajuszos, de látszik az ábrázatán, hogy ő sem gondolja komolyan.

– Bele lehet ebbe már szarni, van egy olyan érzésem – legyint rezignáltan Vlaszati kézfogás helyett, s mint a megtestesült reményvesztettség ballag a

folyosó vége felé.

MÁSODIK RÉSZ

1. A Vizsgálóban két asztal van, az asszisztensnőé derékszögben áll a főorvoséval. Rajtuk kis lámpák – az asszisztensnőén monitor és billentyűzet is –, mögöttük egy-egy szék. A főorvosé forgós. A jobboldali fal előtt üveges szekrény, polcain orvosi segédeszközökkel, dobozokkal. A vetkőzőfülkével szemközti fal előtt fehérre festett, nagy, kétajtós szekrény, melynek egyik szárnyát üres állófogas támasztja ki; fémből van. Keresztben középtájon áll a vizsgálóágy, alatta fellépő. A bejárati ajtónál van egy kis asztal, mellette műanyag szemetes vödör.

Kinn, az egyik pad belső szélén már csak ketten gunnyasztnak: a bajuszos Antal és a szemüveges nő. Gergő türelmetlenül jár-kel.

Nyílik a Vetkőző ajtaja. Adamkovicsné sírva lép ki. Fia odaugrik hozzá.

– Ne kérdezzek semmit, ugye?

– Ne! – Szemét törölgető anyja nem bír többet mondani. Arca gyűrt szalvétapapír, elmaszatolódott rúzsfolttal a közepén. Kalapját kezében szorongatja, összenyomva a karimáját. A belegyűrt sál földig lóg belőle. Letörten indul a folyosó eleje felé, de pár lépés után észbe kap. – Amarra kell nekünk is. – Megfordulnak. Csak a lassú lépteik zaja hallatszik. Antal is épp oly néma, mint a szomszédja.

Az asszisztensnő sietve érkezik vissza. Benyit.

– Elnézést, főorvos úr, nem tudtam hamarabb… De hoztam egy kávét. – Leteszi elé.

A főorvos fel sem néz.

– Azt jól tette. Most éppen mi jött közbe? – pillant a karórájára.

– Jaj, ne is tessék kérdezni! Bori néni tartóztatott fel.

– Bori néni? Az a…? Elég emlegetni, és már szeszszagot érzek.

Erzsike felsikkant, mert erről eszébe jut a pálinkás üvegje.

– Nem iszik ő. – Kezét szája elé téve mereszti szemét a szekrényre.

A főorvos most sem néz fel.

– De magának kellene. Hallom, csuklik.

– Majd elmúlik.

– Bori néninek kellene!

– Ugyan már! Miért tetszik ilyet mondani? Nem árt ő a légynek sem.

– Annak lehet, hogy nem.

Az asszisztensnő elengedi a füle mellett a megjegyzést.

– Egy felettébb ideges anyukát igyekszik megnyugtatni, aki a fiát keresi reggel óta. – Elsápadva ül le az asztala mögé.

– Itt? – Feláll, s kérdő tekintetét Erzsikére irányítja.

– Itt, mert itt veszett nyoma. Én is az ajtónkkal szemben hadonászva láttam utoljára.

– Hadonászva? – rántja magasba szemöldökét.

– Igen, mert… De ezt inkább nem részletezem. A reggeli lótás-futásban nem tűnt

fel, hogy már nincs itt. Hogy is tűnt volna? Arra fogtam, hogy elvitte az anyja a pszichiátriára. Így aztán meg sem fordult a fejemben, hogy egy ideje senki nem tud a hollétéről. De ez még az előtt volt, hogy meg tetszett jönni.

– Vagy úgy! – ereszti vissza szemöldökét a helyére. – No, majd előkerül valahonnan az a rosszcsont, nem igaz? – A nagy szekrény előtt elmenve megáll, és beleszagol a levegőbe. – Ma valamiért más szag árad ebből a szekrényből. – Kinyitja azt az ajtószárnyat, ami előtt nincs semmi. – Nem dohos, hanem olyan cefreszagú.

– Cefreszagú? – kacag fel Erzsike, a szája azonban menten legörbül. Hogy elterelje a főorvos figyelmét a szekrényről, úgy tesz, mintha kutatna valami után.

– Mit keres ilyen nagy elánnal, ha szabad tudnom?

– Semmit!… Semmi különöset.

– Nem úgy néz ki – lép el a szekrénytől.

– Á! – Az asszisztensnő papírhalmokat tapogató keze megakad a golyóstollán, azt emeli fel zavarában. – Semmiséget akartam mondani. Ezt a semmiséget. Ezt a hülye tollat. Tetszik tudni, mindig elkeveredik. – Elejti, ezért fel kell állnia. – Na már meg!… Hát nem kiesett a kezemből! Hogy milyen ügyetlen is tud lenni az ember néha… Vajon hova gurult? – Úgy megy érte, hogy elmehessen a szekrény mellett. Feléje hajol, és orrát nyúl módjára mozgatva szimatolni kezd. – Ennyire rosszul zárna az a kupak? – fintorodik el.

– Mi az? Mit mond?

– Semmi, semmi. Csak utálom, hogy minden lefelé esik.

– Utálja? Képzelje el, mi lenne fordítva, ha a mennyezetről kellene leszedegetnie, amit elejt. Úgy jobb lenne? El sem érné.

– Valóban.

– No látja.

Az asszisztensnő elkomolyodik:

– Ha jól emlékszem, Adamkovicsnét szólítottam, amikor…

– Jól emlékszik. Már végzett.

– De hogyhogy ilyen gyorsan?

– A papírmunkát meghagytam magának. Az én részemmel végeztem. Gondoltam, minek várakoztatni.

– Sírni láttam, mielőtt bejöttem.

– Sajnálattal hallom, de nem tehettem mást, mint amit.

– Még őt is?… De hisz szívműtétje volt.

– Szívműtétje, szívműtétje!… Nem olyan nagy dolog az ma már. Azért műtötték meg a szívét, hogy meggyógyuljon. Fel sem kellett tárni hozzá a mellkasát. Megúszta egy sima katéterezéssel.

– De…

– Semmi de! Nem irgalmas szamaritánust játszani állítottak ide.

– Igen, viszont épp főorvos úr szokta emlegetni, hogy…

– Tudom, mit szoktam emlegetni, nem szükséges emlékeztetnie rá.

– Akkor az sem ment még ki a fejéből minden bizonnyal, amire megkért. Hogy szóljak, ha úgy látom, kezd a hozzáállása túlontúl…

– Essünk túl rajta, emlékeztessen!

– Szerintem már megtörtént.

– És azokat a szavakat is fel tudja idézni, amik ilyenkor szoktak kiszaladni a számon?

– Azokat is.

– Ragaszkodik hozzá, hogy megint kiszaladjanak?

– Nem igazán.

– Akkor most mi következzék? Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, penitencia és a többi, és a többi?… Könnyezzek mindazokkal, akik elsírják magukat a szemem láttára, hogy mégse futószalagon rúgjam ki őket?

– Tavaly nem teljesen így tetszett beszélni.

– Az tavaly volt. Január egytől megváltoztak a játékszabályok. Idomulnom kell hozzájuk, nem?

– Hát, ha ennyi is elég…

– Elég.

– Ezek szerint végleg letett főorvos úr a velük való „konnektálásról”? Hogy egytől is megkérdezze: mit csinál egy időmilliomos rokkant a ráérő idejében? Amit annyiszor emlegetett már.

– De megjegyezte! Minden mondatomat tudja fejből idézni?

– Csak a miheztartás végett kérdezem. Merthogy feladatomul lett szabva az is, hogy időnként hozzam szóba ezt a „konnektálást”. De biztos tetszik emlékezni. Tehát?

– Mit tudom én! Magam sem tudom, mit akarok. Azt sem, hogy akarok-e egyáltalán valamit tőlük. Ehhez képest minden eltörpül.

– Egyről volt szó, főorvos úr, nem az összesről. Ha belegondolok, hogy hányszor kellett végighallgatnom a…

– A nyavalygásomat?

– Nem én mondtam.

– De Erzsike!

– Csak mert így hozta ki a szó.

– Vagyis?…

– Szánja el végre magát, főorvos úr, ne halogassuk tovább.

– Most?… Rögtön?

– Épp tegnap tetszett mesélni, mivel indultak harcba az indiánok az ellen a tábornok ellen. Hogy jó nap ez a halálra.

– Ezzel akar bátorítani? Választhatott volna jobbat is. Custer sem élte túl azt a napot.

– Nem a halálra céloztam vele, hanem a halogatásra.

– Értem én. Csakhogy én nem vagyok se sziú, se Ülő Bika, és az Örök Vadászmezőkben sem hiszek.

– Főorvos úr, drága, nem indiánként kellene faggatóznia arról, hogy…

– Tudom én azt. De csak szépen, sorban, ne sürgessen! Tételezzük fel, hogy mégis megkérdem valamelyiktől, mi a válasza a…

– A „Gondolkozom, tehát vagyok, de minek?” kérdésre, és…

– És utána? Hagyjam abba egy életre a teoretizálást, ugye? Mert erről lenne szó.

– Pontosan. Hát meddig tartana?

– Tulajdonképpen semeddig.

– Amíg kimondja, addig.

– Igaza van. Miért is ne? Jussunk végre tovább az elmélet szintjénél, és valósítsuk meg elgondolásainkat. Mindent számba véve, ha azt megkérdezzük tőlük, van-e jogosítványuk… Hogy őszinte legyek, a mai napig nem értem, mi szükség van erre valakinek a leszázalékolásához.

– Én sem, pedig már tízezerszer megkérdeztem.

– Az is többet árulna el egy férfi egészségi állapotáról, ha azt firtatnánk, hogy hetente hányszor él házaséletet.

– Hetente?… Nem inkább havonta?

– Tudja, mit, Erzsike? Tegyünk próbát ma!

– Tessék? – érti félre az asszisztensnő.

– Mondom: tegyünk próbát.

– Mivel is?

– Ej, hát megkérdezzük tőlük, hogy… amit az előbb mondott.

– Hogy havonta hányszor…?

– Nem. Azt, amit előtte említett. Hogy: „Minek?”

– Az más, azt lehet.

– Íveljünk fel hát, akár a bioritmusunk görbéje!

– Nosza, íveljünk!

– Ez mégiscsak másképp hangzik, mint az az indián mondás, nem?

– De igen. Egy árnyalattal.

– Ahhoz képest, ahogy éreztem magamat reggel hétkor – mered maga elé a főorvos –, csak jobb lehet a folytatás. Lépjünk hát a tettek mezejére! Végtére is megengedhetjük magunknak. S ha közben le is meztelenítenénk magunkat, egy közülük megláthatná e fehér köpeny alatt az emberi mivoltunkat.

Az asszisztensnő arckifejezése elárulja, mit gondol magában: „Kellett nekem belekezdeni!”

– Ha közbeszólhatok, csak önről volt szó – jegyzi meg.

– Persze, persze… rólam. De végre valahára elmondhatom majd magamról, hogy egyszer az életben nem mint orvos a páciensével beszéltem valamelyikkel.

Erzsikének rossz előérzete támad: „Ajaj! Mi lesz ebből?”

– Amilyen régóta papolunk az elidegenedésről, ideje tennünk ellene valamit. Élen járnia pedig ki másnak kellene ebben, ha nem nekünk?

„Kezdi már!” – mondja magában az asszisztensnő, felvett mosolya mögé bújva.

– Ha én nem kezdeményezek, sosem lesz előrelépés ebben. Mindig annak kell

lehajolnia, akinek az ég megadta, hogy feljebb kerülhessen a többieknél. – Elcsodálkozik saját magán. – De hisz ez tiszta Biblia! Hogy eddig miért nem jutott eszembe?… Fantasztikus!… Erzsike, maga egy zseni.

– Parancsára, főorvos úr!

– Képes kihozni belőlem a legjobbat. Nem lehetett az sem véletlen, hogy éppen ma kellett elküldenünk egy beteget a lejárt igazolványa miatt. Tudja, mi volt ez?… Isten ujja. Nyertünk legkevesebb fél órát. Máris kezdhetnénk vele valamit, nem gondolja?… Ki fogjuk használni. Őrületes!

„Jaj, istenem!” – sóhajt fel az asszisztensnő rezzenéstelen arccal.

– Ha tudná, mit érzek belül!… Teljesen fel vagyok dobódva. Hogy ne mondjam, lázban égek. Minden porcikámat áthatja, hogy ma egy új élménnyel leszek gazdagabb.

„Ettől tartok én is!” – gondolja magában Erzsike.

– Mégpedig egy olyan meghatározó élménnyel, ami talán az egész további életemre kihatással lesz.

– Úgy legyen! Én nem vagyok elrontója semmi jónak. De mire tetszik számítani? Ha megkérdezhetem.

– Hogy mire?… Talán valami olyasmire, mint mikor először láttam a felújított zsinagógát az előtte elkanyarodó járatos busz ablakából, és önkéntelen felkiáltottam, hogy: milyen szép lett, ugye? Meglepetésemre a nejem helyett egy vadidegen nő felelt rá, és ez engem akkor úgy megérintett, de úgy, hogy míg élek, nem felejtem el. Nem csak azért, mert egy véleményen volt velem, hanem mert megszólítva érezte magát általam ismeretlenül is.

– Gyakrabban kellene piacra járnia, főorvos úr.

– Gyakrabban? Egyáltalán nem szoktam.

– Hát ez az. Ott ugyanis nem a polcról kell levenni, ami tetszik, hanem meg kell szólítani egy idegen árust, hogy ebből meg abból kérek ennyit meg annyit.

– Nem az én világom a kofák világa. A piacolást mindig is a nejemre hagytam. Ez maguknak, nőknek könnyebben megy. Egy kofa nekem – hogy is fogalmazzak? – nem egy entellektüel.

– Azért gondolja ezt, főorvos úr, mert még nem alkudott egyikkel sem.

– Belátom, jókora hendikepem van ebben. De most nem róluk van szó. A kofa a csarnokban üldögél, a beteg viszont az ajtónk előtt. Bebocsátásra vár. Elébünk fog járulni a panaszaival. És nem is sejti, hogy mi majd megszólítjuk őt idebent. Érti, Erzsike? Meg-szó-lít-juk. Mint embert. Nagy E-vel.

– Nem veszi be előtte a nyugtatóit, főorvos úr?

– Nyugtatót?!… Most, amikor úgy átjár a lelkesedés? Eszemben sincs. Végre adrenalint érzek az ereimben. Mint az ejtőernyősök – tárja szét a karját. – ZUHANOK! Legyen a társam ebben, Erzsike! Zuhanjunk együtt! Az ejtőernyősök sem egyedül szoktak kiugrálni a helikopterből.

– A leérkezést élvezném, de ami előtte van, azt inkább kihagynám. Különben is tegnap voltam fodrásznál. Festettem is, meg rakattam is. Észre sem tetszik venni.

– Ilyenek maguk, nők. Amikor történhetne valami különleges az életükben, akkor előállnak a frizurájukkal.

– Ha tetszene tudni, mennyit fizettem érte… – Lehetetlen színű és fazonú a haja, de neki így divatos.

– Fodrásznak? Én eddig azt hittem, hogy saját kezűleg szokta berakni a hajába ezeket a bongyorokat sütővassal. Házilagosan.

– Házilagosan?!… Jó, hogy nem kalákában. Miket nem mond ma, főorvos úr!… De ideje lenne behívni a következő beteget, nem tetszik gondolni?

– Tetszem gondolni, csak átveszem magamban újból. Ne kapkodjuk el a dolgot! Hisz mi lesz, ha kifogok egy olyan…?

– Értem. De mennyivel járna jobban egy entellektüellel? Főorvos urat ismerve, ha ő zseninek tartaná mondjuk azt a festőt, akit főorvos úr – finoman szólva –

nem a lelki egészség példájaként szokott felhozni nekem…

– Van Goghra céloz?

– Igen, őrá. Egykönnyen vitává fajulna, nem?

– Meglehet.

– Meglehet?!… Igazam van, vagy igazam van?

– Igaza – feleli, s elgondolkozik. – Végül is Kinizsi Pál sem udvari magiszterből avanzsált főhadvezérré, hanem molnárlegényből.

– Na, tetszik látni! Szerintem a foglalkozása érdekelte legkevésbé Mátyás királyt. Sokkal inkább, hogy elejti-e vagy sem azt a ménkű nagy malomkövet.

– Hatásos entrée, kétségtelenül. Szerencsét hozott neki a királlyal való találkozás. Ma úgy mondanánk, jókor volt jó helyen. Ő is, meg az a malomkő is. És egy legenda vette kezdetét. Orvosi szempontból viszont, ha már Mátyás királynál tartunk, kevesen tudják, milyen köszvényes volt. Nemhogy lóra ülni, ülni sem bírt élete vége felé. Bécsbe, a „bús hada” után is egy speciális kocsi vitte, amiben végigállhatta az utat.

– Ezt sem tudtam. De most már tudom.

– A minap olvastam valamelyik lapban.

– Főorvos úr mindig meg tud lepni valami érdekességgel. Kérdeznék is ezzel kapcsolatban valamit, ha meg tetszik engedni.

– Tessék csak!

– Miért kell főorvos úrnak mindig mindent leleplezni, kibelezni? Gyerekkorában is elrontotta a mesék végét?

– Nem, mert ha bele is fogtam egynek az olvasásába, általában a közepéig sem jutottam. Bugyutaságnak éreztem ugyanis a legtöbbjét. Nekem a mesekönyv Robin Hoodnál kezdődött. Meg James úrnál. Így, ahogy mondom, hisz honnan is tudhattam volna, hogy „Dzsémsz”-nek kell ejteni. Azzal kapcsolatban pedig, amit a leleplezésről kérdezett, azt tudom válaszolni: részemről ez csupán az érem másik oldalának vizsgálata. Az igazságos Mátyás az egyik oldal, a másik pedig az ember: a beteg ember. Merthogy királyoknál se szokás egészségesen menni a jóisten nyakára. Persze ezt nem hangsúlyozzák ki az életrajzukban. Pedig hozzátartozik.

– Az életmű azért mégiscsak fontosabb. Ha nézek egy Van Gogh festményt, maradjunk nála, ha már szóba került, nem az érdekel, mennyi abszint volt benne, ami miatt ferdére sikeredett neki a képen lévő ágy lába.

– Így is fel lehet fogni. De majd nézze meg azt a képét is, amit a saját füle levágása után festett magáról. Amikor összeveszett a barátjával, Gauguinnel.

Nekem már az is elég, hogy az életműve, vagy ahogy franciásan szokták mondani: az oeuvre-je, önarcképekkel van tele. És mindegyik más.

– De hisz épp ettől jók. Ahogy a lélek megmutatkozik belőlük. Nem?

– De milyen lélek, Erzsike? Az isten áldja már meg magát!

– A halhatatlan lélek. Akármilyen is.

– Ha nem belgyógyász volnék, talán jobban hagynám magamat elbűvölni a lélek által, de ma már tudjuk, a szerelem is csupán kémia.

– Kémia?!… Ha így látja, főorvos úr, ne csodálkozzon, ha valaki, mint én is, azt tételezi fel magáról, hogy elrontotta a meséket kiskorában. Még hogy kémia!… Úgy kezdte az udvarlást is, hogy lépjünk egymással reakcióba, angyalom?

– Nem. Annyira nem, hogy csókot se azzal a jelszóval loptam, cseréljünk egymással milliónyi baktériumot, drágám. Ha úgy tettem volna… – hallgat el –, ma az agglegények számát gyarapítanám, be kell látnom.

– A neje jutott eszébe, lefogadnám.

– Miből találta ki?

– Megérzés. Ő volt az első?

– Nem. Az elsővel megjártam. Naivul azzal kezdtem udvarolni neki, hogy odaadnám érte a fél világot.

– Mire ő?…

– Hogy ő meg az egészet nekem, ha békén hagyom.

– Nem csodálom, hogy ilyen kezdés után elvonult a vár alól.

– A faluból is elmentem, annyira bántott.

– Lám-lám! Kiderül a végén, hogy a főorvosoknak is van lelkük.

– Akkor még nem voltam belgyógyász.

– Ennyi múlna a doktorin?

– Én már csak ilyen vagyok – görbíti az ajkát. – Egyébként ezt a szerencsétlen sorsú festőt egyedül mi mondjuk Van Gógnak, a hollandok valahogy úgy ejtik, hogy Fán Hókh. Mintha harákolnának. Amikor először hallottam hollandot élőben, vártam, mikor köp végre egy nagyot, s kezdi el normálisan képezni a

hangokat. Később rájöttem, hogy mind így beszél. Nekik ez a normális.

– Összetehetjük a kezünket, hogy annak idején az orosz volt kötelező nálunk, nem ez.

– Emlékszik még a kák tyibjá zavút-ra?

– Még arra is, hogy nyikto nye atszúsztvujet. – Felnevetnek.

– A régi szép idők.

– Azok. Csak vissza ne jöjjenek!

– Úgy érti, az oroszok? Nix kompót?

– Nix. Spájz van. – Nevetnek. – Az is üres.

– Hát igen, nix kompót.

– Chips van csak.

– Így hívják a kínai boltost maguk felé?

– Nem. De lehetne. – Nevetik.

– Most, hogy így kiörömködtük magunkat, akár folytathatnánk is a munkát. Jut eszembe, ugye, nem jött még meg az a két hiányzó? Mi is a nevük?

– Illés meg Szabács. Nincsenek itt.

– Remek! Ha eddig nem jöttek, már nem is fognak, ergo még több időnk lesz. – Arca átmenet nélkül gondterheltté válik. – Úgy lenne jó, ha minél spontánabbnak tűnne a dolog. Ki kellene találni valami bevezetőt.

– Bevezetőt?… Kérdezzük meg tőle, hányan várakoznak kinn.

– Ez az!

– Ketten maradtak…

– Tehát – vág az asszisztensnő szavába – azt fogja válaszolni, hogy már csak egy, mire én…

– … akkor ráérünk egy kis beszélgetésre.

– Pompás! És mivel kezdjem?

– Amivel nekem is szokta.

– Hogy ki a kedvenc költőm?

– Radnóti – feleli az asszisztensnő, olyan képet vágva, mint akinek már a könyökén jön ki.

– Úgy van. Radnóti Miklós. És miért?

Az asszisztensnő saját kezével vezényel az unásig hallott mondat ismétlése közben:

– Mert úgy szerette ezt a csöppnyi magyar hazát, mintha nem lett volna ő is…

– Erzsike!

– Igen? – vág értetlen képet. – Főorvos úr sem szokta tovább mondani.

– Tudom. De miért?

– Ha főorvos úr sem tudja, én honnét tudnám?

– És nem érzi úgy, Erzsike, hogy végre előrébb kellene lépnünk ebben is?

– Hogy értve?

A főorvos nyel egy nagyot.

– Ezen a maga nemében unikálisnak ígérkező napon hadd kérdezzek már magától is valami személyeset.

– Ha ettől még unikálisabb lesz…

– A leánykori neve, ugye…

– A leánykori nevem?… – kerekíti nagyra a szemét. – Ja, értem. Kicsit komplikáltabb a Kovácsnál valóban.

– Mégsem szokott… Hogy is kérdezzem már? Na!… Szóval, kikeresztelkedtek?

– Nem, kérem, megmaradtunk katolikusnak. Rendes népek vagyunk mi. Párttag

egyedül az anyai nagyapám volt. De ahogy mamám fogalmazott, mindössze annyi hasznuk származott belőle, hogy előbb tudták, mikor lesz áremelés. Mert mielőtt hivatalosan bejelentették volna, egy nappal előtte mindig megmondták nekik az alapszervi gyűlésen.

A főorvos képtelen leplezni meglepődését:

– És mennyire katolikusok? Merthogy én azt sem nagyon…

– Karácsony táján eszünkbe szokott jutni. Olyankor veszek adventi koszorút is, de hogy úgy mondjam, a ramadánt nem tartjuk.

– Gondoltam, hogy azt nem.

– Még valami mást is, főorvos úr? Esetleg…

– Nem, köszönöm. Kielégítette a kíváncsiságomat a pedigréjét illetően.

– Nekem úgy tűnik, mintha összezavarnom sikerült volna inkább. Már az ábrázata alapján a főorvos úrnak.

– Úgy érti, nagyon bután nézek?

– Hát elég unikálisan.

– Nem számít. Nincs semmi bajom.

– Eszerint hívhatom a következőt?

– Nézzünk szembe vele!

Erzsike a papírokra pillant:

– Egy férfi és egy nő. Melyiket inkább?

– A férfit – válaszolja a főorvos némi habozás után.

A kinyíló ajtó előtt Antal álldogál.

– Tessék, kérem, befáradni – mutat a mellette lévő ajtóra az asszisztensnő –, és bent levetkőzni kisgatyára. – Aztán visszaül a helyére.

A főorvos mély levegőt véve néz rá:

– Eljött a perc, amikor kiderül, nagy nap lesz-e ez a mai. A tokaji borászok várhatják így a maceráció eredményét, ahogy most én a…

– A macerációét? – ismétli meg-megránduló szemöldökkel.

– Azét bizony. És azt tudja-e, hogy kék szőlőből is lehet fehérbort csinálni?

– De hogyan? – ámul el.

– Egyszerű: nem szabad megvárni, hogy a szőlőszemek héjából kioldódjon a színanyag. Ennyi a titka.

– Sose jöttem volna rá. Főorvos úr mindent tud.

– Ha mindent nem is, azért…

– Majdnem mindent.

Hívásukra kinyílik a Vetkőző ajtaja, és egy szál kinyúlt, fehér alsónadrágban belép a soron következő páciens.

– Jó napot kívánok! – üdvözli őket.

– Jó napot! – méri végig a főorvos. – Üljön fel, kérem, erre az ágyra.

Az asszisztensnő alig bírja felemelni tekintetét a nyűtt alsóról.

– Hogy is hívják magát?

– Kisch-Szabó Antal – helyezkedik el az ágyon.

– Kis… Két s-sel?

– Nem, kérem. Sch-val.

– Sch-val?

– Igen. Mint Egon Erwin.

– Mint Egon Erwin?… De hisz abban nincs is olyan!

– Úgy értem, mint Egon Erwin Kisch.

A főorvos nem bírja tovább hallgatni az asszisztensnője értetlenkedését.

– Ne ragadjon le, Erzsike, már a legelején! Az orvosin is volt egy sváb gyerek, aki az ihletet írta ch-val. Tetszik érteni? Ich-let. Szóval, ha sch, akkor sch. Nem mindegy magának? Ez a hü… jó ember már biztos feszült a hosszú várakozástól.

Az asszisztensnő vet egy pillantást a karórájára.

– Nem állunk rosszul időben.

A szekrényajtó csukott szárnya mögül lassan kinyúl egy kéz, és óvatosan behúzza az eddig nyitott szárnyat. Senki nem veszi észre.

– Attól még igyekezhet. Tegye fel szépen az ilyenkor szokásos kérdéseket! – utasítja a főorvos Erzsikét.

– Máris. No, nézzük! Név, lakcím, született, anyja neve, TAJ-kártya… Jogosítványa van?

– Nincs.

– Fogyaszt alkoholt?

– Nem.

– Dohányzik?

– Nem.

– Dolgozik?

– Nem.

– Mióta?

– Egy éve.

– Egy éve?

– Igen. Miért?

Erzsike a főorvosra néz, aki köhécselni kezd, amikor rájön, hogy neki kellene következnie.

– Mindig is szerettem volna megkérdezni, hogy mit tud kezdeni magával egész nap, aki nem dolgozik. Olvas? Tévézik?

Erzsike a torkát köszörülgeti:

– Nem azt kellene először megkérdeznie, főorvos úr, hogy…? Tetszik tudni, mit.

A főorvos nehezen kapcsol.

– Ja, igen. Nos, vár még kint valaki? – Úgy tesz, mintha nem tudná. – Vagy maga az utolsó?

– Nem. Van még kinn egy nő.

– Csak egy? – tetteti a meglepetést a főorvos. – Remek! Ez esetben ráérünk pár percnyi beszélgetésre. Feltéve, ha az én Erzsikémnek sincs kifogása ellene.

– Éppen tudok mivel haladni közben.

– Helyes. Addig vigye gépbe a gyógyszereit ennek a… Miket is szed egész pontosan?

– Összeírtam egy kockás papíron. Ott kell lennie a többi közt.

– De jól tette! – derül fel az asszisztensnő képe, amikor megtalálja. – Így kellene másoknak is, haladósabb lenne. – Ütni kezdi a billentyűzetet. – Ezt mind naponta szedi?

– Igen. A nyugdíjam egyharmada rámegy.

– Elege lehet a veséjének… meg a májának. Nem hagyja, hogy kiszuszogják magukat.

– Hagynám, de nem lehet.

– Ahogy nézem, egyiket sem szabad elhagyni. Be kell szedni mindet, ha egyszer ez a gyógymódja.

A főorvos türelmetlenkedni kezd:

– Amennyiben nincs több megbeszélnivalójuk, talán vissza is térhetnénk arra, amit…

– Régen szerettem olvasni – vág a szavába Kisch-Szabó Antal. – Manapság inkább tévézek.

– Igen? És milyen a viszonya a filmekkel?

– A régieknek a zenéjét találom idegesítőnek, a mostaniaknak meg…

– Mit mondott? A zenéjét?…

– Azt.

– Ha az ötvenes, hatvanas évek harsány zenebonájára céloz, azért én sem vagyok oda. Rémes mai füllel. Nemrég ismételték a „Háború és béké”-t. Hogy az is milyen avíttá vált. – Látja a szeme sarkából, hogy Erzsike biztatóan néz rá, és ebből erőt merít. – Visszatérve az olvasásra, miket olvasott? Verseket például?… Mi jut eszébe mondjuk arról, hogy: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”?

– A Hamlet.

– És arról, hogy: „Már egy hete csak a mamára gondolok…”

– József Attila. „Ismertem, olyan szomorú kis legényke volt. Beszélt nekem a két énjéről akkor, amikor nekem már legalább három volt.”

A főorvos meglepődik, s várja a folytatást.

– Ah, csak most kapcsolok. Hisz ez egy viszontkérdés volt, ugye?

– Igen, az volt.

A főorvos ábrázatára teljes tanácstalanság ül ki.

– Elképzelésem sincs, ki írta.

– Tersánszky Józsi Jenő.

A főorvos úgy néz az asszisztensnőjére, mintha azt kérdezné: „Na, mit szól?”

– Esetleg tudna idézni másvalamiből is? Hozzáteszem, nem olyanra gondolok, hogy „Ej, mi a kő tyúkanyó, kend…”

– Tudnék, de inkább ne vizsgáztasson.

– Dehogy vizsgáztatom! Csak beszélgetünk. Szeretnék megismerni egy rokkantnyugdíjast, ennyi az egész. Naponta mennek át a kezem alatt, döntök a sorsuk felől, pedig semmit nem tudok róluk.

– Hát jó, legyen! „Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.”

– Nem ismerem. Ettől függetlenül jó.

– Verlaine. Paul.

– Korán örül, ennyitől nem leszek vesztes. Kifogok én még magán! De ne tegyünk úgy, mintha csak ketten lennénk. Erzsike, a kedvemért nem szállna be a játékba? Ő is érdeklődik ám az irodalom iránt.

– Én? – fut ki a vér az asszisztensnő arcából. – Inkább ne!

– Naaa! – kérleli a főorvos.

– Ez egyszer tessék megengedni nekem, hogy nemet mondjak.

– De hisz ez csak játék.

– Akkor sem.

– Most mit szégyenlősködik? Ne kéresse már magát!

– Én nem szégyenlősködöm. Egyszerűen nincs kedvem részt venni ebben a… játékban.

– De miért nincs? Magunk közt vagyunk.

– Nincs, és kész.

– Ugyan már! Ez nem elég indoknak.

Erzsike segítségkérőn néz Kisch-Szabó Antalra, aki olyan „szabadul, mihelyt enged” formán néz vissza rá.

– Nos?… Mire jutott, míg hallgatott? – firtatja a főorvos.

Az asszisztensnő ez alkalommal inkább biztatást kérőn pillant Kisch-Szabó szemébe, aki egy alig észrevehető kacsintással bátorítja. Az eredmény nem marad el.

– Hát jó! – adja be a derekát Erzsike. A mennyezet felé emeli tekintetét, és úgy mondja, mintha onnan olvasná: – „Morzsa kutyánk, hegyezd füled, mit mesélek mostan neked, régi cseléd vagy a háznál, mindig emberül szolgáltál.”

– Bravó, bravó! – Mint mikor iskolást tapsolnak meg a felnőttek, úgy veri össze a tenyerét. – Megy ez magának, Erzsike.

Az asszisztensnő megkönnyebbül. Már csak a szemhéja verdes úgy, mint a

csapdában vergődő pille szárnya.

– Köszönöm! Nem gondoltam volna, hogy végig tudok mondani egy versszakot.

– Petőfit mindenki ismeri, még maga is. – Miközben beszél, leolvassa Erzsike szájáról, hogy: Rad-nó-ti. Észbe kapva fordul a páciense felé: – Radnótit… khmm… kedveli? – teszi fel a kérdést, miközben Erzsike visszatér a gépeléshez.

– Az érettségi óta nem vettem kézbe a verseit.

– Jó, hogy említi a gimnáziumot. Emlékszik még, mit is tanítottak a halálával kapcsolatban? Hogy kik ölték meg őt… Német fasiszták?

– Valószínűleg. Nem emlékszem.

– A „Der springt noch auf” alapján véli így, ha jól sejtem. Az igazság azonban más. De hagyjuk most ezt!… Vesztettem az előbb, tehát ismét ön jön.

– Én inkább abbahagynám ezt a játékot, engedelmével…

– Még egy utolsót!

– Ha ragaszkodik hozzá… Átadom a kezdés jogát.

A főorvos nekikészül:

– Mennék, de csak állok. A megállóban csatlakozásra várok, s csak állok. Ugye, nem nekem hozzák azt a fekete virágot?

– Modern költő lehet, de nem avantgardista. – A főorvos tágra nyílt szemmel figyel. Kedvére való, amit hall. – Kortárs?

– Mondhatni.

– Akkor nem fog menni.

– Nem csodálom. Ezt nem olvashatta még sehol. Kiadatlan. Az én művem.

– Gratulálok, főorvos úr!

– Köszönöm, igazán kedves. De most ön következik. Nem kell elkapkodni! Azon a pár percen nem múlik semmi.

Kisch-Szabó Antal rövid elmélyülés után belekezd:

– Annyiszor becsaptak már. Hagytam. Ez lesz az utolsó becsapódásom. Miért pont ezt ne hagynám? Hadd jöjjön, aminek jönnie kell: a föld.

– Ez is jó – ismeri el a főorvos. – Csattanós a vége. De hogy ki lehet a költő?…

– Nem tudja?

– Nem én.

Ezen a válaszon az asszisztensnő csodálkozik el legjobban.

– De főorvos úr!… – A többit már Kisch-Szabónak mondja: – Ez az első alkalom, hogy olyasmin kapom, amit nem tud.

A főorvos magát megadón emeli fel kezét:

– Bevallom férfiasan: fogalmam sincs, ki írta.

– Ezt én.

A főorvosból és az asszisztensnőből egyszerre robban ki a szó:

– Maga?

– Igen.

– Hihetetlen! – vakarássza fejét a főorvos. Szemlátomást csak akkor lepődött volna meg ennél is jobban, ha ebédelni látta volna azt a beteget, akit nagyvizitkor saját maga nyilvánított halottá. – Tartogat még más meglepetést is számomra?

A kérdezett helyett az asszisztensnő szólal meg:

– Én közben végeztem, főorvos úr.

– Nagyszerű! Akkor félre is tesszük az irodalmat. Köszönöm a párbajt, kedves… Antal. Remek ellenféllel nemes igazán a viadal – mondja, majd a papírjai fölé hajol. – Hát, maga jó régóta cukros.

– Sajnos már több mint harminc éve vagyok inzulinhoz kötve.

– És még tablettát is szed rá.

– Nem én találtam ki.

– Gondoltam. De kezdjük a vérnyomásával! – Előveszi a vérnyomásmérőt, és felcsatolja a paciens felkarjára. – Mennyi szokott lenni?

– Idegállapot függő.

– Jó, de mégis?…

– Százötven, százhatvan per nyolcvan.

– Közben panaszkodjon, hogy haladjunk!

– Négyféle vérnyomáscsökkentőt szed? – veti közbe az asszisztensnő. – És nem szédül?

– Előfordul. A nefrológián azt mondták, hogy a vesém érdekében százhúszszáztízre kéne levinnem, de olyan szerintem sose lesz.

– A szisztoléja most is magasabb a kelleténél, de ez ötven felé így szokott lenni. A diasztoléja viszont normálisnak mondható. Na, kezdje már azt a panaszkodást! Erzsike, maga meg írja, amit mondok.

– Igenis, főorvos úr.

– A háziorvosom – kezdi nagy sokára – azzal adta vissza azt az űrlapot, amit neki kellett kitöltenie, hogy mindegy rajta van-e az összes betegségem, mert igazából nem az számít. – Mint mikor a karnagy fülét hamis hang üti meg valamelyik szólamból, úgy rándul meg a fő-orvos arca – „Mit merészel ez?” –, de Kisch-Szabó rá sem hederít. – Azt viszont nem mondta meg, hogy akkor mi számít ezen az új felülvizsgálaton. Mi is?

Az asszisztensnő – mintha kotyogó égette volna meg az ujját – felszisszen. El is sápad. Abbahagyja a gépelést, és nyakát behúzva várja, mi lesz ebből. Rosszat sejt. Ilyet még soha senki nem engedett meg magának. Hát ennyire nyilvánvaló, hogy mi folyik itt? Minden másodperc oly végtelen lassúsággal múlik most számára, mint mikor ketten párbajpisztolyt fognak egymásra.

– Ne szórakozzon velem! – tépi le a vérnyomásmérő párnát a főorvos. – Azt sorolja, mi a panasza! Itt egyedül én tehetek fel kérdéseket. De hogy lássa, nincs bennem rosszindulat magával szemben – átrendezi a vonásait, hogy úgy tűnjön, mintha megenyhült volna –, térjünk vissza egy percre az irodalomhoz. Ki vagy mi jut eszébe erről úgy általában?

– Például Bohumil Hrabal.

– Hrabal? Nocsak! És miért pont ő?

– Talán azért, mert neki volt bátorsága kiugrani a kórház ablakán, az ötödikről. Úgy halt meg.

– Hja, kérem! Hát miért olyat választott példaképéül, aki a vadászpuskája csövébe nézett bele? Mint az a Hemingway. De érdekes, amit mond. Nagyon

érdekes. Ha jól értem, ön gyávább ennél.

– Másképp csinálnám, az biztos.

– És hogyan? Ha nem vagyok indiszkrét.

– Nem ezen szoktam törni a fejem.

– Szerintem mindent elkövetne, hogy puhábbra essen.

– Lehet.

– Talán még az orvosát is képes lenne kilökni ennek érdekében azon a kórházi ablakon, ugye?

– Magam előtt? Azt azért nem hiszem, de…

– De nem kizárt?… Látja, látja, ez a baj magukkal: potenciális öngyilkosokkal, hogy nemcsak élni félnek, meghalni is. Elég őrültek ahhoz, hogy kivessék magukat az emeletről, ám a betont túl keménynek ítélik. Halni kívánnak, megütni magukat… azt viszont nem. Ha vesszük ennek a fordítottját, ki is derül, mi a baj tulajdonképpen a rokkantnyugdíjasokkal. Élni szeretnének, dolgozni azonban… Tudja, kérem, attól, hogy elérte pár nyavalya, még nem kellene feladnia. Feltételezem, ismeri azt a szót, hogy: újrakezdés.

– Sajnos nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy fák módjára rögtön másikat tudjak növeszteni a letört csúcság helyett. Nézze el nekem! De ha megmutatja, hogyan kell, esküszöm, utánacsinálom.

– Úgy látom – mondja a főorvos, fölényben érezve magát –, ön valamiért ellenséges az orvostársadalommal szemben. De téved, ha azt képzeli, nyomot hagy bennem. Én ugyanis nem vagyok emlékkönyv, hogy mindenfélék firkálgassanak belém. Javaslom, oda térjünk vissza, ahol abbahagytuk. Panaszkodjon!

– Minek? Maga arról híres, hogy nem érez részvétet senki iránt.

– Én?… Én nem érzek részvétet? Én aki, meggyászolom még az elhullott pintyeimet is?

– A pintyeit? A kis drágáit?

– Sértegetni akar?

– Isten ments!

– Örülök. Ez esetben lenne szíves panaszkodni végre?

– Ahogy óhajtja. Első panaszom az, hogy a novemberi felülvizsgálatomkor több betegségemet is figyelmen kívül hagyták. Sem a leletek közti felsorolásban, sem a diagnózisok közt nem lett feltüntetve például az artropátiám, a neuropátiám és a glaukómám. Ezek elkerülték talán a figyelmüket? Így könnyebb volt kirúgni, ugye?

– Nem értem, miért nekem sorolja ezeket. Most látom magát először.

– Nem én tehetek róla, hogy ez alkalommal önhöz lettem beosztva. A munkaügyi szakértő azzal búcsúzott tőlem a múltkor, mintegy saját magát mentegetően, hogy bizottsági döntés fog születni. Ön nem tagja ennek a bizottságnak? Vagy egyre megy, hogy kiről-miről van szó?

– Ha nem értett egyet az előző határozatban foglaltakkal, miért nem fellebbezte meg?

– Mert olyasmit fellebbeztem volna meg, ami év végével érvényét vesztette. Január egytől új szabályok a mérvadóak. Gondolom, nem mondtam újat ezzel.

– Nincs abban a helyzetben, hogy szemtelenkedjen velem.

– Abban tényleg nem. De ha ez önt ennyire zavarja, ne térjünk vissza inkább az irodalomhoz?

A főorvos arcán sötét árnyék vonul végig.

– Utoljára mondom: a panaszait sorolja!

– Azt sorolom, ha nem venné észre. Egyben meg is ragadnám az alkalmat, hogy megkérjem, ha netalántán találkozna az egy szobával arrébb szorgoskodó kollégájával, adja már át neki mindazt, amit tőlem hall egy üzenet formájában. Nem volt még az olyan régen, hogy ne emlékezne rám. A múltkor, amikor a zöldhályoggal kezdtem, azzal állított le, hogy el bírja olvasni a papírjaimat. Mégsem olvasta volna el?

A főorvos szája gunyoros vigyorra húzódik:

– Lesz szabad másvalamit is?

– Hogyne! A novemberi elutasítás indoklásában azt írta a kollégája, hogy…

– Nem érdekel, mit írt. Ami itt kerül papírra, az számít majd egyedül.

– Értem.

– Nos, van még? – húzza szélesebbre a száját a főorvos.

– Lenne, de… Minek folytassam?

– Ha csak ezt tudja, tényleg nem szükséges. Aki nem hajlandó együttműködni, azzal nincs mit kezdeni. De hogy lássa, kivel van dolga, kivételesen megengedem Erzsikének, hadd tegyen fel ő pár kérdést magának. Hátha csak rám allergiás. Na, Erzsike, hallotta?

– De főorvos úr, én nem is tudom hirtelen…

– Bátran! Hisz egy ember sorsa van a kezünkben.

Az asszisztensnő kénytelen engedni neki:

– Van szüksége… segédeszközre a… járáshoz?

Kisch-Szabó a főorvos szemébe nézve feleli:

– A biciklimet szoktam tolni, mint néhai anyósom, mert úgy érzem, fiatal vagyok még a bothoz.

Annak láttán, hogy a főorvos további kérdésekre biztatja, az asszisztensnő folytatja:

– A papírjai alapján gyakran jár fizikoterápiára az ízületeivel. Tulajdonképpen mi baja mondjuk… az ujjainak?

A kérdezett nem birkózik tovább a főorvos tekintetével:

– Hogy is mondjam? – mosolyodik el. – Ezekkel már nehezen tanulnék meg makramézni. – A főorvosnak nem tetszik a kedélyes válasz, de nem szól közbe, mert Kisch-Szabó folytatja: – Van, mikor a fenekemet is alig bírom kitörölni velük.

– Mert? Nem ér el odáig?

Erzsike butácska kérdése csak a főorvosból vált ki haragvó indulatot, a betegből nem:

– Hát ez az, hogy muszáj elérni – feleli –, viszont utána kiegyenesedni, no, az nem mindig sikeredik.

A főorvos képtelen tovább hallgatni:

– Magának fog rosszul esni, ha mi sem vesszük komolyan, amit maga sem. Úgyhogy ne komolytalankodja el, kérem, a saját érdekében.

– Akit egyszer már kivégeztek, nem fél attól, hogy másodjára is halálra ítélik.

– Maga tudja.

– Kérdezzek még mást is, főorvos úr? – Erzsike hangjából kiérződik, hogy semmi kedve újabb kérdésen törni a fejét.

– Nem kell. Nagyon unszimpatikussá vált a fülemnek ez a gúnyos hangnem.

– Én nem éreztem gúnyosnak.

Bár ezt a tőle telhető legártatlanabb barika szemekkel mondja az asszisztensnő, a főorvosban elpattan, ami eddig csak feszült.

– Ha én azt mondom, hogy az volt, akkor az volt – szól rá ellentmondást nem tűrően. – Maga felöltözhet – fordul Kisch-Szabó Antalhoz, aki lekászálódik az ágyról, és indul öltözni szó nélkül.

Ennek ellenére a főorvos felpiszkáltan közelít a fülke csukott ajtajához.

– Majd kiadjuk a papírjait. – Mielőtt ellépne onnan, még eszébe jut valami: – És ne képzelje magát két lábon járó látleletnek!

– Pedig az vagyok – hallatszik a nyugodt hangú válasz. – Sőt mind azok vagyunk. Ha maga nem is, mások észre fogják venni.

A főorvos kihagy egy levegővételt, de csak hogy jobban fújtasson utána.

– Mutathatna némi megértést irántam! Hallja? – kiabál át az ajtón.

– Mutathatok, ha szükségét érzi. Annál is inkább megértem, mert ön szintén áldozat a maga módján, csak még nem tud róla. Azzal védekezik, hogy…

– Az én lelkiismeretem tiszta – ver tenyerével az ajtóra a tiltakozó főorvos.

– Mint mindenkié, akik utólag arra hivatkoztak, hogy parancsot teljesítettek.

– A direktívák egyértelműek, idomulni kell hozzájuk.

– A megfelelési kényszer… Ugye az tehet mindenről?

– Ha úgy vesszük, a főorvosi szerep is csak szerep, mint mondjuk a… történelemtanároké. Az egyik évben még ellenforradalomként tanították ötvenhatot, a rákövetkezőben meg már forradalomként. Érdekes mód egy sem köpte le magát a tükörben közülük, pedig fáklyának hiszik magukat ma is.

– És ezt honnan veszi? Mitől olyan biztos benne?

– Hogy honnan?… – Eddig ide-oda járkált az ajtó előtt, most viszont szembefordul vele. – Mondok egy példát. Mit gondol, a törökökön kívül még kik nem örültek Budavár 1686-os ostromának, a híres visszafoglalásnak?… Buda lakói. – Elhallgat, s várja a reakciót, de mert nem lát át az ajtón, türelme fogytával folytatja: – És nemcsak az ott élő görög, örmény, s egyéb nációk

kalmárjai, a magyarok sem. Az érdek, mint tudjuk, nemzetek feletti. Az érdek! Az a fontos.

A fülkében ettől olyan csend támad, mintha már nem is volna benn senki. A fülelni kezdő főorvost ezért rezzenti meg Kisch-Szabó hangja.

– Köszönöm, hogy ezt kimondta. Hogy volt elég… „bátor”. Remek végszó, nincs több kérdésem. Egyébként magam is osztom azt a véleményt, hogy ha mindenkit Izsáknak hívnánk, aki a tál lencsét választaná a mai világban, lenne belőlük minimum egy milliárd. – Ajtócsapódás jelzi, hogy túlnan elhagyta a fülkét.

A főorvos egyhelyben toporogva gyűrögeti a sztetoszkópja zsinórját, aztán hozzávágja a kétajtós szekrényhez.

– Elegem van ebből a sok hülye…

– … betegből – fejezi be helyette az asszisztensnő.

– Le ne írja! Le ne írja! – rivall rá a főorvos, észbe kapva.

– Jaj, jó hogy tetszik szólni, megzavarítanak ezek engem is. – Úgy próbál tenni, mintha nem vette volna észre, mi történt a sztetoszkóppal. – Legyen szíves már idepillantani! Ezt a gyógyszert nem dupla v-vel kellene írni?

A főorvos felveszi a sztetoszkópját, és odamegy, ám az arcát a kezébe temeti.

– Ne haragudjon, Erzsike, most nem fog az agyam. Felőlem írhatja tripla v-vel is. Tök mindegy. Gépeljen inkább!

Hátuk mögött résre nyílik a szekrényajtó, és kidugja bamba képét Ferike, hogy mi lehetett az a koppanás. Erzsike hangja hallatán húzódik vissza.

– Maradhat, amit a múltkor vittek be a gépbe?

– Maradhat. Illetve mégsem.

– Mégsem?… De hát mi változhatott volna ilyen rövid idő alatt? Semmi.

– Dehogynem: a jogszabály.

– Három hónappal ezelőtt ötvenhárom százalékos volt. A legutóbbi kiszórás előtt pedig hatvanhét.

– Most negyven alatt lesz, ha jól számolom.

– Negyven alatt?… Akkor rehabot sem fog kapni.

– Az lehet. De hogy fog örülni, mennyivel egészségesebb lett egy csapásra.

– Papíron!

– Papíron. Ebben az országban ez a fontos, nem? Hogy kinek miről van papírja. Hát neki mostantól erről lesz.

– Ezt azért még át lehetne gondolni. És ha fellebbez?

– Hova? Minek?

– Másodfokra.

– Próbálkozni próbálkozhat.

– Hátra sem küldjük?

– Miért ne küldenénk? Azoknak a „szakértőknek” is el kell tölteniük a munkaidejüket valamivel.

– A dátumot mindenesetre átjavítom.

– Jó, javítsa. – A szövegbe belenézve rábök a monitor egy pontjára. – Ezt itt fogalmazza át!… Meg ezt… és ezt a részt is. Aztán nyomtassa ki, úgy, ahogy szokta! Addig kiadom a régi papírjait ennek a… Már úgyis végzett az öltözködéssel.

Az asszisztensnő nem szól rá semmit. Ujjai engedelmesen kopogtatják a billentyűzetet.

A folyosón várakozó Kisch-Szabó a padok túloldalán járkál fel s alá. A kezében paksamétával kilépő főorvos meglátja a hátulról érkező takarítónőt.

– Lesz szíves megállni egy pillanatra, kérem! – int oda neki. Félig nyitva hagyja maga mögött az ajtót. – Lenne pár szavam magához.

– Jó napot, főorvos úr! Miben segíthetek?

Bent Erzsike felfigyel az ismerős hangra. Fülelni kezd.

– Csak azt szeretném megtudni, hogy reggel, takarítás közben maga tette-e odébb a fogasomat a nagy szekrény elől.

– A fogast?

– Azt bizony.

– A szekrény elől?

– Onnan, onnan.

– Nem rémlik. Mert?

– Csak mert nem szeretem, ha mások önhatalmúlag arrébb tesznek dolgokat onnan, ahova én tettem.

– Aha. Most már értem. De így sem emlékszem. Nem szoktam észben tartani, hogy kapkodás közben mit rakok félre az útból. Kára lett talán a főorvos úrnak belőle?

– Nem, csak…

– Akkor meg…? Nem bírta egyedül visszatenni a helyére?

– Nem erről van szó.

– Hát miről? – vastagítja meg a hangját. – Ürügyet keres arra, hogy engem is kirúghasson vagy kirúgathasson, mint ezeket?

A főorvos meghökken az ellentámadástól:

– Eszemben sincs.

– Nincs? Akkor eresszen, hadd menjek dolgomra! Azt a fogast meg rajzolja körbe krétával vagy tegyen rá egy táblát, hogy: „Frissen permetezve!”, és akkor biztos nem nyúlok hozzá. Akar még valami mást is tőlem, vagy mehetek?

– Hát, ha már így kérdezi… Régóta szeretnék hangot adni annak a véleményemnek, hogy ha lenne rendfokozatuk a takarítóknak, maga már az őrmesterségnél tartana.

– Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem dicséretnek szánta, én azonban mégis annak veszem. Engem nem fog megsértődve látni. Már csak azért se, hogy ne legyen min örülnie. Most pedig vegye le rólam azokat a virsli ujjait!… Köszönöm!

A faképnél hagyott főorvos zavartan pislog maga mögé. Bánja, hogy nyitva hagyta az ajtót, mert így mindent hallhatott az asszisztensnője. Ha tudná, milyen arckifejezésekkel és kézmozdulatokkal kísérte kinti párbeszédük alakulását, még idegesebb lenne tőle.

Amikor meglátja Kisch-Szabót, magához hívja.

– Lesz szíves az utolsó ajtóhoz fáradni! – Átadja neki a paksamétát. – A

munkaügyi szakértőtől fogja visszakapni az igazolványát.

Bori néni vissza-visszanéz, mint aki szeretné kivárni, hogy mi lesz ennek a vége.

Antal átveszi, ami az övé, de nem engedi el a főorvos kezét:

– Doktor úr, tudja, hogy itt, ezen a folyosón van egy konnektor a plafonon? – Leolvassa a főorvos arcáról, hogy nem hisz neki, ezért kinyújtott karjával odamutat. – Ott, ni! Látja már?

A távolabb megálló takarítónő is odanéz.

– És? Mit akar ezzel?

– Ha megtenné, hívja már fel a kollégája figyelmét is erre. Mert szeretném, ha mostantól én jutnék eszükbe róla.

– Miről is? Egy konnektorról?

– Igen. Valahányszor hazaindulnak a „jól végzett” munka örömével. Hogy ne csak egy legyek a sok százból… hogy ne csak eggyel jelentsek többet mindazok közül…

– Akik?… Ha úgy érti, hogy annak a konnektornak is tönkre lett téve az „élete” azzal, hogy oda lett felszerelve, nos, ezt inkább a pszichiátrián adja elő. Ők készséggel segítenek a felelőskeresésben magának. Folyosó végén jobbra.

Egy pillanatra megfagy körülöttük a levegő. Kisch-Szabó mozdul először. Nyúl a fejfedőjéért, és hátat fordít neki.

A főorvos elnéz a folyosó vége felé, és mintha érezné magán az ott várakozók vádló pillantásait, gyorsan lesüti a szemét. Zavarában végigsimít köpenye gallérján, lesöpörnivalót keresve rajta. Tekintete nem tud elsiklani az ujjai felett, egy pillanatra megakasztja a virsli vagy nem virsli kérdése, de nem tölti az időt vele. Keze már a kilincsen, amikor megelevenedik az eddig szobornak hitt szemüveges nő.

– Gondolt már arra, főorvos úr, hogy ha elfogynak a kivégzendők, hóhérokra sem lesz szükség többé?

Erzsike ábrázatán egyik végletből a másikba csapnak az érzelmek, odébbről a takarítónő csúfondáros kacaja hallatszik. A főorvos dühödten vágja be maga mögött az ajtót, Antal pedig a szemüveges nő mellé roskad, és lehajtja fejét.

2. – Mi ütött ezekbe ma? – hüledezik Erzsike.

– Én sem értem. – Úgy nyúl a torkához, mintha szorítaná a nyakkendője, pedig nem az fojtogatja. – Eddig nem volt szokásuk feleselni velem. Egyelőre ne hívjon be senkit, le kell ülnöm pár percre. Kétszáz is lehet a pulzusom. –

Szuszogva lerogy a székére. Lógó feje miatt a tekintete ismét az ujjaira téved. Ezúttal alaposabban megvizsgálja, hogy tényleg virslik-e. Annyit elismer ezzel kapcsolatban, hogy a jegygyűrűjét régóta nem bírja lehúzni, de hogy virslik lennének az ujjai, azt erős túlzásnak érzi.

– Ilyeneket csak a rosszindulat mondat a nőkkel – dünnyögi. – És a jelek szerint ez a takarítók réme sem kivétel ebben.

Az asszisztensnő persze egy szót sem ért belőle.

– Mi tetszik? – kérdi, kezét a füléhez emelve.

– Semmi sem tetszik.

– Úgy értem, mit néz a kezén, főorvos úr? Szálka ment bele? Ha igen, szívesen kipiszkálom. Van egy tű a fiókomban.

– Az ujjaimat nézem, de nem szálka miatt.

– Akkor miért?

– Ugye Erzsike szerint sincsenek virsli ujjaim? – Ahogy felemeli, látszik, hogy azok, de az asszisztensnő tudja, mit kell felelnie.

– Hogy lennének? Kis tömzsik, de semmiképp sem virslik.

Bár a válasz szívderítő, a főorvos fásultsága nem múlik el maradék nélkül. Túl sok ez neki mára. Kezdődött azzal a paraszttal a vécében, aztán jött Ferike az anyjával és Kisch-Szabó a hülye konnektorával… most meg a virslizős Bori néni. Nézi az ujjait. „Csudát virslik! Épp az imént mondta Erzsike is, hogy nem azok.” Hallja, hogy most is beszél hozzá, de csak másodjára fogja fel, mit.

– Az isten áldja meg, főorvos úr, ne lógassa már a fejét! Nem dőlt össze a világ.

– Az tényleg nem.

– Hát akkor? Úgy leeresztette fülét, farkát, mint aki az elbocsátását kapta kézhez. Kis dolog ez nagyon.

– Gondolja?

– Egyszer úgy tetszett fogalmazni, hogy mi, nők aszerint teszünk különbséget kis és nagy dolgok között, hogy ami miatt érdemes hisztériázni, és ami miatt nem. Ha meg tetszik engedni, ez semmiképp sem olyasmi, ami miatt megérné kiborulni.

– A virslin már túl vagyok – rakja el a kezét.

– És mi az, amin még nem?

– Tudja azt maga. Hogy mi lett a nagy nekibuzdulásunkból, az fáj legjobban.

Az asszisztensnő próbálja pozitívan felfogni:

– Vegyük a jó oldalát: unikálisnak elég unikálisra sikeredett, nem?

– De. Csakhogy én nem így képzeltem.

– Ember tervez, isten végez.

– Igen, így is lehet mondani, hogy jól pofára estünk. Utólag belegondolva kár volt hozzáfogni. Ha tudom, hogy ez lesz, inkább fel se kelek. Elátkozott nap ez a mai. Okulnom kellett volna abból, ahogy elkezdődött. Ha tudná…

– Tudom, főorvos úr.

– Tudja? Kitől?… Bori nénitől?

– Ühüm.

– Ha rajtam múlna, az elsők közt távolítanám el innen.

– Miért tetszik ilyet mondani? Ha valaki nem tehet semmiről, ő aztán tényleg nem.

– Nem-e? Ő a legpletykásabb nőszemély, akivel valaha is találkoztam. Ha bakter lenne a vasútnál, mindenki tudna mindenről az egész szárnyvonalán. Ráadásul folyton belebotlok. Mintha a nyomomban járna. És az előbb ki is röhögött. Hallotta, nem?

Az asszisztensnő rábólint:

– Mégis inkább őt választanám, mint ezt a Kisch-Szabót, ha döntenem kellene kettejük között.

– Őt bizony jól kifogtuk.

– Bizony ki.

– Éreztem én, hogy nem kellene erőltetni ezt a dolgot, főleg nem egy ilyen escéhással. De maga annyira erőszakos volt velem, szinte rám tukmálta.

– Én? – esik le az álla Erzsikének.

– Maga, maga. A mimikájával meg a gesztusaival. És mindazzal, ami

idevezetett. Amikkel előtte heccelt fel.

– Elnézést, de én csupán arra emlékeztettem, amire főorvos úr kért meg, hogy emlékeztessem időnként, ha…

– Jól van, jól van, ne kezdje el megint. Vén szamárként megtanulhattam volna már, hogy a végén úgyis a férfinek kell elnézést kérni a nőtől, függetlenül attól, hogy melyiküknek volt igaza a vitában. Zárjuk is le!

– Zárjuk!

– Helyes.

– Zárómondatként arra az egyre kérem főorvos urat, hogy ne idegesítse fel magát a történteken. Nem éri meg, hogy a szívére vegye.

– Legyen nyugodt, Erzsike, nem most fogok gutaütést kapni. S főleg nem ezektől. Tisztában vagyok vele, hogy aki nem hagyja magát megváltani, azt nekem sem fog sikerülni. Egy ilyen Egon Erwinbe…

– Sch-val!

– … Jézusnak is beletörne a bicskája. Keménynyakú nép ez, mondaná. Pontosabban: ez is. Nem csoda, hogy Szent Istvánnak se ment szép szóval. Ütniük kellett előbb a kereszttel, hogy meghajoljanak előtte. Nekem meg

sétabotom sincs, nemhogy krucifixem.

– Még az a jó.

– Tudom ám én, hogy miért engednek meg maguknak ilyen hangot.… Mert őket még abban a rendszerben szocializálták, amikor azt énekeltették mindenkivel, hogy: „Fel vörösök, proletárok!” Az idő azonban nem nekik dolgozik. Húszharminc év múlva egy sem lesz, aki visszasírja a tizenötötvenes vagdalthúst.

– Biztos igaza van főorvos úrnak.

– De hogy addig mi lesz?… Ha így megy tovább, egy szép nap megérjük, hogy valamelyik azzal kezdi: ő nem kartoték adat, mert a szíve még vágyat érlel. A költővel szólva. – Leül, tesz-vesz, és önkéntelen fütyülni kezdi az általa említett induló dallamát.

– Szerintem, amin az ember nem bír változtatni, azt el kell fogadni úgy, ahogy van, oszt kész.

– Na, ezt most jól megaszonta, Erzsike. Fején találta azt a bizonyos szöget. Eszembe is juttatott vele egy másik mondást.

– Melyiket?

– Azt, hogy egy szög miatt sántul le a ló is.

– Nem hallottam még. Mit jelent?

– Azt, hogy néha jelentéktelennek látszó dolgok miatt is komoly baja származhat az embernek. Hát nem furcsa, hogy pont most jutott eszembe?

– Véletlen lehet csupán.

– Amit mi annak hiszünk, két szükségszerűség találkozása voltaképpen. Annak idején így tanították legalábbis a…

– Úgy tetszik érteni, hogy az a nagyszájú asszony lenne az egyik szükségszerűség?

– Könnyen lehet.

– És a másik? Ez az Egon Erwin sch-val?

– Akár. De inkább az a kérdés, hogy hol vagyok én ebben az egyenletben. S hogy ki lesz a kontravariáns?

– Olyat még nem láttam bejönni ezen az ajtón, pedig már sokféle nép megfordult itt.

– Nem szó szerint kell venni. Ez egy matematikai fogalom.

– Értem én. Mint az egyenlet. Ha úgy veszi, főorvos úr, az X meg az Y már meg is van. Csak azt kellene megtudni, hogy ki lesz a Z.

– Tartok tőle, kiderül, Erzsike. Ha nem akarom, akkor is. De majd úgy fogom fel én is, hogy: isten nagy, játszik velünk.

– Isten lenne a kontravariáns főorvos úr szerint?

– Ő inkább a konstans. Aki a sakktáblát alánk rakta, és aki megdorgál bennünket, ha szabálytalanul lépünk. Ha valaki ló, csak L alakban ugrálhat; ha futó, akkor csak a színén keresztben. És így tovább.

– Ha tudnék sakkozni, biztos jobban érteném, mit akar ezzel mondani, de én legtöbbet a tévé előtt ülök.

– Mások is. Csak az nem mindegy, hogy mit néz. Erről például mi jut eszébe? – Ökölbe szorított kezét könyökből előre lökdösi, s közben nagyokat füttyent hozzá.

– De főorvos úr!… – pirosodik el.

– És ennek az Egonnak mi jutott volna eszébe?

– Szerintem ugyanaz, ami nekem.

– Ennek? Dehogyis!… Ennek Fellini Amarcordja.

– Tőle kitelt volna, az hétszentség!

– Abban a jelenetben van, amikor egy férfi azt ordítozza a fa tetejéről, hogy nőt akar azonnal.

– Inkább ne részletezze, főorvos úr.

– Csak hogy értse, Erzsike.

– Értek én mindent, korán be lettem avatva.

– Félreért. Én ezzel mindössze arra szerettem volna ráirányítani a figyelmét, hogy az ilyen Egonok nemcsak nézik a filmeket, hanem meg is jegyzik a bennük elhangzókat. – Mélyen az asszisztense szemébe néz. – „A delfinek értelmes állatok, a fogorvosom is mondta.”

– Ezt én is hallottam már. Ugyanahhoz a fogorvoshoz járnánk?

– Kétlem.

– Akkor nem tudom. De főorvos úr szerint is vannak olyan kérdések, amikre sosem kapunk választ. Mint például, hogy az olaszok miért rövid i-vel ejtik a Ginát, és miért hosszúval a Ginót?

– Vagy hogy miért haltak ki Heisenberggel és Schrödingerrel a filozofáló fizikusok? A szellemük azonban mintha köztünk maradt volna. Egy ismerősöm szerint az utódaiknak ma is azt szokásuk mondogatni, amikor kísérletet végeznek, hogy azért kell várni, mert még isten sem tudja, mi lesz a végeredmény.

– Most már értem, miért vágott bele főorvos úr ebbe a bizonytalan kimenetelű próbálkozásba. Azt szerette volna megtudni, hogy isten mit süt ki belőle.

– Nem egészen. Ezt én akartam kisütni egyedül. Őt kihagytam volna. Alighanem azért is sikeredett ilyen gyatrára.

– Több sütőpor kellett volna bele.

– Vagy sütőpapír az aljára, hogy le ne égjen. – Elmereng.

Jóleső a csend, mégis figyelmeztetni kell a főorvost:

– Egyvalaki még vár odakint a sorára.

– Csak nehogy ő legyen a láthatatlan kéz, aki felírja a falra nagy betűkkel: MENE, MENE, TEKEL, UFARSZIN!

– Jaj, főorvos úr, ma valahogy olyan furcsán fejezi ki magát.

– Lehet. De a betegek kezdték, nem én.

– Lenne egy tippem, ki beszélhette tele a fejüket hülyeséggel.

– Kicsoda?

– Aki reggel itt veszett el. Tetszik emlékezni? Már volt róla szó.

– Rémlik valami. Az a hadonászós, ugye?

– Igen. Végső soron megkerülhetett azóta.

– Jól érzem, hogy elhallgat előttem valamit vele kapcsolatban?

– Jól. De nem olyan fontos.

– Mi?

– Hát, hogy olyan…

– Ne kíméljen! Degenerált, ugye?

– Nincs miért tagadni.

– És mennyire? Nagyon?

– Hogy őszinte legyek, mint a pudvás retek, olyan lehet a kobakja belül.

Mögöttük megreccsen a nagy szekrény.

A főorvos arra fordítja a fejét, de csak egy pillanatra.

– Akkor már meg is van a járvány forrása. Ha jobban belegondolunk, normális embernek fel sem tűnne az a konnektor, hisz mi nézegetnivaló van egy plafonon. De akinek a kognitív képességei mélyen alulmúlják az átlagot…

– Igen, így is lehet mondani, hogy tökhülye.

– Az értelme ugyanaz valóban, csak nem olyan direkt. – Megint a szekrény felé fordul, de most hosszabban elidőz rajta. Rájön, hogy csukva van, amit ő nyitott ki. – Erzsike, maga hajtotta be a szekrényem ajtaját?

– Én ugyan nem. Hozzá se nyúltam. Fel sem álltam ebből a székből.

– Akkor biztos magától… – ad választ a saját kérdésére rövid mérlegelés után. – Hogy miért ilyen örökmozgók ezek az ajtók?

– Hagyja rá, főorvos úr! Ő tudja, hogy jó neki.

– Egye fene! A konyhánké is pont ilyen. Ha kinyitom, behajtódik, ha behajtom, kinyitódik, és megáll úgy negyvenöt fokban. Gyárthatnának végre olyan ajtókat is, amik azt csinálják, amit az ember elvár tőlük. Hát nem? Egyszerűbb, nyugodtabb lehetne az élet. Sok múlik ám az ilyen apróságokon is.

– Ha főorvos úr mondja…

– Én például nagyon fel tudom bosszantani magamat, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretném. Nekem az a négyzet meg b négyzet az c négyzet legyen!

– Tudjuk, főorvos úr. Egy meg egy az kettő, nem gyök kettő.

– Úgy van, nem gyök kettő.

– Erre még én is emlékszem. Nincs olyan természetes egész szám, amit ha négyzetre emelnénk, kettőt kapnánk.

– Ezért értelmetlenség. Mint amit csinálok is. Jönnek befelé a „gyökkettők”, nekem meg ki kell adnom egy papírt róluk, hogy már egészek.

– Úgy lenne jó hozzáállni ehhez, mint akikre várunk szekrényügyben.

– Mond valamit!… Hányszor szóltam, hogy vigyék innen, de nem ennek az istennek az idejében lesz, már látom. Pedig nem kerülne pénzbe, hisz nem azt kértem, hogy cseréljék ki, hanem hogy vigyék el, de erre sem képesek.

Ismét reccsen egyet a szekrény.

– Nana! – fenyegeti meg a főorvos.

– Még az hiányzik, hogy ebből is előkerüljön egy csontváz.

– Ebből? Habár amilyen gyakorlatuk van ilyesmiben az újságíróknak… Ki tudja, mit találnának ebben is?

– Ha egy ilyen régi bútordarab mesélni tudna, hogy mennyit látott, s mi minden megfordult benne…

– Úgy látom, maga oknyomozó riporternek is beválna, Erzsike. Ilyen affinitással ebben is rábukkanna valamire. – Beleszagol a levegőbe.

Az asszisztensnő is szimatolni kezd, hogy elviccelhesse a nagyobb baj elkerülése érdekében.

– Egy borászra, mondjuk.

– Borászra? Akkor már cefrészre inkább. Annak is a százéves múmiájára.

– Jaj, ne már!

Szerelőféleség érkezik az ajtajuk elé pántos overállban, kopogtatásra emeli az ujját. A kopogtatás előtti pillanatban böfögés hallatszik a szekrényből, de rá sem néznek. Mindketten az ajtóra szegezik tekintetüket.

– Ugyan ki lehet ez a… paraszt? – Megbotránkozva néz a főorvosra, aki szintén azt hiszi, hogy a kopogtató böfögött. – Hogy mindig van valami!…

A főorvos egy kézmozdulattal jelzi egyetértését.

– Nézzen már ki, Erzsike!

Az asszisztensnő kinyitja az ajtót, majd halkan, mintha aludna bent valaki, úgy mondja a várakozó karbantartónak:

– Maga az Bandika?

– Én vagyok. Hoztam, amit tetszett kérni. – Emeli azt a kezét, amelyikben egy izzót tart. – Nem tudom, alkalmas-e most az időpont…

– Várjon egy pillanatot, Bandika, megkérdezem.

– Tessék csak, addig várok.

– Ki az? – mordul fel a főorvos.

– Bandika.

– Mit akar?

– Tetszett szólni még tegnap lámpa ügyben.

– Lámpa ügyben?!

– Hogy kiégett az asztalán az a… „hülye lámpa”.

– Ja, igen. Eszébe jutott?

– Engem is elcsodálkoztatott, de igen. Amikor találkoztam Bandikával, mondtam neki, hogy…

– És csak most ért ide?

– Tehetek én róla? – tárja szét a karját.

A főorvos szertartásos bólintással adja beleegyezését:

– Ám legyen, engedje be.

Az asszisztensnő int Bandikának, hogy bejöhet.

– Jó napot, főorvos úr! Hogy van?

– Inkább ne akarja tudni – fogja a fejét.

Az asszisztensnő arrébb tuszkolja a karbantartót:

– Ez az a lámpa. Ebben kellene izzót cserélni.

– Na, nézzük, mije véres! – kattintgatja a kapcsolót. Semmi. – Hát ez bekrepált. – Belenyúl a lámpába, és kicsavarja az izzót. A fény felé emeli. – Ihol e, elszakadt benne a szál. – Zsebre rakja, és becsavarja az újat. Hallatszik a foglalat nyikorgása.

A főorvosnak persze ez is sérti a fülét.

– Mondja, Bandika, nem lehetne ezt a… hülye izét megolajozni, hogy ne nyikorogjon ennyire?

– Hogy tetszik mondani? – Úgy néz, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta. Az asszisztensnő int neki, hogy hagyja rá.

A főorvos azonban szükségesnek tartja megmagyarázni, mire gondolt.

– Azt a minekhívjákot, amibe belecsavarta azt a bigyót… Nem értek én ezekhez a műszaki dolgokhoz. Otthon a nejemmel szoktam beállíttatni az órát is, mióta

csak ilyen nyomkodós számkijelzőset lehet kapni.

– Sose szabadkozzék, nem lehet mindenkiből villanyszerelő. – Kipróbálja, világít-e a lámpa. – Kész is! – csap a tenyerébe elégedetten. – Én meg ahhoz nem értek, amihez a főorvos úr. Ha estig tapogatnám a hasát, akkor sem tudnék rájönni, miért nem bír – az asszisztensnő hirtelen rátapasztja a kezét Bandika szájára – …gani.

– Köszönjük, Bandika a segítségét – tessékeli kifelé, nyitja előtte az ajtót –, majd szólok, ha lesz valami más gondunk is.

A főorvos, mintha most térne magához, felkiált:

– Álljon csak meg egy pillanatra! Álljon csak meg!

Az asszisztensnő rémülten ingáztatja fejét a karbantartó és a főorvos között:

– Ha most kikapunk, kikaparom a szemét, Bandika – sziszegi a fülébe.

A karbantartó magát mentegetőleg néz rá, és közben azt mondja:

– Hallgatom, főorvos úr. Bármi belefér a munkaidőmbe.

– Semmi különös. Tudja, van itt a folyosón egy olyan izé a plafonon. Egy hülye konnektor. Kell az oda? Nem lehetne onnan valahogy…?

– Leszedni?… – tátja el a száját. – Minek? Hát nem elfér?

– Elférni elfér, de…

– Tetszik tudni, hogy nem tőlem függ. Énrajtam nem múlik semmi. Ha rá is kérdezek a műszaki osztályon, aligha engedélyezik. Ott van az a konnektor, mióta áll ez az épület, és ott is fog maradni szerintem még jó sokáig.

– A következő felújításig, ugye?

– Még vagy huszonöt évig.

– De hisz az negyed század!

– Fiatal ahhoz, hogy ne érje meg – neveti el magát. – No, további szép napot!

– Ez nagyon sok idő – tűnődik el a főorvos.

– Annyit tudok tenni főorvos úrért – vonogatja vállát Bandika –, hogy addig is állítok azon a vécébeli lámpán, hogy az érzékelője ne kapcsoljon le s fel a

legkisebb mozdulatra. Jó?

– Az is valami.

Csak a karbantartó távozása után esik le neki, hogy mi lett felemlegetve. Ahelyett, hogy becsukná az ajtót, dühében Erzsikét vonja kérdőre:

– Hallotta, mit mondott a maga Bandikája az előbb?… Erről vajon kitől tudhat?

– Fogalmam sincs – feleli remegő szájjal az asszisztensnő. – Hacsaknem… Bori nénitől. Merthogy én is tőle… Ahogy már említettem is.

– Megáll az eszem! Hát itt semmi nem marad titokban? Állítom, ha egyszer belecsinálnék a nadrágomba, egy óra múlva már azt is tudnák, hogy melyik szárán folyt le a java.

Kisch-Szabó és a szemüveges nő összenéznek kinn, s úgy hallgatják, mit magyaráz.

– Nem szabad haragudni rá – szól csitítón Erzsike.

– Nehogy azzal jöjjön most nekem, hogy egyikünk sem tökéletes!

– De főorvos úr! Tetszik tudni, hogy milyen. Anyukámék idejében „néprádiónak” hívták az ilyet.

– Néprádiónak?!…

Felberreg a telefon, Erzsike veszi fel:

– Halló!… Igen. Apukádat?… Adom. – Már nyújtja is a kagylót. – A lánya az.

– Sári?

– Nem. A legkisebb.

– Mit akar?

– Nem mondta.

– Mi lehet az a sürgős? – morog, miközben átveszi. – Én vagyok. Szia! Mondjad, de gyorsan!… Hogy mi? Nincs otthon anyád?… Ő szokott segíteni a leckében, nem?… Hogyhogy nem tudja?… Jaj, istenem, még ez is! Hogy szól a kérdés egész pontosan?… Értem. Van nálad ceruza vagy toll?… Akkor írjad. Az emberré válás úgy kezdődött, hogy némely ősünket elkezdte ambicionálni… hogy minél kevésbé hasonlítsanak azokhoz a majmokhoz… igen, majmokhoz, akik közt már nem érezték jól magukat. Mi?… Nem értem, mit nem értesz ezen. Mint mikor egy pártból kilépnek a másként gondolkodók, és létrehoznak egy új

pártot a saját elképzeléseik szerint. Ambicionálja őket a változtatni akarás. Így már világos?… Van még más is? Azt hittem, nincs több. Mondjad, ne kímélj!… Te, Sári, ne járasd velem a bolondját!… Mi van? Jaj, ne gyere most nekem azzal, hogy nem Sári vagy. Részletkérdés, hagyjuk. Mi a feladat?… Hogy mi különbözteti meg a majom pszichéjét az emberétől?… Hát nézd, szerintem a szenilitás… Igen, az. Kifejtsem?… Írjad akkor! Aki szenilis, az ugye valamihez képest az. Nos, ez a „képest” hiányzik a majmokból. Hogyhogy biztos-e?… Láttál te már szenilis csimpánzt?… Na ugye, hogy nem! Ismeretlen számukra az a fogalom, hogy vén hülye. Ehhez embernek kell születni. Ez a homo sapiens privilégiuma. Mégsem vág fel rá senki. Ha ez nem volna, sokunkról ki sem derülne, hogy értelmes lény volt azelőtt… Mint az alattunk lakó szomszéd… Úgy van, Sárikám, vén hülyeként már késő a bizonyosság… Szívesen. Rakjuk le, szia! Puszi!

Ahogy helyére teszi a kagylót, megtörüli a homlokát:

– Hát ez se volt egy könnyű menet.

A folyosón Ferike anyja tűnik fel. Már annyira kivan idegileg, hogy kétségbeesésében hangosan kezdi szólogatni a fiát.

– Kisfiam, Ferikém, hol vagy?

Kisch-Szabó hátranéz:

– Ez a jó asszony már megint itt van.

– Sajnálom szegényt – néz együtt érzően a szemüveges nő. – Ugyan meddig kell még bolyongania?

– És még mondják, hogy rossz pénz nem vész el…

Ferike anyja, magát semmitől sem zavartatva, még hangosabban kiáltozza:

– Hallod, kisfiam? Vettem egy új távirányítót, egy univerzálist. Ez sokkal jobb. Gyere elő, és nézd meg!

– Ez meg ki a fene? – képed el a főorvos.

– Szerintem… – kezd bátortalanul a válaszadásba Erzsike – a Bori néni ismerőse, aki ezek szerint még mindig keresi az elveszett fiát.

– Ferikét?

– Igen, úgy hívják azt a kis kognitívat.

A kiáltások egyre jobban hallatszanak, ahogy közeledik feléjük Jolika.

– Tudom, hogy itt vagy valahol. Gyere elő, szépen kérlek! Ferikém, kisfiam! Vettem egy univerzálist. Hallod? Egy tányónyót! Szólalj meg végre!

– Tányónyó?!… – Az arcát tenyerébe temető főorvos a V alakban szétnyitott ujjai közt pislog az asszisztensnőjére.

– Ha tányónyó, hát tányónyó. Az igazat megvallva, nekem sem az imbuszkulcs, sem a kardántengely nem mond többet.

Kisch-Szabó Antal ültében hanyatt veti magát, s úgy nevet némán. A szemüveges nő sem bírja megállni nevetés nélkül, de ő nem ereszti el magát ennyire.

– Egyszer az ilyenek miatt kerülök bolondokházába, esküszöm – támasztja homlokát a főorvos.

Az asszisztensnő becsukja az ajtót.

– Elvannak azok maga nélkül.

– Kikre gondol? Az ápolókra vagy az ápoltakra?

– Sem egyikre, sem másikra – kacag fel zavarában.

– Ugyan mi jöhet még ezután?… Ferike?

– Ne is emlegessük!

A főorvos leül a helyére, de kisvártatva fészkelődni kezd.

– Kérdeznék magától valamit, Erzsike.

– Mit?

– Azt, hogy ha választania kellene egy vadállat és egy agyalágyult közül, melyik mellett döntene?

Az asszisztensnő meghökken.

– Miért fontos ez?

– Nem fontos, csak érdekelne.

– De miért?

– Csak úgy felmerült bennem.

„Másban miért nem merül fel ilyesmi soha?” – néz oldalra Erzsike, kerülve a főorvos vizsla tekintetét. Később mégis megadja a választ:

– Az agyalágyultra szavaznék, azt hiszem. De már látom is az ábrázatán, hogy nem ért egyet velem.

– Nem bizony. Azt is megmondom, miért: egy vadállatot meg lehet szelídíteni, ám egy agyalágyultat megokosítani…

– Én velük is szót tudok érteni. – Azt, hogy maga az élő bizonyíték rá, nem teszi hozzá, de a beszédes tekintetéből kiolvasható.

A főorvos negédes mosolya épp hervadásnak indul, mikor a hátuk mögött kivágódik a szekrényajtó, nagy csattanással felborítva az állófogast. Ijedten fordulnak arra.

A csattanás a kintieket is ledermeszti. Ferike anyjának hangja jön meg először:

– Ez meg mi lehetett?

– Remélem, az ég szakadt rájuk!

– Nincs olyan mázlink – fakad fel a sóhaj a szemüveges nő szájából.

Jolika közelebb lép az ajtóhoz:

– Nekem valami azt súgja, hogy akármi is volt, Ferikém művelte. Született károkozó kiskora óta.

– Jó, hogy nem kórokozó!

A bentiek döbbenetét a szekrényből négykézláb előmászó Ferike látványa fokozza. Egyik kezében a pálinkás üveget fogja. Még van benne valamennyi. Láttára az asszisztensnőt elfogja a rémület, hogy mi lesz ebből.

– Univerziábilis tányónyó? – kérdezi Ferike, mohó érdeklődéssel a tekintetében.

– Kicsoda maga? – támad neki a főorvos, mikor már kap levegőt.

– Anyu! Anyu! – nyögdécseli Ferike, rájuk szegezve keresztben álló szemét.

– Ezt nekem mondja? – kérdi a főorvos Erzsikétől. Ő azonban csak hebeghabog, ezért a főorvos visszafordul a bolond felé: – Hogy került maga az én szekrényembe?

Ferike rá sem hederít:

– Itt vagyok, anyu!

– Hallja, amit kérdezek?

– Nem.

A válasz az értelmessége ellenére sem kielégítő a főorvos számára. Annyira nem, hogy szinte a gutaütés környékezi.

– Mit gondol, kihez beszélek? Azonnal mondja meg, mit keresett az én szekrényemben, különben…

Ferike persze ezt sem hallja meg:

– Univerziábilis tányónyó! – Megtántorodik, és az önkéntelen feléje nyúló főorvos kezébe nyomja az üveget.

– Mi ez? – Amilyen undorral fogja, látszik, hogy legszívesebben elhajítaná.

– Ribizli.

– Mi? – mered tátott szájjal az asszisztensnőjére, aki megerősíti az imént elhangzottat.

– Ribizli. – Elveszi az üveget a főorvostól, mert látja, hogy nem tud mit kezdeni vele.

– Miii?

– Ri-biz-li – tagolja Ferike a könnyebb érthetőség kedvéért.

– Bori néni szerint nagyon finom – állítja Erzsike.

– Úgy? Már megint ő? Hát mi van itt: zugkimérés?

– Csak én vagyok itt – emeli kezét Ferike –, de én nem tudok semmiféle… zugizéről.

A főorvos undorodva húzódik félre.

– Képtelen vagyok elviselni ezt a fertelmes szeszszagot.

Az asszisztensnő felmutatja az üveget, amiben most sokkal kevesebb van, mint amikor Bori néni mutatta fel.

– Nem zár jól a kupakja.

– Ennyire?

Ferike utánanyúl az üvegének:

– Enyimé.

– Vigye innen, Erzsike, ne is lássam!

– Azon vagyok. – Körülnéz, de mert nem talál alkalmas helyet, egyelőre a háta mögé rejti. Ezzel is eléri, hogy Ferike érdeklődésének homlokterébe más kerüljön: a főorvos.

– Doki bácsi nem szereti a br… br… bririzlit? – hangzik a bizalmaskodó kérdése.

Ferike anyja egész közel megy az ajtóhoz, hogy hallgatózhasson.

A főorvosnak sehogy sem akaródzik szóba állni egy ittas bolonddal:

– Erzsike, mikor szándékozik magyarázatot adni erre a…?

– Higgye el, főorvos úr, én nem tehetek semmiről – mentegeti magát az asszisztensnő. – Teljesen ártatlan vagyok. Sejtelmem sem volt, hogy ez az izé… ez a gyökkettő…

A kifejezés egy bolond fülének is sértő.

– Ferike vagyok, nem izé! – kiáltja a tőle telhető legnagyobb hangerővel. – Nem gyökkettő!

A fia hangját meghalló Jolika azonnal benyit az ajtón:

– Kisfiam!

Ferike félrelökdös maga elől mindenkit, és anyja nyakába veti magát:

– Anyu, anyu!

– Csak hogy megvagy! Jól elbújtál, rosszaság. Ha nem szólalsz meg, sosem találok rád.

– Sosem? Húúú!… – Örömében körbeszaladja őket, majd hátulról a vállukra

támaszkodva ugrabugrál, míg le nem rázzák.

A főorvos hangot is ad a felháborodásának:

– De kérem, ez mégiscsak túlzás!

Jolika kel fia védelmére:

– Az apjával is így szokta, amikor örül.

Ferike elébe tántorodik:

– Hol a tányónyó, anyu?

– Otthon, kisfiam, otthon.

– Nem Bori néninél?

– Nem. Miért lenne nála?

– Mert felhangosított azzal, amit elővett.

– Az a másik lehetett. Ha hazaérünk, majd megkapod az újat. – Észreveszi, hogy fia figyelmét magához vonzza a zacskóból kilátszó óriáskifli vége. – Éhes vagy már, ugye?

– Éhes vagyok, igen. Éhes.

A főorvos képtelen tovább nézni őket.

– Hogy fordulhatott elő – intézi kérdését az asszisztensnőjéhez –, hogy ez a „ribizli” betette ide a lábát?

Akármi is lenne a felelet, Jolika hangja elnyomja:

– Jaj, egyem is meg! Éhes szegénykém. – Észreveszi a feldőlt fogast, amit a fián kér számon. – Te voltál?

Ferike úgy tesz, mintha nem tudna róla:

– Én voltam?… – fordul fenyegetően a főorvoshoz, aki Erzsikéhez hasonlóan nem mer megszólalni. – Nem én voltam. Csak egy falatot, anyu!

Az asszisztensnő számára az tűnik legvalószínűbbnek, hogy belopódzhatott valamikor Ferike.

– Már tudom is. Amikor Bori néni előtt nyitottam ki a csapóajtót, és egy percre nyitva maradt a rendelő, akkor.

Meg sem lepi a főorvost vele.

– Csodálkoztam volna, ha nem Bori nénit említi.

– Mentségemre szolgáljon, az ilyeneknek – mutat Ferikére – nem szokásuk engedélyt kérni semmihez.

Jolika végre észreveszi, hogy nemkívánatos a jelenlétük odabent.

– Kapsz majd enni, de nem itt. – Karon fogva már vinné is kifelé. – De előbb kérjünk elnézést a történtekért. Mint hallom, nem kérdezted meg, hogy bejöhetsz-e. – Ferike nem tiltakozik. – Ne haragudjanak a fiamra, nem fog előfordulni többet. – Ferike bűnbánón lehajtja fejét. Anyja megsimogatja, megölelgeti. – Olyan a lelke, mint egy jóllakott óvodásé.

Ferike kibontakozik a karjaiból, és örömében ismét ugrálni kezd. Fülig ér a szája, miközben körbejárja őket újból és újból.

– Tá-nyó-nyó! Tá-nyó-nyó! Tá-nyó-nyó!… – Egyre jobban belelendülve nem úgy fest, mint aki a közeljövőben abba akarná hagyni.

Kisch-Szabó nem is állja meg odakinn, hogy meg ne jegyezze:

– Hát, ha óvodás, ma szpídet keverhettek a tejbegrízébe.

Az asszisztensnő nyaka majd’ kitekeredik attól, ahogy követi az őrült körtáncot.

– Tisztára, mint a vurstliban – mondja, amikor szédülni kezd. – Akár a nagy láncos hánytatón, olyan.

– Engem inkább anarchiára emlékeztet. Anarchia a tébolydában – vélekedik a főorvos. – Filmcímnek sem utolsó. – Egyszeriben elfogja az aggódás: – Jobb lenne biztonságos távolságra húzódni. Nem gondolja, Erzsike? – Odébb vonulnak, de az ugrálástól kimelegedett és meglihegősödött Ferike követi őket.

– Megvan a cefrész – legyez az arca előtt a főorvos. – Érzi? Szaglik!

Az asszisztensnő két ujjával befogja az orrát:

– Füstöl, főorvos úr. Füstöl!

– Ilyet se mondtak még szeszszagra.

Ferike anyja egyre elragadtatottabb:

– Olyan mókás tud lenni néha. Hadd örülje már ki magát!

A főorvos csak hápogni bír:

– Kérem, én… nem is tudom… – tekintget jobbra-balra, ahogy Ferike örömkiáltásokat hallatva körbeugrálja. – Talán… – Törülgeti a homlokát, pedig nem is izzad. Aztán Erzsikéhez fordul: – Helyesbítek. Mégse cefrész: Winnetou. – Észreveszi, hogy az asszisztensnő méricskélni kezdi, van-e még az üveg alján a kóstolóból. – Úgy látom, Erzsike, magát csak az érdekli, hogy mennyi maradt a ribizlivízből. Ennyire hidegen hagyja ez a cirkusz?

– Éppen hogy nem.

– Nem úgy néz ki. Egyáltalán hogy került pálinka ebbe a szekrénybe?

– Bori nénitől kaptam. Odadugtam.

– Gondolhattam volna. Szerintem a kiskocsiját is csak alibiből tolja ez a banya. Nincs ezeknek zugkifőzdéjük odahaza?

– Nem vagyok zugivó, hogy tudjam. – Megkönnyebbül, amikor Jolika megszólalása eltereli róla a főorvos figyelmét.

– Ki kéne már vigyelek innen, kisfiam, elég volt az indiánosdiból. Állítsd le szépen magadat! Hallod?… Megharagszanak a sápadtarcúak, ha nem fogadsz szót. Ennek a fehérköpenyes seriffnek már zsebében a keze. Bármikor előkaphatja a revolverét. Ugye? – Igenlő válaszban reménykedve néz feléjük, de csak értetlen szemeket lát rámeredni. – Tudják, észhez térni nem ugyanaz, mint felébredni – teszi hozzá magyarázatképpen. Hogy ne váljon kínossá a csend, mást talál ki: – Dicsérje már meg, főorvos úr, olyan ritkán van benne része. Csak pár keresetlen szót!… Mint cirkuszigazgató a kezdő…

– Bohócot?

– Akár.

Ferikének kedvére való a bohóc megnevezés, a főorvosnak viszont a cirkuszigazgatói nem annyira. Sokáig reszeli a torkát. Rá sem bír nézni a bolondra, aki hajlongtában is szinte kilesi a szájából a szót, ezért inkább Jolikához intézi válaszát:

– A meghajlás már megy neki, viszont a produkcióján van még mit csiszolni.

Látszik Ferikén, hogy nem tudja eldönteni, milyen kritikát kapott, jót vagy rosszat. Egész addig gondban marad, míg az anyja el nem mosolyodik:

– Köszönjük, főorvos úr! Köszönöm a fiam nevében is! Olyan drága tetszik lenni hozzánk. De most már tényleg kiviszem innét ezt a szeleburdit.

Az asszisztensnő egyik kezét Ferikére, a másikat Jolika vállára teszi:

– Vigye csak, vigye! Én meg majd rendet csinálok. – Miközben kikíséri őket, a pálinkás üveget leteszi az ajtó melletti kisasztalra.

Ferike visszanéztében sóvárgó pillantást vet rá, de anyja elrángatja onnan.

– Köszönöm, hogy ilyen megértőek – hálálkodik. – Akkor mi mennénk is. Haza természetesen, mert vele, ilyen állapotban, nem állíthatok oda sehova. Kérhetek másik időpontot, de nem számít. Lényeg, hogy megvan az én kis egyetlenem – böki oldalba a fiát elmenőben. – Mondj már valamit te is!

– Enyimé! – nyöszörgi Ferike, szemét le nem véve az üvegről.

– Dehogy a tiedé!… – vonszolja erővel tovább. – Innod sem lett volna szabad, nemhogy a máséból. Egyáltalán hogy jutott eszedbe?… Azt hiszed nem vettem észre rajtad már odabent? Csak nem akartam szóvá tenni előttük. Megkukultál? Kérdeztelek!…

Ferike rá se bagózik anyja faggatózására:

– Melyik hónapban lesz május elseje?

– Jó, hogy nem hányadikán!… Miért kérded?

Mintha már vinné is azt a bizonyos táblát, úgy mondja Ferike:

– Szarnék, de nincs mit! Szarnék, de nincs mit!… – ismétli ütemesen, szinte dallamot adva hozzá.

– Ezt meg kitől hallottad? – botránkozik meg Jolika. – Ilyet bezzeg meg tudsz jegyezni!…

Ferike válaszképpen böffent egyet.

– Viselkedj már, kisfiam, nem otthon vagyunk – szól rá rögtön az anyja.

– De olyan jól esett.

– Máskor fogd vissza.

– Mit csináljak, ha most akart kijönni? Én csak kiengedtem. Nem szokása kéredzkedni – mentegetőzik, s már tátja is a száját nagyra, akár a madárfiókák.

– Ennyire nem lehetsz éhes – hitetlenkedik Jolika. – Na jó, kapsz egy falást.

Ferike, mint aki túl nagyot harapott, és nagyon tele lett a szája, úgy folytatja a mondókáját:

– Szarnék, de nincs mit! Szarnék, de nincs mit!… – veri földhöz a lábát ütemre távozás közben.

Kisch-Szabó addig nézi őket, amíg el nem fordulnak a folyosó végén.

– Csak egy falatot kért – mondja aztán.

– De mint bálna a planktonból, akkorát. – A szemüveges nő karját széjjeltárva mutatja, mekkorára szokták a bálnák tátani a szájukat.

– És át sem kellett adnunk neki az üzenetet.

– Célba ért így is.

– Jobbnak nem is üzenhetett volna Gáspárné.

– Hazáig ezt fogja ordibálni.

Antal a térdére üt, s miután vesz egy nagy levegőt, feláll.

– Ideje átülnöm amoda, elfogytak az előttem lévők. Azt kívánom, járjon több szerencsével odabenn, mint én.

– Köszönöm, viszlát!

3. – Szóval, ő volt az a bizonyos Ferike. Magam sem tudom, mifélére számítottam, de…

– De nem ilyenre, ugye?

– Hát nem – ingatja fejét a főorvos, hol itt, hol ott vakarva meg. – Egy hangyabokányival infantilisabb a kelleténél – A vakaródzása egyre erősebbé válik. – Szerintem én agyekcémát kaptam ettől a hülyétől.

– Mit?

– Ekcémát! Az agyam! – emeli fel a hangját.

– Korpa lesz az.

– Ki tudnám vakarni véresre.

– Mondom én… Segítsek? Az enyémek nagyobbak – mutatja a körmeit.

– Nem, köszönöm. Nem akarok kockáztatni.

– Kockáztatni? Mit?

– Hogy megkopaszodjak. Nem nézek ki semmi jót a maga körmeiből. Ahogy ebből a Ferikéből se. Ugyan milyen lehetett kiskorában?

– Állítólag akkor még nem volt ennyire elborult.

– Vagy ha mégis, nem volt feltűnő, hisz minden gyereknek vannak furcsaságai.

– Ez igaz. A húgoméké például óvodáskorában úgy akarta mozgatni a fülét, mint az afrikai bivalyok.

– Mik?!… Mint a bivalyok?

– Igen, mert egyszer elvitték az állatkertbe, és ott látta.

– Gondolom, azóta kinőtte a rögeszméjét.

– Ki, persze.

– Ferikénk viszont nem. Akármit is vett a fejébe, nem tudott megszabadulni tőle.

– Engem is megdöbbentett. Nem találok szavakat. Egyébként ide vitte volna az anyja, a pszichiátriára.

– A pszichiátriára?… Ide? – vinnyog fel. – Megnéztem volna, milyen képet vágnak, ha így látják beállítani a gondozottjukat.

– Évekig emlegetnék őkelmét, az fix.

– Pedig ha valahol sok fura alak megfordul, akkor ők elmondhatják magukról, hogy…

– Tapasztalom én is mindennap. Amennyien ott vannak… Ezért is állt meg vele itt az anyja. Hogy az a sok ember…

– Ne folytassa, minden világos! – ragyog fel a főorvos szeme. – Idemenekült mihozzánk. Előlük. Ettől mindjárt más színezete lesz ám a dolognak.

– Más színezete?

– Úgy bizony. Akár jelzésértékűnek is felfoghatnánk, hisz egy ember…

– Egy ember…

– És most ne azt nézzük, hogy Ferike…

– Nem Ferike…

– Menedékül használta a szekrényünket – állapítja meg, odamenve. – Őrület! Hát nem?

– Hát de!

– Ezt a dohos iratszekrényt, ami valóságos azilummá nemesedett használaton kívüli állapotában.

– Azilummá?

– Azzá. Nem furcsa?

– De az! Azilum á la ribizli. Eddig abban a hitben éltem, hogy pszichiátriára

csak latens pszichopaták járnak, nem őrültek.

– Kell lennie valaminek e mögött – motyogja a főorvos, mintha meg sem hallotta volna az előbbieket. – Valami titokzatos erőnek. – Ha tudná, körbejárná a szekrényt.

– Vannak olyanok. Épp most olvastam a fodrászomnál valamelyik újságban, hogy annak a háznak a kéményére, ami vízérre épült, nem raknak fészket a gólyák, mert érzékelik valahogy azt a nem nekik való sugárzást. De hogy melyik alkatrészükkel?…

– Kell lennie valaminek ebben a szekrényben is – emeli kinyújtott mutatóujját egyetértően a főorvos. – Vagy alatta. De vajon mi?…

– A rendelőnk fantomja! – Viccnek szánja, ám a főorvos komolyan veszi.

– Ez az, Erzsike, ez az!… Lehet, hogy tovább kellene haladnunk ezen a nyomon. S nem csüggedni! Minden legendának van valami alapja, még a legelképesztőbbnek is. Tudja, hogy például Tróját hány évig kereste egy bizonyos Schliemann?… Három évig. Hét egymás alatti rétegen ásott át, míg végül megtalálta, amit keresett. Gyengék, aki feladják már a legelején. Neki sem szegte kedvét a kezdeti kudarc.

– Minden rendben, főorvos úr?

– Persze, persze… – rezzen meg. – Csak szellőztessen ki, kérem! Penetráns egy

szaga volt ennek a… „fantomnak”.

– Elég, ha csak az ajtót hagyom nyitva?

– Hát, ha úgy marad… Hol is tartottam? – Észreveszi a korábban neki odakészített kávét az íróasztala sarkán. Elfelejtkezett róla. Ujjai közt hidegnek érzi a csészét.

– Elhűlt, ugye? – kérdi Erzsike.

– Ennek is az a hülye konnektor az oka. Egye ki a fene ott, ahol van! Meg az összes ribizlit is a fáján!

– Nyugtatót? – ajánlja félénken az asszisztensnő.

– Sör jobban esne.

– Csak pálinka van. Az se sok.

– Ki ne mondja, hogy ribizli!

– Ne?

– Ne! Mostantól ezt a szót sem akarom hallani. Vésse be a többi feketelistás közé! – Mély levegőt vesz, s kifújja. Megismétli párszor.

– Miért nem ül le, főorvos úr? Engem is megrázott ez a dolog. Látom, hogy magát is, hiába tagadja. Ilyesmi után az a legjobb, ha kibeszéljük magunkból, amit érzünk.

– Amit érzünk? – Kínjában elneveti magát. – Csak aki habakukkóniában szenved, az érezheti úgy magát, mint most én.

– Miben?

– Mondom, habakukkóniában.

– Az meg mi?

– Nem olvasta Donászytól a „Buda hősé”-t?

– Nem. Kellett volna?

– Pedig jó. Abban szenved benne a felséges padisah csohodárja.

– Csohodárja? Habakukkóniában?

– Igen. A híres-neves Khakamankakudibaba gyógyítja ki belőle.

– Kicsoda?

– Ne kívánja, hogy elismételjem, mert nem tudom garantálni, hogy másodjára is ugyanaz jön ki belőle.

– És felépült legalább?

– Hogy épült volna? Nincs is olyan.

– Sejtettem én, hogy viccelni tetszik a főorvos úrnak.

– Tetszettem, igen. Bele is döglök, úgy ver a szívem.

– Jaj, istenem! Meg ne haljon itt nekem!

– Dehogy halok! – veti el magát a székén.

– Akkor miért ijesztget engem ezzel a Kakakukibabehalbával… – mosolyogni látva a főorvost, ő is elmosolyodik –, … vagy kivel? – A főorvos mögé állva lágyan megcirógatja annak halántékát. – Főorvos úrnak oly sok tudás van a homloka mögött. Nem felejtettem ám el azt sem, amikor azt tetszett mondani, hogy a nők hajhullásának három legjobb ellenszere: a jó házasság, a jó kávé és nyáron a szalmakalap. Most is valami okosságon elmélkedik, ugye?

– Annak azért nem nevezném. Tudniillik az jár a fejemben, amit Gáspár Zsigáné őnagysága üzent Ferikének.

– Ööö… Melyik fele?

– Nem az első. Annak tárgyában momentán nem vagyok érintett.

– Ha éhesnek tetszik lenni, szívesen hozok valamit.

– Nem, köszönöm. – Elnémul egy időre, és hagyja, hogy Erzsike cirógassa. – Igazából azon gondolkozom, hogy minek is hívták a rendszer ellenségét az ötvenes években.

– Kuláknak, nem?

– Úgy van, kuláknak. Most meg?…

– Rokkantnyugdíjasnak? – tippel az asszisztensnő rövid gondolkozás után.

– Jeles. De rá fognak jönni, amint kirúgatták velünk az összeset, hogy…

– Nem szabad erőltetnie az agyát ilyesmivel, főorvos úr, nem szabad. Pihenjen inkább!

– Könnyű ezt mondani. Ahhoz évtizedeket kellene elfelejtenem kezdésképpen. Ahányféle embert láttam már életemben… Olyat is, aki a bűnesetre meg az Ádámtól örökölt bukott testére fogta, hogy miért büdösen jön ki belőle, amit megevett. Én mondom: hülyék ezek mind.

Erzsike összeráncolja a homlokát, de aztán meggondolja magát:

– Azok hát!

– E helyről üzenem Vörösmarty Mihálynak: ennyit ment előbbre könyvek által a világ. – Nincs válasz az üzenetére.

Az asszisztensnő csak óvatoskodva mer megszólalni:

– Hívhatom a következő beteget?

– Még ne!

– Ahogy óhajtja. De nincs semmi baj, ugye?

– Nincs. Illetve…

– Illetve?

A főorvos kihörpinti a hideg kávé maradékát, s leteszi a csészét.

– Lehet, hogy szakmai ártalom, de én már nem tudom úgy kérdezni őket, hogy közben ne azt higgyem, hazudni fog mindegyik. – Beletenné a kiskanalat a csészébe, de elügyetlenkedi, és az a padlón köt ki. Bosszúsan hajol le érte. – Megmondom őszintén, megcsömörlöttem kicsit attól…

– Ami ma történt?

– Nemcsak attól. Attól is, ahogy jönnek befelé ezen az ajtón százával havonta, mint a birkák. Köszönnek, vetkeznek, öltöznek… Látott már egynek is szentimentalizmust a szemében?

– Azt tényleg nem.

– Ugye? Elmennek és várják a levelet a határozattal, hogy mire döntöttünk. Csoda, ha úgy érzem néha, mintha egy marhavagon előtt ülnék, s nézném a

belőle kitódulókat?… Szinte várom, hogy felharsanjon valahonnan egy német vezényszó. Mondjuk a „Los, los!”, ha már a „Feuer!” nem is. Vajon azok a szerencsétlen deportáltak is köszöntek illedelmesen a pálcájával csizmaszárát verdeső tisztnek, amikor odaálltak elé? Mire vártak? Miben bíztak? Hogy nem fog megtörténni?

– Rég elmúlt az a világ. Más időket élünk.

– Mást csakugyan, de most mintha én kerültem volna a rossz oldalra. Hát itt már csak egy ilyen Gáspárné meri kinyitni a száját? És a többiek?… Ők miért nem ugranak nekem? Miért nem mondják meg a magukét kinn, az utcán, ha összetalálkoznak velem? Aztán is felköthetnék vagy szíven szúrhatnák magukat, mint az, akit megírt az újság… tudja… – az asszisztensnő rábólint –, ha már elégtételt vettek rajtam, nem?… Felfoghatatlan számomra, hogy annyi férfi közül még ennek az Egon Erwinnek sem volt bátorsága képembe vágni, hogy legszívesebben kilökne az ablakon. Ahhoz se nagyon, hogy éreztesse. Csak mismásolt. Jött nekem a hülye konnektorával.

– Jobb lenne, mielőbb elfelejteni.

– Jobb. De mégsem!… Mert nem teljesen van ám úgy, ahogy mi gondoljuk, Erzsike. Kerülhetünk még mi is ahhoz hasonló helyzetbe, amibe ők. Vagy bármelyik családtagunk.

– Hát igen. Aki a mát megadta, egyikünknek sem ígérte meg a holnapot.

– Van azonban még egy vonzata az előzőeknek. Restellem bevallani, de jó ideje azt veszem észre magamon, hogy úgy viselkedek akaratlanul is, mintha lennének

ők, és lennénk mi. Pedig hogy utáltam az egyetemen azokat a professzorokat, akik szinte külön kasztba tartozóknak képzelték magukat. Az a legrosszabb ebben, hogy nemcsak eltölt egyfajta biztonságérzettel a tudat, hogy ehhez az oldalhoz tartozom, de meg is alkuszom ezzel, és nem is akarok belegondolni, jóe vagy sem, amit csinálok.

– Ha most az következik, már nem is haragszik se Gáspárnéra, se…

– Akkor?… Mi van akkor? Egyedül bennük volt némi kurázsi. Nem birkák, hogy zokszó nélkül menjenek a vágóhídra. Félek, tőlem ennyi sem telne a helyükben. De még más is bánt. Húszévesen nem így képzeltem én ezt az egyetemen. Semmelweis, ha élne, aligha tartana a kollégájának. És joggal. Hol vagyok én hozzá, vagy egy Albert Schweitzerhez képest? Sehol. Amit én itt művelek, annak semmi köze a gyógyításhoz.

– Ezt a munkát is el kell végeznie valakinek. Nem mehet minden orvos Afrikába. Mondtam már.

– Igen, csak… nem vagyok biztos benne, hogy édesanyám ma is ugyanolyan büszke lenne, mint amikor a diplomaosztón könnyezte meg egy szem fia doktorátusát. Hiába fehér ez a köpeny. Olyan vagyok benne, mint a… mint a…

– Hidrogénezett margarin?

– Úgy valahogy. Az is csak látszólag ennivaló, a valóságban…

– Nem szabad ennyit rágódni mindenen.

– Lehet, de… Tudja, Erzsike, miért kellett Radnótinak és a vele együtt szekérre rakott többi muszosnak meghalnia? Pusztán azért, mert Győrben, ahol le lehetett volna adni a betegeket, helyhiányra – hallja, Erzsike? – helyhiányra hivatkozva nem vették át egyiküket sem. A kocsisoknak meg nem volt kedvük tovább hurcolászni őket. Úgy voltak vele, nélkülük gyorsabban utolérik a menetoszlopot. Minek vacakolni velük? Mindegyikkel megásatták a sírját, és hátulról főbe: durr! Nem németek: magyar bakák. Hát nem borzalmas? Persze nekik nem költő volt, hanem egy nyamvadt muszos. Ha csak egyet is olvastak volna a versei közül, hogy mennyire szerette a hazáját… de nem.

– Ezért volt hát az a kérdés Radnótival kapcsolatban?

– Ha belegondolok, hogy ezeknek a rokkantaknak én olyan lehetek, mint muszosoknak a keretlegények… Csak most pénzhiány van, nem helyhiány, és másoknak nincs kedvük tovább hurcolászni őket. Hát ezért tanultam annyit? Hát ezért taníttattak? Az a baka lehet, csak egy suszter volt civilben, én meg…

– Miért fájdítja a fejét, főorvos úr, ezzel a sok tépelődéssel? Ne vádolja magát! A régmúlt dolgait pedig pláne ne vegye elő. Azok a bakák is ugyanúgy parancsot teljesítettek, csak nekik nem levél hozta, mi a teendőjük.

– Lehet, hogy rátapintott a lényegre, Erzsike. Hogy a teljes Abdai-dossziéban mi fogalmazódott meg, azt nyilván nem tudhatom, ám a belőle készült kivonatos cikkek alapján erről az egyről nem sok szó eshetett benne. Mindenki tudja, mi jár parancsmegtagadásért. A még mindig hőbörgők közül hányan tették volna le a puskát abban a helyzetben, és mondták volna azt, hogy kérem, én erre nem vagyok hajlandó? Egy sem. Én se mondhatok nemet. Erre nem gondol senki? Sokat viccelődtek annak idején azon, hogy a nyilasokból is párttagok lettek. A

Radnóti kivégzésében résztvevő keretlegények közül állítólag épp ezért nem ítéltek el kettőt. Hogy történhetett mindez? Nem tán úgy, hogy választaniuk kellett: vagy elítélik őket, vagy „önként” besúgókká lesznek? És én?… Én értem ki áll jót? Melyik párt? Legszívesebben be sem jönnék többet. Úgyis megaszonták, hogy el lehet innen menni. És ez a Kisch Egon Antal… vagy hogy a francba hívják, vajon mit tenne a helyemben? Foglalkozna azzal, hogy velem mi lesz utána? Hogy mekkora tragédiaként érne a döntése? Hogy egy tollvonással tönkre teszi-e az életemet, vagy sem? Mintha nekem nem lenne családom! Mintha nekem nem lenne féltenivalóm!… Meg ne szólaljon! Tisztában vagyok én vele, hogy mit akar mondani. Hogy nem kényszerít erre senki, ugye?… Biz’ isten, el is megyek egyszer. Amit tudok, bőven elég a meghaláshoz. Szeretné tudni, mit utálok legjobban?… Eszköznek lenni. A magam részéről torkig vagyok mindennel. Velük is – mutat felfelé – meg – kifelé mutat – velük is. Nehogy már e panaszkodó had jelentse számomra a biodiverzitást! Amúgy se fizetnek meg rendesen.

– Túlságosan belelovallja magát, főorvos úr. Kis pontok vagyunk mi, nekünk is meg kell felelnünk mások elvárásainak. Mit használ, ha közben meghasonlunk belül? Senkit nem érdekel. Nincs pótolhatatlan ember. Mi sem vagyunk azok. Ezért nem vezet ez sehova.

– Muszáj, hogy vezessen! Bizonyos konvenciókon felül lehet emelkedni, de ezen annyira nem, hogy nekem kell konveniálnom. Ezért muszáj, hogy vezessen.

– S ha mégsem fog?

– A dolgok nem maguktól perfektuálódnak az életben. Én vagyok rá az élő bizonyíték.

– Radnóti pedig a holt.

– Akkor már ketten vagyunk.

– Így is fel lehet fogni. Én viszont azt javasolnám, hogy most azzal foglalkozzunk, ami a mi asztalunk. Ideje lenne behívni azt az egy nőt. – Kezébe veszi az utolsó dossziét. – Telik az idő. Hátha ő lesz az a bizonyos kontra… izé.

– A kontravariáns?… Hát jó, hívja! Úgyse láttam még ilyet két lábon járni.

Erzsike dossziéval a kezében lép az ajtóhoz. Mielőtt kinyitná, leteszi az ajtó melletti asztalkára. Nem bírja megállni, hogy ne igazítsa meg az elcsúszott terítőt. Akkor kezdte el hímezni, amikor a főorvos hangot adott azon óhajának, mely szerint valamivel otthonosabbá kellene tenni a szobájukat. Hogy ne legyen olyan rideg. De mióta elkészült, ugyanúgy telerakja mindennel az asztalát, mintha már nem is számítana, mi van alatta. Azt sem vette észre, hogy áttette ide a terítőt, de már beletörődött. Ha csak ennyit jelent neki, amivel annyit fáradt esténként filmnézés helyett, akkor ennyit jelent.

Elsipít egy fura női nevet.

– Neugebauer – Nojgebauernek mondja – Natália!

– Nájgebájer – javítja ki a szemüveges nő.

– Benn tessék levetkőzni! Fehérnemű maradhat. – Visszatolat. – Ma is mi maradtunk utolsónak, főorvos úr. Végig üres az egész folyosó.

– Ne törődjön vele. Nemsokára végzünk mi is, aztán ebédelünk egy jót. Erről jut eszembe, ma mindenképp vennem kell a pintyeimnek madáreleséget. Már tegnap kellett volna, csak kiment a fejemből. Nem szeretném, ha miattam vesznének éhen szegény csőrikéim.

– Bízza csak rám, főorvos úr, majd én észben tartom.

– Köszönöm, Erzsike!

– Kár lenne értük, ugye?

– Értük valóban kár.

Ferike ezzel egyidőben tűnik fel, lábujjhegyen besompolyog, és közben motyog.

– Kell az üvegem, a ribizlis üvegem. Enyimé. – Az ajtón kiszűrődő hangok hallatán odalopódzkodik, s némán röhögcsélve befülel. Felváltva hallgatózik, toporog. Kezét ráteszi a kilincsre, de benyitni nem mer. Bizonytalankodik.

– No milyen? – tudakolja a főorvos az asszisztensnőt.

– A beteg?… Láttam már egyesből is vastagabbat nála.

– Egyesből?…Mit? – kötözködik. – Két egyest? Vagy hármat?

Erzsike inkább kerüli a vitát.

– Nincs jelentősége.

– Hogy ne lenne, hisz három egyes az már száztizenegyes. Annak pedig van értelme.

Erzsike értetlen képet vág:

– Bármennyire is piszkálja a csőrét ez a téma, főorvos úr…

Ferike felvihog:

– A csőrét piszkálja, nem az orrát? – Próbál benézni a kulcslukon. – Nincs is csőre.

– … én nem értem, mire tetszik gondolni.

– Egy Heltai-regényre. Ez a címe.

– A száztizenegyes?

– Az.

Ferike nagy szemeket mereszt:

– A száztizenegyes!

– Nagyon jó könyv. Igazán – bizonygatja.

– Nem olvastam. De ha olyan jó – bazsalyog –, átjavíthatom a Vetkőző számát erre. Nem tart semeddig sem.

– Inkább ne! Eddig minden balul sült el ma.

Ferike alig hallhatóan ismételgeti:

– Sült alma? Sült alma! – Fél, hogy bármikor megjelenhet valaki, ezért a fejét ide-oda járatja.

Hallatszik, ahogy a beteg vetkőzik a fülkében.

– Ha kész, bejöhet ám! – mondja egyszerre a főorvos és az asszisztensnő. Összemosolyognak.

– Ebből is látszik, nem hiába ülünk egy hajóban annyi éve már. A szó szoros értelmében egy húron pendülünk. Az ilyen nüánsznyi dolgok a legjobb bizonyítékok rá.

– Egy hajóban?

– Igen. Maga az orrvitorlánál, az én kezemben a farkormány.

– Fark ormány?!… Tyűha! – csettint Ferike.

– Összecsiszolódtunk a hosszú évek során, ez vitathatatlan. – Arckifejezése elárulja, hogy a „muszáj volt alkalmazkodnom” helyett fogalmazott így.

A főorvos figyelmét a fülkéből jövő újabb zajok a betegre terelik.

– Kíváncsi vagyok, milyen lesz. – Fejét a fülke felé biccenti.

– Variánsnak elmegy, de kontrának túl girhes.

– Girhes, girhes! – Ferike a térdét csapkodja, úgy nevet rajta minden hang nélkül.

– A neve is elég furcsa. Ráadásul N. N.

– Tudja, minek a rövidítése ez, ugye?

– Hogyne, főorvos úr. Négy évig tanultam angolt a gimnáziumban. N. N. az annyit tesz, hogy: No Name.

Ferike buta képpel mondja utána:

– Nóném?

A főorvos siet kijavítani Erzsikét:

– Nem egészen. N. N. az latinul az X. Y. Nomen Nescio, vagyis: a nevét nem tudom. Ezt jelenti.

– Nocsak! Akkor ezt is rosszul tudtam.

– Nem számít. Nem lehet minden nőből Madame Curie – mondja, de úgy, mintha kegyet gyakorolna azzal, hogy eme sajnálatos tényt elnézi neki.

– Én a főorvos úr mellett mindig olyan butának érzem magamat.

A beismerést Ferike egyetértő lelkesedéssel fogadja:

– Ő a buta! Ő a buta!

Az őszinteség a főorvost is erre csábítja:

– Én is a feleségem mellett, mikor azt a hülye órát nyomogatja.

– Hülye a… óra? – néz nagyot Ferike.

– De közben hadd kérjem már el ennek a – nagyon halkan mondja ki – „nónémnek” a leletes dossziéját.

– Hova is tettem? – néz szét Erzsike. – Ott van a másik asztalon.

– Ha már úgyis odamegy, vegye le róla azt a pálinkás üveget, legyen szíves!

Ferike szeme felcsillan e szóra:

– Pálinka? Enyimé, enyimé!

Az asszisztensnő odamegy az asztalhoz, felveszi a dossziét, és átadja a főorvosnak.

– Itt van, tessék.

– Köszönöm, Erzsike. – Kinyitja, és elmerül az iratok tanulmányozásában.

Az asszisztensnő visszalép az üvegért, de mert nem tudja, hova tegye, zavartan tekintget ide-oda, s nem veszi észre a mögötte lassan kinyíló ajtót, melyen Ferike dugja be a fejét. Meglátja Erzsike kezében az üveget, és óvatosan benyúl érte, de képtelen elvenni, mert azt az asszisztensnő egyik kezéből a másikba rakosgatja.

A válla fölött visszapillantó Erzsike felfigyel az ajtó mozgására. Lenézve meglátja a feléje nyúló kart, majd a lelepleződéstől döbbent képet vágó bolondot. Ijedtében felsikolt, és elejti az üveget, ami beleesik a zacskókkal, gyűrt papírokkal félig teli szemetesbe. Ferike habozás nélkül belenyúl, és felkapja.

– Enyimé! – harsan az örömkiáltása. – Höhő! Enyimé! – Erzsike sikítása hallatán rájuk csapja az ajtót, és már szalad is. Pár lépés után azonban visszafordul. – Izé meg gyökkettő?… Enyimé! – emeli magasba az üveget diadalittasan, majd mintha az asszisztensnőt látná maga előtt, kinyújtott mutatóujjal döfköd az ajtó felé. – Gyökkettő! Gyökkettő! Gyökkettő!… – Aztán elinal.

Mamika utána nézve jön be a folyosóra.

– Úgy látszik, ez a matematikus volt az utolsó – mondja magának. – Arca felderül az üres padok láttán. Az egyikre lefekteti a botját, és leül mellé. Alighogy becsukja a szemét, már le is kókad a feje.

Benn a főorvos alig tér magához.

– Ki volt az? – Erzsike sikolyától sokkot kapva elhajította a dossziét, melyből minden lap kihullt.

Az asszisztensnő a szívét fogja:

– Ferike.

– Az a hülye? – Kezdi szedegetni a körülötte szétszóródott papírlapokat.

– Az. De tessék hagyni, majd én összeszedem a többit.

A főorvos visszaül a helyére.

– És mit akart?

– Az üvegéért jött. Elvitte a maradék ribizlimet is. – Szájára üt, amikor eszébe jut, hogy ezt nem lett volna szabad kimondania. – Ígérem, ez volt az utolsó ribizli. – Sikkant egyet, s újból a szájára üt.

– Még egy ilyen bogyó – rúgja ki maga alól a széket a főorvos –, és esküszöm, főbe lövök valakit! – Felkapja az első keze ügyébe kerülő tárgyat az asztalról: a sztetoszkóp az. Dühében lecsapja oda, ahonnan felvette.

Mamika felrezzen a hangra:

– Magával kezdje, doktor úr!

Az asszisztensnő kész magára vállalni az áldozat szerepét:

– Engem tessék! Értem nem kár.

– Ebben is téved. Ferikéért nem lenne kár.

– Őt tetszik főbe lőni?

– Őt.

Mamika kinn felveszi a botját.

– Inkább átülök a kettes elé. – Elindul hátrafelé.

– De nincs is mivel! – jegyzi meg az asszisztensnő.

– Ha ez így megy tovább, muszáj lesz szereznünk egy önvédelmi fegyvert.

Erzsike nyel egy nagyot:

– Pusztán a ribizli miatt? – A szájához kap, de már sikkantani se mer.

– Nem csak azért. – Dülledő szemét végigsiklatja az asztalon, de mert nem talál semmi használhatót, kénytelen másképp leereszteni a benne gyülemlő gőzt. – Az ilyen Ferikék, Bori nénik, escéhások és hat elemis Gáspár Zsigánék miatt.

Mamika csak az ajtó előtt emeli fel a fejét:

– Ezt se a szíve fogja elvinni. Mert az nincs neki.

Az asszisztensnő pártját fogja a bolondnak:

– Ferike nem olyan. Nem baj az, hogy mindent megjegyez. Én már nem is haragszom rá, amiért zokon vette azt az izét.

– Mit?

– Hát a gyökkettőt.

– A gyökkettőt? – Nehezen kapcsol. – Aha! A gyök kettőt. – Kitörni látszik belőle a feszültség, de sikerül uralkodnia az idegein. – Ezt a hülyét nem lehet überelni.

– Nem lennék az anyja helyében! Keresheti megint. Merthogy el fog tűnni ezzel az üveggel, az száz százalék.

– Bánom is én! Csak ne az én szekrényembe bújjon.

– Vajon mi ér még ma bennünket?

– Belegondolni se merek. Szívok is a kinti levegőből, mert idebenn megfulladok, úgy érzem.

– Szívjon csak, főorvos úr, szívjon, én majd tartom a frontot. Ennyit tud várni az a beteg.

A főorvos kimegy. Az üres folyosó látványától megkönnyebbül némileg. Magát kihúzva lépeget fel s alá, és mélyeket lélegez.

Bent nyílik a fülke ajtaja, s kilép rajta a szemüveges nő. Csont meg a bőr. Mint akibe csak hálni jár a lélek, olyan. Szemét lesütve köszön:

– Jó napot kívánok! Remélem, nem én okoztam a riadalmat!

– Dehogy! Ez az izé… Ferike.

– Nem ismerem.

– Jó magának!

– Ő az a bizonyos ribizli?

– Nevezzük inkább reteknek, ha már r betűs. Indexen van ugyanis nálunk az előbbi szó.

– Nem tudtam.

– Semmi baj. Számomra is új még ez a helyzet. Pillanatokon belül jön főorvos úr, addig talán tessék helyet foglalni.

– Nem, köszönöm. Jó nekem így, állva. Ültem eleget odakinn. – Félszegen hátrébb húzódik.

– Ahogy tetszik gondolni.

A folyosón hallatszik egy közeledő tolikocsi zörgése. A főorvos elindul arrafelé, de pár lépés után elkomorul az ábrázata. A takarítónő tűnik fel. Vidáman dudorászgat magában.

– Minek örül ennyire?

A takarítónőnek fülig érő a szája:

– Meglett Ferike! – A tolikocsit leállítja, nélküle jön előre.

– El sem veszett. Végig itt kotlott a szekrényemben.

– Hallottam hírét.

– Becuccolta magát, mint egy kuvik vagy kakukk… vagy minek hívják.

– Jó társaságban órákig el lehet üldögélni bárhol.

– Ezt meg hogy érti? Van még más is a szekrényben? – kérdi izgatottá válva.

– Már nincs. Elfogyott.

– Mi?

– Hát az én csodaszámba menő itókám. Mind megitta! Egy kortyot sem hagyott Erzsikémnek az üveg alján a ribizlipárlatomból.

– Csak ezt ne mondta volna!

– Aztán miért ne?

– Mert ettől menten olyat teszek, hogy…

– Milyet?

– Mit tudom én! Akármit! Kilövöm magam a… sztratoszférába.

– Hova?… Minek? Tessék szíves már lefordítani ezt nekem!

– Hogy meg ne karmoljam magamat itt, helyben, azért! Így már világos? – Idegességében bevágja maga mögött az ajtót. Szinte odamenekül az asztalához, fel sem figyel a rá váró betegre. – Miért kell engem üldözni ezzel a kurva ribizlivel?… Nem igaz, hogy állandóan ezt kell hallgatnom.

A takarítónő döbbenten áll:

– Hát ennek meg mi baja? Szóltam én egy rossz szót? Látná magát!… Olyan a feje, mint a pezsgős dugó. Csak ennyi kéne neki – behajlított ujjai közül felpattintja a hüvelykjét –, és elrepülne. – Lehajolva benéz a padok alá, hogy láte valahol szemetet, aztán elindul kifelé. – Ferikém, Ferikém, hiába vitt el anyád! Ezek még napokig annak a levét fogják inni, amit te hagytál itt magad után, nem azét, amit én. – Fejét bökdösve vet egy lesajnáló búcsúpillantást a hármas ajtó felé. – Ami meg magára vár, főorvos úr, abból nem fogja rehabilitálni senki. Még az atyaúristen se. – Kocsiját kitolva távozik.

A főorvos az asszisztensnőjétől várja a magyarázatot:

– Mi van itt ma, Erzsike, hogy mindenki ezt a rohadt bogyót emlegeti? – Mindkét tenyerét a halántékára szorítja. – Nem fér belém több belőle – suttogja. – Ha hall egy pukkanást, a fejem ment szét.

– Ne már, főorvos úr! Ettől?

– Ettől, ettől! Még egy ilyen, és bedilizek.

A szemüveges nő még hátrébb húzódik ennek hallatán, és riadt pillantásokat vet egyszer a főorvosra, másszor az asszisztensnőre, aki ezt észre is veszi, és próbálja menteni a menthetőt.

– Dehogy dilizik! Beveszi szépen a nyugtatóit, és minden rendbe jön. – Műanyag palackból vizet tölt egy pohárba, és a főorvos kezébe adja.

– Úgy véli? – Bal tenyerét felfelé fordítva előrenyújtja. Látszik, hogy nem ez az első eset.

– Úgy. – A főorvos tekintete ide-oda jár a jobb kezében tartott pohár és a tablettáit tenyerébe számoló asszisztensnő között. – És most szedje össze magát, kérem, mert…

A főorvos ott folytatja, ahol abbahagyta:

– Csak várja ki a végét! Vinniük sem kell. Sőt, értem se kell jönniük. Önszántamból rájuk töröm a pszichiátria ajtaját.

Figyelmeztetésképpen Erzsike köszörül egyet a torkán.

– Főorvos úr, kérem, ha meg tetszik engedni: benn van a beteg.

– Mi az? Ki van itt?… – nyomogatja a homlokán kidagadó ereket. – Ja, a beteg. Róla el is felejtkeztem. – Egy mozdulattal szájába juttatja az összes tablettát, és nagyot nyel a vízből. Amíg van a pohárban, le sem teszi. Egy percre mozdulatlanná válik, mintha a hatást várná, majd közelebb húzódik az asztalán fekvő nyitott dossziéhoz. Csak később emeli tekintetét a szemüveges nőre a papírokból.

– Maga az? Látom, most lógatja a fejét. De hóhérozni, azt bezzeg tud!

– Elnézést kérek érte, meggondolatlan voltam. – A mondat végén néz fel csak.

– Meggondolatlan? Csikordulnak a könnyeim nyomban.

– Csi…? Nem inkább: ki…?

– Értse, Erzsike, értse!

A szemüveges nő az ujjait tördeli:

– Ha módomban állna, mindent elkövetnék, hogy meg nem történtté tegyem. Valahogy kicsúszott a számon, mint az a r…

Erzsike nem bízza a véletlenre:

– Retek! Mint a retek.

– Retek? – ráncolja homlokát a főorvos. – Milyen retek?

– Olyan kis piros, kerek.

– Kis piros? Kerek?

Amikor Erzsike kitalálja, hogy a főorvos a ribizlire gondol, nyomban kijavítja magát:

– Nem számít! Csak egy újabb hülyeség.

– Hülyeség?

– De még mekkora!

– Mi is?

– A retek.

– A retek?

– Igen, az.

– Még most sem értem, de mindegy. – Odafordul a szemüveges nőhöz. – Szóval csak kicsúszott a száján. De mintha a pillantásába más is vegyülne a bűnbánáson kívül, kedves… Natália.

– Az enyémbe?

– Igen, igen. A magáéba. Jöjjön közelebb!

A szemüveges nő meghunyászkodva, kezét védekezőn keresztbe téve maga előtt mondja:

– Kérem, főorvos úr, én…

– Álljon végre elém, hadd nézhessem meg alaposabban!… Vagy szégyenlős?

– Nem. Csak…

– Csak?… Fél tőlem?

– Nem. Illetve…

– Illetve?… Ha kérhetem, fogalmazzon egyértelműen.

– Ígérem, főorvos úr, én… én meg sem fogom említeni azt a… azt a…

– Most mit dadog itt nekem? Miről beszél?

A szemüveges nő kifelé mutat reszkető kézzel:

– Arról a hülye konnektorról. Tetszik tudni, melyikről?… Amelyik pont a plafon közepén van.

Színpadi változat

GYÖKKETTŐK

Keserves őrület két felvonásban

Szereplők:

FŐORVOS ÚR

ASSZISZTENSNŐ, Erzsike

TAKARÍTÓNŐ, Bori néni

FERIKE, a bolond

FERIKE ANYJA, Jolika, a takarítónő egykori iskolatársa

BAJUSZOS ÚR, Kisch-Szabó Antal

ELEGÁNS ÚR, Rupaszov Iván

NYAKSÁLAS ÚR, Vlaszati Jenő

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG, Gáspár Zsigmondné

KALAPOS NŐ, Adamkovicsné

GERGŐ, Adamkovicsné kísérője, a fia

RÖVIDKÖPENYES NŐ, Gitta, Erzsike kolléganője

SZEMÜVEGES NŐ, Neugebauer Natália

BŐRDZSEKIS ÚR, Jauernyák Vilmos

KARBANTARTÓ, Bandika

KÍNAI LÁNY

MAMIKA

FÉRFI, Ollé Kálmán

NŐ, Olléné

MUNKÁSRUHÁS FÉRFI

Történik ma egy Megyei Rendelőintézetben

ELSŐ FELVONÁS

1. (A rendelőintézet folyosója. Hátul a fehér falon két csukott, fehér ajtó. Az egyik sima felületű, görbére sikeredett egyes van kézzel írva a VETKŐZŐ felirat fölé. A másik ajtó kazettás, rajta nagy hármas szám, és olyan kiírások, mint „Kérjük, kopogtatással ne zavarják a rendelést!”, illetve „A vizsgálat nem érkezési sorrendben történik.” A színpad közepén pár sorban padok, egymásnak fordítva. A padok innenső oldalán áll Ferike. Háttal a közönségnek szónokol némán, fejét jobbra-balra forgatva. Időnként megemeli valamelyik kezét, hogy mondandóját nyomatékosítsa. A bentről jövő zajok hallatán – széktologatás, fióknyitogatás, kulcs kattanása a zárban – lemerevedik pár másodpercre, aztán maga mögé pillant. Dilinós arckifejezése elárulja, hogy amit eddig csinált, nem véletlenül művelte.

Látványán meglepődik az ajtón kilépő Asszisztensnő, zavarában ránézni se nagyon mer. Egy névlistát készül kitenni. Bal kézfejéről előre levágott ragasztócsíkok lógnak, azokat veszi le egymás után. Amikor végez a papírlap kiragasztásával, oldalról megérkezik a Takarítónő. Maga előtt tolja kiskerekű kocsiját, amin az eszközei vannak: seprű, szemeteslapát, vödör, felmosó és különböző tisztítószeres flakonok.)

TAKARÍTÓNŐ (derűsen) Jó reggelt, Erzsikém!

ASSZISZTENSNŐ Magának is, Bori néni! (hangját lehalkítva) Tetszik ismerni

ezt az… izét? (Ujjával a bolond felé bök.)

TAKARÍTÓNŐ Hogy ne ismerném!… Szervusz, Ferike! (A bolond feléje fordul, s tátogva visszaköszön, majd folytatja félbeszakított beszédét, melyet egyre hevesebb gesztikulálással kísér.) Jó gyerek ő, csak… (kivárva, hogy a bolond másfelé nézzen) kicsit „lassú”. (Mutatja, hogy nincs nála minden rendben.)

ASSZISZTENSNŐ Mennyire „lassú”? Nagyon?

TAKARÍTÓNŐ El lehetne ütni ezzel a tolikocsival is, pedig nem megyek százzal.

ASSZISZTENSNŐ Ajaj! Akkor nagyon.

TAKARÍTÓNŐ Annyira azért nem.

ASSZISZTENSNŐ Kinézetre elég aggasztó.

TAKARÍTÓNŐ (halkan) Gyönyörködni én se szoktam benne.

ASSZISZTENSNŐ Ahogy hadonászik!… (Ő is elhalkul.) Minél tovább nézem, annál jobban megijeszt. A főorvos úr traumatikusnak írná le. Úgy értem, pszichésen.

TAKARÍTÓNŐ Nem kell félni tőle, ártalmatlan. (Leveszi kocsijáról a seprűt, és kotrogatni kezd.) Ide is csupán a kontroll miatt muszáj elhozni. Hogy kiírassák a gyógyszereket, amiket szed.

ASSZISZTENSNŐ Ide? A pszichiátria eggyel odébb van.

TAKARÍTÓNŐ Ők is tudják. Csakhogy újabban nem szeretnek ott várakozni. Miatta. (A bolond felé int.) Vele nehéz nem feltűnni senkinek.

ASSZISZTENSNŐ Megértem. A sérült emberek amúgy is roppant érzékeny lelkületűek.

TAKARÍTÓNŐ Az ő esetében pont fordítva van. Legutóbb szégyenbe is hozta az anyját. Eddig nem volt szokása, hogy ha nálánál betegebbel találkozik, odamegy és körberöhögi, de a múltkor bemutatkozott erről az oldaláról. Ma ezért „parkírozta” le inkább itt Jolika.

ASSZISZTENSNŐ Először azt hittem, forgalmat irányító rendőrt utánoz. Hogy olyat láthatott valamelyik kereszteződésben.

TAKARÍTÓNŐ Á, ki nem állja őket. Jogosítványt akart egy időben, és az anyja csak rájuk hivatkozva tudta lebeszélni róla. Hogy úgyis elvennék tőle, amilyenek.

ASSZISZTENSNŐ Megorrolt a rendőrökre?

TAKARÍTÓNŐ Meg, az ártatlanja. És úgy döntött, hóttig tartja a haragot. Nem felejt egykönnyen, minden őt ért sérelmet bevés az agyába.

ASSZISZTENSNŐ Mindent, amit nem kéne, ugye?

TAKARÍTÓNŐ Valahogy úgy. A cipőfűzést bezzeg nem hajlandó megjegyezni. Azért se! Akárki is találta fel a tépőzárat, őmiatta már megérte. Különben kínlódhatna vele Jolika minden reggel. Mert hiába nőtt meg őkelme (mutat Ferikére), otthon hagyni mégsem lehet egyedül. Vinnie kell magával mindenhova.

ASSZISZTENSNŐ Elege lehet. Én nem bírnám türelemmel.

TAKARÍTÓNŐ Megpróbálja vele az úristen, annyi bizonyos, de ez akkor se „bírom, nem bírom” kérdése. Muszáj bírnia.

ASSZISZTENSNŐ Hát igen, a muszáj…

TAKARÍTÓNŐ Egyszer azzal vigasztalta a szomszédjukban lakó pap, hogy isten senki vállára nem tesz nagyobb terhet annál, amit ne lenne képes elhordozni.

ASSZISZTENSNŐ Inkább sose tudjam meg, mit bírnék!

TAKARÍTÓNŐ Nem rajtunk múlik sajnos.

ASSZISZTENSNŐ (hosszan rajta tartva szemét a bolondon) Lehet, hogy puszta előítélet részemről, de én az ilyenekre…

TAKARÍTÓNŐ Mielőtt bármi megjegyzést tenne rá, hadd védjem meg: ő más. Igaz, sok porcelán bánta, hogy a kezébe került, de szándékosan nem bántott még senkit.

ASSZISZTENSNŐ Nem szeretnék én lenni az első! Szerintem felelőtlenség egyedül hagyni.

TAKARÍTÓNŐ Mondom, hogy nem kell félni tőle. Furán viselkedik, az igaz, de gondolkodik. A múltkor például fülem hallatára tette fel azt a kérdést, hogy miért csak „harapós kutya” feliratot látni a kapukon. Olyan, hogy kis kutya, nagy kutya, kani kutya, gumi kutya miért nincs kiírva sehol?

ASSZISZTENSNŐ Gumi kutya?… Az meg milyen?

TAKARÍTÓNŐ Ne tudná már! Amelyik pattogni kezd, hogy át bírja ugrani a kerítést, ha az ember megáll előtte.

ASSZISZTENSNŐ Van olyan tényleg. (hitetlenkedőn) Ezek szerint olvasni is tud, nemcsak tátogni?

TAKARÍTÓNŐ Hogy ne tudna! (seprűjére támaszkodva) Az első osztályt elvégezte ő a kisegítőben két év alatt, de mert a többivel nem boldogult, nem erőltették tovább. Volt olyan is, hogy én mentem érte tanítás után. Bizony sokszor megtörülte a száját nálunk. Olyankor én kérdeztem ki a leckéjét. Sose felejtem el, mit válaszolt arra, hogy milyen állat a lepke. Azt, hogy madár. Hisz csak azok tudnak repülni. (Nevetgélve jajistenemez, és megy előre a seprűvel; benyúl vele a padok alá is.) Hogy mindig mindent összemorzsáznak!… (Nagyot nyögve egyenesíti ki a hátát.) Tőlünk nem messze, az első keresztutcában építkeztek az anyjáék. Osztálytársam volt Jolika. Még a szakiskolában. A büfé előtt akadtam ma össze vele… Hogy mennyit őszült mióta nem láttam! (Mintha neki nem lenne őszes a haja.) Ott áll sorban, de nem halad sehova se, mert annyian vannak. Ferikének venne egy kis harapnivalót, magának meg kávét. Mielőtt beszálltam volna a liftbe, kérte, nézzek már rá a biztonság kedvéért, nehogy rosszalkodni kezdjen idefent. De úgy látom, jól elvan magával. Tévéset vagy mit játszik, csak le lett halkítva.

ASSZISZTENSNŐ Tévéset?!… És le van halkítva?… Most már értem, miért tátog. Vajon mit magyarázhat ilyen nagy elánnal?

TAKARÍTÓNŐ Erre én is kíváncsi lennék! No, de tüstént kiderítjük. Ha tévé, akkor távirányítóval működik ő is. (Letámasztja a seprűt, és úgy tesz, mintha elővenne valamit a zsebéből.)

ASSZISZTENSNŐ Távirányítóval?!… Ez jó.

TAKARÍTÓNŐ Jolika jött rá, hogy így is el lehet hallgattatni, ha már több kettőnél. Megspórolja vele, hogy oda kelljen mennie hozzá. Úgy értem, magához a „készülékhez”. (Jobb karját a bolond felé irányítja.) Hallod, Ferikém? (A bolond leereszti a kezét, és figyel.) Édesanyád azért adta ide a távirányítótokat (kacsintása azt jelzi, egy kis hazugság belefér), hogy ha van valami közlendőd, el tudd mondani. (Hüvelykujjával gombnyomást imitál.) Felhangosítalak.

FERIKE (rögtön reagál) Ön a híradót látja, kezdek.

TAKARÍTÓNŐ Hoppá! (Egy gombnyomással elnémítja, és úgy néz az Asszisztensnőre, mint aki nem ezt várta.)

ASSZISZTENSNŐ Tessék csatornát váltani, hátha azon jön…

TAKARÍTÓNŐ Megpróbálhatom. (Ismét gombnyomást imitál.)

FERIKE (lázba jőve) Lássuk, ki van a kép alatt! Lássuk! Lássuk már! Jaj, istenem, megőrülök! Ki nyeri a fődíjat? Hú, de izgalmas! Hú, de izgalmas!

TAKARÍTÓNŐ (hangot levéve) Úgy látszik, ő is nézi.

ASSZISZTENSNŐ Ki nem?

TAKARÍTÓNŐ Lássuk, mi van a következőn! (Elkapcsol.)

FERIKE És akkor a nyúl meg a róka… meg az erdő… meg a sok-sok virág a bokorba… és akik ott mentek, mentek, mendegéltek…

TAKARÍTÓNŐ (hangot levéve) Ezen mese van, ha jól veszem ki a szavaiból.

ASSZISZTENSNŐ Nem láthatta még annyiszor, mint az előző műsort. Vagy csak nekem tűnt zavarosnak?

TAKARÍTÓNŐ Szerintem is jobb lesz, ha visszakapcsolom.

FERIKE (ütemesen) Villanyajtó nyílj ki! Villanyajtó nyílj ki!

TAKARÍTÓNŐ (hangot levéve) Nem villaajtó inkább?

ASSZISZTENSNŐ (bólogatva) Elérthette. Tessék visszavenni a híradóra, hátha van valami fontos.

(A Takarítónő engedelmeskedik.)

FERIKE (különböző hangsúlyokkal ismételgetve) Ez nem megszorítás!… Ez nem megszorítás!… Ez nem megszorítás!…

TAKARÍTÓNŐ (hangot levéve) Hagyjam itt?

ASSZISZTENSNŐ Hallhattuk már épp elégszer, nem?

TAKARÍTÓNŐ Akkor elkapcsolom. Ilyentájt másikon is mondanak híreket. (Csatornaváltást imitál.)

FERIKE (hangosan) Elkúrtuk! Elkúrtuk! Elkúrtuk!…

ASSZISZTENSNŐ (ijedten) Tessék azonnal elnémítani! Gyorsan, gyorsan!

TAKARÍTÓNŐ Mindjárt, kedves, mindjárt. (Nyújtja a karját, de izgalmában nem találja a megfelelő gombot. Addig viszi lejjebb a hangerőt, amíg a bolond el nem némul.) Nem ide akartam én… Félrenyomhattam véletlenül. Úgy látszik, ezen még mindig ez a hír.

ASSZISZTENSNŐ Jaj, csak baj ne legyen belőle, Bori néni!

TAKARÍTÓNŐ Miből? Ugyan már! Rég lerágott csont ez. Amúgy meg nem hallotta senki rajtunk kívül.

ASSZISZTENSNŐ Még jó. De azért csak tessék eltenni a távirányítót, nem játékszer az. Ha a főorvos úr már itt lenne…

TAKARÍTÓNŐ Akkor?… Mi lenne akkor?

ASSZISZTENSNŐ Mostanában valahogy túl ideges. (hangját halkabbra véve)

Tetszett volna látni tegnap. Olyat mondott, ha még egy beteg bejön ezen az ajtón, kiugrik az ablakon. Amilyen képet vágott hozzá, nem sok híja lehetett, hogy megtegye. Annyira elege van a „sok hülye betegből”. Mert újabban így fogalmaz, köztünk szólva.

TAKARÍTÓNŐ Elhiszem. (lapátra seperve a szemetet) Jót tenne egy kis répakapálás az ő idegeinek is a friss levegőn.

ASSZISZTENSNŐ Az a baj tetszik tudni, hogy rajtam csapódik le minden. Sokszor úgy indulok el otthonról, hogy már előre egyben van a gyomrom. Mert hiába megy el az a beteg, amelyik felidegesítette, én maradok, és nekem kell elviselnem, amit…

TAKARÍTÓNŐ Pont ilyen volt az uram is. Kellett tűrnöm mellette eleget. Azóta van nyugtom, mióta… (Kiönti a szemetet egy műanyag zsákba.)

ASSZISZTENSNŐ Ne tessék már ilyet mondani!

TAKARÍTÓNŐ De!… Jobb helyen van ott, akárhova is került.

ASSZISZTENSNŐ Bori néni tudja.

TAKARÍTÓNŐ Túl vagyok rajta. (Kezét csípőjére téve néz körbe.) Jaj, de soká lesz este!

ASSZISZTENSNŐ (karórájára pillantva) Fél nyolc sincs.

TAKARÍTÓNŐ Fél nyolc?… Jobb lesz igyekezni! A másodikhoz még hozzá se fogtam. (Visszateszi a kocsira a seprűt, és a felmosót veszi elő.) A főorvos úrral kapcsolatban meg annyit, hogy nem szabad félni tőle, akármilyen. Annál rosszabb.

ASSZISZTENSNŐ Igazából nem félek én…

TAKARÍTÓNŐ Csak akképp van vele, mint én voltam az urammal. Hogy azt kívántam, vagy ő lenne máshol, vagy én. Bizony sokszor nézett úgy rám, hogy a szemével meg tudta volna ölni azt a… Kill Billt is. (kicsavarva a felmosót a vödörben) Nem akartam szóba hozni, de ha már így alakult, mégis elmondom. A lenti mosdót takarítva összefutottam főorvos úrral.

ASSZISZTENSNŐ Igen? És?…

TAKARÍTÓNŐ Pontosabban ő futott majdnem belém, annyira sietős volt neki. De nem is ez a lényeg.

ASSZISZTENSNŐ Hanem mi?

TAKARÍTÓNŐ Az, hogy a mellette lévő vécébe beült egy ilyen nagy bajuszú bácsika, és átszólt neki erélyesen, hogy ne oltogassa folyton a villanyt.

ASSZISZTENSNŐ (mint aki nem tudja, merhet-e nevetni) Hogy ne oltogassa a villanyt?

TAKARÍTÓNŐ Igen, mert mióta beszerelték azt a mozgásérzékelőt vagy mit, hogy ne égjen egész nap a lámpa, le s fel kapcsol magától. Gondolom, a bácsi még nem találkozott ilyennel, és azt hitte, hogy…

ASSZISZTENSNŐ (szájára tapasztja a tenyerét döbbenetében) Úristen! Ennek megint én fogom meginni a levét. Nagyon mérges lett?

TAKARÍTÓNŐ Csak mint aki nincs hozzászokva, hogy letolják.

ASSZISZTENSNŐ Hát most jól meg tetszett vigasztalni!

TAKARÍTÓNŐ Én nem felidegesíteni akartam ezzel, kedves, csak hogy…

ASSZISZTENSNŐ Hogy készüljek a legrosszabbra? (Benyit az ajtón, és félig kitárja, de nem engedi el a kilincset.) Ha csak egyszer nevetne egy jót saját magán… De szerintem sose jut el erre a fokra a lelki fejlődésben.

TAKARÍTÓNŐ Nem fejlődik ő már sehova, kedves, legfeljebb vissza. A foglalkozása jelenti számára azt a pumpát, amivel kellő méretűre fújhatja fel magát. Kezet csókolnék annak, aki végre kipukkasztaná.

ASSZISZTENSNŐ Bori néni mit tenne a helyemben?

TAKARÍTÓNŐ Jó kérdés!… (kiáztatva, aztán kicsavarva a felmosót) Kávét mindenesetre ne túl erőset adjon neki. A vérnyomása azóta az egekben lehet.

ASSZISZTENSNŐ Nem tudom, mikor fog ma jönni. Össze lettek híva mind a négyen. (Elveszi kezét a kilincsről, és előre-hátra mutat a folyosón, ahol a többi ajtónak kell lennie.)

TAKARÍTÓNŐ Eligazításra?

ASSZISZTENSNŐ Arra hát. Nem kell mondanom, hogy mivel kapcsolatban, ugye?

TAKARÍTÓNŐ (rábólintva) Én is szoktam nézni híradót, nemcsak ez a félnótás. Vissza kell irányítani a munka világába azokat, akikkel ezek a padok szoktak megtelni. Nem tudom, melyik fejes agyában fogant meg ez a megfogalmazás, de azóta feszt ezt hajtogatják. Csodálom, hogy Ferike kihagyta az előbb. (Ránéz a bolondra, aki visszatért korábbi elfoglaltságához, és némán magyaráz.)

ASSZISZTENSNŐ Mintha ezek a szerencsétlenek tehetnének róla, hogy válság van.

TAKARÍTÓNŐ Az van, kedves, válság. Az mindig van. Abban nőttem fel, abban mentem férjhez, szültem, dolgoztam, szültem, dolgoztam, még most is dolgozok, pedig már nem lenne muszáj, de még mindig válság van. Hogy ebből nem bír hiánycikk lenni!

ASSZISZTENSNŐ Tetszik tudni, a baj már csak olyan, hogy sose olyankor nincs, amikor van.

TAKARÍTÓNŐ (rátámaszkodva a felmosóra) Ne kérdezzük meg Ferikét, mi a véleménye erről?

ASSZISZTENSNŐ Inkább ne kockáztassuk meg!

TAKARÍTÓNŐ (nyugtatóan) Egy percig se gondoltam komolyan. Honnan is tudhatná, mi fán terem a válság?

ASSZISZTENSNŐ Neki a jó! (nagyot sóhajtva) Ha így haladunk, levegőt sem tudunk venni ebből a kis pénzből.

TAKARÍTÓNŐ (egyetértőn) Úgy, úgy. A tojás ára például már most kétszer annyi, mint volt. (Felrak mindent a kocsijára. Utána eligazgatja a flakonokat, hogy ha elindul, le ne essenek.)

ASSZISZTENSNŐ Ne is tessék mondani, borzasztó!

TAKARÍTÓNŐ De ugyanígy megy feljebb az ára mindennek. Már utálok boltba járni. Amennyire szerettem régen a bevásárlást, most annyira utálom ez végett. Mert amit belerakok a kosárba, annak felét vissza is teszem, mielőtt a pénztárhoz mennék, nehogy ne legyen elég hó végéig a konyhapénz. (Ferikére pillantva) Hol marad édesanyád ilyen sokáig?

(Az Asszisztensnő is a bolond felé fordul, de nem szól, csak a száját húzogatja. Kezét tétován ráteszi a kilincsre, mintha igazából bemenni se volna kedve. Visszanéz a Takarítónőre, hátha mond még neki valamit.)

TAKARÍTÓNŐ (homlokához kapva) Jut eszembe… hoztam én magának valamit. Majdnem kiment a fejemből. (Újságpapírba tekert kétdecis pálinkás üveget csomagol ki, és felmutatja.) Na, mi van benne?… Amit ígértem, az!

ASSZISZTENSNŐ (fellelkesülten) Ribizlipálinka?

(Az eddig folyamatosan hadonászó bolond egyszeriben mozdulatlanná merevedik, és abbahagyja a néma szövegelést. Figyel, hogy jól hallotta-e.)

TAKARÍTÓNŐ Az ám! Elég lesz ennyi, ugye?

ASSZISZTENSNŐ Hogy ne lenne! Kóstolónak? Még sok is.

TAKARÍTÓNŐ Én ezt hívom igazi „ágyaspálesznek”, mert ágyban esik legjobban a kupicázása.

ASSZISZTENSNŐ Akkor én is ágyban próbálom ki. Megtapasztaltam már nem egyszer, hogy Bori nénire érdemes hallgatni.

TAKARÍTÓNŐ Lehet, hogy párologni fog, mert nem zár rendesen a kupakja, de nem találtam jobbat. (Lecsavarja, és beleszagol.) Még mindig érződik, hogy törköly volt benne idáig.

ASSZISZTENSNŐ Nem számít. Ízlelgetni akarom, nem szagolgatni (Átveszi.) Jaj, de örülök!… Be is viszem gyorsan, nehogy így lásson meg valaki, pálinkás üveggel a kezemben. (Bemegy.) Ebbe az üres szekrénybe teszem. (nyikordulás) Eldugom a főorvos úr elől is.

TAKARÍTÓNŐ (utánakiált) Azt jól teszi. Nála sose lehet tudni.

ASSZISZTENSNŐ Ezt úgysem szokta nyitogatni. (újabb nyikordulás)

TAKARÍTÓNŐ Aztán nehogy ma jöjjenek érte!… Úgy értem a szekrényért.

ASSZISZTENSNŐ Tán csak nem!… (Kijön, mosolyog.) Megköszönni majd’ elfelejtettem. Köszönöm szépen, Bori néni!

TAKARÍTÓNŐ (megfordítja a kis négykerekűjét) Szívesen! De ideje mennem, sok még a híja. (Elnéz a folyosó vége felé, úgy sóhajtja.) Nem fogná meg a csapóajtót, kedves, amíg kitolom a járgányomat?

ASSZISZTENSNŐ Semmi akadálya. Már megyek is. Egyedül erre (ütögeti meg a kocsit) tessék ügyelni! (Nyitva hagyja az ajtajukat, és előresiet.)

TAKARÍTÓNŐ Ha már ilyen segítőkész, Erzsikém, egy pillanatra leszaladnék a büféhez, hogy szóljak, minden rendben Ferikével idefent.

ASSZISZTENSNŐ Nyugodtan, megvárom.

TAKARÍTÓNŐ Csak azért, mert a múltkor is elvitte valaki a hipós flakont innen, a tetejéről, pedig egy percnél tovább nem hagytam ott.

ASSZISZTENSNŐ (elcsodálkozva) A hipót?

TAKARÍTÓNŐ Na, most szóljon hozzá!… Hogy milyen emberek vannak! (Oldalt mindketten el.)

(A bolondnak több sem kell. Miután meggyőződik róla, hogy nem látja senki, beszalad a nyitott ajtón. Csend, majd az előbbi nyikordulás, de most lassabban, és ismét csend. Kis idő múlva fémes zörgés. Rögtön utána csöngeni kezd a telefon odabent. A bolond ijedten dugja ki fejét az ajtón, a lábdobogás hallatán azonban visszahúzódik.)

ASSZISZTENSNŐ (futva) Hogy ez is mindig akkor szól, amikor nem ülök mellette!

RÖVIDKÖPENYES NŐ (vele szemben érkezik kopogós sarkú csizmában) Úgy szokott lenni. Szia!

ASSZISZTENSNŐ Nem hiányzik, hogy főorvos úr legyen! (Siettében figyelme elsiklik ama tény fölött, hogy a bolond már nincs ott, ahol utoljára látta.)

RÖVIDKÖPENYES NŐ Ő?… De hisz épp te mondtad a múltkor, hogy ha meghalna, se lenne képes idecsörögni.

ASSZISZTENSNŐ Ez igaz. Ma azonban olyan inzultus érte, amihez hasonlóra még nem volt példa. Rászóltak a vécén, hogy ne oltogassa a villanyt, és ez megrázhatta lelkileg annyira, hogy kizökkenjen a saját kőbevésett napi rutinjából.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Micsoda?!… Rászóltak?

ASSZISZTENSNŐ Rá. A legmegbízhatóbb hírforrástól tudom, Bori nénitől, úgyhogy… De ne mondd már tovább, Gitta drága!

RÖVIDKÖPENYES NŐ Dehogy! Olyannak ismersz? És hogy volt pontosan?

ASSZISZTENSNŐ Majd máskor, most szaladok.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Akárki is, mire beérsz, úgyis leteszi.

ASSZISZTENSNŐ (visszafordulva) Úgy szokott lenni. (Összenevetnek.) Szia! (Becsapja maga után az ajtót. A telefon abban a pillanatban elhallgat.) Na, mit mondtam!

(Csend.)

2. (Az üres színpadon Nyaksálas úr tűnik fel balról. Középtermetű, kövérkés, deresedő hajjal. Odamegy a hármas ajtóhoz, és a nevek közt keresni kezdi a magáét.)

NYAKSÁLAS ÚR Vlaszati, ez az. Én vagyok. (Leteszi válltáskáját az egyik padra, és kigombolkozik.) Első se voltam még itt.

(A jobbról érkező Bajuszos úr kinézetre a negyvenes évei végén járhat. Ahhoz képest, hogy magas nyakú pulóvert vett fel, kifakult félkabátja nem látszik vastagon béleltnek. Fejfedője sem mai darab. Az ajtóra kiragasztott papírt böngészi a neve után kutatva, akár az előtte jövő. Nyugtázza, hogy megvan. Ahova lepakol, azon a padon ül a Nyaksálas is. Odaköszön neki.)

BAJUSZOS ÚR Jó napot! Itt van már az orvos?

NYAKSÁLAS ÚR Hogy lenne? Nem szokásuk időben érkezni.

BAJUSZOS ÚR Hát nem, csakugyan nem. (két kezét összedörgölve) De hideg van odakint. Jöhetne már a tavasz!

NYAKSÁLAS ÚR Hol van az még? Majd ha szép, sárgászöld giliszták nőnek a

nyírfákra.

BAJUSZOS ÚR (összehúzva szemöldökét) A barkákra gondol?

NYAKSÁLAS ÚR (elmosolyodva) Úgy is lehet mondani.

(Bőrdzsekis férfi érkezik.)

BŐRDZSEKIS ÚR Jó napot az urak… (teker egyet a nyakán) …nak! (Letelepszik velük szemben.)

BAJUSZOS ÚR (furcsálló tekintettel) Jó napot magának is!

NYAKSÁLAS ÚR Reméljük, az lesz.

(Hátradőlnek.)

(A Rövidköpenyes nő abból az irányból jön visszafelé, amerre az imént távozott; elvonul a padok mellett; legtovább a Bőrdzsekis férfi legelteti szemét a hosszú combokon.)

BAJUSZOS ÚR (a Bőrdzsekisnek) Csinos, ugye?

BŐRDZSEKIS ÚR Az, az!

NYAKSÁLAS ÚR Öreg néne Gizikéje.

BŐRDZSEKIS ÚR (dadogva) Mindegy nekem, hogy ki-ki kié, csak Gi-gi Gizike legyen.

NYAKSÁLAS ÚR (fejét csóválva) Én nem bírnék ilyen csizmában járni. Idegesítene a kopogása. (összefont karral, a pislogó fénycsövekre nézve) Ezek is minek égnek? Hát nem felesleges?

BŐRDZSEKIS ÚR (mintha a nyakcsigolyáit rakná helyre) De az… az.

NYAKSÁLAS ÚR Éppen elég világosság árad be az ablakokon, még sincs, aki lenyomná a kapcsolót.

BAJUSZOS ÚR Csodálkozik?… Mutatok én magának valamit. Majd azon csodálkozzon! Látja azt a konnektort, ott, a plafon közepén?

NYAKSÁLAS ÚR Mit? Konnektort? (elképedve) A plafon közepén?… Hol? (Bajuszos úr készségesen megmutatja neki.) Még ilyet! Minek az oda?

BAJUSZOS ÚR Én sem tudom. Az első ittlétemkor fedeztem fel. Még most is

megvan, pedig nemrég felújították az épületet. De hogy miért hagyták meg?

BŐRDZSEKIS ÚR (érdeklődőn a jelzett irányba fordulva) Nahát! Té-té tényleg ott van.

NYAKSÁLAS ÚR Érthetetlen.

BAJUSZOS ÚR Ugye?

NYAKSÁLAS ÚR Padra állva sem bírnám elérni, nemhogy a földről.

BŐRDZSEKIS ÚR Létra kellene ho-ho hozzá.

BAJUSZOS ÚR S nem is kicsi.

NYAKSÁLAS ÚR Érdemes lenne lefényképezni, és elküldeni valamelyik újságnak.

BAJUSZOS ÚR A Ludas Matyinak külön rovata volt erre.

BŐRDZSEKIS ÚR Ré-ré régen megszűnt… (tátog párat) … az is.

NYAKSÁLAS ÚR (kis hallgatás után Bajuszos úrhoz) Ha nem haragszik… Mióta jár ide? Régóta, ugye?

BAJUSZOS ÚR (talányosan) Elég, ha megmondom, hány lépés ez a folyosó?

BŐRDZSEKIS ÚR Korán…(megrándul a nyaka) … ke-ke kezdhette.

BAJUSZOS ÚR Korán bizony.

NYAKSÁLAS ÚR Pirulákból mennyi a havi beveendője? Félszatyornyi?

(A Bőrdzsekis jót nevet a megfogalmazáson, és kíváncsi tekintettel várja a választ Bajuszos úrtól.)

BAJUSZOS ÚR Ha csak annyi lenne!… (Ránéz a Bőrdzsekis mellé most leülő s fejét üdvözlésképpen kicsit meghajtó Elegáns úrra, hogy megmutassa-e neki is a konnektort, de mert ő magával van elfoglalva – zsebeit tapogatva vetkőzik –, letesz róla.)

(Kisvártatva Szemüveges nő ül padjuk ajtó felöli szélére. Odébb húzódnak, hogy több hely jusson neki. A nőnek azonban megfelel a pad legszélén. Fejét lehajtva mered maga elé, úgy, ahogy végigjött a folyosón: mintha egy láthatatlan csíkjelzést követett volna. Testtartása merev és magába zárkózó.)

BAJUSZOS ÚR (súgva) Aki köszönni sem képes, kár megszólítani.

NYAKSÁLAS ÚR Ebből a pozitúrából addig ki se mozdul, amíg nevén nem szólítják, hogy ő következik.

BAJUSZOS ÚR Picasso Vasaló nője jut eszembe róla, majdnem olyan. Csak neki nincs semmi a kezében. (Szemét közben a csoportjukhoz csatlakozó kissé pórias asszonyságra emeli, aki nem keres ülőhelyet, megáll a fal mellett.)

ASSZISZTENSNŐ (kijön az ajtón, hogy felolvassa a névsort) Figyelmet kérek! (Hangos próbál lenni, hogy a távolabb ülők is hallhassák a nevüket, de ami a torkán kijön, az egy óvodás sipítozásához teszi hasonlatossá.) Adamkovics, Gáspár, Jauernyák, Illés, K. Szabó, Neugebauer, Ollé, Rupaszov, Szabács, Vlaszati. Aki hallotta a nevét, adja ide a legutóbbi felülvizsgálat óta kapott leleteit.

BAJUSZOS ÚR (nyújtja felé a saját dossziéját) Én pár hónapja voltam itt utoljára.

ASSZISZTENSNŐ Akkor az azóta kapottakat adja ide.

BAJUSZOS ÚR Az nem sok.

ASSZISZTENSNŐ Nem baj. Szedje ki közülük! (a többiek felé) Ismétlem, csak azokat a papírokat kérem, amelyek a legutóbbi felülvizsgálat óta keletkeztek. Kell még a személyi igazolvány is, meg a TAJ-kártya is. (Összeszedi a jelenlévők papírjait, aztán elégedetlenkedve csóvál egyet a fején.) Elmúlt nyolc óra, de még most sincs itt mindenki. Pedig a levélben kiemeltük, hogy reggel

nyolcra kötelező megjelenni, méghozzá a saját érdekükben.

BŐRDZSEKIS ÚR Ne-ne ne nekünk tessék mondani!

ELEGÁNS ÚR Mi itt vagyunk.

(Egyetértő mormogás.)

ASSZISZTENSNŐ Ne tüntessenek, ha kérhetném!… Adamkovics, Illés, Ollé, Szabács. (Újrakezdi, de elgondolkozik.) Adamkovics?… (Belenéz a papírjaiba.) Most látom, ő később fog jönni. (Ceruzájával jelzést rak a név mellé.) Illés? Ollé?… Szabács? (A hiányzók nevének újbóli elismétlése sem hozza meg az eredményt, ezért bosszankodva vonul ajtón belülre.)

(Bajuszos úr állva marad, később járkálni kezd.)

ELEGÁNS ÚR Miért nem ül le?

BAJUSZOS ÚR (derekához teszi a kezét) Ha állok, nem fáj annyira a gerincem.

ELEGÁNS ÚR Maga tudja. (a többiek felé) Múlt héten megakadt a szemem egy újságcikken, ami az itt folyó felülvizsgálatokról szólt. Nem olvasták véletlenül?

BŐRDZSEKIS ÚR Nem. Mi-mi mi volt benne?

ELEGÁNS ÚR Valaki állítólag azzal dicsekedett az inkognitóját fel nem fedő cikkírónak, hogy neki azért nincsenek friss leletei, mert ő borítékot szokott beadni helyettük. Vastagot.

BAJUSZOS ÚR Összeirkálnak mindenféléket. Fele sem igaz! Hangulatkeltés csupán. Bedobnak valamit a köztudatba, mikor éppen mit.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (beleszólva a beszélgetésbe) Mint mikor azt írják valamék celebről, hogy ilyen beteg meg olyan beteg, ő meg nem is tud róla. Csak hogy jobban fogyjon a lap.

NYAKSÁLAS ÚR Meg mikor bejelentik, hogy válnak, de csak azért, hogy a körülöttük lévő állóvizet felkavarhassák pár hétre.

BŐRDZSEKIS ÚR És ha mégis… (tátog párat) … igaz?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (nyel egyet) Ami azt illeti, én is szoktam adni csirkét is, tojást is annak, akinek illik. Se a pap, se a körorvos nem mondta még, hogy nem kell.

BŐRDZSEKIS ÚR Ugye, ugye!

NYAKSÁLAS ÚR Vajon melyik lehetett a címzett?

ELEGÁNS ÚR Meggyőződésem, hogy menesztették azóta.

NYAKSÁLAS ÚR (tamáskodva) Én nem lennék ennyire biztos benne.

BAJUSZOS ÚR Teljesen mindegy, hogy menesztették-e, mert egy ilyen cikk után mindenféleképpen mi isszuk meg a levét, akár úgy volt, akár nem. De ne legyen igazam!

BŐRDZSEKIS ÚR Ne is! (Párszor rándít a nyakán.) Ne is!

(Csend.)

FERIKE ANYJA (karján régimódi retiküllel, egyik kezében üdítős üveggel, a másikban ennivalós zacskóval, benne óriáskiflivel áll meg a színpad szélén, és fiát keresve néz szét) Elnézést! (Tétován odalép a várakozó férfiakhoz.) Nem látták véletlenül a kisfiamat, Ferikét?… Nemrég még itt kellett lennie.

NYAKSÁLAS ÚR (fejét ingatva) Én érkeztem elsőnek, asszonyom, de itt nem volt senki.

FERIKE ANYJA (száját rágva) Egyszer sem kószált még el. Tudnám, hol keressem! (Jobbra-balra tekintget, mint aki képtelen eldönteni, merre induljon.) Akkora ez az épület… el lehet benne tévedni.

NYAKSÁLAS ÚR Hány éves a kisfiú, ha szabad kérdeznem?

FERIKE ANYJA Huszonnyolc. De nem látszik annyinak.

NYAKSÁLAS ÚR (furcsállva) Ennyi évesen csak visszatalál ide magától is.

BŐRDZSEKIS ÚR (vigyorogva) Vagy nem?

FERIKE ANYJA Tartok tőle, hogy nem. Értelmi sérült ugyanis.

BŐRDZSEKIS ÚR (lehervad a vigyor a képéről) Az más.

NYAKSÁLAS ÚR Nem tudhattuk. Elnézést!

FERIKE ANYJA Ne exkuzálja magát, nem ez a gond. Hanem az, hogy hova tűnhetett. Tartok tőle, ha csak állok itt, attól nem lesz meg. El kell indulnom valamerre. Ha esetleg előkerülne, megtennék, hogy szólnak neki? Hogy maradjon itt, és várjon meg.

BAJUSZOS ÚR Számíthat ránk, szólunk neki.

FERIKE ANYJA Ha körbemegyek, a végén úgyis ide lyukadok ki megint. (Oldalt el.)

ELEGÁNS ÚR (utánakiáltva) És miről ismerünk rá? (nincs válasz) Biztos nem hallotta.

NYAKSÁLAS ÚR Szerintem rá fogunk ismerni a „kisfiúra” személyleírás nélkül is.

(Balról a Főorvos érkezik divatos kabátban, jobbról a Rövidköpenyes nő. Épp a hármas ajtó előtt érnek egymás mellé.)

RÖVIDKÖPENYES NŐ (mosolyogva) Jó napot, főorvos úr!

FŐORVOS (oda se nagyon nézve) Jó reggelt! (Bemegy az ajtón.)

BŐRDZSEKIS ÚR Vé-vé végre! Sietnék.

BAJUSZOS ÚR Senki nem ismeri?

(Vállvonogatás, tanácstalanság.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Csak fődig ér tán ennek is a lába!

ELEGÁNS ÚR Majd kiderül, milyen.

NYAKSÁLAS ÚR (felsóhajtva) Úgy van. A lényeg, hogy mostantól haladunk.

BŐRDZSEKIS ÚR Úgy állt a haja, mint aki zse-zse zselézi.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Patazsír teszi a lódoktort is.

BŐRDZSEKIS ÚR (elneveti magát) Mi-mi milyen zsír, cs… cs… csókolom?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Pata. Patazsír. Nem értem, mi rötyögnivalót tanál ezen? Nem hallott még róla?

BŐRDZSEKIS ÚR (szemét törülgetve) Nem. Mi az?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Körömápoló.

(Ekkor már a többiek sem bírják megőrizni a komolyságukat.)

BŐRDZSEKIS ÚR Mi?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Lovaknak. Értik már?

BŐRDZSEKIS ÚR Nem.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (a többiekhez) Maguk se?

ELEGÁNS ÚR Őszintén?… Nem.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Hát hun élnek maguk? Vitrinbe? És még mondják, hogy a magyar lovas nemzet. Fogyunk, mint a kölnivíz húsvétkor.

BAJUSZOS ÚR (kivárja a nevetés elültét) Magát még meg szokták locsolni?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Áh, nincs fiúonokám. Meg azótától, hogy elkőtöztünk, csak ezért nem gyünnek utánam a régi tanyaszomszédaink.

BAJUSZOS ÚR (faarccal) Elfogy, elmúlik minden.

BŐRDZSEKIS ÚR El biza. (kuncogva) Azótától.

(Nehezen áll be a csend.)

ELEGÁNS ÚR No, én járok egyet. Veszek valami rágcsálnivalót. (Oldalt ki.)

NYAKSÁLAS ÚR Menjen csak. (a többiekhez) Nekem pakolt a nejem egy zacskónyi sósat. (Előveszi, körbekínálja, de nem kér senki. Eszegetni kezd.)

(Botra görnyedő, kezében csíkos szatyrot lóbáló Mamika ül le fél fenékkel az imént megüresedett helyre.)

BŐRDZSEKIS ÚR Fo-fo foglalt.

MAMIKA Csak pár percre ülök le. Nem ide jövök, de muszáj, hogy szusszantsak egy kicsit. Majd felállok, ha visszajön, aki elment.

NYAKSÁLAS ÚR Tessék csak, nem váltott helyjegyet ő sem. Kalauz sincs se közel, se távol.

MAMIKA Csak amíg felmelegszek. Mióta nem eszek mindennap, azóta valahogy jobban fázok.

BŐRDZSEKIS ÚR Fogyó… ku-ku … kúrázik?

MAMIKA De nem jókedvemből. Aki kitalálta az evést, szerintem soha nem éhezett.

NYAKSÁLAS ÚR (szájában megkeseredik a falat) Megkínálhatom? Pogácsa.

MAMIKA Nem azért mondtam. Nem szoktam kéregetni.

NYAKSÁLAS ÚR Nem alamizsna ez.

BŐRDZSEKIS ÚR Po-po pogácsa.

(Mamika ezúttal is nemet int.)

NYAKSÁLAS ÚR Ha nem, nem. Aki nem hagyja, hogy segítsenek rajta, azon az isten sem tud segíteni.

MAMIKA Ha úgy érti, hogy akinek van, ossza meg azzal, akinek nincs, akkor esetleg…

NYAKSÁLAS ÚR Úgy értem.

MAMIKA Ez esetben köszönettel elfogadom. (Vesz a feléje nyújtott zacskóból.) De most már jobb, ha felállok. Ülve elfog az álmosság.

BAJUSZOS ÚR És az miért baj?

MAMIKA Mert ébresztettek már azzal, hogy ne nézzem hajléktalanszállónak a rendelőintézetüket. Pedig egynél többször nem szoktam bejönni ide hetente, hogy ne legyen feltűnő. Megyek is. Még egyszer köszönöm a pogácsát.

NYAKSÁLAS ÚR Isten áldja!

(Nézik, ahogy a botjával kopogva elbotorkál.)

ELEGÁNS ÚR (a másik oldalról érkezve) De elhallgattak! Történt valami?

BAJUSZOS ÚR (végignézve a többieken) Semmi.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Gyorsan végzett. Viszont üresnek látom a kezét. Nem kapott kedvére valót?

ELEGÁNS ÚR De. Vettem egy marék csokis szeletet. Párat be is kaptam útközben. A többit meg eltettem. (Dagadó zsebére üt.) Hol tartottunk?

BAJUSZOS ÚR A főorvossal kezdtük, utána azonban elkanyarodtunk.

BŐRDZSEKIS ÚR Ki-ki kissé.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (magához véve a szót) Egyedül azt ismerem, aki a kettesben van, azt a drágalátost. Róla aztán végképp semmi jót nem lehet mondani. Roppant szemét módon viselkedett velem legutóbb, de nem hagytam annyiban. Miután levette a százalékomat, felhívtam az újságot. Ki is jöttek, lett is cikk belőle. Aztán jöttek a rádiótól. Mert olvasták a cikket, és az újságírótól elkérték a telefonszámomat. Kitálaltam nekik is. Amennyi protézis már van bennem a lábamtól a gerincemig, lassan olyan leszek, mint az a… terminátor.

ELEGÁNS ÚR Élő szövet a fémvázon?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Az, az! Oszt képes volt kiírni. Hogy mehetek dógozni. De hogy hova az anyja… kínjába, már bocsánat, arra persze nem tudott mit felelni. No, de majd kitálalok én ezeknek is. Csak szólítsanak be! Lesz énbelőlem még tévéműsor, csak várják ki a végét.

NYAKSÁLAS ÚR (némi hallgatás után) Nem szabadna így beszélni velük, asszonyom.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Nem szabad, nem szabad!… Miért nem szabad? Ha a böllér megkérdené a disznót, az is aszondaná, hogy nem szabad. Hát hová jutnánk így?

NYAKSÁLAS ÚR Lehet, hogy éhen halnék ott, ahol maga megél, de…

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Lehet?!… Biztos. Úgyhogy maradjon a nél.

BAJUSZOS ÚR Hölgyem, ha kérhetem, ne rajtunk vezesse le az idegességét.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Ne szólítson hölgyemnek, máshogy vagyok őtözve. Nem veszi észre?

(A szemek Bajuszos úrra szegeződnek, hogy mit válaszol.)

BAJUSZOS ÚR Higgye el… asszonyom, mind feszültek vagyunk valamilyen szinten, még ha nem is mutatjuk ki.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG De jó maguknak!… Megkérdezhetem, mire fel ilyen nyugodt?

BAJUSZOS ÚR Talán azért, mert engem már novemberben kirúgtak. Ha nyugodtnak látszom, az csupán az esélytelenek nyugalma. Tőlem már elvették, amit el lehetett. Rehabilitálhatóvá nyilvánítottak.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Akkor minek van itt megint?

BAJUSZOS ÚR A Munkaügyi Központból küldtek vissza, hogy mivel január egytől új jogszabályok léptek érvénybe, meg kell ismételni az eljárást.

ELEGÁNS ÚR (méla undorral) Munkaügyi Központ? Már a neve sem hangzik jól.

BŐRDZSEKIS ÚR (hangosan felnevetve) Hát nem, cs… cs… csakugyan nem.

NYAKSÁLAS ÚR És mennyi az esélye, hogy ez alkalommal kedvezőbb eredményre jutnak? A maga szempontjából értve.

BAJUSZOS ÚR Semmi. A rehabilitálhatóságot sem azért találták ki, hogy amit az egyik zsebükből nem akarnak kifizetni, azt a másikból fizessék ki.

(Az ajtón ekkor kilépő Asszisztensnőre irányul minden szempár.)

ASSZISZTENSNŐ Jauernyák Vilmos! Jauernyák Vilmos!

BŐRDZSEKIS ÚR (rögtön elmúlik a jókedve) Én vagyok.

ASSZISZTENSNŐ Magának lejárt a személyije.

BŐRDZSEKIS ÚR (értetlenkedve) Lejárt? Mi-mi mikor?

ASSZISZTENSNŐ Több mint egy hónapja. Mielőbb meg kellene újítania, mert így nem foglalkozhatunk magával. (Visszaadja neki az iratait.) El lehet menni, kérem.

BŐRDZSEKIS ÚR (bosszankodva) Azt a ro-ro…

ASSZISZTENSNŐ Nem káromkodni, odafigyelni! Azzal többre megy. A szabályokat nekünk is be kell tartanunk.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (nem restell kárörvendeni) Ennyire azért nem lett volna sietős, ugye?

BŐRDZSEKIS ÚR (feléje fordulva tikkel a rátörő idegességtől) Most jö-jö jöhetek… (tátog párat) … még egyszer.

NYAKSÁLAS ÚR (vigasztalni próbálva) Rá se rántson! Eddig se otthon fűtött. Utazási papírt meg úgyis adnak másikat.

BŐRDZSEKIS ÚR (megbékélve) Ez az! Na, vi-vi…

NYAKSÁLAS ÚR (jobbját emelve) Vi-vi!

BAJUSZOS ÚR Minden jót magának!

(Bőrdzsekis úr a fejébe húzza sapkáját, és távozik)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Istenem, ezek a férfiak!… Az én Zsigám is

olyan, hogy ha reggelre nem készíteném a zoknit elé, képes lenne meztélláb elmenni otthonról.

ELEGÁNS ÚR Egyszer majdnem megjártam én is a személyimmel. Akkoriban hordtak sugárkezelésre a lányomék.

BAJUSZOS ÚR (mellételepedve) Sugárkezelésre? (A többiek is figyelnek mind.)

ELEGÁNS ÚR Arra. Volt egy daganat a jobb szemem mögött.

BAJUSZOS ÚR El tudom képzelni, milyen érzés lehetett.

ELEGÁNS ÚR Már jobban vagyok, hál’ istennek.

NYAKSÁLAS ÚR Ezt ne nagyon hangoztassa odabent, különben könnyen kéményseprőt csinálnak magából. Feltételezem, maga sem szeretné megtudni, hogy néz ki a Munkaügyi Központ belülről.

ELEGÁNS ÚR Állítólag, aki öt évre van a nyugdíjkorhatártól, azt nem rúgják ki. Én meg már elmúltam ötvenhat.

ASSZISZTENSNŐ (kikiáltva az ajtón) Rupaszov Iván!

ELEGÁNS ÚR Itt vagyok. (Az Asszisztensnő kinyújtott karja a Vetkőzőre mutat.) Máris megyek. (Összeszedi a cókmókját, azzal együtt áll fel.)

BAJUSZOS ÚR Kívánom, hogy szerencsét hozzon magának ez a szám. (Elővesz egy kiflit.) Hogy le ne essen a cukrom. (magyarázva a többieknek) Muszáj enni.

NYAKSÁLAS ÚR Én meg elmegyek a mosdóba.

BAJUSZOS ÚR A mosdóba? Itt? A vécéajtóról évek óta hiányzik a kilincs, vécépapír tán sose volt. A vízcsapot sem lehet megnyitni, mert nincs mivel. Ha lenne, sem tartana egy-két napnál tovább, mert az „élelmesebbje” elvinné.

NYAKSÁLAS ÚR Lehet. De ettől még nekem kell. Nem tudom kiizzadni. Míg odaleszek, nézzenek már rá a cuccaimra, nehogy lába kéljen! (Oldalt ki.)

FERIKE ANYJA (a másik oldalról érkezve) Nem került elő a kisfiam, ugye?

BAJUSZOS ÚR (fejét csóválva) Színét se láttuk, sajnos.

FERIKE ANYJA Jaj, istenem, most mi lesz? El nem tudom képzelni, hova tűnhetett. Már végigjártam az összes folyosót.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG A férfimosdókban is nézte?

FERIKE ANYJA Ott még nem. Gondolja, hogy…?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Neki is kellhet, nem?

FERIKE ANYJA Ez eddig eszembe se jutott. Most mehetek körbe megint. De ha közben előkerülne…

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Szólunk neki, legyen nyugodt! (Nézik, ahogy retiküljét lóbálva ismét nekiindul.) Esküszöm, saját kezűleg kötözöm ki Pistikét ehhez a padhoz, ha meglátom.

BAJUSZOS ÚR Ferikének hívják, ha jól emlékszem.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Bánom is én! Felőlem Bendegúz is lehet az a tekergő. Mit mondott?… Hány éves?

BAJUSZOS ÚR Huszonnyolc.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Ilyen idős korára az én fiamból is világcsavargó lett. Sose tudtuk, hol van. Ferikét viszont kutyás rendőrök fogják keresni pár óra múlva, ahogy elnézem ezt a jó asszonyt. Bármibe lefogadnám. Mert ha igazán bolond a fiacskája, és bújócskát játszik vele, akkor úgy fog járni, mint a Bakterházban a banya, aki harmadik szólításra se volt hajlandó előgyönni az ágy alól.

(Nevetésük végén zeneszó hallatszik. Elhallgatnak.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Hát ez meg mi?

(A zene egyre erősödik. Az elöl jövő Nő mobiltelefont tart a kezében, abból szól a nóta. Ő énekel, egy Férfi meg hátul tucc-tuccozik lazán. Már elhaladnak, amikor kinéz az ajtón az Asszisztensnő.)

ASSZISZTENSNŐ Ez mi volt?

BAJUSZOS ÚR Ez, kezit csókolom? Pontosan az, aminek hangzott.

ASSZISZTENSNŐ A Kállai kettős?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Az. Kodály kórus duóba.

NYAKSÁLAS ÚR (akkor ér vissza, amikor a történteken megütköző Asszisztensnő becsukja az ajtót) A négyesből is kidugták ám a fejüket, meg elöl is, mindkettőből. Az egyesből hárman is kijöttek, nézzék csak! (Többen felegyenesednek, és nyakukat nyújtogatják a jelzett irányba.) Mit mondjak? Én sem akartam hinni a fülemnek, amikor meghallottam. Be se volt gombolva a nadrágom, úgy léptem ki a mosdóból, mer’, mondom, ezt már csak megnézem.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Kár lett volna kihagyni!

NYAKSÁLAS ÚR Nem ideillő ez a zenebona, ahogy kocsmába se a templomi csend.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Nem inkább fordítva?

NYAKSÁLAS ÚR Kinek hogy…

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Ilyet még én sem láttam, mióta idejárok. Ugyan mijük fájhat?… Nem a kapanyavalya érte el őket, annyi szent, mert némelyikük olyan sokkot kap a kapanyél puszta látványától, hogy meg sem áll a pszichiátriáig.

(Ebben mindenki egyetért a pukkadozó asszonysággal.)

BAJUSZOS ÚR (Nyaksálas úr felé) És hogy oldotta meg a papírkérdést? Mert azt nem talált, ugye?

NYAKSÁLAS ÚR Én, kérem, sosem indulok el otthonról vécépapír nélkül. (Elhallgat egy pillanatra a mellettük nehézkes lassúsággal elmenő Kalapos nő és annak magas kísérője láttán, akik egy odébb lévő padon foglalnak helyet.) Főleg nem, ha ilyen helyre jövök. Inkább bebiztosítom magamat, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljek. (Ahogy leül a helyére, nyílik a Vetkőző ajtaja.)

ELEGÁNS ÚR (félig felöltözve, bizonytalan mosollyal az arcán) Végeztem. Elengedtek. De hogy ez most jó vagy rossz?…

BAJUSZOS ÚR Ha elengedték, akkor megnyugodhat. Izgulni azoknak van okuk, akiket hátraküldenek a szociális szakértőhöz meg a munkaügyi szakértőhöz.

NYAKSÁLAS ÚR Úgyhogy magából már nem fognak kéményseprőt csinálni.

ELEGÁNS ÚR Remélem is! (Szedelődzködni kezd.)

BAJUSZOS ÚR (Nyaksálas úrhoz) Velem legalábbis így volt a múltkor. Hogy azóta változtattak-e rajta?…

NYAKSÁLAS ÚR Nem elképzelhetetlen.

KALAPOS NŐ (a kísérőjéhez, a nyakára tekert selyemsálat igazgatva) Kéményseprőt mondott? Te is így értetted, Gergő?

GERGŐ (Kétméteres, vékonylábú fiatalember, V alakban széttett lábbal ül.) Így.

KALAPOS NŐ S vajon miért mondta?

GERGŐ Tudom is én!… Biztos magából indult ki.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (Elegáns úrhoz) És a főorvos? Milyen hangulatában van? Bal lábbal kelt?

ELEGÁNS ÚR (kis töprengés után) Maga úgy mondaná, farral előre. De mert velem rendes volt, engedje meg, hogy ne nyilvánítsak véleményt. Ő is ember. Nem hinném, hogy a minél több beteggel való kitolás szándékával kelne reggelenként. Hiába is pittyesztgeti a száját, asszonyom. (Kezet fog mindegyikükkel.) A legjobbakat maguknak! (Elmegy.)

(Az előbbi Férfi s Nő pár érkezik vissza, ezúttal ének és zene nélkül. Nézik a névlistát az ajtón.)

KALAPOS NŐ (halkan a kísérőjéhez) Nem velük találkoztunk a lépcsőn, felfelé jövet?

GERGŐ De, velük. Látod, ők nem tragédiaként fogják fel, mint te.

KALAPOS NŐ Az lehet, én viszont nem tévesztettem el a házszámot.

(A névlista nem hosszú, a pár mégis sokáig bogarássza.)

FÉRFI (a Nőhöz) Mondtam én, hogy túlmentünk. Nem vettük észre valahogy.

NŐ Mert nem figyeltél, azé’.

FÉRFI (a Nőhöz) Én nem vettem észre? És te?… Úgy kapkodtad a lábad taktusra, hogy alig győztem lépést tartani veled.

NŐ Attú még figyelhettél vóna! (Le sem ül, úgy háborog.)

FÉRFI Hagynál inkább békén, idegállapotom lesz tőled!

NŐ Akár el is mehetek.

FÉRFI Ennyi erővel maradhattál vóna otthon. (Elfordul a nejétől.) Ej, de sokan vannak ma! (Nyaksálas urat kérdezi.) Mióta vár a sorára, tisztelt uram?

NYAKSÁLAS ÚR Már több mint egy órája.

NŐ Nekünk tízre adtak időpontot. (Derekát ringatva mondja, mintha még mindig hallana valami dallamot.)

FÉRFI Délelőtt tízre.

NYAKSÁLAS ÚR Nekem meg nyolcra. Reggel nyolcra.

NŐ Ammán elmúlt.

NYAKSÁLAS ÚR (vállát megvonva) Egyszer az orvosok is haza akarnak menni.

FÉRFI Mi is ebben bíznánk a maguk helyibe. (Ettől a megjegyzéstől többen is szemüket kezdik forgatni.)

(Pár perc csend. Van, aki lehajtja a fejét, mások az ajtó előtt türelmetlenkedőket mustrálják.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (fojtott hangon) Figyelték?… Volt képe aszondani, hogy: „a maguk helyibe”. Hát minek néznek ezek minket?

BAJUSZOS ÚR (halkan) Csak most jöttek, de már mennének.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Nem hinném, hogy jószágot etetni sietnek haza.

BAJUSZOS ÚR Miért nem? Műkörömmel igazi élvezet moslékot kavarni.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Meg danolva, ugye?… Hopp-hopp, tübidü-

tübidű!…

(A nótás kedvű pár persze mit sem hall ebből a zúgolódásból. A férfi unalmában ismerkedne tovább.)

FÉRFI Látom, fáj magának is mindene. Mit szed rá?

NYAKSÁLAS ÚR Tízezer forint árú gyógyszert váltok ki minden hónapban. Felsoroljam az összeset?

FÉRFI Isten ments! Én is szedek annyi fajtát, hogy csak na. Még injekciót is szedek a reumámra. Meg Libexint.

NŐ Az nem a reumádra van, te nagyon okos, hanem a…

FÉRFI Ne szóljál bele, nem telefon! Szemüveg kell, hogy észrevedd, mással beszélgetek? (Neje megsértődik, de ő nem zavartatja magát, tovább szapulja.) Ilyenek ezek a mai nők!… Mint a rossz tyúk, csak lófrálnak a kakassal, de tojni nem hajlandóak. Sziglik, vagy mik.

NYAKSÁLAS ÚR Szinglik.

FÉRFI Az, az. De úgy sincs több értelme. Segglikről már hallottam, de hogy ez milyen lik lehet…

(Az Asszisztensnő kijön, Gergő odalép hozzá.)

GERGŐ Jó napot kívánok! Meghoztam anyukámat.

ASSZISZTENSNŐ (belenéz a papírokba) Adamkovicsnét?… Rendben. De sok papírjuk van! Be is viszem inkább. (Már csukná az ajtót, mikor az imént érkezett pár tagjai észbe kapnak.)

NŐ (kezét magasba lendítve) Haló! Várjon csak! (Nagyon magas sarkú, divatos cipőjében tipegve szalad oda.)

FÉRFI (utolérve és maga mögé utasítva a nejét) Jó napot kívánok! Legyen szíves mán egy pillanatra…

ASSZISZTENSNŐ Miben segíthetek?

FÉRFI (udvarias méltatlankodással) Kérem, ez valami tévedés lehet, mert… Tessék nézni, csókolom!

ASSZISZTENSNŐ (olvasni kezdi a szeme elé tartott papírt) Maga Ollé Kálmán?

FÉRFI Igen, az vagyok. Ollé.

ASSZISZTENSNŐ Örvendek. És nem nyolcra kellett volna ideérniük?

FÉRFI Nem, mert a nejem szerint…

ASSZISZTENSNŐ Mindenkinek nyolcra adtunk időpontot, aki helyi vagy környékbeli lakos. Magának is, Ollé úr.

FÉRFI Hát akkor ezt elnéztük, csókolom. (Szemrehányó pillantást vet a feleségére.)

ASSZISZTENSNŐ (nemtetszését nehezen leplezve) Tegye, kérem, a papírjait ezek tetejére!… Úgy, köszönöm! Legyenek türelemmel, visszajövök. Addig maradjanak itt.

FÉRFI (nekiesve a nejének) Hát már ennyit se bízhat rád az ember? Nem tudsz különbséget tenni a tízes meg a nyócas közt? Az egyikbe csak egy nulla van, a másikba meg kettő egymáson. A nagyobb karika alul, a kisebb meg felül. Érted? Mint a hóember, majdnem olyan.

NŐ Ne játszd itt az eszedet, neked sincs érettségid.

FÉRFI De nekem még lehet.

NŐ Lehet, persze. Ha veszel! De úgyse fogod tudni rendesen kimondani azt, hogy aszinsz… tensnő.

FÉRFI Neked se megy, úgyhogy ne erőttesd.

ASSZISZTENSNŐ (kijön, de mielőtt odaadná a papírokat a Férfinek, visszahajol) Értem én, főorvos úr, de… no, mindegy. (Becsukja maga mögött az ajtót.) Ollé úr!… Jó hírrel tudok szolgálni. Nem szükséges bejönnie.

GERGŐ (kajánkodva, alig hallhatóan) Ol-léé!

FÉRFI (nejéhez fordulva) Látod, mondtam én, hogy így lesz.

NŐ Mondtad, mondtad… Mégse hittél benne egy percig se.

FÉRFI Dehogynem! Csak nem mutattam. (Elrak mindent, és már indulnak is. Jókedvűn int a maradók felé.)

BAJUSZOS ÚR Hát így könnyű!

FÉRFI Jó egészséget mindnyájuknak! (nejét kézen fogva) Menjünk Nutellácskám!

(Gergő alig bírja visszafojtani a belőle kitörő nevetést.)

KALAPOS NŐ (halkan) Folytatódhat a buli.

GERGŐ Tucc-tucc!!

NŐ (elégedett bájvigyorral az arcán) Viszontlátásra!

(Bajuszos úr csupán udvariasságból vigyorog rájuk vissza. Nem is bír tovább ülve maradni. Kiegyenesíti fájós derekát, úgy mászkál fel s alá a padsorok mellett.)

(Munkásruhás fiatalember tart feléje papírral a kezében. Úgy tekintget jobbrabalra, mint aki eltévedt. Helyet ad neki. Kínai lány kéri a segítségét kicsivel később.)

KÍNAI LÁNY (csipogva) Engem ide küldeni, de nem tudni, mit csinálni.

BAJUSZOS ÚR (segítőkészen) Meg kell nézni, hogy ki van-e írva a neved. Hogy hívnak?

KÍNAI LÁNY Enyém nevem? Chin Xiam Tiem-Jün.

BAJUSZOS ÚR (segítőkészsége lanyhulni látszik) Hogy mondod?

KÍNAI LÁNY Chin Xiam Tiem-Jün.

BAJUSZOS ÚR Hogy?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (látva Bajuszos úr értetlen tekintetét) Mit nem ért ezen? Csim Csam Tyim-Tyüm, oszt jól van.

BAJUSZOS ÚR (odahajol az ajtón lévő névsorhoz) Ilyen nevet nem látok sajnos. Várni kell! Majdcsak kidugja a fejét olyasvalaki, aki felvilágosítással tud szolgálni.

KÍNAI LÁNY Értem, várni. Köszi!

BAJUSZOS ÚR Nincs mit. (Visszaül a helyére, és becsukja a szemét. Amikor kinyitja, a padszélen szobrot játszó Szemüveges nőre szegzi kis időre.) Ha nem látszódna, hogy szuszog (suttogja Nyaksálas úrnak), akár bronzba is lehetne önteni.

NYAKSÁLAS ÚR (száját félig eltakarva) Nem tudom, miből vannak az idegei, de biztos nem abból, amiből nekünk.

BAJUSZOS ÚR Ugyan mivel százalékolhatták le?

NYAKSÁLAS ÚR (vállvonogatva) Honnan tudjam?

BAJUSZOS ÚR Szerintem rákos. Azok soványodnak le.

NYAKSÁLAS ÚR Ha így van, alighanem ő a legbetegebb köztünk.

BAJUSZOS ÚR Nem szeretnék a bőrében lenni!

NYAKSÁLAS ÚR Én sem! Annál rosszabb nem lehet, mint mikor az embernek már vesztenivalója sincs.

BAJUSZOS ÚR Ha választanom kéne, hogy elveszik a nyugdíjamat vagy (a nőre mutat) … akkor inkább vegyék el.

(Levelekkel a kezében érkezik a Rövidköpenyes nő, ráérősen. Kínai lány megállítja.)

KÍNAI LÁNY Elnézést! Nem tudni, vagyok jó helyen-e. Nekem mondani hármas ajtó. Itt van ez a papír.

RÖVIDKÖPENYES NŐ (ránézve a papírra) Hármas ajtó, igen, de nem ezen a szinten, hanem eggyel feljebb. A másodikon.

KÍNAI LÁNY A másodikon? Értem. Bocsánat! (Mosolyogva el.)

(Rövidköpenyes nő bemegy az ajtón.)

BAJUSZOS ÚR Egész jól beszélt magyarul az a ferdeszemű.

NYAKSÁLAS ÚR Muszáj nekik megtanulni.

BAJUSZOS ÚR Valamiért abban a hitben voltam eddig, hogy elboldogulnak annyival is: ez csípős, ez meg nem csípős. (kínai akcentust utánozva)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (felkacag) Akkor olyanok lennének, mint az én Zsigám.

NYAKSÁLAS ÚR Milyen is? (a többiek felé) Mintha hallottunk volna már egy variációt.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Olyan, aki ha a disznó búgatásáról vagy a fialtatásról van szó, nagyon elemében tudja érezni magát, de mihelyt máshoz kéne hozzászólnia, meg se tud mukkanni.

KALAPOS NŐ Ha csak ócsárolni tudja, minek ment hozzá?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (felpattanva) Én nem ócsárolom, hanem…

KALAPOS NŐ Így szokta dicsérni?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (indulatosan visszavágva) Látom, kedve szottyant hozzá, hogy a körmét aggassa. Felébresztettem talán?

KALAPOS NŐ Hallgatni sincs idegzetem magát, nemhogy aludni tudnék.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Akkor ne hallgasson, dugja be a fülét! Még ilyet!… Képes rászólni az emberre. Most látom először életemben.

(Vitájuknak az ajtó nyitódása vet véget.)

RÖVIDKÖPENYES NŐ (kijön az Asszisztensnővel, tőle kérdezi a köpenye alját huzigálva) Na mesélj! Milyen napja van főorvos úrnak? Nagyon nyűgös? Hülye minden és mindenki?

ASSZISZTENSNŐ Abból kiindulva, amin reggel át kellett mennie, szerintem ma az is hülye lesz, ami eddig nem volt. De inkább tűröm a rigolyáit, mint maguk alá csináló betegeket mosdassak mindennap az elfekvőn. Abból elég volt. Már nem tudnám elviccelni azzal, hogy nem a bűz nagy, a szellőző kicsi.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Megértelek. Jobb, ha máris visszamész.

ASSZISZTENSNŐ Ellesz egy darabig a levelekkel. Ilyentájt ő is tompa, mint az a… határátkelő Szerbia felé.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Te tudod. Túlestél már a napi okoskodásán?

ASSZISZTENSNŐ Nem még, de úgysem úszom meg, mert az elmaradhatatlan. Ha láttad volna… Úgy nézett rám, mikor megjött, mintha tetű lenne a hajamban.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Akkor ez a napod sem lesz jobb a többinél.

ASSZISZTENSNŐ Hát nem. (felháborodottan legyintve) És még ránk mondja, hogy mi, nők úgy is tudunk gonoszkodni, ha csak önmagunkat adjuk. Hogy nincs szükség rá, hogy belénk bújjon az ördög. (gyomrára téve a kezét) Ha fekélyt kapok tőle, esküszöm neked…

RÖVIDKÖPENYES NŐ Nekem ne esküdözz! Nem akarom tudni, mitől leszel te a legvidámabb a temetésén. (Megjegyzése cinkos összenevetésre fakasztja őket.)

ASSZISZTENSNŐ Az se sokkal jobb ám, amikor viccelődik, mert amit ő humornak vél, az csupán a szellemesség látszata. A rá oly jellemző kelletlenkedés egyik megnyilvánulási formája. És akkor is kénytelen vagyok vele kacarászni, amikor azt vágnám a képébe legszívesebben, hogy tartsa csap alá a fejét, főorvos úr, és hűtse le magát.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Hogy bírhatja vele a felesége?

ASSZISZTENSNŐ Ne sajnáld, az is egy mániás perszóna. Lómániás. Nyihaha néninek szólítják a gyerekek, ahol tanít.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Nem mondod!?…

ASSZISZTENSNŐ Bori néni újságolta tegnap.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Hát ezek jól kipárzottak. Nyihaha néni… Ugye, hogy milyenek a gyerekek!

ASSZISZTENSNŐ Ha nevet is, nyihog: nyihehe, nyihihi. (elkomolyodva) Szóval, csak a főorvos úr álmodik a pintyeivel. A neje… (Elneveti a végét.) De hagyjuk ezt! (észrevéve a rájuk szegeződő tekinteteket) Mit gondolnak a betegek? Nem vagyunk magunk közt.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Igazad van, vágjunk komoly képet. Mondj valami kiborítót, hogy elmúljon a jókedvem!

ASSZISZTENSNŐ (egy másodperc alatt visszaváltozva azzá, aki) Alighogy betette a lábát, már rám gorombított, hogy az állófogasa miért nincs a helyén, a szekrény előtt. Tudod, nagyon érti a módját, hogy kell egy lavór vízből cunamit csinálni.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Aki arról híres, hogy a legnagyobb hőségben is sötét öltönyt vesz magára, attól ez várható is. És?

ASSZISZTENSNŐ Mondtam neki, hogy egy újjal se nyúltam hozzá. Ha nem fémből volna az a nyavalya, legszívesebben azt is hozzátettem volna, hogy verjen bele egy százas szöget… vagy mit tudom én mit, hogy ne lehessen elmozdítani.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Kire tudtad rákenni?

ASSZISZTENSNŐ Restellem, de Bori nénire. Hirtelenjében nem jutott eszembe jobb.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Szegény! Nem szeretnék a helyében lenni, ha találkozik vele.

ASSZISZTENSNŐ Én sem. De ki másra foghattam volna? Rád?

RÖVIDKÖPENYES NŐ (tettetett felháborodással) Na, még az kéne! Azt is letagadnám, hogy ismerlek.

ASSZISZTENSNŐ Amúgy mi újság felétek? Kibékültetek már a szomszédotokkal a legutóbbi purparlé óta?

RÖVIDKÖPENYES NŐ Nincs velük most semmi.

ASSZISZTENSNŐ (kétkedőn) Semmi?… Nekem úgy rémlik, mintha azt mondtad volna, hogy megszólalniuk sem kell az összeveszéshez.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Ne menjünk most ebbe bele! Tudod, ők olyanok, hogy ha kölcsön kérni mennek valahova, mindig úgy kezdik, mintha csak sótartóról lenne szó, de a végén kiderül, hogy zongoráról.

FŐORVOS (hívja az Asszisztensnőjét) Erzsike!

ASSZISZTENSNŐ (szeme fehérjét villantva) Kezdi már! Mennem kell sajnos.

RÖVIDKÖPENYES NŐ Úgyis jövök még ma.

ASSZISZTENSNŐ Majd folytatjuk. Szia!

RÖVIDKÖPENYES NŐ Szia! (Arrafelé távozik, amerről jött. Nem siet. Hagy elég időt a férfiaknak, hogy meggusztálják a hátsóját. Vékony nadrágján áttetszik a tangabugyijának körvonala. Tollászkodva meg-megáll, lakktól rezzenéstelen hajkölteményét tapogatja.)

(Az ellenkező irányból feltűnik a már látott Munkásruhás fiatalember. Most visszafelé jön. Maga a megtestesült tanácstalanság.)

NYAKSÁLAS ÚR Szemlátomást fogalma sincs, hol van, amit keres.

BAJUSZOS ÚR A hunyorgása alapján alighanem a Szemészet lesz az.

NYAKSÁLAS ÚR (halkan kuncogva) Nem lehet, hogy ő Ferike?

BAJUSZOS ÚR Ha a „tájolóján” az anyja fényképe van, akkor lehet, hogy őt keresi. Lessünk bele!

NYAKSÁLAS ÚR Majd ha ideér.

KALAPOS NŐ (a fiához) Segíts fel! Ki kell mennem a mosdóba.

(Őket szólítja meg a Munkásruhás. Nem lehet érteni, mit beszélnek. A fiatalember sűrű fejbólogatással hallgatja a neki visszafelé mutogató Adamkovicsnét, de nem mozdul. Homlokráncolással fejezi ki, hogy már elfelejtette az elejét. Gergő inkább maguk után inti, mintsem elismételjék, és együtt távoznak.)

BAJUSZOS ÚR Úgy látszik, mégse Ferike volt. Nehézfelfogásúnak nehézfelfogású, de nem annyira, mint az a Ferike lehet.

NYAKSÁLAS ÚR Biztos most van itt először. Szívesen cserélnék vele. Bár

elmondhatnám magamról, hogy én sem tudom, mi hol van!

BAJUSZOS ÚR Én is voltam már mindenütt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy csak a nőgyógyászattal nem volt még dolgom.

(A Fejkendős asszonyság feléjük lépeget. Figyeli, mit beszélnek.)

NYAKSÁLAS ÚR Én már ott is sorba álltam egyszer, persze tévedésből. Beletelt némi időbe, mire leesett, miért néznek rám furcsán a nők, de a végén meggyőzött a kisablak feletti kiírás.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (hangosan) Az én Zsigám is csak olyankor tudja, hol van, ha traktorülés zörög alatta.

NYAKSÁLAS ÚR Van traktorja?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Van. Meg fődje is hozzá. De azon is eltévedne, ha nem látná a jegenyést a szántás végén. Mondtam is már neki: szerencséd, hogy keresztbe lettek ültetve azok a fasorok, különben sose fordulnál vissza.

KALAPOS NŐ (fia karjába kapaszkodva áll meg visszatértében, és megköszörüli a torkát) A kedvemért (udvariasan, de erélyesen) nem próbálná meg egy kicsit halkabban, asszonyom? Zeng magától az egész folyosó.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (tátva maradt szájjal) Hozzám beszél?

KALAPOS NŐ Igen, magához. Észrevehetné, hogy nem a piacon van! (Hátát mutatva leül.)

(A Fejkendős asszonyság dührohamtól kerülgetve csikorgatja fogát, de mielőtt felcsattanhatna, Nyaksálas úr megfogja a kezét.)

NYAKSÁLAS ÚR Ne, kérem, ne!

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (nyugalmat erőltet magára) Mi baja ennek velem? Ártottam én neki?

BAJUSZOS ÚR Lefordítom. Mindössze annyit kért, hogy tegye a fara alá a nyelvét, nagysád, és üljön rá. Így már érthető?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Szóval, fogjam be a számat.

BAJUSZOS ÚR Úgy valahogy.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (mérgesen néz a kalaptűjével bíbelődő Adamkovicsné felé) Seggel kelhetett fel máma ez is.

KALAPOS NŐ (meghallja, és nem hagyja szó nélkül) Ha tudni akarja, egész addig nem volt semmi bajom, amíg ki nem nyitotta a száját.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Mert? Mi van az én számmal?

KALAPOS NŐ Csak annyi, hogy ha egyszer meg talál majd halni, azt külön kell agyonütni.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Úgy érti, a számat?

KALAPOS NŐ Úgy.

GERGŐ (eddig a mobiltelefonját pityegtette) Hagyd rá, mama! Nem lehet több IQ-ja annál, ahány fok itt van.

(Feszült csend.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Csak azért beszélnek így velem, mert lenézik a kétkezi embereket, amilyen én is vagyok. De elárulom, az egyetemista onokám már egy orvos lányával van közös albérletben Pesten.

GERGŐ (megjátszott udvariassággal) Gondolom, nem úgy tetszik érteni, hogy az onokája közös budiba csinál egy pesti orvos lányával, ugye?

(A Kalapos nő ráteszi a kezét fia lábára, s mikor ránéz, kérőn összehúzza szemöldökét.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (majd’ megpukkadva) Gúnyolódjanak csak, nem én fogok számot adni róla. A budihoz meg annyit, hogy vagyok én akkora szar a magam portáján, mint aki vécéláncot babrál reggelenként.

GERGŐ (elváltoztatott hangon, kissé gúnyosan) Idegkimerültségre B-Komplex szedése javasolt, mert abban mindenféle vitamin van, a B-1-től a B-52-ig.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Jeleskedsz másban is a szemtelenségen kívül?

NYAKSÁLAS ÚR Az istenért, akasszák már szögre a szájukat! Nem azért jöttem ide, hogy a veszekedésüket hallgassam.

BAJUSZOS ÚR Én sem.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Legyen meg a kívánságuk! Mostantól süket vagyok arra, amit ezek ketten beszélnek. Nem különb nálam egy városi nyikhaj se attól, hogy több liftajtót lát, mint én.

(A hirtelen beálló csendben csak Gergő cöccögése hallatszik, aki tudja, hogy ez neki szólt.)

ASSZISZTENSNŐ (kilépve az ajtón) Gáspár Zsigmondné!

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Megyek. (Mivel a kabátját hátrébb rakta le, azért indul előbb. Ferike anyja toppan elé.)

FERIKE ANYJA Nincs itt a kisfiam?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (ingerülten) Nincs! Nem is érdekel, hogy hun van. Hagyjon minket békén a kisfiával! Asziszi, hogy csak magának van baja? (Becsörtet a Vetkőző ajtaján, melyet a rosszallását fejcsóválva kifejező Asszisztensnő csuk be mögötte.)

NYAKSÁLAS ÚR (hosszan néz utána) Mint akitől az isten őrizzen, olyan.

BAJUSZOS ÚR (helyeselve) És még ő csodálkozik, ha megégeti a száját.

KALAPOS NŐ Aki mindig másra mondja, hogy keresztül áll a fejében a szög, az soha nem szokta észrevenni magát.

GERGŐ Hogy venné? Nemcsak a szája nagy, a pofája is.

KALAPOS NŐ Te csak hallgass!

FERIKE ANYJA (felbátorodva az elnémulástól) Én, kérem, mindössze annyit szerettem volna, hogy még mindig nem találtam meg Ferikét.

NYAKSÁLAS ÚR Itt sincs, láthatja.

FERIKE ANYJA Látom. Jaj, istenem, mit csináljak?

BAJUSZOS ÚR Keresse tovább! Vagy azt várja, hogy mi keressük meg maga helyett?

FERIKE ANYJA (szíven találva a bántó hangtól) Mi ütött magukba? Legutóbb nem voltak ennyire ellenségesek velem. Nem értem, miért förmedt rám ilyen csúnyán az is, aki előbb ment be.

NYAKSÁLAS ÚR Üljön le, keringett már eleget! (Lehúzza maga mellé.)

FERIKE ANYJA Itt sem voltam, nemhogy…

NYAKSÁLAS ÚR (csitítóan) Nyugodjon meg, nem maga miatt kapott mélyvénás trombózist.

FERIKE ANYJA Mély mit?…(homlokát törülgetve) Milyen mélyet?

GERGŐ (cinikusan) Nem elég mélyet.

BAJUSZOS ÚR (odaintve neki) Ezt a fajtát abba lehetne hagyni szerintem.

NYAKSÁLAS ÚR Szerintem is. Mire rám kerül a sor, egekben lesz a vérnyomásom.

GERGŐ Örüljön neki, ha úgy lesz, különben magából csinálnak kéményseprőt a végén.

NYAKSÁLAS ÚR (fejét rázva, halkan) Ez se bírja abbahagyni.

GERGŐ Mi van? Mi van? Hallom ám, hogy büfög!

KALAPOS NŐ (a fiához) Most már tényleg fogd be a szád! Nem értesz a szóból?… Tedd el azt a rohadt telefont is! Nem igaz, hogy képtelen vagy lerakni a kezedből.

(Végre elhallgatnak mind. Nézik az órájukat, sóhajtoznak, lesnek maguk elé, vagy a pislogó fénycsőre. Egyesek enni kezdenek, mások kortyolnak a magukkal hozott üvegből.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (hangja kihallatszik az ajtó mögül) Nem úgy van az, doktor úr!… Há’ nehogy már maga mondja meg, mi fáj, mi nem!

(Mind megbotránkoznak rajta.)

GERGŐ Nagy segge lyuka lesz még ennek! Mondaná… (Billenti fejét az ajtó felé.)

KALAPOS NŐ Az biztos!

GERGŐ Csak nehogy nekünk kelljen szagolni! Mert ha mi következünk utána…

KALAPOS NŐ Akkor inkább be sem megyek.

FERIKE ANYJA (kapkodva veszi elő a megcsörrent mobiltelefonját) Szia!… Nem, még nincs meg… (sírós hangon) Én már nem is tudom, hol keressem… Körbejártam többször is. Ha még egyszer körbemegyek, engem néznek hülyének… Mi az, hogy miért nem vigyáztam rá jobban?! Nem hiányzik most nekem, hogy mindennek a tetejébe még cseszegess is… Én tehetek róla, én tehetek róla! Könnyű ezt mondani. A helyemben te is így jártál volna vele… Magára hagytam, az igaz, de nem úgy, ahogy elképzeled. Találkoztam Borikával, tudod, aki itt takarít… igen, igen… ővele, és megkértem, hogy tartsa szemmel… Mit mondasz?… Hogy őt kérdeztem-e már?… Ez, látod, eszemben se volt eddig. Tegyük is le, megyek, megkeresem. Szia, szia! (Felpattan, és oldalt ki.)

(Nyílik az ajtó. Nem a vetkőző fülkéé.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (fogja belülről a kilincset, és mondja a magáét) Tetszik tudni, mi volt a szavajárása az én apámnak?… Annak jó, aki a maga seggén szarik. De igaza is volt! Ha takarékba tettem volna azt a pénzt, amit harmincöt éven keresztül levontak tőlem nyugdíjjárulék címén, most nem szorulnék rá az államra. (Becsapja maga mögött az ajtót, ám az a csapódástól kinyílik. Nem veszi észre. Dühödt ábrázattal néz a döbbent kintiekre) Mint

hallották, gondoskodtam róla, hogy a nap „jó” hangulatban folyjon tovább. Részvétem az utánam következő áldozatnak. Ha megbocsátják, nem mondom, hogy viszlát. Ferikének viszont üzennék, ha előkerül. A következő május elsején vonuljon fel ő is egy olyan táblával, amivel én: (fennhangon) SZARNÉK, DE NINCS MIT! Garantáltan nekünk lesz a legnagyobb sikerünk, és ő még meg is ússza, hogy elvigyék.

(Ettől kissé megnyugszik, és elmegy. Miután elhalnak léptei, megnyikordul az ajtó. Az Asszisztensnő néz ki, hogy elvonult-e már a vihar.)

ASSZISZTENSNŐ Merre ment?

NYAKSÁLAS ÚR Arra. (Mutatja, hogy az egyes ajtó felé.)

ASSZISZTENSNŐ Emerre kellett volna, merthogy a szakértők utánunk vannak. (visszahúzva a fejét) Most mi legyen?

FŐORVOS (barátságtalan hangon) Hagyja! Nehogy utánamenjen!

ASSZISZTENSNŐ De itt felejtette az irattárcáját.

FŐORVOS Nem érdekel. Ő baja, nem a…

ASSZISZTENSNŐ (szót fogadva) Mienk. (Becsukja maga után az ajtót.)

NYAKSÁLAS ÚR Hogy ebből mi lesz?

GERGŐ Megmondom én: szívás.

(Válasz nélkül hagyja mindenki. A csendben újra felhangzik mobiltelefonja nyomógombjainak pityegése.)

ASSZISZTENSNŐ (kis idő múlva kiszól az ajtón) Melyikük Vlaszati Jenő?

NYAKSÁLAS ÚR Én volnék, tisztelettel. (Kényszeredetten feláll.)

ASSZISZTENSNŐ Jöjjön bátran! Nem esszük meg.

GERGŐ (halkan az anyjához) Most majd kiderül, seggig ér-e a keze ennek a „kéményseprősnek”.

3. (A Takarítónő jön Ferike anyjával. Bizakodásuk egykettőre eltűnik az arcukról.)

FERIKE ANYJA Éreztem én, hogy nem lesz itt.

TAKARÍTÓNŐ Ne csüggedj, Jolikám, előbb-utóbb elő fog kerülni.

FERIKE ANYJA Én nem is tudom, mit mondjak. Még soha nem csinálta ezt velem. Ha kiment az épületből…

TAKARÍTÓNŐ Miért ment volna? Itt lesz ő valahol, csak elbújt. Elő kellene csalogatni valahogy.

FERIKE ANYJA Kezdjek el kiabálni?

TAKARÍTÓNŐ Akár. Egy óra múlva úgyis ki leszel annyira borulva, hogy ne foglalkozz mások véleményével.

FERIKE ANYJA Könnyen beszélsz. Neked nem lenne égő?

TAKARÍTÓNŐ Hát, ha a gyerekemről lenne szó, én bizony nem szégyenlősködnék. Elkiáltanám magamat minden ajtó előtt, hogy vagy előjössz Ferikém, kisfiam, vagy…

FERIKE ANYJA Már rossz. Beugratósnak vél minden vagylagos kérdést.

TAKARÍTÓNŐ Mióta?

FERIKE ANYJA Amióta megkérdezték tőle, hogy a lovas kocsit húzza vagy tolja a mögéje kötött csikó.

TAKARÍTÓNŐ Erre nem gondoltam. Akkor ne fenyegessük!

FERIKE ANYJA Szerintem se. De üljünk már le egy kicsit, mert úgy érzem, rögtön összeesek.

TAKARÍTÓNŐ Nézd csak, ott, azon a padon van hely kettőnknek is. Leülök veled, amíg összeszeded magadat… Jaj, istenem, de rossz színben vagy! Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Igyál egy kortyot ebből az üdítőből, hátha felfrissülsz tőle. (Miközben letelepszenek, és Jolika iszik, végignéz a sorukra várókon. Meglátja az egy paddal odébb ülő Bajuszos urat.) Őt ismerem. (Mutat rá, és integetni kezd felé.)

BAJUSZOS ÚR (mint aki csak most veszi észre) Csókolom, Borika!

TAKARÍTÓNŐ Jó napot, Antikám!

BAJUSZOS ÚR Minden rendben?

TAKARÍTÓNŐ Megvagyok. És maguk? Rég láttam a feleségét. Hogy vannak?

BAJUSZOS ÚR Voltunk már jobban is.

TAKARÍTÓNŐ Csak rosszabb ne legyen, ugye? (Ferike anyjának) A felesége szintén le van százalékolva, nagyon beteg. Annyira sajnálom szegényt. Olyan rendes, kedves asszonyka. Szikra rosszindulat sincs benne. (Tekintgetés közben összeakad a szeme Bajuszos úréval.) Aztán mire számít, Antikám?

BAJUSZOS ÚR Semmi jóra.

TAKARÍTÓNŐ Nem szabad így beszélni.

BAJUSZOS ÚR Majdcsak lesz valahogy. Tetszik tudni, mit szoktak mondani: a holnaptól annak van félnivalója, aki megéri.

TAKARÍTÓNŐ Azért csak érjük meg, én azt mondom. A neje nyugdíját nem vették el, ugye?

BAJUSZOS ÚR Nem, mert ő… De tetszik tudni.

TAKARÍTÓNŐ Legalább az megmaradt. (sajnálkozón súgva Ferike anyjához) Hogy miből fognak megélni mostantól?… Mert munkát nem talál a falujukban, az hótziher.

FERIKE ANYJA Ne haragudj, de most nem tudnak érdekelni mások problémái. (Ismét belekortyol az üdítőbe.)

TAKARÍTÓNŐ Megértelek. (Megvárja, hogy Ferike anyja eltegye az üveget.) Hát így nehezen kerültök sorra. Egyáltalán be vagytok jelentkezve?

FERIKE ANYJA (lemondón) Az a legkevesebb. Csak előkerüljön valahonnan! Olyat kap, hogy megemlegeti.

TAKARÍTÓNŐ Tőlem, esetleg. De tőled…

FERIKE ANYJA Hagyjuk ezt most. Nem tudom, hogy lesz, de bárcsak ott tartanék már!

TAKARÍTÓNŐ (megértőn bólogatva) Segítenék, ha tudnék.

FERIKE ANYJA (felállva) Muszáj elindulnom valamerre. Képtelen vagyok ülni tovább.

TAKARÍTÓNŐ Mi van, ha a női vécében bújt el?

FERIKE ANYJA A nőiben?

TAKARÍTÓNŐ Mintha említetted volna, hogy a férfiben már nézted.

FERIKE ANYJA Jaj, ne is emlegesd! Rém megalázó volt ott ácsorogni, és arra

várni, mikor jön ki, vagy megy be végre valaki, akit megkérhettem, hogy…

TAKARÍTÓNŐ Elhiszem. De ha azt kibírtad, ahhoz képest a női már semmiség lesz.

FERIKE ANYJA Semmiség? Én nem is tudom, mit mondjak rá.

TAKARÍTÓNŐ Azt, hogy miért is ne. Az ő szemével jó ötlet lehet odabújni.

FERIKE ANYJA Gondolod, Borikám?

TAKARÍTÓNŐ Egy próbát megér. Veled menjek?

FERIKE ANYJA Á, nem, ne fáradj! A világért sem akarnálak terhelni a magam bajával.

TAKARÍTÓNŐ Ugyan már! Most mit butáskodsz?

FERIKE ANYJA De én komolyan nem akarom, hogy…

TAKARÍTÓNŐ Jolikám, a pszichiátria melletti női mosdó itt van pár lépésnyire, hadd kísérjelek el odáig. Hátha…

FERIKE ANYJA Nem bánom. De akkor induljunk máris.

TAKARÍTÓNŐ Tőlem mehetünk. (Odaint Bajuszos úrnak.) Viszlát, Antikám! Adja át üdvözletemet a nejének!

BAJUSZOS ÚR Átadom.

(Nyaksálas úr jön kifelé a Vetkőző ajtaján. Megáll. Megvárja, hogy a bejárati ajtóban feltűnő Asszisztensnő behívja a következőt.)

ASSZISZTENSNŐ Adamkovicsné! Adamkovicsné!

GERGŐ (felpattanva) Anyuka, minket szólítanak.

KALAPOS NŐ Ne lökdöss!… Te könnyen ugrálsz, de én a fájós lábammal nem. (Fiába kapaszkodva indul előre. Amikor elér az ajtófélfáig, arra támaszkodik.) Innen már elboldogulok egyedül.

GERGŐ A vak is ezt mondta, mielőtt hasra esett, úgyhogy ne vagánykodj odabenn. (Elengedi. Ő csukja be mögötte a Vetkőző ajtaját. Mielőtt visszaülne a helyére, végigméri Nyaksálas urat, olyan „Mit áll ott, tata?” formán.)

BAJUSZOS ÚR (kérdőn üti fel a fejét Nyaksálas úr felé) Nagyon lógatja az

orrát.

GERGŐ Kapott egyet a péklapáttal?

NYAKSÁLAS ÚR Nem azzal, de akkorát.

BAJUSZOS ÚR Tán kirúgták?

NYAKSÁLAS ÚR Ha igaz, amit azokról mondott, akiket hátraküldenek, akkor ki.

BAJUSZOS ÚR Látom, nem számított rá.

NYAKSÁLAS ÚR Hát nem.

(A folyosó vége felől ekkor ismerős hang hallatszik: Gáspárnéé.)

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (a háta mögé beszélve) Jó hogy nem az ölemben keresik Ferikét! Képesek rányitni az emberre a véceajtót. (Az ismerős arcok láttán.) Hát maguk?… Még mindig itt rostokolnak?

BAJUSZOS ÚR És maga?… Azzal voltunk, hogy már hazament.

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG (hangosan, csak pillanatokra állva meg) Odébb lesz az! Meg kell várnom, aki hozott. A sógoromat. De még nem végzett a saját dógával. Ezért koptatom a cipőm talpát. (Visszanéz, mielőtt folytatná.) Nem gondoltam volna, hogy a mosdóban is Ferikézni hallom ezt az asszonyt.

BAJUSZOS ÚR Ferikézni?

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Jól hallották. Képzeljék el, hogy ülnek bent nyugodtan, ők meg bejönnek, és elkezdenek óbégatni, hogy: „Ferike, Ferike!” Én is csak lestem, hogy ez meg mi. Először aszittem, összekevertem a férfit a nőivel. Kapaszkodtam belülről a kilincsbe, mert kallantyú az ugye nincs, ők meg valósággal kitépték az ajtót a kezemből. Akkora szemeket meresztettek rám, mint a golyvások. Hogy mire számíthattak?… Hogy valami klotyó-manó ellenkezik velük? Amit megengednek maguknak egyesek!… Há’ milyen dolog ez már?

BAJUSZOS ÚR (nyugtatóan) Elveszett neki a…

FEJKENDŐS ASSZONYSÁG Elveszett, elveszett… Tett volna kolompot a nyakába annak a kis kódorgónak! Nézzenek oda! Ha tudom, hogy még egyszer felidegesítem magamat egy ilyen Ferike végett, (igazít egyet a szoknyáján) inkább „hazaviszem”… No, de most már hátha megyünk! Nem szeretném megvárakoztatni a sógoromat, mert elég hirtelen ember. Olyan, aki ha nem tanál bele elsőre a kulcslyukba, képes ajtót ütni a falon. Nem is zavarok tovább. Pá! Aztán ne hagyják magukat! (El.)

(Kivágódik az ajtó, és kiszalad az Asszisztensnő. A folyosó eleje felé kémlel, mintha keresne valakit.)

ASSZISZTENSNŐ Gáspárné ment el itt az imént?

BAJUSZOS ÚR Ő. (homlokához kapva) Mondhattuk volna neki, ugye, hogy… De nem jutott eszünkbe. Annyira váratlan volt a feltűnése.

ASSZISZTENSNŐ (beszól az ajtón) Nem lehet még messze, főorvos úr. Ne menjek utána mégis?

FŐORVOS (morgó hangja hallatszik csak) Majd visszajön érte.

ASSZISZTENSNŐ Isten őrizz! Inkább utánaszaladok.

FŐORVOS Akkor szaladjon. De igyekezzen! Nehogy negyedóra legyen belőle, mint a múltkor.

(Az Asszisztensnő futva el. A sorukra várók fejüket csóválják.)

NYAKSÁLAS ÚR (Bajuszos úrhoz, csüggedten) Nem értem én ezt. Három éve, amikor utoljára itt voltam, véglegesítettek. Most meg elveszik?

BAJUSZOS ÚR Hátha mégse!

NYAKSÁLAS ÚR (rezignáltan) Bele lehet ebbe már szarni, van egy olyan érzésem. (Legyint kézfogás helyett, s mint a megtestesült reményvesztettség indul a folyosó vége felé.)

függöny

MÁSODIK FELVONÁS

1. (A színpad jobb felén a Vizsgáló belülről. Fehér falak, két íróasztal. Az Asszisztensnőé derékszögben áll a Főorvoséval. Rajtuk kis lámpák – az Asszisztensnőén monitor és billentyűzet is –, mögöttük egy-egy szék. A Főorvosé forgós. A jobboldali fal előtt üveges szekrény, polcain orvosi segédeszközökkel, dobozokkal. A közönséggel szemközti fal előtt fehérre festett, nagy, kétajtós szekrény, melynek egyik szárnyát üres állófogas támasztja ki; fémből van. Keresztben középtájon áll a vizsgálóágy, alatta fellépő. A baloldali falat, némi meghosszabbítással, a bejárati ajtó és a vele egybeépített, rajta túl lévő vetkőzőfülke jelképezi. A bejárati ajtónál van egy kis asztal, mellette műanyag szemetes vödör.

A színpad bal felén a folyosó padjai egymás mögött. Elöl, a pad belső szélén gunnyaszt Bajuszos úr és a Szemüveges nő. A Kalapos nő fia türelmetlenül járkel. Nyílik a Vetkőző ajtaja. Kalapos nő sírva lép ki. Fia odaugrik hozzá.)

GERGŐ Ne kérdezzek semmit, ugye?

KALAPOS NŐ Ne! (Szemét törölgetve nem is bír többet mondani. Kalapját

kezében szorongatja, összenyomva a karimáját. A belegyűrt sál földig lóg belőle. Letörten indul a folyosó eleje felé, de pár lépés után észbe kap.) Amarra kell nekünk is. (Megfordulnak. Csak a lassú lépteik zaja hallatszik. Bajuszos úr is épp oly néma, mint a szomszédja.)

ASSZISZTENSNŐ (sietve érkezik, benyit) Elnézést, főorvos úr, nem tudtam hamarabb… De hoztam egy kávét. (Leteszi elé.)

FŐORVOS (fel sem nézve) Azt jól tette. Most éppen mi jött közbe? (Karórájára pillant.)

ASSZISZTENSNŐ Jaj, ne is tessék kérdezni! Bori néni tartóztatott fel.

FŐORVOS Bori néni? Az a…? Elég emlegetni, és már szeszszagot érzek.

ASSZISZTENSNŐ (felsikkant, mert erről eszébe jut a pálinkás üvegje) Nem iszik ő. (Kezét szája elé téve mereszti szemét a szekrényre.)

FŐORVOS (fel sem nézve) De magának kellene. Hallom, csuklik.

ASSZISZTENSNŐ Majd elmúlik.

FŐORVOS Bori néninek kellene!

ASSZISZTENSNŐ Ugyan már! Miért tetszik ilyet mondani? Nem árt ő a légynek sem.

FŐORVOS Annak lehet, hogy nem.

ASSZISZTENSNŐ (elengedve a füle mellett a megjegyzést) Egy felettébb ideges anyukát igyekszik megnyugtatni, aki a fiát keresi reggel óta. (Elsápadva ül le az asztala mögé.)

FŐORVOS Itt? (Feláll.)

ASSZISZTENSNŐ Itt, mert itt veszett nyoma. Én is az ajtónkkal szemben hadonászva láttam utoljára.

FŐORVOS Hadonászva?

ASSZISZTENSNŐ Igen, mert… De ezt inkább nem részletezem. A reggeli lótás-futásban nem tűnt fel, hogy már nincs itt. Hogy is tűnt volna? Arra fogtam, hogy elvitte az anyja a pszichiátriára. Így aztán meg sem fordult a fejemben, hogy egy ideje senki nem tud a hollétéről. De ez még az előtt volt, hogy meg tetszett jönni.

FŐORVOS Vagy úgy! No, majd előkerül valahonnan az a rosszcsont, nem igaz? (A nagy szekrény előtt elmenve megáll, és beleszagol a levegőbe.) Ma valamiért más szag árad ebből a szekrényből. (Kinyitja azt az ajtószárnyat, ami előtt nincs semmi.) Nem dohos, hanem olyan cefreszagú.

ASSZISZTENSNŐ Cefreszagú? (Felkacag, a szája azonban menten legörbül. Hogy elterelje a Főorvos figyelmét a szekrényről, úgy tesz, mintha kutatna valami után.)

FŐORVOS Mit keres ilyen nagy elánnal, ha szabad tudnom?

ASSZISZTENSNŐ Semmit!… Semmi különöset.

FŐORVOS Nem úgy néz ki. (Ellép a szekrénytől.)

ASSZISZTENSNŐ Á! (A papírhalmokat tapogatva megakad a keze a golyóstollán, azt emeli fel zavarában.) Semmiséget akartam mondani. Ezt a semmiséget. Ezt a hülye tollat. Tetszik tudni, mindig elkeveredik. (Elejti, ezért fel kell állnia.) Na már meg!… Hát nem kiesett a kezemből! Hogy milyen ügyetlen is tud lenni az ember néha… Vajon hova gurult? (Úgy megy érte, hogy elmehessen a szekrény mellett. Feléje hajol, és orrát nyúl módjára mozgatva szimatolni kezd.) Ennyire rosszul zárna az a kupak? (Elfintorodik.)

FŐORVOS Mi az? Mit mond?

ASSZISZTENSNŐ Semmi, semmi. Csak utálom, hogy minden lefelé esik.

FŐORVOS Utálja? Képzelje el, mi lenne fordítva, ha a mennyezetről kellene leszedegetnie, amit elejt. Úgy jobb lenne? El sem érné.

ASSZISZTENSNŐ Valóban.

FŐORVOS No látja.

ASSZISZTENSNŐ (elkomolyodva) Ha jól emlékszem, Adamkovicsnét szólítottam, amikor…

FŐORVOS Jól emlékszik. Már végzett.

ASSZISZTENSNŐ De hogyhogy ilyen gyorsan?

FŐORVOS A papírmunkát meghagytam magának. Az én részemmel végeztem. Gondoltam, minek várakoztatni.

ASSZISZTENSNŐ Sírni láttam, mielőtt bejöttem.

FŐORVOS Sajnálattal hallom, de nem tehettem mást, mint amit.

ASSZISZTENSNŐ Még őt is?… De hisz szívműtétje volt.

FŐORVOS Szívműtétje, szívműtétje!… Nem olyan nagy dolog az ma már.

Azért műtötték meg a szívét, hogy meggyógyuljon. Fel sem kellett tárni hozzá a mellkasát. Megúszta egy sima katéterezéssel.

ASSZISZTENSNŐ De…

FŐORVOS Semmi de! Nem irgalmas szamaritánust játszani állítottak ide.

ASSZISZTENSNŐ Igen, viszont épp főorvos úr szokta emlegetni, hogy…

FŐORVOS Tudom, mit szoktam emlegetni, nem szükséges emlékeztetnie rá.

ASSZISZTENSNŐ Akkor az sem ment még ki a fejéből minden bizonnyal, amire megkért. Hogy szóljak, ha úgy látom, kezd a hozzáállása túlontúl…

FŐORVOS Essünk túl rajta, emlékeztessen!

ASSZISZTENSNŐ Szerintem már megtörtént.

FŐORVOS És azokat a szavakat is fel tudja idézni, amik ilyenkor szoktak kiszaladni a számon?

ASSZISZTENSNŐ Azokat is.

FŐORVOS Ragaszkodik hozzá, hogy megint kiszaladjanak?

ASSZISZTENSNŐ Nem igazán.

FŐORVOS Akkor most mi következzék? Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, penitencia és a többi, és a többi?… Könnyezzek mindazokkal, akik elsírják magukat a szemem láttára, hogy mégse futószalagon rúgjam ki őket?

ASSZISZTENSNŐ Tavaly nem teljesen így tetszett beszélni.

FŐORVOS Az tavaly volt. Január egytől megváltoztak a játékszabályok. Idomulnom kell hozzájuk, nem?

ASSZISZTENSNŐ Hát, ha ennyi is elég…

FŐORVOS Elég.

ASSZISZTENSNŐ Ezek szerint végleg letett főorvos úr a velük való „konnektálásról”? Hogy egytől is megkérdezze: mit csinál egy időmilliomos rokkant a ráérő idejében? Amit annyiszor emlegetett már.

FŐORVOS De megjegyezte! Minden mondatomat tudja fejből idézni?

ASSZISZTENSNŐ Csak a miheztartás végett kérdezem. Merthogy feladatomul lett szabva az is, hogy időnként hozzam szóba ezt a „konnektálást”. De biztos tetszik emlékezni. Tehát?

FŐORVOS Mit tudom én! Magam sem tudom, mit akarok. Azt sem, hogy akarok-e egyáltalán valamit tőlük. Ehhez képest minden eltörpül.

ASSZISZTENSNŐ Egyről volt szó, főorvos úr, nem az összesről. Ha belegondolok, hogy hányszor kellett végighallgatnom a…

FŐORVOS A nyavalygásomat?

ASSZISZTENSNŐ Nem én mondtam.

FŐORVOS De Erzsike!

ASSZISZTENSNŐ Csak mert így hozta ki a szó.

FŐORVOS Vagyis?…

ASSZISZTENSNŐ Szánja el végre magát, főorvos úr, ne halogassuk tovább.

FŐORVOS Most?… Rögtön?

ASSZISZTENSNŐ Épp tegnap tetszett mesélni, mivel indultak harcba az indiánok az ellen a tábornok ellen. Hogy jó nap ez a halálra.

FŐORVOS Ezzel akar bátorítani? Választhatott volna jobbat is. Custer sem élte túl azt a napot.

ASSZISZTENSNŐ Nem a halálra céloztam vele, hanem a halogatásra.

FŐORVOS Értem én. Csakhogy én nem vagyok se sziú, se Ülő Bika, és az Örök Vadászmezőkben sem hiszek.

ASSZISZTENSNŐ Főorvos úr, drága, nem indiánként kellene faggatóznia arról, hogy…

FŐORVOS Tudom én azt. De csak szépen, sorban, ne sürgessen! Tételezzük fel, hogy mégis megkérdem valamelyiktől, mi a válasza a…

ASSZISZTENSNŐ A „Gondolkozom, tehát vagyok, de minek?” kérdésre, és…

FŐORVOS És utána? Hagyjam abba egy életre a teoretizálást, ugye? Mert erről lenne szó.

ASSZISZTENSNŐ Pontosan. Hát meddig tartana?

FŐORVOS Tulajdonképpen semeddig.

ASSZISZTENSNŐ Amíg kimondja, addig.

FŐORVOS Igaza van. Miért is ne? Jussunk végre tovább az elmélet szintjénél, és valósítsuk meg elgondolásainkat. Mindent számba véve, ha azt megkérdezzük tőlük, van-e jogosítványuk… Hogy őszinte legyek, a mai napig nem értem, mi szükség van erre valakinek a leszázalékolásához.

ASSZISZTENSNŐ Én sem, pedig már tízezerszer megkérdeztem.

FŐORVOS Az is többet árulna el egy férfi egészségi állapotáról, ha azt firtatnánk, hogy hetente hányszor él házaséletet.

ASSZISZTENSNŐ Hetente?… Nem inkább havonta?

FŐORVOS Tudja, mit, Erzsike? Tegyünk próbát ma!

ASSZISZTENSNŐ Tessék?

FŐORVOS Mondom: tegyünk próbát.

ASSZISZTENSNŐ (félreértve) Mivel is?

FŐORVOS Ej, hát megkérdezzük tőlük, hogy… amit az előbb mondott.

ASSZISZTENSNŐ Hogy havonta hányszor…?

FŐORVOS Nem. Azt, amit előtte említett. Hogy: „Minek?”

ASSZISZTENSNŐ Az más, azt lehet.

FŐORVOS Íveljünk fel hát, akár a bioritmusunk görbéje!

ASSZISZTENSNŐ Nosza, íveljünk!

FŐORVOS Ez mégiscsak másképp hangzik, mint az az indián mondás, nem?

ASSZISZTENSNŐ De igen. Egy árnyalattal.

FŐORVOS (maga elé) Ahhoz képest, ahogy éreztem magamat reggel hétkor, csak jobb lehet a folytatás. (távolba meredőn) Lépjünk hát a tettek mezejére! (az Asszisztensnőjéhez) Végtére is megengedhetjük magunknak. S ha közben le is

meztelenítenénk magunkat, egy közülük megláthatná e fehér köpeny alatt az emberi mivoltunkat.

ASSZISZTENSNŐ (kiszólva) Kellett nekem belekezdeni! (a Főorvoshoz) Ha közbeszólhatok, csak önről volt szó.

FŐORVOS Persze, persze… rólam. De végre valahára elmondhatom majd magamról, hogy egyszer az életben nem mint orvos a páciensével beszéltem valamelyikkel.

ASSZISZTENSNŐ (kiszólva) Ajaj! Mi lesz ebből?

FŐORVOS Amilyen régóta papolunk az elidegenedésről, ideje tennünk ellene valamit. Élen járnia pedig ki másnak kellene ebben, ha nem nekünk?

ASSZISZTENSNŐ (kiszólva) Kezdi már!

FŐORVOS Ha én nem kezdeményezek, sosem lesz előrelépés ebben. Mindig annak kell lehajolnia, akinek az ég megadta, hogy feljebb kerülhessen a többieknél. (Elcsodálkozik saját magán.) De hisz ez tiszta Biblia! Hogy eddig miért nem jutott eszembe?… Fantasztikus!… Erzsike, maga egy zseni.

ASSZISZTENSNŐ Parancsára, főorvos úr!

FŐORVOS Képes kihozni belőlem a legjobbat. Nem lehetett az sem véletlen,

hogy éppen ma kellett elküldenünk egy beteget a lejárt igazolványa miatt. Tudja, mi volt ez?… Isten ujja. Nyertünk legkevesebb fél órát. Máris kezdhetnénk vele valamit, nem gondolja?… Ki fogjuk használni. Őrületes!

ASSZISZTENSNŐ (kiszólva) Jaj, istenem!

FŐORVOS Ha tudná, mit érzek belül!… Teljesen fel vagyok dobódva. Hogy ne mondjam, lázban égek. Minden porcikámat áthatja, hogy ma egy új élménnyel leszek gazdagabb.

ASSZISZTENSNŐ (kiszólva) Ettől tartok én is.

FŐORVOS Mégpedig egy olyan meghatározó élménnyel, ami talán az egész további életemre kihatással lesz.

ASSZISZTENSNŐ Úgy legyen! Én nem vagyok elrontója semmi jónak. De mire tetszik számítani? Ha megkérdezhetem.

FŐORVOS Hogy mire?… Talán valami olyasmire, mint mikor először láttam a felújított zsinagógát az előtte elkanyarodó járatos busz ablakából, és önkéntelen felkiáltottam, hogy: milyen szép lett, ugye? Meglepetésemre a nejem helyett egy vadidegen nő felelt rá, és ez engem akkor úgy megérintett, de úgy, hogy míg élek, nem felejtem el. Nem csak azért, mert egy véleményen volt velem, hanem mert megszólítva érezte magát általam ismeretlenül is.

ASSZISZTENSNŐ Gyakrabban kellene piacra járnia, főorvos úr.

FŐORVOS Gyakrabban? Egyáltalán nem szoktam.

ASSZISZTENSNŐ Hát ez az. Ott ugyanis nem a polcról kell levenni, ami tetszik, hanem meg kell szólítani egy idegen árust, hogy ebből meg abból kérek ennyit meg annyit.

FŐORVOS Nem az én világom a kofák világa. A piacolást mindig is a nejemre hagytam. Ez maguknak, nőknek könnyebben megy. Egy kofa nekem – hogy is fogalmazzak? – nem egy entellektüel.

ASSZISZTENSNŐ Azért gondolja ezt, főorvos úr, mert még nem alkudott egyikkel sem.

FŐORVOS Belátom, jókora hendikepem van ebben. De most nem róluk van szó. A kofa a csarnokban üldögél, a beteg viszont az ajtónk előtt. Bebocsátásra vár. Elébünk fog járulni a panaszaival. És nem is sejti, hogy mi majd megszólítjuk őt idebent. Érti, Erzsike? Meg-szó-lít-juk. Mint embert. Nagy E-vel.

ASSZISZTENSNŐ Nem veszi be előtte a nyugtatóit, főorvos úr?

FŐORVOS Nyugtatót?!… Most, amikor úgy átjár a lelkesedés? Eszemben sincs. Végre adrenalint érzek az ereimben. Mint az ejtőernyősök. (karját széttárva) ZUHANOK! Legyen a társam ebben, Erzsike! Zuhanjunk együtt! Az ejtőernyősök sem egyedül szoktak kiugrálni a helikopterből.

ASSZISZTENSNŐ (fejét rázva) A leérkezést élvezném, de ami előtte van, azt inkább kihagynám. Különben is tegnap voltam fodrásznál. Festettem is, meg rakattam is. Észre sem tetszik venni.

FŐORVOS (legyintve) Ilyenek maguk, nők. Amikor történhetne valami különleges az életükben, akkor előállnak a frizurájukkal.

ASSZISZTENSNŐ Ha tetszene tudni, mennyit fizettem érte… (Lehetetlen színű és fazonú a haja, de neki így divatos.)

FŐORVOS Fodrásznak? Én eddig azt hittem, hogy saját kezűleg szokta berakni a hajába ezeket a bongyorokat sütővassal. Házilagosan.

ASSZISZTENSNŐ Házilagosan?!… Jó, hogy nem kalákában. Miket nem mond ma, főorvos úr!… De ideje lenne behívni a következő beteget, nem tetszik gondolni?

FŐORVOS Tetszem gondolni, csak átveszem magamban újból. Ne kapkodjuk el a dolgot! Hisz mi lesz, ha kifogok egy olyan…?

ASSZISZTENSNŐ Értem. De mennyivel járna jobban egy entellektüellel? Főorvos urat ismerve, ha ő zseninek tartaná mondjuk azt a festőt, akit főorvos úr – finoman szólva – nem a lelki egészség példájaként szokott felhozni nekem…

FŐORVOS Van Goghra céloz?

ASSZISZTENSNŐ Igen, őrá. Egykönnyen vitává fajulna, nem?

FŐORVOS Meglehet.

ASSZISZTENSNŐ Meglehet?!… Igazam van, vagy igazam van?

FŐORVOS Igaza. (Elgondolkozik.) Végül is Kinizsi Pál sem udvari magiszterből avanzsált főhadvezérré, hanem molnárlegényből.

ASSZISZTENSNŐ Na, tetszik látni! Szerintem a foglalkozása érdekelte legkevésbé Mátyás királyt. Sokkal inkább, hogy elejti-e vagy sem azt a ménkű nagy malomkövet.

FŐORVOS Hatásos entrée, kétségtelenül. Szerencsét hozott neki a királlyal való találkozás. Ma úgy mondanánk, jókor volt jó helyen. Ő is, meg az a malomkő is. És egy legenda vette kezdetét. Orvosi szempontból viszont, ha már Mátyás királynál tartunk, kevesen tudják, milyen köszvényes volt. Nemhogy lóra ülni, ülni sem bírt élete vége felé. Bécsbe, a „bús hada” után is egy speciális kocsi vitte, amiben végigállhatta az utat.

ASSZISZTENSNŐ Ezt sem tudtam. De most már tudom.

FŐORVOS A minap olvastam valamelyik lapban.

ASSZISZTENSNŐ Főorvos úr mindig meg tud lepni valami érdekességgel.

Kérdeznék is ezzel kapcsolatban valamit, ha meg tetszik engedni.

FŐORVOS Tessék csak!

ASSZISZTENSNŐ Miért kell főorvos úrnak mindig mindent leleplezni, kibelezni? Gyerekkorában is elrontotta a mesék végét?

FŐORVOS Nem, mert ha bele is fogtam egynek az olvasásába, általában a közepéig sem jutottam. Bugyutaságnak éreztem ugyanis a legtöbbjét. Nekem a mesekönyv Robin Hoodnál kezdődött. Meg James úrnál. Így, ahogy mondom, hisz honnan is tudhattam volna, hogy „Dzsémsz”-nek kell ejteni. Azzal kapcsolatban pedig, amit a leleplezésről kérdezett, azt tudom válaszolni: részemről ez csupán az érem másik oldalának vizsgálata. Az igazságos Mátyás az egyik oldal, a másik pedig az ember: a beteg ember. Merthogy királyoknál se szokás egészségesen menni a jóisten nyakára. Persze ezt nem hangsúlyozzák ki az életrajzukban. Pedig hozzátartozik.

ASSZISZTENSNŐ Az életmű azért mégiscsak fontosabb. Ha nézek egy Van Gogh festményt, maradjunk nála, ha már szóba került, nem az érdekel, mennyi abszint volt benne, ami miatt ferdére sikeredett neki a képen lévő ágy lába.

FŐORVOS Így is fel lehet fogni. De majd nézze meg azt a képét is, amit a saját füle levágása után festett magáról. Amikor összeveszett a barátjával, Gauguinnel. Nekem már az is elég, hogy az életműve, vagy ahogy franciásan szokták mondani: az oeuvre-je, önarcképekkel van tele. És mindegyik más.

ASSZISZTENSNŐ De hisz épp ettől jók. Ahogy a lélek megmutatkozik belőlük. Nem?

FŐORVOS De milyen lélek, Erzsike? Az isten áldja már meg magát!

ASSZISZTENSNŐ A halhatatlan lélek. Akármilyen is.

FŐORVOS Ha nem belgyógyász volnék, talán jobban hagynám magamat elbűvölni a lélek által, de ma már tudjuk, a szerelem is csupán kémia.

ASSZISZTENSNŐ Kémia?!… Ha így látja, főorvos úr, ne csodálkozzon, ha valaki, mint én is, azt tételezi fel magáról, hogy elrontotta a meséket kiskorában. Még hogy kémia!… Úgy kezdte az udvarlást is, hogy lépjünk egymással reakcióba, angyalom?

FŐORVOS Nem. Annyira nem, hogy csókot se azzal a jelszóval loptam, cseréljünk egymással milliónyi baktériumot, drágám. Ha úgy tettem volna, ma az agglegények számát gyarapítanám, be kell látnom. (Elhallgat.)

ASSZISZTENSNŐ A neje jutott eszébe, lefogadnám.

FŐORVOS Miből találta ki?

ASSZISZTENSNŐ Megérzés. Ő volt az első?

FŐORVOS Nem. Az elsővel megjártam. Naivul azzal kezdtem udvarolni neki,

hogy odaadnám érte a fél világot.

ASSZISZTENSNŐ Mire ő?…

FŐORVOS Hogy ő meg az egészet nekem, ha békén hagyom.

ASSZISZTENSNŐ (nevetve) Nem csodálom, hogy ilyen kezdés után elvonult a vár alól.

FŐORVOS A faluból is elmentem, annyira bántott.

ASSZISZTENSNŐ Lám-lám! Kiderül a végén, hogy a főorvosoknak is van lelkük.

FŐORVOS Akkor még nem voltam belgyógyász.

ASSZISZTENSNŐ Ennyi múlna a doktorin?

FŐORVOS (ajkát görbítve) Én már csak ilyen vagyok. (Elhallgat.) Egyébként ezt a szerencsétlen sorsú festőt egyedül mi mondjuk Van Gógnak, a hollandok valahogy úgy ejtik, hogy Fán Hókh. Mintha harákolnának. Amikor először hallottam hollandot élőben, vártam, mikor köp végre egy nagyot, s kezdi el normálisan képezni a hangokat. Később rájöttem, hogy mind így beszél. Nekik ez a normális.

ASSZISZTENSNŐ Összetehetjük a kezünket, hogy annak idején az orosz volt kötelező nálunk, nem ez.

FŐORVOS Emlékszik még a kák tyibjá zavút-ra?

ASSZISZTENSNŐ Még arra is, hogy nyikto nye atszúsztvujet. (Felnevetnek.)

FŐORVOS A régi szép idők.

ASSZISZTENSNŐ Azok. Csak vissza ne jöjjenek!

FŐORVOS Úgy érti, az oroszok? Nix kompót?

ASSZISZTENSNŐ Nix. Spájz van. (Nevetnek.) Az is üres.

FŐORVOS Hát igen, nix kompót.

ASSZISZTENSNŐ Chips van csak.

FŐORVOS Így hívják a kínai boltost maguk felé?

ASSZISZTENSNŐ Nem. De lehetne. (Nevetik.)

FŐORVOS Most, hogy így kiörömködtük magunkat, akár folytathatnánk is a munkát. Jut eszembe, ugye, nem jött még meg az a két hiányzó? Mi is a nevük?

ASSZISZTENSNŐ Illés meg Szabács. Nincsenek itt.

FŐORVOS Remek! Ha eddig nem jöttek, már nem is fognak, ergo még több időnk lesz. (gondterheltté váló arccal) Úgy lenne jó, ha minél spontánabbnak tűnne a dolog. Ki kellene találni valami bevezetőt.

ASSZISZTENSNŐ Bevezetőt?… Kérdezzük meg tőle, hányan várakoznak kinn.

FŐORVOS Ez az!

ASSZISZTENSNŐ Ketten maradtak…

FŐORVOS (az Asszisztensnő szavába vágva) … tehát azt fogja válaszolni, hogy már csak egy, mire én…

ASSZISZTENSNŐ (visszavéve a szót) … akkor ráérünk egy kis beszélgetésre.

FŐORVOS Pompás! És mivel kezdjem?

ASSZISZTENSNŐ Amivel nekem is szokta.

FŐORVOS Hogy ki a kedvenc költőm?

ASSZISZTENSNŐ (mint akinek már a könyökén jön ki) Radnóti.

FŐORVOS Úgy van. Radnóti Miklós. És miért?

ASSZISZTENSNŐ (saját kezével vezényelve az unásig hallott mondat ismétlése közben) Mert úgy szerette ezt a csöppnyi magyar hazát, mintha nem lett volna ő is…

FŐORVOS Erzsike!

ASSZISZTENSNŐ Igen? (értetlenül) Főorvos úr sem szokta tovább mondani.

FŐORVOS Tudom. De miért?

ASSZISZTENSNŐ Ha főorvos úr sem tudja, én honnét tudnám?

FŐORVOS És nem érzi úgy, Erzsike, hogy végre előrébb kellene lépnünk ebben is?

ASSZISZTENSNŐ Hogy értve?

FŐORVOS (nagyot nyelve) Ezen a maga nemében unikálisnak ígérkező napon hadd kérdezzek már magától is valami személyeset.

ASSZISZTENSNŐ Ha ettől még unikálisabb lesz…

FŐORVOS A leánykori neve, ugye…

ASSZISZTENSNŐ (nagyra kerekedő szemmel) A leánykori nevem?… Ja, értem. Kicsit komplikáltabb a Kovácsnál valóban.

FŐORVOS Mégsem szokott… Hogy is kérdezzem már? Na!… Szóval, kikeresztelkedtek?

ASSZISZTENSNŐ Nem, kérem, megmaradtunk katolikusnak. Rendes népek vagyunk mi. Párttag egyedül az anyai nagyapám volt. De ahogy mamám fogalmazott, mindössze annyi hasznuk származott belőle, hogy előbb tudták, mikor lesz áremelés. Mert mielőtt hivatalosan bejelentették volna, egy nappal előtte mindig megmondták nekik az alapszervi gyűlésen.

FŐORVOS (meglepődve) És mennyire katolikusok? Merthogy én azt sem

nagyon…

ASSZISZTENSNŐ Karácsony táján eszünkbe szokott jutni. Olyankor veszek adventi koszorút is, de hogy úgy mondjam, a ramadánt nem tartjuk.

FŐORVOS Gondoltam, hogy azt nem.

ASSZISZTENSNŐ Még valami mást is, főorvos úr? Esetleg…

FŐORVOS Nem, köszönöm. Kielégítette a kíváncsiságomat a pedigréjét illetően.

ASSZISZTENSNŐ Nekem úgy tűnik, mintha összezavarnom sikerült volna inkább. Már az ábrázata alapján a főorvos úrnak.

FŐORVOS Úgy érti, nagyon bután nézek?

ASSZISZTENSNŐ Hát elég unikálisan.

FŐORVOS Nem számít. Nincs semmi bajom.

ASSZISZTENSNŐ Eszerint hívhatom a következőt?

FŐORVOS Nézzünk szembe vele!

ASSZISZTENSNŐ (a papírokra pillantva) Egy férfi és egy nő. Melyiket inkább?

FŐORVOS (némi habozás után) A férfit.

ASSZISZTENSNŐ (kinyitja az ajtót, mely előtt Bajuszos urat látja álldogálni) Tessék, kérem, befáradni, (rámutat a mellette lévő ajtóra) és bent levetkőzni kisgatyára! (Visszaül a helyére.)

FŐORVOS (nagy levegőt véve néz rá) Eljött a perc, amikor kiderül, nagy nap lesz-e ez a mai. A tokaji borászok várhatják így a maceráció eredményét, ahogy most én a…

ASSZISZTENSNŐ A macerációét? (Kifelé nézve meg-megrándul a szemöldöke.)

FŐORVOS Azét bizony. És azt tudja-e, hogy kék szőlőből is lehet fehérbort csinálni?

ASSZISZTENSNŐ (elámulva) De hogyan?

FŐORVOS Egyszerű: nem szabad megvárni, hogy a szőlőszemek héjából

kioldódjon a színanyag. Ennyi a titka.

ASSZISZTENSNŐ Sose jöttem volna rá. Főorvos úr mindent tud.

FŐORVOS Ha mindent nem is, azért…

ASSZISZTENSNŐ Majdnem mindent.

(Hívásukra kinyílik a Vetkőző ajtaja, és egy szál kinyúlt, fehér alsónadrágban belép a soron következő páciens.)

BAJUSZOS ÚR Jó napot kívánok!

FŐORVOS Jó napot! (Végigméri.) Üljön fel, kérem, erre az ágyra.

ASSZISZTENSNŐ (alig bírja felemelni tekintetét a nyűtt alsóról) Hogy is hívják magát?

BAJUSZOS ÚR (elhelyezkedve az ágyon) Kisch-Szabó Antal.

ASSZISZTENSNŐ Kis… Két s-sel?

BAJUSZOS ÚR Nem, kérem. Sch-val.

ASSZISZTENSNŐ Sch-val?

BAJUSZOS ÚR Igen. Mint Egon Erwin.

ASSZISZTENSNŐ Mint Egon Erwin?… De hisz abban nincs is olyan!

BAJUSZOS ÚR Úgy értem, mint Egon Erwin Kisch.

FŐORVOS Ne ragadjon le, Erzsike, már a legelején! Az orvosin is volt egy sváb gyerek, aki az ihletet írta ch-val. Tetszik érteni? Ich-let. Szóval, ha sch, akkor sch. Nem mindegy magának? Ez a hü… jó ember már biztos feszült a hosszú várakozástól.

ASSZISZTENSNŐ (karórájára pillantva) Nem állunk rosszul időben.

(A szekrényajtó csukott szárnya mögül lassan kinyúl egy kéz, és óvatosan behúzza az eddig nyitott szárnyat. Senki nem veszi észre.)

FŐORVOS Attól még igyekezhet. Tegye fel szépen az ilyenkor szokásos kérdéseket!

ASSZISZTENSNŐ Máris. No, nézzük! Név, lakcím, született, anyja neve, TAJkártya… Jogosítványa van?

BAJUSZOS ÚR Nincs.

ASSZISZTENSNŐ Fogyaszt alkoholt?

BAJUSZOS ÚR Nem.

ASSZISZTENSNŐ Dohányzik?

BAJUSZOS ÚR Nem.

ASSZISZTENSNŐ Dolgozik?

BAJUSZOS ÚR Nem.

ASSZISZTENSNŐ Mióta?

BAJUSZOS ÚR Egy éve.

FŐORVOS Egy éve?

BAJUSZOS ÚR Igen. Miért?

FŐORVOS (köhécselve) Mindig is szerettem volna megkérdezni, hogy mit tud kezdeni magával egész nap, aki nem dolgozik. Olvas? Tévézik?

ASSZISZTENSNŐ (torkát köszörülve) Nem azt kellene először megkérdeznie, főorvos úr, hogy…? Tetszik tudni, mit.

FŐORVOS (beteg felé, miután kapcsolt) Ja, igen! Nos, vár még kint valaki? Vagy maga az utolsó? (megjátszva, hogy nem tudja)

BAJUSZOS ÚR Nem. Van még kinn egy nő.

FŐORVOS (tettetve a meglepetést) Csak egy? Remek! Ez esetben ráérünk pár percnyi beszélgetésre. Feltéve, ha az én Erzsikémnek sincs kifogása ellene.

ASSZISZTENSNŐ Éppen tudok mivel haladni közben.

FŐORVOS Helyes. Addig vigye gépbe a gyógyszereit ennek a… Miket is szed egész pontosan?

BAJUSZOS ÚR Összeírtam egy kockás papíron. Ott kell lennie a többi közt.

ASSZISZTENSNŐ De jól tette! (Megtalálja, felderül a képe.) Így kellene másoknak is, haladósabb lenne. (Ütni kezdi a billentyűzetet.) Ezt mind naponta szedi?

BAJUSZOS ÚR Igen. A nyugdíjam egyharmada rámegy.

ASSZISZTENSNŐ Elege lehet a veséjének… meg a májának. Nem hagyja, hogy kiszuszogják magukat.

BAJUSZOS ÚR Hagynám, de nem lehet.

ASSZISZTENSNŐ Ahogy nézem, egyiket sem szabad elhagyni. Be kell szedni mindet, ha egyszer ez a gyógymódja.

FŐORVOS (türelmetlenkedve) Amennyiben nincs több megbeszélnivalójuk, talán vissza is térhetnénk arra, amit…

BAJUSZOS ÚR (szavába vágva) Régen szerettem olvasni. Manapság inkább tévézek.

FŐORVOS Igen? És milyen a viszonya a filmekkel?

BAJUSZOS ÚR A régieknek a zenéjét találom idegesítőnek, a mostaniaknak meg…

FŐORVOS Mit mondott? A zenéjét?…

BAJUSZOS ÚR Azt.

FŐORVOS Ha az ötvenes, hatvanas évek harsány zenebonájára céloz, azért én sem vagyok oda. Rémes mai füllel. Nemrég ismételték a „Háború és béké”-t. Hogy az is milyen avíttá vált. (Látja a szeme sarkából, hogy Erzsike biztatóan néz rá, és ebből erőt merít.) Visszatérve az olvasásra, miket olvasott? Verseket például?… Mi jut eszébe mondjuk arról, hogy: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”?

BAJUSZOS ÚR A Hamlet.

FŐORVOS És arról, hogy: „Már egy hete csak a mamára gondolok…”

BAJUSZOS ÚR József Attila. „Ismertem, olyan szomorú kis legényke volt. Beszélt nekem a két énjéről akkor, amikor nekem már legalább három volt.”

FŐORVOS (meglepődik, s várja a folytatást) Ah, csak most kapcsolok. Hisz ez egy viszontkérdés volt, ugye?

BAJUSZOS ÚR Igen, az volt.

FŐORVOS (tanácstalanul) Elképzelésem sincs, ki írta.

BAJUSZOS ÚR Tersánszky Józsi Jenő.

FŐORVOS (úgy néz az Asszisztensnőjére, mintha azt kérdezné: „Na, mit szól?”) Esetleg tudna idézni másvalamiből is? Hozzáteszem, nem olyanra gondolok, hogy „Ej, mi a kő tyúkanyó, kend…”

BAJUSZOS ÚR Tudnék, de inkább ne vizsgáztasson.

FŐORVOS Dehogy vizsgáztatom! Csak beszélgetünk. Szeretnék megismerni egy rokkantnyugdíjast, ennyi az egész. Naponta mennek át a kezem alatt, döntök a sorsuk felől, pedig semmit nem tudok róluk.

BAJUSZOS ÚR Hát jó, legyen! „Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.”

FŐORVOS Nem ismerem. Ettől függetlenül jó.

BAJUSZOS ÚR Verlaine. Paul.

FŐORVOS Korán örül, ennyitől nem leszek vesztes. Kifogok én még magán! De

ne tegyünk úgy, mintha csak ketten lennénk. (az Asszisztensnőjéhez) Erzsike, a kedvemért nem szállna be a játékba? (a beteghez) Ő is érdeklődik ám az irodalom iránt.

ASSZISZTENSNŐ Én? Inkább ne!

FŐORVOS (kérlelőn) Naaa!

ASSZISZTENSNŐ Ez egyszer tessék megengedni nekem, hogy nemet mondjak.

FŐORVOS De hisz ez csak játék.

ASSZISZTENSNŐ Akkor sem.

FŐORVOS Most mit szégyenlősködik? Ne kéresse már magát!

ASSZISZTENSNŐ Én nem szégyenlősködöm. Egyszerűen nincs kedvem részt venni ebben a… játékban.

FŐORVOS De miért nincs? Magunk közt vagyunk.

ASSZISZTENSNŐ Nincs, és kész.

FŐORVOS Ugyan már! Ez nem elég indoknak.

(Az Asszisztensnő segítségkérőn néz Bajuszos úrra, aki olyan „szabadul, mihelyt enged” formán néz vissza rá.)

FŐORVOS Nos?… Mire jutott, míg hallgatott?

(Az Asszisztensnő ez alkalommal inkább biztatást kérőn pillant Bajuszos úr szemébe, aki egy alig észrevehető kacsintással bátorítja.)

ASSZISZTENSNŐ (derekát beadva) Hát jó! (A mennyezet felé emeli tekintetét, és úgy mondja, mintha onnan olvasná.) „Morzsa kutyánk, hegyezd füled, mit mesélek mostan neked, régi cseléd vagy a háznál, mindig emberül szolgáltál.”

FŐORVOS Bravó, bravó! (mint mikor iskolást tapsolnak meg a felnőttek) Megy ez magának, Erzsike.

ASSZISZTENSNŐ (megkönnyebbülve) Köszönöm! Nem gondoltam volna, hogy végig tudok mondani egy versszakot.

FŐORVOS Petőfit mindenki ismeri, még maga is. (Miközben beszél, leolvassa Erzsike szájáról, hogy: Rad-nó-ti. Észbe kapva fordul Bajuszos úr felé.) Radnótit… khmm… kedveli?

(Az Asszisztensnő visszatér a gépeléshez.)

BAJUSZOS ÚR Az érettségi óta nem vettem kézbe a verseit.

FŐORVOS Jó, hogy említi a gimnáziumot. Emlékszik még, mit is tanítottak a halálával kapcsolatban? Hogy kik ölték meg őt… Német fasiszták?

BAJUSZOS ÚR Valószínűleg. Nem emlékszem.

FŐORVOS A „Der springt noch auf” alapján véli így, ha jól sejtem. Az igazság azonban más. De hagyjuk most ezt!… Vesztettem az előbb, tehát ismét ön jön.

BAJUSZOS ÚR Én inkább abbahagynám ezt a játékot, engedelmével…

FŐORVOS Még egy utolsót!

BAJUSZOS ÚR Ha ragaszkodik hozzá… Átadom a kezdés jogát.

FŐORVOS (nekikészülve) Mennék, de csak állok. A megállóban csatlakozásra várok, s csak állok. Ugye, nem nekem hozzák azt a fekete virágot?

BAJUSZOS ÚR Modern költő lehet, de nem avantgardista. (A főorvos tágra nyílt szemmel figyel. Kedvére való, amit hall.) Kortárs?

FŐORVOS Mondhatni.

BAJUSZOS ÚR Akkor nem fog menni.

FŐORVOS Nem csodálom. Ezt nem olvashatta még sehol. Kiadatlan. Az én művem.

BAJUSZOS ÚR Gratulálok, főorvos úr!

FŐORVOS Köszönöm, igazán kedves. De most ön következik. Nem kell elkapkodni! Azon a pár percen nem múlik semmi.

BAJUSZOS ÚR (rövid elmélyülés után) Annyiszor becsaptak már. Hagytam. Ez lesz az utolsó becsapódásom. Miért pont ezt ne hagynám? Hadd jöjjön, aminek jönnie kell: a föld.

FŐORVOS (elismerően) Ez is jó. Csattanós a vége. De hogy ki lehet a költő?…

BAJUSZOS ÚR Nem tudja?

FŐORVOS Nem én.

ASSZISZTENSNŐ De főorvos úr!… (Bajuszos úr felé) Ez az első alkalom, hogy olyasmin kapom, amit nem tud.

FŐORVOS (kezét megadón felemelve) Bevallom férfiasan: fogalmam sincs, ki írta.

BAJUSZOS ÚR Ezt én.

FŐORVOS ÉS ASSZISZTENSNŐ (egyszerre) Maga?

BAJUSZOS ÚR Igen.

FŐORVOS Hihetetlen! (fejét vakarászva) Tartogat még más meglepetést is számomra?

ASSZISZTENSNŐ Én közben végeztem, főorvos úr.

FŐORVOS Nagyszerű! Akkor félre is tesszük az irodalmat. (Bajuszos úrhoz) Köszönöm a párbajt, kedves… Antal. Remek ellenféllel nemes igazán a viadal. (a papírjai fölé hajolva) Hát, maga jó régóta cukros.

BAJUSZOS ÚR Sajnos már több mint harminc éve vagyok inzulinhoz kötve.

FŐORVOS És még tablettát is szed rá.

BAJUSZOS ÚR Nem én találtam ki.

FŐORVOS Gondoltam. De kezdjük a vérnyomásával! (Előveszi a vérnyomásmérőt, és felcsatolja Bajuszos úr felkarjára.) Mennyi szokott lenni?

BAJUSZOS ÚR Idegállapot függő.

FŐORVOS Jó, de mégis?…

BAJUSZOS ÚR Százötven, százhatvan per nyolcvan.

FŐORVOS (rábólintva) Közben panaszkodjon, hogy haladjunk!

ASSZISZTENSNŐ Négyféle vérnyomáscsökkentőt szed?… És nem szédül?

BAJUSZOS ÚR Előfordul. A nefrológián azt mondták, hogy a vesém érdekében százhúsz-száztízre kéne levinnem, de olyan szerintem sose lesz.

FŐORVOS A szisztoléja most is magasabb a kelleténél, de ez ötven felé így szokott lenni. A diasztoléja viszont normálisnak mondható. Na, kezdje már azt a panaszkodást! Erzsike, maga meg írja, amit mondok.

ASSZISZTENSNŐ Igenis, főorvos úr.

BAJUSZOS ÚR A háziorvosom (kezdi nagy sokára) azzal adta vissza azt az űrlapot, amit neki kellett kitöltenie, hogy mindegy rajta van-e az összes betegségem, mert igazából nem az számít. (A főorvos arca megrándul, de KischSzabó rá sem hederít.) Azt viszont nem mondta meg, hogy akkor mi számít ezen az új felülvizsgálaton. Mi is?

(Az Asszisztensnő felszisszen. Abbahagyja a gépelést, és nyakát behúzva várja, mi lesz ebből. Rosszat sejt.)

FŐORVOS (letépve a vérnyomásmérő párnát) Ne szórakozzon velem! Azt sorolja, mi a panasza! Itt egyedül én tehetek fel kérdéseket. (Átrendezi a vonásait, hogy úgy tűnjön, mintha megenyhült volna.) De hogy lássa, nincs bennem rosszindulat magával szemben, térjünk vissza egy percre az irodalomhoz. Ki vagy mi jut eszébe erről úgy általában?

BAJUSZOS ÚR Például Bohumil Hrabal.

FŐORVOS Hrabal? Nocsak! És miért pont ő?

BAJUSZOS ÚR Talán azért, mert neki volt bátorsága kiugrani a kórház ablakán, az ötödikről. Úgy halt meg.

FŐORVOS Hja, kérem! Hát miért olyat választott példaképéül, aki a

vadászpuskája csövébe nézett bele? Mint az a Hemingway. De érdekes, amit mond. Nagyon érdekes. Ha jól értem, ön gyávább ennél.

BAJUSZOS ÚR Másképp csinálnám, az biztos.

FŐORVOS És hogyan? Ha nem vagyok indiszkrét.

BAJUSZOS ÚR Nem ezen szoktam törni a fejem.

FŐORVOS Szerintem mindent elkövetne, hogy puhábbra essen.

BAJUSZOS ÚR Lehet.

FŐORVOS Talán még az orvosát is képes lenne kilökni ennek érdekében azon a kórházi ablakon, ugye?

BAJUSZOS ÚR Magam előtt? Azt azért nem hiszem, de…

FŐORVOS De nem kizárt?… Látja, látja, ez a baj magukkal: potenciális öngyilkosokkal, hogy nemcsak élni félnek, meghalni is. Elég őrültek ahhoz, hogy kivessék magukat az emeletről, ám a betont túl keménynek ítélik. Halni kívánnak, megütni magukat… azt viszont nem. Ha vesszük ennek a fordítottját, ki is derül, mi a baj tulajdonképpen a rokkantnyugdíjasokkal. Élni szeretnének, dolgozni azonban… Tudja, kérem, attól, hogy elérte pár nyavalya, még nem kellene feladnia. Feltételezem, ismeri azt a szót, hogy: újrakezdés.

BAJUSZOS ÚR Sajnos nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy fák módjára rögtön másikat tudjak növeszteni a letört csúcság helyett. Nézze el nekem! De ha megmutatja, hogyan kell, esküszöm, utánacsinálom.

FŐORVOS (fölényben érezve magát) Úgy látom, ön valamiért ellenséges az orvostársadalommal szemben. De téved, ha azt képzeli, nyomot hagy bennem. Én ugyanis nem vagyok emlékkönyv, hogy mindenfélék firkálgassanak belém. Javaslom, oda térjünk vissza, ahol abbahagytuk. Panaszkodjon!

BAJUSZOS ÚR Minek? Maga arról híres, hogy nem érez részvétet senki iránt.

FŐORVOS Én?… Én nem érzek részvétet? Én aki, meggyászolom még az elhullott pintyeimet is?

BAJUSZOS ÚR A pintyeit? A kis drágáit?

FŐORVOS Sértegetni akar?

BAJUSZOS ÚR Isten ments!

FŐORVOS Örülök. Ez esetben lenne szíves panaszkodni végre?

BAJUSZOS ÚR (beletörődőn) Ahogy óhajtja. Első panaszom az, hogy a

novemberi felülvizsgálatomkor több betegségemet is figyelmen kívül hagyták. Sem a leletek közti felsorolásban, sem a diagnózisok közt nem lett feltüntetve például az artropátiám, a neuropátiám és a glaukómám. Ezek elkerülték talán a figyelmüket? Így könnyebb volt kirúgni, ugye?

FŐORVOS Nem értem, miért nekem sorolja ezeket. Most látom magát először.

BAJUSZOS ÚR Nem én tehetek róla, hogy ez alkalommal önhöz lettem beosztva. A munkaügyi szakértő azzal búcsúzott tőlem a múltkor, mintegy saját magát mentegetően, hogy bizottsági döntés fog születni. Ön nem tagja ennek a bizottságnak? Vagy egyre megy, hogy kiről-miről van szó?

FŐORVOS Ha nem értett egyet az előző határozatban foglaltakkal, miért nem fellebbezte meg?

BAJUSZOS ÚR Mert olyasmit fellebbeztem volna meg, ami év végével érvényét vesztette. Január egytől új szabályok a mérvadóak. Gondolom, nem mondtam újat ezzel.

FŐORVOS Nincs abban a helyzetben, hogy szemtelenkedjen velem.

BAJUSZOS ÚR Abban tényleg nem. De ha ez önt ennyire zavarja, ne térjünk vissza inkább az irodalomhoz?

FŐORVOS Utoljára mondom: a panaszait sorolja!

BAJUSZOS ÚR Azt sorolom, ha nem venné észre. Egyben meg is ragadnám az alkalmat, hogy megkérjem, ha netalántán találkozna az egy szobával arrébb szorgoskodó kollégájával, adja már át neki mindazt, amit tőlem hall egy üzenet formájában! Nem volt még az olyan régen, hogy ne emlékezne rám. A múltkor, amikor a zöldhályoggal kezdtem, azzal állított le, hogy el bírja olvasni a papírjaimat. Mégsem olvasta volna el?

FŐORVOS (gúnyosan) Lesz szabad másvalamit is?

BAJUSZOS ÚR Hogyne! A novemberi elutasítás indoklásában azt írta a kollégája, hogy…

FŐORVOS Nem érdekel, mit írt. Ami itt kerül papírra, az számít majd egyedül.

BAJUSZOS ÚR Értem.

FŐORVOS (száját szélesebbre húzva) Nos, van még?

BAJUSZOS ÚR Lenne, de… Minek folytassam?

FŐORVOS Ha csak ezt tudja, tényleg nem szükséges. Aki nem hajlandó együttműködni, azzal nincs mit kezdeni. De hogy lássa, kivel van dolga, kivételesen megengedem Erzsikének, hadd tegyen fel ő kérdést magának. Hátha csak rám allergiás. Na, Erzsike, hallotta?

ASSZISZTENSNŐ De főorvos úr, én nem is tudom hirtelen…

FŐORVOS Bátran! Hisz egy ember sorsa van a kezünkben.

ASSZISZTENSNŐ (Bajuszos úrhoz, akadozva) Van szüksége… segédeszközre a… járáshoz?

BAJUSZOS ÚR (a főorvos szemébe nézve) A biciklimet szoktam tolni, mint néhai anyósom, mert úgy érzem, fiatal vagyok még a bothoz.

ASSZISZTENSNŐ (annak láttán, hogy a Főorvos további kérdésekre biztatja) A papírjai alapján gyakran jár fizikoterápiára az ízületeivel. Tulajdonképpen mi baja mondjuk… az ujjainak?

BAJUSZOS ÚR (nem birkózik tovább a főorvos tekintetével) Hogy is mondjam? Ezekkel már nehezen tanulnék meg makramézni. (A főorvosnak nem tetszik a kedélyes válasz, de nem szól közbe.) Van, mikor a fenekemet is alig bírom kitörölni velük.

ASSZISZTENSNŐ Mert? Nem ér el odáig?

(Erzsike butácska kérdése csak a Főorvosból vált ki haragvó indulatot, a betegből nem.)

BAJUSZOS ÚR Hát ez az, hogy muszáj elérni, viszont utána kiegyenesedni, no,

az nem mindig sikeredik.

FŐORVOS (képtelen tovább hallgatni) Magának fog rosszul esni, ha mi sem vesszük komolyan, amit maga sem. Úgyhogy ne komolytalankodja el, kérem, a saját érdekében.

BAJUSZOS ÚR Akit egyszer már kivégeztek, nem fél attól, hogy másodjára is halálra ítélik.

FŐORVOS Maga tudja.

ASSZISZTENSNŐ Kérdezzek még mást is, főorvos úr? (Látszik, hogy semmi kedve újabb kérdésen törni a fejét.)

FŐORVOS Nem kell. Nagyon unszimpatikussá vált a fülemnek ez a gúnyos hangnem.

ASSZISZTENSNŐ (ártatlan barika szemekkel) Én nem éreztem gúnyosnak.

FŐORVOS (ellentmondást nem tűrően) Ha én azt mondom, hogy az volt, akkor az volt. (Bajuszos úrhoz) Maga felöltözhet.

(Bajuszos úr lekászálódik az ágyról, és indul öltözni szó nélkül.)

FŐORVOS (felpiszkáltan közelít a fülke csukott ajtajához) Majd kiadjuk a papírjait. (Mielőtt ellépne onnan, még eszébe jut valami.) És ne képzelje magát két lábon járó látleletnek!

BAJUSZOS ÚR (nyugodt hangon) Pedig az vagyok. Sőt mind azok vagyunk. Ha maga nem is, mások észre fogják venni.

FŐORVOS (kihagyva egy levegővételt) Mutathatna némi megértést irántam! (átkiabálva az ajtón) Hallja?

BAJUSZOS ÚR Mutathatok, ha szükségét érzi. Annál is inkább megértem, mert ön szintén áldozat a maga módján, csak még nem tud róla. Azzal védekezik, hogy…

FŐORVOS Az én lelkiismeretem tiszta. (Tenyerével az ajtóra verve tiltakozik.)

BAJUSZOS ÚR Mint mindenkié, akik utólag arra hivatkoztak, hogy parancsot teljesítettek.

FŐORVOS A direktívák egyértelműek, idomulni kell hozzájuk.

BAJUSZOS ÚR A megfelelési kényszer… Ugye az tehet mindenről?

FŐORVOS (ide-oda járkálva a fülkeajtó előtt) Ha úgy vesszük, a főorvosi szerep is csak szerep, mint mondjuk a… történelemtanároké. Az egyik évben még

ellenforradalomként tanították ötvenhatot, a rákövetkezőben meg már forradalomként. Érdekes mód egy sem köpte le magát a tükörben közülük, pedig fáklyának hiszik magukat ma is.

BAJUSZOS ÚR És ezt honnan veszi? Mitől olyan biztos benne?

FŐORVOS Hogy honnan?… (szembefordulva az ajtóval) Mondok egy példát. Mit gondol, a törökökön kívül még kik nem örültek Budavár 1686-os ostromának, a híres visszafoglalásnak?… Buda lakói. (Elhallgat.) És nemcsak az ott élő görög, örmény, s egyéb nációk kalmárjai, a magyarok sem. Az érdek, mint tudjuk, nemzetek feletti. Az érdek! Az a fontos.

(A fülkében ettől olyan csend támad, mintha már nem is volna benn senki. A fülelni kezdő főorvost ezért rezzenti meg Kisch-Szabó hangja.)

BAJUSZOS ÚR Köszönöm, hogy ezt kimondta. Hogy volt elég… „bátor”. Remek végszó, nincs több kérdésem. Egyébként magam is osztom azt a véleményt, hogy ha mindenkit Izsáknak hívnánk, aki a tál lencsét választaná a mai világban, lenne belőlük minimum egy milliárd. (Ajtócsapódás jelzi, hogy túlnan elhagyta a fülkét.)

FŐORVOS (egyhelyben toporogva gyűrögeti a sztetoszkópja zsinórját, aztán hozzávágja a kétajtós szekrényhez) Elegem van ebből a sok hülye…

ASSZISZTENSNŐ … betegből. (Fejezi be helyette.)

FŐORVOS Le ne írja! Le ne írja!

ASSZISZTENSNŐ Jaj, jó hogy tetszik szólni, megzavarítanak ezek engem is. (Úgy próbál tenni, mintha nem vette volna észre, mi történt a sztetoszkóppal.) Legyen szíves már idepillantani! Ezt a gyógyszert nem dupla v-vel kellene írni?

FŐORVOS (felveszi a sztetoszkópját, odamegy, ám az arcát a kezébe temeti) Ne haragudjon, Erzsike, most nem fog az agyam. Felőlem írhatja tripla v-vel is. Tök mindegy. Gépeljen inkább!

(Hátuk mögött résre nyílik a szekrényajtó, és kidugja bamba képét Ferike, hogy mi lehetett az a koppanás. Az Asszisztensnő hangja hallatán húzódik vissza.)

ASSZISZTENSNŐ Maradhat, amit a múltkor vittek be a gépbe?

FŐORVOS Maradhat. Illetve mégsem.

ASSZISZTENSNŐ Mégsem?… De hát mi változhatott volna ilyen rövid idő alatt? Semmi.

FŐORVOS Dehogynem: a jogszabály.

ASSZISZTENSNŐ Három hónappal ezelőtt ötvenhárom százalékos volt. A legutóbbi kiszórás előtt pedig hatvanhét.

FŐORVOS Most negyven alatt lesz, ha jól számolom.

ASSZISZTENSNŐ Negyven alatt?… Akkor rehabot sem fog kapni.

FŐORVOS Az lehet. De hogy fog örülni, mennyivel egészségesebb lett egy csapásra.

ASSZISZTENSNŐ Papíron!

FŐORVOS Papíron. Ebben az országban ez a fontos, nem? Hogy kinek miről van papírja. Hát neki mostantól erről lesz.

ASSZISZTENSNŐ Ezt azért még át lehetne gondolni. És ha fellebbez?

FŐORVOS Hova? Minek?

ASSZISZTENSNŐ Másodfokra.

FŐORVOS Próbálkozni próbálkozhat.

ASSZISZTENSNŐ Hátra sem küldjük?

FŐORVOS Miért ne küldenénk? Azoknak a „szakértőknek” is el kell tölteniük a munkaidejüket valamivel.

ASSZISZTENSNŐ A dátumot mindenesetre átjavítom.

FŐORVOS Jó, javítsa. (A szövegbe belenézve rábök a monitor egy pontjára.) Ezt itt fogalmazza át!… Meg ezt… és ezt a részt is. Aztán nyomtassa ki, úgy, ahogy szokta! Addig kiadom a régi papírjait ennek a… Már úgyis végzett az öltözködéssel.

(Bent fokozatosan eltompul a fény. A billentyűzet kopogása hallatszik legtovább.)

(Fény a folyosón. A várakozó Bajuszos úr a padok túloldalán járkál fel s alá. A kezében paksamétával kilépő Főorvos meglátja a hátulról érkező Takarítónőt.)

FŐORVOS (a Takarítónőhöz) Lesz szíves egy pillanatra megállni, kérem! (Félig nyitva hagyja maga mögött az ajtót.) Lenne pár szavam magához.

TAKARÍTÓNŐ Jó napot, főorvos úr! Miben segíthetek?

(Bent az Asszisztensnő felfigyel az ismerős hangra. Fülelni kezd. A későbbiek során különböző arckifejezésekkel és kézmozdulatokkal kíséri a párbeszéd alakulását.)

FŐORVOS Csak azt szeretném megtudni, hogy reggel, takarítás közben maga tette-e odébb a fogasomat a nagy szekrény elől.

TAKARÍTÓNŐ A fogast?

FŐORVOS Azt bizony.

TAKARÍTÓNŐ A szekrény elől?

FŐORVOS Onnan, onnan.

TAKARÍTÓNŐ Nem rémlik. Mert?

FŐORVOS Csak mert nem szeretem, ha mások önhatalmúlag arrébb tesznek dolgokat onnan, ahova én tettem.

TAKARÍTÓNŐ Aha. Most már értem. De így sem emlékszem. Nem szoktam észben tartani, hogy kapkodás közben mit rakok félre az útból. Kára lett talán a főorvos úrnak belőle?

FŐORVOS Nem, csak…

TAKARÍTÓNŐ Akkor meg…? Nem bírta egyedül visszatenni a helyére?

FŐORVOS Nem erről van szó.

TAKARÍTÓNŐ Hát miről? (megvastagítva a hangját) Ürügyet keres arra, hogy engem is kirúghasson vagy kirúgathasson, mint ezeket?

FŐORVOS (meghökkenve az ellentámadástól) Eszemben sincs.

TAKARÍTÓNŐ Nincs? Akkor eresszen, hadd menjek dolgomra! Azt a fogast meg rajzolja körbe krétával vagy tegyen rá egy táblát, hogy: „Frissen permetezve!”, és akkor biztos nem nyúlok hozzá. Akar még valami mást is tőlem, vagy mehetek?

FŐORVOS Hát, ha már így kérdezi… Régóta szeretnék hangot adni annak a véleményemnek, hogy ha lenne rendfokozatuk a takarítóknak, maga már az őrmesterségnél tartana.

TAKARÍTÓNŐ Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem dicséretnek szánta, én azonban mégis annak veszem. Engem nem fog megsértődve látni. Már csak azért se, hogy ne legyen min örülnie. Most pedig vegye le rólam azokat a virsli ujjait!… Köszönöm!

(A faképnél hagyott Főorvos zavartan pislog maga mögé. Bánja, hogy nyitva hagyta az ajtót, mert így mindent hallhatott az Asszisztensnője. Amikor meglátja Bajuszos urat, magához inti.)

FŐORVOS Lesz szíves az utolsó ajtóhoz fáradni! (Átadja neki a paksamétát.) A munkaügyi szakértőtől fogja visszakapni az igazolványát.

(A Takarítónő vissza-visszanéz, mint aki szeretné kivárni, hogy mi lesz ennek a vége.)

BAJUSZOS ÚR (átveszi, ami az övé, de nem engedi el a Főorvos kezét) Doktor úr, tudja, hogy itt, ezen a folyosón van egy konnektor a plafonon? (Leolvassa a Főorvos arcáról, hogy nem hisz neki, ezért kinyújtott karjával odamutat.) Ott, ni! Látja már?

(A színpad szélén megálló Takarítónő is odanéz.)

FŐORVOS És? Mit akar ezzel?

BAJUSZOS ÚR Ha megtenné, hívja már fel a kollégája figyelmét is erre. Mert szeretném, ha mostantól én jutnék eszükbe róla.

FŐORVOS Miről is? Egy konnektorról?

BAJUSZOS ÚR Igen. Valahányszor hazaindulnak a „jól végzett” munka örömével. Hogy ne csak egy legyek a sok százból… hogy ne csak eggyel jelentsek többet mindazok közül…

FŐORVOS Akik?… Ha úgy érti, hogy annak a konnektornak is tönkre lett téve

az „élete” azzal, hogy oda lett felszerelve, nos, ezt inkább a pszichiátrián adja elő. Ők készséggel segítenek a felelőskeresésben magának. Folyosó végén jobbra.

(Egy pillanatra megfagy körülöttük a levegő. Bajuszos úr mozdul először. Nyúl a fejfedőjéért, és hátat fordít neki.)

(A Főorvos elnéz a folyosó vége felé, és mintha érezné magán az ott várakozók vádló pillantásait, gyorsan lesüti a szemét. Zavarában végigsimít köpenye gallérján, lesöpörnivalót keresve rajta. Tekintete nem tud elsiklani az ujjai felett, egy pillanatra megakasztja a virsli vagy nem virsli kérdése, de nem tölti az időt vele. Keze már a kilincsen, amikor megelevenedik az eddig szobornak hitt Szemüveges nő.)

SZEMÜVEGES NŐ Gondolt már arra, főorvos úr, hogy ha elfogynak a kivégzendők, hóhérokra sem lesz szükség többé?

(Az Asszisztensnő ábrázatán egyik végletből a másikba csapnak az érzelmek, odébbről a Takarítónő csúfondáros kacaja hallatszik. A Főorvos dühödten vágja be maga mögött az ajtót, Bajuszos úr pedig a Szemüveges nő mellé roskad, és lehajtja fejét.)

2. ASSZISZTENSNŐ (hüledezve) Mi ütött ezekbe ma?

FŐORVOS Én sem értem. (Úgy nyúl a torkához, mintha szorítaná a nyakkendője, pedig nem az fojtogatja.) Eddig nem volt szokásuk feleselni

velem. Egyelőre ne hívjon be senkit, le kell ülnöm pár percre. Kétszáz is lehet a pulzusom. (Szuszogva lerogy a székére. Lógó feje miatt a tekintete ismét az ujjaira téved. Ezúttal alaposabban megvizsgálja, hogy tényleg virslik-e.)

FŐORVOS (mintha magában beszélne) Igaz, hogy a jegygyűrűmet régóta nem bírom lehúzni, de az, hogy virslik lennének az ujjaim, erős túlzás. Ilyeneket csak a rosszindulat mondat a nőkkel. És a jelek szerint ez a takarítók réme sem kivétel ebben.

ASSZISZTENSNŐ (kezét a füléhez emelve) Mi tetszik?

FŐORVOS Semmi sem tetszik.

ASSZISZTENSNŐ Úgy értem, mit néz a kezén, főorvos úr? Szálka ment bele? Ha igen, szívesen kipiszkálom. Van egy tű a fiókomban.

FŐORVOS Az ujjaimat nézem, de nem szálka miatt.

ASSZISZTENSNŐ Akkor miért?

FŐORVOS Ugye Erzsike szerint sincsenek virsli ujjaim? (Ahogy felemeli, látszik, hogy azok, de az Asszisztensnő tudja, mit kell felelnie.)

ASSZISZTENSNŐ Hogy lennének? Kis tömzsik, de semmiképp sem virslik.

(Bár a válasz szívderítő, a Főorvos fásultsága nem múlik el maradék nélkül.)

FŐORVOS (magában beszélve) Túl sok ez nekem mára. Kezdődött azzal a paraszttal a vécében, aztán jött Ferike az anyjával és Kisch-Szabó a hülye konnektorával… most meg a virslizős Bori néni. (Nézi az ujjait.) Csudát virslik! Épp az imént mondta Erzsike is, hogy nem azok. (Hallja, hogy most is beszél hozzá, de csak másodjára fogja fel, mit.)

ASSZISZTENSNŐ Az isten áldja meg, főorvos úr, ne lógassa már a fejét! Nem dőlt össze a világ.

FŐORVOS Az tényleg nem.

ASSZISZTENSNŐ Hát akkor? Úgy leeresztette fülét, farkát, mint aki az elbocsátását kapta kézhez. Kis dolog ez nagyon.

FŐORVOS Gondolja?

ASSZISZTENSNŐ Egyszer úgy tetszett fogalmazni, hogy mi, nők aszerint teszünk különbséget kis és nagy dolgok között, hogy ami miatt érdemes hisztériázni, és ami miatt nem. Ha meg tetszik engedni, ez semmiképp sem olyasmi, ami miatt megérné kiborulni.

FŐORVOS A virslin már túl vagyok. (Elrakja a kezét.)

ASSZISZTENSNŐ És mi az, amin még nem?

FŐORVOS Tudja azt maga. Hogy mi lett a nagy nekibuzdulásunkból, az fáj legjobban.

ASSZISZTENSNŐ (próbálja pozitívan felfogni) Vegyük a jó oldalát: unikálisnak elég unikálisra sikeredett, nem?

FŐORVOS De. Csakhogy én nem így képzeltem.

ASSZISZTENSNŐ Ember tervez, isten végez.

FŐORVOS Igen, így is lehet mondani, hogy jól pofára estünk. Utólag belegondolva kár volt hozzáfogni. Ha tudom, hogy ez lesz, inkább fel se kelek. Elátkozott nap ez a mai. Okulnom kellett volna abból, ahogy elkezdődött. Ha tudná…

ASSZISZTENSNŐ Tudom, főorvos úr.

FŐORVOS Tudja? Kitől?… Bori nénitől?

ASSZISZTENSNŐ Ühüm.

FŐORVOS Ha rajtam múlna, az elsők közt távolítanám el innen.

ASSZISZTENSNŐ Miért tetszik ilyet mondani? Ha valaki nem tehet semmiről, ő aztán tényleg nem.

FŐORVOS Nem-e? Ő a legpletykásabb nőszemély, akivel valaha is találkoztam. Ha bakter lenne a vasútnál, mindenki tudna mindenről az egész szárnyvonalán. Ráadásul folyton belebotlok. Mintha a nyomomban járna. És az előbb ki is röhögött. Hallotta, nem?

ASSZISZTENSNŐ Mégis inkább őt választanám, mint ezt a Kisch-Szabót, ha döntenem kellene kettejük között.

FŐORVOS Őt bizony jól kifogtuk.

ASSZISZTENSNŐ Bizony ki.

FŐORVOS Éreztem én, hogy nem kellene erőltetni ezt a dolgot, főleg nem egy ilyen escéhással. De maga annyira erőszakos volt velem, szinte rám tukmálta.

ASSZISZTENSNŐ Én?

FŐORVOS Maga, maga. A mimikájával meg a gesztusaival. És mindazzal, ami

idevezetett. Amikkel előtte heccelt fel.

ASSZISZTENSNŐ Elnézést, de én csupán arra emlékeztettem, amire főorvos úr kért meg, hogy emlékeztessem időnként, ha…

FŐORVOS Jól van, jól van, ne kezdje el megint! Vén szamárként megtanulhattam volna már, hogy a végén úgyis a férfinek kell elnézést kérni a nőtől, függetlenül attól, hogy melyiküknek volt igaza a vitában. Zárjuk is le!

ASSZISZTENSNŐ Zárjuk!

FŐORVOS Helyes.

ASSZISZTENSNŐ Zárómondatként arra az egyre kérem főorvos urat, hogy ne idegesítse fel magát a történteken. Nem éri meg, hogy a szívére vegye.

FŐORVOS Legyen nyugodt, Erzsike, nem most fogok gutaütést kapni. S főleg nem ezektől. Tisztában vagyok vele, hogy aki nem hagyja magát megváltani, azt nekem sem fog sikerülni. Egy ilyen Egon Erwinbe…

ASSZISZTENSNŐ Sch-val!

FŐORVOS … Jézusnak is beletörne a bicskája. Keménynyakú nép ez, mondaná. Pontosabban: ez is. Nem csoda, hogy Szent Istvánnak se ment szép szóval. Ütniük kellett előbb a kereszttel, hogy meghajoljanak előtte. Nekem meg

sétabotom sincs, nemhogy krucifixem.

ASSZISZTENSNŐ Még az a jó!

FŐORVOS Tudom ám én, hogy miért engednek meg maguknak ilyen hangot… Mert őket még abban a rendszerben szocializálták, amikor azt énekeltették mindenkivel, hogy: „Fel vörösök, proletárok!” Az idő azonban nem nekik dolgozik. Húsz-harminc év múlva egy sem lesz, aki visszasírja a tizenötötvenes vagdalthúst.

ASSZISZTENSNŐ Biztos igaza van főorvos úrnak.

FŐORVOS De hogy addig mi lesz?… Ha így megy tovább, egy szép nap megérjük, hogy valamelyik azzal kezdi: ő nem kartoték adat, mert a szíve még vágyat érlel. A költővel szólva. (Leül, tesz-vesz, és önkéntelen fütyülni kezdi az általa említett induló dallamát.)

ASSZISZTENSNŐ Szerintem, amin az ember nem bír változtatni, azt el kell fogadni úgy, ahogy van, oszt kész.

FŐORVOS Na, ezt most jól megaszonta, Erzsike. Fején találta azt a bizonyos szöget. Eszembe is juttatott vele egy másik mondást.

ASSZISZTENSNŐ Melyiket?

FŐORVOS Azt, hogy egy szög miatt sántul le a ló is.

ASSZISZTENSNŐ Nem hallottam még. Mit jelent?

FŐORVOS Azt, hogy néha jelentéktelennek látszó dolgok miatt is komoly baja származhat az embernek. Hát nem furcsa, hogy pont most jutott eszembe?

ASSZISZTENSNŐ Véletlen lehet csupán.

FŐORVOS Amit mi annak hiszünk, két szükségszerűség találkozása voltaképpen. Annak idején így tanították legalábbis a…

ASSZISZTENSNŐ Úgy tetszik érteni, hogy az a nagyszájú asszony lenne az egyik szükségszerűség?

FŐORVOS Könnyen lehet.

ASSZISZTENSNŐ És a másik? Ez az Egon Erwin sch-val?

FŐORVOS Akár. De inkább az a kérdés, hogy hol vagyok én ebben az egyenletben. S hogy ki lesz a kontravariáns?

ASSZISZTENSNŐ Olyat még nem láttam bejönni ezen az ajtón, pedig már

sokféle nép megfordult itt.

FŐORVOS Nem szó szerint kell venni. Ez egy matematikai fogalom.

ASSZISZTENSNŐ Értem én. Mint az egyenlet. Ha úgy veszi, főorvos úr, az X meg az Y már meg is van. Csak azt kellene megtudni, hogy ki lesz a Z.

FŐORVOS Tartok tőle, kiderül, Erzsike. Ha nem akarom, akkor is. De majd úgy fogom fel én is, hogy: isten nagy, játszik velünk.

ASSZISZTENSNŐ Isten lenne a kontravariáns főorvos úr szerint?

FŐORVOS Ő inkább a konstans. Aki a sakktáblát alánk rakta, és aki megdorgál bennünket, ha szabálytalanul lépünk. Ha valaki ló, csak L alakban ugrálhat; ha futó, akkor csak a színén keresztben. És így tovább.

ASSZISZTENSNŐ Ha tudnék sakkozni, biztos jobban érteném, mit akar ezzel mondani, de én legtöbbet a tévé előtt ülök.

FŐORVOS Mások is. Csak az nem mindegy, hogy mit néz. Erről például mi jut eszébe? (Ökölbe szorított kezét könyökből előre lökdösi, s közben nagyokat füttyent hozzá.)

ASSZISZTENSNŐ De főorvos úr!… (Elpirosodik.)

FŐORVOS És ennek az Egonnak mi jutott volna eszébe?

ASSZISZTENSNŐ Szerintem ugyanaz, ami nekem.

FŐORVOS Ennek? Dehogyis!… Ennek Fellini Amarcordja.

ASSZISZTENSNŐ Tőle kitelt volna, az hétszentség!

FŐORVOS Abban a jelenetben van, amikor egy férfi azt ordítozza a fa tetejéről, hogy nőt akar azonnal.

ASSZISZTENSNŐ Inkább ne részletezze, főorvos úr.

FŐORVOS Csak hogy értse, Erzsike.

ASSZISZTENSNŐ Értek én mindent, korán be lettem avatva.

FŐORVOS Félreért. Én ezzel mindössze arra szerettem volna ráirányítani a figyelmét, hogy az ilyen Egonok nemcsak nézik a filmeket, hanem meg is jegyzik a bennük elhangzókat. (mélyen Asszisztense szemébe nézve) „A delfinek értelmes állatok, a fogorvosom is mondta.”

ASSZISZTENSNŐ Ezt én is hallottam már. Ugyanahhoz a fogorvoshoz járnánk?

FŐORVOS (csalódottan) Kétlem.

ASSZISZTENSNŐ Akkor nem tudom. De főorvos úr szerint is vannak olyan kérdések, amikre sosem kapunk választ. Mint például, hogy az olaszok miért rövid i-vel ejtik a Ginát, és miért hosszúval a Ginót?

FŐORVOS Vagy hogy miért haltak ki Heisenberggel és Schrödingerrel a filozofáló fizikusok? A szellemük azonban mintha köztünk maradt volna. Egy ismerősöm szerint az utódaiknak ma is azt szokásuk mondogatni, amikor kísérletet végeznek, hogy azért kell várni, mert még isten sem tudja, mi lesz a végeredmény.

ASSZISZTENSNŐ Most már értem, miért vágott bele főorvos úr ebbe a bizonytalan kimenetelű próbálkozásba. Azt szerette volna megtudni, hogy isten mit süt ki belőle.

FŐORVOS Nem egészen. Ezt én akartam kisütni egyedül. Őt kihagytam volna. Alighanem azért is sikeredett ilyen gyatrára.

ASSZISZTENSNŐ Több sütőpor kellett volna bele.

FŐORVOS Vagy sütőpapír az aljára, hogy le ne égjen. (Elmereng.)

ASSZISZTENSNŐ Egyvalaki még vár odakint a sorára.

FŐORVOS Csak nehogy ő legyen a láthatatlan kéz, aki felírja a falra nagy betűkkel: MENE, MENE, TEKEL, UFARSZIN!

ASSZISZTENSNŐ Jaj, főorvos úr, ma valahogy olyan furcsán fejezi ki magát.

FŐORVOS Lehet. De a betegek kezdték, nem én.

ASSZISZTENSNŐ Lenne egy tippem, ki beszélhette tele a fejüket hülyeséggel.

FŐORVOS Kicsoda?

ASSZISZTENSNŐ Aki reggel itt veszett el. Tetszik emlékezni? Már volt róla szó.

FŐORVOS Rémlik valami. Az a hadonászós, ugye?

ASSZISZTENSNŐ Igen. Végső soron megkerülhetett azóta.

FŐORVOS Jól érzem, hogy elhallgat előttem valamit vele kapcsolatban?

ASSZISZTENSNŐ Jól. De nem olyan fontos.

FŐORVOS Mi?

ASSZISZTENSNŐ Hát, hogy olyan…

FŐORVOS Ne kíméljen! Degenerált, ugye?

ASSZISZTENSNŐ Nincs miért tagadni.

FŐORVOS És mennyire? Nagyon?

ASSZISZTENSNŐ Hogy őszinte legyek, mint a pudvás retek, olyan lehet a feje belül.

(Mögöttük megreccsen a nagy szekrény.)

FŐORVOS (odakapja a fejét, de csak egy pillanatra) Akkor már meg is van a járvány forrása. Ha jobban belegondolunk, normális embernek fel sem tűnne az a konnektor, hisz mi nézegetnivaló van egy plafonon. De akinek a kognitív képességei mélyen alulmúlják az átlagot…

ASSZISZTENSNŐ Igen, így is lehet mondani, hogy tökhülye.

FŐORVOS Az értelme ugyanaz valóban, csak nem olyan direkt. (Megint a szekrény felé fordul, de most hosszabban elidőz rajta. Rájön, hogy csukva van, amit ő nyitott ki.) Erzsike, maga hajtotta be a szekrényem ajtaját?

ASSZISZTENSNŐ Én ugyan nem. Hozzá se nyúltam. Fel sem álltam ebből a székből.

FŐORVOS (rövid mérlegelés után) Akkor biztos magától… Hogy miért ilyen örökmozgók ezek az ajtók?

ASSZISZTENSNŐ Hagyja rá, főorvos úr! Ő tudja, hogy jó neki.

FŐORVOS Egye fene! A konyhánké is pont ilyen. Ha kinyitom, behajtódik, ha behajtom, kinyitódik, és megáll úgy negyvenöt fokban. Gyárthatnának végre olyan ajtókat is, amik azt csinálják, amit az ember elvár tőlük. Hát nem? Egyszerűbb, nyugodtabb lehetne az élet. Sok múlik ám az ilyen apróságokon is.

ASSZISZTENSNŐ Ha főorvos úr mondja…

FŐORVOS Én például nagyon fel tudom bosszantani magamat, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretném. Nekem az a négyzet meg b négyzet az c négyzet legyen!

ASSZISZTENSNŐ Tudjuk, főorvos úr. Egy meg egy az kettő, nem gyök kettő.

FŐORVOS Úgy van, nem gyök kettő.

ASSZISZTENSNŐ Erre még én is emlékszem. Nincs olyan természetes egész szám, amit ha négyzetre emelnénk, kettőt kapnánk.

FŐORVOS Ezért értelmetlenség. Mint amit csinálok is. Jönnek befelé a „gyökkettők”, nekem meg ki kell adnom egy papírt róluk, hogy már egészek.

ASSZISZTENSNŐ Úgy lenne jó hozzáállni ehhez, mint akikre várunk szekrényügyben.

FŐORVOS Mond valamit!… Hányszor szóltam, hogy vigyék innen, de nem ennek az istennek az idejében lesz, már látom. Pedig nem kerülne pénzbe, hisz nem azt kértem, hogy cseréljék ki, hanem hogy vigyék el, de erre sem képesek.

(Ismét reccsen egyet a szekrény.)

FŐORVOS (odanézve) Nana!

ASSZISZTENSNŐ Még az hiányzik, hogy ebből is előkerüljön egy csontváz.

FŐORVOS Ebből? Habár amilyen gyakorlatuk van ilyesmiben az újságíróknak… Ki tudja, mit találnának ebben is?

ASSZISZTENSNŐ Ha egy ilyen régi bútordarab mesélni tudna, hogy mennyit látott, s mi minden megfordult benne…

FŐORVOS Úgy látom, maga oknyomozó riporternek is beválna, Erzsike. Ilyen affinitással ebben is rábukkanna valamire. (Beleszagol a levegőbe.)

ASSZISZTENSNŐ (is szimatolni kezd, hogy elviccelhesse a nagyobb baj elkerülése érdekében) Egy borászra, mondjuk.

FŐORVOS Borászra? Akkor már cefrészre inkább. Annak is a százéves múmiájára.

ASSZISZTENSNŐ Jaj, ne már!

(Szerelőféleség érkezik az ajtajuk elé pántos overállban, kopogtatásra emeli az ujját. A kopogtatás előtti pillanatban böfögés hallatszik a szekrényből, de rá sem néznek. Mindketten az ajtóra szegezik tekintetüket.)

ASSZISZTENSNŐ (kissé megbotránkozva, mint aki azt hiszi, hogy a kopogtató böfögött) Ugyan ki lehet ez a… paraszt? (Összenéz a Főorvossal, aki egy kézmozdulattal jelzi egyetértését.) Hogy mindig van valami!…

FŐORVOS Nézzen már ki, Erzsike!

ASSZISZTENSNŐ (kinéz az ajtón, majd halkan, mintha aludna bent valaki) Maga az Bandika?

KARBANTARTÓ (szintén halkan) Én vagyok. Hoztam, amit tetszett kérni. (Emeli azt a kezét, amelyikben egy izzót tart.) Nem tudom, alkalmas-e most az időpont…

ASSZISZTENSNŐ Várjon egy pillanatot, Bandika, megkérdezem.

KARBANTARTÓ Tessék csak, addig várok.

FŐORVOS Ki az?

ASSZISZTENSNŐ Bandika.

FŐORVOS Mit akar?

ASSZISZTENSNŐ Tetszett szólni még tegnap lámpa ügyben.

FŐORVOS Lámpa ügyben?

ASSZISZTENSNŐ Hogy kiégett az asztalán az a… „hülye lámpa”.

FŐORVOS Ja, igen. Eszébe jutott?

ASSZISZTENSNŐ Engem is elcsodálkoztatott, de igen. Amikor találkoztam Bandikával, mondtam neki, hogy…

FŐORVOS És csak most ért ide?

ASSZISZTENSNŐ (karját széttárva) Tehetek én róla?

FŐORVOS (szertartásos bólintással adva beleegyezését) Ám legyen, engedje be.

(Az Asszisztensnő int Bandikának, hogy bejöhet.)

KARBANTARTÓ (derűsen) Jó napot, főorvos úr! Hogy van?

FŐORVOS (fejét fogva) Inkább ne akarja tudni.

ASSZISZTENSNŐ (arrébb tuszkolva a karbantartót) Ez az a lámpa. Ebben kellene izzót cserélni.

KARBANTARTÓ Na, nézzük, mije véres! (Kattintgatja a kapcsolót. Semmi.)

Hát ez bekrepált. (Belenyúl a lámpába, kicsavarja az izzót. A fény felé emeli.) Ihol e, elszakadt benne a szál. (Zsebre rakja, és becsavarja az újat. Hallatszik a foglalat nyikorgása.)

FŐORVOS Mondja, Bandika, nem lehetne ezt a… hülye izét megolajozni, hogy ne nyikorogjon ennyire?

KARBANTARTÓ (mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta) Hogy tetszik mondani? (Az Asszisztensnő int neki, hogy hagyja rá.)

FŐORVOS Azt a minekhívjákot, amibe belecsavarta azt a bigyót… Nem értek én ezekhez a műszaki dolgokhoz. Otthon a nejemmel szoktam beállíttatni az órát is, mióta csak ilyen nyomkodós számkijelzőset lehet kapni.

KARBANTARTÓ Sose szabadkozzék, nem lehet mindenkiből villanyszerelő. (Kipróbálja, világít-e a lámpa.) Kész is! (Csap a tenyerébe elégedetten.) Én meg ahhoz nem értek, amihez a főorvos úr. Ha estig tapogatnám a hasát, akkor sem tudnék rájönni, miért nem bír (az Asszisztensnő hirtelen rátapasztja a kezét Bandika szájára) …gani.

ASSZISZTENSNŐ Köszönjük, Bandika a segítségét (tessékeli kifelé, nyitja előtte az ajtót), majd szólok, ha lesz valami más gondunk is.

FŐORVOS (mintha most térne magához) Álljon csak meg egy pillanatra! Álljon csak meg!

ASSZISZTENSNŐ (rémülten ingáztatja fejét a Karbantartó és a Főorvos között) Ha most kikapunk, kikaparom a szemét, Bandika. (Sziszegi a fülébe.)

KARBANTARTÓ (magát mentegetőleg néz az Asszisztensnőre, és közben mondja) Hallgatom, főorvos úr. Bármi belefér a munkaidőmbe.

FŐORVOS Semmi különös. Tudja, van itt a folyosón egy olyan izé a plafonon. Egy hülye konnektor. Kell az oda? Nem lehetne onnan valahogy…?

KARBANTARTÓ Leszedni?… (Tátja el a száját.) Minek? Hát nem elfér?

FŐORVOS Elférni elfér, de…

KARBANTARTÓ Tetszik tudni, hogy nem tőlem függ. Énrajtam nem múlik semmi. Ha rá is kérdezek a műszaki osztályon, aligha engedélyezik. Ott van az a konnektor, mióta áll ez az épület, és ott is fog maradni szerintem még jó sokáig.

FŐORVOS A következő felújításig, ugye?

KARBANTARTÓ Még vagy huszonöt évig.

FŐORVOS De hisz az negyed század!

KARBANTARTÓ Fiatal ahhoz, hogy ne érje meg. (elnevetve magát) No, további szép napot!

FŐORVOS (tűnődve) Ez nagyon sok idő.

KARBANTARTÓ (vállát felvonva) Annyit tudok tenni főorvos úrért, hogy addig is állítok azon a vécébeli lámpán, hogy az érzékelője ne kapcsoljon le s fel a legkisebb mozdulatra. Jó?

FŐORVOS Az is valami. (Csak a Karbantartó távozása után esik le neki, hogy mi lett felemlegetve. Ahelyett, hogy becsukná az ajtót, dühében az Asszisztensnőjét vonja kérdőre.) Hallotta, mit mondott a maga Bandikája az előbb?… Erről vajon kitől tudhat?

ASSZISZTENSNŐ (remegő szájjal) Fogalmam sincs. Hacsaknem… Bori nénitől. Merthogy én is tőle… Ahogy már említettem is.

FŐORVOS Megáll az eszem! Hát itt semmi nem marad titokban? Állítom, ha egyszer belecsinálnék a nadrágomba, egy óra múlva már azt is tudnák, hogy melyik szárán folyt le a java.

(Bajuszos úr és a Szemüveges nő összenéznek, s úgy hallgatják, mit magyaráz.)

ASSZISZTENSNŐ Nem szabad haragudni rá.

FŐORVOS Nehogy azzal jöjjön most nekem, hogy egyikünk sem tökéletes!

ASSZISZTENSNŐ De főorvos úr! Tetszik tudni, hogy milyen. Anyukámék idejében „néprádiónak” hívták az ilyet.

FŐORVOS Néprádiónak?!…

(Felberreg a telefon, Erzsike veszi fel.)

ASSZISZTENSNŐ Halló!… Igen. Apukádat?… Adom. (Nyújtja a kagylót.) A lánya az.

FŐORVOS Sári?

ASSZISZTENSNŐ Nem. A legkisebb.

FŐORVOS Mit akar?

ASSZISZTENSNŐ Nem mondta.

FŐORVOS Mi lehet az a sürgős? (Morog, miközben átveszi.) Én vagyok. Szia! Mondjad, de gyorsan!… Hogy mi? Nincs otthon anyád?… Ő szokott segíteni a leckében, nem?… Hogyhogy nem tudja?… Jaj, istenem, még ez is! Hogy szól a

kérdés egész pontosan?… Értem. Van nálad ceruza vagy toll?… Akkor írjad. Az emberré válás úgy kezdődött, hogy némely ősünket elkezdte ambicionálni… hogy minél kevésbé hasonlítsanak azokhoz a majmokhoz… igen, majmokhoz, akik közt már nem érezték jól magukat. Mi?… Nem értem, mit nem értesz ezen. Mint mikor egy pártból kilépnek a másként gondolkodók, és létrehoznak egy új pártot a saját elképzeléseik szerint. Ambicionálja őket a változtatni akarás. Így már világos?… Van még más is? Azt hittem, nincs több. Mondjad, ne kímélj!… Te, Sári, ne járasd velem a bolondját!… Mi van? Jaj, ne gyere most nekem azzal, hogy nem Sári vagy. Részletkérdés, hagyjuk. Mi a feladat?… Hogy mi különbözteti meg a majom pszichéjét az emberétől?… Hát nézd, szerintem a szenilitás… Igen, az. Kifejtsem?… Írjad akkor! Aki szenilis, az ugye valamihez képest az. Nos, ez a „képest” hiányzik a majmokból. Hogyhogy biztos-e?… Láttál te már szenilis csimpánzt?… Na ugye, hogy nem! Ismeretlen számukra az a fogalom, hogy vén hülye. Ehhez embernek kell születni. Ez a homo sapiens privilégiuma. Mégsem vág fel rá senki. Ha ez nem volna, sokunkról ki sem derülne, hogy értelmes lény volt azelőtt… Mint az alattunk lakó szomszéd… Úgy van, Sárikám, vén hülyeként már késő a bizonyosság… Szívesen. Rakjuk le, szia! Puszi!

FŐORVOS (megtörülve a homlokát, ahogy helyére teszi a kagylót) Hát ez se volt egy könnyű menet.

(A folyosón Ferike anyja tűnik fel. Már annyira kivan idegileg, hogy kétségbeesésében hangosan kezdi szólogatni a fiát.)

FERIKE ANYJA Kisfiam, Ferikém, hol vagy?

BAJUSZOS ÚR (hátranézve) Ez a jó asszony már megint itt van.

SZEMÜVEGES NŐ Sajnálom szegényt. Ugyan meddig kell még bolyongania?

BAJUSZOS ÚR És még mondják, hogy rossz pénz nem vész el…

FERIKE ANYJA (még hangosabban, semmitől sem zavartatva magát) Hallod, kisfiam? Vettem egy új távirányítót, egy univerzálist. Ez sokkal jobb. Gyere elő, és nézd meg!

FŐORVOS (elképedve) Ez meg ki a fene?

ASSZISZTENSNŐ Szerintem… a Bori néni ismerőse, aki ezek szerint még mindig keresi az elveszett fiát.

FŐORVOS Ferikét?

ASSZISZTENSNŐ Igen, úgy hívják azt a kis kognitívat.

FERIKE ANYJA Tudom, hogy itt vagy valahol. Gyere elő, szépen kérlek! Ferikém, kisfiam! Vettem egy univerzálist. Hallod? Egy tányónyót! Szólalj meg végre!

FŐORVOS Tányónyó?!… (Az arcát tenyerébe temető Főorvos a V alakban szétnyitott ujjai közt pislog az Asszisztensnőjére.)

ASSZISZTENSNŐ Ha tányónyó, hát tányónyó! Az igazat megvallva, nekem

sem az imbuszkulcs, sem a kardántengely nem mond többet.

(Bajuszos úr ültében hanyatt veti magát, s úgy nevet némán. A Szemüveges nő sem bírja megállni nevetés nélkül, de ő nem ereszti el magát ennyire.)

FŐORVOS Egyszer az ilyenek miatt kerülök bolondokházába, esküszöm.

ASSZISZTENSNŐ (becsukva az ajtót) Elvannak azok maga nélkül.

FŐORVOS Kikre gondol? Az ápolókra vagy az ápoltakra?

ASSZISZTENSNŐ (zavarában felkacagva) Sem egyikre, sem másikra.

FŐORVOS (rossz előérzettel) Ugyan mi jöhet még ezután?… Ferike?

ASSZISZTENSNŐ Ne is emlegessük!

FŐORVOS (leül, de kisvártatva fészkelődni kezd) Kérdeznék magától valamit, Erzsike.

ASSZISZTENSNŐ Mit?

FŐORVOS Azt, hogy ha választania kellene egy vadállat és egy agyalágyult közül, melyik mellett döntene?

ASSZISZTENSNŐ (meghökkenve) Miért fontos ez?

FŐORVOS Nem fontos, csak érdekelne.

ASSZISZTENSNŐ De miért?

FŐORVOS Csak úgy felmerült bennem.

ASSZISZTENSNŐ (kiszólva) Másban miért nem merül fel ilyesmi soha? (kerülve a főorvos vizsla tekintetét) Az agyalágyultra szavaznék, azt hiszem. De már látom is az ábrázatán, hogy nem ért egyet velem.

FŐORVOS Nem bizony. Azt is megmondom, miért: egy vadállatot meg lehet szelídíteni, ám egy agyalágyultat megokosítani…

ASSZISZTENSNŐ (beszédes tekintettel) Én velük is szót tudok érteni. (kiszólva) Maga az élő bizonyíték rá.

(A Főorvos negédes mosolya épp hervadásnak indul, mikor a hátuk mögött kivágódik a szekrényajtó, nagy csattanással felborítva az állófogast. Ijedten fordulnak arra.)

(A csattanás a kintieket is ledermeszti.)

FERIKE ANYJA Ez meg mi lehetett?

BAJUSZOS ÚR Remélem, az ég szakadt rájuk!

SZEMÜVEGES NŐ (az előbbi közös nevetéstől kissé megnyílva) Nincs olyan mázlink.

FERIKE ANYJA (közelebb lép az ajtóhoz) Nekem valami azt súgja, hogy akármi is volt, Ferikém művelte. Született károkozó kiskora óta.

BAJUSZOS ÚR Jó, hogy nem kórokozó!

(A bentiek döbbenetét a szekrényből négykézláb előmászó Ferike látványa fokozza. Egyik kezében a pálinkás üveget fogja. Még van benne valamennyi. Láttára az Asszisztensnőt elfogja a rémület, hogy mi lesz ebből.)

FERIKE Univerziábilis tányónyó?

FŐORVOS (mikor már kap levegőt) Kicsoda maga?

FERIKE Anyu! Anyu! (Nyögdécseli, rájuk szegezve keresztben álló szemét.)

FŐORVOS Ezt nekem mondja? (Az Asszisztensnőtől kérdezi, aki csak hebeghabog, ezért visszafordul a bolond felé.) Hogy került maga az én szekrényembe?

FERIKE Itt vagyok, anyu!

FŐORVOS Hallja, amit kérdezek?

FERIKE Nem.

(A válasz az értelmessége ellenére sem kielégítő a Főorvos számára. Annyira nem, hogy szinte a gutaütés környékezi.)

FŐORVOS Mit gondol, kihez beszélek? Azonnal mondja meg, mit keresett az én szekrényemben, különben…

FERIKE (rá sem hederítve) Univerziábilis tányónyó! (Megtántorodik, és az önkéntelen feléje nyúló Főorvos kezébe nyomja az üveget.)

FŐORVOS (undorral) Mi ez?

FERIKE Ribizli.

FŐORVOS Mi? (Tátott szájjal mered az Asszisztensnőjére.)

ASSZISZTENSNŐ Ribizli. (Elveszi az üveget a Főorvostól, mert látja, hogy nem tud mit kezdeni vele.)

FŐORVOS Miii?

FERIKE Ri-biz-li.

ASSZISZTENSNŐ Bori néni szerint nagyon finom.

FŐORVOS Úgy? Már megint ő? Hát mi van itt: zugkimérés?

FERIKE Csak én vagyok itt, de én nem tudok semmiféle… zugizéről.

FŐORVOS Képtelen vagyok elviselni ezt a fertelmes szeszszagot. (Undorodva húzódik félre.)

ASSZISZTENSNŐ (felmutatja az üveget, amiben most sokkal kevesebb van, mint amikor Bori néni mutatta fel) Nem zár jól a kupakja.

FŐORVOS Ennyire?

FERIKE (utánanyúlva) Enyimé.

FŐORVOS Vigye innen, Erzsike, ne is lássam!

ASSZISZTENSNŐ Azon vagyok. (Körülnéz, de mert nem talál alkalmas helyet, egyelőre a háta mögé rejti. Ezzel is eléri, hogy Ferike érdeklődésének homlokterébe más kerüljön: a Főorvos.)

FERIKE Doki bácsi nem szereti a br… br… bririzlit?

(Ferike anyja egész közel megy az ajtóhoz, hogy hallgatózhasson)

FŐORVOS (elfordulva az ittas bolondtól) Erzsike, mikor szándékozik magyarázatot adni erre a…?

ASSZISZTENSNŐ Higgye el, főorvos úr, én nem tehetek semmiről. Teljesen ártatlan vagyok. Sejtelmem sem volt, hogy ez az izé… ez a gyökkettő…

FERIKE (hangosan) Ferike vagyok, nem izé! Nem gyökkettő!

FERIKE ANYJA (fia hangját meghallva benyit az ajtón) Kisfiam!

FERIKE (félrelökdös maga elől mindenkit, és anyja nyakába veti magát) Anyu, anyu!

FERIKE ANYJA Csak hogy megvagy! Jól elbújtál, rosszaság. Ha nem szólalsz meg, sosem találok rád.

FERIKE Sosem? Húúú!… (Örömében körbeszaladja őket, majd hátulról a vállukra támaszkodva ugrabugrál, míg le nem rázzák.)

FŐORVOS (felháborodva) De kérem, ez mégiscsak túlzás!

FERIKE ANYJA Az apjával is így szokta, amikor örül.

FERIKE (anyja elé tántorodik) Hol a tányónyó, anyu?

FERIKE ANYJA Otthon, kisfiam, otthon.

FERIKE Nem Bori néninél?

FERIKE ANYJA Nem. Miért lenne nála?

FERIKE Mert felhangosított azzal, amit elővett.

FERIKE ANYJA Az a másik lehetett. Ha hazaérünk, majd megkapod az újat. (Észreveszi, hogy fia figyelmét magához vonzza a zacskóból kilátszó óriáskifli vége.) Éhes vagy már, ugye?

FERIKE (sűrűn bólogatva) Éhes vagyok, igen. Éhes.

FŐORVOS (az Asszisztensnőjéhez) Hogy fordulhatott elő, hogy ez a „ribizli” betette ide a lábát?

FERIKE ANYJA Jaj, egyem is meg! (a többiek felé) Éhes szegénykém. (Észreveszi a feldőlt fogast, amit a fián kér számon.) Te voltál?

FERIKE (fenyegetően a Főorvoshoz) Én voltam?… (Sem a Főorvos, sem az Asszisztensnő nem mer megszólalni.) Nem én voltam. Csak egy falatot, anyu!

ASSZISZTENSNŐ (a Főorvoshoz) Belopódzhatott valamikor. Már tudom is. Amikor Bori néni előtt nyitottam ki a csapóajtót, és egy percre nyitva maradt a rendelő, akkor.

FŐORVOS Csodálkoztam volna, ha nem Bori nénit említi.

ASSZISZTENSNŐ Mentségemre szolgáljon, az ilyeneknek (mutat Ferikére) nem szokásuk engedélyt kérni semmihez.

FERIKE ANYJA (végre észreveszi, hogy nemkívánatos a jelenlétük odabent) Kapsz majd enni, de nem itt. (Karon fogva már vinné is kifelé.) De előbb kérjünk elnézést a történtekért. Mint hallom, nem kérdezted meg, hogy bejöhetsz-e. (Ferike nem tiltakozik.) Ne haragudjanak a fiamra, nem fog előfordulni többet. (Ferike bűnbánón lehajtja a fejét. Anyja megsimogatja, megölelgeti.) Olyan a lelke, mint egy jóllakott óvodásé. (Ferike kibontakozik a karjaiból, és örömében ismét ugrálni kezd. Fülig ér a szája, miközben körbejárja őket újból és újból.)

FERIKE Tá-nyó-nyó! Tá-nyó-nyó! Tá-nyó-nyó!… (Egyre jobban belelendülve nem úgy fest, mint aki a közeljövőben abba akarná hagyni.)

BAJUSZOS ÚR Hát, ha óvodás, ma szpídet keverhettek a tejbegrízébe.

(Az Asszisztensnő nyaka majd’ kitekeredik attól, ahogy követi az őrült körtáncot.)

ASSZISZTENSNŐ Tisztára, mint a vurstliban. (szédülni kezdve) Akár a nagy láncos hánytatón, olyan.

FŐORVOS Engem inkább anarchiára emlékeztet. Anarchia a tébolydában. Filmcímnek sem utolsó. (Egyszeriben elfogja az aggódás.) Jobb lenne biztonságos távolságra húzódni. Nem gondolja, Erzsike?

(Odébb vonulnak, de az ugrálástól kimelegedett és meglihegősödött Ferike követi őket.)

FŐORVOS (arca előtt legyezve) Megvan a cefrész. Érzi? Szaglik!

ASSZISZTENSNŐ (két ujjával befogja az orrát) Füstöl, főorvos úr. Füstöl!

FŐORVOS Ilyet se mondtak még szeszszagra.

FERIKE ANYJA (elragadtatottan) Olyan mókás tud lenni néha. Hadd örülje már ki magát!

FŐORVOS (csak hápogni bír) Kérem, én… nem is tudom… (Tekintget jobbrabalra, ahogy Ferike örömkiáltásokat hallatva körbeugrálja.) Talán… (Törülgeti a homlokát, pedig nem is izzad. Aztán az Asszisztensnőjéhez fordul.) Helyesbítek. Mégse cefrész: Winnetou. (Észreveszi, hogy az Asszisztensnő méricskélni kezdi, van-e még az üveg alján a kóstolóból.) Úgy látom, Erzsike, magát csak az érdekli, hogy mennyi maradt a ribizlivízből. Ennyire hidegen hagyja ez a cirkusz?

ASSZISZTENSNŐ Éppen hogy nem.

FŐORVOS Nem úgy néz ki. Egyáltalán hogy került pálinka ebbe a szekrénybe?

ASSZISZTENSNŐ Bori nénitől kaptam. Odadugtam.

FŐORVOS Gondolhattam volna. Szerintem a kiskocsiját is csak alibiből tolja ez a banya. Nincs ezeknek zugkifőzdéjük odahaza?

ASSZISZTENSNŐ Nem vagyok zugivó, hogy tudjam.

FERIKE ANYJA Ki kéne már vigyelek innen, kisfiam, elég volt az indiánosdiból. Megharagszanak a sápadtarcúak, ha nem fogadsz szót. Állítsd le szépen magadat! Hallod?… Ennek a fehérköpenyes seriffnek már zsebében a keze, bármikor előkaphatja a revolverét. Ugye? (Igenlő válaszban reménykedve néz feléjük, de csak értetlen szemeket lát rámeredni.) Tudják, észhez térni nem ugyanaz, mint felébredni. (Hogy ne váljon kínossá a csend, mást talál ki.) Dicsérje már meg, főorvos úr, olyan ritkán van benne része. Csak pár keresetlen szót!… Mint cirkuszigazgató a kezdő…

FŐORVOS Bohócot?

FERIKE ANYJA Akár.

(Ferikének kedvére való a bohóc megnevezés, a Főorvosnak viszont a cirkuszigazgatói nem annyira. Rá sem bír nézni a bolondra, aki hajlongtában is szinte kilesi a szájából a szót, ezért inkább Jolikához intézi válaszát.)

FŐORVOS (sokáig reszelve a torkát) A meghajlás már megy neki, viszont a produkcióján van még mit csiszolni.

(Látszik Ferikén, hogy nem tudja eldönteni, milyen kritikát kapott, jót vagy

rosszat. Egész addig gondban marad, míg az anyja el nem mosolyodik.)

FERIKE ANYJA Köszönjük, főorvos úr! Köszönöm a fiam nevében is! Olyan drága tetszik lenni hozzánk. De most már tényleg kiviszem innét ezt a szeleburdit.

ASSZISZTENSNŐ (egyik kezét Ferikére, a másikat az anya vállára téve) Vigye csak, vigye! Én meg majd rendet csinálok. (Miközben kikíséri őket, a pálinkás üveget leteszi az ajtó melletti kisasztalra. Ferike visszanéztében sóvárgó pillantást vet rá, de anyja elrángatja onnan.)

FERIKE ANYJA Köszönöm, hogy ilyen megértőek. Akkor mi mennénk is. Haza természetesen, mert vele, ilyen állapotban, nem állíthatok oda sehova. Kérhetek másik időpontot, de nem számít. Lényeg, hogy megvan az én kis egyetlenem. (Elmenőben oldalba böki a fiát.) Mondj már valamit te is!

FERIKE (szemét le nem véve az üvegről) Enyimé!

FERIKE ANYJA Dehogy a tiedé!… (Erővel vonszolja tovább.) Innod sem lett volna szabad, nemhogy a máséból. Egyáltalán hogy jutott eszedbe?… Azt hiszed nem vettem észre rajtad már odabent? Csak nem akartam szóvá tenni előttük. Megkukultál? Kérdeztelek!…

FERIKE (rá se bagózva anyja faggatózására) Melyik hónapban lesz május elseje?

FERIKE ANYJA Jó, hogy nem hányadikán!… Miért kérded?

FERIKE (mintha már vinné is azt a bizonyos táblát) Szarnék, de nincs mit! Szarnék, de nincs mit!… (ütemesen ismételve, szinte dallamot adva hozzá)

FERIKE ANYJA (megbotránkozva) Ezt meg kitől hallottad?… Ilyet bezzeg meg tudsz jegyezni!…

(Ferike válaszképpen böffent egyet.)

FERIKE ANYJA Viselkedj már, kisfiam, nem otthon vagyunk.

FERIKE De olyan jól esett.

FERIKE ANYJA Máskor fogd vissza.

FERIKE (mentegetőzve) Mit csináljak, ha most akart kijönni? Én csak kiengedtem. Nem szokása kéredzkedni. (Nagyra tátja a száját, akár a madárfiókák.)

FERIKE ANYJA Ennyire nem lehetsz éhes. Na jó, kapsz egy falást.

FERIKE (mint aki túl nagyot harapott, és nagyon tele lett a szája) Szarnék, de

nincs mit! (veri földhöz a lábát ütemre) Szarnék, de nincs mit!… (Mindketten el.)

BAJUSZOS ÚR (a Szemüveges nőhöz) Csak egy falatot kért.

SZEMÜVEGES NŐ De mint bálna a planktonból, akkorát. (Karját széjjeltárva mutatja, mekkorára szokták a bálnák tátani a szájukat.)

BAJUSZOS ÚR És át sem kellett adnunk neki az üzenetet.

SZEMÜVEGES NŐ Célba ért így is.

BAJUSZOS ÚR Jobbnak nem is üzenhetett volna Gáspárné.

SZEMÜVEGES NŐ Hazáig ezt fogja ordibálni.

BAJUSZOS ÚR (térdére üt, s miután vesz egy nagy levegőt, feláll) Ideje átülnöm amoda, elfogytak az előttem lévők. Azt kívánom, járjon több szerencsével odabenn, mint én. (El.)

SZEMÜVEGES NŐ Köszönöm, viszlát!

3.

FŐORVOS Szóval, ő volt az a bizonyos Ferike. Magam sem tudom, mifélére számítottam, de…

ASSZISZTENSNŐ De nem ilyenre, ugye?

FŐORVOS (fejét ingatva, s vakarászva) Hát nem. Egy hangyabokányival infantilisabb a kelleténél. (egyre erősebben vakaródzva) Szerintem én agyekcémát kaptam ettől a hülyétől.

ASSZISZTENSNŐ Mit?

FŐORVOS (hangját felemelve) Ekcémát! Az agyam!

ASSZISZTENSNŐ Korpa lesz az.

FŐORVOS Ki tudnám vakarni véresre.

ASSZISZTENSNŐ Mondom én… Segítsek? (körmeit mutatva) Az enyémek nagyobbak.

FŐORVOS Nem, köszönöm. Nem akarok kockáztatni.

ASSZISZTENSNŐ Kockáztatni? Mit?

FŐORVOS Hogy megkopaszodjak. Nem nézek ki semmi jót a maga körmeiből. Akár ebből a Ferikéből. Ugyan milyen lehetett kiskorában?

ASSZISZTENSNŐ Állítólag akkor még nem volt ennyire elborult.

FŐORVOS Vagy ha mégis, nem volt feltűnő, hisz minden gyereknek vannak furcsaságai.

ASSZISZTENSNŐ Ez igaz. A húgoméké például óvodáskorában úgy akarta mozgatni a fülét, mint az afrikai bivalyok.

FŐORVOS Mik?!… Mint a bivalyok?

ASSZISZTENSNŐ Igen, mert egyszer elvitték az állatkertbe, és ott látta.

FŐORVOS Gondolom, azóta kinőtte a rögeszméjét.

ASSZISZTENSNŐ Ki, persze.

FŐORVOS Ferikénk viszont nem. Akármit is vett a fejébe, nem tudott megszabadulni tőle.

ASSZISZTENSNŐ Engem is megdöbbentett. Nem találok szavakat. Egyébként ide vitte volna az anyja, a pszichiátriára.

FŐORVOS A pszichiátriára?… Ide? (felvinnyogva) Megnéztem volna, milyen képet vágnak, ha így látják beállítani a gondozottjukat.

ASSZISZTENSNŐ Évekig emlegetnék őkelmét, az fix.

FŐORVOS Pedig ha valahol sok fura alak megfordul, akkor ők elmondhatják magukról, hogy…

ASSZISZTENSNŐ Tapasztalom én is mindennap. Amennyien ott vannak… Ezért is állt meg vele itt az anyja. Hogy az a sok ember…

FŐORVOS (felragyogó szemmel) Ne folytassa, minden világos! Idemenekült mihozzánk. Előlük. Ettől mindjárt más színezete lesz ám a dolognak.

ASSZISZTENSNŐ Más színezete?

FŐORVOS Úgy bizony. Akár jelzésértékűnek is felfoghatnánk, hisz egy ember…

ASSZISZTENSNŐ Egy ember…

FŐORVOS És most ne azt nézzük, hogy Ferike…

ASSZISZTENSNŐ Nem Ferike…

FŐORVOS Menedékül használta a szekrényünket. (odamenve) Őrület! Hát nem?

ASSZISZTENSNŐ Hát de!

FŐORVOS Ezt a dohos iratszekrényt, ami valóságos azilummá nemesedett használaton kívüli állapotában.

ASSZISZTENSNŐ Azilummá?

FŐORVOS Azzá. Nem furcsa?

ASSZISZTENSNŐ De az! Azilum á la ribizli. Eddig abban a hitben éltem, hogy pszichiátriára csak latens pszichopaták járnak, nem őrültek.

FŐORVOS (mintha meg sem hallotta volna) Kell lennie valaminek e mögött! (Ha tudná, körbejárná a szekrényt.) Valami titokzatos erőnek.

ASSZISZTENSNŐ Vannak olyanok. Épp most olvastam a fodrászomnál

valamelyik újságban, hogy annak a háznak a kéményére, ami vízérre épült, nem raknak fészket a gólyák, mert érzékelik valahogy azt a nem nekik való sugárzást. De hogy melyik alkatrészükkel?…

FŐORVOS (egyetértően emelve kinyújtott mutatóujját) Kell lennie valaminek ebben a szekrényben is. Vagy alatta. De vajon mi?…

ASSZISZTENSNŐ (viccesen) A rendelőnk fantomja!

FŐORVOS Ez az, Erzsike, ez az!… Lehet, hogy tovább kellene haladnunk ezen a nyomon. S nem csüggedni! Minden legendának van valami alapja, még a legelképesztőbbnek is. Tudja, hogy például Tróját hány évig kereste egy bizonyos Schliemann?… Három évig. Hét egymás alatti rétegen ásott át, míg végül megtalálta, amit keresett. Gyengék, aki feladják már a legelején. Neki sem szegte kedvét a kezdeti kudarc.

ASSZISZTENSNŐ Minden rendben, főorvos úr?

FŐORVOS (megrezzenve) Persze, persze… csak szellőztessen ki, kérem! Penetráns egy szaga volt ennek a… „fantomnak”.

ASSZISZTENSNŐ Elég, ha csak az ajtót hagyom nyitva?

FŐORVOS Hát, ha úgy marad… Hol is tartottam?

(Észreveszi a korábban neki odakészített kávét az íróasztala sarkán. Elfelejtkezett róla. Ujjai közt hidegnek érzi a csészét.)

ASSZISZTENSNŐ Elhűlt, ugye?

FŐORVOS El. Ennek is az a hülye konnektor az oka. Egye ki a fene ott, ahol van! Meg az összes ribizlit is a fáján!

ASSZISZTENSNŐ (félénken) Nyugtatót?

FŐORVOS Sör jobban esne.

ASSZISZTENSNŐ Csak pálinka van. Az se sok.

FŐORVOS Ki ne mondja, hogy ribizli!

ASSZISZTENSNŐ Ne?

FŐORVOS Ne! Mostantól ezt a szót sem akarom hallani. Vésse be a többi feketelistás közé! (Mély levegőt vesz, és kifújja. Megismétli párszor.)

ASSZISZTENSNŐ Miért nem ül le, főorvos úr? Engem is megrázott ez a dolog. Látom, hogy magát is, hiába tagadja. Ilyesmi után az a legjobb, ha kibeszéljük

magunkból, amit érzünk.

FŐORVOS Amit érzünk? (Kínjában elneveti magát.) Csak aki habakukkóniában szenved, az érezheti úgy magát, mint most én.

ASSZISZTENSNŐ Miben?

FŐORVOS Mondom, habakukkóniában.

ASSZISZTENSNŐ Az meg mi?

FŐORVOS Nem olvasta Donászytól a „Buda hősé”-t?

ASSZISZTENSNŐ Nem. Kellett volna?

FŐORVOS Pedig jó. Abban szenved benne a felséges padisah csohodárja.

ASSZISZTENSNŐ Csohodárja? Habakukkóniában?

FŐORVOS Igen. A híres-neves Khakamankakudibaba gyógyítja ki belőle.

ASSZISZTENSNŐ Kicsoda?

FŐORVOS Ne kívánja, hogy elismételjem, mert nem tudom garantálni, hogy másodjára is ugyanaz jön ki belőle.

ASSZISZTENSNŐ És felépült legalább?

FŐORVOS Hogy épült volna? Nincs is olyan.

ASSZISZTENSNŐ Sejtettem én, hogy viccelni tetszik a főorvos úrnak.

FŐORVOS Tetszettem, igen. Bele is döglök, úgy ver a szívem.

ASSZISZTENSNŐ Jaj, istenem! Meg ne haljon itt nekem!

FŐORVOS Dehogy halok! (Elveti magát a székén.)

ASSZISZTENSNŐ Akkor miért ijesztget engem ezzel a Kakakukibabehalbával… (nevetni látva a Főorvost, ő is elneveti magát) … vagy kivel? (A Főorvos mögé állva lágyan megcirógatja annak halántékát.) Főorvos úrnak oly sok tudás van a homloka mögött. Nem felejtettem ám el azt sem, amikor azt tetszett mondani, hogy a nők hajhullásának három legjobb ellenszere: a jó házasság, a jó kávé és nyáron a szalmakalap. Most is valami okosságon elmélkedik, ugye?

FŐORVOS Annak azért nem nevezném. Tudniillik az jár a fejemben, amit Gáspár Zsigáné őnagysága üzent Ferikének.

ASSZISZTENSNŐ Ööö… Melyik fele?

FŐORVOS Nem az első. Annak tárgyában momentán nem vagyok érintett.

ASSZISZTENSNŐ Ha éhesnek tetszik lenni, szívesen hozok valamit.

FŐORVOS Nem, köszönöm. (Elhallgat egy időre, s hagyja, hogy az Asszisztensnő cirógassa.) Igazából azon gondolkozom, hogy minek is hívták a rendszer ellenségét az ötvenes években.

ASSZISZTENSNŐ Kuláknak, nem?

FŐORVOS Úgy van, kuláknak. Most meg?…

ASSZISZTENSNŐ (rövid gondolkozás után) Rokkantnyugdíjasnak?

FŐORVOS Jeles. De rá fognak jönni, amint kirúgatták velünk az összeset, hogy…

ASSZISZTENSNŐ Nem szabad erőltetnie az agyát ilyesmivel, főorvos úr, nem szabad. Pihenjen inkább!

FŐORVOS Könnyű ezt mondani. Ahhoz évtizedeket kellene elfelejtenem kezdésképpen. Ahányféle embert láttam már életemben… Olyat is, aki a bűnesetre meg az Ádámtól örökölt bukott testére fogta, hogy miért büdösen jön ki belőle, amit megevett. Én mondom: hülyék ezek mind.

ASSZISZTENSNŐ (összeráncolja a homlokát, de aztán meggondolja magát) Azok hát!

FŐORVOS E helyről üzenem Vörösmarty Mihálynak: ennyit ment előbbre könyvek által a világ. (Nincs válasz az üzenetére.)

ASSZISZTENSNŐ (óvatoskodva) Hívhatom a következő beteget?

FŐORVOS Még ne!

ASSZISZTENSNŐ Ahogy óhajtja. De nincs semmi baj, ugye?

FŐORVOS Nincs. Illetve…

ASSZISZTENSNŐ Illetve?

FŐORVOS (kihörpinti a hideg kávé maradékát, és leteszi a csészét) Lehet, hogy szakmai ártalom, de én már nem tudom úgy kérdezni őket, hogy közben ne azt higgyem, hazudni fog mindegyik. (Beletenné a kiskanalat a csészébe, de elügyetlenkedi, és az a padlón köt ki. Bosszúsan hajol le érte.) Megmondom őszintén, megcsömörlöttem kicsit attól…

ASSZISZTENSNŐ Ami ma történt?

FŐORVOS Nemcsak attól. Attól is, ahogy jönnek befelé ezen az ajtón százával havonta, mint a birkák. Köszönnek, vetkeznek, öltöznek… Látott már egynek is szentimentalizmust a szemében?

ASSZISZTENSNŐ Azt tényleg nem.

FŐORVOS Ugye? Elmennek és várják a levelet a határozattal, hogy mire döntöttünk. Csoda, ha úgy érzem néha, mintha egy marhavagon előtt ülnék, s nézném a belőle kitódulókat?… Szinte várom, hogy felharsanjon valahonnan egy német vezényszó. Mondjuk a „Los, los!”, ha már a „Feuer!” nem is. Vajon azok a szerencsétlen deportáltak is köszöntek illedelmesen a pálcájával csizmaszárát verdeső tisztnek, amikor odaálltak elé? Mire vártak? Miben bíztak? Hogy nem fog megtörténni?

ASSZISZTENSNŐ Rég elmúlt az a világ. Más időket élünk.

FŐORVOS Mást csakugyan, de most mintha én kerültem volna a rossz oldalra. Hát itt már csak egy ilyen Gáspárné meri kinyitni a száját? És a többiek?… Ők miért nem ugranak nekem? Miért nem mondják meg a magukét kinn, az utcán, ha összetalálkoznak velem? Aztán is felköthetnék vagy szíven szúrhatnák

magukat, mint az, akit megírt az újság… tudja… (az Asszisztensnő rábólint) ha már elégtételt vettek rajtam, nem?… Felfoghatatlan számomra, hogy annyi férfi közül még ennek az Egon Erwinnek sem volt bátorsága képembe vágni, hogy legszívesebben kilökne az ablakon. Ahhoz se nagyon, hogy éreztesse. Csak mismásolt. Jött nekem a hülye konnektorával.

ASSZISZTENSNŐ Jobb lenne, mielőbb elfelejteni.

FŐORVOS Jobb. De mégsem!… Mert nem teljesen van ám úgy, ahogy mi gondoljuk, Erzsike. Kerülhetünk még mi is ahhoz hasonló helyzetbe, amibe ők. Vagy bármelyik családtagunk.

ASSZISZTENSNŐ Hát igen. Aki a mát megadta, egyikünknek sem ígérte meg a holnapot.

FŐORVOS Van azonban még egy vonzata az előzőeknek. Restellem bevallani, de jó ideje azt veszem észre magamon, hogy úgy viselkedek akaratlanul is, mintha lennének ők, és lennénk mi. Pedig hogy utáltam az egyetemen azokat a professzorokat, akik szinte külön kasztba tartozóknak képzelték magukat. Az a legrosszabb ebben, hogy nemcsak eltölt egyfajta biztonságérzettel a tudat, hogy ehhez az oldalhoz tartozom, de meg is alkuszom ezzel, és nem is akarok belegondolni, jó-e vagy sem, amit csinálok.

ASSZISZTENSNŐ Ha most az következik, már nem is haragszik se Gáspárnéra, se…

FŐORVOS Akkor?… Mi van akkor? Egyedül bennük volt némi kurázsi. Nem birkák, hogy zokszó nélkül menjenek a vágóhídra. Félek, tőlem ennyi sem telne

a helyükben. De még más is bánt. Húszévesen nem így képzeltem én ezt az egyetemen. Semmelweis, ha élne, aligha tartana a kollégájának. És joggal. Hol vagyok én hozzá, vagy egy Albert Schweitzerhez képest? Sehol. Amit én itt művelek, annak semmi köze a gyógyításhoz.

ASSZISZTENSNŐ Ezt a munkát is el kell végeznie valakinek. Nem mehet minden orvos Afrikába. Mondtam már.

FŐORVOS Igen, csak… nem vagyok biztos benne, hogy édesanyám ma is ugyanolyan büszke lenne, mint amikor a diplomaosztón könnyezte meg egy szem fia doktorátusát. Hiába fehér ez a köpeny. Olyan vagyok benne, mint a… mint a…

ASSZISZTENSNŐ Hidrogénezett margarin?

FŐORVOS Úgy valahogy. Az is csak látszólag ennivaló, a valóságban…

ASSZISZTENSNŐ Nem szabad ennyit rágódni mindenen.

FŐORVOS Lehet, de… Tudja, Erzsike, miért kellett Radnótinak és a vele együtt szekérre rakott többi muszosnak meghalnia? Pusztán azért, mert Győrben, ahol le lehetett volna adni a betegeket, helyhiányra – hallja, Erzsike? – helyhiányra hivatkozva nem vették át egyiküket sem. A kocsisoknak meg nem volt kedvük tovább hurcolászni őket. Úgy voltak vele, nélkülük gyorsabban utolérik a menetoszlopot. Minek vacakolni velük? Mindegyikkel megásatták a sírját, és hátulról főbe: durr! Nem németek: magyar bakák. Hát nem borzalmas? Persze nekik nem költő volt, hanem egy nyamvadt muszos. Ha csak egyet is olvastak volna a versei közül, hogy mennyire szerette a hazáját… de nem.

ASSZISZTENSNŐ Ezért volt hát az a kérdés Radnótival kapcsolatban?

FŐORVOS (bólogatva) Ha belegondolok, hogy ezeknek a rokkantaknak én olyan lehetek, mint muszosoknak a keretlegények… Csak most pénzhiány van, nem helyhiány, és másoknak nincs kedvük tovább hurcolászni őket. Hát ezért tanultam annyit? Hát ezért taníttattak? Az a baka lehet, csak egy suszter volt civilben, én meg…

ASSZISZTENSNŐ Miért fájdítja a fejét, főorvos úr, ezzel a sok tépelődéssel? Ne vádolja magát! A régmúlt dolgait pedig pláne ne vegye elő. Azok a bakák is ugyanúgy parancsot teljesítettek, csak nekik nem levél hozta, mi a teendőjük.

FŐORVOS Lehet, hogy rátapintott a lényegre, Erzsike. Hogy a teljes Abdaidossziéban mi fogalmazódott meg, azt nyilván nem tudhatom, ám a belőle készült kivonatos cikkek alapján erről az egyről nem sok szó eshetett benne. Mindenki tudja, mi jár parancsmegtagadásért. A még mindig hőbörgők közül hányan tették volna le a puskát abban a helyzetben, és mondták volna azt, hogy kérem, én erre nem vagyok hajlandó? Egy sem. Én se mondhatok nemet. Erre nem gondol senki? Sokat viccelődtek annak idején azon, hogy a nyilasokból is párttagok lettek. A Radnóti kivégzésében résztvevő keretlegények közül állítólag épp ezért nem ítéltek el kettőt. Hogy történhetett mindez? Nem tán úgy, hogy választaniuk kellett: vagy elítélik őket, vagy „önként” besúgókká lesznek? És én?… Én értem ki áll jót? Melyik párt? Legszívesebben be sem jönnék többet. Úgyis megaszonták, hogy el lehet innen menni. És ez a Kisch Egon Antal… vagy hogy a francba hívják, vajon mit tenne a helyemben? Foglalkozna azzal, hogy velem mi lesz utána? Hogy mekkora tragédiaként érne a döntése? Hogy egy tollvonással tönkre teszi-e az életemet, vagy sem? Mintha nekem nem lenne családom! Mintha nekem nem lenne féltenivalóm!… Meg ne szólaljon! Tisztában vagyok én vele, hogy mit akar mondani. Hogy nem kényszerít erre senki, ugye?… Biz’ isten, el is megyek egyszer. Amit tudok, bőven elég a meghaláshoz. Szeretné tudni, mit utálok legjobban?… Eszköznek lenni. A magam részéről torkig vagyok mindennel. Velük is (mutat felfelé) meg (kifelé

mutat) velük is. Nehogy már e panaszkodó had jelentse számomra a biodiverzitást! Amúgy se fizetnek meg rendesen.

ASSZISZTENSNŐ Túlságosan belelovallja magát, főorvos úr. Kis pontok vagyunk mi, nekünk is meg kell felelnünk mások elvárásainak. Mit használ, ha közben meghasonlunk belül? Senkit nem érdekel. Nincs pótolhatatlan ember. Mi sem vagyunk azok. Ezért nem vezet ez sehova.

FŐORVOS Muszáj, hogy vezessen! Bizonyos konvenciókon felül lehet emelkedni, de ezen annyira nem, hogy nekem kell konveniálnom. Ezért muszáj, hogy vezessen.

ASSZISZTENSNŐ S ha mégsem fog?

FŐORVOS A dolgok nem maguktól perfektuálódnak az életben. Én vagyok rá az élő bizonyíték.

ASSZISZTENSNŐ Radnóti pedig a holt.

FŐORVOS Akkor már ketten vagyunk.

ASSZISZTENSNŐ Így is fel lehet fogni. Én viszont azt javasolnám, hogy most azzal foglalkozzunk, ami a mi asztalunk. Ideje lenne behívni azt az egy nőt. (Kezébe veszi az utolsó dossziét.) Telik az idő. Hátha ő lesz az a bizonyos kontra… izé.

FŐORVOS A kontravariáns?… Hát jó, hívja! Úgyse láttam még ilyet két lábon járni. (Az Asszisztensnő dossziéval a kezében lép az ajtóhoz. Mielőtt kinyitná, leteszi az ajtó melletti asztalkára. Megigazítja a rajta lévő terítőt, s utána elsipít egy fura női nevet.)

ASSZISZTENSNŐ Neugebauer (Nojgebauernek mondja.) Natália!

SZEMÜVEGES NŐ Nájgebájer. (Javítja ki.)

ASSZISZTENSNŐ Benn tessék levetkőzni! Fehérnemű maradhat. (Visszatolat.) Ma is mi maradtunk utolsónak, főorvos úr. Végig üres az egész folyosó.

FŐORVOS Ne törődjön vele. Nemsokára végzünk mi is, aztán ebédelünk egy jót. Erről jut eszembe, ma mindenképp vennem kell a pintyeimnek madáreleséget. Már tegnap kellett volna, csak kiment a fejemből. Nem szeretném, ha miattam vesznének éhen szegény csőrikéim.

ASSZISZTENSNŐ Bízza csak rám, főorvos úr, majd én észben tartom.

FŐORVOS Köszönöm, Erzsike!

ASSZISZTENSNŐ Kár lenne értük, ugye?

FŐORVOS Értük valóban kár.

FERIKE (ezzel egyidőben tűnik fel, lábujjhegyen besompolyog, és közben motyog) Kell az üvegem, a ribizlis üvegem. Enyimé. (Az ajtón kiszűrődő hangok hallatán odalopódzkodik, s némán röhögcsélve befülel. Felváltva hallgatózik, toporog. Kezét ráteszi a kilincsre, de benyitni nem mer. Bizonytalankodik.

FŐORVOS (az Asszisztensnőhöz) No milyen?

ASSZISZTENSNŐ A beteg?… Láttam már egyesből is vastagabbat nála.

FŐORVOS Egyesből?… Mit? (kötözködőn) Két egyest? Vagy hármat?

ASSZISZTENSNŐ (kerülve a vitát) Nincs jelentősége.

FŐORVOS Hogy ne lenne, hisz három egyes az már száztizenegyes. Annak pedig van értelme.

ASSZISZTENSNŐ (értetlen képet vágva) Bármennyire is piszkálja a csőrét ez a téma, főorvos úr…

FERIKE (vihogva) A csőrét piszkálja, nem az orrát? (Próbál benézni a kulcslukon.) Nincs is csőre.

ASSZISZTENSNŐ … én nem értem, mire tetszik gondolni.

FŐORVOS Egy Heltai-regényre. Ez a címe.

ASSZISZTENSNŐ A száztizenegyes?

FŐORVOS Az.

FERIKE (nagy szemekkel) A száztizenegyes!

FŐORVOS Nagyon jó könyv. Igazán.

ASSZISZTENSNŐ Nem olvastam. De ha olyan jó, (bazsalyogva) átjavíthatom a Vetkőző számát erre. Nem tart semeddig sem.

FŐORVOS Inkább ne! Eddig minden balul sült el ma.

FERIKE (alig hallhatóan) Sült alma? Sült alma! (Fél, hogy bármikor megjelenhet valaki, ezért a fejét ide-oda járatja.)

(Hallatszik, ahogy a beteg vetkőzik a fülkében.)

FŐORVOS ÉS ASSZISZTENSNŐ (egyszerre) Ha kész, bejöhet ám! (Összemosolyognak.)

FŐORVOS Ebből is látszik, nem hiába ülünk egy hajóban annyi éve már. A szó szoros értelmében egy húron pendülünk. Az ilyen nüánsznyi dolgok a legjobb bizonyítékok rá.

ASSZISZTENSNŐ Egy hajóban?

FŐORVOS Igen. Maga az orrvitorlánál, az én kezemben a farkormány.

FERIKE Fark ormány?!… Tyűha!

ASSZISZTENSNŐ Összecsiszolódtunk a hosszú évek során, ez vitathatatlan. (Arckifejezése elárulja, hogy a „muszáj volt alkalmazkodnom” helyett fogalmazott így.)

FŐORVOS (figyelmét a fülkéből jövő újabb zajok a betegre terelik) Kíváncsi vagyok, milyen lesz. (Fejét a fülke felé biccenti.)

ASSZISZTENSNŐ Variánsnak elmegy, de kontrának túl girhes.

FERIKE Girhes, girhes! (Térdét csapkodja, úgy nevet rajta minden hang nélkül.)

ASSZISZTENSNŐ A neve is elég furcsa. Ráadásul N. N.

FŐORVOS Tudja, minek a rövidítése ez, ugye?

ASSZISZTENSNŐ Hogyne, főorvos úr. Négy évig tanultam angolt a gimnáziumban. N. N. az annyit tesz, hogy: No Name.

FERIKE (buta képpel) Nóném?

FŐORVOS Nem egészen. N. N. az latinul az X. Y. Nomen Nescio, vagyis: a nevét nem tudom. Ezt jelenti.

ASSZISZTENSNŐ Nocsak! Akkor ezt is rosszul tudtam.

FŐORVOS Nem számít. Nem lehet minden nőből Madame Curie. (Úgy, mintha kegyet gyakorolna azzal, hogy eme sajnálatos tényt elnézi neki.)

ASSZISZTENSNŐ Én a főorvos úr mellett mindig olyan butának érzem magamat.

FERIKE (egyetértő lelkesedéssel) Ő a buta! Ő a buta!

FŐORVOS Én is a feleségem mellett, mikor azt a hülye órát nyomogatja.

FERIKE Hülye a… óra?

FŐORVOS De közben hadd kérjem már el ennek a (nagyon halkan) „nónémnek” a leletes dossziéját.

ASSZISZTENSNŐ Hova is tettem? Ott van a másik asztalon.

FŐORVOS Ha már úgyis odamegy, vegye le róla azt a pálinkás üveget, legyen szíves!

FERIKE Pálinka? Enyimé, enyimé!

ASSZISZTENSNŐ (odamegy az asztalhoz, felveszi a dossziét, és átadja a Főorvosnak) Itt van, tessék.

FŐORVOS Köszönöm, Erzsike. (Kinyitja, és elmerül az iratok tanulmányozásában.)

(Az Asszisztensnő visszalép az üvegért, de mert nem tudja, hova tegye, zavartan tekintget ide-oda, és nem veszi észre a mögötte lassan kinyíló ajtót, melyen Ferike dugja be a fejét.)

(Ferike meglátja az Asszisztensnő kezében az üveget, és óvatosan benyúl érte, de

képtelen elvenni, mert azt az Asszisztensnő egyik kezéből a másikba rakosgatja.)

(Az Asszisztensnő a válla fölött visszapillantva felfigyel az ajtó mozgására. Lenézve meglátja a feléje nyúló kart, majd a lelepleződéstől döbbent képet vágó bolondot. Ijedtében felsikolt, és elejti az üveget, ami beleesik a zacskókkal, gyűrt papírokkal félig teli szemetesbe.)

(Ferike habozás nélkül belenyúl, és felkapja)

FERIKE Enyimé! Höhő! Enyimé! (Rájuk csapja az ajtót, és már szalad is. Pár lépés után azonban visszafordul.) Izé meg gyökkettő?… Enyimé! (Diadalittasan emeli magasba az üveget, majd mintha az Asszisztensnőt látná maga előtt, kinyújtott mutatóujjal döfköd az ajtó felé.) Gyökkettő! Gyökkettő! Gyökkettő!… (El.)

MAMIKA (Ferike után nézve jön be a folyosóra) Úgy látszik, ez a matematikus volt az utolsó. (Arca felderül az üres padok láttán. Az egyikre lefekteti a botját, és leül mellé. Alighogy becsukja a szemét, már le is kókad a feje.)

FŐORVOS (alig tér magához) Ki volt az? (Az Asszisztensnő sikolyától sokkot kapva elhajította a dossziét, melyből minden lap kihullt.)

ASSZISZTENSNŐ (szívét fogva) Ferike.

FŐORVOS Az a hülye? (Kezdi szedegetni a körülötte szétszóródott papírlapokat.)

ASSZISZTENSNŐ Az. De tessék hagyni, majd én összeszedem a többit.

FŐORVOS (visszaül a helyére) És mit akart?

ASSZISZTENSNŐ Az üvegéért jött. Elvitte a maradék ribizlimet is. (Szájára üt, amikor eszébe jut, hogy ezt nem lett volna szabad kimondania.) Ígérem, ez volt az utolsó ribizli. (Sikkant egyet, s újból a szájára üt.)

FŐORVOS (kirúgva maga alól a széket) Még egy ilyen bogyó, és esküszöm, főbe lövök valakit! (Felkapja az első keze ügyébe kerülő tárgyat az asztalról: a sztetoszkóp az. Dühében lecsapja oda, ahonnan felvette.)

MAMIKA (felrezzen a hangra) Magával kezdje, doktor úr!

ASSZISZTENSNŐ Engem tessék! Értem nem kár.

FŐORVOS Ebben is téved. Ferikéért nem lenne kár.

ASSZISZTENSNŐ Őt tetszik főbe lőni?

FŐORVOS Őt.

MAMIKA (felveszi a botját) Inkább átülök a kettes elé. (Elindul hátrafelé.)

ASSZISZTENSNŐ De nincs is mivel!

FŐORVOS Ha ez így megy tovább, muszáj lesz szereznünk egy önvédelmi fegyvert.

ASSZISZTENSNŐ (nagyot nyelve) Pusztán a ribizli miatt? (Szájához kap, de már sikkantani se mer.)

FŐORVOS Nem csak azért. (Dülledő szemét végigsiklatja az asztalon, de mert nem talál semmi használhatót, kénytelen másképp leereszteni a benne gyülemlő gőzt.) Az ilyen Ferikék, Bori nénik, escéhások és hat elemis Gáspár Zsigánék miatt.

MAMIKA (csak az ajtó előtt emeli fel a fejét) Ezt se a szíve fogja elvinni. Mert az nincs neki.

ASSZISZTENSNŐ Ferike nem olyan. Nem baj az, hogy mindent megjegyez. Én már nem is haragszom rá, amiért zokon vette azt az izét.

FŐORVOS Mit?

ASSZISZTENSNŐ Hát a gyökkettőt.

FŐORVOS A gyökkettőt? (Nehezen kapcsol.) Aha! A gyök kettőt. (Kitörni látszik belőle a feszültség, de sikerül uralkodnia az idegein.) Ezt a hülyét nem lehet überelni.

ASSZISZTENSNŐ Nem lennék az anyja helyében! Keresheti megint. Merthogy el fog tűnni ezzel az üveggel, az száz százalék.

FŐORVOS Bánom is én! Csak ne az én szekrényembe bújjon.

ASSZISZTENSNŐ Vajon mi ér még ma bennünket?

FŐORVOS Belegondolni se merek. Szívok is a kinti levegőből, mert idebenn megfulladok, úgy érzem.

ASSZISZTENSNŐ Szívjon csak, főorvos úr, szívjon, én majd tartom a frontot. Ennyit tud várni az a beteg.

(A Főorvos kimegy. Az üres folyosó látványától megkönnyebbül némileg. Magát kihúzva lépeget fel s alá, és mélyeket lélegez. Bent nyílik a fülke ajtaja, s kilép rajta a Szemüveges nő. Csont meg a bőr. Mint akibe csak hálni jár a lélek, olyan.)

SZEMÜVEGES NŐ (szemét lesütve) Jó napot kívánok! Remélem, nem én okoztam a riadalmat!

ASSZISZTENSNŐ Dehogy! Ez az izé… Ferike.

SZEMÜVEGES NŐ Nem ismerem.

ASSZISZTENSNŐ Jó magának!

SZEMÜVEGES NŐ Ő az a bizonyos ribizli?

ASSZISZTENSNŐ Nevezzük inkább reteknek, ha már r betűs. Indexen van ugyanis nálunk az előbbi szó.

SZEMÜVEGES NŐ Nem tudtam.

ASSZISZTENSNŐ Semmi baj. Számomra is új még ez a helyzet. Pillanatokon belül jön főorvos úr, addig talán tessék helyet foglalni.

SZEMÜVEGES NŐ Nem, köszönöm. Jó nekem így, állva. Ültem eleget odakinn. (Félszegen hátrébb húzódik.)

ASSZISZTENSNŐ Ahogy tetszik gondolni.

(A folyosón hallatszik egy közeledő tolikocsi zörgése. A Főorvos elindul arrafelé, de pár lépés után elkomorul az ábrázata. A Takarítónő tűnik fel. Vidáman dudorászgat magában.)

FŐORVOS Minek örül ennyire?

TAKARÍTÓNŐ (fülig érő szájjal) Meglett Ferike! (A tolikocsit a színpad végén hagyja, nélküle jön előre.)

FŐORVOS El sem veszett. Végig itt kotlott a szekrényemben.

TAKARÍTÓNŐ Hallottam hírét.

FŐORVOS Becuccolta magát, mint egy kuvik vagy kakukk… vagy minek hívják.

TAKARÍTÓNŐ Jó társaságban órákig el lehet üldögélni bárhol.

FŐORVOS Ezt meg hogy érti? (izgatottá válva) Van még más is a szekrényben?

TAKARÍTÓNŐ Már nincs. Elfogyott.

FŐORVOS Mi?

TAKARÍTÓNŐ Hát az én csodaszámba menő itókám. Mind megitta! Egy kortyot sem hagyott Erzsikémnek az üveg alján a ribizlipárlatomból.

FŐORVOS Csak ezt ne mondta volna!

TAKARÍTÓNŐ Aztán miért ne?

FŐORVOS Mert ettől menten olyat teszek, hogy…

TAKARÍTÓNŐ Milyet?

FŐORVOS (egyre izgatottabban) Mit tudom én! Akármit! Kilövöm magam a… sztratoszférába.

TAKARÍTÓNŐ Hova?… Minek? Tessék szíves már lefordítani ezt nekem!

FŐORVOS (hangosan) Hogy meg ne karmoljam magamat itt, helyben, azért! Így már világos? (Idegességében bevágja maga mögött az ajtót. Szinte odamenekül az asztalához, fel sem figyel a rá váró betegre.) Miért kell engem üldözni ezzel a kurva ribizlivel?… Nem igaz, hogy állandóan ezt kell hallgatnom.

TAKARÍTÓNŐ (döbbenten) Hát ennek meg mi baja? Szóltam én egy rossz szót? Látná magát!… Olyan a feje, mint a pezsgős dugó. Csak ennyi kéne neki (behajlított ujjai közül felpattintja a hüvelykjét), és elrepülne. (Lehajolva benéz a padok alá, hogy lát-e valahol szemetet, aztán elindul kifelé.) Ferikém, Ferikém, hiába vitt el anyád! Ezek még napokig annak a levét fogják inni, amit te hagytál itt magad után, nem azét, amit én. (Fejét bökdösve vet egy lesajnáló búcsúpillantást a hármas ajtó felé.) Ami meg magára vár, főorvos úr, abból nem fogja rehabilitálni senki. Még az atyaúristen se. (Kocsiját kitolva távozik.)

FŐORVOS (az Asszisztensnőjéhez) Mi van itt ma, Erzsike, hogy mindenki ezt a rohadt bogyót emlegeti? (Mindkét tenyerét a halántékára szorítja.) Nem fér belém több belőle. (suttogva) Ha hall egy pukkanást, a fejem ment szét.

ASSZISZTENSNŐ Ne már, főorvos úr! Ettől?

FŐORVOS Ettől, ettől! Még egy ilyen, és bedilizek.

(A Szemüveges nő még hátrébb húzódik ennek hallatán, és riadt pillantásokat vet egyszer a Főorvosra, másszor az Asszisztensnőre, aki ezt észre is veszi.)

ASSZISZTENSNŐ (próbálja menteni a menthetőt) Dehogy dilizik! Beveszi szépen a nyugtatóit, és minden rendbe jön. (Műanyag palackból vizet tölt egy pohárba, és a Főorvos kezébe adja.)

FŐORVOS (még halkabban) Úgy véli? (Bal tenyerét felfelé fordítva előrenyújtja. Látszik, hogy nem ez az első eset.)

ASSZISZTENSNŐ Úgy. (A Főorvos tekintete ide-oda jár a jobb kezében tartott pohár és a tablettáit tenyerébe számoló Asszisztensnő között.) És most szedje össze magát, kérem, mert…

FŐORVOS (ott folytatja, ahol abbahagyta) Csak várja ki a végét! Vinniük sem kell. Sőt, értem se kell jönniük. Önszántamból rájuk töröm a pszichiátria ajtaját.

ASSZISZTENSNŐ (torkát megköszörülve) Főorvos úr, kérem, ha meg tetszik engedni: benn van a beteg.

FŐORVOS (a homlokán kidagadó ereket nyomogatva) Mi az? Ki van itt?… Ja, a beteg. Róla el is felejtkeztem. (Egy mozdulattal szájába juttatja az összes tablettát, és nagyot nyel a vízből. Amíg van a pohárban, le sem teszi. Egy percre mozdulatlanná válik, mintha a hatást várná, majd közelebb húzódik az asztalán fekvő nyitott dossziéhoz. Csak később emeli tekintetét a Szemüveges nőre a papírokból) Maga az? Látom, most lógatja a fejét. De hóhérozni, azt bezzeg tud!

SZEMÜVEGES NŐ Elnézést kérek érte, meggondolatlan voltam. (A mondat végén néz fel csak.)

FŐORVOS Meggondolatlan? Csikordulnak a könnyeim nyomban.

ASSZISZTENSNŐ Csi…? Nem inkább: ki…?

FŐORVOS Értse, Erzsike, értse!

SZEMÜVEGES NŐ (ujjait tördelve) Ha módomban állna, mindent elkövetnék, hogy meg nem történtté tegyem. Valahogy kicsúszott a számon, mint az a r…

ASSZISZTENSNŐ Retek! Mint a retek.

FŐORVOS (homlokát ráncolva) Retek? Milyen retek?

ASSZISZTENSNŐ Olyan kis piros, kerek.

FŐORVOS Kis piros? Kerek?

ASSZISZTENSNŐ (kitalálva, hogy a Főorvos a ribizlire gondol) Nem számít! Csak egy újabb hülyeség.

FŐORVOS Hülyeség?

ASSZISZTENSNŐ De még mekkora!

FŐORVOS Mi is?

ASSZISZTENSNŐ A retek.

FŐORVOS A retek?

ASSZISZTENSNŐ Igen, az.

FŐORVOS Még most sem értem, de mindegy. (a Szemüveges nőhöz) Szóval csak kicsúszott a száján. De mintha a pillantásába más is vegyülne a bűnbánáson kívül, kedves… Natália.

SZEMÜVEGES NŐ Az enyémbe?

FŐORVOS Igen, igen. A magáéba. Jöjjön közelebb!

SZEMÜVEGES NŐ (meghunyászkodva, kezét védekezőn keresztbe téve maga előtt) Kérem, főorvos úr, én…

FŐORVOS Álljon végre elém, hadd nézhessem meg alaposabban!… Vagy szégyenlős?

SZEMÜVEGES NŐ Nem. Csak…

FŐORVOS Csak?… Fél tőlem?

SZEMÜVEGES NŐ Nem. Illetve…

FŐORVOS Illetve?… Ha kérhetem, fogalmazzon egyértelműen.

SZEMÜVEGES NŐ Ígérem, főorvos úr, én… én meg sem fogom említeni azt a… azt a…

FŐORVOS Most mit dadog itt nekem? Miről beszél?

SZEMÜVEGES NŐ (kifelé mutat reszkető kézzel) Arról a hülye konnektorról. Tetszik tudni, melyikről?… Amelyik pont a plafon közepén van.

függöny

Minden esetleges hasonlóság csupán a véletlen műve. – A szerző

Könyv címe : Gyökkettők

Könyv szerzője : Spont Gyula

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-381-346-1

Tartalomjegyzék