Valló Bonifác Történetei 5k6nb

HEGEDÜS GÉZA

VALLÓ BONIFÁC TÖRTÉNETEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó

Budapest, 1972

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-268-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

VALLÓ BONIFÁCRÓL avagy: a tárcanovella esztétikája

Valló Bonifác csevegő ember. Civil foglalkozását tekintve a jogtudományok tanára egy felsőfokú közgazdasági iskolában. Magánéletében az a fajta ember, akiről a sírfeliratokat fogalmazzák: jó férj, derék családapa, többszörösen kitüntetett munkaerő, megbízható barát és munkatárs. Ifjúkorában szinte gyűjtötte a diplomákat, mert ismeretéhségét alig tudta kielégíteni: jogtudományi doktorátus mellett van történelemtanári diplomája, hites könyvvizsgáló oklevele, és felszabadult könyvkötő segéd. Magánszenvedélye, hogy az antikváriumokban vásárolt könyveket maga köti be stílszerű és korhű bőr-, félbőr-, vászon- vagy modern műanyag kötésekbe. Háromszobás lakásának egyik szobája olyan látványos könyvtár, amelynek az ismerősök csodájára járnak. Valló Bonifác itt érzi magát a legjobban. Itt van óriási méretű, nyilván még nagyszülők nemzedékéből származó karosszéke – mellette a kovácsoltvas állólámpával –, ahol napi három óráját leolvassa. Minden délután öttől nyolcig olvas. Könyvek között élni: ez a szenvedélye. Személyes viszonya van minden egyes könyvvel. Ami pénzt fixfizetésén kívül keres jogelméleti tanulmányok írásával vagy történelmi ismeretterjesztő előadások tartásával, azt javarészt könyvekre költi, különösen azóta, hogy gyermekei megnősültek – férjhez mentek, és ő, mint szerelmes házasságuk kezdetén, kettesben él a feleségével. Mértékletes ember, étellel-itallal módjával él, szereti a feketekávét, de ha nincs, nem hiányzik. Csak a pipát nem szívesen nélkülözné. Egyszer egy orvos azt mondta neki, hogy húsz évvel meghosszabbíthatja az életét, ha lemond a pipáról, mire ő így válaszolt: – De én nem vagyok hajlandó pipa nélkül húsz évig élni. Esténként elég gyakran jár feleségével baráti társaságokba. Náluk is úgy hetenként egyszer este két-három házaspár ott ül vacsora után. Csevegő emberek. Akárcsak Valló Bonifác, ezek is szeretnek beszélgetni mindenféléről. De széles körben az a közvélemény, hogy Valló Bonifác a legjobb csevegő, különösen, ha saját emlékeiről beszél. Mint mindenki, akinek ifjúsága a két világháború közt telt el, majd fiatal férfiként átvészelte a háborút, és az azóta

eltelt negyedszázadban benne élt a közösségi életben, ő is nagyon sok mindent átélt. De az a véleménye, hogy nem az az érdekes, mit él át az ember, hanem az, hogy ki éli át. Érdekes embernek érdekes ugyanaz az élmény, ami unalmas embernek unalmas. Neki minden érdekes és minden jellemző valamire. Szereti is figyelni a világot, az embereket, a helyzeteket. Itthon és külföldön. Mert közben lelkes utazó is. Ha teheti, rövid időre elutazik valahová külföldre. És mivel több nyelven is beszél, elég gyakran osztják be különböző hivatalos küldöttségekbe. Tehát világlátott embernek is mondható. És szeret érdekesen beszélni külföldi tapasztalatairól is. Sokaknak volt már az a véleménye, hogy Valló Bonifác tulajdonképpen író, csak éppen nem írja le, hanem elcsevegi műveit. Ezért jutott az eszébe egy napilap szerkesztőjének, hogy esti beszélgetés közben megkérdezze: – Nem volna kedved tárcanovellát írni? Nekünk szükségünk van három-négy gépelt oldalnyi terjedelmű történetekre. Az olvasók kedvelik. Valamikor klasszikus műfaja volt újságjainknak. De mostanában az írók mintha leszoktak volna róla. Pontosan olyan röviden összefogott történetek kellenének nekünk, mint amilyeneket te szoktál rögtönözni. Nem tudsz ilyeneket írni? Valló Bonifác elgondolkodva rágta a pipáját, azután ezt mondotta: – Ez olyan kérdés, mint amikor érdeklődni kezdenek valakinél, hogy tud-e zongorázni, mire az úgy válaszol, hogy „nem tudom, még nem próbáltam”. Hát majd megpróbálom. Néhány nap múlva odaadott a szerkesztőnek egy rövid történetet; visszaemlékezés volt egy háborús kalandjára. A következő vasárnap megjelent. Feltűnt más lapok szerkesztőségében is, mivelhogy tárcanovellára mindenütt szükség van, ahol újságot csinálnak, és kevesen írnak tárcanovellát. Tehát kértek innét, és kértek onnét rövid történeteket Valló Bonifáctól. Így lett az inkább tudós hírben álló tanár közel a hatvanadik életévéhez író, méghozzá azonnal olyan író, akinek nem kell előszobáznia szerkesztőségekben, hanem a szerkesztőségek kérik és várják újabb írásait. És amikor már összegyűlt annyi tárcanovella, hogy kötetet is lehetett összeállítani belőle, a kiadó egyetlen szóval sem akadékoskodott, hiszen az olvasóközönség már a lapokban is

szívesen olvasta Valló Bonifác történeteit. Amikor a szerződést aláírták, a kiadóvállalat igazgatója feketekávé mellett megkérdezte tőle: – Hogyan lehetséges, hogy valaki csak ilyen későn kezd el szépirodalmat írni, de amint elkezdi, máris van saját műfaja, saját kifejezőeszköz-tára? Erre Valló Bonifác újratöltötte pipáját, rágyújtott, és így beszélt: – Nézd, volt nekem egyszer egy iskolatársam, aki arról volt nevezetes, hogy szokatlanul sok csokoládét evett. Csokoládé Mukinak is neveztük. Az érettségi banketten megkérdeztem tőle, miért eszik annyi csokoládét, hiszen ez igazán nem férfihoz méltó szenvedély. Muki azt felelte, hogy majd gondolkozik, és ha rájött, megmondja. Tavaly, a negyvenéves érettségi találkozónkon Muki, aki jelenleg osztályvezető egy minisztériumban, félrehívott, és szó szerint ezt mondta: „Te negyven évvel ezelőtt megkérdezted tőlem, miért eszem annyi csokoládét; azóta már tudom. Azért eszem annyi csokoládét, mert szeretem a csokoládét.” Negyven év kellett neki ahhoz, hogy megérlelődjék benne a válasz, vagy hogy be merje vallani, amit már akkor is bevallhatott volna. Hát azt hiszem, így vagyunk a művészi alkotásokkal is. Az élet folytonosan felteszi a kérdéseket, adja az elmondanivalókat, de meg kell érlelődni bennünk, hogy ki is fejezzük. Van, ami hamar érik, van, ami lassan. Énbennem éppen most érett megfogalmazhatóvá, amit évtizedek alatt összeéltem, összetapasztaltam. Mindehhez magam számára is meg kellett fogalmaznom, hogy mit is akarok. Ehhez szerencsés alkalom volt, hogy éppen tárcanovellát kértek tőlem. Amikor kérték, egészen pontosan magam sem tudtam, mi is az a tárcanovella. De mint afféle jó tanuló, azonnal leültem a lexikonok és irodalomtörténetek mellé, kivallattam őket. Így megtudtam, hogy a tárca eredetileg, az 1800-as évek elején, a francia újságokban egy tördelési hely neve volt. Így nevezték – francia szóval feuilletonnak – az újságlap alsó felére, vonal alatt tördelt szöveget. A Journal des Débats című lap kezdte el ezt a tárcahelyet könnyed csevegésekkel betölteni. A példa ragadós volt, nemsokára a legtöbb napilap közölt „feuilleton”-okat, amelyek egyre inkább rövid, csattanós történetek voltak. Franciaországból terjedt el egész Európában. Minálunk az 1840-es években a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap-ban jelenik meg először a tárca. A század második felében, majd a századfordulón nálunk sem volt újság tárca nélkül. A szükséglet pedig mozgósította az írókat, annál is inkább, mert a viszonylag rövid szöveget egészen jól fizették. A novellisták igyekeztek megerőltetni magukat, leszokni a

bőbeszédűségről, csattanóan mondani el történeteiket. A századforduló idején tárcairodalmunk színvonalban vetekedett líránkkal is. A felszabadulás utáni években az előbbinél sanyarúbb újsághelyzetben nem volt sem hely, sem igény tárcára, tehát íróink leszoktak róla. Most kezd újjászületni. De ahhoz, hogy újjászülessék, jól végig kell gondolni a műfaj esztétikáját. – Te tudod? – kérdezte a kiadó. – Azt hiszem, igen. Előbb gondoltam végig az elméletét, és csak az elmélet alapján kíséreltem meg a bennem felgyülemlett emlékanyag megfogalmazását. Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy nem általában tárcáról, tehát nem csupán egy tipográfia-topográfiai helyről van szó, hanem tárcanovelláról, vagyis egy epikus műfajról. Kell egy történet, amelyben valaki valamit csinál, és a végén más helyzet áll elő, mint az elején volt. Sok hely nincs hozzá, a terjedelmet az a bizonyos említett tipográfiai-topográfiai hely szabja meg. Legalább 80-100 írógépelt sor, legföljebb ennek a kétszerese. És minthogy egy írógépelt sorban körülbelül 70 leütés van, vagyis egy tárcanovella terjedelme legalább 5-6000, legföljebb 12 000 írógépleütés. Kell hozzá tehát egy röviden elmondott történet egy fordulattal. Ez igen nagy szerkesztési fegyelmet igényel. Csak azt lehet elmondani, ami a fordulat előkészítéséhez fontos, de mégis úgy, hogy egy valamire jellemző helyzetet vagy egy jellegzetes alakot mutasson be. A tömörítésnek és válogatásnak ez a fegyelmezettsége a ballada közeli rokonává teszi a tárcanovellát. De a röviden elmondott történet és az azonnali fordulat egy másik műfajjal, a viccel is közeli rokonságba állítja. Úgy mondanám, hogy a tárcanovella – akár tragikus, akár komikus tartalmú – átmeneti műfaj a ballada és a vicc között. Az természetes, hogy érdekesnek kell lennie, de ez minden műfajra érvényes követelmény; ami érdektelen, azt nem érdemes megírni. De az érdekességet nem az esemény adja, hanem hogy ki élte át, és hogyan mondja el. A tárcanovella az élet egy-egy érdekes apróságának olyan visszaidézése, amely túlmutat magán, és általánosabb érvényű emberi igazságra vall. Éppen ezért, ha saját emlékeimet idézem fel, és választanom kell, hogy ragaszkodjam-e minden tényhez, vagy általánosabb érvényűre módosítsam – hát akkor a jellemző fontosabb a számomra, mint a szó szerinti valódiság. Lehet, hogy így az elmesélt történet nemcsak a felidézett alakokra lesz jellemző, hanem énrám is, de már az Odüsszeia is legalább annyira jellemző Homéroszra, mint Odüsszeuszra. Az író bármiről beszél, magáról beszél, de miközben magáról beszél, mindig az egész világról szól. Egy regényben hosszasan, egy tárcanovellában röviden. De sok tárcanovellából éppen úgy kikerekedhet a világ egésze, mint egy regényciklusból. Az én számomra minden novellairodalom fő példaképe,

Boccaccio Dekameronja többet mond el emberről és világról, mint a legtöbb regényóriás. És közben valamennyi novella külön-külön is zárt egész: fontos mozaikkő a világ összképéhez. De olyan mozaikkő, amely önmagában is jelent valamit. És hogy az apróság is jelentsen valamit, ahhoz túlozni kell. Hiszen tudjuk, hogy minden tipizálás: túlzás. Úgy kell megragadni a valóságot, mint a bakteriológus a mikroszkópjával. A bakteriológus a szabad szemmel nem látható parányt felnagyítja, és ha még így sem látja, akkor megfesti. Olyan nagyságú és olyan színű lény, mint amit ilyen módon lát – valójában nem létezik. De ha nem nagyítaná fel, és nem festené meg, akkor egyáltalában nem volna látható. Így azonban az eltúlzott, kiszínezett valóság megismertet valami lényeges igazsággal. És a lényeges érdekében a részletekben akár módosíthatjuk is a méreteket: nagyítva vagy esetleg kicsinyítve a valóságot. Egyszer kisfiú koromban az utcán láttam egy nyulat – vidéki gyerek voltam, közel éltem az állatokhoz –, és amikor hazamentem, azt meséltem el a szüleimnek, hogy láttam egy oroszlánt. Akkor hazudozós gyereknek mondtak, de talán akkor kezdtem író lenni. Sokkal később, háborús kalandjaim idején, egy éjszaka a hómezőn szembetalálkoztam egy farkassal. Félelmetes élmény volt, de évekig nem is említettem. Ezt nem lehetett felnagyítani. Húsz-harminc évvel később elég nagy volt már önmagában is, hogy érdemes legyen elmesélni. Annyi bizonyos, hogy az íróember sohasem pontosan úgy mondja el a saját élményét, ahogy az megtörtént: ez a hűség az apróságokhoz a tudós és a riporter feladata. És minél tömörebben kell elmondanunk az élményben lappangó lényeget, annál inkább kell élnünk a mikroszkóp módszerével: a túlzással és a színezéssel. A tárcanovella – a ballada mellett – a legtömörítettebb epika. Itt nem lehet mellébeszélni, itt túlozni kell, színezni kell, és a csattanóban ki kell ugrania valami lényegesnek, ami vagy valami nagyon általánosítható emberi helyzetre vall, vagy nagyon éles pillanatképet ad egy emberi magatartásról. Hát ez az az esztétika, amelynek meggondolásaival igyekszem megfogalmazni tárcanovelláimat. Így magyarázta el Valló Bonifác tárcanovelláinak elméleti alapjait, majd befejezésül némi előleget kért a készülő könyvre, mert már kiszemelte az antikváriumban azokat a ritkaságokat, amelyeket meg akart vásárolni, hogy a következő napok délutánjain – öt és nyolc között – elolvasson.

HOGYAN LESZ AZ EMBER BONIFÁC?

Minthogy kezdettől fogva megszoktam, hogy Bonifác vagyok, magamtól sohasem éreztem volna szokatlan vagy éppen furcsa névnek. De kisfiú korom óta mindig akadt, aki kérdően vagy éppen nevetve nézett rám nevem hallatára. Az igazán nem volt kellő magyarázat, hogy ez a név a naptárban is olvasható, május 14-én, és a köztudatban sem ismeretlen, hogy Pongrác, Szervác és Bonifác az a három fagyosszent, aki tavasz utóján olykor még egyszer visszaidézi a telet. Hiszen én pesti fiú voltam és nem fagyosszent, és vajmi kevés közöm lehetett ahhoz a néhai szent Bonifáciuszhoz, aki még a középkor korai századaiban lett angol diákból német püspök, és többek közt még a híres fuldai apátságot is alapította. A különböző Bonifác pápák sem ihlethették meg szüleimet, amikor újszülött fiuknak ezt a köreinkben valóban példátlan nevet adták. Az igaz ugyan, hogy én éppen május 14-én, tehát Bonifác napján születtem, de hát Petőfit sem hívták Szilveszternek, holott az esztendő Szilveszterről elnevezett utolsó napján született. (Igaz, hogy alteregóját, az Apostolt, Szilveszternek keresztelte.) Amikor már jó néhányan érdeklődtek tőlem, hogyan és miért lett belőlem Bonifác – ez úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban történt –, egy délben, ebéd előtt megkérdeztem apámat, hogy is jutott eszébe ez a név, illetve ha eszébe is jutott születésem naptári napjáról, miért adta ezt a nevet? – Nem tetszik? – kérdezte apám. – De tetszik. – Szívesebben lennél József? – Dehogyis! Semmi kedvem nem volna Józsefnek lenni. – Mert választhatsz. A születési bizonyítványod szerint a te neved: Valló József Bonifác. Úgy gondoltam, hogy majd kiválasztod, melyik akarsz lenni: József vagy Bonifác. És most ülj le, elmondom, hogyan is kaptad éppen ezeket a neveket. Szerettem az ilyen beszélgetéseket apámmal. Felnőttebbnek éreztem magamat,

ha leültetett a karosszékbe, ő maga szembe ült a másik karosszékbe, és megbeszélte velem azokat a témákat, amelyekre rákérdeztem. Korábban így magyarázta el nekem, hogy mire jó az iránytű, később meg azt, hogy mi is az a tőzsde, valuta, értékpapír. Ilyenkor – ujjai között az elmaradhatatlan Memfiszcigaretta – meggondoltan, a mondandókat következetes rendszerbe fűzve beszélt, mesélő hangon magyarázott. Sokat olvasó kereskedőember volt, de azt hiszem, más körülmények közt igen jó tanító lehetett volna belőle. Talán tőle örököltem ismeretterjesztő szenvedélyemet. Úgy hiszem, szó szerint tudom ismételni, amit akkor elmondott nekem: – Az én édesapám, a te nagyapád, akit már nem ismerhettél, mert születésed előtt meghalt, vidéki iparosember volt, ezt te is tudod. Józsefnek hívták. Gyakran mondogatta, hogy azt a fiúunokáját, aki először születik az ő halála után, az ő emlékére nevezzük Józsefnek. Ez voltál te, tehát énnekem kötelességem volt, hogy neked a József nevet adjam. Nekem azonban volt egy olyan emlékem, amely arra biztatott, hogy adjak még egy másik nevet is. Ez pedig a saját nevem túlságos köznapisága volt. Engem az apám Jánosnak nevezett el. Ennél gyakoribb keresztnév alig is van a nyelvünkben. És ha a Valló név nem is túl sűrű, nem is túl ritka, így hát Valló János akad egynéhány az országban. Nekem már az iskolában is volt egy Valló János nevű osztálytársam. Amolyan igazi komisz kölyök. És két ízben is megtörtént, hogy az ő intőjét az én szüleim címére küldték. Mert amikor én jártam iskolába, az intőket még postán küldték el a szülőknek. Én már meg is kaptam az intőre kijáró szülői pofont, amikor tisztázódott, hogy az a másik Valló Jánost illette. Sokkal később sehogyan sem akartak útlevelet adni nekem, amíg végre ki nem derült, hogy nem én vagyok az a körözött, többszörösen is rovott múltú Valló János, aki sorozatosan követi el országszerte a házasságszédelgést. De a legnagyobb sérelem akkor ért, amikor az újságokban volt olvasható, hogy egy Valló János nevű budapesti lakos részeg állapotban éjszaka utcai verekedést rendezett, betört néhány kirakatüveget, mire a rendőrök bevitték az őrszobába. Én akkor már felnőtt, megbecsült tisztviselő voltam, már terveztem, hogy megnősülök, és saját üzletet nyitok… és csaknem kidobtak a cégtől, mert az újsághír után azt hitték, én voltam az éjszakai garázdálkodó. Voltak, akik még évek múltán is gyanakodva néztek rám, vajon nem vagyok-e iszákos verekedő. Nagyon sajnáltam, hogy nem Bendegúz vagy Hilárius a keresztnevem. Ilyenből nem lehet még egy. Elhatároztam, hogy az én gyermekeimmel hasonló nem történhet, olyan neveket fogok adni nekik, hogy senkivel ne lehessen összetéveszteni őket, hogy mindig saját maguk legyenek. Igaz, arra is gondolnom kellett, hogy hátha nekik más lesz a véleményük, és

inkább vállalják az összetéveszthetőséget, mint a különös, a szokatlan nevet. Tehát rájuk kell bíznom, válasszanak: én mindegyiknek két nevet adok; az egyik hétköznapi, a másik rendkívüli. Amikor te születtél, engem kötelezett megboldogult apám kívánsága, hogy a legközelebbi unoka József legyen, mint ő volt. Egyik neved tehát József lett. A másikon sokat gondolkodtam. Kedvem lett volna valami szép ősmagyar névhez is, gondoltam Taksonyra, Szabolcsra, de gondoltam bibliai névre is, például Zebulonra, Jeremiásra vagy Lukácsra. De ezek a nevek hol az ízlésemnél nacionalistább, hol az ízlésemnél vallásosabb képzeteket is kelthetnek. Márpedig az is a te magánügyed, hogy érett fővel milyen politikai és milyen filozófiai álláspontot akarsz elfoglalni. Tehát olyan ritka név kellett, amely jól hangzik, ritka, mégse komikus, és semmire se kötelez. Véletlenül éppen Bonifác napon születtél. Tetszett nekem a név, anyádnak sem volt ellenére. Így lettél te Valló József Bonifác. Az azután más kérdés, hogy két neved közül miért a ritkábbik ragadt meg. Hiszen az öcséd neve Valló László Anzelmusz – mégis mindenki Lacinak nevezi és nem Anzelmnek. Téged azonban mi is mindig Bonifácnak neveztünk, még csak nem is becéztünk Boninak. Tanáraid és iskolatársaid is szeretnek Bonifácnak szólítani. Ez bizonyára azért van, mert te is szereted ezt a szépen hangzó, ritka nevet. Igaza volt apámnak, szerettem a nevemet. Barátaim is megszokták. Később a nők mindig Bonifácnak szerettek nevezni, még ha tudták is, hogy nevezhetnének Józsinak vagy Jóskának. A háborúban pedig egy ízben az életemet mentette meg a nevem. Néhány nappal a voronyezsi áttörés előtt éjjeli őrségbe kellett volna mennem a Don partjára. Már teljes készültségben álltam, hogy a felvezetővel elinduljak az őrhelyre, amikor váratlanul körletellenőrzés jött: egy őrnagy, mögötte két másik tiszt. Az őrnagy láthatóan kapatos volt: tántorgott és ordított. Végignézte az őrségbe indulókat. Az egyiket lehordta, mert szerinte nem volt elég fényes az egyik gombja. A másiknak leverte a kucsmáját, mert túlságosan a homlokba volt húzva. Amikor rám került a sor, megkérdezte: – Hogy hívják? – Alázatosan jelentem, Doktor Valló Bonifác. A szeme is kimeredt, és üvölteni kezdett: – Menjen a pokolba! Én nem bízom a Dont egy Bonifácra! Azonnal váltsák le!

Tisztességes magyar embert nem hívnak Bonifácnak! Tisztességes magyar embert Kis Jánosnak hívnak. Van a században Kis János? Volt a században Kis János. Az ment helyettem éjjeli őrségbe. És egy arra tévedt lövedék eltalálta. Két órával később már halott volt. Én pedig áldottam apám bölcsességét, aki rám bízta, hogy József legyek-e vagy Bonifác. Ragaszkodom a Bonifáchoz.

EGYEDÜL A FERDINÁND-HÍDON

Azon a május elsején, azon a legemlékezetesebb május elsején, az ezerkilencszáztizenkilencedik esztendőben illetett meg engem személy szerint is a szabadság mámora. No persze, az ünnepi nap politikai tartalmából vajmi keveset érthettem, hiszen az időben az első elemit végeztem, még néhány hét választott el hetedik születésnapomtól. De a nap mégis feledhetetlen maradt a számomra, és sokkal később, amikor már tudatomban május elsejének neve lelkesítő eszmékkel társult, saját emlékem és az emberséges feladatok tudata elválaszthatatlanul egybevegyült. S mindmáig a munkaünnep évről évre visszahozza annak a kisgyermekkori napnak az élményét is. Így történt ez akkor énvelem. Nem sokkal azelőtt, a háború legvégén költöztek fel a szüleim Nagyváradról Budapestre. Én ugyan itt születtem, de az eszmélődés hajnali esztendeit Váradon töltvén, semmiféle emlékem nem volt Budapestről, és félelemmel töltött el a nagyvárosi forgalom. De anyánkat még nagyobb félelemmel töltötte el a gondolat, hogy két fiát miféle veszedelmek várják a fővárosi utcákon. Én voltam az idősebb, öcsém ötéves sem volt. Én mint iskolába járó nagyfiú, Nagyváradon már egyedül közlekedtem, azaz, szülői kíséret nélkül mentem hazulról az iskolába és az iskolából haza. Ez az önállóság kellő öntudattal is töltött el. Budapesten azonban egyszeriben vége volt az önállóságnak és az öntudatnak. Az iskola ugyan egyáltalán nem volt messze tőlünk, de mégis kocsiúton kellett átkelni, ezért reggelenként anyai kísérettel mentem iskolába, s délben is, mire kitódultunk a kapun, anyám ott várt az iskola előtt, és kézen fogva hazakísért. Mindez a Tanácsköztársaság hónapjaiban történt. Túlzás lenne azt állítani, hogy a legkevésbé is tisztában lettem volna a Tanácsköztársaság fogalmával és lényegével. Arra azonban világosan emlékszem, hogy a felnőttektől hallottam az „osztályharc” kifejezést, de azt hittem, hogy ez a szó iskolai verekedést jelent. Az iskolai éneklést azonban nagyon szerettem, és úgy megmaradtak a fülemben a forradalom dalai, hogy később, a kamaszkori megvilágosodás időszakában, sértetlenül emelkedett ki emlékezetem mélyrétegeiből a Marseillaise és az Internacionálé, szövegestőldallamostól. Felvonulni is szerettem volna, de azt anyám nem engedte, mert félt,

hogy a tanító néni nem tud eléggé vigyázni annyi gyerekre. Tehát, ha a tanítás elmaradt, és helyette az osztály valahová kivonult, akkor anyám mindig elkért az iskolából, és kárpótlásul felsétált velem és öcsémmel a Gellérthegyre vagy a Rózsadombra. Következett azonban május elseje, és május elsején a nagy felvonulás. Az egész iskola készült az ünnepre. Anyánk ekkor is el akart kérni, de apánknak az volt a véleménye, hogy hátha valaki még politikai tüntetésnek gondolná az ilyen távolmaradást. Az okos szó anyámat is meggyőzte, de már két nappal előbb szorongva ígértette meg velem, hogy mindig a tanító néni mögött maradok, vele jövök vissza az iskoláig, ahol majd vár reám. Én pedig lelkes izgalommal vártam a pillanatot, amikor szülői felügyelet nélkül, a gyerekek körében kivonulhatok a nagyváros rengetegébe. Szerettem volna már hazulról egyedül elindulni, erre azonban nem volt lehetőség. Anyám megfogta a kezemet, elvezetett az iskolakapuig, és úgy búcsúzott el tőlem, mintha tengerentúlra indultam volna. Az udvaron sorakoztatták az osztályokat. Minden sarokban más-más dalt énekeltek. Ebből a nagy és izgatott sorakozásból élesen maradt emlékezetemben egy jelenet. A mellettem álló fiú már indulás előtt megéhezett, és orvul kicsomagolta zsíros kenyerét, amelyet el is ejtett, s az zsíros felével esett a földre. Felkapta, és amúgy porosan-sárosan bele akart harapni, de a tanító néni meglátta, elvette tőle, megmagyarázta, milyen egészségtelen a piszkos ételt megenni, s az így kárba ment zsíros kenyeret bedobta az udvar szélén álló szemétkosárba. Osztálytársam erre szipogni kezdett, de még mielőtt kitört volna belőle a sírás, erőt vett magán, és éles hangon énekelni kezdett: „Fel, fel, te éhes proletár.” Magából a nagy felvonulásból elég kevés mozzanatra emlékszem, leginkább arra, hogy többet álltunk, mint mentünk. De végre az Oktogonnál kifordultunk az Andrássy útra, és ettől kezdve benne voltunk a menetben s megállás nélkül vonultunk, énekeltünk. Az Oktogonon négy óriási piros gömb volt, a Köröndön a szobrokat piros lepellel takarták le, a millenniumi emlékoszlop előtt pedig ott állott a „Kalapácsos ember” óriási szobra. Nem tudom, valóban milyen magas volt ez a szobor, emlékezetemben úgy maradt meg, mintha magasabb lett volna az

oszlopnál is. Hogy onnét merre fordultunk, nem emlékszem, és arra sem, hogy hazafelé jövet hol vesztettem el társaimat és a tanító nénit… Annyi bizonyos, hogy elvesztettem őket. És egyszerre csak ott álltam az ismeretlen nagyváros ismeretlen utcájában, ahol ide-oda hullámzott az embersokaság. Fogalmam sem volt, merre kell mennem, hogy hazajussak. Erre a szorongó félelemre azóta is szüntelenül emlékszem. Nem, nem attól féltem, hogy egyedül vagyok, hanem az aggasztott, hogy anyám mennyire meg fog ijedni, ha nem talál az iskolához visszaérkező gyerekek közt. Odamentem egy barátságosnak tűnő nénihez, és megkérdeztem tőle, hogy merre van az Ügynök utca. Az a néni akkor kézen fogott, és vezetni kezdett, s egyszerre csak kifordultunk a Podmaniczky utcára, előttem volt a Ferdinánd-híd. (A nálam fiatalabbak már csak Élmunkás-hídnak ismerik.) Ott jóságos kísérőm elmagyarázta, hogy menjek át a hídon, onnét a Váci út másik oldalára, ahol bármelyik utcán bemegyek, egyenest eljutok az Ügynök utcába. És akkor elindultam egyedül a vasútvonalak fölött vezető hídon, tudva már a helyes utat, s bízva, hogy hazaérkezem. Ez volt az a nagy kaland, amely a szabadságtudat első élményét adta. Most már nem féltem. Azaz, hogy féltem, de ez a félelem amolyan büszke veszélytudat volt. Mentem, egyedül a nagyvárosban, egyedül az idegenek között. Alattam a sínek. Furcsa módon ez a vasútszag azóta is visszaidézi ennek a felszabadulásnak az örömét. A Váci útnál ugyan megtorpantam. Túl nagy volt ott az én számomra a forgalom. De kivártam a pillanatot, amikor át lehetett menni. És nemsokára elérkeztem az Ügynök utcába, láttam már a házat, ahol lakunk. Magam sem tudom, miért nem az iskola elé mentem, hiszen azt hittem, anyám ott vár rám. Mégis, a kapunkon fordultam be, és felágaskodva a csengőig, becsöngettem otthon. Anyám nyitott ajtót, megdöbbenve nézett rám. – Már hazaérkeztetek? Kiderült, hogy sokkal korábban van, mint ahogy az iskolában a hazaérkezésünket jelezték. A többiek, akik együtt maradtak, bizonyára még meg sem érkeztek az iskolához. Anyám még el sem indult értem, és én már otthon

voltam. Tehát alaptalan volt a félelmem, hogy mekkora aggodalmat kelt elveszésem. Most már lelkiismeret-furdalás nélkül mondhattam el a nagy kalandot: egyedül jöttem haza a nagyváros veszélyei között, át a Ferdinánd-hídon, át a Váci úton. Ezzel ki is vívtam magamnak az első budapesti szabadságjogot. Másnaptól kezdve egyedül mehettem iskolába. Hiszen, aki az Andrássy útról a Ferdinánd-hídon keresztül hazatalált… Milyen sokszor jutott eszembe ez a legelső kaland életem nemegyszer kétes kimenetelűnek ígérkező pillanatában. És nem egy félelmes percben gondoltam arra a régi kisfiúra, aki ott állt az ismeretlen nagyváros ismeretlen utcájában, és nem tudta, hogyan is fog hazatalálni. És sohasem múlt el annak a büszkeségnek az emléke, ahogy egyedül, kicsit félve, de mégis a szabadság mámorában megyek a sínek fölött a hídon. Igen, ez a szabadságélmény, ez volt az én saját május elsejém.

A PÉLDAKÉP

Gyermekkorom nagyszerű hősök, követendő példaképek között telt el. Anyám mesélgetett a negyvennyolcas dédapákról; két dédapám is honvéd volt abban a legendás esztendőben, ezeknek emléke lelkesítő büszkeséggel öröklődött nemzedékről nemzedékre. De anyám kislánykorában még ismert egy olyan bácsit is, aki gyermekfővel kisdobos volt Budavár ostrománál. Sokszor elmeséltettem magamnak a történetét. Apám pedig híres történelmi férfiakról beszélt nekünk: Hunyadi Jánosról meg Napóleonról. Ezek a dédapák és ezek a történelmi alakok személyes ismerősökként népesítették be korai esztendeimet. Szerettem volna hasonlítani valamennyiükhöz. De legesleginkább középkori lovag módjára éltem volna. Olyan akartam lenni, mint Bertrand de Tours. Bertrand de Tours lovag képével egy régi vastag könyvben találkoztam. Lovon ült, talpig páncélban, felcsapott sisakrostélya mögül büszke tekintettel nézett a földre dobott ellenfélre. A kép alá ez volt írva: „Bertrand de Tours a lovagtornán”. Nagyon irigyeltem. Milyen szép lenne ilyen büszkén ülni egy lovon talpig páncélban, azzal a büszke tudattal, hogy legyőztem az ellenfelemet. Megkérdeztem apámat, hogy ki volt Bertrand de Tours. Apám valószínűleg nem tudta, de a képről kikövetkeztette, hogy nyilván valami bátor középkori vitéz lehetett, neve után ítélve pedig francia. Tehát elmondta, hogy ez volt a legkiválóbb francia lovag, aki nem ismerte a gyávaságot, de fegyverét csakis igazságos célok érdekében forgatta, segítette az árvákat és az özvegyeket, élete veszélyeztetésével mentett meg bajba jutott embereket, mindig mindenkihez kedves volt, továbbá étkezés előtt felszólítás nélkül kezet mosott. Ez utóbbit apám bizonnyal közvetlen pedagógiai okokból tette hozzá a jellemzéshez, tudván, mennyire követésre lelkesítenek a dicsőséges példák. Én pedig attól fogva nagyon szerettem volna olyan lenni, mint Bertrand de Tours. Álmodtam is, hogy lovagtornán csapok össze páncélos vitézekkel, és mindig én győzök. Félálomban nagyszerű tetteket hajtottam végre; főleg az özvegyeket, árvákat segítettem, és bajba jutott embereket mentettem meg, hiszen ilyesmiket csinált világéletében Bertrand de Tours is. Még elemista koromban történt, hogy az egyik iskolatársunknak meghalt az édesanyja. Amikor az árva fiú először jött újra iskolába, én az első óraszünetben

nekiajándékoztam a tízóraimat. Így akartam hasonlatos lenni Bertrand de Tourshoz, aki segíti az árvákat. Később már nem ilyen szóról szóra akartam utánozni a példaképet, de különböző tetteim meggondolásaiban újra meg újra ott lappangott ő, Bertrand de Tours, akihez hasonlatos akartam lenni és maradni; így, amikor felsőgimnazista koromban mindig készségesen megcsináltam bárki házi dolgozatát, vagy a szomszéd néninek segítettem hazacipelni a nehéz bevásárlókosarat. Még otthon is azzal a benső pátosszal végeztem el a rám bízott házimunkákat, hogy Bertrand de Tours bizonnyal ugyanígy cselekednék. Jó tanuló voltam és szelíden jó gyerek; azt hiszem, a velem egykorúak kinevettek, és egy kicsit megvetettek, mint afféle strébert, én azonban ugyanúgy nem vettem igazán tudomásul sem a dicséreteket, sem a mintagyerekeknek kijáró ellenérzéseket, hiszen ezek az értékjelzők nem is engemet illettek, hanem Bertrand de Tours lovagot. Felnőttebb koromban azután lassanként elmaradt a kortársak irigységgel vegyes megvetése, mivel valóban olyan emberré nőttem, aki szeret szívességeket tenni, akire számítani lehet az élet nehéz pillanataiban, és aki soha semmiért nem igényel ellenszolgálatot, még csak a hála megnyilvánulásait sem. Én tudniillik ilyenféle férfinak képzeltem a bennem egyre világosabb körvonalakkal kibontakozó Bertrand lovagot. Ő követelte bennem, hogy kedves legyek minden nőhöz, és ne akarjak fájdalmat okozni nekik. Szerelmeimet a provánszi dalnokköltők szóképeivel és hasonlataival éltem át. És még a szerelmi boldogtalanságokat is elviselhetővé tette az elképzelés, hogy Bertrand lovag milyen belső tartással és méltósággal viselte el a méltatlan bánatokat. Talán különösen hangzik, de még azt is Bertrand de Tours-nak köszönhetem, hogy hamarosan megértettem a munkásmozgalmat. Megértettem, hogy itt a világ minden rászorulójának ügyéről van szó. Úgy gondoltam, hogy a mi korunkban Bertrand de Tours illegális kommunistaként kockáztatná az életét. És amikor a homályból megszólított a mozgalom, hogy segítsek, nem rettentem vissza, és tettem annyit, mint megbízható szimpatizáns, amennyiért azokban az esztendőkben bőven kijárt volna néhány évnyi börtön, ha kiderül. De nem derült ki, óvatos voltam. És akkoriban úgy gondoltam, hogy a fegyelmezett óvatosság is Bertrand lovag erényei közé tartozik. És azután még nagyobb szükségem volt Bertrand de Tours példaadására, mivel elkövetkeztek a háborús évek megpróbáltatásai. Milyen gyakran gondoltam a tűzvonal életveszélyében, a hómezők tömeghalálában, az őrület börtöneiben és

internáló táboraiban, hogy hogyan is cselekednék ilyen körülmények között Bertrand lovag. Pontosan emlékszem, hogy őrá gondoltam, amikor egy sebesült bajtársamat pergőtűz közepette kivittem a tűzvonalból a kötözőhelyig. Nem is én tettem azt, hanem általam Bertrand de Tours. Tudom, hogy jó hírem kerekedett az emberek között: bátornak, őszintének, szolgálatkésznek, sőt segítőkésznek tartanak, aki élvezettel mond jót embertársairól, és igyekszik kellemessé tenni mások életét. Így azután meg lehettem elégedve életemmel, hiszen általában a férfiak becsültek, és a nők szerettek. De tudtam jól, hogy mindezt Bertrand de Tours-nak köszönhetem, hiszen én csupán őt utánzom. Néhány évvel ezelőtt pedig döbbenetes élményem volt. Utazgatásaim közben mindig szívesen nézelődöm az idegen városok antikváriumaiban. Sok érdekes régiséget vásároltam össze a párizsi Szajnaparton, leningrádi régi könyvek boltjában, oxfordi, prágai, krakkói, firenzei antikváriumokban. Így bukkantam Bázel egyik mellékutcájában talált kis boltban egy francia könyvre, amely múlt századbeli pozitivista alapossággal szólt a lovagvilág szokásairól és erkölcseiről. Érdeklődve olvastam, és egyszerre csak szemembe ugrott Bertrand de Tours neve. Ijesztő volt, amit olvashattam róla. A szerző alapos kutatások alapján közölte, hogy ez a lovagtornákon oly gyakran győzedelmes lovag a maga századának egyik legsötétebb alakja volt. Szomszédait orvul sorra gyilkolta, és földjeiket elragadta. Az árvákat kifosztotta. Az özvegyekkel – ha nem voltak még öregek – lovagiatlanul erőszakoskodott. Bajtársait a veszélyben mindig cserbenhagyta. Megrögzött hamisan esküvő volt. És a legkíméletlenebb földesúr, akitől hét tartomány népe rettegett. De még csak a költőket sem szerette. Az asszonyokkal durva volt. Csak a vérengzésben, a kártevésben találta örömét… Hát mármost mit csináljak? Én világéletemben Bertrand de Tours-t igyekeztem utánozni. Belőlem derék, bátor, kedves, megbízható ember lett, holott a példaképem mindennek az ellenkezője volt. Egy keserves éjszaka után végre rájöttem, hogy most már úgysem lehetek másmilyen, mint amilyen lettem. És ha annak idején tudom, hogy miféle ember volt Bertrand de Tours, akkor nem választom példaképemnek. És mégis helyes,

hogy a tévesen megismert lovag annyi sok éven át a példaképem volt, mert sok nehéz percben lehetett a segítségemre. Nagyon sokat köszönhetek neki, habár erről ő mit sem tehet, hiszen egészen másfajta ember volt, mint amilyennek félreismertem. De hát, úgy látszik, néha a félreismerés hasznosabb, mint a megismerés. Mi hasznom lett volna nekem egy helyesen ismert Bertrand de Tours-ból? Míg a tévesen megismert valóban segített saját emberségem kialakításában. Azóta ugyan a nagy döntések pillanatában nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon Bertrand lovag mit tenne az én helyemben – ifjúkorom lovagját megölte a kiderülő igazság. De azóta nem tudok igazán lelkesedni azokért, akik minduntalan le akarják leplezni a nagy példaképeket. Nem hasznosabb egy szép illúzió?

A KISDOBOS

Gyáli Ferkó édesapja régen messze járt hazulról, piros sapkás honvéd volt Damjanich hadában. Mióta Pesten és Budán benn ültek a császári katonák, hír se érkezett felőle. Más hír se érkezett a mieinkről, csak a szomszédok suttogtak halkan: verik ám a németet. 1849 tavasza volt. Gyáliék szűkösen éltek a Széna piac melletti kis házban. A magára maradt anyának négy gyermeket kellett ellátnia, s a legidősebb, Ferkó sem volt több tizenkét esztendősnél. Takarított, mosott a módosabb családoknál. Este pedig a konyhában, apró mécses mellett suttogott a távol járó apáról, aki jön már, jön már haza, hogy kikergesse Pestről Hentzi generális vasas németjeit. Néha csöndes hangon, emlékező hangon mondta ezt a szót: „szabadság”. Erről a szóról pedig Ferkónak mindig eszébe jutott az a tavalyi március tizenötödike. Akkor édesapja kezét fogva vonult ő is a tömeggel a közeli Múzeum felé, és felfelé nézve, hátrameresztett nyakkal hallgatta Petőfi szavait a magas talpazatról. „Talpra magyar!” – kiáltotta feléjük a költő. Ferkó pedig a sokasággal együtt ismételte: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.” Közben megeredt az eső is, de ki bánta azt akkor. Édesapja magasra emelte, arcát az arcához szorította, és megcsókolta. „Sohase feledd el ezt a napot, fiacskám.” Nem is felejtette el Ferkó. Arra gondolt akkor is, amikor apja, felnőtt rokonai, a szomszéd férfiak már messze jártak; arra gondolt ökölbe szorított kézzel, mikor a császár lovasai zörgő vasakkal lovagoltak végig Pest utcáin; arra gondolt nap mint nap. Füle égett, arca kipirult, amikor édesanyja arról suttogott, hogy valahol már jönnek a mieink, hogy visszahozzák a szabadságot. Egy derűs májusi reggelen Ferkó éppen legkisebb testvérét öltöztette. Amióta édesanyjuk mindennap munkába járt, az ő dolga volt az effajta házimunka. Egyszerre csak bekiáltott egy szomszédasszony az ablakon, hogy menekül már a német, csak úgy árad a sok lovas meg gyalogos át a Lánchídon Budára. Ferkó erre izgatottan futott ki az udvarra, onnan a térre, és megindult a Múzeum felé. Egyszerre zúgó, suhogó hang ütötte meg a fülét. Ugyanakkor Buda felől dörrent valami. Majd újabb dördülés, és megint egy, nyomában zúgott, suhogott a házak

fölött a levegő. Az utcán mindenki riadtan nézett hol felfelé, hol Buda irányába. És egyszerre itt is, ott is recsegve szakadt be egy-egy háztető; távolabb piros tűz lobbant fel. Az emberek ajkáról elszörnyedő kiáltás hangzott. Hentzi generális a Várból bombázta a védtelen Pestet. A Múzeum körút egy pillanat alatt kiürült. Mindenki futott haza, a családjához. Ferkónak rémület szállt a szívébe, édesanyja jutott eszébe. Hol lehet most? Azután vissza akart fordulni, hogy hazamenjen testvéreire vigyázni; hiszen ő a legnagyobb fiú… De egyszerre, túl a Múzeumon, mozgó alakokat látott. Szívébe dobbant az öröm. Honvédek voltak, kávébarna mentés, kék sapkás honvédek. Előreszegezett szuronnyal, óvatosan nézve jobbra-balra, lépésben jöttek előre. Úgy egy félszakasznyian lehettek. Élükön kivont karddal egy tiszt ment. Ferkó ebben a pillanatban elfeledkezett minden másról, elfeledkezett arról is, hogy feje felett ágyúgolyóbisok röpködnek. Futni kezdett, kitárt karokkal, mintha hazatérő édesapját fogadná. Mikor a közelükbe ért, a tiszt rákiáltott: – Menj haza, fiam, ez nem játék. Ferkó azonban már egészen elébük ért, maga sem tudta, hogyan jutott eszébe, de megállt feszes vigyázzban a tiszt előtt. Megismerte a rangjelzést, és így szólította meg: – Hadnagy uram, én nem játszani akarok, hanem harcolni. Édesapám is honvéd, nekem sincs már otthon helyem, amíg vissza nem szereztük a szabadságot. Ezekre a szavakra a hadnagy is, meg a mögötte álló honvédek is nevetni kezdtek. Ferkó azonban könyörgő arccal nézett rájuk, mire a tiszt bal kezével megfogta a karját, és azt mondta: – Jól van, fiam, derék gyerek vagy, hasznodat is vehetjük. Te ismered itt a járást, mi meg nem vagyunk pestiek, mutasd meg hát, merre menjünk. Ferkó arcát elöntötte az öröm. Ott ment a hadnagy mellett, aki egymás után érdeklődött a különböző utcák után, hogy merre vannak. Ki kellett tapasztalniuk, maradtak-e ezen a környéken németek. Amerre mentek, vagy üres utcák fogadták őket, vagy ahol ház égett, ott a lakók fejvesztetten oltották. De amint meglátták a honvédeket, körülvették őket, ölelgették, csókolták mindegyiket. Alig tudtak kiszabadulni a karjaikból. Az ágyúzás is elhallgatott, mire kiértek a Duna-partra. Visszaindulóban voltak már,

amikor Ferkó újra vigyázzba vágta magát a hadnagy előtt: – Hadd menjek el én is honvédnek. Bizonyára édesapám is örülne, ha tudná, hogy én is segítek kiverni az ellenséget. Béke idején az ilyen szavakat kinevették volna, de a szabadságharcban másutt is akadtak gyermekifjú hősök. A hadnagy hát csak ennyit mondott: „Jól van, fiam, gyere velünk.” – így maradt Ferkó a honvédekkel. Nem ment haza, csak egy szomszédhoz szólt be, s azzal üzent édesanyjának, hogy ne aggódjék, otthon lesz nemsokára, de mennie kell, mert édesapja üzent érte. Alkonyatkor azután a városon kívül egy szőke szakállas ezredes elé vitte a hadnagy. Elmondta, hogy ez a fiú vezette őket felderítő útjukon, és mindenáron harcolni akar a szabadságért, honvéd szeretne lenni. Az ezredes a hadnagyra nézett, és meghatott hangon morogta: – Hát le lehet minket győzni? – Azután Ferkó felé fordult: – Na, mit csináljak veled, öcsikém? Ilyen kis puskánk, ilyen kis kardunk nincs nekünk. Akarsz-e a konyhán szolgálni? Ferkó piroslott, majdnem elsírta magát: – Ezredes úr, én honvéd akarok lenni, és harcolni akarok a szabadságért. – Az ezredes szőke szakállas arca felderült: – A dobot bizonnyal elbírod. Majd te fogsz sorakozóra dobolni. Úgy is lett. Mundért ugyan nem leltek a számára, de kék honvédsapkát kapott a fejébe, és dobot akasztottak a nyakába. Nem akarták ütközetbe küldeni, de a sorakozónál ő is harcra hívhatja a férfiakat. Mikor azonban néhány nap múlva megkezdődött Budavár ostroma, a harci izgalomban Ferkó is egészen közel került azokhoz a lejtős budai utcákhoz, ahol a halált osztogatták. Látta, hogy miképpen dőlnek rendre a rohamozók. Látta, hogy itt is, ott is egy-egy dobos esik ki a sorból; itt is, ott is elhallgatott egy harcra buzdító dob. Senki sem parancsolta neki, hogy mit tegyen, de valahogy ott volt már a rohanó áradatban, és verte, verte a dobot. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az egyik meredek utcán ő halad az élen, pergeti a rohamra hívó

dobot, és mögötte tör előre egy egész század. Szemből ropog az ellenség fegyvere, de ő csak megy, megy előre. Észre sem vette, hogy megsebesült. Mikor a sok vérveszteségtől már úgy elgyengült, hogy menni sem tudott, és lehanyatlott az utca szélére, akkor is verte, verte a dobot. És látta, hogy a szuronyt szegező honvédek az ő dobszavára rohannak el mellette. Akkor azután elvesztette az eszméletét. Mire magához tért, otthon feküdt. Teste át meg át volt kötözve. Édesanyja arcát látta maga fölött. Bánatos volt az az arc, de amikor fia végre kinyitotta szemét, egyszerre boldogság derűje ragyogott fel rajta. Ferkó körülnézett. Hát az ágy lábánál ott állott a szőke szakállas ezredes és mellette a hadnagy… akinek a zubbonyán most már főhadnagyi rangjelzés volt. Ferkó első szava őfeléjük fordult: – Győztünk? – Győztünk, öcsikém, győztünk, Gyáli tizedes úr… Ferkó zavartan nézett körül, hogy ki az a Gyáli tizedes. Erre a mozdulatra édesanyja, az ezredes, a főhadnagy egyszerre nevetni kezdett. És megszólalt az anyja, egyszerre sírva és nevetve: – Te vagy a tizedes, édes kisfiam! Hogy fog csodálkozni az apád, ha hazajön, és neked nagyobb lesz a rangod, mint őneki… Az ezredes mosolyogva bólintott: – Akkor bizony édesapád fog előre szalutálni neked. Így lett tizedes Gyáli Ferenc tizenkét éves kisdobos 1849 májusában. Így mesélte el ő maga felnőtt korában az én dédanyámnak, dédanyám mesélte el azután az én édesanyámnak, akitől én hallottam ezt a történetet, valamikor nagyon régen, amikor én voltam tizenkét esztendős.

JÓKAI NŐALAKJAI

Kisfiú korom óta vagyok szerelmes Jókai nőalakjaiba; nem csak a lelkesítő erényű Evelinbe és Noémibe, hanem az olyan kétes erkölcsű szépségekbe is, mint Alphonsine, vagy Erzsike, a „tengerszemű hölgy”. Legszerelmesebb azonban kezdettől fogva Zboróy Blankába voltam, az Egy az Isten hősnőjébe. Már a neve is nagyon tetszett, még inkább nagyszerű asszonyisága. Irigyeltem érte Adorján Manassét. És amikor gimnazista feladatként dolgozatot kellett írni Jókai nőalakjairól, olyan jeles dolgozatot írtam, amelyet külön jutalomként a katedráról olvashattam fel osztálytársaimnak. Szó volt ebben Evelinről is, Noémiről, Alphonsine-ről, Erzsikéről is, de a főszereplő Blanka volt, a szeretett és csodált Zboróy Blanka, aki lám, némiképpen viszonozta is a szerelmemet, hiszen jeles dolgozattal jutalmazott érzelmemért. De nemcsak én maradtam hű Jókai nőalakjaihoz, ők is hűségesek maradtak énhozzám. Nekik köszönhettem, hogy első szerelmem nem volt mindenestől reménytelen. Sokáig csak félénk ábrándozással sétálgattam este hét és nyolc között a Margitszigeten azzal a szőke leánnyal, akit akkor mindenki másnál szebbnek tudtam, de még a róla vagy éppen hozzá írt verseimet sem mertem megmutatni neki. Egyszer azonban az álmok hölgye hirtelen ezt mondta: – Bonifác, maga okos fiú és jeles tanuló, írja meg a magyar dolgozatomat. (Akkoriban a diákfiúk és diáklányok általában magázták egymást; akik tegeződtek, azokról sejteni lehetett, hogy titokban csókolóznak is.) Engem lelkesedésre ragadott a kérelem. – Miről kell írni? – Jókai nőalakjairól. Ehhez nekem haza se kellett mennem, tudtam kívülről. Leültünk egy lámpa alatti padra. Ő füzetet és ceruzát vett elő, én diktálni kezdtem. Azt hiszem, meg lehetett sejteni, hogy mikor Zboróy Blanka nagyszerű asszonyiságáról mondok szép szavakat, ebben egyszersmind szerelmi vallomás lappang. Szőke szerelmem láthatólag el volt bűvölve a könnyeden formált mondatoktól. Amikor

megelégedetten eltette a füzetet, ezt az ígéretet tette: – Ha jót kapok rá, kap egy puszit. Ha jelest, akkor kap egy igazi csókot. Két hét múlva kiderült, hogy a dolgozat jeles lett. Aznap este, hét és nyolc között, egy margitszigeti padon, amely mellett nem világított lámpa, megkaptam az ígért valódi csókot, ami azonnal visszaadható volt. Vagyis ettől kezdve tegeződtünk és csókolóztunk. Akkor néhány hétig előlegezett ízelítőként megismertem, mit is jelent a boldogság. Hála Jókai nőalakjainak. Írtam természetesen másféle dolgozatokat is, de a nagy emlékek javarészt Zboróy Blankáékhoz fűződnek. Hiszen nem sok évvel később egy izgalmasan vonzó asszony arról panaszkodott, hogy fiának dolgozatot kellene írnia Jókai nőalakjairól, de az egész család együtt nem tudja összehozni, mert a fiú nem olvas, a szülők pedig már elfelejtették, milyenek is ezek a nőalakok. Én készségesen felajánlottam az aggódó anyának, hogy azonnal megfogalmazok egy jó osztályzatot igénylő dolgozatot. Az anya oly hálás volt ezért és még inkább a hamarosan megérkező jelesért, hogy ismeretségünk meghitt barátsággá, majd néhány hónapig tartó boldog szerelemmé növekedett. Ez idő alatt – mondani sem kell – a fiú valamennyi dolgozatát én csináltam. Úgy emlékszem, ott kezdődött az elhidegülés, amikor a matematika dolgozatok csak gyenge osztályzatokat értek el. Hiába, a másodfokú egyenletbe nem tudtam olyan lángolóan szerelmes lenni, mint Zboróy Blankába. Fiatal jogászdoktorként ügyvédjelölt lettem, és annak idején nem is volt könnyű elhelyezkedni. Amikor elmentem bemutatkozni egy ügyvédi irodába, nagyon is kételkedtem, hogy vajon énrám várnak-e ott. Hiszen az első beszélgetésnél kiderül, hogy engem az elméleti kérdések jobban érdekelnek az eljárásoknál és végrehajtásoknál. Tartottam tőle, hogy nálam rámenősebb emberre van szükség. Az ügyvéd is, aki jelöltet keresett irodájába, inkább látszott erélyes üzletembernek, mint elmélkedő jogtudósnak. Bemutatkozás után leültetett, hosszasan nézegetett, kötelező udvariassággal, de a válaszra alig figyelve érdeklődött, hogy milyen eredménnyel tettem le szigorlataimat. Majd egyszerre csak élénken rám nézett, és azt mondta: – Nézze csak, kolléga úr, egy ügyvédjelöltnek sokféle feladatot kell végeznie a principálisa mellett. Nekem a BTK-hoz meg a perrendtartáshoz nem kell segítség, lefogadom, hogy ezt is, azt is jobban tudom önnél. De nekem van jó

néhány olyan ügyfelem, akinek iskolás gyermekei vannak, ezek nemcsak azt várják el tőlem, hogy elintézzem az adóügyeiket, hanem néha azt is, hogy dolgozatokat szerkesztessek a gyerekek részére. Mondja, kolléga úr, tud ön magyar dolgozatokat írni? Csaknem felkiáltottam a lelkesedéstől, hiszen egészen bizonyos, hogy sokkal jobban tudok iskolai dolgozatokat írni, mint keresetleveleket. Bizonykodtam, hogy igen jó dolgozatíró vagyok. – Kipróbálom, kolléga úr. Üljön csak le oda az írógéphez. Én magára hagyom, és maga megszerkeszt egy dolgozatot Jókai nőalakjairól. Ha ügyfelem gyermeke jelest kap, akkor önt bejegyeztetem magamhoz ügyvédjelöltnek. Két hét múlva volt állásom. De néhány héttel később behívtak katonának. Elmaradt korosztályhoz tartoztam, tehát póttartalékosként vonultam be, összesen tizenegy hétre. Ez az idő számomra kellemesebb volt, mint ahogy eleve vártam, mert amint kiderült, hogy jogi doktorátusom mellett még tanári diplomám is van, előbb a századparancsnok utasított, hogy parancsnoki szobájában írjak egy dolgozatot Jókai nőalakjairól, majd ennek sikere után a szolgálatvezető őrmester is velem íratta négy gyermeke különböző iskolai osztályokba szóló dolgozatait. Többet ültem az irodában dolgozatírás közben, mint amennyit gyakorlatra kivonultam. És a dolgozatíráshoz tiszt is, altiszt is még némi munkát könnyítő pálinkát is küldetett be. Ilyen előzmények után még két esetben könnyítették meg Jókai hálás nőalakjai az életemet. 1944-ben – mint oly sokan – én is éppen börtönben voltam. Jó okom volt elkészülni arra, hogy a nyilas hadbíróság halálra fog ítélni. Akik ott együtt ültünk, ha nem is ismertük egymást, szorongó sorstársak voltunk, és ha valamelyikünk nevét szólították a kinyíló ajtó felől, arra sóhajtó együttérzéssel néztünk. Nyilván így néztek rám a többiek is, amikor nyílt az ajtó, és a smasszer a nevemet mondta. Felálltam és indultam. Az ajtón kívül, az üres börtönfolyosón azután a legszelídebb hangon szólalt meg a nyilas karszalagos börtönőr. – Maga valami tanárféle. – Igen.

– Tud dolgozatot írni? – Hogyne tudnék. – Akkor írjon egy dolgozatot Jókai nőalakjairól. A fiamnak kell. Azt akarom, hogy érettségizett fiam legyen. Írja meg, nem leszek hálátlan. Elvezetett egy üres cellába. Adott papírt és ceruzát. – Egy óra múlva visszajövök. Én ugyan nem tudtam elképzelni, hogy ebben az életveszélyben hogyan is lehet hálás ez a gondos apának bizonyuló bandita, de nyilvánvaló volt, hogy Zboróy Blanka megint segítségemre sietett a bajban. Mire a smasszer visszajött, készen volt a dolgozat. A hálás bandita pedig a kezembe nyomott egy cédulát: – Itt a kilépő, menjen arrafelé, és a kapunál adja le. De aztán jól vigyázzon magára, nehogy megtalálják. Azóta is élek. Két évvel később pedig a már felszabadult hazában, a koalíciós korszak kellős közepén a kádergondok engem is megtaláltak. Nem volt ellentmondás, jelentkeznem kellett egy nagyon magas rangú minisztériumi úrnál, hogy az majd kijelöli, mi leszek. Íróasztala két oldalánál ültünk. Ő kérdő mosollyal nézett rám: – Mi vagy te tulajdonképpen? Jogász? Vagy tanár? – Ez is, az is, de leginkább az irodalom és a művészet érdekel. – Úgy gondoltam, ezzel a vallomással már el is vettem a kedvét attól, hogy egy ilyen széplelket ültessen valamelyik íróasztal mögé. – Nagyon jó! – Lelkesedett. – Nekem ugyanis éppen egy iskolai dolgozatra lenne szükségem. Tudod, a kislányom… Én pedig már rég elfelejtettem… – Jókai nőalakjait – fejeztem be a mondatát, mire elámulva nézett rám. – Honnét tudod?

– Ilyen esetekben nekem világéletemben Jókai nőalakjairól kellett iskolai dolgozatot írnom. – Megírnád? – Kérlek, ha kell, azonnal. Behívatta titkárnőjét, akinek helyszínen lediktáltam lelkes szeretetemet Zboróy Blanka iránt. Mire készen voltam, kész volt a kinevezési okmány is. Így lettem egy bőséges évig tanácsos úr a népi demokráciában. Egy jó évig tartott, amíg sikerült elérnem, hogy végre kinevezzenek tanárnak. A búcsúzásnál a minisztériumi nagyúr megkérdezte: – De miért akarsz te erőnek erejével tanár lenni, amikor beláthatatlan közigazgatási karrier várhat rád? Én vártam a kérdést, és felkészülten válaszoltam. – Mert jobban értek Jókai nőalakjaihoz. És jobban is szeretem őket, mint a hivatali tennivalókat. Visszamegyek Zboróy Blankához, aki hűségesen vár reám.

ÜGYFELEM, A BETÖRŐ

A harmincas évek második felében, fiatal jogászdoktorként, ügyvédjelölt voltam. Ez a pálya ugyan nem sokáig lelkesített, és amint módom akadt, otthagytam végérvényesen az ügyvédi irodát. Hanem amíg ott voltam, tagadhatatlanul jó néhány érdekes figurával is összeakadtam, és megismertem az életnek egy sajátos vetületét: a kibúvókat a szabályok hálózatából. De közben nagyon nem szerettem, hogy nekem kell segítenem az adóst, hogy ne fizesse meg tartozását, és a bűnözőt, hogy elkerülje a büntetést. Megesett, hogy akaratomon kívül is részese voltam a törvény kijátszásának. Ilyen eset volt például a Glogován-ügy. Ebben az ügyben principálisom hivatalból kirendelt védő volt. Ez az ügyvéd, akinél akkor már jó ideje az ügyvédjelölteknél szokásos igen kis fizetéssel dolgoztam, egyébként sem szerette a büntetőügyeket; a nagy polgári perek meg az adóelintézések voltak kedvére valók. A kirendelt védői teendőkhöz pedig különösképpen nem volt kedve, mert ezekből alig-alig lehetett valami kis pénzt remélni. Engemet éppen azért tartott, hogy legyen valaki, aki az ilyen visszautasíthatatlan teendőket is elintézi. Tehát az én feladatkörömbe tartoztak a becsületsértések, a filléres követelések, az ügyfelek erkölcsi bizonyítványainak beszerzése, mint ahogy én írtam meg nemegyszer a fontosabb ügyfelek gyermekeinek iskolai dolgozatait. És az én ügyem volt a legtöbb olyan büntetőper, amelyben principálisomat hivatalból rendelték ki védőnek. Amikor tehát kikézbesítették a végzést, amely szerint a Glogován Emánuel, budapesti lakos, borbélysegéd ellen folyó büntetőügyben a principálisom a kirendelt védő, én egy helyettesítési meghatalmazással elmentem az ügyészség irattárába, és kikértem az ügy aktáit. Az iratokból megtudtam, hogy a közeli napokban egy éjszaka betörtek egy belvárosi ékszerészhez, megfúrták a páncélszekrényt, ahonnét elvittek jó néhány aranyórát, arany cigarettatárcát, és minden ott található nyersaranyat; de a betörő otthagyta a drágaköveket, az ékszereket, amelyeket ugyanúgy elvihetett volna. Ujjlenyomat nincs. Az üzletet az udvar felől törték fel. A házfelügyelő nem látott senkit, éjszaka ismeretlen embert nem eresztett se be, se ki. Tehát a mesteri betörést alighanem kapuzárás előtt hajtották végre. A nyomozók kizárólag a bűncselekmény stílusából következtették, hogy ezt Glogován Emánuelnek kellett

elkövetnie. A gyanúsítottat azonnal előzetes letartóztatásba helyezték. Nem értettem, mit nevez a nyomozó a bűncselekmény stílusának. Bementem tehát az illetékes ügyészhez, aki mosolyogva vette tudomásul, hogy egy ilyen láthatólag tapasztalatlan fiatalember lesz a védő a Glogován-ügyben. Az ügyész idős, kedélyes ember volt, barátságosan leültetett, és magyarázni kezdett: – Jól készüljön fel, doktor úr. Manó bácsi nem mindennapi ember. Az egész franzstadti alvilág Manó bácsinak nevezi, ő maga is szeret magáról harmadik személyben beszélni, és magamagát is Manó bácsinak szólítja. Rendes bejelentett lakása és fizetéses állása van. Borbélysegéd egy ferencvárosi borbélyteremben. Garzonlakása pedig akár fényűzőnek is mondható. Meg vagyok győződve, hogy kerítéssel is rendszeresen foglalkozik és az a nevén álló garzonlakás titkos találkahely. De sohasem lehetett rábizonyítani. Ha kérdezik, honnét telik egy borbélysegédnek ilyen luxuséletre – mert a pezsgőt sem veti meg, és sokba kerülő nők látogatják, noha már közeledik a hetvenedik évéhez –, akkor azt meséli, hogy ifjúkorában idős gazdag asszonyok tartották, és sok-sok pénzt gyűjtött hajdani selyemfiúságából; ilyenkor meglobogtatja betétkönyveit is. De ha megkérdik, miből kerül annyi pénze, hogy ne csak kivegyen, hanem olykor még be is tegyen a bankba, akkor rejtelmesen mosolyog, és arról beszél, hogy el se tudjuk képzelni, mennyit lehet összekeresni borravalókból, és hogy aki jól tud kártyázni, az nyerni is szokott. Annyi bizonyos, hogy esténként szívesen ül le gyanús alakokkal ramslizni, de még sohase lehetett rajtakapni hamis játékon. Vagy nagyon ügyesen csinálja, vagy valóban művész fokon űzi a kártyát. Ötven év alatt legalább száz betörési ügyben volt gyanúsított, de kellő bizonyíték szinte sohasem akadt. Összesen két ízben ítélték el betöréses lopásért, amikor mégsem tudott sem alibit bizonyítani, sem cáfolni a bizonyítékokat. Mind a két esetben aranyórákat és cigarettatárcákat meg nyersaranyat vitt el, de otthagyta az ékszereket és a drágaköveket. Ezért mondják a nyomozók, hogy a stílus Manó bácsira vall. Hát most már okvetlenül le kell ültetni ezt a közveszélyes alakot. Nehéz dolga lesz, doktor úr, nem szeretnénk kiengedni a kezeink közül. Énbennem fölberzenkedett az igazság védelmének indulata: – De hát nincs egyéb bizonyíték ellene, mint ez a stílus? – Egyelőre nincs.

– Hát puszta gyanú, hogy kerítő, titkos találkahely fenntartó, hamisjátékos és betörő? Az ügyész mosolygott: – Nem elegendő ennyi gyanú? El tudja képzelni, hogy ennyi haraszt zörög, és sehol semmi szél nem fúj? Csak nem képzeli gáncs nélküli klubtagnak Manó bácsit? – Én nem képzelek semmit, ügyész úr – mondottam. – De itt előzetes letartóztatásba helyeztek egy embert, akinek bejelentett lakása és munkahelye van. A szökés veszélye tehát nem áll fenn. Az előzetes letartóztatást nem lehet fenntartani, vizsgálati fogságra pedig nincs indok. Én tehát kérem védencem azonnali szabadlábra helyezését. Ha ügyész úr vállalja a vádat, ami szerintem képtelenség, akkor majd szabadlábon védekezünk. Az ügyész mosolyogva bólintott: – A kérelem indokolt, szíveskedjék írásban beadni. Csak azután vigyázzon, hogy ha Manó bácsi mint ügyfél meglátogatja, ki ne lopja a zsebéből a pénztárcáját. Igaz, Manó bácsi nem megy kicsire, és egy ügyvédjelölt pénztárcájába nem szokott annyi százas lenni, hogy Glogován Emánuel strapálja magát. Hanem maga, kedves doktor úr, vagy le fog szokni hamarosan a vélt igazság ilyen lelkes szolgálatáról, vagy elszalad az ügyvédi pályáról. Hamarosan kiderült, hogy az idős ügyésznek igaza volt, egy évvel később már nem is voltam ügyvédjelölt, de addig még sokszor hittem, hogy ügyvitel közben az igazság bajnoka vagyok. Azt hittem én a Glogován ügyben is. Különösen attól kezdve, hogy másnap személyesen megismertem Manó bácsit. Amikor délután belépett az irodába, afféle tartózkodó modorú arisztokratának hittem. Rendkívül magas, sovány, nagyon jól szabott sötét ruhában járó férfi volt. Feje olyan kopasz, mint egy sárga csontgolyó; hosszú arcát elegánsan nyírott ősz bajusz keresztezte; ujjai is rendkívül hosszúak és mozgékonyak voltak. Finom selyem nyakkendőjéből szinte szembeugrott a nyakkendőtű villogó briliánsa. Amikor megszólalt, szájmozdulataival együtt mozgott az orra hegye is. Bemutatkozás után elgondolkozva nézett rám: – Tehát kegyed az, doktorkám. Az ügyész úr csuda szépeket mesélt a lelkességéről. Nagyon ügyes legény, hogy Manó bácsit ilyen gyorsan kihozta a

jergliből. Ez a „kegyed” megszólítás legalább egy emberöltője nem volt már divatban, de a börtönt is a múlt század argójában nevezték jerglinek. Azt pedig nem éreztem sértőnek, hogy egy ilyen idős férfi, aki koránál fogva akár a nagyapám lehetett volna, doktorkámnak és legénynek titulál. Egész lénye olyannak tűnt, mint egy ittfelejtett, hajdani gavallér kísértete. Sehogyan sem illet rá az a jellemzés, amelyet az ügyész festett róla. Még azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy foglalkozása szerint borbélysegéd. – Foglaljon helyet, Glogován úr, meg kell beszélnünk a teendőket… Leült, arany cigarettatárcát vett elő, és megkínált. Egyiptomi cigarettákat szívott, arany öngyújtóval adott tüzet, azután maga is rágyújtott, látható élvezettel szíva tüdőig a füstöt. – Nevezzen csak Manó bácsinak, ifjú barátom. Így szólít engem mindenki. Még a szeretőim is. Aki bizonyos kort elért, az ne akarjon fiatalabbnak látszani, mert akkor még öregebbnek látszik. De hát térjünk az ügyemre. Bizonyára tudja, hogy akármi történik Budapesten, az óberhén először is én jutok mindenki eszébe. (A rendőr-főkapitányságot nevezte akkoriban az alvilág óberhének). Igaz, könnyelmű ifjúkoromban két ízben is rajtavesztettem, hogy próbára tettem az ügyességemet. Úgy látszik, mégsem voltam eléggé ügyes. Ezért most már mindhalálig nemcsak priuszom van, de el sem tudják képzelni, másnak is eszébe juthat úgy aranyat szerezni, hogy a galambtojásokat ott hagyja. A galambtojás veszélyes jószág, és az olyan félkézkalmár, aki flaszterrel foglalkozik, rendszerint spicli, akit el kell kerülni. Jól oda kellett figyelnem, hogy megértsem: a galambtojás és a flaszter drágaköveket jelent. A félkézkalmárról véletlenül tudtam, hogy a múlt században nevezték így az orgazdákat. Honnét az ördögből ismeri ez az arisztokrata küllemű öreg borbélysegéd ezeket az elavult szavakat? Meg is kérdeztem tőle. Készséggel magyarázta: – Tudja, igen tisztelt ifjú barátom, én törvénytelen gyermeknek születtem. Szegény édesanyám nem tartozott a jó hírű asszonyok közé, de legyen áldott haló poraiban is, tőle tanultam, hogy az élet szép, az életet szeretni kell. Az ő körében sok olyan férfit ismertem meg, akik nem tartoztak a jó társaságoknak nevezett körökhöz. Akadt közöttük olyan is, aki még személyesen ismerte magát

Sobri Jóskát. Ezektől tanultam beszélni, de ezektől tanultam meg azt is, hogy veszélyes mesterség a betyárság akkor is, ha városban űzik és nem a pusztákon. Nem is vettem én soha pisztolyt a kezembe, és a kés is csak arra jó nekem, hogy beretváljak vele. Tőlük tanultam, hogy ha az ember véletlenül jóvágásúnak születik, akkor rászoruló nőktől veszedelmek nélkül többet szerezhet, mint bűnözés útján, és biztosíthatja öregkorát is. És ha ráadásul az ember elég jól megtanulja a kártya tudományát, akkor sipistának sem kell lennie ahhoz, hogy mindig meglegyen az utánpótlása, és ne kellessék a tőkéhez nyúlnia. Közbe akartam szólni, de hosszú kezével intett, hogy még ő beszél: – Nem fejeztem be a választ, honnét is ismerek annyi régies szót. Nemcsak megboldogult édesanyám kedves ismerőseitől tanultam, hanem édesapámtól is, Isten nyugosztalja. Én ugyanis ismertem az apámat is. Író volt. Nem olyan író, akinek a nevét feljegyzi a história, hanem olyan író, aki ül a kávéházban, és mindig más néven füzetes regényeket ír. Tudja, manapság alig ismeretesek a füzetes regények, most már detektívregényeket meg cowboyregényeket meg légiósregényeket olvasnak. De az én fiatalkoromban még folytatásos füzetekben írták a rémesnél rémesebb bűntörténeteket. Az apám jól élt ebből a mesterségből. És derék ember volt, aki még akkor is pénzt adott anyámnak az én neveltetésemre, amikor már régen nem kellettek egymásnak. És amikor nagyobb fiú lettem, az apám néha eljött értem, és sétálni vitt. Kisfiú koromban ő vitt először cirkuszba, nagyobb fiú koromban színházba, még nagyobb fiú koromban a nőkhöz. És ideadta a füzetes regényeit, olvassam végig valamennyit. No hát, én ezekből a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben írt bűnügyi regényekből tanultam nagyon sokat. Kegyednek, fiatal barátom, ha azt mondják, hogy irodalom, bizonyára Jókai meg Dumas jut először az eszébe, énnekem azonban ilyen regénycímek, mint A mérgezett fakanál vagy A néma őrgrófnő titka meg Kísértet a kórház pincéjében… Ezeket mind az én apám írta, nyugodjék békében szegény. Meg is van valamennyi, húszfüzetenként piros félbőrbe kötve. Most végre szóhoz jutottam, és megkérdeztem Manó bácsit, hogy ha ennyire biztosítva van az élete, miért folytatja még mindig a munkát? Miért kell idős korára továbbra is borbélysegédnek lennie? Vagy ha szereti a munkát, és van pénze, miért nem nyitott soha saját borbélyműhelyt? – Hát nem érti, doktorkám? Én gyanús személy vagyok. Ha valahol valaki betör, mindenesetre engem helyeznek előzetes letartóztatásba. De azután mégis kiengednek, mert van rendes foglalkozásom, és szabadlábon védekezhetem,

amíg kiderül, hogy nincs a világon semmiféle bizonyíték ellenem. Az én nevemre, könnyelmű ifjonti koromban, folt esett, tehát nekem vigyáznom kell tisztes polgári becsületemre. Erővel pedig bírom, hála annak a magasságos Úristennek, akihez nem győzök reggel-este imádkozni, hogy tartson is még sokáig jó erőben. Műhelyt pedig nemcsak azért nem nyitok, mert priuszom folytán nem kapnék iparigazolványt, hanem azért sem, mert semmi kedvem az életemet egy üzlet fenntartásának gondjaival tönkretenni. Csak bajlódjék a főnök, én meg beretválom a kuncsaftokat, hajat vágok, és még lóversenytippeket is adok, mert hát vasárnaponként az a szórakozásom, hogy kimegyek Alagra vagy Megyerre a versenyekre. Ennyiből én meg voltam győződve, hogy Manó bácsi ugyan született alvilági figura, de nem betörő, azaz, már nagyon régen nem betörő, hanem a tisztességes polgári élet és az alvilág határvidékének különös életbölcse. Felháborítónak tartottam, hogy régi bűnei folytán nem tud szabadulni az örökös gyanútól. Fel kell, hogy mentsék. – De nem akárhogy – mondotta ő. – Engem mindig bizonyítékok hiányában mentenek fel. Mondják ki végre, hogy bűncselekmény hiányában mentenek fel. Állapítsák meg, hogy azt a betörést nem én követtem el. Most bizonyítékom is van ártatlanságomra. A mackó megfúrása. Én nem vagyok lakatos, nem értek mackófejéshez… Annyi bizonyos, hogy bizonyítékok valóban nem voltak ellene. Én pedig szent hevülettel hittem az ártatlanságában, azaz abban, hogy a vád tárgyává tett betöréshez nem lehetett köze. Nem csak lelkiismeretesen, de lelkesen is készültem a védelemre. Manó bácsi pedig tudomásul vette, hogy én vagyok a védője és nem a principálisom; ezért ha volt valami mondanivalója, nem is az irodában keresett fel, hanem otthon, szüleim lakásán. Ha jött, anyámnak mindig virágot hozott; anyám mosolyogva „a biedermeier gavallér”-nak nevezte, ha róla beszélt. Otthon egész családunk érdeklődve várta a főtárgyalást, valamennyien hittünk Glogován Emánuel ártatlanságában. Eljött végre a főtárgyalás. Még a sajtó is képviseltette magát, mivel Manó bácsi elég nevezetes alak volt, hogy ügyéről egy színeset írjanak. A vádlott eszményien viselkedett: az öntudat és a szerénység egységének a hangját találta meg. Utána a vádbeszéd nagyon is lanyha volt, több szó esett benne elriasztó példáról, mint magáról a szóban forgó bűncselekményről. Az ügyész Glogován Emánuelt a társadalom rothadási gócának nevezte, nem tudom, miért. Erre

következtem én. Nem voltam rossz beszélő ifjúkoromban sem, és erre a szónoklatra erősen készültem. Arról szóltam, hogy az ifjúkori megtévelyedés, ha annak idején már kiszabatott rá a büntetés, nem mérgezhet meg egy egész életet, nem árnyékolhatja be a tisztes hírt kívánó öregkort. Holott itt csupán rossz hírről van szó, de semmiféle bizonyíték a tettazonosságra. Kétségtelen, valaki betört, de csak következtetik, analógiák alapján, hogy a tettes éppen a vádlott. Ezt a bizonyítást nevezi a büntetőjog inditiumnak, és ugyanez a büntetőjog tiltja, hogy inditiumok alapján ítéljünk. – Nemde? – tettem fel a retorikusnak szánt kérdést az ügyésznek. Hanem az ügyész erre felállt, és meglepetésszerűen kijelentette, hogy bizonyítékok híján elejti a vádat. A bíróság elképedésére én tiltakoztam ez ellen. Ítéletet kértem, amelyben megállapíttatik a bűncselekmény hiánya. Glogován Emánuelnek emelt fővel kell kilépnie a tárgyalóteremből. A bíróság elnöke feltette a kérdést az ügyésznek, hajlandó-e módosítani a vádelejtést bűncselekmény hiánya címre. Erre az ügyész nem volt hajlandó. Mire a bíróság visszavonult tanácskozni. Öt perc múlva már vissza is jöttek, és kihirdették az ítéletet: Glogován Emánuelt bűncselekmény hiányában mentették fel. Amikor kifelé mentünk, egy újságíró odajött hozzám, és nagy büntetőjogász karriert jósolt nekem. Másnap reggel egy riport beszámolt Manó bácsi felmentéséről, megemlítve az én védői szereplésemet is, engemet „a kitűnő fiatal jogtudós”-nak nevezve. Ezzel nagyon meg voltam elégedve, mert akkoriban legszívesebben jogfilozófus szerettem volna lenni. Délután pedig megjelent nálunk Manó bácsi. Anyámnak óriási csokor rózsát hozott, s amikor szobámban kettesben maradtunk, kivett a zsebéből egy pompás arany cigarettatárcát, és letette elébem. – Köszönöm, doktorka, a munkáját. Nagyon jól csinálta. Ez a magáé a szajréból. – A szajréból? Hogy érti ezt? – Hát abból a mackóból, amelyet valóban nem én fúrtam meg, hanem az a lakatos haver, akit magammal vittem, és aki megkapta a közös haszon felét.

Én úgy éreztem, mint akivel forogni kezd a világ. – Mondja, Glogován úr… – képtelen voltam Manó bácsinak nevezni. – … Mondja, hát mégis maga volt? Az orra szinte kinyúlt, úgy csodálkozott: – Maga azt hitte, hogy nem? Hm. Ha tudom, hogy ilyen naiv ember, nem is hagyom, hogy belekontárkodjék az ügyembe. Maga egy kis csacsi, igen tisztelt fiatal barátom. Én pedig visszaadtam a drága cigarettatárcát. – Ha elfogadnám, úgy érezném, mintha bűntársa volnék. Az öreg elnevette magát: – Pedig az volt. Végül is olyan szépen beszélt, hogy átejtette az egész szent gyülekezetet. Nagy csacsi maga, doktorka, de én se tudtam volna jobban. Hát csak fogadja el a honoráriumot. Minden ügyvéd így gazdagodik. – Hát én nem! – Ezt alighanem kiáltva mondtam. Huszonnégy éves voltam, az ügyvédi irodában is szerettem az igazság bajnokának szerepében tetszelegni. Az öreg betörő fejét csóválta, és zsebre tette az arany cigarettatárcát, de nem ment el, hanem kényelmesen leült egy karosszékbe, és tanító hangon kezdett el beszélni. – Hallgasson rám, nagyon tisztelt és nagyon tapasztalatlan ifjú barátom. Maga olyan lelkiismeretes, hogy kénytelen ügyvédi titok gyanánt senkinek el nem mondani, amit én mint ügyfele elmondok. De el kell mondanom a maga okulásául. Én ötven év alatt most voltam a százharmadik esetben vádlott. Kétszer ítéltek el, a többiben felmentettek bizonyítékok hiánya címen, most a kegyed lelkessége miatt végre bűncselekmény hiánya címén. Nos, ebből a százhárom betöréses lopásból kilencvenhetet valóban én követtem el, mert én tehetségesebb vagyok, mint néhai jó édesapám, nyugodjék békében. Ő csak meg tudta írni az elképzelt betöréseket, én végre is tudom hajtani. Áldott emlékű édesanyámtól tanultam, hogy okos ember abból él, ami másoknak van. Ő ezt csak kicsiben tudta megvalósítani, én nagyban. Én sok jóemberemmel dolgozom, akik jó pénzért hol alibit bizonyítanak, hol azt vallják, hogy sok pénzt

nyertem tőlük, hol velem jönnek a nehéz szakmai munkákat, például zárak feltörését, végrehajtani. De az ész és az ügyes kéz az enyém. És ha maga azt hiszi, hogy egy gyáros, aki mások nyomorúságosan fizetett munkájából lesz milliomos, vagy egy nagykereskedő, aki egyik oldalon felfelé csal az árakban, más oldalon lefelé csal az adófizetésben, tisztességesebb ember nálam, akkor nem tudja, mi van a világban… Dermedtségemben csak annyit tudtam mondani: – Én azokat sem tartom tisztességes embereknek. – Pedig a principálisa például azokból él nagyon jól. Miből akar maga megélni, nagyon tisztelt doktorka? A szegény emberek érdekében mondott szép szavakból? Hallgasson Manó bácsira, Manó bácsi nem buta ember. Manó bácsi azt tanácsolja, hogy fusson minél előbb erről a pályáról. Akinek erkölcsi aggályai vannak, és ezért nem fogadja el jó munkája megérdemelt jutalmát – az nem erre a pályára való. És most már áldja meg a Jóisten, doktorka. Nagy csacsi, de megtartom jó emlékezetemben. Felállt, és méltóságteljesen távozott. Én pedig, amint tehettem, menekültem az ügyvédi pályáról. Csaknem húsz évvel később, már az ötvenes években olvastam egy újságban, hogy kilencvenéves korában elhunyt a Ferencváros egyik köztiszteletben álló öregembere, Glogován Emánuel, a hajdani borbélysegéd. Közkedvelt aggastyán volt, főleg a fiatalok szerették, még a kisgyermekek is, akiknek mindig érdekes régi történeteket mesélgetett hajdani nevezetes bűnesetekről. Amikor halála után a magányosan élt öreg lakását felnyitották, a szekrényekben több mint hatszáz aranyórát és csaknem kétszáz arany cigarettatárcát találtak, de volt ott úgy két kiló nyersarany is. Az egyik fiókban régebben kelt végrendelet volt, amelyben Glogován Emánuel a lakásban található vagyonát három egyenlő részre osztani rendeli; az első harmadát a római katolikus anyaszentegyházra hagyja azzal, hogy tartsanak engesztelő misét a lelkiüdvéért; a második részt a fodrászok szakszervezetére hagyja azzal, hogy rendszeresen segélyezzék belőle a hatvan éven felüli, de még mindig dolgozó ferencvárosi borbélysegédeket; a harmadik részt elosztani rendelte a kiadók és az írószövetség által nyilvántartott bűnügyi regényírók között. Tekintettel azonban, hogy az illetékesek véleménye szerint a hagyaték bűnös eredetű lehet, a végrendeletet nem veszik tekintetbe, és a vagyon

elkobzását rendelik. Az egyház és a szakszervezet valószínűleg helyeselte az intézkedést, de a nyilvántartott bűnügyi regényírók alighanem úgy érezték, hogy jogos várományuktól fosztották meg őket.

AZ ISMERETLEN SZERETŐ

Ügyvédjelölt voltam, úgy huszonnégy-huszonöt éves lehettem, a jogászi munkát már nagyon untam, a körülöttem kavargó világot nagyon utáltam (rohantunk már a fasizmus és a háború felé), tanulmányt akartam írni erkölcs és valóság kibékíthetetlenségéről. Mindehhez éppen boldogtalan szerelmes voltam. Emlékezetem szerint világéletemben, vagy legalábbis serdülőfiú korom óta, mindig szerelmes állapotban vagyok, hol reményteljes, hol boldog, hol másra vágyó, hol reménytelenül vágyódó, hol mégis diadalmaskodó, hol mégsem sikeres, de mindig szerelmes állapotban. Enélkül, azt hiszem, még jogelméleti esszéket sem tudnék fogalmazni. És tulajdonképpen a legreménytelenebb szerelmet is mindig jól viseltem: inkább boldogtalan szerelem, mint semmilyen. Nem vagyok teljes ember, ha egész érzelemvilágom nem kapcsolódik egy nőhöz. És amíg meg nem nősültem, elég változatos szerelmi életet éltem, hol boldogan, hol boldogtalanul, de a boldogtalanságnak is kiélvezve a lírai gyönyörűségét. Hát ilyen hangulatos szomorúsággal, elégedetlenül magammal és a világgal, idegeimben két-három pohárka pálinka hatásával sétáltam a nyári éjszakában a Nagykörúton. Jól emlékszem, arra gondoltam, be kellene ülni még valahová, de olyan kocsmába vagy kávéházba, ahol egészen bizonyosan nincs ismerős, ott meginni még egy féldecit, elszívni egy töltés dohányt, és csak úgy menni haza. De a langyos levegő, a lámpák fényei s fölöttük a nyári csillagok a sétálgatás folytatására ösztönöztek. Úgy gondoltam, valahol befordulok egy mellékutcába, ott vonzóbbak is a kiskocsmák. A Wesselényi utcánál tartottam, a Nemzeti Színház felől jöttem, a Szent István körút felé tartottam: az Új-Lipótvárosban laktunk. Új-Lipótvárosnak nevezték akkoriban a Szent István körúttól az Angyalföld felé húzódó utcákat, egészen az akkoriban vadonatúj Szent István-parkig. Amilyen lassan mentem, legalább félórát tartott volna hazáig. De hát nem volt kedvem egyenest hazamenni. Ha az ember nincs megelégedve magával és a világgal, és mindehhez boldogtalan szerelmes is, akkor ha nem is gondol éppen erre, ha nem is fogalmazódik meg, a szokásosnál is fokozottabban igényli a legalább pillanatnyi örömet adó szerelmi kalandot. „Ebharapást a szőrével” – mondotta erre a nagyapák közhelybölcsessége: szerelem helyett valamit, ami emlékeztet a szerelemre, jókedv helyett valamit, ami emlékeztet a jókedvre. Azt a féldecit mindenesetre

meg kell inni. Befordultam a Wesselényi utcába. És csaknem összeütköztem egy nővel, aki ugyanolyan lendülettel fordult ki onnét. Mind a ketten megtorpantunk. A nő feltűnő jelenség volt: egyidős lehetett velem, magas sarkú cipőjében valamivel magasabb is volt nálam, karcsú, eszményien jó alakú, tehát nem túlságosan sovány, szokatlanul szabályos görög szobor arcú, és olyan elegáns, hogy nehéz volt elképzelni, hogyan kerül éjnek idején egyedül az utcára. Az ilyen jellegű nők, ha nincsenek társaságban, taxin szoktak hazamenni besötétedés után. Hiszen sokkal kevésbé vonzó asszonyok is, ha egyedül járnak este, szinte felszólítják a férfiakat a tolakodásra. Úgy meglepett mindkettőnket a kölcsönös megtorpanás, hogy pillanatokig nem mozdultunk. Néztem jól szabott nyári kosztümjét, akkori divat szerinti fátyol körítette kis kalapját. És megkérdeztem: – Maga kicsoda? Nem fordult el, nem hagyott faképnél. Ajka körül gúnyos kis mosoly játszott. Kérdésre kérdéssel felelt: – Maga kicsoda, hogy ezt kérdi tőlem? – Bemutatkozzam? – Ne, mert akkor itthagyom. De maga se kérdezze, hogy ki vagyok. – Akkor beül velem a New York-ba egy feketére vagy egy konyakra? – Oda nem, de ha tud egy olyan zughelyet, ahol bizonyos, hogy jobbfajta ember nem fordul meg, ott egy félórát elülök magával. – Fél óra kell, hogy lelkileg rendbe jöjjön, és képes legyen hazamenni, lefeküdni? – Honnét tudja? – Mert nekem is legalább félóra kell még, hogy képes legyek hazamenni, lefeküdni. Jöjjön.

– De megígéri, hogy semmit sem kérdez. – Itt a kezem. Nyúlánk ujjainak szorítására egész testemben felhevültem. – Magába karolhatok? – Inkább én karolok magába, egy kicsit remegnek a lábaim. Úgy éreztem, mintha egész teste remegett volna, ahogy mentünk befelé, a Wesselényi utca sötétségébe. Bizonyos voltam, hogy valami érdekes titka van, de kezemet adtam, hogy nem érdeklődöm. Talán magától is beszélni fog, ha megivott egy féldecit. Akkoriban a kocsmák hajnalig is nyitva voltak, várták az éjszakai vendégeket. És minden második háztömbben volt pálinkamérés. Amelyikbe beültünk, szinte egészen üres volt. A kis helyiségben négy-öt asztal volt, egyetlenegynél ült két félig alvó éjszakai alak, előttük üres fröccsös poharak tábora. A csapszéknél a kötényes-bajuszos kocsmáros. Jöttünkre sietve kínált helyet, letörölve az asztal linóleum borítóját. – Konyak? – Mindegy. Legszívesebben egy dupla adag brómot innék. (Abban az időben a brómkészítmények voltak a divatos idegcsillapítók.) Amikor a két konyak már előttünk állt, mégis kérdezni mertem: – Szerelem? – Megígérte, hogy nem érdeklődik. Koccintottunk és ittunk. – De mégis mondjon annyit, milyen néven szólítsam. Ajka körül megint megjelent az a halovány mosoly, amely még antikabbá tette arckifejezését: – Nevezzen Héloïse-nek.

– Jó. Ez esetben maga nevezzen engem Abélard-nak. Szemei meglepetten csillantak fel: tudomásul vette, hogy én is ismerem Abélard és Héloïse középkori francia történetét, tehát afféle műveltebb ember lehetek és nem valami típus-jampec. Az Héloïse névből az én számomra is világos volt, hogy kultúrában, irodalomban élő nőre találtam. Lehetséges, hogy túlirodalmiaskodó széplélek, aki bánatában is irodalmi párhuzamokra gondol. De ez nem baj, néha én magam is ilyen vagyok. Megpróbáltam az irodalmi párhuzamból kiszámítani, miféle bánata lehet a mellém varázsolt Héloïse-nek. Mert az bizonyos volt, hogy rendkívüli bánat bolygatta fel az idegeit, különben nem került volna késő este egyedül az utcára, és nem jött volna el egy idegen férfival egy ilyen kopár kiskocsmába. – Nem kérdezek. Állító mondatokban megpróbálom kiszámítani a szomorúságát. Egyetlen kiindulópontom van: az Héloïse név. És magamból indulok ki. Ha maga kezdi és megkérdi, milyen néven szólítson, én alighanem Haroldot mondtam volna, mert olyan hangulatban vagyok, mint Byron hőse. Maga tehát feltételezésem szerint azért mondott Héloïse-t, mert olyan helyzetbe került, mint Abélard szerelmese. Héloïse nagybátyja elszakította a két szerelmest, Abélard-t szerelemre és társadalmi tevékenységre lehetetlenné tette, majd kolostorba kényszerítette, mire Héloïse sem akart mást tenni, ő is kolostorba vonult. De az elszakított szerelmespár mindhalálig levelezett egymással, méghozzá főleg filozófiai kérdésekről. Héloïse a püspök unokahúga volt, Abélard fiatalon nagy hírű tudós, a párizsi egyetem professzora. Ezt maga mind nyilván tudja, különben nem jutott volna az eszébe magát éppen Héloïse-nek nevezni. A szép nő fokozott érdeklődéssel figyelte, amit mondok. Felemelte pohárkáját, felém intett vele, végigitta. Én is kiittam a magamét, és intettem a kocsmárosnak, hogy jöhet a további két pohárka. – Maga tehát, Héloïse, valami igen jó családból, úgy is mondhatnám, hogy nagy befolyású családból való. Szerelmes egy nagyon kulturált, de a maga családja számára nem eléggé előkelő férfiba. Lehetséges, hogy az a férfi olyan eszméket vall és tanít, amelyek elrémítők a maga szülei vagy távolabbi, de nagyon magas rangú rokonai előtt. Ezért a maga szerelmét lehetetlenné akarják tenni, talán már tették is. Maga hajlandó volna faképnél hagyni a családját és a szerelmet választani, sőt a szerelemmel még szerelmese eszméit is… Várjon csak, most tovább kell kalkulálnom. Hiszen, ha a családját hagyta volna faképnél, akkor most nem velem ülne itt, hanem a szerelmesénél volna… Nyilván ott is volt,

onnét futott el úgy, hogy semmi kedve sincs már hazasietni. Hiszen ha hazulról futott volna el, akkor a szerelmeséhez sietne. De miért szaladt el a szerelmesétől? Talán kitalálom. Maga elment hozzá azzal, hogy döntött: nem kell az úri család, Héloïse kitart Abélard mellett. De úgy látszik, Abélard-t még nem tették lehetetlenné, csak megfenyegették, hogy ha kitart szerelme mellett, akkor vége minden karrierlehetőségnek. Héloïse pedig elfutott Abélard-hoz, de Abélard visszarettent, és okos szavakkal igyekezett meggyőzni Héloïse-t, hogy helyesebb, ha elválnak. Mire Héloïse, csalódva Abélard-ban, felhevülten futott el… és a Nagykörút sarkán belebotlott Childe Haroldba, azaz, egy magát úgyszintén Abélard-nak nevező idegenbe, aki bróm helyett konyakkal kínálja, nem kérdez, csupán kombinál. Héloïse arcán most már derűre emlékeztető mosoly áradt szét: – A történet ugyan nem ez volt, de maga nagyon okos fiú. – Nem kérhetem, hogy mondja el az igazi történetet, mert megfogadtam, és maga nemcsak Héloïse, hanem egy női Lohengrin, és ha indiszkrét merek lenni, akkor hív egy hattyút, és elrepül rajta. Kezét a kezemre tette: – Köszönöm, hogy állja a szavát. Én sem akarom tudni, ki maga. Csakis így lehetünk együtt, hogy fogalmunk sincs egymásról. És ha valamikor valaha véletlenül találkoznánk, nem is emlékezhetünk semmire. Megfogtam a kezét. – Semmire… semmire nem emlékezhetünk… Hirtelen olyan izgatott lettem, hogy most már én remegtem, míg az ő keze nyugodtan pihent az enyémben. – Nézze, Héloïse, ha úgysem emlékezünk semmire, akkor akár tegezhetjük is egymást. Kart karba körítve ittuk ki exre az italt. Arcon csókoltam. Arcon csókolt. A harmadik pohárka után ajkon csókoltam. Visszacsókolt.

– Jössz velem? Nem fogunk semmire sem emlékezni, de énnekem most megváltás, az élet lehetősége, ha jössz. – Megyek. – Bárhová? – Amíg csak magam előtt kell szégyenkeznem, és nem mások előtt, addig megyek veled. A harmincas években a pesti utcákon a már szokásos taxik mellett még jártak, s az autóknál népszerűbbek is voltak a lovas bérkocsik: az egyfogatú konflisok meg a két ló húzta fiákerek. A Dohány utca körúti sarkán fiákerstand volt. Ott ültünk be a kétfogatú gumirádlerbe. Egy belvárosi, jobbfajta garniszálló címét adtam meg. Ma már végképpen történelmi múlt ez, ifjabb kortársaimnak sincs és többé már sohasem lesz senkinek emléke, milyen is volt az: fiákerben csókolózni, miközben a kocsi teste ringatózik alattunk. – Szeretsz? Ugye, most egy kicsit szeretsz? Mosolygott: – Megígérted, hogy semmit sem kérdezel. Amikor belekarolva átléptük a szálloda küszöbét, úgy éreztem, mintha Héloïse megtántorodnék. Nyilván sohase volt még ilyen helyen. Tudatában bizonyára valami szörnyűségesen erkölcstelen lépés ez: egy idegen férfival elmenni egy éjszakai szállodába. De jött, lehajtott fejjel, összeszorított ajakkal, mint aki hősi lélekkel teljesíti, amire vállalkozott. Amikor végre az ajtó becsukódott mögöttünk, láthatólag megkönnyebbült. Most már csak ketten voltunk a kerek világon. Nem bánta, hogy nem oltom el az éjjeliszekrény kislámpáját; láthatóan tudta, milyen tökéletes a teste, és ha már elszánta magát erre a számára mindeddig ismeretlen kalandra, akarta, hogy a férfiszem csodálja. Nem tudom, hogy két vagy három órát voltunk-e együtt. Még derengés előtt volt, amikor egy taxiig kísértem. – Hát soha többé? – kérdeztem.

– Soha többé. Elfelejtem, és te is elfelejted. Ott maradtam egyedül az utcán. Boldogan és boldogtalanul. Úgy éreztem, ilyen szép sohasem volt még az életemben. Beleszerettem Héloïse-be. Már el is felejtettem, hogy néhány órával előbb szerelmi bánatom volt. Sokkal nagyobb bánatként zuhant rám ez a szerelem: reménytelen szerelem egy nő iránt, aki éppen most volt az enyém. Azóta is tudom, hogy ez a legboldogabb boldogtalanság, ez több, mint a megtagadott, több, mint a mindig megkapott ölelés. Egy nő, aki csak az élet egészen ritka, ünnepi pillanataiban a miénk – ez a boldog boldogtalanság teljessége. Hetekig nem volt kedvem se más asszonyra. Munkába és elmélkedésbe menekültem. Undorodtam az ügyvédi irodától, és már kerestem valami egyéb foglalkozást. Utálkoztam a kortól, amelyben élek. Lelkifurdalásom volt, amiért nem teszek valami többet a kor ellen, mert hát az nem elég hatékony küzdelem Hitler és Mussolini és Gömbösék ellen, hogy kéthetenként történelmi témákról mesélgetek szociáldemokrata pártnapokon. Az illegális mozgalommal pedig nagyon-nagyon laza kapcsolatom volt. Tudtam, hogy az igazi kommunisták jóindulatú, de sokat fecsegő polgári ábrándozónak tartanak. És alighanem igazuk is volt, hiszen ilyen gondok, bánatok és lelkiismereti töprengések mellett az a munka, amelybe menekültem, egy tanulmány volt a népvándorlás korában éppen letelepedett lovas népek bíráskodási jogának átalakulásáról. De még erről is úgy képzeltem, hogy amit az adatokból kiböngészek és kikövetkeztetek, azt Héloïsenek mesélem el. Hónapok teltek el, amíg más nő igazán tudott érdekelni, de még akkor is úgy gondoltam Héloïse-re, hogy őbelé vagyok szerelmes. Nagyon lassan halványodott az emléke. Több mint két évvel később – Európában már nagyon feszült volt a történelmi hangulat, néhány hét múlva ki is tört a lengyel határon a háború – már rég nem voltam ügyvédjelölt, egy könyvkiadónál dolgoztam. Címem szerint lektor voltam, de minthogy jogászi szakképzettségem volt, engem küldtek különböző hivatalokba is. Így várakoztam egy délelőtt az adófelügyelőségen egy pénzügyi tanácsos ajtaja előtt. És egyszerre a folyosón szembejött velem Héloïse. Most is elegáns volt, szép, biztos járású. Meg akartam szólítani, de a torkom is összeszorult. Csak a szemünk villant össze. Abban a pillanatban megfordult, és futni kezdett a lépcső felé. Én utána. Egy emelettel lejjebb értem utol. Indulatosan szólt rám:

– Kérem, hagyjon békén! – És sietett tovább lefelé. Megtorpantam, de azután követtem. Mire kiértem az utcára, ő a kapu előtt éppen beszállt az ott várakozó taxiba, és becsapta maga mögött az ajtót. Azt hittem, ott az utcán elsírom magamat. Megint hetekig belé voltam szerelmes. De azután jött a háború, nagy izgalmak, nagy megpróbáltatások kora. Öt évig voltam katona, internált, deportált, kipróbálhattam a kor minden megpróbáltatását. Nem sokkal a bevonulás előtt megint szerelmes lettem. A háborús kalandok folyamán jórészt erre a leányra gondoltam, meg az otthonomra gondoltam. Alig-alig jutott eszembe Héloïse. Emléke lesüllyedt a lélek mélyrétegébe, amelyet már feledésnek neveznek. 1945 késő tavaszán vetődtem haza; itthon gyász és bánat fogadott. Senkim sem volt. Az a leány, akinek vélt szerelme adott erőt a történelem viharaiban, nem várt rám. Bennem pedig olyan erős volt az élet vágya, hogy mindezt kibírtam, és hamarosan nemcsak szerelmes lettem, de egy pillanatig sem akartam a szeretett nő nélkül élni, tehát megnősültem. Ezzel le is zárult a csapongó szerelem korszaka, felváltotta a lankadatlan szerelmi bizonyosság. Kiderült, hogy erre is alkalmas vagyok. 1947-ben – a pártkoalíció idején – tanácsos úr címen kommunista köztisztviselő voltam, már gyermekem is született, életemet betöltötte a családi és a történelmi feladat: délutánjaim nem is kis részét vitte el az ismeretterjesztő tevékenység, ami a felszabadulás óta az egyik szenvedélyem. Ilyen körülmények között képviseltem hivatalomat egy hivatalközi értekezleten, ahol 1848 közeledő centenáriumának előkészítéséről volt szó. Az Országház egyik kisebb szobájában tartották a megbeszélést. Amikor beléptem, már voltak ott néhányan a hosszú asztal körül. Az egyik nő láttára a vér a fejembe szaladt: Héloïse! Egészen bizonyos, hogy ő az. Igaz, a haja túl simára fésült, pulóvert visel, se arcán, se ajkán nincs egy csipetnyi festék sem, de hát akkoriban ez volt a pártillem. Nyilvánvaló volt, hogy ugyanúgy a Magyar Kommunista Pártot képviseli ezen az értekezleten, mint én. De olyan közömbösen néz rám, mintha sose látott volna. Mellé ültem és bemutatkoztam. Elmosolyodott, azzal a görög derűre emlékeztető mosolyával: – Már sokat hallottam felőled, Valló elvtárs, örülök, hogy megismerhetlek.

Ő is bemutatkozott: – Karancs Ferencné. A név nem volt ismeretlen. Karancs Ferenc a jelentékeny kommunisták közé tartozott, akkoriban, azt hiszem, éppen államtitkár valamelyik minisztériumban. Mint kiderült, a felesége egy másik minisztériumban tanácsos, tehát velem egyenrangú köztisztviselő. Én kételkedni kezdtem, vajon valóban Héloïse ez? Talán csak feltűnően hasonlít hozzá. Ha ő volna, nem beszélhetne ilyen kedvesen közömbös hangon velem. Természetes, hogy tegeződünk: ez a kommunista etikett. Ő engem Valló elvtársnak nevez, én őt Karancs elvtársnőnek, de tegezve. Mégis: túlságosan nagy a hasonlatosság. Nem is tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek. – Te, Karancs elvtársnő, valahonnét ismerős vagy nekem. Nem találkoztunk már valahol valamikor az életben? – Nem emlékszem. A nevedet már sokszor hallottam, Valló elvtárs, tehát emlékezném, ha találkoztunk volna. – Még régen, sokkal a háború előtt. – Hol? – Mondd, Karancs elvtársnő, semmit sem mond a számodra ez a név, hogy Héloïse? – Héloïse? Ez valami régi francia történet hősnője. Rácsaptam: – Tehát te is jó polgári körökből származol, mint én. Különben nem tudnád, hogy Héloïse ki volt. Ajka körül játszott a mosoly: – Csak félig találtad ki, Valló elvtárs, én nem jó polgári körökből származom, hanem sokkal rosszabb rétegből: a dzsentrik közül. – Megkérdezhetem, mi volt a neved leánykorodban?

– Hogyne, mindent meg szabad kérdezni. Bikszády Lujza. Most már egészen bizonyos voltam, hogy mégis ő az. Ez a „mindent meg szabad kérdezni” egyenes utalás volt a hajdani kérdezési tilalomra. És a Lujza név kulcsot adott. Hiszen ha nem is a Lujza, de a Lujzához nagyon hasonló Alojza név középkori francia formája volt az Héloïse. – Mondd, Karancs elvtársnő… Lujza… még mindig azt mondod, hogy soha azelőtt nem találkoztunk? – Valakivel összetévesztesz, Valló elvtárs, soha azelőtt nem láttalak. Azóta sem tudom, miről volt szó azon az értekezleten. Este elmeséltem feleségemnek hajdani nagy kalandomat Héloïse-zel és ezt a mostani találkozást. Feleségemnek az volt a véleménye, hogy Karancs elvtársnő bizonyára maga előtt is nagyon szégyenli, hogy akkor, talán életében egyetlenegyszer, egy idegen férfival ment el egy garniszállodába, tehát nem is illik firtatni az elmúltakat. Igaz, engem már nem is izgatott fel annyira az újratalálkozás, mint gondoltam volna. Nős ember számára, aki ráadásul szerelmes a feleségébe, inkább csak kuriózum a régmúlt újraidéződése. És közben mégis fennállott a lehetőség, hogy tévedek: Karancsné, aki ráadásul Lujza is, csak nagyon hasonlít Héloïse-hez, de mégsem ő. Karancsnéval ezután néha találkoztam hivatalos alkalmakkor. Mindig elvtársiasan kedvesek voltunk egymáshoz. Már csaknem bizonyos voltam, hogy mégsem ő az. Csak ha az ajka körül megjelent az a görög szobor mosoly, akkor merült fel a visszatérő gyanú, hogy mégis játszik. Később, amikor én már nem voltam tanácsos úr, hanem végre tanár lehettem, már az ötvenes évek elején, egy követségi fogadáson kerültünk össze. Ő is a férjével volt, én is a feleségemmel. Karancs elvtárs akkoriban miniszter volt, a felesége valamelyik tömegszervezet vezetőségi tagja. Karancs merev, a személyi kultusz éveire jellemző, úgynevezett túl vonalas elvtárs hírében állt. De személyes érintkezésben kedves embernek bizonyult. Egy asztalnál ültünk; amolyan kellemes este volt. Akkor vettem észre, hogy Karancsné kezd őszülni. De késő este, otthon, a feleségem ezt mondta:

– Ha tényleg ő az, akkor csak gratulálni tudok. Ez egy igazi jó nő, akárhogy maszkírozza magát pártnagyasszonynak. Azután évek teltek el, és alig találkoztunk. Én a Rajk pertől kezdve igyekeztem távol tartam magamat a politikai élettől; nem is kívántak mást tőlem, mint hogy legyek jó tanár. A közélet alakjaival jórészt csak fogadásokon kerültem össze, de szerencsére politikailag színtelen ember hírébe kerültem. 1956 november elején, azokban a túl izgatott napokban, amikor nekem fogalmam sem volt, valójában mi is történik, és kiknek kell drukkolnom, sok emberért aggódtam. Eszembe jutott Héloïse is, azaz Karancs Lujza. Felhívtam telefonon: – Te Lujza, ha úgy gondoljátok, hogy veszélyben vagytok, gyertek el hozzánk. Én elég színtelen hírben állok, nálam senki senkit nem keres. Itt biztonságban lehettek. Hangja a telefonon keresztül szokatlanul meghatott volt: – Nagyon köszönöm, Bonifác, neked és nektek. Van hová menjünk, de nagyon jólesik, hogy felajánlottad a segítséget. Néhány hónappal később fegyelmit akartak indítani ellenem azon a címen, hogy 56-ban kétértelműen viselkedtem, azaz, nem álltam sem ide, sem oda. Én nem is tagadtam, hogy azokban a hetekben fogalmam sem volt, hová kell állni. A fegyelmi ezután egyszeriben abbamaradt. Mint bizalmasan közölték, maga Karancs Ferenc avatkozott be, mondván, hogy saját személyében vállal garanciát tisztességes magatartásomért. Ezt ugyan titokban közölték velem, tehát én nem tudhattam, mégis meg akartam köszönni Lujzának. Hiszen nyilván ő mondta a férjének, hogy meg akartam menteni őket. És talán még az is tőle származik, hogy férje beleavatkozott az én kellemetlen ügyembe. Lujza ekkor is magas beosztású tisztviselő volt. Hanem amikor beüzentem, hogy én várakozom rá, azonnal megnyílt az ajtó. Ott ült az íróasztala mellett. Egészen ősz volt. Talán 56 izgalmaitól. De hát az is igaz, hogy akkor már mindketten negyvenöt év körül jártunk, az én hajamban is több volt már a fehér, mint a fekete. Jöttömre felállt, és elém jött. Váratlanul arcon csókolt, én is visszacsókoltam.

– Köszönöm, Lujza. – Mi is köszönjük… Abélard. Két kézzel fogtam meg a két kezét: – Hát mégis te vagy az! Mosolygott. Ősz hajjal is az a szép görög szobor volt. És most már – 1957-ben – nem is viselte a korábbi évek jelmezét. Elegáns volt, ajka enyhén rúzsozva. – Ülj le. Amikor novemberben felhívtál, azonnal elhatároztam, hogyha szerencsésen túl leszünk mindenen, mégis válaszolok neked azokra a kérdésekre, amelyeket húsz évvel ezelőtt nem tehettél fel. A szoba sarkában kis asztal mellé, kényelmes karosszékekbe ültünk. A titkárnő feketekávét is hozott. Én pipára gyújtottam, ő pedig így fejtette meg ennek a régi kalandnak a titkát: – Te, Abélard, ha akkor egyetlenegyszer nem lettem volna a szeretőd, azt hiszem, nagyon jó barátok lehettünk volna később. Okos és kedves fiú vagy és derék ember. De én irtózatosan szégyelltem magam előtt, hogy egy utcán megismert idegen férfival… De sokat gondoltam rád, amiért olyan szellemesen kikövetkeztetted az Héloïse névből a történetet. Ez a történet nem egészen olyan volt, mint a valóság, de mégis emlékeztetett egyben-másban arra, ami velem történt odáig, hogy csaknem egymásba ütköztünk az utcán. Én valóban úri családból származom. Az apám miniszteri osztályfőnök volt, később címzetes államtitkári méltóságban ment nyugalomba. A korszak uraihoz képest liberális érzelmű és gondolkodású ember volt, a családnak kuruc és negyvennyolcas hagyományai voltak, otthonunkban természetes volt az irodalmi és történelmi műveltség. Apám még Babits és Kosztolányi verseit is szerette, gyermekeit is a műveltség szellemében nevelte. Természetesen idegenkedett a szocialistáktól, a kommunistáktól pedig szorongásosan rettegett. Azt pedig el sem lehetett képzelni, hogy engemet színiakadémiára engedjen, pedig én kislány koromtól fogva mindig színésznő akartam lenni. A szüleim szemében azonban ez azonos volt az elzülléssel. Helyette francia–német szakos bölcsész lehettem. Innét ismerem Héloïse történetét, és az Héloïse név eléggé emlékeztet a Lujzára ahhoz, hogy magam előtt Héloïse-nek játsszam magamat. Közben lelkes műkedvelő voltam, ezt nem tiltották a szüleim. Úgy képzelték, hogy a többi műkedvelő is egyetemista diák, hiszen a hozzánk feljáró fiatalok mind egyetemi

ismerősök voltak. Én azonban a műkedvelő előadásokon összekerültem munkásszínjátszókkal is, baloldali érzelmű diáktársak révén ismertem meg őket. Így azután szüleim tudta nélkül még a Vasas Székházban, a Magdolna utcában is szavaltam Ady-verseket. Ott ismerkedtem meg Karancs Ferivel… Feri olvasó, iskolák nélkül is meglepően művelt munkásfiú volt, már akkor marxista képzettségű igazi kommunista. Abban az időben fejeztem be az egyetemet. De nem mentem tanárnőnek. Nyelvtudásomat jobban használhattam, és nagyobb fizetést is jelentett, ha tisztviselőnek lépek be egy nagyvállalathoz. És a miniszteri osztályfőnök lánya még akkor is válogathatott a helyekben. A harmincas években pedig a bankok egyenest örömmel vették, ha találtak egy nyelveket tudó keresztény lányt. Így lett belőlem banktisztviselő. Ettől kezdve viszonylag függetlenül élhettem. A szüleim nem tartottak igényt egy fillérre sem a fizetésemből, tehát ruházkodhattam ízlésem szerint. Nem tudták, meddig vagyok munkában, mikor kell próbálnom a műkedvelők között. Tehát olyan gyakran lehettem Ferivel, amennyire csak az ő ideje megengedte. Ha tudták volna otthon, hogy a jól nevelt, jól öltözködő úrilány egy kommunista munkásfiú szeretője! Pedig az voltam. Sejtettem, hogy illegális munkát végez, de erről sohasem beszélt. Féltett is engem, nem akart magával vinni a veszedelembe. És amikor olyan helyzetbe került, hogy illegalitásba kellett mennie, félt, hogy vagy ő okoz bajt nekem, vagy én neki. Még nem bízott eléggé úrilány szeretőjében. Nem a hűségemben vagy a szerelmemben, vagy a jóindulatomban kételkedett, hanem attól tartott, hogy osztályösztöneim helytelen magatartásra indítanak. Ezért csaknem végzetes következményű lépésre határozta el magát. Nem mondta el nekem, hogy el kell tűnnie, hanem azt hazudta, hogy szerelmünk ellenére idegenek maradtunk egymástól, már nem tud eléggé szeretni. Fejezzük be… Én két napig szinte önkívületben voltam. A bankban azt hitték, hogy beteg vagyok. Zárás után bódultan jártam az utcákon. Otthon a szüleim nem tudták, mi van velem, ők is betegnek hittek. Két nap után elhatároztam, hogy mégis visszamegyek Ferihez az albérleti lakására. Meg kell értetnem vele, hogy téved… ha akarja, elhagyom a szüleimet, és vele maradok. Este volt, amikor odaértem. Szállásadónője pedig azzal fogadott, hogy Karancs előző nap felmondta a szobát, és elköltözött, nem tudja, hová. Én akkor nem is gondoltam politikai okra. Azt hittem, másik nőt talált, azért szakított olyan váratlanul velem. Lerohantam a lépcsőn, ki az utcára, futottam összevissza, amíg a Wesselényi utca sarkán csaknem összeütköztem veled. Ilyen állapotban történt minden, ami történt. De utána nagyon szégyelltem, utáltam magamat. Emlékszel, hogy elszaladtam, amikor az adófelügyelőségen találkoztunk?

– Hogyne emlékezném? Akkor jó időre megint beléd voltam szerelmes. Mert akkor is, később is szerelmes voltam beléd. – Gondoltam. És féltem tőle. Pedig jó lett volna, ha jó barátok lehetünk. Nagy szükségem lett volna egy jó barátra. Nagyon magányosan vártam Ferire. Mert én egyre csak vártam. Tudtam, hogy egyszer mégis visszajön hozzám. Az én életemben Ferin kívül egyetlenegyszer volt férfi? akkor… te. Ezt Feri is tudja. Mondd, a te feleséged is tudja? – Igen. Nagyon tetszel neki. Utólag hozzájárult. – Feri is. Sohase haragudott érte. Megértette az akkori állapotomat. Mert csak a háború legvégén, az általános őrületben jelent meg újra, amikor már minden tisztességes ember a fasiszták ellen fordult. Akkor eljött értem, és magával vitt a mozgalomba. Azóta tud rólad is. Amikor megismert, nevetve mondta, hogy sokkal jampecebbnek képzelte azt az éjszakai hódítót. Képzelheted, mennyire meglepett, amikor bemutatkoztunk egymásnak, és megtudtam, hogy te vagy Valló Bonifác, akit azóta névből ismertem. De akkor még mindig nem vallhattam be, hogy én vagyok én. Még mindig játszanom kellett. Hiszen valamikor színésznő akartam lenni, és talán nem is voltam rossz műkedvelő. De most, húsz évvel azután már beszélni is lehet az emlékről. Köszönöm, hogy meg akartál menteni. Akkor lettem egészen bizonyos, hogy valamikor tényleg szerelmes is voltál belém. Most már ez is jólesik. Üdvözlöm a feleségedet. Még tíz évvel később, amikor az újságban olvastam, hogy Karancs Ferencné nyugdíjaztatása alkalmából megkapta a Munkarend aranyfokozatát, táviratban gratuláltam neki. Nyomtatott kártyán megköszönte. De azóta nem láttuk egymást. Mi mondanivalónk is lehetne ezután még egymásnak?

BÚJTATÁS

A világban odakint már háború volt, de idehaza még békét játszottunk, tehát úgy 1940 derekán lehetett, vagy nem sokkal később. Én már jó ideje hátat fordítottam az ügyvédségnek, egy kiadóvállalatnál voltam lektor. De még gyakran történt, hogy ismerősök jogi tanácsért fordultak hozzám; azt hiszem, jobb jogásznak tartottak, mint amilyen – rövid gyakorlatom folytán – valóban lehettem. Amolyan használható baloldali értelmiségi hírében álltam, s néha lehetett is némi hasznomat venni. Magam is kommunistának véltem magamat, minthogy abban az időben polgári körökben kommunistának mondtak mindenkit, aki rokonszenvezett a Szovjetunióval, együtt érzett az illegális mozgalommal, esetleg még a Vörös Segélyt is pártolta, ha történetesen összetalálkozott titkos megbízottjával. A harmincas évek végétől kezdve már elég sokan voltunk ilyenfajta szimpatizánsok, hiszen aki félt a német világgyőzelemtől, az – különösen itt Közép-Európában – nem is reménykedhetett másban, mint a Szovjetunióban és a kommunista munkásmozgalomban. Én egyébként igazán nem osztályélmény, hanem morális meggondolások alapján közeledtem a munkásmozgalomhoz. Morus és Camla reneszánsz utópiái vezettek a szocializmus felé, jogfilozófiai elméletek távolítottak a polgári világ vállalásától. Sokáig csupán Engels műve, a Családról, államról, magántulajdonról volt az egyetlen marxista mű, amelyet olvastam, és még a negyvenes évek elején is csak egynéhány valódi Marxszöveget ismertem. De ezek alapján marxistának gondoltam magamat, lelkiismereti kérdésnek tudtam, hogy belépjek a szociáldemokrata pártba, még jó sokáig nem mérve fel a valódi különbséget kommunista és szociáldemokrata között. Romantikus hevülettel szerettem volna az illegális kommunista párt tagja lenni. Egy ízben mondottam is Keresztes Antinak – egyetemi jogászkollégámnak, aki bírósági jegyző volt, és okkal-joggal gondoltam, hogy nálam valódibb kommunista –, hogy belépnék a kommunista pártba, ha ismerném az odavezető utat. Keresztes azonban mosolyogva így válaszolt: – Egy ilyen polgári szépléleknek, mint amilyen te vagy, több hasznát lehet venni a párton kívül, mint a párton belül. De tudjuk, hogy számíthatunk rád. Jólesett ez az ismeretlen mélységekből érkező vélemény.

Nemsokára azután eljött az alkalom, hogy hasznomat vegye a történelem. Keresztes Anti telefonon keresett a kiadóban, még aznap beszélnie kell velem. Megbeszéltük, hogy délután feljön hozzánk. Én még legényember lévén, a szüleimnél laktam, kényelmes otthonban, szobámban zavartalanul lehetett beszélgetni. Anyám megszokta, hogy a legkülönbözőbb alakok keresnek; Keresztest ismerte is, hiszen egyetemista korunk óta nemegyszer járt nálam. Keresztes Anti gyerekképű fiatalember volt, nem látszott, hogy milyen keményen fegyelmezett férfi. Nem ivott, nem dohányzott; mint később kiderült, egész életének tartalma a mozgalom volt, amelynek azután 1944-ben vértanúja lett (ma utca van elnevezve róla). Le sem ült, azonnal a tárgyra tért: – Ide figyelj, Bonifác! Egy elvtársat el kell bújtatnunk. Az egész országban körözik. Ha lebukik – az bizonyos halál. Szükség van az életére, a legfontosabbak közé tartozik. Ki kell találni egy olyan búvóhelyet, ahol biztonságban lehet. Segítesz nekünk? A vérem a homlokomban lüktetett a feladattól: – Természetesen, de pillanatnyilag nincs semmi ötletem. Egy-két éjszakára még itt is lakhat; a szüleimnek majd azt mondom, hogy vidéki kolléga, akinek olcsóbb, ha nálunk alszik, mint ha szállodába megy… de huzamosan… – Erre nincs is szükség. Ki kell találnunk valami jobbat. Talán neki is van terve, de a végrehajtáshoz szükség van rád. Feljöhet most ide? – Természetesen. Hol van? – Odalent vár. Keresztes elsietett, én pedig arra kértem anyámat, hogy küldjön be három feketekávét, mert Keresztes Anti hoz valakit, aki jogi tanácsot akar kérni tőlem. Nemsokára megérkezett Keresztes az idegen férfival. Kemény arcú, vállas, erős kezű ember volt, kopottas ruhában, amelyben mégis nagyon tiszta jelenségnek tűnt. „Jó napot”-tal köszönt. Az azonnal érkező feketekávéra mintha elmosolyodott volna, és ezt mondta:

– Keresztes elvtárs megjósolta, hogy igazi polgári vendégszeretettel várnak. De ha megengedi, a fekete mellé rágyújtok. Bár énmagam inkább pipás vagyok, mindig volt az asztalomon kínálni való cigaretta, de elhárította, mondván, hogy az gyenge az ő tüdejének. Hunniát szívott. Az volt annak idején a legkeményebb cigaretta. A nevét természetesen nem kérdeztem. Izgatottan vártam, mi lesz a teendőm. Az ismeretlen pedig előbb megitta a kávét, azután Kereszteshez fordult: – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha maga most elmegy. Csak azt nem valljuk be bizonyos körülmények között, amit nem tudunk. Valló barátunkra aligha fognak gyanakodni, tehát őt nem is fogják kérdezgetni. Maga azonban lebukhat. Tehát nem szükséges, hogy tudja, hol leszek a következő hónapokban. Én furcsának találtam ezt a bizalmatlanságot, de Keresztes egyetértően bólintott, felállt, kezet fogott a bujkálóval, nekem csak kezével intett és elment. Amikor kettesben maradtunk, vendégem újra rágyújtott, és így kezdte: – Sokat hallottam már magáról, többen is mondták, hogy derék fiú, csak túl sokat szeret beszélni, és egy hatásos anekdota kedvéért elmondja azt is, amit titokban kellene tartani. Lelkesedik a szent eszmékért, de még jobban a szójátékokért. Az életét hajlandó kockáztatni, de a gesztust fontosabbnak érzi, mint a tett tartalmát. Nagyon elpirulhattam, mert az arcán megint megjelent az a mosolyárnyalat. – Hát csak azért mondtam el, hogy milyen a híre, hadd lássa, én mégis bízom magában, és magára bízom az életemet. Mert itt életről van szó. Szerettem volna valami nagyon patetikusat mondani, de nem mertem, ezért csak bólintottam, ő pedig folytatta: – Énnekem úgy el kell tűnnöm, hogy senkinek fogalma se legyen, hol vagyok. Nagyon jó hamis papírjaim vannak, de minden hamis papírral le lehet bukni, a bajuszomat leberetváltam, és az arcom sem egészen olyan, mint a körözőleveleken. Mégis: olyan helyen kell lennem, ahol bizonyosan nem keresnek. – Hol van ilyen?

– A váci fegyházban, vagy a szegedi Csillagbörtönben. Nekem tehát sürgősen oda kell jutnom. Ezt senkinek sem kell tudnia, éppen elegendő, ha maga tudja, de magának kell segítenie ebben. A pipám is kialudt a kalandos terv hallatára. – Hogyan? – Ma éjszaka úgy kell tennünk, mintha én be akarnék törni egy üzletbe; maga észreveszi, rendőrért kiált, és dulakodik velem, amíg a rendőr oda nem ér. Engem tehát tetten értek, és maga az egyetlen tanú. Az azután már az én gondom lesz, hogy minél tovább odabent tartsanak. Csak magának legyen egy jó válasza, ha véletlenül megkérdezik, hogyan került éppen oda, ahol én betörést kíséreltem meg. Melyik kávéházba szokott járni? – A Centrálba. – Jó. Este menjen oda. Igyon egy feketét. Szóljon egy-két szót ottani ismerőseihez, azután fél tíz után jöjjön haza sétálva az Egyetem utcán. Van ott egy csemegésbolt. Amikor maga jön, én betöröm a kirakat sarkát, maga pedig rám ugrik, és rendőrért kiabál, de jó hangosan. Ha mások is lesznek ott, és segítenek magának, az csak még jobb. Világos? Mindezt olyan nyugalommal mondotta végig, mintha egy regény tartalmát ismertetné. S amikor én igent bólintottam, ő csak annyit tett hozzá: – Köszönöm. Ott már úgyse lesz alkalmam megköszönni. Ezzel el is ment. Én pedig olyan izgatottan készülődtem a feladatra, hogy vacsorára sem maradtam otthon; szüleim okvetlenül észrevették volna, hogy belül milyen feldúlt vagyok. Azt mondtam, hogy várnak valahol, és már hétkor elindultam. Soha ilyen lassan nem telt el két és fél óra. A kávéházban megittam három konyakot. Valaki megkérdezte, bánat ellen iszom-e, én azt válaszoltam, hogy úgy érzem, hűlés bujkál bennem. Volt, aki úgy vélte, szótlanabb vagyok a megszokottnál, erre is úgy feleltem, hogy nem érzem elég jól magamat. Nem is csodálkoztak, hogy már negyed tíz előtt hazaindultam, holott sokkal hosszasabban szoktam a kávéházban üldögélni. Az Egyetem utca eléggé kihalt volt, ezen a tájon késő este sohase volt nagy forgalom. De azért itt-ott akadt járókelő. És az Apponyi tér felé – mintha csak jól

rendezték volna – egy rendőr körvonalát rajzolta ki a lámpafény. Ismerősöm pedig ott állt a kirakat előtt, az üvegen túl csodálatos szendvicsépítmények. Amikor a közelbe értem, az álbetörő egy kezében tartott kővel beverte a kirakat szélét, az üveg csörömpölve hullt le, ő meg benyúlt, és kiemelt egy kerek sajtot. Abban a pillanatban én elkiáltottam magamat: – Rendőr! Rendőr! Betörő! Ismerősöm futni kezdett egyenest a rendőr felé, én a nyomában. És a másik oldalról is futni kezdett egy férfi a menekülő után. Szinte egyszerre értük utol, de akkor már szemből rohant felénk a rendőr is. Végül is én ragadtam meg a kezét, még dulakodtunk is, mire a rendőr odaért. Nem volt kétség: tetten ért betörés volt. A rendőr igazoltatott engem is, a másik férfit is, mondván, hogy tanúként fognak beidézni. Igazoltatta a letartóztatott tettest is. Akkor tudtam meg, hogy iratai szerint Gubecz Károly, munkanélküli vízvezetékszerelő-segéd. Néhány nap múlva már idézést is kaptam a Gubecz-ügyben. Én voltam a koronatanú. A másik tanú már csak arra lett figyelmes, hogy rendőrért kiáltok. De tőlem sem kérdeztek sokat, senkit sem érdekelt, miért jártam éjszaka fél tízkor az Egyetem utcában. Tanúvallomásom csak megerősítette a vádlott töredelmes vallomását, amely szerint napok óta alig evett, kenyérre sem volt pénze, éhsége hajtotta a bűnös cselekedet végrehajtására. Bejelentőlapja szerint ágyrajáró volt. Beidézték szállásadóját is, idős, nagyon tiszta munkásasszony volt ez. Vallotta, hogy Gubecz valóban nála alszik, de már több mint egy hete adós az ágybérrel. Azóta is bizonyos vagyok, hogy ez az ágyrajárás is hozzátartozott a konspirációhoz. Annyi bizonyos, hogy minden egybehangzott. Gubecz Károlyt – az enyhítő körülmények tekintetbe vételével – öt havi fogházra ítélték. Ennyi volt az én szerepem a bújtatásban. Sokkal később tudtam meg, hogy az elítélt a fogházban töltött második héten igen ügyetlen szökési kísérletet hajtott végre. Ezt már komolyabban vették. Végül is sikerült úgy viselkednie, hogy két évet töltsön különböző börtönökben, míg idekint igazi nevén az egész rendőricsendőri apparátus országszerte halálra kereste. Olyan alapos volt az átfésülés, hogy végül megállapították: nem tartózkodhat az országhatárokon belül. Csak arra nem gondoltak, hogy ők maguk őrzik a körözöttet.

Úgy hat évvel később, 1946-ban különböző kitüntetéseket osztogattak a felszabadulás előtt végzett haladó vagy éppen ellenálló tevékenységekért. Egy kisebbfajta érdemérem nekem is jutott. A legnagyobb kitüntetésben részesülők közt volt Északi Béla, a munkásmozgalom nagy alakja, akkoriban már miniszter és a Magyar Kommunista Párt vezetőinek egyike. Hát ez volt az én Gubecz Károlyom. Akkor persze már én is párttag voltam. A kitüntetés utáni fogadáson hozzám lépett, és ugyanazzal a régi halvány mosollyal, de most már tegezve kérdezte: – Emlékszel még rám, Valló elvtárs? Nagyon örülök, hogy nem vagyunk feledékenyek, és a te tetteidre is emlékszünk. Egy újságíró állt a közelünkben, érdeklődve fordult Északi Béla felé. – Milyen nagy tettet követett el Valló Bonifác? Északi halavány mosolya ravaszkásra vált, így mondta: – Ő buktatott le engem, ő juttatott börtönbe. Az újságíró értetlenül nézett hol rá, hol rám. Én pedig igent bólintottam. Mire a csodálkozó érdeklődés így folytatódott: – Északi elvtárs azért kapott kitüntetést, mert többek közt börtönben is volt, Valló elvtárs pedig azért, mert odajuttatta? Erre Északi végre hangosan elnevette magát: – Pontosan ezért. Mert a helyes tettek néha a helytelen tettek álruhájában jelennek meg. És ezért olyan nehéz néha utólag megállapítani, mi is volt a helyes, és mi volt a helytelen. Ezzel rágyújtott, de most már Magyarra, mert 1946-ban az volt a legkeményebb cigaretta.

A BÁLNÁK GRAVITÁCIÓS GÖRBÉI

A háború azzal kezdődött a számomra, hogy behívtak, és beosztottak egy árkász századba. Az árkász mesterséghez annyi közöm volt, hogy egyik diplomám szerint szakképzett régész voltam, és a régészek köztudottan ásatásokkal foglalkoznak, továbbá volt egy póttartalékosi kiképzésem, ami vigyázzálláson és menetelésen kívül vajmi kevés katonai tudnivalóról adott ismereteket. Hanem abba az árkász századba a legkülönfélébb alakokat zsúfolták össze. Java részük a különböző fegyházakból és börtönökből odavezényelt műszaki bűnözőkből került ki, a többi politikailag gyanús munkásokból és értelmiségiekből gyűjtődött össze és néhány olyan alakból, akiről a korszak illetékesei sehogyan sem tudták megállapítani, hogy különböző elődei folytán zsidó munkaszolgálatosnak, vagy őskeresztény igaz magyar katonának kell-e besorozni. Ezt a szedett-vedett alakulatot azután előbb elküldték a Kárpátokba vasutat építeni, majd hamarosan a tűzvonalba futóárkokat és fedezékeket létrehozni. Eleve halálra szánt társaság voltunk. Kétszázhúszan indultunk el, és úgy két évvel később, Voronyezs és a téli visszavonulás után tizenegyen kerültünk élve haza. Az első napon Bagócsi őrmester úr mindenkitől megkérdezte: – Maga micsoda civilben? Én feszesen kihúztam magamat, és azt feleltem: – Alázatosan jelentem, történelemtanár. Mire a nagy bajuszú altiszt meghökkenve nézett rám és azt mondta: – Majd adok én magának. Engem egyszer egy történelemtanár megbuktatott. Mire én: – Alázatosan jelentem, az nem én voltam. Erre ő: – De az nincs itt, maga meg itt van.

Azóta tudom, hogy az embernek másokért is helyt kell állnia. És habár igaz, hogy Bagócsi őrmester úr ezek után sem akarta kimutatni velem szemben a történelemtanárok iránti bosszús indulatait, sőt velem íratta, amíg el nem indultunk, fia iskolai dolgozatait is, én arra a felismerésre jutottam, hogy helyesebb, ha az ember olyan foglalkozást mond a magáénak, amely nem kelthet ellenszenvet, sőt, amelyről azt sem tudják, hogy micsoda. Legkevesebb kedvem volt bevallani, hogy jogász-doktor vagyok, mivel a legtöbb embernek rossz emléke van ügyvédekről, bírókról, ügyészekről. A kiadói lektor már jobban hangzott, mert kevesen tudták, hogy az mi lehet, de nem is keltett kellő tekintélyt. Ezért már a Kárpátokban, amikor munka közben odalépett hozzám egy vasútépítő tizedes, és nem éppen választékos szavakkal bírálta, hogy nem kellő szakszerűséggel krampácsolom a kavicsokat a sínek alá, megkérdezte, mi vagyok civilben. Nekem hirtelenében ez a szó jutott az eszembe: – Pankrátor. Egyszer egy plakáton olvastam ezt a szót. Nem tudtam, mit jelent, de valami nagyszerű lehet, hiszen Pantokrátor az görögül a Világ Urát, Mindenhatót jelent. A tizedes elégedetten bólintott és megkérdezte: – Aztán hol dolgozik? – A balneológiai intézetben – vágtam rá. A tizedes hang nélkül lépett tovább. Én tehát azt hittem, hogy megtaláltam a magam számára való megfelelő civil rangot. Csakhogy már másnap, amikor egy géhás altiszt érdeklődött, mi vagyok odahaza, és én rávágtam a pankrátort, az elámulva nézett rám: – Pedig maga úrifiúnak látszik, és az izmai sem olyanok. Tovább ugyan nem faggatott, de én este a körletben megkérdeztem a fiúkat, mi az a pankrátor. A vagányfélék mind tudták, hogy az szabadfogású birkózó, vagyis bunyós nagyban. Hát ez mégsem nekem való. Ennél jobb az igazi görög pantokrátor. Ezért azután a legközelebbi alkalommal, amikor egy fogatoltvonatosztagbeli őrvezető hordott le, mert egyenruhám alsó gombja nem volt begombolva, és rám rivallt: – Mi maga civilben? – én a szükséges vigyázzállásba húzva magamat, keményen

mondtam a szemébe: – Másodpantokrátor a balneológiai intézetben. Úgy éreztem, hogy ez a „másod” jelző hitelesíti a hivatást. Ahol van másodpantokrátor, ott bizonyára van főpantokrátor is, aki a felettesem. Így szerényebben is hangzott, mégsem akarom kiadni magamat főpankrátornak. A fogatolt-vonatosztagbeli őrvezető elismerően bólintott: – És mit csinál abban a balneo…-ban? – Én állapítom meg a bálnák gravitációs görbéit. – Az nehéz lehet – ismerte el, és mintha még tisztelettel is nézett volna rám. Néhány nappal később azután emberemre találtam. Éjjeli őrségben álltam. Gyakran voltam éjszakai ügyeletes, vagy álltam négy órát éjszakai őrségben. Voltak ugyanis olyan teendők, amelyeket sokan szívesen vállaltak át tőlem, ha én átveszem az éjszakai szolgálatot. Nekem például megoldhatatlan feladat volt igazán tisztára kefélni egy sáros nap után fertelmessé vált csizmámat, továbbá nagyon gyönge szobaseprőnek bizonyultam, befűteni pedig sohase sikerült. Ezért, ha rám került a szoba tisztántartásának szolgálata, vagy sáros volt a csizmám, inkább vállaltam az éjszakai szolgálatot, csak más végezze el a gyakorlottabb kezet kívánó aprómunkát. Századparancsnokunk megengedte az ilyen cseréket, engem különben is kedvelt, mert a háborús megpróbáltatások közben el lehetett velem beszélgetni megnyugtató békebeli dolgokról: könyvekről, képekről, zenéről. Méltányolta tehát, hogy inkább választom a megerőltetőbb szolgálatot, mint azokat az apró tennivalókat, amelyeket a fiúk nagy része nemhogy szívesen cserélt el velem, de még biztattak is: – Pipás doktor, három napig tisztítom a csizmádat, te menj ki ma éjszakai őrségre. (Pipás doktor – ez volt a századbeli nevem kezdettől fogva.) Hát éppen egy ilyenfajta csere folytán álltam egy már eléggé csípős éjszaka a Kárpátok lengyelországi oldalán egy erdőszélen, fel-alá járkálva, keményen fogva a puskaszíjat. Közben arra gondoltam, hogy vajon megfogalmazható-e a szabadság fogalma minden időkre és társadalmi körülményekre szóló érvénnyel.

Ez a szabadságfogalom annál jobban izgatott, minél kevésbé éreztem szabadnak magamat. Holdvilágos éjszaka volt, jól láttam, hogy néhány száz méterrel arrébb sétál felalá a következő őr. Annál az őrhelynél másik század adta a szolgálatot. Egy idő múltán már úgy sétálgattunk, hogy közeledtünk egymáshoz, még később már addig sétáltunk, amíg szembe nem kerültünk. Meg is szólított: – Árkász vagy? – Az. Te vasútépítő? – Hogy a fene ott egye meg. Te mi vagy civilben? Nem tudtam megállni, megszólalt bennem a kis ördög: – Másodpantokrátor a balneológiai intézetben. A bálnák gravitációs görbéivel foglalkozom. Az arca sem rezdült meg. Sovány, szemüveges fiú volt, úgy sejtettem, hogy katonasapkája alatt rövidre vágott szőke haja lehet. – Akkor tisztában vagy a plénium mélyhabarcsfeszültségével. – Természetes – vágtam rá. – De ha azt tudod, akkor te tanultál firnejszátlagot. Kicsinylő hangon válaszolt: – Már kisdiákkoromban foglalkoztam ezzel. Mostanában már a kárkikészítési feszültségállandó érdekel. – Ócska tárgy – becsméreltem –, a kaleidoszkópia régen túl van rajta. Gúnyosan felnevetett: – Na ne! Hiszen a bálnáid gravitációjánál sem tudod nélkülözni a kárkikészítési együtthatót. Fogadjunk, hogy még a képletét sem tudod elmondani. – Én? – kérdeztem gőgösen. – Nesze a képlet: zé plusz en per alfászor mínusznégyzetgyök gamma nagy té, ahol a nagy té a félgömbfelület tényleges súlyának hatodrésze.

– Nem pontos! Nem hatod, hanem hategésznullanullatizennegyed része. – Igazad van – vallottam be fejemet lehajtva. – Néha nem vagyok egészen precíz. De most már valld be, mi vagy te civilben? – Én voltam a főpantokrátor a te balneológiai intézetedben, de kitettek, mert délelőtt tizenegy után mindig Bach A-dúr hegedűversenyének a harmadik tételét fütyültem, és ettől idegesek lettek a bálnák. – Ne hülyéskedj, én Valló Bonifác vagyok, a jogtudományok doktora, diplomás régész és történész, kiadó vállalati lektor, és jelenleg árkász a második magyar hadseregben. És éppen jogfilozófiai tanulmányt szeretnék írni a szabadság fogalmáról. Nem válaszolt, majd egyszerre nagyon szomorú hangon mondta: – Helyesebb, ha másodpantokrátor vagy a balneológiai intézetben. Úgy ki lehet bírni. – Te nem bírod? – Nem. – Pedig ez még sokáig eltart. Ki vagy? – Már senki. Nem mondom meg a nevemet, mert talán ismered. Hegedűművész voltam… – És leszel. – Soha többé. Hiába kértem más beosztást. Kit érdekel Bach hegedűversenye? Két hónapja a kezemre esett a sín. Tegnap jöttem ki a kórházból. Állítólag egészséges vagyok. Csak soha többé nem tudom eljátszani az A-dúr hegedűversenyt. Elhallgatott, a holdvilágban úgy sejtettem, hogy szemüvege alól könnycseppek folynak az arcára. Egyszerre azonban megemberelte magát, és azt kérdezte: – Mi a Buxhausen tétel második fordulata?

– Emnégyzet alfa per hét – vágtam rá. – Műveletlen fráter vagy! – kiáltott rám, szinte gorombán… – Ez a harmadik fordulat. Ezt csak a karbunkulusok esetében lehet használni. A helyes válasz az lett volna, hogy Em per hétszer alfa a négyzeten. Ha ezt megjegyzed, talán kibírod végig. Ezzel hátat fordított, és feszes léptekkel távozott. Ment vissza őrhelyére. Én is.

NEM EGÉSZSÉGES

Ha vendéglőben utánasózom a levest, vagy szokásom szerint megsózom a vajas kenyeret, és erre valaki olyasmit mond, hogy „ne sózd annyira, nem egészséges” – akkor menthetetlenül mindig Nádasházy zászlós úr sótartója jut az eszembe. Mostanában különben is gyakrabban jutnak eszembe a már-már harmincesztendős háborús történetek. Jó két évtizedig alig gondoltam rájuk, mintha a kínos emlékeket befedték volna a későbbi élmények képei. Talán a lelki élet tudatlanul okos mechanizmusa védekezett a nyomasztó emlékekkel szemben, s inkább velük rekesztette ki az anekdotaszerűen mulattató történeteket is; tény, hogy talán egy negyedszázadig is sokkal hamarabb jutottak eszembe gyermekkori meg a háború előtt telt ifjúkorból származó történetek, mint a rájuk következő háborús kalandok. És amikor letelt a kellő idő, amennyi szükséges, hogy a katasztrófa is adomává gömbölyödjék, lám, egyre-másra térnek vissza, szinte nem is velem történt példázatokképpen a röpke novellákba illő mozzanatok. De Nádasházy zászlós úr sótartója közben is gyakran az eszembe jutott, amikor csak valaki le akart beszélni a leves vagy a vajas kenyér megsózásáról, mondván, hogy „ne sózd annyira, nem egészséges”. Ez 1942 őszén történt, Voronyezs közelében, tehát az akkor nemsokára bekövetkező összeomlás színterén, de még hónapokkal az áttörés előtt. A Don vonalánál állt a front. A mi fedezékünk nem volt a legeszményibben szigetelt, azaz, a sok közeli becsapódástól már eléggé megrongálódott; mondtuk is, hogy ha vége lesz a pergőtűznek, nem várunk parancsra, és kijavítjuk. Egyelőre azonban nem tehettünk egyebet, mint hogy kiszámítottuk, honnét hová szoktak behullani a repeszek, és üresen hagytuk azt a térfelet. A másik térfélben ültünk és hallgattunk. Pergőtűzben nem lehet beszélgetni, nemcsak a siketítő zaj miatt meg a földrengésszerű rázkódás miatt, hanem mert ilyenkor senkinek sincs kedve beszélni. Dohányoztunk, ki pipázott, ki cigarettázott. Dél már jócskán elmúlt, de ilyenkor nincs, aki hozza a menázsit, és senkinek sem akaródzik életét kockáztatva kimerészkedni és elkúszni a konyha fedezékéig. De minthogy éhesek voltunk, készültünk az ebédhez. Előszedtük a csajkáinkat,

evőeszközeinket. Nádasházy zászlós úr, a szakaszparancsnok odaült a tiszti asztalként használt üres benzineshordó mellé, a széknek nevezett fatönkre, és maga elé tette a sótartóját. Csergezán doktor, a zászlóaljorvos zsebre vágta a türelemjátékát is. Csergezán doktor nem dohányzott, neki volt egy kis kerek játékdoboza, amelyben üveg alatt két kis egérforma gurult egy útvesztőben; ezeket kellett bevezetni nagy figyelemmel a középen látható rekeszbe. Ha nem volt mód beszélgetésre, órákon át el tudott játszani a zsebben hordható útvesztővel. Csergezán egyébként még a tűzvonalban sem ivott szeszes italt, minden reggel beretválkozott, étkezés előtt kezet mosott; példát akart adni a higiénikus életre (szegény, néhány hónappal később meghalt flekktífuszban). Nádasházy pedig a sótartó mellé már a paprikatartót is kitette az asztallá előléptetett benzineshordóra. Valamennyiünk fokozódó éhségét fejezte ki az előkészülettel. Ez a Nádasházy derék fiú volt. Teljes nevén NádasházySchilfha Adalbertnek hívták, de megjelenése is olyan volt, mintha az arisztokrata viccekből lépett volna ki: a régi típusú urak paródiájának tetszett túl vékony alakjával, erősen raccsoló beszédével, vissza-visszatérő „kéhlek szépen” fordulatával. Megjelenésével és modorával meglepő ellentétes volt szilárd embersége, alig titkolt, majd bizalmasabb körben hamar kiderülő erős demokratizmusa. Később, a háború után nem is csodálkoztam, amikor megtudtam, hogy a rég elszegényedett család közgazdász doktor fia már korán rokonszenvezett a munkásmozgalommal. Ma is él, magas állásban van egy gazdasági intézménynél. Ha olykor találkozunk, ő raccsolva és sűrű „kéhlek szépen”-ek közepette fejti ki, hogy az „íhók meg a hasonló éhtelmiségiek, kéhlek szépen, hajlamosak szoktak lenni, ugyebár mindenféle jobboldali elhajlásra, fellazulásra, meg efféle, kéhlek szépen”. Voronyezs alatt mint Horthy Miklós zászlósa persze nem fejtette ki politikai véleményeit, ahogy Csergezán doktor sem nyilatkozott vélekedéseiről. De már az a tény, hogy az orvos főhadnagy meg a közgazdász doktor zászlós a benzineshordó mellett együtt ebédelt velem és még egykettőnkkel a legénységi állományból, ez már önmagában is néma politikai hitvallás volt. És ha könyvekre vagy zenére került a szó, egyszeriben megszűntek a rangok, nemcsak a tisztek szólítottak bennünket keresztnevünkön, de Csergezán doktor is Bandivá változott, Nádasházy pedig Berti névre hallgatott. És valamennyien használhattuk a zászlós úr só- és paprikatartóját. Ezekkel az apróságokkal emlékezett a hazai komfortra.

Ebben a pillanatban pedig elhallgatott a földrengető égzengés. A pergőtüzek egyetlen pillanatban szoktak megszűnni. Utána egy-két percig szinte ijesztőbb volt a csend. De közben már ketten is jelentkeztek, hogy most már nem várják, amíg idehozzák az ebédet, elmennek érte. Ki is bújtak két nagy fazékkal, mi pedig a füstölést is abbahagytuk, Csergezán doktor kezet mosott egy csajkaalja vízzel, Nádasházy megnézte, nincs-e eldugulva a só- és paprikatartó: készültünk az evésre. Az ennivaló meg is érkezett. Grenadirmars volt. A konyhának a pergőtűzben nem volt érkezése több fogást készíteni, ez a krumpliból, tésztából és hagymából főtt étel, amelyet a civil életben gránátoskockának hívnak, de katonanyelven emberemlékezet óta grenadirmars, olyan eledel, amely a háború előtt is, a háború óta is elborzaszt; a szagát sem állom. De a háborúban én is nagyon szerettem: jól lehetett lakni vele. Nekiestünk a teli csajkának. Azaz én csak az első kanálnyinak, mert azonnal észleltem, hogy igen sótlan. Fogtam tehát Nádasházy sótartóját, és bőségesen sóztam. Sóztam addig, amíg Csergezán doktor óva nem intett: – Ne sózd annyira, nem egészséges. Erre én a sótartót visszatettem a benzineshordóra. Ámde szinte abban a pillanatban odafentről egy elkésett ágyúlövedék sziszegését lehetett hallani, majd durrogó robbanás, és egy láthatatlan fenti résen bevágott egy repeszdarab, megcsörrent a hordó tetején, onnét továbbpattant a fal felé, magával rántva Nádasházy zászlós úr sótartóját, amelynek üvegje olyan porrá zúzódott, mint az imént még benne tartott só. Valami nagyon ijesztő lett volna a sótartó váratlan pusztulásában, ha hirtelen meg nem szólal Nádasházy, akinek az orra elől repült semmibe a sótartója. A dermedt csöndben legyintett, és előkelősködő hangján ezt mondta: – Nem baj. Úgysem egészséges. Erre a váratlan indoklásra mintha egyszerre oldódott volna a belső feszültség, az egész fedezéknyi katona, mintegy húsz férfi, kezében csajkával harsányan nevetni kezdett. Valami mélységesen értelmetlen, a legjobb viccek filozófiájával vetélkedő következetlenség volt, a minden pillanatnyi halál közepette

megállapítani, hogy a só nem egészséges. Hiszen maga az élet sokkal békésebb körülmények közt sem egészséges. Mi az a kis só az élet kalandjaihoz képest? Hát azóta is ez jut mindig eszembe, ha valaki azt mondja nekem: – Ne sózd annyira, nem egészséges.

WERNER

Egyetemi éveim legvégén – úgy 1935 körül – történt, hogy egy kollégám megkérdezte, nincs-e kedvem egy német fiút magyarra tanítani. A gyerek szülei jómódú emberek, és olyan házitanítót keresnek, aki művelt, jól tudja a magyar nyelvtant is, de lehetőleg ne tudjon németül. S minthogy én az idegen nyelvek ismeretében mindig a németet hanyagoltam el leginkább, akár le is tagadhatom, hogy bármi fogalmam volna a der-die-das titkairól. Minthogy meglepően nagy fizetést helyeztek kilátásba, elfogadtam az ajánlatot, és elmentem a megadott címre, az Andrássy út városligeti végénél levő magánpalotába, ahol az időben Josef Baumann úr, az egyik akkori német érdekeltségű ipari nagyvállalat Németországból érkezett igazgatója és családja lakott. Baumann úr nagy testű, nagy arcú, szivaros férfi volt. Barátságosan rázta kezemet, leültetett úriszobája óriási fekete bőrfotelébe, és meglepő jó magyarsággal, némi Buda környéki svábos kiejtéssel ezt mondta: – Én idevalósi vagyok, Solymárról kerültem ki a háború végén Németországba. Láthatja, egész jómódú ember lettem, Mannheim mellett is van egy ilyen szépen berendezett házikóm. Német feleségem van, német családom, német állampolgár vagyok több mint tíz éve. Jól is éreztem magamat németnek. De most a mi Németországunk egy kicsit megőrült, ez a Hitler kaszárnyává változtatta az egész Birodalmat. Nekem zsidó barátaim is voltak, de találkozni sem mertem már velük, és nem is tudom, mi történt szegényekkel azóta. Hát magam kértem, hogy inkább tegyenek engem ide igazgatónak. Tudok magyarul, tehát hasznomat lehet venni Magyarországon. Ide is költöztem. A fiamat magyar iskolába írattam, tanuljon csak meg ő is magyarul. Egy keveset máris tud, de ez nem elegendő a gimnáziumban. Türelemmel vannak iránta, de mégis joggal elvárják, hogy egykét év alatt jól tudjon magyarul. Hát ezért van szükségem a számára valakire, akinek az a dolga, hogy folyton és kizárólag magyarul beszélget vele, és megtanítja a nyelvtanra is. A feladat azonnal nagyon tetszett, annál is inkább, mert Baumann úr elgondolása szerint hetenként háromszor délután kellett két-három órát együtt lennem a fiúval, és ezért fizetett havi százhúsz pengőt, ami igen nagy pénz volt, hiszen a következő évtől kezdve, mint ügyvédjelölt havi negyven, majd később hatvan

pengőt kaptam. Az ügyvédjelölti állást is úgy vállaltam, hogy időm legyen hetenként háromszor két-három órát együtt lenni Wernerrel. Werner Baumann – ez volt a tanítványom neve. Hosszú, szőke fiú volt, tizenöt éves abban az időben, amikor tanítani kezdtem. Német iskolák neveltje, lelke egészét átitatta a hőskultusz, a mélységes hit a németek mindenenfelülvalóságában. De közben ártatlan, érzelmes lélek, aki senkit a világon nem gyűlölt, igazán szerette a zenét, szeretett nagyokat nevetni, sokat olvasott, és igyekezett megérteni azt a kissé barbárnak tartott magyar kultúrát is, amelyért apja úgy lelkesedett. Kezdetben az volt barátságunk alapja, hogy mindketten felettébb szerettük Wagnert, s minthogy én elég jól ismertem a Nibelungen Ring szövegét is, többet tudtam a német klasszikusokról is, mint ő, tehát még azt is elhitte nekem, hogy Arany János igazi nagy költő. Olvasgattunk is együtt szép magyar verseket, olvastattam vele Jókait, Mikszáthot, később Móriczot is, és lelkiismeretesen kikérdeztem. De főleg beszélgettünk; mindenféléről: történelemről, politikai hírekről, nőkről, italokról. Wernert kissé bosszantotta, hogy engem alig érdekel a sport. Elég jól vívtam, és szerettem célba lőni, de mint téma nem izgattak a sportesemények. Wernerrel olykor leálltunk vívni is, néha magamal vittem a lőtérre. De jobban szerettem, ha színházba mentünk, és örömmel állapítottam meg, ahogy hónapról hónapra jobban érti a magyar szöveget. A rendkívül nagy lakásban Wernernek külön két szobája volt. Az egyikben biliárdasztal is állott. Gyakran biliárdoztunk. Ebben én mindig eléggé ügyetlen maradtam, Werner csaknem mindig megvert. Ennek nagyon örült. Ezért szeretett néha uszodába jönni velem, mert sokkal jobban úszott nálam. Vívásban és különösen céllövésben meg sem közelített. Én nevetve gúnyoltam, hogy aki Siegfriedért meg az Ottó császárokért lelkesedik, az tudjon bánni a fegyverekkel. Közben azonban sohase titkoltam, hogy én nem szeretem a háborúkat. És nagyon nem szeretem az ő Hitlerüket. Werner tudta, hogy ebben én az ő édesapjával értek egyet. Néha olyasmit is mondott, hogy eljöhet még az idő, amikor neki kell majd kiállnia gyanúsan liberális apja védelmében. Hanem ahogy egy-két év elmúlt, nem maradt hatástalan, amit tőlem hallott. Nyilván apjának példaadása is befolyásolta, és már velem egyetértve mesélte aggodalommal a Németországból érkező híreket, amelyek szorongással töltötték el akkor egész Európát.

Közben egyre jobban tudott magyarul. Kezdetben sok nehézségem volt a kiejtésével. Átkozottul tájszólásosan beszélt németül is. A gé hangot képtelen volt kimondani: a „genug”-ot „jenuch”-nak ejtette. Sokat nevettünk, amíg rászoktattam az olyan szavakra, mint „gémeskút” – sokáig csak „jémeszhút”-ot tudott mondani. Azután sok nevetésre adott okot az irodalmi és a köznapi nyelv különbsége is. Werner jó tanuló volt, megtanulta a nyelvtant, a szótári szókészletet, sok régen írt klasszikus könyvet olvasott. És amit megtanult, azt köznyelvként igyekezett felhasználni. Néha tehát ilyen mondatokat szerkesztett: „A verejték kiverte homlokinkat, ésszerű lenne, ha kitárnók az ablakot.” Vagy együtt sétálva az utcán, a Nyugati-pályaudvar közelében ezt mondta: „Éhező lettem, vajon nem étkezhetnénk az indóház mellett?” Egyszer pedig őszinte, magáról valló pillanatában bevallotta, hogy: „Egy leányzó képe száll át kedélyemen.” Mindezt köznapi, csevegő hanglejtéssel ejtette ki. De körülbelül két év alatt – persze, közben iskolába is járt – nagyon jól megtanult magyarul, legföljebb kiejtésében maradt valami végérvényesen idegenszerű. Apja is nagyon meg volt elégedve. Munkám tehát befejeződött. Búcsúzóul egy igazi Patterson pipát kaptam tőlük, amelynek minden pipás ismerősöm csodálatára járt. Sokáig nem láttam. 1938 végén vagy 39 elején találkoztam vele az utcán. Elsőéves műegyetemista volt, elektromérnöknek készült. Elmondta, hogy otthon feszült viszonyban van a szüleivel, mert egy zsidó lányba szerelmes; apja pedig attól fél, hogy az egész családot bajba viheti, még az ő állása is veszélybe kerül, ha Werner ostobasága kitudódik. Werner az apját is megérti, de az érzelmeket mindennél fontosabbnak, szentebbnek tartja. De az is aggasztotta, hogy előbbutóbb háború lesz, akkor pedig neki be kell vonulnia német katonának, hiszen német állampolgár. Ezután nem találkoztunk 1943. február 7-ig. Szörnyűséges nap volt ez. Nem sokkal azelőtt omlott össze Voronyezsnél az arcvonal, és mi hetek óta vonultunk vissza a nem ritkán mínusz 50 fokot is megközelítő hidegben. Aki megállt, vagy éppen leült az úton, megfagyott. Közben fejünk fölött géppuskázó ráták röpködtek, de nem lehetett hasra vágódni, mert aki lefeküdt, többé nem kelt fel. Utunk heteken át hullák tömegei közt vezetett. Az ellátás rendszertelen és bizonytalan volt. Aki tehette, leszakadt az alakulatáról, hogy maga keressen magának egy csajkára való főtt krumplit vagy köleskását. A megfagyott lovakat csákánnyal vertük szét, és májukat amúgy nyersen rágtuk el. És időnként elrohant közöttünk egy-egy német

teherautó; aki nem spriccelt előle, azt elgázolta. Az autókon is menekülő katonák, németek, de azok tele voltak konzervekkel. Ha egy ilyen autó megállt, és valaki éhség hajtotta kézzel odanyúlt egy konzervért, azt azonnal lelőtték. Ha olykor városba értünk, alig lehetett együtt tartani az alakulatot, mindenki maga akart a saját szakállára a házakban keresni valami ennivalót és meleg fekhelyet a kemence mellett. Az ilyen magányosan kószáló magyar katonát vagy munkaszolgálatost – ezeket csellengőknek nevezték ott akkoriban – a német őrjáratok kedvtelve lőtték a helyszínen agyon. Ezen a február 7-i napon viszonylag korán, még napszállta előtt érkeztünk Szumi városába: kisváros az ukrajnai végtelenben. Az első házaknál megálltunk, kijelölték, kinek melyik házban lesz a szállása, de arról egyelőre nem intézkedtek, mikor jön a vacsora. Én tehát a szálláson ledobtam a hátizsákot, de vállamon tartva a puskát indultam el, hogy valahol valamit egyem. Megszoktuk, hogy ha bemegyünk egy házba, és ott nagy döngéssel vágjuk a puska agyát a földre, akkor a megijedt háziak azonnal adnak valamit enni. Így érkeztem el egy nagy térre. Volt ott számos magyar katona, néhány elszántabb munkaszolgálatos is. Túl nagynak bizonyult a konkurrencia. Már éppen mentem volna tovább, amikor látom, hogy az egyik utca felől német SS-alakulat jön. Megfordultam, hogy más irányba menjek, de onnét is SS-ek közeledtek, zárt rendben. És amelyik betorkolló utcába csak néztem, mindenütt SS-ek. Egyszerre már be volt kerítve az egész tér. Innét is, onnét is egy-egy SS-tiszt kezdett járkálni és nézelődni. Éreztem, hogy a szorongás a téren mindenkinek a lelkére szállt. Mi lesz ebből? És akkor egyszerre egy idegenes, mégis tisztán ejtett magyar kiáltás: – Szent Isten! Bonifác, te hogyan kerülsz ide? Werner Baumann állt előttem, SS-tiszti egyenruhában, kesztyűs kezében pisztollyal. – Werner… mi ez? – kérdeztem. – Azonnal menj a pokolba! – rivallt rám. De meg is ragadta a kezemet, és szinte húzott az egyik utca felé. Jöttére az SS-ek vigyázzba álltak, és utat nyitottak. Amikor túl voltunk a gyűrűn, bosszúsan kérdezte: – Miért csellengesz? Nem tudod, hogy életveszélyes?

– Az éhség is életveszélyes – válaszoltam. Mire Werner odafordult egy kapu előtt őrködő katonához, és rég hallott tájszólásos németségével mondott valamit. Az őr bement a kapun, majd visszajött két nagy konzervvel. Werner átvette tőle, és kezembe nyomta. – Azonnal menj a szállásodra. Arrafelé – mutatott az egyik keresztutca irányába. – Hangja egyszerre a régi, érzelmes kamaszfiú hanggá változott. – Ha sikerül hazaérkezned Budapestre, hívd fel a szüleimet. Mondd meg, hogy találkoztunk. Mondd meg, hogy jól vagyok, és nagyon jól érzem magamat. De most siess! Elfordult és otthagyott, ment vissza a térre. Én pedig a két konzervvel szinte futottam a keresztutca felé. És egyszerre a hátam mögött elkezdődött a géppisztoly-ropogás. Nem is akartam gondolkozni, mi történhetik. Rohantam. A szálláson a két nagy konzervből valamennyiünknek jutott bőséges vacsora. Azután, amikor már lefeküdtünk, késő este megérkezett még egy bajtárs, aki újságolta, hogy a főtéren az SS-ek az utolsó szálig halomra lőtték az ott talált csellengőket. Később ezt a történetet nevezték a szumi vérengzésnek. Én pedig magam sem tudtam, hogyan is gondoljak Wernerre, aki megmentette az életemet, és halomra gyilkoltatta a többieket. Mit mondjak el Baumann úrnak, ha felhívom és megkérdezi, hogyan is találkoztunk. Negyedévvel később, májusban kevesedmagammal eljutottam a magyar határig, onnét karanténba szállították a megérkezőket, mivel nem lehetett tudni, ki hoz magával flekktífuszt. Én ugyan már túl voltam ezen is, de az ötheti vesztegzárat mindenkinek ki kellett töltenie. Ott végre már kaptunk az ennivaló mellé könyveket és újságokat is. Az első újságok egyikében szembeütött a gyászjelentés: „Werner Baumann hősi halált halt a német hazáért.”

A LÓKÖTŐ

A napokban valahol valaki valakinek valamiért azt mondta: „Te lókötő!” – és nekem abban a pillanatban eszembe jutott Lajos, az egyetlen igazi lókötő, akit személyesen ismertem. Évek óta nem gondoltam rá, de most, hogy ez a tréfás felkiáltás visszaidézte, vele együtt visszatértek azok a nehéz hónapok is, amelyeknek rossz emlékeit közel három évtized elhomályosította. És az ilyen régi rosszakkal úgy vagyunk, hogy ha eszünkbe jutnak, már kikopott belőlük a szinte elviselhetetlen, és megmarad az anekdota. Lajosról is már csak jókat tudok mondani, meg arról a többi hivatásos bűnözőről is, akikkel a sanyarú sors akkor személyesen összeterelt. Egymás után hullottak el szegények a tűzvonal életveszedelmében, majd a visszavonulás hidegében, éhségében és járványai között. Lajos sem élte meg a háború végét. Abban a gyanús alakokból összeszedett rongyos-foltos században, amellyel együtt éltem át a voronyezsi veszedelmet, azután a visszavonulás dermesztő – olykor mínusz 47 fokos – heteit, politikailag megbízhatatlan egyénekből, fegyházakból és börtönökből egyenest a tűzvonalba vezényelt közbűncselekményes alakokig (saját idiómájuk szerint „csövesek”-ig) a legkülönbözőbb figurák kerültek egymás mellé, azzal a nyilvánvaló felsőbb szándékkal, hogy vesszenek csak nyugodtan mind egy szálig. Ezek közül a legérdekesebb egyéniség volt Lajos, vagy ahogy mindnyájan neveztük: Lókötő Lajos. Igazi vezetéknevére már nem is emlékeztünk, Lókötőnek szólították a tisztek, a tisztesek, így neveztük mi is. Igazi lókötő, azaz, hivatásos lótolvaj volt. Szebb férfit azóta sem láttam: mintha a népszínművek színpadáról lépett volna Horthy Miklós halálra szánt Második Hadseregébe. Öles termetű, vállas-daliás, kékszemű-szőke fiú, kis pödört bajusszal, akrobatákhoz méltó rugalmas izomzattal, gyönyörű énekhanggal, amellyel főleg trágár dalokat énekelt. Eredetileg csikós volt, ha jól emlékszem, Bugacon. Ott korán meggyűlt a baja, mert a rábízott lovakat eladta. Mikor először került ki a börtönből, felcsapott lókupecnak. Ehhez a kereskedelmi ágazathoz az árut úgy szerezte, hogy elkötötte mások lovait. Akkor már visszaesőként került a hűvösre, mígnem a háború esztendeiben a felsőbb hadi bölcsesség úgy nem látta helyesnek, hogy a fegyházak, börtönök és fogházak lakóinak java részét egyszerűség kedvéért kiküldjék az első vonalba, hozzájuk vágva a politikailag gyanús elemeket is. Így

alakult az a büntetőszázadnak nevezett csontbrigád is, amelyet megfelelőnek tartottak Lókötő Lajos számára is, meg az én számomra is, és velünk együtt összesen kétszázhúsz ember számára (ha jól tudom, húszan sem maradtunk életben a kaland végére). Lajossal hamar összebarátkoztam. Mindketten pipásak voltunk. Ez is lehet alapja a szolidaritásnak. Ő is több pipát hordott különböző zsebeiben, én is. Ha nekem volt dohányom, adtam neki; ha ő lopott valahonnét dohányt, adott nekem. Lajos még azt is becsülte bennem, hogy városi ember létemre szerettem a lovakat. Igaz, hogy mindig kinevetett, amikor görnyedten, a kantárat görcsösen fogva ültem a nyeregbe, de én legalább mégis nyeregbe ültem, ha módom volt rá, és nem féltem eleve, hogy a lóról le is eshetem. (Ennek persze történelmi múltja volt, az első világháború idején vidéki gyerek voltam, apám pedig huszár volt, az ábécét még nem ismertem, de lóháton már ültem, és mindiglen kellemes emlék maradt számomra a nyargalás lehetősége, ami oly idegen volt a század többi városi vagy éppen értelmiségi legényétől.) Annyi bizonyos, hogy Lajos tőlem alig-alig lopott, holott soha semmi sem volt biztonságban tőle. Lopott a tisztektől, a tisztesektől, a bajtársaktól. De, becsületére legyen mondva, a legtöbbet a közeli német katonai alakulattól lopta. És ügyesebben csinálta, mint civil korában, mert végül semmit sem lehetett rábizonyítani. Még akkor sem találták meg a tettest, amikor a németek nagy hajcihőt csináltak, mert éjszaka eltűnt három lovuk. Mi, tisztjeinkkel együtt, kétségtelennek tartottuk, hogy ez Lajos műve volt, de titkos egyetértéssel senki sem közölte gyanúját. Hogy hogyan is értékesítette a lopott holmit, azt sem tudtuk soha, de hát Lajos a közeli falvak lakosságával is folytonos üzleti kapcsolatban állt. Annyi bizonyos, hogy mindig volt fölös ennivalója, sőt innivalója is. És ha neki volt, akkor másnak is jutott. Mert miközben habozás nélkül ellopta a bajtárs óráját, mindig ott volt, ahol segíteni kellett. Ha valaki beteg lett, és az orvos vagy az egészségügyi fejcsóválva közölte, hogy ilyen vagy olyan orvosság kellene, de nincs – Lajos azt is szerzett, tudj’ Isten, honnét. Aki éhes volt, annak kenyeret és konzervet ajándékozott. Nagylelkűen osztogatta a rumot meg a répapálinkát. Ha valaki elepedt a cigarettahiány miatt, annak a zsebébe dugott egy marék Leventét vagy Szimfóniát. Nekem még kérnem sem kellett. Este, a szálláskörletben a hodály másik végéből átkiáltott: – Pipás doktor! Kapd el! – És repült már a dohánnyal vagy mahorkával telt zacskó. (A században ugyan többen is pipáztak, és többnek is volt doktorátusa, de valahogy úgy alakult, hogy a „Pipás doktor” – ez én voltam.)

Nekem pipáim közt volt egy valódi Pattersonom. Ezt a minden valamirevaló pipás embert tiszteletre késztető füstszerszámot persze Lajos is mindig látható irigységgel nézegette. Hiszen ennek régóta irodalmi presztízse van, és Lajos gyér olvasmányemlékei közt a legelső helyen a néhai Conan Doyle bűnügyi regényei álltak, amelyekben Sherlock Holmes, az összehasonlíthatatlan detektív köztudottan Patterson pipából szívja az eredeti angol dohányt. Amikor rákérdeztem, kiderült, hogy Szegeden, a Csillagbörtönben szokott hozzá az olvasáshoz. Volt ott – ahogy mesélte – egy jóságos könyvtáros, aki azzal igyekezett a bűnözőket irodalomra nevelni, hogy válogatott bűnügyi történeteket adott nekik, gondolván, hogy ez a témakör bizonnyal érdekli őket. Lajost valóban érdekelte, és mire összeismerkedtünk, némi ismeretekről tett tanúbizonyságot Conan Doyle mellett Edgar Wallace, Maurice Leblanc és még néhány bűnügyi szerző munkásságáról. De olvasta a Drakulá-t, a Frankenstein-t és az Ember vagy szörnyeteg-et is. A szerelmes regényeket viszont unta. Erről az volt az igen eredeti elmélete, hogy a szerelem csak gyakorlatban jó, és ha az ember mások szerelméről olvas, akkor vagy bosszankodik, vagy irigykedik. De aki élvezetet talál a lopásban, az azt is élvezi, ha más lop vagy betör. Gyilkosságok esetén pedig rendes ember a detektívnek drukkol. A gyilkost megvetette, de becsülte a tolvajt, a csalót, a betörőt, a sikkasztót, mivel az a fejével dolgozik. Történt pedig a visszavonulás heteiben, hogy a Donyec vidék dombjai között, a jéggé fagyott végtelen havon megcsúsztam, és lebukfenceztem egy szakadékba. Jó vastagon voltam öltözve, nem tört össze semmim, de eléggé tehetetlenül feküdtem. Ha ott hagynak, menthetetlenül megfagyok. Felmásznom képtelenség volt. Ezt odafönt is tudták. Csak úgy lehetett megmenteni, ha valakire kötelet kötnek, leeresztik, és a vakmerő ember feltámogat engem. Láttam is, hogy Lókötő Lajos azonnal ugrik, és már köti is derekára a kötelet, amelyet nem tudom, honnét kerített. Életveszélyes vállalkozás volt, mert a síkos talajon nagyon nehéz volt felhúzni két embert: másképp pedig innét nincs menekülés. A többi részletet nem tudom, mert mire Lajos leért, én már elvesztettem eszméletemet. Arra ébredtem, hogy a havon fekszem, és Lajos önti, zúdítja a rumot a számba, az arcomra. Fel is tápászkodtam, és két bajtársba kapaszkodva indultam is tovább. Menni kellett. Aki megállt – megfagyott. Mire az első faluig értünk, úgy húsz-huszonöt kilométer múlva, már kutya bajom sem volt. Amikor végre meleg szállásra kerültünk, első dolgom volt a pipám után nyúlni. A Pattersont a köpeny külső zsebében hordtam. Benyúlok – Patterson sehol. Bizonyára kiesett – gondoltam bánatosan. Belsőbb zsebemből másik pipát

vettem elő, megtömtem, és éppen rágyújtani igyekeztem, amikor látom, hogy Lajos a maga zsebéből előkotorja a Pattersont, élvezettel tapogatja, megtömi, majd rám kiált: – Pipás doktor, van gyufád? Én odadobtam a gyufámat és azt mondtam: – Te Lajos, ilyen pipa az egész zászlóaljban nincs még egy. – Az egész ezredben sincs – bólintott a Lókötő büszke öntudattal. Lajosra természetesen nem tudtam haragudni, hiszen éppen az imént mentette meg élete kockáztatásával az életemet. Ezt mondtam neki: – Te hülye Lókötő, hiszen te éppen most mentetted meg az életemet… ha kéred, úgyis neked adom. Mire gőgös mosollyal nézett rám, bodorította a füstöt, és nyomatékosan, öntudatos hangon ezt válaszolta: – Csak nem képzeled, hogy tarhálok.

AMIKOR ÉN GÖRÖG TOLMÁCS VOLTAM

Ehhez a címhez annyi az előzetes tudnivaló, hogy nem tudok görögül, azaz pontosan: újgörögül egy kukkot sem, ógörögül pedig éppen annyit, amennyi a régi humanista gimnáziumban ráragadt az emberre, vagyis tudok betéve néhány tucat háromezer éves verssort, itt-ott megértem Homéroszt, de még egy pohár vizet sem tudnék kérni, ha valami csoda folytán elvetődném az ókori Görögország valamelyik városállamába. Hát ennyi nyelvi ismeret birtokában voltam én görög tolmács 1943 februárjában, a hómező kellős közepén, a Don és a Dnyeper között, nulla alatt 47°-os hidegben. De hát akkor, a Voronyezs utáni hetekben, a visszavonulás zűrzavarában nemcsak az élet volt túlságosan olcsó dolog, de közben annyi furcsa história is esett meg az emberrel, hogy azt hiszem, bármelyikünk, aki átélte, már maga is alig hiszi, hogy megtörténhetett vele mindaz, ami megtörtént. Én akkor egy műszaki alakulat legénységi állományába tartoztam, és január közepe óta szakadatlanul visszavonultam. Ez azt jelentette, hogy hol fejvesztetten igyekeztem szaladni a többiekkel együtt, hol azt néztem, hogyan lehetne észrevétlenül lemaradni és fogságba esni, minthogy körülményeinkhez képest a hadifogság csábítónak és főleg életbiztonságosabbnak látszott. Néha elszakadtam a megtépázott századomtól, és magányosan csellengtem a hómezőn, meg-megszállva az útba kerülő falvakban, máskor meg váratlanul összetalálkoztam saját századommal, ama bizonyos műszaki alakulattal. Hát azokban a februári napokban, amikor belebonyolódtam a görög tolmácsságba, éppen együtt voltam a századdal, azaz, az egykori század összeverődött tagjaival, és együtt meneteltünk Ukrajna kellős közepén Szumiból Romni felé. Ezt a két várost, azt hiszem, mindenki ismeri, aki Voronyezs után a Don felől visszavonult. Út közben valahol megállították a századot azzal, hogy éppen egy műszaki alakulatot keresnek Szumi és Lebegyin között, egy bizonyos Spiljovka nevű faluban, valami útkarbantartó munkára. Minket tehát néhány napra elirányítottak Spiljovkára, ahol azután nyolc napot töltöttünk. A véghetetlennek tetsző háborús évek borzalmai közepette ez a nyolc spiljovkai nap úgy maradt meg az emlékezetemben, mint valószínűtlen idillikus közjáték.

Nem is tudom, hogyan is fűződhet annyi sok emlék mindössze nyolc naphoz, és hogyan is jutott idő annyi embert megismerni e nyolc nap alatt, amikor reggeltől estig kint dolgoztunk az országúton, amelyet nekünk kellett „karbantartani”. – Igaz, nekem volt közben két szabad napom, eredményes tolmácsi működésemért. Ez pedig úgy történt, hogy éppen csákánnyal a kezemben igazgattam valamit az út szélén. Ez a munka egyáltalán nem volt nehéz, de egyáltalán nem volt kellemes. A 47 fokos hideg ugyanis közép-európai ember számára nem megszokható. Ez ellen nem véd semmiféle önbebugyolálás. És ha a szüntelen testmozgatás jó ellenszernek is bizonyult a fagyás vagy éppen a fagyhalál ellen, nem segített a csontokig és az agyvelőig ható fázáson. Az időben a 25 fokos hideget már észre se vettem, de 40 fok alatt sehogyan sem tudtam megbarátkozni a tudomány nyelvén „kontinentális”-nak nevezett éghajlattal. Egyszerre csak előkerült egy őrmester, nem a mi századunkból való, de ismerős, mert az ő alakulata is a közelben dolgozott. Az őrmester körülnézett, és ezt a váratlan kérdést intézte hozzánk, kiabáló hangon: – Tud-e valaki itt görögül?! Egy-két bajtárs rám nézett, úgy látszik, elvárták tőlem, hogy tudjak görögül. Engem ugyanis a századbeliek egy kissé csudabogárnak tartottak, mert kenyérzsákomban könyveket is tartottam, sőt volt ott egy latin és egy francia verseskötet is. Azt hiszem, ezek miatt gondolták természetesnek, hogy tudok görögül. Én pedig úgy véltem, hogy nem sokat kockáztatok, ha jelentkezem, legfeljebb majd azt mondom, hogy bocsánat, én ógörög nyelvre gondoltam, és akkor esetleg leszidnak, de közben remélhetőleg néhány percet vagy talán még hosszabb időt is tölthetek fűtött kemence mellett. Tehát jelentkeztem: – Őrmester úr, alázatosan jelentem, én tudok görögül. – Tegye le a csákányt és gyerünk. Én nem kérdeztem, ő nem magyarázott tovább. Az átforduló után kis ház állott, kéménye csábítóan füstölgött. Az őrmester kinyitotta az ajtót, és belépett. Én a

nyomába. Amint magam mögött betettem az ajtót, már meg is bántam, hogy jelentkeztem. Torkom összeszorult, szívverésem majd elállt. A kis szobában, a meleget árasztó kemence mellett két tábori csendőrszázados állt, a sarokban három puskás tábori csendőr. És a szoba közepén, egy széken egy szovjet tiszt. Nem tudom, milyen rangú volt, nem ismertem még a szovjet rangjelzéseket, csak arany vállpántjára emlékszem. Köpeny és sapka nélkül ült. Mikor beléptem, ő is felém fordult, felém fordultak a csendőrtisztek is. Aki nem élte át azokat az esztendőket azokon a tájakon, el sem tudja képzelni azt a rettenetet, amit a tábori csendőröknek már a neve is felkeltett az emberekben. Legszívesebben megfordultam volna, hogy rohanjak ki a vakvilágba. De már nem lehetett, hiszen én magam jelentkeztem azzal, hogy tudok görögül. De mi az ördögöt akarnak itt a görög nyelvvel? Mit tehettem volna? Feszes vigyázzba álltam az egyik százados előtt, és alázatosan jelentettem, hogy beléptem a szobába. – Maga tud görögül? – kérdezte. És akkor a fejembe villant, hogy itt senki sem tud görögül, tehát ha én azt mondom, hogy igen, kisebb bajom lehet, mintha azt mondom, hogy nem. Hiszen akkor kiderülhet, hogy csupán a dermesztő szabad ég alatti munka elől akartam „meglógni”. – Alázatosan jelentem, igen – mondottam tehát szorongó szívvel, de megrebbenés nélkül. – Hát ide hallgasson – mondta a csendőrszázados. – Ezt az embert hajnalban elfogták. De semmit sem lehet kiszedni belőle. Ha oroszul beszélünk hozzá, olyan értelmetlen képet vág, mintha kínaiul beszélnénk, de próbáltunk már franciául és angolul is, azt sem értette. De közben egyre azt hajtogatja, hogy „greque” meg „greco” …hát lehet, hogy tényleg görög és csak görögül ért. Bár nem tudom elképzelni, hogyan lehet akkor orosz tiszt. De próbáljuk meg. Kérdezzen tőle valamit görögül. Meghűlt bennem a vér. És el sem tudom már képzelni, hogyan is támadt bennem annyi vakmerőség, hogy odaforduljak a széken ülő emberhez, aki most maga elé hajtott fejjel bámult a földre. Odafordultam, és hangosan ezt kérdeztem tőle:

– Andra moj ennepe Musza polütropon hosz mala pollá? Ez a mondat ugyanis az Odüsszeia első sora. A hatás váratlan volt. A fogoly felnézett, rám bámult, az arca kiderült, és határozott hangon válaszolt: – Planchté epej Trójé hieron ptolietron eperszen… Ez az Odüsszeia második sora. A fogoly folytatta az idézetet. Ettől kezdve egy ideig fennakadás nélkül beszélgettünk, azaz, váltogatva mondottuk az iskolában tanult görög „memoriter” sorait. A tábori csendőrök pedig azt vehették tudomásul, hogy egészen jól megértjük egymást. – Na végre – mondta az egyik százados. – Reggel óta nem lehetett egyetlen szóra se bírni. Kérdezze csak meg tőle, miféle alakulathoz tartozik. Utólag visszaemlékezve, érthetetlen számomra az a vakmerőség, ahogy belementem a játékba. Odafordultam a fogoly tiszthez, és komoly arccal megkérdeztem tőle: – O xejn angellej, Lakedajmonion hoti téde? (Azaz magyarul, az ismert régi fordításban: Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak.) Mire ő egy kicsit elgondolkozott, és így felelt, folytatván az idézetet: – Cheimeta tou peithou rémaszi peithomenoisz. (Magyarul: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.) – Mit mondott? – érdeklődött együtt a két százados. – Az mondja, hogy egy utász zászlóalj aknaszedő részlegében szolgál. Meg voltak elégedve görög tudásommal, és most már egymás után adták fel általam a kérdéseket a fogolynak. Én pedig mondtam, csak egyre mondtam a gimnáziumi emlékként megmaradt görög „könyvnélküliek”-et. És amely idézetet elkezdtem, a fogoly folytatta. Úgy látszik, valahol ő is olyanfajta gimnáziumba járt, mint én… És amikor a vallatott katona befejezett egy-egy mondatot, én vakmerően

kitaláltam valamiféle választ a tábori csendőrök kérdésére. Ámbár ezekből a válaszokból valami olyasmi derült ki, hogy az elfogott ember igen korlátolt férfiú! Hiszen amikor azt kérdezték általam tőle, hogy becslése szerint hány aknavető működik a már nem tudom, melyik erdőben, akkor én úgy fordítottam a görög választ, hogy van ott százezer is. Közben azonban a „görög” egyre beszédesebb lett, már ő kezdeményezett, s egymás után csak úgy dobta magából nemcsak a homéroszi sorokat, hanem Hérodotosz, Xenophón, Sapphó, Alkaiosz mondásait; alig győztem a válaszban jelezni, hogy ismerem ezt az idézetet is. Csodálatos módon már alig figyeltünk a két tábori csendőrtisztre, izgatottan játszottunk, hogy megfogjuk egymást, és olyan idézetbe kezdjünk, amelyet a másik nem tud folytatni. De úgy látszik, egészen hasonló volt görög irodalmi felkészültségünk. Ebből jöttem rá, hogy a fogoly sem tud görögül. Ő is csak idézeteket tud, ő is csak iskolai memoritereket tanult meg. De a tábori csendőrök meg voltak elégedve az eredménnyel. És jutalmul a görög tolmácsolásért egy üveg rumot és kétnapi pihenőt kaptam. Mielőtt kiléptem az ajtón, a tisztelgés után még udvariasan a fogoly felé fordultam, és köszönő hangon belekezdtem egy anakreoni versbe: – Leguszi haj günajkesz. (Azaz magyarul: azt mondják az asszonyok.) Erre ő udvariasan visszabólintott a fejével és ezt is folytatta: – Anakreon gerón ej. (Vagyis: Anakreón öreg vagy.) Az őrmester, aki odavezetett, velem jött vissza. Kiderült, hogy közben elkezdett tisztelni görög tudásomért, amelynek órák alatt híre futott egész Spiljovkán. Engem meg csak az aggasztott, mi lesz, ha a foglyot tovább faggatják, és valahogy mégis kiderül, hogy lóvá tettük a tábori csendőröket. De szerencsére ez nem következett be. Mint reggel híre jött, a fogoly az éjszaka folyamán megszökött. – Még szerencse, hogy előtte kihallgatták – mondta a tegnapi őrmester, aki a szökés hírét hozta. Nekem pedig ez a kő is leesett a szívemről. De még a bajtársaimnak sem mertem

bevallani, hogy nem tudok görögül. Hát most, csaknem három évtized után közhírré teszem mindazoknak, akik akkor velem voltak, és élve úszták meg a pokolbéli esztendőket. Közhírré teszem, hogy azt a rumot, amelyet együtt ittunk meg, nem görög tudásomnak, hanem ennek a valószínűtlen és ma már saját magamnak is alig hihető történetnek köszönhették.

LALAGÉ

Ezek a huszonnyolc év előtti kalandok mostanában gyakrabban rémlenek vissza, mint az elmúlt évtizedekben. Úgy látszik, az emlékezés mélyrétegeiben most érettek fogalmazhatókká. Hanem arra a februári éjszakai farkaskalandra több ízben is gondolnom kellett, csak nem tudtam, hogyan is meséljem el. Tegnap elalvás előtt azután egyszeriben olyan kerek történetként bukkant fel, mintha nem is velem történt volna. Ez is a visszavonulás mínusz rengeteg fokos hidegében történt. Zsebóráink ugyan délutáni öt-hat órát mutathattak, de ez már alaposan éjszaka volt, hiszen az órák a pesti időt jelezték, ám ott a hómezőn már két óra tájban lement a nap. Alaposan fáradtak voltunk, mire falut találtunk, és a mi részlegünknek már csak távol a falutól, egy tanyafélében jutott szállás. A konyhát a faluszéli házba helyezték, oda kellett menni vacsoraosztáshoz. Közölték, hogy hideg ennivaló lesz, tehát elegendő, ha részlegenként egy fő jelentkezik a konyhán. A fiúk, végre meleg kemencére találva, úgy döntöttek, hogy én vagyok a legkevésbé fáradt, tehát menjek én a vacsoráért. Visszavettem bundámat, kucsmámat, egyujjas karmantyúimat, arcom elé kötöttem a kendőt, oldalamra akasztottam egy kenyérzsákot, és minden eshetőségre készen derékszíjamba tűztem két nyeles gránátot meg azt a régi, szépen cizellált tőrt, amelyet néhány nappal előbb találtam egy bjelgorodi múzeumféle romjai között. (Néhány hét múlva, amikor Pohorillán rám szakadt a ház, ez is az összeomlott gerendák között maradt, örültem, hogy én magam élve kerültem ki onnét.) Puskát vagy pisztolyt fölösleges lett volna vinni, mert az egyujjas kesztyűben kézi lőfegyvert nem lehetett elsütni, aki pedig a kemény hidegben levette a kesztyűt, már törhette is le a megfagyott ujjait, így felkészülve léptem ki a holdfényes hómezőre. A falu házai jól láthatók voltak ebben a kísértetfényben, nem tévedhettem el. Ha az ember így egyedül bandukol a holdfényes hómezőn, mi mást tehetne, mint hogy hazagondol. Megszoktam, hogy magányos félelem ellen a legjobb szer arra gondolni, milyen is lesz majd újra otthon. Én akkoriban általában idillikus képzelődéssel gondoltam egy otthoni leányra, akiről azt hittem, hogy vár rám. És akkor majdnem ráléptem valamire. Az utolsó pillanatban vettem észre a lábam előtt, de a bizonytalan fényben meg kellett erőltetnem a szemeimet, hogy

észleljem, mi az. Egy emberi kéz volt, amely kinyúlt a hó alól. Megfagyott kesztyűtlen kéz, széttárt ujjakkal. Később visszagondolva a képre, el sem tudtam képzelni, milyen mozdulattal halhatott meg az a ki tudja, kicsoda, akinek a hulláját úgy fedte be a hó, hogy csak puszta keze meredt ki. Azt hiszem, ennél rettentőbb látványban sohasem volt részem, sem azelőtt, sem azóta, pedig azokban az években ugyancsak hozzászoktunk ahhoz, hogy az emberi holttest nem több személytelen hullánál. Úgy megdermedtem a borzalomtól, hogy magam sem tudom, meddig nem tudtam mozdulni. Az a képtelen kérdés jutott az eszembe, hogy vajon mi is a teendőm: lépjem-e át azt a kezet, vagy kerüljem ki? És amikor végre oldódott a dermedtség, és szememet megint a falu sötét házai felé fordítottam volna – egyszerre ott állt a hómezőn, szemben velem a farkas. Igazi, valódi farkas. Állt mozdulatlanul és rám nézett. Városi ember vagyok, az én számomra a farkas mindig mesefigura volt. Az állatkerti farkasokkal sohasem lehetett veszélyélményem. És még a háború vadonaiban is mindaddig csak távoli farkasüvöltést hallottam. Ez azonban igazi farkas volt. Azt azonnal felmértem, hogy a nyeles gránátnak semmi hasznát nem vehetem, hiszen oly közel van, hogy ha hozzávágom, magamat is felrobbantom. Önkéntelen mozdulattal ragadtam meg a tőrt, kihúztam a derékszíjból, és feszült idegekkel figyeltem a farkast. Rossz szó volna itt félelemről beszélni. Ez az idegek végső feszültsége volt, azzal a végig nem gondolt gondolattal, hogy a már több év óta tartó megpróbáltatások eléggé megedzettek, és nem merőben reménytelen a küzdelem egyetlen tőrrel ember és farkas között. A farkas azonban nem mozdult, tehát én is mereven álltam és néztem. És akkor egyszerre eszembe jutott Lalagé. Ez a Lalagé egy szép leány neve Horatius egyik költeményében. Abban a kétezer éves szerelmi dalban arról van szó, hogy a költő éppen Lalagéra gondol, amikor szembe jön egy vérengző farkas. A költő azonban nem ijed meg, hanem védekezésül kimondja szerelme nevét: „Lalagé!” – mire a farkas elmosolyodik, megfordul és elüget. Azt hiszem, akkor már évek óta nem gondoltam erre a Horatius-versre, de a farkas a holdfényben felidézte Lalagét, aki abban az idegfeszültségben valahogy azonosult azzal a leánnyal, akiről akkor azt hittem, hogy otthon vár reám. Mintha én lettem volna, aki Lalagéra gondol, amikor egyszerre csak szembe kerül a vérengző farkassal. Semmiféle logikai vagy lélektani magyarázatot nem tudnék adni, ha megkérdeznék, hogy jutott eszembe ott szemben a farkassal, elkiáltani Lalagé

nevét. Pedig azt tettem. Kezemben a tőrrel, a holdfényben rákiáltottam a farkasra: – Lalagé! A farkas pedig úgy hőkölt hátra, mintha ütés érte volna, majd megfordult és elrohant a sötétségbe. A halott kézről már meg is feledkeztem. Siettem tovább, és nemsokára benyitottam a konyhába. Jó meleg volt, több mécses is égett. A szakácsokon és a géhás altiszten kívül ott ült a kemence mellett Csergezán doktor, a zászlóaljorvos is: kedves, művelt ember (néhány héttel később flekktífuszban halt meg). Jöttömre az orvos kérdően nézett rám: – Mondd csak, te kiáltottad odakint, hogy Lalagé? El nem tudtam képzelni, ki idéz itt Horatiust. Én pedig azt válaszoltam, hogy a holdvilágban botorkálva azt játszottam, én vagyok Horatius, és szembejön a farkas. A játék befejezése volt Lalagé nevének elkiáltása. Képtelenség lett volna elmondani, hogy valódi farkassal találkoztam, és a valódi farkas elfutott Lalagé neve hallatára. Le kellett tagadnom a valóságot, hogy el tudjam viselni. Később, megérkezve az ennivalóval, a bajtársaknak sem mondottam el sem a hóból kimeredő emberi kezet, sem a farkast. De sokkal azután, hazakerülvén, néhányszor álmodtam arról az éjszakáról, a kimeredő kéz borzalmáról, a tőrt szorító idegfeszültségről, szemközt a farkassal. És néha eszembe jutott Lalagé neve, mint varázsszó a farkasok ellen. Azután vagy nem is gondoltam az egészre, vagy magam sem tudtam, mennyi belőle a valóság, mennyi a képzelődés. De tegnap, elalvás előtt úgy tért vissza az emlék, ahogy akkor – éppen huszonnyolc évvel ezelőtt, 1943 februárjában – megtörtént. Úgy látszik, most már megérett a megfogalmazásra.

NO, FOGADJUNK!

Mire március vége felé Berezovkára érkeztünk, a század negyedrésze is alig volt meg. Persze, csaknem a fele kihullt már a voronyezsi napokban, s magunk se tudhattuk, ki esett el, ki került fogságba. De annak már több mint két hónapja volt, és azóta mi egyre jöttünk, jöttünk, közben hetekig mínusz negyvenöt és ötven fok közt tartotta magát a hideg, közben napi negyven-ötven kilométert is menni kellett, hogy falura találjunk, közben jöttek a ráták és gépfegyverrel lőtték a visszavonuló, zilált menetoszlopokat. Hasra vágódni pedig nem lehetett, mert aki abban a hidegben egyszer lefeküdt, többé föl nem tápászkodott. Nem volt nap halott nélkül: kit a hideg, kit a megerőltető menetelés és éhség, kit lövedékvagy repesztalálat ölt meg. Azután minduntalan akadtak leszakadók, akik úgy gondolták, ha magukban vagy kevesedmagukkal csellengenek a falvak közt, könnyebben találnak eleségre, esetleg búvóhelyre is, ahol kihúzhatják a háború végéig. Hiszen a menekülés zűrzavarában azt hittük, nagyon a vége felé járhat már a háború. Egy ízben magam is néhány bajtárssal leszakadtam csellengőnek, de néhány nap múlva egy faluban egyenest beleszaladtunk ott megpihenő saját alakulatunkba. S minthogy addig semmi jót nem hozott a csellengés, tovább meneteltünk velük napról napra, vissza nyugat felé, hidegen, hómezőkön, éhezve át, a háború verte Ukrajnán keresztül. És március vége felé, mire Berezovkára érkeztünk, már alaposan megritkultunk. Berezovkán pedig utolért a flekktífusz. Persze, régóta valamennyien tetvesek voltunk. Azok a körülmények nem tették lehetővé a védekezést, hiszen a negyven fok alatti hidegben örültünk, ha ivóvízzé tudtunk főzni némi bazaltkemény jeget, de mosdóvíz olykor két hétig sem akadt. Volt, hogy három napig a csizmámat sem vethettem le, nemhogy alsóruhára vetkőzhettünk volna. Minden pillanatban riadózhattak, és akkor azonnal menni kellett tovább. Mondogattuk is, hogy ebből flekktífusz lesz. Mégis váratlanul ért. Éppen ott, Berezovkán, ahol hosszú idő után levetkőzve nyúlhattunk el a szalmán, meleg szálláson, bőséges vacsora után. Azt mondták, három-négy napig is pihenünk majd ott: ránk fér. És másnap reggel arra ébredtem, hogy elképzelhetetlenül forró minden, ég a

szemem is, képtelen vagyok feltérdelni a fekhelyen, és ha csak a fejemet is felemelem, forog körülöttem minden. Amint azonnal kiderült, többen is voltunk így. Saját orvosunk rég nem volt, még Voronyezs alatt tűnt el. A zászlóaljtól még február végén elszakadtunk, a zászlóaljorvost, Csergezán doktort, azóta se láttuk. Egy hőmérő vagy egy szem kalmopirin sem volt a közelben. De Berezovkán kórház volt, azaz, egy iskola, amelyet átalakítottak hadikórházzá. Oda futott el a napos tizedes. Én közben alighanem elvesztettem az eszméletemet, mert arra ébredtem, hogy Csergezán doktor áll mellettem. Ő, Csergezán Bandi, akivel Voronyezs közelében heteken át egy fedezékben éltünk, és azzal igyekeztünk elhessegetni a jelent, hogy lehetőleg mindig másról beszélgettünk, művelt és jó ízlésű emberekre valló témákról: középkori eposzokról, Beethoven-szimfóniákról, reneszánsz művészettörténetről. Láttára máris jobban éreztem magamat. – Hogy az ördögbe kerültél ide? – Én vagyok itt a főorvos. A budapesti egyetemi tanársegédből egyszerre igazgató főorvos lett Berezovkán. A kórházban egyetlenegy ágy sincs, kénytelen leszel szalmán aludni, rajtam kívül van még egy sebész is, meg három egészségügyi. Van két hőmérőm, némi lázcsillapítóm, hashajtóm és szódabikarbónám. Aki ettől nem gyógyul meg, kénytelen meghalni. De attól ne félj, hogy a többiektől elkapod a flekktífuszt, mert máris flekkes vagy, legföljebb más kapja el tőled. No, gyere, odakint van egy szekér, az elszállít benneteket. Nagyon lázas voltam, de pontosan értettem szavait, csak éppen úgy tűnt, mintha az amúgy is magas-vállas Csergezán még sokkal magasabb, sokkal vállasabb volna és fekete haja még feketébb. Még a fedezékből tudtam, hogy Csergezán apai elődei erdélyi örmények voltak, anyai családja Pest környéki sváb. A germánoktól kapta magas termetét, a hajdani kaukázusiaktól feketeségét. Ahogy hallgattam, néztem, azon járt az eszem, honnét is szedhette össze furcsa egyéniségét, már-már mániásnak ható higiéniakultuszát, amelyet nem magyarázott orvos volta. Egy csepp alkoholt sem ivott, nem dohányzott, a tűzvonalban is mindennap beretválkozott, fehérneműjét naponként mosta a fedezékben is, mindig volt tartalék vize, hogy étkezés előtt kezet mosson. Ha valaki mégis elkerülhette a tetűt, az Csergezán Bandi volt. De mindehhez a pedantériához nem közönséges általános műveltség és igen jó irodalmi-

művészeti ízlés párosult. Tudtuk, hogy odahaza nemcsak egyetemi tanársegéd, hanem második hegedűs egy eléggé ismert vonósnégyesben. Arca mindig derűsnek látszott, de szavaiban ott kísértett a csalódás mélabúja: az emberségességben csalódott. És szinte egyedül igyekezett emberségesnek lenni az embertelenség közepette. Mindezt újabb önkívületben gondoltam végig, mert mire megint magamhoz tértem, már ott feküdtem a kórház szalmazsákján. A flekktífusz olyan betegség, hogy az ember néha félnapig is önkívületben van. Nemegyszer az volt az érzésem, hogy csak pislogok: behunyom és kinyitom a szememet, de közben a körülöttem levő kép merőben megváltozott, hiszen esetleg a két szemmozdulat közt órák teltek el, de eltelhetett két nap is. Egy ízben a mellettem fekvő bajtárssal – Bokros Sanyival – beszélgettem, s amint pislogtam egyet, a bajtárs eltűnt mellőlem. – Hova lett Bokros? – kérdeztem. – Délelőtt temettük – világosított fel a következő szalmazsákon fekvő beteg. Orvosság pedig nem volt, ki-ki a természetében megbúvó sors játékszere volt. Csak folyvást szomjasak voltunk, és utálkoztunk minden ennivalótól. Csergezán doktor azonban mindennap többször is bejött, és elmagyarázta, hogy aki nem eszik, az meghal, de aki többet iszik az okvetlenül szükségesnél, az is meghal. Én néha úgy ettem meg az eledelt, amely ellen gyomromtól torkomig minden lázadozott, hogy befogtam az orromat, mint kisgyerekkoromban, ha ricinusolajat kellett lenyelnem. Mondotta is Csergezán, hogy fegyelmezett beteg vagyok. Ha elég jól éreztem magam, és beszélni is lehetett velem, akkor a főorvos odaült mellém a földre, és „kultúráról” beszélgettünk. Kérdéseket tettünk fel egymásnak, tudja-e a másik. Például olyanokat, hogy miféle keresztneveket rejt E. T. A. Hoffmann nevében az E, a T és az A. Vagy hogy Leonardo da Vinci mely műveit alkotta Milánóban. Én általában jártasabb voltam az irodalmi és filozófiai kérdésekben, Bandi sokkal többet tudott nálam a zenetörténetből, de a képzőművészetből is. Jó játék volt ez, néha még a gyötrő szomjúságról is elterelte a figyelmet. Azért pedig nem győztem hálásnak lenni, hogy az annyira antinikotinista Csergezán néha cigarettát hozott. – Ez is méreg – magyarázta –, de a dohányosnak jobb közérzetet ad, és a közérzet életmentő lehet.

– Akkor hozz nekem egy kis rumot is – kértem. – Megpróbálom – ígérte. És alighanem már másnap délelőtt a kezembe nyomott egy fél üveg igazi rumot. Ma is fel tudom idézni azt az örömet, amit abban a helyzetben a rég nem ízlelt szeszesital okozott. Már láttára mámorosan éreztem magamat. Nagyot húztam az üvegből, és rágyújtottam egy cigarettára. Csergezán ott ült mellettem, és nézett, mintha kísérletezne, vajon ezek a mérgek mennyire gyógyíthatják a flekktífuszt. Talán majd háború után tanulmányt is ír a közérzet gyógyító hatásáról flekktífusz esetén. Olyan hálát éreztem iránta a rumért és dohányért, hogy szerettem volna, ha ő is élvezi a mérgeket. – Bandi, miért nem kóstolod meg legalább most a rumot? Nagyon jó az ember közérzete tőle. És neked sem árt egy kis jó közérzet. Odanyújtottam feléje az üveget. Ő mosolyogva átvette. És ezt mondta: – Sohase mertem megkóstolni. Az apám alkoholista volt, de más narkomán is akadt a családban. Mindig féltem attól, hogy túlságosan ízlenék, ha megkóstolnám. Azután vállat vont: – De itt… most… – És nagyot húzott az üvegből, majd azonnal köhögni kezdett. Arca is kivörösödött. Végül nevetve visszaadta: – Szerencsére nem ízlik. Nevetése átragadt rám. Jókedvű lettem. Neki meg, úgy látszik, megártott az egyetlen szokatlan korty rum is, mert egyszerre rosszallóan csóválta a fejét, és ezt kérdezte: – Mit röhögsz? Nem tudod, hogy flekktífuszod van, az pedig halálos betegség? Mire én, még mindig nevetve, azt mondtam: – Fogadjunk tíz rubelben, hogy nem halok bele.

– Honnét tudod? – Mert nem szoktam flekktífuszban meghalni. – És ha mégis? – A zubbonyom zsebében van egy tízrubelesem, ez az egész vagyonom. Ha meghaltam, a tiéd. De ha meggyógyulok, te fizetsz tíz rubelt. És kezemet nyújtottam, hogy megpecsételjük a fogadást. Csergezán elfogadta a kezemet. – No, fogadjunk! És most megyek vigasztalni a többieket is. Te idd csak meg az egész üveg rumodat. Már ment is. Én azonnal végigittam a rumot. Elszívtam még egy cigarettát. Elnyúltam a szalmán. Kellemes szédület ringatott. Amikor kinyitottam a szememet, minden egészen másképpen volt. A nap egyenest rám sütött, derűs délelőtt volt. Én pedig mindenekelőtt azt vettem tudomásul, hogy éhes vagyok. Körülnéztem. Legutóbb húszan is lehettünk a földre szórt szalmán. Most velem együtt hatan. De ott állt mellettem Kernács doktor, a kis vékony sebész: a kórház másik orvosa; meg egy egészségügyi tisztes. – Ez mégis él – mutatott rám a tisztes. Kernács lehajolt, megfogja a csuklómat, bólintott: – És láztalan. Fene jó természeted van. Meggyógyultál. De azért ne bízd el magadat, legalább két hétig leszel lábadozó. És az rosszabb közérzettel járhat, mint maga a betegség. Szegény Bandi mondta is, hogy te alighanem meg fogsz gyógyulni. Ez a „szegény Bandi” úgy vágott a tudatomba, hogy a gyomrom émelyegni kezdett. – Bandi? Csergezán? Kernács bólintott.

– Tegnapelőtt halt meg. – Tegnapelőtt? De hiszen még az imént… – Te öt napig feküdtél önkívületben. Alig győztünk beléd szorítani valami ennivalót. Amikor Csergezán azt a rumot hozta neked, már maga is gyanakodott, hogy elkapta a flekket. Hiába volt annyira higiénikus, írt egy végrendeletet, hogy ha ő meghal, te pedig életben maradsz, a nála található pénzből tíz rubel a tiéd, valami fogadáson nyerted. A többit küldjük haza az édesanyjának. Nesze, itt a tíz rubel, ő küldi. Megnyerted a fogadást. Ezzel a zsebéből kivett egy hadi tízrubelest, és a kezembe nyomta. Tíz rubel: két üveg rumot lehetett venni érte a kórház kantinjában. Megkönnyítette átélni a lábadozás napjainak émelygéseit. Így nyertem meg azt a fogadást a berezovkai hadikórházban.

AKIT NEM SZERETTEK

Gallusz Róbert néhány évvel fölöttem járt a gimnáziumban. Az iskolában lángelme hírében állt. Nemcsak mindvégig tiszta jeles volt, de már diákkorában írásai jelentek meg matematikai szaklapokban, nyelvészeti hozzászólásai nyelvtudományi közlönyben, a tanulmányi versenyen latinból vitte el az első díjat. Majd némi habozás után nem matematikusnak és nem is nyelvésznek ment, hanem filozófia–pszichológia–esztétika szakra iratkozott be. Senki sem tudta, miből fog megélni. Hiszen szegény gyerek volt, egy rég halott tanító árvája, mindvégig tandíjmentes, aki nagydiák korában is foltozott könyökű ruhákban járt. Pergamensárga arcán, ijesztően sovány testalkatán, izgatott szemeiben ott ült az örökös nélkülözés. De akaratereje vitte, mintha örökös elragadtatottságban élt volna: a tudás megszállottja volt. Élethivatásának tudta, hogy megértse a világot. Amikor én egyetemista lettem, ő már utolsó éves volt. Kétségtelennek látszott, hogy doktorátus után ott marad az egyetemen tanársegédnek, majd idővel professzor lesz. Tekintélye volt már a szaktudósok körében is. Számos magántanítványa akadt, szerény igényei közepette tehát gondjai sem voltak, még özvegy édesanyjának is könnyebbé vált az élete. Ebben az időben barátkoztunk össze. Valahogy hozzácsapódott a mi társaságunkhoz, eljárt velünk esti kocsmázásainkra is, és kiderült, hogy jól bírja az italt. Ezt sose gondoltuk volna Galluszról. Még humora is volt. Csak a külsejével nem tudott törődni. Érzéke sem volt hozzá. Könyökén ugyan már nem éktelenkedett folt, de mégis ágrólszakadtnak tűnt, és sohase keltette a tiszta ember benyomását. Ez bennünket, barátokat ugyan kevéssé zavart, de nőismerőseinket igen. Azaz, addig őket sem zavarta, amíg Gallusz nem akart közeledni hozzájuk. Valószínűleg elhanyagolt külseje volt a fő oka annak, hogy annyira nem volt szerencséje a szerelemben. Egyik leánynak se kellett, azoknak sem, akik az egyetemen megbámulták óriási tudásáért. Én akkoriban is éppen szerelmes voltam. Amolyan késő-diákkori ártatlan szerelemben éltünk, amely csókolózásig terjedt és nem tovább, mert a harmincas évek elején még polgári körökben volt némi tabu jellege a szüzességnek. Ezt nem csak akkori szerelmem élte át így, hanem tudomásul vettem én is. Akkoriban még általános szokás volt, hogy szerelmeinkkel csókolózunk, és utcai nőkhöz járunk erőteljesebben követelődző igényeink lecsillapításáért.

Gallusz Robi ismerte szerelmemet, és ő is éppen beléje szeretett. Lehetetlen volt nem észrevenni. De a közösen szeretett leány mondotta is nekem, hogy barátunk nagyon is elfoglalná szívében az én helyemet, vagy legalábbis mellém lépne. Vágyai azonban reménytelennek mutatkoztak, nemcsak azért, mert az a diáklány akkor éppen énbelém volt szerelmes, hanem azért, mert Gallusz Robi egyik leánynak sem kellett. Neki csak az utcanők maradtak, esetenként két pengőért (ez volt akkoriban a taksa a mellékutcákban), de csók, igazi csók nem adatott neki. Őt nagyon sajnáltam, de megértettem a nőket. Mondtam is egyszer Gallusznak: – Te Robi, amíg ember módon fel nem öltözöl, rendesen nem mosakszol, amíg ilyen piszkosnak látszol, rendes nőnek nem is fogsz kelleni. Megvetően legyintett: – Miféle nő az, aki ilyen külsőségekre néz? Sokkal később, amikor én már fiatal doktor juris voltam, Gallusz Róbert egyetemi tanársegéd pedig kezdett közismert nevű esztétikus lenni, akinek elméleti cikkei jelentek meg külföldi folyóiratokban is, megint egy társaságba keveredtünk. Akkoriban kezdődött évekig tartó szerelmem egy ismert festő feleségével. A festő maga sem volt hűséges férj, ezt nem is titkolta, ugyanakkor nagyvonalúan eltűrte, hogy felesége körül keringjenek a férfiak. Gallusz Robi is ott keringett a szézony körül. Megint reménytelenül. Pedig most már nem is volt annyira piszkos, és öltözködése is elviselhetőbbnek tűnt. A festő és felesége együtt tisztelte, az asszony talán még egy kicsit szerette is, de annyira már nem, hogy kedve lett volna lefeküdni vele. Amikor Gallusz nagyon ostromolta, bevallotta neki, hogy én vagyok a szeretője, és neki éppen elegendő egy hűtlen férj és egy hűséges szerető. Gallusz Róbert tehát úgy érezhette, hogy megint énbelém ütközött. De nagyon szerelmes volt, és továbbra is ott keringett az asszony körül, ami senkit sem zavart, mert okos volt, szellemes, nagy tudású és humorral viselte sorsát. Gyakran voltunk négyesben a festő, a felesége, én és Gallusz Robi. Volt úgy, hogy egy este négyesben két-három liter tömény szeszt is megittunk. Most is nagyon jól bírta az ivást. Ez a harmincas évek második felében volt. Öt évvel később, amikor én már jó ideje árkászként szolgáltam a lengyel Kárpátokban, és éppen készülődtünk, hogy továbbmenjünk, egyenest a Donhoz, a tűzvonalba, egy nap néhány hazulról érkezővel egészítették ki a századot. Ezek közt volt Gallusz Róbert doktor is. Az

egyenruha úgy állt rajta, mintha fogasra akasztották volna, lába lötyögött a csizmában. Láttára Bagócsi őrmester úr elkiáltotta magát: – Hát ezt a madárijesztőt honnét kerítették elő? A szentséges Krisztus szerelmére, mi maga civilben? – Alázatosan jelentem, esztétikus. – No, akkor álljon a pipás doktor mellé, az is tanár. Bagócsi őrmesternek mindenki tanár volt, aki civilben számára értelmetlen vagy érthetetlen foglalkozást űzött. Amikor Gallusz felismerte, hogy az a pipás doktor én vagyok, felcsillanó szemmel átölelt, ami igen kevéssé katonás gesztus volt sorakozó idején. Az őrmester ordított is: – Mit ölelkeznek itt? Ez nem kupleráj! Én el nem tudtam képzelni, hogyan került Gallusz miközénk. Ebben a században hivatásos bűnözők, szocialista munkások, gyanús értelmiségiek, és szórványosan műszaki kiképzettségük folytán ide helyezett zsidók is voltak. És főleg jó izmú emberek. Az árkászmunka testi erőt kívánt; napközben többet dolgoztunk, mint a munkaszolgálatosok, munkán kívül még őrséget is adtunk, mint a gyalogosok, műszaki teendőink voltak, mint az utászoknak, menetfelszerelésünk nehezebb volt, mint bármelyik más alakulaté. Hogyan bírja ezt elviselni Gallusz Robi? És egyáltalán, hogyan került ide? Minthogy a sorban is mellém lett beosztva, és én nagyon örültem, hogy együtt lehetek a régi jó baráttal, a körletben is magam mellett szereztem fekhelyet neki. Esti beszélgetéskor azután minden kiderült. Gallusz apja, a néhai szegény tanító, zsidó volt; akkor sem tért át, amikor megnősült. Robi ugyan reverzális folytán katolikusnak született, a harmincas évek legvégétől kezdve bélyegként hordta, hogy apja halott lévén, jóvátehetetlenül zsidó maradt. Én Gallusz neve után mindig azt hittem, hogy valamelyik rég elfelejtett elődje Franciaországból kerülhetett mifelénk, de most megtudtam, hogy ez a spanyol-zsidó Gallia név hazai eltorzítása. Persze, spanyolul már a dédapja sem tudott, nagyapja az Alföldön volt falusi tanító, apja pedig egy pesti elemi iskolában. Ez mit sem számított a harmincas évek

legvégétől, de még az sem, hogy az özvegy édesanyjának semmiféle zsidó őse nem volt: Gallusz Robit kitették az egyetemről, és abból élt, hogy házitanítóskodott, mint diákkorában. Közben írta esztétikai tanulmányait, legutóbb a geometriai formák szépségéről és a képzőművészeti alkotások szépségében lappangó geometriai formákról. Amikor pedig behívták, a sorozásnál irataiból sehogyan sem tudták megállapítani, hogy származása szerint rendes katonának vagy munkaszolgálatosnak kell-e lennie, tehát beosztották ebbe a műszaki alakulatba, ahol – tekintettel az egész század jellegére – mindenféle gyanús alakok voltak együtt. Igazán már csak egy esztétikus hiányzott innét. Három nap múlva indultunk. Vonatra rakták a századot, és a vonat hol száguldva, hol órákig állva, nyolc napig ment velünk kelet felé. A nyolcadik napon azután kiszálltunk Novioszkol városában, ahonnét gyadultunk tovább, egyre kelet felé, a Don irányába. Késő ősz volt, esős-szeles idő. Még nem tudtuk, hogy két hónappal később negyven-ötven fokos lesz itt a hideg, és még egy hónappal később abban a hidegben a néhány nap alatt elpusztult hadsereg maradványai fogják vonszolni magukat a hazafelé vezető reménytelen úton. Ha csak sejtem is, el nem tudom képzelni, hogy Gallusz Robi kibírhat ennyi megpróbáltatást. Ez a vézna, ütött-kopott tudós azonban sokkal szívósabbnak bizonyult, mint ahogy eleve képzeltük. Az igaz, hogy testi ereje nem ért fel a század eddigi leggyöngébb gyatráival sem. Bagócsi őrmester úr nevezte „gyatrának” azokat, akik négy-öt hónapi szolgálat után is meginogtak még egy ötven-hatvan kilós gerenda alatt is. Mi legtöbben úgy hozzáedződtünk az árkász munkához, hogy két-két ember együtt elviselte a száznyolcvan kilós nehéz-talpfát is. Amikor az adogatók először tették Gallusz Robi vállára a nehezebbik fajta gerendát, hangtalanul összecsuklott alatta. Ha ez mással történik, általános nevetés és altiszti gorombaság követi a szimulálásnak ítélt gyengeséget. Galluszt azonban valahogy mindenki részvéttel nézte. Nem erőltették a legnehezebb munkákra, könnyebb beosztásokat kapott. És senki se morgolódott, ha többször rendelték konyhára vagy vízhordáshoz, vagy egyéb könnyítést jelentő, közáhított napi teendőhöz, mint a többieket. A bicskás vagányok is tisztelték benne a tudóst, aki egyébként igen szerény modorú és mindenkihez szolgálatkész volt. És ahol nem volt szükség nagy izomzatra, ott semmivel sem kevésbé volt kitartó, mint a többiek. Bírta lelkierővel. Panasz nélkül állt éjszakai őrségben negyven fokos hidegben, nem esett össze a szerelvény alatt harminc kilométeres menetelés után

sem, jól bírta az éhezést, ha olykor félnapot is késett az ebéd. Közben soha be nem lépett egy falusi házba, hogy ennivalóért zsarolja a nyomorúságos lakosságot. Ha volt rumunk, gyönyörűséggel ivott meg akár félliternyit is egyszerre; de ha nem volt, nem panaszkodott. Ha akadt szívnivaló, módjával cigarettázott; ha nem volt, még csak hiányáért sem panaszkodott. Odakint a tűzvonalban példátlan nyugalommal viselte a pergőtüzet is. Mintha nem ismerte volna a félelmet. Pedig ilyenkor a legbátrabb ember is olykor a megzavarodottság jeleit mutatja. Pergőtűzben néha a vallásos istent kezdi káromolni, a materialista egyszerre csak régi imádságokat mond fennhangon, marcona kasszafúrók kisgyermeki hangon pityeregnek, megrögzött hamiskártyások fennhangon tesznek fogadalmat, hogy ezentúl becsületesen játszanak, csak most, ez egyszer múljék el ez a szörnyűség. Mások remegéssel, fogcsikorgatással, hányingerrel csillapítják idegeik háborgását. Én furcsa módon az ilyen életveszélyekre félájulásszerű álmossággal reagáltam. Gallusz Robi sehogyan sem reagált. Azaz, pontosabban: antik bölcsekhez méltó nyugodt közömbösséggel reagált. És ez nemegyszer nagyon jó hatású volt az egész fedezék számára. Ha egy lecsapó gránát robbanására Gallusz semmitmondó hangon ezt mondta: „Bumm!” és hozzátette: „Erről jut eszembe egy régi zsidó vicc…” – akkor a viccet sem kellett elmondani, ideges felnevetés válaszolt az oda nem illő nyugalomra, és ez a közös nevetés már kezdete volt egy elviselhetőbb légkörnek. Hát még ha Gallusz el is kezdte a vicceit. Megtörtént, hogy elvonta a figyelmet a közveszélyről: a fedezék mindenhez hozzáedződött alakjai a pokoli zengésben, a remegő-rengő földbe vájt helyiségben mind Galluszra figyeltek, aki mintha észre sem vette volna, hogy fejünk fölött tombol az utolsó ítélet orkánja, nyugodt hangon mondta egymás után Agenor és Tasziló, Kohn és Grün, az agyafúrt székely vagy a talpraesett Móricka történeteit. Néha megkérdezte közben: „Nincs egy cigarettátok?” – és akkor a vagányok versengve kínálták neki a kenyérnél is jobban féltett-őrzött kincset: a szívnivalót. Galluszt szerette a század. Ott, a pokolban igazán nem tűnt fel, hogy a vézna tudós nem éppen tiszta természetű. Mocskosak voltunk valamennyien. Este már senkinek sem volt kedve tisztálkodni, nem is mindig volt hozzá víz. Borostások voltunk egytől egyig. Akármennyire is intett Csergezán doktor, a zászlóaljorvos a tisztaságra és testünk lehető ápolására, nem sokat törődtünk vele, azt mondtuk, próbálja meg Csergezán Bandi egész nap árkászmunkát végezni, utána még őrségen állni, esetleg előőrsbe menni, rendbe rakni a szerelvényt, órákig várni a vacsorára – és akkor mosakodjék meg, beretválkozzék minden nap. Már az otthon tiszta természetűeket sem zavarta a mindent ellepő kosz. Ebben a környezetben Gallusz doktor nem volt sem tisztább, sem piszkosabb, mint a

többiek. És ez a finom kultúrájú esztétikus mindenkivel nagyon jól megtalálta a hangot. Talán azért, mert ellentétben a század többi, kis létszámú értelmiségijével, ő is a proletár-nyomorúságból érkezett, onnét verekedte fel magát, ahonnét a legénység nagy része indult. És ezt a legénység is megérezte. A maguk bölcsének tudták. Mondta is nekem egy ízben Blázovics, aki otthon stráfkocsis volt: – Látod, Pipás doktor, Gallusz is művelt ember, akárcsak te, mégsem akar folyton-folyvást okos dolgokról beszélni, ő is tanítóféle, akárcsak te, mégsem akar mindig mindenkit tanítani. Te köztünk is úrifiú maradtál, akármilyen jó haver vagy, Gallusz olyan, mint mi vagyunk, csak sokkal gyöngébb nálunk, ezért segítünk is mindig neki. Blázovics két nappal később elesett: repeszdarabot kapott a munkán, azonnal meghalt. De azt hiszem, ugyanúgy érzett Gallusz iránt a többi is. És mindenki némán sajnálta Robit, amiért sohasem kap postát. A tábori posta ugyanis egészen az összeomlásig bámulatosan jól működött. Leveleinket és tábori lapjainkat hamar kapták meg otthon. Nálunk hetenként többször is volt esti postaosztás, és az otthoniak bőségesen látták el levéllel a messze vetődött katonákat. A pokol kivételes boldogságélménye ez a posta. Én rengeteget leveleztem a tűzvonalból: szüleimnek, akkori szerelmemnek, de rajta kívül még vagy fél tucat nőismerősömnek küldözgettem rendszeresen lapokat, nem ritkán leveleket is. És nem volt olyan postaosztás, amely nekem ne hozott volna levelet. Anyám otthon minden nap bedobott tábori számomra vagy egy lapot, vagy egy hosszabb levelet. Szerelmemről ugyan utóbb, már odahaza kiderült, hogy egyáltalán nem várt híven reám, de nyilván érezte, hogy a megpróbáltatások közt életmentő a hazulról érkezett levél, és különösen a meghitt hangú szerelmeslevél, tehát rendszeresen írt, még hozzá nagyon szép, lelkierőt adó leveleket. A többi nők is rendszeresen elláttak kedves üzenetekkel. Úgy is tartott nyilván a század, mint aki a legtöbb postát kapja. A legkevesebbet pedig Gallusz Robi kapta. Pedig ő is minden alkalmat felhasznált, hogy levelezzen. De neki senki se válaszolt. Sokáig még az anyja sem, majd az egyetlen levél, amely címére érkezett, arról tudatta, hogy özvegy édesanyja valamelyik kórházban meghalt. Aznap este, fekhelyünkön a halott anyáról és Robi nehéz gyermekkoráról beszélgettünk. Ettől kezdve pedig néha már saját magunkról is vallottunk egymásnak, holott addig szinte menekültünk a kultúrába, és kizárólag esztétikáról, filozófiáról, irodalomról, művészetekről esett szó közöttünk az általános életveszély közepette. Ettől kezdve Robi már

néha sóhajtva említette, amit mindenki tudott, hogy őrá otthon senki sem gondol, még egy levelezőlap erejéig sem. Én többek közt egykori szeretőmmel, a festő feleségével is leveleztem. Megírtam neki, hogy Gallusz Robi is köztünk van, biztattam is, hogy írjon neki néhány sort, nagyon örülne neki. Két héttel később választ is kaptam, amiben barátnőm többek közt azt írta, mondjam meg Gallusz Robinak, hogy szeretettel üdvözli. De neki nem írt. Én megmutattam Robinak a rá vonatkozó sorokat. Ő mélán mosolygott. – Tudta ezt már azelőtt is, hiszen három levelet is írtam neki innét. De még mindig inkább veled levelezik, pedig ti már rég nem is… Ebből megsejtettem, hogy Robi még mindig őbelé szerelmes. Indulatos haragot éreztem barátnőnk iránt. Hát nem tudják otthon, mit jelent itt nekünk egy levél? Azután jött a január, jött az a sose hallott égzengés, a nyolcadik napon megszólalt mindennél ijesztőbben az új fegyver, a Katyusa, amelyet akkor mi Sztálin-orgonának neveztünk, és a kilencedik napon a Második Hadsereg maradványai futni kezdtek nyugat felé. Nyolc nap alatt kétszázezren pusztultak el. Néhányszor tízezren voltunk, akik nekiindultunk a visszavonulásnak, néhány ezren maradtunk, amikor májusban megérkeztünk a magyar határra. Aki átélte és túlélte, elmondhatja, hogy útlevele volt oda-vissza a pokolba. És miközben nagy testű, csupa izom emberek halálra gyengülten hanyatlottak a hómezőre, miközben világéletükben kemény férfiak inkább választották az önkéntes fagyhalált, és ültek le az út szélére, hogy öt perc múlva már semmit se érezzenek, akadtak kis, vézna alakok, akik erős lélekkel bírták a nemegyszer napi ötven-hatvan kilométeres menetelést, a néha ötven fokig alászálló hideget, az olykor többnapos éhezést, és mentek, mentek, érzések és gondolatok nélkül, de életösztönüktől hajtva mentek nyugat felé. Így bírta a megpróbáltatásokat Gallusz Robi is. A visszavonulás legnagyobb részét együtt tettük meg, egymás mellett róttuk a számlálhatatlan kilométereket. Ha a hideg nem tett lehetetlenné minden beszélgetést, órákon át azzal tartottuk a lelket magunkban és egymásban, hogy folyton kultúremberek voltunk. Dantéről, Arany Jánosról, XIV. Lajos versailles-i udvaráról, a szimbolista költészet meghatározási lehetőségeiről, a skolasztikus filozófusok logika-elméleteiről beszélgettünk, vitatkoztunk. Én jogbölcseleti problémákkal traktáltam őt, ő a legmodernebb esztétikák kérdésfeltevéseivel engem.

Egy este, amikor alig mentünk huszonöt kilométert, tehát nem voltunk túlságosan fáradtak, egy ukrán falusi ház kemencéje mellett kettesben kaptunk szálláshelyet. Vacsorára bőségesen adtak szalonnát és kenyeret, és minden két ember kapott egy félliteres üveg rumot. Ilyen gazdag ellátásban régóta nem részesültünk, hiszen még tíz-tíz cigaretta vagy egy pakli pipadohány is kijárt fejenként. Úgy látszik, egy ellátóoszlop parancsnoka talán helyesebbnek tartotta, ha javait mihamarabb kiosztja a magyar katonák közt, mielőtt a németek elveszik tőlük, amijük van. Robival tehát bőségesen megvacsoráztunk, hamarosan megittuk az egész üveg rumot. Még a csizmánkat és zubbonyunkat is levetettük, hiszen remélhető volt, hogy hajnalig riadó nélkül alhatunk. A nadrágot rég nem vetettük le éjszakára sem, mert azért mindig várhattunk váratlan riadóra, váltófehérneműnk pedig azóta sem volt, hogy hátizsákunk elmaradt a futásban. Aki túl sok holmit vitt, belehalt. Ez időben még alig zavart, hogy eltetvesedtünk. Igazán nem ez volt a fő gondunk. Egy ilyen jóllakottság, egy ilyen kellő adag alkohol, a kényelmes elnyúlás a kemence mellé szórt szalmán, ahol dohány is akadt, amire rágyújtsunk – ez olyan boldogságélmény volt, amit csak hadviselt ember tud megérteni. Ekkor került szó a sötétben a szerelemre, ő kezdte: – Ugye tudod, hogy mindig irigyeltelek? Én elnevettem magamat: – Hát most éppen egyikünknek sincs irigyelni való sorsa. – Dehogyisnem. Téged várnak otthon. – Most valamennyiünket várnak otthon – mondottam én. – Aki innét hazakerül, a nők ünnepelt kedvence lesz. Nagy hiány van otthon férfiban. Csak győzzük kielégíteni. – De te tudod, kihez mégy haza. – Majd akad neked is. – Sohasem akadt. Mindig csak kurva akadt – pénzért. De egy csók… még tőle sem. Amikor elbúcsúztunk, akkor is csak arcon csókolt. Még csak nem is válaszolt soha. Azt is neked írta, hogy üdvözöl engem.

– És más nincs? A leégett cigarettacsikkről gyújtott a következőre: – Különös módon mindig éppen beléd ütköztem. Tavaly szilveszterkor még otthon voltam. Társaságban. Éjfélkor meg akartam csókolni egy nőt, aki nem engedte. Azt mondta, hűségesen vár valakire, aki messze van… És kiderült, hogy az te vagy. Felültem a fekhelyemen: – Marianka? – Ő. Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást. Nagyon jólesett Marianka hűsége. Persze, egy fél év múlva már kiderült, hogy csak Gallusz Robi mellett volt hű énhozzám. De akkor, a visszavonulás idején hűségének hite nagy erőt jelentett. Egy ideig némán füstöltünk. Egyszerre megkérdezte: – A szeretőd? – Ühüm. Ez a kérdés és ez a felelet otthon elképzelhetetlen lett volna. De akkor, ott… – Te is hű vagy hozzá? Elnevettem magamat: – Próbálnék itt hűtlen lenni. – Nem, persze hogy nem itt. De otthon? Téged sok nő szeretett, tanú vagyok rá. Hű vagy? – Azt hiszem, igen. Vagyis érzelmeimben nagyon hűséges vagyok, de sohasem voltam rab. Nem szeretek ellenállni a kísértésnek. Volt ebben valami felvágás, büszkélkedés a férfisikerekkel, fölényeskedés a nagyon művelt, de férfiként sikertelen baráttal szemben. Jó érzés volt, hogy

irigyel. – És mond csak, ha te egy nőnek azt mondod, akkor minden nő… – No, nem. Én sem vagyok ellenállhatatlan. De hát a legtöbb férfi minden nőt kíván és a legtöbb nő minden férfit kíván. Tehát a statisztikai átlag az, hogy ha az ember valakit nagyon akar, akkor tíz eset közül kilencben sikerül. Valóságban én egyáltalán nem voltam ilyen Casanova-stílusú nőhajszoló, és életemben legalább annyi nemmel találkoztam, mint igennel. De Gallusz Robi mellett alighanem magam voltam a győzedelmes férfiasság. Mindenesetre akkor a kemence mellett igyekeztem ezt a látszatot tartani. Azt hiszem, közben magam is elhittem. Gallusz okvetlenül elhitte. – Igen – morogta –, az a sok levél. – Vajon hol lehetnek most a hozzánk írt otthoni levelek? – kérdeztem én. – Hol érnek itt utol az otthoni üzenetek? A pipadohányomat is odaadnám egy levélért anyámtól vagy Mariankától. Gallusz Robi orrán keresztül nevetett föl: – Tíz évet adnék az életem végéből egy levélért bárkitől. A következő hetekben nem beszélgettünk személyes dolgokról. Megtettük a napi sok kilométert, folytattuk a végtelen elmélkedéseket irodalomról, filozófiáról. Lassanként kezdett tavaszodni. Azután tavasszal jött a flekktífusz. Az addig élvemaradottak egy része abba halt bele. Én is megkaptam, Gallusz is. És mind a ketten túlvészeltük. Április végére túl voltunk rajta. Illetve, akkor kerültünk lábadozó állapotba. A flekktífusz lábadozási ideje közérzet tekintetében kellemetlenebb, mint maga a betegség. Ilyenkor különböző idegzavarok lépnek fel. Van, aki kettős látással bajlódik: nincs összehangolva a két szeme. Más állandóan szédül, és elveszti egyensúlyérzékét. Nekem egy ideig kettős hallásom volt; úgy hallottam mindent, mintha a közelben visszhang felelne a szavakra. Később nem tudtam megállapítani, hogy végtagjaim milyen állapotban vannak. Ha nem néztem a lábaimat, nem tudtam, melyik van elöl, melyik hátul. Ha éjszaka meg akartam fordulni, kértem, hogy gyújtson valaki gyufát, mert nem tudtam, karjaim milyen helyzetben vannak, csak ha láttam, melyik karom van alul, akkor tudtam

rátámaszkodni. Gallusz az ízeket és szagokat nem érezte. így a cigaretta sem ízlett neki. Ez a lábadozó állapot három-négy hétig tart. Több ezer visszavonuló volt ilyen állapotban. És akkor már elég távol voltunk a tűzvonaltól. Egy Horscsik nevű faluban lábadozó telepet létesítettek a számunkra. Egy háromemeletes dohányszárítóba zsúfoltak bennünket. Nem volt egyéb dolgunk, mint pihenni egész nap. Aki tudott, sétálgatott, aki nem tudott, az hevert a dohányszárító deszkapadlóján. Naponként háromszor kaptunk enni. Mindennap volt jó néhány halott. Ezekről megállapították, hogy még nem voltak lábadozók. De akik életben maradtak, már nem féltek a tífusztól. Ez csak egyszer fertőz. Aki túléli, állítólag többé nem kapja meg. Itt ért végre a hír, előbb csak reményként, azután már kihirdetett bizonyosságként, hogy aki több mint egy éve volt odakint, és megjárta a tűzvonalat, azt leszerelik. Tehát amint meggyógyultunk, indulhatunk haza. És amikor ezt parancsba hirdették, ugyanakkor közölték, hogy ideérkezett több heti levél, estére postaosztás lesz. Akkor a mi századunkból már alig tucatnyian voltunk életben. Az esti postaosztáskor egymás után olvasták fel a halottak neveit. Ezekhez már nem érkezett el az otthoniak erőt adó szava. De az én nevem újra meg újra felhangzott. Az ott tolongó emberszázak már nevettek, amikor a postaosztó szakaszvezető megint engem hívott, és én figyelve lábaimat, nehogy orra essem, igyekeztem átvenni az újabb levelet. Több mint húsz boríték és levelezőlap érkezett a címemre. Körülbelül tíz anyámtól, négy Mariankától, a többi egyéb kedves nőismerősöktől. Az esti sötétben már el sem tudom olvasni, de a készülődés is boldogság, hogy holnap már kora reggel kiülök a dohányszárító tövébe, és pipára gyújtva végigolvasom. Egyszerre felhangzott Gallusz Róbert neve. Végre! – nagyon örültem Robi levelének, akárki is küldte. Izgatottan sietett átvenni. Ahogy jött visszafelé, már bontotta a borítékot. Éreztem, ahogy remeg a keze. Ki írhat neki? – Adjatok egy gyufát! – lihegte. Nem várhatott napfelkeltéig. Odaadtam neki a gyufámat. A felvillanó fénynél láttam, hogy valami hivatalos írás. De Robi arcát nem láttam. Amikor átfutotta, a kezembe adta, a visszaszolgáltatott gyufával. Meg kellett nézzem.

Én is elhasználtam tehát egy gyufaszálat, nem is az én levelemet olvastam először, hanem Galluszét. Hivatalos felszólítás volt, hogy anyja temetési költségeit végrehajtás terhe mellett fizesse be. Szótlanul jött mellettem. A meredek létrán felmásztunk a dohányszárító harmadik emeletére, ahol fekhelyünk volt. Nem szóltunk egymáshoz. Már azt hittem, hogy alszik, amikor halkan ezt kérdezte: – Ugye, nagyon jó, ha szeretik az embert? – Az az élet tartalma. Reggel holtan feküdt mellettem. Megállapították, hogy úgy látszik, még nem volt túl a flekktífuszon. De én tudtam, hogy ez tévedés. Ő is túl volt már rajta. Azt is kibírta. Mindent kibírt. Abba halt bele, hogy senki se szerette. Magam sem tudom, miért nem, hisz olyan szeretetre méltó volt.

SILBERMANN DILEMMÁI

Háborús kalandjaim végső szakasza igen változatosan és a tűzvonalbelieknél semmivel sem kevésbé életveszélyesen telt el. Előbb mint politikai gyanúst internáltak, de onnét megszöktem, és egy ideig álnéven bujkáltam. Hamis papírjaim legföljebb arra voltak jók, hogy ha mégis lebukom, legalább azt ne tudják, ki vagyok. Ez azonban nem sokat segített rajtam, mert egy igazoltatásnál kiderült, hogy akinek a nevében bujkálok, még terhelőbb vádakkal körözött, mint én. Kis híja, hogy más nevében halálra nem ítéltek. Alig győztem igazolni, hogy én egy másik körözött vagyok. Erre olyan döntést hoztak, hogy majd a háború után állítanak végső ítéletért bíróság elé, addig is elvittek egy németországi – pontosabban ausztriai – fegyenctelepre, ahol a fél világból összegyűjtött rabok napi tizenkét órás munkaidőben sáncokat ástak az egyre fenyegetőbben közeledő szovjet tankok ellen. Amikor azután azok a tankok már túl közel voltak, feloszlatták a munkatábort, és a mi csoportunkat, amelyben javarészt belga bányászok és szerb értelmiségiek voltak, több napi meneteléssel elvitték a mauthauseni koncentrációs táborba. Ott éltem néhány napig, míg egyszer a többszázezres tömegből elkerítettek 16 000 embert, és újabb több napi gyaloglás után kijelölték helyünket a Traun-See partján éktelenkedő gunskircheni tábor barakkjaiban. Egy-egy ilyen barakkba, azt hiszem, négyszáz ember fért, és egyenként 2000 embert zsúfoltak bele. Egész nap törökülésben kellett ülnünk. Aki felállt, azt az ablakoknál álló SS őrök lelőtték. Egyetlen büntetés volt: az azonnali lelövetés. A telepnek egyébként Vernichtungslager, azaz „megsemmisítőtábor” volt a műfaji meghatározása. Mire a felszabadítás néhány hét múlva elkövetkezett, a 16 000 embernek fele sem volt már meg. A tábor közepén éjjel-nappal égett a máglya a frissen haltak hullájával. Az égő holttest irtózatos szaga elválaszthatatlan Gunskirchen emlékétől. Hát ebben a környezetben ismertem meg Silbermannt. Az ilyen megjelenésű emberre szokták mondani, hogy csúnya kis zsidó. Alacsony, sovány fiú volt, nálam valamivel idősebb, tehát akkoriban úgy harmincöt éves lehetett. Orra aránytalanul hosszú és görbe, fülei legyezőként meredtek kétfelé, arca vörösesen borostás. Olyan volt, mint egy gyűlöletre izgató illusztráció egy antiszemita vicclapban. De szakadozott kenyérzsákjában szinte kizárólag könyvek voltak, és a sanyarú körülmények közt, amikor csak lehetett,

olvasott. Minthogy magam is könyves ember voltam, akinek Gunskirchenig is sikerült magammal menteni Dantét és József Attilát, tehát az új sorstársak közül leghamarabb Zilbivel barátkoztam össze. Teljes neve ugyan Silbermann Adolf volt, de mindenki Zilbinek nevezte, hol gúnnyal, hol ellenséges indulattal. Zilbit ugyanis – hamarosan kiderült – a tábor legszelídebb zsidói sem kedvelték. És ez nem is volt csoda, mert amikor éppen nem olvasott, olyan elkeseredett és elkeserítő hangon beszélt, hogy szavai veszélyeztették az amúgy is csak pislákoló reményt. Ha Zilbi megszólalt, akkor prófétaként kijelentő hangja körülbelül így hangzott: – És ti azt hiszitek, hogy lesz csak egyetlenegy is közülünk, aki élve éri meg a következő elsejét? Ha valaki elmondott egy régi viccet (mert viccet ott is meséltünk), mire néhányan elnevették magukat (mert különös módon a megsemmisítő táborban is fel-felhangzott a nevetés), akkor Zilbi így szólt: – Igen, ez a legvégső nevetés. Erre már csak a halál következhet. Nem sokkal azelőtt, hogy odaérkeztünk, a már régebben ott sínylődök egy nap felháborodottan megverték Zilbit, mert egy hajnalban ezekkel a szavakkal ébredt: – Érthetetlen, hogy még élek, és még ti is éltek. No, de már nem tart sokáig. Talán ma vége is lesz az egésznek. Tűzvonalban, börtönben, internáló táborban elviselhetetlen az ilyen bajtárs. De engemet szinte mulattatott elszánt pesszimizmusa. Amikor egymás mellé kerültünk, megnéztem, miféle könyvei vannak a kenyérzsákban. Ott volt a Biblia, azután Schopenhauer és Kierkegaard művei németül (ezekből szívja pesszimizmusához a reménytelenség utánpótlását), Leopardi költeményei olaszul, Flaubert-től a Szent Antal megkísértése franciául. Egyik reménytelenebb könyv, mint a másik. Hanem aki ezeket olvassa, kétségtelenül művelt ember. – Mi voltál te civilben? – Raktárkönyvelő egy cipőgyárban. Filozófus akartam lenni, de nem vettek fel az egyetemre: már akkor is zsidó voltam. Kárpótlásul filozófiával vigasztalom magamat.

– De csak a pesszimistákkal? – Minden más hazugság. Minden remény hazugság. Csak rossz van. Ez az egyetlen vigaszom. Nemcsak nekünk lesz rossz végünk, hanem Hitlernek is. Nemcsak az én számomra rettenetes az élet, hanem annak a számára is, aki majd tarkón lő engem. Én soha életemben nem tudtam belemenni egy ilyenfajta pesszimizmusba, még Gunskirchenben sem. – Nézd, Zilbi, nekünk valóban nagyon rossz most, és sokan valószínűleg nem is fogjuk túlélni, de mégis lesz, aki túléli. – Öncsalás! – kiáltotta megvetően Zilbi. – Javíthatatlan optimista vagy. És minden optimizmus öncsalás, hamis önkápráztatás. Én, úgy emlékszem, vállamat vonogattam, és azt kérdeztem: – Te el sem tudsz képzelni valami jót az életben? Fölényesen nézett rám: – Gondolkodó ember ilyesmit nem is képzelhet. Gondolkodó ember mindig mindenben dilemmát kell hogy lásson, vagyis párhuzamos lehetőségeket. És az a valóság, hogy minden dilemmában mind a két lehetőség rossz. – Hangja magyarázóba csapott át. – Nézd, itt van a legeslegelső dilemma, amelyet a különböző filozófiák különféleképpen válaszolnak meg, hogy tudniillik, van-e testtől független lélek és halál utáni tudatos lét? Vagyis a dilemma: örök élet, vagy élet után örök halál. A válasz mind a két esetben kétségbeejtő. Ha vége mindenestől az életnek, az is rettenetes, irtózatos, akkor vége mindennek. De ha van örök élet, az is szörnyűség, hiszen akkor soha sincs nyugalom, akkor tovább is van szenvedés. Erre a magyarázatra, nem tehetek róla, én elnevettem magamat. Csodálkozva nézett rám. Én magyaráztam: – De Zilbi, ez fordítva éppen úgy igaz. Jó mind a kettő. Mert ha halál után is élünk, az nagyon jó, akkor még nagyon sok örömre van kilátásunk. De ha nincs örök élet, az is jó, mert akkor van örök nyugalom, és megszűnt minden szenvedés.

Fejét csóválta: – Javíthatatlan öncsaló vagy. Hát te nem rettegsz folyton? Hiszen volt éppen elegendő ok a rettegésre, de ez a szakadatlanul fogvacogó pesszimizmus már csaknem szórakoztatott. – Mondd csak, te vallásos vagy? Zilbi elgondolkozott, csak lassan, szakadozottan válaszolt: – Hát ezzel úgy vagyok… hogyan is ? …mint a legtöbb ember a 20. században… azaz, mint a legtöbb művelt ember… A tételes vallásokban persze nem hihetünk… és ha itt, most nem volna illetlenség egy zsidónak megtagadni a zsidóságát, akkor azt mondanám, hogy nekem jobban megfelelne a kereszténység az eredendő bűn tanával, mint a zsidó vallás naiv és alaptalan optimizmusa… De hát manapság már nincs is nagy különbség keresztény és zsidó között, ha bármelyiket az ateizmussal állítjuk szembe. De hát az istenhívő emberben is felmerül a gyanú, hogy hátha még sincs isten… és a legtöbb ateista is reméli, hogy hátha mégis van. De ez is olyan dilemma, mint a többi. Ha nincs isten, az szörnyű, mert akkor nincs, aki vigyáz ránk. De ha van isten, az is szörnyű, mert akkor tehetetlen bábok vagyunk, akiknek folyton rettegnünk kell az ég haragjától, elkárhozástól és hasonló rosszaktól. Ezt az általános pesszimizmust igazán nehezen tudták a közelben kuporgók elviselni. Valaki felénk is kiáltott: – Hagyd abba már, te halálmadár, mert hozzád vágom az üres kulacsomat! Néhány nap múlva egy hajnalon arra ébredtünk, hogy az őrség eltűnt, a tábor rácskapuja kitárva, és a rácson túl az országúton amerikai harckocsik rohannak. Fel voltunk szabadítva. Amikor ezt a hírt valaki bekiáltotta a barakkba, egy pillanatnyi dermedt csend után én kiáltottam el magamat. Hirtelen jutott eszembe a mondat, és nem tudtam magamba tartani: – Zilbi! Nagyon kitoltak veled! Ágyban, párnák közt fogsz meghalni. Szavaimnak váratlan hatása volt: zengően nevetni kezdett az egész barakk. Én

Silbermannra néztem, aki fejét csóválta, és ezt morogta: – Talán jobb lett volna, ha előbb lelőnek. Mit tudom én, mi vár most ránk. De most senki se törődött vele. Készülődtünk. Már odakint akartunk lenni: túl a szögesdrótokon. Szabadok voltunk. Pesszimista sorstársamat azután évekig nem láttam. A negyvenes évek végén, vagy az ötvenesek elején a Nagykörúton szembekerültünk egymással: – Zilbi! – kiáltottam rá. – Hát te is kigyógyultál a pesszimizmusodból!? Akkori divat szerint zöld lódenkabátot, lapos sapkát viselt, hajtókáján pártjelvény, hóna alatt aktatáska. Arca frissen beretvált… és mosolygós. Ettől ugyan szebb nem lett, de mégis barátságosabb jelenség. Ő is örömmel üdvözölt, és azonnal közölte, hogy már nem Silbermann Adolf, hanem Ötvös Alfréd, főkönyvelő egy nemzeti vállalatnál, megnősült, két gyermeke van. – És a dilemmáid? – kérdeztem. – Ugye, a történelem elvitte a dilemmákat is? Arca erre komoly lett, és tagadóan intett: – A dilemmákat semmi sem viszi el. Amikor megnősültem, pontosan tudtam, hogy vagy a magányt, vagy a rabságot választom. De választani kell, és a rabságot választottam. Amikor gyermekeink születtek, tudtam, hogy a szakadatlan gondokat és szorongásokat választom. Még azt is tudom, hogy nem vagyok kellemes élettársa a feleségemnek, aki csak azért jött hozzám, mert kevés a férfi, és mégis jobb egy szorongásos és csúnya férj, mintha egyáltalán nincs férj. Erre énnekem már hangosan kellett nevetnem. – Mondd, Zilbi, te nagyon rosszul éreznéd magadat, ha egyszer véletlenül jól érezned magadat? Zilbi – Ötvös Alfréd elvtárs – úgy csóválta a fejét, mint annak idején a gunskircheni pokolban: – Javíthatatlan optimista vagy, reménytelen öncsaló. – És alig hallható suttogással tette hozzá. – Nagyon irigyellek.

Nemrég egy véletlenül kezembe került hivatalos lapszámban olvastam, hogy nyugdíjaztatása alkalmából megkapta a Munkaérdemrend bronzfokozatát. Hosszú idő után történetesen nemsokára megint összetalálkoztunk, és én gratuláltam kitüntetéséhez. Mosolygott is, fintorgott is, végre azt mondta: – Azért megadhatták volna az ezüstfokozatot. Úgy látszik, a legmegrögzöttebb pesszimisták sem mentesek az emberi hiúságtól. És ez nagyon vigasztaló.

SOMLÁR HÁZASSÁGA

Somlárt még a háborús kalandokból ismertem. Nem tartoztunk egy századhoz, de a visszavonulás zűrzavarában a különböző alakulatok eléggé elkeveredtek, és így jó néhány hétig csaknem minden este egy szállásra kerültem ezzel a rokonszenves, értelmes szakaszvezetővel. Olyanfajta ember volt, akivel szívesen beszélgetünk otthoni dolgainkról, civil foglalkozásunkról, hazaváró mieinkről. Hamarosan keresztnéven szólítottuk egymást, és sok olyan bizalmas mozzanatot tudtunk egymás hazai életéről, amelyeket normális körülmények közt eszébe se jut az embernek új ismerősök körében elmesélni. Somlár Ernő civilben írógépműszerész volt, nálam valamivel fiatalabb, úgy huszonöt-huszonhat éves lehetett a visszavonulás idején. Sovány, fekete hajúszemű fiú. Szüleinél lakott, apja nyomdai gépmester, régi szociáldemokrata. Ernő szeretett volna matematikus lenni, különösen a geometria izgatja, de nem élhetett ingyen oly sokáig szülei nyakán. A gimnáziumot sem végezte el, hatodik után ment el műszerészinasnak, de nem hagyott fel az ábránddal, hogy idővel folytassa a tanulást. – Pedig hamarosan meg is akarok nősülni – vallotta egy este, egy ukrajnai házikó kemencéje mellett, pislogó mécsesfénynél. És megmutatta menyasszonya fényképét. – Ányos Magdi. Az amatőr fotográfián a halovány világításban csak körülbelül lehetett kivenni egy szabványosan jóformája, vélhetőleg szőke, vállig érő hajú leányt. Aki éppen belé szerelmes, nyilván mindenkinél szebbnek látja. Somlár halkan, szinte magának mondta: – Hozzá megyek vissza, ő vár haza, azért fogok élve maradni. Nézd, ezt adta nekem a búcsúzáskor. Kigombolta zubbonya felső gombjait. Inge alatt nyakáról vékony ezüstláncon egy kis iránytű függött. – Nyakamba akasztotta, és ezt mondta: „Hogy visszatalálj hozzám.” Hát én a

poklon keresztül is visszatalálok hozzá. Később elszakadtunk Somlártól, de nekem valahogy emlékezetemben maradt nemcsak ő, hanem még az is, hogy visszaváró menyasszonyát Ányos Magdinak hívják. Legközelebb úgy negyvenhét körül találkoztunk össze egy üzemi pártnapon, ahová engemet küldtek előadónak. Somlár Ernő abban a gyárban dolgozott. Úgy megörültünk, hogy átöleltük egymást. Gyorsan kérdezősködtünk, mi van azóta a másikkal. Elmondtam, hogy én nem sokkal hazajövetelem után megnősültem, már gyermekem is van. Ő is mosolyogva mesélte, hogy már tavaly feleségül vette… – Ányos Magdit – fejeztem be a mondatot. A szeme csillogott az örömtől: – Még a nevére is emlékszel. Igen. Hozzá jöttem haza. Nélküle nem is lehetett volna elviselni az életet. – Arca most már elkomorodott, úgy számolt be családja pusztulásáról. Szüleit megölték a nyilasok, mert zsidó barátokat rejtegettek, két fivére elesett, asszonynővérét gyermekével együtt bombatalálat érte. Az egész családból csak ő egyedül maradt életben. De Ányos Magdi várt reá. És egymásnak élnek. – Egyelőre nem is akarunk gyereket. Csak egymást akarjuk. Minden gyásza ellenére boldog embernek látszott. – És a geometria? – kérdeztem. – Együtt tanulunk. Magdi született matematikus, nőben nem is láttam még egyet, akinek ennyi érzéke volna az algebrához. Most még csak magunkban, magunknak igyekszünk megérteni a bevezető könyveket, de elhatároztuk, hogy letesszük az érettségit, és beiratkozunk az esti egyetemre. Néhány hónappal később írógépemmel valami baj támadt. Eszembe jutott, hogy Somlár barátom írógépműszerész. Felhívtam a gyárban, és megkérdeztem, nincs-e kedve írógépem gondozójául szegődni. Gondoltam, ilyen magánmunkákat minden műszerész szívesen végez.

Miközben gépemet javította, elmondta, hogy ő általában nem vállal üzemen kívüli magánmunkákat, de nekem jó baráti alapon örömmel, bármikor megjavítja az írógépet. Alig akart pénzt elfogadni. Én viszont nem fogadok el ingyen munkát, magam is elvárom, hogy fizessenek, ha szakmáim szerinti teendőt végeztetnek velem. Végre megalkudtunk, hogy ő kéthónaponként eljön karbantartani az írógépet, én pedig fizetek annyit, amennyit másnak fizetnék ezért az állandó tevékenységéért. – Egyszer feljöhetnétek egy feketére Magdival is. Már éppen elég régen ismerem ahhoz, hogy végre megismerjem. Zavartan nézett rám: – Az ő nevében is köszönöm, de mostanában nagyon el vagyunk foglalva. Megtudtuk, hogy érettségi nélkül is lehet egyetemre menni, ha letesszük a felvételi vizsgát. És minden szabad percünkben együtt tanulunk. Majd, ha sikerült a felvételi. Ettől kezdve Somlár kéthavonként pontosan megjelent. Közben megtudtam, hogy a felvételit sikeresen letették, majd elvégezték az esti egyetem első évfolyamát, már a második is a vége felé közeledett. Ányos Magdit azonban még mindig nem ismertem személyesen, noha minden alkalommal kölcsönösen szívélyesen üdvözöltük egymást. De ha szóba került, hogy egyszer jöjjenek el, Ernő mindig valami nagyon indokolt kifogással későbbre halasztotta. A feleségemnek az volt a véleménye, hogy Magdi vagy nem is olyan szép, vagy beszédhibás, vagy rossz a modora, tehát férje valamiért szégyenli elhozni mihozzánk. Somlárt egyébként feleségem is igen vonzó, kedves fiúnak mondta, csak mindig hozzátette, hogy olyan, mintha nem volnának rendben az idegei. Az ilyesmit a nők jobban meg szokták érezni. Egyszer azután Somlár elmaradt. Eltelt a két hónap, majd már a következő két hónap is, a gépet tisztítani kellett volna. Felhívtam hát a gyárat, és kértem Somlár Ernő elvtársat. – Meghalt – közölte a hang a vonal másik végén. Csaknem kiejtettem a kagylót. – Meghalt? De hogyan?

– Kivel beszélek? – kérdezte a telefonálótárs. Megmondtam a nevemet. Erre a hang így folytatta: – Vártuk már, hogy az elvtárs érdeklődik. Egy levél van itt az elvtárs számára. – Az én számomra? Ott, maguknál? Kitől? – A szegény Somlár szaktárstól. Az van ráírva a borítékra, hogy csakis akkor kell odaadni, ha az elvtárs érdeklődik utána. Azóta várjuk… Tessék átvenni. Vagy küldjük a lakására? – Nem, nem. Máris megyek érte. Most már bizonyos voltam, hogy valami titok lappang Somlár Ernő halála mögött, és ezt a titkot közli velem az a levél. – Mi történt vele? – kérdeztem a főkönyvelőtől, akinek a fiókjában várt rám hónapok óta a halott levele. – Hát nem tudja? Öngyilkos lett. Leugrott a negyedik emeleti gangról. – És a felesége? – Hiszen éppen ez az… Somlárnak sohase volt felesége. Le kellett ülnöm. Alig találtam szavakat. – Nem volt?… Hát Ányos Magdi? A főkönyvelő vállát vonogatta. Átnyújtotta a lezárt borítékot: – Ebben bizonyára mindent megírt az elvtársnak. Mindig mondogatta, hogy az elvtárs nagyon jó barátja… A borítékon az én nevem állt, alatta ezzel az utasítással: „Csakis akkor adandó át a címzettnek, ha személyesen érdeklődik irántam.” Olyan izgatottan téptem fel, hogy a boríték szétrongyolódott. És olvastam: „Kedves Barátom, akinek oly sokat beszéltem magamról! Ha észreveszed, hogy nem vagyok, ha eszedbe jut, és érdeklődöl utánam, akkor neked befejezésül

elmondom, amit magam előtt is évekig el akartam titkolni. Azt tudod, hogy amikor hazaérkeztem a háborúból, senkimet sem találtam élve. Nem maradt más reményem, mint Ányos Magdi. A pokolban az tartott mindig életben, hogy ő vár reám. De ő sem várt. Még a háznak sem maradt nyoma, ahol laktak. Még a holtteste sem került elő a beomlott óvóhely romjai alól. Én már akkor meg akartam ölni magamat. Miért? Kiért éljek tovább? Mi értelme volt élve megúszni az életveszedelmeket? Hanem akkor este az üres magányban azt kezdtem játszani, hogy Magdi él, elképzeltem, hogy beszélgetünk. Én meséltem neki, ő válaszolt; számtani feladatokat adtam neki, és ő megoldotta. Hallottam a hangját, ahogy mondja, láttam az arcát, amely rám nevet. Ettől kezdve, ha nem voltam otthon, úgy gondoltam rá, mint aki vár rám. Ha otthon voltam, képzelődtem, hogy ott van mellettem, lefekvés után ott fekszik velem az ágyban. Lehetséges, hogy egy elmegyógyász ezt őrültségnek mondaná, de csak így tudtam elviselni az életet. Az üzemben is azt meséltem, hogy nős vagyok. Ezt mondtam neked is. Így tudta mindenki. A házban pedig még csak nem is köszönhettem senkinek, hiszen ott tudták, milyen egyedül élek. A házban alighanem bolondnak tartottak, nem is oktalanul. De a házon kívül ezzel a képzelődéssel már szinte boldognak mondhattam magamat. Ami szépet igényeltem magamnak, azt elképzeltem, azt elmondtam másoknak is. Közben magam is elhittem, hogy nős vagyok, Ányos Magdi a feleségem, együtt járunk esti egyetemre. Ha otthon geometriai problémákon töprengtem, ott ült mellettem, vele beszéltem meg. Egy szaktársam pedig, Kurcz Lajos, kíváncsi lett a feleségemre. Annyit beszéltem Magdiról, hogy ez a vagány szoknyavadász elhatározta, hogy megismeri, és magába szeretteti. Már fogadást is kötött néhány szakival, hogy hány héten belül lesz az ő szeretője Somlár Ernő híresen hűséges felesége. És egy délután hívatlanul eljött hozzánk. A házfelügyelőnél érdeklődött, hogy hol lakunk. A házfelügyelőtől tudta meg, hogy én egyedül lakom, nincs is feleségem. Kurcz erősködött, hogy egészen bizonyosan van feleségem; még azt is tudja, hogy Ányos Magdinak hívják. A házfelügyelő pedig ismerte a szüleimet is, engemet is gyerekkorom óta, de még Ányosékat is ismerte; elmondta hát, hogy Ányos Magdi még az ostrom idején veszett el a beomlott óvóhelyen.

Nem tudom elképzelni, hogy Kurczot a csalódás tette-e olyan indulatosan dühössé? Vagy talán részvétből akart segíteni rajtam. Annyi bizonyos, hogy ököllel döngette meg ajtómat. Amikor bejött, rám ordított: – Hol a feleséged? – Mi közöd hozzá? – kérdeztem. Ő pedig gúnyosan nézett rám: – Tudok mindent. A házmester elmondta. Te a saját életedet hazudod magadnak, így nem lehet élni. Tudd meg, hogy nincs feleséged, nem is volt. Aki boldogtalan, merje bevallani magának, különben rongyember. Most megyek, és mindenkinek elmondom a gyárban. Nagyon fognak sajnálni. De ha holnap is úgy jössz be, hogy feleséged van, akkor mindenki ki fog röhögni, vagy egyenest a diliházba visznek. Még azt is elmondta, hogy ő fogadott a hűséges Somlárné elcsábítására. Persze, most rajta is röhögni fognak: Kurcz Lali egy nemlétező nőt is meg akart hódítani… De ha én nem vallom be magamnak és a többieknek az igazságot, akkor igazából én leszek a nevetség tárgya. Ezzel bevágta az ajtót és elment. Én pedig itt ülök, most már végképpen egyedül. Most halt meg Magdi. Hiába hívom, nem felel, nem látom az arcát, nem hallom a hangját. Lehetséges, hogy kigyógyultam az őrületből, de így értelmetlen minden. Kinek mondjam el? Neked, akinek abban a kis ukrajnai házban, a kemence mellett mutattam Magdi képét, aki oly régóta vársz bennünket vendégül. Ha érdeklődöl utánam, akkor ezt is megtudod. Én pedig most felmegyek a negyedik emeletre, és ott a gangról leugrom. Ha rám gondolsz, gondolj Magdira is, hiszen csak vele volt tartalma és értelme az életnek. És miért nézzek szembe azzal a valósággal, amely a számomra üres? Úgy búcsúzom tőled, mint egyetlen barátomtól. SOMLÁR ERNŐ.”

Úgy látszik, gondosan készült az öngyilkosságra. A levelet borítékba tette, és ezt egy másik borítékba, amelyet a gyárhoz címzett. A gyárnak írt rövidebb

levelében ez állt: „Halálom okáról kérdezzék meg Kurcz Lajos szaktársat. A Dr. Valló Bonifácnak címzett levelet csakis akkor adják át, ha Valló elvtárs személyesen jelentkezik és érdeklődik utánam.” Nyilván még lement az utcára, mert a levelet felbélyegezte, és postaládába dobta. Csak azután ment fel a negyedik emeletre, ahonnét, amikor senki sem volt a gangon, levetette magát az udvarra. Azonnal meghalt. Nem bírta el a valóságot? Nem volt rendben az idegzete? Én inkább azt mondanám, hogy a háború még négy évvel befejezése után is szedi áldozatait.

A NAGYMESTER

Tegnap olvastam az újságban, hogy meghalt Telecskai Albert. Most már elmesélhetem a történetét. Amikor ugyanis egy régi estén, saját lelkének könnyítése végett elmondotta nekem, megfogadtatta, hogy nem árulom el, amíg él. Megtartottam a szavamat, de halála felment a titoktartás alól. Így történt tehát: Az ötvenes évek első felében valami ismeretterjesztő előadás megtartására mentem le abba a kisvárosba. Már itthon mondották, hogy okvetlenül meg fogom ismerni Telecskai Albertet, a híres sakkozót – nemzetközi nagymesternek említették –, aki ott a helyi Népfrontnak is meg a Magyar–Szovjet Társaságnak is az elnöke, és nemhogy a város, de az egész megye büszkesége. Kíváncsi voltam egy ilyen nagy hírű sakkmesterre, minthogy én magam kora ifjúságom óta reménytelen szerelmese vagyok a sakknak. Évtizedek óta sakkozom magamhoz hasonló magánjátékosokkal, de sohase tudtam többre vinni a gyenge közepesnél. Azzal a reménnyel indultam tehát, hogy rá tudom venni Telecskait, üljön le velem a tábla mellé: verjen meg engem egy valódi nemzetközi nagymester. Alighogy megérkeztem, meg is ismertem. Alacsony termetű, ösztövér ember volt. Vékonyka ősz bajusszal és olyanformára nyírt rövid, felfelé fésült fehér hajjal, amely hol az angol gyepre, hol a porosz katonatisztekre emlékeztet. Azt is hamarosan megtudtam, hogy foglalkozása szerint a helyi téesz főkönyvelője, agglegény, nem kedveli a rövid italokat, de szívesen megiszik egy kadarka kisfröccsöt. A helybeli elvtársak élén ő fogadott. Előadásom előtt, amint ilyenkor szokásos, beültünk a főtéri eszpresszóba. Ott elmondottam, hogy hallottam már Telecskai elvtárs nagy híréről, igazán örülök, hogy megismerkedhettünk. Sajnos, én igen-igen gyönge játékos vagyok, de nagyon örülnék, ha egy nemzetközi nagymester egyszer megverne, hiszen akkor végre fogalmam lenne, milyen is valóban a sakk. Az elvtársak szánakozó mosollyal néztek rám. Az egyik magyarázta is, hogy Telecskai elvtárs soha senkivel nem ül le sakkozni. Telecskai nagyon halk, szinte bocsánatkérő hangon hozzátette:

– Ez olyasmi lenne, mintha egy igazi festő versenyre kelne egy általános iskolai tanulóval, hogy ki tudja jobban lefesteni az ősz végi naplementét. A művész szégyenletesnek érezné, hogy a művészetet összemérje a gyermeki próbálkozással, de azt is, hogy ihletett és szakszerű tudásával megalázza a nyilvánvalóan hozzá nem értőt. Úgy éreztem, igaza van. De azért még nem adtam fel a reményt. Talán majd előadás után, ha sikerül kettesben maradnom vele, mégis kegyes lesz, és hajlandó néhány gyors lépéssel megverni a dilettánst. Én ugyanis itthon nagyon szerettem volna a hozzám hasonló gyenge sakkozóknak elmesélni, hogy maga Telecskai Albert adott mattot nekem. Hiszen a vereség egy nagy ellenféltől többet ér, mint a győzelem jelentéktelen ellenfél fölött. Azt egyébként még magától Telecskaitól tudtam meg, hogy őt csak kedveskedő elismerésből nevezik megyeszerte nemzetközi nagymesternek, valójában nem hivatásos sakkozó, csak hát élete folyamán egy ízben megverte Bergenrecht doktort, aki akkor éppen a világbajnok volt, majd néhány évvel ezelőtt Antonio Labradora, a nemzetközi nagymester egyenest azért látogatott ebbe a kisvárosba, hogy nyilvánosan megmérkőzzék Telecskai Alberttel. És itt, a főtéri eszpresszó asztalánál, a város és a megye színe-javának jelenlétében Labradora nagymester feladta a játszmát, s azonnal tovább is utazott. Nem sokkal azután lett Telecskai könyvelőből főkönyvelő meg a helyi különböző tömegszervezetek elnöke. Egy ilyen nagy tekintélyű férfi nem is fogadhat el kisebb megtiszteltetéseket. Esélyeim minden további értesüléssel gyöngültek. Úgy látszott, meg kell elégednem annyival, hogy egyáltalán személyesen ismerem a város és megye büszkeségét, aki tekintélyéhez képest igen szerény modorú ember volt. Ez az igazi nagyság szerénysége – állapítottam meg magamban. Azután megtartottam az előadásomat. Utána még megittunk az elvtársakkal egy feketét meg egy-két pohárka rumot (akkoriban a rum volt a legdivatosabb rövid ital, a konyak csak az ötvenes évek második felében emelkedett társalgási kellékké). Mielőtt elbúcsúztunk volna, érdeklődtem, hol vacsorázhatnám. Telecskai ajánlotta, hogy legjobb a szomszéd utcában, a „Zöld Disznó”-hoz címzett vendéglőben. Azokban az években ugyan hivatalosan „A Vendéglátó Ipari Vállalat I. számú étkezője” volt a címe, de a városban mindenki régi nevén Zöld Disznónak nevezte (azóta jártam már ott, 1957 óta megint Zöld Disznónak hívják). Telecskai, agglegény lévén, maga is ott szokott vacsorázni. Így hát, elbúcsúzva a többi elvtárstól, a nagymesterrel átsétáltam a vendéglőbe.

Eléggé homályos helyiség volt, de a pincér igen készségesen szolgált ki, hiszen tudta, hogy egyik vendége a megye büszkesége, a másik a Budapestről jött előadó. Itt a vacsorához, Telecskai példájára, én is kadarka kisfröccsöt ittam. Ezzel is igyekeztem megnyerni jóindulatát, mert még mindig reméltem, hogy ha egyedül maradunk az étteremben, talán hajlandó játszani velem egy játszmát. Mire végeztünk a vacsorával, rajtunk kívül nem is volt más a helyiségben. Ekkor megkérdeztem: – Mondja, Telecskai elvtárs, ha nagyon megkérem, nem játszana velem egyetlenegy partit? Nagyon szeretném, ha maga verne meg engem. Körülnézett, s amikor látta, hogy még pincér sincs a közelben, ezt válaszolta: – De igen, mert már évek óta nem játszottam senkivel, pedig nagyon szeretnék sakkozni. Mielőtt azonban táblát kérnénk, magának férfibecsületszóra meg kell fogadnia, hogy soha senkinek, amíg én élek, el nem mondja, amit most hallani fog. Adja kezét, hogy hallgatni fog, akkor valami meglepőt mondok, és utána akár két játszmát is lejátszhatunk, hiszen senki se látja. Kezét nyújtotta, én elcsodálkozva fogtam kezet. Akkor azután ezt mondotta: – Én ugyanis nem tudok sakkozni, azaz pontosabban nagyon gyöngén sakkozom, valószínűleg maga is meg fog verni. De ha senki se látja, ez se baj, mert már nagyon szeretnék egyszer sakkozni. Csakhogy én sohasem sakkozhatom, mert nemzetközi nagymester hírében állok, ezért vagyok főkönyvelő, ezért vagyok a Népfront és a Magyar–Szovjet Társaság elnöke. Engem senki sem verhet meg, hiszen én voltam az, aki megvertem Bergenrecht doktort, a világbajnokot, és Antonio Labradora nagymester egyenest azért jött a mi kisvárosunkba, hogy velem megmérkőzzék, és itt mindenki szeme láttára feladta a játszmát. Tulajdonképpen nagyon örülök, hogy valakinek végre elmondhatom az igazságot. De várjon, előbb rendeljünk még egy-egy kisfröccsöt, azután ha a pincér nem hallja, majd mesélek. Amikor már előttünk állt a piros szénsavas ital, és a pincér is eltűnt, Telecskai elkezdett beszélni: – Nem vagyok én idevalósi, Budapesten voltam kistisztviselő. Mindig szerettem sakkozni, de sohasem tudtam megérteni a kétszer tizenhat figura rejtelmeit. Csak szenvedélyesen szerettem volna kikombinálni, előrelátni, melyikkel hogyan is

kell lépni. Ezért szorgalmasan kibiceltem igazán jó sakkozóknak egy kávéházban, ahová igazi mesterek jártak. Arcról már mindenki ismert. Egy ízben Pesten járt Bergenrecht doktor, aki akkor éppen világbajnok volt. Barátságos mérkőzéseket játszott azokkal a jó sakkozókkal, és egymás után verte meg őket. Én éppen az egyik ellenfele mellett ültem. Az az ellenfél egy ismert pesti orvos volt. Már nagyon rosszul állt, amikor telefonhoz hívták. Majd nemsokára visszajött, és mentegetőzve mondta, hogy beteghez kell sietnie. Kérdően nézett rám, átvenném-e az amúgy is reménytelen játszma folytatását. Bergenrecht is bátorítóan nézett rám, mondott is valamit németül, amit nem értettem, mert nem tudok németül. Nekem semmi kockáztatnivalóm nem volt, hiszen az orvos már úgyis vesztésre állt. De fogalmam se volt, mit kellene tennem. Fogtam az egyik futót, és kivezettem a tábla közepére. Erre Bergenrecht hökkenten nézett rám. Ő persze azt hitte, hogy tudok játszani, és látta, hogy ennek a lépésnek egy jó játékos tudása esetén milyen következményei lehetnek. Két-három percig is gondolkodott, azután kezét nyújtotta, és tört magyar nyelven ezt mondta: „Feladom.” Nemsokára alig palástolt bosszúsággal el is ment. Engem pedig ünnepelt az egész kávéház: megvertem a világbajnokot. – És ez volt a baj. Én nem ülhettem le többé senkivel, hiszen akkor megtudják, hogy nem tudok sakkozni. De néhány nap múlva kerestek, közölték, hogy egy fiatal olasz van itt, aki mindenáron le akar ülni azzal a mesterrel, aki megverte Bergenrecht doktort. Nem mondhattam nemet, de hát egy ilyen idegen lehet igen jó játékos is, ettől nem szégyen a vereség. Megígértem, hogy másnap bemegyek a kávéházba, hogy találkozzam Antonio Labradorával. De már előbb találkoztam vele. Aznap este. Kopogtattak nálam, és belépett egy fekete hajú, fekete szemű fiatalember. Kissé idegenesen, de jól beszélt magyarul. Elmondotta, hogy ő az a bizonyos Antonio Labradora, apja fiumei olasz, anyja magyar. Menyasszonya is magyar, budapesti. Nála van látogatóban. Meghallották, hogy van itt egy ember, aki megverte magát Bergenrecht doktort. A menyasszonya most elvárja tőle, hogy verje meg azt a mestert, aki megverte a világbajnokot. – Uram – mondotta a rokonszenves fiatalember –, én bizonyos vagyok benne, hogy rövid éveken belül nemzetközi nagymester leszek, de most a szerelmem érdekében nagyon nagy szükségem van arra, hogy megverjem önt. Arra kérem, hogy holnap adja fel a játszmát. És én megígérem, hogy amikor már nemzetközi nagymester leszek, eljövök önhöz, és akkor én adom fel a játszmát. Így történt. Másnap leültünk a kávéházban, és az ötödik lépés után én néztem olyan meghökkenten Labradorára, mint ahogy Bergenrecht rám nézett,

ugyanúgy nyújtottam neki a kezemet, és mondottam: ,,Feladom”. De ezután nem volt maradásom Budapesten, nem mertem kockáztatni a híremet. Elfogadtam egy könyvelői állást itt, ebben a vidéki városban, ahol megelőzött a hírem: én vertem meg a világbajnokot. Voltak, akik szívesen sakkoztak volna velem, de én azzal az indokkal kerültem el a játékot, amelyet magának is mondottam. Közben pedig Antonio Labradora valóban nemzetközi nagymester lett. És betartotta a szavát. Felkutatta, hol vagyok, és alig két éve ellátogatott ide, hogy nyilvánosan megmérkőzzék. A küzdelem az eszpresszóban volt. Kivonult nemhogy a város, de az egész megye, a székhelyről is jöttek elvtársak. Nagy esemény volt ez. Leültünk, és az ötödik lépés után a nemzetközi nagymester feladta a játszmát. Azonnal autóba is ült, sietett valami nemzetközi versenyre, amelyet – ahogy az újságok megírták – meg is nyert. Engem pedig ünnepelt város és megye. A téesz nem is tehetett egyebet, mint hogy megtett főkönyvelőnek. Nemsokára én lettem a Népfront helyi elnöke, a Magyar– Szovjet Társaság elnöke. Ki más lehetett volna? Kinek van a városban olyan nemzetközi tekintélye, mint nekem? Én pedig sohasem ülhetek le senkivel sakkozni, mert engem senki sem verhet meg. De végre maga tudhatja, maga megverhet, hiszen megígérte, hogy megőrzi a titkomat. Kértünk is sakktáblát a pincértől. Telecskai valóban nagyon gyenge játékos volt. Én is megvertem mind a két játszmában. A titkát pedig megőriztem, holott nagyon jellemző adaléknak éreztem a tekintély természetrajzához. De hát szegény Telecskai meghalt, nem köt már a fogadalom, elmondhattam nagymesteri hírének történetét.

CSENGŐFRÁSZ

Ma már a csengőfrászról is lehet mesélni. Csengőfrásznak nevezte a pesti népnyelv azt az akkoriban széles körben elterjedt idegállapotot, amely dermedt szorongással fogta el az embereket, ha ajtajukon váratlan pillanatban szólalt meg a csengő. Fokozott erővel tört ki ez a hideg rémület, ha esti kapuzárás után vagy hajnali órákban csengettek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg sürgönypostás is állhat az ajtó előtt. Ennek a csengőfrásznak 1949 és 1954 között volt a klasszikus korszaka, legújabbkori történelmünk a személyi kultusz korának szokta nevezni. Hogy társadalomtörténetileg pontosan mikor kezdődött, erről vitatkozzanak a historikusok; lélektanilag a Rajk-per, majd a különböző egyéb koholt vádak idézték elő. Az emberek ugyan igyekeztek magukkal is elhitetni, hogy ezek a bűnvádi eljárások indokoltak: az ellenség itt lappang közöttünk, bizalmatlanoknak kell lennünk barátaink, rokonaink, munkatársaink iránt. De közben a magát ártatlannak tudó lelkekben is felszínközelben rejtőzött a kérdés, vajon nem kerül sor előbb-utóbb őrá is? És akit egyszer „elvitt a huzat”, vagy „elvitt a krampusz” (ezek voltak a közkeletű, álhumoros fedőnevei a váratlan letartóztatásoknak), arról nem lehetett tudni, milyen sors is várhat rá. És mégis, lelki épségünk érdekében, hinni akartuk, hogy nemhiába vélik számunkra ismeretlen titkú rendfenntartó erők bűnösnek ezt vagy azt az addig kitűnő elvtársnak tartott közéleti férfit, esetleg személyes jó barátunkat. Magam sem voltam kivétel: munkám jó lelkiismeretű végzéséhez szükségem volt, hogy higgyek az ítéletek igazságában. Még akkor is, ha egyes mélybe süllyedt barátomról el sem tudtam képzelni, hogy képmutató volt és valójában az én esküdt ellenségem. Meg kell jegyeznem, hogy én magam ezt a korszakot tulajdonképpen kiegyensúlyozott lélekkel, sőt csengőfrászmentesen éltem át. A háborús megpróbáltatások után a felszabadulás mámora, a szocializmus építésének elragadtatottsága, a családi életben megtalált szerelmes harmónia olyan lendületet adott, amelyben képes voltam a világ nagy változásának élménye mellett alig-alig odafigyelni a körülöttem torlódó tragédiákra. Pedig valójában lett volna okom nekem is a szorongásra. Igaz, a Rajk-pertől kezdve visszahúzódtam minden szorosabban értett politikai tevékenységtől: lelkiismeretes főiskolai tanár voltam, szorgalmas ismeretterjesztő, és a gyakorlati valóságtól oly távol eső jogelméleti és jogtörténeti kérdésekről írtam

tanulmányokat, hogy semmiképpen sem látszottam érdekes embernek. De mégis: Rajk Lászlót személyesen ismertem, nemegyszer voltunk egy társaságban; mindenki tudta, hogy kedvelem és nagyra tartom ezt a kemény és derűs forradalmárt. Azután volt jó néhány közeli barátom, aki elítélt vádlott volt azokban a perekben. És én mindig el tudtam kerülni a kényszerűséget, hogy nyilvánosan megtagadjam őket. Nem beszéltem róluk, de rosszat sem mondtam felőlük. Egyszer erről beszélgetve a feleségemmel, szó szerint ezt mondtam neki: – Nézd, amikor kommunisták és kapitalisták harcolnak egymással, ha világosan hirdetett haladás és egyértelmű reakció ütközik össze, akkor én pontosan tudom, hogy ki mellett állok. De amikor kommunista fordul kommunista ellen, akkor nekem nincs elég tárgyi ismeretem, hogy véleményem legyen. Húsz év múlva majd okosabb leszek. Hát most már kezd eltelni az a húsz év, most már, azt hiszem, okosabb vagyok, és mesélhetek azokról a napokról. Van egy régi jó barátunk. Csalányi Árpádnak hívják. Amióta ismerem, úgy gondolok rá, mint a legderekabb emberek egyikére. Földrajz–természetrajz szakos tanár volt már a háború előtt egy budapesti gimnáziumban. Feleségem leánykori társaságához tartozott. Szerény modorú, kedves fiúnak tartották, aki nagyokat tud hallgatni, amíg a többiek beszélgetnek. Ezt a jelentéktelennek látszó középiskolai tanárt 1944 rémtörténete példamutató hőssé tette. Feladatául ismerte fel, hogy ártatlan embereket mentsen. Igaz, hogy már a háború elején behívták katonának, és egyenest a tűzvonalba vitték, de az első bombatámadásnál olyan repeszdarabot kapott a lábfejébe, hogy bokától amputálták, és ezzel a maga részéről befejezte a háborút. Úgy megszokta a protézist, hogy bottal sem járt, észre sem lehetett venni, hogy bal lábfeje hamis. Nem is tagadta, hogy mennyire örül megnyomorodásának; ahogy mondotta: „Viszonylag olcsón váltottam meg a halált.” Visszament tehát tanítani a gimnáziumba, és 1944-ben egyszoba-hallos lakása olykor tucatnyi rejtőzködőnek szolgált otthonául. Kommunisták, zsidók, katonaszökevények zsúfolásig töltötték meg Csalányi otthonát. Ha megtudta, hogy valamelyik ismerőse bajba juthat, élete kockáztatásával felkereste, és elvitte magához. Későbbi feleségemnek is ő mentette meg az életét, nála töltötte a legvészesebb napokat. Csalányi még hamis papírokat is kerített. Ezt a hamispapírellátást is kitűnően megszervezte. Elszánt és eredményes bátorságáért a felszabadulás után Szabadság-rendet is kapott. Nem sokkal utóbb szakfelügyelőnek nevezték ki.

Meg is nősült: egy leányt – feleségem jó barátnőjét – addig rejtegette, míg egymásba nem szerettek. Csalányi ugyan sokáig habozott, szinte le akarta beszélni szerelmesét, figyelmeztetve, hogy ne tévessze össze a hálát a szerelemmel; ne felejtse el, ő nyomorék, habár csak egy lábfeje hiányzik, de mégsem akarja magát ráerőszakolni egy szeretett nő életére. A szerelmes nőnek kellett erőszakoskodnia, hogy Csalányi Árpád elfogadja a boldogságot. 1952-ben már két gyermekük is volt: egy négyéves kislány és egy kétéves kisfiú. Nagyon szerettük – most is nagyon szeretjük – Csalányiéket. Én abban az időben ismertem meg őket, amikor 1946 elején elvettem a feleségemet, hiszen az ő baráti köréhez tartozott. Hálásak voltunk Árpádnak személy szerint is feleségem életének megmentéséért, becsültük benne a példásan bátor embert, aki oly szerényen természetesnek tartja, hogy van idő, amikor életet kell kockáztatni, és még csak nem is hivalkodik vele. Azt is tudtam, hogy pedagógiai munkáját nagyon jól végzi, már rég egy iskola élén volna a helye. 1952 nyarán Csalányiné a két gyerekkel nyaralni ment egy Balaton melletti faluba. Árpád még nem ért rá velük menni, valami tanfolyamot szervezett középiskolai tanárok továbbképzésére, ő tehát csak később utazhatott a családja után. De már ő is elbúcsúzott a barátoktól, hiszen amint munkáját bevégezte, azonnal vonatra ül. Mi alighanem úgy gondoltuk néhány nap múlva, hogy most már ő is a Balatonnál van. Mi ebben az évben a gyerekeket adtuk üdültető óvodába a Szabadság-hegyre, úgy terveztük, hogy kettes magányban maradunk otthon, és inkább majd a téli szünetkor próbáljuk beutaltatni magunkat két hétre a Mátrába vagy Dobogókőre. Kettesben vacsoráztunk tehát otthon a feleségemmel, ő azt javasolta, menjünk egy nyitott moziba, nekem több kedvem lett volna kisétálni a Margitszigetre, ott meginni egy feketét és valami rövid italt. Még nem döntöttünk a vacsora utáni programról, amikor megszólalt a csengő. Senkit sem vártunk. Az életben még sohase vettem észre, hogy valaki egyik pillanatról a másikra világossárgásan fehér arcúvá válik. De most ez történt a feleségemmel: a csengőhangra elsápadt. Elfogta a csengőfrász. – Ne nyiss ajtót – suttogta remegve. Ennek a javaslatnak semmi értelme nem volt. Bárki láthatja odakintről, hogy a

villany ég. És ha hatóság akar bejönni, az be is töri azt az ajtót. De hát nekem különben sincs semmi félnivalóm. Ha a feleségem nem rémül meg, nekem bizonyára eszembe sem jut a veszély lehetősége. A szorongás azonban átragad rám is: hirtelen félelmet jelző nyomást éreztem a gyomrom táján. Ki, hol és mit mondhatott rólam? Eszembe jutott, hogy jó négy évvel ezelőtt egy diákbálon Rajk László a feleségemmel táncolta a nyitócsárdást. Egy gyermekkori barátomat pedig alig két éve halálra ítélték, és csak kegyelemmel változtatták büntetését életfogytig tartó fegyházra. (Ez a barátom egyébként jelenleg miniszterhelyettes.) Egy másik barátom meg szociáldemokrata… Egy harmadik pedig… Egyszeriben felrémlett bennem, hogy nagyon gyanús alak lehetek. És világossá vált az is, hogy amíg én nyugalomban élem az életemet, a feleségem mellettem énhelyettem is állandó szorongások közepette várja, nem szólal-e meg az a csengő. De hát mit lehetett tenni? Felálltam, kimentem az előszobába, és kinyitottam az ajtót. Csalányi Árpád volt. Csaknem átöleltem. – Árpád! Hát te még Pesten vagy? Most már a feleségem is kijött. Átölelte és megcsókolta Csalányit. – Ennél okosabbat nem tehettél, már előbb is nálunk vacsorázhattál volna. Ahogy bejött a szobába, most vettem észre először, hogy Árpád biceg a hamis lábával. És olyan sápadt, mint az imént a feleségem. Nem ült le, úgy kérdezte: – Alhatom ma nálatok? Azt hiszem, bajban vagyok. Ma is szégyellem magamat, ha visszaemlékszem, hogy első gondolatom az volt, veszedelembe sodorhatom magamat. De ez csak az első önkéntelen, ösztönös védekezés volt, mert azonnal azt válaszoltam: – Természetesen. De mi történt? Feleségem aggódva nézett rám. Ő is tudta, hogy nem mondhatunk nemet: Árpád mentette meg a feleségem életét. Ha bajban van, nekünk is kockáztatni kell.

– Mi történt? – ismételte kérdésemet a feleségem. Csalányi leült: – Adjatok valamit inni. Ez ijesztően hangzott. Árpád sohasem ivott szeszes italt, nem is dohányzik, még csak a feketét sem szereti. Mi történhetett vele, hogy italt kíván? Felhajtotta a pohárka rumot, utána köhögött, mint aki nem szokott az italhoz, majd gondterhelten leült: – Most, este mentem haza. A ház előtt fekete, hivatalos autó. Amikor befordulok a kapun, kilép egy szomszéd. Pártonkívüli, de rendes embernek látszik. Megállít, és halk hangon figyelmeztet, hogy két hatósági ember… ő mondja így: ,,két hatósági ember” …vár rám már régóta. Becsöngettek, lementek a házfelügyelőhöz is, azután visszamentek… és várnak az ajtóm előtt. Még azt is hozzátette, hogy ha jónak látom, ne menjek haza, ő nem találkozott velem. Ezzel el is sietett. Én pedig gondolkodni kezdtem, kinél tölthetem az éjszakát. Hiszen lehetséges, hogy nincs semmi baj. Holnap reggel betelefonálhatok a minisztériumba. Ha az illetékes elvtárs barátságosan fogad, akkor nincs baj. De ha kiderül valami, akkor… akkor… akkor nem is tudom… akkor gondolkozni kell… akkor… nem is tudom. Nem tűnhetek el, hiszen mit csinálok a családommal? És mi lesz velük, ha mégis baj van? – De hát van valami okod az aggodalomra? – kérdeztem. Vállat vont: – Nem elegendő ok, hogy két hatósági személy órák óta vár az ajtóm előtt? És a kapunál a nagy fekete hivatali kocsi… De két nappal ezelőtt egy értekezleten megbíráltak, hogy a továbbképzési tervemben nincs elég hangsúly az éberségen, és az ellenség tevékenységéről szó sem esik. Én ugyan önkritikát gyakoroltam, de mit lehet tudni… És az életrajzomban is benne van, hogy egy unokatestvérem Svájcban él. Aznap este tehát nem mentünk se moziba, se a Margitszigetre, hanem késő éjszakáig latolgattuk Csalányival, hogy milyen indokok alapján lehet vádat emelni ellene. A legijesztőbb az volt, hogy semmiképpen sem találtunk kielégítő indokot. De ha nincs indok, akkor miért keresik?

Később feleségem a díványon ágyat vetett neki. Mi is a hálószobába tértünk. És alig-alig aludtunk. Amikor mégis elszenderültem, azt álmodtam, hogy az ügyész körözőlevelet ad ki ellenem, mert kémet rejtegettem. Kora hajnalban Csalányi felöltözött, bekopogott hozzánk, köszönte a menedéket és elment. Én csak akkor aludtam végre valamivel nyugodtabban néhány órát. Úgy kilenc óra tájban telefon ébresztett. Csalányi volt. A hangja vidám: – Nincs semmi baj. Köszönök mindent. Délben majd felugrom hozzátok. Feleségemmel együtt alig tudtuk kivárni. Végre úgy egy óra tájban csöngetett. Átölelt, azután átölelte és megcsókolta a feleségemet. És még ott az előszobában frissiben elmondta a váratlan fordulat történetét: – Képzeljétek csak, a minisztériumban az illetékes, amikor meghallotta a hangomat, lelkesen belekiáltott a kagylóba: – Gratulálok, Csalányi elvtárs! – Mihez? – kérdeztem. – Hát már tegnap meg kellett kapnia… – Micsodát? – Nem értem. Maga tegnap nem volt odahaza? – Nem én. – Pedig két embert is küldtek magáért. Hát akkor siessen ide, de azonnal. Kiderült hát, hogy az a két hatósági személy a fekete autóval egy azonnali megbeszélésre hívta Csalányit a miniszterhez, aki személyesen akarta közölni vele, hogy pedagógiai érdemeinek elismeréséül egy műszaki főiskola főigazgatójának nevezik ki. Mire barátunk elérkezett hozzánk, már a kezében volt a kinevezés, már átadta hivatali dolgait az utódának, már be is kukkantott új munkahelyére, és ott megbeszélte, hogy másnap át is veszi a vezetést. Feleségem elkezdett nevetni, de úgy, hogy nem tudta abbahagyni. Már

szenvedett a nevetéstől, lihegése már sírásnak hatott. Gyorsan töltöttem egy kupica rumot, és megitattam vele. Ettől megnyugodott, és végre sírni kezdett. Csalányi két kézzel fogta meg a két kezét: – Igazad van, én sem tudom, hogy nevessek-e, vagy sírjak-e. Nem is szólva arról, hogy fogalmam sincs egyelőre, mit tanítanak abban a műszaki főiskolában, hiszen én földrajz szakos vagyok. És még azt sem tudom, mikor mehetek most a családom után a Balatonra. De mégis örülni kell, ha az ember főigazgató… És főleg, hogy fölöslegesen szorongott. De most adjatok még egy kis rumot. Ha ez tovább is így tart, még belőlem is alkoholista lesz. Hát így lett főigazgató Csalányi Árpád. Természetesen hamarosan beletanult a teendőibe, hiszen a jó tanárok jó tanulók szoktak lenni. És néhány év alatt elmúlt az a csengőfrászos korszak is. Csak azt is túl kellett élni, mint oly sok mindent a mi nemzedékünknek.

SULTEJSZ ELVTÁRS TÖRTÉNETE

Az ötvenes évek elején, a kapucédulák klasszikus korában történt, hogy dolgom akadt abban a nagykörúti nagy épületben, ahol több kiadóvállalat hivatalhelyiségei sorakoznak egymás fölött. Ezekben az időkben a legkülönbözőbb kapualjakban cédulát kellett kérni, hogy az ember beléphessen, nehogy a mindenütt izgatottan szimatolt ellenség megtudhasson valamiféle hivatali titkot. Ezt a szüntelenül szított közszorongást akkoriban éberségnek neveztük. Úgy tanultuk – sőt tanítottuk is –, hogy az osztályharc éleződik, ilyenkor az ellenség még a szokásosnál is elszántabb, mindenhová befurakodik, mindenütt leselkedik, az ellenség kezét gyanítottuk minden utcai balesetben, ellenséges tevékenységnek tűnt minden balfogás. Ez az ellenség egyre hasonlatosabbá vált a középkori teológusok kísértő Gonoszához, és úgy védekeztünk ellene kapucédulával, mint ama hajdaniak a tömjénfüsttel, körülbelül hasonló hatásfokon. Még a mi főiskolánk portáján is kapucédulát kellett kérnie annak, aki például velem akart beszélgetni, vagy akárcsak egy láda krétát hozott a tanulmányi osztály megrendelése folytán. Egy ízben megjegyeztem, hogy bizonyára azért kell nálunk is kapucédula, nehogy az ellenség orvul megtanulja a marxizmus–leninizmust. Mire akkori párttitkárnőnk nagyon rosszalló hangsúllyal fordult felém: – Ilyet ne mondj, Valló elvtárs, az osztályharc éleződése idején, mert elaltatod az éberséget. Nekünk egy pillanatra sem szabad aludnunk. Nekem ugyan az volt a véleményem, hogy aki sohasem alszik, az nem éber, hanem álmos, de ezek után egy ideig óvakodtam véleményemet nyilvánítani a kapucédulák értelméről és hatékonyságáról. És egyáltalában nem csodálkoztam, hogy a könyvkiadó kapujában is ott ül a cédulakiállító, aki kikérdezi, ki vagyok, honnét jöttem, hová megyek. Végre kezemben a cédulával felérkeztem a keresett kiadóba. Ott akkor ugyanis egy ifjúsághoz szóló ismeretterjesztő kötetet állítottak össze a különböző társadalmi-gazdasági tudnivalókról, és engemet kértek fel, hogy a jogról szóló fejezetet írjam meg. Ezt kellett megbeszélnem a kötet szerkesztőjével. Dolgom végeztével odalent a kapunál kérték a cédulát. Odaadtam.

– Ez nincs aláírva. Menjen vissza az elvtárs ahhoz, akivel tárgyalt, és írassa alá. Nem vagyok kötekedő ember, könnyen beletörődöm a „szabál az szabál” gyakorlati elvébe; és nem vitatkozom olyan emberekkel, akik magukat hatóságnak érzik, mert ezek mindig meg vannak győződve arról, hogy csakis nekik lehet igazuk, míg bennem mindig rejtezik egy olyan lehetőség is, hogy hátha nem nekem van igazam, én mindig fenntartom magamnak a tévedés jogát – tehát nincs vitázni valóm a kapucédulákat átvevő alsóhatósággal. De a lift éppen elromlott állapotban volt, és semmi kedvem sem volt megint megmászni három magas emeletet. Ezért szép lassan felbaktattam az első emeletig, ott elővettem a ceruzámat, és az ablakpárkányon olvasható írással azt írtam a cédula aláírásra szánt, alsó jobb sarkába, hogy „Sultejsz”. Hogy hogyan jutott eszembe éppen ez a viszonylag ritka név, ezt pontosan magam sem tudnám megmagyarázni. Valamikor a középkorban a szepességiek elöljáróit hívták Schultheiss-eknek, magyarosan soltészeknek. És a középiskolai német órákról emlékszem, hogy a Schultheiss ragozása rendhagyó, de már rég fogalmam sincs, hogyan is rendhagyó, soha életemben nem ragoztam a Schultheisseket. Ez a rendhagyóság azonban emlékezetemben maradt, és nyilván azért minden olyan embert, akit Sultejsznek vagy Soltésznek hívtak rendhagyó, szabálysértő, talán még kissé anarchista hajlandóságúnak is képzeltem. Talán a saját szabálytalan viselkedésem miatt, hogy tudniillik én írok alá egy nevet, amelyet másnak kellene aláírnia, jutott az eszembe éppen ez a Sultejsz név. Amikor újra leértem a kapuhoz, az illetékes elvette a cédulát, megnézte az aláírást, és úgy bólintott, mint aki jól ismeri az aláíró elvtársat, és most már rendben van, mehetek. Három nappal később, ugyanott, lefelé menet már eleve aláírtam Sultejsz nevét. És a következő héten, amikor nem csak azt kérdezték, hová megyek, hanem azt is, kihez, rávágtam, hogy Sultejsz elvtárshoz. A cédulakiállító is bólintott, mintha ő is ismerné ezt az elvtársat. Odafönt a kiadóban azután elmeséltem, hogy én már jó két hete Sultejsz elvtárshoz járok. Ezen a szobában ülők jót nevettek. És akkor megszólalt a telefon. Egy mérges író volt a vonal másik végén, aki az iránt érdeklődött, miért nem olvasták el hosszú hetekkel ezelőtt leadott kéziratát. Az író olyan hangosan beszélt bele a kagylóba, hogy az egész szobában hallani lehetett. – Mondd meg neki, hogy Sultejsz elvtárs ül rajta – javasoltam. A többiek

nevettek, és a telefonáló lektor mondta is: – Egy kis türelmet kérnénk még, de egyelőre Sultejsz elvtársnál van, aki nagyon gondosan tanulmányozza. El se tudtuk képzelni, milyen következménye lesz ennek a játéknak. A folytatását csak sokkal később tudtam meg. Amikor én már elmentem, a nap folyamán, de még a következő napon is, az abban a szobában ülők minden panaszt Sultejszre hivatkozva hárítottak el. A következő héten pedig az írószövetség taggyűlésén egy író felszólalt, hogy abban a kiadóban van egy Sultejsz nevű elvtárs, aki húzza-halasztja a dolgokat. Szavaira többen is felkiáltottak, hogy az ő ügyük is Sultejsz miatt késlekedik. Javasolták tehát, hogy forduljanak fegyelmi javaslattal a felsőbb hatósághoz: vizsgálják ki Sultejsz ügyét. Hiszen lehetséges, hogy ő maga a befurakodott ellenség. A fegyelmi javaslatra a felsőbb hatóság személyzeti osztályán megállapították, hogy ilyen nevű elvtárs annál a kiadónál nincs státuszban. Sürgősen behívták az igazgatót, aki semmit sem tudott semmiről, csak azt hallotta, hogy egy bizonyos Sultejsz súlyos mulasztásokat követett el. – Ki ez a Sultejsz? – kérdezte összevont szemöldökkel a felsőbb hatóság előadója. Az igazgató nem merte azt mondani, hogy fogalma sincs. Egy igazgató nem vallhatja be, hogy nem mindent tud, ami a vállalatnál történik. A felsőbb hatóság szavaiból úgy gondolta, hogy ez valami külső ember, akit alkalmi lektori munkákkal bíznak meg. – Derék elvtárs, csak kissé lassú. – Akkor miért dolgoztatnak vele? És bizonyos, hogy lassú? Nem szabotázs, amit csinál? Ismeri személyesen az elvtárs? – Persze hogy ismerem… De helyes, hogy figyelmeztetnek az éberségre, majd utánanézek. – Aki nincs státusban, az ellen nem indíthat fegyelmit. Hanem, aki rendszeresen éppen ezt az izé… ezt a Sultejszt bízza meg munkával… Mi a másik neve ennek

a Sultejsznek? Az igazgatónak ijedtében először az Ödön név jutott az eszébe. De hozzátette, hogy talán nem szükséges azonnal fegyelmit indítani, mindenesetre erélyesen figyelmezteti azt, illetve azokat, akik Sultejsz Ödönnek munkát adnak, hogy most azután elég legyen. A kihallgatás ezzel ugyan véget ért, hanem az előadó később úgy gondolta, nem helyes, ha a megbeszélésnek nincs írásbeli nyoma. És két nap múlva a kiadóhoz megérkezett a leirat, amelyben a felsőbb hatóság utasítja a vállalatot, hogy Sultejsznek semmiféle külső munkát ne adjanak. Addigra az igazgató már összehívta a lektori értekezletet, szigorú hangon tette fel a kérdést, ki az a Sultejsz, és igen meghökkent, amikor önkéntelen, de általános nevetés tört ki. Így tudta meg, hogy Sultejsz nincs. Bosszankodni szeretett volna, de nem tudta megállni, hogy a történet hallatára el ne nevesse magát, és mire a felső hatóság leirata megérkezett, nyugodt szívvel írt vissza, hogy Sultejsz Ödöntől még azokat a munkákat is visszavették, amelyeket már előzőleg kiadtak neki, most tehát már egyetlen kézirat sincs nála. A történet azonban még nem ért véget, mert ahol akta van, ott biztosított a hivatali halhatatlanság. Néhány évvel később, az ötvenes évek vége felé, amikor már nem volt kapucédula sem, a felső hatóság előadóját fegyelmi úton eltávolították, mint önkényeskedő dogmatikust, és lelkiismeretes utóda évekre visszamenőleg átnézte az előd intézkedéseit, hogy jóvá tegye az elkövetett igazságtalanságokat. Így bukkant arra a leiratra, amely megtiltja, hogy Sultejsz Ödönnek bárminemű munkát adjanak; és mellette az arra érkező válasz, amely szerint a már kiadott munkákat is visszavették tőle. Az új előadót elfogta a részvét a szerencsétlen értelmiségi iránt, akit még a kiadói külső munkáktól is eltiltottak. Tekintettel arra, hogy az eredeti fegyelmi javaslatot a közben politikailag gyanússá vált Írószövetség küldötte a hatóságnak, eleve gyanússá vált, hogy Sultejsz csakis valami derék, lelkiismeretes elvtárs lehet. Az előadó tehát felhívta telefonon a kiadó igazgatóját. Hanem az már régóta más igazgató volt, és fogalma sem volt az egykori Sultejsz-ügyről. Az előadó szavai alapján maga is nagyon megsajnálta Sultejsz Ödönt, és megígérte, hogy ha rászorul, azonnal megfelelő munkákat ad neki, sőt esetleg státusba is veszi.

Csak éppen nem tudta, ki az a Sultejsz Ödön. Összehívta hát a szerkesztőket, és megkérdezte, ki emlékszik erre az ügyre. Volt, aki a név hallatára megint felnevetett. Ő emlékezett még a históriára, és elmondotta, hogy Sultejszt valójában én találtam ki. Az igazgató a fejét vakarta. Ezt sehogyan sem közölheti a jóindulatú új előadóval: nem teheti nevetségessé jóindulatát. De minthogy engem történetesen valahonnét személyesen ismert, felhívott telefonon, és elmondta, milyen következményekkel járt végzetes tréfám. – Hát most mit csináljak? – Mondd meg, hogy utánanéztél, és kiderült, hogy Sultejsz 1956-ban disszidált – javasoltam. – Lehetetlen. Odafent úgy tudják, hogy ez egy derék ember. Derék ember nem disszidálhatott. – Akkor mondd, hogy éhen halt, mert nem kapott munkát tőletek. – Ez túlzás. – Miért? Egészen bizonyos, hogy az utóbbi öt évben valahol Magyarországon meghalt egy Sultejsz nevű ember. Még halálozási anyakönyvi kivonatot is szerezhetsz. Hívd fel a Rákoskeresztúri temetőt, ott nyilvántartják a halottakat… – De nekem nem elég, hogy Sultejsz… Nekem még az is kell, hogy Ödön legyen. – Legföljebb azt mondjátok, hogy Ödön volt a művészneve… ha az derülne ki, hogy a halott Samu volt, vagy Vendel. Az igazgató végül is megfogadta tanácsomat. Felhívta a temetőt. És szerencséje volt. Még 1955-ben meghalt egy Sultejsz Ödön nevű budapesti lakos. Igaz, hogy 87 éves volt és nyugalmazott látszerész, de így magas kora és másféle eredeti foglalkozása még azt is hitelesítette, hogy annak idején miért dolgozott olyan lassan. Ezzel lezárult Sultejsz története. Irataihoz hozzáfűzték halotti bizonyítványát. Én ugyan javasoltam, hogy 1968-ban, szegény néhai Sultejsz Ödön születésének századik évfordulóján a vállalat emlékezzék meg róla, és virágozza fel sírját, hiszen olyan munkatárs volt, akivel a személyi kultusz korában méltatlanul

bántak – de ezt a javaslatomat már nem fogadták el, mondván, felejtsük el az egész történetet. Én azonban ezennel mégis felidéztem, mint a kapucédulák korának dokumentumát.

JÓNÁS, A SZEMÉLYGÉPKOCSI

1956 végső hónapjait igen rossz lelkiállapotban vészeltem át. Nem értettem, mi történik körülöttem; néha úgy éreztem, hogy oly gondosan harmonikusnak felépített világnézetem romokban hever; még csak azt sem tekintettem át, ki kinek az ellenfele, és ha egyáltalán tennék valamit, hol is lenne a helyem. Ezért semmit sem tettem, annál többet ittam. A szeszes italokat mindig is kedveltem, de azelőtt sohase léptem túl a mértéket, s minthogy szervezetem jól bírja az ivást, diákkorom óta sem történt meg, hogy akárcsak a spiccnek nevezett könnyű mámorig eljussak. Nem is volt szükségem rá, sokkal könnyebben kerülök mámoros állapotba szerelemtől, szépségélménytől, feladattudattól. Egy-két kupica pálinkaféle inkább csak ezeket a lelki delíriumokat fokozza. Ötvenhatban azonban nem ez volt a helyzet. Életemben először menekülni szerettem volna az öntudattól. Ez ugyan sohase sikerült, éppen azért, mert idegrendszerem szívósan ellenáll az alkoholhatásnak, de azért kellő deci szilvórium legalább a világ nemértésének és a valamit tenni kéne felelősségtudatának kínzó érzéseit oldotta. November végén és az az utáni hetekben eljutottam a napi két liter szilvapálinkáig is. Feleségem aggodalommal figyelte nyomott kedélyemet is, szenvedélyhez közeledő nagyivásaimat is. És ha kora tavasztól kezdve magam is túlzásnak tartottam már a mértéktelen búfelejtést, félliter pálinka alatt egy nap sem adtam. Ilyenkor a házastársnak kell erélyesnek lennie. És feleségem, aki az élet mindennapjaiban mindig rám bízza magát, és tőlem várja dolgaink irányítását, a történelem és benne magántörténelmünk válságos pillanataiban egyszerre jobban tudja nálam a teendőt, és rendelkezni kezd. Így történt 1957 tavaszán is, amikor kijelentette: – Most pedig megtanulsz autót vezetni, azután azonnal veszünk egy kocsit. Ez az autóvásárlás mindaddig fel sem merült terveink közt. Én igazán nem vagyok műszaki típusú ember, és nemegyszer mondtam, hogy nem ülnék olyan autóba, amelyet én vezetek. De az is igaz, hogy aligha van olyan ép érzékű férfiember, aki titokban ne szeretne egy kicsit autóst játszani. Ezért olyan kedves szórakozás kisfiú korunkban a városligeti Dodgem, amelyen az ifjú lélek az autóvezetés illúzióját élheti. Feleségemnek azonban tulajdonképpen nem is az

autózás volt a célja, hanem az, hogy én hagyjam abba az ivást. Jól ismer – ki is ismerhetne jobban? –, tudja, hogy nemcsak fegyelmezett, de már-már kényszeresen szabálykedvelő állampolgár vagyok. Ha az a közlekedési szabályzat, amelyet rövidítve Kresznek becéznek, kimondja, hogy autóvezetőnek nem szabad innia, akkor ezt a szabályt én titokban sem fogom megszegni. Vagy nem vezetek, vagy nem iszom. A vezetés megtanulásához pedig azonnal kedvem támadt. Különben is szeretek tanulni. Bármit. Sőt, ama ritkább emberfajtához tartozom, amely vizsgázni is szeret. Ez amolyan szerepjátszás, öntetszelgés. Az egyetemen is mindig jó vizsgázó voltam. Nemcsak azért, mert általában tudtam az anyagot; ha nem voltam eléggé felkészülve, akkor is nemegyszer az indokoltnál jobb eredményt értem el vizsgakedvemmel és beszédrutinommal. Hiszen azóta is gyakori gyönyörűségem, ha nyilvánosan, nagyközönség előtt valamit elmagyarázhatok. Ezért vagyok használható ismeretterjesztő. Most végre megint vizsgázhattam egy kicsit: autóvezetésből. Már másnap jelentkeztem a tanfolyamra, és rövid heteken belül el is kezdtem tanulni, előbb a gépkocsivezetés elméleti tudnivalóit, majd hamarosan a gyakorlatot. A Kresz nem volt probléma a számomra. Jogász vagyok, bármilyen jogszabályt hamar át tudok tekinteni, és könnyen megjegyzem a megjegyeznivalóit. Annál meghökkentőbb volt az autógéptan. Én soha még műszaki tárggyal nem találkoztam. Egy műszaki rajzon nem látom a látnivalót. A kérdés-feleletek formájában írt jegyzet olyan volt a számomra, mintha afgánul fogalmazták volna. A gyakorlati vezetés harmadik vagy negyedik alkalmakor pedig mesterem fejcsóválva mondta: – Jaj, doktor, doktor, maga soha életében nem lesz gépkocsivezető. Én azonban nem lankadtam. És amikor az elméleti vizsga közeledett, és úgy láttam, még mindig semmit sem értek az autó szerkezetéből, a számomra egyszerűbb megoldást választottam: három este szórul szóra megtanultam a géptani jegyzetet, akárcsak egy elbeszélő költeményt. Könnyen tanulok meg akár merőben érthetetlen szöveget is, ez sokkal egyszerűbb a számomra, mint egy egyszerűbb matematikai levezetést megérteni. Hajdan a gimnáziumban képtelen voltam megtanulni, hogyan is jön ki a másodfokú egyenlet képlete, és a legegyszerűbb számtandolgozat példái elképzelhetetlen megoldású titokként meredtek elébem, miközben rövid órák alatt százával tudtam megtanulni latin vagy görög verssorokat, vagy akár oldalnyi prózai szöveget. Most a számtan- és

fizikaórák rejtelmeként magasodott elém a géptan, de kifogtam rajta a magyarés latinórák módszerével: bevágtam szó szerint, anélkül hogy érteném. Azután elkövetkezett a vizsga. Kreszből könnyeden kaptam meg a kitűnőt. A vizsgáztató ezredes mosolyogva kérdezte is: – Ugye, az elvtárs jogász? – Persze. – Úgy is hangzott a felelete. Ha fele ennyire tudja a géptant… De én tizedannyira se tudtam. Hanem azt szó szerint. Két mérnök ült egymás mellett, ezek kérdezték a műszaki tudnivalókat. Az első kérdésre betéve elmondottam, ami a jegyzetben van. Elbámulva néztek rám. Talán azért, mert kissé még skandáltam is a számomra érthetetlen szöveget. Azután az egyik megkérdezte, hogy melyek a főtengely részei. Ilyen kérdés nem volt a jegyzetben. Mondottam is, hogy nincs ilyen tétel. Meglepetten kezdtek lapozgatni az előttük fekvő sokszorosított jegyzetben. Rá is bukkantak, hogy ott nem ezekkel a szavakkal szerepel a kérdés, hanem úgy hogy a „csappantyús” tengely részei. Most így kérdezték, én így már tudtam szó szerint a választ. Gyanakodva néztek rám. Már kezdett gyanús lenni nekik, hogy egy szót sem értek az egészből. Az egyik szándékosan rákérdezett egy olyan tételre, amelyről tudta, hogy a válaszban csúnya sajtóhiba van: karburátor helyett kalkulátort gépeltek. Én persze bemondtam a kalkulátort. Erre mind a ketten elnevették magukat. Az egyik nézte az irataimat, abból állapította meg, ki és mi vagyok. Derűsen kérdezte: – Mondja csak, professzor úr, maga egy kukkot sem ért ebből? – Egy árva kukkot sem, de kérdezhetnek – megtanultam. – Tudja mi az a kalkulátor? – Hát ha ember, akkor kiszámít valamit, ha gépalkatrész, akkor nem tudom, mit csinál, de ez nincs is benne a jegyzetben. – Ez ugyanis sajtóhiba. Nem kalkulátor, hanem karburátor.

– „Karburátor, azaz porlasztó” – idéztem a jegyzet megfelelő helyét, és mondtam a definíciót. – Mit tanít maga, professzor úr? Tudtam, hogy most el kell képesztenem őket. Nem elég egyszerűen azt mondani, hogy jogelméletet. Ezt mondtam tehát: – Jurisprudentiát és a jogelméletek filozófiai vonatkozásait. – Szent Isten! Az mi? – kérdezte a másik mérnök. Mire én: – Hát az olyan, mint a kalkulátor viszonya a karburátorhoz. Ezen elnevették magukat, és megadták a közepest. Így a kitűnő Kresz és a közepes géptan együtt elég jó elméleti eredményt adott. Most már csak gyakorlatból kellett levizsgáznom. Mesteremtől vettem még vagy tíz különórát is, most már bízott bennem, hogy talán sikerül a vizsga. Szerencsére egy jó kedélyű öreg szaki vizsgáztatott, aki közbe-közbe ilyeneket mondott: – Nagy mazsola az úr, de bizonyára derék elvtárs. És amikor végül sikerült farolva a járda széléhez vezetnem a kocsit, megkérdezte: – Mi az elvtárs foglalkozása? – Jogász, tanár meg efféle. – Akkor átengedem. – Miért? Ha nem ez volnék? – Ha műszaki ember volna, sajnálnám az életét. De hát egy-két jogásszal több vagy kevesebb… – És legyintett. Nekem tehát volt egy jogosítványom személygépkocsi-vezetéshez. Most már meg is kell tanulni vezetni. Autós barátaim azt ajánlották, hogy ne vegyek azonnal új kocsit, mert az első autót könnyen összetöri az ember. Menjek ki a

lepratelepre, azaz a használtkocsi-vásárba, és vegyek jó erős régiséget. Egy szerelőismerőssel el is mentem, és igen olcsón vásároltam egy első világháború után nem sokkal később készült bárkát, amelyet kalapáccsal sem lehet szétverni, ha ment, folyton zörgött, de mégis ment. Amikor a feleségem meglátta, azonnal elkeresztelte Jónásnak. Rajta is ragadt ez a név. Nagyon hálás vagyok Jónásnak: tőle tanultam meg autót vezetni. Beleültem, feleségem halálmegvető bátorsággal mellém ült, hogy ha úgy adatik, együtt vesszünk. Én pedig irtózatos lassúsággal nekiindultam a balatoni országútnak. Reggeltől estig tartott, amíg Siófokra érkeztünk. Ott sikerült egy szobát kapnunk. Másnap reggel pedig elkezdtem fel-alá futkározni az országúton. Kipróbáltam valamennyi sebességet. A rükverccel – azaz a farolással – volt némi kis baj, ugyanis hátrálva Siófok mellett háromszor mentem neki ugyanannak a postaládának. A harmadik alkalomból a postaláda kidőlt, tehát többé nem volt útban. A fordulás sem ment könnyen. Egy ízben egészen Szántódig mentem, mert ott körbe lehet visszafordulni. Egy hét múlva mégis jól-rosszul belejöttem a vezetésbe, akkor hazaindultunk, és most már csak félnap volt Siófoktól Budapestig. A nehézségek azonban csak ekkor kezdődtek. Az országúton már csak-csak ment a vezetés, de a városi forgalomban az izzadság vert ki minden utcasaroknál. Kezdtem nem szeretni Jónást. Az is bosszantott, hogy miatta nem ihatom. Ezért hát minden alkalmat megragadtam, hogy megszökjem tőle. Ha reggel azonnal nem indult be, nem kezdtem el kurblizni (Jónás ugyanis még régi fajta, kurblis autó volt), hanem faképnél hagytam, és villamoson vagy autóbuszon mentem el, mint azelőtt, amikor még gyalogos ember voltam. Máskor reggel csak azért is felhajtottam egy pohárka pálinkát, hogy most már ne is ülhessek volánhoz. Mert fegyelmezett ember vagyok: vagy iszom, vagy vezetek… De valójában már vége volt az ivások korszakának. Már inkább csak Jónás bosszantására ittam egy-két kupicányit, azt is egyre ritkábban. És igazán csak akkor ízlett az ital, ha tudtam, hogy aznap már nem kell kocsiba ülnöm. Mindmáig meg is maradt ez a szokásom: este, ha bizonyosan nem megyek már el hazulról, akkor iszom valamit… de már nem rumot vagy pálinkát, hanem igazi jó italt: konyakot vagy whiskyt, és abból sem sokat. Jónás leszoktatott. De azért még hónapokig tartott, amíg rájöttem a vezetés jó ízére, amíg kisfiúkori Dodgemmé vált az autózás mindennapi élménye. Jó ideig még verejtékeztem közben, és kínlódva figyeltem a táblákat, a gyalogjárókat, a többi autókat… és rettegtem az autóbuszoktól meg a teherautóktól. És mindez egyetlen csapásra

szűnt meg nyár végén. Ezen a nyár végi napon a feleségemmel kirándultunk a Duna-kanyarba. A visegrádi hajókikötőnél ebédeltünk. Utána visszaigyekezve feleségem elbotlott, leesett a teraszról vezető lépcsőn, és nem tudott lábra állni. Hamarosan előkerült egy orvos, aki azt mondotta, hogy alighanem sarokcsonttörés, de ezt azonnal meg kellene röntgenezni, és ha valóban törés, gyorsan gipszbe kell tenni, hogy nagyobb baj ne legyen belőle. Induljak tehát azonnal haza, egyenest a baleseti kórházba. Erre én elfelejtettem, hogy kezdő autóvezető vagyok. Feleségemet több készséges kar segítségével felsegítettem az ülésre, beindítottam, és Jónás száguldani kezdett. Mintha világéletemben autót vezettem volna: nem éreztem semmi félelmet, csak azt tudtam, hogy nagyon gyorsan ott kell lennünk a baleseti kórházban. Egymás után előztem az úton haladó autókat, pedig soha azelőtt nem mertem előzni. Még csak nem is volt veszélyérzésem: hajtott az aggodalom. És közben folyton Goethe Erlkönig-je járt a fejemben, az a közismert apa, aki lovon vágtatva viszi beteg fiát. Még skandáltam is a német sorokat:

Wer reitet so spät durch Nacht und Wind? Er ist der Vater mit seinem Kind…

És egyszeriben már ott is voltunk Budapesten, a kórház előtt. Észre sem vettem, mikor futottam az utcákban. Már tudtam az utcákon is vezetni. Feleségemnek valóban saroktörése volt. Hosszas betegség, de nem volt veszedelmes: kellő időben érkeztem meg vele. Neki ott kellett még maradnia néhány napig a kórházban. Én siettem haza, hogy megnyugtassam a gyerekeket. Mire az utcára értem, és beültem az autóba, tudtam, hogy ezen az úton tanultam meg igazán vezetni. Most már nem kellett verejtékeznem: Jónás magától ment haza. Most már nem is volt szükség Jónásra. Most már vehetek egy igazi kocsit. Mire feleségem felgyógyult a lábtörésből, megvolt az új autó. Azóta már a negyediket nyűvöm, hiszen ennek a történetnek idestova tizenöt esztendeje.

Azóta életformám az autó. Már a szerkezetét is értem. Kisebb hibáit magam is meg tudom javítani. Hiszen az embernek addig nincs műszaki érzéke, amíg nincs saját autója. Akkor ugyanúgy kifejlődik a műszaki érzék, mint ahogy elmarad a szeszes ital, már amennyiben az ember lelkiismeretes állampolgár. De Jónásnak, akármilyen ütött-kopott jószág volt, máig is hálás vagyok. Ő hozta rendbe ötvenhatban összezilálódott idegeimet, ő tanított meg vezetni, tőle kaptam, túl negyvenötödik évemen, egy addig nem ismert gyönyörűséget, amely azóta is hozzátartozik mindennapos életemhez.

EL ALAMEIN

Van a közelünkben egy mellékutcai kisvendéglő. Néha vasárnap ott ebédelünk, de olykor hétköznap este is, vacsora után a feleségemmel lemegyünk egy kupica konyakra. Nagyjából ismerjük a törzsvendégeket, a minden esti ott üldögélőket. Megtörténik, hogy egy ilyen ismerős az asztalunkhoz ül, vagy mi ülünk az ő asztalához. Az ilyen alkalom adta kocsmai beszélgetés is hozzátartozik az élet megszokott apró mozzanataihoz. A hatvanas évek elején játszott ott egy magányos zongorista, aki halk zenével, rendszerint szöveget is dúdolva a dallamhoz, szórakoztatta a közönséget. Afféle kikopott éjszakai alak volt, aki még az első világháború előtti kuplékat, századforduló korabeli ősslágereket tudott, olyanokat is, amelyek két emberöltővel korábban sikamlósaknak, a mi időnkben már komikusan naivnak hatottak. Egyébként hosszú termetű, nagyon sovány, nagy fülű, nagy orrú férfi volt a muzsikus; felettébb szerette a fröccsöt, egy kissé mindig mámorosnak hatott a zongorája mellett; néhány évig jellegzetes alkotóeleme volt a kisvendéglő esti hangulatának. Egy este vacsora után feleségemmel ismét kedvet kaptunk a kupica konyakra és a zongorás kisvendéglő hangulatára. Lementünk. Az egyik asztalnál ott ült Puskás Gábor, régi ismerősünk, akkoriban a kisvendéglő egyik állandó esti vendége. Puskás író, újságíró, azaz, olyan újságíró, akiben állandóan megvan a lehetőség, hogy akár jelentékeny irodalmi művet is létrehozzon; tehetsége, élményei, képzelőereje akkor is íróvá teszik, ha éppen nem is ír. De rendszeresen nem is szokott írni. Talán az újságírói robot fárasztja ki, talán valami eredendő lustaság. Ha nagy ritkán nekidurálja magát, és gyötrődő lassúsággal megír egy novellát, akkor az irodalmi közvélemény rendszerint megállapítja, hogy kitűnő, és milyen kár, hogy ilyen ritkán születnek Puskás-művek. Legtöbb novelláját inkább elmeséli, elábrándozza, vagy ha bele is kezd megírásukba, valami csinált okból abbahagyja. Hol arra hivatkozik, hogy nincs ideje, hol arra, hogy a felesége miatt nem tud írni, ha meg éppen nincs felesége, akkor a magányt teszi felelőssé. Négy vagy öt feleséget fogyasztott eddig; két-két házassága közben esténként ott ül a kisvendéglőben, és vacsorától zárásig megissza a maga fél tucat kisfröccsét. Ha ismerős jön, azzal beszélget, leginkább élete kalandjairól regél. Érdekes novelláinak is ezek a személyes emlékek a tárgyai. Bejárta a fél

világot. A háború előtt külföldre ment egyetemre, ahol nem lehet tudni, mit tanult, annyi bizonyos, hogy régészettől atomfizikáig jártas a legkülönbözőbb tudományágakban. Ha hinni lehet neki, ugyanolyan szerelmi sikerei voltak a pampákon, mint a sivatagokban, Párizs múzeumait ugyanolyan jól ismeri, mint a Földközi-tenger vidékének akváriumait. De legtöbbször háborús viszontagságairól beszél. A háború kezdetén beállt az angol hadseregbe, hogy harcoljon a fasiszták ellen. Így került Montgomery tábornagy hadseregével Afrikába. Szaharián őrmesterségig vitte, részt vett a nagy ütközetekben El Alameinnél és Tobruknál. Ők verték meg Rommel félelmetes hírű hadseregét. Mielőtt megismertem volna, már hallottam hírét, hogy van egy Puskás nevű magyar író-újságíró, aki részese a Rommel feletti diadalnak. Amikor, azt hiszem, 1948-ban, végre hazajött, valamelyik újság szerkesztőségében megismertem. Csodálkozva nézhettem a vézna kis emberre, és némi hitetlenség lehetett a hangomban, amikor a bemutatkozás után azt kérdeztem: – Te verted meg Rommelt? Mire ő vállat vont, és azt felelte: – Hát valakinek meg kellett vernie. Azóta, főleg ebben a kisvendéglőben, igen sok izgalmas részletet tudtam meg az afrikai háborúról, a szaharai katonák életéről, és főleg El Alameinről, ahol viszonylag hosszabb ideig is tartózkodott. Azóta is készül, hogy regényt vagy legalább kisregényt ír, a sivatagi angol hadsereg különböző alakjairól, de eddig csak néhány mozzanatot fogalmazott meg ritka novelláiban. Nos, ezen az estén is az ő asztalához ültünk. A zongorista halkan játszott, és dúdolt hozzá, előttünk ott állt az ital, valamiről már beszélgettünk, amikor kinyílt az ajtó, és egy négytagú társaság jött be: két nő, két férfi. Azonnal felfedezték, hogy egy sarokasztal üres, egyenest odaigyekeztek. Puskás összehúzott homlokkal nézte az egyik férfit: – Ezt az arcot én ismerem. Ezt az arcot én El Alameinnél láttam. Ez is ott volt. De ha ott volt, akkor ért arabul. A társaság még letelepedni készülődött. Az a férfi még nem ült le. Amikor a zongora egy pillanatra elhallgatott, Puskás egy arab mondatot mondott bele a levegőbe.

A sarokasztal mellett még álló férfi erre, mintha saját tengelye körül perdült volna meg, úgy fordult az asztalunk felé. Nézte Puskást, de láthatólag idegen volt számára az arca. Ő is mondott valamit arabul, Puskás válaszolt neki. Most már a kisvendéglő néhány asztalának minden vendége hol felénk, hol az újonnan jöttek felé nézett. A két arabul beszélő, úgy látszik, éppen hogy közölte egymással, hol szolgált a háborúban, azután megállapítva, hogy egyébként nem találkoztak, abbahagyták az arab társalgást. A zongora már újra régi slágert játszott. De a zene következő szünetében a másik asztal vendége elkezdett énekelni. Ismeretlen dallam volt. – Arab katonanóta – magyarázta Puskás. És azután ő is belekapcsolódott az énekbe. A zongorista pedig belevágott a hangszerbe, és kísérni kezdte. Tudta a dallamot, sőt amikor a nóta elhallgatott, ő tovább játszott. A két Afrikát járt férfi most már a muzsikusra nézett kérdő csodálkozással. Az pedig, befejezve a zenét, kitárt tenyerekkel, egész testében kérdőjellé válva fordult vendégeihez: – Hát mit gondolnak, uraim, én hol voltam akkoriban? Hol is lehetett „akkoriban” három pesti fiú? Még jobb eset volt, ha El Alameinnél. Mert ott az ember mégis a saját ellensége ellen harcolt.

DUPLA HALEF FIA

Néhány évvel ezelőtt Brüsszelben jártam. Utam ugyan Bruges és Gand felé vezetett tovább, de közben akadt egy szívélyes autó, mely hajlandó volt elvinni Antwerpenbe és estefelé visszahozni. Az ilyen alkalmat nem lehet elszalasztani: hirtelenében nagyon kíváncsi lettem a Schelde-torkolat nagy kikötővárosára, ahol már a mesebeli Lohengrin is megfordult, hogy megmentse Brabanti Elzát, majd hamarosan ott is hagyta, mivelhogy a szép leányzó kelleténél jobban érdeklődött megmentője kiléte iránt, örök példázatot adva arra az igazságra, hogy a nők ne nagyon kíváncsiskodjanak, mert akkor a fiú hív egy hattyút, és otthagyja a nőt. No, de hát elsősorban mégsem Lohengrin miatt mentem el Antwerpenbe, hanem mert látni akartam a gótikus dómot, a gótikus polgárházakat, a kikötőt, és már eleve elhatároztam, hogy megnézem, milyen is lehet egy valódi kikötői kocsma, amilyenről az ember jórészt a Howardregényekből nyer bizonytalan hitelű értesüléseket. Persze hogy legelőbb a nagy tornyú, csúcsíves székesegyházba mentem, és emlékezetembe fényképeztem a látni- és megjegyeznivalókat. Azután a téren váltogatott nyelven érdeklődve – mivelhogy flamandul egy szót sem tudtam – megértettem, merre vezet az út a kikötő felé, elindultam az ismeretlen utcákon. Kellemes tavaszi késő délelőtt volt, úgy emlékszem, májusban jártunk. A levegő mind vízszagúbb lett. Azután egyszerre előbukkant a kikötő. Ez nem tengerpart, a tenger innét még messze van, de a széles és mély torkolatban idáig tudnak feljönni a tengeri hajók. Kémények, árbocok, rakodóparti nyüzsgés, ismeretlen nyelvű ordítozások és igen vegyes illatok együtt kényszerítették az érzékszervekbe a kikötő fény-, hang- és szagképét. Most már csak az a howardi kocsma hiányzott. Azt sem kellett sokáig keresni, mert a közelben több is volt belőle. Kiválasztottam a leggyanúsabb külleműt: pincehelyiség volt, nyikorgó lépcsőn kellett lefelé menni. Odalent ivópult, mögötte magas állványon az innivalók, a pult és a polc közt borostás képű, csattanó piros kövérségű kocsmáros, akit mintha ismertem volna egy Brueghel-képről. Asztal sehol. Flamand talponálló, amelyben jó néhány régi flamand festményt idéző férfi talpon állva itta a magáét.

Odamentem a pulthoz, és habár flamandul még mindig nem tudtam, a kocsmáros nem érthette félre szándékomat, amikor ujjal mutattam a fehér rumot tartalmazó palackra. Én ugyan nem szeretem azt a torokkaparó fehér matrózrumot, de itt ezt éreztem stílszerűnek. A kocsmáros töltött, én pedig tenyeremre téve néhány pénzdarabot, némán javasoltam, hogy vegye ki az ellenértékét. Persze, fogalmam sincs, hogy mennyire csapta be az idegent, de az ilyen ráfizetéseket az utazó már belekalkulálja, ha szántszándékkal gyanús helyre lép. Akkor odafent, a kocsmaajtó előtt, autó állt meg, és kilépett belőle egy pesti írófőszerkesztő, a gyermekkor óta jó barátom, akivel már nemegyszer összefutottam a világ különböző táján, lévén még nálam is szenvedélyesebb utazgató. Örömmel öleltük át egymást. Kiderült, hogy ő is éppen Brüsszelben van, ő is csak néhány órára jött át Antwerpenbe, és persze hogy az ő útja is egy ilyen Howard-kocsmához vezetett. De a matrózrumhoz nem volt lelkiereje, megelégedett egy pohár sörrel. Felajánlotta, hogy elvisz Brüsszelbe, de mondtam, hogy én még maradok, van itt még néznivaló, egyébként is délután várnak rám a Dóm téren, estére érek vissza Brüsszelbe. Megbeszéltük tehát, hogy vacsorakor találkozunk a Grand place valamelyik kisvendéglőjében. Barátom ezzel ment is tovább, én pedig újra a csíkos-borostások felé fordultam; jól láttam, hogy azok ugyancsak meresztik szemüket-fülüket a számukra idegen magyar beszélgetésre. Hanem amint egyedül maradtam, a leggyanúsabb alak – göndör ősz hajú, torzonborz, nagy izmú férfi, felettébb piszkos trikóban – odalépett hozzám, és a legpestibb magyarsággal kérdezte: – Pajtás, te magyar vagy? – Persze hogy az vagyok – mondtam merőben fölöslegesen, hiszen ki más beszélgetne magyarul egy antwerpeni matrózkocsmában. Erre azonban a honfitárs előbb megveregette a vállamat, azután szó szerint ezt mondta: – Akkor visszaadom az órádat. – És a zsebéből elővette akkor hordott zsebórámat, amely az én zsebemben volt még akkor, amikor beléptem a kocsmába. Nagyon ügyes tolvaj volt. Azt sem vettem észre, hogy előbb a közelemben lett volna. Még megköszönni sem értem rá, ő már magyarázta is nagylelkűségét:

– Külföldön az ember nem szajrézik otthoniaktól. De máskor gombold le az órazsebedet, mert más nem adja vissza. Nekem pedig hálából fizess egy pofa rumot. – És már intett is a kocsmárosnak. Az töltött. Én örömmel fizettem. Olcsón úsztam meg. És érdekelt is a zsebmetsző honfitárs. Minthogy már benne voltunk a tegeződésben, a koccintás után én is tegeztem őt: – Ötvenhatban jöttél ki? – Keresztanyád bal fülét! Vén ló vagyok én már ahhoz, még a békebeli világháborúban, tizennyolcban kerültem olasz fogságba, onnét Franciaországba, és csak most, a mostani háborúban ide. – Azóta nem voltál otthon? – Nem én. Nincs nekem otthon senkim. – És hogyan éltél, miből éltél eddig? Vállát vonogatta: – Egy kis meló, egy kis szajré. Értek én mindenhez. Láthattad, hogy nem vagyok ügyetlen. Negyven év alatt összesen csak háromszor voltam hűvösön. Ez a „hűvösön” nyelvileg igazolta szavait. Manapság inkább azt mondanák, hogy „sitten” vagy „lebukva” – ez a „hűvösön” még a háború előtti pesti alvilág nyelvi rétegéhez tartozik. – De milyen jól beszélsz még mindig magyarul, nem érezni, hogy ilyen régóta vagy távol. Mosolygott: – Hát hol nincs együtt az ember magyarokkal? Mindenütt akad angyalföldi vagy csikágói haver. Érdekelt a honfitárs, hát kértem még két pohárka rumot. Most már ő kérdezte meg tőlem, hogy miféle vagyok, mit keresek Belgiumban. Amikor megtudta, hogy tanárféle volnék, elismerően bólintott: – Akkor te tanult ember vagy, akkor te tudod, ki volt az én apám. Mert nem

akármilyen családból szaladtam. Az én apám Dupla Halef volt. Vallomása meghökkentett. Nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs, ki volt Dupla Halef, hiszen akkor többé nem tekintene tanult embernek. Ezért csodálkozó hangon válaszoltam: – Ne mondd! Te Dupla Halef fia vagy. – Az bizony! És ha a szegény fater élt volna még, akkor a régi háború után bizonyára hazamegyek, hogy ott folytassam, ahol elhagytam. De hát amikor tizenhatban engem is elvittek, egyenest a Doberdóra, még csak tizennyolc éves voltam, az öreg akkor nemrégen halt meg. Hiszen tudod, nem akárhogyan halt meg szegény. A mutter rég nem élt már. Minek mentem volna haza? Valaki a többi gyanús közül torokhangú flamand nyelven odaszólt, mire ő ugyanolyan torokhangú flamand nyelven magyarázott neki valamit, nyilván, hogy honfitársára talált. De azután már búcsúzott is, úgy látszik, mennie kellett: várta a meló vagy a szajré. Azóta gyakran gondoltam erre a találkozásra anélkül, hogy tudtam volna, ki is lehetett az a Dupla Halef, akire oly büszke volt idegenbe szakadt alvilági gyermeke. A múltkoriban azonban egy nagyon öreg ember valakit így jellemzett: – Olyan gyors kezű, mint maga Dupla Halef. Izgatottan csaptam rá: – Ki volt az a Dupla Halef? – Maguk már nem tudják – emlékezett a nagyon öreg ember. – A századforduló táján ő volt a legveszélyesebb angyalföldi bicskás. Mindig egyszerre két késsel szúrt, ezért ragadt rá a Dupla Halef név, nem is tudom, mi volt az igazi neve, mindig csak Dupla Halefnek emlegették. És sohase tudták elfogni. Azt hiszem, már az első világháború idején történt, hogy a rendőrök felfedezték a búvóhelyét. De ő nem hagyta magát, előbb összevissza szurkált, hanem amikor már nem volt kiútja, egyszerre szúrta magába mind a két bicskáját, egyet a szívébe, egyet a tüdejébe. Azonnal meghalt. De hát akkor háború volt, hamar elfelejtették. Erre a felvilágosításra megint elém rémlett az a találkozás a híres bicskás fiával,

ott az antwerpeni matrózkocsmában. A külföldön megöregedett magyar vagány – pardon: apacs – igyekszik úgy élni, hogy az idegenek közt se hozzon szégyent apja emlékére, amelyet úgy őriz, mint nem is olyan régen még nem egy nagyúri család a hajdani rablólovag ős emlékezetét.

ŐSZINTESÉG

Ha az ember idegenben találkozik össze régi ismerőssel, olyan személyes ügyeket érintő beszélgetésre kerülhet sor, amilyet itthon eszükbe se jutna egymással végigbeszélni. Ilyen véletlen találkozás során ismertem meg Tapolcsányinétól Leningrádban válásuk történetét. Egy ízben, éppen június végén, a fehér éjszakák napjaiban jártam ÉszakEurópában. Előbb hivatalosan Stockholmban voltam néhány napig, onnét jöttem át repülőgépen Leningrádba, ahol már szoba várt a Jevropejszka szállodában. Úgy terveztem, hogy megvacsorázom, azután a világos éjszakában a Nyevszkij Proszpekten végigsétálok le egészen a Néváig, látni akartam Nagy Péter szobrát az oly jellegzetes éjszakai világosságban, majd onnét továbbmegyek a Palota térre, a világ egyik legszebb terére, amely engem mindig valami 18. században játszódó opera díszletére emlékeztet. Ezért a látványért akartam hazajövetelem előtt néhány napot Leningrádban tölteni. A Jevropejszka éttermében éppen azt tervezgettem a francia nyelvű étlapból, hogy milyen jellegzetes orosz ételt ehetném, amikor a szomszéd asztaltól meglepett női hang szólított nevemen: – Valló Bonifác! Hát te hogy kerülsz ide? – Tapolcsányi Magda! Ő is egyedül ült az asztalnál. Úgy megörültünk egymásnak, hogy átöleltük és megcsókoltuk egymást. Én azonnal átültem hozzá. Talán húsz éve sem találkoztunk. De alig változott. Mondtam is: – Te Magda, még mindig ugyanolyan szép vagy. Nevetett: – Ne bolondozz, Bonifác, közeledem az ötvenhez. Már majdnem egy éve nagymama vagyok… De te sem változtál sokat. Egy kicsit őszebb vagy… talán egy kicsit kövérebb is…

– No persze, egy-két év és én a hatvanadiknál tartok. De te mit csinálsz Leningrádban? Mert én azért jöttem, hogy fehér éjszakát nézzek, de ez nekem szenvedélyem. Neked bizonyára dolgod van itt. – Igen. Külkereskedelem… Eszembe jutott, hogy ezt hallottam is: Magda, még mielőtt elvált Tapolcsányi Ottótól, valami külkereskedelmi vállalathoz került, és azóta is üzletkötő… Emlékeztem már, hogy annak idején is sok nyelvet tudott, és a nyugatiak mellé már azonnal a felszabadulás után elkezdett oroszul tanulni. – Erre a találkozásra inni kell – javasoltam. – És itt a vodka a stílszerű. Kértünk is étvágycsinálónak száz gramm vodkát két pohárkával. Koccintottunk az újratalálkozás örömére. Meglepett, mennyire nem változott. A haja nyilván festett, de jól festett: most is olyan puha-barna, mint húszegynéhány év előtt. Megőrizte kék szemének mosolyos üdeségét, arca finom ovális vonalát, és meg tudta őrizni – bizonyára nagy önfegyelemmel – alakja karcsúságát. Közeledik az ötvenhez. Ha nem ismerném olyan régóta, elhinném, hogy negyven sincs. Vajon miért vált el Ottótól? Vagy Ottó miért vált el tőle? Akkor – negyvenhét-negyvennyolcban – nagyon jó házasságnak látszott. Egyelőre azonban ő kérdezett. Feleségem, családom után. Meséltem is, hogy általában a feleségemmel szoktam utazgatni, de én most hivatalosan jártam Stockholmban, és ízlésem számára rossz mellékíze van, ha ilyen utakra az ember magával viszi a feleségét. Ez a leningrádi út pedig csak gyors kitérő hazautazás előtt. Gyermekeimről is elmondtam, hogy a nagyobbik fiú tavaly nősült, a kisebbik is vőlegény már, és ahogy a lányomat ismerem, az se fog sokáig otthonragadni. Ezeket a gyerekeket Magda még egész kicsi korukban ismerte, sőt a lányunkat talán már nem is ismerte, akkoriban született, amikor már nemigen jártunk össze Tapolcsányiékkal. Én is csak egész kislánykorából emlékszem az ő lányukra, Klárikára, aki már jó ideje férjnél lehet, hiszen az imént mondta Magda magáról, hogy nagymama. Érdeklődtem én is, miféle fiúhoz ment férjhez a lánya. Mosolygott:

– A vőmnek szakálla van és hosszú haja. Amikor először láttam, nagyon megijedtem tőle. Azután kiderült, hogy derék, szorgalmas elektromérnök. Nem látszik rajta. De ha látnád Klárikát a miniszoknyájával, srácosan rövid hajával, róla se hinnéd el, hogy matematikus. Mind a kettő a kibernetika bűvöletében él, csak az ízlésüket vették a hippi-huligán divattól. Még szülőknek is lelkesek, sőt gondosak is. De közben persze pukkasztóan balosak, a szülőket hol kispolgároknak, hol „frizsider-szocialisták”-nak titulálják, de azért örömmel elfogadták tőlem a frizsidert és a kétszobás öröklakásukat is Ottó vette nekik. Most már a nyelvem hegyén volt, hogy Ottó után érdeklődjem, csak még nem találtam meg a kellő pillanatot. Előbb meg kellett vacsoráznunk. És ez egy orosz nagyvendéglőben nem is rövid szórakozás. Mindig külföldön jövök rá, hogy mi idehaza milyen keveset eszünk. Franciák vagy oroszok között elképzelhetetlen az egy- vagy kétfogásos étkezés. Én pedig konyhai kultúrában szeretek ragaszkodni a helyi szokásokhoz. Magda megfogadta étlap-tanácsaimat, és bőséges orosz vacsorát ettünk tejfeles uborkával, káposztás leveskölteménnyel, tengeri hallal, keleties édességgel, mindehhez grúz borral. Közben – mialatt mindenféléről csevegtünk – önkéntelenül is felidéztem magamnak, amit Tapolcsányiékról tudtam, de amire közel húsz éve nem is gondoltam. 1946 és 48 között elég magas rangú köztisztviselő voltam. Tanácsos címmel osztályvezetői állást töltöttem be. Ott volt a helyettesem Tapolcsányi Ottó. Kéthárom évvel lehet fiatalabb nálam, de már régebbi köztisztviselő volt. Azok voltak már a szülei és a nagyszülei is. Abból a jellegzetes hivatali nemesi világból származtak, amelyet valamikor dzsentrinek neveztek. Ottóban azonban jogász kora óta kibontakozott egy olyan társadalmi felelősségtudat, úgy is mondhatnám, hogy osztály-lelkifurdalás, amely a háború alatt nemcsak érzelmeiben, hanem magatartásában is balfelé vitte. Előbb katonaszökevény lett, majd tevékenyen részt vett az ellenállásban, embereket mentett. Le is bukott, halálra is ítélték, de sikerült megszöknie. A felszabaduláskor nagyon jó híre volt. Belépett a Parasztpártba, és a hajdani fogalmazó azonnal osztályvezető-helyettes lett. Én kerültem fölébe osztályvezetőnek. Én ugyan soha azelőtt nem voltam közhivatalnok, de mint a Magyar Kommunista Párt megbízottja kerültem oda, és az akkori koalíciós idők játékszabályai szerint annak az osztálynak kommunista vezetés alatt kellett működnie, a Parasztpárté egy másik osztály volt. A kisgazdáknak és a szociáldemokratáknak is megvolt a kijelölt osztályuk. Erre a bonyolult osztozkodásra már csak azok emlékeznek, akik hivatalban élték át az

1945 és 1948 közötti éveket. Ottóval azonnal összebarátkoztunk. Ő is jogászdoktor volt, őt is izgatta a jogfilozófia; ráadásul izgatottan érdeklődött a marxizmus iránt, én pedig abban az időben a tisztviselők átlagánál sokkal járatosabb voltam Marx és Engels szövegeiben, és a tanulás lelkesedésével olvastam Lenin és Sztálin műveit. Tapolcsányi tanulni akart tőlem, én mindig is szerettem tanítani. Ő is éppen akkoriban volt fiatal házas. Feleségem is hamarosan összebarátkozott az ő feleségével; közös alap volt a számukra, hogy mind a ketten könnyen tanultak nyelveket, és jól tudtak több idegen nyelven is. Együtt kezdtek el már negyvenhatban oroszul is tanulni. Tapolcsányinét lánykorában Raul Magdának hívták; nem egyszer hangsúlyozottan mondotta, hogy ne essék tévedés, nem sváb, még csak nem is német származású: apai elődei valamikor régen Dániából kerültek Magyarországra. Én akkoriban Hamlet unokahúgának neveztem. Azt hiszem, a feleségem egy egész kicsit még féltékeny is volt Magdára. Nem nagyon, annyira nem, hogy bármivel is gyanúsítana bennünket, de úgy vélte, hogy barátnőnk karcsú alakja, finom vonalú arca, bujkáló mosolya valamivel jobban tetszik nekem, mint ahogy ő szeretné. Nem is tagadtam. Amennyire irtóznám minden féltékenységi jelenettől, amit az emberi méltóság sérelmének érzek, annyira szeretem, ha a feleségem egy egészen kicsit féltékeny; olyan kis mértékben, ami még nem megy a derű rovására. De egy egészen kis féltékenység frissen tartja az érzelmeket. Manapság is hangsúlyozottan közlöm, ha egy nő tetszik nekem. Tapolcsányiékkal tehát igen jó barátságban voltunk. Talán én is közrejátszottam abban, hogy Ottó egyre jobban közeledett a marxizmushoz. 1947 végén átlépett a Kommunista Pártba. Én voltam az egyik ajánlója. Azután alig egy évvel később a felülvizsgálatnál kizárták a pártból mint osztályidegent. Jól emlékszem, nagyon megviselte, ő szíve szerint lépést akart tartani a történelemmel, de a történelem nem engedte. Állásában még megmaradt, de a barátságunk kezdett lazulni. Én ugyan igyekeztem magyarázni neki, hogy nincs végérvényes kizárás. Előbb-utóbb nyilvánvaló lesz, hogy közöttünk a helye. Tartani akartam a régi hangot, de ő húzódott el. Megbélyegzettnek hitte magát, és leste, vajon nem érzem-e én is ugyanazt. Bennem sem bízott, bezárkózott. Kevesebbet voltunk már hivatalon kívül együtt. 1949-ben pedig – nem tudom, miért – elbocsátották az állásából. Attól kezdve már csak két-háromszor voltunk egymásnál. Ottónak megvolt az ügyvédi vizsgája is, belépett egy ügyvédi munkaközösségbe. Magda pedig oroszul tanított egy középiskolában. Orosz tanárokra nagyon nagy szükség

volt, még egy kizárt párttag felesége is könnyen kapott állást. A barátság azonban megszakadt. Ha Ottóval valahol az utcán véletlenül összeakadtunk, örömmel üdvözöltük egymást, néha meg is álltunk, kérdezősködtünk egymás felől, kézcsókunkat küldtük egymás feleségének. De az ötvenes évek dereka óta valahogy nem is találkoztunk már véletlenül se. Csak hallottam felőle. Így tudom, hogy már 1956 novemberében belépett az újjászervezett pártba. Tehát hűséges kommunista maradt, aki várja az alkalmat, hogy hitet tehessen. Nem sokkal később egy nagyvállalat vezető ügyésze lett. Örültem a hírnek: tudtam, hogy nemcsak derék ember, hanem igen jó jogász is. Azóta olvastam, hogy tanácstag, magas kitüntetést is kapott. Tehát elkésetten mégis megjárja azt az utat, amelyen a felszabaduláskor elindult. De közben azt is hallottam, hogy az ötvenes évek végén elváltak. Akkor már úgy tíz éve nem voltunk barátságban, tehát el sem képzelhettem az okát. Ő talált valaki mást magának? Vagy Magda? De olyan hírt senki se mesélt, hogy akár az egyik, akár a másik újraházasodott volna. Most pedig, hogy így együtt vacsorázom egy leningrádi vendéglőben Magdával, egyre jobban érdekel, mi történt a két annyira összeillő, oly vonzó ember között. A fehér éjszakán talán ezt is meg lehet kérdezni. Javasoltam is vacsora végeztével, hogy most azután sétáljuk ki az evés-ivás fáradtságát. Menjünk végig a Nyevszkij Proszpekten a Néváig. Magda helyeselte. Ezek a fehér éjszakák Leningrádban olyanok, mint a népünnepségek. Mintha ilyenkor senki se feküdnék le: a világos ég alatt az utcákon hullámzik az embersokaság. Jókedvű fiatalok kurjongatnak. Az utcasarkokon fagylaltot árulnak. A leningrádiak télen is fagylaltot esznek; hát még nyáron! Ebben az éjszakai világosságban akár újságot lehet olvasni, de mégsem olyan, mint a nappali fény, inkább a színpadok megvilágítására emlékeztet, de látóhatár méretben. Az amúgy is látványosan gyönyörű város így még díszletszerűbb, mintha magunk is egy mozgalmas, sok statisztás darabban szerepelnénk. A Kazányi Szűz templomának széttáruló oszlopsorai pedig még nappal is azt a gondolatot keltik, hogy itt szabadtéri játékokat kellene játszani. Ez az elegáns építészálom templom korában is inkább szépségáhítatot kelthetett, mintsem vallásos elragadtatást; most, múzeum korában viszont vallásosabb képzelettársításokat ébreszt, mint a többi múzeum. Erről beszéltem Magdának is, megállva a Nyevszkijen, szemközt az oszlopsorral. Mosolyogva bólintott: – Ugyanolyan szenvedélyes népnevelő vagy, mint húsz évvel ezelőtt.

– Nem érzem az idő változását. Azt hiszem, felserdült korom óta azonos vagyok magammal. Sok újat tanultam és tanulok, sok mindent tapasztaltam… de semmiben sem érzem másnak magamat. Nem válaszolt, de láttam, hogy gondol valamire, amit meg szeretne kérdezni. Én is szerettem volna kérdezni. Valamelyikünk majd csak elkezdi. Belém karolt, úgy mentünk tovább. De mielőtt még a Néva partjáig értünk volna, befordultam jobb felé, hogy egyenest a Téli Palota elé érkezzünk. A folyó és Nagy Péter szobra ráér azután; szerettem volna előbb megállni a Palota téren, Sándor oszlopánál; az a legeslegdíszletszerűbb látvány. Amikor először láttam a Téli Palotát, az volt az első gondolatom, hogy olyan, mint egy Haydn-szimfónia. A téren is sokan voltak. Helybéliek és turisták vegyesen. Én Magdának Nagy Katalinról mondtam valamit, aki építtette, és Diderot-ról, aki egy ideig vendégként lakott a filozófiát és filozófusokat kedvelő cárasszonynál. A közelben, úgy látszik, meghallották a magyar szót: egy társaságból odalépett egy férfi, és megszólított: – Bocsánat, de úgy hallom, tetszik érteni hozzá. Ugye, ez barokk stílusban épült? – Így mondja a művészettörténet. De én inkább rokokónak mondanám. A rokokó is barokk, csak kecsesebb. Ebben az épületben mindig menüettet kellene játszani. – Köszönöm. Ha megengedi, így is mondom el a többieknek. Amikor már tovább mentünk, közel Nagy Péter lovas szobrához, Magda azt mondta: – Érdekes, hogy te jogász lettél, jogfilozófus meg tanár. Az ember inkább hihetne művészettörténésznek vagy költőnek. Erre így válaszoltam: – A szépséget élvezni nem foglalkozás, hanem állapot vagy lelki habitus. És nekem gyanús minden ember, aki az élet bizonyos pillanataiban nem költő, vagyis nem megfogalmazott érzelmeivel éli át a kívülről és a belülről érkezett hatásokat. De ez sem foglalkozás.

– Pedig vannak, akik ebből élnek. El kellett nevetnem magamat a hirtelen támadt gondolatra: – Van, aki a szerelemből él, de az sem rendes foglalkozás; ám a rendes ember mindig szerelmes. – Te például mindig szerelmes vagy? – Persze. Amióta csak emlékszem. – Ha valahol leülhetnénk, kérdeznék valamit. A Péter szobor közelében azonban nem volt olyan partszegély, ahol ne ültek vagy járkáltak volna. Reméltem azonban, hogy lejjebb, a Csónakkikötő lépcsőin majd akad hely nekünk is. Odáig még egy kicsit sétálni kellett. Jó volt a séta, ámbár nagyon is érdekelt, mit akar Magda kérdezni. Akkor majd én is visszakérdezek. A Csónakkikötő széles lépcsősorral vezet le a víz felé. Csak itt-ott ült a lépcsőkön néhány pár. Nekünk is akadt hely. Innét a túlparti városrész nem díszletnek, hanem festménynek hatott, különösen, ha olyan irányba nézett a szem, hogy a Péter-Pál erődöt lássa a kép jobb felén, fölötte a Péter-Pál székesegyház tornyának felkiáltójelével. Így ülve, pipára gyújtottam, Magda is cigarettát vett elő. Tüzet adtam neki is. Mosolyogva hallgatott, készült a kérdésre, azután egyszerre megkérdezte: – Mondd, Bonifác, te el szoktad mesélni bárkinek is, ha egy nővel viszonyod volt az életben? Ehhez hasonló kérdést gyakran szoktak feltenni az emberek. Régóta kész válaszom van rá: – Ilyet azért nem lehet soha feltenni férfinak, mert úgyse lehet tudni, hogy igazat mond-e vagy hazudik. Ha megkérdezed, hogy ezzel vagy azzal a nővel volt-e viszonyom, és igent mondok, akkor ez vagy igaz, vagy felvágok; ha azt mondom, hogy nem, akkor ez vagy igaz, vagy diszkrét vagyok. Tehát akármit mondok, nincs válaszértéke.

– Akkor csak annyit mondj, amióta nős vagy, volt dolgod, akár futó kalandod, más nővel? – Erre nős ember, aki szereti és tiszteli a feleségét, nem mondhat mást, mint hogy nem. Nemet kell mondania, akár igaz, akár nem, mert ezt követeli meg a feleség méltósága. És bármit is mondanék, úgysem hinnéd el. Ha azt mondom, mint ahogy mondom, hogy nem – te úgy gondolod, bizonyára hazudom. De ha azt mondanám, hogy igen, akkor azt gondolnád, nem akarok egy házasság rabszolgájának látszani, és ezért hazudok hűtlenséget. – Milyen bölcs fiú vagy, Bonifác – mondotta nagyon halkan Magda, és megfogta a kezemet. – Bárcsak Ottó is ilyen okos lett volna. És mondd csak, ha mégis megtörténnék, hogy egy hangulat kedvéért semmit sem számító hűtlenséget követnél el, akkor se mondanád el a feleségednek, ha megkérdezné? – Hát csak nem lennék tapintatlan? Én sem hinném, hogy a feleségemnek akadt ilyen futó fellángolása. De ha mégis akadt, igazán nem igénylem, hogy elmondja nekem. Az ilyesmit elmondani sokkal nagyobb tapintatlanság, mint elkövetni. Magda egyszerre hangosabban kérdezett: – És az őszinteség? Lehetséges igazi házasság kölcsönös őszinteség nélkül? Ebből a hangváltásból már éreztem, hogy nem rólam van szó, hanem őróla. Magamagáról beszél az első kérdéstől kezdve. Kérdéssel válaszoltam: – Hát nem tudod, hogy az őszinteség csak addig erény, amíg a kölcsönös megértést, az összhangot, a lélek derűjét szolgálja? Miféle őszinteség az, amellyel megkínozzuk azokat, akiket szeretünk? Persze hogy nem lehet hazugságok közepette élnünk, fontos mondanivalóinkat közölnünk kell egymással. De az a híres őszinteség csak addig terjedhet, amíg nem megy a gyengédség rovására. A szerelem gyengédséget követel mind a két féltől… Ha elmúlik a gyengédség, vége a szerelemnek. És ha a minden apróságra kiterjedő őszinteség szétzúzza a gyengédséget, akkor bajba kerül a szerelem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én a hűtlen férjek embertípusába tartozom, de ha megtörtént volna, vagy megtörténnék… a gyengédséget fontosabbnak értékelném, mint az őszinteséget.

– És ha a feleséged leitatna, és úgy faggatna… még azt is hozzátenné, hogy nem haragszik, bevallhatsz bármit… Bizonyos voltam, hogy nyomon vagyok már: – Te ezt tetted Ottóval? A cigarettavéget nagy ívben hajította a Névába. – Igen. Nem kellett már kérdeznem. Elmondotta válásuk történetét: – Már tizenkét éve voltunk házasok. Sok kínlódás, nélkülözés után akkor kezdett végre jobban menni. Ottó megkapta a vezető ügyészi állást, én bekerültem a külkereskedelembe. Új lakásba költöztünk, Budán, kertes házba, szépen berendezkedtünk. És én negyvenéves koromban egyszerre, minden látható ok nélkül elkezdtem féltékeny lenni. Azaz, volt rá okom: negyvenéves lettem. Mindig vigyáztam magamra, de az a negyvenes szám varázsszám; úgy képzeltem, hogy ettől kezdve Ottó nem lát fiatalnak. A férfiak nem érzik, vagy nem vallják be, hogy fölöttük is múlik az idő. Lehetséges, hogy tényleg későbben öregednek. Én szorongva figyeltem, nem hidegebb-e hozzám, mint azelőtt. Pedig igazán nem lehetett okom panaszra. Ottó jó férj volt. Ha nem ilyen valószínűtlen kép közepén ülnék, mint amilyen ez a leningrádi fehér éjszaka, nyilván nem is mondanék ki olyan bizalmas mozzanatokat, hogy néha terhes is volt állandó szerelmi igénye. Én mégis féltékeny voltam. Szerettem volna, ha egy kicsit öregesebb. De nagyon jóképű fiú volt, ma is az. Miért volna elegendő a számára egy negyvenéves feleség? Hiszen állásának, jövedelmének is nemi vonzereje van. Néha rákérdeztem, nem tart-e öregnek magához. Cselből még azt is felajánlottam, hogy ha megunt, mondja meg őszintén. Ilyenkor indulatosan bizonygatta, hogy csak én kellek neki. De nem hittem. Elhatároztam, hogy kifaggatom. Vettem egy üveg valódi Napóleon konyakot. Ottó gyakran emlegette a nehéz esztendők alatt, hogy ha egyszer mégis jobban fog menni az életünk, akkor minden ebéd előtt megiszik egy stamperli valódi Napóleont. Vacsora után, amikor Klárika már lefeküdt – akkor alig volt több még tízévesnél –, elővettem a konyakot. Leültünk kettesben iszogatni. Én nagyon vigyáztam magamra. Éppen hogy belekóstoltam, de őt itattam. Mindig szerette a jó italokat, de sohasem ivott sokat. Most pedig megivott talán negyedliternyit is. Láttam a szemén, hogy vége a belső ellenőrzésnek. Akkor azt mondtam neki:

– Most pedig elmondod nekem, hogy házasságunk óta melyik nővel mi dolgod volt. Nyugodtan elmondhatod, nem haragszom. Természetesnek tartom, hogy egy férfi nem tarthat ki mániákusan egy életen át a legtökéletesebb feleség mellett sem, néha szüksége van egy kicsit kilépni az életéből, mert különben a feleségét unná meg. Az arca szinte fellángolt, ezt a tekintetet sohasem láttam azelőtt nála. Megölelt. A fülembe súgta: – Milyen tökéletes vagy! Te ezt is tudod? Miért nem mondtad soha? Könnyebb lett volna az élet… Megijedtem. Szerettem volna visszakozni. Azt is kellett volna tennem. De tudni akartam a valóságot. – Hát ki volt? Vagy kik voltak? De őszintén – biztattam. Ő pedig hátradőlt a fotelben, és mesélni kezdett. Kiderült, hogy már házasságunk első éveiben, amikor még együtt dolgozott veled, egy nap munka után ott maradt a hivatalban a gépírónővel, bizonyos Szőke Rozival… Ahogy Magda kimondta a nevét, egyszerre elém rémlett az a Szőke Rozi. Milyen jelentéktelen kis perszóna volt Magda mellett! Sose gondoltam volna, hogy ő meg Tapolcsányi Ottó… De hát az ösztönök útvesztőjében néha nehéz kiigazodni. Magda pedig folytatta: – Nem volt az szerelem. Állítólag meg sem ismétlődött. Még szégyellte is utána magát; legalábbis így mondta, de el kell hinnem, mert akkor valóban őszinte volt. A legközelebbi csak akkor következett, amikor már az ügyvédi munkaközösségben dolgozott. Egy Tellér Pálné nevű asszony, akinek a bontóperét vitte. Ottó mindig bontópert mondott, sohase válópert. Ezzel a nővel hónapokig volt viszonya. És én észre sem vettem semmit. Ottó képes volt délután más nővel, este velem. De utána következett egy férjes asszony is; délelőttönként várta Ottót, amikor a férje munkában volt. Ottó két bírósági tárgyalás közben ugrott fel hozzá egy ölelésért… hogy finom szóval fejezzem ki magamat. És végül az is kiderült, hogy amióta vezető ügyész, megtörtént az ilyesmi az egyik beosztottjával is, egy fiatal jogászlánnyal, aki akkoriban végezte el az egyetemet… Ottó észre sem vette, hogy vallomása összetört engem. Azt hitte, kielégítette kíváncsiságomat, még örült is, hogy végre őszinte lehetett hozzám. És hozzátette:

– Láthatod, hogy bennem semmilyen változást nem okozott az a tény, hogy te negyvenéves vagy. Megtörtént ez akkor is, amikor huszonöt éves voltál. Akkor sem volt hűtlenség. Most sem az. És minden más után téged kívánlak jobban. – Én pedig azt éreztem, hogy nagyon jó lenne, ha egy hisztérikus síróroham törne rám. De nem tudtam sírni, mintha kiszáradtam volna. Kifosztottnak éreztem magamat… Ottó nem értette. Másnap sem értette, miért nem hagyom közeledni magamhoz. Hiszen én kértem, hogy legyen őszinte. Azt hitte, ettől kezdve még közelebb vagyunk egymáshoz. Én pedig képtelen voltam lefeküdni vele. Lehetséges, hogy éppen másik asszonytól jön. Most már nagyon bánta, hogy ittas fővel őszinte volt. Még szememre is hányta, hogy én csaltam ki belőle a titkot, amelynek ismerete nélkül életünk végéig megmarad szerelmes boldogságunk. Két hét múlva már indulatosan kiáltott rám, hogy meddig akarom csinálni ezt az ostobaságot? Miféle házasélet ez? – Ez már nem házasélet – mondottam én. Nem is volt az. Nem volt többé kedvem hozzá. Meg tudtunk élni egymás nélkül is. Klárikáért fenntartottam volna a házasság látszatát, de Ottónak nem kellett a látszat. Nagyon szelíden akart rábeszélni, hogy kezdjük ott, ahol elhagytuk, mielőtt én kicsaltam volna belőle az őszinte vallomást. Vagy… képes volt ezt is felajánlani… próbáljak egyszer én is lefeküdni egy számomra rokonszenves férfival. És akkor többé nincs szemrehánynivalónk. Ez az ajánlat végképp véget vetett mindennek… – A válást hamarosan elintéztük. Klárikának elmagyaráztam, hogy vannak helyzetek, amikor nagyobb lány lesz, majd megérti, hogy egy férfi és egy nő nem akar többé házastárs lenni. Azért mind a ketten tovább is ugyanúgy szeretjük őt. Klárika nálam maradt. És Ottó mindig a nagyobbik anyagi terhet vállalta a gyermek felneveltetésében. De Klárika máig sem érti, miért váltunk el, hiszen oly jó barátságban vagyunk… Ezt a végső mondatot nem értettem: – Jó barátságban vagytok? – Nagyon. Ottót nem viseltem el tovább mint férjet. Képtelen voltam a megcsalt asszony szerepére. És nem tudtam felülemelkedni azokon az előítéleteken, amelyeket magammal hoztam a házasságról. Évekig voltam egyedül. Egyszer akadt egy féri… akkor ébredtem rá, hogy Ottó mennyivel jobb szerető volt. Az a férfi feleségül vett volna. Nem kellett. Nem olyan volt, mint Ottó… És azután,

ennek is már jó öt éve, találkoztam Ottóval egy kávéházban. Néha máskor is megtörtént, ha Klárika neveltetése vagy ruházkodása, vagy nyaralása ügyében beszélnünk kellett. Ottó megkérdezte, hogyan élek. Nagyon csodálkozott, hogy nincs senkim. Elmondtam, hogy egyszer volt, de nem ízlett. – Miért nem? – Nem olyan volt, mint te. – Hátakkor? – kérdezte csodálkozva. – Nekem sincs senkim. Azaz, most is csak azok vannak, akik éppen akadnak. Miért nem jössz hozzám feleségül? – Mert csak szeretőnek voltál jó. Rám nézett. Értettem. Hívnia sem kellett. Felmentem hozzá… és a szeretője lettem. Azóta is a szeretője vagyok. Így még őszinte is lehet. Elmondhatja, ha más nővel akadt dolga. Nem baj. Tudom, hogy szeretői közül engem szeret a legjobban. Még most is, pedig már az ötven felé közeledem. De azért te vagy a bölcsebb, Bonifác, te kitérsz a kérdések elől, mert tudod, hogy az őszinteségnél is fontosabb a tapintatosság. Köszönöm, hogy megmutattad ezt a fehér éjszakát. Most el lehetett mesélni; valamikor valakinek el kellett mesélni, hogyan lettem a férjem szeretője.

FRANCIA FESTŐ LONDONBAN

Néhány évvel ezelőtt is Londonban voltam. Mindig szeretek egy-két hetet eltölteni ebben a csodálatosan zegzugos városban, amely régiségeivel is, újdonságaival is mindig újabb meglepetéseket tartogat az ott vendégeskedő számára. Az egyik ilyen meglepetés volt a számomra Charles Chapeau francia festő kiállítása. Angolok és londoni magyarok egybehangzóan állították, hogy erre a kiállításra érdemes elmenni. Megtudtam, hogy Chapeau olyan francia festő, aki az év egyik felében Párizsban, másik felében Londonban él. Mind a két városban van műterme, de a két városhoz kétféle művészegyéniséget tart. Franciaországban absztrakt, Angliában realista arcképfestő. Itt a jobb körökben annyira közkedvelt, hogy valamirevaló közéleti tekintély előbb-utóbb igényt tart arra, hogy Charles Chapeau-val festesse le magát. Két világhíres államférfit ábrázoló képe is van a National Gallery arcképcsarnokában. A kiállítást azonban most párizsi képeiből, tehát a geometriai látomásokból rendezi. Én néha magam sem tudom, hogyan vagyok ezekkel a nonfiguratív képekkel. Ha feleségem túl sok rosszat mond az absztraktokról, akkor védelmembe veszem őket, és addig magyarázom értelmüket, látomásaik jelentőségét és korszerűségüket, hogy közben magam is elhiszem. Kétségtelen, hogy vannak absztrakt festmények, amelyek – pontosan magam sem tudom, miért – nagyon tetszenek. De ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, hogy annyira megrögzött realista-romántikus-klasszicizáló párti vagyok, hogy az avantgárdban igazán csak az analitikus – tehát végeredményben valami gondolatilag meghatározható – kubizmusig tudok elmenni. Mégis: izgat a semmit, illetve csak festője tárgyatlan látomását közlő nonfiguratív művészet is. És ha nagyon ajánlják, hogy nézzek meg egy ilyen kiállítást, akkor el is megyek. Feleségem, éppen azért, mert bevallja magának, hogy nem szereti, sőt idegesíti ez a színekben és idomokban formált semmi, nem is jött velem Charles Chapeau kiállítására. Én tehát egy délelőtt egyedül vágtam neki a londoni utcáknak, és miután kétszer átszálltam a földalattin, majd térkép segítségével még vagy egy félórát tévelyegtem az utcákon, többször is visszakerülve a Hyde Park Marble Arch melletti bejáratához, megtaláltam azt az utcát, ahol a kiállító helyiség

kapuján olvasható plakát bizonykodott, hogy ott láthatók Charles Chapeau festményei. Hétköznap délelőtt lévén, nem voltak túl sokan, bár nem is volt üres a két szoba, ahol a francia festő képei láthatók. De még mielőtt a képeket észlelhettem volna, egy hosszú, sovány férfit pillantottam meg a legnagyobb festmény kék-zöldsárga színorgiája alatt. Ezt az embert én ismerem. Ez Csapó Karcsi, egykori bajtársam, akit utoljára Voronyezs alatt láttam. Akkor éppen megsebesült, a bal vállát lőtték át. Én támogattam a kötözőhelyhez. Azóta alig is gondoltam rá. Hiszen néhány nap múlva következett az áttörés, a visszavonulás, akkor jöttek csak a rémségek. A háború óta eltelt húszegynéhány év alatt is csak néha rémlett fel a régiek közül a hosszú Csapó, aki olyan jó karikatúrákat tudott rajzolni a bajtársakról. Pedig ő az, bizonyosan ő az, ha idősebb is lett több mint két évtizeddel. De ő is ugyanúgy észrevett engemet, mint én őt. Nagyot rikkantva kiáltotta a nevemet. Viharosan átöleltük egymást. Én meg azt kérdeztem: – Hogy az ördögbe kerülsz te ide, éppen Londonban, éppen egy francia festő kiállítására? Olyan hangosan nevetett föl, hogy a két szoba belezengett: – Te ökör! Hiszen én vagyok Charles Chapeau. Magyarul Csapó Károly, franciául Charles Chapeau. A látogatók felénk-felénk pillantottak érdeklődve, hogy vajon miféle nyelven beszél ez a francia a még idegenebb ismerősével. Majd a büfé felől megjelent egy jó formájú hölgy, akire Karcsi rákiáltott; angolul: – Patricia! Ő az… igazán ő az. A Patricia nevű hölgy kérdő arccal lépett hozzánk. A festő bemutatta: – A feleségem. Angol, de beszélhetsz vele franciául vagy németül is. Ez pedig – mutatott rám – ő az, akiről meséltem, hogy sebesülten kihozott a tűzvonalból. – Á, maga az! – És meglepetésemre elég érthetően kimondotta a nevemet. Én kezet csókoltam neki, ami Londonban egyáltalán nem szokásos, de Patricia nem lepődött meg, hiszen az év egy részében Párizsban laknak, és különben is

gyakran akadnak közép-európai vendégeik. – De hogy az ördögbe lettél te francia festő? És ha francia festő vagy, miért élsz Londonban? – Ezt majd elmesélem. Most előbb nézd meg a képeimet. Figyelte az arcomat, hogyan fogadom a falakról áradó szín- és vonalgomolygást. Tagadhatatlanul lebilincselő látvány volt, tele fénnyel, ragyogással. Ezt mondtam: – Az én számomra olyan, mintha egy katedrális színes üvegablakaira kívülről rásüt a délelőtti nap. Az ember nem látja, mit ábrázolnak azok az ablakképek, mégis szépnek érzi a látványt. – Jeles! – kiáltotta Csapó–Chapeau. – Ennél jobban laikus nem is mondhatja, hogy végeredményben tetszenek neki ezek a festmények. – De hallottam, hogy te valóságos portrékat is festesz. Legyintett: – Az az üzlet. Abból élek, hogy azután Párizsban gond nélkül festhessem, amit festeni akarok. Mosolyognom kellett: – No persze, ezeket nemigen vásárolják. – Dehogyisnem! Például az amerikaiak. Tudod mit, gyere el holnap délelőtt a műtermembe. Akkor jön hozzám az amerikai felvásárló. Nézd meg, hogyan kellek én a tengeren túl is. Nős vagy? – Igen, a feleségemmel vagyok. – Akkor a héten egyszer nálunk vacsoráztok. – Patriciához fordult, és angolul mondta, hogy az egyik este Mr. és Mrs. Valló ellátogat. Patricia lelkes örömmel vette tudomásul. Erre a festő újra magyarra fordította a szót: – De a műteremlátogatásnál elegendő, ha csak te vagy egyedül. Ha jön a vásárló,

akkor Patricia sincs jelen. Rólad majd elmondom, hogy érdeklődő vagy a vasfüggöny mögül. Az ilyen mindig felizgatja az amerikaiakat, és még jobban ki akarnak tenni magukért. Majd tüntetni akar előtted azzal, hogy ők mennyire megbecsülik a képeket. De gyere korán, hogy még beszélgethessünk. Megmondta a címét. Én másnap már tíz óra tájban ott voltam a műtermében. Jól mehet valóban neki, mert drága helyen, a Hyde Park közelében van lakása és műterme. A földszinten laknak, az emeleten a műterem. Itt végre találkoztam arcképekkel is. Ekkor vettem tudomásul, hogy Csapó barátom valóban jó festő. Ezek az arcképek jellemrajzok voltak, egyéniségek. Nem is csodálom, hogy aki meg tudja fizetni, vele festeti magát. – Mit iszol? – Ha van Napóleonod. Bosszúsan legyintett a kezével: – Vigye el az ördög, éppen kifogyott. White Horse nem jó? – De nagyon jó. Jöhet. Akkor azután Csapó Karcsi elmesélte, hogy gyógyulása után úgy gondolta, neki éppen elég volt a háborúból. Rokonsága már a háború előtt is Franciaországban élt, ő maga is ifjúkorában néhány évet töltött Párizsban, itt tanult festeni is. A háború elől jött haza Magyarországra, ahol azonnal behívták katonának. De nem várta be, hogy újra behívják. Megszökött, sikerült átjutnia Jugoszláviába. Ott franciának adta ki magát, mondván, mielőbb haza akar kerülni, hogy partizánként harcoljon a németek ellen. A jugoszlávok segítették tovább az akkor már felszabadult Dél-Olaszországba, ott franciaként állt be az angol hadseregbe, és mint felszabadító érkezett Franciaországba. A többi már tehetség és szerencse dolga volt. De okosságé is. Lelkes absztrakt volt, de közben meg is akart élni. Tehát portrét festett jó pénzért. Mégis ragaszkodott művészi elképzeléseihez, tehát mindig maradt ideje az ihlete szerinti képekhez. Vigyázott is, amint módja volt rá, hogy kétféle művészi tevékenysége ne zavarja egymást. Ezért osztotta meg az életét Párizs és London között. Párizst jobban szerette, de szívesebben volt londoni emberek körében. Párizsban, az ottani festők között volt otthon, de Anglia adta az üzletfeleket. Házassága is okos volt: feleségül vett egy nőt, akit valóban nagyon szeret, de aki egyben nagyon hasznosnak bizonyult. Nem volt gazdag lány, de olyan körökből származott, amelynek tekintélye volt, és amely

befogadta Patricia magyar-francia férjét. Ez a kör tette divatossá, tehát jó keresővé; és ez tette lehetővé, hogy az élet felét ne itt, hanem Párizsban éljék. Csapó Karcsi tehát megtalálta pontosan azt az életformát, amelyhez kedve volt. Amíg ezt elmondta, megittunk néhány kispohár whiskyt, én újra töltöttem a pipámat, Karcsi a sokadik cigarettát szívta: francia Caporalt, Angliában is francia cigarettát szív. – És otthon azóta se jártál? Nincs honvágyad? Elgondolkodott: – Otthon már senkim sincs. Szüleim nem élnek, bátyám Párizsban járt egyetemre, ott lett orvos, a húgunkat már a háború előtt kihozatta, ő is már francia asszony, Marseille-be ment férjhez. Engemet is a bátyám taníttatott, amikor Párizsban tanultam festeni. Ha akkoriban a szüleim már nem éltek volna, nyilván itt talál a háború kitörése. Véletlenül voltam odahaza, amikor behívtak. Mire én Voronyezs után sebesülten visszakerültem, édesanyám már nem élt. Apám bölcs öregember volt, ő sürgetett, hogy ne legyek tekintettel rá, meneküljek hazulról, mert még nincs vége a borzalmaknak. De 1946-ban otthon voltam. Az apám temetésén. Nem volt miért otthon maradnom. Akkor kaptam meg a francia állampolgárságot; felszabadító katona voltam, hamar megadták. No igen, az ember szeretne otthon elismert lenni. A nevem minden valamirevaló művészeti lexikonban benne van, csak az otthoni lexikonok nem tudnak felőlem. Pedig mindenütt ragaszkodom, hogy mint magyar származású francia festőről beszéljenek rólam. 1951-ben már elég nevezetes voltam Párizsban, hogy azt higgyem, érdemes lenne otthon megmutatni, mit tudok. De az illetékeseitek igen keményen, mondhatnám gorombán utasítottak vissza, írván, hogy olyan polgári szeméttel, mint amilyeneket én katalógusaim szerint festek, ők nem foglalkoznak. No, hát nem erőszak a disznótor, ahogy gyerekkoromban otthon mondották. Majd ha hívtok, akkor megyek. Még elbeszélgettünk a nagyvilágban található magyar művészekről, azután végre csöngettek odalent. Megérkezett az amerikai felvásárló; ahogy Csapó mondotta: múzeumok és áruházak képbeszerzője. – Én majd nyomatékkal mondom, hogy te műértő vagy a vasfüggönyön túlról. Neked azután nem kell beszélned, bízzuk a derék amerikánusra, mit akar megvásárolni. – Megint ezt a „vasfüggöny” kifejezést használta. Ezt elég

gyakran lehet hallani nyugaton, ha rólunk van szó. Bár sokan már alig-alig értik, mi is lehet az a vasfüggöny, amely mögül oly sokan és oly gyakran kilátogatnak. Kopogtattak az ajtón, majd szinte begurult egy gömbölyű kis ember. Kalapját nem vette le a fejéről, alighanem ezzel is hangsúlyozva amerikaiságát. Úgy mutatkozott be, hogy azonnal az ember kezébe nyomta a névjegyét is, sejtvén, hogy úgy sem lehet érteni, mit mond. Névjegye szerint Mr. S. P. Greenboroughnak hívták. Az én fülem akkor már némiképpen edzett volt az angol szavakhoz, de ahogy ez az amerikai beszélt, számomra merőben idegen nyelvnek hatott. El nem tudtam képzelni, vajon hogyan írják, amit ő elhadar. Csapó azonban kitűnően tud angolul (persze, nemcsak itt él élete felében, de a felesége is angol), ő értette. Amit ő mondott, azt én is értettem. Jelezte, hogy én képzőművészeti szakértő vagyok a vasfüggöny másik oldaláról. – Á, á, Russian… – lelkendezett Greenborough úr. Ráhagytam, hadd gondoljon orosznak. De a képfelvásárló most már nem törődött velem, sőt a festővel sem. Ide-oda szaladgált a képek között. Rámutatott az egyikre, a másikra, azután tovább. Összesen öt festményt vásárolt meg. Egyszerre úgy rémlett, értem, amit mond: – Darabonként 2500 dollár. Értettem, csak alig akartam hinni a fülemnek. Túl nagy összeg ez közép-európai képzeletvilágom számára. – Well – kötötte meg az egyezséget Csapó. Akkor a kis gömbölyű amerikai elővette a csekkfüzetét. Én a válla mögött figyeltem, mit ír. Valóban 12 500 dollárról állította ki a csekket. Nem tudtam megállni, megszólaltam magyarul. Hadd higgye Greenborough úr, hogy Charles Chapeau tud oroszul is. – Te Karcsi, erre egy nagyon nagyot iszunk. – Méghozzá Napóleont – válaszolt Karcsi. – Csak menjen el már ez az amerikánus. Greenborough úr azonban egyszerre száznyolcvan fokos szögben perdült, mintha egyszerre akarna mind a kettőnkhöz fordulni, és legtisztább magyar kiejtéssel kérdezte; igen elcsodálkozó hangon:

– Ti is magyarok vagytok? – Hát persze! – kiáltotta a festő barátom. – De hát te is? A magyarrá vált amerikai ide-oda nézett, hol rám, hol Karcsira, azután elnevette magát: – Hát azt értem, hogy a francia festő és az amerikai képügynök magyar. Mi más lehetne? De hát még a vasfüggöny mögött is vannak magyarok? Te onnét jöttél? – Sőt, oda megyek vissza a jövő héten – válaszoltam. Természetes volt, hogy tegezzük egymást. Hogyan is beszélhetne másként egymással Londonban a világ három tájáról összefutott magyar? –. De milyen név az, hogy Greenborough ? – Grünberger – magyarázta a kézenfekvő megoldást az új ismerős. – Pesten Grünberger István voltam. Néztem a névjegyét: S. P. Greenborough. – Értem, Greenborough, az Grünberger, Steven az István, de mi az a P.? – Pista. Engem New Yorkban mindenki Grünberger Pistának nevez. Mert angolul inkább csak itt beszélek, New Yorkban alig ismerek mást, mint magyart. Nagyon fognak örülni, ha elmondom, hogy Charles Chapeau is magyar. Talán felesleges is hozzátenni, hogy a Napóleon konyakot Grünberger hozatta, meg is ittuk hármasban az egész üveget a világ minden táján található magyarok egészségére.

A KÖLTŐ HÍRNEVE

Régóta Amerikában élő, de mostanában, úgy kétévenként hazalátogató ismerősöm mesélte a múltkoriban Rodrigo Tortilla történetét; megpróbálom szó szerint felidézni a szavait: Valamelyik latin-amerikai államban történt. Ezeket a spanyolul beszélő országokat ugyanúgy nem tudom pontosan megkülönböztetni egymástól, mint ahogy nálunk még a művelt amerikaiak is összekeverik a közép-európai országokat és fővárosaikat. Tehát lehetséges, hogy Uruguayban vagy Paraguayban, de talán Venezuelában vagy Nicaraguában, mindenesetre valahol, ott lent élt egy Rodrigo Tortilla nevű költő. Nem vagyok irodalmár, és nem tudok spanyolul, tehát én magam nem ítélhetem meg, milyen jó költő volt. Annyi bizonyos, hogy habár itt-ott néha megjelent egy-két költeménye, az irodalmi élet sehogyan sem akarta tudomásul venni. Rokonai kinevették, amiért nincs rendes embernek való foglalkozása. Menyasszonya ugyan nagyra tartotta, de addig nem akart feleségül menni hozzá, amíg az irodalmi életben nincs elég tekintélyes neve, ami már megélhetési alap a családi élethez. Tortilla pedig hiába ostromolta a szerkesztőségeket és a kiadókat, legföljebb annyit ért el, hogy nagy néha a rövidebb verseinek helyet szorítottak a lapok hátsóbb, de mindig páros oldalain; arról azonban szó sem lehetett, hogy könyve is megjelenhessék. Nos, egy este éppen elkeseredetten járkált a fővárost átszelő folyó partján. Az utcákon ilyenkor már senki sincs. Talán Rodrigo Tortilla is azért sétált ott, mert megkísértette az öngyilkosság gondolata. A folyó arrafelé igen örvényes, az ember hamar végezhet magával. A holdfény is igen-igen csábít a céltalannak látszó élet gyors befejezésére. De nem a költő lett öngyilkos, hanem valaki más. A közeli utcákból kirohant egy férfi, egyenest a folyóhoz, ott a parton ledobta zakóját, ő maga habozás nélkül beugrott az örvénybe. Mire Tortilla odafutott, már nyoma sem volt, a víz fel sem vetette. Csak a zakója hevert a parton. A költő felvette a ruhadarabot, és kikutatta. Megtalálta az öngyilkos iratait. Salvador Bancának hívták, igazolványképe szerint körszakállas férfi volt. Tortilla egy hirtelen gondolattal a zsebébe tette a néhai Salvador Banca igazoló okmányait és valamennyi saját iratát, többek közt néhány költeményét beletette a gazdátlanná vált zakóba, amelyet visszadobott a partra. Így ment haza albérleti

szobájába. Két nap múlva az újságok közölték, hogy Rodrigo Tortilla, a költő, öngyilkos lett. Szép helyen hozták azokat a verseket, amelyeket a zakó zsebében találtak. A költő némi bosszúsággal gondolt arra, hogy a költemények tiszteletdíját kellemetlen rokonai veszik fel mint törvényes örökösök. De ezt már szükségszerű áldozatnak vélte, mivel kialakult a terve, amit saját költői hírnevének érdekében végre akar hajtani. Ki se mozdult hazulról, amíg körszakálla nem nőtt. Menyasszonyát nem kereste fel, hadd gyászolja ő is a meg nem értett költőt. Legföljebb a szomszéd tejivóba járt, hogy éhségét csillapítsa. Mire kevéske pénze elfogyott, volt már némi körszakálla. De közben megírta a nagy tanulmányt, amely azt bizonyította alapos verselemzések alapján, hogy Rodrigo Tortilla volt korunk legnagyobb költője. Mikorra kinőtt a szakálla, és végképp elfogyott a pénze, elment a legtekintélyesebb folyóirat szerkesztőjéhez, bemutatkozott neki, mint Salvador Banca kritikus és irodalomtörténész a szomszéd latin-amerikai országból, és megmutatta a tanulmányt, amely szerint valamennyi latin-amerikai állam irigykedhet erre a latin-amerikai országra, mert ez adta korunk legnagyobb költőjét, az öngyilkosságba kergetett Rodrigo Tortillát. A szerkesztőt elfogta a nemzeti büszkeség, annyira, hogy még előleget is adott a tanulmányra, amely a folyóirat következő számában megjelent. Rodrigo Tortilla egyszeriben nagy téma lett az irodalomban. És Salvador Banca is érdekessé vált. Más lapok is kértek tőle irodalomtörténeti írásokat, ő pedig kinyilvánította, hogy életcéljának tartja utólagos igazságot szerezni Rodrigo Tortilla költői nagyságának és irodalmi emlékének. Ez sikerült is neki, noha sok vita következett. Nem a költő nagyságát vitatták, ezt mindenki elismerte. Hanem jó néhány kritikus kétségbe vonta Salvador Banca szempontjait, voltak, akik azt állították, hogy a körszakállas irodalomtörténész nem mélyedt el eléggé a nagy Tortilla költészetében. A többiek igyekeztek még jobban érteni, hogy Tortilla mit és miért írt úgy, ahogy írta. Salvador Banca pedig felvette a harcot. És ez még híresebbé tette a néhai Rodrigo Tortillát. Bekerült a lexikonokba, azután az irodalomtörténetekbe, utcát neveztek el róla, végül – halálának tízéves fordulójára – szobrot állítottak neki a főváros egyik terén. Kétségtelen volt immár, hogy Rodrigo Tortilla nemzeti klasszikus.

És akkor Salvador Banca, a szakállas irodalomtörténész leberetválta a szakállát, és elment az első szerkesztőségbe, hogy elmondja: nem halt meg, íme, itt áll az élő nemzeti klasszikus. A szerkesztőségben azt hitték, hogy őrült, ki is tessékelték. Ment másik, harmadik szerkesztőségbe. Még ott sem ismerték fel, ahol annak idején kegyelemből lehozták egy-két versét. Igaz, tíz év múlt azóta, új emberek ültek az asztalokhoz, és az ő arca is tíz évvel idősebb volt, mint annak idején. Mutatta új verseit, de kinevették, azt mondották, hogy gyenge Tortilla-epigon. Elment a rokonaihoz, akik halála óta büszkék voltak rá, és jól éltek a nagy költő gyakran kiadott könyveinek tiszteletdíjából. Nem ismertek rá. És ha talán mégis rémlett nekik valami, maguk előtt is letagadták, hiszen nem volt érdekük, hogy ne ők kapják utána a tiszteletdíjat. Végül felkereste egykori menyasszonyát, aki régóta más felesége volt, és aki gyakran nyilatkozott az újságokban, mint a nagy Rodrigo Tortilla egykori menyasszonya. Mostani férjének is azért volt jó állása, mert az ő felesége volt a nemzeti büszkeség szerelme, hozzá szólnak azok a versek, amelyeket azóta is tanítanak az iskolában. Az asszony ma is szép volt. Úgy tett, mintha nem ismerné fel, pedig bizonyos volt, hogy felismerte. Szánakozva nézett rá, mintha valóban őrült ülne vele szemben az asztalka másik oldalán. Végül is a költő rákiáltott: – Megígérted, hogy a feleségem leszel, ha én híres leszek. Hát híres vagyok! Az ország leghíresebb költője! Nekem van jogom hozzád! Erre az asszony tekintete egészen megváltozott, és nagyon halkan ezt mondta, mivel ilyen helyzetben az asszonyok filozófusokká tudnak válni: – Én nem ismerhetlek fel téged, Rodrigo, mert az én szerelmem a nagy halott költő. Hagyjam talán ott a férjemet és három gyermekemet? Ha megismerlek, ezt kell tennem. A rokonaidnak is le kell mondaniok a te műveid tiszteletdíjáról, ha megismernek. Az élő irodalom azonnal kétségbe vonja költői nagyságodat, ha kiderült, hogy csaltál és élsz. Az utcádat átkeresztelik, a szobrodat lerombolják, hiszen vitatható nagyságú élő költőnek nem jár utca meg szobor. Örülj a költői hírnevednek, örülj a halhatatlanságodnak, hiszen mindig is erre vágyakoztál. De ez nem jár ki az élőnek, tehát ha kibírtad tíz évig, bírd ki tovább is, hogy te nem vagy. Én pedig tovább is el fogok járni a férjemmel és a gyermekeimmel a te

szobrodhoz, és megcsókolom a talpazatot. Rodrigo Tortilla pedig tudomásul vette, hogy ő nincs, hogy ő csupán egy nagy emlék. És mivel következetes ember volt, este, amikor az utcákon már nem járkálnak, elment egy kötéllel saját szobrához, és a szoborra felakasztotta magát. Másnap megtalálták. A rendőrség kikutatta a zsebeit, ahol megtalálták Salvador Bancának, az irodalomtörténésznek iratait. A következő hónapban azután a legtekintélyesebb folyóiratban egy pszichológus hosszú és érdekes tanulmányt írt arról, hogy a nagy Rodrigo Tortillát oly tévesen magyarázó Salvador Bancát milyen lelki válságok gyötörték, amiért voltaképpen sohasem tudott azonosulni kedvenc költőjével. Azért vágatta le közismert szakállát, hogy jobban hasonlítson hozzá, de így sem értette meg soha Tortilla halhatatlan költészetének lényegét. Ezért került olyan állapotba, sőt talán tudományos lelkifurdalás is kínozta, amiért meghamisította a költőt, hogy végül is nem látott a maga számára más kiutat, mint hogy éppen Tortilla szobrára akassza fel magát. Egy kritikus pedig azt írta, hogy most, Salvador Banca tragikus halála után, hallgasson el minden indokolt indulat, hiszen ha tévedett is, bizonyos mértékben neki köszönhető, hogy a világ felfigyelt Rodrigo Tortillára, ezért egy-két apróval szedett sor őt is megilleti az irodalomtörténet jegyzetei között.

A KÉPZELET HATALMA

Rómában volt dolgom, de nem tudtam megállni, hogy néhány napra ki ne szálljak Firenzében. Ez a város már akkor a bűvöletében tartott, amikor még nem is jártam ott. Dante, a Medicik, Savonarola, Machiavelli emlékei nyomán, a sok ott látható épület, kép, szobor újra meg újra megbámult ábrázolatai alapján, a bedekkerek szövegei és utcaképei alapján oly szemléletesen láttam magam előtt, hogy amikor azután először járkáltam az Arno-parton, már úgy éreztem, mintha visszatértem volna valami nagyon ismerős helyre. De hát a valóság még varázsosabb volt, mint az elképzelés, a tapintható világ oly elevenen idézte a számomra a zajos-forgalmas városban a guelfek és ghibellinek korát, és még inkább a reneszánszot, és mindehhez oly jó volt sétálgatni a Ponte Vecchiotól a Dóm térig vezető utcákon, hogy minduntalan visszakívánkozom egy-két napra a firenzei látnivalók közé, és ha módom van, kiszakítom ezt az egy-két napot, hogy élvezzem a varázshangulatot. Délelőtt érkeztem, a pályaudvar közelében, a Santa Maria Novella mellett találtam elfogadható árú kis szállodaszobát, és azonnal sétaútra indultam a Signoria tér felé. Meleg, napfényes késő délelőtt volt, olyan színű égbolttal, amilyent Raffaello festményeiről ismer az ember. Persze, Raffaello is itt tanulta meg, hogy milyen színű az égbolt. A téren, szemközt a Palazzo Vecchioval van egy kiülős kávéház. Tapasztalatom szerint innét a legjobb a rálátás a régi városház előtt magasodó szobrokra: Michelangelo Dávidjára, Donatello Juditjára és oldalt Cellini Perzeuszára. Egy feketét és egy camparit kértem. A feketekávé Itáliában a legjobb, és azt hiszem, Itálián belül is Firenzében. Nem tudom, hogyan csinálják, de valami egészen sajátosan jó íze van. Camparit pedig eszembe sem jut Olaszországon kívül inni, de ott valahogy hozzátartozik a tájhoz, mint Párizsban a Pernot, Moszkvában a vodka vagy Jerevánban az Ararát-konyak. Pipára gyújtottam, és a napfényben napszemüveggel is hunyorgó szemmel nézve a szobrok felé, a fekete előtt belekóstoltam a campari kesernyés ízébe. Közben pedig éreztem, hogy a szomszéd asztaltól valaki figyel engem. Letettem a poharat, és odanéztem. Magányos férfi ült ott. Nagyon ismerős arc, de az első pillanatban nem tudtam, hova is tegyem. Levettem a sötét szemüveget, hogy jobban lássam. Simán hátrafésült ősz haja és barnára sült arca volt. Ez a világos haj és ez a sötét arc

valahogy olyan volt, mint egy ismerős kép negatívja: fényképezőgép filmjén lát olyan arcokat a szem, amelyeket fordítva kell elképzelni. Ha kidolgoznák, a fényképen a fehér haj lenne barna és a barna arc fehér. A negatív arc kérdően mosolygott, és meg is szólalt, magyarul: – Ugye, te vagy? Valló Bonifác. Abban a pillanatban már tudtam is, ki az. – Weisz Karcsi! Az érettségi óta nem láttam, tehát úgy negyven esztendeje. Akkor bogárfekete haja volt és feltűnően fehér arca. De ugyanilyen vékonytestű, kistermetű, hosszú arcú, pillogó szemű fiú, mint amilyen ez az élemedett férfi, aki az ő negatívképe. Mindketten felálltunk, megráztuk egymás kezét. Ő fogta a maga kávéscsészéjét, és átült hozzám. – Te se lettél fiatalabb, Bonifác, de azért még nem vagy egészen ősz, kicsit meg is híztál. Te hol élsz? – Otthon. – Otthon? Magyarországon? – Persze. Hol másutt élhetnék? Pillogott és bólogatott: – Hát igen, igen, vannak, akik otthon végül is otthont találtak. – Te itt élsz? – kérdeztem. – Itt, már 1945 óta. A nevem Carlo Bianchi, olasz nevű olasz állampolgár, raktárkönyvelő egy fűszerkereskedelmi vállalatnál. Most csak átugrottam ide egy feketére, vissza is kell már mennem. De nagyon szeretnék találkozni veled. A háború óta, amikor elvittek munkaszolgálatba, azután deportáltak Németországba, senkit sem láttam a régiek közül. Ismerőseim között senki sincs, aki gyerekkoromban is ismert volna. Most, hogy megláttalak, egyszerre eszembe

jutott az iskola, a szüleim, a régi otthonom. Meddig maradsz Firenzében? – Talán holnaputánig. – Ráérsz este? – Semmi dolgom sincs. Kizárólag nézelődni jöttem. Bólogatott: – Igen, igen, hallottam, hogy odahaza másmilyen már az élet, mint néhány évvel ezelőtt. Most már talán ott is lehet élni. Mindenesetre jó hallani, hogy idejön valaki hazulról, akinek semmi dolga, kizárólag nézelődik. Van kedved este találkozni velem? – Örömmel. Én kértelek volna. Érdekel, mi történhetett valakivel, aki az iskolatársam volt, és azóta sem láttam. – Hát akkor este hét órakor… Tudod, hol van az Orsanmichele? – Tudom, sokadszor vagyok Firenzében, és nagyon szeretem az Orsanmichele szobrait, azt a Verocchiót például, ahol Jézus vitázik Tamással. Mosolygott, mint aki kedves személyes ismerősökről hall. – Akkor azt is tudod, melyik Donatello Szent Györgye. – Pontosabban Donatello Szent Györgyének az a másolata, amely az Orsanmichele oldalában áll – helyesbítettem, jelezve, hogy mennyire jártas vagyok az itteni látnivalókban. – Precíz vagy és szabatos, mint az iskolában. Akkoriban nagyon irigyeltem gondosan felépített mondataidat, amelyekkel olyan jól tudtál felelni. Én is jó tanuló voltam, de rossz felelő. Úgy látszik, megtartottad szabatos mondataidat. No, hát éppen a Szent Györggyel szemközt van egy kis eszpresszó. Légy ott hétkor. Megiszunk egy feketét. Látom, szereted az italt is. Utána pedig majd valamelyik Arno-parti trattoriában megvacsorázunk. Jó? – Helyes – járultam hozzá. De még kérdeznem kellett: – Te nőtlen vagy?

– Igen. Egyedül, gondtalanul élek. No szervusz, az esti viszontlátásra. Fizetett és elment. Nekem pedig ettől kezdve, még akkor is, amikor már az utcákon kószáltam, majd később megéhezve beültem egy kisvendéglőbe spaghettit enni, s hozzá chiantit inni – egyre csak Weisz Karcsi járt az eszemben. Weisz Karcsi – Carlo Bianchi. Lassanként visszaidéződött róla minden hajdani emlékem. Furcsa fiú volt az iskolában. Nagyon okos gyerek hírében állott. Nemcsak irodalmat-történelmet tudott, nemcsak nyelvérzéke volt, hanem ami annak idején ritkaságszámba hatott a humán érdeklődésű ifjak között, kitűnően értette a matematikát és a fizikát is. Matematikatanárunk szerint példátlan geometriai képzelőereje volt. Mi azt sem tudtuk, mi lehet az a geometriai képzelőerő. Humanista gőgünkben csak irodalmi meg művészeti képzeletet tudtunk elképzelni. De Karcsi közben mégis furcsa gyerek volt. Rendkívüli felkészültsége mellett is rettegett a feleléstől. Mindent tudott, de az arca is eltorzult, ha el kellett mondania, amit tud. Arca egyébként is mindig sápadt volt. Mindenkihez igyekezett kedves lenni, de valahogy senki sem volt igazi barátja. Valamennyien éreztünk benne valami közülünk kirekesztőt. Az is különös volt, hogy már kisdiák korunkban is néhányszor hirtelen elájult, rángatózott, és habzott a szája. Talán hatodik gimnazisták lehettünk, amikor tudtuk már, hogy Weisz Karcsi epileptikus. Ez titokzatos, de egyben ijesztő légkörrel vette körül. Az utolsó években az iskolában már sohase ájult el; úgy látszik, találtak a számára valami orvosságot. De megmaradt arcának örökös sápadtsága, beszédének szorongásossága. Tanárainknak – akik jól tudták, mennyit tud – szinte harapófogóval kellett kikényszeríteniök belőle a tiszta jelest. Az érettségi előtti hetekben a szokottnál is nyomottabb kedélyű volt. Akkoriban néha együtt mentünk haza az iskolából. Olvasmányairól szokott ilyenkor beszélni. Matematikai és esztétikai szakműveket olvasott abban az időben. Tőle hallottam először a szürrealizmusról. Arról ábrándozott, milyen jó lenne festőnek menni, vagy ha nem festőnek, akkor matematikusnak. Akkor egyáltalán nem értettem, mit is akar mondani, amikor arról beszélt, hogy szeretné számtani és mértani vízióit megfesteni. De erről szó sem lehet. Szülei nem engedik. Karcsi apja fűszeres volt, jól menő üzletük volt a Belvárosban. Az apának az volt a véleménye, hogy számtantanárnak készülni az egyetemen különben is

ostobaság, minden tanár eleve eljegyezte magát a szegénységgel; de egy zsidó fiú számára hiábavaló igyekezet is, úgyse kaphat tanári állást. Festőnek lenni pedig egyszerűen elképzelhetetlen volt Weiszék szemében, szerintük minden művész züllött alak, komolytalan ember. Az idősebb Weisznek az volt a véleménye, hogy egy zsidó fiú menjen kereskedőnek, és ha már olyan jól menő fűszerüzletük van, mint az övék, tanulja ki a szakmát, és álljon a pult mögé, majd ha nagykorú lesz, kiírják a cégtáblára, hogy „Weisz Arnold és fia”. – Hát éppen ehhez nem volt semmi kedve Karcsinak, de ereje sem védekezni ellene. Tiszta jelesen érettségizett. De az utolsó hír, amit akkoriban hallottam róla az volt, hogy apja üzletében dolgozik: kiszolgálja a vásárlókat. Nagyon sajnáltam. De azt hiszem, azóta se gondoltam rá. És most, közel negyven év után negatívképe megjelent előttem Firenzében, a Signoria terén. De lám, itt is fűszeres: raktárkönyvelő egy fűszerkereskedelmi vállalatnál. És magányos. Egyszerre nagyon is érdekelni kezdett, mit csinált idáig és hogyan él. Türelmetlenül vártam az esti hét órát. A kora délutáni melegben Firenzében semmit sem lehet csinálni. Nemhogy a múzeumok, de még a templomok is zárva vannak ilyenkor. Miután tehát a gyors ebéd után még körüljártam a dómot meg a keresztelőkápolnát, elnézegettem Ghiberti domborművét, „A mennyország kapuja”-t, amelyen minden alkalomkor új részleteket fedezhet fel a nézelődő – visszamentem a szállodába, és befüggönyözött ablak mögött csaknem hatig aludtam. Akkor már lassan készülődhettem is az esti találkozóra. Én már ott ültem, szemközt Szent Györggyel, az eszpresszó előtti kis asztalnál, amikor néhány perccel hét után megérkezett Karcsi. Most már jobban emlékeztetett a hajdani iskolatársra, de éppen azért idősebbnek is látszott. No igen, mindketten az ötvenes évek túlfelén járunk. – Mesélj valamit, mi van odahaza – kérte, ahogy mellém ült. – Évek óta nem találkoztam hazulról jött emberekkel; az itteni magyarok meg annyit tudnak, mint én. – Hiszen sok magyar turista fordul meg Firenzében. Sohasem akadtál össze velük? – Elkerülöm őket – mondta hirtelen elkomorult tekintettel. – Túl sok a rossz emlékem. Amikor negyvenötben Mauthausenből hazakerültem, kiderült, hogy a

szüleimet megölték, az öcsém valahol a Donnál pusztult el, a húgom Auschwitzban. A lakásunkat az utolsó szegig kirabolták. Az üzletet már rég elvették az apámtól, de azután bomba találta, és egy pult nem maradt meg belőle. Valamikor szerettem egy lányt, de az még harminckilencben közölte, hogy nem lehet a feleségem, mert zsidó vagyok. Gondoltam, hogy a felszabaduláskor meggondolta magát. Elmentem újra hozzá, de éppen akkor ment férjhez… egy másik hazatért zsidó fiúhoz. Be akartam lépni a kommunista pártba, de visszautasítottak, mert gazdag fűszerkereskedő fia voltam. Pedig hol volt akkor már a gazdagság? Még egy rendes ruhám sem volt. Egykori lakásunkban kegyelemből megkaptam a cselédszobát; a többibe már előzőleg beköltöztek mások. Az üres falak közé, mert a fosztogatók egy széket sem hagytak ott. Illetve a cselédszobába dobálva maradt néhány régi könyvem. Ezeket kezdtem lapozgatni a földön ülve törökülésben. Gobineau Reneszánsza került a kezembe. Emlékszel rá, ugye? Legnagyobb része itt játszódik Firenzében. Azt olvasgattam, amikor egyszerre jött a roham. Ugye, arra is emlékszel még, hogy gyerekkorom óta epileptikus voltam. Furcsa módon a háborús megpróbáltatások alatt ritkán volt rohamom, és ha volt, legtöbbször gyorsan túlestem rajta. Hanem akkor, Gobineau könyve mellett, alighanem kiadós lehetett. Ámbár olyankor az embernek nincs időérzéke, és én egyedül voltam, csukott ajtó mögött; senki se látta. Arra tértem magamhoz, hogy a földön fekszem, homlokom vérzik, nyilván hánykolódás közben bevertem a falba vagy a padlóba. De azzal az emlékkel ocsúdtam, hogy Firenzében jártam. Mintha évek óta éltem volna itt, firenzei festő voltam, és nagyon jól éreztem magamat. Ez döntötte el az életem további sorsát. A következő napokon sorra jártam a segélyező intézményeket, tot, Unnrát, Nemzeti Segélyt; levágtam a zsidó hitközséget és a katolikus egyházat. Szereztem némi ruhát és fehérneműt, egy koffert és annyi pénzt, hogy elutazhassam Firenzébe. Emlékezhetsz, akkor 1945 nyarán még könnyen ment az utazás, és akadt egy svájci vöröskeresztes autó is, amely Bernig hozott. Onnét vasúton mentem Milánóba, Milánóban felkérezkedtem egy amerikai teherautóra, amely Firenzébe igyekezett. Szerencsére olaszul már iskolás koromban tanultam, sőt egyszer, még sokkal a háború előtt, nyaraltam is Riminiben. A nyelvvel tehát nem volt semmi bajom. És éppen ebbe a toszkánai olaszba a latinos műveltségű ember hamar belejön. Festő természetesen így sem lehettem, hiszen sohase tanultam festeni… Mindig csak elképzeltem a képeket. Hol merő mértani absztrakciókat, hol fantasztikus szürrealista látomásokat, de gyakran színes, romantikus jeleneteket… amelyeket sohase tudtam volna megfesteni. Szakképzett fűszeres voltam. Az is maradtam. Szépen magányosan egészen jól elélek egy fűszer-nagykereskedés raktárában, beírom a kivitt és behozott árukat, izgalmas fahéj- és szegfűszegszag vesz körül, közben olyan képeket képzelhetek

magam elé, amilyet csak akarok. Kedves, szívélyes idegenek vesznek körül, akik azt is tudják, hogy a raktárkönyvelő nagy néha elveszti az eszméletét. Akkor óvatosan le kell fektetni egy sarokba a puha zsákokra, nemsokára úgyis magához tér. Nincsenek gondjaim, olyan szerényen élek, hogy még félretett pénzem is van a szekrényemben. – Miért nem teszed bankba a pénzedet? – kérdeztem. – Családi hagyományból – magyarázta. – Az apám még az első világháború idején bankban tartotta a pénzét, több mint százezer hajdani aranykoronát… Ezt ma milliókban sem lehet kifejezni… És mire észrevette, a pénz elértéktelenedett. Alig győzte újrakeresni. Attól kezdve otthon tartotta a pénzét, kis vasládában… Ki tudja, hová lett az a kis vasláda? Elveszett, mint minden. De nekem is van kis vasládám a szekrényem alján… a kulcsa az óraláncom másik végén. Erre önkéntelenül is oda kellett néznem. A nagy melegben is mellényt hordott – fehér, nyári vászonmellényt –, és úgy húzódott rajta zsebtől zsebig, gomblyukon áthúzva az arany óralánc, ahogy nem is apáink, hanem nagyapáink viselték. Tehát egyik zsebében régimódi zsebórát visel, a másik zsebben a kis vagyont őrző vasládika kulcsa. – Nem nevetnek ki a fiatalabbak a régimódi öltözködésedért? – A fiatalok úgyis kinevetik az embert, akárhogy öltözködik – mosolygott. – És mit tudják a fiatalok, hogy mi mindent tudnak a kinevetett öregek? Én készséggel vagyok közöttük öreg raktárkönyvelő, amikor magányomban nem múlik fölöttem az idő. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. Egy ideig hallgatott, azután azt mondta: – Jó, majd azt is elmondom, de előbb mesélj valamit hazulról. Utána elmegyünk vacsorázni… Majd vacsora közben. Egy kis chiantit szívesen eliszogatok veled. És a vendégem vagy, igazi olasz vendéglőben igazi olasz vacsorára… Szeretek olasz lenni, néha el tudom felejteni, hogy Weisz Károly voltam. Carlo Bianchi vagyok. De beszélj magadról, otthonodról… Te persze rég megnősültél, családod van… Mesélgettem hát neki a feleségemről, gyermekeimről, itthoni életformámról;

megemlítettem néhány megjelent tanulmányom címét; elmondtam, mennyire szeretek utazni, és hogy az utóbbi tíz évben több mint hússzor jártam külföldön hol hivatalosan, hol turistaként, egyszer-egyszer egyedül, többször a feleségemmel. Azt hiszem, elbeszélésemből kiformálódhatott az érdeklődő előtt a hazai értelmiség életlehetősége (egy kissé önkéntelenül szebbé is lakkozva a valóságot). Ő pedig látható érdeklődéssel figyelte, ezért is volt kedvem minderről beszélni, mert különben közben jobban izgatott az, hogy mit is értett a Weisz Károlyból Carlo Bianchivá vált hajdani osztálytárs azon, hogy magányában nem múlik fölötte az idő. Külsőleg kétségtelenül saját negatívképévé változott a múló idő alatt… Miféle idő az, amely nem múlik a számára? Amíg beszélgettünk, teljesen besötétedett. Kigyúltak az utcák és az autók lámpái, fölöttünk a mélysötétkék égen szikráztak a csillagok. A levegő minősége selymes volt. Jó lesz most valahol szabad ég alatt egy kis chiantit inni. – Gyerünk – mondotta Karcsi –, én vezetlek. Fizetett, az én kávémat is fizette. Azután nekiindultunk az esti utcának a Ponte Vecchio felé. Átsétáltunk a kalmárhíd lehúzott redőnyei között az Arno túlpartjára, ott jobbfelé indultunk, amíg el nem értünk egy kis teraszos vendéglőhöz. Az asztaloknál csak itt-ott ültek, egyenest le lehetett látni a meder mélyén meghúzódó folyóra. Mintha egy lassú vizű patak aludnék folyóra méretezett ágyban. – Nézd csak – mutatott le Karcsi, amikor leültünk. – Milyen semmitmondó kis víz ez. Ki képzelné, hogy két év előtt elöntötte a várost, házakat rombolt, kincseket semmisített meg, embereket ölt? Aki ismeri az Arnót, az nem hihet többé az emberi külsőben sem. Félszeg kis szerény alakokban gyilkosok lappanghatnak, szürke senkikben odabent ágaskodhat az eget ostromló óriás. Lehetetlenség volt nem arra gondolni, hogy őbenne is rejtőzik valami, ami sehogyan sem látható az ősz hajú raktárkönyvelő külsejéről. Bizonyos voltam, hogy valami meglepőt fog mondani magáról. Előbb azonban olaszul megrendelte a vacsorát. Azóta sem tudom, hogy mit ettem. Valami tengeri tudjistenmicsoda lehetett. Nem volt rossz, csak éppen közép-európai ízlelőideg-végződések számára nem volt ételíze. Nem bántam, mindig mindenütt szeretem megkóstolni a helyi sajátos ételeket. Feleségem

mondása szerint mindenütt megeszem a folklórt. A bor azonban valódi könnyű chianti volt, ami olyan összhangban van az itáliai nyár esti levegőjével. Vacsora közben még mindig hazai dolgokról érdeklődött: általános életszínvonalról, az áruk bőségéről, a hiányokról. Láthatóan örült, ha jót hallott, és velem együtt bizakodott, hogy a hiányok is egykettőre meg fognak szűnni. Csak amikor már a feketénél tartottunk, és én pipára gyújtottam, tértem vissza rejtelmes korábbi mondatára: – Hát mit is jelent az, hogy a te magányodban nem múlik fölötted az idő? Hátradőlt és úgy nézett előre, mintha nem is engemet nézne, hanem valami láthatatlant, ami a hátam mögött van. Úgy kezdett el beszélni. – Ez még a munkaszolgálatban kezdődött. Volt egy századparancsnokunk, aki alighanem azzal a szándékkal vette át a rábízott kétszázhúsz zsidót, hogy ezek élve többé ne kerüljenek haza. A munka, amelyet a Kárpátok erdei és sziklái között végeztünk, merőben fölösleges volt, de emberirtó. Úgy mondták, hogy sáncot ásunk, de azon a vidéken semmi értelme nem volt semmiféle sáncnak. A köves talajba kellett csákánnyal és lapáttal két méter mély, hosszú árkokat vésni. Egy másik részleg az erdőben fát vágott, de amíg ott voltunk, azokat a fákat senki se szállította el sehová. A munkaidő napi tizenkét óra volt, de gyakran kinnfelejtettek bennünket, és ilyenkor tizenöt-tizenhat órán keresztül is szakadatlanul dolgozni kellett. Aki kidőlt, büntetésből egy fához kötötték, és étlen-szomjan odakinn hagyták másnap reggelig, amikor folytatnia kellett a munkát. Hát velem is megtörtént, hogy a kimerültségtől összeestem. Ez nem epileptikus önkívület volt, hanem szabályos kimerültség. Be is vittek az erdőbe, odaállítottak egy fához, hátrakötötték a kezemet, és kint hagytak éjszakára. Az ég felhős volt, csillag se világított. Én csak azt hallottam, hogy az erdő huhog. Nem tudok rá más igét: az erdő huhogott. Az egész napi kimerültség és a rákövetkező összekötözött állapot különös mámorfélébe torkollt. Arra akartam gondolni, hogy milyen is lehet most otthon… És egyszerre csak a sötétben, mintha vetített kép volna, magam előtt láttam otthoni lakásunkat. Szüleim az asztalnál ültek és vacsoráztak. Utána hirtelen arra a lányra gondoltam, aki nem akart hozzám jönni feleségül… És máris láttam, ahogy ott áll két sötét fa között, de ő maga jól megvilágítva. Erre játszani kezdtem a képekkel. Az kívántam, hogy a Dunát lássam a pesti Korzóról, szemközt odafent a királyi várral, a vízen

lassan ússzék egy hajó. És máris láttam. Egészen elfeledkeztem fáhozkötözött állapotomról. Mintha valami új, gyönyörű ajándékot kaptam volna kárpótlásul az élet sanyarúságáért: azt látom, amit látni akarok. És ahogy hajszoltam a képeket, egyre bátrabb lettem a kívánságokban. Egyszerre csak azt óhajtottam, hogy egy szép szőke leány álljon elém. És ott is állt már. Kívántam, hogy lassan kezdjen vetkőzni előttem. És már vetkezett is készségesen, rám mosolyogva közben. És amikor ott magasodott vakító fehér testével a sötét fák között, akartam, hogy jöjjön oda hozzám, öleljen át, simuljon megkötözött testemhez. És éreztem az ölelését, bőre meleg puhaságát, készséges szerelmét. Ebben az érzéki bódulatban aludtam el. Arra ébredtem, hogy reggel van és a kivonuló század közeledik. Irtózatosan fáztam. És amikor eloldottak, összeestem. Ez már igazi roham volt. Olyan, hogy utána kórházba küldtek. A kórházból pedig más századhoz kerültem. Az erdei látomást azonban nem felejtettem el. Tudtam, hogy ha nagyon keserűvé válik az élet, akkor képességem van felidézett képekkel vigasztalódni. Felismertem a magamban rejtőző képzelet hatalmát. Sokáig azonban nem akartam élni vele. De némiképpen ilyen volt az a Firenze-látomás is Gobineau könyve mellett, az üres cselédszobában, amely megszabta további életemet. Akkor azt hittem, nem lesz többet szükségem a látomásokra: többet ér a firenzei valóság. Firenzében azonban nem lettem egyéb, mint raktárkönyvelő egy fűszer-nagykereskedésben. Még a fahéj- és a szegfűszegillat is csak némiképpen kárpótolt az élet szürkeségéért. Hiszen én a reneszánsz színpompás életét szerettem volna élni a reneszánsz Firenzében. Én nőket szerettem volna, és érzékeimet még izgatottabbá tette az egész napi fűszerillat. Én Carlo Bianchi firenzei nemesúr szerettem volna lenni, holott valójában Weisz Károly szürke pesti zsidó voltam Brunelleschi kupolájának árnyékában. Milyen karrier várhatott itt rám? Összegyűjthetek egy kevéske pénzt a vasládikában, hogy ha nagyon kívánom, néha még gazdag ebédre is teljék. Milyen nőkre tarthatok igényt? Ha nagyon akarom, valami olasz kispolgári család másnak nem kellő leánya feleségül jön hozzám. Holott én hermelinköpenyes Monna Vannákról ábrándoztam. Egy este erre gondoltam ágyamban, és már eloltva a lámpát, hirtelen kiültem az ágy szélére, erősen néztem a sötét falra, hogy kipróbáljam képzeletem hatalmát. Azt kívántam, hogy lássam Lorenzo Medici fáklyafényes kerti ünnepségét… És egyszerre csak megvilágosodott a fal, kitárult a tér, vörös fáklyák fényeskedtek mindenfelől, bokrok közül fehér szobrok emelkedtek, megszólalt a zene is

valahonnét, és ünnepélyes menetben urak és hölgyek vonultak a kerti úton, élükön maga Lorenzo, a fejedelem. Ekkor már magamra is előkelő reneszánsz ruhát képzeltem, felálltam ágyam széléről, és habozás nélkül beálltam a menetbe, egy izgalmas szépségű hölgy mellé… Ez a hölgy néhány nap múlva a szeretőm lett. Ne gondold, hogy őrült vagyok, csupán hatalma van a képzeletemnek. Ez idestova húsz éve történt, és azóta képzeletem megoldotta az életemet. Nappal élek, ahogy élek: szürke kispolgár vagyok a számomra legeslegszebb városban, a számomra legizgalmasabb fűszerillatok között. Este olyan kalandokat élek át, amilyeneket akarok. És nem is tudom, hogy a képzelődés mikor hullámzik át igazi álomba. Reggel mindig kipihenten, jó érzéssel, nem ritkán a beteljesült szerelem jó érzésével ébredek. Már régóta nem is én kormányozom képzeletemet. Már velem történnek az érdekesnél érdekesebb kalandok, amelyekben nem múlnak az évek, vagyok az a firenzei nemesúr, Carlo Bianchi… Egyébként valóban Carlo Bianchinak hívnak. Képzeletbeli nevemre olaszosítottam hivatalos engedéllyel a nevemet. Mostanában nagy útról érkeztem. A német császárnál jártam követségben fejedelmem parancsára. Egy német grófnő volt ott a szeretőm. Még jó, hogy már gyermekkoromban megtanultam németül. A grófnő szerette volna, ha feleségül veszem, de én, ha egyáltalán nősülök, csakis fekete olasz leányt veszek feleségül. Erre még ráérek. Most nagyon szeretném meghódítani Beátát. Gyönyörű mellű tizennyolc éves leány, és egészen bizonyos, hogy a szeretőm lesz. Csak a vőlegényétől tartok. Ez a vőlegény féltékeny rám. Gianni Centilének hívják, fiatalon lett kapitány… és nagyon könnyen ugrik a tőre. Megfenyegetett, hogy holnapután éjjel rám töri az ajtót, és leszúr. Holnap nem teheti, mert őrszolgálatban van a fejedelmi kertben. De holnapután. Hát én jól bereteszelem holnapután az ajtómat, nehogy Gianni Centile féltékenységből szíven szúrjon. Meg aztán nekem is van tőröm, és tudok is bánni vele. Ha azt a holnaputáni éjszakát túlélem, egészen bizonyos, hogy Beáta a szeretőin lesz. És ha olyan jó az ölelése, ahogy képzelem, akkor talán még feleségül is veszem. De ha végül mégis Gianni Centile szúr szíven engem, az se csúnya halál. Nem is olyan rossz egy szép szerelmes kalanddal befejezni az életet… Nem gondolod? Hallgattam. Nem tudtam, mit szóljak. Elmeorvos talán azt mondaná, hogy őrült. Én azonban úgy gondoltam, hogy költő, aki kizárólag magának teremtett egy költői világot. És ha ez kárpótolja az élet szürkeségéért, neki van igaza. Senkinek sem árt vele. És felépített egy különös boldogságot.

– Azt hiszem, költő vagy – mondottam nagy sokára. Orrán keresztül hümmögve felnevetett: – Lehet. De néha úgy érzem, hogy ez a világ, amelyet képzeletem hatalmával teremtettem, sokkal igazabb, mint amelyben vagy szenvedés vagy szürkeség az ember osztályrésze. Soha senkinek se mondottam el, neked is csak azért, mert aligha találkozunk újra. No, fizessünk. Azaz, fizetek, örülök, hogy a vendégem voltál. Hazakísért a szállodámig. Közben nem szóltunk. A kapu előtt kezet ráztunk. Mosolyogva mondta: – Drukkolj nekem, hogy holnapután ne sikerüljön Gianni Centilének leszúrnia engem. Két nap múlva Rómába utaztam. A második reggel a kávéházban lapozgatva az újságokat szemembe ötlött egy cím: „Gyilkosság Firenzében.” A szövegben azonnal felfedeztem Carlo Bianchi nevét. Izgatottan olvastam végig: „Tegnapelőtt éjszaka rejtélyes gyilkosság történt Firenzében. Carlo Bianchi firenzei lakost, a Fratelli Giacomini cég raktárkönyvelőjét egyszobás lakásában átszúrt szívvel, holtan találták. Az áldozat kezében reneszánsz kori tőrt szorongatott. A nyomozás szerint egyetlen ember követte el a bűncselekményt: felfeszítette a magányosan lakó férfi ajtaját, az ugyan felkapta a nyilván asztalán heverő és papírvágó késnek használt régi tőrt, de a gyilkos rávetette magát, és egyetlen szúrással végzett vele. Azután feltörte a szekrényt. A szomszédok szerint Carlo Bianchi abban a szekrényben kis vaskazettában tartotta összegyűjtött pénzét. A szekrényből semmi más nem hiányzott, mint a vaskazetta. A gyilkos tehát nyilván személyesen ismerte áldozatát, és tudta, hogy hol tartja pénzét. Ezt akarta elrabolni, de minthogy Bianchit otthon találta, és az védekezett, tehát megölte. A nyomozás folyik. Egyelőre még nincs gyanúsított. A házban és a Giacomini cégnél osztatlan részvétet keltett a csöndes, szorgalmas, szerény modorú könyvelő tragikus halála.” A vér a fülemben dobogott. Újra meg újra el kellett olvasnom a hírt. És egyre képszerűbben bontakozott ki elém szegény Weisz Karcsi képtelen képzelődése. Szédület környékezett. Egy pillanatra úgy éreztem, neki volt igaza: az a képzeletbeli világ igazabb, mint ez a szenvedésekkel és szürkeségekkel teli valóság… és Carlo Bianchi szép szerelmi halállal halt meg. A féltékeny Gianni

Centile kapitány, ahogy ígérte, tegnapelőtt este rátörte az ajtót és tőrével szíven szúrta. Szegény Karcsi… a szép tizennyolc éves Beáta már nem lehetett a szeretője.

A BÉKESSÉG VADONÁBAN

Ha olykor Párizsba kerülök, sohase mulasztom el, hogy egy kicsit nézelődjem a kis képkiállító helyiségek között. Ezekben a félig üzlet, félig tárlat termekben mindig akad valami érdekes újdonság vagy érdekes régiség. Néha álmélkodom, néha bosszankodom, néha unatkozom, de nemegyszer igazán gyönyörködöm is az itteni látnivalókban. Egy ízben, száraz, napfényes tavaszi délelőtt céltalanul ténferegve a Boulevard Saint-Germain vidékén, egy mellékutcában efféle kis helyiségre bukkantam. Leginkább hétköznap délelőtt szeretek múzeumokba, tárlatokra járni, ilyenkor vannak a legkevesebben. Ezen a délelőttön is benéztem már egy-két képcsarnokba, valamennyi magát vallotta a legeslegmodernebbnek. Ennek a mellékutcai boltnak a cégtábláján azonban meglepő módon az volt felírva, hogy HAGYOMÁNYOS ÍZLÉSŰ FESTMÉNYEK. Én tulajdonképpen konzervatív hajlamú vagyok a képzőművészeti látványok élvezetében. Érdekel minden próbálkozás, minden újfajta megoldás, de lelkem mélyrétegeiben megrögzött realista lehetek, és realista alapízlésemet eleve megfertőzték a klasszicizmus és a romantika vírusai. Ezt nem mindig vallom be, de így van. Tehát, amikor a cégtábla szinte fitogtatta az odabent láthatók maradiságát, én azzal léptem be, hogy nyilván kedvemre való festményeket fogok látni. A csaknem üres üzlethelyiség első két terme azonban már-már elcsüggesztett: unalmas, ósdi tájképek, csendéletek, naturalista családi jelenetek, édeskés szerelmespárok függtek különböző méretekben, egymás mellett a falakon. Már alig-alig voltam kíváncsi a továbbiakra, de mégis beléptem a harmadik terembe. És már az ajtóban meg kellett torpannom a meglepetéstől. Egyetlen óriási kép borította a szemközti falat. De mintha nem is festmény volna, hanem a szoba folytatása, azaz, mintha a teremnek nem is volna szemközti fala, hanem egyenest tovább lehetne lépni egy csodálatos őserdőbe. Igen, lehetséges, hogy ez maga a naturalizmus teljessége, a való világ legeslegszolgaibb lemásolása, de oly tökéletes szemléletességgel, hogy a nézelődő kénytelen beismerni: a művész képes volt megismételni a valóságot. Méghozzá életnagyságban.

De miféle valóság volt ez? A képen vadon erdő részlete látszik. A sűrű lombok között áttör az aranyos napfény. Nyájas tisztáson vagyunk. Szemközt egy mesébe illő kis ház becsukott zöld ablaktáblákkal. A ház előtt pedig békés fenevadak üldögélnek. Az egyik oldalon egy oroszlánpár, velük szemben egy tigris, mellette két foltos leopárd, a ház tövében egy zöld szemű fekete párduc. Oly békességesek, mintha nagy termetű házimacskák volnának. A kép keret nélkül húzódik faltól falig, padlótól mennyezetig: ezért is kelti azt a hatást, mintha tovább lehetne lépni a napsütötte, békés erdőbe, a kis ösvény is egyenest a ház ajtaja felé vezet. A meglepő festmény mellett a szomszédos falon kis tábla jelezte a mű címét és alkotóját. „A békesség vadonában”. Festette: Gabriel Treuga. A név merőben ismeretlen volt a számomra. Előre-hátra lépve nézegettem a festmény részleteit. Még közelről is olyan volt, mintha tovább lehetne lépni a kis ösvényre. Alig vettem észre, hogy rajtam kívül még valaki van a teremben. Hanem amikor egy pillanatban a lábam már egészen ott volt a festett ösvény szélén, az a másik látogató megragadta karomat, és hátrahúzott. Ijedt hangon mondta: – Az istenért, bele ne lépjen a képbe! Akkor néztem csak meg nézelődő társamat. Középtermetű, sovány férfi volt, tekintete olyan, amilyet hol lázasnak, hol zavarosnak szoktak mondani. Oly szabatosan és érthetően beszélt franciául, hogy azonnal külföldinek tartottam. Olyan idegen, aki régóta itt él, nagyon jól megtanulta a nyelvet, bár én tudnék így franciául, de ő sem francia. Bizonnyal kérdően néztem rá váratlan beavatkozásáért, mert azonnal magyarázni kezdte: – Ez a kép remekmű, látom, ön is annak ítéli, de átkozott remekmű. Jaj annak, aki elhiszi a békességét és belelép. – De hiszen… – Nem is tudom, mit is akartam mondani, valami olyasmit, hogy ez mégiscsak kép, ebbe az erdőbe nem lehet belépni. A lázas szemű azonban már elbeszélő-oktató hangon mondotta: – Én ismerem ezt a festményt elkészülte óta. De ha önön kívül még valaki volna itt, nem mondanám el, mert akkor visszavinnének a bolondokházába. És örülök, hogy végre kiszabadultam onnét. Vagyunk még néhányan, akik ismertük Gabriel

Treugát, és ott voltunk, amikor megmutatta elkészült remekművét, de senki sem meséli, mert mindenki tudja, hogy aki elmondaná, azt tüstént bolondházba vinnék. Vannak olyan igazságok, amelyeket azok sem mondhatnak el, akik tudják. Ilyen Gabriel Treuga története. Azért ragadtam meg önt, uram, az utolsó pillanatban, nehogy az ő sorsára jusson. Tagadhatatlan, egy kicsit feszengtem a saját bevallása szerint bolondokházából szabadult tárlatlátogató mellett, de érdekelt is, mit fog mesélni arról a Gabriel Treugáról, aki ezt a képet megalkotta. Ezért hát oda-odapillantva a bejárati ajtó felé, hogy van-e módom esetleges szükséges gyors visszavonulásra, mégis odafigyeltem, és növekvő izgalommal hallgattam a néhai festőművész történetét, ahogy a lázas szemű férfi elmesélte: – Sokan ismertük Gabriel Treugát. Ez volt a művészneve. Igazi nevét senki sem ismerte. Treuga középkori latinsággal békességet jelent. Gabriel egy arkangyal neve. Valahonnét Közép-Európából jött, de olyan régen, hogy a háború után már igazi franciának számított. Az ellenállásban is részt vett, kitüntette magát. Kezdettől fogva hirdette, hogy a művész legfőbb feladata a háborúval szemben a békességre kedvet ébreszteni az emberi lelkekben. Nem volt modern festő, de a művészi eszközöknek oly mértékben birtokában volt, hogy mindenki nagyra becsülte. Mégis magányos ember maradt. Sok kedves ismerőse volt, de senki sem mondhatta magát a barátjának. Tartós szerelemre sem akadt. A háború kalandjai óta hallgatag, elmélázó, néha egyenest komor ember volt; igazán csak akkor érezte jól magát, ha ecsettel a kezében kettesben maradt alakuló művével. Egyébként ismételten vallotta, hogy a művésznek hatalma van, kell, hogy hatalma legyen a valóság fölött; a művész a gonosz valóság helyett képes jóságos, békességes valóságot teremteni. Többször is emlegette, hogy amit csinálni szokott, mind csak mellékes munka, főképp csak arra jó, hogy biztosítsa megélhetését, amíg el nem készül főművével, amelyen műtermében dolgozik már. Nos, egy este a kávéházban közölte velünk, hogy elkészült a nagy mű, és másnap délelőttre vár valamennyiünket a műtermében, hogy bemutassa. Sokunkat érdekelt, voltunk ott jó néhányan a megbeszélt délelőtti órában. A műterem egyik fala elhúzható függönnyel volt borítva, amögött várt a kép. Amikor valamennyien együtt voltunk, Treuga elhúzta a függönyt, és mi elámultunk a festmény előtt. Csaknem egészen olyan volt, mint ahogyan itt a szemünk előtt áll. Csakhogy akkor még a ház ablaktáblái nyitva voltak, és az ablakon kikönyökölt egy csodálatosan szép szőke lány. Mintha egyenest

festőjére nézett volna. Gabriel Treuga pedig azt mondta, megjegyeztem szóról szóra, és azóta is szinte az ő hangjával cseng vissza a fülembe: – Barátaim! Énnekem elegem volt ebből a világból, amelyben a szelíd állatok is fenevadakká válnak. Megteremtettem helyette a békesség vadonát, ahol a fenevadak is nyájas szelídséggel ülnek együtt. És megteremtettem magamnak azt a nőt, aki végre megért engem, és vár rám. Nézzétek, sikerült tökéletesen valóságost alkotnom, csak éppen szebbet és szelídebbet a mi valóságunknál. El kellett ismernünk, hogy valóban, ez maga az újrateremtett valóság. Ki ne vágyott volna belépni a békesség csábító vadonába? Gabriel Treuga pedig így folytatta : – Azért teremtettem ezt a vadont, hogy ide meneküljek a világ elől. S azért hívtalak össze benneteket, hogy elbúcsúzzam. Én most be fogok lépni a magam teremtette világba. Kedvesem már ott vár abban a kis házban, amelyet nyájas vadak vesznek körül. Ráparancsoltam a természetre, hogy szelíd legyen, és fogadja szeretettel szelíd társukat. Ebben a percben mindnyájan azt hittük, hogy Gabriel megőrült. De ő már elfordult tőlünk, és rálépett a kis ösvényre. Igen, belépett a képbe, és ettől kezdve olyan volt az egész, mintha néma filmet látnánk, Gabriel Treuga már a képen volt, ment a ház felé. De amint az első leopárd közelébe ért, egyszerre felemelkedett valamennyi fenevad, a hímoroszlán ráugrott, és egyetlen irtózatos csapással összezúzta a koponyáját. Az ablakban a szőke lány felsikoltott. Nem hallottuk a hangját, de láttuk, hogy sikolt, és becsapja maga előtt a zöld fatáblákat. Gabriel Treuga ott feküdt holtan teremtményei előtt, amelyek rárohantak, és az utolsó porcikáig felfalták. Utána megint visszaültek a helyükre, ahová a művész festette őket, és nyájasan néztek előre. Akkor már ilyen volt a kép, ahogy ön is látja. Mi pedig nem mertünk egymásra nézni. Nem mertük bevallani, hogy azt láttuk, amit láttunk, mert ilyet nem lehet látni. Én voltam az egyetlen, aki később elmondtam; bolondházba is vittek. A többi nem szólt. Vannak köztük tekintélyes közéleti személyiségek is. De nem mondom ki a nevüket, hiszen letagadnák, és csak nekem származnék bajom belőle. Van köztük festő, nem is egy. Ezek azóta sem mertek mást festeni, mint mértani ábrákat, azok bizonyára nem falják fel az

embert. Nem tudom, hogyan került idővel a kép ebbe a konzervatív képkereskedésbe. De amióta felfedeztem, újra meg újra meg kell néznem. És vigyáznom kell, nehogy valaki véletlenül belépjen a vadonba. Hiszen csak látszat, hogy azok a fenevadak ilyen nyájasak. Hiába festette őket Gabriel Treuga nyájasoknak – a fenevadak magát a festőt is megették. Hogyne ennének meg másokat… Csak azt szeretném tudni, mi lehet azzal a gyönyörű szőke leánnyal ott a zárt ablaktáblák mögött. Szédelegtem, amikor végre kiléptem az utcára. Alig találtam meg a Boulevard Saint-Germaint. Sokáig egyébre sem tudtam gondolni, mint arra a képre, Gabriel Treuga történetére meg a lázas szemű férfira, aki elmesélte. Másnap újra meg akartam nézni, de sem akkor, sem azóta nem találtam meg, hol is kell befordulni a Boulevard Saint-Germainen, hogy eljussunk a „Hagyományos ízlésű festmények” kiállítóhelyiségéhez.

A MOSOLY ORSZÁGÁBAN

Ha az ember elalvás előtt újságot olvas, sok furcsát összeálmodhat utána. Én a múltkoriban például ezt álmodtam: Repülőgépen érkeztem egy idegen ország fővárosába. Az ország nevét nem tudom, de lakóinak nyelvét jól értettem, legalábbis álmomban semmiféle nehézséget nem okozott az ottaniak beszéde, habár gondolataik értelmét csak lassanként fogtam fel. Már a repülőtéren kezdtem gyanítani, hogy különös közállapotok lehetnek arrafelé. Az érkezőket száztagú küldöttség fogadta: férfiak, nők vegyesen, de valamennyi hízásra hajló vagy éppen kövér, kerek arcú, mosolygó tekintetű ember. Egyetlenegy sovány vagy nyúlánk termetű nem volt közöttük. Amikor a repülőgépből kiszállva a földre léptem, a fogadóküldöttség kórusban kiáltotta az üdvözlő szavakat. – Tessék mosolyogni! Tagadhatatlanul meglepett ez a felszólítás. Az volt az első gondolatom, hogy úgy látszik, ebben az országban a fényképészek kerültek uralomra. De az is lehetséges, hogy ez a száz jól táplált ember mind fotóriporter. A következő közfelkiáltás azonban már így hangzott: – Vesszenek a gyomorbajosok! Most már meghökkentem. Nem vagyok gyomorbajos, de közép-európai értelmiségi lévén, nekem is van némi gyomorneurózisom. Ezt itt jó lesz elhallgatni. A zsebemben hordott szódabikarbónát semmiképpen sem fogom mutogatni. Végre elébem lépett egy gömbölyded férfiú, megrázta a kezemet, és ilyen szavakkal köszöntött: – Nagyon örülök, kedves kedélytárs, hogy végre ellátogatott hozzánk. Reméljük, kedvező benyomásokkal gazdagodik a mi derűs országunkban. És, mint aki maga is az öntudatos jókedélyűek magasabb rendű alkattípusához tartozik,

elhíreszteli a mi rendszerünk egyedül boldogító hírét a világban. Derű! Derű! Éljenek a piknikus alkatúak! Zavartan néztem a szószólóra, majd bizonytalan pillantással végignéztem saját, se nem sovány, se nem magas termetemen, amelyet a tudomány valóban piknikus testalkatnak szokott nevezni. De még mindig nem értettem, hogy mi köze lehet az alacsony vagy közepes, hízásra hajló termetnek a magasabbrendűséghez. Igen szerény hangon válaszoltam: – Nagyon sajnálom, hogy olyan keveset tudok még az önök közállapotairól, de remélem, hogy hamarosan tájékozottabb leszek. A kövér férfiú, aki úgy látszik, kiszemelt kísérőm volt, széles mosollyal és készségesen vállalkozott, hogy a város felé menet az autóban ismertetni fogja, mi is történt, és hogyan történt náluk. A sofőr is széles mosollyal nyitotta ki előttem a rózsaszínű autó ajtaját, ő is a szokatlan szavakkal köszöntött: – Derű, kedélytárs. Nem tudtam, mit kell erre válaszolni, így hát csak mosolyogva bólogattam. Kísérőm mellém ült, és az autó megindult. Széles sugárúton hajtattunk a belváros felé. A házak ormán óriási betűkkel feliratok voltak olvashatók: NEVETÉSBEN AZ ERŐ! LE A KOMORSÁGGAL! RESZKESSENEK A SOVÁNY EMBEREK! MOSOLYGÁSBÓL FAKAD A JÓLÉT! Láttam azután különböző üzlethelyiségeket számomra szokatlan cégtáblákkal. Elhaladtunk például egy fényes étterem mellett, amelynek JÓLTÁPLÁLTSÁG VENDÉGLŐ volt a neve. Egy áruház kirakatában ez állt: SOVÁNY EMBEREKET NEM SZOLGÁLUNK KI. Egy éjszakai mulatóhelyféle azt hirdette, hogy ott találhatók az ország legmolettebb hölgyei. Egy kozmetikai intézet biztos hatású hízókúrát ajánlott a nőknek. A temetkezési vállalat kapuján nagybetűs felhívás hirdette, hogy víg kedélyű férfiakat keresnek sírásóknak és

tréfás kedvű asszonyokat halottöltöztetőknek. Most már izgatott érdeklődéssel, bár az értetlenség folytán lappangó szorongással is, fordultam kísérőmhöz: – Mi történt itt? Ő pedig készségesen magyarázta: – Mi rájöttünk, hogy minden rossznak a sovány, a töprengő, barátságtalan emberek az okai: ők, akiket a tudomány aszténiás testalkatúaknak nevez. Néhány évvel ezelőtt megalakult a Nemzeti Derű Párt. Tudósaink bebizonyították, hogy csakis derűs ember lehet boldog: derűs ember pedig csak a hízásra hajlamos, kedélyes alkat, amelyet piknikusnak neveznek. A Nemzeti Derű Párt tehát felismerte, hogy a piknikusok a magasabb rendű emberek. Ha közboldogságot akarunk, ki kell küszöbölni a közéletből a soványakat, a barátságtalanokat, a túlságosan töprengőket, vagyis az aszténiásokat. Az aszténiás szolgáló testalkat, a piknikus uralkodásra született testalkat. Ez ugye, világos; ön igazán nem tagadhatja, hiszen ön is vitathatatlanul piknikus. Éppen azt akartam válaszolni, hogy ez valami szörnyű ostobaság, de még mielőtt kifejthettem volna nézetemet, kísérőm így folytatta: – Volt itt néhány okvetetlenkedő, aki tagadta a mi elméletünket. De ezeknek egy részéről köztudomású volt, sőt, szemmel látható volt, hogy maguk is aszténiások vagy legalábbis félaszténiások. Azután nem egyről kiderült, hogy legalább egy nagymamájuk volt aszténiás. Akadt olyan is, akinek ferdült ízlése folytán sovány volt a felesége. Ezeknek az ellenvetése igazán nem volt számításba vehető. – És… és… – kockáztattam meg a kérdést – nem akadt olyan kövér ember, akinek minden őse kövér volt, a felesége is kövér volt, mégsem osztotta az önök véleményét? – Akadt egy-két ilyen elvakult lélek is, hanem a derűnek ezeket a megrögzött ellenfeleit a szívvel-lélekkel derűs emberek csakhamar agyonverték. Ezek után én sem mertem ellenvéleményt kockáztatni, és fokozódó aggodalommal hallgattam a történetet: – A parlamentben egyre nagyobb lett a befolyásunk. Minden választáson több

derűs képviselő jutott be. Nevetésünk elnyomta a kisebbségbe jutott aggodalmaskodók elszorult hangját. És így többségre jutván, átvettük a hatalmat. – De hát valóban olyan elenyésző maradt a parlamentben az aggodalmaskodó aszténiások száma? – kérdeztem. – Hát az úgy volt, hogy sok sovány ember is velünk szavazott, remélve, hogy idővel maguk is meghíznak, vagy magatartásuk folytán elnézzük nekik káros testalkatukat. De hát ez kevés embernek sikerült. Akit öröklött hajlamai soványnak határoznak el, ritkán válik igazán derűs emberré. Mindmáig alig győzzük leleplezni az álpiknikusokat. Mert sokan, csakhogy hivatalba juthassanak, párnával töltik ki ruhájukat, és egész nap felfújt arccal járkálnak. Mások, akármilyen savanyú természetűek, kínosan betanulnak néhány viccet, és úton-útfélen mondogatják, csakhogy derűseknek tűnjenek. Ezek azonban hamar leleplezik magukat. Aki ellövi egy vicc poénjét, máris gyanús. Az sem mellékes, hogy most már a közhivatalokhoz orvosi vizsgálat kell, hogy ha nem is kifejezetten kövér a jelölt, de mégis legalább hajlamos a hízásra, és remélhető szorgalmas öntáplálással hamarosan kövér derűtárssá fejlődhet. Magasabb állásokhoz nagyszülőkig bezárólag igazolni kell hiteles fényképekkel, hogy az elődök is piknikus testalkatúak voltak, tehát biológiai bizonyíték van arra, hogy törhetetlenül derűs ember jut a magasabb pozícióba. Higgye el, nagyot lendített ez a közjóléten. Ezer meg ezer állásból lehetett elküldeni a sovány vagy sovány származású egyéneket, hogy helyüket derűs kövérekkel töltsük be. – És mi a sorsuk az aszténiásoknak? – Mi, kérem, humanisták vagyunk – magyarázta kísérőm. – Voltak ugyan olyan radikálisan derűs elemek, akik azt követelték, hogy a kedélytelen soványakat egyszerűen irtsuk ki, vagy fogjuk kényszermunkára őket, akkor a rosszkedv egy csapásra megszűnnék a társadalomban. Ezek voltak azok a túlzók, akik új köszönésképpen a „szakadatlan kacagás” kifejezést akarták bevezetni. De amint hallhatja, mi nem „szakadatlan kacagás”-sal, hanem „derű”-vel köszönünk, minthogy mérsékeltjeink vannak hatalmon. Ezek szelíd emberséggel akarják felszámolni az emberiség átkát, az alsóbbrendű, barátságtalan, sovány testalkatúakat. Szerintünk ezeknek az aszténiásoknak is joguk van élni, amíg alantas ösztöneiket fékezni képesek. Persze, ha alkatukból következő tulajdonságaik kiütköznek, és például morgolódnak, vagy keserű arccal néznek a világba, vagy epés megjegyzéseket tesznek, akkor a törvény szigora kérlelhetetlenül lesújt rájuk. De ha korlátozott képességeik szerint igyekeznek

mosolyogva tudomásul venni ezt a számukra oly idegen, derűs világot, akkor az alantasabb munkákat elvégezhetik. Természetesen kisebb fizetésért, mint a piknikusok. Ez objektíve is méltányos, hiszen egy sovány embernek nem is kell annyit ennie, mint egy kövérnek, ruházatra is kevesebb szövet kell a soványnak, mint a kövérnek. Autónk elsuhant egy múzeumépület előtt. – Ez a mi híres képtárunk – magyarázta kísérőm. – Bizonyára hallott már felőle. Évszázadok óta gyűjtötték itt a világhírű festményeket. De hát az előbbi korokban nagyon vegyes ízléssel állították egymás mellé a léleknemesítő remekműveket és a mételyező hatású, káros, visszataszító képeket. Mi végre saját elméletünk alapján átrendeztük a múzeumot. A díszhelyre Rubens kövér asszonyai kerültek. Greco képeit pedig elégettük. – Elégették Greco képeit? – kérdeztem megdöbbenve. – Természetesen, hiszen valamennyi férfi- és nőalakja sovány volt. Ezt már nem bírtam tovább: felébredtem. A nap besütött az ablakon. Én pedig még kimerülten az álom izgalmától, arra gondoltam, milyen kár, hogy nem egy nagyon sovány diktátor vagy diktátorjelölt álmodta ezt az álmot. Talán még az is az eszébe jutott volna, hogy a valóságos fasiszta elméleteknek sincs több értelmük, mint a kövér emberek felsőbbrendűségéről szóló álombeli tanításnak.

ÉRTJÜK EGYMÁST

1

Szomszédom, a hangmérnök mesélte: – Delenként, amikor hazamegyek, ebéd előtt még megsétáltatom a kutyámat. A kutyának sétálnia kell, és nekem sem árt egy kis séta. Van a közelben egy utcarészlet, ahol nincs aszfalt. Kutyám legszívesebben ott szaglászik, ott végzi el leghamarabb teendőit. Tehát megszoktuk, hogy a déli sétát mindig ott kezdjük. Csakhogy ugyanott van egy kis maszek szabóműhely, amelyben egy ütődött öregember foltozza a ruhákat. Ez az alak utálja a kutyákat, és fel van háborodva, ha egy tacskó vagy uszkár éppen az ő műhelye előtt végzi a dolgát. Amint odaérkezem, és a kutyát eloldom pórázáról, hogy szabadon fürkésszen a neki kellemes szagok után, kirohan az ütődött szabó, és ordítani kezd, hogy itt nem szabad kutyát sétáltatni. Hiába magyaráztam neki, hogy éppen ez az aszfalt nélküli utcarészlet a legelőnyösebb a kutyasétáltatásra, ő még dühösebb lett, emlegette, hogy rendőrért megy. Így néhányszor el is üldözött. De végül is eluntam, hogy nap mint nap elkerget engem és kutyámat. És a múlt napokban, amikor megint ott eresztettem el az állatot, és a mérges szabó megint kirohant, egy hirtelen ötlettel előrántottam pénztárcámat, és kivettem belőle a Rádió épületébe szóló belépőjegyemet. Ez egy zöld karton és nagyon hivatalos formája van. Határozott mozdulattal felmutattam, jelentőségteljesen néztem rá, és ezt kérdeztem: – Ugye, értjük egymást? A hatás jobb volt, mint ahogy vártam. A szabó hátrahőkölt, behúzta a nyakát, azután nagyon halkan ezt mondta: – Bocsánatot kérek; de miért nem tetszett előbb mondani? Ezzel megfordult, és visszament műhelyébe. Azóta minden délben nyugodtan sétáltatom a kutyát a szabóműhely előtt. Csak tudnám, mit képzel az a szabó

arról a zöld kártyáról.

2

Foltozószabóm mesélte talán két nappal később: – Képzelje csak. Minden délben idejön egy alak egy ronda kutyával, hogy az a dög éppen az én műhelyem előtt végezze el a dolgát. Jó néhányszor megmondtam neki, hogy menjenek máshová, mert különben rendőrt hívok, de ne adj’Isten, hogy hallgatna a szép szóra. Hát a múltkor megint odajönnek éppen a műhely ajtaja elé. Én kimegyek és rákiáltok. Mire annak az alaknak eltorzul az arca, előrántja a pénztárcáját, és kivesz belőle egy zöld belépőjegyet a Rádió épületébe. Ismerem ezt a kártyát, ugyanilyen van a sógoromnak, aki magnóműszerész, és állandó dolga van a Rádióban. Az a kutyás ember felém mutatja a rádióbelépőt, és azt kérdezi tőlem: – Ugye, értjük egymást? Nyilvánvaló volt, hogy őrült. Lehetséges, hogy nem közveszélyes, de akkor is háborodott. Hiszen ha valaki eltorzult arccal egy rádióbelépőt lobogtat, és azt kérdezi, hogy „ugye, értjük egymást?”, az aligha lehet normális. Magam sem tudtam, hogy félni kell-e tőle, vagy nagyon sajnálni szegényt. De hát egy tébolyodottnak, akár közveszélyes, akár nem, sehogyan sem lehet megmagyarázni, hogy a kutyát nem mások műhelye előtt kell sétáltatni. Mit csinálok, ha erre dühöngeni kezd? Hiszen lehetséges, hogy már az is a dühöngés kezdete, ha eltorzult arccal rázogatja a rádióbelépőt. Gondoltam megnyugtatom. Azt mondtam neki: – Bocsánatot kérek; de miért nem tetszett előbb mondani? Szavaim nagyon jó hatást váltottak ki. Az arca megnyugodott, eltette a zöld kártyát. Nincs is azóta semmi baj vele. Egye fene, ott szaglászik az a dög a műhelyem előtt, én inkább nem kiabálok, de annak a szerencsétlennek sem torzul el az arca, és nem rázogatja a rádióbelépőjét. Jobb a békesség.

3

Ugye, értjük egymást?

PRÓTEUSZ Tárcaregény húsz folytatásban

1

Hiripi mindig büszke volt arra, hogy ő Hiripi. Gimnazista korában, amikor még y-nal Hiripynek, sőt névjegyén kishiripi Hiripy Istvánnak írta a nevét, arra volt büszke, hogy nevük már Árpád-kori oklevelekben is szerepel, és családi hagyomány alapján azt is emlegette, hogy Árpád apánk honfoglaló vitézei között ott forgatta kardját minden Hiripyek őse. Egyetemista korában, jogász lévén, arra volt büszke, hogy a Hiripy apák, nagyapák és még régebbi elődök nemzedékről nemzedékre jurista-közhivatalnokok voltak, akadt közöttük még vármegyei főjegyző és törvényszéki tanácselnök is. Ilyen nagy távlatú hagyományok és áttekinthető elődök után ifjú jogászdoktorként minden zökkenő nélkül foglalta el helyét egy miniszteriális íróasztal mellett, ahol képzelőerőt nem igénylő feladatkört látott el oly módon, hogy soha senkinek nem volt kifogása ellene, és még csak alkalma sem volt, hogy valami feltűnően jó munkát végezhessen. Kisiskolákban, egyetemen, hivatalban mindig mindenki kedves fiúnak mondotta. Minthogy István volt a keresztneve, s egyéb neveiben csupa i hang fordult elő, mindig is Hiripy Pistinek nevezték, diplomájától kezdve olykor humorosan diktir kishiripi Hiripy Pistinek. A háború legkezdetén már behívták katonának. Még mielőtt tiszti rangot szerezhetett volna, hadifogságba került. Mivel világéletében szorgalmas tanuló volt, nemcsak oroszul tanult meg, hanem önként jelentkezett minden elképzelhető tanfolyamra. A Voronyezs utáni hadifogolytömegeket már ő tanította antifasizmusra. Akkor a nevét már i-vel Hiripinek írta, mint Árpádkorabeli ősei, arra volt büszke, hogy a kurucok és a negyvennyolcas honvédek között is akadt egy-egy Hiripi. Mint érdemes antifasiszta, igen hamar került haza a fogságból. Belépett a Magyar Kommunista Pártba, és a vörös csillagos pártjelvénnyel ment vissza régi hivatalába. Ráadásul oroszul is tudott, ami 1946ban még ritkaságnak számított. Hajdani segédfogalmazóból tehát azonnal osztálytanácsos lett. Meg is nősült, egy éven belül gyermekük is született, majd nem egész két évre az első után jött a második is. Ekkor Hiripi már miniszteri

tanácsos volt; a háború előtt ez méltóságos úr címmel járt volna. De Hiripi így is meg volt elégedve magával, hiszen még harminckét éves sem volt. Most azt emlegette büszkén, hogy egy Hiripi minden társadalmi rendben megtalálja a maga helyét. Most is kedvelte mindenki. Fasiszta valóban nem volt soha életében, főleg azért nem, mert alkatánál fogva képtelen volt bárkit is gyűlölni, a politika pedig lelke szerint sohasem érdekelte, szeretett kedves, sőt szívélyes lenni az emberekhez; eléggé művelt volt, de nem olyan túl művelt, hogy irigyeljék érte; nem volt törtető karrierista sem, mert természetesnek tartotta, hogy egy Hiripi mindig eléri az őt megillető rangot és címet. A hivatalban az volt a közvélemény, hogy Hiripi tanácsos úrtól nem kell félni. A pártszervezetében is kedvelték, felettébb fejlődőképes, régivágású úriembernek tartották, aki azonban származásánál fogva sohasem lesz túl tevékeny az osztályharcban. Ennek a kialakult és megfogalmazott véleménynek az volt a következménye, hogy a felülvizsgálat alkalmából mint osztályidegent kizárták ugyan a pártból, de olyan személyének szóló elismeréssel, hogy továbbra is megmaradt állásában. A kizáratás ugyan néhány hétre egy kicsit elszomorította, de később belátta, hogy ez volt a szerencséje, így maradhatott távol a hivatalon belül is az igazi politikai élettől, és minden gyanú nélkül vészelhette át a személyi kultusz esztendeit. Megbecsült, szürke közhivatalnok volt. 1950-ben, a hivatalok átszervezésénél megszűnt tanácsosi rangja, és pártonkívüli osztályvezetőhelyettes lett egy kizárólag lebonyolító feladatokat ellátó osztályon belül. Mindig mindenki biztosította, hogy meg vannak elégedve szorgalmas munkájával, különböző alkalmakkor még kisebb kormánykitüntetéseket is kapott. 1957-ben – még nem volt negyvenkét éves – megállapították, hogy pályafutása alatt nem bizonyult sem dogmatikusnak, sem ellenforradalmárnak, tehát osztályvezető lett, és az előbbieknél magasabb kormánykitüntetést kapott. Ugyanakkor felesége, aki eddig egy kötőszövő szövetkezetben dolgozott, kiváltotta az iparigazolványt, és odahaza, a lakás egykori cselédszobájában rendezett be maszek kötőüzemet, jól kereső elvtársak feleségei számára. Az üzlet jól bevált, a férj tekintélyes állásához a feleség bőségesen keresett. Lakásuk egyre szebb lett, életük egyre kényelmesebb. És akkor Hiripi egy reggel azzal az ijesztő és be nem vallható gondolattal ébredt a hitvesi ágyban, hogy ő tulajdonképpen szeretne valaki más lenni. Hiripi megunta, hogy ő Hiripi.

2

Hiripi nem volt sem buta, sem képzelet nélküli ember. Diákkorában a tisztviselői otthon szürkesége elől menekült a hajdani Hiripyek ábrándozva túlszínezett világába. Mindig is szeretett olvasni, és bele tudta képzelni magát a regényekbe; jobban is kedvelte a romantikát, a színes kalandokat, mint a való élet szürkeségéhez oly közelinek tetsző realizmust. Felnőtt korában is szívesebben olvasta Jókait, mint Balzacot. Köztisztviselőként közel élt a politikához, de ettől még a fasizmus idején sokkot kapott: a politikában nem tudott mást látni, mint embertelenséget. Ő pedig szeretett kedves és szívélyes lenni. 1945 után ugyan magával ragadta a haladás pátosza, szeretett volna a kuruc vagy a negyvennyolcas ős példájára kivont karddal harcolni a kommunizmus eszméiért, de jól tudta közben, hogy a kivont kard romantikája mindörökre a régmúlté. És amikor kizárták a pártból, némi keserűség után rájött arra, hogy az elvtársaknak igazuk volt: nem ilyen egy igazi osztályharcos. És jobb is így, mert távol maradhat a politikától, habár megmarad megbecsült közhivatalnoknak. És jó ideig magának sem vallotta be, hogy ez a közhivatalnokság nincs a kedvére. Azazhogy, ez így nem is igaz. A közhivatalnokság is a kedvére volna, ha közben más is lehetne. Volt egy gimnazistakorból hozott emléke Hiripinek, amire néha-néha később is vissza kellett gondolnia. Ez az emlék egy latinóráról származott, amikor tanáruk a görög-latin mitológia különböző alakjairól szólva, megemlítette Próteuszt, a tengeristent, akinek az a sajátos tulajdonsága, hogy tetszés szerint tudja alakját változtatni. Próteusz hol ember alakú, hol hal, hol kőszikla, hol félig ember, félig hal, de ha akarja rákká, polippá, tengeri hullámmá változik. Jól emlékszik, hogy akkor hirtelen nagyon irigyelni kezdte Próteuszt, aki egymás mellett többféle életet is tud élni. Akkor Próteusz példájából jutott először az eszébe, hogy ő kisgyermekkora óta szeretne valaki más is lenni, nemcsak Hiripi, de úgy, hogy közben Hiripi is maradjon. Ez a Próteusz-lét sokáig csak emlék maradt a számára. Akkor vált élménnyé, amikor tízesztendős házas korában először feküdt le más asszonnyal. Ez éppen 1956 őszén volt, a legizgalmasabb pesti napok idején. Hiripi, mint a legtöbb ember Magyarországon, egyáltalán nem értette, mi is történik, ki ki ellen harcol, de ő nem is akarta megmagyarázni magának. Óvakodott, hogy akár erre, akár arra mutasson rokonszenvet vagy ellenszenvet. Az izgalom ellen másféle izgalomba menekült. Az addig feltűnően önfegyelmezett osztályvezető-helyettes váratlanul közölte az egyik beosztottjával, Baracsi elvtársnővel, hogy évek óta

némán kívánja, de ezekben a túl izgatott órákban ki kell mondania. Baracsiné nem is csodálkozott. Férje, az a bizonyos Baracsi, külkereskedelmi utazó volt, és mint ilyen többször volt távol, mint otthon. S minthogy a harminc körüli fiatalasszony mutatós külsejű is volt, megszokta, sőt várta is az effajta vallomásokat. Baracsi elvtárs ekkor is éppen valamelyik fejlődő országban igyekezett eladni a magyar ipar termékeit, amíg el nem érkezett hozzá a hazai események híre. Akkor jobbnak látta többé haza se jönni, állásával együtt jól berendezett lakását és hűségesnek sohase bizonyult feleségét is odahagyni. Ezt akkor még nem lehetett tudni, de Baracsiné férje távollétében sohasem aggályoskodott, és alighanem még hízelgett is neki, hogy felettese, ez az annyira tartózkodó, különben mindig kedves, és nem is rossz megjelenésű Hiripi szerelmet vall neki. A hivatalban pedig azokban a napokban nemigen nézték, ki van bent, és nem kérdezték, hogy aki nincs bent, hol lehet. Hiripi tehát alig egy órával a maga előtt is meglepő, de hirtelen kikívánkozott vallomás után, tíz évi házas létére először feküdt más asszonnyal. Tagadhatatlanul nagyon jó volt, és maga sem értette, hogy nem érez semmi lelkifurdalást. Csak éppen ahhoz nem volt kedve, hogy a Baracsinét ölelő Hiripi azonos legyen a Hiripinét ölelő Hiripivel. Ezért két ölelés közt, az ágyban hirtelenében kitalált magáról egy mesét. Azt mondta el Lenkének – Baracsiné ugyanis Lenke volt –, hogy ő nem igazi gyermeke a háború idején röviddel egymás után elhalálozott idősb Hiripy Istvánnak és feleségének. A néhai pénzügyi tanácsos és neje gyermektelen volt, s ezért örökbefogadták egy elszegényedett spanyol herceg árván maradt kisfiát. A spanyol herceg, bizonyos Don Fernando Alvarez, egy nagy családi per folytán elvesztette minden vagyonát. Nem akart odahaza szegényen élni, hiszen addig mint nagylelkű, sőt könnyelmű nagyurat ismerték. Fogta hát magát, eljött Magyarországra, ahol huszártiszt lett belőle. Ekkor következett az első világháború. Mielőtt ezredével elindult volna, feleségül vett egy pesti szegény leányt. Illetve azt hitte, hogy feleségül vette, de a házasságkötés hibás volt. A spanyol arisztokrata nem gondolt arra, hogy Magyarországon polgári házasság a kötelező. Ő csak egyházit kötött. Egy könnyelmű pap nem gondolt a kötelező formaságokra, amikor egy igazi herceg egy este belépett hozzá egy leánnyal, és felszólította, hogy azonnal adja össze őket. De az is lehet, hogy a pap gondolt volna a formaságokra, de a szenvedélyes spanyol pisztolyt tartott rá, hogy vagy azonnal összeadja őket, vagy lelövi. Annyi bizonyos, hogy volt egy egyházi házassági bizonyítvány, de nem volt polgári anyakönyvi kivonat. A szabálytalan házasságkötés után pedig néhány nappal a herceg ezredével együtt elindult egyenesen a tűzvonalba, és még néhány nap múlva el is esett. Amikor a fiatal özvegyasszonynak 1916-ban fiúgyermeke született, kiderült, hogy nincs törvényes házasság, a gyermek tehát törvénytelen, az anya leányanya. Ez

akkoriban olyan szégyen volt, hogy a szerencsétlen fiatal leányasszony leugrott az emeletről. De itt maradt a csecsemő, aki a spanyol törvények szerint herceg, a magyar törvények szerint törvénytelen senkiházi… és akár herceg, akár senkiházi, elpusztult volna, ha a házban lakó jóságos Hiripyék magukhoz nem veszik. Nekik amúgy sem adatott gyermek, hozattak tehát szoptatós dajkát, örökbe fogadták a fiút, és Hiripy úr a maga nevére Istvánnak kereszteltette. Sokáig a fiú azt is hitte, hogy ő igazi Hiripy. Hanem amikor már felnőtt, és jött újabb világháború, és ő is indult az életveszélybe, akkor az idős Hiripy elmondott neki mindent. Az utolsó pillanatban, hiszen mire ő visszatért a hadifogságból, nevelő szülei már nem éltek. Így most már mint a legszemélyesebb titkát közli Lenkével, hogy valójában spanyol herceg, aki hivatalosan Dr. Hiripi István, de igazából Don Esteban Alvarez. Maga sem tudta, hogyan is találta ki éppen ezt a képtelen történetet, Baracsinénak nagyon imponált, hogy egy spanyol herceggel fekszik egy ágyban. Talán ezért volt a második ölelés az elsőnél is izgalmasabb. Lenke megfogadta természetesen, hogy megőrzi Pisti titkát. (Az ágyban ugyanis az osztályvezető-helyettes elvtársak is Pistivé szelídülnek.) De az is természetes, hogy mint érdekes pletykaanyagot – amelyet nem szabad továbbadni – itt is, ott is mesélte, hogy Hiripi elvtárs tulajdonképpen Alvarez herceg. 1956 végén és 1957 elején azonban sokkal izgalmasabb hírek és álhírek keringtek a minisztériumban, mint Hiripi származása, tehát általában éppen hogy tudomásul vették, hogy valami titok van az osztályvezető-helyettes születése körül anélkül, hogy ez például a személyzeti osztályt különösebben érdekelte volna. Amikor pedig Hiripi példás magatartása folytán kitüntetést kapott, és osztályvezető lett, akkor éppen nem volt korszerű az elvtársak származását firtatni. A magatartása volt a fontos és nem a régelmúlt elődök. Így még egy ki nem mondott dicskört is biztosított a hivatalban az a már megállapíthatatlan eredetű mendemonda, hogy Hiripi, ez a kedves modorú, vezető beosztású kartárs valami herceg vagy micsoda. Mert egyesek már úgy emlegették, mint portugál királyi leszármazottat, aki ha akkor novemberben vagy decemberben disszidál, odakint azonnal felléphetett volna portugál trónkövetelőnek. És lám, még csak a kísértés sem fogta el: inkább osztályvezető itthon, egy maszek pulóverkötőnő férje, mint trónkövetelő a dollár-övezetben. A mendemonda forrására pedig 1957 végén már soha többé nem lehetett rátalálni, mert Lenke, amikor megtudta, hogy külkereskedelmi férje hazától, lakástól, feleségtől megszökött, beadta ellene a válókeresetet, s miközben még tartott szerelmi kapcsolata Hiripivel (talán másokkal is), meghódított magának egy nőorvost, és egy évvel első férje

távozása után férjhez ment másodszor, s e második férjével disszidált NyugatNémetországba. Hiripi mindig nagyon jól érezte magát Lenkével, de nem nagyon búsult a távoztakor. Rájött, hogy nem is belé szerelmes, hanem általában a másik nőbe, szerelmes abba a helyzetbe, hogy nem a feleségével. Miközben változatlanul szerette szép, okos és ügyes feleségét, sőt amióta felszabadultan élvezte más ölelésének gyönyörűségét, azóta nagyobb kedvvel tért vissza hozzá. Ha egyszer Lenkével volt, másnap okvetlenül kívánta Lizát. Feleségét ugyan eredetileg Erzsinek hívták, de oroszul tudó férje kezdetben szerette Jelizavetának nevezni, és ez rövidült le az évek alatt Lizára. Liza pedig gyanútlan volt; el sem tudta képzelni, hogy szelíd, már-már indulattalannak mondható férjének akárcsak eszébe jut rajta kívül másik nő. De azt sem tudta elképzelni, hogy a hivatalban Pistit titokban spanyol hercegnek vagy éppen portugál trónkövetelőnek híreszteljék. Holott Hiripinek ez a már nyílt titokként közismert híre könnyítette meg, hogy mindig legyen Lenke után is olyan hivatalbeli nő, akinek csókja még nagyobb kedvet adjon az otthoni csókokra. Hiripi a hivatali nők között Alvarez herceg volt, otthon a régi Hiripi. De azért ez az Alvarez herceg nem különbözött Hiripitől, csupán egy születése körüli titok tette érdekessé. És ez nem elégítette ki sokáig. Azon a reggelen, amikor rádöbbent, hogy valaki más szeretne lenni, egy olyan élet vágya fogta el, amely nem is hasonlít Hiripiék életéhez. Megint eszébe jutott Próteusz, a tengeristen, aki emberből hallá és halból kősziklává tud változni, amikor csak akar.

3

Egy minisztériumi osztályvezető azonban nemigen emlékeztet egy ógörög tengeristenre. Hiripinek fel kellett kelnie, el kellett végeznie a fürdőszobaöltözködés-reggeli huszonnégyóránként megismétlődő szertartását; meg kellett csókolnia iskolába siető két gyermekét, majd a mindennapi búcsúcsókkal válni Lizától, a mindennapi azonos menetirányú autóbuszon be kellett mennie a minisztériumba, ahol a nagy képzelőerőt sohase kívánó ügyek vártak rá. Közben sehogyan sem tudott szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy nincs kedve Hiripinek lenni. Még a névtáblát is unta, amely hivatali ajtaján jelezte: Dr. Hiripi István osztályvezető.

És akkor jött a véletlen. A véletlenekkel azonban úgy vagyunk, hogy minden, ami történik, sok okból kifolyólag szükségszerű, de még több összefüggésben véletlen. Ez a véletlenszerűség azonban csak annak tűnik fel, aki előnyét vagy hátrányát látja; akinek már eleve szüksége volt arra a véletlenre, az élni is tud vele. Az a tény, hogy Kongorácz Elemér meghallgatást kért Dr. Hiripi osztályvezetőtől, önmagában nem volt véletlen, de a találkozásban mégis fel kellett ismerni azt a véletlenséget, amelyet ki lehet használni, ha Hiripi legalábbis részben meg akar szabadulni attól, hogy Hiripi legyen. Hiszen ő valójában csak részben akart valaki más lenni, minthogy közben szerette a családját, büszke volt hivatali előmenetelére, szerette, hogy egyesek titokban spanyol hercegnek tartják. Csak éppen még valaki más is szeretett volna lenni. És erre adott alkalmat és lehetőséget a találkozás Kongoráczcal. Kongorácz Elemér a gimnáziumban osztálytársa, egy időben padszomszédja volt Hiripinek, de érettségi óta nem is látták egymást. Kongorácz még az érettségi találkozókon sem jelent meg, mert a tízéves évforduló éppen 1944 tavaszára esett, amikor nem volt alkalom egy egykori fiúosztály összehívására; a húszéves találkozó idején – 1954-ben – pedig Kongorácz éppen börtönben volt, egy olyan ügyből kifolyólag, amelyről nemsokára kiderült, hogy légbőlkapott volt, és egy évvel az elmulasztott érettségi találkozó után vádlott társaival együtt rehabilitálták, miután négy évig minden ok nélkül fogva tartották őket. Igaz, akkor kapott 100 000 forint kártérítést és egy szép kis garzonlakást. De már egy nappal azután ismeretlen tettesek betörtek a garzonlakásba, és elrabolták a 100 000 forintot, amelyet Kongorácz aznap akart takarékpénztárba tenni. A nyomozók azzal vigasztalták, örüljön, hogy a betörők őt magát nem találták otthon, mert amilyen elszánt alakoknak ítélhetők a nyomok alapján, meg is ölték volna őt. Kongorácznak pedig meg kellett állapítani, hogy reménytelen az élete. Szülei, nem sokkal az ő érettségije után vasúti baleset áldozatai lettek. Nyaralni mentek a Balatonra, a vonat kisiklott, a tizenegy halott közt volt a Kongorácz házaspár. Ugyanabban az évben egyetlen rokona, anyai nagybátyja kivándorolt Amerikába. Elemér egy kis mellékutcai nyomdát örökölt az apjától, de még nem volt nagykorú, s nem lévén közeli rokona, az árvaszék gyámot rendelt ki a számára. A gyám gazdálkodott a nyomdával, a fiú pedig úgy szeretett volna önálló lenni, hogy elmegy hivatásos katonatisztnek. Érettségijével jelentkezett is az akkori tiszti főiskolán, a Ludovika Akadémián, ahol felettébb sok iratot kértek tőle. Ezeket be is szerezte, de éppen ezekből az iratokból kiderült, hogy Elemér anyja, a néhai Kongoráczné zsidónak született. Ez akkor az egyetemeken még nem lett volna akadály, de a Ludovika Akadémián már igen. Tehát visszautasították, és nyilvánvalóvá tették előtte, hogy félzsidó, ami a következő

esztendőkben egyre több hátrányt jelentett. De most már értette, hogy anyai nagybátyja miért vándorolt ki. Ha ő félzsidó, akkor az anyai nagybácsi egészzsidó, aki Hitler uralomra jutásának pillanatától kezdve helyesnek ismerte fel mihamarabb menekülni Európából. Kongorácz pedig úgy látta, hogy a sors rákényszeríti, folytassa az apai mesterséget: legyen nyomdász, ha már amúgy is örökölte a kis mellékutcai nyomdát. Ki is tanulta a gépszedést, felszabadult mint inas, már készült a mestervizsgára, hogy azután kérje a nagykorúsítását, mert még mindig nem volt huszonnégy éves. Ekkor kellett volna a gyámnak elszámolnia, hogyan gazdálkodott. A gyám azonban eltűnt. Körözték, de nem került elő. Kiderült, hogy sok embert sokféle módon károsított meg. Kongorácznak például elsikkasztotta az egész vagyonát. A nyomdát annyi adósság terhelte, hogy elárverezték. A nagykorúvá érett fiú itt állt gépszedői mesterlevéllel, de nyomda nélkül. Meg kellett élnie, de csak olyan nyomdában kapott volna állást, amelynek tulajdonosa nem dolgoztatott szervezett munkással. Kongorácz mint inas már szakszervezeti tag volt, és amikor segéd lett, belépett a Szociáldemokrata Pártba. Most döntenie kellett: vagy elvhű, vagy állást kap. Azelőtt nem sok köze volt a politikához, de balszerencséje indulatossá tette, felháborodottan visszautasította az ajánlatot, harcos szocialista akart lenni, akár az éhezés árán is. Volt úgy, hogy piaci trógerkodásból élt, de életcélját találta a szociáldemokrata pártban, ahol egyre baloldalibbnak tekintették, kommunista hírbe került anélkül, hogy köze lett volna az illegális mozgalomhoz. A háború elején mint gyanús alakot internálták, majd besorozták, kivitték a Donhoz, ahol tüdőlövést kapott. Élve került ugyan haza, de két évig volt kórházban, és igazán sohase gyógyult meg. De a felszabadulás után megvolt a jó híre, mint elvhű szociáldemokrata elvtársnak. Kapott állást, meg is nősült, majd a nyomdák államosításakor vállalatvezető lett. Le is bukott abban az alaptalannak bizonyult ügyben. Először halálhíre keringett a városban, mire kétségbeesett felesége kiugrott az ablakon, és szörnyethalt. Lakását elkobozták. Ilyen előzmények után következett a rehabilitáció, majd a lakás kirablása. Mindehhez a börtönben kiújult a háborúban szerzett tüdőbaj. Kapott egy csekélyke nyugdíjat, ebből tengette magát. A házban senki sem ismerte személyesen, csak azt tudták, hogy abban a garzonlakásban él egy mogorva, szakállas ember (mert a börtönben szakállat eresztett, és nem akadt senki, akinek a kedvéért levágassa, majd a divat is utolérte, egyre több szakállas férfi járkált a pesti utcákon). Nos, egyszer Kongorácz azt olvasta az újságban, hogy hajdani padszomszédját, Hiripit kitüntették. Elhatározta, hogy fel fogja keresni, talán tud ajánlani valami könnyű munkát, amely valamivel több pénzzel jár, mint a nyomorúságos rokkant-nyugdíj. De előbb megint kórházban feküdt egy ideig, és nagyon rossz állapotban volt már, amikor arra kérte az osztályvezető elvtárs

titkárnőjét, hadd mehessen be hajdani iskolatársához. Hiripihez pedig könnyű volt bejutni osztályvezető korában is. Mindig megmaradt kedves, szolgálatkész embernek. Amikor titkárnője kiejtette a rég hallott Kongorácz nevet, maga ment elébe. De csaknem hátrahőkölt a szánalmas külsejű, szakállas férfi láttán. Ez lenne Kongorácz? Az a hajdani, rózsás képű kisfiú? – Mi történt veled, Elemér? Szemközt ülve a hivatali szoba két karosszékében, borzongva hallgatta, hogy amíg az ő útja oly nyugodtan vezetett, ha nem is magasra, de mégis felfelé, a vele együtt induló, vele egyidős férfi – már-már a görög drámák szörnyűségei szerint – a sors üldözöttje volt. Nyilvánvalónak látszott, hogy ez az ember már nem élhet sokáig. De az is bizonyos, hogy ezt az embert senki sem ismeri, nincs rokona sem, nincs munkahelye, csak lakása és személyazonossági igazolványa. Alighogy felrémlett előtte, Kongorácz köhögni kezdett, előrántotta zsebkendőjét, és szájára nyomta, de látható volt, hogy vért köhög. – Azonnal kórházba kell menned! Bekísérlek! – És kiszólt telefonon, hogy gyorsan álljon elő egy autó, ő maga viszi kórházba az ügyfelet, aki rosszul lett a szobájában. Letámogatta Kongoráczot, besegítette az autóba. – Add ide a személyi igazolványodat, majd én elintézem a felvételedet. Add ide a kulcsaidat is, jobb helyen van nálam, mint a kórházban. Hol is lakol? Nála volt a személyi igazolvány, a kulcscsomó, és tudta, hol van az a lakás. A kórháznál még kisegítette a volt osztálytársat, elérte vele a felvételi irodát, ahol Kongorácz összeesett. Halott volt. Hiripi igazolta magát, mondotta, hogy ő hozta be a beteget, aki az ő szobájában lett rosszul. – Hogy hívják, azaz, hogy hívták a halottat? – kérdezte később az illetékes. – Nem tudom. Éppen elkezdte előadni az ügyét, amikor egyszerre rosszul lett. A halott zsebében sem iratot, sem kulcsot nem találtak. Pénztárcájában néhány

tízforintos volt, semmi egyéb. Az ismeretlen holttest a bonctani intézetbe került. Hiripinek pedig volt egy személyazonossági igazolványa Kongorácz Elemér névre, a gyatra fényképen egy körszakállas férfi volt látható. És volt kulcsa egy lakáshoz, amely Kongorácz Eleméré, egy házban, ahol senki sem ismerte, legföljebb felületes látásból, Kongorácz Elemért. Ha tehát Hiripi unja, hogy mindig Hiripi legyen, időről időre elszökhet Kongorácznak.

4

Munkaidő után elment az orvosi rendelő intézetbe. Azt mondotta, hogy fájó nyomást érez a gyomra táján, lélegzete néha elakad, és munka közben a nyakánál kiveri a verejték. Az orvos ide-oda hallgatózott, kopogtatott, nyomogatott. Fejét csóválta, és azt mondotta, hogy az osztályvezető elvtárs agyondolgozza magát, közel van az idegkimerültséghez. Felírt valami enyhe idegcsillapítót, és kiírta három napra, meghagyva, hogy e három napon folytonfolyvást pihenjen, sétáljon, csak könnyű olvasmányokat olvasson, menjen moziba, de azért korán feküdjék le este. Hiripinek mindebből a három nap szabadidő volt a fontos, valamint az az orvosi parancs, hogy sokat kell sétálnia. A recept láttán Liza is elhitte, hogy férjének pihentető magányra van szüksége. Tehát egy kicsit Kongoráczcá lehet válni. Először is elment egy jelmezkölcsönzőbe. Ott kikeresett egy olyanfajta álszakállt, amely hasonlatossá teheti a személyi igazolványon látható képhez. Amikor talált olyat és hozzá megfelelő bajuszt is, közölte, hogy nem kölcsön akarja, hanem örökáron. Magyarázta is, hogy egy színjátszóegyüttesnek van szüksége a szőrzetre. Örömmel vette tudomásul, hogy a szakáll megvásárolható. Vett hozzá ragasztószert is. Majd az első kávéház mellékhelyiségében átváltozott szakállas emberré. Ahogy belenézett a mosdó fölötti tükörbe, egyszerre más embernek érezte magát. De nem annak a nyomorúságos, végzet üldözte Kongorácznak, aki ismeretlen hullaként várja, hogy orvostanhallgatók vagdossák ízekre, hanem egy minden kalandra képes és alkalmas erős férfinak, akit az élet ismeretlen és váratlan fordulatai várnak.

Most már elindult, hogy megkeresse saját garzonlakását. Egy budai kis utcában volt, ott utaltak ki kárpótlásul új otthont az ártatlanul szenvedett Kongorácznak. Bement a házba, felment az első emeletre, a kulcsot a zárba illesztette. Beleillett. Benyitott és körülnézett. A berendezés sivár volt: magányos nyomorúság otthona. De ha ezt a kis lakást szépen berendezik, alkalmassá válik a leggyönyörűbb nők fogadására. Mialatt erre gondolt, és felmérte új javait, csöngettek az ajtón. Az első pillanatban meghökkent, de ajtót nyitott. A házmesterné volt. – Jó, hogy megláttam, Kongorácz úr. Még nem tetszett kifizetni a lakbért. Tehát a házmesterné nem ismerte közelebbről Kongoráczot. Annyira emlékezett rá, hogy szakállas. És most egy szakállas ember saját kulcsával benyitott – tehát Kongorácz úr hazajött. – Milyen szórakozott vagyok – mentegetőzött Hiripi. – De miért nem szólt előbb? Mennyi is az a házbér? Olyan szórakozott vagyok, hogy még ezt is mindig elfelejtem. Tudja, a háború meg a börtön egy kicsit megviselte az idegzetemet. A házfelügyelőné részvéttel bólingatott: – Tudjuk mi, hogy Kongorácz úr sokat szenvedett. Azért is kerül minden embert. – Majd megmondta a bérösszeget. Hiripi kifizette, és az asszony bekönyvelte a hóna alatt hozott házbérkönyvbe. Ez tehát idáig sikerült. A házmesterné őt tartja Kongorácznak. És ha valakit a házmesterné Kongorácznak tart, akkor az kétséget kizárólag Kongorácz. Tehát nem Hiripi. Az első gondolata az volt, mi lenne, ha most elmenne Hiripiékhez. Bemutatkoznék Lizának, elmondaná, hogy Hiripi Pisti egykori iskolatársa, találkozni szeretne a gyermekkori baráttal. Liza barátságosan leültetné, elmesélné, hogy Pisti rossz idegállapotban van, az orvos sétálgatást rendelt. Közben Liza feketekávéval kínálná, ő pedig egyszerre elkezdene hevesen udvarolni Hiripinének. Vajon Liza hogyan fogadná? Érdekes lenne, ha fellángolna a váratlan szerelmi kísértéstől, és Kongoráczcal megcsalná Hiripit. Hiszen senki sincs otthon, a gyerekek iskolában vannak, Pisti csak hosszú sétálgatás után jön haza. Vajon Liza ugyanazokkal a mozdulatokkal ölelné

Kongoráczot, ahogy őt szokta ölelni? Valószínűleg nem, hiszen ő is úgy emlékszik, hogy például Lenkét más testmozdulatokkal szerette, mint a feleségét. De azért egyelőre mégsem tett kísérletet. Lehetséges, hogy az arca mellett még hangját is el tudná változtatni, de Liza, a gondos háziasszony okvetlenül felismerné a ruháját és a fehérneműjét. Most inkább azon kellene töprengeni, hogyan lehetne szebbé varázsolni ezt az otthont. A megkettőzött élethez sok pénz kell. A rokkantsági nyugdíjat élvező Kongorácz pedig aligha kaphat nagyobb kölcsönt. És ahogy ezt elgondolta, el is nevette magát, oly komikusan kapcsolódott ez a két szó: rokkantsági nyugdíj és élvező. Sok mindent lehet élvezni: nőt, bort, ételeket, szabadságot, könyvet… de a rokkantsági nyugdíj senkinek sem lehet nagy élvezet. Egyelőre elég is volt ennyi a másik életből. Vissza lehet lépni Hiripinek és gondolkozni, miképpen is használja ki ezt a véletlen ajándékozta másik életet. De még nem vetette le a Kongorácz szőrzetet. Bezárta a lakást, és lassan sétálgatva ténfergett a budai utcákon. Beült egy kis eszpresszóba. Ott, a másik asztalnál ült hivatalbeli titkárnője, Csupor Zsóka egy fiatalemberrel. Ez tehát lóg a hivatalból. Amint reggel kiderült, hogy az osztályvezető háromnapos betegszabadságon van, a titkárkisasszony felhívta az első fiúismerősét… és itt ülnek. Hogy megijedne, ha Hiripi elvtárs lépne be az ajtón. De hogyan is kerülhetne ebbe a budai kis eszpresszóba Hiripi elvtárs? Amikor a pincérnőtől a feketét rendelte, hangosan kérdezte tőle: – Nem volt még itt dr. Hiripi István? Csupor Zsóka ijedten kapta fel a fejét. – Nem ismerem, kérem – mondta a pincérnő. – Itt van találkozóm vele. Bizonyára késik. A szomszéd asztalnál meg sem itták a kávét, riadtan fizettek és menekültek. Ő komótosan megitta a kávéját, majd morgolódva, hogy Hiripi doktor, úgy látszik, nem jön, ment tovább. A legközelebbi nyilvános mellékhelyiségben azután visszaváltozott Hiripivé. Megmosta az arcát, és indult hazafelé.

Nagyon jókedvű volt: zsebében a személyi igazolvánnyal, a lakáskulccsal és a szőrzettel megvolt a lehetősége, hogy bármikor kibújjék Hiripi életéből, és átváltozzék Kongorácz Elemérré.

5

Másnap sorra nyitogatta a Kongorácz lakás szekrényének fiókjait, hogy felmérje új tulajdonát. Még ócska kacat is alig volt ott, s ami volt, azonnal ki is dobta. Esetleges értéket csak a személyi iratok jelenthettek. Ott voltak Kongorácznak és szüleinek anyakönyvi kivonatai. Mellettük egy régi levél, Amerikában adták fel, a feladó: Theodor Reves. Kongorácz anyját Révész Irmának hívták. Tehát ez lehet az az anyai nagybácsi, aki kivándorolt. Elolvasta a levelet, amelyet Detroitból kelteztek 1939 augusztusban:

Drága Elmikém! Ha most nem fogadod meg a tanácsomat, félek, hogy később már késő lesz. Hidd el nekem, hogy ott Európában valamennyien életveszélyben vagytok. Énnekem pedig, úgy látszik, itt sikerült tisztességes megélhetést biztosítanom nemcsak a magam számára, hanem neked is. Nincs más rokonom kívüled, és aligha hinném, hogy túl az ötvenedik éven még megnősüljek, és családom is legyen. Ha akarod, akár igazgatónak is megteszlek a vállalatomnál. Csak írj, és gondoskodom a beutazási engedélyedről. Ne késlekedj hát. Veszélyben az életed. Várom gyors válaszod. Ölel Tivi.

Vajon ez a sorsüldözte Kongorácz miért nem ment a hívó szóra? Vagy akkor éppen internálva volt? Vagy mint gyanús alak nem kapott útlevelet? Hiripi elgondolkozva idézte fel mindazt, amit egykori iskolatársa a halála előtti órában elmesélt neki az életéről. Vajon nem rejt ismeretlen veszedelmeket önként vállalni ezt a végzetes életet? Vagy a végzet vérszomja kielégült az ő halálával, és aki a helyére lép, arra már rámosolyog?

Úgy látszik, igen. Éppen visszatette az amerikai levelet a borítékba, amikor a postás csöngetett. Ajánlott levelet hozott a Nemzeti Bank jogügyi osztályától. Arról értesítették Kongorácz Elemért, hogy Amerikából jelentékeny összegű pénzt örökölt; ennek forintban való itteni kifizetése ügyében haladéktalanul keresse fel a Nemzeti Bank megnevezett ügyészét; lehetőleg hozza magával szülei anyakönyvi kivonatait is az azonosság megállapítása érdekében. Szegény Kongorácz! Ha még két napig húzza, talán meg is gyógyul az örökségtől. De őt üldözte a sors. Aki a helyére áll, arra lám, ugyanez a sors rámosolyog. Egy óra sem telt el az ajánlott levél átvételétől, és Hiripi bemutatkozott az illetékes bankügyésznek: – Kongorácz Elemér vagyok. – Gratulálok. Igen nagy az örökség. Kérem, foglaljon helyet. Parancsol cigarettát? Hiripi ugyan igen mértéktartóan dohányos volt, de mint Kongorácz nem mert rágyújtani, mert félt, hogy a cigaretta tüze megpörkölheti álszőrzetét. – Köszönöm, de a háborúban tüdőlövés ért, azóta tilos. – Mi az ön foglalkozása? – Nyomdász voltam. Később nyomdaigazgató is. De az egészségi állapotom pihenést parancsol. Rokkantsági nyugdíjból élek. Az ügyész rámosolygott: – Az nyomorúságos lehetett, de mostantól fogva minden másképpen lesz. Ha szabad érdeklődnöm, hogy hívták az ön édesanyját? – Révész Irma… – Ismeri ezt a nevet: Theodor Reves?

– Detroiti lakos. Amíg itthon volt, Révész Tivadarnak hívták. Ő volt a Tivi bácsi, anyai nagybátyám. – Mit tud felőle? – Utoljára 1939-ben kaptam tőle levelet. Hívott, hogy menjek ki, igazgatói állást kínált a vállalatánál. Hanem akkor én éppen internáló táborban voltam. Azóta semmit sem hallottam Tivi bácsiról. – Tudná valamivel valószínűsíteni, hogy néhai Kongorácz Lajosné Révész Irma az ön édesanyja volt, és a rokoni kapcsolat fennállt ön és a néhai Theodor Reves között? Zsebéből elővette az anyakönyvi kivonatokat és az amerikai levelet. Némán átnyújtotta az ügyésznek. Az nézegette, és fejével bólintott, majd visszaadta az iratokat, és így szólt: – Hát akkor ismételten csak gratulálhatok. Theodor Reves, detroiti lakos, több vállalat tulajdonosa, még több vállalat részvényese, három hónappal ezelőtt elhalálozott. Végrendelete szerint nincs több rokona, mint Kongorácz Elemér budapesti lakos, akiről azonban maga se tudja, vajon életben van-e. Amennyiben igen, úgy minden vagyonának ez az unokaöcs, vagyis ön az általános örököse. Úgy rendelkezett, hogy amennyiben Kongorácz Elemér életben van, úgy az egész pénzzé tett hagyatékát utalják át Budapestre, és a Nemzeti Bank fizesse ki önnek forintban. Hozzátette a végrendelkező, hogy ennyi dollárral a magyar állam is jól jár, és ennyi forintból unokaöccse is meg tud élni mindhalálig. Úgy látszik, az öreg kivándorolt bácsi szeretettel gondolt ránk, ha még a magyar állam előnye is az eszébe jutott. – De mennyi az az örökség? – kérdezte az örökös. – Körülbelül kétmillió dollár. Ön jelenleg talán a leggazdagabb ember Magyarországon. Legalábbis legálisan ennyi pénze senki másnak nincs. Az ügy olyan tiszta, hogy ha önnek esetleg előlegre van szüksége, korlátlanul állunk a rendelkezésére.

6

Hazasietett a Kongorácz lakásba, hogy ott bezárkózva végiggondolja, hogyan is folytassa az életet. Volt ott egy rozoga dívány, azon végigfeküdt, és megpróbált következetesen töprengeni. Kongorácz Elemér tehát dúsgazdag. Kétmillió dollár. Ha ezt bennhagyja a bankban, akkor is évi százezer dollár a kamata, ez forintban csak milliókban fejezhető ki, havonként is több százezer forint. De ez Kongoráczé és nem Hiripié. Leghelyesebb lenne talán most Hiripinek mindörökre eltűnnie. Megmaradna Kongorácz, igazából megnövesztené szakállát, és még bőségesen segélyezné is az eltűnt, nyilván ismeretlen baleset áldozatául esett Hiripi családját. Talán még az özvegy Hiripinét is elvehetné feleségül. De ez mégsem jó. Kongorácz a maga végtelen vagyonával sokkal izgalmasabb szerelmi életet várhat el, mint ott folytatni, ahol Hiripi Pisti abbahagyta. És különben is, olykor mégis Hiripinek kell lenni, jó néha büszkének lenni arra, hogy az ember Hiripi, és ősei már az Árpád-korban is Hiripiek voltak, és Hiripiek vitézkedtek Rákóczi meg Kossuth oldalán. Hiripi különben is néha titokban Don Esteban Alvarez, a spanyol herceg. Tehát Hiripinek is meg kell maradni, Kongorácznak is. De Kongorácznak mostantól fogva sok dolga lesz. Hogy marad erre ideje egy minisztériumi osztályvezetőnek? Betegszabadságot kell kérni. Ha másképpen nem megy, fizetéstelen szabadságot. De közben miből él az ember? Ez se probléma: Kongorácz nagy összegű baráti kölcsönt ad Hiripinek, hiszen régi barátok, az iskolában padszomszédok voltak. De Lizának nem szabad tudni a betegszabadságról, mert akkor folyton vigyázni akar rá. Jó, hogy nyár jön, Lizát és a két gyereket két hónapra is el lehet küldeni a Balatonra. Kongorácz fizeti. Hétvégeken le is lehet utazni hozzájuk, olyankor az ember Hiripi. Közben meg itthon Kongorácz. Ezt a jó kis lakást most már be lehet rendezni luxusotthonnak. Meg kell tanulni autót vezetni, és egy Kongoráczhoz méltó autót kell venni. Igen, így lehet élni minél teljesebben az életet, így lehet Próteusz az ember. Egy kicsit Hiripi, a derék közhivatali értelmiségi, egy kicsit Alvarez, a rejtélyes herceg, egy kicsit Kongorácz, a nagy életet élő milliomos… és ha ez is kevés, akkor még több is. Minden élethez más nő, minden nőhöz más egyéniség. Ez a teendő!

7

A hivatalban nagyon sajnálták, hogy Hiripi elvtárs idegei annyira kimerültek. Az orvos is sajnálta, de nem csodálkozott: a vezető elvtársaknál ez igen gyakori. Féléves szabadságot kapott. Lizának mégsem mondotta el Kongoráczot, inkább azt vallotta, hogy titokban lottózott, és most végre nyert 50 000 forintot. Megvalósítható tehát, hogy a család egész nyárra leköltözzék egy Balaton melletti faluba. Minden hétvégére ő is lemegy hozzájuk. Több ideje nem lesz, mert olyan sokféle a hivatali munka, hogy az osztályvezető csak ősz felé veheti ki a szabadságát. Akkor majd meglátják, mi lesz, talán akkor Lizával kettesben még valahová külföldre is elutazhatnak. Ő majd csak meglesz itthon egyedül is. Az orvos szerint az idegeinek is jót tenne egy ideig távol a családtól. S minthogy Liza mindig mindent megértett, s úgy gondolta, az sem árt, ha a jól jövedelmező, de fáradságos maszek kötőmunkát két hónapig pihenteti, tehát az egész család örült a javaslatnak. Közben pedig Kongorácz iparművésszel tárgyalt garzonlakása fényűző belső berendezéséről. Kidobtak mindent, ami a régi Kongorácz-nyomorra emlékeztetett, a falakat fával burkolták; függönyök, tervezett bútorok, dísztárgyak kiállításba illő összhangja tette csodálatossá a budai kis otthont, amelynek könyvespolcára válogatott új és szempihentető antikvár könyvek kerültek, köztük mint a gyűjtemény fő ékessége: egy 1704-ben nyomtatott Károli-féle Biblia, és Marx Kapital-jának legelső kiadása. Ez a kettő egymás mellett egyébként bármiféle látogatót megnyugtathatott a gazdag ember ideológiai hovatartozandóságáról. Hiszen minden kulturált marxista elismeri a Biblia kultúrhistóriai értékét, és a modern vallásos ember sem zárkózhat el a marxizmus ismeretétől és Marx nagyrabecsülésétől. (Ámbár a lakás tulajdonosa, ha élvezettel nézelődött könyvei között, néha feltette magának a kérdést, hogy az összeválogatásban valóban Kongorácz ízlése döntött-e mindig, és nem hatott-e óvatlanul itt Hiripi Pisti békésen egyezkedő szelleme?) Mire Kongorácz Elemér elfoglalhatta fényűző kis otthonát, a pénzügyek is elintéződtek. Bőségesen elegendő volt, ha a tőke a bankban marad, a kamatok is kimeríthetetlen gazdagságot jelentettek. Közben úgy megszokta az álszakállt, hogy már dohányozni is mert, de hogy a tüzet mégis távoltartsa a szőrzettől, rászokott a pipázásra. Méghozzá sokkal jobban rászokott, mint Hiripi. Hiripi csak étkezés után szívott el egy-egy cigarettát; Kongorácznak már hiányzott, ha nincs a szájában a pipa, méghozzá illatos dohánnyal. Megfigyelte, hogy mint Hiripi, nem is ízlik neki az illatos dohány füstje – de mint Kongorácz, csakis ezt

kedvelte.

8

A Nyugdíjintézethez levél érkezett Kongorácz Elemértől, amelyben az ügyfél udvarias hangon közli, hogy némi örökség illette, s ebből meg tud élni, amiért is antiszociálisnak vélné, ha még a rokkantsági nyugdíjra is igényt tartana; ezért ezennel lemond nyugdíjáról. Ez a társadalmi felelősséget eláruló levél feltűnést keltett, híre elterjedt a társadalmi szervek illetékesei között. Kongorácz Elemért példamutató állampolgárnak mondták, és felmerült a gondolat, hogy a legközelebbi tanácsválasztásoknál kerületi tanácstagnak jelöljék. A választékosan öltözködő, szakállas-pipás elvtárs amúgy is egyre inkább kerületi nevezetesség lett. A budai vendéglők pincérei bőkezű borravalói miatt siettek elébe, ahol csak megjelent. A könnyű pénzű férfiakra váró nők belső barométere jelezte, hogy nagy vadászzsákmány lehet ez a Kongorácz. Neki azonban nem a könnyű szerelmek kalandjai kellettek. Amint pénze volt, tudta, hogy nincs akadály: a hódítás árfolyam kérdése. A nagyon tartózkodó nő többe kerül; aki erkölcsi meggondolásokkal bástyázza körül magát, az még többe. Nyár közepére egy nagyon fiatalon divatossá híresedett színésznő és egy férjéhez mindaddig bámulatosan hűséges, bár szépsége miatt sokaktól áhított pénzügyi főelőadónő volt naponként felváltva a szeretője. Szombatonként pedig Kongorácz rejtélyesen eltűnt. Ilyenkor Hiripi megjelent a Balaton partján férjnek és családapának. Kongorácz és Hiripi semmiben sem emlékeztettek egymásra. Hiripi továbbra is kedvesen szerény modorú volt, feleségét érzelmesebben szerette, mint valaha, óvakodott bármi lényegesről véleményt mondani. Kongorácz határozott, nemegyszer parancsoló hangú, a szerelemben változatos és követelődző, mindenről megvolt a saját, gyakran meghökkentő véleménye. Hiripi legföljebb ebédhez ivott, akkor is csak egyetlen pohár hosszúlépést. Kongorácz a francia konyakot és a skót whiskyt kedvelte. Nyár végére Kongorácz már tudott autót vezetni, nagy, fekete Mercedesé volt. Ha inni akart este, akkor autójában sofőr várakozott rá. Hét végén a sofőr mindig szabadságot kapott, az autó garázsban pihent. Egyre többen tudták, hogy a gazdag ember sajátos különcsége, hogy szombaton és vasárnap magányosan akar pihenni. Ilyenkor még szerelem sem

kell neki. A nyár azonban kezdett véget érni. A Hiripi család hamarosan hazatér. És előbbutóbb a szabadság is lejár. Meg kellett tehát szervezni a jövőt. Kapóra jött, hogy Liza váltig mondotta, milyen sokat keresne, ha a Belvárosban üzletet nyithatna. Egy maszek kötöttruha üzlet aranybányával felér – ahogy ismételten emlegeti. Csakhogy ehhez pénz kellene! Hiripi azelőtt az ilyen ábrándra azt válaszolta, hogy összeférhetetlen egy minisztériumi osztályvezetővel, a szocializmus építőjével, hogy a felesége belvárosi magánüzlet tulajdonosa legyen; már az is sok elnézést kíván, hogy Hiripiné otthon dolgozó, de mégis iparigazolványos kisiparos. Lizának erre is volt ellenvetése. Szerinte az egész család jól járna, ha a férj otthagyná a minisztériumot, és ő vállalná az üzleti könyvelést. Ezt a jogászműveltségű és régóta gazdasági-isztrációs irányítómunkát végző Hiripi egykönnyen megtanulná. Akkor a könyvelésre és egyéb üzleti isztrációra sem kellene idegent fizetni. Annyit keresnének, hogy akár nyaralót is vehetnének a Dunakanyarban. Autóra is telnék, Hiripi majd megtanul vezetni. Erre ugyan a férj nevetve mondotta, hogy ő be nem ülne olyan autóba, amelyet neki kell vezetnie, de a témára egyre többször tért vissza szombat-vasárnaponként a Balaton partján. Lizának növekedett a reménysége, úgy érezte, férje valamit forgat a fejében, talán már azon spekulál, honnét is lehetne azt a szükséges pénzt előteremteni. Hiszen, ha magas kamatra szerez kölcsönt, azt is hamarosan vissza lehet fizetni a várható nyereségből. Egy szombaton azután Hiripi lelkesen ugrott le a megálló vonatról. Felesége és két gyermeke, mint mindig, most is ragyogó arccal várta a családfőt. Végigcsókolta őket, és Liza fülébe súgta: – Megvan a pénz az üzletedhez. Az asszony alig várta, hogy az egész nyárra bérelt ház mész- és dohszagú szobájában kettesben maradjanak. Ott Hiripi végigvetette magát az ágyon, és elmondta: – Találkoztam egy volt iskolatársammal. Kongorácz Elemérrel. Kisdiák korunkban nagyon jó barátságban voltunk. Ő azóta egy amerikai örökség folytán igazi gazdag ember lett. A jó szerencse hozta az utamba. Úgy megörültünk, hogy átöleltük egymást. Beültünk egy eszpresszóba, ott kivallatott, mit csinálok,

hogyan élek. Elmeséltem a te nagy vágyadat. Azt mondta, ennek semmi akadálya. Számítsd ki, mennyire van szükséged, és ezt kamatmentesen kölcsönadja. A haszonból tetszés szerinti részletekben fizesd be a csekkszámlájára. Liza az örömtől nem győzte csókolni a férjét. – De hol van az a drága ember? Látni szeretném. – Az nehéz lesz. Most elutazott a Riviérára. Két hét múlva feljön hozzám a hivatalba, ott ideadja, amennyi kell neked, és a csekklapokat, amelyek útján idővel részletekben visszafizeted. De utána már utazik is tovább, Amerikába. Egy ilyen igazi gazdag ember egyszerre van otthon az egész világban. De nekem még a hivatalban el kell intéznem, hogy ne legyek osztályvezető, hanem olyan beosztást kapjak, amely nem összeférhetetlen a maszek feleséggel. – Hát nem jössz el könyvelőnek hozzám? – nevetett rá Liza. – Még a könyvelést is el tudom intézni a hétvégeken; egy ilyen kis üzletnek lehet nagy bevétele, de nincs nagy könyvelése. Én azonban nem szeretném mindenestől otthagyni a közéletet. Szeretek Hiripi lenni, aki társadalmi valaki, akit néha kitüntetnek… Liza ezt is megértette: a férfiaknak vannak ilyenféle hiúságaik. A közélet meg a semmit sem jelentő tekintély, a kitüntetés olyan játék a férfiaknak, mint a nőknek alkudni a piacon, vagy öltözködni a többi nő pukkasztására. Legalábbis ez volt Liza véleménye. Azon pedig nem is gondolkozott, hogy milyen közhivatali beosztás nem összeférhetetlen a feleség belvárosi üzletével. Ez igazán a férfiak dolga.

9

Hiripi pedig elment ahhoz a rendelőintézeti orvoshoz, aki eddig is megállapította idegkimerültségét, és arról panaszkodott, hogy a szabadság nem sokat segített rajta. Egyre rosszabbul alszik, szorongásos álmai vannak, sőt, ébren is elfogja az értelmetlen félelem valami kideríthetetlen veszélytől. Néha attól fél, hogy ha újra

kezdi a munkát, olyan hibákat fog elkövetni, amelyeknek kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Az orvos beutalta az ideggyógyászati szakrendelésre. Ott egy fiatal pszichiáter elébe tette a Rohrschach-teszteket, azaz, egy sor különböző alakú pacnit. Ezekről kellett megmondani, hogy melyikről mi jut az eszébe. Így akarta a lélekgyógyász felismerni, milyen irányba is kezdje a vizsgálódást. Hiripi számított erre, és felkészült, hogy azért sem azt mondja, ami az eszébe jut, hanem valamennyinél valami képtelenül félelmetes látomást fog kitalálni. – Ez a fekete folt egy zöld malac, amely nő, nő, egyre nő, már olyan nagy, mint egy víziló, és le akarja harapni a fejemet. Ott áll mögötte egy kéményseprő, aki azonban álruhás indián törzsfőnök. Alig várja, hogy a víziló leharapja a fejemet, mert akkor elmegy hozzánk, és elrabolja a feleségemet. – Egy másiknál pedig ezt mondta: – Ez a lyuk egy mély kút, ebbe akar bedobni a főosztályvezető… És így tovább: szorongásosnál szorongásosabb képek. A fiatal pszichiáter a fejét csóválta. Egyre inkább az volt a véleménye, hogy ez a szelíd modorú férfi a szorongásos elmezavar határán van. Képtelenség, hogy egy minisztériumi osztály élén álljon. Néhány nap múlva Hiripi a veszedelmes lehetőségeket kilátásba helyező lelettel elment főosztályvezetőjéhez, akivel mindig is igen szívélyes viszonyban volt. – Az én idegeimet, úgy látszik, nagyon megviselték ezek az évek. Nem látszik rajtam, de nagyon is érzem. Olvasd csak ezt a leletet. Semmi kedvem megőrülni. De azt hiszem, csak akkor kerülhetem el az elmebajt, ha hátat fordítok minden közéleti teendőnek. A főosztályvezető megértő aggodalommal olvasta az orvosi jelentést. Nem először találkozott olyan hivatali kartárssal, akinek idegeit tönkretette a korszak történelme. Lám, még ez a nagyon nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszó Hiripi Pisti is tönkrement a nem is túl nagy felelősséggel járó, de mégis vezető állásban. – Hosszabbítsuk meg a szabadságodat? – Mielőtt döntünk, hogy rokkant legyek vagy képes leszek-e folytatni, próbáljunk meg egy hosszabb pihenést. Adjatok egy év fizetés nélküli szabadságot.

– De miből fogtok megélni? Hiripi sóhajtott. – Amiből mások hasonló helyzetben. A feleségem rákényszerül a rendszeresebb maszekmunkára. Hiszen tudod, pulóvereket köt. Ő szegény vállalja, hogy üzletszerűen csinálja, csakhogy én valahogy meggyógyuljak. – Az asszonyok hősök – bólintott megértően a főosztályvezető. Hiripi megkapta az egyéves fizetéstelen szabadságot. Otthon Lizának pedig elmesélte, hogy elintézte az áthelyezését. Nem összeférhetetlen a feleség maszeküzletével, ha a férj, osztályvezetői címének megtartásával, vidéki hivatalokat ellenőriz. Az élet ugyan valamivel fáradságosabb lesz, mert neki ettől kezdve minden hétfőn el kell utaznia, és hét végéig az országot járva ellenőrzi a hivatali munkát. De Hiripi Liza vágyának beteljesüléséért ezt is vállalja. Liza nagyon örült. A Balaton partján már megszokta, hogy csak a hétvégi napokon van férje. Ez nem is volt kellemetlen. A hetenként csak két napra látható férj kedvesebb, szerelmesebb, mint a mindennap jelenlevő. És Liza a Balaton partján – több mint tíz évi házasság után – arra is rájött, hogy van más férfi is a világon. És ez nem kellemetlen. Ha Pisti csak szombaton és vasárnap van otthon, úgy élhetnek boldog házaséletet, hogy marad egyébre is idő. Úgy gondolta, Pisti is kihasználta nyáron a különéletet. Erről nem kell beszélni egymással. De így jobb, szebb, így sohasem múlik el a szerelem, amely tíz év után már kezdett egyhangú lenni, hanem ezen a nyáron újra friss és jó lett, mint kezdetben.

10

Hiripi pedig azon kezdett magában töprengeni, miféle ember is lehet az, aki olyan szorongásos látomásokat él át, mint amilyeneket ő a Rohrschach-táblák előtt elmondott. Nyilván nem ő, nem Dr. Hiripi István, a kedves és szelíd osztályvezető, de nem is Kongorácz Elemér, a határozott, igényes gazdag ember. De az sem kétséges, hogy valahol nagyon mélyen ez a szorongós alak is benne lappang, különben sohase jutottak volna eszébe a félelem látomásai. Helyes lenne tehát ezt a nyomott kedélyű embert leválasztani magáról. És ha valaki lehet egyszer Hiripi, máskor Kongorácz, sőt néha még Don Esteban Alvarez

herceg is – miért ne lehetne időnként egy negyedik is, aki a többiek helyett is fél? Hiszen nem is lehet élni az élet teljességét, ha nem vállaljuk a rosszat is. Kell tehát még egy személyi igazolvány, amellyel a szorongó életét lehet élni. De igazolvány okvetlenül kell hozzá. Az az ember létezik, akinek papírjai vannak. Azért nem tudja amúgy igazából élni Alvarez herceg életét, mert nem volt hozzá hivatalos írása róla. Bárcsak szerezhetne egy bármilyen hazai vagy külföldi igazolványt Don Esteban Alvarez néven! De a szorongó akkor sem ő lenne. A spanyol herceg nem szorong. Hanem akinek pénze van, az mindent megszerezhet. Tehát nem Hiripinek, hanem Kongorácznak kell valahonnét előkeríteni egy személyi igazolványt. Kongorácz pedig sokféle emberrel találkozott. Egy reggel telefon csengett Kongorácz lakásán. – Halló, Kongorácz elvtárs? – Igen. – Szervusz, öreg nyavalyás! Bellák vagyok, Bellák Béla! Nem emlékszel? Együtt voltunk a sitten… – Á, te vagy az? Nem ismertem meg a hangodat. – Én sem a tiédet. De végre megtaláltalak. Amíg megtudtam a számodat! Hallom, feltörtél. Megismersz még, ha találkozunk? – Ha te megismersz engem… Mert az ember szabadlábon nagyon másképpen fest, mint odabent. – Csak nem vágattad le a szakálladat? – No, azt nem, csak éppen szalonképesebb vagyok. Nem is fogsz rám ismerni. De hát mit akarsz? – Ezt csak személyesen. Felmehetek hozzád? Ehhez már nem volt kedve. Mit lehet tudni, miféle rablógyilkos ez a Bellák. De azért mégsem árt találkozni vele. Mindenki hasznos lehet.

– Inkább egy eszpresszóban. Mióta is nem láttuk egymást? – Legalább négy éve. Én később szabadultam. Hát hol? Megadta egy kis kávézó nevét és címét a lakása közelében. Felöltözik, és egy óra múlva ott lesz. Egy órával később éppen nyitották az eszpresszót. Csak ő ült egyedül egy asztalkánál. Akkor belépett egy kopott öltözékű, nyakkendő nélküli inget viselő férfi. Ránézett. – Szervusz, Bellák! – köszöntötte. Az elcsodálkozva nézett rá: – Hogy te mennyire megváltoztál, Kongorácz! Rád sem ismertem volna. Még a szakállad sem olyan. – Hát az odabent volt, a sitten. Ez meg idekint van – nevetett. – No, ülj le, és mondd el, hogy jutottam az eszedbe. Mit iszol? Feketét vagy rövidet? Bellák sört kért. Kongorácz feketézett. Ezen a kis helyen nem volt olyan jó márkájú ital, amilyet inni szokott. – Nem hely ez, öregem – kezdte végre Kongorácz egykori rabtársa. – Engemet nem rehabilitáltak. Pedig nem voltam sem betörő, sem rablógyilkos, és nem is károsítottam meg személy szerint senkit. Magam sem értem, mi az, hogy a közösség nem tudom micsodájának hűtlen kezelése. Lehet, hogy hanyag isztrátor voltam, és nem volt rend az üzemben, de még félretenni sem tudtam. És mire kikerültem, minden rokonom valahová nyugatra szaladt. Állást meg senki sem kínált. Most éjjeliőr vagyok. Útlevelet nem adnak. Kanadában pedig meg tudnék élni, ott van mind a két fivérem. Autószerelő üzemük van. Hát majd én is kitanulom, csak odajussak. – És hogy akarsz odajutni? Bellák eddig is halkan beszélt, de most a fülébe súgta: – Volna, aki kivisz a határon. Bécsből már eljutok valahogy, ott segítik a menekülteket. De húszezer forintot kér, aki kivisz. Hallottam, hogy te feltörtél.

Adj húszezer forintot, ígérem, hogy Kanadából megküldöm. Itt volt az alkalom. Bellák Béla úgy futott Kongorácz karjai közé, mint valamikor Kongorácz Elemér Hiripi keze ügyébe. – Hol lakol? – Ágyra járok. – Oda is vagy bejelentve? – Oda. – Jelentsd ki magadat, és jelentsd be, hogy Szentendrére költözöl, az én nyaralómba. – Kongorácznak néhány hete nyaralója volt Szentendrén. Megadta a pontos címét. – Én majd aláírom a bejelentődet. Felfogadlak házfelügyelőnek. Bellák értetlenül nézett rá. – Ha ez megtörtént, te nekem adod a személyi igazolványodat, tőlem pedig megkapod a húszezer forintot. Nem kell visszaadni. Bellák szélesen elmosolyodott: – Gilt! Még csak azt sem kérdem, micsoda linkség… – Megmondhatom. Abban a házmesterlakásban lakni fog valaki, akinek még mindig jobb, ha Bellák Béla, mint ha saját nevén él. – Ahá – bólintott teljes félreértéssel a disszidens jelölt. – Politikai? – Vagy talán nem is politikai, csupán meghasonlott magával és a világgal. Bellák a vállát vonogatta: – Egy meghasonlott házmester. De hát a te dolgod. Két nap múlva Bellák alighanem túl volt a határon, többé hírt sem lehetett hallani felőle. A szentendrei kis fényűző villa alagsori lakásába pedig beköltözött egy nyakkendőtlen inget hordó, komor arcú férfi, bizonyos Bellák, aki a háztulajdonos Kongorácz nevében kertészeket fogadott fel, hogy tartsák rendben

a kertet. Azután bezárkózott abba az alagsori kis lakásba, két üveg sörrel. Megvárta az estét, és megpróbálta leírni mindazt a szorongást, amelyet a mi korunkban érezhet az, aki nem érti, mi is van körülötte a világban. Hiripi utoljára gimnazista korában írt szerelmes verseket. A modernista költészettől pedig mindig is idegenkedett. De most úgy érezte, hogy Bellák Béla komor hangulatait csakis szabadjára engedett képzettársításokkal lehet kifejezni. Kibújt Hiripiből, anélkül hogy akár Kongoráczra, vagy akár Alvarez hercegre emlékeztetne. Csak félni tudott, méghozzá kizárólag ismeretlen veszedelmektől: vízilóvá növekvő zöld disznóktól és mély kutaktól, amelyekbe ismeretlen kezek be akarják dobni a menekülő embert. Éjszaka, magányosan a házmesteri lakásban olyan rosszakat álmodott, mint soha életében. De reggel, átolvasva a szorongós szabadverset, úgy találta, egészen érdekes. És van még olyan további szoronganivalója is, amit megírhatna. A legjobban az tetszett, hogy maga sem értette egészen, miről is szól az a vers.

11

Őszre a Belváros egyik kis utcájában megnyílt a LIZA divatszalon, ahol kizárólag kötött ruhákat árultak és készítettek, igen drágán, kényes ízlésű elvtársnőknek. Olyan divatos lett, hogy Kongorácz szeretői is ott dolgoztattak. Körülbelül ugyanabban az időben az irodalmi lapokban feltűnt egy eddig ismeretlen Bellák Béla nevű költő, aki a kritikusok szerint démoni erővel fejezi ki a modern ember szorongó talajvesztettségét. Hiripi, aki eddig csak mint olvasó foglalkozott irodalommal, most tanulmányterjedelmű levelet írt az egyik folyóirathoz, amelyben kifejtette, hogy Bellák Béla költeményei milyen veszedelmes hangulatot terjesztenek. A szocialista költészet nevében visszautasította ezt a dekadenciát, rámutatva, hogy szelleme homlokegyenest ellentétben van etikánkkal is, kulturális törekvéseinkkel is. A folyóirat, amely előző számában Bellák-verseket hozott, most közölte –

méghozzá a kritikai rovatban – Hiripi levelét. Hiripi két nap múlva gratuláló levelet kapott a főosztályvezetőtől, aki azt az örömét is kifejezte hogy úgy látszik, kedves kartársa a gyógyulás útjára lépett. Még két nap múlva egy lap felkérte, hogy írjon neki könyvkritikákat, hiszen végre az ő személyében jelentkezett egy képzett kritikus, aki szembeszáll a mételyező dekadenciával. Egy újabb hét múlva Bellák Béla meg akarta mutatni, hogy ő nemcsak dekadens, tud ő igazi szocialista realista költő is lenni, és megszokott, alig érthető szóképeivel, lila színű, tigris nagyságú patkányokkal meg a mindenség gömbjein átfurakodó tengeri kígyókkal hitet tett a nemzeti haladó hagyományok és a szocializmus építése mellett. Ezért mindenki ünnepelte Bellákot, sőt Hiripi is elismerte, hogy kezd jó útra találni. A következő áprilisban Bellák Béla első verseskötetére – amelyet egy kiadó gyorsan kihozott, tekintettel a költő népszerűségére – megkapta a József Attila-díjat. Nem is kellett már házmesternek lennie Szentendrén. Kiutaltak a számára egy másfélszobás lakást az egyik új lakótelepen. Bellák egyébként könyvéből dedikált példányt küldött tiszteletre méltó ellenfelének, Hiripi doktornak, és a nehéz napokban jótevőjének bizonyult Kongorácznak is.

12

Hiripi ugyan korábban más nőkre is akadt Lizán kívül, igaz, akkor is mint Alvarez herceg, de amióta Kongorácznak bőven akadt szerelme, boldogan élte a szigorúan hűséges férj életét. Olyan heves volt minden hét végi szerelme felesége iránt, hogy Liza gyanítani kezdte: Pisti valóban senki mást nem szeret. Ez némi lelkifurdalást is jelentett a számára, mert amióta belvárosi divatos szalontulajdonos lett, kivirágzott, és szívesen engedte belesodortatni magát kisebb-nagyobb szerelmi kalandokba. Könnyen tehette, hiszen hét közben szabad volt. De maga is csodálkozott azon, hogy amióta a hitvesi hűséget már csak mint múltbeli előítéletet vette tudomásul (és ez ama balatoni nyár óta van így), azóta sokkal jobban, vágyóbban és több gyönyört adva-kapva szerette a férjét.

Kongoráczról viszont tudta a bárok és éjszakai eszpresszók közönsége, hogy állandó szeretői mellett is számos nővel él. Irigyelt férfi volt eleganciájával, gondosan ápolt szakállával, fényes ízlésével. Bellák Béla azonban szakadatlanul reménytelen szerelmes volt. Pedig már költői hírnév övezte. De olyan félszegen tudott viselkedni, olyan komor félelmekről beszélt sör mellett az asszonyoknak és leányoknak, hogy senki se kívánkozott ágyába feküdni. Ez pedig újabb szomorú versekhez adott ihletet. Lassanként már a reménytelen vágyódásnak is jellegzetes költője lett. Egy kritikusa szürrealista Petrarcának nevezte. A több életű ember azonban még mindig nem érezte teljesnek az életét. Elnyúlva Kongorácz fényűző kis lakásának ágyán, arra gondolt, hogy hiányzik a józan, dolgozó ember élményanyaga. Nagy János! – Ez a név jutott eszébe. – Nagy János igazi mindennapi ember. Nem gyötrik az élet nagy gondjai. Nem értelmiségi, mint Hiripi, nem gazdag élményhajhász, mint Kongorácz, nem is szorongásos modern költő, mint Bellák, hanem mindenféle gyakorlati dologhoz értő, barkácsolgató, egyszerű lélek, öntudatos proletár, tehát párttag, eljár szorgalmasan a taggyűlésekre is, anélkül hogy valamiféle jelentékeny funkciót bíznának rá. De hol lehet találni ehhez személyi igazolványt? Sőt, még párttagsági könyvet is? Talán Bellák Béla, aki bohém alakokkal találkozik néha különböző italos helyeken, megtalálhatja Nagy Jánost is. Két nappal később Bellák Béla egy népbüfében olyan társaságra akadt, amely már azelőtt is hívta pókerezni. Eddig nem ment, most azonban ráállott. Fel is vitték egy lakásba, ahol meglepetten találkozott néhány költővel és íróval is. Kiderült, hogy azok szenvedélyes pókerjátékosok. Örömmel üdvözölték a hirtelen híressé vált dekadens költőt. – Te mit csinálsz itt? Csak nem kártyázol? – kérdezte egy operettszövegkönyvíró. – Ez csak kifogás – vallotta be. –Élményt gyűjtök az élet mélységeiből. Szeretnék megismerni valódi bűnözőket. – Hamiskártyásokat okvetlenül megismerhetsz itt. – Jobban szeretnék egy igazi okirat-hamisítót.

– Ha bevallod nekem, mi szükséged van hamis papírokra, kerítek egyet. Nyugodtan elmondhatod. Legföljebb felhasználom a legközelebbi musicalben. A musicalekben mindig újabb ravasz bűncselekményeket kell kitalálnom. Hát minek neked hamis papír? – Szeretnék megnősülni, de úgy, hogy azután eltűnhessek. – Remek! Lángelme vagy, Bellák. A nő csak úgy hajlandó, ha elveszed. Te el is veszed, de álnéven. Utána eltűnsz, és senki se tudja, hogy a férj: Bellák Béla, a költő. Bellák pedig szabad ember marad. Köszönöm. Ezt megírom musicalnek. Neked pedig azonnal hozom a mestert. Tíz perccel később a kártyás lakás egykori cselédszobájában, amely most a bizalmas beszélgetések számára volt fenntartva, együtt ült Bellák és az okirathamisító, aki nem közölte a nevét. – Tehát mi kell önnek? – Egy személyi igazolvány Nagy János névre. Foglalkozása ipari vagy mezőgazdasági. Ugyanerre a névre párttagsági könyv. – Párttagságival nem foglalkozom. Személyi igazolvány ötvenezer. Nagy János, ipari vagy mezőgazdasági. Hol lakik? – Szentendrén. – Megadta a Kongorácz ház címét. – Most este tizenegy óra. Legyen itt éjfél után kettőkor a pénzzel. Akkorra hozom a személyit. Éjszaka három után Kongorácz Mercedese megállt a budai ház előtt. A szakállas gazdag ember hosszasan csöngetett a házfelügyelőnek. Szokása szerint tízest adott kapupénznek. Csak amikor hazaérkezett, és szőrzetét is levetette, kezdte el tanulmányozni új személyiségét. Tehát: Nagy János, apja is Nagy János, anyja Szabó Rozália. Foglalkozása: kertész. Ez is jó. Pompás! Éljenek az okirat-hamisítók! De közben arra is gondolnia kellett, hogy micsoda ismeretlen zavarosai vannak az életnek. Milyen sok bűnbandát lepleznek le. És milyen sok marad. Erről Bellák Béla előbb-utóbb verset fog írni.

Szombaton este, lefekvés előtt Hiripi arról mesélgetett Lizának, hogy vidéki útján érdekes adatokat hallott olyan titkos kártyabarlangokról, ahol okirathamisítók is megfordulnak. Állítólag a rendőrség mit sem tud róluk. – Akkor te kitől hallottad? – kérdezte a felesége. – Egy félig részeg költő mesélte Debrecenben, a vendéglőben. Azt mondta, hogy ha feljön Budapestre, ilyen helyeken szokott pókerezni. De lehet, hogy csak költői képzelete működött. A következő héten egy színházi lapban, a készülő újdonságok rovatában olvasta, hogy az ismert operettszövegkönyv-író most kezdett bele új musical commedyjének írásába. Arról szól a készülő zenés színdarab, hogy egy férfi hamis személyi igazolvánnyal nősül, azután eltűnik, és a fiatalasszonynak fogalma sincs, ki a férje. A cselekmény befejezéséről a szerző nem nyilatkozik, de lényegében bűnügyi vígjátéknak szánja. Még afelől se döntött, hogy melyik zeneszerzővel dolgozzék együtt.

13

Budapest környékén, a budai oldalon telekparcellázást hirdettek. A környék egyelőre nincs közművesítve, tehát vagy elszánt, hét végi üdülőknek való, akik a megvásárolt telekre felütnek egy sátrat, és nomadizálva töltik szombatjukat és vasárnapjukat; vagy olyan vállalkozó szellemnek, aki szorgalmas munkával konyhakertet tud varázsolni a százhúsz négyszögölből. Hozzáértő ember szűkösen meg is tud élni ebből. Úgy látszik, így gondolta az a Nagy János nevű szentendrei kertész is, aki elsőnek jelentkezett a parcellázó irodában. Le is fizette az előleget. Még aznap ott járt Bellák Béla is, a költő; megvette a Nagy János telke melletti parcellát. Később Dr. Hiripi István minisztériumi osztályvezető fizetett be a következőre. Azután érkezett egy ügyvéd, és ügyfele, Kongorácz Elemér nevében igényelt telket, de úgy, hogy az Hiripi doktor telke mellett legyen, minthogy Kongorácz és Hiripi elvtársak személyes jó barátok, akik idővel talán egymás mellett akarnak nyaralót építtetni, persze csak akkor, ha a környék már közművesítve lesz.

Néhány hét múlva beadvány érkezett a járás illetékes osztályához. Dr. Hiripi István, Kongorácz Elemér, Bellák Béla és Nagy János írták alá, előadva, hogy ők szomszédos telektulajdonosok, akik felismerték, hogy ha közösen gazdálkodnak, sokkal termelékenyebb konyhakert-üzemet tudnak létrehozni. Együtt szakmunkásokat alkalmazhatnak, megfelelő munkaeszközöket szerezhetnek be. Ők tehát termelőszövetkezetbe akarnak tömörülni, megalakítanák az „Egységben az erő” nevű téeszt. A járási hivatalban ugyan az volt a vélemény, hogy ilyen kis területű mezőgazdasági termelőszövetkezet nem engedélyezhető, de a gondolatot mégis dicsérendőnek tartották. Ezért maguknál magasabb fórumhoz terjesztették fel. Onnét még magasabbra ment. Ugyanis mindenütt nagyon tetszett, de sehol sem találtak rá törvényes lehetőséget. Végül valaki azt találta ki, hogy mégis kivételesen engedélyezni kell, hátha a majd jól működő kis téesz kedvet ébreszt a többi vásárlóban is, hogy belépjen. Az pedig a főváros hatékonyabb közellátása végett nagyon is üdvös lenne, ha a környéken jól működő konyhakerti nagyüzem jönne létre. Hátha ennek a magja az „Egységben az erő” szövetkezet. Hiripi kezdett megelégedett lenni: most már ő maga volt egy egész kollektíva. Már arra is gondolt, hogy idővel egyesületbe fog tömörülni, amelynek ő lesz az elnöke, főtitkára, pénztárosa és tagja. Még csak ezt a Nagy Jánost kellene megnősíteni. Mert az rendben van, hogy Belláknak nem akad nője: ez az ő sorsa. Hiripi hűséges férj, Kongorácz csapodár nőhódító. Nagy János sem maradhat egyedül. Nagy Jánosnak meg is tetszett a szövetkezetben dolgozó kapáslányok egyike. Jól megtermett hajadon volt, alig tizennyolc éves. Mariskának hívták. Ez a Mariska név külön is tetszett. A Máriák manapság Marik szoktak lenni. A Mariska szolidan régies. Mariskának sem volt kifogása a nála sokkal idősebb, negyvenen is túl járó ügyvezető ellen, amennyiben annak rendje és módja szerint feleségül veszi. – Idehallgass, Mariska lelkem. Én téged elveszlek az anyakönyvvezető előtt, és ha akarod, még a pap előtt is. De én nem vagyok otthonülő ember, nekem sok dolgom van országszerte. Megeshet, hogy egy hétig sem látsz. De te vagy a feleségem. Tehát otthon ülsz, és vársz engem. – Ha lesz otthonunk, ahol várom, akkor ez éppen jó nekem.

Lett otthonuk. A téesz földjének közelében akadt eladó faluvégi ház. Mariska el volt bűvölve, hogy nekik saját házuk van, és a telekkönyvben olvasható, hogy tulajdonosa Nagy János és felesége, Bucsik Mária. Nagy János pedig a nászéjszakáján megállapította, hogy ez az egyszerű embereknek éppen olyan nagyon jó, mint az értelmiségieknek.

14

Az idő haladt. Hiripi úgy érezte, hogy kezdi megvalósítani a tervet: Hiripi is maradt, és mégsem volt kizárólag Hiripi. Élhette azt az életformát, amelyhez éppen kedve támadt, lehetett megbízható, némiképpen ideggyenge, de mégis kiegyensúlyozott életű értelmiségi, lehetett gondtalan, gazdag élvezethalmozó, lehetett nyomott kedélyű, dekadens költő, és lehetett egyszerű érzelmeket élő kisember. Legföljebb álmában volt néha zavar, mert nemegyszer maga sem tudta, ki az, aki éppen álmodik. Mintha kibúvókat keresett volna különböző személyiségétől, olykor álmában Don Esteban Alvarez volt, a spanyol herceg, aki Lenkével – rég disszidált szeretőjével – él egy merőben ismeretlen országban. És megtörtént, hogy elvágyakozott Lenke mellől; ilyenkor álmában azt szerette volna, ha kizárólag Hiripi lehetne, és kizárólag Liza volna a felesége, de úgy, hogy Liza ne tudja azt, hogy ő Hiripi. Néhány ilyen fajta álom után arra a gondolatra ébredt, hogy meg kellene hódítania Lizát.

15

Egy téli késő délután a belvárosi keskeny utcában, közvetlenül a LIZA szalon előtt nagy fekete Mercedes állt meg. Kiszállt belőle egy nagyon elegáns, gondosan nyírott szakállú férfi, és belépett az üzlethelyiségbe. Liza elébement. A férfi megkérdezte: – Dr. Hiripiné nagyságos asszony?

– Igen. Én vagyok. – Kongorácz Elemér – hajolt meg bemutatkozó udvariassággal, és kezét nyújtotta. Liza testét forróság öntötte el. Annyit hallott a híresen gazdag emberről. Neki köszönheti egyre jobban menő üzletét. Az ő csekkszámlájára fizeti pontosan havonként a nagy kölcsön igen méltányos részleteit. Ebben a szalonban készülnek Kongorácz nőismerőseinek kötött ruhái, amelyeknek számláját alkudozás nélkül fizeti ki a gavallér szerető. Régóta kívánja megismerni ezt az izgalmas férfit. Pisti annyi jót mesélt felőle, csak sajnos, az sohasem ért rá, hogy együtt lehessen lenni vele. Úgy szorítottak kezet, mintha régóta ismernék egymást. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhettem. Legalább azt szerettem volna már mondani, hogy köszönöm. Liza érezte, ahogy a férfi szeme végigtapogatja. Mintha a ruha alatt tapogatta volna. Negyven év körüli asszony volt. A mindig csinos nő mostanában érett a legizgalmasabban vonzóvá. Szerette, ha a férfiak ezt tudomásul veszik. Pisti, sajnos, túlontúl megszokott már. – Én is régóta szerettem volna már megismerni magát, Liza. Ugye, szólíthatom így? Hiszen nagyon régi jó barátom felesége. – El is várom, Elemér. Én amióta tudok magáról, azóta tudom jó barátomnak; igazán minden okom megvan, hogy annak tudjam. – Akkor zárás után meghívhatom egy feketére? – Örömmel. – Pisti nem várja otthon? – Pisti vidéken van. Nem tudja, hogy…? – Persze, ő mostanában valami ellenőr… – Már elég régóta. Úgy gondolta, hogy ez jobban összefér a…

Kongorácz nevetett: – Jobban összefér a maszek feleséggel. Ez a Pisti mániákusan tisztességes. Már az iskolában is az volt. De a gyerekek… nem várják üzletzárás után? – Nincsenek egyedül. És már éppen elég nagyok, hogy megcsinálják egyedül is az iskolai feladatokat. Pajtások is járnak fel hozzájuk. Megszokták már, hogy a mamájuk üzletasszony, akiről sohase lehet tudni, mikor jön haza. – Tehát, ha mondjuk maga velem vacsoráznék, van otthon, aki enni adjon nekik. – Van. Nagyon megbízható idős asszony. Amióta ez a kis üzlet a maga segítségével megindulhatott, alkalmazottat is tarthatunk. – Ez azt jelenti, hogy elfogadja, ha vacsorára hívom. – Nézze, Elemér, én annyit köszönhetek magának, hogy erkölcsi alapom sem lenne nemet mondani. De nem is akarok nemet mondani, mert bevallom, hogy régóta kíváncsi vagyok magára. Az üzlet alkalmazottai közben elbűvölten nézték a híresen gazdag embert; irigyelték a főnökasszonyt, hogy a vendége lesz ma este, bizonyára nagyon elegáns, nagyon drága vendéglőben. Nemsokára zártak is. Kongorácz Hiripinét maga mellé ültette a Mercedesbe, és indított. – A Gellért jó lesz? – Maga a vendéglátó, maga parancsol. Az étteremben a pincérek Kongorácz elé siettek. Jól ismerték a bőkezű vendéget, aki más-más asszonyokkal szokott idejárni. Mutatták, melyik asztal mellé üljenek. – Én, sajnos, nem ihatom, mert sofőr nélkül vagyok. De maga, Liza, rendeljen, amihez kedve van. – Ha maga nem iszik, én sem iszom. Nem lenne tisztességes játék.

A szakállas arc rámosolygott: – Hátha egy kicsit itatni akarom? – Akkor meg éppen nem. Szeretek ura maradni a szavaimnak és döntéseimnek. – És ha én is innám? – Akkor egyenlő esélyekkel lazul mindkét oldalon a felelősség. Ha az egyik iszik, a másik nem, akkor a nem ivó előbb-utóbb fölénybe kerül. – Pistit például sohasem engedi fölénybe kerülni? – Még a fölényét is én szeretem diktálni. A párbeszéd egyre inkább szópárbajjá vált, és közben Lizát az a megmagyarázhatatlan, merőben értelmetlennek ható érzés fogta el, hogy ez a kitűnő elméjű Kongorácz valahol emlékeztet Pistire, mintha még a hangjuk is hasonlítana, csak ez nem olyan lágy fiú, mint a férje. Lehet, hogy Pisti műveltebb, de Kongorácz keményebb, határozottabb. Izgalmasabb férfi. Ha ez azt mondaná… Mondta. A válogatott ennivalók után, amelyek közben Kongorácz az élet színességéről beszélt, és a hangulat lassanként szeszes ital nélkül is egy kissé mámoros állapotba ringatta Lizát, így szólt: – Most azonban mind a kettőnknek inni kellene valamit. Ez csakis nálam valósítható meg, ahol én már nem vagyok autóval. – Vagyis mit akar mondani? – Kell mondani? – Hátrányos helyzetben vagyok, Elemér, mert nagyon sokkal tartozom magának. – Nem tartozik semmivel. – Hogy érti? Maga kétszázezer forintot adott nekem kölcsön, méghozzá kamatmentesen. Eddig harmincezret utaltam át. – Ne utaljon át többé semmit. És nehogy úgy érezze, hogy most egy viszonylag

nagy összeggel megvásároltam, ha akarja, egyenest hazaviszem. Kizárólag akkor megyünk hozzám egy-két pohár konyakra, ha maga kifejezetten kívánja, hogy a szeretőm legyen. Én nem zsarolok. Ha egy férfi valami jót cselekedett egy olyan nővel, akit nagyon kíván, vagy éppen szerelmes belé, akkor ízléstelen, sőt erkölcstelen bármit viszontkérni… akkor a nőtől kell elvárni, hogy ő igényelje. De ezt is csak abban az esetben várom, ha máskor is megtörtént, hogy… Mert ha eddig ridegen ragaszkodott a férje kizárólagos szerelméhez, akkor én nem is vagyok hajlandó a jó barátom feleségét elcsábítani. Liza olyan piros volt, mintha sokat ivott volna. – Fizessen. Az autóban majd megmondom a választ. Az autóban pedig ezt mondta: – A maga szeretője akarok lenni. A férfi pedig a következő órákban azt vehette tudomásul, hogy Liza összehasonlíthatatlanul izgalmasabb szeretőnek, mint feleségnek. Igaz, hogy sokkal több kedve is volt hozzá így, mint a több mint évtizede megszokott hitvesi ágyban. Liza pedig azt vette tudomásul, hogy Elemér valóban némiképpen emlékeztet Pistire, de sokkal követelődzőbb, sokkal leleményesebb, és főleg sokkal szemérmetlenebb… Ezért ő is szemérmetlenebb tudott lenni, mint férjével. Lizának eddig csak kíváncsi, próbálkozó kalandjai voltak Pistin kívül, de most úgy érezte, hogy beleszeretett Kongorácz Elemérbe. Ezt nehéz is lesz eltitkolni Pisti előtt. Hiszen talán nem is lesz kedve hozzá szombaton és vasárnap. A férfi pedig eddig ismeretlen, új érzésekkel szeretett bele Lizába. Úgy érezte, nem is kell mostanában neki más asszony. Csak éppen ahhoz nem volt kedve, hogy szombaton mint megszokott férj és feleség feküdjenek le. Így azután – a hátralevő hétköznapokat minden este együtt töltvén – szombaton Hiripi arról panaszkodott, hogy nagyon fáradt. Lizának pedig a feje fájt. Korán le is feküdtek. Vasárnap délután a gyerekekkel moziba mentek. Este Lizának megint fájt a feje. Hiripi nem bánta. Alig várták a hétfő estét. Akkor Kongorácz autón elment Hiripinéért. És ugyanolyan jó volt, mint az előbbi héten. A férfinak az jutott az eszébe, hogy meg kellene ölnie Hiripit, és Kongoráczként feleségül venni Lizát.

16

Tavasszal az újságokban olvasni lehetett, hogy a rendőrség leleplezett egy titkos kártyabarlangot. A nyomozás során kiderült, hogy ott kártyán és egyéb hazárdjátékon kívül rendszeres leánykereskedelmet, uzsoraügyleteket és okirathamisításokat is folytattak. A letartóztatottak közt van az ismert nevű operettszöveg-író is. Nem kis részben az ő új musicaljének témája vezette nyomra a rendőrséget. Egy nappal a hír után Bellák Béla idézést kapott a rendőrségtől. Tehát valaki – vagy az operettszöveg-író, vagy az okirat-hamisító – rá vallott. Azt pedig nem lehet kockáztatni, hogy esetleg ott tartsák, hiszen akkor Hiripi és Kongorácz is eltűnik a világból, tehát Bellák Bélának mindörökre el kell tűnnie. Nagy Jánosnak is, minthogy az okirat-hamisító emlékezhet, hogy miféle személyi igazolványt gyártott Belláknak. Nagy János eltűnése a fájdalmasabb, hiszen Mariska két héttel ezelőtt megszülte gyermeküket, legifjabb Nagy Jánost, aki szegényke kénytelen lesz árva gyermekként felnőni. Arról mindenesetre gondoskodni kell, hogy Mariska újra férjhez mehessen. Ez pedig egy gyermekes özvegynek csakis akkor lehetséges, ha némi vagyona maradt az első házasságból. Ott van a kis ház, a részesedés a termelőszövetkezetből. Ez még nem elegendő. Van még egy nap a cselekvésre. Még aznap Nagy János – jó néhány napi távollét után – hazaérkezett. Fia keresztelője óta nem volt otthon. Megcsókolta feleségét és kisfiát, majd elmondta, hogy végre több helyről is sikerült megkapnia kertészeti munkájának bérét, nem is kis összeget. A boldogságig meglepett asszonynak 27000 forintot adott oda azzal, hogy tegye takarékba, méghozzá a saját nevére. – Tudod, ha engem valami baj érne, fennakadás nélkül hozzányúlhass. – Már mért érné baj magát, édes lelkem? – kérdezte szorongva az asszony. Nagy János tegezte a feleségét, az régi paraszti módon magázta és szemben édes lelkemnek, mások előtt uramnak nevezte a férjét, ami nagyon tetszett a kertésznek.

– Férfiembert mindig érhet valami baj – mondotta, de mosolyogva. Aznap éjszaka Mariskával maradt. Másnap már hajnalban elindult. És soha többé senki se látta. Bellák Bélától pedig levél érkezett a rendőrségre, így hangzott:

Tisztelt Nyomozóhatóság! Engem sokkal több bűn terhel, mint amennyiről önöknek fogalmuk van, vagy fogalmuk lesz. Ezeknek a bűnöknek a súlya zavarta meg annyira a lelkemet, hogy költő lett belőlem. Verseimmel büntettem saját magamat. Azt azonban semmiképpen sem szeretném, ha még Önök is büntetést szabnának rám. Ezért tehát elhagytam hazánkat. Mire ez a levél az Önök kezébe érkezik, én már túl vagyok a határon, és nem hinném, hogy megtalálnak. Tisztelettel hívük Bellák Béla József Attila-díjas költő

A nyomozás az egész országban folyt Bellák Béla után. Nem találták. Nyomozó ment ki Nagy Jánosékhoz is. Annak nyoma veszett. Annyit meg lehetett állapítani, hogy Bellák egy ideig Szentendrén Kongorácz Elemér házfelügyelője volt. Beidézték Kongoráczot, aki meg is jelent. Igen udvariasan megkérdezték, mit tud Bellák Béláról. A gazdag ember elmondotta, hogy amikor ő koholt vád alapján börtönben volt, Bellákot rabtársaként ismerte meg. Nem tudja, miért ítélték el, de annyit felismert, hogy tehetséges ember. Sokkal később ez a Bellák lerongyolódottan jelentkezett nála, az éhhalál szélén volt. Megsajnálta, és minthogy amúgy is éppen szüksége volt akkor új szentendrei nyaralójához valakire, aki vigyáz a házra, alkalmazta, de Bellák idővel neki valóbb életlehetőséget talált a maga számára, neves költő lett. Kongorácz még mosolyogva azt is hozzátette, hogy régi barátja, Hiripi doktor, aki közhivatali teendői mellett néha irodalmi kritikákat is szokott írni, és aki személyesen nem ismerte Bellákot, versei alapján mindig azt állította, hogy ez a költészet túllépi a

társadalomellenesség fogalmát. Igaz, Bellák néha igyekezett politikailag helyes verseket is írni, ezért is ismerték el költői tehetségét, de alapjában véve ez a költészet rokon a bűnnel. Úgy látszik, Hiripinek igaza van. A lapok is írtak a rendőrség közlése alapján a Bellák-rejtélyről, megemlítve Nagy János kertész eltűnését, és azt a gyanút, hogy a költő és a kertész azonos személy volt. Hiszen Bellák éppen azért készíttetett Nagy János névre személyi igazolványt, hogy felelőtlenül megnősülhessen. Mariska átkozódva sírt, de elég hamar megnyugodott. Minthogy kétséget kizáróan nem lehetett megállapítani, hogy az eltűnt Nagy János nem létezett-e mégis, a hatóságok javasolták, hogy bizonyos idő után nyilváníttassa halottá, és akkor a házat ő meg a gyermeke örökli teljes egészében. Minthogy az eltűnt Belláknak nincs jogutódja, tehát a kis termelőszövetkezet negyedrészének haszna is megoszlik Hiripi, Kongorácz és özvegy Nagyné között. Az eltűnés előtti napon kapott 27 000 forintról pedig Mariska hallgatott. Nem tette takarékba, hanem az ágy párnájába rejtette. Ilyen kis vagyonkával egyhamar újra férjhez tud majd menni. Az új férj a ház és a pénz kedvéért vállalni fogja legifjabb Nagy Jánost is. A Bellák-rejtély azonban még jó ideig izgatta az embereket. Hiripi István tollából meg is jelent egy elmélkedés az irracionális költészet és a bűn összefüggéseiről. Főosztályvezetője megint csak levélben gratulált, kifejezve az egész főosztály óhaját, hogy a szeretett kartárs mihamarabb gyógyult idegekkel térjen vissza közébük.

17

Hiripi szívesen ment volna már vissza hivatalába. Szerette a kartársak szeretetét. Hiányzott már a minden reggeli hivatalbajárás. Feleségéhez mint feleséghez nem volt kedve, de Lizának sem volt kedve a férjéhez. Annál szenvedélyesebbé váltak hétköznaponként Kongorácznak és szeretőjének együttlétei, Hiripi tehát arra gondolt, miért ne lehetne ő a közeljövőtől fogva nappal Dr. Hiripi István minisztériumi osztályvezető, akinek még jól csengő kritikusi híre is növekedett, esténként pedig Kongorácz Elemér, aki szép órákat él Hiripi doktor feleségével?

Egy szombat este, amikor a gyerekek már lefeküdtek, a hirtelen köréjük ülő csendben Hiripi megkérdezte a feleségét: – Ugye, Liza, te már nem szeretsz engem? Liza erre zihálva zokogni kezdett, de a sírás hamarosan nyugodt sírdogálásba ment át. Az asszony tulajdonképpen örült, hogy Pisti mondta ki, amit ő hetek óta ki akar mondani. Megfogta a férje kezét, leültette a karosszékbe, ő maga szembeült vele, és váratlanul nyugodt hangon kezdett beszélni: – Pisti, te vagy a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb ember; nagyon szeretlek, mint akihez a legtöbb bizalommal lehetek. De te is érzed, hogy több mint tíz év után ez csak szeretet, nagyon nagy szeretet, de nem szerelem… Hiripi megértően bólintott. – Mondd, Pisti, nagyon fáj ez neked? – Nem, Liza. Talán furcsa, de én is ezt érzem. Erre Liza átölelte és megcsókolta: – Jaj, de jó! Akkor elmondhatom, hogy én találtam valakit… Hiripi a szavába vágott: – Nem érdekel, ki az. Éreztem, sejtettem, csak nem tudtam, hogy így van. És én nem akarok a rabtartód lenni. Akarod, hogy elváljunk? Te nélkülem is jól meg tudsz élni. Hiszen üzleteddel sokkal többet keresel, mint én. Talán szerelmed is feleségül akar venni. Miért álljak utadban? – De a gyerekek… – Már elég nagyok, hogy meg lehessen magyarázni nekik, előfordul ilyesmi az életben. Én azért apjuk maradok. Csak azt ne kívánd, hogy én neveljem őket. Ez nem férfinak való. Talán nem lesznek akadályok, hogy aki igazán szeret téged, a gyerekek ellenére feleségül vegyen.

– Te Pisti, én nem akarok férjhez menni. Jobb így… Meglásd, neked is jobb lesz, ha szabadon éled az életedet. Hiripi egyelőre maga sem tudta, hogy Kongoráczként feleségül akarja-e venni Lizát. Örült, hogy az sem akar – legalábbis azonnal – férjhez menni szeretőjéhez. Úgy döntöttek végül is, hogy azért egyelőre Hiripi továbbra is lakjék a közös otthonban. Hétfőn azután Hiripi megjelent a minisztériumban. Hosszasan beszélgetett a főosztályvezetővel. Elmondta, hogy idegállapota az orvosok szerint nagymértékben javult. Ő tehát ősztől szívesen újra elfoglalná az állását. Az igaz ugyan, hogy az osztályvezetői helyet nem lehetett ilyen sokáig fenntartani, be is töltötték már, de a főosztályvezető kilátásba helyezte, hogy szerveznek egy külön tájékoztatási osztályt, amely a sajtóval tartja a kapcsolatát. Még jobb is, ha a sajtókörökben ismert és tisztelt kritikus-esztétikus Hiripi ennek az élén áll. Ehhez Hiripinek is igen nagy kedve támadt. Még azt is elmondotta bizalmasan felettesének, hogy válófélben van. Házasságuk a múló évek alatt valahogy elhidegedett. Talán ez is közrejátszott idegbajának kifejlődésében. De most már megnyugodott, így jobb. A főosztályvezető baráti megértéssel hallgatta, és ezt mondta: – Hát mi ezt már gyanítottuk. – Gyanítottátok? Miből? A főosztályvezető habozva vonogatta a vállát. – Hát nézd, mi itt a főosztályon, ismerve téged, régóta úgy gondoljuk, hogy neked sehogyan sem tetszett a feleséged magánüzletelése. Miféle igazi közöd lehet neked egy belvárosi maszekszalon tulajdonosnőjéhez? Az ideológiai különbség maga is oka lehet az elhidegülésnek. De ezenkívül is sok mendemonda kering a feleségedről. Ha már váltok, akkor bizonnyal te is tudod, kivel van hosszú idő óta viszonya. – Meg akarta mondani nekem, de én elhárítottam a vallomást. Úgy gondolom, ez az ő magánügye.

– Tényleg nem tudod? – Tényleg nem. – Tudod te, ki az a Kongorácz Elemér? Hiripi arcára kiült a csodálkozás. – Kongorácz? Ne mondd! – Nagyon gazdag ember, valami óriási örökség szakadt rá. És úgy hírlik, mostanában mindent a te feleségedre költ. – Érdekes – vallotta Hiripi. – Kongorácz valamikor az iskolatársam volt. Gyerekkorunkban nagyon hasonlítottunk egymáshoz. Később azután ő szakállat növesztett. És Liza éppen őrá talált, aki valamikor hozzám hasonlított. Milyen különös. Talán engemet keres benne, illetve azt, akit bennem nem talált meg. – És te? – Én egyelőre kipihenem a házasság fáradalmait. Az egyéb fáradalmakat már kipihentem, ősszel új erővel jövök vissza hozzátok.

18

Liza hétfőn este közölte Kongoráczcal, hogy Pistivel jó barátokhoz illő bizalmassággal megbeszélték, nincs már közük egymáshoz. Jobb lesz, ha elválnak. – Bizonyára Pistinek is van már valakije – vélte Kongorácz. – Remélem – bólintott Liza. – Most tehát már egészen és mindenestől az enyém vagy? – Már régóta – vallotta az asszony.

– Tudod azt is, hogy mi Pistivel gyermekkorunkban nagyon hasonlítottunk egymáshoz? – Mondtad. Volt, amikor észre is vettem. De most már csak azt érzem, látom, tudom, hogy mennyire nem hasonlítotok. Pisti kedvesebb, mint te vagy. Azt hiszem, jobb ember is. De téged kell szeretni. A te szeretődnek kell lenni. Úgy lángolt fel közöttük a vágy, hogy maguk sem tudták, mennyi idő telt el az utolsó szavak óta. A test és lélek viharát élték együtt. Akkor Kongorácz megkérdezte: – Akarod, hogy feleségül vegyelek? – Nem. Szabadon akarok a szeretőd lenni. De úgy, hogy tudhassa bárki: én Kongorácz Elemér szeretője vagyok. Kora reggel Kongorácz ezt mondta: – Kérj valamit. Bármit, teljesíteni akarom. Liza végignyúlt az ágyon, ránevetett, és ezt mondta: – Beretváld le a szakálladat és a bajuszodat. Ma este már úgy várj rám. Kongorácz elgondolkodott: – És ha szakáll nélkül túlságosan hasonlítok Hiripire? Liza mosolygott: – Legföljebb az arcvonásaid vagy még a mozdulataid is, de te semmiben sem emlékeztetsz őrá. Az asszony már sietett is: nyitni kell az üzletet. És az üzlet egyre jobban megy. Még az is reklámnak számított, hogy már halkan suttogták: Liza a gazdag Kongorácz szeretője. Amikor pedig Kongorácz egyedül maradt, levetette álszőrzetét, gondosan megberetválkozott, megfürdött, felöltözött, majd a tükörben figyelte, hogy a választékosan öltözött gazdag ember hasonlít-e a szerény modorú minisztériumi

osztályvezetőre. Úgy gondolta, legföljebb annyira emlékeztetnek egymásra, mint két unokatestvér. És ha pipát tesz a szájába, akkor ez igazán Kongorácz Elemér. Ezután elment a garázshoz, kihozta a Mercedest. Zsebre dugta a pipáját és elindult. A legközelebbi piros lámpánál lefékezett. És akkor az utcán éppen melléje került főosztályvezetője, aki gyalog ment át az utca túloldalára. Meglátta a volánnál, és csodálkozva kiáltott rá: – Hiripi! Honnét tudsz te autót vezetni? Ebben a pillanatban Kongorácz Hiripivé változott. Hiripi pedig nem tudott autót vezetni, keze és lába zavartan kapkodott, rálépett a gázpedálra, mire az autó előreugrott, egyenest bele a pirosba, a keresztbefutó villamos elé. Már semmit sem lehetett megakadályozni. A villamos egyenest balról futott a Mercedes derekába. A volánnál ülő autós a helyszínen meghalt.

19

A főosztályvezető dermedten maradt a szerencsétlenség színhelyénél. Amikor kisietett a rendőrség, ő vallotta, mint szemtanú, hogy az áldozat Dr. Hiripi István minisztériumi osztályvezető. De a halott zsebében talált személyi igazolvány és hajtási engedély szerint Kongorácz Elemér budapesti lakos a szerencsétlenül járt. Amikor a holttestet már a hullaházba vitték, beidézték és kihallgatták megint a főosztályvezetőt, aki elmondta, mit tud Hiripi és Kongorácz sajátos kapcsolatáról, még azt is, hogy a két férfi valóban hasonlított egymáshoz, de Kongorácz mindmostanáig szakállt viselt. Így, beretválva mégis lehetséges, hogy ő maga is összetévesztette mindkettejüket: azt hitte, Hiripi, holott Kongorácz volt. Javasolta, hogy azonnal keressék meg Hiripi István doktort, és talán helyes lenne a holttestet megnézetni Hiripinével is, hiszen köztudomású, hogy Hiripi feleségének Kongoráczcal volt viszonya. Ha valaki, úgy ő igazán meg tudja különböztetni ezt a két férfit.

Annyi bizonyos, hogy Hiripit nem lehetett megtalálni. Felesége elmondotta a kiszálló nyomozóknak, hogy férjével éppen a napokban határozták el, hogy elválnak, és azóta nem látta. Félti is, nem történt-e valami baja. Erre a nyomozó elmondotta, hogy egy férfit halálos baleset ért, aki az iratai szerint Kongorácz Elemér, de egy szemtanú szerint Dr. Hiripi István. Liza elájult. Amikor magához térítették, rettegő lélekkel ment a nyomozóval. És a hullaházban ott feküdt összezúzott testtel Hiripi Kongorácz ruhájában. A rendőrség később Kongorácz lakásán megtalálta Dr. Hiripi István személyi igazolványát is.

20

Az ország legnagyobb magánbankbetétje és az ország legkisebb termelőszövetkezete örökösök híján az államra szállt. Mariska ugyan eljárt a hatóságoknál, mondván, hogy Nagy Jánosnak van örököse, de kétséges volt, hogy egyáltalán létezett-e Nagy János. Minthogy azonban méltatlanság lett volna az ártatlan özvegyet és a még ártatlanabb kisgyermeket kiforgatni örökségéből, egy előadó formulát talált az örökösök kártalanítására. Liza később perrel próbálkozott. Ha bebizonyosodott, hogy magyarázhatatlan lélektani okok folytán Hiripi kettős életet élt, és ő volt Kongorácz is, akkor Kongorácz vagyona Hiripié, tehát teljes egészében Hiripinének és a Hiripi gyerekeknek kell örökölnie. A keresetet elutasították azzal, hogy az örökség egy Kongorácz nevű ismeretlen sorsú egyénre szállt, akinek nevét és iratait Hiripi ki tudja hogyan, megszerezte. Lizának azonban nem kellett, hogy gondjai legyenek. Hála Kongorácznak, nagyon jól menő üzlete volt már, és ékszerei is igen nagy értéket képviseltek. Liza azonban maga sem tudta, kit sirasson, valójában kinek az özvegye. Az emberek érdeklődve figyelték, hiszen nagy port vert fel a Hiripi-Kongorácz rejtély. A Liza szalon most már országos méretben volt divatos. Voltak, akik

mondogatták, hogy a kettős élet, úgy látszik, korunk egyik jellemző idegbaja. Hiszen nem is oly régen derült ki, hogy ez a Bellák nevű költő és Nagy János nevű kertész is azonos volt egymással. A lapokban is vissza-visszatért a történet. Egy képesújság közölte is Hiripi arcképét. Néhány héttel később egy falusiasan öltözött fiatalasszony lépett be Liza szalonjába, és Hiripiné nagyságos asszonyt kereste. Liza kérdően nézett rá. – Maga volt annak a Hiripinek a felesége, akinek a képét mutogatják az újságban? – Igen. – Mert én láttam ezt a képet. Az a Hiripi volt az én uram, a kisfiam apja, de nekem azt mondta, hogy Nagy Jánosnak hívják. Liza egy pillanatig sem vonta kétségbe Mariska szavait. Aki egyszerre volt Hiripi és Kongorácz, az lehetett közben Nagy János is, és aki Nagy János volt, annak azonosnak kellett lennie Bellák Bélával is. – És ki tudja, még hány neve volt a mi közös férjünknek? És ki tudja, még hány felesége volt? Liza az első percben azt hitte, hogy a falusi fiatalasszony pénzt akar. Hiszen az ő fia Hiripi örököse. Már azon gondolkozott, hogyan is magyarázza meg neki, hogy Hiripinek nem maradt öröksége. Ez az üzlet, ez a vagyon Hiripinéé, és kizárólag az ő gyermekei az örökösei. Mariska azonban egészen mást akart: – Most végre tudom, hol van eltemetve a lelkem. Szeretnék sírkövet állítani. Ha maga is akarja, állítsunk együtt. Hiszen maga is a felesége volt. És valahová csak el kell járnunk sírni. Erre Liza átölelte, és megcsókolta Mariskát. – Nekem több pénzem van. Maga adja a tizedrészét, a többit majd én. Amikor a márványemlék elkészült, az volt a kérdés, milyen nevet írjanak rá. Hiszen csaknem egészen bizonyos, hogy Hiripi volt az igazi. De Nagyné csak nem járhat el sírni Hiripi sírjához? És amikor a sírkő készülőfélben volt, levél érkezett Liza címére Nyugat-Németországból. Ebben egy Lenke nevű nő azt írta,

hogy budapesti újságból értesült Dr. Hiripi István tragikus és rejtélyes haláláról. Engedje meg az özvegy, hogy személyes értesülés folytán értesítse a titokról: a megboldogult valójában nem Hiripi István volt, de nem is Kongorácz Elemér, amint egyesek írják, hanem Don Esteban Alvarez spanyol herceg. Ennek közlésével fejezi ki az özvegy iránt a legmélyebb részvétét. Liza pedig egyre kevésbé értette, mégis egyre derengőbben bontakozott elébe az a nyugtalanság, amellyel a szeretett férfi mindenki akart lenni, ki akarta tágítani magát egész közösséggé. Ki tudja, hová vezetett volna, ha a baleset nem zárja le azt az életet? Az őrületbe? Vagy valami óriási szélhámosságba? Vagy egy nagynagy játékba? Mennyit visel el ebből az emberi lélek? Hová vezethet ez a nyugtalanság, amely a balesettel megnyugodott? Ez a nyugalom fekszik a sírban. Nem is lehet hozzáírni egyik nevet sem. Liza végül is úgy döntött, hogy a síremléken arany betűkkel mindössze ez álljon:

ITT NYUGSZIK…

VÉGE