új Faj Ii. Kötet 302pc

ÚJ FAJ

horrorantológia

II. kötet

Arte Tenebrarum Könyvkiadó

Copyright

Az F-vírus ©2021 Nemere István

Új faj (második rész) ©2021 Farkas Gábor

Méhednek gyümölcse ©2021 Frey Éva

Morpheus ébredése ©2021 Szilágyi István

Falak ©2021 Ella Andromeda

Borzalmak háza ©2021 Kakas Dávid

A vége után ©2021 Szentidai Dávid

A névtelenek ©2021 Császár Alma

Bentlakó ©2021 Király Áron

A másik űr réme ©2021 Marosi Attila

Ipari titkok ©2021 Kiss Andrea Enikő

A paranoid lány és a gondolatlények ©2021 Amirov Rusztem

Drón-lepkék inváziója ©2021 Kertész Nóra

Kiadó: Arte Tenebrarum Könyvkiadó www.artetenebrarum.hu facebook.com/ArteTenebrarum [email protected] Minden jog fenntartva

Szerkesztette: Farkas Gábor, Farkas Lívia, Lami Júlia, Hidegkuti Tibor és dr. Királyhidi Elemér

Fedélterv: Gabriel Wolf

Könyv verziószáma: 1.0 Utolsó módosítás dátuma: 2021.07.18.

Fülszöveg

Ez a kiadvány az Arte Tenebrarum Könyvkiadó 2021 márciusában indított novellapályázatának eredménye, az „Új faj” című horrorantológia második kötete.

Nemere István ebben a kötetben szereplő művének ismertetője:

Különös jelenség üti fel a fejét a Földön. Az emberek hajlamossá válnak elmerengeni, elbambulni munka közben. És sajnos nemcsak általános, kevésbé fontos feladatoknál, de olyan kötelezettségek ellátásakor is, amelyek helytelen elvégzése, elmulasztása akár saját – vagy mások – életébe is kerülhet. A látszólag szórakozott, valójában felelőtlen, életveszélyes viselkedés oka: a feledékenység. Bolygónk lakossága elkezd felejteni. Gyakorlatilag mindent, ami normális esetben összetartja és működőképessé teszi a civilizációnkat: Például a postásoknak nem jut eszébe, ki hol lakik, sőt még az sem, hogy leveleket kellene kézbesíteniük. A tűzoltók elfelejtik, mi a teendő, amikor kiérkeznek egy lángokba borult lakóépülethez. A taxisoknak nem ugrik be, mi hol található a városban, és az sem, hogy melyik pedál mire való az autójukban. Katasztrófák, balesetek, tömegszerencsétlenségek veszik kezdetüket, ami egyre nagyobb – lassan már világvégével fenyegető – méreteket ölt. A kutatók lázasan dolgoznak azon, hogy kiderítsék a feledékenység okát. Van, aki szerint ez egy földi eredetű betegség. Mások idegen lényekre gyanakszanak, akik talán vírust küldtek ide a bolygónkra, amivel szándékosan próbálják először meggyengíteni, majd lerombolni az itteni civilizációt, hogy utána könnyedén leigázhassák a Föld uralkodó faját.

Vajon sikerül a kutatóknak kideríteni, hogy mi okozza a jelenséget? Jutnak valamire, mielőtt még ők is elfelejtik, hogy min dolgoznak egyáltalán? Ugyanis az ismeretlen kór kíméletlenül terjed. Senki sem immunis rá. Az óra ketyeg... Az emberiség percei pedig meg vannak számlálva.

Nemere István ismét nagyot alkotott ebben a horrorba hajló, apokaliptikus sci-fi novellában, mert ahogy a műben az egyik szereplő szájából is elhangzik: „Van-e szörnyűbb horror annál, mint a felejtés?”

Tartalom

Copyright Fülszöveg Tartalom Az „F-vírus” Új faj (második rész) Első fejezet: Babilon Második fejezet: Fájdalom a torokban Harmadik fejezet: Livia Negyedik fejezet: Járvány Méhednek gyümölcse Morpheus ébredése Falak Első fejezet: Rémálmok Második fejezet: Ébredés Borzalmak háza Első fejezet: Otthon, édes pokol Második fejezet: A halál folyosója Harmadik fejezet: Az őrület emelete

Negyedik fejezet: A lánc másik vége A vége után A névtelenek Első fejezet: A szürkeség Második fejezet: Eszmélet Harmadik fejezet: Árnyékok Bentlakó Bevezető: Kövesdi Tamás naplóbejegyzése Első fejezet: A pszichológusnál Második fejezet: Műszakban Harmadik fejezet: Az éjjeli ügyelet Negyedik fejezet: Két évvel később A másik űr réme 1. fejezet: Első nap – Esemény egy félreeső állomáshelyen 2. fejezet: Második nap – Fennakadás egy simának hitt küldetésben 3. fejezet: Harmadik nap – Riadalom egy félrevezetett legénységben 4. fejezet: Negyedik nap – Kerülőút egy leszakadt csődarab miatt? 5. fejezet: Nyolcadik (vagy kilencedik?) nap – Egyedül a hajón 6. fejezet: Már fogalmam sincs, melyik nap – A végén meglátod majd a fényt Ipari titkok A paranoid lány és a gondolatlények

Első fejezet: Menekülés Második fejezet: Igazságtalanság Harmadik fejezet: A hangok ajánlata Negyedik fejezet: Paranoia Ötödik fejezet: A padlás réme Hatodik fejezet: A negyedik dimenzió Hetedik fejezet: Lebetegedés Nyolcadik fejezet: Egy különleges lány Kilencedik fejezet: Álomvilág Tizedik fejezet: Megfigyelve Tizenegyedik fejezet: Nem tudsz elbújni Tizenkettedik fejezet: A pszichiáternél Tizenharmadik fejezet: Fordul a kocka Tizennegyedik fejezet: Búcsú a temetőben Drón-lepkék inváziója Első fejezet: Menekülés a Transzhumán Központ biokémiai kutatóbázisáról Második fejezet: Menekülők az űrbárka védelmében Harmadik fejezet: Drón-lepke invázió a faluban Negyedik fejezet: Drón-lepkék a karosszériatelepen Ötödik fejezet: A Fanni űrbolygón Hatodik fejezet: Véráztatta föld

Hetedik fejezet: Visszatérés Nyolcadik fejezet: Új faj kialakulása a Földön Kilencedik fejezet: Átváltozások Tizedik fejezet: Ébredés Egyéb kiadványaink

Nemere István

Az „F-vírus”

Gino Brunelli bíró alaposan megnézte magát a tükörben. A mosdó fölött látta saját, frissen borotvált arcát. Kicsit idegennek tűnt: „Tényleg ilyen kajlák a füleim?” – kérdezte magában. Kiment a fürdőszobából, a dolgozóban megragadta az aktatáskáját, és elindult lefelé a lépcsőn. A felesége a konyhában elkészítette a kávéját, ahogyan tette ezt huszonegy éve minden reggel, mielőtt doktor Brunelli elindul a bíróságra. A férfi belenézett a jellegzetes, terjedelmes táskába – sok akta fér bele, és mindennap van ott éppen elég. Kicsit furcsa volt a dolog, mert… „Mit is fogok ma tárgyalni?” – Üresnek érezte a fejét. „Ez nagyon szokatlan. Mi történhetett?” – Kivette a legvastagabb aktát, és megnézte a felzetet: a kis műanyag ablak alá csúsztatott cédulát, és megkönnyebbülten fellélegzett: „Igen, ez a Girardi-ügy. A nagy szélhámos tettei kerülnek ma a pulpitusom elé a vádlottal együtt…” – Hirtelen megkönnyebbült, és nem is értette, hogyan felejthette el akár csak egyetlen pillanatig is. – Szívem, jössz már? – hallotta a felesége hívó szavát. Felkapta a táskát, és ruganyos léptekkel indult a konyha felé, hogy a kávét felhörpintve, megölelje asszonyát, és egy csókot nyomjon az arcára. Ahogyan tette ezt immár huszonegy éve, minden munkanapon.

Hriszto Kumarov a mozdonyt vezette. Ma reggel hat óra negyven perckor indult Plovdívból a Sztara Zagora-Szliven vonalon a DA-1447-es tehervonattal. Két mozdony kellett a huszonnégy kocsis szerelvény mozgatásához. Hriszto társa a másik oldalon figyelt. A mozdony nem gyorsulhatott fel kellőképpen, mert az imént egy helyen javították a vágányokat, és csak húsz kilométer per órás sebességgel haladhattak. A sík terepen volt egy nagy kanyar. Hriszto a nagy, oldalsó visszapillantó tükörben látta, hogy a piros mozdony mögött szürke tartálykocsik végtelennek tetsző sora halad. A látvány impozáns volt, soha nem tudta megszokni. Minél hosszabb egy szerelvény, annál büszkébb a mozdonyvezető, lám, micsoda erők engedelmeskednek neki! Két

hatalmas mozdonya milyen könnyedén vontatja azt a sok vagont… A távolban egy kisvárost láttak. A társa, Ivan hátrament a „kuckóba”, ahogyan nevezték a mozdony hátsó, ablaktalan részét. Ott tartotta a táskáját. Most kivette belőle a szendvicseket és a termoszt. Hriszto közben figyelte a pályát és a tájat. Távolabb látszott egy út, ami keresztezte a vasutat. A férfi valami furcsát érzett. Nem tudta, mi lehet ez, még sohasem fordult vele elő. A szerelvény már egyre gyorsabban robogott. Ivan letette a szendvicseit, és előreugrott: – Miért nem fékezel? Nem láttad a táblát? A mozdonyvezetőknek kirakott, szolgálati táblára gondolt. Itt csak ötvennel volt szabad menniük, mert ha egy, a fénysorompót figyelmen kívül hagyó sofőr beragad a síneken… Ilyen most nem történt. Ivan fékezett, csikorogva lassult a szerelvény, de már kicsit későn, mert az átjárót éppen elhagyták. – Mi van veled?! – kérdezte Ivan indulatosan. Nem ilyennek ismerte Hrisztót, immár kilenc éve. Hrisztót most elhagyta az a furcsa érzés, olyan volt, mintha egy súlyos, szürke máz csorogna végig a belsején. Talán az agyán is. Csak állt, Ivan szemébe nézett, és a fejét rázta: – Nem tudom, mi volt velem. De csak egy pillanatig tartott. Most már minden rendben – ígérte határozottan.

John Collins, a farmer élvezettel figyelte a három aratógépet. Tőle vagy ötszáz méterre haladtak, mindegyik szorgosan aprította a napraforgószárakat, nyelte el együtt a fejekkel, és belül egy elmés szerkezet elválasztotta őket a száruktól. A fejek egy külön részbe jutottak, amely iszonyatos sebességgel kipergette belőlük a magot. A teherautók is tartották a sebességet, együtt haladt egy-egy kombájn és a teherkocsi. Amikor megtelt a plató a fekete magok millióival, olyankor a teherkocsi vezérlése rádión jelzett a kombájn vezérlésének, és az megtorpant, a tele platós teherautó pedig elrobogott, ki a táblából az útra, azon pedig egyenesen a farmra, ahol ledobta terhét, és ment is vissza a várakozó géphez. És mindezt műholdról lehetett irányítani, a kombájnok így tartották az irányt, egy centire sem tértek el, nem hagytak maguk mögött levágatlan töveket. Ahol most Collins állt, a fél órával ezelőtt levágott, és a még nem aratott rész határán volt. A férfi figyelte a közeledő gépeket. Három kombájn ment

egymással párhuzamosan, de nem egymás mellett, hanem vagy húszméteres eltolással. A férfi halványan érezte, hogy valamit tenni kellene – de mit? Megállíthatta volna a gépeket. „Itt van nálam az irányítószerkezet. Elég megérinteni rajta az egyik gombot, vagy mind a hármat, és a távvezérlés leállítja a kombájnokat, sőt ugyanakkor a félig teli teherkocsikat is. Milyen izgalmas, hogy emberek nélkül mennek a szerkezetek, és milyen jól, precízen, zavartalanul...!” – gondolta magában. Már közel voltak, nagyon közel. Hallotta a zajt, látta és érezte a forró levegőben szálló port, ami a levágott napraforgótövekből szállt fel. Collins szeme összehúzódott, mert eszébe sem jutott, hogy előzőleg nem kapcsolta be az akadályjelzőket, hiszen ezen a hatalmas táblán nincsenek fák vagy villanyoszlopok, nincs semmi, ami akadályozná az aratógépeket az előrehaladásban… És tényleg nem volt akadály, ő sem lett azzá. Csak halványan sejtette, hogy most tennie kellene valamit – de mit? Nem ment el az első gép útjából. Még annyit érzett, hogy a forró levegő még égetőbb lett körülötte, aztán valami élesen csillant a napfényben, és a férfi fejét egy ütés érte, mielőtt elzuhant, aztán az egymást gyorsan követő, forgó, hatalmas kések már fel is szabdalták a testét.

Csen Hua külügyminiszter mindig a fejében tartotta a kódokat. Ez ma sem volt másképpen. Nem számítottak olyan esetre, hogy ha vele történne valami: Mondjuk, egy merénylő egy háztetőről vagy egy helikopterről rálőne, és megsebesítené, vagy még nagyobb bajt okozna, mert akkor nem tudták volna kinyitni a minisztériumi dolgozószobájában lévő, termetes széfet. Abban őrizték a kódkönyveket. Némelyik összesen csak két példányban létezett, a másik valahol a világ túlsó végén volt egy-egy fontosabb kínai nagykövetségen. Ezeket a kódokat soha nem szkennelték be digitális változatba, nem voltak lementve semmilyen megtámadható számítógépre. Csak ott a széfben, és csak igazán fontos üzenetek, levelek kódolására használták. Hua kísérete és testőrei bíztak abban, hogy bármilyen körülmények között megvédelmezhetik a minisztert. Vele voltak mindenhol, előrementek a leendő útvonalán, mindenre ügyeltek. A hivatalos látogatásait alaposan előkészítették. Ahová éppen igyekezett, ott a testőrök már huszonnégy órával előbb megjelentek, mindent megvizsgáltak, és védekezésre rendezkedtek be. Olykor a

levegőből egy helikopter is kísérte az őt szállító autókonvojt: négy egyforma, fekete limuzint rendszámtábla nélkül. Az esetleges merénylők nem tudhatták, melyikben ül a külügyminiszter – egy sikeres robbantásos vagy rakétás merénylet esélye így mindössze huszonöt százalék lehetett. Hua kiszállt a kocsiból. Az imént futottak be a minisztérium épülete alá. A parkoló hatalmas, több részre osztott, jól megvilágított és kamerákkal is felügyelt térség volt. Azt a bejáratot meg a liftet csak neki tartották fenn. Hamar felért. Szolgálatkész főhivatalnokok kísérték és nyitogatták előtte az ajtókat. Két titkár már a szobája párnázott ajtaja előtt várta őt, egyiknél volt az aznapi teendők listája, a másik csak és kizárólag az elnökkel tartotta a kapcsolatot. Ha ő napközben bárhol felbukkant a miniszter mellett, az azt jelentette: utasítás érkezett az elnöktől, az pedig minden más feladatot és teendőt megelőzött. Most elég volt egy pillantást vetnie a férfi arcára, hogy tudja: ma még nem jött semmi, a fickó csak azért áll ott, hogy jelezze főnökének, miszerint a helyén van, „tartja a frontot”. Odabent a miniszter egyedül maradt. Egy percig élvezte, hogy nincsenek mellette, hogy csönd van, és most végre önmaga lehet. Be kellett tennie ezeket az aktákat a széfbe. Tehát a fémfalú, ide nem illő szerkezet előtt állt. „Mi is a kód...?” – Azt csak ő tudta, még a titkárokkal sem osztotta meg soha. Azért, hogy nehogy a távollétében kinyissák, valamit kivegyenek, vagy ami talán még rosszabb: rá nézve terhelőt beletegyenek, és akkor vége a karrierjének, sőt a szabadságának is. Azt a kódot ő találta ki: egy nyolcjegyű szám, csak nyolcjegyű… Az első kettő a kettes és a hatos, azaz huszonhat. Amikor hivatalba lépett, és kitárták előtte a dekódolt zárat, ő adhatta meg az új kódot. Akkor az összes jelenlévő hátat fordított, ő pedig beütötte. Annak már két és fél éve. „Szóval huszonhat, és hogyan tovább?” – töprengett. Nagyon vigyázott, hogy a kód számai ne legyenek kapcsolatban az életének számaival. Sem a saját, sem a felesége, vagy akár gyermekei születési évét nem vette bele, fontosabb dátumokat sem. „Huszonhat és… talán hetvenöt. De miért lenne éppen hetvenöt...?” – Mintha valamilyen gondolatbénító hatás áradt volna szét a fejében, tisztán érezte. Ez mintha átterjedt volna a testére is, és nem tudott mozdulni. Ugyanakkor érezte, hogy múlik az idő. „Ha nem jut eszembe a másik hat számjegy, méghozzá a megfelelő sorrendben… Ha más számot ütök be a gépbe, az riadót ver!” – gondolta rémülten. Akkor berontanának a fegyveres őrök… Még azt is hihetik, hogy nem is a miniszter áll itt a szoba közepén, hanem egy idegen kém, aki a miniszternek álcázza magát… „Huszonhat, és

tovább, mennyi, mennyi…?” Amikor először a titkára jött be, majd mások is, Csen Hua még mindig ott állt a széf előtt, és mereven nézte a kis képernyőt. Szólításra nem reagált. Valaki máris orvosért telefonált.

Olaf felment a tetőre, és körülnézett. Gyönyörű volt a táj, ameddig csak ellátott. A fjord mélyen benyúlt a szárazföldbe. Olyan volt, mintha a tenger itt keskeny kígyóvá szűkült volna. Kékeszölden kanyargott, középen a férfi egy fehér foltot pillantott meg. „Hát igen, negyed tíz van. Kilenckor indult a komp a keleti partról át a nyugatira. Még negyedóra, és átér” – gondolta Olaf. Ha megfordult, látta a várost is: nem volt nagy, de nem is kicsi. „Hetvenezer ember, és mind szomjas” – gondolta ismét, mint már annyiszor. A hatalmas víztartály minden oldalról zárt volt, még a szél sem vihetett bele semmilyen szennyezést, nemhogy ember vagy madár. Gondosan vigyázták. Olaf az előbb jött ki a kis vezérlőhelyiségből, ami tulajdonképpen egy kabin volt, a falakon műszerekkel, kijelzőkkel és pár monitorral. A szokásos reggeli tisztítás után kellett kinyitnia a vezetéket, addig a kisebb tartalék tartályból ment a víz a város vezetékeibe. Olafnak volt egy olyan halvány érzése, hogy valami még vár rá, de annyira magával ragadta a táj, hogy olyan volt, mintha még sohasem látta volna, pedig a víztározó felügyelőjeként, a vízművek dolgozójaként nap mint nap feljöhetett ide. Sőt, kötelessége is volt megszemlélni a tározótartály tetejét, hogy nincs-e rajta valami sérülés. Nem volt. Még mindig ott állt, és akkor szólalt meg zsebében a mobil. Az egyszerű kis dallam behatolt az agyába, ő pedig gépiesen emelte a füléhez: – Hallo! – Olaf, mi van veled?! – tajtékzott a főnöke. – Leállt a vízszolgáltatás! Üresen hörögnek a csapok az egész városban! Egyre jönnek a reklamációk, felháborodott panaszok és bejelentések! Miért nem nyitottad ki a tisztítás után?

Olaf ekkor mintha álomból ébredt volna. „Tisztítás után kinyitás, tisztítás után kinyitás” – ébredt fel benne a régi beidegződés. Valamit motyogott, hogy megnyugtassa a főnökét. Mielőtt bement a vezérlőbe, még egy pillantást vetett a városra: „Vajon a tetők alatt tényleg nem jön a víz egyik csapból sem?” – Aztán ment megnyitni a csapokat. – Elfelejtettem, elfelejtettem – mormolta halkan, és a szavakat csak ő hallotta, senki más.

– Éljen! Éljen! – Ők a mi hőseink! – Hajrá, kapitány! – Éljen Kozlov és Harrison! „Akkor álltunk fel az emelvényre” – emlékezett Bill Morgan, a kapitány. Nézte a képernyőn azt a bizonyos videót, amit két hónappal ezelőtt eltett emlékbe. Mintha most is hallotta volna azt az ünneplést: zajos volt, és elhúzódó. Akkoriban morgott is miatta magában egy kicsit, mert alapvetően azért jólesett neki a dolog. Még nem múlt el annyi idő, hogy ne emlékezett volna a részletekre is. Befutottak a hajóval a holdi űrkikötőbe. Rövid orvosi vizsgálat következett, karanténról szó sem esett. Megjárták a Copelli-rendszert, annak négy bolygóján is leszálltak, kutattak. Értelmes élet jeleit sehol sem találták. Bár Imre erősködött, hogy ő tapasztalt vagy érzett valamit. Azt állította, hogy van itt valamilyen civilizáció, csak nem láthatják „őket”. Megmosolyogták, mert hát negyedik társuk mindig is álmodozó volt. „Aki Közép-Európából jött, az mind ilyen, mint én: kicsit bolondos, érzelgős, de azért elég okos is!” – szokta Imre mondogatni. Az utolsó, negyedik bolygóra ő és Kozlov mentek le. Miután visszatértek, Imre szórakozott lett, és alig indultak el hazafelé, valami furcsa dolgot művelt: Egy meteorbecsapódás miatt valakinek ki kellett mennie a hajó külső burkolatára, ahol két javítórobot is elakadt. Ember kellett oda a maga eszével, találékonyságával és döntési képességével… Imre ment, és elhárította a hibát.

De amikor visszafelé jött, valami történt vele. Már a zsilip külső ajtaja felé lebegett biztosítókötéllel a derekán, amikor éppen megnyitott egy csapot, vagy elfelejtette bezárni… és hirtelen furcsán mozdulatlan lett, a többiek látták a monitorokon. Behúzták a zsilipbe, de akkor már nem élt. Csonttá fagyott az űrben. Abban a kozmoszban, amit korábban ő nevezett „igen nagy hűtőkamrának”… A lefagyasztott testét hazahozták, és itthon felboncolták. Utána is történtek még fura dolgok Imre körül, amelyekről ő már nem tudott. A boncoló team feje pár nappal később egy kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget egy automata vezérlésű nehéz kamionnak. Akkor kanyarodott eléje, amikor a tragédiát már a mesterséges intelligencia, a kamion vezérlése sem védhette ki. Néhány héttel később a munkatársa, egy fiatal orvosnő öngyilkos lett, ami már csak azért is nagy feltűnést keltett, mert az ilyesmi manapság, a huszonkettedik század elején igazi ritkaságnak számított. A doktornő állítólag valami olyasmit mondott a halála előtt: azért kell meghalnia, hogy „nehogy még nagyobb legyen a baj”, bár hogy milyen baj, azt senki sem tudta. Morgan valami furcsát hallott tegnapelőtt Kozlovról: „világgá ment”. Vagyis hogy elvonult mindentől és mindenkitől, egy nagy erdőbe költözött, egy nagy fa odvában lakik, mint a középkori remeték. Később derült ki, hogy amikor hazajöttek, itthon igen nagyösszegű fizetés várt rájuk. Annyi digitális pont, amennyit szinte el sem tudtak költeni. Kozlov abból bérelt ki kilencvenkilenc évre egy öt négyzetkilométeres területet, valóságos erdőbirtokot, és odaköltözött. Olykor helikopterrel repülnek az erdő fölé, és néhányszor látták is őt fürdeni egy patakban. Már teljesen meztelenül jár, és olyankor haragosan rázza az öklét a levegőből leskelődők felé… „Talán csak Harrison az, aki normálisan viselkedik... persze rajtam kívül” – tette hozzá Morgan gondolatban. Egy hónapos szabadságuk után kapott egy érdekes állást: Két álló éve egy filmmel járja körbe a világ összes egyetemét. Előbb levetítik az úton készült hatalmas anyagból összevágott egyórás műsort, aztán kigyúlnak a fények, és Harrison jelenik meg a maga húsvér valójában, és állja a kérdezők rohamát. Amerre csak megfordul, hirtelen felduzzad, megugrik az űrhajósképzésre jelentkezők száma… „Nagyon hasznos, amit művel” – gondolta most Morgan. Ő viszont pihent. Néha úgy érezte, nagyon elfáradt, különösen mostanában. Megesett, hogy csak naphosszat heverészett a verandán, árnyékban. A múltkor az árnyék levándorolt róla, és hosszan sütötte a nap, de csak később jött rá, hogy

át kellene állítania a napernyőt. Tegnap meg leült a számítógép elé, hogy élelmiszereket rendeljen… Vagy valami mást akart? Adatokat keresni, felkészülni egy előadásához, mert szóltak, hogy hamarosan az akadémia űrhajózási tudományos bizottsága elé kell ülnie, hogy válaszoljon néhány részletkérdésre. Mindig utálta a részletkérdéseket. Morgan szeretett nagyban gondolkodni, nagy terveket készíteni. Az építészek sem maguk végzik az összes kisebb számítást. Régebben a kezdő társaik, manapság meg a gépek kalkulálják ki, hogy egy nagy épület háromszáznegyvenhat falához menni anyag kell, egyenként… Morgan csak ült a monitor előtt. Ahogyan most is. Egyszer csak felocsúdott, és tétován körülnézett. „Nicsak, hiszen még be sem kapcsoltam a gépet...!” – Most megtette, és ekkor végre elégedett mosoly jelent meg a szája sarkában.

A pilóta lassan engedte le a gépet. Állandó rádiókapcsolatban állt az irányítótoronnyal. A repülőtér felett kéken feszült az ég, gyönyörű idő volt. Valahol messzebb megcsillant a tenger is. A másodpilóta üres tekintettel nézett a semmibe. Ez csak pár pillanatig zavarta a kapitányt, akadt éppen elég dolga. Halványan ugyan szétterjedt benne egy érzés, hogy a társa talán nem végzett el minden feladatot, amiket pedig ezerszer begyakoroltak, de hát most annyi minden történt egyszerre! Nem tudott mindenre figyelni. Már nagyon közel volt a leszállópálya innenső vége. Tisztán látta a felfestett széles csíkokat meg a lámpasort. Mielőbb le kellett tenniük a gépet, hogy aztán maradjon elég hely a fékezésre, mielőtt a pálya véget érne. Csak amikor leértek, akkor értette meg, mi történt. Nem érezte előbb a hátsó futómű, majd a betonra billenő első futómű kerekeinek puha landolását. Ehelyett iszonyatos recsegés támadt: nem gurultak, hanem szikrázva csúsztak a betonon, és máris felcsaptak a lángok. A hatalmas gép a maga iszonyú tömegével magatehetetlenül sodródott. A bal szárny lebillent, és elakadt, a gép utánapördült balra, a szárnyban lévő üzemanyag kifolyt, és azonnal lángra kapott. A kapitány pár másodperces késéssel fogta fel, hogy a pilótatársa elfelejtette kiengedni a futóműveket. A gép mint egy tűzgolyó csúszott végig a betonon, majd arról kisodródott a füves földre. Két nagy robbanás után hatalmas, fekete füstfelhő tört az égre. Égett már minden, minden.

Az Európa Tanács miniszterei már délelőtt 9:45-kor a helyükön ültek. Előző este megkapták e-mailben a mai ülés napirendjét. Tizenegyen otthon felejtették a mobiljukat, mások azt a gépüket, amire az üzenetet kapták. Érdekes módon csak az ülés kezdetének időpontjára emlékeztek maradéktalanul. A miniszterelnök kis késéssel érkezett. Leült, és a többiekre meredt. Azok előbb egymásra tekingettek csodálkozva, majd mindannyian az elnökre vetették szemüket, aki az előbb a mennyezetet fürkészte, majd tekintete alább tévedt, és szembenézett a tizennégy miniszterrel. Azok meg őt nézték. Senki sem szólt még vagy húsz percig. Akadt, aki nem tudta, mit kéne mondania. Jól elvoltak magukban. A legtöbben viszont észre sem vették, hogy senki sem beszél, és a napirend el sem kezdődött. Néhányan a jegyzeteikbe mélyedtek, egy idősebb miniszter feje lekókadt. Talán elszundikált? A harmincegyedik percben az elnök hátradőlt székén, és nagyot sóhajtott: – Elfáradtam. De örülök, hogy ismét előbbre jutottunk. Holnapután találkozunk. Viszontlátásra! Azon már senki sem akadt fenn, hogy holnapután vasárnap lesz. Ez eszükbe sem jutott.

Minden irányból lőttek. Éktelen volt a hangzavar. A nagy parti területen már alig maradtak ép fák, az előző hadgyakorlatokon is sokat kilőttek, legázoltak vagy felgyújtottak közülük. Most egy légvédelmi üteg fészkelte be magát a még megmaradt ligetbe. Narancsvörös lángok csaptak fel, nemcsak itt a parton, de odakünn a tengeren is. A sereg azt gyakorolta, hogyan kell védekezni egy tengeri partraszálló támadás esetén. A haditengerészet számára az volt a feladat, hogy legyőzve a védekező egységeket, sikeresen partra tegyen egy közel ezerfős desszant-alakulatot. Mindehhez persze mindkét oldal kapott légi és tüzérségi támogatást is. Bár csak vaktölténnyel, mégis szorgalmasan lőtték egymást a szembenállók. A hadihajók közelebb nyomultak, vízre tették a partraszálló naszádokat. Már katonákkal teltek meg a laposfenekű kishajók is. A szél is a tenger felől fújt, mindenfelé gázolajfüst terjengett. A parton végig fekete füstoszlopok csaptak fel, siketítő volt a sok detonáció zaja. A vezérkarnál összegezték a beérkező jelentéseket. A

tábornokok lázban égtek, mindegyik azt szerette volna bebizonyítani, hogy az ő fegyverneme, az ő alakulatai jobbak a többinél. Két ezredes és két őrnagy volt még velük a vezérkari sátorban, amelyet teleraktak telefonokkal, monitorokkal, számítógépekkel és hírközlő eszközökkel. Akinek ez nem volt elég, kimehetett a sátor elé, ahonnan, a dombtetőről jól látta az ostromlott-védett partszakaszt. A bejáratnál egy hadnagy állt. Csupán annyi volt a feladata, hogy az illetéktelenek behatolását megakadályozza. „De hát ki számít illetéktelennek?” – gondolta magában. „Hiszen itt mindenkinek egyenruhája van, a mundérokon pedig rangjelzések.” – A hadnagy csak állt, és egy idő után furcsa dolgokat tapasztalt: mintha megállt volna az idő. Vagy az idő rohant tovább régi sebessége szerint, csak az emberek lassultak le? A tábornokok, az ezredesek már nem szóltak olyan gyakran, sem olyan hadarva. A híradósok csak nézték a monitorjaikat, akiknek pedig fülhallgató volt a fején, azok is mind ritkábban szólaltak meg. A tábornokok előbb még rekedtre kiabálták magukat, a telefonkezelő katonák úgyszintén. De a hadnagy kívülről azt látta, hogy fokozatosan csökkent az iram. Egyre kevesebb parancs szállt az éterben. A főtisztek mozgása lelassult. Lassan csönd lett a sátorban. A hadnagy kiment a domb szélére, és körülnézett. A hadgyakorlat valahol félidőben elenyészett, mert a vezérkartól nem érkeztek újabb parancsok egyik fegyvernemhez sem. Leállt a légierő, a tengerészet és a szárazföldiek. Ha valahonnan jelentést küldtek, akkor nem jött válasz. A hadnagy látta, hogy a tengeren ringatóznak a deszantcsónakok meg az őket kísérő naszádok, de ágyúcsöveik csak némán előre merednek tüzelés helyett. Már alig robbant itt-ott egy parti füstakna. A légitámogatás megszűnt, vadászgépek nem jöttek. A parton a tüzérek csak álltak önjáró lövegeik mellett, és nézték a tengert… Lassan csönd lett. A hadnagy egy percig még nézte a szokatlan látványt. A szeme beitta, amit látott, és már nem is talált benne semmi rendkívülit. Mintha így lett volna normális, így volt jó. Ráérősen megfordult, hogy visszamenjen a sátor elé. De alig lépett kettőt, már nem volt jelentősége semminek. Annak sem, hogy folytassa a lépteit, hogy elmenjen innen bárhová is. „Hiszen olyan jó itt...!” – gondolta. „Süt a nap, kellemes meleg van.” – Hát leült a földre, nézte a tengert és már nem gondolt semmire.

Szabó Sándor kamiont vezetett. Látta egy zöld táblán, hogy már csak két kilométer a sztráda. Úgy tervezte, amint odaér, felhajt rá, és onnantól kezdve már

szépen roboghat tovább Hamburgig, ami csak ezerhatszáz kilométer egyenletes sebességgel, zavartalanul. Ezt szerette. Már látta a sztráda egyenes vonalát a rajta két irányba suhanó autókkal. Sok kamion is jár ott. „Naná, ezen az útvonalon éjjel és nappal is robognak.” – Reggel volt, elmúlt hat óra, és Sándor már el is olvasta a táblákat. Fékezett, mert egy pillanatra mintha elfelejtette volna úticélját. „Hová is igyekszem? A kikötőbe. Valamelyik táblánál kell befordulnom, hogy felhajthassak a sztrádára.” – Kivárta, míg a keskeny úton a szembejövő elmegy. Utána befordult. Nem látta a tiltó táblát, de hallotta, hogy az elrobogó kocsi vezetője rádudált. „Ne dudálj, te marha!” – gondolta, és gázt adott. Ügyesen vette a kanyart. Tudta, hogy ez az út ráviszi őt a sztrádára, és zavartalanul roboghat, hiszen Hamburg még messze van… Már rácsatlakozott a külső sávra, amikor valami furcsát vett észre: „Mintha ezek itt szembejönnének velem…! Mi ez? Mindenki megőrült? Nem így kéne menniük…!” – Közben nyomta a gázt, mert fel kellett gyorsulnia legalább nyolcvanra. De még mielőtt felfogta volna teljes egészében, hogy mi történik, két kamion jött szembe: egyik a külső, a másik a belső sávon. Fékeztek ők is, villogtatták a fényszóróikat, de Szabónak már csak annyi ideje maradt, hogy felfogja: rossz irányba hajtott fel a pályára, és ő az, aki szembe robog velük… „Hamburg nem erre van…” – villant az agyába. Azután csak fékcsikorgások, közelgő dübörgések, majd egy közeli, rettenetes csattanás. A testét megdobta valami, ám mielőtt még megérezte volna a fájdalmat, már sötét lett, nagyon sötét.

– Ön itt dolgozik? – kérdezte a fekete egyenruhás biztonsági őr. Hűvös volt itt a magasban. Az Andok egyik alacsonyabb hegyláncán tartózkodtak, majdnem kétezer méteren. Tiszta volt a levegő, és ezen a keskeny aszfaltcsíkon, ami csak az intézethez vezetett, rajtuk kívül nem járt senki. – Igen, két hete. Még nem találkoztunk...? Dr. Aurelio Santos vagyok, biológus és biokémikus. Azt, hogy nem csak ezekből a szakágakból doktorált, már nem tette hozzá. Nem szeretett dicsekedni még szakmabeliek előtt sem. A kutatóintézetben sok mindennel foglalkoznak, pedig nincsenek sokan. Ő az agykutató részleget vezetette. Amikor az első jelzések érkeztek, akkor hívták ide őt, és azóta már

belejött az itteni munkába. Felmutatta az igazolványát, az őr alaposan megszemlélte, sőt egy kis kézi leolvasóba is bedugta a mágneskártyát, majd visszaadta: – Köszönöm, dr. Santos. Mehet tovább. Mondták önnek, hogy ma délben lezárjuk az intézetet...? Attól kezdve senki se be, se ki. Elbarikádozzuk az utat is. Az igazgatóasszony parancsa. Santos doktor felhúzta a kocsi ablakát, és lassan gurult be a parkolóba. „Még hogy az igazgatóasszony!” – dühöngött magában. „Hiszen ezt éppen én tanácsoltam neki tegnap este! Mert erre okvetlenül szükség van. Meg a teleoperációkra is. Amíg még megtehetjük.” – Négy kontinensen tizenhét kutatóintézettel álltak kapcsolatban, és mindegyiknek volt saját áramellátása, rádióadója. Amikor Santos beért a 3-as fokozatú, izolált laborba, eszébe jutott: „Milyen paradox, hogy bár itt nincs egyetlen holttest, egyetlen agyat sem boncoltak fel soha, mégis elszigetelték a labort. Nem az a veszély, hogy innen kikerül valami, hanem az, hogy bejöhet. Mégpedig valaki lábán vagy testében. És ha egyszer bejutott, már senki sem irgalmaz nekünk ezen a világon.” Tesztelte magát a bejáratnál: Hatjegyű volt az emelt szintű izoláció kódja, és hetente változtatták, amióta itt dolgozott. Ez már azóta a harmadik volt, amit meg kellett jegyeznie. Remekül ment neki a számsor beírása: a megfelelő sorrendben érintette a kapacitív felületet, és az ajtó kinyílt. „Nem felejtettem el” – gondolta elégedetten. A zsilipajtók azonnal bezárultak mögötte.

– Figyelem, diákok! Üdvözöljétek Morgan parancsnokot! Ezer szempár fordult felé. Morgan egy kicsit megilletődött. Megjárta a világűrt. Az Androméda vidékén szembenézett megannyi veszéllyel. Aztán társaival együtt visszatért a Földre, ahol hősként ünnepelték, és ez nem változott az eltelt másfél hónapban sem. Reggel egy kicsit furcsán érezte magát, de most azóta rendbe jött. Frissen ment fel az emelvény lépcsőin. A kairói Afrika Egyetemnek jó híre volt, a világ minden részéből jártak ide. Morgan felért, és a mikrofonok sora elé lépett. Hallotta az üdvözlő zúgást. Fekete, fehér, sárga, barna arcok fordultak feléje, örült a szíve ennek a látványnak: „Ez ám az igazi universitas, az egyetemesség, ahol a tudás vágya kapcsolja össze az embereket.”

Mire elcsitult a zaj és megszólalhatott volna, kicsit megszédült. Valami történt benne, amihez foghatót még sohasem érzett. „Valami eltört vagy elszakadt? Elveszett…?” – töprengett kétségbeesetten azon, hogy tulajdonképpen mit is érez. Már egy teljes perce állt ott orra előtt a mikrofonok fekete gömbjeivel. A hatalmas aula elcsöndesedett, csak egy légkondicionáló berendezés duruzsolt valahol halkan, amitől kellemes volt idebent a hőmérséklet… Morgan érezte, hogyan sápad el. Valami ismét történt benne, ami nem járt fájdalommal, mégis… – Kik ezek itt? Mit akarnak? És miért néz engem ez a sok ember? – Szinte csak suttogott, de így is jól hallották. A férfi homlokán verejtékcseppek csillantak. – Kik maguk? Azt hitték, költői kérdés, hogy: „Lám, a legendás űrhajós ilyen izgalmas módon kezdi a beszédét! Talán arra céloz, hogy ők is űrlények, mert hiszen a kozmoszban élnek, a Föld nevű bolygón…”. Morgan tekintete kiüresedett, belül fájt számára a tudatlanság. „Kik ezek itt, akik szemmel láthatóan tőle várnak valamit? És hol vannak most?” – A leginkább fájó kérdés még hátra volt. Már ki is mondta hangosan, kétségbeesetten: – Ki vagyok én? Dermedt csönd uralta az aulát.

Peter Nodola beért a vasúti átjáróba. Szerette és ismerte Lagost, és voltaképpen a hazájával, Nigériával is elégedett volt. „Akinek jól mennek a dolgai, az bárhol élhet” – hangoztatta. Általában sofőr vezette a luxuskocsiját, amivel az egyik olajipari vállalat irodájába tartott ma reggel. De a sofőrrel valami baj történt. A felesége telefonált, hogy az otthonukban egy kis baleset érte: Nem nyitotta ki az ajtót, hanem nekiment, beverte a fejét, és a szeme is bedagadt. „Lehet, hogy inkább valami házi perpatvar lehetett, és a sofőr feleségének eljárt a keze” – gondolta Nodola. Így hát most ő maga vezetett. A vasúti átjáróhoz közeledett. Éppen ekkor váltott villogó pirosra a kettős lámpa, megjelent a STOP felirat is, és a két, vékony kis sorompó elindult lefelé… „Még átférek!” – gondolta a férfi. Mit neki egy ilyen sorompó, hosszú percekig kéne itt állnia. Mire végre megjönne a vonat, lekésné az igazgatótanács ülését, amit pedig neki kéne vezetnie. Hát gázt adott. Csak a szeme sarkából látott valami nagyot és pirosat gyorsan közeledni, de akkor sem

lépett a fékre… Az ütközésben fémek sikoltottak, recsegtek, Peter Nodolát fájdalom járta át, mást már nem érzett. A mozdony nem volt nagy, ezért ahogyan tolta maga előtt a síneken az autót, az egyik vaskereke leugrott a sínről, és a szerelvény kisiklott. Az égő autót a töltés szélére sodorta. Az lángolva gurult el egyenesen az alsó autópályára, ahol belefutott egy benzint szállító tartálykocsi, és a mögötte robogó három kamion is… A detonáció szétvetette a fölöttük átívelő felüljárót. Arról is autók zuhantak a mélybe. A vonat égő vagonjai eltorlaszolták a másik sínpárt is, pedig azon az ellenkező irányból jött éppen a Lagos-Ibadan expresszvonat… Peter Nodola erről már semmit sem tudott. Ha még magánál lett volna, talán átkozza a feledékenységét, de ami belőle maradt e világon, az éppen nagy lánggal égett a sztrádán.

Keiko nagyon sietett. Nem nézett körül. Szerette szülővárosát, bár mostanság már Kagoshima sem volt a régi. Sok idegen telepedett be más szigetekről. Némelyikük furcsa tájszólással beszélt. Nem úgy, mint az itteniek. Keiko ötvenegy éve élt a városban, vagyis születése óta nem ment el sehová, soha. Nem nézett hátra. Nem hallotta a robbanást sem. Pedig az ő harmadik emeleti lakásában történt. Ha hátranéz a detonáció hallatán, láthatta volna, mekkora tűzés porfelleg terjed ki az utca fölé. És látta volna a tüzet, ami máris nyaldosta a bérház külső falát, valamint a sebesen érkező piros tűzoltóautókat is, a rémülten futkosó emberekkel együtt. Nem jutott eszébe, hogy ő hagyta nyitva a gázt a tűzhelyen. Nemcsak ezt felejtette el, de néhány más dolgot is. Például éppen azt, hogy a gyalogos sorompó alatt sem szabad átbújni, amikor az le van eresztve. Amikor jön a vonat, nem mehet át senki… De Keiko most nem gondolt semmire, mert célja volt. Mennie kellett a régi iskolájába. Pedig már nem ott tanított, de valami azt parancsolta neki, hogy arrafelé igyekezzen és most, rögtön. Úgy érezte, várja őt ott valaki… vagy valami? Egy feladat, esemény? Az érkező vonat Kagoshima és Aira között közlekedett, húsz percenként jött az

északi külvárosok felől. Munkásvonatnak is nevezik a helyiek. Egy-egy szerelvény, ami kevés vagonból áll, mert sűrűn járnak azon a vonalon. A mozdonyvezető túl későn vette észre az asszonyt, aki nem nézett sem jobbra, sem balra, csak sietett volna keresztül a síneken… A fékek csikorgását Keiko már nem hallotta.

– Dr. Santos? A főnök hívatja. A főnökasszony az egyik leghíresebb biológus volt. Évek óta minden ősszel a Nobel-díjra esélyesek között emlegették a nevét. Senki sem tudhatta, tényleg várja-e minden októberben a „névsorolvasást”, de hitték, hogy megkapja. Talán ő maga is hitte évről évre. Szikár, ősz asszony volt. Nem szép, és nem csúnya, inkább tudós külsejű hölgy ...aki egész életét a tudománynak szentelte. „Ha egyszer meghal, majd ezt írják a nekrológjába” – gondolta Santos, amikor belépett az átlátszó üvegfalak közé zárt szobába. Odakünn ragyogott a nap, mint az Andokban oly gyakran. Csak hát az itteni nap hidegnek bizonyult. Fénye volt inkább, és nem hője. – Hol tartunk? – Az asszony kérdése rövid volt, és lényegre törő, mint ő maga. De Santos nem is várt udvarias formulákat, hiszen ő sem volt másféle. Ezért tudtak olyan jól együtt dolgozni. – Folyamatosan kapom az adatokat – felelte a férfi. – Felszólítottunk minden olyan intézményt, amelyben a furcsa módokon elhunytakat boncolták. Kértem, hogy engedjenek oda néhány specialistát is, akik az agyak boncolásában és post mortem vizsgálatában jeleskednek. Ők mind megkapták tőlem az instrukciókat, miszerint mit és hogyan keressenek. Négy napja áramlanak az adatok milliószámra. Végső soron annyit kaptam, hogy csak előzetes számítógépes selejtezéssel, majd osztályozással, besorolással és a különös jellemzők rendszeres kiválasztásával tudom kordában tartani a dolgokat. – Mire jutott eddig? – Az asszony hangjában nem volt türelmetlenség, bár valahol belül már bizonyosan szeretett volna többet megtudni. Santos az intézetben hallotta, hogy az igazgató asszonyhoz óránként telefonálnak az államfők és tudományos akadémiák elnökei. „Nem lehet könnyű a dolga” – futott még át a doktor fején, amikor így folytatta: – Az már nem kétséges, hogy az elváltozások az agyban történtek. Méghozzá

érthető módon az emlékezéssel kapcsolatos agyterületeken, amit a boncolók sokszor észre sem vesznek, hiszen csak meglehetősen bonyolult módszerrel tudnak annyira behatolni a sejtekbe, hogy erre felfigyeljenek. Itt is segítettek a számítógépek. Kérésemre tizennégy ország tizenhét agykutató intézetében végeztek ilyen vizsgálatokat. Mindenekelőtt azt kellett megtudnunk, hogy melyik idegsejtekre hatnak. Mert vannak a figyelmi fókuszban lévő, aktivált, hosszú távú emlékezeti elemek. Vannak továbbá a figyelmi fókuszban nem lévő, mégis aktív hosszú távú emlékezeti elemek. És végül léteznek az inaktív emlékezeti elemek is, amelyek jól használható hívóingerekkel rendelkeznek. – Melyik? – kérdezte ismét röviden az igazgatónő. Santos mélyet lélegzett, és csak aztán válaszolt: – A második csoport elemei között fedezték fel azt. Az agyban található idegsejtek tíz százaléka nem más, mint az úgynevezett mikroglia sejtek. Ezek segítik adott esetben az agyi idegsejthálózatot „újrahuzalozni”. Vagyis fontosak a memória megtartásában, azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy kulcsszerepük van ebben. – Mások kutatásai? – Kilencezernél is több vizsgálat hivatalosan elvégzett és megerősített eredményeit válogattam át, a gépek segítségével végeztettem többcélú és több fokozatú szimulációkat, és így egyre közelebb jutottam a célhoz. Annyi hamar kiderült, hogy a gliasejtekkel megoldható lesz az amnézia, az Alzheimer-kór és más, az emberi memóriát befolyásoló betegségek is. Nem kétséges, hogy az emlékek kikutatásában a mikroglia a kulcs. – De a mi esetünkben hogyan tovább? – csattant a következő kérdés. – A kilencezer eddigi vizsgálat, amelyeknek egy része még az előtt zajlott le, aligha vonatkozott arra, amit most keresek. Összevetettem azokkal az eredményekkel, amiket az elmúlt napokban kaptam az agysebészektől. Jól látni az eltéréseket a gliákban. A memóriaterület gliasejtjeiben fedeztünk fel egy idegen anyagot, egyfajta fehérjét, ami rombolja az emberi agysejtek közötti kapcsolatokat. – Lefolyás, kiterjedés, prognózis? Santos doktor mereven nézte az igazgatónő arcát:

– Csak az emlékezettel kapcsolatos agyterületen tevékenykedik. Gyors lefolyású. Úgy sejtem, elég tizenkét-tizennégy óra, hogy máris kóros elváltozásokat okozzon a fertőzött ember viselkedésében. A kiterjedés… hát, erről még keveset tudni. Igazából nem is számít, mert már kis agyi területen történő elterjedés, ami alatt néhány köbcentiméternyi sejtet értek, már az ismert tüneteket okozza. Prognózis...? Azt ismerjük, látjuk a tévében. – Santos az iroda falán lógó nagy képernyőre mutatott. Az igazgatónő megérintette a távirányítót, és máris látták az egyik híradót. Emberek mentek egy utcán, száz és száz férfi és nő, gyerekek, fiatalok és idősebbek. Csak mentek előre maguk elé bámulva, mint akik nem gondolnak semmire, és nem is látnak semmit. Egy helyen egy autó szaladt bele hátulról a sétálóutcán menetelőkbe fékezés nélkül. Talán a sofőr elfelejtette, hogy fékezni kell, vagy hogy van fék is. Másutt a lépcsőhöz érkezők elestek, mert vagy húszan zuhantak-gurultak le rájuk a lépcsőkről, és ledöntöttek a lábukról másokat is. Távolabb szirénák szóltak, még távolabb sok házból füst gomolygott az égre. Egy érintés, és a kép eltűnt. – Nem kétséges, hogy ragályos – mondta az asszony. A doktor halkan folytatta: – Próbáltam megállapítani a terjedés módját és sebességét. Légúton és érintkezéssel jut át egyik emberből a másikba, a tüdőből a véráram viszi az agyba. Nehezen jöttem rá, honnan indult az egész, pedig erre alig volt időm. Több mint négyszáz, különböző kontinensről származó minta alapján azonosítottam azt a fehérjét, amely ilyen renitens módon viselkedik. Olyasmire jutottam, amit habozva mondok el önnek… – Halljam! – … és még inkább haboznék, mielőtt kihirdetjük… Visszavezettem a mintázatot a beküldött eredmények alapján. A mikroglia sejtek nem egyformán reagáltak a támadásra. Apró eltérések voltak közöttük a közben eltelt idő függvényében. – Santosnak ismét volt egy olyan érzése, hogy az igazgató sürgeti, hát rövidített: – Az a lényeg, hogy eljutottam három olyan agyhoz, amelyekben elsőként kezdődött a támadás, az ellenséges fehérje ott bukkant fel először. – Feszült csend támadt, aztán a doktor kimondta: – A három űrhajós agyában, akik a Copelli-naprendszerben végeztek kutatásokat: Kozlov, Harrison és Morgan… Talán hallotta, hogy közöttük az első, Imre már a visszaúton életét vesztette, mert valamit elfelejtett megtenni, és ez az életébe került. Mára a másik három is meghalt, és kérésemre megvizsgálták az agyukat. Ott leltem fel az „őstámadót”, az elsőt. Néhány szúrópróbaszerű vizsgálat azt is kimutatta, hogy a kórokozó

fehérje tőlük került át a környezetükbe. A velük találkozó űrhajós személyzet, a fogadóbizottság tagjai, az Imrét felboncoló orvosok köre, és így tovább. – Mi a véleménye, dr. Santos? – Nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, asszonyom, hogy a „fehérje” nemcsak egy fehérje, hanem vagy maga is gondolkodó lény, vagy gondolkodó lények terméke, küldötte, eszköze… fegyvere. – De mi lehet a célja? – Az igazgatónő a képernyőre intett. Amely ugyan most feketén hallgatott, de mindketten látták az iménti képeket. – Merénylet az emberiség ellen – sugallta Santos. – Sokféle horrorfilmet láttunk már – mondta az asszony. – Vámpírokkal, kísértetekkel, zombikkal, azaz feltámadó halottakkal, átkokkal és borzalmakkal… de az mind semmi ehhez képest. Valakik, a mi számunkra láthatatlan, apró lények így támadták meg a Földet. Van-e szörnyűbb horror annál, mint a felejtés? Nem kell ide ellenséges és rettentő külsejű lények felbukkanása, dehogy! Elég egy apró kis valami, ami felfalja az emlékeinket, ami elveszi tőlünk azt a tudást, amit az eddig összegyűjtött tapasztalatok adnak, és amelyek nélkül a mindennapi életünk is romba dől! Santos doktor valami mentséget keresett, maga sem tudta, miért, de szívesen mondta volna: „Lehet, hogy nem is volt ebben ártó szándék. Kozlov és társai valamelyik idegen bolygón szedték fel azt a fertőző valamit. De lám, az a valami az űrhajóban csak egyet pusztított el közülük, a másik három utazóval megvárta, míg hazaérnek a Földre. Akkor aztán rögtön kiszabadult, és ámokfutásba kezdett. Lehet, hogy ez volt a cél…? Káoszba taszítani a földi világot, aztán meghódítani a bolygót?”. – Mit tehetünk? – kérdezte az igazgatónő. Santos még mindig a tompán csillogó, fekete képernyőt nézte. Amit az imént láttak, azt láthatná most a világ összes tévécsatornájának műsorában. Még senki sem tudja, mekkora a baj, de főleg azt nem, hogy mi történik. „Mi okozza a kóros feledékenységet?” – töprengett Santos. „És mikor lesz vége? Amikor mind a nyolc milliárd ember emlékek nélküli zombivá válik?” – A doktor újra mélyet lélegzett: – Már dolgoznak a gépek. Izoláltattam velük a fehérjét. Jelenleg egy szöuli, egy torontói és egy római laborban dolgoznak az utasításaim szerint. Megadom a

paramétereket, ők pedig elkészítik ezt az „ellenfehérjét”, amit ha beviszünk a szervezetbe, képes lesz legyőzni az idegen támadót. Amelynek mutatói azért elég meghatározóak, vagyis az ember immunrendszere viszonylag jó hatásfokkal felismerheti annak idegen mivoltát, és megtámadja. Ezt a reakciót válthatjuk ki és erősíthetjük fel egy anyaggal, amit be kell vinni a szervezetbe. – Nyolcmilliárd ampulla oltóanyagra lesz szükségünk... – Az asszony hangja elakadt. Hihetetlennek tetsző feladat volt ez. Santos bólintott: – Azért, hogy időt nyerjünk, már most fel kell készíteni a világ gyógyszergyártóit a feladatra. Készítsék elő a gyártósorokat, az oltószer vivőanyagát, és várják a híreket… tőlem. Még néhány óra, és a szimulációt végző gépek kiszámítják, miből mennyit kell tenni az oltóanyagba, hogy már egyetlen oltás is hatásos legyen. Napok múlva majd elkezdhetik a tablettás változat előállítását is, de ahhoz újabb kísérleteket kell végezni. Az igazgatónő tudta: Miközben itt beszélgetnek, Santos laborjában dolgoznak az analitikai gépek. Mégis úgy elfogta a türelmetlenség, ahogyan azt még soha nem érezte: – Menjen vissza a helyére, doktor, és szóljon, ha megvan az eredmény! Addig én riasztom az összes szervezetet és gyógyszergyártót, akit csak elérhetek.

A hír nem szivárgott ki, még nem. Csupán annyi jutott át a kaotikus világba, hogy valami agyi betegség okozza a feledékenységet, de az illetékesek majd tesznek ellene valamit. A legtöbben nem is tudták, milyen természetű a baj. Sokan nem mentek munkába. Otthon maradtak, és nézték a tévét. Azok egy része azért nem indult el otthonról, mert egyszerűen elfelejtette, hogy mennie kéne, sőt azt is, hogy hová... Terjedtek az összeesküvés-elméletek is. Az egyik szerint egy bankárcsoport terjesztette el a kórt, hogy rátehesse kezét a világ összes vagyonára, egy másik szerző szerint valakik csak ötszázmillió embert akarnak életben hagyni a Föld túlélése érdekében, ezért hét és fél milliárdnak pusztulnia kell. Néhány filozófus vitatkozott az egyik francia tévécsatornán: három idős férfi és egy nő. Kevesen hallgatták őket, főleg azok, akik még maguknál voltak.

– Ez a legnagyobb csapás, ami érhette az emberiséget – mondta az egyik szakállas professzor, akinek a szemüvege megcsillant. – Akik eddig nem voltak tisztában azzal, milyen fontosak az emlékek, azok most fájdalmasan meggyőződhetnek róla. – És ha azt mondom, „emlékek”, akkor nem csak arra gondolok, hogy amikor kiskoromban sétálni mentem a nagymamával, milyen meleg volt a nagyi keze – vette át a szót egyik kollégája. – Arra sem, milyen volt az első éjszaka az akkori szerelmemmel. Itt sokkal többről van szó! – A tapasztalatokról! – csapott le erre a kolléganőjük, akinek a haja szarkafészekre emlékeztetett, és egész külsejében is volt valami madárszerű. – A tapasztalatok egy része tűnhet el. Ezért fordulnak elő olyan esetek, mindnyájan láttuk őket, ha nem élőben, hát a képernyőn, hogy az emberek elfelejtik, hová indultak el és miért mentek el a boltba. Mind többször hallani, hogy felnőttek nem találnak haza, mert elfelejtették a saját címüket, hogy nem tudnak pénzt kivenni az automatából, fizetni a számláikat, mert nem emlékeznek a PINkódjukra. Ebben a pillanatban is ezrek állhatnak a bezárt kapuk előtt, mert elfelejtették a kapukódot… – Volt olyan, hogy egy meccs azért szakadt félbe, mert a bíró is elfelejtett néhány szabályt, nem fújt a sípjába, amikor kellett volna. Minden összezavarodott. A nagyvárosokban állandósultak a dugók, még olyan extrém esetek is előfordultak, hogy a vezetők elfelejtettek megállni a piros lámpánál, sőt egyáltalán azt is, hogy a közlekedést különféle színű lámpák irányítják. A kórházi betegeket a hozzátartozók nem látogatják, mert egyszerűen elfelejtették, hogy ott vannak, és ugyanez a helyzet az idősotthonokan is. – Mozdonyok rohantak bele az állomásokon a peronokba, mert a vezetők nem fékezték le a szerelvényeket. – Postások felejtették el a címeket. Hivatalnokok, bankok nem küldtek ki fizetési felszólításokat. – Leállítottak rádióállomásokat. Többé nem sugároznak, mert a műszaki személyzet szétszéledt. – A legtöbb konténerkikötőben, átrakodó állomásokon, logisztikai központokban is leállt a munka, mert az ott dolgozók nem tudnak bánni a gépekkel.

– A Szuezi- és a Panama-csatornán áll a forgalom. Több hajó elakadt, a többiek meg két irányból beléjük mentek, összefutottak. A hírek sorolását, vagy inkább ismétlését végül az elsőnek megszólaló tudós férfi vágta el: – Mindez azt bizonyítja, hogy sem az egyes ember, sem a teljes civilizációnk nem működhet az emlékei nélkül. Nem tudjuk, mi okozta ezt a különös ragályt, mert hát ez egy járvány, nem vitás. Pont úgy terjed és úgy hat. Ha az ember nevű élőlény elveszti az emlékeit, a civilizáció elpusztul. Ezt eddig senki sem hitte volna, sőt fel sem merült még mint elméleti lehetőség sem. És tessék, most itt van a nyakunkon! Vajon hogyan és meddig létezhetünk emlékeink nélkül, meddig leszünk képesek ellenállni ennek a félelmetes erőnek? – Nem sokáig – így a szarkafészekfejű hölgy. – Két órát gyalogoltam Párizson át, míg ideértem, mert taxik már nincsenek az utcán, ha meg mégis, hát a sofőrök nem tudják megtalálni a legismertebb címeket sem. Negyedik társuk aki eddig még nem szólt, most – talán a kamerák mögül sürgetően integető adásrendező hatására – ő is hozzátette a maga gondolatát: – Vajon hol fészkel ez a nyavalya? Gondolom, az agyunkban. De hogyan terjed emberről emberre, és milyen módon fertőz meg egyre több és több személyt? Ezt megtudni a tudósok dolga. Ám engem mint embert, egyet a nyolcmilliárdból nagyon érdekel ez a dolog. Mondhatnám úgy is: jogom van tudni! Mert hát… mert… – Az ajka még mozgott, de hang nem jött ki a torkán. A kamerába nézett. Talán sok millió emberrel nézett farkaszemet azokban a másodpercekben. Aztán maga is érezte, hogy megfagy benne valami. Már nem mozdult, csak nézett maga elé mereven. Görcsösen hallgatott… Végül csak annyit tudott mondani: – Elfelejtettem…

Santos doktornak aznap estefelé sikerült a távolból is izolálnia a mikrogliákba férkőzött idegen fehérjét, és a négy földrészen neki dolgozó, általa irányított kutatók és számítógépek elvégezték az elemzéseket. Világossá tették, mi az, amiben az idegen anyag különbözik a földi fehérjéktől. Dr. Santos elég markáns eltérést észlelt, majd azt elkülönítette, és három laboratóriumban – mindegyik tízezer kilométerrel volt távolabb – máris végezte a szimulációkat. Egyszerre huszonnégy elemző gép állt rendelkezésére, és bár a távolból is, de kezében volt

már az idegen anyag. A gépek minden órában kísérletek százait végezték, míg végre megalkották azt a szintetikus, de teljes mértékben természetes módon viselkedő fehérjét, amely nemcsak felismerte az idegen betolakodót, de el is pusztította. Ráadásul meglepően rövid idő alatt.

Egy másik tévécsatornán csillagászok, űrkutatási szakemberek és fizikusok vitatkoztak. Szemmel láthatóan nem fenyegette őket a felejtés-kór, az „F-vírus”, ahogyan egyre többen nevezték. Mindegyik résztvevő otthon ült épen és egészségesen, bezárkózott a házába, és senkivel sem érintkeztek már napok óta. Az egyik tévéstúdióban kapcsolták össze őket. – Az igazi baj akkor lehet, ha az „F-vírus” csak egy idegen támadás előjele. – Azt állítja, hogy invázió készül? Túl sok fantasztikus filmet nézett, kedves kolléga. – Nono! Csak várjuk ki a végét! – Egy előőrs, azt mondja, kollégám? Vagyis valakik arra várnak, hogy mi itt kipusztítsuk magunkat, és akkor eljönnek ide? – Amikor már nem lesz ellenállás… Mert még a fegyvereinkkel sem tudunk majd bánni, a civilizáció szövete felbomlik. – Ez úgy hangzik, mint egy idióta, hollywoodi, kozmikus mese… – Vagy egy horror, csakhogy ez nem film, hanem a valóság, és mi már benne vagyunk, hölgyeim és uraim. – Önök szerint tehát valakik tervszerűen, szándékosan küldték ránk az űrből ezt a valamit, ami azt okozza, hogy az emberiség önkezével végezzen magával, amikor már javában zajlik egy kozmikus háború a Föld ellen? – Sok jel utal erre. – De kérem, ki állíthatja komolyan, hogy egy kis vírus, ami talán csak százharminc nanométert tesz ki, és csak elektronmikroszkóp alatt látható, elfoglal egy bolygót és megsemmisít egy civilizációt?

– Márpedig utalnak erre jelek. A fertőzést talán egy űrhajónk hurcolta be, és már nincs olyan szeglete ennek a bolygónak, ahová ne jutott volna el. Felednek az eszkimók, az amazonasi kayapo indiánok, az afrikai pigmeusok és az ausztrál bennszülöttek is. Vagyis ha már hozzájuk is eljutott a vírus, akkor akadálytalanul arathat a civilizációs központokban. – Az utolsó jelentések szerint nincs már olyan ország vagy város, ahol ne történnének feledékenységből származó tragédiák, kisebb vagy tömeges balesetek. Már csak az hiányzik, hogy ugyanezen okból felrobbanjon egy-egy atomerőmű, vagy nukleáris rakétákat lőjön ki egy vagy több hadsereg… Csak egyikük, egy volt űrhajós őrizte meg derűlátását: – Hölgyeim, uraim! Az emberiség eddig számtalanszor került veszélybe, de ha nem előbb, akkor az utolsó pillanatban mindig kihúzta a nyakát a hurokból. Néhányan bólogattak, de az osztott képernyőkön látható arcok nagyon komoran néztek szembe a közönséggel.

Djawad Birlaghosan fáradtan állt fel a karosszékéből. Pedig kényelmes bőrfotelét egyenesen Delhiből hozatta, ami nem volt olcsó. Különösen azért, mert el is kellett szállítani ide fel, a hegyre. Igaz, segítő kezek mindig akadtak. A kollégákra számíthatott, tudta jól. De az még a múlt héten volt. Mára a huszonhét emberből ketten maradtak: a portás és ő. Igaz, ma reggel már a portás is kicsit különösen viselkedett… Djawad szólt hozzá, de a férfi csak udvariasan mosolygott, ahogyan mindig, de nem felelt a kérdéseire. Djawad most már erre sem gondolt. Véget ért nyolcórás megfigyelési szakasza. Innen az obszervatóriumból irányították a Föld körüli pályán keringő TFE-t. A távoli űrt figyelő eszközt csak hivatalosan hívták így, de ők itt, a Himalája szélén inkább csak „Szem”-nek nevezték. Az eszköz igen nagy távolságokba lát el az űrbe. Érzékelői persze inkább az átlagosnál nagyobb mozgásra vannak beállítva, azokra fókuszál. Meg ha valahol egy addig ismeretlen égitest jelenik meg, amire évek óta nem volt példa. Több százezer ismert égitest pályáját programozták bele, és ha minden rendben van, nem jelez semmit.

Djawad most is remélte, hogy nem történik semmi rendkívüli, a „Szem” nyugton marad, míg ő pihen pár órát. Amióta a kollégái kihullottak egy láthatatlan rostán, és ma már egyik sem jött be, hát a csillagász tulajdonképpen egy kicsit örült is. Szerette a csöndes nyugalmat, amikor munkaidőben alhatott, ehetett, pihenhetett, a neten szörfözhetett zavartalanul. Úgy döntött, most a következő órákban mindezt meg is fogja tenni, csak a sorrend lehet kérdéses. Az biztos, hogy az alvás lesz az első, minden más csak utána jöhet.

Dr. Santos már nagyon fáradt volt. Húsz órákat dolgozott, négy órákat aludt, aztán folytatta a munkát. A magasban kristálytiszta volt a levegő, de ő ezt csak az ablakokon át látta. Most már az igazgatónőhöz sem ment le, mert legalább hat percet veszített volna odafelé, és ugyanannyit vissza. Márpedig most a munkának abba a fázisába jutott, amikor tizenkét perc is sokat érhet. Nem is tudta pontosan, hogy jelenleg mennyi lehet az idő, alighanem hajnali négy is elmúlt már, amikor felhívta az igazgatónőt: – Asszonyom, részeredményről részeredményre haladok. A vakcina biztos részei lesznek a következő fehérjék. – Lediktálta a betű- és számjeleket, hozzátette, melyikből hány mikrogramm kell majd, hogy az oltószer elérhesse a kívánt hatást. – Az utolsó részt néhány óra múlva közlöm. Még egy harmincrészes elemzősorozat elvégzése vár rám. Nem tette hozzá, hogy már megkapta a laborokból az összes kórboncnoki jelentést. Neki többet értek az idegen fehérje összetevői és azok egymáshoz viszonyított aránya. Biztos volt benne, hogy még ma délelőtt megleli a leggyengébb láncszemet és azt a földi fehérjét, amelyik végezhet az idegennel. „Csak időben legyen kész az oltóanyag, és kezdjék gyártani százmilliószámra!” – gondolta reménykedve. „És jusson belőle mindenhová. Akit ezzel beoltanak, az visszanyeri az emlékezetét, mert annak mikrogliáiból eltűnik a megszálló, idegen anyag. Az emberek ismét emlékezni és normálisan cselekedni fognak. Legyőzik a behatolót, újraépítik lerombolt házaikat, városaikat, és az élet visszatér a normális kerékvágásba – Így szokták írni az internetes lapokban is! –, és az emberiség egy szörnyű lecke birtokában folytathatja a létezését.” Arra most nem gondolt, hogy elsősorban őt fogják ünnepelni mint a megmentőt…Volt ennél fontosabb dolga is. Máris nekiállt az utolsó

kísérletsorozatnak. Leste a képernyőket, és ahányszor lefutott egy szimulált sorozat, eltűnt az útból egy újabb akadály. „Ma délig befejezem, ma délig befejezem!” – ismételgette egyszerre görcsösen, de elszántan.

– Valami baj van a szavakkal – mondogatta Johanssen hangosan. Tizennégy könyve jelent meg eddig, elhagyta az ötvenedik évét, és maga mögött tudott egy szép karriert, maga előtt pedig egy még nagyobb kiteljesülést az írói pályán. A regényeit sokfelé, sok nyelven olvasták, és kezdte megszokni ezt az állapotot. De most valami összezavarodott számára: a szavak… Ült a klaviatúra előtt, és az addig valósággal röpködő ujjai lelassultak. Hát persze, mert nem mindegy, hogy az egyik szó után milyen másik következik. Így állnak össze a mondatok, a fejezetek és végül az egész regény. De baj volt a szavakkal. Ma reggel még nem tapasztalt semmi zűrt. Olyan szépen folytak ki a fejéből, rendszeresen, rendezetten és szüntelenül jutottak át a kezébe, az ujjai engedelmesen verték a billentyűket, a betűkből születtek a szavak, és így tovább… De már nem születtek olyan frissen-ropogósan, nem pattantak ki az elméjéből, és nem kerültek a monitorra, ahol a kurzor most is villogott ütemesen és lélektelenül. Várta a folytatást. Igazából Johanssen ujjai is várták a villámgyors parancsokat, hogy írjanak, írhassanak ismét. Ezt teszik már vagy harminc éve. Az első könyvei nem voltak nagyon sikeresek, de a többiek annál inkább. Az írás nemcsak része lett a mindennapoknak, de életformává vált számára. Mostanáig. A férfi meredten figyelte a monitort. Valahogyan próbált megkapaszkodni, mert úgy érezte, a tudatát elsodorja egy folyamat. Mint tél végén a folyóban úszó jégtáblák: vannak is meg nem is. Megfoghatatlanok, mintha az egyiken rajta ülne, érezte is a mindent ellepő hideget, ami fájt. „Mit is akartam írni...?” – Kétségbeesetten szaladt vissza szemével az utolsó három sorhoz, elolvasta, de mintha egy kerítésbe ütközött volna. „Mit akartam írni?” – Most egy nagyon mély kútba tekintett, de nem látta a végét. Homály borított el mindent, homály és feledés…

Nem zárták be a ketreceket.

Ami azért volt jó, mert az állatok már egy napja nem is kaptak enni. Leállt a répaadagoló. A zöldségfeldolgozóból eleinte csak négyen hiányoztak, aztán kilencen, végül tegnap délben már senki sem jött be. Az egyik segédmunkás körbejárta az állatkertet, kinyitott minden ajtót, ketrecet, kalitkát, átjárót és kaput, aztán elindult haza. De mert elfelejtette, hol lakik, leült a folyó partján és nézte, hogyan sodorja a víz a gazdátlan csónakokat. Akkor kezdődött a vihar. Az éktelen mennydörgés, villámok csattogása minden állatot kiűzött a helyéről. Előbb csak az állatkertben szaladgáltak, de mert a kapuk nyitva voltak, hát hamar kijutottak a városba. A majmok felkapaszkodtak az ablakokba. Egy tigrist a véres hús szaga vitt a húsbolt felé. Felágaskodott az üveges ajtó előtt, súlyával rátámaszkodott, az engedett a nyomásnak, és az állat máris bent volt. Két zebra a park füvét legelte. A szurikáták előbb szétfutottak volna, de győzött az ősi ösztön, hát együtt maradtak, és a folyóparti homokos részen máris új telepet kezdtek ásni. Egy sas megkereste a legmagasabb fát, ahonnan majd szemmel tartja a környéket és zsákmányt is talál. Három elefánt összeállt, és együtt igyekeztek ki a városból. Egy éhes krokodil a szelektált szemétgyűjtők körül őgyelgett. Talált is ezt-azt, de meggyűlt a baja két medvével, mert azok is ugyanoda jöttek, és felnyitogatták a nagy gyűjtőkonténerek tetejét. Két ház égett egymás mellett. Talán a messzire látszó, égre törő füstfelleg láttán, de megérkeztek a tűzoltók is, azonban nagyon lagymatagon mozogtak. Hamar kiderült, hogy a kárhelyparancsnok sem emlékezett, mit szoktak ilyenkor tenni. Hát a sisakos férfiak csak nézték, ahogyan a narancsvörös lángok magasra kúsznak a falakon, és már belekaptak a tetőbe is. Akkor már második napja nem jött víz a csapokból, és másfél napja nem volt áram sem. De csak kevesen reklamáltak… volna. Mert a mobilok siketek voltak, hisz áram híján leálltak a relétornyok is. A város szélén Berty, a farmer kitárta a nagy istálló ajtaját. A tehenek, köztük a fiatal üszők és a tavasszal született borjak is kitódultak a legelőre. A férfi még tartotta a kaput, majd amikor úgy gondolta, mind kijöttek, elengedte és leült a földre. Nem tudta, mihez fogjon most. Áram nélkül a fejőgépek sem működnek, és kézzel kellene megfejnie harmincöt tehenet. Amikor észrevette a hímoroszlánt és a két nőstényt, amelyek felbukkantak a farm szélén, és éhes szemekkel figyelték a marháit, Berty kényelmesen megtámasztotta a hátát. Meleg volt a fal és álmosító az időjárás, így hát lehunyta a szemét, és rögtön elaludt.

Santos doktor tizenhárom óra harmincnégy perckor hívta fel az igazgatónőt: – Asszonyom, megvan, amire vártam. Diktálom az utolsó összetevőt… Azt, amelyik a kísérletek szerint képes igen rövid idő alatt lebontani az idegen fehérjét, sőt segíti annak minél gyorsabb kiürítését a szervezetből. Diktálta az anyag nevét. Az asszony visszaolvasta a reggel kapott többi anyag rövidített nevét is, mert itt és most nem tévedhettek. Miután még harmadszor is ellenőrizték, és minden egyezett, az asszony annyit mondott: – Százhuszonhárom gyógyszergyár várja ezt a hírt. Még ma délután beindulnak a gyártósorok. Dr. Aurelio Santos a labor sarkába botorkált. Most csak annyit érzett, hogy fáradt, nagyon fáradt. Nem volt más vágya, mint valahogyan legyőzni ezt a kizsigerelő, erőt rabló, iszonyatos kimerültséget. Amikor lehunyta a szemét, még mindig képletek és rövidítések ugráltak a szeme előtt. Az elmúlt héten annyi fehérjével volt dolga… Amit az egyetemen tanult, már rég kevésnek bizonyult. Annál most többet kellett tudnia. A fehérje szekvenciáját a fehérjét kódoló gén DNS-e határozza meg… Ezzel majdnem két napig bajlódott, mert az idegen fehérjében persze másféle gén működött… És hány sorozat szimulációt kellett lefuttatnia – a legrövidebb is kétszázharminc változatból állt –, míg „elkapta” azt a másik fehérjét? Az ellenséget? Ha változik a DNS-szekvencia, változik a fehérjét felépítő aminosavak sorrendje is… Onnantól kezdve már halálosan komoly lett a dolog, amit Santos nem mert volna „játszmának” nevezni, hiszen milliárdok sorsa múlt rajta. No, és kellett még vagy száz kísérlet a másodlagos szerkezetben a hidrogénkötések összetartó szerepe miatt, bár többször közbeszóltak a hidrofób kölcsönhatások… Még mindig nem aludt el. Még szinte érezte, ahogyan a monitorok a szeme előtt vibrálnak. De végre elernyedtek az izmai, és a figyelme is lankadt. Az álom úgy zuhant rá, hogy észre sem vette.

Még aznap éjjel százhuszonhárom gyógyszergyár kezdte meg az ampullák töltését. Logisztikai szakemberek ezreit riasztották, pilótákat kerestek, akik képesek repülni, a hátuk mögött sok millió vakcinával. Elszakadt hírközlési szálakat kötöttek újra. Áramfejlesztők kezdtek dübörögni, tétova rádióadások szálltak az éterben. A halódó világ egy kicsi része ismét mozgásba lendült.

Djawad Birlaghosan helyi idő szerint este kilenc óra tizenhatkor ült vissza a megfigyelőhelyére. Az imént még lement a portára is, hogy megtudakolja a férfitól, nem jött-e be egy vagy több kolléga. Előbb telefonált a második emeletről, de a porta nem válaszolt. Hát lesétált a földszintre. A portás akkor már aludt. Djawad felrázta, de amaz furcsán dörmögött valamit, látszott, hogy nem is tudja, hol van. „Ha ennyire álmos, hát aludjon” – gondolta a csillagász. Mindenesetre bezárta a bejárati ajtót, aztán fölment a helyére. A számítógépek folyamatosan tartották a kapcsolatot a Szemmel. Itt nem szakadt meg az áramszolgáltatás, mert az obszervatórium mellett hatalmas napelempark termelte az energiát. A csillagász elhelyezkedett a székében, és elakadt a lélegzete. Először nem akart hinni a szemének. Valami történt a távollétében! A nagy képernyő egyik sarkában egy vörös figyelmeztető jel villogott, ki tudja, mióta már! Kérdésére a gép kiírta a választ a képernyő másik sarkában: „Változás történt a T és U négyzetekben. Ismeretlen objektumok csoportos jelenléte tapasztalható. Távolság… Sebesség…” – És sorolta a nagyon nagy számokat. Djawad nyugalma máris elmúlt. A haja is égnek állt, amikor összevetette az adatokat. Kiderült, hogy az Androméda-rendszer felől egy ismeretlen „objektumcsoport” halad a Föld felé. Az azonosítatlan tárgyak sebessége és pályavonala kizárta, hogy természetes eredetűek legyenek. A gép már azt is kiszámította, hogy egy valóságos flotta közeledik, legalább száz kis objektum, és ha tartják a mostani, nagyon jelentős sebességüket, akkor tizenhat nap múlva ideérnek. Még az is eszébe jutott Djawadnak, hogy: „Hiszen ezek éppen onnan igyekeznek ide, ahonnan nem is olyan régen visszatért az a három űrhajós, akiknek halálhírét nemrégen közölték!”. A férfi hosszú percekig bámulta a szöveget és a képernyőt. „Milyen szép a vörösnek az a változata, ami még most is fel-felvillan a képernyő sarkában… Lehetne éppenséggel kék is. Vagy zöld.” – Közben a férfi nagyon is érezte, hogy egyszerre több dolog zajlik a testében. Hűvös lett számára a szobában, és egyfajta bénaság vett rajta erőt. Másfelől meg mintha üresség támadt volna a fejében. Tisztán érezte, hogy a dolgok kezdenek eltűnni. Némelyiket kétségbeesetten visszatartotta volna, de nem sikerült. Lassan felállt, háttal a képernyőnek elindult az ajtó felé. Még benne volt az akarat, hogy

„Figyelmeztetnem kell őket!”. „De kiket...?” Ment tovább, és kiért a lépcsőkre. „Valamit tenni kell” – vibrált benne. „De mit? Elfelejtettem” – bukott elő valahonnan a szó, amely már úgysem jelentett semmit. A férfi ment lefelé, és most arra gondolt: lefekszik a portás mellé, mert aludni lenne jó. Nem törődni már semmivel, mert hiszen úgysem jutna eszébe, hogy miért is hagyta ott a kényelmes karosszékét.

Gabriel Wolf

Új faj (második rész)

Első fejezet: Babilon

Patrick Lambert a csomagot a buszmegállóban hagyva rohant a házukhoz, hogy a lift leérkezését meg sem várva, ugyanazzal a lendülettel az ötödik emeletre is gyalog fusson fel. Látni akarta azt. Őt. Akárki is legyen az, de odalentről szemlélve, pontosan úgy nézett ki, mint Pat, és az ő hangján is beszélt a telefonban. Amikor azonban Lambert zihálva felért az ötödikre, meglepő látvány tárult a szeme elé: nyitva találta a lakása ajtaját. Ettől teljesen megrökönyödött és földbe gyökerezett a lába. Aztán még hátrált is néhány lépést. Inkább valami olyasmire számított, hogy mivel az idegen lény – aki a szakasztott mása – azt üzente neki, hogy haza ne merjen jönni, ezért ha ennek ellenszegülve mégis megteszi, harcolnia kell majd vele. Pat úgy gondolta, hogy a lakását nemcsak hogy zárva találja majd, mint máskor, amikor elmegy otthonról, hanem ezúttal belülről el is lesz torlaszolva a bejárat, hogy egyáltalán ne tudjon bejutni. Ehhez képest az ajtó tárva-nyitva állt. A folyosóé úgyszintén. Az még ki is volt támasztva a kis, rugós támasztólábbal, hogy ne csukódjon vissza magától. Ennyire magabiztos? – kérdezte magában Pat. Egy kicsit sem tart tőlem? Simán beenged? Úgy, hogy még az ajtóba sem jön ki elém, hogy köszöntsön? Vagy akár azonnal rám támadjon? Vajon mi vár rám odabent? – töprengett egyelőre továbbra is a lépcsőházban ácsorogva, még a folyosójuk üvegajtajának küszöbét sem lépve át. Egy módon tudhatom meg – jött rá, majd lassan, óvatos mozdulattal belépett a folyosóra, mivel úgy érezte, muszáj kiderítenie, hogy mi folyik a lakásában. Tiszta hülye vagyok! – gondolt bele aztán. Hiszen még fegyverem sincs! Így menjek be? Ahhoz a túlvilági valamihez, amit vagy egy pók szőtt oda, és először Beth alakját vette fel, aztán átváltozott pontosan olyanra, mint én? Vagy lehet, hogy valami még ennél is bonyolultabb lénnyel és jelenséggel van dolgom? Elképzelhető, hogy Beth továbbra is odabent van, és ez a másik, ami a pontos hasonmásom, csak akkor érkezett ide, miután elhagytam a lakást? Nem jó ötlet! – hozta meg Pat a hirtelen döntést. – Így nem mehetek be oda! Fegyvertelenül nem. Nincs az az Isten. Azaz lehet, hogy van, de én nem

benne hiszek. Sarkon fordult, és ugyanolyan lassú léptekkel, ahogy bejött, óvatosan kisétált a folyosóról. Majd amikor a lépcsőkhöz ért, hirtelen ötlettől vezérelve, gyalog iramodott meg lefelé. Eszébe jutott ugyanis valami: Balta! – Az ehhez hasonló tárasházakban minden emeleten kellett – volna –, hogy tartsanak poroltó készüléket és tűzoltófejszét. Poroltó volt az ő szintjükön is, de baltát Patrick sosem látott, sem vitrinben, a falon, sem máshol. Talán ha a miénken nincs is, egy másik emeleten attól még lehet – gondolta magában. Felmerült benne a kérdés, hogy amióta itt éltek Beth-szel, járt-e ő már – vagy ketten a nejével – bármelyik másik emeleten ebben a házban. Persze – felelte meg saját kérdését. Akkor, amikor a lépcsőn mentünk le, mert nem volt türelmünk megvárni a liftet. De vajon be is mentünk az üvegajtókon, azokra a hosszú folyosókra, ahol a lakások vannak? – Rájött, hogy erre a kérdésre egyértelműen „nem” a válasz. Csak a lépcsőházban sétáltak le időnként, de a folyósokra ennyi év alatt sosem léptek be. Így Patrick-nek fogalma sem volt arról, hogy melyik folyosót találja majd ugyanúgy zárva, mint a sajátjukat, és ha valamelyik esetleg mégis nyitva lenne, akkor talál-e rajtuk valamit, amit fegyverként használva, szembeszállhatna az ötödik emeleti – bár nehezen tudta ezt kimondani, de – önmagával, akiről fogalma sem volt, hogy kicsoda vagy micsoda, és milyen módon került a lakásába. Igazából Patrick még azt sem értette, hogyan lehettek nyitva az ajtók, hiszen ő mindig bezárta őket, amikor elment otthonról. A lakásét és a folyosóét egyaránt. De vajon akkor is megtettem ezt, amikor lementem a buszmegállóba? – bizonytalanodott el. Nem volt benne teljesen biztos. Közben leért gyalog a harmadik emeletre. A negyediken mindkét üvegajtót, jobb és bal oldalon zárva találta. Ott nem találtam volna tűzoltófejszét. Hacsak be nem töröm először valamelyik ajtón az üveget, hogy aztán újabb csörömpöléssel bezúzzam a fejsze vitrinjének ablakát is. Ja, annak biztos, hogy nagyon örülnének a szomszédok, és kicsit sem tódulnának ki a folyosóra, hogy felelősségre vonjanak! – Ezért rohant le Patrick a harmadikra, hogy hátha ott talál nyitott folyosóajtót, mert ha már egy üveget mindenképp be kell törnie a fejsze miatt, akkor legalább a folyosóajtót örült volna, ha nem kell ehhez óriási zajjal megrongálnia. Szerencséjére a harmadik emeleten a jobb oldali, hosszabb részre nyíló ajtó tárva-nyitva volt. Fő a biztonság – gondolta magában Pat. Barmok! Így valami szemét alak bármit ellophatna innen. Mint ahogy el is fogok: a tűzoltófejszéteket! A férfi halkan végiglépdelt a sötét közlekedő linóleumán. Habár nappal volt, de

az ilyen soklakásos házakban mindig spóroltak az árammal, és a hosszú folyosókon hiába uralkodott még nappal is félhomály, sosem kapcsolt villanyt fotocellás mozgásérzékelő, sem állandósult jelleggel nem világított semmi, ami segített volna a tájékozódásban. Majdnem olyan sötétség honolt a hosszú, kihalt – meglepően csendes... ijesztően csendes – részen, hogy látni alig lehetett. Ennek ellenére Patrick észrevette az általa keresett vitrint. Ott volt – végül is hol máshol lett volna – a folyosó legvégén. Mert „logikus” módon a veszély esetén használatos dolgokat a lehető legmesszebb kell ugye elhelyezni – gondolta magában mérgelődve –, hogy még véletlenül se érje el az, akinek szüksége lenne rá. Odaóvakodott a falra szerelt – nagy csalódottságára –, lelakatolt fémdobozhoz, aminek szerencsére legalább az ajtaja üvegből volt, azaz veszély esetén be lehetett törni. Patrick azon gondolkozott, hogy: Miért van lakat az ilyen szekrényeken? Azért, hogy „Ha nagyon nagy a baj, akkor törd be az üveget, vedd ki a baltát, és vágj szét mindent, ami az utadba kerül?”. „Ha nem annyira eget rengetően vészes a helyzet, akkor viszont ne törj-zúzz állat módjára, hanem kulturált módon nyisd ki szépen, lassan, öreges tempóban a záron fityegő lakatot, és csak utána vágj szét mindent a baltával?” Mi a különbség? Minek egyáltalán lakat rá, ha egyszer amúgy is simán be lehet törni? Aztán rájött, hogy nem érdekli a válasz, mert amit keresett, az valóban ott figyelt az üveg mögött teljes valójában: Egy jókora – ahogy ő magában fogalmazott: „baszott nagy” – tűzoltófejsze, amivel megítélése szerint komoly pusztítást fog végezni a vigyorgó, pók szőtte lények között! Akárhányan is várnak rá odafent a kitárt ajtajú lakásban. Mivel a folyosón félhomály uralkodott, így óvatosan körbetapogatta a vitrint, hogy hátha talál mellette valami kiskalapácsszerű izét, amivel be lehet ütni a fejsze tárolódobozának ablakát, de nem... nem volt semmi ilyesmi körülötte. De akkor mivel kell bezúzni? – merült fel benne a jogos kérdés. Eleve ez nem paradoxon? Azért betörni egy éles, szilánkokra robbanó ablakot, hogy kivegyél mögüle valamit, amivel üveget lehet betörni? Ugyanis ha lenne bármim, amivel be tudom zúzni a tartódoboz ablakát, akkor mi a faszért lenne szükségem magára a fejszére? Vagy lehet, hogy pontosan ezért van lelakatolva? Mert betörni valójában senki sem meri, kinyitni meg amúgy sem szokták, mert arra már

ősidők óta nem emlékszik senki, hogy kinél van a kulcsa? Tényleg, van ennek a háznak egyáltalán gondnoka vagy házmestere? – jutott Pat eszébe. Nem emlékezett rá, hogy lenne. Vagy legalábbis ők Beth-szel nem ismerték az illetőt. Ezáltal nem volt kitől elkérnie a kulcsot. Jelen körülmények között nem is merészelt volna becsengetni valakihez, ami azt illeti. Ki tudja, hogy manapság a gondnok milyen állapotban lehet, él-e még egyáltalán, nem lenne az ő lakása is tele tekergőző, nem e világi csúszómászókkal, vagy nem egy pók szőtte hasonmás nyitna-e helyette ajtót, amikor Pat naivan bekopogna segítséget kérni. Nem – borzongott bele Lambert a gondolatba. A házmester felkeresése kizárt. Nem akarok senkivel sem találkozni a házból! Egyedül kell boldogulnom. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, drasztikus megoldáshoz folyamodik: hátrébb lépett egyet, aztán oldalirányban még egyet, és aztán jobb lábát felemelve, azt kezdte méregetni, hogy be tudná-e rúgni cipőorral a tűzoltószekrény üvegét. Abban ugyanis biztos volt, hogy törőkalapács nélkül, puszta kézzel, ököllel megütve összevagdosnák őt a szilánkok. Úgy nem sokra menne a fejszével, ha a megszerzése közben olyan sérülést szenvedne, hogy súlyos – ne adj’ Isten, artériás – vérzést produkálva a csuklójából, még csak megfogni, megszorítani sem tudná a fejszét, nemhogy használni, csapkodni – adott esetben –, szörnyeket felaprítani vele. Aztán eszébe jutott a kabátja: Mi lenne, ha magamról levéve, a karomra és kezemre csavarnám, aztán vagy az öklömmel, vagy a könyökömmel verném be az üveget? – De erről aztán meg az a kép ugrott be neki, hogy amilyen balszerencsés, az összes lehulló, kirobbanó szilánk mind az arcába repülne. Nem akart hát könyökkel nekimenni, mert ahhoz túl közel kellett volna hajolnia a jókora üvegtáblához. Így hát mellélépve, jobb lábát felemelve azt próbálgatta, hogy vajon milyen ívből, mekkora erővel kellene megrúgnia ahhoz az üveget, hogy az be is törjön. Rájött, hogy valószínűleg cipőorral kell tennie, mert először is, tornacipőjének oldala vászonból van, és az nem sokat véd az éles szilánkok ellen, az orra viszont vastag gumival borított, tehát az feltehetően alkalmas a feladatra. Másodszor pedig, az ember lábbal jóval nagyobb erőt tud kifejteni, mint kézzel. Valószínűleg egyetlen rúgással sikerül betörnöm a szép „kirakatot” – gondolta magában szórakozottan egy rövid pillanatig. Úgy érezte magát, mint egy betörő, aki éppen egy ékszerüzlet ablakát próbálja meg beverni azért, hogy pánikszerű gyorsasággal zsákba rámolja a „cuccot”, és aztán messzire szaladjon a riasztó által elég hamar odacsődített rendőrség elől. Patrick Lambert úgy döntött, nem tököl tovább: Nemes egyszerűséggel, lábát

magasra lendítve, cipőjének orrával akkorát rúgott az üvegbe, amekkorát csak tudott. Ám az meglepetésére egy óriási, kongó dörrenésen kívül semmi egyebet nem reagált erre! Mi a fasz?! – káromkodott Patrick megdöbbenésében hátratántorodva. Miféle törhetetlen üvegből van ez? Golyóálló, vagy mi? De akkor meg mire jó? Hogyan lehet beverni veszély esetén?! Most van az a bizonyos „nagy veszély”, csesszétek meg! És nekem kell az a nyüves kalapács odabentről! Vagy fejsze vagy mi! – Dühében már azt sem tudta, mit akar kivenni onnan. Kétségbeesésében – többé azzal sem törődve, mekkora zajt csap – újra és újra belerúgott az üvegbe, egyre durvábban, egyre kevésbé visszafogva magát. A végén már akkora lendülettel tette, mint annak idején, iskolás korában, amikor kapusnak osztotta be a fociedző, és messzire – lehetőleg a pálya feléig – kellett elrúgnia a labdát. Na, ez a módszer már végre hatott! Az ablak óriási csörömpöléssel tört össze, és hullott szilánkokra, aminek a nagy része Patrick farmernadrágjának szárára záporozott – örült is annak, hogy nem kézzel próbálta meg beverni az üveget – a többi éles törmelék pedig ártalmatlanul a földre esett. Azonban a zaj akkorára sikeredett, hogy a férfi megijedt attól, hogy az összes, ezen az emeleten lakó szomszéd elő fog seregleni rá. ...lehetőleg hisztériás állapotban, hogy „miért nem hagyják őket aludni”. (Ugyanis habár nappal volt, Patrick megfigyelte, hogy az olcsó házakban élő emberek tehetős része munkanélküli alkoholista, és álláskeresés helyett a hétköznapjaikat többnyire vagy félrészeg alvással töltik, vagy az utcán való céltalan lődörgéssel... újabb adag pia vásárlásával a segélyből.) Ezért mielőtt a kedves szomszédok felelősségre vonhatták volna, Pat nem késlekedett tovább: Türelmetlenül lerángatta magáról a bőrdzsekijét, sietős mozdulatokkal a karjára csavarta, és gyorsan kiütögette a keretben maradt szilánkokat, aztán benyúlt a fejszéért. Megragadta a nyelét és... Tádám! – mondta magában diadalmasan leemelve a fegyvert a kis tartófogantyúról. Azta, milyen súlya van ennek a dögnek! – konstatálta meglepődötten. Nem hitte volna, hogy ilyen nehéz lesz. Kiemelte a fejszét a vitrinből, és próbaképp suhintott vele párat a levegőbe,

mintha harcolna. Ha most valaki látta volna őt, valószínűleg azt gondolja, hogy súlyos elmebeteg – vagy esetleg visszamaradott, aki egy nyolcéves gyermek szellemi szintjén van –, ám ő nem így élte meg a szituációt. Akármennyire is tűnhetett volna röhejesnek mások számára, amit csinál, ő valóban komolyan gondolta. És közben rettegés töltötte el. Elképzelte ugyanis, hogy milyen érzés lenne azzal a nehéz, életveszélyes vacakkal belevágni egy emberi testbe, és elszörnyedt még a dolog puszta gondolatától is. Patrick hiába volt író, és talált ki szörnyűbbnél szörnyűbb horror- és thriller történeteket, a való életben akkor sem próbált – és nem is akart – megölni, vagy akár a legkisebb mértékben bántani másokat. Borzasztó érzés volt számára, miszerint arra készül, hogy kőkeményen belevágja valakibe azt az átkozott baltafejet önvédelemből, ha a másik valóban rátámad. Néhány nem túl ügyes, de viszonylag hatékony suhintást követően rájött, hogy amiatt olyan nehéz a fejsze, mert kétkezes használatra tervezték. Valószínűleg azért, mert tűz esetén ajtókat is csak egy hülye próbálna meg félkézzel betörni. Ahhoz már komoly testi erő, valamint egy kétkezes szerszám szükséges. Egyelőre jobbjában tartva frissen szerzett fegyverét, sietős léptekkel igyekezett elhagyni a „tett színhelyét”. Visszapillantva látta, hogy milyen rengeteg üvegszilánkot hagyott maga után, de mivel a folyosón még mindig nem jelent meg senki, így nem igazán érdekelte, hogy ki fogja mindazt feltakarítani. És volt egy olyan érzése, hogy ha mégis kijönnének most az iménti éktelen üvegcsörömpölés miatt, akkor is egy kétkezes fejszét szorongató, zilált külsejű, lihegő pasassal – félhomályban – nem valószínű, hogy leállna bárki is vitatkozni a koszról, amit az „őrült” hagyott maga után. Patrick el is döntötte, hogy ha menet közben bárki is kilépne a lakásából, hogy felelősségre vonja a tette miatt, és meg merné kérdezni, hogy ki fogja azt a rengeteg törmeléket feltakarítani, ő bizony azt feleli majd rá, hogy: „Te fogod, baszd meg!”. Ám végül senki sem tartotta fel, nem állták útját, sőt még csak kérdést sem tettek fel neki, mert a folyosó továbbra is olyan kihalt maradt, és csendes, mint amikor a zajkeltés előtt betette ide a lábát. Így hát szépen, csendben – bár az előbbi dobhártyaszaggató zaj után valahol ez komikusan feleslegesnek tűnt –, lábujjhegyen kilopakodott a folyosóról, és fejszével a kezében, gyalog megindult vissza az ötödikre. Felmerült benne, hogy a lépcsőfordulónál megnyomja-e a lift

hívógombját, de végül úgy döntött: Talán nem jó ötlet. Kétkezes fejszével nem. – Az emberek általában nem díjazzák, ha a szomszédjuk ilyen állapotban száll be melléjük: kócos hajjal, izzadt arccal, stressztől kimeredt szemekkel és homlokán kidagadt erekkel, üvegszilánkok által összeszabdalt bőrdzsekiben, a kezében pedig egy kétkezes tűzoltófejsze, amit ki tudja, mire akar használni, hiszen a házban sem füstszagot nem érezni, sem hangos segélykiáltások nem hallatszanak abból eredően, hogy valaki beszorult volna valahová. Patrick számára jobb ötletnek tűnt hát gyalog menni fel a lépcsőn. Ott, ha legrosszabb esetben összefut valakivel, maximum köszön neki, és elhalad mellette – már ha az illető a fejsze láttán nem fordul meg, és nem kezd el ordítva hanyatt-homlok menekülni előle. Végül aztán sikeresen, kínos találkozások nélkül, felérve az ötödikre, ugyanaz a szorongást kiváltó látvány fogadta őt, mint korábban: a folyosóajtó kitámasztva, lakásáé pedig tárva-nyitva. Mi lesz, ha közelebb megyek? – kérdezte magában. Kilép a hasonmásom a lakásomból, és nekem ugrik? Vajon mennyire lehet erős? Pont annyira, amennyire én? Vagy természetfeletti mivoltának köszönhetően sokkal erősebb lesz, és lehet, hogy még a fejsze sem fog rajta? Egyáltalán valóban nekem támad majd, vagy csak megáll előttem, és kulturált beszélgetésbe kezd? Leáll majd érvelni azzal kapcsolatban, hogy neki miért van több létjogosultsága, ezáltal pedig több keresnivalója ezen a helyen, ebben a házban, mint ami nekem valaha is volt? Mi van, ha még a végén meg is győz? Akkor jön majd ismét a fejsze a képbe? Az lesz az én érvem, miszerint én akkor sem vagyok hajlandó távozni innen? Miközben Patrick ezen töprengett, belépett a kitárt ajtajú folyosójukra. Egyelőre teljes csend és nyugalom fogadta. Semmilyen irányból, egyik lakásból sem hallott hangokat. Még a sajátjából sem. Pedig nyilván nem véletlenül hagyták tárva az ajtót. Őt várták „haza”. Bár hogy ki, arról Patrick-nek halvány gőze sem volt. A férfi először ügyetlen mozdulattal a háta mögé „rejtette” a kétkezes baltát, mint amikor egy férj meglepetés gyanánt virágcsokrot hoz haza a feleségének a majdnem elfelejtett házassági évfordulójukra. Csak ezt a „csokrot” a maga egyméteres nyelével és életveszélyesen éles, feltűnően vöröslő acélfejével nem volt olyan könnyű maga mögé rejteni, így hát inkább csak annyira tartotta hátra,

hogy aki odabent van a lakásban, az, ha lehet, akkor ne a kezében lévő fegyvert lássa meg elsőnek. Azt majd elég, ha akkor meglátja, amikor fejbe csapom vele – gondolta magában Patrick gonosz vigyorra húzva a száját. Háta mögött a fejszével lassan a nyitott ajtóhoz lépett, és először csak egy pillanatra odahajolva, belesett a lakásba, aztán gyorsan visszahúzta a fejét. Semmi! – konstatálta meglepetten. Odabent semmit sem látott. Azaz emberméretű, mozgó – vagy ott ácsorgó, rá váró – élőlényt nem. De vajon biztos, hogy nem? – gondolt rá vissza. Mintha bepillantáskor egy halvány árny suhant volna át a konyhából a nappali irányába, a kanapé felé. Patrick nem volt biztos benne, hogy jól látta-e. Talán csak a szeme káprázott az idegességtől. Úgy döntött, nem vacakol tovább, úgyhogy határozottan, nyíltan odalépett a küszöbre, és szembenézett azzal, ami odabent várt rá: A nagy semmivel. A lakás a küszöbről szemlélve kihaltnak – a bútorokat leszámítva –, teljesen üresnek tűnt. Már amennyire abból a szögből átlátta a helyzetet. De mivel ez egy kis lakás volt, emiatt valóban egy röpke pillantással végigpásztázva, fel lehetett mérni, hogy tartózkodik-e bárki is odabent. Pat szerint nem. Így hát – némileg felbátorodva – belépett. – Beth? – kérdezte elcsukló, bizonytalan hangon. Valójában még azt sem tudta, kinek a nevét kellene szólongatnia. Lehet, hogy inkább a sajátját? Végül is önmagát látta a buszmegállóból az itteni ablakból vigyorgó képpel lefelé bámulni. De Patrick valamiért irtózott attól a gondolattól, hogy a saját nevét ismételgetve körbejárja a lakást fejszével a kezében. A helyzet már így is éppen elég ijesztő és őrjítő volt, nem akarta sem jobban megijeszteni, sem még tébolyultabbnak érezni magát, mint – feltehetőleg – ami. Először nem kis bátorsággal – mivel el sem tudta képzelni, mi vár rá odabent – becsukta maga mögött az ajtót, és saját kulcsát használva bezárta. Másét nem találta a zárban, ebből kifolyólag fogalma sem volt, ki nyithatta ki a távollétében, ha csak ő maga nyitva nem hagyta távozásakor.

Azért zárta magára a lakást, mert úgy gondolta, hogy akármi is folyik itt,

akárkivel is fog itt találkozni, az ő dolga, az ő „küldetése” megszabadítani a világot ettől a nála élő fenevadtól. Baltával vagy anélkül, szavakkal érvelve, hangosan ordítva vagy csendben harcolva, egyetlen szó nélkül, de gyilkos csapásokat fogok mérni az ellenfelemre, és kiűzöm az otthonomból! Az előszobába lépés után a konyhába pillantott be elsőnek. (Ez volt legközelebb a bejárathoz.) Ide félt a leginkább benézni, mert odalent állva, ennek a helyiségnek az ablakában szembesült az eleven rettenettel: saját, húsvér, gonoszul vigyorgó hasonmásával. Ám ezúttal a konyhát üresen találta. Hála a Jóistennek! – gondolta magában felsóhajtva. Bár miért? A nappaliban jobb lesz vele baltával megküzdeni? – Rájött, hogy nem, úgyhogy ez a hirtelen jött megkönnyebbülés egyből szerte is foszlott. – Beth? – szólalt meg ismét reszketeg hangon, bizonytalanul. Valamiért még mindig reménykedett abban, hogy a lányt itt találja, akár emberszínű, teljesen kifejlődött, fekete, pókhálószerű bevonattól mentes állapotban, akár a régi begubózott, borzalmas külsejével, végül is mindegy hogyan, csak Beth legyen az, és ne az a férfi, akiről Pat nem tudta, hogy kicsoda, ki teremtette, és mi keresnivalója van az ő otthonában. Mivel a konyha egyértelműen üres volt, a WC-ről pedig kis helyiség lévén fél szemmel odapillantva is megállapította, hogy úgyszintén nem „foglalt”, így csak a nappali és az abból nyíló hálószoba maradt. Ám az iménti, hangos szólongatására egyik szoba felől sem érkezett válasz. Pat még beljebb lépett az előszobában, és egyszer csak azon kapta magát – sem odalent a megállóban, sem a harmadik emeleti, fejszés kaland közben nem hitte, hogy egyszer valóban elérkezik ez a pillanat –, hogy ismét ott áll a lakásában, a nappali küszöbén, és a kanapéra mered: ami üres. Sehol senki – állapította meg. De hát hová lett? Vagy hová tűntek mindketten? – Aztán eszébe jutott, hogy a Beth-dolog is mindig azonnal eltűnt, amikor ránézett. Lehet, hogy a „férfi énje” vagy a másik hozzá hasonló lény – már ha ketten voltak – is ugyanúgy eltűnik, ha ránéznek, mint a nőnemű fajtársa? Igen, erről lehet szó – állapította meg Lambert. Majdnem teljesen biztos volt ebben. Ahogy beléptem az ajtón, szertefoszlott vagy szertefoszlottak, akárhányan is voltak idebent.

Letámasztotta hát a jókora és meglehetősen nehéznek bizonyuló, kétkezes baltát az ajtófélfához, és belépett a nappaliba. Az valóban üres volt. Onnan pedig, annak nyitott ajtaján áttekintve a hálószobába, megállapította, hogy ott sincs senki. Akkor viszont miért mondta az a férfi, hogy nem jöhetek vissza ide? – találgatta magában Patrick. Egy teremtett lélek sincs itt. Nem állták utamat, nem támadtak rám. Senki sem gátolt abban, hogy hazajöjjek, abban pláne nem, hogy bejöjjek a lakásba. Miért üzente akkor, hogy ez már az ő birodalma? Bár valóban ezt mondta volna? – bizonytalanodott el a férfi. Végül is addigra kiejtettem a telefont a kezemből, és darabokra tört a járdán. Nem hallottam, hogy mit mond, csak az ablakból láttam, hogy mosolyogva tátog valamit. Vagy talán még azt sem. Lehet, hogy csak vigyorgott szótlanul, és a tekintetéből olvastam ki, hogy szerintem meg fogja akadályozni a visszatérésemet. Még az is előfordulhat, hogy tévedtem. Talán az a fickó csak egy ártalmatlan kis lidércféleség volt, egyfajta kopogószellem vagy mi a fene, ami habár a frászt hozza az emberekre, de fizikailag nem képes befolyással lenni a valódi világra: ezáltal pedig ártani sem az abban élő, létező személyeknek. Patrick, mivel az ajtót már amúgy is bezárta, és a lakás valóban teljesen üresnek tűnt, eltolta a kanapé elől a gurulós asztalt, és fáradtan lerogyott mögötte az ülőgarnitúrára. Ahogy töprengő arccal még mindig a lakásának berendezését szemlélte, hogy történt-e valami változás azóta, hogy kitette innen a lábát, észrevette az egyetlen dolgot, ami valóban eltért a megszokottól: Amikor lement az utcára csomagot feladni, ő elzárta előtte a számítógépét, most viszont bekapcsolt állapotban volt. A monitor világított, és abban a megnyitott Word dokumentumban – egy regényben, amin a napokban dolgozott –, egy üzenetet pillantott meg, ami távozásakor még biztos, hogy nem volt ott! Mi a fene ez? – hajolt Patrick közelebb a képernyőhöz. Az ismeretlen üzenő új, üres oldalt kezdett a megnyitott dokumentumban, és valami szabályos elrendezésű, azonos hosszúságú mondatokból álló szöveget gépelt rá. Az igazat megvallva úgy nézett ki, mint egy vers.

Igen – állapította meg Patrick. Valóban az. Még címe is van. Ez állt Patrick Lambert bekapcsolt állapotban talált számítógépes monitorán:

Babilon

a kedvesem, akit egy pók szőtt oda mellém fekete karjaiban gyermeket tart a mellén a halál szülte őt: a magány a lelkemben nem léteznek ők, csak a hiány a szívemben

messze jár onnan a szeretet, ahol én lábamat megvetém régóta folytatom e menetet, mely úton lelkemet menteném az út mindig körbe vezet, eltévedek a pokol peremén keresem a kezedet, vágyom egy szóra a halál mezsgyéjén lelek helyette sebeket, levágott fejeket alvilág mezején lávával telt ereket, melyek tűzzel töltik a pokol szívét

a kedvesem, akit egy pók szőtt oda mellém fekete karjaiban gyermeket tart a mellén sírgödrömből kitekintve fekete fátyol lebben nem élünk mi már, csak a hiány a szívünkben

holtak vagyunk mindannyian, mert magány él a lelkemben szög vagyok, mely átüti a bokát és ott tart a kereszten

tövis vagyok, mely vért fakaszt és szúr a koszorúban hamis vagyok, bűnös, akit a szajha szült Babilonban kiszáradt, kopár pusztasággá válik a világ a nyomomban keselyűk lakják a lelkem, vijjognak a pokoli romokban: egy ember egykori boldogságán vigadnak a nyomorban, ami lett belőle mára: csupán fájdalom a torokban

Második fejezet: Fájdalom a torokban

Ahogy Patrick értetlenül és lesokkolva végigolvasta a fura, gyászos hangulatú, ijesztő költeményt, meglepő módon azonnal érezni kezdte azt, amit a vers szerzője az utolsó bekezdésben lényegében megfogalmazott: tövis vagyok, hamis, bűnös... ami lett belőlem mára: csupán fájdalom a torokban. Pat erős, szúró kínt kezdett tapasztalni valahol a torkának és a nyelőcsövének tájékán. Először azt hitte, szívrohama lesz, de aztán a kezdeti sokkból pár pillanattal később magához térve rájött, hogy a szív az emberi testben lejjebb helyezkedik el. Még ha ki is sugározna a szívroham okozta, sajgó gyötrelem, akkor is inkább a bal karja zsibbadna tőle, és nem a torka vagy a nyelőcsöve szorítana miatta ennyire. De akkor meg mi ez az érzés? – kérdezte magában kétségbeesetten, a tekintetével automatikusan a pánikbetegségére felírt gyógyszer után kutatva, ám sehol sem látta a szobában. A magány – jött valahonnan váratlanul egy gondolat a tudata egy hátsó szegletéből. Ilyen torokfájdító, nyelőcső összeszorító érzés valóban egyedül lenni. Amikor az első (Vagy eredeti? Ki tudja már, hogy melyik...) Beth elhagyott, akkor is ilyesmit tapasztaltam egy darabig. Egészen addig, amíg az a másik, gubószerű izé meg nem jelent itt mellettem a kanapén, és úgy nem kezdtem gondolni a saját helyzetemre, mintha ismét társaságom lenne. Addig időnként ehhez a mostanihoz egy eléggé hasonló inger jelentkezett, csak akkor még nem volt ennyire intenzív, és pláne nem fájdalmas. „Ami lett belőlem mára: csupán fájdalom a torokban” – idézett Patrick a szerinte neki, pontosabban róla szóló versből. Ilyen tehát megtapasztalni a teljes, végleges, abszolút magányt. – Most már nem érzékelte a mellette kifejlődő lény jelenlétét, még annyira sem, hogy ha nem figyel rá, akkor ismét elő fog tűnni azért, hogy a telefonjával játsszon. Ha biztos jelen esetben nem is lehetett benne, a lelke mélyén mégis tudta: Az a Beth már nem fog többé visszatérni hozzá. Pontosabban az sem fog, mint ahogy az első – feleségeként számontartott „verzió” – sem tette. Vagy azért, mert a kis, ártalmatlannak tűnő, gubólény átváltozott azzá a hímnemű

hasonmássá, akit Patrick az utcáról látott, vagy azért, mert az a férfi elhurcolta innen a lányt: Lambert újdonsült, pók szőtte, túlvilági szerelmét. És mivel Patnek fogalma sem volt, hogy mire képesek az ilyen lények, így nem tudta, hogy hová ment vagy hová vihette őt az a hasonmás: Egy másik házba? Másik bolygóra? Esetleg egy eltérő idősíkba vagy párhuzamos dimenzióba? Ki tudja. Egyvalami tűnik biztosnak: innen eltűnt. – Ezt Pat egyértelműen, zsigerből sejtette. Egyedül volt. És a fura, mellkasba kisugárzó gyötrelmet leszámítva, semmit sem érzett, csak ürességet, elhagyatottságot és magányt. Egyfajta halált... a szerelemét, a szeretetét, a párkapcsolatét, a házasságét, az összetartozásét és a reményét: mindennek a végét, ami eddigi életében valaha fontos volt számára. Ezért maradhatott csupán fájdalom a helyén, mert mindent elvesztett. A versben tehát csak az igazat írták le. De vajon ki? Egy pillanatra megfordult Patrick fejében, hogy ő maga volt az! Mielőtt lement feladni a csomagot... Már ennyire őrült lennék? Ennyire ne emlékeznék a saját tetteimre? Arra, hogy mikor mit teszek, mondok és mit írok le? Ezt a verset valójában én magam írtam volna? Végül is egyes szám első személyben van fogalmazva, és úgy kezdődik, hogy „A kedvesem, akit egy pók szőtt oda mellém...”. Ki más írta volna ezt, ha nem én? A saját életemről szól, nem a máséról! Vagy legalábbis egy olyan korszakról, amit én félőrült állapotomban valóságnak hihettem. Valóságnak – ismételte el magában. Ki tudja már, hogy mit jelent ez a szó! Azonban ekkor, mielőtt teljesen magába roskadt volna félelmében, bűntudatában és az őrület esetleges tünetein való töprengésben, észrevett valami különöset. Amikor leült a kanapéra, a monitoron látható versen kívül semmi eltérést nem tapasztalt a nappaliban, sőt az egész lakásban sem. Most azonban jobban körülnézve, egyetlen dologra azonban mégis felfigyelt: Eltűnt az esernyő a bejárati ajtó mellől! Ott szokta tartani a hosszú, össze nem csukható, sétabotnak is használható, masszív eszközt az ajtófélfának támasztva. Patrick ugyanis nem szerette azokat a kis kompakt, összetolható fajtákat, amik az első kisebb szellőben kifordulnak, és miközben a kifeszített, vízálló ponyvát tartó vázuk darabokra törik, a gazdájuk úgy megázik az esőben, mintha lezuhanyozott volna. Pat mindig olyan ernyőket vett, amelyeknek hosszú, egydarabból álló száruk van, azaz sétabotjellegűek. Azok hosszú évekig bírták a strapát. Csakúgy, mint az ő jó öreg, fekete ernyője, aminek most hűlt helyét találta az ajtó mellett.

Az meg hová lett? – kérdezte magában. És ekkor jött rá, hogy nem őrült meg. Nem, bizony! Nem én írtam ezt az őrült verset ide a képernyőre! Ugyanis ha én tettem volna, akkor minden mást is csak képzeltem volna. És nem tűnt volna el az ernyőm! Valaki tehát járt itt, aki magával vitte. De vajon mire kellhet neki? Hiszen odakint nem is esik! Patrick tekintete a hiányzó esernyő helyéről, azaz a bejárati ajtó keretéről a nappali ajtófélfájára tévedt. Ott pedig a nyelével felfelé azóta is odatámasztott fejszét kezdte töprengve nézegetni. Mi lenne, ha felvenném, és ezzel mennék a tolvaj után „visszakérni” azt, ami az enyém? Á, nem! – tett le erről a gondolatról. Azt sem tudta, hol keresse, ki vitte el egyáltalán, és hogy hová. Amikor a tekintete visszatévedt volna a monitoron látható – most már biztosra vette, hogy nem általa írt – versre, észrevett még valamit, ami nem volt a helyén: A telefonom! – Patrick távozásakor itt hagyta az „új Beth”-nek a saját, új típusú mobilját, hogy játszhasson vele, titkon abban reménykedve, hogy odalentről, az utcáról talán még beszélni is tud vele. De most az a készülékem sincs sehol! Azt is elvitték! Mégpedig ugyanaz, aki ezt a verset ideírta, és aki az esernyőmet – érthetetlen okokból, hiszen odakint csontszáraz az idő – meglovasította. Miért vitted el a telefont, Beth? – kérdezte magában. Ez tényleg ennyire hülye, hogy még megszökve... akár férfialakban az utcán kóborolva, továbbra is azzal a hülye játékkal játsszon? Ráadásul száraz időben esernyőt tartva a feje fölé? Vagy lehet, hogy a napfény ellen kell neki? – tűnődött el Patrick egy pillanatra. Végül is fekete, pókhálószerű szálak borítják. Elképzelhető, hogy a napfény hatására füstölni, égni kezd, akár a vámpírok a filmekben, vagy talán a természetes fényben egyszerűen ugyanúgy eltűnik, mint amikor ránéztem, és egy szempillantás alatt köddé vált? Aztán Pat rájött, mit fog tenni: Felhívom, és megkérdezem tőle! Most már nem amúgy is teljesen mindegy? Hiszen elment! Gondolom, őt sem látom többé soha! Akkor meg mit árthat egy hívás? Lecsesz majd miatta? Úgy, mint a nejem? Na és? Túl fogom élni. Akkor is tudni akarom, mi folyik itt! – Pat már tapogatta is a zsebét, hogy előhúzza belőle a telefonját, aztán ott nem találva, az asztal felé nyúlt, hogy elvegye a helyéről, amikor eszébe jutott, hogy nem maradt egyetlen telefonja sem. Az újat ugyanis Beth ellopta, és magával vitte, a régit pedig ő maga ejtette le és törte össze az utcán, amikor Beth helyett a férfi vette fel a telefont.

Lambert felpattant a kanapéról, odaugrott a szekrényhez, amiben a régi kütyüit, készpénzét és ékszereit tartotta, majd lázasan kotorni kezdett benne, hogy hátha rábukkan még egy használható mobiltelefonra, legyen az akármilyen régi típus is, csak hívást lehessen róla indítani. Meglepetésére talált is egy harmadikat. Erre a darabra már nem is emlékezett. Azt hitte, réges-rég kidobta. Egy batár nagy, féltéglaméretű készülék volt, de legalább telefon, úgyhogy talán alkalmas is arra, hogy hívást indítson róla. Patrick gyorsan kikapta a fiókból, és erősen benyomta, majd nyomva tartotta rajta a bekapcsológombot, hogy életre keltse. Ám nem történt semmi. A készülék le volt merülve, de az is lehet, hogy a többéves állásban tönkrement az akkumulátora. Ne már! – szitkozódott magában Pat. Alapos ember lévén általában minden műszaki cikket megőrzött, és minden ilyen eszköz tartozékát és garancialevelét vagy az eredeti dobozában tartotta, vagy a fiókban közvetlenül a készülék mellett. Ezért hál’ Istennek, megtalálta a régi telefon közelében az eredeti hálózati adapterét is, amivel elvileg fel lehetne tölteni az akkuját, ammennyiben még működik. Pat gyorsan kikapta a töltőt is a fiókból, bedugta a legközelebbi aljzatba, rákötötte a telefonra, és várt. Sajnos semmi sem történt. Ekkor ismét megnyomta a bekapcsológombot. A mobil lassan mintha éledezni kezdett volna: Megjelent rajta valami: „0%” – Ez állt a még kikapcsolt állapotban lévő készülék kijelzőjén. Hát, az nem sok – panaszkodott magában a férfi. Letette a telefont a konnektor melletti kisszékre, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Gondolta, vár egy kicsit, amíg feltöltődik annyira, hogy be lehessen kapcsolni. Odament a baltához, és újra szemügyre vette. Veszélyes egy darab – töprengett magában. Egy pillanatra elszörnyedt a gondolattól, hogy mi lett volna, ha valóban használnia is kell valaki ellen. Aztán körbejárta a lakást, és átnézett mindent, hogy nem hiányzik-e még valamije, nem vittek-e el mást a telefonon és az esernyőn kívül. De nem. Innen is tudta, hogy a kitárt ajtó ellenére nem betörő járt nála! Mert abban a fiókban, ahonnan az imént a régi készüléket előhalászta, tartotta az

ékszereit is, de egyetlen nyaklánc vagy gyűrű sem hiányzott a szerény, nem túl sokat érő kollekciójából. Viszont egy betörő biztosan úgy kezdte volna, hogy azokat zsebre vágja. Más úgyszintén nem hiányzott Pat otthonából. Csak a telefon és az esernyő, a telefon és az esernyő... – mondogatta magában kényszeresen. Ez a „második Beth” most még kevesebb dolgot vitt magával kiköltözésekor, mint az első – gondolta keserűen, de félig mosolyogva is. Vajon a harmadik már üres kézzel fog távozni? Ekkor Patrick-nek valami recsegő, rossz minőségű hangszóróból felcsendülő dallam ütötte meg a fülét: Bekapcsolt az a régi vacak! – eszmélt rá. Odasietett a készülékhez, és felkapta. Most már valóban működőképes, bekapcsolt állapotban volt, öt százalékos töltöttséget mutatva! Az akkuszázalék ikonja mellett Patrick meglátta, hogy a térerőikon is háromból kettes szinten áll, tehát a mobil érzékelt térerőt, és ez egyben azt is jelentette, hogy van SIM-kártya benne, és talán még lehet is vele telefonálni. Ha csupán csökkent hatékonysággal is, de egy hívást remélhetőleg elbír – gondolta magában. Beírta hát fejből az – ellopott – új készülékében lévő SIM-kártya telefonszámát, és megnyomta a nagyméretű, fekete gumigombot, ami a készüléken a hívásért volt felelős. Csoda, hogy még működik ez a régi szar – gondolta magában. Bár ezeket még hosszú távra készítették, és nem azért, hogy félévenként vedd meg a legújabb típust, ami semmivel sem tud többet, csak annyival, hogy egy megapixellel nagyobb felbontású a kamerája, amiből már az előző is meghaladta azt a felbontást, amiben bármilyen földi nyomtató képes lenne fényképet teljes méretben kinyomtatni. Patrick a telefont a füléhez tartva, meglepődve tapasztalta, hogy a vonal másik végén a hívott szám kicseng. És nem nagy meglepetésére nem hallotta a felhívott készüléket bárhol is megszólalni a lakásban, tehát valóban elvitték, nemcsak a kanapé alá esett, vagy ilyesmi. Néhány másodperces várakozás után valaki felvehette, mert egy apró kattanás után a csengés abbamaradt. Ám nem szólt bele senki. Habár odalent, a buszmegállóban Pat korábban nem mert belekezdeni a beszélgetésbe, most már másképp állt a dolgokhoz:

– Hé! – szólt bele szinte azonnal. – Hallasz? Ott vagy? Kivel beszélek? Kinél van ez a készülék? Ki vitte el? – Nálam van – szólt bele meglepő módon egy nagyon távolinak tűnő, sercegő, rosszul hallható, halk, emberi hang. Pat először még azt sem tudta megállapítani, hogy az illető nő-e, vagy férfi. – Tessék? – kérdezett vissza Pat. – Rosszul hallak. Beszélj kicsit hangosabban! – Nálam van – ismételte a másik ugyanazzal a hangsúllyal és hangerővel, mintha meg sem hallotta volna, amit Patrick kért tőle, vagy csak nem érdekelte. Pat viszont ezúttal mintha jobban ki tudta volna venni, hogy ki van a vonal túlsó végén. Szerinte úgy hangzott, mint... – Beth? – kérdezett rá Patrick. – Igen? – kérdezett vissza a nő akarva-akaratlanul, de elárulva magát ezzel. – Miért mentél el? – kérdezte meg Patrick azt, ami elsőre eszébe jutott. Igazából azt sem tudta, kivel beszél, azt sem, hogy miért, de ezt az egy dolgot biztos, hogy tudni szerette volna. – Muszáj erről beszélni? – kérdezett vissza a nő ahelyett, hogy felelt volna. Patrick erre az ismerős válaszra elbizonytalanodott egy pillanatra. Ijesztően zavarónak találta, hogy a hívott fél ugyanazokat a szavakat használta, mint a neje a kiköltözése előtt. – Melyik vagy? – kérdezett rá Patrick egy az egyben, a lényegre térve. – Mármint miből melyik? – Úgy tűnt, a nő nem igazán van beszédes kedvében. Nem volt segítőkész, kommunikatív pláne nem. Pat mintha sértettséget érzékelt volna a sercegő, rossz minőségű vonaltól Beth nehezen érthető hangjában. – Úgy értem, melyik Beth vagy?! – kiabálta Patrick, remélve, hogy túl tudja harsogni a vonal zúgó-pattogó zaját, és a nő végre megérti, felfogja, hogy mit akar tőle megtudni. – Az nem számít – felelte Beth a vonal másik végén kísértetiesen ugyanazokkal

a szavakkal, amiket Pat neje mondott a kiköltözésekor. – Engem többé nem érdekel ez az egész. – Mármint mi nem érdekel? A házasságunk? Megbolondultál?! – kérdezte Patrick egy őrjítő pillanatig egy az egyben a múltban érezve magát. Mintha ugyanaz történt volna meg vele újra. – Mondom, nem akarok róla beszélni – mondta Beth kifejezéstelen hangon. – Tehát ennyi? Eldöntötted? Csak úgy elmentél, egy árva szót sem szólva róla előre? És ha jól értem, még az okát sem vagy hajlandó megosztani velem? Legalább annyit nem árulnál el, hogy miért hagytál el?! – Egyet nem értés miatt. Kibékíthetetlen ellentétek – felelte a nő távolinak tűnő hangon, közönyösen és tárgyilagosan, ugyanúgy, mint egykor a másik... vagy talán ugyanaz a személy. Patrick nem tudta volna megmondani. Abban sem volt biztos, hogy ez a mostani jelenet nem ugyanaz a pillanat-e, mint amikor a felesége először elhagyta, vagy hogy ami a kettő között történt, azt az egészet nem csak álmodta-e. De nem! – jött rá. Ugyanis ott állt a balta a nappali ajtófélfájának támasztva meglehetősen brutális, élő bizonyítékaként annak, hogy a „pók szőtte Beth” bizony létezik. Itt élt vele, aztán eltűnt. És most feltehetőleg éppen vele társalog telefonon, csak az a fura lény valamiért egy az egyben felvette a felesége személyiségét, mintha parodizálná, utánozná... vagy akár át akarná venni a helyét(?). Ki tudja... – „Kibékíthetetlen...” mi a fasz?! – kiabálta Patrick a telefonba. – Most csak hülyítesz engem, ugye? Te nem a valódi nejem vagy! Miért használsz ilyen kifejezéseket? Egyáltalán honnan hallottad ezt a szót? Ilyesmiket csak a nejem ismer! Kitől származik ez a duma? Abban a hülye játékban láttad leírva, amit egész nap mellettem ülve nyomkodtál idáig? – Ne szidd a játékomat! – kezdett elterelődni a beszélgetés valamely fura okból újra és újra ugyanabba a mederbe, ugyanazokba a szófordulatokba és végkifejletbe, mint annak idején... akár egy pokoli körforgás. Még ha nem is ugyanarról beszéltek, és Pat nem is ugyanazzal a személlyel társalgott, valamiért mégis mindig ugyanoda lyukadt ki vele, ugyanabba a hangnembe, ugyanolyan jellegű válaszokat kapva: csupa elutasítást, lekezelést, vádakat és lelketlen kimértséget.

– Ja, mert az a szar játék annyira fontos! – morogta Patrick értetlenül. Már maga sem tudta, mi folyik körülötte, hogy kivel beszél, és miről. Abban sem volt többé biztos, hogy egyáltalán telefonál. Egy pillanatra el is tartotta a fülétől a kagylót, hogy megbizonyosodjon erről, de úgy tűnt, a készülék valóban működik: Továbbra is a falitöltőre kötve, bekapcsolt állapotban világított a kijelzője, és a kiírás szerint a hívott fél tényleg vonalban volt. Patrick ismét a füléhez tartotta a telefont. Beth éppen ennél a résznél tartott: – Ne káromkodj velem, Patrick! Tudod, hogy nem szeretem. – Nem káromkodnék én, ha nem néznél hülyének, és ha te is olyan őszinte lennél velem, mint én veled – ömlött Pat szájából valamiért automatikusan (szinte akaratán kívül) ugyanaz a szöveg, mint annak idején: ugyanarra a kérdésre ugyanaz a válasz. De vajon miért? Lehet, hogy ez ugyanaz a beszélgetés? – merült fel a férfiban. Az lenne? Soha nem is lett volna másik? És csak nekem van déjá vu érzésem? Elképzelhető, hogy Beth valójában most hagyott el először tíz év házasság után, és az összes többi csak képzelgés volt valami fura, kezdődő, esetleg látens elmebajnak köszönhetően? Vagy csak álmodtam az egészet? – Én őszinte vagyok – folytatta Beth azt a bizonyos régi beszélgetést –, csak nincs kedvem vitatkozni veled. Unom. Belefáradtam, Pat. Elegem van... – Várj! – szakította félbe a férfi. – Ne is folytasd! Hadd találjam ki! Te már döntöttél. Úgysem gondolod meg magad, és a kollégáid segítenek „kicuccolni”. Ugye? Jól mondom? – kérdezte Patrick számonkérő hangon, akár egy nyomozó, úgy, hogy közben azt sem tudta, valóban ugyanazt a párbeszédet folytatják-e le újra, és abból idéz, aminek ő már eleve ismeri a fordulatait és végkifejletét, vagy igazából ez az egész csak most történik meg először, és ő valamiért érzi, hogy a nő mit fog erre válaszolni. – Miféle kollégáim? – kérdezett vissza Beth meglepő módon. Erre Patrick teljesen ledöbbent. Itt volt az első pont, amiben „ez a Beth” ellentmondott a felesége viselkedésének és az általa tett kijelentéseknek. – Nekem nincsenek kollégáim – folytatta Beth. – Csak én vagyok. És te. Csak én vagyok – ismételte kissé elfúló, furcsán elmélyülő, baljós hangon. – És te! – De a hívott fél ezt már nem Beth hangján mondta, hanem férfiként! – Tudod jól, hogy ki vagyok – folytatta a Patrick utánzat. – Ne keress, sose gyere utánam, és

ne próbálj megtalálni. Egyikünket se! – tette még hozzá az idegen, majd bontotta a vonalat. Patrick Lambert sokkos állapotban nézte a kezében tartott, régi mobiltelefont, aminek a kijelzőjén „a kapcsolat megszakadt” felirat villant fel egy pillanatra, majd a készülék visszaváltott a nyitóképernyőre, mintha az egész hívás meg sem történt volna. Pat valamiért, szinte nem is gondolkodva, de újrahívta a számot. „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható” – szólt bele egy automata géphang, majd az is bontotta a vonalat. Patrick rájött, hogy jobb is így. Soha többé nem hívhatja fel azt a számot. Lehúzta a régi készüléket a töltőről, és mivel csak nemrég dugta rá, és alig volt benne pár százaléknyi energia – talán már nem is működött az akkumulátora, hanem csak a hálózati adapterről kapott áramról tudott annyira üzemelni, hogy hívást lehessen vele indítani –, azonnal elsötétedett a kijelzője, és lekapcsolt. Jobb is így – gondolta magában Patrick ismét. Nincs miről beszélnem vele. Akárki is az. Beleőrülök ebbe az egészbe! Nem értem, mi folyik körülöttem. Kik ezek? Hányan vannak? Hány Beth van? És hány Patrick? Melyik a valódi Beth? Van egyáltalán olyan? Vagy volt valaha? És melyik a valódi Patrick? – Az utolsó kérdéstől egy pillanatra megszédült, és meg kellett fogódzkodnia a kanapé háttámlájában. Így hát inkább leült rá, és így töprengett tovább: Ha az a másik a telefonban a valódi Patrick, akkor én ki vagyok, és miért hagytak itt? Melyik a valódi Beth, és mi okból hagyott el mind a kettő? Engem mindenki eldob? Ennyire rossz ember lennék? Létezem én egyáltalán? Ekkor végső kétségbeesésében a tekintete az ajtófélfának támasztott baltára tévedt. Mi lenne, ha megütném vele magam? Nem a nyelével, hanem az éles végével. Véreznék egyáltalán? Mi van, ha csak valami fekete, pókhálószerű fonál gombolyodna ki a sebből, ami utána azonnal összeforrna? Honnan tudhatnám ezek után, hogy egyáltalán ember vagyok-e, vagy sem? Ők sem azok! Az biztos, hogy nem mindannyian! Ennyi ikertestvér és hasonmás nem létezhet. Itt valami nagyon nem stimmel. Vagy ők nem léteznek, vagy én! Felállt, és tétován megindult a balta felé. Egy mód van rá, hogy kiderítsem, élek-e, vagy sem – gondolta magában. Úgy,

hogy ha nem élek, akkor megölni sem tudom magam vele – jött rá a kissé paradox igazságra. Ugyanis abba a részébe a jelenlegi, kiborult lelki állapotában nem gondolt bele, hogy mi van akkor, ha mégis él, és életveszélyes sérült okoz magának. Valamiért az számára most kevésbé tűnt ijesztőnek vagy lehetségesnek, mint az, hogy ha megvágja magát, akkor pókháló fog belőle kigöngyölödni a földre, aztán beforr a sebe, és még csak érezni sem fogja a vágást. Úgy gondolta, hogy még ha csuklóból le is vágja az egyik kezét, akkor sem fog egyéb történni, mint az, hogy – először pókhálószerű, fekete gubóként, majd emberi bőr színűre változva – a végtagja fájdalommentesen, magától visszanő. Pat nem érzett félelmet, és nem tételezte fel, hogy bármi is árthatna neki. – Aú! – szisszent fel ekkor meglepetten. A szeme elé kapta a kezét, hogy megnézze, mi okozta a nyilalló fájdalmat, és akkor már látta, mi történt: Hazajövetelekor az üvegszilánkokkal borított, megszaggatott dzsekijét – amivel kiütögette a tűzoltófejsze vitrinjének ajtajában maradt éles darabokat – hanyagul a kanapé háttámlájára dobta, el is feledkezve arról, hogy a kabát milyen állapotban van, továbbá hogy még mindig lehet benne veszélyes törmelék, mivel ki sem rázta rendesen, mielőtt behozta volna a lakásba. Az imént pedig amikor elsétált a kanapé mellett, óvatlanul végighúzta a kezét a bútor háttámláján – vele együtt a ráfektetett dzsekin is –, és véletlenül belenyúlt egy belőle kiálló, viszonylag kisméretű üvegszilánkba. Patrick mutatóujján apró vércsepp jelent meg a szúrás nyomán. A férfi hitetlenkedve szétkente a hüvelykjével, és megszagolta az apró, vörös foltot. Sőt, meg is ízlelte a nyelve hegyével. Gyerekkora óta nem csinált ilyet, de most szükségét érezte. Bizonyosságot akart. Mert rájött arra... hogy: Mégis élőlény vagyok! Hüvelykujját rászorította a mutatóujján keletkezett szúrásra, hogy elállítsa a vérzést, és ijedten hátrálni kezdett az életveszélyes baltától. Én teljesen megőrültem! – gondolta magában. Képes lettem volna mellbe vagy fejbe vágni magam vele, hogy bebizonyítsam, nem vagyok valódi ember? Ezek az izék a telefonban telebeszélték a fejem, valahogy rámanipuláltak, hogy kételkedni kezdjek emberi mivoltomban! Ha nincs ez a vacak szilánk, lehet, hogy most halott lennék! – nézett elképedve a fenyegetően, türelmesen várakozó baltára. Még hogy nem vagyok ember! Na meg hogy ki az igazi! Hát, persze hogy én! Ki

más?! Én nem holmi szellem vagyok, aki egy várbörtönben az örökkévalóságig őrzi volt kedvesének emlékét, aki viszont a szellem képzelgései során újra és újra elhagyja őt. Nem, nem! Micsoda baromság! Ezek a lények gúnyt űznek belőlem, hülyének néznek, és megpróbálnak félrevezetni, hogy teljesen összezavarodjak. De most már biztos vagyok abban, hogy ki vagyok! Ugyanaz, mint aki mindig is voltam. Itt van rá a bizonyíték! – mutatta fel önmagának ismét a még mindig véres, bár már kevésbé szivárgó sebét. Élő ember vagyok, nem pedig holmi láthatatlan pók által, saját nyálából idetekert, idefont, undorító „szövődmény”! Fuj! – köpött egyet majdnem, de aztán visszafogta magát. Rájött, hogy amióta a Beth-dolog elment, valahogy ismét tisztábban tud gondolkodni, jobban régi önmaga lett. Bár... meglepődve és kissé ijedten tapasztalta, hogy ahogy részben meg is szokta a különös – fura, gusztustalan és ijesztő – teremtményt a lakásában és kanapéján, ugyanúgy hiányzik is számára a jelenléte. Miért érzem ezt? – kérdezte magától. Inkább örülnék, hogy elhúzott a francba! Dögöljön meg! – próbálta megerősíteni magát férfiasan határozott hozzáállással, de aztán rájött, hogy odabent, a lelke mélyén akkor sem ezt érzi. Valóban hiányzott neki a „szeretett kis gubólénye”. Olyan sokáig volt vele – talán fél évig is –, hogy már nagyon megszokta, ahogy állandóan mellette ül. Szinte szimbiózisban élt vele. És a lény sosem viselkedett vele támadóan vagy ellenségesen, sőt inkább segítőkésznek tűnt, ahogy mindig odaadta a telefonját, amikor Patrick-nek szüksége volt rá. És amikor integetett nekem az ablakban... emberi formában... Istenem, milyen szép volt! – facsarodott össze Pat szíve. Úgy állt ott tündökölve, akár egy angyal! Nagyon hiányzik. A férfi rájött, hogy a lény távozása majdnem olyan rosszul érinti, mint az igazi felesége elköltözése. Már ha az az első nő egyáltalán valódi ember volt, mert ebben – a történtek után – egy ideje őszintén kételkedett. Még mindig az enyhén vérző ujja végét szorongatva, és közben a veszélyes baltát bámulva azon kesergett, hogy ismét elhagyták. Nem tudta, hogy pontosan ki tette most ezt vele, de ismét megtörtént. Egy könnycsepp gördült végig Patrick arcán, ahogy ebbe belegondolt. Lehet, hogy tényleg nem holmi szellem vagyok, aki egy várbörtönben az

örökkévalóságig őrzi volt kedvesének emlékét, de akkor is úgy bánnak velem! – És ekkor egy újabb könnycsepp buggyant ki a férfi szomorú szeméből, és cseppent le a padlóra. Patrick ekkor, ezt látva jött rá végérvényesen: Valódi ember vagyok! Aki vérzik és sírni is tud, az nemcsak húsvér lény, de lelke is van. Nem én vagyok tehát az, akivel baj van, hanem körülöttem szinte mindennel, amit az utóbbi időben tapasztaltam. Így hát lehet, hogy nekem kell majd rendet raknom: Az utolsó józan, értelmes embernek a káoszban. Vagy talán az utolsó érzőszívű, lélekkel rendelkező őrültnek a lelketlen elvetemültek között? – gondolt bele egy pillanatra. Ekkor azonban, mielőtt jobban belemerülhetett volna a töprengésbe, éles hang ütötte meg a fülét. Sikolyt hallott. Még a bezárt ajtón keresztül is jól kivehető volt, hogy odaátról, Mrs. Murphy-ék szomszédos lakásából egy nő rémülten felkiáltott. Nem az öregasszony volt. Annál jóval fiatalabb hangnak tűnt. Patrick szerint az unokája lehetett az. Lambert tekintete ismét a baltára tévedt. De most egészen más okokból, mint az előbb. Hogyan is fogalmaztam meg az imént? – próbálta meg felidézni. „Lehet, hogy nekem kell majd rendet raknom: Az utolsó józan, értelmes embernek a káoszban. Vagy talán az utolsó érzőszívű, lélekkel rendelkező őrültnek a lelketlen elvetemültek között?”. Ekkor ismét meghallotta a sikolyt. Azaz nem ugyanazt, csak ugyanattól a személytől származott, de ez a második most még kétségbeesettebbnek és riadtabbnak tűnt, mint az első. Patrick odalépett a baltához, megragadta a nyelét, felemelte, és határozottan az ajtóhoz ment vele, majd a kulcshoz nyúlt, hogy kinyissa a zárat, és a tűzoltófejszével átmenjen a szomszédba, megkérdezni, mi folyik ott. Annak tudatában, amit odalentről, a buszmegállóból látott, miszerint ezrével tolonganak-csapkodnak náluk a csúszómászó, polip-, kígyó- és féregszerű lények, amelyek közül némelyik még repülni is képes... nem sok jóra számított,

de azért csak kinyitotta az ajtót, és bátran odalépett Mrs. Murphy-ék ajtajához, hogy fejszével a kezében becsengessen.

Harmadik fejezet: Livia

Patrick a szomszédok ajtaja előtt állva azon gondokozott, hogy miért nem hallja, hogy működik-e a csengő. Hiába nyomta meg többször, nem hallott odabent semmit. Vagy annyira a belső szobában szólt, hogy az a folyosóig nem hallatszott ki, vagy egyszerűen csak nem működött. Mivel a férfi nem tudta eldönteni, hogy melyikről lehet szó, így inkább bekopogott. – Mrs. Murphy! – szólt be Patrick a csukott ajtón keresztül az idős nőnek. Valójában az unokájának szeretett volna, mert szerinte ő sikoltott, de a fiatal lány nevét nem tudta. – Segíthetek valamiben? Úgy érezte, lehet, hogy nem kopogott elég hangosan, mert erre sem érkezett válasz odabentről. Ekkor erősebben próbálta, majd egy hirtelen, merész ötlettől vezérelve, inkább dörömbölésre váltott: ököllel. – Hé! – kiáltotta annak a személynek, aki az előbb, úgy tűnt, segítségre szorul. – Hall engem? – Segítsééég!! – érkezett meg végre a várva várt válasz. Patrick most már biztos volt abban, hogy az unoka az. Nem találkozott vele túl sokszor az elmúlt évek során, de emlékezett rá, hogy huszonéves. Talán egyetemista. Csinos, értelmes, kicsit magának való. – Valami ilyesmi derengett fel előtte, amikor rágondolt. De szerinte évek óta nem futottak össze a folyosón. – Neee!! – jött egy újabb sikoly odabentről, ugyanattól a fiatal lánytól. Patrick nem habozott tovább. Mivel senki sem jött az ajtóhoz, hogy kinyissa, döntést hozott: Mivel úgyis nyakunkon a világvége, mit számít már egy kis anyagi kár ide vagy oda? Belerúgok hát egy jókorát az ajtóba, hogy beszakadjon! Meg is tette. Lendületből akkorát rúgott rajta, hogy azt hitte, az keretestül fog bezuhanni az előszobába. Ám meglepetésére az ajtó kitartott. Mi a szarból van

ez? Acélból? – kérdezte lehajolva, fájós bokáját masszírozva. Ugyanis a masszív nyílászáró annyira keményen ellenállt, hogy ha Patrick az előbb egy kicsit is erősebben rúg bele, lehet, hogy bokáját törte volna. Aztán a férfinak eszébe jutott, hogy a szomszédék néhány éve ajtót cseréltettek. Ha nem is tömör acélra, de egy erősebb típusra. Nem emlékezett arra, hogy milyen anyagból lehet, de csak remélni tudta, hogy fából van ez is, akárcsak a régi... Ugyanis a fémajtót még baltával sem lehetne kinyitni – gondolta magában szórakozottan. Hmm. Baltával? – pillantott a kezében tartott, életveszélyes fegyverre. Eredetileg nem azért hozta magával, hogy horrorfilmszerűen ajtókat törjön be vele, aztán a keletkezett résen át bedugja a fejét, hogy beköszönjön a halálra vált szomszédoknak... hanem azért, hogy horrorfilmszerűen polipkarú, féregszerű lényeket aprítson fel vele, ha szükséges. De végül is úgy volt vele, hogy „a munka az munka”. Azt pedig el kell végezni. Így hát tett egy lépést hátra, és lendületből rácsapott a baltával egy hatalmasat az ajtó közepére. Hál’ Istennek, úgy tűnt, valóban nem fémajtót szereltettek a régi helyére, mert a fejsze egyből nyílást vágott rá. Igaz, kicsit, de azért kezdetnek ez sem tűnt rossznak Patrick számára. Önbizalmat adott neki. Igazából – mivel Pat a lelke mélyén örök gyerek maradt – mindig is szeretett rombolni, és régóta vágyott arra, hogy kipróbálhassa, milyen érzés „baltával meglátogatni a szomszédot”. Nos, a válasz erre az volt, hogy egészen élvezetes, mert a fejsze elég jól vitte az anyagot, azonban nagyobb, használható rést ütni rajta fárasztóbb munkának bizonyult, mint korábban hitte volna. A filmekben egy-két csapással simán beszakítanak egy ehhez hasonló bejáratot. Neki azonban a harmadik próbálkozásra is csak egy kis rést sikerült rajta hosszabbra tágítani. Rácsapott hát negyedszer is. Ezúttal kissé ferdén. Rájött, hogy ebben lehet a megoldás, ugyanis így végre egy jóval nagyobb darab kiszakadt. Tehát több irányból kell püfölnöm – jött rá a sikerélménytől fellelkesülve. Még ha csak egy másodpercig tartott is a jó érzése... mert manapság ritkán érezte magát a helyzet magaslatán bármilyen szempontból is. Az ötödik ütéstől már akkora lyukat sikerült vernie az ajtó közepére, amin akár egy ember karja is befért volna. Patrick leeresztette hát a baltát, és odalépett, hogy benyúljon rajta. Gondolta,

belülről kiakasztja a láncot, elhúzza a reteszt vagy ami tartja. Esetleg csak elfordítja a kulcsot, és kész. Azonban amikor a kezével közelíteni próbált a lyuk felé, valami váratlanul kinyúlt belőle őfelé! Egy polipszerű kar volt az tapadókorongokkal. – A rohadt anyádat! – ugrott hátra Patrick ijedtében. Szerencsére a lyuk nem volt elég nagy ahhoz, hogy a lény teljesen kimásszon rajta, sőt még annyira sem, hogy azon keresztül messzire elérjen, mert a végtagja a testéhez közeledve, egyre vastagabb volt. Ezért csupán hatvan-hetven centire tudott kinyúlni a lyukon, és vadul tapogatózott minden irányba, hátha el tudja kapni Patrick-et. – Engem keresel? – kérdezte tőle Pat. – Várj! Segítek! – mondta neki előzékenyen, de ahelyett, hogy barátian odanyújtotta volna jobbját, hogy kezet fogjon „újdonsült ismerősével”, olyat vert rá a baltával, hogy a felé nyújtózó végtag tőből – vagy legalábbis az ajtón vágott lyuktól kezdődően – leszakadt, és fekete vért spriccelve a padlóra zuhant. Patrick reflexből belerúgott egy nagyot, egyenesen a folyosó üvegajtajának, aminek nekiplaccsanva, jókora, fekete vérfoltot fröcskölt szét rá, majd onnan ismét a földre hullott. A levágott végtag meglepő módon nem ernyedt el az amputáció hatására. Ugyanúgy vergődött tovább a padlón, akár egy tébolyult kígyó. Azonban úgy tűnt, hogy csupán valóban egy végtag, semmi több, tehát – már – nem gondolkodó lény. Nem haladt semerre, csak céltalanul tekergett egy helyben, viszonylag ártalmatlanul. Patrick ezért hát nem törődött vele a továbbiakban, hanem azon agyalt, hogy hány ilyen polipkar hadonászhat még odabent, és hogy milyen élőlény az egyáltalán, amihez ez a végtag eddig tartozott? Egyáltalán élnek polipok a szárazföldön? – mélyült el Lambert egy pillanatra e felkavaró, aggasztó gondolatban. Ekkor tűnt elő a következő dolog a lyukból! Ezúttal egy fekete, kígyószerű dög mászott ki rajta, kígyóhoz képest viszont elég sok lába volt, ami azt illeti! Pat ennek is odasózott szinte abban a pillanatban, ahogy a rémség előbukkant. Egyből sikerült kettévágnia ezt is. A kígyó-százlábú egyik fele kiesett a folyosóra, amit Pat gyakorlott mozdulattal „pajtása” mellé rúgott, a lény másik fele pedig visszaeshetett a lakás előszobájába, mert a lyukból legalábbis eltűnt.

Patrick odanézett az üvegajtóhoz, attól tartva, hogy a kettévágott százlábú-izé nem lesz olyan magatehetetlen, hogy az is csak fetrengjen ott, hanem az esetleg a sok pici lábával sietve megindul felé, hogy felszaladjon Pat lábán, és bebújjon a nyakánál a ruhája alá... de nem. Az sem támadott. Sőt, úgy tűnt, elpusztult, mert mozdulatlanul hevert az ajtó aljánál. – Kettő-null! – mondta Patrick az ajtónak csak úgy önmaga szórakoztatására. – Vagytok még, köcsögök? De jó, hogy nem vágtam ennél nagyobb rést! – gondolta aztán magában. Te jó Isten, hogy akkor mi minden jött volna ki rajta! Lehet, hogy vannak odabent akkora genyák is, amik csak azért nem bújtak eddig elő, mert „még nem férnek ki”! Nem kellett sokáig várnia, hogy választ kapjon a „vagytok még...” kezdetű, nem túl civilizált kérdésére, ugyanis máris, ismét felbukkant valami a hasítékon keresztül. Viszont ez olyan gyorsan bújt ki rajta, hogy a férfinak érdemben még reagálni sem maradt ideje! Pat eleinte nem értette, hogy miért. Aztán rájött: Azért, mert ez repült! Egy olyasforma lény röppent ki a lyukon, mint amit Pat az utcáról is látott már korábban a villanykörte körül esetlenül verdesni: egy körülbelül hatvancenti hosszú féreg vagy kígyó, aminek denevérszárnyai voltak. A lény két vége ernyedten lógott lefelé, mintha a repülésre alkalmas végtagok nem is ugyanahhoz az állathoz tartoznának, a szárnyai azonban annál virgoncabb módon csapkodtak, és úgy rángatták a kígyó két, lelógó végét ide-oda, hogy az csoda, ha felfogta – már ha volt agya egyáltalán –, hogy mikor, merre repül. Nos, először egyenesen Patrick arcába akart repülni, de mivel a férfi már látott ezt-azt az elmúlt percekben, így hál’ Istennek, elég hamar kapcsolt, és a baltának, ha – sajnos – az élével nem is, de a fejének lapjával sikerült félreütnie a dögöt maga elől, akár egy teniszmeccsen a pofánkba érkező labdát, mielőtt még orrba talál minket a sunyi ellenfél. Sajnos Pat meglepetésében nem ütött rajta elég nagyot, ezért inkább csak ellökte magától. A dög reptében kicsit lejjebb ereszkedett az ütéstől. Talán megszédült tőle. De aztán új erőre kapva ismét felemelkedett szemmagasságba. Ám most meglepő módon nem Patrick felé vette az irányt – talán tanult a korábbiakból, hogy a férfi nem szeretne barátkozni vele –, és Lambert nem túl nagy örömére

egy az egyben berepült a férfi nyitva felejtett lakásába. – Hogy rohadnál meg! – kiáltotta utána Patrick. Már indult is volna, hogy végigverje, végigcsapkodja utána az egész lakást, ha kell mindent összetörve, csak valahogy végezhessen vele, és holtan lássa... de ekkor újabb sikolyt hallott Murphy-ék hüllők által elfoglalt lakásából, és emiatt meggondolta magát. – Jó szórakozást akkor! – kiáltott a repülő förmedvény után, és egyszerűen rácsapta az ajtót, hogy ha már bement hozzá, akkor egyelőre maradjon is ott. Az ő ajtaján nem volt lyuk. Tudta, hogy nem fog tudni kijönni onnan. Csak remélte, hogy az a repülő valami egyedül nem fog nála ugyanúgy elszaporodni, mint az a féregkígyószerű hüllő, amit az öregasszony botor módon bevitt magával a lakásba. Vagy ha mégis képes rá, akkor Patnek remélhetőleg lesz még ideje lecsapni és felaprítani a baltával, mielőtt a lény belekezdhetne a pokoli önmegtermékenyítésbe vagy mibe. Előbb azonban meg kellett valahogy mentenie a szomszédban sikoltozó lányt. Elképzelni sem tudta, hogy hol lehet, és milyen állapotban, valamint azt sem, miszerint hogyan élhet még egyáltalán egy olyan lakásban, ahol ilyen lények százai nyüzsögnek(?!). Patrick várt néhány másodpercet, és töprengett. Egyelőre semmi egyéb nem bújt, nem mászott és nem repült ki az általa vágott lyukon. Lehet, hogy csak ennyi volt – reménykedett magában naiv módon. Vagy talán a többi olyan kurva nagy, hogy egyszerűen nem férnek ki, és azok akkorák, hogy engem egyben lenyelnének, ha önként belépnék oda? A férfi elbizonytalanodott. Újabb néhány idegőrlő másodperc telt el. Közben hallotta, ahogy a repülő rémség a lakásában vergődve csapkod. Leverhetett valamit, mert éles csörömpölés hallatszott odabentről. Kösz szépen, te szemét! – mondta magában. Ha eltörted, kifizeted! A nedves csattogást is hallotta az üvegajtó irányából, ahol a levágott polipkar vonaglott. Az továbbra sem közelített felé, a kettévágott százlábú pedig azóta is mozdulatlanul – valószínűleg... remélhetőleg –, holtan hevert. A lyukból más nem jött elő. Így hát Patrick némileg már előre megbánva saját döntését, de ismét közelebb lépett az ajtóhoz.

Még mindig semmi. Még egy lépés. Továbbra sem bújtak ki rajta egyéb élőlények, azonban ismét sikolyt hallott! Patrick-nek ekkor lett elege. Nem tudta volna megmondani, mi ütött bele, de elborult az agya. Vagy a méregtől, vagy a tehetetlenségtől, hogy nem tud segíteni egy ártatlannak, aki talán fegyvertelenül, védtelenül van odabent kitéve ezeknek a lényeknek, és nem bír szabadulni tőlük. Talán a vérét szívják, vagy akár csak mászkálnak rajta... – Lambert nem volt biztos benne, de abban igen, hogy ki akarja hozni onnan a lányt. Így hát minden dühét és bátorságát összeszedve, veszett démonként csapkodni kezdte a baltával az ajtót, és már nem érdekelte, hogy mi fog kijönni rajta. Ahogy mondani szokás: Jöjjön, aminek jönnie kell! – gondolta magában kissé tébolyultan vigyorogva. Tudta, hogy ami kibújik onnan, az le lesz vágva, és kész. Ő pedig be fog menni oda, és mivel a lány egyelőre még képes sikoltozni, ebből kifolyólag életben kell, hogy legyen. Akkor viszont ő kihozza abból a pokolból! A vad csapkodásával egyre nagyobb kárt sikerült tennie az ajtóban. A korábbi, kerek lyukból először egy ovális, nagyobb nyílás lett, majd amikor egy jókora léc majdnem egydarabban kitört belőle, egy hosszanti rés keletkezett, ami bár még túl keskeny volt ahhoz, hogy egy ember besurranjon rajta, ahhoz viszont elég széles, hogy újabb csápok nyúljanak ki az előszobából! Pat meglepetésére és megkönnyebbülésére nem rajzottak azért akkora mennyiségben, mint amekkora elánnal az első néhány példány megindult az első nyíláson keresztül. Ezúttal csupán néhány vékonyabb polipkar és kígyó jelent meg, amiket a férfi első lendületből kettévágott, és arrébb rugdosott. Kezdett már belejönni. Idáig még egyik sem marta meg, nem tudtak rácsimpaszkodni a ruhájára, úgyhogy kezdett megnőni az önbizalma azzal kapcsolatban, hogy talán ki tudja irtani őket a lakásból. Akár az összeset! Amikor az újabb támadást is sikeresen visszaverte, és az üvegajtó aljában már egy jókora kupac, feldarabolt, kígyószerű valami reszketett és tekergett haldokolva, Patrick megint az ajtónak esett a baltával. Most a hosszú, függőleges nyílás széleit kezdte verni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, egyszerűen bedugta a fejszét a hasadékba, és oldalra lépve, minden

erejét beleadva, feszítővasként használva, húzni kezdte fegyverének hosszú, kemény nyelét a résben. Ennek hatására pattanás hallatszott, aztán jelentős darab tört ki a deszkából, ezúttal már jókora nyílást képezve rajta, majdnem egészen a zárig. Patrick hirtelen odaugrott a frissen keletkezett – veszélyesen nagy – hasadékhoz, és épphogy csak bepillantva rajta, látta, hogy viszonylag tiszta a terep, vagy legalábbis nem ácsorognak odabent háromméteres polipok arra várva, hogy megöleljék őt, amint belép hozzájuk „rokoni látogatásra”. A csápok és lények ezek szerint valahonnan máshonnan özönlöttek kifelé, mert az előszoba majdhogynem üres volt. Úgyhogy Pat gyors mozdulattal benyúlt a nyíláson – közben azért akkor is rettegve attól, hogy valami a kezébe mar –, és gyorsan végigmatatva odabent a zár vélt helyén, egyszer csak valóban megtalálta a kulcsot, és egyből el is fordította. Aztán kirántva a kezét a résből, kint lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt... ...Nos, ami ezek után történt, azt Patrick – még író létére is – nehezen tudta volna szavakba önteni, de a lényeg, hogy egy kétkezes baltával rendkívül sok kígyószerű csúszómászót ketté lehet vágni, és félrerúgni pár másodperc alatt, ha az ember igazán elszánt. Még ha annyira nem is tűnt vészesnek a helyzet, mint amilyen lehetett volna, mert valóban nem voltak – egyelőre legalábbis nem jöttek elő – óriási példányok, a kisebbekből azért jócskán özönlöttek kifelé lent, a nyitott ajtó küszöbén át a folyosóra. Erre ugyanis Patrick nem számított: Nem mindegyik volt képes felmászni az ajtóra, vagy átrepülni a rajta keletkezett résen. Sok hüllő az aljánál tekergett odabent, amiket ő a lyukon benézve, meg sem látott a sötétben. Azok meg csak arra vártak, hogy valaki végre kinyissa előttük az ajtót. Patrick egyszerre taposta és vágta őket. Közben pedig arra próbált ügyelni, hogy csak éppen akkorát üssön rájuk a balta pengéjével, hogy kettészakadjanak, de a penge ne csorbuljon ki a linóleum alatti betonon. Tehát nem volt egyszerű feladat. Pláne úgy nem, ha közben az embernek halálfélelme van, mert azt sem tudja, miféle lényekkel küzd, és hogy azok mire képesek. Egyelőre az özönlésen, aztán a ketté vágott állapotban történő fetrengésen kívül mást nem produkáltak, úgyhogy Pat némileg megnyugodva konstatálta, hogy akármilyen gusztustalanok is, de akkor sem sokkal többek, mint a valódi hüllők

odakint, a szabadban: amiket ha az ember kettévág, akkor megnyuvadnak, aztán annyi. Ha pedig esetleg mégsem, akkor legalább nem mászkálnak tovább, hanem egy helyben remegve-tekeregve veszteg maradnak. Már ez is valami – gondolta magában. Amikor az utolsó rárontó hüllősereggel is végzett, végre fellélegezhetett egy pillanatra, és bekukkantott a lakásba. Már körülbelül fel tudta mérni, hogy mi a helyzet odabent. Bal oldalon volt a konyhaajtó. Szerencsére csukva! Ugyanis szemmel láthatóan az azon nyílt, nedves, nyálkás repedéseken jöttek ki eddig a kisebb méretű siklók, százlábúak és egyéb borzalmak. A lakás távolabbi része, azaz a nappali rendezettnek tűnt. Nem volt nyoma lényeknek, tehát valószínű, hogy csak a konyhában szaporodtak el – ezt látta korábban Patrick odalentről, az utcáról. A férfi újabb sikolyt hallott. Most már azt is tudta, az a hang honnan jön: Az előszoba bal oldalán volt a kissé megrepedezett, hüllők által meglyuggatott – talán kirágott – konyhaajtó, a jobb oldalon pedig egy sértetlen nyílászáró, ami mögül a kitartó sikolyok jöttek. Ez az utolsó kiáltás legalábbis egyértelműen onnan hallatszott ki. Patrick óvatosan a lakásba lépve, már látta is, hogy mi az oka a lány riadalmának: Egy vékony, százlábúszerű kígyó mindenáron megpróbálta magát beszuszakolni a sértetlen ajtó alatt, amely helyiségben a fiatal lány eddig azt hihette, megbújhat előlük. Lehet, hogy nem volt az unoka birtokában semmi, amivel lecsapja a dögöt, és ezért kiáltozott olyan tehetetlenül. Ekkor Patrick hangos sziszegést hallott odabentről. Először azt hitte, hogy a kígyó adja ki magából, miközben a lányra támad, de nem. Pat a szagból jött rá, hogy nem erről van szó. WC-illatosítót – aminek inkább szaga volt, mint illata – érzett, amit valószínűleg a lány ijedtében a lényre fújt, hogy azzal tartsa távol magától. Ezek szerint a WC-ben rekedt – jött rá Patrick, hogy mi rejlik az ajtó mögött. Vajon illik ilyenkor rányitni egy szomszédra? Pláne egy talán kiskorú, idegen lányra? – gondolt bele egy pillanatra, aztán az jutott eszébe, hogy a tűzoltók se szaroznak sokat, ha ég a ház. Mindegy nekik, hogy a lakók épp jelmezbe öltözve szexelnek-e odabent, pénzt hamisítanak, sátánista szeánszot tartanak, vagy csak WC-znek nyitott ajtónál! Mert ha füst van és lángok, akkor ők bemennek, és

kész! Na, ez is egy pontosan ilyen helyzet volt. Patrick-et nem érdekelte, hogy a lány éppen mit művel odabent, de ahhoz rá kellett törnie az ajtót, hogy megmentse! Már lendítette is a fejszét, hogy ezt, az útját álló akadályt is bezúzza, mielőtt még a konyhából kitör az összes türelmetlenül tolongó – valószínűleg sokkal nagyobb méretű – rettenet. Ám először mégsem az ajtóra csapott a fegyverével, hanem inkább a magát beszuszakolni próbáló százlábúra. Szépen kettényeste, és a szokott módon elrúgta az előszobában maradt felét a nappali irányába. Kicsit sajnálta a világosbarna, hasított bőr huzatú kanapét, amikor azon csattant szét a fekete vért fröcskölő állat félbevágott hullája, de magában mosolygott is egyet kajánul: Talán ha az egész bútort átfestetik feketére, nem is fog többé látszani a különbség. – Na végre! – hallotta meg Patrick ekkor odabentről, az illemhelyiségből a fiatal lány hangját. – Megdöglött ez a kis rohadék! Látod, nagyi, mondtam, hogy a WC-illatosítót utálni fogja! Nézd! Nem mozdul! Kipurcant! – Ja! – felelte neki Patrick az ajtó túloldaláról. – Lehet, hogy nem csipázta a szagát sem, de azt se nagyon, hogy idekint baltával közben kettévágtam. Nem nyitod ki az ajtót, te lány? Erre odabent azonnal síri csend támadt. Pat halk suttogást, motyogást hallott, ami olyan feszült, hadaró jellegű volt, mintha két ember vitatkozna. – Ne nyisd ki! – mondta ekkor már hangosabban, jól érthetően a nagymama. Ezek szerint ő is életben van, és együtt rekedtek odabent – állapította meg Patrick. – Dehogynem! – vitatkozott a lány. – Hiszen segített nekünk! Most mondta, hogy kettévágta! Ő mentett meg minket! Gyere, nagyi, menjünk már ki! – Én ugyan nem! – kötötte az ebet a karóhoz az öregasszony. – És te sem fogsz! Amíg az én lakásomban élsz, és az én főztömet eszed, addig azt teszed, amit mondok. És én azt mondom, hogy itt maradsz, és nem mozdulsz! – De ez csak az úr a szomszédból. Segíteni jött át. Ne csináld már, nagyi!

– Ki kell jönniük onnan! – szólt közbe Patrick is odakintről. – Ezek mindjárt kitörnek a konyhából, és akkor nagy baj lesz. Nem hallják, hogy mennyire recseg az ajtó? Szerintem valami nagyobb testű lény neki van feszülve, van bentről rátapadva húzza maga felé. Csak idő kérdése, és kiszakad az egész! Akkor viszont úgy kitódulnak onnan a dögök, hogy ahhoz képest az eddigi, előszobai állapot ártatlan játszótér volt, csak szólok! Jöjjenek ki! Nem mondom még egyszer! Nem hagyom itt magukat meghalni. Vagy önként nyitják ki a zárat, vagy a baltával töröm be ezt az ajtót is! – Ne! – kiabálta odabentről a lány. – Nincs bezárva! – vallotta be meglepő módon. – Tessék? – kérdezte Patrick meghökkenve. – Hogyhogy? – És már nyúlt is a kilincsért. – Évek óta nincs meg a kulcsa – magyarázta a lány a WC-ből. – Nem lehet bezárni. Nehogy baltával nekiessen! Nagyi! – szólt az idős nőhöz. – Engedd neki, hogy kinyissa, ne szorítsd már azt a kilincset! Ezek szerint az öregasszony odabent ellentartott, hogy Patrick ne tudja lenyomni. A férfinak ekkor elege lett a gyermeteg játékból, és férfias erejével rámarkolt a kilincsre, majd úgy lenyomta, hogy az ajtó túloldalán a „nagyi” nagyot jajdult fájdalmában. A WC egyből feltárult Patrick előtt, és megtalálta az ismerős, idős, mogorva nőszemélyt, aki most fájdalmas arccal a kezét dörzsölte, valamint mellette egy sápadt, de gyönyörű fiatal lányt, akit – most, hogy Pat jobban megnézte – tényleg évek óta nem látott. – Mit csinálnak maguk itt? – kérdezte őket. – Ne válaszolj neki! – förmedt rá az öregasszony a lányra. – Jaj, ne már, nagyi! Azt az izét is ő vágta szét. Nézd! Balta van nála. Azzal csinálta. Segíteni jött. – Nekem ugyan nem fog. Még a végén minket is felaprít vele ez a majom! – mondta a nő paranoiásan és rendkívül udvariatlanul.

– Nem áll szándékomban ártani maguknak – mondta Patrick sértődötten. – Évek óta élünk egymással szemben, és ha eddig nem vette volna észre, hölgyem, én... magával ellentétben köszönni is szoktam. Nem vagyok sorozatgyilkos. – Érdekel is engem, hogy micsoda! – vágta rá a nő mogorván. – Sejtem én, hogy miféle! – Író vagyok. Patrick Lambert a nevem, de ez a magukkal szemben lévő ajtóra is bő tíz éve ki van írva, úgyhogy gondolom, nem mondok vele újat. – Tudom, hogy firkász, maga majom! Az ilyen mind lusta népség! Nem dolgozik, csak ír! Semmirekellő! – Hogy mondhatsz ilyet, nagyi?! – szólt rá az unokája. – De hisz én is írok! – Éppen azért vagy te is semmirekellő! Ezt igyekszem kiverni belőled már kamaszkorod óta. – Most akkor kijönnek onnan, vagy sem? – szólt közbe Patrick. – Én nem megyek innen sehová! – felelte az asszony. – Van itt minden, ami kell egyelőre. Hoztam be elég konzervet és más élelmiszert. WC is van. A tartályából tudok vizet is merni az iváshoz. A fürdés hiányába sem kell belehalni. Aludni meg lehet ülve is. – Micsoda?! – kérdezte Pat elképedve. – Mióta élnek már így? Ezen a két négyzetméteren... ebben a szörnyű bűzben? – jött rá, amikor két mondat között egyszer csak felfogta, hogy honnan jött eddig az a borzalmas szag (hát, nem csak a konyhából!). – Kit érdekel, hogy mióta vagyunk itt! – vágta rá az asszony. – Nem a dátum a fontos, hanem az, hogy túléltük! – De nem muszáj WC-ben élniük! – vitatkozott vele Pat. – Én a szemközti lakásban teljesen jól elvoltam idáig. Ott nincs egy szál ilyen lény sem – hazudta... Ugyanis egy azért már volt egy ideje, ami ezekben a percekben is ideoda repdes, és leverve egy csomó mindent, újrarendezi szegény Patrick konyháját, de gondolta, az ő konyhája még így is jobb, mint a szomszédaié, ahol az eleven pokol van egy ideje megszületőben. – Mondom, nálam odaát minden rendben van! – győzködte őket félig azért tényleg őszintén.

– Mire akar ezzel kilyukadni? – kérdezte a nő vádló hangnemben. – Arra, hogy jöjjenek át hozzám! Ott biztonságosabb. Itt, ebben a lakásban csak a halálukat lelik! – Dehogy megyek én át mindenféle ilyen-olyan emberekhez! – mondta az asszony előítéletesen. – Ingyenélők maguk azzal a kicicomázott, rátarti nejével! Mihasznák... perverzek! Patrick erre már nem tudott mit mondani. Eljutott arra a pontra, hogy mindjárt faképnél hagyja őket, és elhúz innen a fenébe. A nő kezdte igencsak kihozni a sodrából, mert hálátlan volt, és rendkívül sértő, igazságtalan dolgokat mondott. – Nagyi, nincs jogod így beszélni Mr. Lamberttel! Ő tisztességes ember! Író! Egy igazi híresség, akit tisztelek! – mondta a fiatal lány Patrick nem kis meglepetésére. Ezek szerint az unoka legalább már olvasott tőle valamilyen könyvet. – Ha ennyire odavagy érte – mondta a nagyanyja –, akkor miért nem mész át hozzá te? Eriggy! Aztán legyetek jóban, vagy bánom is én, mit műveltek egymással! Nekem amúgy is csak terhemre voltál eddig! Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint az apád, mielőtt meglépett az a gyáva féreg! A „nagy költő”! Mihaszna kis tolonc volt az is, nem több! Patrick és a huszonéves lány egy pillanatra összenéztek ennek hallatán. A férfi kezdte nagyjából felmérni, hogy mi a helyzet a Murphy családban: Náluk a nagymama az úr. Mindig az van, amit ő mond. Másnak beleszólási joga semmibe nincs. Valószínűleg már a gyerekeinek sem volt, és most az unokájának még kevésbé van, mert még egy generációval fiatalabb. Elnyomja őt a vénasszony maximálisan. Mind érzelmileg, mind fizikailag – mivel épp az előbb mondta, hogy még veri is! – Hogy hívnak? – kérdezte Patrick az unokától. – Ne válaszolj neki! – förmedt rá a nagyanyja. – Perverz alak! – Livia vagyok – felelte a lány dacosan. – Hány éves vagy? – kérdezte Pat.

– Hagyja őt békén! Nem hallja?! – kiabálta a vénasszony. – Mi köze magának ahhoz, hogy hány éves? Mi dolga vele? – Csak érdekel, hogy nagykorú-e már – felelte neki Pat szenvtelenül. Kezdte kevésbé magára venni a nő stílusát és sértéseit. – Mert?! – tudakolta Mrs. Murphy. – Mert ha nagykorú, akkor felajánlanám neki, hogy nem akar-e egyedül átjönni hozzám. Ugyanis úgy látom, itt ad1: tarthatatlan a helyzet, mert azok a lények bármelyik pillanatban kitörhetnek a konyhából, ad2: itt maguk előbb-utóbb meghalnak ebben a WC-ben szorongva. Akár megfulladnak, mert levegő alig van itt, akár éhen halnak, mert el fognak fogyni a készleteik. Ha élni akarnak, ki kell jönniük innen. Ha maga nem hajlandó elhagyni ezt a patkánylyukat, asszonyom, akkor remélhetőleg az unokájának legalább több esze van. – Huszonegy vagyok – mondta Livia. – És, igen, szívesen magával megyek. – Micsodaa?! – hörrent fel a nagyanyja. – Te képes vagy elmenni egy ilyen jöttment alakkal csak úgy, mert nagyobb a lakása? Őt választod helyettem?! – Nem nagyobb – mondta Livia –, hanem van lakása. Neki még megvan és lakható. És nem egy WC-ben kuporog hetek vagy hónapok óta, mint mi! – Menj akkor! – legyintett rá a nagymama meglepő módon hamar lemondva a talán egyetlen, élő vérrokonáról. – De ha innen kilépsz, vissza ne gyere nekem nyavalyogni, hogy segítsek! Szó sem lehet róla! Nekem nem fogsz hiányozni, az biztos, de ha innen elmész, ne gyere vissza lelejmolni engem, mert adtam már így is eleget. Többet is, mint kellett volna! Ha átmész ehhez a perverz, pszichopata majomhoz, akkor maradj is ott, és ne lássalak többé! – Rendben – vont vállat a lány, és kilépett a nagyanyja mellől, hogy elhagyja végre a bűzlő, szűk helyiséget. Az idős asszony ekkor az utolsó pillanatban, alattomos módon, a kezét visszalendítve, hátulról meg akarta ütni a lányt. Talán a fejét vagy a nyakát, de Patrick ezt még idejében észrevéve, elkapta a nő karját – ami meglepően erősnek bizonyult az asszony korához képest –, és félrelökte a csuklóját, mielőtt a kemény tenyere elérte volna az unokáját.

– Mit merészel?! – hökkent meg a nő azon, hogy Lambert nem engedte Liviát megütni. – Nem hagyom, hogy bántsa! – mondta neki a férfi. – Ha rajtam múlik, most nyúlt volna hozzá utoljára! – Akkor most is látott engem utoljára ez a kis kurva! – vágta rá a vénasszony dühösen. Livia közben kikászálódott – sértetlenül – a szűk helyről, és Patrick mellé állt. – Menjünk, uram! Veszélyes itt maradni! – Tudom – felelte az –, de nem hagyhatjuk itt – mutatott Liviának Mrs. Murphyre. – Akármilyen is a nagyanyád, ha itt hagyjuk, azok a lények a konyhátokban előbb-utóbb megölik. – Tud ő magára vigyázni – vont vállat a lány. – Eddig is túlélte. De nekem elegem van ebből. Ő mindenképp itt fog maradni egy bizonyos okból, higgyen nekem! Sehogy sem bírná rábeszélni, hogy jöjjön velünk, de én menni akarok. Számomra betelt a pohár. Ez itt maga a földi pokol, és én nem élek így tovább. Patrick szó nélkül bólintott, és elengedte a WC-ajtót, aminek a kilincsét Mrs. Murphy már egy ideje erősen szorítva próbálta visszahúzni, hogy becsukja a távozó unokája után. Ahogy a férfi elengedte a kilincset, az ajtó becsapódott, és a nő köszönés nélkül – talán megnyugodva(?) – elhallgatott a WC-ben. Patrick Liviával kettesben maradt a lakás sötét előszobájában. A konyhaajtó még mindig recsegett a nekitámaszkodó vagy belülről – esetleg tapadókorongokkal – húzó lények miatt. Hallatszott rajta, hogy bármelyik pillanatban átszakadhat a deszka. Egy kis részen, alul, a sarka már le is tört, és egy jókora, zömök teremtmény bújt elő virgonc módon a frissen keletkezett résen. Pat még életében nem látott olyan állatot. Azok között sem, amiket ő maga aprított fel tíz perccel ezelőtt! A lény úgy nézett ki, mint egy kutya. Majdnem. Csak ez kopasz volt, a feje helyén egy kobrára hasonlító kígyófej nézett rájuk sárga szemekkel, az oldalából pedig csökevényes, rövid szárnykezdemények nőttek. Ezúttal nem denevérszerűek, mint annak a másiknak, hanem mint a legyeké: átlátszó, hártyaszerű szárnyak fekete erekkel behálózva.

– Jézusom! – böfögött egyet Patrick önkéntelenül. Nem gyomorrontás volt az udvariatlan hang oka, hanem a hányinger. Olyan hirtelen tört rá a férfira, hogy még mielőtt észbe kapott volna, már egy kis adag el is hagyta a meglepettségtől tátva maradt száját. Ilyen undorító dolgot még rémálmaiban sem látott! És nemcsak a „kutya” külseje volt ennyire visszataszító, de az is, hogy megállás nélkül sűrű, nyers tojássárgájához hasonló folyadék ömlött a szájából a padlóra. Lehet, hogy ő is hány? Csak ő az emberek láttán? – kérdezte magától Patrick az ájulás szélén. Vagy ez valamiféle emésztőnedv nála, amit mindjárt ránk köp, hogy felpuhítva, könnyebben megrághassa a húsunkat? A szárnyai végül is legyekhez hasonlóak, és azok is valahogy úgy táplálkoznak, ha jól emlékszem. A férfi teljesen ledermedt a teremtmény láttán. Még szerencse, hogy csak ez az egy lény fért ki a lyukon, mert már ez a „kutya” is olyan rémisztő volt, hogy Patet a puszta látványa is mozdulatlanná bénította félelmében. – Na, adja csak ide azt! – szólt rá Livia váratlanul. – M...? – Patrick azt akarta kérdezni, hogy „mit”, de képtelen volt megszólalni a lyukon átfurakodott, sárga váladékot okádó dögöt bámulva. De nem is kellett megbeszélnie Liviával, hogy mit kér tőle, mert az nagylány módjára, önállóan kiszolgálta magát: Odanyúlt, és kitépte Patrick kezéből a fejszét, majd megiramodva odafutott a kutyaszerű borzalomhoz, és olyat sózott vele a nyakára, hogy annak azonnal lerepült a feje! A nyitott szájú kobrafej még nagy ívben lőtt magából némi sárga váladékot, csíkot húzva ezzel az előszoba falára, miközben kirepült a folyosóra, és visszapattanva annak faláról, a linóleumon landolt, abbahagyva végre a hányást. Az előszobában maradt teste eközben összeesett, és fura módon fonnyadásnak indult, mint egy hetek óta rothadó szilva. Patrick-re kis híján újabb rosszullét jött rá, de Livia megelőzte: Megragadta a karját, és a férfi kezébe nyomva, visszaadta neki a fejszéjét: – Tessék! Maga jobb erőben van. Legyen inkább továbbra is önnél. – Te sem bánsz azért rosszul vele – nyögte Patrick még mindig hányingerrel küszködve, de azért elismerően.

– Azelőtt jó párat kicsináltam belőlük egymagam – büszkélkedett a lány. – De aztán már túl sokan lettek. Akkor költöztünk be a nagyival a WC-be. Közben kiértek a lakásból, és Patrick visszahajtotta Murphy-ék megrongált ajtaját. Mivel jókora rés volt rajta, ezért rendesen becsukni – pláne bezárni – már nem lehetett. A férfi megindult hát a folyosóajtó felé, hogy legalább azt bezárja végre, mert amióta arra tért haza, hogy minden ajtó tárva-nyitva van, azóta is elfelejtette becsukni. – Ne! – szólt rá Livia. – Azt hagyja nyitva! – Miért? Nem fog még több bejönni? – Ennél? Higgye el, ezeknél több máshol az egész környéken nincs! Majd később elmagyarázom, hogy miért. A lényeg, hogy bejönni nem fognak, azonban, ha kitörnek a konyhából... márpedig ki fognak... akkor inkább arrafelé tóduljanak ki a lépcsőházba, onnan pedig le, az utcára, mint hogy közvetlenül a szemben lévő lakásba zúduljanak be, ahol elvileg mi leszünk. Ha mindkét ajtó zárva lesz, akkor először tőlünk kirontva, a maga lakásába próbálnak majd bejutni. Az a rövidebbik út nekik ugyanis: szembe átmenni. Ha viszont nyitva hagyjuk a folyosót, akkor szerintem nekik is egyszerűbb egy szabadon átjárható helyen kisurranni, mint még egy zárt ajtót nagy nehezen áttörni. Simán el fognak húzni erről az emeletről. – De mi lesz akkor az utcán az emberekkel? – kérdezte meg Patrick azt, amire sajnos már előre sejtette a választ: – Nem a mi dolgunk – mondta ki Livia megvonva a vállát. – Mentsék magukat. Mi is azt tesszük, nem? – És már lépett is oda Patrick ajtajához, hogy lenyomja a kilincset. – Ne! – szólt most rá Patrick a lányra. – Mi a baj? – Várj egy kicsit! Mondanom kell valamit. – Igen?

– Van valami... khm... odabent, ami... – Mi? Rendetlenség? – mosolyodott el a lány, a koszos külső alól megcsillantva valódi, előnyös arcvonásait. Tényleg nagyon szép! – állapította meg Patrick róla magában. – Most ugye csak hülyéskedik? – kérdezte Livia. – Vagy hat hete élek egy rohadt, kétnégyzetméteres WC-ben a nagyanyámmal! Maga szerint annál lehet rosszabb, rendetlenebb, szűkebb, büdösebb bármilyen lakás? – Nem – mosolygott Pat sajnálkozó arckifejezéssel. – Nem erről van szó. Csak tudod, van odabent egy... – Egy mi? Másik nő? A neje? Na és?! – nevetett Livia. – Engem nem zavar. Biztos kedves asszony. Láttam korábban párszor. – És már megint nyúlt oda, hogy lenyomja a kilincset. – Nem! – emelte fel Pat a hangját. – Nem él velem senki. Azaz eddig nem élt. De az előbb, amikor lyukat vágtam az ajtótokra, átrepült tőletek hozzám is egy olyan izé! Lehet, hogy veszélyes bemennünk utána. – Hányan repültek be? És melyik fajtából? – Az, amelyik olyan, mint egy kígyó, de tudod... szárnya van. Csak egy példány jutott be. Több nem. – Ja, akkor ne aggódjon! – mosolygott a lány megkönnyebbült arccal. – Azt simán, palacsintasütővel szoktam lecsapni. Viszonylag ártalmatlan, csak elég nagy rumlit csinál. Nyugodtan bemehetünk. Egyébként pedig semmiképp nem ölhetjük meg, ha jól sejtem. – Tessék? – Mindjárt kifejtem az okát, de előbb menjünk be! Odabent biztonságosabb.

Negyedik fejezet: Járvány

– Mit is mondtál, miért nem ölhetem meg ezt a dögöt? – kérdezte Patrick lihegve, ahogy a konyhában hajkurászták a borzalmas teremtményt, az meg közben reptében szinte minden egyes edényt nagy csörömpölések közepette levert a falakról és a szekrények tetejéről. – Csak elkábítani szabad! A palacsintasütővel csinálja! Így, ahogy én – nyújtott oda Livia egyet Patnek is. – Ezzel könnyű lecsapni. Nem pusztul el tőle, csak elkábul. Aztán a hűtőbe tesszük. – Mi van?! Te is olyan dilis vagy, mint a nagyanyád? Dehogy rakom én hűtőbe ezt a szaros kis férget! Pláne élve! Azt akarod, hogy itt is elszaporodjanak? Mi ütött beléd? Én szépen kettészelem, aztán kivágom az ablakon, és kész! – És Patrick már csapott is egy hatalmasat a repkedő förmedvény felé az ajtóból felkapott fejszéjével, de elvétette. A férfi újra támadásra emelte a fegyvert... – Ne! Ne ölje meg! – De miért?! – állt meg a fejsze a levegőben. A repkedő kígyó pedig megijedve a felé lendülő fegyvertől, közben újabb fazekakat vert le a konyhaszekrény tetejéről. – Mert szükség van rá. Nem nekem – magyarázta Livia. – Magának! – Honnan tudod te azt, és miért lenne rá szükségem? Kell a halálnak! Nekem ugyan nem! – Elmagyarázom, csak előbb üssük le, tegyük a hűtőbe, hogy végre ne törjönzúzzon tovább. – Rendben – ment bele Patrick. Ami azt illeti, ő már amúgy is úgy volt vele, hogy a történtek után képes lett volna az egész lakását hátrahagyni. Gondolta, ha a lány valami butaságra beszéli rá, és emiatt nála is elszaporodnak azok a lények, legfeljebb itt hagyják ezt a házat, és odébb állnak.

Körülbelül húszperces harc után Liviának végül sikerült félájultra csapnia a lényt a palacsintasütőjével. Aztán nejlonzacskón keresztül megfogta, beledobta egy másikba, és becsomagolva berakta a hűtő egyik üres, alsó fiókjába, elkülönítve az élelmiszerektől.

***

– Miért nem ölhetjük meg? – kérdezte Patrick azonnal, miután Livia kicsit megmosakodott és rendbe szedte magát, majd a nappaliban leültek a kanapéra. – Mert akkor maga is meg fog halni vele együtt – jelentette ki a lány nemes egyszerűséggel. – Tessék?! – Ezek a lények függőséget okoznak. Ezért magának szüksége van rá. – Nekem? Miért nekem? És neked miért nincs? – Mert engem még nem másoltak le. – Tessék?! – tette fel Patrick ugyanazt a kérdést egy percen belül már másodszor. A sokk, úgy tűnt, kissé ledegradálta a „híres író” szókincsét. – Mondom, engem még nem másoltak le. A nagyit már igen. Így kezdődött. Én az egyetem miatt évekig kollégiumban laktam. Ritkán jártam haza. És a nagyi egyedül volt. Azt a legelső, fekete hüllőt, amikor bevitte magával a lakásba... – Na, várjunk csak! – vágott közbe Patrick. – Kezdjük ott, hogy egyáltalán miért vitte be? Én már itt elakadtam! Mi a fenének akar valaki ilyesmit az otthonába? – Nekem azt mondta, azért, mert egy ritka állat, és el akarja adni. A nagyi sokat eBay-ezik. Gyerekkorában gyakran kirándultak az apjával. Azt mondta, látott egyszer egy ilyet, és az apja, az én dédapám azt mondta neki, hogy milliókat érhet, de akkor nem sikerült elfogniuk. Ezért vitte be, mert jó pénzt szeretett volna keresni vele az interneten. A nagyi egyébként nagyon modern. Állandóan

ad-vesz a neten. Még műszaki cikkekkel is üzletel. Azokhoz is ért. – Ja, értem. Azt hitte, sokat ér. És utána mi történt? – Berakta a hűtőbe ő is. – Mi?! És te ugyanezt tetted az én lakásomban? Mondtam, hogy el fognak szaporodni! Te tényleg ennyire megháborodtál? Ugyanolyan rohadt kaptárt akarsz csinálni az én otthonomból is, mint ami a tiétekből lett? – Dehogyis! Több lényt nem engedünk be! A nagyi itt követett el nagy hibát. Ezek ugyanis vonzzák egymást. Szaporodnak, mutálódnak. Ha csak egy van, akkor az nem csinál semmit, csak él. De azt elég kitartóan teszi. Nagyon szívósak ám! Szinte lehetetlenség elpusztítani őket. Viszont csak élnek és sugároznak magukból valamit, ami vonzza a többieket. Ez az egy veszélyük van. De egyedül a lény a hűtőben nem képes szaporodni, és valójában nem is bánt senkit. A lényeg, hogy ne engedjünk be több állatot, amikkel kapcsolatba léphet. – Ja, értem. És mi történt azután? – A nagyi figyelmetlen volt. Nyitva hagyott ablakokat, és a dög bevonzott egy rakás állatot odakintről. Rovarokat, bogarakat, gyíkokat a ház faláról, kisebb madarakat, egy denevért, és a végén még a... – Mit? – Azt... amit maga is látott, amikor elhagytuk a lakást. – Te jó isten, az a dolog a ti kutyátok volt?! – Szegény Vufi...! – hajtotta le a lány a fejét. – Eredetileg francia bulldogként kaptuk kis korában, de maga is látta, mi lett belőle. El kellett pusztítanom. – Sajnálom! – mondta Patrick együttérzően. – De kérlek, mondd tovább! Mi történt azután? Elszaporodtak a mutáns lények a konyhában, és...? – És a nagyi magányos volt, ezért nem zavarta, hogy... Nem is tudom, hogyan mondjam ezt el. Talán el sem fogja hinni. – De, de! Mondd csak! Én már mindent elhiszek!

– Szóval a nagyi nem bánta, hogy valamiért a mutálódó lények hatására, vagy az általuk kibocsátott erő, esetleg sugárzás miatt elkezdett kifejlődni valami... mellette a kanapén. Egy emberi lény! Olyan volt, mint én. – Mint te?! Hogy nézett ki? – Fekete szálakból volt összetekerve-pödörve, mintha egy pók szőtte volna oda. Aztán egyre emberibbé vált. – Ó, te jó ég! – kapott Patrick a fejéhez. – Mi az? – kérdezte Livia. – Nálam is ez történt. Akkor azok a dögök nemcsak nálatok idéztek elő természetfeletti jelenséget, de az én lakásomban is. Itt is kifejlődött egy ilyen valami! – Akkor hát jól gondoltam – hajtotta le a lány ismét a fejét szomorúan. – Sejtettem, hogy nagyobb a hatósugara ennek a „teremtő erőnek”, mint amit a lakásunk falai határolnak. Ezért mondtam, hogy ne pusztítsa el a repülő kígyót. Akinél kifejlődik egy emberszerű lény, annak szüksége lesz egy ilyen hüllőre. – De miért? És... várj csak! Hová lett a te hasonmásod?! Ugye már nincs ott a lakásban? – Nincs. Amikor visszajöttem a kollégiumból, megszökött. És egyébként sem volt többé olyan, mint én. Csupán eleinte. Aztán olyanná vált, mint a nagyi. A végén már inkább csak az ő alakjában láttuk. De nem a kedves énjét, hanem mint a legrosszabbat, amelyik agresszív, és még megütni is képes engem. A lény ilyen formában hagyott el minket. Azóta nem láttuk. – Azt hiszem, nálam is ugyanez történt – vallotta be Pat. – A végén már agresszív volt? – Nem. Nem tudom. Vagy legalábbis mi odáig nem jutottunk el. Eleinte olyan volt, mint a feleségem, aki elhagyott, akit szeretek, és hiányzik. De a végén egyszer olyanná is vált, mint én magam. Akkor tűnt el. – Az jó! Ez esetben még időben történt, Mr. Lambert. Onnantól kezdenek

veszélyessé válni, amikor alakot váltanak! Látta a pofáját? Vagy már maszkban sikerült kereket oldania? – Hogyhogy a „pofáját”? Mit értesz ezalatt? – Az ocsmány „vigyort” a képén! – Ja... ööö... láttam, igen, de csak nagyon messziről. A buszmegállóból vettem észre, ahogy kinéz az ablakon, és furán mosolyog, de miért kérdezed? Annyira fontos ez? – Tehát csak messziről látta? Nem tudja, hogy valójában hogy néz ki egy ilyen lény pofája? – Nem. Azaz nem tudom, mire gondolsz. – Akkor ezek szerint azt sem tudja, hogy mire megy ki az egész „patkóvírusként” emlegetett kamu! – Tessék?! Hogyhogy „kamu”? Világjárvány van odakint, te lány! Miről beszélsz? – Van a francot! Látott talán valaha egyetlen olyan beteg embert a környéken, vagy akárhol máshol, aki valóban ebben a betegségben szenvedett volna? – Én nem, de a TV-ben azt mondják... – A TV-ben hazudnak, mint az állat! Nincs semmiféle vírus. Azaz van, de nem úgy, ahogy beszélnek róla. Nem emberről emberre terjed. Ha létezik is egyáltalán vírus, akkor inkább azt a jelenséget nevezhetnénk annak, ahogy a hüllők képesek más fajú állatokkal is szaporodni, ezáltal pedig mutáns lényeket létrehozni. Ez a valódi betegség! De az nem terjed emberre. Helyette emberformájú lényeket hoz létre a semmiből. – Olyat, mint az én utánzatom és a tiéd? – Pontosan. – És hogy értetted azt az előbb, hogy „erre megy ki az egész”?

– A maszk viselésére! Ez az egy, amit a lények valamiért még teljesen kifejlett állapotukban sem tudnak leutánozni: az emberi szájat. Óriási, cápaszerű, vicsorgó pofájuk van, tele tűhegyes fogakkal! Nem mosolyognak azok. Azt maga csak azért hitte, mert messziről látta. Nem vigyorgott az a lény, hanem „alapjáraton” így néz ki. Mindegyik ilyen. Ezért kell nekik a maszk. – Miért? Nem értem. Hogy ne kapjunk el a szájukból valami fertőzést? Hogy ne legyen a mi szánk is olyan?! – Jaj, dehogyis! Mit nem mond! – intette le Livia sajnálkozó arccal. – Azért kell nekik, hogy ne ismerjék fel őket a valódi emberek maguk között! A lények találták ki a maszkot, hogy utcára mehessenek feltűnés nélkül, és elvegyülhessenek a tömegben. – Micsoda?! Csak nem azt akarod mondani...? – De igen... Köztünk járnak. A világ nagy része már olyan, mint ők. Az a rengeteg szájukat és orrukat eltakaró járókelő az utcán... nem az új, egészségügyi szabály miatt hordják a maszkot, hogy védekezzenek az állítólagos patkóvírus ellen... ami nem is létezik, hanem azért viselik, mert a kormány tagjai is már közülük valók, ezért is rendelték el a saját védelmükben, hogy mindenkinek használnia kell, hogy ők ne bukjanak le! Manapság senki sem tudja többé, hogy hányan lehetnek. Elképzelhető, hogy az emberiség nagy része már le lett cserélve. Mindenki, aki takargatja az arcát, az lehet akár ilyen lény is. Jó ötlet volt ez a rohadékok részéről! Nem látni tőle, hogy kinek milyen a pofája alatta, tehát képtelenség megállapítani, hogy ki lehet még közülünk való, és ki nem! Akárhányan lehetnek már, érti?! – Akkor ez nem is világjárvány? – kérdezte Patrick maga elé meredve, szinte fel sem fogva, hogy ez tényleg a valóság, és mindez igazából megtörténik. – Nem világjárvány ez, Mr. Lambert. Ez megszállás.

– FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK – (az „Új faj” antológia harmadik kötetében)

Frey Éva

Méhednek gyümölcse

Ha sokáig állsz egy ablak előtt, az üveg megőrzi az arcod lenyomatát – gondolt Anna a nagyanyja intelmére, és visszafordult a nappali felé. A mélyhűtőhöz sétált, elővette az üveget, és töltött magának az italból. Egy barna tégelyből tablettát rázott a markába, és leöblítette a vodkával. Szerette, ahogy beüt. Már a gondolat is megnyugtatta, hogy mindjárt jobban lesz. Előző nap temették Pavelt. A szertartás rövid volt, és sallangmentes, akárcsak a halálhírének közlése. Ezt két ügynök intézte, a többit pedig az orosz állam. A kormány a temetéstől a kártérítés utalásáig mindent gyorsan és precízen végzett, és Anna szerint volt ebben az egészben valami hátborzongatóan rendellenes. Pavel, a reneszánsz ember kíváncsiságból és kalandvágyból vállalta el azt az utolsó munkát. A kiküldetés Szibériába, az olvadásnak indult örökjég birodalmába szólt, ahol a csapat egy hatalmas krátert vizsgált, amelyet rénszarvasvadászok találtak a fagyos semmi közepén, Nojabrszktól hétszáz kilométerre. A felfedezés után furcsa dolgok történtek a vadászközösségben: Egy gyerek meghalt bubópestisben, néhány felnőtt pedig mintha megveszett volna. Az őslakosok szerint megnyílt a pokol kapuja. Anna utálta Szibériát, és féltette a férjét. Úgy tervezték, hogy naponta beszélnek majd telefonon, de a kapcsolat a kutatóbázissal eleinte csak akadozott, aztán végleg megszűnt.

– Új főnököt kapunk, és érkezik még néhány ember azok helyére, akiket haza kell küldenünk – mondta Pavel még korábban. – Miért, mi történt velük? – kérdezte Anna. – Azt hiszem, egy kicsit meg leszünk szigorítva, úgyhogy ne ijedj meg, ha esetleg nem tudsz majd elérni. – Történt valami, Pavel? – tudakolta Anna indulatosabban, mint ahogy szerette

volna. – Semmi különös, de holnaptól katonai parancsnokság alatt állunk. – De hát ti mikrobiológusok vagytok, kutatóorvosok, fizikusok… – Nem számít, szívem. A kormány küldött minket, tehát nekik dolgozunk. – Szóval történt valami. Mit találtatok? – Anna… – Tudom.

Ez volt az utolsó beszélgetésük. Néhány nap múlva, a várt időben megérkezett Pavel csomagja, amit futárszolgálat szállított házhoz a reptérről. Anna rögtön kinyitotta a bőröndöt, hogy bedobjon mindent a mosógépbe, és a széttúrt, vegyszerszagot árasztó holmi között megtalálta Pavel kedvenc csokiját. A férfi négy dobozzal vitt az útra, de azt a madárlátta adagot neki címezte, mintha ajándék lenne. A nyolcszögletű doboz rosszul visszazárt teteje mutatta, hogy abba is belenéztek. Anna a felső réteg svájci bonbon alatt egy ezüst ragasztószalagba göngyölt, narancsnagyságú csomagot talált, amit egyelőre nem akart kibontani – aztán megfeledkezett róla. Pavel érkezése másnap volt esedékes, de helyette belbiztonságiak jöttek, és egyikük közölte, hogy a tudósokat hazaszállító gép meghibásodott, majd a felszállás után húsz perccel felrobbant. „Fogadja részvétünket, asszonyom!” – mondta a tiszt, de az „őszinte” jelzőt szerencsére nem tette hozzá. A férfi átadott egy nagy, szürke borítékot, amelyben az isztratív tudnivalók mellett Anna megtalálta Pavel halotti anyakönyvi kivonatát is, és ez kézzel fogható valósággá változtatta a rémálmot. Onnantól minden mintha egy másik dimenzióban játszódott volna, egy olyanban, amely párhuzamos a valósággal, de kilúgozták belőle a színeket. Anna lerakta az üres poharat, és kihúzta a komód alsó fiókját. – Szépséges – suttogta, miközben tenyerén tartotta a tárgyat. Szirsa, a border

collie kutya más véleményen volt, ő szűkölve hátrált a legtávolabbi sarokba. A lekerekített sarkú kocka leginkább egy modern Fabergé-tojásra hasonlított, vagy egy térbeli fraktálra. Szürke felületét változatos mélységű, bonyolult vésetek borították, már amennyire a rárakódott szennyeződés látni engedte. Anna meg sem próbálta lekaparni róla a koszt, mert félt, hogy kárt tesz benne. A tárgy kőnek látszott, de a súlya alapján nem lehetett az. Talán üreges – gondolta a nő, és ahogy megrázta, inkább csak érezte, mint hallotta a fraktál belsejéből jövő finom zizegést. A kutya éleset vakkantott, és a lépcső felé szaladt, aztán csörömpölés hallatszott odalentről. Anna kelletlenül követte, és fájdalom hasított a fejébe, amikor felállította az eldőlt esernyőtartót. Friss levegőt akart, és ahogy kinyitotta a hátsó ajtót, Szirsa rakétaként lőtt ki mellette a kertbe. Pavel nélkül Anna számára túl nagynak tűnt a ház. Elveszettnek érezte magát benne. A férje nélkül a bohém hangulatú otthon falai elhanyagolt benyomást keltettek, a szobák berendezése szedett-vedettnek látszott, és a vadregényes kert visszavedlett azzá, ami valójában volt: Egy gondozatlan telek – gondolta Anna, és kilépett a hátsó udvarba. A terület erdőszéli cserjésre hasonlított a megzabolázatlan bokraival és a talajból előbukkanó sziklaszigeteivel. A régi kút maradványa körül nyírek álltak, a hátsó kerítés mögött pedig nyitott vízelvezető árok futott. Nem ez a zsákutca volt Szentpétervár külvárosának legfrekventáltabb helye, de Anna szeretett itt élni. Egészen a férje haláláig.

Vera a két telket elválasztó kiskapu felől közeledett, és sokkal érzelmesebben nyilvánított részvétet, mint az ügynökök. Anna, miközben letüdőzte a nő dús parfümillatát, azon töprengett, hogy melyik viselkedés rosszabb, ha haláleset történik. Vera lánya, az ötéves Léna szokatlanul visszafogott volt aznap. Nem rohant át a szomszédba, hanem megállt a kerítésnél, és a rácsba fűzte az ujjait, úgy méregette Annát. Csak akkor lépett közelebb, amikor az anyja visszaindult a házba. – Én már voltam ám meghalva! – közölte Léna bizalmas hangon, és Vera után iramodott.

Anna nem bírt megmaradni otthon. Beautózott a városba, és csak este tért vissza. A fraktált indulás előtt berakta a mosdóba ázni, és hazaérve látta, hogy a kagylóból a víz fele leszivárgott. Esik szét minden! – gondolta dühösen, és félrehajította a gumidugót. A fraktálról viszont lepergett a szennyeződés, és Anna hitetlenkedve nézte a mosdó alján összegyűlt törmeléket. A tárgy felülete zsírosan fénylett, és a színe sötétebbnek tűnt. Anna úgy látta, mintha megnőtt volna, ami persze csak optikai csalódás lehetett. Letörölgette, és a komódhoz vitte, ahol Pavel bekeretezett, gyászszalagos portréja állt, mellette egy szál halfeti fekete rózsa karcsú kristályvázában. Letette a fraktált, és fölé hajolt, hogy végre alaposabban szemügyre vegye. Anna keramikusként dolgozott, és mint képzőművész nagyra értékelte a finoman megmunkált tárgyakat, amit pedig maga előtt látott, az nemcsak rendkívüli volt, hanem egyenesen lenyűgöző. Anna a részletgazdag ornamentikát szemlélte, és minél tovább nézte, annál többet látott belőle. Beleveszett a mintázat elragadó szépségébe, és a díszítőelemek egymásból kibomló rendjébe. Mintha egy világ készült volna megnyílni előtte, vagy inkább „benne”. Benne, az elméje mélyén, talán az ősmagban. Betonfal helyett tüllfüggöny választotta el attól, hogy megértsen bizonyos dolgokat. Nézte a mintát, és érzékelte az univerzum határtalanságát, csak éppen fordítva: látta osztódni az oszthatatlant, és a mérhetetlenül apró részecskék által felfogni vélte a végtelenség lényegét. Ott volt a világmindenség fagyos sötétjében, ugyanakkor egy porszem legeldugottabb zugában, aztán úgy érezte, hogy valami mászik a szája feletti érzékeny területen. Odakapott, és sűrű, sötétpiros vért törölt le az orra alól. A látványtól egy kicsit megszédült, és lüktető fájdalom hasított a halántékába. Anna bevett egy Advilt, és visszatért a fraktálhoz. Kézbe fogta, az asztalra helyezte, és gyertyát gyújtott Pavel portréja mellett. Az összképet szomorúnak és szépnek találta, ezért a telefonjával fotót készített, és a képet feltöltötte a kedvenc közösségi oldalára. Így kevésbé tűnt fájdalmasnak a távoli ismerősök tudtára adni a férje halálát.

Azt álmodta, hogy irtózatosan szomjas. Álmában szénsavas üdítőt ivott egy nagy palackból, és nem tudott betelni vele. Kiszáradt torokkal ébredt. A

fürdőszobában kiöblítette a száját, és a fogmosó poharából ivott: nagy kortyokban nyelte a jéghideg, tiszta vizet. Szirsa is beóvakodott a kertből, talán valamikor hajnalban, és a nappali legtávolabbi sarkából tartotta szemmel a komódot. – Az ott a gazdi képe – mondta neki Anna, és megborzolta a kutya fekete-fehér üstökét. A nő beljebb sétált a helyiségbe, de három lépés után megtorpant. Elképedve futtatta végig a tekintetét büszkeségein, a színes orchideákon, aztán megnézte a többi szobanövényt is, immár közelebbről. A levelek fonnyadtan lógtak vagy barnás-szárazon meredeztek a szikkadt földű cserepekből. Anna megpróbálta felidézni magában, hogy mikor öntözött utoljára, de tudta, hogy egy-két nap késlekedés nem okoz ekkora pusztulást a növényekben. Szirsa a sarokban morgott, és monoton, mély torokhangja indulatossággal leplezett félelemről árulkodott. Anna a komódhoz lépett, és meglátta az előző nap vásárolt rózsát, ahogy pergamenszárazon áll az üres vázában. Felé nyúlt – pedig nem akart –, és szétmorzsolt egy halott szirmot. A fekete törmelék a fraktálra hullott, és Anna látta, hogy az ornamentikát alkotó egyik barázda, amely körbefutott a tárgyon, mintha megvastagodott volna. A nő azért, hogy megbizonyosodjon erről, kézbe vette, és végigfuttatta ujját a díszítőelemen. Szirsa váratlanul kitört a sarokból és felüvöltött, így Anna nem hallotta a pattanó hangot, de érezte, ahogy a fraktál megnyílik. Óvatosan lerakta a cseresznyefa felületre, és leemelte a felső részt. A kutya közben belekapott a köntöse szélébe, de Anna nem figyelt rá, mert annyira lenyűgözte a látvány. A fedelet kiejtette a kezéből, és mozdulatlanná merevedett a tömény utálattól. A tárgy fölé hajolva állt, és nem bírta levenni róla a szemét, mert fogva tartotta az irtózat. Az elé táruló képtől új szintre lépett a tripofóbiája¹. A fraktál oltalmazó öblében szoros rendben sorakoztak az apró rekeszek, amelyek sötét közepű buborékokat rejtettek, és a tömörnek látszó hólyagok nyálkásan csillogtak a szoba félhomályában. – Áh…! – nyögte a nő eltorzult arccal, és mintha csak erre a végszóra várt volna, az egyik duzzadt ciszta pukkanva robbant szét, a többi pedig gyors egymásutánban követte. Ragacsos beltartalmukból bőven jutott Anna szemébe és kiáltásra nyitott szájába is, mielőtt képes lett volna mozgásra bírni magát.

A váladéknak kesernyés, nyálmirigyeket ingerlő íze volt. Anna ilyennek képzelte a folyékony higanyt. A fürdőkád csaptelepe alá hajolva mosta a szemét, közben a száját öblögette, aztán megnyitotta a zuhanyt, és ruhástól aláállt. Fürdés közben dobálta le magáról a ruhákat, és mindet a kád végébe lökte. Legszívesebben a hajától is megszabadult volna, amikor észrevette, hogy a homloka felett sűrű nyák tapasztja össze a vizes tincseket, mint a takony, amit gyerekkorában magának kellett kimosnia a zsebkendőiből… Anna bőven besamponozta a haját, és dörzsölte, de az utálatos, nyálkás érzet megmaradt az ujjain. Nem tudta, hogy mennyi ideje súrolja a testét, de amikor végre képes volt elhagyni a fürdőkádat, úgy fájt a bőre a törölköző bolyhai alatt, mintha leégett volna a napon. Rövidre, fájósra vágta a körmeit, ahogy az anyja tette kiskorában, és amikor a hajszárítással is végzett, elővett egy erős fóliazsákot. Gumikesztyűt húzott, és úgy szedte össze a vizes ruhákat a kádból. A nappaliba már úgy ment be, hogy magára vett egy régi melegítőszettet, aminek a csuklyáját a fejére húzta, sálat kötött az arca elé, és síszemüveget vett fel. Így beöltözve közelítette meg a helyiséget, és látnia kellett, hogy a fraktál teteje éppúgy be van nőve a méhkaptárok lépeihez hasonló sejttokokkal, mint az, ami a komódon hevert. A tárgy darabjait egy konyhai szedőkanállal dobta a zsákba, és szorosan összekötözte a száját. A melegítőruhát, a sálat és a szemüveget, és persze a kanalat egy másik zsákba dobta, majd elindult, hogy mindent kivigyen az útkereszteződésnél elhelyezett szemétgyűjtő konténerbe. Közben megpróbálta elhessegetni a kínzó gondolatot, hogy az anyagból a kutyájának is jutott, és Szirsa képtelen egyedül megtisztálkodni, legalábbis olyan alapossággal, hogy utána be lehessen engedni a házba. Anna bedobta a zsákokat a konténerbe, és amikor visszafelé sétálva arra gondolt, hogy még a kutyát is le kell csutakolnia, elöntötte a kétségbeesés. Megragadta a kapu fémoszlopát, mert úgy érezte, nem bírják el a lábai. Térdre esett, és szaggatott vinnyogás hagyta el a torkát, amely fuldokló zokogássá változott – hiszen a kutyát meg kellett keresnie. Mert Szirsa Pavel kutyája volt, és Pavel beengedte őt a házba. Nem maradhatott kint. Nem lehetett kizárni. Anna észre sem vette, hogy Vera közeledik felé, csak akkor, amikor letérdelt mellé, és átölelte. – Nincs semmi baj – duruzsolta a fiatalasszony, miközben a hátát lapogatta.

– Hol van a kutyám? – kérdezte Anna elcsukló hangon. – Nyugi, nálunk van. Léna játszik vele.

– Azt hiszem, kellene a kerti slag. Szirsa összekente magát, belenyomta valamibe a képét. Talán talált egy dögöt hátul, vagy tudom is én… Ivan itthon van? – kérdezte Anna Verától, aki még mindig átölelve tartotta; átfogta a vállát, úgy vezette hátra a kis kertkapu felé. – Nincs itthon. Dolgozik, mi pedig most átmegyünk hozzám, és megiszunk valamit. – A tengeren van? – Persze, a tengeren, hol máshol? Kint hajókázik a Baltin – felelte Vera mosolyogva, olyan óvó nénis hangsúllyal, ahogy még a lányához sem beszélt. Szirsa már lenyalogatta magáról az anyag javát, és csak ott ragadt a bundája, ahol nem érte el. Vera kihozta a kertbe a beígért italt, aztán előhúzkodta a fészerből a locsolócsövet, és letisztították a vidáman szaladgáló állatot. – Léna, miért mondtad nekem a múltkor azt a dolgot? – fordult Anna a kislányhoz, amikor Vera meghallotta odabentről a vonalas készülék csörgését, és kettesben hagyta őket. – Melyiket? – Tudod, azt a halállal kapcsolatosat. – Mert szomorú voltál. Azt akartam, hogy örülj. Jobb örülni, nem? – De, persze. És hogy értetted? Kitaláltad, ugye? – Nem. – Nem? Azt mondtad… azt mondtad, hogy egyszer már… – Meghaltam, és szép ruhát adtak rám. Fehéret. Kifestették az arcomat, és befektettek egy olyan dobozba. Tudod, amiben fényes kispárna van, és üveg a

teteje. – Üveg? – Igen. Kiláttam rajta, mint az ablakon. Néztem a többieket, mert ők is odaálltak, és szomorú arcot vágtak. Amilyet te vágsz most már mindig. Pavel bácsit is olyanba zárták, mint engem? – Nem, a felnőtteket egyszerűbb koporsóba teszik. Olyanba, aminek nem üveg a teteje. – Miért? Mert ők már nem félnek a sötétben? – Igen, talán azért. – Én féltem a halálban.

Mint a vihar előtti csend… A következő hét napjai úgy teltek, hogy Anna alig bírt visszaemlékezni rájuk. Persze nem is volt mire emlékeznie, mert igazából nem csinált semmit. Gépiesen, lélektelenül működött, mint egy robot, amit csökkentett üzemmódra kapcsoltak. A szorongás, a mindent átható, tárgytalan félelem később jött, de az álmok már aznap éjszaka rátaláltak, amikor a fraktál megrepedt. Ismét azt álmodta, hogy szomjas. Az okát nem tudta, csak a csillapíthatatlan kínt érezte, ami arra késztette, hogy igyon, amíg bírja szusszal. A palack kiürült, és ő megragadott egy másikat, de olyan volt, mintha forró sivatagi homokot töltene a gyomrába. Távoli, fémes csörömpölés hangja rángatta ki az öntudatlanság száraz poklából. Levegőért kapkodva, szomjúságtól ragadó szájjal ébredt, és hallotta, hogy odakint Szirsa lökdösi a vizes tálkáját. Anna megnyitotta a csapot, és teleengedte a kutya edényét hideg vízzel, aztán öblöt formált a két markából, és a mosogatóba hajolva ivott. Szirsának nehezebb dolga volt, de ő is beleadott mindent, és hörögve vedelt a kifulladásig.

Anna betegnek és védtelennek érezte magát, olyannyira védtelennek, hogy az

már inkább patológiás sérülékenység volt. Kevés dolgot tett, inkább csak ivott, tablettázott és nézelődött. A vizet literszám döntötte magába, és muszáj volt alkoholt is innia, mert úgy érezte, vodka nélkül talán végezne magával. A fraktál megváltoztatott benne valamit. Már nem szeretett kinézni az ablakon. A hihetetlen jelenség megnyitotta számára annak a világnak a kapuját, amit addig csak kitalált történetekből és népi hiedelmekből ismert. Magának sem szívesen vallotta be, de most már tartott a nagyanyja intelmeitől. Egyszer mintha saját arcát látta volna befelé nézni az üvegen át, és megrémült. Mintha Pavel halála és az utolsó ajándékának hihetetlen bizarrsága résnyire nyitott volna egy ajtót, amelynek a józan ész szabályai szerint folyamatosan zárva kellett volna lennie. A résen átnyúlt valami, és megérintette őt, és ez a dolog lehetett a negyedik dimenzió, de akár a közelgő elmebaj is. Anna újabban idegenkedett a háztól. Élő organizmusként tekintett rá, amely mintha vedleni próbálna, és az új bőr a régi alól türemkedne elő érzékeny, friss foltokban. A megkopott falak között ott volt a modern hálószoba és Pavel hightech dolgozószobája, amely sehogy sem illett a régies környezetbe. Anna napközben, amikor nagyjából józanul és racionálisan bírt gondolkodni, érezte, hogy a szorongása ép ésszel magyarázható, prózai dolgokból ered, mint amilyen a gyász, a Xanax-vodka kombó és az egyedüllét természetellenes, sípoló csendje. De az éjszaka más volt, mert akkor felébrednek az ember saját, belső démonai. Anna gyakran üldögélt a hátsó kert leharcolt teraszán, a grillsütő mellett, de így nem tarthatta szemmel az egyébként nyugodt és csendes zsákutca forgalmát. Inkább az útra néző balkon borostyánnal befutott, bábos kőkorlátja mögött kuporgott keki farmerban és terepszínű felsőben, mert egyre nőtt benne egy olyan szorongató, rossz érzés, hogy figyelik. Látott egy embert odakint, akit felismerni vélt: már megpillantotta egyszer, amikor rózsát vett, és amikor beugrott a munkahelyére szabadságot kérni, majd onnan a szomszéd eszpresszóba egy kávéért. A férfi akkor is ott állt, a presszó háztömbje melletti gazos telek sarkán, mintha várt volna valakit. Aztán amikor Anna újra bement a városba, hogy tüskésre nyírassa a haját, a férfi a fodrászattal szemközti mozi plakátját nézegette.

A fraktál felrobbanása utáni második héten megszűntek a nő ivási rohamai, hogy

átadják helyüket az evéskényszernek. A kutya, mintha szolgai szolidaritásból tenné, követte „a falkavezér” példáját, és együtt zabáltak. Anna már másfél éve nem evett húst, de újra megkívánta. Ahogy Szirsa tolta befelé a nyers pulykamájat és a marhacombcsíkokat, úgy ő is rávetette magát az állati szövetekre, és hirtelen sütve, félig nyersen falta őket. Annát a jó étvágy ellenére fizikai rosszullétek gyötörték. Az erős fejfájás mellé időnként szívritmuszavar is társult, ami nagyon megijesztette, mert az anyja emiatt halt meg fiatalon: Irina ápolónő volt az onkológiai klinikán, és nem szedett gyógyszert a szívére, hanem elfogadta, amit a sors rámér. Azt gondolta, hogy jobb meghalni fiatalon és gyorsan, mint lerobbanva, pokoli kínok között. Egyszer azt mondta a lányának: „Anyám és apám is rákban halt meg, és nekem is ez van megírva második lehetőségként. De jól jegyezd meg, Anna, a rákosok nem meghalnak, hanem elpusztulnak. Még hogy kemó! Hát, azt főleg ne akard! Én már csak tudom, és nem kívánom ezt a véget senkinek, magamnak meg főleg nem.” – És a sors kegyes volt Irinához, habár nem álmában ragadta el a halál, ahogy szerette volna. Egy családi vita alkalmával hirtelen elakadt a szava, a gyomrához kapott, és fájdalmas grimasszal az arcán a mosogató széléhez támaszkodott, aztán elvágódott a kövön, és többé nem kelt fel. Negyvenhat éves volt. Aztán ott volt az a hang, ami talán nem is hang volt, inkább valami belső érzet. Anna legelőször éjszaka tapasztalta, és azt hitte, hogy valahol az utca végén csőtörést javítanak egy masszív munkagép segítségével. Egyszer álmodott is róla, akkor, amikor lefotózta Pavel portréját a rózsával és a gyertyával. Álmában egy hatalmas, fekete, vasból kovácsolt, pokoli gépezetet látott, ami a világ tengelyét forgatta, és amit elveszett lelkek százai-ezrei mozgattak kínkeserves erőfeszítéssel az idők kezdete óta, az idők végezetéig. – Zzzum… Zzzum… – A rezgés mély tónusú volt, és könyörtelenül kitartó. Anna később már nappal is hallotta, főleg bent a házban, és nem tudott mit tenni ellene. A csontjaiban érezte, az arca csontos üregeiben. Időnként a szíve is együtt lüktetett vele, és talán ez volt a legrosszabb. Ilyenkor szélsőséges indulatok öntötték el az elméjét, és tennie kellett valamit, hogy ne bántsa Szirsát, és ne tegyen kárt sem magában, sem a berendezésekben.

Csinálnia kellett valamit. Nekilátott, hogy összeszedje Pavel holmiját, és

kitakarítsa a házat. Pakolás közben megtalálta a komód alsó fiókjában azt a bonbonosdobozt, amiben a fraktál érkezett. Dühösen kettétépte, amire a karton aljából áttetsző papírlapok repültek szerteszét. Nyolcszögletű pausz darabok szálltak rajtuk sötétkék betűkkel, szavakkal és mondatokkal: Pavel keze munkája, a lelke látható lenyomata, a kézírása. Anna sebesen kapkodta fel a padlóról a lapokat, és fuldokolva, hüppögve sírt, mint egy zaklatott gyerek. Megfeledkezett a takarításról. Kivonult új törzshelyére, a balkonra, bevackolta magát az egyik szegletbe, és időrendbe rakta az oldalakat. A kis napló az expedíció legfontosabb történéseit tartalmazta Pavel érzelmeivel és személyes benyomásaival kiegészítve. Anna a férje apró, gondosan formált betűit látva, már-már a hangját is hallotta. A nagy beszélgetéseket és az elméleteket, amelyeket Pavel és legjobb barátja, Filip pár doboz sör mellett fejtegettek sokszor… Olyanok voltak, mint a tinédzserek az éjszakai tábortűz mellett. A két sci-fi rajongó egyetértett abban, hogy az emberiség az utolsókat rúgja, de mindketten a saját hivatásuk szűrőjén át látták a pusztulás módját. Filip a Római Birodalomhoz hasonló bukást vizionált, csak nagyobb méretben, mert a kontraszt is megnőtt azóta az ember és a nagy semmi között, Pavel elméletének lényege pedig az volt, hogy élt már a Földön a mostani előtt egy másik emberiség, de ők kipusztultak, mielőtt elérték volna azt a technikai fejlettséget, ahol a mai ember tart. A férfi elméletét a gyenyiszovai barlangban talált egyik lelet is bizonyítani látszott, legalábbis szerinte. És Pavel pont az ilyen őrültségek miatt vállalta el az utolsó munkáját… a kíváncsisága és a túlfejlett fantáziája miatt. Látni akarta a krátert, és tudni szerette volna, hogy mit rejt: „A lyuk nyilván a metán-hidrát destabilizációjának eredménye, de nem tudjuk, hogy miért ilyen hatalmas. A geológus méricskélt, aztán nekiállt modellezni, és arra jutott, hogy van ebben az egyenletben egy ismeretlen tényező. Ez tényleg izgalmas, és folynak a találgatások. Éjszaka frászos elméleteket ötlöttünk ki” – írta Pavel, és Anna könnyezve mosolygott. „A csapat néhány tagja nehezen akklimatizálódik. Kicsit feszült mindenki. Rosszul alszunk.” Anna végigolvasta az első oldalt, és maga elé rakta a következő lapocskát, amelyen Pavel beszámolt a közérzetéről, a munkájáról, és végül arról, amit az alpinisták találtak: „Hatalmas! Egy barlang a vízszint alatt öt méterrel! Ez már ott volt a robbanás

előtt is, és éppen ez a geológiai képződmény alakított ki egy óriási metán-hidrát lencsét.” Pavel másnap kisebb-nagyobb egészségügyi gondokról írt, például arról, hogy Makszim nevű kollégájának gondok vannak a hipertóniájával², és egy labortechnikusnak extrém mértékű menstruációs vérzése támadt a normál cikluson kívül. Pavel említést tett az általános nyugtalanságról is: „Kicsit talán sűrűen vagyunk a lakókörletben meg a laborban is, és azért van ez a folyamatos feszkó. A többiek idegessége átragad rám, ezért igyekszem a kevés szabadidőmben lelépni a bázisról. Sokat fotózom, és ez kikapcsol. Holnap érkeznek a búvárok, és legszívesebben én is velük merülnék.” – Aztán a lap alján: „Találtam valamit! Hármat leadtam.” – És hányat nem? – kérdezte magában Anna, olvasva a sorok között. „Van valami odalent! Holnap felhozzák. Lemérték: akkora, mint egy nagyobb bőrönd. Részben üledékbe ágyazódott, de biztos, hogy nem természeti képződmény, mert láttam a közeli fotókat róla. Emberi kezek munkájának nyomát viseli. Pontosabban: értelmes lényekét” – írta Pavel, és Anna megborzongott. A férfi a következő oldalon megint az egyre szaporodó egészségügyi és közérzeti panaszokról írt. Magas vérnyomás, szapora szívverés, migrén, orrvérzés, bélgörcsök, ezenkívül szorongás, megmagyarázhatatlan szomorúság, alvászavarok és rémálmok nehezítették a tudósok mindennapjait, de ott volt még az indokolatlan düh és agresszió, amely előtt Pavel értetlenül állt. „Ma felszínre hozták a leletet, és megérkezett a katonai parancsnok a kíséretével, akit fölénk rendeltek. A konkrét meló már alig érdekli az embereket, mert mindenkit a lelet és az eredete foglalkoztat. Viták kerekednek és folyton hajba kapunk, néha a szó szoros értelmében. Kátya és Rita tegnap megtépték egymást, és amikor kérdeztük, hogy miért, nem tudtak magyarázatot adni rá. Gondolom, olyan banális baromságon vesztek össze, hogy szégyellték elmondani. De ami aggasztóbb, hogy Makszimnak nem megy le a vérnyomása, és nagyon szaporán ver a szíve. Az orvosunk próbálja átállítani a gyógyszereit, a katonai parancsnok meg dühöng, hogy miért delegáltak beteg embert a bázisra. Nekem tegnap óta rohadtul fáj a fejem. Kimentem egy kicsit a környékre, és David utánam jött. Irtó pipa voltam rá, legszívesebben megütöttem volna, amiért

nem bír egyedül hagyni. Aztán erőt vettem magamon… Beszélgettünk. Azt mondta, hall valamit, de nem a fülével. Ettől levert a víz, mert azt hittem, hogy csak nekem van ilyen impresszióm. Azt mondta, inkább érzi, belül, a szegycsontja mögött. Igen, én is tapasztalok valami monoton, lassan ismétlődő, lomha rezgést, és megdöbbentem, hogy mennyire hűen tükrözik David szavai azt, amit én is észrevettem magamon.” És a végén: „Makszim reggelre meghalt. Az orvos szerint szívroham miatt, de az egyik gyógyszeres dobozt üresen találták mellette. Azt, amiben a digitálisz volt. Szása mondta, hogy előző este vele beszélgetett, és pocsék lelkiállapotban volt. Még sírt is. Nem tudom elképzelni, hogy Makszim sírt volna. Vagy talán mégis. Itt már minden lehetséges. Az egyik mérnök szerint infrahang-hatás alatt állunk, legalábbis a tünetek alapján. Bemérni persze nem tudjuk, mert ilyen műszerekkel nem készültünk.” Anna remegő kézzel vette maga elé a következő lapot. „Megjött a helikopter, amivel elvitték a holttestet és a leletet. A géppel hoztak neki egy ólomtartályt. Koporsót a koporsónak. Mert a cucc tényleg olyan, mint egy gyerekkoporsó. Amikor megláttam, ez jutott eszembe róla, és már mindenki így hívja, pedig ki sem mondtam. Időnként úgy érzem, hogy a szoros összezártság miatt néha tényleg halljuk egymás gondolatait. A gépre nem szállhatott fel senki, pedig Rita és Kátya sírva könyörögtek, hogy őket is vigyék el innen. Kátya tényleg rosszul van, dolgozni sem bír. Most az a feladat, hogy fejezzük be a munkát, és csomagoljunk. Már alig várom, hogy lelépjünk innen. Felpakolták a személyes holmink javát, és miután elvitték a koporsót és a tojásokat, a bázis fellélegzett. Talán mert tudjuk, hogy nemsokára mi is megyünk. Elsimultak az indulatok, megnyugodtak a kedélyek, és mi restelkedve nézünk egymásra és magunkra. De engem valami mégsem hagy nyugodni, és alig várom, hogy végre otthon, a saját laboromban legyek.” – Itt véget ért a napló, és utolsó sor olvasása döbbentette meg leginkább Annát: „Mert valami felébredt. Valami, ami egyszer már sikerrel színre vitte a szerepét – bármi volt is az.” Pavel úgy vélte, hogy az emberi civilizáció olyan, mint a gyümölcs, ami fejlődik, beérik, aztán elrohad, és a magból új növény sarjad, amely ismét termést hoz.

Filip szerint viszont egyszeri, de óriási tévedése a természetnek az emberiség ilyetén kialakulása. „A Föld majd feldob valamit, hogy megtisztítsa magát tőlünk” – mondta, de hogy honnan jön az a valami, arról megoszlott a véleményük. Pavel azt mondta az utolsó beszélgetésük alkalmával, hogy talán éppen a szibériai permafrosztból kerül elő egy extra kórokozó, Filip pedig úgy vélte, nem konkrét vírus vagy baktérium lesz a végzetünk, hanem valami, ami ezek metaforája, és amit emberi ésszel nehéz elképzelni. Anna nehézkesen felkelt a díszpárnáról, és odabent a naplójába tűzte Pavel jegyzeteit. Zúgott a feje, lüktetve fájtak a szemgödrei, és egyetlen dolog járt a fejében, amit mantraként ismételt magában: Pedig kidobtam. Már nincs itt. Nem lehet a házban. De valahogy mégis…

Anna szorongása és paranoiája a fraktál megnyílása utáni második hét végére egyre csak nőtt. Észrevette, hogy egy kábeltévés furgon parkol az utca végi kereszteződésnél, de semmi mozgás nem volt körülötte. A kocsi nem ment el, hanem még másnap is ugyanott állt. Aztán többször is feltűnt az a farmernadrágos, fekete trikós, napszemüveges férfi, aki olyan frizurát viselt, mint egy tengerészgyalogos. Egyenletes, kissé feszes léptekkel ment végig az utcán, és nem nézett se jobbra, se balra, de Anna a zsigereiben érezte, hogy látja őt. A férfi kis, téglatest alakú műszert tartott a kezében, amely régi típusú mobiltelefonra hasonlított. Az illető semmi különöset nem tett, a nő mégis mindig szívdobogva várta, hogy eltűnjön a szeme elől. Anna rosszul aludt. Néha korán ébredt. Olyankor magára kapta Pavel terepmintás dzsekijét, és abban álldogált a balkonon. Egy szürkén derengő hajnalon, amikor így levegőzött, megint megpillantotta az idegent. Az utca rózsaszínes mozdulatlanságba dermedt, ezért könnyen észrevette a közeledő alakot. Már akkor megpillantotta a szeme sarkából, amikor az gyalog, két telekkel odébb rákanyarodott a gazzal szegélyezett földútra. A férfi a szokásos öltözetet viselte, és baljában ott tartotta a rádiótelefonhoz hasonló eszközt. Kimérten lépkedett, és volt a mozgásában, a testtartásában és az egész megjelenésében valami mesterkélten gépies. Túljátszod – gondolta Anna, és közben mereven előre tekintett, mintha a szemben lakó újgazdag fiatal pár otthonába próbálna bepillantani a lehúzott redőnyökön keresztül. Mozdulni sem mert. Úgy tett, mintha nem látná…

Mert a férfi figyelte őt, és nem is törekedett arra, hogy a jelenléte rejtve maradjon. Mintha jelezte volna, hogy itt van és szemmel tartja őt, Anna pedig úgy tett, mintha nem venné észre. A vadász és a vad, a ragadozó és a préda ősi tánca volt ez. „Lapulj, ne mozdulj, tettesd magad halottnak! Ne fuss, tégy úgy, mintha nem látnád! Tettesd, hogy nem félsz!” – Így szól a természet első számú törvénye. Anna tehát meglapult, és adta a gyanútlant, hátha így megússza, mert ha menekülne, rögtön tudnák, hogy tudja, és akkor véget érne a játék. Mert a rossz, harapós kutya is akkor támad, ha fut előle az ember. „Anna, nehogy elkezdj futni! Lassan gyere az ajtó felé! Ha elszaladsz, utánad veti magát, és beléd mar!” – idézte a nő az apja szavait valahonnan régről, a gyerekkora mélyéről, és ehhez tartotta magát. Mereven nézett előre, és gépiesen szívta a cigarettát, egészen addig, amíg az idegen el nem tűnt a zsákutcába vezető kereszteződésnél. Már éppen fellélegzett volna, amikor meghallotta, hogy üzenet érkezett a telefonjára, annak ellenére, hogy hajnali félnégy volt. Anna visszaszaladt a hálóba, és megragadta a készüléket. A kábeltévés cég küldött neki e-mailt. Az a cég, amelynek a kereszteződésnél állt a furgonja. Az, amihez neki semmi köze nem volt. Az üzenet egy képet tartalmazott, amelyen terepszínű katonai ruhába öltözött kislány ül az útpadkán, és mérgelődik, hogy miért nem bír a nagyi elemet cserélni a hallókészülékében, mert ő unikornist kért szülinapjára, nem uniformist. Legalább van humoruk – gondolta Anna, és érezte, hogy nem jut elég levegő a tüdejébe. Visszament a hűvös nappaliba, és ablakot nyitott, de közben tudta, hogy ennek semmi értelme. Kapkodva lélegzett, és megpróbált sóhajtani, de kétségbeesve tapasztalta, hogy nem sikerül, mert a teste nem engedelmeskedik. Ezüst szikrák szálltak a látótere közepéből kifelé, és Anna a komódnak támaszkodva próbált erőt venni magán, hogy megnyugodjon. Légzésének sípoló hangja felkeltette a hátsó ajtó mellett szunyókáló Szirsát. A kutya felrohant a lépcsőn, és nagyot vakkantott. – Fogd be! Ne most! – nyögte Anna, mire az állat egyenest nekirontott, és fellökte. – A nő elterült a padlón, és megütötte a csípőjét. Szirsa odaugrott mellé, és az arcába vakkantott. – Á, a jóistenedet, de büdös a pofád! A rohadt életbe, mi ütött beléd? – kiabálta Anna, és rájött, hogy megint rendesen kap levegőt. Szirsa

szűkölve húzódott el tőle. – Jaj, szőrmók, ne haragudj! Gyere, pattintok neked egy tonhalast! Igaz, attól még büdösebb leszel, de rá se ránts!

Meleg volt, de a nő folyton fázott. Összehúzta magán a kabátot, pedig tudta, hogy a lelke fázik, nem a teste. Azon töprengett, hogy ha tényleg létezik lélek, spirituális értelemben is, nemcsak abban a formában, ahogy a pszichológia tanítja, akkor Pavel lényege eltűnt innen, elveszett, és ő ezért lát újabban mindent olyan kiábrándítóan üresnek és kopárnak. A szerelem varázslat – gondolta Anna, és magában rábólintott erre a régen még szentimentálisnak vélt igazságra. Pavel lelke eltűnt, de az illata még érződött a terepmintás dzsekin. Anna felhajtotta a gallért, és maga elé húzta a lábait a terebélyes karosszékben, így üldögélt a hátsó kert teraszán. A kutya hajnalban megette a nagy doboz tonhalas eledelt, és azóta nyugtalannak látszott. Izgatottan jött-ment, néha átfutott a telken, vagy kibújt a kerítés alatt, és eltűnt a csatorna medrében. Megint fürdethetem meg – gondolta a nő, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy felzaklassa magát. A kora reggeli pánikroham megviselte, ráadásul érezte, hogy gyanúsan feszül az alhasa. Már csak ez hiányzott – suttogta, és megpróbált visszaemlékezni, hogy legutóbb tényleg vásárolt-e egészségügyi betétet, vagy csak akart. Annát kellemes zsibbadtság öntötte el, és már majdnem sikerült elaludnia a kora délutáni csendben, amikor Szirsa visszatért a telekvégi portyájából. Az állat nem volt jó formában, nyugtalanul mászkált, és néha felnyüszített. Gazdája arra gondolt, hogy legközelebb csak fél doboz konzervet ad neki, és nem hagyja, hogy elrontsa vele a gyomrát. Szirsa megállt a régi kút vasráccsal lezárt, alacsony betongyűrűje mellett, és hányt, aztán lefeküdt az egyik bokor alá. Kimerülten lihegett, és Anna úgy látta, könyörögve néz rá. Ettől lelkiismeret-furdalása támadt. Közelebbsétált hozzá, hogy megsimogassa, de látta, hogy az állat combjai közül húslészínű váladék szivárog. Hát, ilyen a világon nincs – rázta meg Anna a fejét, és keserűen felnevetett. Szirsa kicsit puffadt volt, de nem tűnt vemhesnek. Ennek ellenére jól látszott, hogy görcsök futnak végég a hasán, és az is, hogy szenved. Az oldalán feküdt, és

a földre hajtotta a fejét, de néha izgatottan felült, szűkölt, és a lába közét szagolgatta, mintha tisztálkodni szeretne. Aztán sötét erekkel hálózott, nyers hús színű hólyag türemkedett ki a farka alól, amely lassanként ökölnyire duzzadt, és kicsusszant a földre. Anna sosem hallott arról, hogy a kutyák is elvetélhetnek, de úgy vélte, hogy most éppen ezt látja. Szirsa felugrott, és ettől elpattant a szövetzsineg, ami a testéhez kötötte a tasakot. Az állat a hátsójára tottyant, felcsapta a lábát, és szájával a véres csonk után kapott, de a köldökzsinórszerű maradvány, mintha menekülne, gyorsan visszacsúszott a testébe. Szirsa meg akarta tisztítani magát a váladékoktól, de egyetlen nyelvcsapás után undorodva megrázkódott, és mintha önmaga elől menekülne, felpattant, és eliszkolt. Anna megérezte a szagot, és eltorzult arccal, lassan hátrált. A nyálkás tasak megmoccant, aztán lassú kimértséggel duzzadt és elernyedt, mintha lélegezni próbált volna. A hártya egy ujjbegynyi részen egyre áttetszőbbé vált, és az utolsó légvétel zenitjén megrepedt. A bőrszerű burok úgy terült szét, mint a hervadó virág, túlérett szirmait megadóan szétterítve a termő körül. Anna a szüleivel ban élt, és általában nyüzsögtek ott a csótányok. Egy alkalommal megpillantott egy jókora példányt a mosdókagylón, és rányomta a fogmosó pohara alját. Az enyhén homorú üvegfelület nem lapította szét a rovart, csak megrepesztette az utódoktól duzzadó potrohát, és amikor a kislány felemelte a poharat, a fiatal példányok szerteszét futottak. Úgy, mint most. Ilyen nincs, ez nem létezhet! – gondolta Anna, de ugyanezt gondolta a medveállatkákról is, amikor először hallott róluk: „Hihetetlen túlélők. Akár egy évig is bírják táplálék nélkül. A nedvességtartalmuk kilencvenkilenc százalékát is elveszítik a kriptobiózis állapotában, de vízbe helyezve új életre kapnak. Egy mohában talált példányt százhúsz éves tetszhalottság után sikerült feléleszteni. Kibírják a fagyást, de száz Celsius-fokos levegőn is képesek hat órát élni. Túlélik a röntgen-, a gamma- és az elektromágneses sugárzást. Bírják az extrém nyomást, de vákuumban és teljes oxigénhiányban hét hónapig életben tudnak maradni. Kiküldték őket a világűrbe is mindenféle védőfelszerelés nélkül…” – mondta Pavel, de Anna nevetve és hitetlenkedve közbevágott, hogy ne is folytassa, mert ezt úgysem hiszi el.

De a medveállatkák léteztek, és azok a csupasz, szürke, áttetsző testű valamik – akármik – is, amelyek a burok maradványain szétfolyó, zselés, magzati váladékból próbáltak kikecmeregni a szeme láttára. Talán két-háromcentisek lehettek, és egyenetlen, tömlőszerű testükből négy hegyesvégű csonkláb állt ki, de ilyet viseltek elöl, a fejük helyén is. Anna a sokktól úgy látta őket, mintha közvetlenül a szeme előtt kelnének életre. A lények kezdetben bizonytalanul tapogatóztak, helyüket keresték ebben a világban, amit aztán hamar meg is leltek. Először megindultak a szélrózsa minden irányába, és Anna visítva szaladt előlük a teraszra. Az apróságok a felépítésük ellenére gyorsan haladtak, a mozgásuk pedig egyszerre idézte a rovarok futását és a puhatestűek perisztaltikus előrejutását. Aztán mintha parancsra tennék, a lények meghatározott irányba kezdtek szaladni. Egyik csoportjuk bemászott a kútba, a többiek pedig a kertvégi csatorna felé iramodtak. Rengetegen voltak. Bennékük³, mint a zavaros mosogatólé, hullámzott a testük burkában, és feketével rajzolt hátuk a fraktál mintázatát idézte. A látvány annyira bizarr és nem e világi volt, hogy Annának felfordult a gyomra. Amikor legyőzte az iszonyat keltette bénultságát, lekapta magáról a kabátot, a lények sűrűjére dobta, és ordítva taposta őket a kifulladásig. Végül egy hosszú bottal emelte fel a tönkretett dzsekit, hogy a grillsütőbe dobja és meggyújtsa. A nő alig hitt a szemének, de csak öt példányt sikerült megsemmisítenie. Ezek szétlapítva feküdtek a porban, és amikor visszatért a gyújtófolyadékkal, hogy lelocsolja őket, már csak hárman voltak. Anna lassan visszatekerte a kupakot az üvegre, és mégsem gyújtott tüzet a száraz fűben. Pavel kabátja már amúgy is égett, füstöt és bűzt árasztva. Az uniformis odalett, de sebaj, mert megjöttek az unikornisok – gondolta a nő, és görcsös rángatózásba kezdett a rekeszizma. Érezte, hogy elhagyja az erő a lábait, és térdre esett. Amikor végre tele tudta szívni a tüdejét levegővel, károgó hangon felnevetett, és az örömtelen kacagás egy nagy sóhaj után szaggatott, csukladozó zokogássá változott.

A házba egy sem jutott be. De vajon tényleg nem? Anna végignézte a házat, aztán ellenőrizte a fürdőszobaszekrényt, és

megnyugodva látta, hogy van otthon elég intimbetét. Letusolt, és lefeküdt aludni, mert irtózatos gyengeséget érzett, de ezen nem is csodálkozott. Éjfél körül görcsökre ébredt, és ahogy megmozdult, kibuggyant valami sűrű és meleg a lábai közül. Ismét megfürdött, telerakta a bugyiját betéttel, és megpróbált elaludni, de az egyre erősebb méhgörcsök miatt nem bírt. A kis, sárga tabletták most mit sem értek, és már a combjaiban is érezte a mély tónusú, húzó fájdalmat. Forró vizet töltött a rég nem használt hőpalackba, és remélte, hogy a dugója még jól tömít. Felhúzott lábbal feküdt a dupla ágy közepén, és elindított egy filmet a videólejátszón, de nem bírt rá figyelni, sőt egy idő után kifejezetten zavarták a hangok és a képernyő villózása. Fájt mindene, és a görcsök egyre erősebbnek tűntek. Kikapcsolta a lejátszót, és jó darabig feküdt a sötét csendben, átadva magát a hullámokban rátörő fájdalomnak. Anna hajnali félháromkor arra jutott, hogy keres a gyógyszeres dobozban valami ütőset. Amikor feltápászkodott az ágyból, és megfeszült a hasizma, löketszerűen öntötte el a forró váladék: Az extra betét ellenére a combján csorgott végig, és megérezte Szirsa szagát – azt a bűzt, amit a kutyából kikerült burok árasztott. Anna kitapogatózott a fürdőbe, villanyt gyújtott, és lerángatta magáról a bugyit. Nem Szirsa szaga volt, hanem az övé, és a betéten nemcsak vért talált, hanem valami barnás-narancssárgás, sűrű trutymót, amely nyúlósan rezgett, mint a híg kocsonya. Anna a vécé fölé hajolva adott ki magából mindent, amit aznap evett, és ahányszor összerándult a gyomra, annyiszor loccsant ki a hüvelyéből a tapadós váladék. Még akkor is öklendezett, amikor már nem volt mit kihánynia. Megállíthatatlanul remegett, és lüktetett a feje. Nyál folyt a szájából, mert képtelen volt lenyelni. Anna lecsukta a vécé fedelét, és rádőlt. Szívesen elaludt volna akár örökre, de folyton az járt a fejében, hogy mi történhetett két hete – hogy mit rejtett a fraktál. Egy adag bizarr ivarsejtet vagy kikelni vágyó embriókezdeményt, amelyek kaput találtak a testemen és Szirsáén egyaránt, aztán a véráramunkba kerültek, és addig sodortatták magukat az erek hálózatában, míg rá nem leltek a legpuhább fészekre, ahová bevackolódtak. Valami ocsmány, elátkozott módon megtermékenyültünk, és élő keltetőgépek lettünk. Annát kétségbe ejtette a gondolat, hogy belőle is olyasmi fog kiszakadni, mint a

kutyából, vagy talán annál emberibb, és ez, ha lehet, még az előbbinél is borzalmasabb lehetőség volt. Amikor a görcsök már szinte összefolytak és csak lélegzetvételnyi szünetet hagytak maguk között, Anna érezte, hogy megvonaglik benne valami, és lefelé törekszik a testében. Elemi kényszert érzett, hogy kipréselje magából. Felküzdötte magát a vécéülőkére, és előregörnyedve, fogcsikorgatva üvöltött. Érezte, hogy ami kicsusszan belőle, egyenetlen felszínű, mintha sok kis masszív testecskét rejtene. A csomag kilökődött a testéből, és a vízbe toccsant. Anna a mosdókagylóba kapaszkodva felállt, hogy rácsapja a vécéfedelet, de jéghideg fájdalom hasított a méhébe. Csak most döbbent rá, hogy még nincs vége, mert egy vaskos, köldökzsinórszerű képződmény kötötte ahhoz, ami a csésze alján lapult. A nő felordított félelmében, és megrántotta a zsinórt, ami újabb fájdalomhullámot gerjesztett a testében. Erősen kapaszkodott a mosdóba, nehogy elájuljon, és akkor meghallotta a loccsanást. – Na, ne… csak ezt ne! – kiáltotta, és feltépte a tükör melletti kisszekrény ajtaját. Megragadta a körömvágó ollót, és nekiesett a zsinórnak. A képződmény meglepően rugalmas volt, már-már porcos, és annyira csúszott, hogy Anna képtelen volt rendesen belevágni. A kagylóból újabb csobbanás hallatszott, amire a nő kinyúlt a fogmosó poharáért, és a kerámiához csapta. Egy nagyobb darab szilánkkal kaszabolni kezdte a szövetköteget, és végre sikerült elmetszenie. Érezte, ahogy a csonk visszacsúszik a testébe, és arra gondolt, hogy immár hányadszor fogja elokádni magát ezen az átkozott napon. Megsebezte az ujjait, de nem számított. Egyetlen dolog számított csak: az, hogy végre lecsaphatta a fedelet, és rátenyerelhetett a Shell-szelepre. A víz nagy hanggal zubogott, aztán spriccelni kezdett az ülőke és a kerámiaperem közötti keskeny résen. Anna a fedélen térdelt, és érezte, hogy belülről tompán nekicsapódik valami, mintha a kiutat keresné. Folyt a víz oldalt, de ő csak nyomta a szelepet, nem bírta abbahagyni. Aztán egyszer csak megszűnt a dugulás. Anna még hosszú percekig engedte a vizet a fajanszba.

Dupla adagot vett be a gyógyszerből, és vastag fürdőlepedőket terített a matracra. A combjai közé törölközőt hajtogatott, és elhelyezkedett az ágyon. Azt

hitte, soha többé nem jön álom a szemére, de két perc múlva már öntudatlanul feküdt, és aludt egészen délután négyig. Álmodott, de nem a megszállókról. Álmában újra élte Pavel temetését, és saját kezűleg akarta örök nyugalomba helyezni a hamvakat. Felemelte a ravatalról az urnát, de a kerámia kicsúszott a kezéből, és darabokra tört. Az urnában nem volt semmi. Amikor felébredt, az ötlet, hogy Pavel esetleg életben van, annyira felzaklatta, hogy nem törődött a testéből szivárgó váladékkal és a törölközőn talált, méhlepénynek látszó szövetcsomóval sem. Gépiesen begyömöszölt mindent az előre odakészített zsákba, és tusolni indult. A fürdőszoba úgy nézett ki, mint a vágóhíd egy hosszú műszak végén, de Anna egyelőre nem foglalkozott vele. Majd később – gondolta, és házi papucsban állt a zuhany alá. Volt valami, ami már egy ideje ott lapult a tudatalattija peremén, de nem bírta felszínre hozni. Mint egy név vagy egy idegen kifejezés, ami ott van az ember nyelve hegyén, mégsem bírja kimondani. Ez a kellemetlen érzet azóta kínozta, hogy megtalálta a feljegyzéseket, aztán az álom, és a gondolat, hogy Pavel talán meg sem halt… Aztán beugrott neki. Talán mert végre sikerült kialudnia magát, vagy mert már nem osztozott a testén senkivel és semmivel. Anna tágra nyílt szemmel, ujjaival a vizes hajába túrva állt, mozdulatlanul, aztán magára kapta a köntösét, és a hálóba szaladt. Ellenőriznie kellett a mobilján a képgalériát. Meg kellett néznie a fotót, amit Pavel emlékére készített. A férje azt írta, hogy hármat leadott… tehát Moszkvába is került fraktál, és a megosztott fotó miatt hamar megtudták azok, akik szemmel tarthatták őt, hogy nála is van egy példány. A telefon az éjjeliszekrényen hevert. Anna remegő kézzel nyúlt érte, és közben azt kívánta, hogy a fraktál bárcsak ne látszana a képen. Bekapcsolta a mobilt, és értetlenül meredt a kezdő képernyőre. Átfutott az agyán, hogy talán nem is a saját készülékét tartja a kezében, de ezenkívül nem volt másik telefon a házban. A kijelzőn a megszokott, erdei táj helyett saját magát látta az ágyban fekve, magzati pózba gömbölyödve a halványzöld fürdőlepedőn. Játszanak velem! Játszanak, mint macska az egérrel – gondolta Anna, és az ágyra dobta a telefont. Már nem számított, hogy mi látszik a fotón.

Később a hátsó teraszon üldögélt és cigarettázott. Érezte, hogy folyadékra és ételre lenne szüksége, de úgy vélte, soha többé nem lesz már éhes. Megpróbálta kiüríteni az elméjét, persze sikertelenül. Mindig becsúszott egy-egy tolakodó gondolat, és úgy fájt belül valami a lelkében, mint a fizikai sérülés, amiről folyton lekaparják a sebet. Látta a kertjében Léna szétszórt békázó készletéből a sárga kislapátot meg a kiszuperált salátaszedő csipeszt, és örült, hogy nincs gyereke. Pavellel akartak, de valahogy nem jött össze. Kárpótlásul sokszor vigyáztak Lénára, és a szülei megengedték, hogy átjárjon hozzájuk játszani. Pavel még kerti tavat is ásott, ahová békák költözhettek be a kislány nagy örömére. Anna viszolyogva nézte, ahogy cipelgeti őket ide-oda a homokozóvödörben. A nő elnyomta a cigarettát, és a régi kút felé sétált, oda, ahol megpróbálta elpusztítani a szürke lényeket, és ahol Léna lapátja is hevert. A maradványok már nem voltak sehol.

Anna a temetés óta nem beszélt a férje legjobb barátjával, és egy pillanatra lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem hívta fel Filipet, aztán neheztelést, mert a férfi sem kereste őt. Filip a médiában dolgozott, és bizonyos dolgokról sokkal többet tudott, mint ő vagy a többi átlagember. Anna kivitte a telefont a kert végébe, és onnan próbálta elérni a férfit, aki csak nagy sokára fogadta a hívást. – Helló, Anna! Bocs, de éppen hazafelé tartok. Vezetek. Segíthetek valamiben? – Ó, sajnálom, hogy pont most… Csak egy gyors kérdés. Ugye beszéltetek Pavellal, amikor Szibériában volt? – Igen, persze, egyszer-kétszer felhívott. Miért? – kérdezte az újságíró feszült hangon. – Szóba került a munkája? Mondott neked valamit…? Beszélgettetek olyasmiről, amiről itthon is szoktatok? Tudod… – Ezt most nem igazán értem, Anna. – Elmondta, hogy mit találtak abban a kurva kráterban?! – csattant fel a nő.

– Tessék? – Neked mondott valamit erről? Esetleg célzott valamire? – Mi? Halló, Anna! Kicsit rosszul hallak. Szakadozik a vonal. – Filip, légy szíves, hívj vissza, ha hazaértél! Szükségem lenne a segítségedre. – Anna, halló! Nem értem, hogy mit mondasz! – Filip…! – Figyelj, valami gond van a telómmal. Leteszem, de majd hívj! – mondta a férfi, azzal bontotta a vonalat.

Filip nem jelentkezett, és órákkal később sem sikerült elérni. A telefonja eleinte még kicsengett, aztán azt mondta be az automata, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Anna csak ekkor jött rá, hogy a férfi nem akar beszélni vele, sőt talán azt kívánja, hogy bárcsak ne is ismernék egymást. Anna este evett pár falatot, de nem maradt meg a gyomrában az étel. Aztán megpróbált aludni, de órákon át ébren forgolódott. Csak egy szál cigarettát és egy italt kívánt, úgyhogy felkelt, és töltött magának a jégbehűtött vodkából, aztán odakint, a balkonon rágyújtott. Hallotta, hogy az utca túloldalán, a fiataloknál parti van. Fiatalok – gondolta, és keserűen elmosolyodott. Talán öthat évvel lehetett idősebb náluk, de most ősöregnek érezte magát. Az ifjú, ámde tehetős szomszéd házaspár a beköltözésük után először a hátsó kertet rakatta rendbe. Medencét és jakuzzit építtettek az újonnan rendbe rakott teraszra, és hétvégenként gyakran meghívták szórakozni a barátaikat. Jelenleg szombat hajnali egy óra volt, és a buli a tetőfokára hágott. A fiatalok medencéztek. Anna hallgatta a vidám hangokat, és közben szórakozottan kapirgálta a kőpárkányon növő mohát. Beütött a dupla adag ital, és ő végre üresnek érezte a lelkét. Éppen arra gondolt, hogy milyen kellemes így lebegni a jótékony tompaságban, amikor odaát valaki felsikoltott. Ezt ijedt női nevetgélés és türelmetlen férfihangok követték, aztán valaki, talán a sikoltozó lány újra felvisított:

– De ez igazi! Be akar mászni a bőröm alá! Úristen, szedjétek le rólam! – kiáltotta a nyers pánik hangján. – Kussolj már, mert ránk hívják a zsarukat! – szólt rá egy férfi, a szavait pedig gúnyolódás és részeg röhögés kísérte. – De hát vérzek! Vérzik a bőröm! – zokogta a lány. – Persze, te hülye, mert elestél! – Mondtam én, hogy jó a cucc! – kiáltott egy harmadik, de őt is csendre intették. – Én is láttam. Ott úszott az a… – mondta egy higgadt, alt hangú nő, de a szavába vágtak. – Mi ez, közös trip? Tényleg jó anyag ez, Szása! Hisztérikus sírás hallatszott, aztán pofon hangja csattant, és végül csend lett. A fiatalok talán visszavonultak a házba, de Anna már nem figyelt rájuk. A sötét nappalin keresztül visszabotorkált a konyhába, és tablettákat szórt a szájába a kis, barna üvegből. Miután lezárta az összes lefolyónyílást a házban, bevackolta magát a kanapé díszpárnái közé, és álomtalan alvásba zuhant. Másnap dél körül a telefon csörgésére ébredt. Vera hívta: – Szia, drága! Délelőtt már kerestelek. Jól vagy? – Hát, igazából nem – suttogta Anna. – Nem csodálom. Olvastam a neten a hírt, és nagyon sajnálom. Sejtem, milyen lehet ez most neked, azok után, hogy Pavel… Szóval csak a részvétemet akartam kifejezni. – Hogy mit? Ne haragudj, Vera, most ébredtem, és azt sem tudom, hol vagyok. De tényleg, éjjel a kanapén aludtam el, és… – Jaj, inkább te ne haragudj énrám! Csak hát találkoztam nálatok egyszer-kétszer Filippel, és jó fejnek találtam. Amikor megláttam a hírt, el sem akartam hinni. Még hogy ő, ez hihetetlen!

– Vera, mi van Filippel? Mit olvastál róla? – Jaj, istenem, te még nem is tudod? – Mit? – Hát azt, hogy megölte magát.

Vajon én is „öngyilkos” leszek, ha a megfigyelőim ráunnak erre a beteg játékra, és végeznek velem? Az én halálom is így szerepel majd a médiában? – „Tegnap éjszaka öngyilkosságot követett el dr. Pavel P. Andrianov mikrobiológusnak, annak a tudósnak az özvegye, aki…” Az emberek pedig majd elhiszik és megértik – gondolta Anna. A számítógép előtt ült, és már harmadszor olvasta végig a hírt, mégsem bírta elfogadni, hogy Filip nincs többé. Tévedésnek gondolta, rossz tréfának, ami megesett már másokkal is. Előfordult, hogy a közösségi oldalakon híres emberek halálhíre kapott szárnyra, miközben az illetők éltek és virultak. Anna a telefonért nyúlt, és Filip számát hívta. Arra számított, hogy megint nem talál előfizetőt a vonal másik végén, de a hívás most kicsengett. Valaki felvette. Talán emberi hang volt, egyetlen lélegzetvétel csupán, amelyet apró koppanás követett. Anna nem mert megszólalni. Nem hallott semmit, de érzelmek, indulatok és eltemetni kívánt emlékképek tódultak a tudatába. Az ember átlépi a pocsolyát, hogy ne sározza be a lábát, és átlép bizonyos dolgokon is, hogy ne sározza be a lelkét. Anna soha nem érzett még olyan zsigeri boldogtalanságot, mint azokban a pillanatokban, és újra megérezte magában annak a pokoli szerkezetnek a moraját, amiről Pavel is írt a beszámolójában. Nem emlékezett arra, hogyan sikerült bontania a vonalat, csak már arra eszmélt, hogy a kanapén ül Szirsával a lábánál. Később az anyjára gondolt, aki beinvitálta a halált saját otthonába. „zív öngyilkosság” – mondta az apja keserűen, ha az asszony elvesztése nagy ritkán szóba került. Jó lenne álmomban meghalni, békésen és szenvedés nélkül. Nagymama azt mondta, hogy az angyalok egyenest a mennybe viszik azokat, akik álmukban halnak meg, de néha ügyetlen az angyal, és elejti az embert. Éreztél már álmodban olyat, hogy zuhansz, és utána hirtelen felébredsz?

Anna önkéntelen tiltakozásként a fejét rázta erre a zagyvaságra, és elhatározta, hogy összeszedi magát legalább annyira, hogy enni és inni adjon a kutyának. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz. És ami nem öl meg rögtön, az látni szeretne egy kicsivel tovább szenvedni – gondolta, és ettől nem sikerült jobb kedvre derülnie. Este Vera visszahívta, hogy tényleg jól van-e, és izgatottan mesélte, hogy mi folyik a városban. Huszonegy tinédzser tömeges öngyilkosságot akart elkövetni az öbölnél valami önjelölt próféta vezényletével, és hét fiatalt már nem tudtak megmenteni a kiérkező rendőrök. A belvárosban zavargások voltak, ráadásul nemrég lefagyott a közösségi oldal, úgyhogy képtelenség nyomon követni az eseményeket. – Most meg valami kigyulladt – mondta Vera. – Szerintem a kikötőnél ég valami, nézz csak ki! – Igen, én is látom a füstöt. – Szerinted a vérhold kever be? – Vérhold? Ja, lehet, nem tudom. Léna jól van? – Persze, itt játszik. Adjam? – kérdezte Vera, de a lánya már ki is kapta a kezéből a telefont. – Szia, Anna! – rikkantotta Léna, és hallatszott, hogy odébb trappol. – Képzeld, van itt nálam két unikornis! – Micsoda? – Mondom, unikornisok. Jó, nem pont olyanok, mint a mesében, de azért, mert ezek igaziak. Nálad találtam őket, de döglöttek voltak. – Jó, akkor most dobd ki őket szépen a… – De amikor megmosdattam őket, életre keltek! – Úristen! – Szeretnek úszkálni, és szépen nődögélnek – mondta a kislány a jó anyák

büszke hangján. – Figyelj, Léna, add anyukádat! – Várj egy kicsit, kéred az egyiket? – Én igazából mindkettőt kérném. Azt mondtad, tőlem vitted el őket. – Ez nem igazság, én mentettem meg az életüket! – Add vissza a telefont anyádnak, Léna! A gyerek dühösen csettintett a nyelvével, és lecsapta valahová a mobilt. – Helló, Anna, mi a gond? – kérdezte Vera. – Léna azt mondja, összeszedett valamit az udvaromon. – Ja, azokat a gőteféleségeket? Hogy micsoda ocsmány dögök ezek, hallod! Itt úszkálnak egy régi fazékban! – nevetett az asszony. – Szerintem szabadulj meg tőlük. Veszélyesek lehetnek. Lehet, hogy valamilyen betegséget… – Nyugi, Léna minden védőoltást megkapott, de most mennem kell, ne haragudj! A helyi tévé híreket mond, szerintem kapcsold be te is. Anna nem kapcsolta be a sajátját, mert nem érdekelték a részletes beszámolók, a lényeget pedig már úgyis tudta. Leült a kanapéra Szirsa mellé, aki újabban alig tágított mellőle, és vodkát kortyolgatva felidézett magában egy nemrég elhangzott beszélgetést. Mintha ezer éve lett volna egy másik, boldogabb valóságban: „Ennek a mi mostani világunknak a legértékesebb fizetőeszköze az információ” – mondta egykor Filip. „Hatalmas erők, tudás és pénz áll amögött, hogy az információ akadálytalanul áramolhasson. Ha lesz harmadik világháború, azt nem tűzfegyverekkel fogják megvívni.” „Információáramlás. És ez mit jelent a hétköznapi kisember életére nézve?” – kérdezte Anna.

„Például gyorsan és könnyen lehet ideológiákat terjeszteni és gyűlöletet szítani. A demagógia is terjedhet úgy, mint a legvirulensebb vírus, hála a könnyen hozzáférhető információhordozóknak. A segítségükkel még az is elérhető, hogy az emberek egymást pusztítsák el. Vélemény?” „Túlzás! Csupán paranoia és fikció” – nevetett Anna. „Mondod te most. Mert még nem gyújtották be a rakétákat, hogy megkapjuk a pofánkba mindazt, ami a csövön kifér.” „Oké, szerintem bármi lesz is, több fronton fog támadni a hatékonyság kedvéért” – zárta le a témát Pavel, és a dohányzóasztal közepére rakott egy hatos karton jéghideg sört.

Éjszaka, pontosabban kora hajnalban elvitték a szemben lakó fiatal párt. Anna a kőkorlát mögül nézte, ahogy a vegyvédelmi felszerelésbe öltözött emberek kiszállnak a katonai járműből, és eltűnnek a ház mögött. Nemsokára újra megjelentek, de akkor már elöl, a főbejáraton át hagyták el a házat. A fiatal férfi felsőtestére a derekáig ráhúztak egy fényes, műanyag zsákot, és hátrabilincselt kézzel vezették. A lányért visszatoltak egy betegszállító hordágyat, azon hozták ki, és az ő testét teljesen befedték a fóliával. Anna délelőtt felhívta Verát, hogy jól vannak-e, de nem vették fel a telefont. Pedig nem mehettek sehová, mert a kocsi az udvarban állt… Eszébe jutott, hogy Léna két éve bezárta az anyját a fürdőszobába, aztán nem tudta kinyitni az ajtót. Ivan órákkal később ért haza, akkor szabadította ki az asszonyt. Persze azóta Verának már a kezéhez nőtt a mobil, és még a vécére is magával vitte, nehogy lemaradjon valamiről. Anna délután kizavarta Szirsát a hátsó kertbe a dolgát végezni, és nemsokára üvöltő ugatásra lett figyelmes. A kutya gyáva volt, mint a nyúl, és akkor ugatott ilyen veszettül, ha félt. A nő ijedten kiszaladt, és látta, hogy Szirsa Lénát ugatja. A kislány ügyet sem vetett a fenyegető hangra, csak téblábolt odakint, a saját udvarukban úgy, mint aki még sosem járt ott. Anna a kerítéshez ment, és hívogatta, de az elfordult tőle, és a másik irányba indult. Léna az apja fehér trikóját és az anyja tűzpiros tűsarkúját viselte, ráadásul sminket is. A szájára – és köré – bordó rúzst kent, és sötét tussal húzta ki a

szemeit, az arcát pedig vastagon bevonta valami fehérrel, talán közönséges babahintőporral. A nyakánál, ahol nem fedte trikó, látszott, hogy fekete filctollal rajzolt magára valamit. Léna jó mozgású gyerek volt, sportgimnasztikára járt, és az anyja felvételiztetni akarta a Vaganova Akadémiára. Ehhez képest most tétován haladt, és mintha észre sem vette volna a kiteregetett ruhákat, úgy bóklászott át közöttük. Egy lepedő lepattant a csipeszekről, és Léna palástként húzta maga után, amíg le nem csúszott a válláról. Aztán menet közben elhagyta a cipőit, de így sem nyerte vissza a mozgáskoordinációját. – Léna, állj már meg! Bevetted anyád gyógyszerét? – kiáltott utána Anna. – Hé! Ittál apád piájából? Abból, ami olyan, mint a víz, csak éget? – kérdezte, de a gyerek nem reagált. Akár egy elfált zombi – gondolta a nő, miközben Szirsa a pólóját tépte, és nyüszített. Léna a túlsó telek kerítése felé tartott, és amikor odaért, megpróbált átmászni rajta. Először a két kezét rakosgatta egyre feljebb a hézagos dróthálón, aztán amikor már teljesen kinyújtózott, akkor próbált utánuk lépni a lábaival. Fent kapaszkodott, és oldalazva lépkedett felfelé, úgy, hogy a végén már vízszintesen függött a teste a kerítés szegélyléce alatt. Anna elképedve nézte ezt a szerencsétlenkedést. A gyerek végül átlendítette a lábait a túloldalra, és elengedte a rácsot. Úgy ért földet a másik oldalon, a háta alá bicsakló lábakkal, mint egy krumplis zsák, de nem zavartatta magát. A hasára gördült, esetlenül feltápászkodott, és ment tovább. Anna délután többször is megpróbálta felhívni Verát, aztán úgy döntött, hogy átmegy hozzá. Volt kulcsa a házhoz, de a hátsó ajtót nyitva találta. A zsalukat bezárták, ezért villanyt gyújtott, és az asszony nevét kiáltozta, de nem kapott választ. A földszint központi helyiségében, a nappaliban iratokat talált szétszórva. A papírok és dossziék a kanapén és a dohányzóasztalon hevertek. Anna az egyik halom tetején Léna oltási könyvét látta kinyitva, mellette egy internetről nyomtatott lapot, amelyen különböző vakcinák nevei és az általuk kivédhető betegségek listája szerepelt. Az asztal sarkára félretolva színes, fényes mappa hevert, közepén egy modellügynökség logójával. Anna óvatosan felvette, és belelapozott. A gépelt szerződés nem érdekelte, főleg azután, hogy megpillantotta a színes fotókból álló portfóliót. A képeken boldogtalan tekintetű felnőttek álltak körül egy ravatalt,

amelyen pasztellszínű virágcsokrok között lakkozott felületű, fehér koporsó feküdt, benne a rózsás arcú Léna hófehér habcsókruhában, hajában virágkoszorúval, mellén összekulcsolt kézzel. A fotók némelyikén a koporsó üveg tetejét lecsukták, máshol nyitva állt, de ez Anna szerint nem változtatott a lényegen. – Vera, hol a fenében vagy?! – üvöltött, és hatalmasat vágott a kanapé támlájára a magával hozott vasrúddal. Észvesztő dühöt érzett, és elgondolni sem bírta, hogyan képes egy anya koporsóba fektetni az élő gyerekét. – Gyere elő, te hülye, pénzéhes picsa! – köpte a szavakat, és mindegyiknél nagyot húzott az ülőgarnitúra bőrborítására. A kárpit több helyen felszakadt, és kitüremkedett alóla a szürke tömőanyag. Vera nem került elő, ezért Anna végigjárta az alagsort, ahol a kazánház és a mosókonyha kapott helyet, azután felment az emeletre a hálószobákhoz. A kislány szobája üresen állt, és ott is hatalmas rendetlenség fogadta. A ruhásszekrény tartalmát szétszórták az ágyon és a szőnyegpadlón, a játékállatok pedig kibelezve hevertek szerteszét. A vendégszoba érintetlennek tűnt, a fürdőben viszont vértől és savós szövetváladéktól mocskos gyerekruhákat dobált szét valaki. És a szag… az a nehéz, szerves, émelyítően édes bűz úgy terjengett itt is, mint korábban Anna fürdőszobájában a bizarr szülés után. Az emelet utolsó helyisége, a hálószoba ajtaja csukva volt. Anna óvatosan lenyomta a kilincset, és lassan benyitott. A redőnyt hézagosra eresztették, a szobában félhomály uralkodott, de így is látta, hogy a terebélyes franciaágy közepén egy test hever. Amikor beljebb tolta az ajtószárnyat, csak akkor ismerte fel Verát. A nő az ágyon keresztben, a hátán feküdt egy szál mocskos pólóban és bugyiban. Halottnak látszott. Anna a villanykapcsoló után tapogatózott, és közben folyamatosan szemmel tartotta a testet, mert fura hangokat hallott az irányából. Miután felgyulladtak a fények, beljebb óvakodott, maga elé tartva a vasrudat. Tudta, hogy meg kellene vizsgálnia Verát, ki kéne tapintania a pulzusát és ellenőrizni a légzését, de képtelen volt rá. Így csak a nevén szólongatta, de alig bírta kipréselni magából a szavakat. Vera teste a hideg villanyfényben fehéres-lilának tűnt, tekintete a plafonra meredt, és az alsó állkapcsa ernyedten lógott. Színtelen ajkai szánalmasan fonnyadtak és múmiaszerűek voltak. Anna nem tudta levenni róluk a szemét,

talán ezért vélte úgy, hogy a hullából származó hang egyenest a szájnyílásból jön. A finom bugyborékolás és levegős kattogás leginkább gyomorkorgásra hasonlított, és Anna az anyjától tudta, hogy a test a halál után még mindenféle hangokat képes adni, mert gázok és levegő távozhat belőle. Azt is tudta, hogy a hullák csak akkor mozognak, ha megmozdítják őket, és ilyenkor az egyre erősödő hullamerevség miatt érdekes dolgokat csinálhatnak: Például megrúghatják az embert, kidughatják a kezüket a lepedő alól, vagy beleakadhatnak vele a ruha gombolásába, esetleg az őket rendberakó nővér hajába. Verát viszont senki nem érintette meg, mégis magától megmoccant. A póló alatt megemelkedett a hasa, majd a domborulat oldalirányba csúszott, mielőtt visszasüppedt volna. Anna ezt még megmagyarázhatta volna a testben képződő gázok munkájával, de ami ezután történt, azt már semmiképp: A holttest feje lassan hátrafeszült és közben eltekeredett, mintha nem lenne elég hely a nyakában a bőr alatt rejtőző szerveknek. A szájából hörgő, fuldokló hangok törtek elő, aztán a feje nagyot reccsenve előre csapódott, úgy hogy az álla belenyomódott a nyakába. Vera teste halott szemekkel bámulta Annát. A nő ijedtében felkiáltott, és hátraszökkent. A lába elakadt egy kábelkötegben, és hátával a falnak ütközött. A hulla rezignáltan nézte, közben pedig rózsaszín habot préselt ki az orrából és a szája sarkából. Anna hátát a falnak vetve állt, és nem bírt megmozdulni. A test bal karja megvonaglott és a levegőbe csapott, majd lassú, tekergő mozdulatokat tett. Porcos roppanások jelezték, amikor túlfeszítette valamelyik ízületét. Anna a szája elé kapta a kezeit, mire az őt bámuló hulla esetlenül bár, de ugyanezt tette. Aztán a jobb lába is mozgásba lendült, és recsegve a háta alá csavarodott, miután látogatója megpróbált az ajtó felé araszolni. Ez nem Vera. Ő már nincs itt. Valami más van odabent, ami a helyét keresi benne, és úgy igazgatja magán a testét, mintha egy furcsa szabású ruhadarabot próbálgatna a boltban – gondolta Anna. Bármilyen látványt jobban elviselt volna, mint azt, hogy a Verában lakó megszálló éppen az ő mozdulataiból tanulja, hogyan mozog a Homo sapiens, ezért oldalra nyúlt, és megnyomott néhány gombot a falra erősített tévén. A készülék életre kelt, és egy híradórészlet szólalt meg belőle. A riporter éppen arról számolt be, hogy a városban megnőtt az erőszakos bűnesetek száma, és ami a legfurcsább, hogy az elkövetők között sok a kiskorú.

A tévés egy kutatót készült meginterjúvolni, hogy szerinte mi okoztatja a mobiltelefont használó kisgyerekek körében a mostanában tapasztalható mérhetetlen agressziót. Mielőtt azonban a tudós válaszolhatott volna, a testet birtokló betolakodó kerek nyílást formált Vera szájából, amire a következő másodpercben fröccsenve robbant fel a tévé képernyője. Semmi nem hallatszott, Anna mégis úgy érezte, hogy menten széthasad a feje. Kezét a fülére tapasztva kereste a kijáratot. Keresnie kellett, mert hirtelen elvesztette a tájékozódó képességét. Egy pillanatra úgy érezte, minden kitörlődött az agyából, csak tárgytalan szorongás és valami hideg, szürke sivárság maradt a lelkében. Anna kirohant az ajtón, és remélte, hogy a lény még nem áll készen arra, hogy utána vesse magát.

Anna magára zárta a házat. Becsukta a zsalukat, és leragasztotta a kutya közlekedőnyílását. Később egy szekrényt tolt a hátsó ajtó elé, és a pincében almot készített Szirsának a feleslegessé vált húsz kiló orchideaföldből. Órákig kuporgott a kanapén, és hallgatta a kisebb-nagyobb időközönként felharsanó szirénák hangját, aztán erőt vett magán, és bekapcsolta a számítógépet. A közösségi oldalt hiába frissítette újra és újra, nem sikerült betöltenie, de a helyi híreket egy másik oldalon meg tudta nyitni. A cikkek alá rengeteg hozzászóló írt. A legnépszerűbb írás arról számolt be, hogy egy éjjeliőr a Központi Hullaházból holttesteket látott felkelni és kimászni az ablakon. Az őrt pszichiátriára szállították, ahol addiktológusok és elmegyógyászok vették kezelésbe. A szerző nem szólt arról, hogy vajon tényleg eltűntek-e a holttestek, vagy stimmel-e a létszám. Ezt többen is kifogásolták, méghozzá egyre indulatosabban, mert úgy vélték, nagyon nem mindegy, hogy mi a helyzet. Kérdéseket tettek fel, például azt, hogy ha a hullák tényleg eltűntek, akkor hol vannak, hogy kerültek oda, és főleg: miért? Ez Annát is érdekelte, mármint a kifogás, amit az illetékes majd bedob, de a cikk fél óra múlva már nem volt sehol, hiába kereste. A tévét nem merte bekapcsolni, úgyhogy maradt a számítógépnél. Az infrahangról és az élettani hatásairól keresett cikkeket, és kinyomtatott jó néhány oldalt. Ezeket újra átolvasta, és szövegkiemelővel kihúzta a fontos részeket. Ha ez itt mind igaz, akkor Filip nyerte a fődíjat sci-fi kategóriában – gondolta, és örömtelenül felnevetett.

Kora hajnalban életre kelt a közösségi háló, és az emberek egymást túllicitálva dobták be a furcsábbnál furcsább híreket. Egyesek arról számoltak be, hogy a gyerekeik a „hangyák háborúját” bámulják a tévében, és alig lehet elrángatni őket az adás nélküli, szürkén zizegő képernyő elől. Valaki tudott egy szülőről, akit ez úgy feldühített, hogy agyonverte a hároméves gyerekét. Máshol állítólag a gyerek végzett a szülővel. Valaki megemlítette, hogy a tudósok feltételezése szerint valami légköri zavar vagy hiba lehet a műholddal, esetleg néhány adótoronnyal. Annának megint eszébe jutottak Filip szavai a média hatalmáról. Kikapcsolta a számítógépet, és lefeküdt a kanapéra a kutya mellé, hogy aludjon egy-két órát.

Korán ébredt. Teát főzött, és leterelte Szirsát a pincébe, aztán elfoglalta törzshelyét az erkélyen. Vera délelőtt tízkor jelent meg az udvaron. Ugyanazt a mocskos pólót viselte, mint előző nap, és felvette hozzá az első nadrágot, ami a kezébe akadt. Ez történetesen a férje melegítőnadrágja volt a derekában meghúzható fűzővel. A haja ziláltan meredt szerteszét, és a sminkje is eltért a megszokottól. A sminkje nagyon eltért a megszokottól… Igazából úgy nézett ki, mint önmaga szánalmas paródiája. Az a Vera, aki korábban csinos szabadidőruha és belőtt frizura nélkül még a szemetet sem volt hajlandó kivinni a konténerig. Anna elképedve nézte, és nem hitt a szemének. Egy másodpercre felötlött benne, hogy ez nem is a valóság, hanem csak a zavart, megviselt elméjének szüleménye, mert vannak dolgok, amelyek annyira szürreálisak, hogy ahogy megtörténnek, rögtön a képzelet számlájára írjuk. Vera jobb karján a kézfejétől kezdve fekete, finom rajzolatú tetoválás látszott, amely régebben nem volt ott, és a minta a fraktál rajzolatát idézte. Az újragondolt Vera tudta, hogy kell kinyitni az autót. Kitárta a vezetőoldali ajtót, és lazán rátámaszkodott, miközben a mobilját nyomkodta két kézzel. Anna szerint az őt megszálló lény valahogy regenerálta a központi idegrendszert, és rákapcsolódott, most pedig tanul. Azt tanulja, hogyan kell emberként viselkedni – de hogy közben mit tesz még, arra Anna gondolni sem akart. Anna nem csapott zajt, Vera mégis észrevette. Felnézett az erkélyre, és meglátta őt. A szája groteszk mosolyra húzódott, de az arc többi része nem mosolygott.

Anna, amennyire csak bírt, behúzódott a sarokba, Szirsa pedig nyüszítve próbált az ölébe mászni. A nő magához szorította, és átölelte a nyakát. Sírni, zokogni támadt kedve, és ahogy megérezte a késztetést, már rázkódni is kezdett a válla. Abban a pillanatban megcsörrent a mobilja. A kijelzőn Vera neve állt. Anna nem akarta felvenni, mert tudta, hogy mit hallana benne. Pontosabban: tudta, hogy mit érezne a sistergő csendet hallgatva. A mobil elhallgatott, és Vera valószínűleg új számot hívott. Még mindig maga előtt tartotta a telefont, és kerek O-t formált a szája. A mellkasa fújtatóként emelkedett és süllyedt, ugyanabban a ritmusban, amelyben Anna nemrég a pokoli szerkezet lüktető zümmögését vélte hallani. Később többször végiggondolta magában a jelenetet, amelyben Vera a kerítéshez ballag, kinyitja a kaput, kihajt a kocsival az útra, majd kiszáll, bezárja a kaput, visszaül a kocsiba, és elporzik a város irányába.

Anna alig csinált valamit egész nap, és a céltalan várakozás kezdte felőrölni az idegeit. A tűrőképessége határán állt, és tudta, hogy éjszaka aludnia kell, különben kiborul. Tiszta ágyneműt húzott, és sokáig tusolt a forró vízpermet alatt. Utána megivott egy pohár kamillateát, elhelyezkedett az ágyban, és néhány perc múlva elnyomta az álom. Felszínesen, nyugtalanul aludt, és minden külső hangra felrezzent. Éjfél körül motozást hallott, ami nem kintről jött, hanem valahonnan a házból. Feljebb csúszott az ágyban, nyitott szemmel meredt a sötétbe, és fülelt. Az apró nesz nemsokára megismétlődött. A nő suttogva szólongatta a kutyát, de Szirsa nem adta jelét, hogy mellette lenne. Talán iszik – gondolta, de abban a pillanatban megreccsent az előszobában a régi padló. Anna a fejére húzta a paplant, és legszívesebben vinnyogott volna félelmében, mert eszébe jutott, hogy nyitva felejtette az erkélyajtót. Fatal error… – Arra gondolt, hogy talán a fekete pólós tengerészgyalogos hatolt be az épületbe, vagy a vegyvédelmi ruhások, hogy zsákot húzzanak a fejére, és úgy vigyék ki őt is a házból, mint korábban a szomszédait. Ezek a lehetőségek még mindig jobbnak tűntek, mint az, hogy Léna vagy Vera mászott fel a lugason. Léna időközben megtanulhatott mászni, ahogy az anyja is tudott járni, sőt autót vezetni… De nem történt semmi, és Annát magával sodorta az öntudatlanság. Talán az elméje kisütött néhány biztosítékot védekezésképpen, hogy megkímélje az

összeroppanástól. Aludt, és azt álmodta, hogy mosogatás után nem bírja rendesen elzárni a csapot. Tömítést kellett volna cserélnie, de nem értett hozzá. Álmában is tudta, hogy Pavel már nincs vele, és azon gondolkozott, hogy kitől kérhetne segítséget. A szomszéd Ivan jutott eszébe, aztán Vera, és erre hirtelen felriadt. Valahonnan a ház mélyéről víz csepegése hallatszott. Anna aludni akart. Kispárnát szorított a fejére, de így is hallani vélte az egyre idegesítőbb hangot, ráadásul a hólyagja is feszített. Tudta, hogy ezzel vége az éjszakai nyugalmának, de muszáj volt felkelnie. Félrehajtotta a takarót, és Szirsa megmoccant mellette. – Aludj csak! Legalább te aludj! – suttogta, és oldalra nyújtotta a karját. Érezte kézfején a hideg orr érintését, és elmosolyodott. Felült, és az éjjeliszekrényen álló sólámpa kapcsolója felé nyúlt. A lámpa felvillant, aztán az égő egy tompa pukkanással megadta magát. Anna elgyötörten káromkodott, és hallotta, hogy a kutya is feltápászkodik. – Maradsz! – mondta, és kitapogatózott az előtérbe. Hallgatózott, és a fehér zaj sistergése irritálta a dobhártyáját. Talán egy perc is eltelt, mire ismét meghallotta a folyadékcsepp nedves koppanását. A közeli fürdőszobából jött a hang. Anna villanyt gyújtott, és lassan kinyitotta az ajtót. A mosdókagylóra pillantott, de ekkor újra meghallotta a cseppenést, és már tudta, hogy a fürdőkád felől jön. A nagy belmagasság miatt Pavel szülei térelválasztót építettek a kád vonalába oldalra és felülre, és ezen a felső válaszfalon futott végig a karnis. Anna nem emlékezett, hogy behúzta volna a zuhanyfüggönyt, már csak azért sem, mert a fürdőkád túloldalán levő ablakokat nem merte nyitva hagyni. Újabb cseppenés hallatszott, és ez mozgásra ösztönözte a nőt. Lecsavarta a felmosófejet a rúdjáról, és azzal tolta a csaptelep irányába a műanyag függönyt. Torkában dobogott a szíve, és olyan erővel szorította össze a fogsorát, hogy belesajdult az állkapcsa. Miközben sikerült majdnem teljesen elhúznia a függönyt, azon csodálkozott, hogy az ember agyán éles helyzetben hányféle információ fut át. Talán a halál pillanatában is ezért pereg le előttünk filmje… – Mialatt ezen töprengett, megállapította, hogy nem a csapból csöpög a víz. Kicsit közelebb merészkedett a kádhoz, és látta, hogy a zuhanyrózsa is száraz.

Ahogy a lyukacsos tárcsa szélén futó, fehér vízkőcsíkot szemlélte, újabb folyadékcsepp csapódott a kádba. Nagy, kövér, sötét csepp. Vér csordogált a fehér zománcfelületen a lefolyó felé. Anna nem akarta, de fel kellett néznie. A függönybe kapaszkodott, és lassan a mennyezet felé emelte a tekintetét. A ruhaszárítót magasan a plafon alá húzták, és rajta szabályos szimmetriával helyeztek el valamit, amiből még csöpögött a vér: Ez a valami egy felnyitott hasú, kiterített négylábú állat volt, amit megfosztottak a zsigereitől. Egy belső hang azt üvöltötte a nőben, hogy ez nem lehet Szirsa, pedig tudta, hogy ő az. A bal kézfejét bámulta, mintha a bőréről leolvashatná a választ arra a kérdésre, amit még magának sem akart feltenni. Émelygés gyűrűzött fel a gyomrából, és nagyon gyengének érezte magát. A kád szélére támaszkodva próbált úrrá lenni a rosszullétén, de a hálószoba felől hallatszó apró nesz kimozdította a közelgő eszméletvesztés pereméről. Nekiiramodott, és az első lépések úgy fájtak neki, mintha izomláza lenne. Kivágta a fürdőszobaajtót, és hátra sem nézve rohant a lépcső felé. Hármasával vette a fokokat, és a kanyarban a korlátba kapaszkodva szinte repült, de nem veszítette el az egyensúlyát. Lent majdnem a hátsó ajtó felé fordult, de észbe kapott, és pillanatnyi megtorpanás után a főbejáratot vette célba. Nem esett el, és nem csúszott meg, mint a harmadosztályú amcsi rémfilmekben a hősnők, de büszkeség helyett vad kétségbeesés fogta el. Ugyanis az ajtó zárva volt, és Anna tudta, hogy előbb érik utol, mint ahogy behelyezné a kulcsot a zárba. A saját háza fogságába esett. Ha nem futok, talán simán kisétálhattam volna – gondolta, de azért megragadta az ajtó melletti tartón lógó kulcscsomót. Kék festékpötty jelölte a bejárat kulcsát, és Anna két kézzel szorította, úgy nyomta a lyukba. A biztonsági zár régi volt, és a kopása miatt egy milliméternyit vissza kellett húzni a kulcsot, hogy el lehessen fordítani. Anna ujjai olyan merevek voltak a vérében keringő adrenalintól, hogy nem boldogult a zárral. Már ordított félelmében, és a kilincset rángatta. Az előtérben világosság gyúlt, és Anna ledermedt. Nem bírt megfordulni, de erre nem is volt szükség. Az ajtó tükörüvegéből egy arc nézett vissza rá: fiatal, mint ő, a haja pedig szőke és katonásan rövid, akárcsak neki. – Én… az anyád vagyok – préselte magából a szavakat Anna. Kiáltani akart, de

suttogásnál többre nem futotta. Az arcon vibráló vonaglás futott végig, mintha hologram lenne. – Anya? Nem, nem. Az nem te vagy. Ő ott van fent – hallatszott Vera hangja. Anna még mindig a kilincset markolta, másik kezével pedig a kulcsot fogta, és megérezte a zár apró kattanását. A kapun lakat van, de a kerítés alacsony. Nincs vesztenivalóm. – Ne menj el! Beszélgessünk! – javasolta Vera hangján a lény. – Megsúgok egy titkot. Anna feltépte az ajtót, és kivetette magát az éjszakába. Mielőtt elérte volna a kerítést, nehéz test csapódott a hátának, és a törzséhez szorította a karjait. A zuhanás lassúnak tűnt, és Anna utolsó emberi gondolata az volt, hogy ha ez háború, akkor Szentpétervár elesett.

Ian Pole

Morpheus ébredése

„Az élet olyan talentum, amelyet azért bíztak ránk, hogy átalakítsuk és megsokszorozzuk, s ajándékba adjuk másoknak.” II. János Pál pápa

A három, fehér pamutruhás kamaszgyerek fejükön az EEG elektródák töviskoszorújával kelletlenül ültek a foglalkoztatóasztal körül, amelyen összegyűrt tesztlapok kupacai hevertek. A legkisebb morogva színes ceruzákat rágcsált. A vele szemközti széken guggoló testvére katatón állapotban nézett el a semmibe. Nyála áttetsző zsinórban folyt le az ölébe. Dr. Somnus az asztal túlsó felénél ülve türelmetlen mozdulattal tolta a szemüvegét a homlokára, és dörzsölte meg az orrnyergét. Szusszantva kifújta a levegőt, majd egy táblagépet csúsztatott a középső fiú elé. – Békát és Jótát mára, úgy látom, teljesen elvesztettük. Legalább te segíts nekem, Alfie! Ha nem papíron, akkor tableten. Ezt mindig szeretted! – Nem akarom! Netezni szeretnék! Főzőset akarok nézni – suttogta a fiú az asztal lapjára meredve. – Még mindig nincs meg a tárcám – mondta a doktor. – Amíg elő nem kerül, addig nincs net. Ez a büntetésetek. Már megbeszéltük! – Frank vette el! – Nem, Frank biztosan nem tett ilyet. Valamelyikőtök elvette, és elrejtettétek. Én pedig szeretném visszakapni! – Frank vette el! – ismételte csökönyösen a fiú az asztallapnak. – Én pedig netezni akarok! – Miért mindig olyan, mintha a falnak beszélnék? Mindegy, hagyjuk! Már nem

érdekel a téma, mert belefáradtam. Inkább kössünk alkut! Ha most hajlandó vagy feladatozni, akkor beszélek a kisasszonnyal, hogy nézhessetek délután valamit a neten. A tizenhárom éves forma fiú végre felnézett. Tétován bólintott, majd elvette a táblagépet. Arca akárcsak a testvéreié olyan jellegtelen volt, mint egy befejezetlen viaszbábué: Egyetlen szál szőr sem nőtt sehol a testén, és pillák nélküli szemhéjak közötti, áttetsző kék szeme közönyösen fürkészte a férfit. – Az elejét átugorhatod. Kezdheted az asszociációs feladatokkal. Mondjuk, a kilencestől. Ami a kéz a kesztyű számára, az a sapka számára a...? Meglátod, menni fog! – noszogatta a doktor. – Megpróbálom, apa. De már nem megy úgy, mint régen. Már nem értem az összefüggéseket – mondta Alfie halkan, de kötelességtudóan nekilátott a feladatoknak. – Ugyan! Ügyes leszel! Az elejét még Tonton is megcsinálja – intett a vizsgálószoba plexi fallal leválasztott fülkéjében ülő bonobó⁴ felé, aminek szintén EEG elektródák voltak a fejére helyezve. A majom rutinos mozdulattal elvette Frank, az asszisztens által neki nyújtott táblagépet, és azonnal nekilátott a feladatoknak. – Szeretnék rád megint büszke lenni, Alfie! Úgy, mint régen – mondta biztatóan dr. Somnus, de hangján átütött a fásultság. Tudta, hogy a fiú el fog akadni alig valamivel a bonobó szintje után. A másik kettő meg még annyira sem képes, mint a majom. Korábban jól teljesítettek, sőt Alfie egyenesen zseniálisnak volt mondható, de aztán meredek ívű visszaesés következett, majd stagnálás. A doktor nem fűzött nagy reményeket a mai teszthez sem. A fiú lassú ütemben haladt a feladatokkal, szinte fej-fej mellett a bonobóval, aztán egyszer csak gyorsulni kezdett, mégpedig a feladatok nehézségi szintjének emelkedésével inverzben. Villámsebesen haladt át a szinteken, és korábbi eredményeit is megszégyenítő gyorsasággal oldotta meg a logikai feladványokat. Dr. Somnus döbbenten felnyögött, és kirúgva maga alól a széket, a fiú mögé lépett. Az asszisztens is otthagyta a majom bokszát, és az asztalhoz jött, hogy lássa, mi történik. Alfie egy pillanatra rájuk nézett, felvillantott egy mosolyt, majd karcsú ujjai szemkápráztató sebességgel táncoltak az érintőképernyőn. Már a Henley-teszt

legfelső kategóriájába tartozó blokkjáték lineáris egyenleteit oldotta meg numerikusan. Dr. Somnus és Frank mindenről megfeledkezve, tátott szájjal bámulták percekig a mutatványát. Aztán egy roppanó zajt hallottak, és dobhártya szaggató visítást. A két férfi zavarodottan pördült meg. A majom fülkéjének plexi üvegéből egy nagy darab kitörve feküdt a padlón, a maradékot vér fröcskölte be. A középső fiú, aki eddig katatón állapotban meredt maga elé, most a felsőtestét a lyukon benyomva két kézzel lefogta, és fogaival marcangolta a bonobót, ami hisztérikusan visítva csapkodta-harapta támadóját. – Béka! Béka, mit csinálsz?! – ordította ijedten dr. Somnus, és az asszisztenssel a lábánál fogva próbálták kirángatni a majommal harcoló fiút, aki szó szerint foggal-körömmel kapaszkodott áldozatába. Aztán Béka hirtelen engedett, és a két férfi együttes rántásától a padlóra zuhant. Fuldokolva nyelte le a nagy darab húst, ami pár pillanattal ezelőtt még Tonton combizmának része volt. A fiú arca merő vérmáz és karmolás volt, bal fülét pedig félig leharapta a félelmében tébolyultan védekező állat. Ennek ellenére Béka elégedetten vigyorgott. Aztán felsikoltott, amikor teste görcsösen megvonaglott, és izmai, csontjai recsegve megkezdték az átalakulást. Jóta, a legkisebb fiú tenyérrel csapkodva az asztalt, hátravetett fejjel kacagott. – A nyugtatót, Frank! Azonnal! – ordította dr. Somnus a földön fetrengő fiút nézve, akinek testét fekete, merevszálú szőr nőtte be, és háta ropogva meggörnyedt. A szétszakadt pamutruha alatt Béka bőre és izmai vad hullámzásba kezdtek. Az asszisztens mellé térdelt, és két ampullát is bele injektált, amire a sikoltozás abbamaradt. Hirtelen nagyon nagy csend lett. A majom sokkos állapotban előre-hátra hintázott ültében a ketrecben, miközben vére folyamatosan csöpögött a padlóra. Dr. Somnus lassan az asztal felé fordult. Jóta újra a ceruzáit rágcsálta odaadóan, Alfie pedig kamaszos félmosollyal visszacsúsztatta a kikapcsolt táblagépet az asztal szélére, és így szólt: – Remélem büszke vagy rám, apa!

***

– Sajnálom, dr. Somnus. Az igazgatótanács már meghozta a döntését. A

Morpheus-projektnek ebben a formában vége szakad – mondta Friedman professzor szárazon, és mintegy véglegesítve a kijelentését, hátradőlt íróasztala mögött, két tenyerét kopaszodó feje mögött összekulcsolva. – De hát az eredmények! Nem söpörheti az eredményeimet a szőnyeg alá! A kiírt elvárások hetvenhét százalékának megfeleltünk! Ez első generációs vizsgálati anyag! Finomítani, tökéletesíteni kell még, de működni fog! Nézze! Nézze meg ezeket! – hadarta elkeseredetten a fiatalabb kutató, miközben laptopján vadul keresgélt a táblázatok között. – Hagyja, Ernest! Nem az én kompetenciám. És senki nem söpri félre az eredményeit. Egész egyszerűen nem az jön ki, amire a kutatási anyagot kaptuk. Ez nem a maga hibája. – Hogyhogy nem az jön ki? De hát nézze meg ezeket a változókat! A totipotens sejtek a példányok mindegyikében szöveti szinten is homogenitást mutatnak! A metamorf készség jóval az elvárási szint felett van! – De mit kezdjünk az alanyokkal, ha mentálisan viszont használhatatlanok? Nem elég fizikailag lemásolniuk a célszemélyt, hitelesen el is kellene játszaniuk. A megmaradt három egyed IQ-jának egyike sem éri el a hetvenet. Funkcionális idióták. – Nem! A Béta és az Iota lehet, hogy nem a két legfényesebb izzó a csillárban, de az Alfa az zseniális! – A tesztjei nem ezt mutatják. Eleinte ígéretes volt, de aztán gyorsan leépült ő is. Oliver Frank szerint a gyorsított periodizáció miatt. – Frank egy inkompetens hülye! Teljesen szelektíven, öntörvényűen értékeli a dolgokat! Csak a védelmi minisztérium kifejezett kérése miatt láthatja el az asszisztensi feladatokat! Az Alfa értékei kétéves koráig exponenciálisan növekedtek, egészen a zseni szintig, majd lezuhantak, és enyhe emelkedés után stagnálni kezdtek. Nyilvánvaló, hogy az Alfa ezt szándékosan csinálta! Megjátssza magát! Átveri a teszteket! A két hónappal ezelőtti vis major is az ő műve volt! Amíg mi vele foglalkoztunk, valahogyan rávette a Bétát a támadásra, hogy felmérje annak hatásait. Frank is ott volt! – Frank ezt máshogy látja, és ő a védelmi bizottság felügyelőtisztje. A nyolc embrióból végül három maradt meg, és ezek életciklusa is igen rövid. Három éve

tart a projekt, és az egyedek most léptek kamaszkorba. Még szűk négy év, és elpusztulnak. Nincs idejük fejlődni. A donormintákkal is gondok voltak. A recipiensekben a metamorfózis után pár órával már instabil a változás, és visszaalakulnak. Ráadásul azonnal felülírhatóak más mintával. Folyamatos utánpótlásra van szükségük az eredeti donormintából, vagy nem tudják tartani az alakot. Ráadásul a Béta, amint állati DNS-hez jutott, szennyeződött is vele. Sosem fogja tudni levetkőzni az utóhatásait. Ha most még el is tekintünk attól, hogy mentálisan alkalmatlanok rá, hogy eljátszanak szerepeket… azt el tudja képzelni, hogy például az orosz elnök egy fogadáson sültoldalast eszik, aztán elkezd átalakulni… sertéssé? – Ööö... – túrt bele a fiatal kutató zavartan a szalmaszőke hajába, és lekapta a szemüvegét. – Hát, nem egészen. Ugyanis ha jó alaposan átsül a hús, akkor már nem tud belőle tiszta DNS-t kivonni, hogy lemásolja. Nyersnek kell lennie, és minél frissebbnek. Béta metamorfózisa azért volt villámsebes, mert még az élő bonobóból jutott DNS-mintához, valamint a mennyiség is számít. Vegán étrend mellett… – Ernest! Kérem! – emelte fel a professzor fejcsóválva a kezét. – Fogja fel úgy, hogy ez a kutatás egy ajándék volt. Több eredményt ért el általa, mint az elején csak álmodni is mertük volna. A védelmi minisztérium vonta el az őssejt kutatástól és a biotechnológiától a nyolc embriót, amit maga megkaphatott a Morpheus-projekthez. A maga kutatása nem is várhatott volna el ilyen léptékű bizalmat és támogatást! A minisztérium adta, a minisztérium elvette. Ennyi volt, itt a vége. Dr. Somnus még mondani akart valamit, de aztán beletörődötten lecsukta a laptopját, és üres tekintettel meredt idősebb kollégájára. – Mikor? – kérdezte végül. – A mai nap végén. A holnapi nappal a biotechnológiai labor már boncolást akar a visszakapott egyedeken. Ernest Somnus arca fájdalmasan megrándult, ujjai zavartan tapogatták körbe az ölébe ejtett laptopot. – Nehéz ez, tudom – vetett rá Friedman professzor együttérző pillantást. – Három év nagy idő. Kikerülhetetlen az érzelmi interakció. Az Alfa apának szólította, jól tudom?

– Morrison kisasszony, a pszichológiai tanácsadó fél évvel ezelőtt a szociális érzékenyítéstől remélte az eredmények visszaállását. Gondosan válogatott családi sorozatokat, és főzőműsorokat engedélyezett nézni nekik a táblagépeken. Utána kezdett az egyed apának szólítani. De az eredmények nem javultak. Én nem hiszem, hogy… Meg kellene próbálni… Legalább az Alfát ne likvidáljuk, professzor úr! – csuklott el Somnus hangja. Az idős professzor nyögve felemelkedett a bőrfoteljéből, és fiatal társa mögé lépve, annak vállára tette a kezét, és így folytatta: – Maga is tudja, hogy lehetetlen. Már csak azért is, mert a metamorf jelleg miatt a kémiai, kasztrálási kísérletek egyik egyednél sem vezettek eredményre. Enélkül pedig sosem hagyhatnák el élve az intézmény falait. Ugye nem kell részleteznem miért? Eliminálni kell minden egyedet – sóhajtotta Friedman, és megveregette a másik vállát. – Nézze, Ernest, önnek nem kell ott lennie. Teljesen érthető, ha nem akar. Inkább menjen szépen haza! Vagy igyon meg egy italt valahol! Inkább kettőt. Az lesz a legjobb. Vegyen ki pár nap szabadságot! Majd Frank elrendez mindent.

Frank fehér orvosi köpenyben a letakart tálcát cipelő Morrison kisasszonnyal a nyomában belépett a foglalkoztatószobába. Jóta és Alfie egy lapra rajzolgattak a szőnyegen. Béka a fal mellett ülve előre-hátra hintázott a sarkain, miközben aránytalanul hosszúra nyúlt, szőrös karjaival átkarolta a saját felsőtestét. Csapott homloka alatt előreugró szemöldökcsont árnyékából véreres, sárga szempár meredt a belépőkre. Frank úgy döntött, hogy vele kezdenek, így hozzá lépett oda először. Nyers, vadállati erő és tapintható rosszindulat sugárzott az alanyból, úgyhogy jobb szerette volna mielőbb kiütni. – Apa hol van? – nézett Alfie a férfira félrebillentett fejjel. – Ma felmérő nap van! – Nem jön. Ma fizikai vizsgálatok lesznek, Alfie – mondta Frank, és elvett a tálcáról egy pneumatikus befecskendezőt, majd egy ampullát helyezett bele. Béka torokhangon felmordult, amikor meglátta az eszközt. – Apa sosem hagyná ki a felmérő napot – jelentette ki Alfie, és felállt. Már csaknem olyan magas volt, mint az asszisztens.

– Mondom, hogy ma nincs felmérő. Vizsgálatok lesznek. Tudom, hogy nem szeretitek, de legyünk rajta túl hamar – felelte Frank türelmetlenül, és arra gondolt, hogy inkább be kellett volna hoznia a nyugtatópisztolyt. – Add a karod, Béka! Ígérem, nem fog fájni. – Apa biztos nem akarta ezt, azért nem jött ma el. Fáj neki a veszteség, hisz még nem fejezte be a projektet. Én is hónapokkal későbbre tettem magamban ezt a napot – mondta a fiú nyugodt hangon, majd amikor Frank rosszat sejtve megfordult, még egy vállrándítással hozzátette: – De ha ma, akkor ma. – Aztán hirtelen torokhangon felvonyított. Kikapta a rozsdamentes acéltálcát Morrison kisasszony kezéből, majd nagy erővel a lány arcába sújtott vele. A lány hang nélkül csuklott össze, vére ívesen fröccsent a fehér falra. Oliver Frank torkát pedig egy erős marok kapta el, és Béka úgy csapta a falhoz a biztonsági tiszt fejét, hogy az reccsent. A férfi megszédülve csúszott le a fal tövébe, a felrepedt szemöldökéből szivárgó vér pedig elmázolt nyomot hagyott a fehér festéken. Amire fejét rázogatva felállt, már csak ő és az ájult Morrison kisasszony volt a szobában. A férfi a falnak támaszkodva küzdött a rosszullét ellen, de közben azért elővakarta a zsebéből a telefonját. – Teljes lezárás! – kiabálta a készülékbe. – Bíbor riasztás! A Morpheuspéldányok kiszöktek! Egy biztonsági osztagot kérek a mínusz harmadik szintre! – hörögte kicsattant szájjal, majd ellökte magát a faltól, és az orvosi köpenye alól egy 45-ös félautomata pisztolyt húzott elő. – Rohadék kis korcsok! – köpött egy véreset, és felharsantak a szirénák. Hét perc múlva már a mínusz második szinten lévő zsilipkapunál találkozott Friedman professzorral az m4-es gépkarabélyokkal felfegyverzett tizenkét fős biztonsági osztag által lezárt folyosón. – Ugye nem kell hangsúlyoznom, Frank – kérdezte az idős tudós idegesen ropogtatva az ujjait –, hogy mekkora katasztrófa lenne, ha egyetlen példány is kijutna! Pusztán a létezésük megszeg minden bioetikai normát, még az ovideói egyezményen kívül is! Az egyéb következményekbe pedig már bele se merek gondolni. – Ennél fentebb nem juthattak, professzor úr – törölte meg a biztonsági tiszt a még mindig vérző homlokát. – Négy ember itt marad a zsilip előtt, kettő pedig a laborokban, irodákban rekedt embereket kíséri ide, és egyesével szkennelik őket, mielőtt átengedik felfelé. A többi pedig jön velem meg a kutyakísérővel, és

levadásszuk a korcsokat. Ez egy teljesen zárt létesítmény. Nincs hová menniük! És, professzor úr…! Én már nem akarok befogással bajlódni. – Hm. Tegye, amit kell, Mr. Frank! A biztonsági tiszt intett a kutyakísérőnek, aki a rottweilerével az élre állt. A fegyveresek vadászláztól fűtve követték őket. Egy szűk óra múlva a mínusz ötödik szinten a kutya elvesztette az addig könnyedén követett nyomot. Kétségbeesetten szimatolta körbe újra, meg újra az ajtókat és a lépcsőfordulót. – Eddig lejöttek, az biztos – tárta szét kiképzője a karját. – Itt viszont összevissza futkározhattak, mert átfedik egymást a szagnyomok. Bárhol lehetnek. – Ez a legalsó szint – mondta Frank, miután elővette a telefonját, és lehívta az alaprajzot. – Irattár, hulladékégető, kazánház, mosoda, szennyvíztisztító, két öltöző meg egy lőtér tesztpálya. – Ekkor egy kattanás hallatszott, és kialudtak a fények. Valahol felbúgott egy generátor, és bekapcsoltak a vörös színű vészlámpák meg a felfelé mutató, menekülési utat jelző nyilak... afféle baljóslatú jótanács gyanánt. – És egy villamos elosztó trafóállomás – tette még hozzá Frank dühösen, majd felkapcsolta zseblámpáját. A többi fegyveres követte a példáját. Egyetlen szempillantás alatt furcsa változás állt be a kedélyállapotukban. A vadászláz elillant, és átvette a helyét valami ideges nyugtalanság, amitől meg kellett törölniük a tenyerüket, mert kezük megcsúszott a fegyverek bakelitmarkolatán. Összébb húzódtak, mint egy birkanyáj tagjai, amik egymás közelségében keresnek menedéket. A biztonsági tiszt összehúzott szemmel konstatálta ezeket a változásokat az emberein, majd így szólt hozzájuk: – Nyugalom! Csak kölykök. Három torz kamasz, semmi több. Hárman itt maradtok a lépcsőnél! Nem mehet fel egyik korcs sem. Ti ketten jobbra mentek, mi ketten a kutyával meg balra. Minden helyiséget, minden egyes elcseszett lyukat átvizsgáltok! Szedjétek le őket! Civil nincs a szinten, így nem hibázhattok – rendelkezett Frank határozottan, majd a kiképzővel és kutyájával elindultak a mosoda felé. A lámpáik fénye sorra világította meg az ipari mosó- meg szárítógépeket, amelyek pár perccel ezelőtt még dohogva dolgoztak. Most halkan pattogtak és zubogtak a kényszerleállás miatt. Bosszantó módon mindig éppen az a lehűlő alkatrészű gép reccsent nagyot, ami mellett elhaladtak. Ide-oda kapkodott

zseblámpáik fénye ideges táncot lejtett a gépeken és a falakon. Aztán a kutya megtorpant, és gerince mentén mint egy taraj felborzolódott a szőr. Az állat hallkan morogni kezdett. Frank lámpájának fénye a szennyvíztisztító felé eső folyosószakaszt világította meg. A fal mellett húzódó, derékvastag csövek némelyikéből sziszegve szökött a gőz méteres, gomolygó vízpárafelhőket hozva létre, amelyeken a lámpa fénye úgy tört meg, mint egy tömör falon. Az egyik vasajtó félig nyitva állt. A rottweiler vicsorogva felugatott, és megfeszítette a pórázt. – Itt vannak! Szólni kellene a többieknek – mondta a kutyavezető bizonytalanul. – Nem, Louis! Elkapjuk őket! Engedd el a kutyát! – mordult Frank, és kibiztosította a pisztolyát. A kiképző lecsatolta a pórázt, amire a kutya úgy lőtt ki a résnyire nyitott ajtó felé, mint egy szőrös torpedó. Azonnal elnyelte a sötétség. – Kapd el, Max! A tiéd! – kiáltotta gazdája, de a hangja hörgésbe fulladt, amikor valami kicsapott a csövek közül, és Louis a nyakához kapva megtántorodott. Vére társa arcába fröccsent. Frank csak egy elmosódott alakot látott a gőzben, de azonnal tüzet nyitott rá. Egy kígyósebesen mozgó, vékony test villant fel a fegyverrel párhuzamosan fogott lámpa fényében, majd eltűnt a kutya után az ajtórésben. Frank háromszor is lőtt, de zavarta a gőz, és a tántorgó Louist sem akarta eltalálni. A lövedékek a betonfalon és a vasajtón sikoltva kaptak gellert. A zárt helyen a lövések öblös dörejének emléke sípolva visszhangzott Frank fülében. Óvatosan haladt előre szisztematikusan végignézve a csöveket, majd a fegyvert az ajtóra fogva, a kutyakiképző mellé guggolt. Louis nyakát egy éles, vékony pengével hasították fel, és a férfi kétségbeesetten próbálta elszorítani a sebet, de ujjai között vastag zsinórban bugyogott elő a vér. Frank tapétavágónak tippelte a gyilkos eszközt, és érezte, hogy nem sokat tehet társáért. A kutyakiképző szeme rémülten guvadt ki, és összeszorított foggal vinnyogott halálfélelmében. A biztonsági tiszt gyorsan kibújt köpenyéből, majd leszakította annak ujját, és pár mozdulattal ideiglenes pólyát készített belőle, amit a bően vérző sebre nyomott. – Így – mondta Frank. – Próbáld meg rászorítani! Ha átvérzett, ne vedd le, hanem szorítsd rá a köpeny másik ujját is. Mindjárt jönnek a többiek! – Ezzel otthagyta a szűkölő férfit, és berúgta a vasajtót.

Keskeny, a gőztől rozsdásodó vaslépcső vezetett le a kazánházba. A párás hőség szinte mellbe vágta a tisztet. Lassan óvakodott le a lépcsőn, ügyelve arra, hogy nehogy mögötte rejtőzve, valamelyik kis rohadék átvághassa az Achilles-ínját a tapétavágóval. Amikor leért, gyorsan körbefordult. Egy nyolc méter hosszú, három méter széles előtérbe jutott, amely végén merőlegesen nyílt a kazánokhoz vezető boltív. Az alatt, a fal takarásában hevert a kutya elnyílt pofával. Frank először csak a fejét látta meg, majd ahogy közeledett, úgy kapott képet a testéről is, amely terebélyes vértócsában hevert. A kutya oldala felhasítva tátongott, és szétszaggatott belső szervek voltak kicibálva a hasüregéből. A férfi önkéntelenül felnyögött, aztán valami csuszatoló hangot hallott a sarokból, és odakapta a fegyvert. A lámpa fénykörében Jóta feküdt a padlón markában a kutya félig megevett májával. A kölyök teste rángatózva feszült meg a metamorfózis kínjában, szeme fennakadt, kettéharapott nyelve véresen szorult a recsegve növekvő fogai közé. Mellette, félig a gázkazán takarásában Alfie állt meztelenre vetkőzve. – Helló, Frank! – köszönt a kamaszfiú, és elmosolyodott. Hol lehet a harmadik? – zakatolt a kérdés Frank agyában, és hátát a falnak vetette. Sehol sem látta Bétát, a lámpát és a pisztolyt pedig nem merte elmozdítani Alfie-ról. Jóta mély, ziháló hangokat adott ki, és a lámpa fénykörének peremén látható volt, ahogy felpúposodik a háta a viharosan gyarapodó izomtömegtől. A férfi gyomrában jeges csomóként gyűlt össze az iszonyat, amikor rájött, hogy az idő ellene dolgozik. Hangja remegett, amikor kibökte a kérdést: – Hol van Béka?! – Ő evett elsőnek, Frank – mondta Alfie előzékenyen a kazán mögötti sötétbe mutatva, ahonnan hirtelen egy hatalmas, szőrös tömeg vágódott a tiszt felé természetellenesen nagyra tátott pofával, ujjnyi tépőfogakkal. Frank felordított, és hátrálva tüzelni kezdett. Az expanzív lövedékek átütötték a széles mellkast, a bikanyakat, és kettő a torz fejbe csapódott, amelyben az állati mellett groteszk módon ott kísértettek még egy ember arcvonásai is. Agyvelő fröccsent a falakra, aztán a gyorsvonat sebességével becsapódó test a vaslépcsőnek sodorta a tüzelő férfit.

A szintlépcsőnél posztoló biztonságiak hallották a lövéseket. Előbb hármat, majd miután elindultak a mosoda felé, még ötöt gyors egymásutánban. Tüzelésre kész fegyverrel siettek a folyosóra, ahol Louis kivérzett teste hevert. A vasajtó mögül zajt hallottak, így a három férfi vállba emelt karabélyokkal bement a kazánházba. A lépcső tövében Frank épp kapkodó mozdulatokkal tárat cserélt a pisztolyában, miközben tekeregve próbált kiszabadulni. Csípőjén és lábain egy torz szörnyszülött hevert szitává lőve, de még rángatózva. Annak holtsúlya szegezte a lépcsőhöz a tisztet. – A szellőző! Lőjék a szellőzőt! – ordította a férfi hisztérikusan, amikor meglátta a biztonságiakat. A fegyverlámpák fényei a vaskos alumíniumkürtőre estek, amelynek kitört jében a katonák még éppen láttak eltűnni egy izmos, szőrös testet meg egy csupasz lábszárat. A fegyverek felugattak, és átlyuggatták a kürtőt. Egy csőből sziszegve gőz tört elő, és valahonnan, a fejük felől egy fájdalmas, dühös ordítás hangzott fel, amely aztán gyorsan távolodott. – Nem szökhetnek meg! – hebegte Frank, miközben kétségbeesetten próbálta letolni magáról a dögöt. Két biztonsági odalépett, és segített neki. – Mi ez?! – nyögte az egyikük undorral az arcán, a tetem tágra nyílt, sárga szemeibe bámulva. – Az egyikük! Átváltoztak! Mindannyian! Maguk nem látták, hogy mivé! Eddig én sem sejtettem… – dadogta Frank sápadtan, remegve, majd felkiáltott: – Nem értik?! Nem szökhetnek meg! A szellőzőben vannak! – Nem juthatnak ki, uram. Biztonsági protokoll miatt a mínusz kettedik szinttől felfelé az épület többi része másik rendszeren van – mondta a szakaszparancsnok. – A kutatórészleg egy zárt rendszer. Egy csapda. Megnyugodhat. – Majd akkor nyugszom meg, ha mind ki lesz terítve. Holtan kell látnom őket – suttogta a tiszt, és tétova mozdulattal próbálta letörölni az arcáról a vért. – Megsérült, uram? – kérdezte a szakaszparancsnok, mire a férfi úgy meredt rá, mint aki még sosem látta. – Ööö… nem. Nem hiszem. Louis sérült meg! – Meghalt, uram, sajnálom. Friedman professzor ideküldte a védelmisek két osztagát. Specialistákkal és keresőkutyákkal jönnek. Perceken belül leérnek.

Menjen fel a zsilipig, uram! Jonas majd visszakíséri. Frank tétován bólintott, és remegve felfelé indult a lépcsőn. – Maguk nem látták őket! – mondta a lépcsőn egy pillanatra visszafordulva. – Biztosra kell menni, hogy azok innen sosem jutnak ki! El kell varrni a szálakat!

Dr. Ernest Somnus két whiskyvel a gyomrában ért haza külvárosi otthonába. Mivel a telefonja egész délután rezgett, így inkább kikapcsolta. Ma kizárólag a feleségemmel leszek hajlandó beszélni – döntötte el magában. Egy óra múlva az asszony is hazaér. Rendelünk valami indiait, és iszunk egy kis bort. Ki kell kapcsolódnom. – Melankolikus hangulatban zárta be maga mögött az ajtót, és lépett be a nappaliba. – Hagyd a lámpát! – szólalt meg hirtelen valaki odabent, és a doktor megdermedt. Az ablakon át az utca fényei a sötét nappaliba szivárogva halványan világították meg Somnus kedvenc bőrfoteljét, amelyben egy férfi ült. Fehér, vérrel szennyezett inget, hónaljtokot és szürke szövetnadrágot viselt. A karjai a fotel karfáin nyugodtak, de mellette, a dohányzóasztalon egy félautomata pisztoly hevert. Somnus rövidlátón, hunyorogva próbálta kivenni a gyenge fényben a férfi arcvonásait. – Frank?! Frank, maga az? – hebegte végül. Agya lázasan zakatolva kereste a megoldást, hogy mit kereshet nála a védelmi tiszt. – Tudom, hogy fel kellett volna vennem a telefont, amikor kerestek, de nem voltam olyan állapotban… – Elakadt a szava, mert a pisztoly mellett meglátott még valamit az asztalon. Egy kopott, barna bőrpénztárcát, a belőle kilógó plasztikkártyákkal. – Az az én tárcám! De hát mi ez az egész?! – Tudod, felháborító, hogy tök üres a hűtőd. Pár zöldség meg joghurtok. Jó, ha a köretet össze fogom tudni dobni belőle. Borból is csak pár palack száraz fehér van. Fehérbort adjak egy rostélyoshoz?! Még a gondolata is borzalom! Tudod, mostanában, hogy kamaszodom, erős vágyak és késztetések működnek bennem. Leküzdhetetlenek. Bizonyára csak a hormonok – mondta a férfi, és előrehajolt. Oliver Frank vonásai még elnagyolva felismerhetőek maradtak a kifejezéstelen próbababára hasonlító arcon. Dr. Somnus szája döbbenten elnyílt.

– Alfie! – lehelte ijedten, és megborzongott. – Mi lett Frankkel? – Helló, apa! Nos, megöltem, és megettem a máját. Ha jól sejtem, Jóta majszolgat még belőle a szellőzőrendszer kusza hálózatában, ahová berángatta a testet. Szerintem napokig nem fogják megtalálni egyiküket sem. – Megölted Franket?! Megőrültél?! Ezért levadásznak akárhová is bújsz! Meg fognak ezért ölni, Alfie! – Miért, mi más lett volna velem a terv? Már egy éve tudom, hogy mi lesz a sorsom. Ezért szabotáltam a vizsgálatokat: Hogy időt nyerjek és erősödjek! Nem hiszem, hogy sok veszítenivalóm lenne, apa. És mint látod, túljártam az eszükön! Kiszöktem. Ide, hozzád, a valódi világba! – Miért jöttél ide?! – Hová mentem volna? El kell varrni a szálakat. Meg létezésem három éve alatt téged ismertelek ki a legjobban, apa. Veled töltöttem a legtöbb időt. Még van körülbelül négy és fél évem hátra. Szeretnék mindent kiélvezni. A hormonrohamaim miatt most például párosodni, szaporodni vágyom. Nincs sok időm, így nem játszom elfojtásra. Élni fogok! Szegény Jóta és Béka helyett is. Ehhez szükségem van bizonyos dolgokra. – Nem fogok neked segíteni, Alfie! – húzta ki magát dr. Somnus, és végre úgy érezte, hogy sikerült összeszednie magát. Vissza kell szereznem az irányítást! – gondolta. – Ó, dehogynem! – nevetett fel a teremtmény szárazon. – Hisz ez az apák dolga. És ne szólíts többé Alfie-nak! Olyan kisfiúsan lekezelő. Én pedig láthatod: felnőttem! A projekted neve jobban tetszene. Hiszen az én magam vagyok. Igen, a Morpheus név épp megfelelő lesz. – Mégis hogy veszel rá, hogy segítsek neked? – Jaj, félreértesz! Nem úgy várok tőled segítséget. Tudom, hogy nem tennéd meg, hisz nem áll érdekedben. Inkább úgy fogalmazok, hogy amire nekem van szükségem tőled, azt elveszem. Somnus eddig csak ijedt volt, de hirtelen félni kezdett. Valamiféle sötét bizonyosságot érzett a háttérben, mint egy fekete kősziklát a ködös úton. Ahogy

közeledett felé, egyre inkább kibontakoztak a részletek a homályból, és ezek rettegéssel töltötték el. Alfie megsejtette ezt, és mosolyogva felállt. – Kiszámoltam, hogy napi négyszázhúsz gramm húsra van szükségem a mimikri fenntartásához. Felszedtél valamicskét az utóbbi hónapokban szerencsére. Ha levesszük a nem emészthető részeket meg a mai napra tervezett rostélyoshoz felhasználásra szánt ezerkétszáz gramm színhúst, teljes öt hónapig elég leszel számomra. Addigra, amire ez elfogyna úgyis bőven továbbállok. A fagyasztóládádat a pincében pedig már bekapcsoltam. Büszke vagy rám, apa? Dr. Somnus rekedt kiáltással sarkon fordult, és a bejárati ajtóhoz rohant. A kilincsre csapott, de alig pár perce saját maga zárta be az ajtót belülről. A kulcsért nyúlni meg már nem volt ideje, mert Morpheus a hátába csapódott, és úgy nekinyomta a vastag tölgyfának, hogy kiszorult a tüdejéből a szusz. A férfi érezte, ahogy fogak mélyednek a húsába, majd a teremtmény fejének két erős rántásával egy nagydarabot szakított ki a Somnus nyakizmából. A doktor a sokktól összeesett volna, de Morpheus megtartotta a testét, amíg hatalmas kortyokban, kéjesen hörögve nyeldekelte a bőven ömlő vért. Az áldozat még akkor is magánál volt, amikor gyilkosa végre egy hangos nyögéssel elengedte, és hátratántorodott. Mind a ketten a padlóra zuhantak. Somnus fájdalmat nem érzett, csak a hirtelen vérveszteség miatti hidegrázás gyötörte. Ködösülő tudattal nézte a mellette rángatózó másik férfit, a ropogva formálódó arccsontokat és izmokat, ahogy a frissen felkenődött vérmáz mögött lassan ismerős vonások tűntek elő.

Hanna hiába próbálta beledugni a kulcsot a zárba, nem sikerült, mert a habókos férje belülről megint benne hagyta a sajátját. Sóhajtva megzörgette a kopogtatót. – Gyere be drágám! – hallotta a konyhából a párja hangját. – Nyitva van! – A nappaliban volt megterítve. A gyertyák barátságos fénnyel ragyogtak az asztalon, és a levegőben ínycsiklandozó illatok terjengtek. – Sütöttél, Ernie?! Azt sem tudtam, hogy tudsz olyat – dünnyögte az asszony meglepetten, és bezárta maga mögött az ajtót. – Rostélyost készítettem, szívem. Bocsáss meg, hogy száraz fehérbort adok hozzá, de nem volt időm elugrani vásárolni – lépett elő a férje mosolyogva, két pohárral, amelyikből az egyiket a feleségének kínálta.

– Ünneplünk valamit? – kérdezte az asszony. – A születésnapom csak két hét múlva lesz – kortyolt bele a borba. – De nem mindennap leszel huszonkilenc éves. Az vízválasztó egy hölgy életében. Mellesleg nem kell hozzá indok, hogy kényeztessem az én gyönyörű feleségemet. – Te akarsz valamit tőlem, Ernie! – kuncogott fel Hanna. Férje mögé lépett, és hátulról gyengéden a nyakába csókolt. – Igen, drágám. És biztos vagyok abban, hogy meg is kapom!

Ella Andromeda

Falak

Első fejezet: Rémálmok

Alvás közben gyakran felpattan a szemem. Nem kimondottan csendes környéken élek, és éjszakánként gyakorta hallani kint zajokat: Autókat, amint elhaladnak a ház előtt, néha szirénázást, távoli kutyaugatást, részeges kiabálást, a szellő susogását, még a fő gerenda halk roppanását is a hőmérsékletváltozástól. Csakhogy én nem viselem el a legkisebb neszeket sem. A felszínes álmaimból váratlanul, kegyetlen karmokként rángatnak ki ezek a hangok. Jó ideje füldugóval alszom, bár néha emellett is felébredek, amitől rendre kialvatlan vagyok. A mai estén is felvert valami, habár annyira nem is bántam. Rémálmok. Már megint. Izzadságban úszva nyúltam a fülemhez a füldugóért. Egy árva hangfoszlányt sem hallottam, még a szél süvítését sem, pedig előző nap olyan erővel remegtette az ablakokat, hogy félelmemben nappal is füldugóval jártamkeltem a lakásban. Most viszont semmi. A szobámban olyan csend honolt, mint apám szerint az unokatestvére fejében, akiről általában úgy nyilatkozott: „Nála valami nincs rendben a toronyban. A fejében olyan taszító csend van, hogy az értelmes gondolatok már régóta elkerülik.”. Viszont a némaság rám jó hatással van. Ha a nesztelenség körbeölel, a szívem megtelik békével. Ezzel szemben a mostani valahogy kellemetlennek hatott, talán még félelmetesnek is. Éreztem valamit a közelemben. A porcelánfehér takarómat az orromig húztam, hamis biztonságérzetet keltve. A holdfény beszökött a függönyök közti vékony résen, és a tőlem jobbra lévő falat világította meg. A függönytől a szemközti falig pásztáztam a szobámat. Ekkor mintha lépések hangja törte volna meg a kínzó csendet. Puha, szinte alig hallható léptek, amik elképesztő lassan közelítettek felém a vajszínű szőnyegemen. A szívem a torkomban dobogott. Az ujjaimmal a takaró szegélyébe martam. A szememet szárazság szúrta, mert nem mertem pislogni. Ijedtemben majdnem nyüszíteni kezdtem, ám ekkor már nem hallottam tovább a lépések közeledtét. Nem tudtam eldönteni, hogy az a valami, aminek a lépteit hallottam, csak megállt, vagy végleg eltűnt-e. A takarót szorongatva azon merengtem, hogy esetleg csak képzelődtem az álom és ébrenlét határán. Talán tíz perc is eltelhetett, amire előmozdultam a takaróm rejtekéből. Egészen a derekamig toltam a vastag anyagot, aztán kibújtam alóla. Kissé megrogyott a

lábam, mert fájó zsibbadás kínozta. Esetlenül, félve sétáltam el a villanykapcsolóig. A lámpa fénye kellemetlenül vájt a szemembe. Pillanatokig csak nagyokat pislogtam. Körbetekintettem a szobámban. Nem volt nyoma veszélynek. Az imént hiába nem láttam semmit a gyenge holdfényben, a tiszta világosságban valahogy megnyugtatóbbnak hatott a bizonyosság: tényleg nem fenyegetett semmi. Igen. Csak az elméd játszik veled, Lina! – mondtam magamnak. A szobámat figyelve kapcsoltam le a lámpát, amit a másodperc töredéke alatt újra sötétség borított be. Visszabújtam az ágyamba, és abban bíztam, hogy a szemhéjam rövid időn belül elnehezedik, és legközelebb csak akkor nyílik ki, ha a függönyöm szűk résén át napfény szűrődik be.

Hangos csattanás verte ki az álmot a szememből. Beleremegtem. Hunyorogva az ablak felé pillantottam. Hála az égnek, reggel van! – nyugtattam magam. Ám alig futott ez át az agyamon, máris a lakótársam hangja vonta el a figyelmem: – Basszus, bocsi, Lina! Csak a táskám volt! – Még aludtam, Hanga – közöltem vele rekedt hangon. – Juj, tényleg bocsi! Hát persze, biztos nagyon sajnálja! – gondoltam. Amióta itt lakom a háza szabad szobájában, neheztel rám. Nem tudom, hogy pontosan miért, hiszen ő adta ki a szüleitől kapott lakásának ezt a részét. Senki sem kényszerítette, hogy pont engem viseljen el. Valamiért nem rakta ki a szűrömet, viszont cserébe nap mint nap élvezhetem a keserű auráját. Igazából örültem, hogy ilyen olcsón kaptam igényes albérletet, és emiatt próbáltam kizárni Hanga mérgező stílusát. Voltak időszakok, amikor a bátyámmal sokkal durvábban szívattuk egymást, így hát Hanga annyira nem zaklatott fel, mint amennyire szerette volna. Általában amúgy is bezárkóztam a szobámba, és megrendeléseken dolgoztam. Legtöbbször könyvborítókat és illusztrációkat készítek. Imádom, mivel a szobám négy fala között is maximálisan el tudom végezni a munkámat. Ez nagyon fontos számomra, ugyanis nem szeretek huzamosabb ideig emberek között tartózkodni. Úgy érzem, az a jó nekem, ha otthon lehetek, biztonságban, elzárva magam minden olyan szörnyűségtől, ami odakint várhat rám.

Hanga vékony hangja sivítóan törte meg a csendet: – Megyek dolgozni! Majd jövök. – Remélem, minél később, te szipirtyó! – motyogtam az orrom alatt. Nyúzottan dobtam le magamról a takarót, aztán elsétáltam a fürdőszobába. A jéghideg vizet az arcomba csaptam. Ez volt az én kávézásom. A tükörre vetődött a szemem, majd arról a hófehér falra a hátam mögött. Esküszöm, mintha hullámzott volna! Oké, akkor még egy hideg vizes arcmosás! – Kizártam magamból a gondolatot, hogy valóság volna, amit a szemem az imént annak hitt. Ismét a falra meredtem. Ugyanúgy mozgott, mint az előbb! A gyomrom remegni kezdett. Nem hagyom magam az őrület szélére sodorni! – Kisétáltam a fürdőszobából, és a szekrényem felé indultam. A következő megrendelésemre koncentráltam, elnyomva magamban az elmúlt éjszaka és a mai reggel furcsaságait. Felvettem egy világoskék topot és egy fekete cicanadrágot. A vállig érő, világosbarna hajamat lófarokba kötöttem, és levetettem magam a Wacom One rajztáblám elé. Ám az istenért sem akartak megindulni az ötletek. Órákat töltöttem el zenekeresgetéssel és az ablakon kifelé bámulással. Jaj, de szépek is azok a fenyők! Azt meg kell hagyni. De dolgoznom kell, a fenébe is! Visszahajoltam a táblám fölé, csakhogy libabőr futott végig a karomon. Hirtelen megperdültem, és hátranéztem. Természetesen semmi sem volt mögöttem, azonban belém fészkelte magát egy furcsa nyugtalanság. Sehol máshol nem voltam szívesen, csak a kis világos, fehér és vajszínű szobámban a hatalmas ablakával. Az elmúlt éjszaka és a reggel szokatlan eseményei ellenére is inkább zártam magamra a tojáshéj színű ajtómat, és elhitettem magammal, hogy minden rendben van. Órák telhettek el a gyenge rajzpróbálkozásaimmal. Az eredménye csak az volt, hogy mérgesen rácsaptam a drága rajztáblámra, és felpattantam a székemből. A fehér falhoz sétáltam, ugyanoda, ahová mindig: a könyvespolc és az ajtó közé. Végigsimítottam a jobb kezemmel az enyhén göcsörtös felületen. Éreztem a parányi, hideg bukkanókat, a biztos keménységet, ami rendíthetetlenül védelmezett a világ szörnyűségeitől. Tudtam, hogy ezek a falak mindig itt lesznek. Ez rendszerint megnyugtatott. A hideg falak. Hozzásimítottam az arcomat, lecsuktam a szemem, és vettem egy mély levegőt.

– Menni fog – suttogtam magamnak. Visszaültem a rajzpadomhoz, és munkához láttam. Olyan borítót terveztem végül, amit az író elképedve fogadott. Imádta. Hitetlenkedve fogadta az aprólékos karakterábrázolást a képen.

Hanga délután négy körül ért haza. Pár pillanat múlva a nevemet kiabálta: – Lina! Mi a szar ez?! – Mi van? – Ki fogod fizetni a vakolatot! – hörögte Hanga felém, mintha tudnám, hogy miről beszél. Sietve lépdeltem a nappali felé. – Ez mi?! – kerekedett el a szemem. Tényleg nem tudtam, mi történt a nappaliban. – Jó kérdés, Lina! Ugyan mégis mi lehet?! – Utálat szikrázott Hanga jégkék szemében, de én őszintén nem tudtam, mi verhette le az élénk sárga vakolatot a falról. A fehér, márványos járólaptól eléggé elütött a színe. Nem győztem magyarázkodni, pedig tényleg nem tudtam, mi történhetett. Felsepertem a maradványokat. A bal kezemben a seprűt tartottam, miközben a jobb kezemmel a sárga vakolat alatti szürkésbarna falat simítottam végig. Mennyivel jobb így. Hogy nem borítja az a csúnya élénksárga! Biztos még a fal is megkönnyebbült – mosolyogtam magamban, csakhogy ezt Hanga meglátta, és azonnal kommentálta is: – Mégis mit vigyorogsz? – Láttam már gyilkos pillantást, de az övé más volt. Egyszerre vert le a víz tőle és csapott meg egy jeges fuvallat. – Semmit – suttogtam szigorúan állva a tekintetét. – Semmit… Semmit – ismételgette flegmán a válaszomat, majd folytatta: – Ajánlom, hogy többet ilyen ne forduljon elő, mert még a végén úgy döntök, hogy kiraklak! Némán bólogattam, bár lehetetlennek tűnt betartani, amit kért úgy, hogy őszintén fogalmam sem volt, mi történhetett.

Visszazárkóztam a szobámba. Az ágyra másztam a régi fa rajztáblámmal, és a felhúzott térdeimre raktam egy rajzlappal együtt. Papírra vetettem az agyam sötét zugaiban rejtőző lényeket, amik egyre megkeseredettebbé tettek. Egyszer biztosan elfogynak, és akkor nyugodt szívvel, félelmek nélkül járhatok-kelhetek a világban. Az órák óta tartó rajzolás miatt teljesen elzsibbadtak a lábaim. Furcsálltam, hogy mostanában túl gyakran gémberednek el a tagjaim. Az is átfutott az agyamon, hogy ez talán egy betegség előjele. Felkeltem az ágyról, hogy kinyújtóztassam magam, csakhogy visszaestem. Túlságosan érzéketlenné vált a lábam. A szemem is égett a fáradtságtól. Na jó, akkor most fekszem le aludni! Majd később folytatom – villant fel határozottan az agyamban. Ruhástól visszamásztam, még takarót sem húztam magamra, és szinte azonnal elaludtam.

Valamikor, talán az éjszaka közepén felpattant a szemem. Hosszasan pislogtam, amire megszoktam a sötétséget. Sokáig figyeltem a szobámat, már amennyit láttam belőle. Egyik sarkától a másikig járattam a tekintetem. Vajon milyen nesz lökött ki a valóságba? – Egy árva hang sem zavarta meg a nyugtalanító csendet. Fojtogató gombóc nőtt a torkomban. Legbelül tudtam, mi következik. Amikor a nesztelen levegő az utolsó porcikámba is rettegést csepegtetett, furcsa lépések hangja törte meg a csendet. Féltem megmozdulni, még a takaróért sem mertem nyúlni, amikor megláttam, hogy a hanghoz már látvány is társul. Alig kivehetően ugyan, de valami világosnak tűnő alak guggolt tőlem jobbra, a könyvespolcom mellett. Fura mászó mozdulatokkal a kezeit óvatosan előretette, azután a jobb lábát, majd a balt, és az ágyam széléhez ért. Közben le sem vette rólam a szemét. A fekete tekintete akkor is engem égetett, amikor a csontos jobb kezével elképesztő lassan a lábamért nyúlt. Mintha várta volna, hogy elhúzzam előle, de én teljesen lefagytam. Amikor végül megéreztem a hideg ujjának érintését, sikítás tört ki belőlem. Felültem az ágyon. Annyira kapkodtam a levegőt, hogy zsibbadni kezdett a szám, és a lepedőbe martam. A kék topom izzadságban úszott, a szívem pedig úgy dübörgött, hogy azt hittem, szétrobban a mellkasom. Eltelt egy pár pillanat, amire kitisztult a fejem és feltűnt, hogy reggel van. Zavartan néztem körbe újra és újra. Óriásit sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy ismét csak szörnyűt álmodtam. A kezembe temettem az arcomat, és az édesapámtól kapott életfa nyakláncot szorongattam. Gyors mozdulattal szálltam le az ágyról. Nem sok

választott el attól, hogy lefejeljem a könyvespolcot, ugyanis úgy összecsuklottak alattam a lábaim, hogy összeestem. Erősen paskoltam a ropira emlékeztető, merev tagjaimat, hátha visszatér beléjük az élet. Az ágy szélébe kapaszkodva próbáltam felállni. Sikerült felegyenesedni ugyan, viszont az apró tűszúrások érzete nem múlt el. Elindultam a fürdőszobába. A falaknak támaszkodva tántorogtam. Valami megnyomta a jobb tenyeremet, amit a nappali sárga falához szorítottam. Ijedten rántottam el a kezemet, a tekintetemet pedig arra a pontra fókuszáltam, ahonnan a nyomás érkezett. Ismét kalapált a szívem, és idegesen néztem körül. Mégis mi az isten történik velem? – értetlenkedtem. Ügyetlenül és feszülten siettem a fürdőszoba felé. A mosdókagylóhoz léptem volna, de elnehezedtek a tagjaim, a bal lábam egészen mozdulatlanná dermedt. A következő pillanatban elsötétült minden. Éles fájdalom csattant az arcomon, ez rántott ki a homályból. Ahogy kitisztult a látásom, megpillantottam, hogy Hanga magasodik fölém a zavaróan rózsaszín pulóverében. Hosszú, tejszőke haja az arcomba lógott, és újabb pofonra emelte a kezét. – Hanga, állj! Állj! – Erőtlenebbül hangzott, mint terveztem, sőt alig lehetett hallani, viszont a keze legalább megállt. – Mi a franc van veled? Szedsz valamit? Kellj már fel! – Ne kiabálj már! – szóltam rá, miközben a kádnak támaszkodva, nyekeregve felegyenesedtem. – Ki vele: mi a bajod?! – Semmi. – Tényleg nem tudtam, mi történt, viszont a fejem rohadtul fájt, amihez ösztönösen odakaptam. – Lina, te szedsz valamit? – Olyan lekezelő hanglejtéssel kérdezte, hogy annál sértőbben már nem is lehetett volna. – Nem. – Tudod, nagyon fárasztó, hogy csak tőmondatokban tudsz beszélni. Kinyögnél már végre valami értelmeset? – Hadd pihenjek le! Most nincs ehhez kedvem! – közöltem vele. Eközben már a

fürdőszoba ajtón battyogtam kifelé. – Kezdem nagyon unni, hogy azt hiszed, körülötted forog a világ! – kiabálta utánam Hanga. Fogalma sincs, miről beszél – állapítottam meg. Nem tudja, hogy miért vagyok olyan, amilyen. – A szobámban leültem a székbe, és a laptopomon albérleteket néztem. Elegem volt. Rohadtul elegem volt. Inkább fizetek többet valahol máshol. Megveszem magamnak a szarabb kajákat, és lejjebb adok az igényeimből, de így nem beszélhet velem! Mégis mit képzeld magáról? Nem a seggéből rángatott ki! – A fogamat csikorgattam idegességemben.

A másfél órányi zsörtölődéssel és albérletkereséssel semmit sem értem el. A bátyámat hívtam fel végül telefonon egy kis megnyugvást keresve: – Szia, Levi! – Szia, Hugi! Mi a helyzet? – Nem bírom tovább. Elegem van Hangából. Albérletet keresek, de persze amikor végre rászánom magam, egyet sem találok, ami nem horroráron van. – Jaj, hugi, ne hergeld magad azon a picsán! Legalább addig ne, míg nem találsz másik albérletet. Úgyis fogsz, aztán már el is felejtheted ezt a hisztérikát. – De nem csak ez van. Furcsa dolgok történnek velem. Folyton elzsibbadnak a tagjaim, és nemrég össze is estem. Nem tudom, mi van velem. – Lehet, hogy vissza kéne menned a dokihoz. – De nem akarok. Nem vagyok kattant. – Nem felháborodottan mondtam ezt neki, hanem csak belefáradtan a témába. – Te is tudod, hogy nem arról van szó, miszerint az lennél. A kedvemért menj el. Légy szíves! – Majd felhívom, de most megyek. Szia! – Nem vártam meg, míg elköszön. Nem akartam erről beszélni.

Az ok, amiért orvoshoz kellett járnom, pontosabban pszichiáterhez, egy szörnyű tragédia következménye volt. Nem akartam többé rágondolni. Mindig is igyekeztem lenyomni egy sötét zugba, a lelkem mélyére, erősen tartani és folyton visszanyomni, nehogy a felszínre bukkanjon.

Öt hónapja együtt ebédeltünk a családommal egy csodálatos kis étterem teraszán. Sütött a nap, sült halat ettünk és beszélgettünk. Anya szőkésbarna haja csak úgy szikrázott a napsütésben. Csodaszép volt. Apa egy kis ezüstszínű dobozt adott nekem. Azt mondta, előszülinapi ajándéknak szánják anyuval. Izgatottan nyitottam ki, és csillogó szemmel néztem apámra, amikor megláttam benne a gyönyörű életfa medált. Levit, aki mellettem ült, kértem meg, hogy tegye a nyakamba. Azt mondta, jól mutat rajtam, de nem olyan jól, mint amit tőle fogok kapni. Erre barackot nyomott a fejemre: – Na látod! Ezzel a fejeden sokkal szebb vagy! – nevetett rám Levi, majd folytatta: – Szeretlek, te tökfej, tényleg szuper ajándékot fogsz kapni. – Egy idióta vagy! – löktem kacagva oldalba a testvéremet. Apáék már meg sem lepődtek a kis közjátékunkon. Még nevetgéltek, amikor elindultam az étterem túlsó felén található mosdóba. Jókedvűen tértem vissza hozzájuk, ám az étterem belső terének közepéhez érve, sikítások tették tönkre a kellemes, szeretettel teli hangulatomat. A terasz felé rohantam. Ekkor láttam meg, hogy egy sárga terepjáró ront kint az asztalok közé, oda, ahol a szüleim is ültek. Miután a szemem láttára tarolta le anyát és apát, egyenesen felém száguldott. Épp csak annyi életösztön volt bennem, hogy visszaléptem az ajtón át az étterem fala mögé, és leguggoltam. Ahogy a hatalmas, sárga autó a vastag falnak csapódott, az megrengett tőle, én pedig előreestem. Sikítások, ordibálások, jajveszékelések töltötték be a teret. A földön kucorogva a fülemre tapasztottam a kezem. Meg akartam szüntetni a hangokat. Néhányan elszaladtak mellettem, valaki viszont felrángatott a földről. A bátyám, Levi volt az. Alig hittem a szememnek. Azt hittem, ő is odaveszett. Azt mondta, limonádéért indult, amikor a baleset történt. A kín jég módjára fagyasztotta meg a szívemet, de a bátyám meleg ölelése segített rajta valamelyest, még ha csak pár pillanatig is.

Annyira traumatizáltak a látottak, hogy pszichiáterhez kellett járnom. Gyűlöltem

azzal a nővel beszélgetni. Folyton ellentmondásokba ütközött, és olyan dolgokat akart velem elhitetni, ami valószínűtlen. Emellett csupán közhelyekkel és antidepresszánsokkal akarta enyhíteni a fájdalmamat. Egy idő után egyszerűen nem jártam hozzá többet, és ő sem hívogatott. Ekkortájt történt, hogy kirúgtak a munkahelyemről, és el kellett költöznöm az addigi albérletemből. Keresnem kellett egy jóval olcsóbbat, mivel nem tudhattam, mikor találok új munkát. Így akadtam Hangára és a kis vendégszobájára. Az a szoba azóta az életem. Lassan elhanyagoltam minden korábbi barátomat, és új embereket sem akartam megismerni. Falakat húztam a szívem köré. Egyedül csakis Levit engedem be. Így éreztem biztonságosnak.

A bátyámmal való telefonbeszélgetés után az ágyamon kucorogtam. Egy fekete pók mászott a szőnyegemen. Leléptem az ágyról, és a kezembe vettem. Résnyire kinyitottam az ablakot, és kiengedtem rajta. Hangával ellentétben én minden bogarat és csúszómászót kieresztek a szabadba. Sosem taposom el őket. Épp visszabújni készültem az ágyamba, amikor hallottam, hogy Hanga beszél valakivel. Nem igazán értettem a szavakat, viszont a saját nevem hallatán felkaptam a fejem, és a kíváncsiság arra késztetett, hogy csendben elinduljak a szobája felé. Hangtalanul nyitottam ki az ajtómat, és a puha, kék zoknimban lábujjhegyen tipegtem a szobája felé. Telefonon beszélt valakivel. Csak Hanga idegesítő, vékony hangját hallottam, de abból legalább mindent értettem: – Nem ... Befejezhetnénk végre? – ingerültség volt a hangjában. – De tudod, hogy… Nem, de… Igen, még mindig beszél vele ... Nem fog használni … Lina egy roncs ... Nem érdekel! Nem bírod felfogni?! – Elfojtotta a hangját, pedig tudom, hogy ordított volna. – Jobb lett volna, ha őt is elütik! – Elkerekedett a szemem. Alig kaptam levegőt a döbbenettől. Azt hittem, elnyel a föld. Sohasem mondtam neki, mi történt velem és a családommal. – Mi az hogy, hogy?? ... Nem fogom neki ezt mondani! Ha akarsz valamit, gyere el, és mondd meg neki te! – Ezzel le is rakta a telefont. Megfagyott a vér az ereimben. Csendben hátrálni kezdtem, és csak remélni tudtam, hogy nem jön ki azonnal. Nesztelenül jutottam el a szobámig. Magamra zártam az ajtómat. Leültem a könyvespolcom tövébe, a térdemet felhúztam, és köré kulcsoltam a bal karomat, a jobb kezemben pedig az életfa medált szorongattam. Nem tudtam, mitévő legyek. Vonjam kérdőre? Elárulna bármit is?

Mégis kitől tudhatja? – Olyan gyomorgörcsöm lett, mint talán még soha. Úgy éreztem magam, mintha egy ketrecben lennék. Kívülről bánthatnak, szurkálhatnak, üthetnek botokkal, de én bentről semmit sem tehetek. A tehetetlenség iszonyatos súllyal nehezedett rám. – Lina! – kérdezte Hanga odakintről. – Lina, bent vagy? Tudom, hogy bent vagy. – Mit akartok tőlem?! – rivalltam rá. – Miről beszélsz? – Tudod te, hogy miről beszélek! – Lina, most elmegyek. Lehet, hogy valaki jönni fog. Majd engedd be! – Dehogy engedem! Nem engedek be senkit! – Jó! Nem érdekel! Leszarom! Pár perc múlva csapódott a bejárati ajtó. Elsírtam magam. Felálltam, de csak a telefonomért nyúltam, aztán odakuporodtam a csupasz fehér fal mellé úgy, hogy nekisimultam annyira, amennyire csak bírtam. Levit hívtam: – Szia, Hugi! – köszönt, ahogy felvette. – Szia, Levi! – szóltam szipogva a telefonba. – Mi újság? – Nem mehetnék ki hozzád Angliába? – Mit csinált már megint az a picsa? – Valahonnan megtudta, hogy apáék meghaltak, és hogy... – Elcsuklott a hangom, ám folytattam: – elütötte őket az a sárga förmedvény. Valakivel tervez valamit a hátam mögött. Tudom, érzem, hogy rossz dologról van szó – mondtam remegő hangon. – Lina, ne beszélj ilyeneket! Biztos csak valamit félreértettél. – Oké, de attól még tudta, hogy mi történt! Azt kívánta, bárcsak engem is

elütöttek volna! – Ez már sírva hagyta el a számat. – Lehet, hogy jobb is lett volna! Meg kellett volna halnom! – Nehogy ilyet mondj még egyszer! Fejezd be ezt, Lina! Inkább szakadj ki a négy fal közül, és ismerkedj olyanokkal, akikkel jól érzed magad! Régen olyan életvidám voltál. Ne tedd ezt magaddal! Legalább a kedvemért szedd össze magad! – De nem tudom, Levi... nem megy... – Először legalább aludj egy nagyot! Próbálj pihenni! – Oké, megpróbálok – sóhajtottam elgyötörten. – Szia, Levi! Még beszélünk, ugye? – Hogyne beszélnénk, tökfej! Na, pihenj le szépen! Szia, hugi! Megsimítottam a hideg falat, aztán bevonszoltam magam az ágyamba. Rémképek kúsztak be az elmémbe arról a délutánról, amikor minden tönkrement. Órák óta fetrengtem, és amikor végre majdnem elaludtam, ajtócsapódás rázott fel. – Hanga, te vagy az? – kérdeztem riadtan. – Ki más lenne? Nem jött senki, míg távol voltam? – Nem. Reakciót már nem kaptam, viszont tudtam, hogy nem képes csendesen mászkálni a lakásban, ezért füldugót tettem a fülembe. Egy fehér pólót és egy világoszöld rövidnadrágot vettem fel pizsama gyanánt. Tudom... eléggé elhanyagoltam magam. Már vagy három napja nem zuhanyoztam. Miután átvedlettem friss ruhába, bebújtam a takaró alá, és igyekeztem minél előbb elaludni.

Valamivel később hideget éreztem a bokámon, és ez egy kissé kirángatott az álmomból, de a szememet nem nyitottam ki. Ösztönösen felhúztam a lábamat. Gondoltam, biztos kilóg a takaró alól. Csakhogy a hideg rajta maradt a bokámon, ráakaszkodott. Rémülten pattant fel a szemhéjam. Nyeltem egy nagyot, és lassan lejjebb kúszott a tekintetem. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, ahogy a szemem sarkából megpillantottam egy világos alakot. Amikor teljes egészében megláttam a guggoló, fekete szemű, fehér bőrű lényt, az ájulás kerülgetett. El akartam húzni a bokámat a keze gyenge szorításából, de nem eresztett. Könnybe lábadt a szemem. Nagyon féltem. Egyre inkább hozzászokva a sötéthez, észrevettem, hogy a bőre csupasz, repedezett és olyan, mintha valami fehér réteg vagy por fedné. Rögtön azt gondoltam, hogy néma, mivel a szája helyét egybefüggő bőr borította. Az elképesztően fekete szemével rám meredt, majd a tekintete a bokámat szorító csontos ujjaira révedt. Elengedte. Felegyenesedett, miközben ismét engem figyelt. Az összes tagom zsibbadásnak indult, aztán váratlanul minden elsötétült számomra.

A következő kép, amire emlékszem, az volt, hogy Hanga felett térdelek, a szájára és az orrára szorítom a kezeimet, ő pedig zavartan és rémülten dülleszti rám a szemeit. Kissé elernyedt. Néztem a lassan lecsukódó szemeit, azután levettem a tenyereimet az arcáról. Sárga vakolatdarabok voltak a szájában, ahogy a kezeimen is. A fülemet az orrához közelítettem. Megállapítottam, hogy még lélegzik. A lábánál fogva lehúztam az ágyáról. A szobája rózsaszínes falához érve felemeltem a testét, azonban magához tért, és kalimpálni kezdett. Belöktem a falba. Az úgy nyelte el, mint a sűrű mocsár. Az arca a törzsével együtt teljesen eltűnt, a karjai és az egyik lába viszont kizáródva a szilárd felületből, felém meredt. Őrülten kapálózott, és néha kibukkant a feje, mintha a nevemet akarta volna kiabálni. Nem sok esélye volt a szabadulásra, ugyanis újra keménnyé dermedt körülötte a gyerekes színű fala. A kiálló végtagjai még hosszú másodpercekig rángatóztak, míg végül mozdulatlanná ernyedtek. Hanga megfulladt. Lenéztem a kezeimre. Hófehérek és repedezettek voltak, mint a lényé az álmaimban. A jobb kezemmel végigsimítottam a bal karomat. Mintha vakolatot sepertem volna le róla. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy annak a valaminek a száját bőr fedte. Az ajkaimhoz emeltem a kezemet, és a pánik kezdte elzsibbasztani az elmémet. Mindkét kezemmel kaparni kezdtem a poros, száraz bőrt ami légmentesen elzárta egykori szájnyílásomat, és teljesen

eltompította a torkom búgó, rémült hörgését.

Második fejezet: Ébredés

Felugrottam az ágyamból. Fájt a mellkasom, mintha egy pokolian nehéz súly nehezedne rá. Alig kaptam levegőt. Idegesen néztem körbe. A saját ágyamon ültem, és reggel volt. Legalábbis a nap sütött be az ablakomon. A mellkasomon függő medált megszorítottam a jobb kezemmel, és igyekeztem lecsitítani az elmémben kavargó rémképeket. Egy újabb szörnyű rémálom volt! – gondoltam. Csupán egy borzalmas álom. – Csak ezt hajtogattam. Visszafeküdtem az ágyba, a plafont bámultam, és őszintén fontolóra vettem, hogy felhívom a régi orvosomat. Az elalvásom körülményeire terelődtek a gondolataim. Eszembe jutott, hogy füldugóval aludtam, azonban most egyik sem volt benne, a helyén. Megtapogattam a párnát magam körül, de semmi. Leléptem az ágyról, de a korábbi reggelekhez hasonlóan most is ezernyi zsibbasztó tűszúrás cikázott a húsomban. Remegve álltam fel a polcba kapaszkodva. Elesetten vánszorogtam a fürdőszobába felfrissíteni magam. Majdnem elvágódtam a súlyos szédülés miatt, ezért a mosdókagylóban kapaszkodtam meg. Visszacsoszogtam a szobámba, és valahogy ismét álomba zuhantam, mert annyira kimerültnek éreztem magam. Talán órák múlva ébredhettem fel arra, hogy korog a gyomrom. Felültem, és letettem a lábaimat a földre. Mozgattam őket. Nyoma sem volt zsibbadásnak. Hála az égnek! – Kimentem a konyhába, és csináltam magamnak egy melegszendvicset, amit gyorsan bevittem a szobámba, hogy ott egyem meg. Hanga magentaszínű papucsa a szobája előtt hevert. Nem szándékoztam megvárni, hogy kijöjjön. Nem akartam találkozni vele. Végighordoztam a tekintetem a nappalin, így vettem észre egy újabb foltot a falon, ahonnan le lett verve a sárga vakolat. Épp csak a szemöldökömet húztam fel, nem akartam foglalkozni vele különösképpen, és a következő másodpercben már a szobámban is voltam. A székemben fogyasztottam el a szendvicset, miközben az ablakon át bámultam a fenyőket. Elhatároztam magam, hogy nem hagyok más lehetőséget Hangának, és valahogy ráveszem arra, hogy mondja el, mit titkol előlem. Folyton kikészít! Nem hagyom, hogy rátegyen még egy lapáttal! – Annyira felspannoltam magam, hogy egy pillanat alatt a szobája előtt termettem, belöktem az ajtaját, és kieresztettem a hangomat:

– Hanga! beszélnünk kell! Nem jött válasz. Beljebb léptem. Nem ült az asztalánál, sem a lazacszínű fotelében. Jobbra lestem az ágya felé, ami az ajtó mögött volt. Úgy reszketni kezdtem a látványtól, ami ekkor elém tárult, hogy egy pillanatra a levegő is a tüdőmbe szorult: Két kar és egy láb kókadozott ernyedten a falból kiállva. Nem tudom, meddig állhattam ott ledermedve. Először üres volt az agyam, aztán egyszerre rohamozták meg a képek és a gondolatok: Nem álmodtam? Én voltam? Mindazt én tettem volna? – Nem értettem semmit. Mégis hogyan? Ez nem lehet! – Nem akartam elhinni. Közelebb mentem a kiálló lábhoz, és megérintettem. Istenem ez tényleg igazi! – kaptam el hirtelen a kezem. Uramatyám, most mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak? – Fel-alá járkáltam Hanga szobájában, közben pedig a sírás fojtogatta a torkomat. Ez nem én vagyok, ilyen nincs! – A fejemhez szorítottam mindkét kezemet. – Nem lehet. Nem lehet. Ez nem igazi! – Ahogy magamban beszéltem, a hangom kiabálásba fordult. Ismét a láb felé nyúltam, és megérintettem. Mint amikor a hűtőt nyitogatom, azt várva, hogy a következő nyitásra majd terem benne egy finom falat, amit szívesen megennék. Most abban bíztam, hogy elsőre csak az agyam játszott velem. Egyszerűen nem akartam elhinni, annyira szürreális volt. Viszont másodjára is ugyanúgy éreztem a hideg bőrét az ujjaimmal! Hanga végtagjai tényleg a falból lógtak ki. El kell tüntetnem! – Csak ez járt a fejemben. Felé emeltem a kezem, és koncentráltam, hátha valahogy megint manipulálni tudom a falat, így elnyelve a többi részét is... de nem ment. Mégiscsak álmodtam, amit tettem? Az nem lehet. Akkor mi más okból állnának ki Hanga végtagjai a falból? El kell tüntetnem! El kell tüntetnem! – Ismét csak ez a gondolat mart belém. Csak egy dolgot tehetek! A kerti sufniból behoztam egy fűrészt. Felvettem az átlátszó esőkabátomat és egy pár gumikesztyűt. Eltoltam Hanga meglepően könnyű, egyszemélyes ágyát, és szemeteszsákokkal takartam le a barackszínű padlószőnyeget. Telefon néma búgására kaptam fel a fejemet. Odasétáltam Hanga üvegasztalához, ahol lenémítva berregett a mobilja. „Anya”. – Ez állt a kijelzőn. Összeszorítottam a szemem, nyeltem egy nagyot és visszaléptem Hangához. Többször a lábához emeltem a fűrészt, de nem bírtam elkezdeni. Hányinger fogott el még a gondolattól is. Újból idegesen járkáltam a puha szőnyegen, és azt sulykoltam magamba, hogy: Muszáj megtennem, mert mégis hogyan magyaráznám ezt ki? El kell tüntetnem! Muszáj! – A jobb kezemben szorítottam a fűrészt, aztán két

lépés múlva Hanga lábánál álltam, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, fűrészelni kezdtem a fal tövében a combját. Öklendezés tört rám a hangoktól és a látványtól, ezért inkább az esőkabátom susogására próbáltam figyelni. Percek óta nyiszáltam a combcsontját, azonban nem bírtam átvágni, a hányás pedig már a torkomon volt. Kénytelen voltam abbahagyni. A remegő térdeimre támaszkodtam. Igyekeztem visszafojtani a nyelőcsövemben liftező melegszendvicset. Ismét berregni kezdett Hanga telefonja. Már nem is törődtem vele. Levegő után kapkodtam. Akkor inkább a karjaival kezdem – futott át az agyamon. Felegyenesedtem, és az arcom magasságában lógó bal karja felé nyúltam. A mindig tökéletes manikűrje most is olyan színekben fénylett, mint egy unikornis szarva. Pont a könyökénél állt ki a falból. Arra gondoltam: Ez könnyű lesz! – Eszembe jutott, ahogy a csirke felső és alsó combját is milyen egyszerűen el lehet vágni az ízületnél. Az esőkabátom suhogott, ahogy nekiálltam fűrészelni, ezalatt ismét berregett a telefonja. Újból hányinger facsargatta a melegszendviccsel teli gyomromat, ám ez alkalommal könnyedén leküzdöttem. Hamar átvágtam. Gyorsabban, mint gondoltam. Azonban amikor a kezemben tartottam a magányos, véres végtagot, a hányás belülről az összezárt fogaimon kopogtatott. Ledobtam a kart, és rohantam a vécébe. Volt melegszendvics, nincs melegszendvics. A következő pillanatban ugyanúgy az arcomat mostam, mint minden reggel, mielőtt alkotni kezdek. Menni fog! Csináld tovább! – Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban. Kisétáltam a fürdőszobából, és Hanga maradványaihoz indultam. A telefonja csak berregett és berregett, de én nem akartam tudomást venni róla. El kellett tüntetnem a nyomokat. Nekiláttam Hanga jobb kezének is. Ez nem ment olyan könnyen, mert a felkarja egy része is kiállt a falból. A jobb kar levágása után ismét megpróbálkoztam a combjával. A hátamon csorgott a verejték az erőlködéstől. A telefon csak nem hagyta abba. Az esőkabátom suhogott. A csont ropogott, ahogy megkíséreltem letörni. Ó, istenem! Sikerült! – Leesett a szemeteszsákokra. Ismét a térdemen támaszkodtam meg zihálva. Összeszedtem magam, és egy nagy kék lavórba tettem a végtagokat a fűrésszel együtt. Éppen a szobából indultam kifelé, amikor hangos dörömbölés rémített halálra. Egy röpke pillanatra ledermedtem, aztán csendben visszavittem a lavórt Hanga szobájába. Levettem a véres esőkabátot és a kesztyűket. A dübögés egyre hangosabb lett. Félénken nyitottam ajtót.

– Lina! Hol van a lányom? – A pszichiáterem világoskék szemével szúrós pillantásokkal méregetett. Nem is értettem, mit keres itt. – Hogy mi? Én nem is isme… – forgattam a szememet. – Hanga a maga lánya? – Úgy doboltak az erek a nyakamon az idegességtől, hogy azt hittem, szétpattannak. – Órák óta hívom, de nem veszi fel! – próbált megkerülni és belépni a lakásba. – Én már régóta nem láttam. Korábban elment itthonról. – Reméltem, nem arra figyel, hogy mennyire remeg a hangom. – Melyik az ő szobája? – Meg sem várta a válaszomat, belépett a nyitott ajtón át az enyémbe. Megláthatta a falamon függő családi képemet, így elég gyorsan irányt váltott, és a nappali túloldalán lévő szobához indult. A szeme a levert vakolatra tévedt, de nem állt meg. Én pedig igyekeztem elé állni. – Szerintem tudom, hol van! – hazudtam a szemébe nézve. – Hol? – A plázába ment. – Felhívom! – kapta elő a fekete telefonját. – Szerintem nem kéne felh… – A szavamba vágott. Nem törődött a mondandómmal, én pedig éreztem, hogy baj lesz. Nem jött ki több hang a torkomon. – Azt írta, hogy megrémíted. Arra gondoltam, butaság. De amikor nem vette fel a telefont, annyira megije… Ekkor a telefon az üvegasztalon olyan hangosan kezdett berregni, hogy kihallatszott egészen a nappaliig. A pszichiáterem szeme elkerekedett. Lassan engedte le a telefont. Kész. Vége. Ennyi volt. Lebuktam! – Sarkon fordult és feltépte Hanga félig tejüveges ajtaját. Először csend volt. Aztán olyan fájdalmas, görcsös sírás tört ki belőle, hogy még az én szemem is belekönnyezett. Uramisten, mit tettem! – Olyan erővel kezdett gyötörni a bűntudat, hogy

legszívesebben kiugrottam volna egy kocsi elé. – Miért csináltad ezt vele?! Hol van a többi része?! – A sírás ordításba csapott át, majd szipogva folytatta: – Én csak segíteni akartam neked! Azt hittem, ti majd ott lesztek egymásnak! Jaj, Hanga, egyetlen kicsikém! – Újra hörgős sírásba kezdett, ami a lelkem legmélyéig megrendített. – Maga intézte el, hogy együtt lakjunk? – A küszöbhöz léptem, és olyan gyengéden kérdeztem, ahogy csak bírtam, habár a hangoskodása egyre feszültebbé tett. – Ki más?! – ordította ki a szobából, a szőnyegen ülve. – Miért? – kérdeztem szinte fogcsikorgatva. A rikoltozásától lüktetni kezdett a fejem, közben pedig azt furcsálltam, hogy miért nem veszi észre a véres falat, amiből a végtagokat vágtam le. – Végignézte, ahogy az apja leugrik a tizedik emeletről! Nem hagyta, hogy segítsek a fájdalmán! Nem tudtam tenni érte semmit! Még ide sem engedett be soha! – zokogta. – Kifordult magából! Szerinted miért ilyen rózsaszínű itt minden?! Ő nem volt ilyen! – szipogta. – Abban bíztam, hogy jó hatással lesztek egymásra, hogyha találkoztok valakivel, akinek hasonló a fájdalma, az megoldás lehet! Nem tudtam már, mi mást tehetnék! De ő még haragudott is rád, amiért veled is foglalkoztam! – Újból felhördült belőle a kínkeserves zokogás. – De én nem vagyok egyedül. Ott a bátyám. – Jaj, Lina! Fogadd már el, hogy meghalt! – Nem! Nem halt meg! Majdnem mindennap beszélek vele telefonon! – Az idegességtől remegett a hangom, a kiabálásától pedig egyre nehezedett a mellkasom, ezért a levegő úgy száguldozott át rajtam, mintha versenyt futnék. – De meghalt! A szüleiddel együtt! És hol van Hanga kis teste? – hüppögte. – Nem! Nem halt meg! Nem halt meg! Nem halt meg! – ordítottam, miközben a kezeimet a fejemhez szorítottam. Elviselhetetlenül zsibbadni kezdtek a lábaim. Térdre estem. Négykézláb sírtam a szívembe maró fájdalomtól. Rám tapadt a ruhám, és valami fehér, poros réteg

csapódott ki a bőröm pórusain át. Másodpercek alatt teljesen befedett a ruháimmal együtt. Rájöttem, hogy a zsibbadás mindig az átváltozásaim jele volt, előtte és utána is. Guggolásba helyezkedtem, így néztem a sokkot kapott pszichiáteremet, akinek a sikoltozása már kibírhatatlan volt számomra. Felegyenesedtem, és jobb kezemmel a rózsaszín fal felé suhintottam. A vakolat több méteren át felszakadt, és a feje irányába repült. Betömtem a száját. Felé emeltem a jobb kezemet. Furcsa ropogás jött a doktornő felől. A karjai és a lábai megmerevedtek. Ijedtében a hátára esett. Odasétáltam hozzá. A megszilárdult végtagjait sorra letörtem. Az ordítását a vakolatdarabok tompították. A teste nem vérzett. Inkább porzott. Felemeltem mindkét karomat. Erre a téglák hatalmas robajjal, sorra kirepültek a falakból, és a doktornő földön fekvő teste körül keringtek. Könnyes szemében már alig volt élet. Kiesett a falból Hanga teteme. A testükhöz vágtam a levegőben keringő téglákat. Egyszerre az összeset, eltemetve és összezúzva őket. Újra és újra. Beleremegett az egész ház. A haragomtól és a fájdalmamtól elvakultan addig folytattam, amíg egybe nem olvadtak a barackszínű szőnyeggel. Amikor észbe kaptam, egy könnyed kézmozdulatomra visszarepültek a téglák a helyükre, a babarózsaszín vakolat pedig újra vidáman fedte a falakat. Egyedül csak a két piros tócsa mutatta az elmúlt percek szörnyűségeit. Visszasétáltam a szobámba, és leültem a fehér falam mellé. Hozzászorítottam az arcomat, és simogattam. Ugyanolyan fehér volt, mint az a fal, ami az életemet mentette meg. Ezért lett ez az egyetlen biztos pont az életemben. Hirtelen felderengett előttem minden, amit el akartam zárni magamban. Benyúltam a falba, és kihúztam a bátyám összeroncsolódott, oszladozó tetemét. Eszembe jutott, hogy valami furcsa történt velem. Megváltoztam. A falakon át loptam el Levi testét a zárt koporsós virrasztás után. Azt akartam, hogy velem legyen örökre. Ahogy a szüleim is. Ismét benyúltam a falba, és kihúztam az édesanyámat és az édesapámat is. Magamhoz szorítottam a drága családomat. Leomlott rólam a vakolatszerű réteg. Felszabadult a szám, és olyan keserves, hangos sírás szaggatta a torkomat, mint a pszichiáteremét az egyetlen lánya elvesztésekor. Az a kegyetlen, marcangoló zokogás, aminek már a temetéskor el kellett volna hagynia a számat. Bedagadt a szemem, a torkom sajgott, a mellkasomban pedig űr tátongott. A zsibbadás el sem múlt, és én úgy változtam vissza hófehér, néma, fekete szemű lénnyé, hogy észre sem vettem. Egyesével visszahúztam őket a falba, és a családi kriptára gondoltam. A következő pillanatban a bal lábam már a sírhely fagyos kőpadlóján nyugodott. Úgy léptem ki a falból, mintha egyik szobából a másikba lépdeltem volna át. Először a bátyámat húztam magam után, majd anyukámat és apukámat. Leültem, és

magamhoz öleltem őket. Körbenéztem a sötét helyiségben. Most már ezek a falak fognak védeni titeket. Sajnálom, hogy elloptam a békéteket! – kavarogtak e szavak gondolatként a fejemben. Nem tudtam kimondani őket. És ez jobban fájt, mint képzeltem volna. Fekete könnyek csorogtak az arcomon. Küszködtem és a szám helyét kapartam. Ordítani sem tudtam gyötrelmemben. Az ökleimet a kemény padlónak vertem újra és újra. Nem tudtam visszaváltozni. Magzatpózba kucorodva hevertem a családtagjaim teste mellett. Meg akartam halni. Egy kézmozdulatomra kőtömbök szakadtak a fejemre. Meg sem éreztem, így megint megtettem. Semmi testi fájdalom nem kínzott. Az égvilágon semmi. Miért kell így lennie? – Belül meghaltam, de a testem nem enged el. Üvölteni akartam, sikítani. Őrjöngtem, és összezúztam a kriptát. De rögtön megbántam, amikor a törmelék alól apám oszló kezét láttam az égnek meredni. Felemeltem a karjaimat és az épület minden kődarabja a helyére került.

Napokig ülhettem mellettük. Nem éheztem meg, szükségleteim sem voltak. Sajnáltam magam a velem történtekért. Nem értettem, miért nem emlékeztem a korábbi átváltozásaimra. Miért csak a rémálmaimban láttam magam? Hiába próbáltam elnyomni, valahogy a felszínre tört ilyen formában? – Rémlett, hogy néha éjszaka, máskor nappal átváltozva, számtalanszor kóvályogtam a lakásban, ami előtt és után kínzó zsibbadás gyötört. Eszembe jutott, hogy a sárga vakolatot a nappaliban egy ilyen alkalommal vertem le, mert a bánatom dühbe fordult át, amikor a sárga terepjáróra gondoltam, ami letarolta a családomat. Végig csak hallucináltam a bátyámmal folytatott beszélgetéseket is. Pedig annyira valódinak tűntek. – A megannyi keserves gondolat után egyszer csak valami elpattant bennem. Megfordultam, és beléptem a hátam mögött lévő falba.

Családokat kezdtem meglesni a falakon át. Sóvárogtam az örömükért, a boldogságukért, de még a veszekedéseikért is. Évek múltán, ha valaki, akit meglestem, túlságosan a szívemhez nőtt, behúztam a falba, és a családunk kriptájába rejtettem, hogy a szeretteimmel legyen. A legtöbb esetben azok ragadtak meg, akik ugyanolyan zárkózottan éltek négy fal között, ahogy én tettem a tragédia után. Gyűjtögettem húgokat, nővéreket, öcsöket, nagybácsikat és nagynéniket. És reméltem, hogy egyszer én is csatlakozhatom hozzájuk.

Az idő múlásával lassan már a nevemet is elfeledtem. Az is alig derengett fel előttem, hogy huszonkét éves voltam, amikor megváltozott minden. Pusztán egy dologra emlékszem kristálytisztán: A napra, amikor mindent elvesztettem.

Kakas Dávid

Borzalmak háza

Első fejezet: Otthon, édes pokol

Három vörös nyúlvány csattogott a pusztában, és a levegőbe repítette az eső áztatta homokot. Ezek egy testhez kapcsolódtak, amely egy rángatózó fejből, egy majdnem üres torzóból és két vékony karból álltak, amelyek végén, a kézfejeken hat-hat ujj volt található. A koponya a homlok területén behorpadt, mintha kalapáccsal egy erős ütést mértek volna rá. A szemek kénsárgán világítottak, vibráltak és ide-oda forogtak az üregeikben, de sosem ugyanabba az irányba, így pedig úgy tűnt, mintha két különböző világba tekintenének. Az arcon két száj tátogott, amiket itt-ott bőr fogott össze, így lehetetlenné téve, hogy teljesen kinyíljanak. A koponyán nem volt sem fül, sem orr, csak lyukak, amelyeken keresztül sípolva járt ki-be a levegő. A lény testére egy hosszú, vastag szemekből összeillesztett lánc tekeredett, ami feszesen rásimult a fakó bőrére, egy-két helyen pedig még be is bújt alá, mintha fizikumának szerves részét képezné. A karjairól viszont lazán lógott le a lánc, amibe olykor belekapott a szél, és megcsörgette. Emiatt a torz alak egy rabhoz hasonlított, aki megszökött a fogságából, hogy kiélhesse beteges vágyait. A csonka test alsó részén, ahol a gyomornak kellett volna lennie, a lánc egy része feküdt. A mellkast erőszakkal nyitották fel, és a vér már megalvadva borította be a testet, a lény húsa pedig kihajtogatva, apró darabokban hullott le a sáros homokba. A teremtmény bordáit szétfeszítették, így a csontok fenyegetően előre meredtek, így pedig olyan volt, mintha egy hatalmas száj nyílna rajta, amely akármit képes lenne befalni, hogy aztán hegyes „bordafogaival” apró péppé őrölje. A lénynek nem voltak szervei. A teste teljesen másképpen működött, mint az embereké. Neki nem fizikai táplálék kellett a túléléshez, másra éhezett: Valami olyasmire, amit saját maga is meg tudott teremteni, ám az közel sem volt elég ahhoz, hogy jól lakjon. Olyankor csakis egy rövid időre tudta csillapítani az éhségét. Fájdalomra volt szüksége. Ez tartotta életben. Szenvedést, kínt kellett okoznia magának vagy másoknak, hogy eleget tegyen a vágyainak, és kielégítse az étvágyát. Ezért is vetette le magát váratlanul a talajra, és kígyóként csúszni kezdett a földön, amiből éles kövek álltak ki. Ezek könnyedén felszakították a lény bőrét, ami olyan élvezettel töltötte el, hogy örömében felbőgött. Még hosszú percekig vonaglott a talajon, hogy pár friss vágás kerüljön a már így is

megcsonkított testére, majd felemelkedett, és ugyanolyan sebességgel, mint ahogy az előbb haladt, továbbindult. A három féregszerű nyúlványt, amelyek a lábai voltak, olyan szaporán dobálta, mint aki menekül valami vagy valaki elől. De nem erről volt szó. Csupán kereste a helyet és az alkalmat, hogy újra fájdalmat okozhasson magának. Létezésének minden percében csak egy gondolat keringett a fejében: Újra és újra fájdalmat kell okoznom magamnak. Még! Még! És mint valami türelmetlen kisgyerek, aki nem bírja kivárni, hogy a szülei megadják neki, amit kér, menetelés közben hanyatt vágta magát ott, ahol a föld még keményebb volt, és csontos ujjaival a talajba kapaszkodott. Ez a sebességét nem csökkentette, így a körmök egy pillanat alatt felhajlottak, és némelyik leszakadt. A helyükről vér szivárgott, és a lény végtagjain csípő érzés futott át, ahogy az enyhén savas eső a most és a korábban keletkezett sérülésekbe csöpögött. Lassan felegyenesedett, majd először újra hátratekintett, ahol egy ház állt – éppen szirénázó rendőrautók érkeztek hozzá –, majd előre, ahol egy kerítés húzódott. Mögötte a külváros első épülete tornyosult a fekete felhőkkel beburkolózott ég felé. A lény azonban az akadály láttán nem hátrált meg, sőt fürgébbé vált: Nekivágódott a fémdrótoknak, és továbbtolta a testét. Úgy préselődött neki a kerítésnek, mintha fel akarná szeletelni magát. A drótok pengékként hatoltak bele a bőrébe, majd húsába, amitől örömében felvonyított. Rég volt része olyan fájdalomban, amit az egész testében érzett volna. A különös, vörös hálóval betekert lánc sisteregve karistolta a kerítést. Úgy koccant fém a fémen, akár kardok a csatában. Végül a borda és a lánc kitartása győzedelmeskedett, és a drótok egytől egyig elpattantak. A kerítésen egy akkora lyuk keletkezett, amin az alak át tudta tolni magát. A szétszakadt fémrács hegyei vastag csavarokként fúródtak bele a meggyötört testébe. A lény ezért lassan bújt át a résen, hogy minél tovább érezze a drótok „kellemes” érintését. Majd miután átért, a fűbe borult, és fetrengeni kezdett, hogy a savas eső minden frissen nyílt sebbe belehulljon. Égető érzés futott rajta végig. Pontosan az a fajta fájdalom volt, amit ez a förtelem különösen szeretett. Lomhán feltolta magát, miközben a szél megcsörgette a láncait, és a három emelet magas épület felé tekintett, ahol ismerős formákat fedezett fel: Emberek sétáltak el az ablakai előtt. A lény szemei vadul cikázni kezdtek, hogy minden

alakot megfigyelhessen, és magas, vonyító hangot hallatott. Máris elképzelte, mennyi lehetősége lesz kárt okozni másokban és önmagában. Mindkét szájával csattogtatni kezdte a fogait. Elindult.

***

Rafael szinte gepárdgyorsasággal rohant végig az úton. Annak örült volna a legjobban, ha sikerül kikerülnie minden egyes esőcseppet, de szerencsétlenségére a kabátja kellemetlenül átnedvesedett, a cipője pedig beázott. Miután az emeletes ház bejáratának eresze alá ért, idegesen keresni kezdte a kulcsokat a zsebében, de azok olyan vizesek lettek, hogy összetapadtak. A férfinak nyirkos kézzel kellett elválasztania a bejárati ajtó kulcsát a többitől, amit ezután a kulcslyukba helyezett, majd elforgatott. A zár kattant egyet, így be tudta lökni az ajtót. Ahogy az első emeletre igyekezett, kisebb pocsolyákat hagyott a földszinten és a lépcsőfokokon. Amint felért, balra fordult. A folyosó kihalt volt, és nyomasztó csend uralkodott rajta, amit váratlanul csipogás tört meg. Rafael rémülten hátrafordult. A lift hívógombja felett egy vörös izzó villant fel. – Nagyszerű. Megint elromlott! – mérgelődött, majd végigsétált a folyosón. Az ötödik lakás előtt megállt. Az építészek az épület bal szárnyába a lépcsőházat és a liftet építették be, jobbra pedig emeletenként öt lakást alakítottak ki. Rafael az első emeleten, az utolsó lakásban élt, ami most is ugyanolyan magányos volt, ahogyan reggel hagyta. Rajta kívül még senki sem tette be ide a lábát. A rokonai vidéken éltek, így csak telefonon tartották a kapcsolatot, közeli barátai pedig nem voltak. A kollégáival csupán munkakapcsolatban állt. Egy olyan alkalom sem volt, amikor együtt elmentek volna valahová kikapcsolódni. De ez talán így is volt jó. A férfi ugyanis elvolt a maga világában. Elfogadta a magányt, és mára már szinte az vált a legjobb barátjává. Rafael nem beszélt, csak némán hallgatta a panaszkodásokat, amelyek egyre gyakoribbá váltak az utóbbi időben. Már nem élvezte a recepciós munkáját a hotelben. Dühítette a vendégek folyamatos

elégedetlensége, és hogy rajta töltik ki a mérgüket. Ő nem egy használt rongy volt, amibe akárki belefújhatta az orrát. Neki is voltak érzései, amiket viszont senki sem vett figyelembe. Életének ez a része pedig többnyire keserűvé tette a nap végét. A mai sem volt kivétel. A férfi berúgta maga mögött az ajtót, és a konyhaszékre dobta a vizes kabátot. A fürdőszobába ment, ahol a feszülő farmert egy kényelmes sportnadrágra cserélte, és egy cipzáras, hosszú ujjú pulóvert is magára kapott, hogy egy kicsit felmelegedjen. Középhosszú, gesztenyebarna haját megrázta a kád felett, hogy az eső nagy részétől megszabaduljon, majd törölközővel szárazra dörgölte. Ezután a konyhába sétált, és kivett a hűtőből egy doboz tejet. Minden délután ezt itta, ugyanis ez ellazította az idegeit, és sokkal nyugodtabban tudott aludni tőle. Leült a kanapéra, és egy mélyet sóhajtott. A lakás mérete pont ki tudta szolgálni egy lakó igényeit. Tökéletes lakhely volt, és a szomszédokra sem lehetett panasz. Mindegyik kulturált, csendes ember vagy éppen család volt. Amikor valaki megkérdezte Rafaelt, hogy vannak-e barátai, rögtön néhány szomszédjára gondolt, ugyanis legtöbben mosolyogva köszöntek neki, amikor találkoztak vele az épületben, és még a hogyléte felől is érdeklődtek. Ha nem ilyen egy igaz barát, akkor milyen? – gondolta a férfi, és belekortyolt a frissen felbontott tejbe, majd bekapcsolta a televíziót. A képernyőn rendőrautók sorakoztak egymás mellett, amelyek egy magányos házat vettek körül a pusztában. A férfi azonnal felismerte. Az a ház egy-két kilométerre volt tőle. Egy kerítés választotta el a külvárost és a magánterületet, amelyen az a rozoga épület állt. Ezúttal viszont a környéke nem volt kihalt. A rendőrök mérgezett egerekként rohangáltak körülötte. Mellettük egy riporternő jelent meg, aki megkapta a jelet, hogy elkezdheti felvázolni a nézőknek az ott kialakult helyzetet: – Élőben jelentkezünk az egykori multicégtulajdonos, Henry Floyd magánbirtokáról, ahonnan kevesebb mint egy órája kapott a rendőrség bejelentést egy balesetről. Egyelőre nem tudjuk, hogy pontosan mi a probléma forrása, és mi történt, de most megpróbálom kideríteni – ígérte a nő, majd egy mellette elsétáló rendőrhöz fordult, és faggatni kezdte. – Elég gyakorlatlan – morogta Rafael. – Azelőtt kellett volna válaszokat kapnia, hogy bejelentkezik. – Kortyolt egy kis tejet, és tovább beszélt magában: – Ahhoz képest, hogy gazdag pasas, elég visszafogottan él. Csoda, hogy nem esik szét az

a ház. Vagy csak valami egészen másba fektette a vagyonát? – A hatóság most hozta a tudomásunkra – mondta tovább a riporternő –, hogy a volt vezérigazgatót holtan találták az otthonában. – Ennek hallatán megakadt a tej Rafael torkán. – Maga Henry Floyd hívta fel a rendőrséget, és közölte, hogy idézem: „Már nincs sok időm hátra.”. A segítség viszont túl későn érkezett, és a jelentések szerint már nem tudták megmenteni. Kegyetlenül megcsonkított holttestét a kádban találták meg. Az esetben az a különös, hogy nincsenek dulakodásra utaló nyomok. Viszont az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy az igazgató saját maga tett volna ennyire embertelen károkat magában. A rendőrség ennek ellenére egyelőre öngyilkosságnak könyvelte el az esetet, ám erről bizonyíték még nincs. A nyomozás tehát tovább folyik. Amint újabb híreket kapunk az esetről, azonnal jelentkezünk – fejezte be a nő, majd a híradó átugrott a következő beszámolóra. Rafael lehalkította a televíziót, és az ablakhoz sétált, miközben továbbra is a krémes tejet szürcsölte. Az ablakot szögekként verték az esőcseppek, a felhőket pedig azúr és fehér árnyalatú villanások festették be. Az eltakart eget villámok erezték be, mintha az egész valami idegrendszer lenne. Rafael a kerítésen túlra nézett. A távolban megpillantotta a pusztából kiemelkedő házat és az azt körülvevő autók fényét. A fejében végigfutott egy gondolat: Amikor egy gazdag ember elveszti minden pénzét, odalesz a hatalma. Floyd bizonyára tartozott valakinek, vagy átvert valakit és ennek megfizette az árát. A gyilkosok pedig ügyeltek arra, hogy a halálát az öngyilkosság gyanúja felé tereljék. A tettesek úgy irányítják a nyomozás menetét, akár a porondmester a cirkuszi előadást. Arra nem sok esély van, hogy az igazgatót ismeretlenek ölték meg, de biztos, ami biztos, inkább bezárkózom – zárta le a gondolatot, majd az ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot. Ezután visszaült az ágyba, de a televízió továbbra is néma maradt. A férfi teljesen belemerült a képekbe, amik másodpercenként váltakoztak. Fél héttől nyolcig bámulta a színes felvételek sorozatát. Ez idő alatt több száz reklámot, filmajánlót és egy számára utálatos sorozat egyik részét is megnézte, vagyis egy kívülálló így látta volna, de valójában elveszett a saját gondolataiban. Próbálta a mai nappal kapcsolatos felesleges információkat és emlékeket kiszelektálni. Nyolc óra után azonban, mintha áramütés érte volna, a teste megrázkódott és nagyokat pislogott, hogy hozzászoktassa a szemét az időközben beköszöntött sötéthez. A TV fénye kifejezetten bántotta a szemét, ezért fogta a távirányítót, és egy durva mozdulattal lekapcsolta az készüléket. Ásított párat, majd elnyúlt az

ágyon. A fürdés mindig kihagyhatatlan része volt a napjának reggel és este egyaránt, most viszont nem érezte úgy, hogy kedve vagy ereje lenne hozzá. Csak aludni akart. Ez a vágy azonban hamar szertefoszlott, amikor kopogtattak. Fújtatott egyet, és dühében forgatni kezdte a szemeit. Ki az isten az? – mérgelődött magában, majd felült és az ajtóhoz csoszogott. Kinézett a kukucskálón. Egy idős asszonyt látott, aki alig érte fel a csengőt, így hogy elkerülje a nyújtózkodásból fakadó küszködést inkább kopogott. A négyes lakásban élő nő volt az, aki azóta, hogy három éve szívrohamban elvesztette a férjét, úgy viselkedett Rafaellel, mintha a nagymamája lenne. Rendszeresen, hosszú perceken át beszélgetett vele, amikor összefutottak a házban, és a hölgy számtalan alkalommal vitt neki frissen készített vacsorát. Tisztában volt azzal, hogy a férfinak senkije sincs, és hogy a táplálkozásával kapcsolatban is sok a kivetnivaló. Nem egyszer látott Rafaelnél fagyasztott ételeket, amit a nő hosszú távon nem tartott egészségesnek. Most is volt valami a kezében. A férfi nem is gondolkodott sokáig. Szomszédjának bármikor szívesen ajtót nyitott. – Csókolom! – szólt barátságosan Rafael, amint kitárta a bejáratot. – Nem tetszik még aludni? – Drágaságom, hoztam vacsorát – mondta a nő, és a férfi felé nyújtotta a becsomagolt ételt. – Biztosan ma sem ettél semmit. Ha ezt így folytatod, csontsovány leszel, és akkor nem találsz magadnak egy rendes lányt sem. – Nagyon köszönöm, de nem kellett volna – suttogta a férfi, miközben beszagolt a fólia alá, ahonnan isteni illatok szálltak ki. – Ezután vagy fél napig aludni fogok. – Egészségedre! Nem is zavarok tovább, csak ezt akartam odaadni. Pihend ki magad! – Meglesz. Vigyázzon magára! – Nyilván nem nézte a híreket, különben maga hozná szóba a halálesetet. Inkább nem is zaklatom fel vele. – Jó éjszakát! – köszönt el a nőtől, majd bezárta az ajtót. A tálat a kanapé melletti kis asztalra tette, és a konyhába ment, hogy villát hozzon magának, amikor ismét dörömbölés rázta meg az ajtót, de ez az előbbihez képest sokkal vadabb és türelmetlenebb volt. Rafael mosolyogva visszabaktatott a kukucskálóhoz.

– Csak nem elfelejtett valamit? – kérdezte nevetve. De amikor kinézett a leskelődőn senkit sem látott. – Úgy tűnik, mégsem. Visszaindult a konyha felé, amikor újra verni kezdték az ajtót. Még durvábban, mint az előbb. Aztán egy pillanattal később abbamaradt. A férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét, és várt. Alig fél pillanattal később ismét döngetés mozgatta meg a kemény fából készült ajtót. Rafael összerezzent. Óvatosan visszaosont a lyukhoz, és kilesett rajta. Szemmagasságban továbbra sem látott senkit, lent a padlón viszont volt valami. Térdelő pózban gubbasztott, és elhalt nyögések kíséretében ütötte a fejét az ajtóba, majd egy rövid időre nyugodton maradt. Ezután kicsit hangosabban, babákhoz hasonló bőgést hallatott. Ekkor hátrébb tolta a fejét, aminek a homlokrésze bizarr módon horpadt volt, a bőr pedig rajta felszakadva, így a valami felismerhetetlen massza buggyant ki a koponya alól, amibe talán az agy bizonyos részei is vegyültek. Guvadt szemei tettek egy kört a gödreikben, majd a fej ismét az ajtónak csapódott. Az idegen megtámaszkodott az ajtófélfában, és pillanatnyi szünetekkel egyre agresszívabban kezdett kalapálni a fejével. Nem úgy tűnt, mint akinek fáj, amit csinál, sőt mintha kifejezetten élvezte volna. Síron túli hangokat adott ki mindkét szájából, miközben a kezével idegesen rángatta a fát. Ettől a testére tekert lánc szemei összekoccantak, és vészjóslóan csörögtek. Rafael libabőrös lett a nem mindennapi látvány és hangok kavalkádjától. Az, amit látott, nem ember volt. Nem lehetett az. Korcs külseje és viselkedése arról árulkodott, hogy valami olyasmi, amit halandó szeme még nem látott. És valami különös hidegséget is árasztott magából, amitől a férfinak felállt a szőr a hátán. Sosem rettegett még ennyire. A lény nem akart elmenni. Kitartóan döngette a fejével az ajtót, míg néha olyan hangok hagyták el a szájait, mintha visszafelé venné a levegőt. De ezek továbbra sem a fájdalom hangjai voltak, hanem az élvezeté. Az idegen végül abbahagyta az önpusztítást, és felállt. Hosszú, egyenes lábából három csáp lógott, ami elterült a lábtörlőn. A fejét a kukucskálóval egymagasságba emelte, és kíváncsian belesett rajta. Az ajtó két oldalán lévő alakok a vastag üvegen keresztül szemeztek egymással egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig, majd a lény szeme búgócsigaként megpördült, és mindkét szája hangosan összekoccantotta a fogsorait, aztán egy váratlan és sebes mozdulattal a fejét újra az ajtóba verte. Rafael az ütközés előtt megfigyelte a lény sebekkel borított testét, ami már

számos megpróbáltatáson mehetett át. Látta a félig betört koponyát, amelyben nagy valószínűséggel nem volt agy, vagy ha volt is, azt kocsonya állagúvá préselte a behorpadt csont. A lény minden része undort és rettegést váltott ki a férfiből. Lehunyta a szemét, és eltávolodott a bejárattól. Furcsa, savanyú szag ütötte meg az orrát. A lény árasztotta ezt magából. Rafael az orrához akart kapni, de ekkor a gusztustalan bűz megszűnt. Az ajtó sem rezgett tovább, és a folyósón is csend lett, vagyis csak egy rövid időre. Váratlanul újra dörömböltek, ám ezúttal nem nyögések szűrődtek át a réseken, hanem emberi beszéd: – Meg kell tennem – mondogatta egy ismerős hang. – Meg kell tennem. A fájdalom jólesik. A fájdalom kell. Meg kell tennem – ismételte újra. – Nyisd ki az ajtót! – kiáltotta rekedten. Rafael kitekintett a kör alakú üvegen, és ekkor meglátta a szomszéd asszonyt, ahogyan többször az ajtóba fejel. Minden egyes ütés egyre erősebb volt. A nő homloka először csak bepirosodott, majd az elöregedett hámréteg megsérült, és vér csorgott ki róla, ami az ajtóra kenődött. Rafael még sosem látta a hölgyet ilyen állapotban, de a lény holléte még ennél is jobban aggasztotta. A férfinak valahogy le kellett állítania az önpusztítást. Nem akarta, hogy az idős nő további károkat okozzon magában. Bár ezzel látszólag már elkésett. Az asszony kikelt magából, és most már a kezeivel is agresszívan csapkodni kezdte az ajtót. Rafael jobbra tekintett a kukucskálóban, de egy szomszédot sem látott. Senki sem jött ki a lakásából a zajra. Csak egy láncot pillantott meg, ami a folyósón végigfutó szőnyegen feküdt. A tárgy hirtelen megfeszült, és mozogni kezdett. A szomszédasszony, akinek a nyaka körül Rafael most már látta a lánc egyik végét, belilult fejjel a padlóra borult, és eltűnt a lakása irányába. Közben sikítozva kérlelte az Istent, hogy segítsen neki, de ezen a pokoli éjszakán fohászkodása süket fülekre talált. A férfi minden bátorságát összeszedve feltépte az ajtót, és az általa szeretett néni keze után akart nyúlni, de nem érte el. Már csak azt látta, hogy a ráncos ujjak felszántják a lábtörlő oldalán végigfutó varrást. Aztán a nő eltűnt a sötét lakásban, és a folyosó elnémult. Egy lakó sem jött ki, hogy a ricsaj miértje felől érdeklődjön. Rafael egyedül volt. Legszívesebben visszamenekült volna a lakásába, de egyszerűen képtelen volt magára hagyni a védtelen nőt. Évek óta jó volt hozzám, és nagymamám helyett nagymamám volt. – Ez a gondolat töltötte meg a férfit bátorsággal, és minden

lelki erejét összeszedve, lábujjhegyen átlépte a szomszéd küszöbét. Odabent hatalmas felfordulás volt: a nappali közepén elhelyezett asztal a feje tetején állt, a székek kitört lábakkal hevertek a sarokban, az elektromos eszközök sisteregtek, ugyanis a kábelek elszakadtak, a földön pedig vörös csík futott végig a konyha felé. A vér nyilvánvalóan a nő homlokáról került oda. Rafael a konyhába osont, ahol megtalálta a nyugdíjas hölgyet, aki ismét álló helyzetben, feszülten igazgatta a vízzel teli lábast a meggyújtott tűzhelyen. Rafael ebből a szögből tisztán látta, hogy a lánc ráfeszül nő nyakára, és a tarkója alatt a testébe fúródik. Olyan volt, mintha a gerince egy része kiszakadt volna a bőre alól. A szomszédasszony olyan gyorsasággal forgatta a fémedényt, mintha a kormányt tekerné egy autóban, hogy minél nagyobb kanyart tudjon bevenni. A hölgy leemelte a lábas tetejét, amire gőz csapott fel az edényből, mert a víz már forrásban volt. A nő arca közben teljesen elszíneződött a lánc erős szorítása miatt. Nehezen jutott levegőhöz, és a lábai is remegtek, de nem esett össze. Ebben viszont nem az akarata segített, hanem valami, ami a lánc másik végét tartotta, nem hagyta, hogy az áldozata túl korán megadja magát. Az asszony váratlanul felkiáltott, és hörögve mondott valamit – de a szavai kivehetetlenek voltak –, majd a fortyogó vízbe nyomta az arcát. A haja tengeri hínárként szétterült a buborékokkal teli víz felszínén. A lábai reszkettek, az ujjai megfeszültek, és úgy tűnt, legszívesebben a lábashoz nyúlna, hogy leborítsák a kőre, de a keze nem engedelmeskedett az akaratának. A lánc hevesen lüktetett, akár egy élő szerv, és a nappaliból, amerre tartott, vad őrjöngés hallatszott. A nő hangja még a víz alól is feltört bugyborékolva: ordított. A forró folyadék a bőrét lilára égette, és a fülein, orrán és száján keresztül behatolt a koponyájába, ahol elkezdte pépessé főzni az agyát. Az arca felhólyagosodott és elvörösödött, a tüdeje pedig nem jutott elég oxigénhez. A lény olyan zajt csapott a másik szobában, mint aki bőg, akár egy kisbaba, amelyik nem kap elég figyelmet az édesanyjától. De ez a síró hang nem a szomorúság és az elhagyatottság jele volt, hanem az örömé. Élvezte a nő szenvedésének mézédes melódiáját. Táplálta őt, és erősebbé tette. Olyan átéléssel kiabált a sötétből, mintha a forró folyadék az ő sebes testét főzné puhára. A férfi csak bámulta a nő haláltusáját. Segíteni nem tudott, mert nem volt képes megmozdulni. Az asszony még kapálózott egy rövid ideig, aztán végül a testrészei elernyedtek, és teljes súlyával ráborult a tűzhelyre. A lábas hátrébb csúszott, de nem esett le a helyéről, így az élettelen arc rejtve maradt. Rafael a

történtek után mozdulni sem bírt. Mereven, elsápadt arccal állt a hulla mellett, miközben a nő nyakáról letekeredett a lánc, és átkúszott a testbe fúrt lyukakon, akár egy parazita. Véresen, csörrenve a földre hullott, ahonnan lassan visszahúzódott gazdájához a sötét szobába. Rafael követte a tekintetével, és tudta, hogy az idegen ott lapul valahol a bejárattal szemben. Gyorsan kellett cselekednie! Egy sebes mozdulattal megfordult, és az ajtó felé rohant, de két lépés után elbotlott valami tekergőző élőlényben, ami egy piócára hasonlított. A lény ujjainak egyike volt az. Gazdája ott rejtőzött közvetlenül a konyha mögött, és csak arra várt, hogy Rafael futásnak eredjen, és elbuktathassa. A férfi nem nézett rá a felette tornyosuló alakra. Feltápászkodott, és a kijárat felé vetette magát, de a lánc ekkor hátulról fejen találta, amitől elvesztette az egyensúlyát, és a padlóra borult. A szeme sarkából látta, ahogyan a hörgő lény a közelébe csúszik, majd rovarszerű végtagjával felé nyúl.

***

Rafael, ahogy megpróbálta eltolni maga elől az alak „kezét”, lefordult az ágyról. Nagyot puffant, ahogy leesett a parkettára, ahonnan rémülten, levegő után kapkodva tápászkodott fel. Újra és újra körbenézett a szobájában. A sarkok felé pillantott, amiket ekkor villámok fénye világított meg. Sehol sem látta a láncos szörnyeteget. Ezután az ágyra, majd az asztalra nézett, ahol az érintetlen vacsora hevert, majd az ajtóhoz ment, és kinézett a nyíláson, de senkit sem látott. Álmodtam? – merengett magában hitetlenkedve és a TV-re rakott digitális órára sandított. Éjjel tizenegy óra volt. Visszafeküdtem, amikor a néni elment. Úristen, ilyet álmodni! Vett egy mély levegőt, és nagy nevetés kíséretében visszadőlt az ágyba. Lehunyta a szemét, és megpróbált teljesen ellazulni. Ezt azonban a felülről érkező zaj meggátolta. A fenti szomszéd egy tanárnő volt, Miss Agnes Stewart, aki mindig későn feküdt le, és már elég korán ébren volt, hogy felkészüljön az óráira, de eddig még egyszer sem volt példa arra, hogy késő éjjel magas sarkú cipőben járkáljon. Rafael bizarrnak tartotta, de végül úgy gondolta, hogy Miss Stewart nyilván nemrég ért haza, és most készül átöltözni. A kopogás viszont még tíz perc után sem szűnt meg. A nő fel-alá járkálhatott a szobában, mintha

nem találná a helyét, és közben hangosan hümmögött. Mi a fenét csinál? – méltatlankodott Rafael, és megfordult az a gondolat a fejében, hogy felmegy Agneshez, és megkéri, cserélje le a cipőjét egy papucsra, ám erre szerencsére nem volt szükség, ugyanis a kopogás hirtelen abbamaradt. A férfi elégedetten mosolygott, miután beköszöntött a csend, és egy nagy nyújtózkodást követően ellazította a végtagjait, és elterült a kanapén. Résnyire nyitotta a szemét és ekkor látta meg a plafonba fúrt lyukat, ahonnan egy elkerekedett szem nézett le rá. Pislogás nélkül figyelte Rafaelt, és még akkor sem tűnt el, amikor a férfi felháborodva felült, és a kukkoló felé emelte a mutatóujját. – Mégis mit képzel, mit csinál? – kiáltotta. – Ez Miss Stewart! – jött rá közben. – Mi a franc baja van? – értetlenkedett, ám ekkor eszébe jutott, hogy az idős szomszédnő is elég különös módon viselkedett az álmában. Emiatt pedig egy újabb kérdés fogalmazódott meg benne: – Az valóban álom volt? Lehet mégsem csak a fejemben zajlott le az egész? De ha így van, akkor ezek szerint a tanárnő is a lény irányítása alatt lenne? Rafael gyomra összeszorult a gondolattól. A szemgolyó végül eltűnt odafent, és egy száj jelent meg a lyuknál, ami boldogan vigyorgott. – Meg kell tennem. Meg kell tennem. A fájdalom jólesik. A fájdalom kell – suttogta Agnes. És ahogy e szavakat kimondva eltávolodott a nyílástól, megcsörrentek a testére fonódott láncok, és vagy Miss Stewart testéről, vagy a láncszemek egyikéről – a lyukon keresztül – vér cseppent Rafael homlokára.

Második fejezet: A halál folyosója

Rafael belemártotta az ujjbegyét az arcára csöppent folyadékba, ami időközben friss könnycsepphez hasonlóan végigfolyt az arcán. A karmazsin folyadék lecsorgott az ujján, amit a férfi megszagolt, holott tudta mi az, mégis reménykedett, hogy talán téved. Sajnos nem: valóban vér volt az. Erőteljes vasszag áradt belőle, és ez elegendő bizonyítéknak minősült. A plafonba fúrt lyuk széléről úgy csepegett a sűrű nedv, akár a csapból a víz, amit nem zártak el rendesen. A vigyorgó szájnak viszont már nyoma sem volt. A nő visszahúzódott a sötétbe, és a láncok csörgése is elhalt. Rafael viszont még mindig felfelé bámult. Alig tudta elhinni, hogy az a valami valódi. Ha valóban odafent van, akkor tényleg megtörténtek a korábbi események a szomszédban? Az idős asszony a valóságban is meghalt? De akkor én hogyan kerültem az ágyba? Az az izé leütött volna, és visszahozott a lakásba? De miért? – futottak át az agyán a kérdések. Nem tudta feldolgozni annak a puszta tényét, hogy egy emberek számára ismeretlen idegennel áll szemben, ami olyan könnyedséggel képes elrejtőzni az épület árnyékos zugaiban, mintha egy lenne magával a sötétséggel. Rafael fényt akart deríteni a lény mivoltára és ittlétének okára. Azt nem fogadta el, hogy a láncos fenevad pusztán ösztönből kínozta és ölte meg az ártatlan asszonyt. A legfontosabb kérdés viszont továbbra is az volt, hogy őt miért nem ölte meg, amikor adott volt rá a lehetőség. Bár ébren is gond nélkül végezhetett volna a férfival, de kiszolgáltatottan, ájultan még védtelenebb prédának minősült. Kell, hogy oka legyen – gondolta Rafael, és habár reszketett a gondolattól, hogy a teremtmény nyomába eredjen, nem hagyhatta, hogy Miss Stewart is áldozatául váljon. Azonban nem volt kétsége afelől, hogy segítséggel még többre menne. Megragadta a székre terített kabátját, és belenyúlt a zsebébe, de a mobiltelefonja nem volt ott. Ekkor jött rá, hogy a recepción hagyta, az asztalon. Egy pillanatra elöntötte a méreg, majd vett egy mély levegőt, és a vonalas telefonhoz sétált. Felvette a kagylót, és elkezdte bepötyögni a számokat, amikor feltűnt neki, hogy

a telefon süket. Letette, majd ismét a füléhez emelte, de továbbra sem volt vonal. Elhúzta a kis éjjeliszekrényt, és meglátta, hogy a telefonkábel elszakadt. Ezután a lámpakapcsolóhoz iparkodott, és felkattintotta, de az égő sötét maradt. Hiába próbálta újra és újra fel-le kapcsolni a műanyag gombot, az izzóba nem jutott áram. A koszos, karcos ablakokon át továbbra is csak a sűrűn összeálló felhők mögött cikázó villámok világították be olykor-olykor az épület zugait. A kopasz fák ágait a viharos szél az üveghez verte, az árnyékaik pedig madárijesztők sziluettjeire hasonlítva nyúltak el a falakon. Rafaelnek a villámokon kívül csak az utcán sorakozó, halvány fényű lámpák adtak fényt a tájékozódáshoz. Óvatosan az ajtóhoz sétált, résnyire nyitotta, és kikémlelt. Igyekezett minél körültekintőbb lenni, ugyanis nem tudhatta, hogy a lény egyedül van-e, vagy nem jött-e le a másodikról, hogy befejezze, amit félbehagyott. Az utóbbi gondolatot azért zárta ki, mert nem tartotta túl valószínűnek, hiszen akkor a bestia feleslegesen hagyta volna őt életben, hanem megölte volna, amikor esélye adódott rá. Ennek a valaminek tervei voltak, ám Rafael számára még nem tűnt egyértelműnek, hogy mik. Így miután ezzel az érvvel meggyőzte magát, kilépett a folyósóra és a lift irányába tekintett. A lámpák nem égtek. Az égők széttörve hevertek a padlón, a plafonból pedig kábelek lógtak megtépázva. Sistergés hallatszott, és kóboráramok táncoltak a szétszaggatott kábelek között. Rafael orrát valami furcsa szag is megcsapta: égett húsé. Valami egészen különös olvadt rá a drótokra. Olyannak tűnt, akár a gumi, de megkeményedett. A lény testének egy része volt. Vagy az intelligenciája segített neki abban, hogy a lámpákat tönkre kell tennie, hogy egy számára kedvező terepet hozzon létre, vagy pedig az ostobaságának és kíváncsiságának egyvelege révén lett ekkora szerencséje, hogy esztelen rombolása következtében elsötétült az egész emelet. Akárhogy is, de ezzel előnyre tett szert, vagyis az első emeleten mindenképp. Kérdés volt, hogy képes-e megismételni ugyanezt a bravúrt a többi emeleten is. Nem lehetett tudni, hogy valóban intelligens-e, vagy csak felettébb ostoba. A folyosón végigfutó szőnyeg, amit a gondnok minden héten alaposan kitisztított, cafatokban hevert szanaszét. A cérnák úgy álltak ki a keményszövetű anyagból, mint egy csapdába esett rovar lábai a friss gyantából. Ezt a vastag szőnyeget nem tudhatta akármi így felaprítani. Egy ember nem lett volna képes eszközök nélkül megtenni. Ehhez nagy erő kellett. Rafael először az idős asszony ajtajához ment, de ügyelt minden lépésére,

nehogy a padló nyikorgása elárulja a hollétét. Nem volt megbizonyosodva arról, hogy a lény teljesen egyedül van. Talán az egyik megölte a szomszédot, a másik pedig közben felment – pörögtek a gondolatokat a fejében, de mindez csak találgatás maradt. Rámarkolt a kilincsre, és lenyomta, az azonban nem nyitotta ki az ajtót. Belülről volt bezárva vagy eltorlaszolva. A férfi összeráncolta a homlokát, és átgondolta a helyzetet: Ha a nő halott, akkor ő nem zárhatta be. A bestia pedig most fent kell, hogy legyen, így az sem használhatott kulcsot vagy torlaszt belülről, különben nem tudott volna kijönni. Kintről nem valószínű, hogy be tudta zárni. Hacsak valóban nem legalább ketten vannak, az egyikük pedig még most is itt van. Vagy az egészet csak álmodtam? Talán az iménti abszurd dolgot is csak képzeltem? Egy lyuk volt a plafonon, erre emlékszem, de Agnes biztos átnézett rajta? És valóban létezik az a lény? Már abban sem vagyok biztos. Lehet, hogy túlságosan ki vagyok merülve. Mostanában rengeteget dolgoztam – gondolkodott tovább, de tudta, hogy csakis egy módon bizonyosodhat meg az igazságról, így elengedte a hideg rézkilincset, majd a működésképtelen lifthez sétált. Rafael fülét ekkor motoszkálás hangja ütötte meg a lépcső felől, ahol egy alakot vélt felfedezni a sötétben. Az ismeretlen egy ideig csak állt a lépcsőn, és a férfit bámulta, majd fürgén felszaladt, és beleveszett a semmibe. Rafael nem tudta, hogy a lényt vagy egy embert látott-e, de nem engedte, hogy ez a tudatlanság az útjába álljon és megtorpanjon. Elindult a villámok által megvilágított lépcsőn fel a másodikra. Először teljes csend uralta a lépcsőházat, azonban egy-két lépés után a férfi meghallott valamit: csörgést. Olyan zaj volt ez, amit láncszemek adnak ki, amikor összeütköznek. Ez ugyanaz a kellemetlen hang volt, amit az ébredése előtt hallott, és ami a fenti szomszéd lakásából szűrődött ki. De Rafael hiába kapkodta a fejét a csörgés forrása után, nem látta a lényt, amelynek a testére feszült a lánc. Ezek szerint most is fentről hallotta, ahogy az imént. A bestiának ez volt a megfélemlítés egyik hasznos eszköze. Hogy Rafaelnek ezt a félelmét tudatosan vagy tudat alatt használta-e ki, az a férfi számára egyelőre rejtély maradt. Az utolsó pár lépcsőfoknál ismét látta az alakot, ahogy végigfut az emeleten, és eltűnik a negyedik lakásnál. Ott lakott Miss Stewart. Ő maga leskelődött volna utánam? – futott át a férfi agyán a gondolat, de ez a bizarr lehetőség nem tántorította el. Elérte az első lakás ajtaját, ami kifelé és befelé lengedezett, mintha csak egy

lidérc játszott volna vele unalmában. Valójában a szél okozta, ami a lakás nyitott ablakán át suhant be. Rafaelben ekkor kezdett el kicsírázni a félelem magja. Nem tudta, mit talál odabent, de az a megérzése támadt, hogy a legiszonyatosabb rémálmoknál is rosszabb lesz, amit majd lát. És igaza lett! Amikor belesett a bejáraton, megpillantotta a két lakó holttestét, akik felvágott gyomorral feküdtek egymás mellett. A nő nyakán látszott a lánc szorításának a nyoma, a férfié viszont érintetlen volt, csupán vér tapadt rá. Rafael a szájához kapott. Úgy érezte, hogy valami megmozdul a gyomrában, és felfut a bensőjéből ki a külvilágba. Letérdelt, majd nagyokat sóhajtott és nyelt egyet, hogy el ne hányja magát. Eddig csak filmekben látott efféle borzalmakat. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ő maga is szemtanúja lesz egy ilyen kegyetlen esetnek. Újra a házaspár felé tekintett, hogy szoktassa magát a dologhoz, ugyanis erős volt a gyanúja, hogy nem ez az első, de nem is az utolsó eset, amikor ezen az éjszakán ilyet lát. Ez a mészárlás elég bizonyíték volt neki, hogy kijelentse magában: A szomszéd nő is halott. Megölte az a valami, és én ott voltam. A férfi hirtelen a bal szeméhez kapott, ami égni és irányíthatatlanul forogni kezdett. Úgy érezte, mintha valaki egy fogpiszkáló segítségével mozgatná belülről a golyót, aztán egy gyors mozdulattal átdöfné. A fájdalom mellett látni is vélt valamit. Olyan képek jelentek meg előtte, félbevágva, amelyeknek mintha a részese és elkövetője lenne. Látta, ahogy a második emeletre ér és az első lakáshoz csúszik. Utána azt, ahogy a nő ajtót nyit és ekkor a kéz, ami most olyan volt, mintha a sajátja lenne, láncot hurkol a nyakra, amitől a nő engedelmes bábbá változott. Látta, ahogy a nő a férjének esik, és dulakodnak, majd a feleség leüti a férjét, és egy hosszú konyhakéssel felvágja párja gyomrát, aztán hagyja, hogy a saját vérében fetrengve szörnyet haljon. Annak is tanúja volt, ahogy a nő ezután ugyanezt teszi saját magával, és felnyílt hassal a földre rogy, majd a karmazsin tócsában vonaglik, amíg ki nem száll a belőle az élet. És legutoljára végignézte azt is, ahogy a lánc leválik a fiatal nőről, és visszakúszik a gazdájához, majd a tekintete másik irányba fordul, és a második lakás felé közelít. Rafael a padlóba verte a fejét, hogy magához térjen, és eltüntesse maga elől a borzalmas eseménysorozatot. De hiába tűntek el, az emlékezetében ott maradtak. Viszont az volt a legkülönösebb, hogy nem a pár halálának körülményeit találta a legrémisztőbbnek, hanem azt, amit a gyilkosság szemtanúja és egyben okozója folytatott a történtek alatt. Folyamatosan mozgásban volt, és úgy dobálta a testét, akár egy táncos, aki csak ebben a tevékenységben leli örömét. Hallani ugyan nem lehetett, de Rafael tudta, hogy a kegyetlen tettért felelős lény örömében tekergett a bejáratnál. Számára éltető

erővel bírt minden egyes ütés, szúrás és kiáltás. Mintha ezekből táplálkozott volna. Mások fájdalmát olyan szenvedéllyel nézte végig, mint amikor egy büszke apukának épp gyermeke születik: Nem ment el, amíg a végkifejlet be nem következett. Ez a viselkedés sokkal szörnyűbb volt Rafael számára, mint a két lakó halála. De miért látok ilyeneket? Miért tapasztaltam meg azt, amit az a valami csinált? – morfondírozott. – Szállj ki a fejemből! Takarodj ki onnan! Nem akarok a részese lenni a beteges játékodnak! – őrjöngött némán abban reménykedve, hogy egy ehhez az esethez hasonló nem fog még egyszer megtörténni. Kiszaladt a folyosóra, és gondolkodás nélkül becsapta maga mögött az ajtót. Ezt azonnal megbánta, és rémülten körbekémlelt, de nem látott mozgást. Egy része belül legszívesebben visszarohant volna a lakásába vagy ki az épületből. Menekülni akart erről a helyről valahová, ahol biztonságos, de amikor engedelmeskedni akart ennek a gondolatnak, és a lépcső felé fordult, képtelen volt megmozdulni. A lábait mintha odaszögelték volna a padlóhoz, hogy ott tartsák. Az egész teste megfeszült és irányíthatatlanná vált. Nem tudott józan esze szerint cselekedni, így kénytelen volt továbbindulni, és ismét a szívére hallgatni. Visszafordult, és végigmérte a folyosót. A zöld alapon fehér virágmintákkal tarkított tapéta cafatokban lógott a falról, amelyen különböző alakban elkenődött vérfoltok éktelenkedtek. A mennyezetre felerősített neoncsövek szilánkjai szétszóródva hevertek a padlón, akár a frissen hullott jég, a kiszakított kábelek pedig liánokként hintáztak a szélben. Az a valami vagy nagyon dühös volt, vagy csak élvezte, hogy pusztíthat – elmélkedett a férfi, és ahogy másfelé terelődött a figyelme, ismét égni kezdett a bal szeme, mintha egy forrasztópákát dugtak volna bele jó mélyen. A fájdalomtól izzadságcseppek gördültek le a homlokán, és a légzése is nehézkessé vált. Szinte már sírni akart a kíntól, de a szeme nem tudott könnyet termelni. Hirtelen félbevágva látta maga előtt az emeletet. Figyelte, ahogy az az ismeretlen teremtmény, aminek a szemszögéből nézte az eseményeket, rángatózva felszántja a falakat, és a magasba ugrik, hogy összezúzza a lámpacsöveket. Ezután a lepotyogó üvegdarabokba vetette magát, amik felkarcolták az eleve sebes bőrét. Ezektől a lény, úgy tűnt, hogy teljesen jól érzi magát. Szándékosan tört és zúzott, hogy megcsonkítsa magát. Az égető érzés váratlanul enyhülni kezdett, és a férfi ismét visszatért a jelenbe. Majd’ szétrobbant a feje a kíntól. Még sosem lüktetett ennyire.

Ugyan a lény viselkedését megfigyelve Rafael rájött, hogy valami igen veszedelmessel néz szembe, ami nem riad vissza attól, hogy saját magában is kárt tegyen, mégis továbbment. Nem volt más választása. A második lakáshoz lépdelt, ahol egy hozzá hasonlóan magányos, kissé zárkózott férfi élt. Mielőtt a kilincshez ért volna, az ajtó résnyire kinyílt és egy arc jelent meg a sötétben. A tekintete rémült volt, és vér szennyezte, a szája pedig reszketett. – Menj innen! – kérte finoman. – Könyörgöm, hagyj békén! – Mi történt? – kérdezte Rafael meglepetten, ugyanis arra egyáltalán nem számított, hogy életben találja a szomszédot. – Nem akarod te azt tudni – felelte suttogva, miután végigmérte az ismerős alakot. – Ne kérd, hogy beszéljek róla! – csuklott el hirtelen a hangja, és könnyek csordultak végig az arcán. – Én láttam. Nem akarom még egyszer átélni. Nem akarom – ismételte zokogva, és a földre borult, véres tenyerével pedig az arcát kezdte dörzsölni. – Mondd már el, mi történt! Mit tett veled? – faggatta tovább Rafael. – Nem ölt meg – tért ki a szomszéd a válasz elől. – Életben vagyok. És nem tettem semmi rosszat. Az nem én voltam. Higgy nekem! Rafael közelebb lépett, és látta, hogy a férfi ruhái, lábai csurom véresek, mintha abban fürdött volna. El sem tudta képzelni, mi történt odabent. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a férfi ragacsos haját, és kicsit megnyugtassa, de még azelőtt a szeméhez kapott. Ismét égett és látta, mi történt. A lény berontott a lakásba és a lakó testének számtalan pontjába fúrta a láncot, majd a nyaka köré csavarta. Ezután a férfi szinte azonnal összeesett, és a tekintete megüresedett, a teste pedig reszketett. Csupán ennyi történt, ami nem adott Rafaelnek magyarázatot a férfi viselkedésére. – Láttál valamit? – töprengett Rafael tovább, de nem kapott választ. – Óvakodj! – figyelmeztette a szomszéd. – Mindannyiunkra vadászik. A férfi lassan elkezdte behajtani az ajtót, ám még mielőtt teljesen becsukódott volna, Rafael észrevette a csuklóján a vágásokat, amikből csurgott a vér. Meg

akarta támasztani az ajtót, de az bezárult, és már kattant a retesz. Rafael nem tudott segíteni, de talán jobb is volt így. Most valaki olyannak kellett támogatást nyújtania, aki biztosan életben van. A tanárnőre gondolt, akinek a lény csupán – véleménye szerint – valahogyan az agyát mosta ki. Így a negyedik lakás felé indult. Közben rápillantott a harmadik ajtajára, de azt tudta, hogy az ott élő házaspár és két gyermekük nincs otthon. Pár napra elutaztak a nagyszülőkhöz vidékre, így ők legalább teljes biztonságban voltak. Rafael a pár lépésre lévő, ötödik lakás felé lesett. Ott egy nő élt a tinédzser lányával és az édesanyjával. Nem akart belegondolni, hogy náluk mi történhetett, és benyitni sem akart, így szinte azonnal elkapta fejét abból az irányból. Bízott benne, hogy senki sem küszködik az életéért, vagy hogy egyáltalán nincs ott senki. A férfi macskaszerű nesztelenséggel a negyedik lakás ajtajához lépdelt, ami tárva nyitva állt. Az ajtófélfa a zárnál kettétört, ami azt jelentette, hogy a lény erőszakkal jutott be. Közben az emeleten uralkodó sötétséget időnként megvilágították a vihar villámjai, odabentről a lakásból viszont halvány fény szűrődött ki, de nem lámpafény volt, mert annál sokkal természetesebbnek tűnt. Rafael bal szeme rángani és forogni kezdett, majd egy hasító érzés futott benne végig, és látta, ahogy az idegen többszöri nekifutással megpróbálja betörni az ajtót. Miss Stewart először azt hitte, hogy a zár elég biztonságot nyújt ellene, és az kint tartja, ám miután az használhatatlanná vált, az asszony a saját testével próbálta megtartani az ajtót, hogy gátolja a betörést. Ám az ő törékeny teste nem jelentett nagy kihívást a bestiának. Pár erős ütést követően az ajtó bevágódott, és Agnes hanyatt esett. Ez a kitartás és merészség, amit asszony mutatott, megtetszett a teremtménynek, hiszen még azután is küzdött, miután az bejutott. Próbált menekülni és támadni, de alulmaradt. A lánc behatolt a vállainál a gerinc környékébe és a nyaka köré fonódott, akár egy boa. A képek ezután megszakadtak, és Rafael az előszobába pillantva, meglátta az általában jó kedélyű matektanárnőt, aki elegánsan öltözve, összefont karokkal állt. Mintha csak arra várt volna, hogy Rafael megjelenjen. Ezért is kémkedhetett utána a lépcsőfordulóban. Az egyik füle hiányzott, és a helyéről vér patakzott, ami lefolyt az állkapcsánál a ruha nyakrészéig. Az a vér csepeghetett le a lyukon keresztül, ami most megszáradva mocskolta be Rafael arcát. Agnes széles mosolyra húzta a száját, majd türelmetlenül és tőle nem

megszokott, elvékonyított hangon megszólalt: – Éppen ideje volt. Szinte beleőszültem a várakozásba – kezdett bele, és Rafael ekkor felfedezte a nő nyaka köré tekeredett láncot, amit a gyenge fényben alaposabban meg tudott vizsgálni. A szemeket hajszálvékony, vörös fonalak hálózták be, a lánc pedig finoman lüktetett, akár egy élőlény vagy egy élőlény szerve. – Ne várakoztasson tovább! Jöjjön be! – folytatta, majd megfordult, és a nappaliba sétált. A lánc közben nem hullott a földre, ugyanis a lény, ahogy az áldozat közeledett hozzá folyamatosan feltekerte magára, de ügyelt arra, hogy ne feszüljön meg. A nő egy kutyára hasonlított, akinek egy pórázt csatoltak a nyakára, de engedelmes volt, mert nem próbálta meg kiszabadítani magát a fogságból vagy túlságosan közel merészkedni a gazdájához, hogy megharaphassa a kellemetlen szorítás miatt. Hátulról jobban látszott, hogy a lánc barázdátlan felszíne nemcsak érinti Agnes nyakát. A tárgy a tarkója alatt be is hatolt a bőre alá, mint ami teljesen bele akar épülni az idegrendszerébe. Rafael elkésett. Miss Stewart menthetetlennek tűnt. A férfi nem tudta, hogyan lehetne azt a láncot eltávolítani úgy, hogy az ne legyen végzetes hatással a tanárnő gerincvelejére, és ne bénuljon meg az eltávolításakor. Látszólag beleolvadt a csigolyákba, így a leválasztása még egy orvosnak is nehéz művelet lett volna. Egyedül a lény volt képes megszabadítani az áldozatát, ám annak nem ez volt az elképzelése. Mást akart, amiről Rafael hosszas gondolkodás után sem tudta eldönteni, hogy mi lehet. Így egyelőre csak annyit tehetett, hogy belemegy a „játékba”, és követi a lény szabályait. Miss Stewart után ment, aki a nappaliba vezette, ahol több száz gyertya apró fénye ragyogta be a teret. A szoba közepén egy zöld tábla magasodott, ami mellé a tanárnő odaállt krétával a kezében. – Foglaljon helyet! – kérte, és Rafael engedelmesen leült az öreg kanapéra. A férfi követte a szemével a lánc útját, ami az ágy mögé vezetett. Megfordulni azonban nem tudott, hogy megnézze, pontosan hová, mert Miss Stewart elégedetlenül tekintett rá, és durván végighúzta a krétát a táblán, amitől Rafael nyöszörögve kérlelte, hogy fejezze már be. A nő ezután a szabad kezét tette a táblára, és végigszántotta rajta a körmeit, miközben végig vicsorítva csikorgatta a fogait úgy, hogy még egy darab le is tört az egyikből, és a megolvadt viaszba esett. Agnes nyüszített fájdalmában. Hátulról, amerre a lánc tartott, hasonló hang

ütötte meg Rafael fülét. Csakhogy ez mélyebb volt, és örömteli. A lény úgy tett, mint aki átéli áldozata fájdalmát, de beteges módon élvezi. – Kezdjük! – zihálta Miss Stewart, és mit sem törődve azzal, hogy a földre potyognak a körmei és vér csöpög az ujjairól, rajzolni kezdett a táblára. Egy konkrét formát vázolt fel rendkívüli részletességgel, ami hasonló külső tulajdonságokkal rendelkezett, mint az ismeretlen lény. Ugyanúgy egy lábbal rendelkezett, amiből három nyúlvány lógott. Üreges hasa volt, amiből hiányoztak a szervek, és csak egy méretes lánccsomó feküdt benne szundító viperaként. Széthúzott bordák meredtek előre a mellkasából. A fején két száj volt, amiknek a bőr néhol cérnákként varrta össze az ajkait. A kezek gallyakként lógtak, amikről a lánc lazán lógott, két vége pedig a két kéznél csüngött. Rafaelt meglepte és egyben megrémítette az élethű rajz. De az még ennél is ijesztőbb volt, hogy Agnesnek a lény létezése teljesen természetesnek tűnt. A tanárnő úgy viselkedett, mint aki órát tart, de egy olyan tantárgyból, amivel még egy gyerek sem találkozott az iskolában és valószínűleg soha nem is fog. Befejezte a rajz utolsó részletét, és a kezéről csurgó friss vérrel bekarikázta a lény fejét, amit aztán egy vonallal kettéválasztott. Ezután bekarikázta a lánc két végét is, és a tábla aljára görbe, elfolyó nagybetűkkel a következő szót írta: EZÉKIEL. Az idegen úgy hörgött, amint ez a név felkerült, mint amikor az ember visszafelé szívja a levegőt. Rafael összerezzent és a szeme sarkából kutatni kezdte a háta mögötti homályt, amiben felfedezett egy magas, fekete sziluettet, ami lomhán rázta a kezeit. A láncok meglibbentek, és az összekapcsolódó szemek egymásnak ütköztek, aminek a hangjától Rafaelnek egy temetés jutott eszébe és a halál közelsége. – E-ZÉ-KI-EL – recsegte tagoltan a sötétben ácsorgó alak először egyik, majd másik szája. Kánonban ismételgették: – E-ZÉ-KI-EL. – Mi az, ami emberré tesz? – kezdett bele az órába a tanárnő, de nem saját akaratából tette, és nem is ő tette fel ezeket a kérdéseket. A lény üzeneteit közvetítette. – Mit jelent fájdalmat érezni és okozni? Mi a szenvedés? A kín táplálék, de mennyit kell belőle enni, hogy jóllakjak? Sokat. Rengeteget – fokozta a lény Miss Stewart hangján. – Sosem elég. Kell a fájdalom. Fájdalmat kell okoznom. – És kinek? – bátorkodta Rafael megkérdezni, bár szinte tudta a választ, mielőtt

az elhangzott volna. – Mindenkinek – jelentette ki az Ezékiel névre hallgató lény. – Magamnak és másoknak. Táplálkoznom kell – morogta. – Ezért vagy itt? – folytatta a férfi a faggatózást, noha egy része tiltakozott ez ellen. Valahol félt Ezékieltől, és annak kiszámíthatatlan viselkedésétől, de ugyanakkor kíváncsi is volt arra, hogy mi is valójában. – Fájdalmat akarsz okozni vagy szenvedni, és ettől maradsz életben? A testi vagy a lelki szenvedés éltet igazán? – kérdezte tovább, ám a lény szemtelennek találhatta a kérdést, mert felmordult: – Mindkettő kell! A testi savanykás, a lelki édes – válaszolta, és közben a gondolattól a falnak verte magát, hogy legalább egy kis fájdalmat érezhessen. Túl sok idő telt el neki azóta, hogy táplálkozott. – Egyikünk sem maradhat éhen – folytatta a tanárnő, ám ezt a kijelentést Rafael nem tudta értelmezni. – Akkor jól gondoltam – mondta a férfi. – Többen vagytok, igaz? – kérdezte, de erre a lény rácáfolt: – Többen vagyunk egy testbe zárva. Kettő, ami két különböző dolgot akar egyszerre csinálni. Kettő, ami két különböző ízt érez, ami két különböző dolgot lát – sorolta, és Agnes a véres kezével megbökte a rajz fejét, amit korábban két részre választott. – Kettő van belőled egy testbe zárva – döbbent rá Rafael, bár ez a felismerés cseppet sem nyugtatta meg, sőt még idegesebb lett tőle, ugyanis emiatt a bestiát még kiszámíthatatlanabbnak gondolta. Két személyiség, két akarat testesült meg az idegenben, ami többféleképpen akarta megízlelni a fájdalmat. – Rab vagyok a saját testemben – folytatta, és Miss Stewart most a rajzon a kezekre mutatott, amelyekről a lánc két vége lógott. – Feneketlen étvággyal vagyok megátkozva. Az vagyok, amit te nem foghatsz fel. Ami feletted áll, és amitől félned kell. Rettegj, érezd, ahogy sajog a lelked! – emelte fel a nő a hangját, és a Ezékiel is hangosabban kezdett hörögni. Éhes volt. Jobban, mint bármikor. – Érzem, ahogy rettegsz. Reszket a tested, megfagy a lelked, a belőlem áradó őrület széthasítja az elmédet. Én magam vagyok az őrület és a félelem és most már ennem kell. – És ahogy ezt Agnes kimondta, az ablakhoz futott, miközben a vérét ráfröcskölte a táblára, a falra és a csepegő viaszra, amivel így kioltotta az egyik huzatban táncoló lángot.

Rafael a fenyegető szavak hallatán és a hirtelen mozgást látva, fel akart ugrani a kanapéról, hogy megpróbáljon kifutni a lakásból, aztán elmenekülni minél messzebbre egy olyan helyre, ahol ez a valami biztosan nem találja meg, de egyetlen porcikáját sem tudta mozgásra bírni. Úgy érezte, mint a folyosón, mintha valami láthatatlan, sötét erő – ami egyenesen a lényből áradt – az ágyhoz kötözte volna. A teste megfeszült, és a feje akaratlanul is arra fordult, amerre a nő sietett: az ablak felé. – Meg kell tennem. Meg kell tennem. Jó a fájdalom. Kell a kín – mondogatta Miss Stewart, mint aki mély transzban van. Üres tekintettel ment oda a repedt üvegű ablakhoz, ami nyitva állt és függöny takarta. Félretolta a bársonytapintású szövetet, és egy határozott mozdulattal bevágta az ablakot. A törés hajszálerekként futott tovább az üvegen, ami még több és még több, vékonyabb törések vonalát indította meg. Az asszony ekkor egy nyögés és fogcsikorgatás kíséretében nekicsapta a fejét az ablaknak. Hangos koppanás töltötte be a teret, és vér serkent ki a homlokából, ami szétkenődött az üvegen, ettől pedig az úgy nézett ki az üveg, mint egy templom mozaikablaka. Újabb nekilendülés, újabb csattanás, újabb repedések. A nő mit sem törődve saját épségével engedelmesen követte az utasításokat, amiket a sötétben dülöngélő, nyüszítő lény valamilyen ismeretlen formában adott neki. Ezékiel az arcát kaparta Miss Stewart fájdalma láttán. Egyszerűen nem bírt betelni vele. Többet akart, még többet. A láncai csörgőkígyók farkaiként rezegtek, a bordák pedig óriáspókok lábaiként kapálóztak a levegőben. – E-ZÉ-KI-EL – mondogatta. Úgy tűnt, ez volt az egyetlen szó, amit a saját szájaival ki tudott mondani. Rafael ökölbeszorított, de reszkető kézzel ült az ágyon, és hallgatta a bizarrabbnál bizarrabb hangok egyvelegét. Nem tudta, merre nézzen. Hol a lény önkínzásának volt szemtanúja, hol pedig Agnes önpusztításának. – Nézd! – őrjöngött a nő Ezékiel szavait továbbítva és merev mozdulatokkal tovább fejelte az üveget. – Nézd! Így születik meg a fájdalom. Olyan kellemes érzés. Felülmúlhatatlan. A halál pedig így születik – hörögte, és még egy ütést mért az átlátszó, repedésektől bepókhálósodott anyagra, ami csörömpölve darabokra tört. Miss Stewart lihegve megtámaszkodott a párkányon, és a keretben maradt

üvegdarab fölé hajolt, mint aki guillotine alá készül feküdni, majd leengedte a testét, hogy a hegyes szilánk áthatoljon a torkán. Egy emberi szökőkútra hasonlított, ami számtalan helyről: orrából, szájából és nyakából sugárban fröcskölte a vért. Agnes fuldokolva kapálózott, de nem azért, hogy kihúzza magából a gyilkos tárgyat, hanem hogy még mélyebbre nyomhassa. A bőre lezárt cipzárként nyílt fel. Minden ere elpattant, akár a túlfeszített húrok. A nő vörös nyállal teli száját bugyborékoló hangok hagyták el, majd csend lett. Ezékiel sem tapsolt már a saját arcán, sőt Rafael már azt a sötét aurát sem érezte, ami az alakot körülvette. Eltűnt. A férfi ismét mozgatni tudta a végtagjait. Ernyedten lecsúszott a kanapéról, majd négykézlábra emelkedett, és ezúttal kiengedte a nyelőcsövéből kiáradó hányadékot. Izzadt haja rátapadt az arcára, és könnyek szöktek a szemébe, miután újra öklendezni kezdett. Másodjára viszont már nem jött semmi, így köhögve próbálta megtisztítani a torkát a savas folyadéktól. Miért kellett ennek megtörténnie? – kérdezte magától, miközben kötött pulóverével a száját törölgette, mielőtt a savanykás nedv rászáradhatott volna. – Jézusom! Szegény Miss Stewart ártatlan volt. Kinek jó ez, hogy meghalt? – És miután ezt kimondta, az ablak felé pillantott, ahol a tanárnő ernyedt teste feküdt. A kitört üvegen át behullott az eső, és tisztára mosta az áldozat arcát. Egy élettelen ábrázat bámult bele a villámokba, aminek a látványa egyszerre ébresztett Rafaelben dühöt, együttérzést és rettegést. Ő nem akarta így végezni: eldobott bábként, ami eljátszotta a szerepét. Agnes halott nyakáról leoldódott a lánc, ami eltörte a csigolyáit és átszakította a húsát és a bőrét, hogy kiszabaduljon a test belsejéből, majd a földre koppant, és felkarcolva a parkettát, eltűnt a bejárat irányába. Még mindig nem volt neki elég? – elmélkedett Rafael, és ajkába harapva elindult a kijárat felé. A szél még egyszer utoljára meglobogtatta a gyertyalángokat, majd elfújta őket. Rafaelt ismét sötétség vette körbe. Kitámolygott a folyósóra, ahol különös búgó hangot hallott, ami rekedten és tagoltan azt krákogta: – E-ZÉ-KI-EL É-HES. Ezúttal két szót mondott. Tanult, fejlődött, és feneketlen étvágya nem ismert

kegyelmet.

Harmadik fejezet: Az őrület emelete

A halál szaga méregként terjedt szét a levegőben, amit Rafael akaratlanul is beszívott. Érezte, ahogy végigáramlik a tüdején, és kirázta ettől a hideg. Úgy bénította le a férfit, mint valami menthetetlen betegség, de próbált kitartani és küzdeni ellene. Minden egyes pislogásnál maga előtt látta a halott Miss Stewart arcát. A kép beleégett a tudatába, amit sehogyan sem tudott kiverni a fejéből a kellemes emlékek közül. A kedves emlékek már mind távolinak tűntek ebben a földi pokolban, amiből úgy tűnt, nincs kiút. De egyszer minden rémálom véget kell, hogy érjen, és Rafael ebben bízott. Most jött el annak az ideje, hogy eltűnjön innen. Magán kellett segítenie, és nyilvánosságra hoznia, hogy létezik valami, ami rosszabb bármelyik rémtörténetbeli bestiánál. Óvatosan végigsétált a folyosón. Ügyelt arra, hogy szinte teljesen nesztelenül mozogjon. Csak reménykedni tudott abban, hogy a lény fejének két oldalán tátongó lyuk, amelyek a füleiként funkcionáltak, csak a magas frekvenciájú hangokat érzékelik. A férfi megállt, amikor bőgést hallott a lépcső irányából. Ezékiel meghallott volna? – esett kétségbe. Meglehet, vagy csak egyszerűen újabb elfoglaltságra lelt, amivel megpróbálta kitölteni az űrt a gyomrában. Rafaelnek tehát döntenie kellett: vagy lefelé megy talán a lakásához, és bezárkózik, vagy kimenekül az épületből, és segítséget hív – ami a legideálisabb lett volna –, vagy pedig a harmadik emeletre megy, és elbarikádozza magát az egyik lakásban, ahonnan talán telefonálni is tud. Nem tudta, honnan jön a hang, ezért azt sem, hogy az alak melyik emeleten van. Hazardíroznia kellett, amit még soha életében nem csinált. Ám itt nem pénz volt a tét, hanem az élete. Végül arra jutott, hogy a bestia visszament az elsőre, hogy ott befejezze, amit elkezdett. A többi lakó ugyanis rajta és az idős hölgyön kívül sehol sem volt az asszony szenvedésének ideje alatt, de Rafael azt biztosra tudta, hogy otthon

voltak. Ennek ellenére egyik sem segített. Talán most jött el a büntetésük ideje. Érezte, ahogy a izmai rángatóznak az idegességtől. Nehezen, kissé botladozva haladt, ahogy egyik lábát a másik után tette, és közben imádkozott magában, hogy ne találjon odafent semmi borzalmasat. Közben eszébe jutott Agnes vérbe fagyott hullája, amitől ismét kirázta a hideg. El akarta felejteni. Akár egy rozsdás ollóval is szívesen kárt tett volna az agyában azért, hogy végérvényesen eltüntesse azt az emlékfoszlányt. Bár ez előtt az este előtt is látott már embert meghalni, ráadásul elég közelről. Recepciósként sok mindent lát az ember. Egyszer egy szakadt zakójú férfi futott be a hotelba. Véres volt a ruhája, zavart a tekintete, és a kezében pisztolyt szorongatott. Rafael megijedt, de ez volt a természetes, hiszen fegyver láttán minden épeszű ember megrémül. Az illető összevissza hadonászott vele. A férfi próbált beszélni, szavakat formálni, de azokat akármennyire is igyekezett kiejteni, nem tudta. Csak hangfoszlányok jöttek ki a száján, majd a halántékához emelte a fegyvert, és az előtérben várakozók és Rafael szeme láttára fejbe lőtte magát. Később kiderült, hogy a feleségével is végzett az autóban munkába menet. A nő állítólag megcsalta. Az ámokfutó kora reggel szerzett tudomást házastársa hűtlenségéről. Ekkor öntötte el a méreg, és eltervezte felesége meggyilkolását. Utána viszont ő maga sem akart már tovább élni. Lehet, hogy tettének súlyossága miatt lett öngyilkos, de az is lehet, hogy annyira szerette a feleségét, hogy így akarta magát a túlvilágon örökre hozzáláncolni. Rafael hiába elevenítette fel ezt az eseménysorozatot, nem tudta ugyanolyan szörnyű, de feledhető, viszonylag hétköznapi bűncselekménynek elkönyvelni, mint az imént látottakat. Az egészen más volt. Agnest ismerte. Olyan nő volt, aki senkinek sem tudott volna ártani. Oktatott, és segített a fiatal generációnak felnőni és beilleszkedni a társadalomba. Erre valami olyasmi lett a végzete, amit talán még egy elvetemült bűnözőnek sem lehetne kívánni. A férfi a gyomrához nyúlt, ami az akaratlanul felidézett látottak miatt megint furcsa hangokat adott ki, de ezúttal nem hányta el magát. Korábban már kiürült, akár egy kibelezett állat a mészárszéken. Rafael belekapaszkodott a lépcsőkorlátba, letörölte az izzadságot a homlokáról, és megdörzsölte a szemét. Gyerünk! Nemsokára vége. Csak még egy kicsit bírd ki! – biztatta magát.

Elért a fordulóig, amikor eszeveszett lánccsörgés visszhangja töltötte be a lépcsőházat. Nem lehetett megmondani, merről jön, de egyre közelebbről hallatszott. Rafael áthajolt a korláton, és lenézett, de nem látott semmit, csak az átláthatatlan sötétséget. Mielőbb olyan helyre kellett mennie, ahol nem ennyire védtelen. Megfordult a fejében, hogy talán már csak ő van az épületben életben, és az idegen érte jön. A zaj nem csendesült, így a férfi megszaporázta a lépteit, és miután felért az utolsó emeletre, az első lakás felé rohant. Nem volt zárva. Megkönnyebbült, amikor az ajtó kinyílt és be tudott jutni. Csendesen becsukta maga mögött, hogy nehogy elárulja hollétét. Különös fény ragyogott odabent: bíborszínű, ami elemmel működtetett vékony, olykor vibráló neonlámpákból áradt. Emiatt a lakásnak egy kicsit jövőbeli hatása volt, de Rafael nem hagyta, hogy a gondolatai ismét elkalandozzanak. Meg akarta keresni a fürdőt, mielőtt telefon után kezd kutatni. A bejárattól balra meg is találta. Lila neoncsövek lógtak odabent is a falról. Pár darab a földön hevert, sőt még a kádban is volt egy. A fehér csempékről úgy verődött vissza a fény, mintha valami eszköz lenne, amit az űrkutatásnál használnak, hogy ismeretlen eredetű anyagokat elemezzenek. A tükör repedt volt, de arra tökéletes, hogy Rafael szemügyre vegye magát. Borzalmasan festett. Az arca meggyötörtnek tűnt, a hajszálait izzadság ragasztotta össze, a pulóvere ujján a gyapjúszálakba beitta magát a hányás, alatta pedig úgy látta, hogy valami intenzíven lüktet. Nem is érezte a mozgást, csak látta. Mindjárt kiugrik a szívem – mondta magában, de már azt sem érezte, hogy dobog a szíve. Lassan gondolkodni is elfelejtett. Ugyanazok a képek jelentek meg előtte újra és újra. Úgy érezte, hogy széthasad a feje. Mintha valami folyamatosan növekedett volna a koponyájában, ami minden egyes lüktetésnél egyre nagyobbá vált, és most robbanásközeli állapotba került. Lehajolt a csaphoz, és a lila fénnyel megszínezett vizet az arcába spriccelte. Magához akart térni, már amennyire ez a körülményeket figyelembe véve lehetséges volt. Felemelte a fejét, és újra belepillantott a tükörbe, de ami visszanézett rá, az rosszabb volt, mint az iménti tükörkép. Amikor a szeme érintkezett a vízzel nem érezte, de most lángolt a fájdalomtól. Ezúttal nem mások emlékeit látta, hanem saját magát, ahogy a bíborüvegen át visszanéz. A

fél arca a lény sebes pofája volt, aminek úgy mozgott az egyik szája, mint ami éppen most kapott el egy legyet, és a fogaival darabolja. A fájó szem helyén a lény gusztustalan, kénsárga, szemhéj nélküli golyója volt, ami megállás nélkül pörgött az üregében, és a szájából váratlanul valami váladékféle csöpögött. Rafael félelmet és undort érzett a lény és önmaga iránt. Miért látom úgy magam, mintha egy részem ez a dög lenne? – elmélkedett, de erre nem tudott rájönni, és nem akarta tovább a bestia eltorzult arcát nézni. Letépte a falról az egyik neoncsövet, és a tükörre csapott vele. Újra és újra lesújtott. A padlóra szilánkok záporoztak, akár a csillogó kristályok, és mindegyik úgy tükrözte vissza a bíbor fényt, mintha egy-egy csillag lenne. Rafael zihálva belevágta a csövet a kádba a másik mellé, és belenézett a falon maradt tükörmaradványokba. Az égető érzés elmúlt, és újra önmagát látta. De mást is észrevett: valaki ott állt mögötte, és mereven, pislogás nélkül bámult rá. Eszelős tekintete volt, ami arról árulkodott, hogy bármit képes megtenni, amit zavarodott elméje diktál. A férfi kezében kést tartott, amit folyamatosan pörgetett; hol éllel felfelé tartotta, hol éllel lefelé. Közben pedig végignyalta a száját, és széles vigyor ült ki az arcára. Úgy tűnt, örül a látogatónak. – Elnézést! Nem akartam csak úgy betörni – kezdett bele Rafael, de a fickón nem látszott, hogy emiatt ideges lenne. Ellenkezőleg, nagyon is boldognak tűnt. – Csak meg szerettem volna mosni az arcomat – folytatta, de a lakás tulajdonosa nem reagált, csak némán állt az ajtóban. – Nem hallott kiáltásokat, sikolyokat? Nem látott valami furcsát, valami megnevezhetetlent? – sorolta Rafael a kérdéseket, de nem kapott választ. Megfordult, hogy a pasas szemébe nézzen, de az mintha egy másik világba meredt volna; a tekintete üres volt. – Maradj itt! – suttogta. – Tessék? – Én Bobby vagyok. Maradj itt, és én vigyázok rád. Te pedig vigyázol rám – mondta, és kuncogni kezdett, akár egy kisgyerek. – Nem maradhatok, Bobby. Valakinek szólnom kell, hogy mi történik itt. El kell

mennem innen. Használhatnám a telefonját? – kérdezte Rafael továbbra is magázva a férfit. Ő ugyanis tudta, hogy a Bobby nevű illető valamilyen oknál fogva nincs magánál, így szerette volna ezt a „beszélgetést” a lehető leggyorsabban lezárni. – Maradj csak itt! – mondta Bobby még egyszer, de ezúttal kicsit idegesebben. Dühös lett, hogy Rafael nem akarja teljesíteni a kérését. – Ha itt maradsz, nem bánthat minket. Meg tudjuk ölni őt. – Megölni? – csodálkozott Rafael, és volt egy sejtése, hogy a zavart tekintetű alak miről beszél. – Szóval látta. Itt volt? Vagy itt van még? Hol van most? – sorolt újra kérdéseket, de a válasz, amit kapott rájuk nem az volt, amire számított: – Itt, a fejemben – kuncogott tovább Bobby. – Meg kell ölnöm. Idebent táncol. Azt mondja, tegyem meg. Engedelmeskednem kell, hiszen szépen kéri tőlem. Én egy engedelmes fiú vagyok. Hidd el nekem! – sziszegte, és a halántéka felé lendítette a kést, amit Rafael az utolsó pillanatban, puszta kézzel kapott el. De addigra már a penge mélyen belesüllyedt a húsába. – Hagyd meghalni! – kérte Bobby. – Pusztulnia kell! Megint táncol. Egyre durvábban. Ne, ne kiabálj velem! Tudom, hogy meg kell tennem! – mondta a fejében visszhangzó hangnak, majd könyörgő tekintettel Rafael szemébe nézett. – Segíts! Ne hagyd! Rafael ekkor jött rá, hogy a férfit nem az Ezékiel nevű idegentől kell megvédeni, hanem saját magától. A lény járt itt, ez kétségtelen volt, és tett valamit ezzel a szerencsétlennel, ami miatt a halált látta a szabaduláshoz vezető legkönnyebb útnak. Rafael kirántotta a kést a férfi már felsebzett halántékából, aminek a hegye úgy csúszott végig a sebben, akár a folyó a kanyon egy széles hasadékában. Bobby erősen szorította a fegyvert. Egy része el akarta engedni, és ellen akart állni a halálnak, de a másik nagyon is akarta, hogy minél előbb eljöjjön érte. – Engedd el! – hörögte a férfi és a jobb szeme úgy forgott, akár egy óra mutatói, amit egy emberi kéz pörget hátulról, hogy beállítsa az időt. Rafael nem tett eleget a kérésnek és addig rángatta a férfi kezéből a kést, amíg az

el nem eresztette és a padlóra nem koccant. Ezután Rafael a kádhoz tolta a Bobbyt, és az onnan kiemelt neoncső egyikével addig ütötte a fejét, amíg eszméletlen nem lett. Nem akart gyilkossá válni, és ugyan nem ismerte ezt a szomszédot, mivel nemrég költözött ide, mégsem akart neki rosszat. Ilyen módon legalábbis semmiképpen. Úgy gondolta, hogy senki nem érdemel ilyen halált. Szuszogva felállt, és lenézett a földön heverő ártalmatlanná vált alakra. Végre meg tudott menteni valakit. A nappaliba rohant, hogy megkeresse a telefont. Talált is egy mobilt és vonalas telefont is, csakhogy az előbbi össze volt törve, az utóbbinak pedig elszakadt a kábele ugyanúgy, mint otthon a sajátjának. Ebből a lakásból sem tudott segítséget hívni, így eldöntötte, hogy megpróbálkozik a mellette lévővel, hátha ott sikerrel jár. Tudta, hogy szembe kerülhet egy újabb szomszéddal, de ennek a gondolata sem tántorította el az elhatározásától. Rafael csendesen kiment a lakásból, de hamar kiderült, hogy semmi szükség nem volt az óvatoskodásra, mert már várt rá valami. A folyosó végén állt. Az alakját körberajzolták a magas ablakon át bevillanó villámok fényei. A sárga szemek világítótornyok lámpásaiként vibráltak, a nyitott bordák pedig szorgosan mozogtak jobbra-balra. – Ezt nem hiszem el! – préselte ki az ajkain Rafael. – Miért nem hagysz már békén? Ezékiel csak állt és mereven bámulta a férfit. Ismét körülvette az a gyilkos, vérszomjas aura, de nem támadott. Csak állt és bámult hosszú percekig. Rafael a nadrágját markolta, és a nyelvével játszott a szájában: hol ráharapott, hol pedig a szájpadlásának csapkodta. Nem tudta, hogy fusson-e, vagy várjon-e a lény lépésére. Végül a bestia adta meg a választ: – E-ZÉ-KI-EL – recsegte tagoltan, akár egy több ezer éves magnó, majd kihúzta magát, és úgy tátotta ki mindkét száját, hogy a bőrcsíkok, amik összefogták őket, megfeszültek, mint a húrok egy gitáron, és sikítani kezdett. Az üveg remegett, a tapéta pedig hullámzott. Rafael dobhártyája szinte beszakadt. A füléhez kapott, de nem tudta tompítani a ricsajt. A teremtmény egy pillanattal később elhallgatott, és ismét csak állt és nézett. A négy eddig zárt ajtó kinyílt, és a lakók, mint akiket megszállt valami ősi mágia, üveges szemekkel Rafael felé csoszogtak. Semmit sem mondtak, egy hangot sem

adtak ki, csak vonultak. Durván összeütköztek, és fellökték egymást. Mindannyian Rafael felé kaptak. Megmarkolták a ruháját, a haját, a karját és a lábát, majd húzták-vonták. Férfiak és nők egyaránt megszállottként rángtatták a férfit, mint valami rongybabát. Mindenki magának akarta, és a saját lakásába akarta bevinni. Egy kéz ujjai szorosan tekeredtek a nyakára. Egy kopaszodó, idős úr szorongatta így, aki jobban akarta Rafaelt, mint bárki más. Húzni kezdte az ajtajához. A többiek fogása lazult. Valaki eleresztette a prédát, de utána újra el akarta kapni, ám addigra már az öreg átvonszolta a küszöbön. Az idős lakó a sötét nagyszobába „vezette” vendégét, ahol egy minitelevízió volt a földön. A TV-ben viszont nem ment adás. Fekete és fehér mikropöttyök bombázták egymást, mintha valami háborút vívnának, aminek sosem lesz győztese és vesztese. A hihetetlen nyüzsgést egy földön ülő, idős asszony figyelte, aki úgy kapkodta a fejét, mint aki tudja, hogy melyik az az egy pötty, amelyiknek drukkol. Az unoka a nagymama ölében ült és a kislány összevissza tekingetett a szobában. Végül Rafaelre nézett. A szája legörbült, mint aki sírni készül, és könnyek jelentek meg a szeme sarkában, amik megcsillantak a TV fényében. Rafaelnek rossz érzése támadt. Tudta, hogy nem szabad itt lennie. Ezek hárman együtt sokkal rosszabbra lehettek volna képesek, mint az, akivel az imént egyedül dulakodott. Az öregember oldalát célozta meg, hogy minél kisebb sérülést okozzon, és a könyökével egy erős ütést mért rá, amitől a férfi összecsuklott, és jajdulva a földre rogyott. A nő még mindig a képernyőt figyelte. Semmi sem tudta kizökkenteni a koncentrációból. A kislány arcán sós könnyek csordultak végig, és lehajtotta a fejét, hogy ezúttal a padlón guruló koszgalacsinokat kergesse a tekintetével. Az idős úr nem állt fel. Elszíneződött körmeivel a parkettát karmolászta, és próbált minél közelebb mászni a TV-hez, hogy a feleségéhez hasonlóan magát is lenyugtassa. Rafael visszafutott a folyosóra, bele egyenesen a rá váró tömegbe. Ugyan a küszöböt nem lépték át, viszont azt sem engedték, hogy áthaladjon köztük. Rafael alighogy visszaért, kezek sokasága ragadta meg. Az eszüket vesztett lakók arcát eltorzította a fájdalom és a kétségbeesés. Kérlelően néztek a férfira. Megváltásra vágytak, és tökéletes nyugalomra. Rafaelt tartották az ellenségnek és a bűnösnek, akit minden szörnyűségért okolhatnak. – Segíts! – mondta az egyik vádlóan, de Rafael nem tudta megmondani melyikük szólította meg a sok közül.

– Nem bírom már tovább – mondta egy másik. – Mikor lesz már vége? Te tetted! – kiáltott valaki, és megkarmolta Rafael arcát. – Szállj ki a fejemből! Hagyjál! – őrjöngött egy férfi. Heten voltak, és mindannyiuk a halálért áhítozott, de közben pedig élni is akart. Ellentmondtak maguknak, az életnek és a halálnak. Ennek a durva zavarodottságnak az okozója pedig elégedetten állt a folyosó végén üres gyomorral, tekeregve, hörögve, és a fogaival kasztanyettázott. Mintha egy halovány mosoly is megjelent volt a két szája szélén, de az is lehet, hogy csak a szokásos rángások egyike volt. Rafael ki akart törni a tömegből, így durván arcon könyökölt egy nőt, beletérdelt egy férfi ágyékába, és a kezével rámarkolt egy fiatal fiú vállára és ellökte. Így át tudott nyomulni az emberek sorfalán, csakhogy utána újabb csapdába került. A megszállottak ezúttal a lépcső, azaz az egyetlen kijárathoz vezető utat állták el. Tizennégy kéz emelkedett a levegőbe és közeledett Rafael felé, mint amelyek egy bukott vezető szobrát akarják ledönteni, amit egykor tiszteltek, mára viszont megvetik. A férfi hátralesett, ahol pedig a lény várta tárt bordákkal. A testére szoruló lánc és az azt beborító vörös háló intenzíven lüktetett az izgalomtól. – Kérlek, vess ennek véget! – könyörgött valaki. – Nem bírom ezt már tovább. Te vagy a felelős! Miért kellett meghalnia? – Nem tehetek róla. Csak úgy kifutott az útra, és már nem tudtam fékezni. – Én szerettem, de megcsalt. Megérdemelte! Rafael két tűz közé szorult. Egyik oldalon azok állak, akiknek az elméje megtört, és nem tudták eldönteni, mit is akarnak valójában, a másikon pedig a lény, ami ezt élvezettel figyelte, és közben, ahol csak lehetett öklével ütötte magát. Rafael a földre térdelt, és a fejéhez kapott. Úgy hasogatott a fájdalomtól, mintha valami hegyeset döftek volna az agyába. A bal szeme égett, és félbemetszett képek sorozata jelent meg előtte. Látott egy autót, ami elgázol valakit, egy kést, ami belehatol valakibe, egy pisztolyt, ami eldördül, egy zacskót, ami valaki

fejére kerül, és végül egy hajszárítót, ami a kádba esik. Rafael tépni kezdte a haját, és reménykedett, hogy egy másfajta fájdalom eltünteti ezeket a képeket. Valóban használt. Az izzadságcseppek végigcsurogtak az arcán, és az álláról a fapadlóra csöpögtek. Csalódottsággal és megvetéssel teli pillantással nézett fel a hét emberre. – Maguknak mind vér tapad a kezükhöz! – nyögte, de ez nem jutott el kiürült tudatukig. Csak azt az egy pillanatot látták leperegni maguk előtt újra és újra, aminek az elkövetői voltak. – Gyilkosok! A kiábrándulás vagy a félelem, ami ebből az új tényből fakadt, felélesztette Rafaelben a menekülési vágyat. A bal oldali négyes lakás felé fordult, hogy ott elrejtőzzön, de már az első lépésnél megtorpant. Egy férfi ült a lakás előterében, aki guggolva motyogott valamit talán nem is emberi nyelven. Magához húzta a térdeit, és embriópózban ringatta magát előre és hátra. Amikor meglátta az őt méregető Rafaelt, lazán leeresztette az állkapcsát, eltorzult az arca, majd egy éles ordítást követve, felállt és megindult. Rafael időben tudott reagálni és még azelőtt behúzta az ajtót, mielőtt a támadó kiért volna hozzá. A bent rekedt férfi egy nagy koppanással futott neki az ajtónak, majd csend lett. Rafael így a jobb oldali, ötödik lakás felé pillantott abban reménykedve, hogy ott talán elbarikádozhatja magát, de a nyitott ajtóban azonnal elriasztotta a látvány ettől a gondolattól. Egy középkorú nő állt a küszöbön. A kezében pedig egy méretes kötőtű volt. Az arca eltökéltségről árulkodott. – Megteszem. Megteszem – bátorította magát. – Maradj már végre csendben! Hagyj békén! – kiáltott és a tűt a bal fülébe szúrta. A férfi rosszul lett a látvány és a hangok egyvelegétől. Bőr hasadt fel, dobhártya szakadt be, porc roppant és agy loccsant, ahogy a tű átfúrta magát a számára puha akadályokon. A nő visított, kivehetetlen szavakat hörgött, és ki akarta húzni a tárgyat, de nem tudta. Rángatni kezdte, de csak még nagyobb fájdalmat okozott magának. Őrjöngve tűnt el a sötét szobában, ahová Rafael nem követte. Kint és bent egyaránt elborult elmék gyülekezete várta. Sehol sem volt biztonságban. A hét lakó már szinte csak egy karnyújtásnyira volt tőle, amikor a lába beakadt egy padlón tátongó hézagba és hanyatt vágódott egyenesen a lény elé. A tömegben egy férfit látott meg, aki egy késsel hadonászott a levegőben, mintha küzdene valami ellen, ám időközben rájött, hogy saját maga az ellenség.

Ekkor szabad kezével kihúzta a nyelvét a szájából és a késsel hentes módjára durván vágni kezdte az érzékeny húscafatot. Nem akart többet beszélni, sem pedig győzködni magát, hogy megtegye a legrosszabbat, amit ember művelhet magával, de nem akart maga ellen beszélni sem. A leírhatatlan fájdalmat választotta inkább. A nyelv vágás közben meztelencsigaként fickándozott a szájában, de ahogy az idegek lassan elszakadtak már csak egy lógó, élettelen húsdarab volt, semmi több. Vér csurgott végig a férfi állán és nyakán a ruhája alá. Mondani akart valamit, de többé nem tudta úgy formálni a szavakat, hogy értelmesen tudja kiejteni őket. Rafael úgy érezte, lassan az ő elméje is összeroppan. Szinte kézzel fogható volt a levegőben az őrület, ami akaratlanul is kezdett az agyába szivárogni. De úgy döntött, nem hódol be neki. – E-ZÉ-KI-EL – nyöszörögte a mögötte tornyosuló lény, és sűrű, lelógó nyálát a férfi arcába engedte. Ragadós és büdös volt, mint egy csatornában megrohadt tetem. Rafael kitörölte a szemébe csurgó zöldes anyagot, a szájáról viszont már nem tudta, oda egy kevés belefolyt. Undorító csípős íze volt, mint az avas vaj és megsavanyodott tej keverékének. Nagyokat köpött, hogy megszabaduljon a förtelmes íztől. A szemében maradt egy kevés nyál, amit megpróbált kitörölni, és miközben a szabad kezével a földet tapogatta valami, különöset érzett: hideg volt, és lüktető, továbbá csörgött, ha hozzáért. Miután arcát megtisztította a förtelmes anyagtól, meglátta: ahhoz a lánchoz ért hozzá, ami a lény testét körbefogta. Ez volt Ezékiel fegyvere, amit mindennél jobban óvott, máskülönben nem olvasztotta volna magába. Rafael így további gondolkodás nélkül ütlegelni kezdte a fémet, noha tudta, hogy sokra nem megy vele, de azt akarta, hogy a bestia is megtapasztalja, milyen amikor valamit, amit ő is becsben tart, bántanak. De ennél sokkal több történt. Az alak összehúzta magát, és az ablaknak dőlt, mint aki valóban szenved. Tényleg fájt neki és ezt nagyon élvezte. Különböző hangmagasságokban bőgött, nyöszörgött és sikított. A hangra a tébolyult emberek eltávolodtak, és a fülükhöz kaptak. Az út végre megnyílt a lépcső felé. Ez volt az a lehetőség, amit Rafael nem hagyott veszni. Felkászálódott, és rohanni kezdett. Hallotta, ahogy Ezékiel csendesedik, és az emberek utánaerednek. Le kellett futnia három emeletet úgy, hogy nyolcan a nyomában voltak. Nem volt lehetetlen, de jó kondíció kellett hozzá. Ám nem kellett sokáig a menekülés miatt aggódnia. Ahogy a lift elindult, hangos zörej

töltötte meg az aknát. Az eddig vörösen villogó lámpa zölddé változott, és az ajtó hívogatóan kinyílt. A felvonóban pislákolt a fény. Rafael bevetette magát a szűk vasdobozba, és a gomben a nagy F betűre csapott. Hét sziluett tolongott a lift irányába, és közben felkaparták a tapétát. Az ajtó felé nyúltak, ám az összezárult, és a szerelvény zörögve megindult lefelé. Rafael kifújta az eddig bent tartott levegőt, és a falnak dőlt. Lassan kezdett hinni abban, hogy végül mégis minden jól fog végződni. Végre eltűnhetek innen! – bizakodott, de túlságosan korán... ...mert valami a harmadikon szétfeszítette a liftajtót.

Negyedik fejezet: A lánc másik vége

A liftajtó úgy nyikorgott, mintha egy ezeréves, rozsdás vaskaput hajlítottak volna meg. Próbált ellenállni, hiszen úgy állították be, hogy ha a felvonó nem volt pontosan ott a kívánt emeleten, akkor biztonsági okokból nem nyílhatott ki. Ez egy olyan szabály volt, amit a készítésekor beletápláltak, de valami most ki akarta törölni belőle ezt a programot. Valami, ami képtelen volt a mohóságát tovább kordában tartani. Emberfeletti erővel szétfeszítette a két vaslemezt, és levetette magát az aknába, majd belekapaszkodott a főkábelbe, és majomként lemászott rajta. Rafael hallotta, ahogy Ezékiel bőre sercegett a fémdrótokon. A lánc csörgött, a két száj hörgött és egy nagy dörrenés jelezte, hogy a lény a lift tetejére zuhant. Az aranyszínű festékkel bekent lemez úgy vette fel az idegen formáját, mintha belegravírozták volna, és végül először behorpadt, majd repedés jelent meg rajta, ami folyamatosan szélesedett. Először kettő, négy, majd végül hat ujj jelent meg a résben, és a lemez olyan könnyedséggel nyílt szét, mintha egy celofán szakadna ketté. Ezután megjelent a bestia feje, amin már tisztán felfedezhetőek voltak az unottság jelei. Véget akart vetni a kergetőzésnek, és mivel Rafael maradt az egyedüli épeszű és utolsó túlélő az épületben, meg akarta kóstolni az ő fájdalmát is, majd végezni vele. Ő volt a végső préda, a fogások közül számára a „desszert”. A lény benyúlt a férfihoz, de nem érte el. Újra próbálkozott, de sikertelenül. A karját viszont felvágta a fém éles pereme, ami miatt élvezettel felkiáltott. Mennyeinek érezte ezt a kínt, viszont rájött, hogy így nem fogja tudni elkapni az áldozatát. Eltávolodott a tetőtől, és újra belekapaszkodott a drótokba. A lift eleve komótosan ereszkedett lefelé, és mivel a bestia összefogta a drótokat, amin a felvonó mozgott, még lassabb lett. A drótok sisteregve karcolták egymás felszínét és belehatoltak a lény szétszabdalt, puha húsába. Ezékiel a karjáról csüngő láncot meglóbálta, és a felvonó teteje felé csapott vele. Az rácsavarodott az egyik vaslemezre és a lift egyik pillanatról a másikra pontosan a második emeleten megállt.

Rafael idegesen csapkodta a gombokat, de a lény megfeszítette a láncot, így a férfi nem tudott lemenekülni, de a bestia sem tudott közelebb férkőzni hozzá. Rafael ekkor úgy döntött, hogy itt kiszáll, és a lépcsőn megy le a földszintre. Megnyomta a nyitó gombot, és a lemezek félrecsúsztak, de az utat elállta valaki. Egy tébollyal megszállt tekintet nézett vele szembe. A jövevény egy bárdot szorongatott a kezében, ami megcsillant a villámok fényében. Rafael felismerte az előtte álló alakot: Ugyanaz volt, aki olyan zavartan beszélt a hangról a fejében, majd bezárkózott. Még csak megszólalni sem volt ideje, hogy a gyilkolásra eltökélt lakót jobb belátásra bírja, és megkérje, hogy tegye le a fegyvert, mert az szó nélkül nekirontott. A férfi kétségbeesett kiáltások közepette suhintott a bárddal. Rafael elhajolt előle, így a penge a lift falába csapódott. Majd egy újabb ütés következett, ezúttal Rafael lába felé, ám az csak a padlót karcolta meg. Rafael viszont tudta, hogy ebben a szűk térben aligha tudna egy újabb ütést elkerülni. A férfi ugyanis már belépett a felvonóba, korlátozva ezzel ellenfele mozgásterét. Újra suhintott, és ekkor Rafael anélkül, hogy átgondolta volna a következő lépését, még a levegőben elkapta a férfi karját. A penge a feje felé közeledett, és alig tudta távol tartani magától. Az elborult elméjű alak sokkal erősebbnek bizonyult, és már-már elkerülhetetlennek tűnt, hogy az fegyver Rafael koponyájába beleálljon, de ekkor az őrült megpillantotta a tetőn lévő lyukon át a borzalmas Ezékielt. A félelemtől azonnal veszített az erejéből, Rafael pedig ezt kihasználta, és feltolta a bárdot szorongató kezeket a levegőbe, és a térdével gyomron rúgta ellenfelét, aki krákogva elé borult. A férfi újra felnézett, de nem Rafaelre, hanem a lényre, ami mintha a lelkébe látott volna, csak bámulta, és torz sikolyokat hallatott mindkét szájából, mint aki éppen megfenyegeti a férfit, amiért rátámadt az ő célpontjára. A bárdos ember minden tagja remegni kezdett, és összegömbölyödött, hogy védje magát abban az esetben, ha a dög rátámadna. Ám hiába takarta el a szemét, még mindig maga előtt látta azt az elkorcsosult formát. Nem akarta többé. Soha! – Ne kísérts! – motyogta. – Tűnj el! Ne kínozz tovább! Nem akarok tovább szenvedni! Nem akarlak többé látni! – És ahogy ezt kimondta, borult elméjén átfutott egy gondolat. Megragadta a bárdot és a saját arca felé fordította az élét. – Nem kényszeríthetsz, hogy lássalak. Én döntök a sorsomról. A penge meglódult, és egy határozott mozdulattal belecsattant a férfi arcába. Először a bal szemét szelte ketté. Úgy ordított, mint még soha, de nem érdekelte a fájdalom, ha ezzel szabaddá válhatott, így még mélyebbre nyomta a bárdot, hogy biztos legyen abban, hogy a szeme használhatatlanná és gyógyíthatatlanná

válik. Majd miután az egyik oldallal végzett, kirántotta a súlyos pengét a mély sebből, és a másik oldalra csapott vele. Eltökéltsége nem rendült meg egy pillanatra sem, így ugyanolyan erővel sújtott le magára, mint az imént. Teljesen elsötétült előtte a világ, ám ez nem töltötte el rettegéssel, csak nevetni tudott rajta. Úgy kacagott, mint aki életében először most a legboldogabb. Érezte a szabadságot és a megváltást, de ez csupán egy pillanatig tartott. A testi fájdalom felébresztette az elméjében azokat az emlékeket, amiket ki akart törölni. Teljes életnagyságban látta a lényt, és azokat az emlékeket, amelyeket el akart felejteni, és ekkor rájött, hogy hiába csonkította meg magát, mert nem tud elszakadni a bestiától. Az emlékek összekötötték vele, és ezt a köteléket csak egy módon lehetett végleg elvágni. – Nem! Nem! – őrjöngött, és tapogatni kezdte a padlót, míg végre megtalálta Rafael lábát. Megszorította és széttrancsírozott szemeivel megpróbált felnézni a férfira, de már csak a fejét tudta vakon az ő irányába fordítani. Az arcán úgy folyt szét a vér, mint a festék valami frissen készült absztrakt festményen. – Ölj meg! Még mindig bennem van. Itt bent – mutatott a fejére. – Könyörögve kérlek, hogy ölj meg! Rafael elfehéredett arccal nézett le a férfira, aki miután nem kapott választ, újra keresgélni kezdett, és miután megtalálta a liftajtó sínjét mászni kezdett, akár egy pár hónapos csecsemő, aki a cumiját próbálja megtalálni. Amikor azonban visszatért a folyosó hideg fapadlózatára, megfordult. – Add ide a bárdot! – hörögte, és arra készült, hogy visszanyúljon a liftbe, hogy kitapintsa a fegyver vértől szennyezett markolatát, amikor a lény minden erejét latba vetve húzni kezdte a láncot, így a lift nyikorogva megindult felfelé. Amire a férfi előrenyújtotta a kezét, már nem volt ott a felvonó, csak a mélység. Nem érezte a padlót és még előrébb csúszott, ekkor viszont a súlyával előreborult, és az aknába csúszott. Kiáltások közepette tűnt el a kábelek között. Rafael befogta a fülét, hogy ne hallja, ahogy a csontok recsegve törnek. Azt viszont még így is hallotta, ahogy a lift továbbnyöszörög emelkedés közben. Ezt viszont nem hagyta. Hihetetlen sebességgel csapkodta az F gombot a en, amire a lift végre engedelmesen megindult lefelé. A lény próbálta visszahúzni, de veszített az erejéből, így inkább eleresztette a drótköteleket. Visszarántotta a láncot, és helyette türelmes maradt, majd a falra ugrott, hogy a felvonó után mászhasson.

A lift nyitott ajtókkal közelítette meg a legalsó szintet. Talán egy-két kábel meg is rongálódott a lény támadásakor, és így már nem az áram mozgatta a felvonót, hanem csak a gravitáció törvényének engedelmeskedve ereszkedett. Rafael végre meglátta az első emeletet: a saját lakását a távolban, az idős asszony és a többi szomszéd zárt ajtaját. Ez az emelet volt továbbra is a legcsendesebb. Rafael erősen gyanította, hogy a lakók – abból kiindulva, amit a másodikon látott – ezen az emeleten is meghaltak. Ha a harmadikon élőkhöz hasonló állapotban lennének, már kijöttek volna a lakásaikból, hogy rátámadjanak. De nem látott mozgást. A lift végül elhagyta az emeletet. Recsegő-ropogó hangok törtek fel a padló alól. A lift teljes súlyával ránehezedett az aknába lezuhant férfira, és mint valami présgép összetörte a csontokat, és pépessé zírozta a testet. Rafael becsukta a szemét és a halott helyett valami mást próbált maga elé képzelni, de csakis egy képet látott: a tébolyult lakót, ahogy a fémláda szétroncsolja minden tagját, és porcok és csontszilánkok bújnak elő a testnek számtalan pontjából. Végül a felvonó megállt, és csend lett. A földszint hívogatta Rafaelt. Látta a főbejáratot, a falon sorakozó postaládákat, amelyekből ki-kilógott egy-két új levél, és a száradó bokrot, amit a gondnok még pár hete hozott, hogy egy kis zölddel színezze a környezetet, ám mivel senki nem gondozta, a levelei elsárgultak és megkeményedtek. A férfi kiugrott a liftből, és futni kezdett. A kilincs egy karnyújtásnyira volt, ami a megváltást jelentette, mégsem érte el. A levegőben kapálózott, és nem tudta megérinteni. Valami visszatartotta. Egy ismerős erő, amit az éjszaka során már többször is érzett. Ekkor valami nagy robajjal leesett a lift utasterébe. Átszakította a tetejét, majd a fogait csattogtatva és nyöszörögve feltápászkodott, és kilépett a roncsból. Rafael lassan megfordult. A lény nyugodtan tette egyik lábujját a másik után, közben pedig felemelte a jobb kezét és az abban szorongatott láncot. A férfi ökölbe szorította a kezét, és bátorságot színlelve a lény pofájába nézett. – Gyerünk! Tekerd a nyakam köré, ha attól jobban érzed magad, de én soha életemben nem tettem semmi rosszat. Nem is voltam olyannak a szemtanúja, ami miatt rosszul kéne éreznem magam. Nem érzek semmi miatt bűntudatot. – Ám amint ezt kimondta, eszébe jutott a hotelban történt incidens, ami egy életre beleégett az agyába. Akkor és ott nem akadályozta meg azt az öngyilkosságot. A lény megcsörgette a láncot, és finoman meghúzta. Rafael akarata ellenére

csúszni kezdett felé a padlón. A hasára pillantott, ahol meglátta a láncot, ami a pulóvere alól bújt elő. Rémülten felhúzta a ruhadarabot egészen a nyakáig, és akkor meglátta: a hasa és a mellkasa köré szorosan rácsavarodott a lánc, és néhol még a bőrébe is beépült. A fémet ugyanaz a vörös háló borította, ami miatt a tárgy egy élőlény szervére hasonlított. – Mi az franc ez? Mikor került rám? – esett kétségbe a férfi, és azonnal lepergette maga előtt az eseményeket. És akkor rádöbbent: – Akkor tetted, amikor a nénit megölted, és leütöttél – mondta remegő hangon, és a dögre bámult, ami mindkét szájából nyálat csorgatott a padlóra, miközben lassan maga felé húzta az áldozatát. – Akkor nem álmodtam. Tényleg megtörtént. De miért vittél vissza a lakásomba? Ezékiel keze megállt, de a láncot továbbra is feszesen tartotta. A szájain valami kacagáshoz hasonló hangot adott ki, majd morgott egyet, és válaszolt: – Hogy félj, és hogy tanácstalan légy – válaszolta Rafael a lény helyett. A férfi megrémült a saját hangjától és attól, hogy a szája akarata ellenére mozdult, de ez a döbbenet hamar elszállt, amikor felidézte a tanárnővel történteket. A bestia csakis így tudott kommunikálni az emberekkel. Ezékiel folytatta: – Hogyha azt hiszed, hogy álom volt, akkor elbizonytalanodsz. Nem tudod, hogy valóban megtörtént-e. Azt hiszed, hogy csak képzelődtél, és tanácstalanság lesz úrrá rajtad. A lánc volt a másik ok, amiért leütöttelek. Idő kellett, hogy úgy beépüljön a testedbe, hogy te ne érezd. A részeddé vált, így nem is tudtad, hogy rád van csavarodva. – Miért? Mi a fene ez a lánc? Hogyan tudott így belém mászni? – kérdezte Rafael ezúttal a saját akaratából. – Ez a lánc én vagyok – felelte Ezékiel tömören. – Nekem nem kell szív és más szervek az életben maradáshoz. Ez a lánc a szívem. – És ahogy ezt kimondta, feljebb emelte, hogy Rafael is lássa a lüktető tárgyat. – Az ereim hálózzák be ezt a láncot. Ez éltet. Rajta keresztül tudok táplálkozni és fejlődni. – Miről beszélsz? – faggatta tovább a férfi, de legbelül tudta a választ. – Mi az, hogy táplálkoznod kell vele? – Engem a fájdalom éltet, de ezt már mondtam korábban. A saját testi kínjaim és mások szenvedése táplál. Azért van szükségem a láncra, hogy ezen keresztül érezhessem mások fájdalmát. A bal végét az áldozathoz kapcsolom és az

közvetíti a szenvedésüket. Olyan, mintha én kínlódnék. Én is átélem az ő gyötrelmüket, és ez sokszor sokkal élvezetesebb tud lenni, mint amikor magamat csonkítom. – Akkor a házban mindenki a táplálékod volt? – hangzott az újabb kérdés, és erre a lény mintha bólintott volna. – Mondtam neked, hogy a testi és a lelki fájdalom is tápláló. A lánccal úgy játszhatok az emberekkel, akár a bábokkal. Azt teszik, amit akarok. Ha úgy tartja kedvem, kést döfnek magukba. Vagy akár megölik a társukat. Sőt, saját magukkal is végeznek, és ez annyira ízletes – zengte a lény Rafaelen keresztül, és végigsimította az arcát, ahogy erről beszélt. – Ha ez igaz, akkor te vagy Floyd gyilkosa. A rendőrség téged keres. – Igen, én öltem meg. Ám előtte felhívattam vele a rendőrséget. Így pedig abba a hitbe ringattam, hogy megmenekülhet, ha időben odaérnek hozzá. Éreztem, ahogy kétségbeesik és retteg, amikor végül halálosan megsebezte magát. – Aztán pedig idejöttél, mert sokan éltek itt, és tudtad, hogy itt sok fájdalomhoz juthatsz – folytatta Rafael. – Pontosan – hangzott elégedetten. – De miért én? Miért engem szemeltél ki? – kérdezte a férfi követelőzően. – Jobban örültél volna a halálnak? – Ezékiel nem várta meg a választ. – A véletlen műve volt. Veled kerültem először kapcsolatba. Az ajtódon keresztül éreztem, hogy félsz tőlem. Amikor pedig végeztem a nővel, tudtam, hogy te leszel az, aki a legjobban tudja majd teljesíteni a feladatot. – Miféle feladatot? – Hogy te légy az új test, amit elfoglalhatok – hangzott a bizarr válasz. Rafael szemei elkerekedtek. – A jelenlegi testem elgyengült. Már nem úgy működik, ahogy az elején. Ezékiel lassan mozog, és ezért egy új porhüvely kell, amiben elég fájdalom és félelem van. A tiéd tökéletes. Olyanná váltál, amilyenné akartam. – Mielőtt Rafael feltehetett volna egy újabb kérdést, a lény folytatta, hogy mindent tisztázzon: – A láncom bal végével érezhetem mások fájdalmát és irányíthatom őket, a láncom jobb végével pedig az én emlékeimet közvetítem.

Akihez hozzákapcsolom, az az én szememmel láthatja, amiket tettem – mutatott a bal szeméhez, ami most is ide-oda ugrált, mintha keresne valamit. – Ezért láttad azokat a furcsa képeket: hogy miket tettem, hogy miként kínzom az embertársaidat. Ezzel pedig félelmet és rettegést plántáltam beléd, amit igyekeztem kordában tartani. Nem akartam, hogy még idő előtt elájulj. A célom az volt, hogy egy borzalmas élményekkel gazdagított testet alkossak magamnak. Ehhez az emeleteket használtam eszközül. Az első emeleten a csend és a bezárt ajtók miatt a tanácstalanságot, a második emeleten a halált, a harmadik emeleten pedig az őrületet tapasztaltad meg. Mind-mind szükséges ahhoz, hogy az ember összeroppanjon. Látnod és érezned kell magad körül ahhoz, hogy a tökéletes gazdatestemmé válj. – Senkinek sem leszek az eszköze. Különösen nem egy ilyen förtelemé, mint amilyen te vagy – vágta oda Rafael, de közben érezte, ahogy a teste reszket a hallottaktól. A legrémisztőbbnek azt találta az egészben, hogy a teremtmény rendkívül értelmesnek bizonyult. Eltervezett dolgokat, amiket meg is valósított, és Rafaelnek még csak elképzelése sem volt arról, hogy valójában mi folyik körülötte. – Azt nem te döntöd el. Nem tudsz elmenekülni. Egyszer sem tudtál, amikor akartál. – És felemelte a láncot. – Amikor el akartál futni, megfeszítettem, hogy ott tartsalak. Azt akartam, hogy mindezt átéld. A láncot pedig nem láthattad, hiszen a padlót sosem fürkészted. És ahogyan haladtam az épületben, végig úgy helyeztem, hogy ne is láthasd. A fal mentén helyeztem el, a liftnél pedig egy apró résen át tudtam beakasztani, hogy az ajtók mozgását ne akadályozza. A csörgés visszhangját pedig szinte mindenhonnan hallottad, de mindig azt hitted, hogy tőlem jön. Közben pedig ügyeltem arra is, hogy mindig ugyanannyi legyen köztünk a távolság, hogy szemmel tudjalak tartani. Ha kellett, megfeszítettem a láncot, máskor pedig engedtem, hogy szabadon mozogj. Mi ketten már az eleje óta össze vagyunk kapcsolva. Elválaszthatatlanok lettünk. – Két dolgot mondj még meg! – szólalt meg a férfi hosszú csend után, és közben legbelül érezte, hogy teljesen megszűnik a kapcsolata a valósággal. Nem volt menekvés. – A harmadik emeleten miért nem öltél meg senkit? – Már elmondtam. Mert azt akartam, hogy megtapasztald az őrületet is. Az néha rosszabb, mint a halál. Azok az emberek rossz dolgokat tettek, és a lánc segítségével felelevenítettem bennük újra és újra azokat a fájdalmas emlékeket. Átélték a legrosszabbat, hallották saját kétségbeesett kiáltásaikat és a holtak

sikolyait. Ezt nem bírta az elméjük. Mind összetörtek és menekülni akartak a valóság elől. Egyikük sem tudta azokat a borzalmas emlékeket ismét átélni. Volt, aki ellenségnek nézte a másikat és azonnal támadott, de akadt olyan is, aki segítségre vágyott. Kerestek valakit, aki végez velük. Meg akartak halni, de nem engedtem. A második emeleten is azért hagytam egy férfit életben, mert azt akartam, hogy lásd, igenis van rosszabb a halálnál. Végül saját maga okozta a vesztét – mondta a lény, de nem volt bűntudat a hangjában. – Miután eszméletlen lettél, végigmentem a házban. Először kivégeztem mindenkit az első emeleten, aztán az ajtókat bezártam. Ezekkel a hosszú, csontos ujjakkal nem nehéz kulcsként belül elfordítani egy zárat. Majd a másodikra mentem, és megöltem majdnem mindenkit. A férfi és a tanárnő kellett nekem. Az utóbbival vettem fel veled a kapcsolatot, akinek nagyobb műveltsége volt a házban bárkinél. Ő el tudta fogadni, hogy vannak az embereknél felsőbbrendű lények. Aztán a harmadik emelet következett. – És hogyhogy nem hallotta senki a sikolyokat az alsóbb emeletekről? – értetlenkedett tovább Rafael. – Hallották – felelte a lény. – Volt, aki indult is, hogy segítsen, ám én előbb értem el hozzá. Mások bezárkóztak, és nekem kellett betörnöm az ajtajukat. Az emberek érdekesek. Van, amelyik aggódik a másikért, és van, amelyik fülétfarkát behúzva csak önmagát próbálja menteni. – Életeket tettél tönkre. Öltél és fájdalmat okoztál, amerre jártál, csak azért, hogy magadat tápláld – kesergett a férfi, és a földre rogyott. – Azért tettem, hogy tápláljam magamat és megalkossalak téged mint tökéletes gazdatestet. Újjá születhetek – magyarázta, és izgatottan dülöngélni kezdett. Rafael nem látott lehetőséget a menekülésre. De a haláltól való rettegés lázadásra bírta, és utolsó erejével még megpróbált ellenállni az elkerülhetetlennek. Húzni-vonni, tépni kezdte a láncot. Le akarta szakítani magáról a „pórázt”, ami összekötötte a lénnyel. Nem érdekelte, ahogy a testéből kiszakadó lánc húst és bőrt repeszt szét, hiszen nem ismert annál a gondolatnál borzalmasabbat, hogy átváltozzon valami olyanná, amit csak a szenvedés éltet. El akarta kerülni ezt a tragikus sorsot, de képtelen volt rá. – Itt az idő – mondta ki a lény szavait. A lánc megfeszült, és Ezékiel elindult a földszint hátsó része felé, ahol a

szemétlerakó volt. Rafael nem bírta tovább, és zokogni kezdett. Könyörgött a bestiának, hogy eressze el, de az mit sem törődött vele. Ezékiel orrából furcsa zöldes folyadék csorgott ki, a szájai szélére pedig habszerű váladék tapadt, amit érdes, elszíneződött nyelvével végignyalt. Alig várta, hogy új testet kapjon. Rafael folyamatos küszködéssel végigcsúszott a padlón, akár egy eb, ami nem hajlandó szót fogadni a gazdájának. A lény egy másik helyiségbe húzta, ami bűzlött a rothadt ételmaradékoktól és használt ruháktól, a kövön pedig különböző szemétdarabok hevertek szanaszét. Rafael nadrágja csúszás közben kikopott a durva felszínű padlón, és a térdét is felhorzsolta, de ezt a kis sérülést meg sem érezte. A lény egy konténernek csapta a prédáját, és rámarkolt a vállára, hogy masszívan tartsa. Ezt követően nyögések közepette elkezdett leválni eddigi testéről és amelyik része eleresztette az Ezékiel nevű embert rögtön Rafaelre tapadt. A férfi reszketett, akár egy csecsemő, akit azért ráznak a szülei, hogy elhallgattassák a sírását, és undorodva, tehetetlenül figyelte, ahogy az idegen pépes húsa és fakó, bűzölgő bőre rámászik, és lassan minden porcikáját beborítja. A lényből előkerült egy holttest, ami felvágott gyomorral, feltárt mellkassal és szétszabdalt arccal állt Rafael előtt a sötétben. A bestia végül teljesen elvált a halott férfitól, és így az végre hosszú idő után békére lelhetett. Hullája nagy puffanással dőlt bele a porba. Rafael érezte, ahogy a lánc a hasába hatol és lyukat fúr bele, amit ezután saját kezével nyitott szélesebbre. Engedelmeskedett a lény akaratának. A hasürege felnyílt, és a férfi a belsőségeihez nyúlt, hogy kihúzza őket, így a lánc szunnyadó kígyóként letelepedhetett odabent az üregben. Rafael azonban ezt már nem érezte. Már semmi sem volt, ami működtethette volna a testét. Az arcára rászáradtak a könnyek, majd a csontos ujjak egy-egy nyílást vágtak az arca két oldalán, ahol az idegen két szája jelent meg. Fogak csattantak össze, és nyál fröccsent ki. A szemek pedig kénsárgára színeződtek, és az ellenkező irányba pörögtek. A lánc két vége lelógott a kezeinél, a bordái pedig vad mozgásba kezdtek a mellkasában, majd recsegve kitörtek a bőre alól. A lény ekkor kitéphette a szívét is, amit a lánc már korábban átfúrt. A lábai összeszorultak, ahogy az idegen masszaállagú testével rátapadt, és három nyúlvány jelent meg a talpai alatt, amelyeken a lény egyensúlyozott. Egy-egy plusz ujj is megjelent a kezein: csont roppant, és bújt elő a bőre alól. A fejének egyelőre megmaradt a formája, de a

lény alig várta, hogy betörje a koponyáját, és a homlokból lepattanó csontdarabok a bőrébe fúródjanak, a fülei és az orra pedig fájdalmasan leváljanak róla. Csend lett, majd pár pillanattal később egy elégedettségről tanúskodó hörgés visszhangja töltötte be a helyiséget. A bestia minden tagját megmozgatta, és megcsörgette a láncot, amely a szív szerepét betöltve lüktetett. – RA-FA-EL É-HES – recsegte az idegen, és a kijárat felé indult, hogy valamiképpen kárt tegyen magában, és más ízletes táplálékokra is leljen. A borzalomnak fájdalomra volt szüksége, és nemsokára egy új testre is.

Szentidai Dávid

A vége után

Alex arra riadt, hogy dörömbölnek az ajtaján. Csak egy kis olajlámpa világította be a szűk szobát, amiben nem volt más, csupán egy kényelmetlen ágy, egy gyári öltözőszekrény, egy ütött-kopott szék és a fegyvere: egy M4A1, ami hangtompítóval és lézeres távcsővel volt ellátva. A félhomályban álmos szemekkel, óvatosan, lassan odabotorkált a fémajtóhoz, és kinyitotta. – Őrségváltás! – mondta egy kissé mogorva, ötvenes éveiben járó férfi. Alex gyorsan megdörzsölte a szemét, és vállára vette a fegyverét, ügyelve arra, hogy ne legyen kibiztosítva. Amint kilépett a szobájából a folyosóra, pár kölyök rohant el előtte, akik úgy kacagtak, mintha valami rosszaságot követtek volna el. Elindult abba az irányba, amerre a gyerekek is szaladtak. A folyosó igencsak hosszú volt. Mind a két oldalán vastag vasajtók helyezkedtek el, és mindegyik mögött egy kisebbnagyobb szoba volt berendezve. Az egyik ajtó mellett egy hatalmas, rozsdás tábla díszelgett a falon, amire az volt írva: „Pince”. Odalent mindkét falon kis fáklyák világítottak. Ahogy Alex végigsétált a hosszú, komor folyosón, mindenhová bekukkantott, ahol nyitott ajtót látott. Az egyik szobában megtalálta a gyerekeket. Mindannyian a földön ültek, velük szemben pedig egy öreg bácsi helyezkedett el. Egy másik szobában éppen egy házaspár vacsorázott. Alex csak bólintott, és haladt tovább. A folyosó végén egy lépcső ívelt felfelé, amelynek tetején szintén egy vasajtó állta útját. Amikor Alex odaért, fáradtan visszafordult a folyosóra, és szomorú tekintettel bámulta az ajtókat, arra gondolva, mi lesz ezekkel az emberekkel, ha bekövetkezik a legrosszabb. Pár másodperc merengés után visszament a földszintre. Amint kilépett az ajtón, hirtelen éles fény világított az arcába. Kezével próbálta eltakarni a szemét, hogy ne vakítsa annyira. – Csak én vagyok az – mondta Alex szarkasztikusan. A fénycsóva erre lekúszott a földre. – Már várnak rád odafent – közölte vele Viktor, és közelebb lépett hozzá. –

Igyekezz, de előtte ébredj fel! – Jól jönne egy kávé – mondta mosolyogva. – Hidd el, az mindenkinek jól jönne – vont vállat Viktor, majd bezárta maga mögött a pinceajtót. A hely, ahol Alex és a többiek laktak, egy hatalmas raktárépület volt rengeteg helyiséggel. A közműszolgáltatások már évek óta nem működtek. Nemcsak az ő épületükben, hanem szerte a világon. Volt Alexnél egy zseblámpa. Azt használta, hogy feljusson a tetőre. Ahogy sétált a magas polcrendszeres sorok között, hallotta, hogy valaki lépked a másik soron. Ekkor megállt. A lámpát alulról rácsatlakoztatta a fegyvere csövére, és célzásra emelve, óvatosan elindult vele a sor vége felé. Közben időnként visszanézett a háta mögé. A léptek hol elhallgattak, hol egyre közelebbről jöttek. A sor vége már nem volt messze. Alex ismét megállt. Ekkor a léptek is abbamaradtak. Próbált átlesni a pocok között, de mindhiába. A szívverése olyan gyors volt, mint egy metal dalban a lábdob. Már a lélegzetét is visszatartotta. Újra elindult. A sor végén megállt, és háttal nekitámaszkodott a polcnak. Felkészült, hogy hirtelen rárontson arra a valamire vagy valakire, ami ott várja. Háromig elszámolt magában, majd kifordult a polc mögül. A lámpával körbe-körbe világított, de nem látott semmit, aztán hirtelen befordult arra a sorra, ahonnan a lépteket hallotta. A lámpa fénye teljesen elvilágított a sor végéig, de senkit sem talált ott. Tőle jobbra motoszkálás hallatszott. Csak a fejével fordult arra, ezért nem látta, hogy a sor végén valami visszahúzódik a polcok mögé. A motoszkálás abbamaradt, és kinyílt egy ajtó. Nimród jött be rajta. – Köszi, hogy siettél! – mondta Nimród gúnyosan. – Sajnálom, de hallottam valamit. Muszáj volt megnéznem. – Tényleg? És mi volt az? – Nem tudom, nem láttam semmit – mondta Alex még mindig heves szívveréssel. – Talán csak egy patkány. Abból elég sok van… de persze nem csak abból – felelte Nimród, és elindult a sorok között lefelé a pincébe. – Ne mondd el Viktornak, de hagytam fent egy kis kávét! Legalább is arra hasonlít.

Alex megkönnyebbült és tudta, hogy most már tényleg fel kell mennie az őrhelyére. Ahogy haladt a tető felé vezető úton, rátaposott egy újságra, aminek a címlapján a következő felirat szerepelt: „Ez már a vég?”. A dátum pedig „2030. június” volt rajta. Viszont ez az újság már több mint tízéves – gondolta Alex. A tető ajtaja nyikorogva kitárult. A szemben lévő sarokban ott hevert egy összekarcolt flaska. Alex felemelte, kinyitotta, majd meghúzta. A lötty íze kicsikét sem hasonlított a kávééhoz, sokkal inkább a motorolajéhoz. Alex levette válláról a fegyvert, és nekitámasztotta a párkánynak, amin szögesdrót kígyózott körbe. Miközben kortyolgatta a borzalmas italt, szeme végigsiklott az előtte elterülő tájon. Kilométerekkel távolabb sem akadt még egy olyan épület, ami alkalmas lett volna arra, hogy bárki is lakjon benne. Csak lepusztultabbnál lepusztultabb romhalmazok omladoztak mindenfelé. A romok között törmelékdarabok hevertek szanaszét. Különböző autók, buszok és motorok álltak itt-ott, de azok is úgy néztek ki, mintha most guberálták volna ki őket a bontóból. De nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a járművekben és a romok között emberi holttestek is akadtak. Alex minden egyes alkonyatkor látta ezt, és minden egyes nap egyre jobban beléhasított a felismerés, hogy soha többé nem lesz már olyan a világ, amilyen régen volt. Kortyolt még egyet, majd leült a székre, ami kicsit meg volt magasítva, hogy a párkány ne takarja el a kilátást. Persze nem a roncsokra és romokra kellett figyelniük. A széken ott hevert a távcső. Gyorsan körbekémlelt vele, hogy van-e valamerre valamilyen mozgás. Persze minden csendes volt.

Nimród elért a pince lejáratához. Már épp nyitotta volna az ajtót, amikor kaparászást hallott a raktár túlsó feléből. Magához vette a fegyverét, és elindult a hang irányába. – Te vagy az, Viktor? – kérdezte félig suttogva. Nem jött válasz. Ekkor lassított. – Alex? – erre sem érkezett felelet. Nimród lámpával folyamatosan jobbra-balra nézelődött, és bevilágított minden egyes sorra. Arra gondolt, hogy esetleg ugyanaz a patkány szórakozik vele is, ami Alexszel. Hirtelen rálépett egy törött üvegre, és megtorpant. A lámpa fénye ide-oda cikázott, mint egy diszkó lámpa. Majd hirtelen hörgést hallott a háta mögül, amire azonnal reagált, és száznyolcvanfokos fordulatot vett. A lámpát most is összevissza rángatta, de nem látott semmit. – Ez rohadtul nem vicces! – Ezúttal már nem suttogott. Kezdett kissé megijedni, mivel a patkányok nem hörögnek. Lehet, hogy ezek

azok, amikre gondolok? – töprengett magában ijedten. Ha igen, akkor hányan lehetnek? És hogy jutottak be? Az épületnek négy bejárata van, de abból hármat befalaztak, és annál az egynél is áll egy őr. Vagy az már halott lenne? – A pulzusa egyre jobban emelkedett. Óvatosan elindult vissza a pincelejárathoz. Különös szag csapta meg az orrát: mint a rohadt hús és egy illatos virág keveréke. Ekkor már tudta. Tudta, hogy ott van valahol a közelben. Hirtelen minden érzéke kiélesedett, és megfeszülve figyelte a környezetét. A szag egyre csak erősödött, szinte már hányingerkeltő volt. Amire egyet pislogott volna, két érdes kéz takarta el az arcát: az egyik a szemét a másik a száját. Majd rögtön ezután érezte, hogy a lény beleharap a nyakába. Fogait jó mélyre vájta, és kiharapta majdnem a nyaka felét. Ezután Nimród kezdett hörögni, a vértől, ami mint egy kis szökőkút, úgy spriccelt a szájából és a nyakából mind a négy égtáj felé. Hiába kapta a sebhez mind a két kezét, a vére egyre csak ömlött. Térdre rogyott, majd arccal a betonon landolt. Az egész testét és körülötte mindent vér borított. Még pár másodpercig magánál volt, és ahogy a fuldoklástól vérbuborékokat fújt a szájával, az egyik szemével még látta a lényt elszaladni arra felé, ahol az egyetlen bejárat volt található. A menekülő gyilkost gyorsan elnyelte a sötétség, Nimródot pedig körülölelte egy eufórikus érzés, majd hirtelen abbamaradt a hörgése, és fátyolos lett a látása. A vértócsa egyre csak terjedt, szinte már faltól falig ért pedig ezek nem voltak szűk folyosók.

A gyerekek ott ültek csendben Konrád bácsi előtt, és várták, hogy meséljen. A magas, vékony férfi már jócskán benne volt a korban. Rövid, ősz haj és középhosszú, őszes szakáll borította a fejét és arcát. Egy régi Zippo öngyújtót forgatott a kezében, amibe az volt belegravírozva, hogy: „Életem értelmének”. Ebben a helyiségben is csak egy olajlámpa világított, bár ez erősebben, mint ami Alexnek volt. – Akkor tessék mesélni! – kérlelte egy hosszú hajú fiúcska. – Na és mégis melyik történetet szeretnétek hallani? – A háborúsat – felelték egyöntetűen. – Már megint azt? – kérdezte Konrád bácsi csodálkozva.

– Igen! – Ismét szinkronban válaszoltak. – Na, jól van, legyen! Ez a történet nagyon régen kezdődött. Kicsivel több mint húsz éve. Akkor még a világ teljesen máshogy nézett ki. Állt a rendelkezésünkre áram, tiszta ivóvíz és jó meleg fűtés. Az emberek persze ennek ellenére sem voltak elégedettek. Talán ez valamilyen eredendő hiba, hogy mindig többet akarunk, mint amennyink van. Szóval akkoriban még csak emberek léteztek. Az egyik évben kitört egy járvány, ami elborította az egész világot. Sokan megbetegedtek. Mindenki máshogy vészelte át. Néhányan csak egy szimpla megfázásnak érezték, mások azonban kórházba kerültek. Azok közül sajnos nem mindenki távozott onnan a saját lábán. Igen sokan meghaltak, amire megalkották az ellenszert. Közben a gazdaság is a feje tetejére állt. Mindenki nagyon feszült volt, és nem tudtuk kezelni a helyzetet. Majd az ellenszert szépen, lassan elkezdték beadni az embereknek. Úgy tűnt, hogy a vakcina beválik. A gazdaság is kezdett talpra állni. A kedélyek lecsillapodtak. A technika ekkor élte fénykorát. Akárcsak én – mosolyodott el Konrád. – Az akkori technológia jócskán túlnőtte az emberiséget. Szinte már minden gépesítve volt. Minden készülék és eszköz az emberek kényelmét szolgálta, és a különböző igényeknek megfelelően fejlesztették ki őket. Úgy tűnt, hogy a világ rendje visszaállt a régi kerékvágásba. Mármint nem volt rossz, de jó sem. Csak úgy, mint addig: létezett egyensúly. Ez így ment jó pár éven keresztül, majd történt valami. Igazából senki sem tudja pontosan, hogy micsoda. A nagyhatalmak atombombákat kezdtek el kilőni egymásra. A pánik eluralkodott mindenkin. Kitört a káosz. Az emberek egymást taposva fosztogatták a boltokat. Némelyek a saját szomszédaikat is. Tudtuk, hogy eljött a világvége. Voltak azonban olyanok is, akik óvóhelyeket kerestek. A feleségemmel mi is így tettünk. Még fiatalkoromban a barátaimmal sokat jártunk kirándulni. Emlékeztem, hogy van egy kisebb katonai bunker a hozzánk közel eső erdő mélyén. Gyorsan összepakoltunk. Fogtuk a barátainkat, és elindultunk. Amikor odaértünk, láttuk, hogy a bunkerről más is tudomást szerzett. Szerencsére meg tudtunk egyezni velük, és beengedtek minket. Így éltük túl. Több mint egy évig voltunk a föld alatt, majd feljöttünk a felszínre. Persze védőruhában, mert tudtuk, hogy a sugárzás még káros lehet. A bombák teljesen elpusztítottak mindent. Eltörölték azt a világot, amit addig ismertünk és szerettünk. Majdnem még egy évig voltunk a bunkerben, amire ruha nélkül ki tudtunk jönni. Ezután vándorolni kezdtünk, hátha maradtak még túlélők. És hát akadtak is. Viszont nem csak embereket találtunk. Azok a lények, akiket ti is ismertek, és „Provectus”-nak hívunk, hajdanán szintén emberek voltak. Persze erre csak később jöttünk rá, amikor elkaptunk egyet élve, és vizsgálni kezdtük. Rájöttünk, hogy a vakcina, amit kaptak, és a sugárzás egyvelege átváltoztatta

őket. Viszont ők nem szörnyek. Sokkal gyorsabbak, mint mi, erősebbek, kifinomultabb a hallásuk, a szaglásuk, kiválóan látnak a sötétben, ráadásul annyira fejlettek az agyhullámaik, hogy azon keresztül kommunikálnak. Ők már nem emberek, hanem egy új faj, az evolúció következő lépcsőfoka. Innen ered a nevük. Provectus, ami latinul annyit tesz, hogy: fejlett. Mondhatjuk azt is, hogy ők a mi genezisünk. – Az mit jelent, hogy genezis? – kérdezték kórusban. – Azt, hogy valaminek a keletkezése, illetve fejlődési folyamata. – De ha ilyen okosak, akkor miért akarnak bántani minket? – kérdezte egy hosszú hajú fiú. – Mert tudják, hogy veszélyt jelentünk rájuk nézve. A fejlett agyhullámaikkal a mi elménket is érzékelik, így tudják, hogy meg akarjuk ölni őket. – És ha elmondanánk, hogy nem akarjuk őket bántani? Hogy élhetünk együtt boldogan? – Nem hinnék el, mert tudják, hogy előbb vagy utóbb lesz egy olyan embercsoport, akik rájuk támadnak. Azt hiszem, előbb tudják, hogy mit fogunk tenni, mint mi magunk. – Ez ijesztő – közölte egy szőke kislány. – Igen, sajnos az, drágáim – mondta Konrád szomorúan, és az ajtó felé pillantott. Egy idősebb nő lépett be rajta, akinél egy adag friss bodag⁵ volt. – Jó étvágyat! – mondta a nő a gyerekeknek, és odaadta nekik a tálcát. – Remélem, nem valami rémtörténetet mesélsz nekik – nézett mosolyogva Konrádra. – Ugyan, dehogy is, drága Liza! Csak egy darab történelmet. – Már megint elmesélted az egész járványos, háborús sztorit? – De hiszen ők kérték!

Alex a zsebéből előhúzott egy szál cigarettát. Úgy tervezte, hogy később gyújt rá, de már nem bírta megállni. Pedig tudta, hogy mindössze alig pár szál maradt csak a szekrényében. Előkotorta az öngyújtóját is. Amikor a cigi vége már majdnem meggyulladt, akkor a szeme sarkából észrevett pár mozgó alakot a távolban. Azonnal szeméhez nyomta a távcsövet. Beazonosította a mozgó alakokat. A társai voltak azok, akik a portyázásból tértek vissza hátukon megrakott táskákkal. Már majdnem odaértek az épülethez. Alex gyorsan átszaladt a tető másik végébe, hogy leszóljon az egyetlen használható bejáratnál álló őrnek, miszerint jönnek vissza a többiek. Viszont amikor lenézett, nem látott senkit. – Iván! Iván, ott vagy? – kérdezte értetlenül. A társai már az épület nyugati oldalán haladtak a fal mentén. Alex gyorsan visszarohant a déli oldalra. Újra körbekémlelt a távcsővel. Minden egyes omladozó épületet átnézett. Az egyikben észrevette, hogy pár Provectus mozgolódik. – Ez nem lehet igaz! – dörmögte. Azonnal fegyvert ragadott, és a lézeres távcsövön keresztül figyelte a mozgásukat.

Viktor úgy döntött, hogy visz egy kis bodagot Ivánnak. Ahogy becsapta maga mögött a pinceajtót, érezte azt a jellegzetes szagot. Sejtette, hogy itt valami nincs rendben. A lámpa fényében megcsillant a hatalmas vértócsa. Viktor azonnal letette a tálcát az egyik polcra, és megragadta a fegyverét. Osonni kezdett a vértócsa mentén, és rá is talált Nimród testére. Leguggolt, hogy megnézze, van-e még pulzusa annak ellenére, hogy tudta, erre az esély egyenlő a nullával. Amikor érezte, hogy gyanúja beigazolódott, könnyek szöktek a szemébe, de tudta, hogy most nem lehet figyelmetlen, mert itt most nem csak az ő élete forog kockán. Feltápászkodott, és véres ujjait beletörölte a nadrágjába. De ekkor már nem könnyek, hanem a harag volt az, ami Viktor szemeiben égett. Vállának szorította a gépkarabélyát, és elindult a bejárat felé.

A portyázók, Félix és Antal elérték az egyetlen bejáratot. Döbbenten néztek az ajtóra, amin egy véres kéznyom húzódott végig.

– Ez nem lehet igaz! – mondta Antal kissé dühösen. – Légy résen! Figyelj a szagra! – jegyezte meg Félix. Odaálltak az ajtó két szélére. Félix az egyik kezével kinyitotta az ajtót, és belökte. Antal vállának szegezett fegyverrel azonnal berontott, és körbenézett. Félix követte. Mind a ketten csendben voltak. A földön vércsík húzódott egyenesen, befelé a sötétbe. Tudták, hogy követniük kell.

Alex türelmesen várt és figyelt. A Provectusok csak oda-vissza mozogtak a törmelékek között. Olyan volt, mintha csak egy-kettő lenne, de többnek akarnának látszani. Ekkor Alexnek leesett: Ez csak egy elterelő hűvelet! – A célkeresztet két törmelék közé irányította. Kifújta a levegőt, és várt. Az egyik Provectus éppen áthaladt volna előtte, de Alex meghúzta a ravaszt, és a lényt pontosan a nyakán találta el, aki azonnal a földre esett. A társa tudta, hogy lelepleződtek, és elüvöltötte magát. Alex kibújt a távcső mögül, és körbekémlelt. Egy hatalmas csorda tartott az épület felé keleti irányból.

Az üvöltést még Viktor, Félix és Antal is hallotta. Félix mutatta Antalnak, hogy menjenek tovább. Pár méter után megtalálták Iván hulláját. Körülötte is jókora vértenger állt. A mellkasa szét volt kaszabolva, és szemmel láthatóan a Provectus, aki bent ólálkodik, egyszerűen kitépte Iván szívét. Mindenfelé bőr- és húscafatok hevertek, mint egy állatfeldolgozóban. A nyugodt kis otthonnak hitt raktár egy szempillantás alatt mészárszékké változott. Antal lehajolt, hogy közelebbről megnézze Ivánt. Addig Félix fedezte, és bevilágította a folyosót, ami azonban hiba volt, mert a Provectus Antal mögé került, és megragadta a fejét, majd elkezdte összepréselni. Antal üvölteni kezdett, amire Félix visszafordult, és rájuk világított. Nem tudott lőni, mert a lény közvetlenül Antal mögött állt a társa takarásában. Csak azt látta, hogy két kéz préseli össze a barátja fejét. Antal szemei úgy durrantak ki a helyükről, mint két felfújt rágógumi. Ekkorra Antal már a halottak táborát szaporította. Félix felocsúdva a sokkból, fegyverével elkezdte megsorozni a lényt Antal testén keresztül. Ami hellyel közzel sikerült is, mert megsebesítette a Provectust, ami erre Félix felé dobta a barátja holtestét, hogy elmenekülhessen. Aztán be is futott az egyik sorra. Antal

teste magatehetetlenül landolt Félix lábai előtt. Viktor is hallotta a lövéseket és felgyorsította lépteit. Félix csak meredten bámulta Antal összeroppantott koponyáját. Még sosem látott ilyet azelőtt, pedig sok mindent megélt. Hangos lépteket hallott a háta mögül. Rögtön megfordult, és már lőtt is volna. – Csak én vagyok az! – szólt rá Viktor. – Mi történt? – Meghaltak – mondta Félix sokkos állapotban. Viktor közelebb lépett, és látta őket. Ettől csak még dühösebb lett. – Nimród is meghalt. Sajnálom – hajtotta le Viktor a fejét. Ez a mondat ezerszer jobban fájt Félixnek, mintha egy Provectus megkínozta volna, ugyanis Nimród az öccse volt. Ekkor a sokkos állapotot felváltotta a fékezhetetlen harag. Gyorsan tárat cserélt. – Kapjuk el! – jelentette ki Félix. – De ha megvan, szólj nekem, mert én szeretném megölni. Viktor bólintott, és elindultak a sorok között.

Alex átrohant a keleti oldalra, és puskája távcsövén keresztül figyelte, ahogyan a Provectusok közelednek a raktár felé. Mivel ők sokkal fejlettebbek, gyorsabbak és mozgékonyabbak voltak náluk, így ügyesebben tudtak manőverezni a romok között. Sőt, még a csapdákat is kikerülték, amiket még Alex, Félix és Konrád helyeztek el. Tudták, hol vannak elhelyezve az aknák és a huzalgránátok. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte lehetetlen volt szemmel követni bármelyiket is. Ezért Alexnek támadt egy ötlete. A célkeresztet előrébb hozta az egyik autóhoz, és várt. Amikor néhány Provectus odaért a szétrohadt kocsihoz, Alex becélozta a kereket, és lőtt. A töltény egy másodperc alatt becsapódott egy odahelyezett huzalgránátba, ami azonnal felrobbant. A detonáció végzett pár lénnyel, sőt még a jármű is arrébb repült, ami kilapított újabb három Provectust. Viszont ezek után Alexnek nem maradt több dobása, mivel az utolsó csapdára már rálőtt. A lövés után tüzelő-, térdelőállásból rögtön talpra állt, és futni kezdett lefelé.

Félix és Viktor két egymást követő soron mentek végig. Nagyjából egyforma sebességgel haladtak. Félixben forrtak az indulatok, Viktor pedig inkább aggódott. Már majdnem a sor végén jártak, amikor a Provectus ráugrott Viktorra, és megsebesítette a jobb oldalát. – Itt van! – üvöltötte a férfi az oldalát szorítva. Azonnal a földre esett, a lény pedig éppen előtte landolt. Egyikük sem mozdult. Mélyen egymás szemébe néztek, mint régen a westernfilmekben. A lény nem támadt, de Viktor sem mozdult, aztán Félix hirtelen a polc tetejéről ráugrott a lényre, és elkezdte ütlegelni. De a Provectus úgy dobta le magáról, mint egy takarót. Félix nekicsapódott a polcrendszernek, és a padlón landolt. Meg sem érezte, és azonnal rácélzott, majd tüzelt. Pár töltény meg is sebesítette a lényt, miközben kirúgta Félix kezéből a fegyvert, ami elrepült a sor végéig majd elpattogott a falig. – Lőj! – üvöltötte Félix teli torokból. Viktor megsorozta a lény lábát, ami azonnal mozgásképtelenné vált. Félix kirántotta hatalmas vadászkését a tokjából, és beleszúrta a Provectus fejébe. Mind a ketten hallották, ahogy recseg-ropog a koponyacsont és tocsog az agyvelő. Félix megtörölte a kést a nadrágja szárában, majd felsegítette Viktort. – Köszönöm! – mondta Félix boldogan. Viktor tudta, hogy arra érti, miszerint ő azért lőtte lábon, hogy revansot vehessen a testvére halála miatt. Viktor csak bólintott. Ekkor mindketten hallották a robbanást, amit Alex okozott. Pár másodperccel később a férfi be is rontott a tetőre vezető ajtón. – Itt vannak! – kiabálta Alex. – Egy egész horda! – Alex odaszaladt Félixékhez. – Mit láttál? – kérdezte Viktor aggódva. – Egy hatalmas Provectus horda közeledik, kelet felől. Nagyon sokan vannak. – Hallottunk egy robbanást. Beleszaladtak egy csapdába? – Nem. Én lőttem rá az egyik gránátra. Az utolsó csapdánál. A többit kikerülték. Mindjárt itt vannak! Szólnunk kell a többieknek. Mind a hárman elindultak a pince felé.

A gyerekek még mindig Konrád bácsinál ültek, és faggatták, hogy mi lehetett az a nagy durranás. – Maradjatok itt, gyerekek! – mondta nekik az öreg. – Mindjárt jövök! Konrád kinézett az ajtaján, és látta, hogy minden ajtó nyitva van, és fejek kukucskálnak kifelé a folyosóra. Alexék leértek a pincébe. Viktor berohant a szobájába kötszerért. Félix és Alex végigsétáltak a folyosón, és mindenhová bekiabáltak: – A férfiak hozzák a fegyvereiket, és kövessenek! – Azok pedig követték az utasítást. Mindegyik előkotorta a fegyverét, és kiálltak az ajtóba. Némelyiknél puska volt, másoknál pisztoly, és olyan is akadt, aki csak egy szöges botot vagy bozótvágót szorongatott életmentő fegyvereként. Alex odalépett Konrádhoz: – Konrád bá! Vigye a gyerekeket és a nőket a zárt szobába! – Ekkora a baj? – Még annál is nagyobb – felelte Alex, majd sarkon fordult, és Félix kíséretében kivezényelte az embereket a lakhelyükről. – Jól van, gyerekek, szépen, rendezetten, kettes sorban kövessetek! – Azok engedelmeskedtek, és megfogták a párjuk kezét. Lehetett rajtuk látni, hogy mindannyian félnek, de egyikőjük sem szólt egy árva szót sem. Konrád a gyerekekkel együtt átment Liza szobájához. – Liza drágám! Vidd át a gyerekeket a zárt szobába! – Miért oda? – kérdezte az rémülten. – Nemsokára visszajövünk – próbálta az öreg nyugtatni. – Nagyon vigyázzatok! Konrád visszament a szobájába, és összeszedte az összes fegyverét. Addigra Félix és Alex fent voltak a társaikkal.

– A csoport egy kisebb része itt marad Viktorral, és őrzi a lejáratot. Két ember velem jön a tetőre, a többiek pedig Félixszel előremennek a bejárathoz! – adta ki a parancsot. Mindenki azonnal megtalálta a helyét. Szétváltak. Félixék futólépésben haladtak a bejárat felé. Alexék rohantak fel a tetőre. Szempillantás alatt fent voltak. Az északi oldalhoz mentek, ahonnan le lehetett látni a bejáratra. Mind a hárman meglepődtek, mert nem láttak egyetlen lényt sem. – Hol vannak? – kérdezte az egyikőjük. – Nem tudom. Már itt kéne lenniük. Biztos ez is csapda. Az egyikőtök menjen át a déli oldalra! – A fiatal fiú, aki kérdezett, ő szaladt át. De amint kihajolt, a szögesdrót fölött, azonnal lerántotta őt egy Provectus, elterelve ezzel Alex és a másik férfi figyelmét. Ezt a helyzetet kihasználva pár lény be is surrant az ajtón, de hamar szembe találták magukat Félixszel és brigádjával, akik megsorozták őket. Félix ki is fogyott a töltényből. Alex hallotta a lövéseket, és hamar rádöbbent, hogy a lények átverték őket, és zsákutcában rekedtek. Látta, hogy rengeteg Provectus mászik át a szögesdróton. A másik férfi bizonyítani akarta bátorságát, és lövöldözve elkezdett feléjük rohanni. Egy-kettőt meg is ölt, de sajnos ugyanúgy végezte, mint Iván. A lények teljesen szétmarcangolták. Alexnél még akadt egy utolsó gránát. Kihúzta a biztosítószeget... A lények megtorpantak. ...Majd Alex felengedte a kart. Várt kettő másodpercet, és kilépett a párkány szélére. A Provectusok megindultak. A férfi leugrott a párkányról, de az utolsó pillanatban elhajította feléjük a biztos halált jelentő szerkezetet, ami még földet sem ért, és már szét is robbant. A Provectusok hiába próbáltak kitérni a gránát elől, még így is újabb kettőt sikerült eltenni vele láb alól. Alex egy kisebb matracon landolt, ami össze volt kenve mindenféle kosszal és olajjal, mintha csak valami régi, kidobott kacat lenne. Tudta, hogy ott van a matrac, mert ezt a menekülő utat még Ivánnal ketten készítették vészhelyzet esetére. És most valóban az volt. Alex rögtön felkelt a matracról, és berohant az ajtón. Félixék még mindig szórták a töltényeket. A tetőn életben maradt Provectusok követték Alex taktikáját, és utánaugrottak a matracra. – A tetőn is vannak! – kiabálta Alex, miközben rohant feléjük. A lámpafényben látta a Provectusok és emberek háborúját.

Mintha megállt volna az idő. A lámpák fénye szinte beterítette a helyiséget. Mindenfelé hullák hevertek. A vér- és Provectus-szag keveréke szinte beleégett az orrukba. Amennyit csak tudott, ő is megölt a lényekből. Majd miután kifogyott a fegyvere, előkapta bozótvágóját, és berohant a többiek közé. Nem igazán volt ideje nézelődni. A legtöbb Provectus a polcrendszerek tetején ugrálva közlekedett. A talajon lévőket pedig nem igazán lehetett lőszer nélkül megölni. Egy Provectust csak ketten-hárman tudtak leteríteni. Félix és Alex akaratlanul egymásra néztek, mintha mind a ketten tudták volna, hogy „itt a vége”. A tekintetüket azonban megzavarta egy lény, aki a sötétből előbújva, egyetlen suhintással kiszakította Alex gigáját. A vér teljesen beterítette a gyilkos arcát. – Ne! – üvöltötte Félix, és egy halott társától elvett szöges bottal megindult feléjük. Mire Alex térdre rogyott, Félix már ütötte is volna a lényt, de az hirtelen felugrott a polcra, és elszaladt. Viktor és kis csapata mindent hallott. Tudták, hogy nem szabad elmozdulniuk, nehogy a lények csapdájába essenek. Ők voltak az utolsó bástya, az utolsó védvonal. Ha ők elesnek, akkor nincs tovább. Konrád ott állt Viktor mögött, és titkon már tudta, mi lesz a végső dolga, de csak akkor, ha Félix megadja a jelet. Félixben mérhetetlen düh dolgozott. A kinti Provectusok, akik eddig vártak, most beszabadultak. Félix levette ingét, és rátekerte a botra, majd meggyújtotta. Ezt követően elkezdett rohanni a déli oldalon lévő eltorlaszolt bejárathoz. – Gyertek csak! Öljetek meg, ha tudtok! – kiabálta a Provectusoknak, és futott, ahogy csak a lába bírta. Az újonnan beszabadult, fejlett gyilkosok látták a fényt, de nem mentek utána. Mintha tudták volna, hogy csapda. A polcokon ugrálók pedig nem tudták értelmezni Félix dühös, zavaros agyhullámait, és rögtön ugrottak is a csalira. Odaért a bejárathoz. A hatalmas vasajtóra egy házilag készített, dinamithoz hasonló szerkezet volt erősítve, amiből kilógott a kanóc. – Itt vagyok! Kapjatok el! – kiabálta Félix nevetve, és közben meggyújtotta a kanócot. A régebb óta bent lévő Provectusok ekkor már tudták, hogy mibe csöppentek, de már túl későn kapcsoltak. A bomba felrobbant, és hatalmas károkat okozott. Az egész épület megremegett. Ahogy Félixet, úgy a hordát is elpusztította ez a „kirobbanó meglepetés”.

A gyerekek ekkorra már eléggé féltek ahhoz, hogy sírjanak, és össze legyenek kuporodva. – Semmi baj, gyerekek! – próbálta Liza nyugtatni őket, de hiába. – Nemsokára vége! – Ő is ugyanúgy rettegett, mint azok, akikre vigyáznia kellett akár az élete árán is. Viktor és kis csapata a földön feküdt a robbanás miatt. Törmelékdarabok és por borította be a pincebejárat előtti helyet. Konrád tudta, hogy ez volt az úgynevezett jel. Mindannyian nehezen feltápászkodtak, és leporolták magukat. – Jól van, fiúk! Tudjátok, hogy mi következik! – Viktor ránézett Konrádra, és biccentett, mintha elköszöntek volna egymástól. A fiúk elkezdtek szaladni, de mind más irányba. Nem is a lényekhez, hanem különböző helyiségek felé. Viktor szlalomozott a Provectusok között keleti irányba. Konrád visszament a pincébe, és bereteszelte az ajtót. Amilyen gyorsan tudott, végigbicegett a folyosón a lezárt szobáig. A gyerekek, Liza és az anyukák az egyik sarokban bújtak össze, mint a riadt kisállatok. Konrád kicsapta az ajtót, és így szólt: – Sajnálom, de életbe lépett a vészterv. – Az meg micsoda? Liza és a többi nő sem tudta, hogy ez pontosan mit is jelent. Konrád az egyik polcos szekrényt félretolva azt felelte: – Hát ez. – A szekrény mögött egy nagy lyuk tátongott, ami egy hosszú alagút kezdete volt. – Liza, figyelj rám! Ki kell juttatnod őket! Ez az alagút jó messzire elvisz innen titeket. Ha kiértetek, látni fogsz egy nagy fémládát, amin van egy számzáras lakat. A kód: 585. Ami benne van, az a tiétek. – És veletek mi lesz? – Velünk ne foglalkozz! Indulnotok kell most azonnal! – Közben Konrád elkezdte a gyerekeket terelgetni az alagúthoz. – Nem maradhattok itt – mondta Liza könnyes szemmel.

– Nem lesz semmi baj – suttogta Konrád, és megsimogatta az arcát. Liza szorosan magához ölelte öreg barátját, amíg a gyerekek és a nők elindultak az alagútban. Konrád sem akarta abbahagyni az ölelkezést, de tudta, hogy minden másodperc számít. – Menj! – súgta a fülébe. Liza még egy utolsó pillantást vetett Konrád arcára, majd bement az alagútba. Az olajlámpa fénye egyre kisebbnek tűnt, ahogy távolodtak. Konrád visszatolta a szekrényt. Átbicegett a szobájába, és kinyitotta a falon lévő kis fémszekrényt. Egy kapcsolótáblát rejtett, de nem azt a hagyományos fajtát. Volt rajta egy bekapcsoló gomb, amit meg is nyomott. Kis zöld fények jelentek meg a táblán. Egy kivételével mindegyik világított.

Viktor éppen az elé a helyiség elé ért, ahová be szeretett volna jutni, viszont két Provectus az útját állta. Sarkon fordult, és elkezdett szaladni. Az egyikőjük felugrott a polcra, és követni kezdte, majd a sor közepén hirtelen befékezett, és azzal a lendülettel elkezdett futni vissza az ajtóhoz. A fenti Provectust megzavarta az irányváltás. Már majdnem ott volt az ajtónál, amikor a zsebéből előkapott egy törött pengét és teljes erőből, rohanás közben elhajította az ajtóban álló lény felé. A penge belefúródott a Provectus szemébe. Ráadásul Viktor közben olyan nagy lendülettel csapódott neki vállal, hogy beszakították együtt az ajtót. A lény nem halt meg, de ez Viktort nem érdekelte. Azon nyomban felpattant, és a kapcsolószekrényhez sietett. Volt rajta egy kar, amit meghúzott. Így már az utolsó zöld lámpa is kigyulladt odalent Konrádnál. De ő még nem nyomta meg a gombot. Tudta, hogy kicsit még várnia kell. Viktor állt a falnál, és várt: a másik lényre. Közben hallotta, ahogy a társait széttépik. A Provectus lassan odaért az ajtóba. Lihegett és morgott, mint aki rettentően dühös. Viktor még sosem látott ilyet. Közben Konrád halkan visszaszámolt, és amikor elért a nullához megnyomta a gombot. Abban a pillanatban mind az öt, nagy erejű bomba, amit elhelyeztek az emeleteken, egyszerre robbant fel, és teljes egészében elpusztították az épületet és mindenkit, aki benne volt. A törmelékdarabok több tíz métereket repültek minden irányba. Hatalmas füst követte a robbanást, amit a gyerekek is láttak.

Szerencsére mindannyian biztonságban kijutottak, és kellő távolságban voltak a robbanástól. Liza közben kinyitotta a ládát. Fegyverek voltak benne és rengeteg kézikönyv meg jó néhány konzerv. A gyerekek könnyes szemekkel nézték azt a helyet, amit eddig az otthonuknak tartottak. Bár még nem sokat tudtak az életről, abban már most biztosak voltak, hogy akárhová is mennek, sehol sem lesznek biztonságban.

Császár Alma

A névtelenek

Első fejezet: A szürkeség

Az utca messze nyúlik előttem, mint egy mozdulatlan, szürke, kanyargós kígyó: hideg, elhagyatott és barátságtalan. Tétován lépek egyet előre ezen a kihalt aszfaltösvényen, a házak sötét erdejében. Magányérzetem felkúszik az összeszorult szívemtől: lassan, kínzóan, minden egyes lépéssel közelebb ér a torkomhoz. Az utca közepén már egyenesen fojtogat, és kénytelen vagyok megállni. A hátamat egy kihalt épület mocskos, autók kipufogógáza által megfeketített falának döntöm. Megtalálom a biztos helyem egy kiálló tégla és egy, a falra hanyagul felragasztott rágógumi között. Próbálok nem tudomást venni a reszkető kezemről. Annyira néma itt minden! – konstatálom magamban riadtan. Amikor a testvéreimmel először ideérkeztünk, azt hittem, fel fog virágozni az életem. Szentül hittem, hogy egyből meglelem a helyem, s boldog lehetek. Mindez az álmom most szertefoszlani tűnik, mint egy tintafelhő egy tó felszínén. Hát, ennyit érne minden vágyam? Egy veszett, kis színes csepp az élet nagy tengerén? Pihenek. Ennyi kell: megállnom egy pillanatra, hogy visszanyerjem az erőmet, és menjek tovább. Biztosan van még itt élet a falak között, valahol biztonságban elrejtőzve, mert biztos nem pusztult el minden maradéktalanul. Kell, hogy legyen más itt rajtam kívül. – Ez a gondolat ad nekem erőt arra, hogy az őszi csendben továbbinduljak. Lehunyom a szemem egyetlen pillanatra. Vér. Vér. Vörös. – Ez a szín tombol a szemhéjam rejteke mögött, lüktetve, mocorogva. A torkom összeszorul. Nem szabad most erre gondolnom: a vérre, a szagára, a vasra benne, sem a bőrre, a felszakadt húsra, a roppanó csontokra... Mindent el kell űznöm az agyam egy hátsó zugába. Lélegezz! – parancsoltam magamra. Felpillantottam az égre. Milyen hatalmas! – A felhők szürke függönye szorosan rám s erre a halott városra borult. Olybá tűnt, mintha a fellegek egy nedves kendőt szorítanának az arcomra. Fulladoztam.

Lábaim előtt faleveleket sodort a szél, s még némi szemetet: cigarettásdobozt, parkolójegyet és egy cukorkáspapírt. A szél jóval előttem járt, és vitte ki magával az emberiség önkéntelen lábnyomát. Felettem elszállt egy kismadár: szabadon s messze repült. Jó neki – gondoltam. Bárcsak nekem is lennének szárnyaim! Mennyivel hamarabb a többiek nyomára akadhatnék! Csak mentem előre. Csupasz talpam már fájt a többmérföldes gyaloglástól. Lassan eleredt az eső: először csak kis cseppekben, majd egyre határozottabban zuhogott, és egy pillanat alatt átázott mindenem. A cseppek mintha kis jégszilánkok lettek volna, s mindegyik egy kis dárdaként csapódott a bőrömnek. Mégis jólesett. Felsebzett talpam véres foltokat hagyott maga után. Az első szín a monoton szürkeségben. – S ekkor vettem észre, hogy ujjam végéről is vér csepeg, ahogy az alvadt, vöröslő foltok vállamon és felkaromon ismét folyékonnyá válnak. Ez a folyamat és átalakulás hirtelen csodának tűnt, és egy váratlan reménysugárként öröm suhant végig rajtam elgémberedett lábujjaimtól egészen a fejem tetejéig. Ajkaim sarkán megrándult egy izom. El sem hittem, de mosolyogtam ezen a kietlen, szürke helyen. S mintha csak erre vártam volna: egy mosolyra, az öröm halovány érzetére, ugyanis hirtelen a szemem sarkából mozgást vettem észre. Alig egy kósza mozdulat volt. Talán egy kinyúló kéz vagy egy fej oldalra biccenése. De a figyelmemet nem kerülhette el semmi, hiszen hetek óta kegyetlenül magányos és szomorú voltam. Ezalatt eléggé kiélesedtek az érzékeim ahhoz, hogy észrevegyék a legkisebb eltérést is ebben a kietlen, színtelen kirakósban. Valaki volt a pár lépésre található, egykori cipőboltban, ebben biztos voltam. Szívem izgatottságomban egyre hevesebben kezdett verni. Gondolataim száguldottak. A gyomrom is megkordult, aminek a hangja olyan erős volt ebben a síri csendben, mintha delet harangoztak volna. Nagyon reméltem, hogy a boltban bujkáló embernél lesz valami étel. Tegnap csak azt tudtam enni, amit találtam: egy régi, megüresedett bevásárlóközpont alagsorában tenyésző maroknyi molylepkét. Miközben ettem őket egyenként, lassan elropogtatva őket, a könnyeim potyogtak. Sajnáltam azokat a különleges teremtményeket, és ha lett volna más lehetőségem, biztosan nem nyúlok hozzájuk.

Egyre közeledtem a bolt bejáratához. A kirakat üvegei vagy ezer kis ágacskában megrepedeztek, mint a kis patakok, amelyek sietnek, hogy egy közös nagy folyóba érkezzenek. Az ajtó könnyen kinyílt, s ahogy megmozdult, felvillant az üvegében a tükörképem. Te jó ég, a bőröm egészen tejfehérnek tetszik ebben a félhomályban! – lepődtem meg. Arcomon még egy vörös folt éktelenkedett, amelyet az eső sem tudott teljesen eltüntetni. Nesztelenül léptem előre mezítláb a törmelékek között. Valaki felborította a polcokat, s a dobozok és a cipők szanaszét gurultak. Bőr felszínűket vékony porréteg fedte, s ezek a finom porszemek a legkisebb lélegzetemre is kavarogni kezdtek a mozdulatlan levegőben, mint a hópelyhek. Hirtelen apró köhintésre kaptam fel a fejemet. Igen. Valaki van itt! – Nem akartam megriasztani az illetőt, ezért nagyon halkan, a romok közé lebukva, közelítettem meg. Egyre jobban fáztam, de az izgalmam, hogy végre találtam valakit, felülírt bennem minden más érzelmet. Valaki ott ült előttem. Nehezen vette a levegőt, szinte hörögve, de igyekezett, hogy minél halkabban tegye mindezt. Igen, biztosan meglátott a kirakat üvegén keresztül, s megijedt. De ugyan miért fél tőlem? Egy idős férfira leltem. Szemét lehunyta, arca megereszkedett volt, ráncos és kimerült, haja pedig rövid és őszes, mintha kiázott volna belőle a szín az esőben. Keze reszketett. Egymásba kaptak az ujjai, mintha megállíthatnák a remegését, de már hiába. Köhögött egyet lassan, reszelősen, s vér folyt ki ajkai közül a mocskos ruhájára. Beteg volt, ám immár nem voltak orvosok, ápolók, sem más, aki segíthetett volna rajta. Rám emelte tekintetét, s bizony vészesen halovány volt a fény, ami a szemében csillant. Kérdőn néztem rá, s ő lassan biccentett egyet, majd egy kis mosoly villant az arcán, de olyan hamar tova is tűnt, hogy már azt hittem, csak képzelődtem. Így, némán adta tudomásomra, hogy mi a szíve vágya: hogy szeretné, ha véget vetnék a szenvedésének. Eleget tettem a kérésének, hiszen ha meg is érte volna a másnapot, az csak további elképzelhetetlen kínokat hoz a számára. Véres kezekkel és immár cipőbe bújtatott lábaimmal léptem ki ismét az estébe. Az eső már elállt, ezért egy pocsolyában mostam le a vörösséget az ujjaimról. A vér nehezen akart eltűnni. Egyre csak dörzsöltem, dörzsöltem, de mindhiába. A férfi öreg volt, nem sok táplálékul szolgált nekem, de a semminél jobbnak

bizonyult, sokkal többnek, mint amit kívánhattam, mert egy pillanatra csillapította a mardosó éhségemet. Tudtam, hogy így pár napig már biztosan kihúzom. Talán azalatt meg is találom a testvéreimet – gondoltam. Muszáj lesz, mert együtt sokkal erősebbek lennénk. Úgy biztos túlélnénk… – Szükségünk volt egymásra. A hiányuk rettenetesebb volt, mint a szűnni nem akaró éhségem. A karomon találtam még egy cseppet a férfi véréből. Hosszú, fekete nyelvem hegyét belemártottam, és még egyszer megízleltem a meleg, sós foltot. A gyomrom erre mérgesen kordult egyet. Enni. Enni. Harapni. De már nem volt mit. A világ kiürült. Embereket nem találtam, sem a testvéreimet. Már csak két utca volt, amit nem fésültem át, s most már végképp kihunyt bennem a remény lángja, hogy találok másokat, hogy akár meglelhetem a testvéreimet. Ebben a városban, itt kerestem-kutattam őket, mert minden itt kezdődött. Nekem az lett volna logikus, hogy ha eljön az idő, mindenki ide tér vissza. Mégis egymagam vagyok: egy kóbor kísértet a szürke köveken, egy elrontott kísérlet. Miért is kellett nekünk elszakadnunk egymástól? – töprengtem. Hogy következhetett ez be? – A magány érzése lesújtóan hatott rám, nem tudtam mit kezdeni vele. Amikor megérkeztünk ebbe a városba, rögtön magunkba szívtunk minden információt: az itt lakók kinézetét, gondolatait, szavait, nyelvüket, álmaikat, félelmeiket, szó szerint mindent, míg mi is olyanok nem lettünk, mint ők. Nem, azért nem egészen olyanok. Mi sokkal hatalmasabbak vagyunk, és erősebbek. Vagy talán csak voltunk. Elszívtuk minden tudásukat, minden gondolatukat, és azok megmérgeztek minket. Túl mohón szomjaztuk a világukat és a benne rejlő információkat. Egy pillanat alatt magunkba szívtunk mindent, és súlya alatt megtörtünk. Amikor beléptünk a városba, egy pillanat elég volt az átalakulásunkhoz, hogy megismerjük minden rezdülésüket, minden érzésüket. Egyszerűen mámorító, bizsergető élmény volt! De akkor még nem tudtuk, hogy mi magunk mennyire éhezünk. Az emberek minden porcikáját éhezzük.

Addig, amíg ide nem jöttünk, nem tudtuk, mi az éhség, nem ismertük a fogalmát, sem az érzését, most pedig túlnőtt rajtunk, s minden mást felülírt. Az emberek megrémültek tőlünk, és ezen meglepődtünk. Azt hittük, tárt karokkal fogadnak majd minket, hogy segíthetünk egymásnak. Legalább egy kicsit. Erre az emberek mutogatni kezdtek felénk a kis hegyes, remegő, sápadt ujjaikkal, aztán ajkaik közül iszonyú ordítás tört ki. Szemük veszett állatokéhoz hasonlóan vadul forgott üregükben. Lökdösődni kezdtek. Egy nagydarab férfi felvett egy törött italosüveget a földről, és a nővérem, Havoc felé dobta. Az üveg ártatlanul lepattant Havoc sápadt, erős bőréről, és csörömpölve összetört a földön. A csattanás iszonyatosan hangosnak tűnhetett számukra, mert az emberek lélegzetvisszafojtva várták, hogy erőtlen, gyenge próbálkozásuk milyen válaszreakciót fog belőlünk kiváltani. Havoc idegesen felmordult, és karmos kezével a dobálózó felé kapott. Csak egy szempillantásig tartott az egész: Macskaszerű ugrással máris a férfin termett, majd Havoc lábai ismét az aszfaltra érkeztek. A férfi felordított fájdalmas iszonyatában, és felszakadt hasának tartalma a szürke betonra ömlött. Megfestette a színtelen utat. Az emberek megrémültek, sikoltozni kezdtek, olyannak tűntek, mint egy különös kórus szaggatott éneke. A hangjuk ott rezgett a levegőben. Körülöttünk minden vibrált és felforrósodott. A szél lustán legyintett egyet az utca sarkában, és a sebesült – valószínűleg most már halott – férfi illata felénk áramlott. Láttam, ahogy a hozzá legközelebb álló Havoc orrnyílásai hirtelen kitágulnak, pupilla nélküli szeme pedig hatalmasra nyílik. Izmai megfeszültek, és csak szimatolt. A szagra valami váratlanul megrándult a bensőmben, mintha egy ismeretlen állat kaparta volna a bordáim szélét, hogy ételért üvöltsön: az éhség. Feltámadt, és kígyó módjára tekeregni kezdett odabent a bőröm takarásában, és követelt. Hús. Vér. Csontok. Ugrottam, de a testvéreim megelőztek. Két állatias ugrással már ott is voltak a

sebesültnél, és abnormálisan hosszú karjaikkal ráncigálni kezdték. Itták a vért, és falták a nyers húst. Morogtak, prüszköltek és téptek. A korábbi városi zajokat most csontok ropogásának hangja váltotta fel. A halott férfi széttépett testének darabjai egy pillanat alatt eltűntek a mohó szájakban és a feneketlen gyomrokban. A bátyáim egyike fekete nyelvével a betont nyalogatta. Hosszú, tűszerű fogain megcsillant a beteges sárga napsugár. Mi, többiek nem férhettünk a friss hús közelébe. Ketten összemarakodtak, egymásnak estek, karmok mélyedtek a fehér bőrbe. Az egyik húgom fájdalmasan felsikoltott, és megadva magát, odébb kúszott. Nem volt időm, amelyet a gyerekes marakodásukra fecsérelhettem volna, mert majd’ szétfeszített az éhség. Enni akartam. Elszabadult a pokol. Meglepett, hogy az emberek olyanok, mint a rongybabák. Egy egyszerű mozdulattal leszedhető a fejük, és már ömlik is ki a friss, forró, sós vérük, mint a tavaszi zápor a virágokra a mezőn. Ettünk, ettünk, megzabáltunk mindent, és körülöttünk a szürke város mintha ünnepelt volna, úgy öltözött új színbe: vérvörösbe. A szökőkutak vért bugyogtak, s mindenütt testek feküdtek. A félelmük bűze betöltötte a városka utcáit, s ez a szag majdnem laktatóbb volt, mint a testük. A rettegésük olyan volt számunkra, mint a méz: végtelenül lassan gördült le a torkunkon a gyomrunkba. Édes nyomot hagyott maga után. Megrészegültünk tőle. Egész éjszaka tartott az öldöklés, és nem éreztük, hogy jól laktunk volna. Minden sejtünkben ott tombolt a vadászat öröme. A sikolyoktól nem hallottuk saját állati morgásunkat és üvöltésünket. Ünnep volt az a nap. Másnap hajnalban, vértől részegen arra ébredtem egy hideg kőkupac tövében, hogy nem találom a többieket: a testvéreimet. Remegő karokkal és lábakkal álltam fel. Minden tagom, a gyönyörű, hófehér bőröm csupa vér volt. Ahol kezdett megszáradni, ott már vöröses színben játszott. Egy kicsit undorodtam magamtól, de hamar száműztem agyamból ezeket a kellemetlen gondolatokat. A testvéreimmel nem kellettek szavak ahhoz, hogy beszélgessünk: az elménk tulajdonképpen egy volt, és éreztem, merre járnak, mit gondolnak. Legalábbis mostanáig. Riadtan tapasztaltam, hogy míg tegnap még egy-egy fénylő nap voltak elmém sötét csillagösvényén, most csak szentjánosbogárként érzem őket a messzi távolban. S nem is mindegyiket. Hová mehettek? Hová lett mindenki?

Füleltem, de a város a némaság folyamában fuldoklott. Sehol egy nesz, gépi zaj, repülő, autó, akármi, sem egy macska kaparászása vagy akár gyereksírás. Minden néma volt, csak a saját lélegzetem volt az egyetlen kapaszkodóm. Ahogy teltek az órák, úgy lett minden egyre csendesebb a fejemben. Estére már nem hallottam senkit. Elvesztettem minden testvéremet. S ami még rosszabb: éheztem. Nem találtam senkit. Mindenki halott volt a városban, s a holttesteket nem bánthattam, mert csak a frissek voltak jók. A többitől öklendeztem és fulladoztam. A kínzó, kegyetlen éhség egyre erősödött a gyomromban. Éreztem a csontjaimban, véremben, s minden gondolatomat felemésztette. Ez az egy érzés vált irányítómmá, s azóta a testvéreim keresem, mert azt hittem, hogy mivel mi kezdtük ezt az egész borzalmat, együtt találhatnánk is megoldást. Talán közösen elcsitíthatnánk ezt az éhséget. Visszatértem ide, a kiindulópontra, és csak kutattam. Mindhiába. Végül beláttam, hogy itt nem maradhatok, el kell mennem, mert a hús hiányában meg fogok halni. Nem várhatok azokra a testvéreimre, akik magamra hagytak.

Második fejezet: Eszmélet

Magam mögött hagytam a megszokott helyeket, s új vadászterületekre utaztam. Eddig azt hittem, hogy egészen „civilizált” maradtam, az emberek szavaival élve legalábbis, de feladtam. Az éhség tönkretett, elvadultam és feladtam önmagam. Három hete vándoroltam erdőkben, falvakban, városok után kutatva, bármi után, amit elpusztíthatok és elfogyaszthatok. A testvéreim csillagai végleg kihunytak, az elmém pedig gyengült. Fájt belegondolnom, hogy egy hónapja még mindent tudtam, a világ minden információja a kezemben volt, s így a vadászat is pofonegyszerűnek bizonyult. Egy pillanat alatt megszerezhettem bármilyen információt, akár emberről, akár állatról legyen szó. De mostanra… csökevényessé váltam, eltorzultam. Egy kis tó partján nézegettem a tükörképem a vízben, és nem éreztem magam elégedettnek. A fejem és az arcom teljesen csupasz volt, mint eddig, szemem helyén két fekete lyuk tátongott, orrnyílásaim keskeny horpadásként arcomba mélyedtek, ajkak nélküli számban ezernyi tűéles fog sorakozott. Bőröm hófehér volt. Vállamon, könyökömön, térdemen fekete spirálminták kanyarogtak, mindenütt máshol pedig kék és zöld színűek. Ujjaim sokkal hosszabbaknak tűntek, mint az embereké, és puha ujjbegyek helyett karmokban végződtek, amelyek élesebbek voltak, mint bármely ember által készített fémpenge. Elsőre úgy festettem, mint amikor ideérkeztünk, de ha jobban szemügyre vettem magam, megláthattam a fájó eltéréseket. Először is, kisebb voltam. Jóval alacsonyabbnak éreztem magam, mint egy hónapja. Hátam meggörbült, a bőröm pedig elvékonyodott, és kilátszottak alatta a fekete erek. Rosszul néztem ki. Nagyon rosszul. – Vajon a többiek is így jártak?! Ők is megváltozhattak?! S mi van az információkkal?! Hová lettek?! Az agyunk fejlődik itt vissza a legjobban?! És mit tegyek az éhséggel?! Azzal mi lesz?! Mikor csillapulhat?! – A kérdéseimet beleüvöltöttem a fák lombkoronája közé szorult napfénybe.

Nem érkezett válasz. Senki sem hallott engem, pedig mély, állati morgásom mint szélroham söpört végig a környéken. Aznap este még elkaptam egy szarvast, de nem segített sokat. A gyomrom fájdalmasan korgott odabent. Az őrület és a józan ész pengeélén táncoltam. Rettegtem, hogy egyszer csak örökre elveszek a tébolyban. Inni akartam vért, de semmi sem várt, csak a gyengeség. Tiszta, érintetlen mezőkön vágtam át, és illatfoszlányokat szakítottam szét és kevertem fel kétségbeesett futásom közben. Annyira még voltam jól, hogy meg tudtam mondani: hetekkel ezelőtt nem messze emberek kis csoportja haladt el erre, de a nyom rég kihűlt, így hát felesleges lett volna utánuk iramodnom. Talán egy testvérem kergette őket errefelé. Tudtam azonban azt is, hogy a közeli fákon madarak fészkelnek, de azok túl magasan voltak nekem. Míg egykor könnyedén ágról-ágra szökkentem volna, most elérhetetlennek tűntek. Különben is alig nyújtanak valami táplálékot azok a kis könnyű, tollas borzalmak. Ha legalább megérné rájuk vadászni! A föld mélyén, cipőtalpam alatt bogarak, rovarok és mindenféle undok, éjszakai teremtmény nyüzsgött. Menekültek a közelemből. Ők okosak voltak: érezték a belőlem áradó vadász szagát. Minden élőlény menekült volna előlem. Volt, amikor csendben figyeltem őket, próbáltam megfejteni a gondolkodásmódjukat, hogy ha mást nem, legalább a tudásukat adják nekem, de nem volt mit. Kiszipolyoztam őket, de nem adtak nekem tulajdonképpen semmit. Napról napra gyengültem, halványultam. A térdemen lévő spirálminta szinte már nem is látszott. Folyton változtam, és ez az átalakulás koránt sem volt jó. Lassan elhagyott a remény, az eszmék, a félelem és az öldöklés iránti vágy. Az éhség volt az egyetlen, ami éltetett, ami nem hagyta, hogy letelepedjek egy fa alá, és elaludjak, és ne is ébredjek fel többé, hanem utasította az izmaimat, hogy mozogjanak, hajtsanak tovább, fussak, harapjak, nyújtózzak, kapjam el azt a nyulat, szakítsam le azt a lábat, csak menjek, menjek, és sose álljak meg. Éjszakánként olyan voltam, akár egy halott. Messze elkerültek az álmok. A sötétben a legapróbb, életben tartó szikra is kialudt bennem. Végezetül eljött már az a nap is, amikor nem találtam már állatokat sem, amiket megehettem volna. Kínomban szedret meg más gyümölcsöt tömtem a számba.

Annyira éheztem, hogy képtelen voltam tisztán gondolkodni. Mindent megrágtam és lenyeltem, ami csak a kezem ügyébe került: Az édes gyümölcslé lila patakocskája csorgott le államon, nyakam gödréből kibuggyanva, le a mellkasomon. Az ízét nem is éreztem rendesen. Az étel lejutott a gyomromba, de nem éreztem, hogy laktatna. Vadul téptem a szedret, és közben az indái tépkedték a kikeményedett, pikkelyessé vált bőrömet, de a vérem nem csordult ki. Nekem nem szokott. Aztán ezek szintén elfogytak, így ettem almát is, egyenesen a fáról. Még zöldek voltak, és túl kemények, de nem érdekelt, mert ez sem használt. Éheztem, és üres voltam: üres, üres, üres. Letéptem a füvet, és teli marokkal tömtem a számba, majd fakérget rágcsáltam ropogtatva. Amikor már nem tudtam mihez kapni, belemarkoltam a földbe, a humuszba, és ettem, ettem, de nem laktam jól. Semmi sem tudta csillapítani bennem ezt a kínt. Rosszul voltam, forgott velem a világ, de csak nyeltem a földet továbbra is. Aztán a gyomrom felkavarodott, és hányni kezdtem: lassan, iszonyatos fájdalmakkal küzdve. Közben egy vén diófába kapaszkodtam, és visszaadtam mindent a földnek, amit valaha elvettem tőle: gyümölcsöt, vért, félelmet, egy kislány álmát hogy orvos lesz belőle, szerelmes pillantásokat, fájdalmat, mindent. Az egész olajos masszába gyűlt a lábam előtt. Azt hittem, a rosszullétnek nem lesz vége, és életem végéig hányni fogok. Lett volna mit: a sok dühöt, a fertőző félelmet, amit magamba szívtam. Igen, ebből volt a legtöbb, meg a rosszindulatból és gyűlöletből, mint amikor valaki maga elé rántotta a gyermekét, hogy inkább egyem meg azt, amíg neki lesz ideje elmenekülni. De végül nem volt, mert mi megettük a menekülő szülőt is. A kezem remegett, a térdeim meg-megrogytak. Csak nem fogok itt, ebben az erdőben, a világ e kietlen szegletében meghalni? – gondoltam kétségbeesetten. Elestem. A hátamra fordultam, és úgy maradtam. Maradék erőmet arra használtam, hogy utoljára megpróbáljak kapcsolatot létesíteni a testvéreimmel, de persze hiába. Elvesztettem az eszméletem.

Harmadik fejezet: Árnyékok

Fehér, fénylő foltok cikáztak a csukott szemem előtt. Résnyire nyitottam, de nem láttam rendesen, ezért inkább szorosan visszazártam. A számban száraz, füstszagú faleveleket éreztem, meg az ostoba módon behabzsolt föld és növények ízét. Valami hidegen, és keményen feküdtem. Köveken, talán sziklán? – A hátamat nagyon nyomta, és kissé fájlaltam eleinte, de aztán már egyre kevésbé. Azt hittem, a fájdalom csökkenése azt jelenti, hogy nem kapaszkodom már annyira az életbe… ennek ellenére egyre több részletet fedeztem fel a környezetemben: Csuklóimra nehéz köteleket tekertek. Lábaimra úgyszintén. Mellkasomat valami különösen súlyos tárgy nyomta. Csak nem egy sziklával próbáltak ideszorítani? Ha nem lennék ilyen rosszul, egy pillanat alatt kiszabadulhatnék, és elmenekülhetnék. Nem voltam jól, de legalább éltem. Persze mindig ide lyukadok ki, hogy „amikor idekerültem”… de valóban, akkor még halhatatlan voltam. Tudom, mert az emberek lőttek ránk mindenféle fegyverrel, de nem tett bennünk kárt. Még a robbanások sem. Azok csak még jobban feltüzeltek minket. Csakhogy minden itt töltött nappal gyengültek a képességeink, megváltoztunk, csak valamiért mindig a rossz irányba. Nem tudtunk a számunkra jó irányba haladni. Eszerint most halottnak kellett volna lennem, s mégsem. Rám találtak, de nem öltek meg. Emberek. Ők voltak, akik nyilván ájultan megleltek, és idehoztak. A szaguk elárulta őket. Mindig felismerem az embereket róla. Nagyon sokan lehettek, legalább harmincan, és fojtott hangon beszélgettek körülöttem. Dühösen zúgolódtak, mint egy felbolydult méhkas. De megjelent a „királynő”, és elhallgattak. Legalábbis valaki intett egyet – mert éreztem a mozdulat keltette lágy szellőt az arcomon –, és minden elcsendesült. A feszült figyelem és a vita tárgya nyilván én voltam. Gondolom, bosszút akartak

rajtam állni, és mindenki szeme láttára felkoncolni. Próbáltam még halottnak tettetni magam, míg kitaláltam, mihez is kezdjek. Valaki azonban durván megragadta a karom, és megrázta. Az illető ujjai nyirkosak voltak, hidegek, mint egy halotté. – Ez él? – Hangja ostorként csattant a beállt csendben, és messzire visszhangzott. – Azt hiszem, igen – hangzott rögtön a felelet. – Úgy tűnik. De nincs pulzusa… – Te ostoba! Ezek közül egynek sincs! Az élőknek sem! Hiszen ezek nem emberek! – Remek. Akkor várjunk, hátha magához tér! – Öljük meg most! Szinte elmebeteg őrjöngés és helyeslés követte ezt a felvetést. Beleborzongtam. Ezek az emberek egy kicsit se jobbak nálam – állapítottam meg. – Bár talán megenni nem fognak. Éreztem a nyugtalanságuk kellemes, fűszeres illatát, és ez elixírként rögtön kitisztította az elmémet. A fényfoltok a szemem elől lassan eltűntek. – Nem fogjuk megölni! Kell nekünk! – Végezzünk vele! – A többi meghalt, ugye? – Igen! – Ha megöljük, akkor nem lesz vele több gond! Onnantól nem kell rettegésben élnünk! – Csend legyen! Így sem kell! Ezer és egy gondolat áramlott belém az itt jelenlévőktől. Hallottam az elméjükben, hogy félnek, rettegnek tőlem. Olyanoktól, hogy váratlanul

felpattanok, és mégsem tudnak kontrollálni. Bennük kavarogtak az eddigi pusztításaink emlékei. A rettegésük belém áramlott, és felpezsdített. Erőt adott, és már nem tűnt nehéznek a mellkasomon pihenő vagy hatvan kilógrammnyi szikla. Inkább egy kis tollpihének éreztem. Ha tudok még várni, ha lesz rá elég időm, akkor egyre erősebbé válhatok… és könnyedén lerázhatom magamról a kötelékeket is. Egyszerűen megszökhetek, és végre ehetek dús, tápláló, mennyei ételt a hosszadalmas böjt után. Alig bírtam kivárni. Az illatuk olyan csábító volt, hogy összefutott a nyál a számban. Legszívesebben már most marcangolni kezdtem volna azt, aki kegyetlen vasujjaival még mindig a kezemet szorongatta, de akkor biztosan elárultam volna magam. Lassan körvonalazódni kezdett bennem az a gondolat, miszerint lehet, hogy eddig tévedtem. Mert talán nem feltétlenül szükséges meginnom a vérüket, elropogtatnom a csontjaikat, hanem esetleg elég lenne a félelmükre összpontosítanom, mert az előbb különös módon az is felvillanyozott, gyenge tagjaimat élettel töltve meg. Megpróbáltam hát minél több aggodalmat és rettegést magamba szívni, míg ők le voltak foglalva a saját kérdéseikkel és vitáikkal. Hallgattam őket, s könyvként olvastam elméjüket. Ez a közösség együtt menekült el – ezt ki tudtam venni a szavak sűrű kavalkádjából. Együtt akartak elszökni, és életben maradni. Jobbára a föld alatt maradtak, a barlangokban, és valami állati bőröket viselve merészkedtek csak ki élelemért. Egy nyűgös, rettegő embercsoport volt ez. Nem szerették egymást, csak a kényszer sodorta őket ebbe a kellemetlen csoportosulásba. A gondolataik feszültek voltak. Itt egy szikra elég lett volna, hogy a viták puskaporos hordóját felrobbantsa, és élet-halál harcok alakuljanak ki. A kezemet és lábamat majd’ szétfeszítette az erő. Ittam a sok viszály, elfojtott elkeseredés „gyógyító italát”. Lehunyt szemmel is ki tudtam venni a homályos termet, és hogy ki hol áll, hogy néz ki, mit gondol. Azzal is tisztában voltam, hogy aki mellettem áll, az valami vezető, és két lépésre tőle pedig egy másik nagyhatalmú személy tartózkodik. Hát amikor letéptem a köteleket, a második leghatalmasabbat egy könnyed kis lökéssel nekivágtam a falnak, és a feje szétesett a barlang falán. A vér hívó szava

erősebb volt az akaratomnál: megragadtam a már halott harcost, és enni kezdtem. A fogam úgy mélyedt utána mások sikolyaiba és a félelmébe, mint a puha süteménybe. A vér lecsorgott az államon, s egyre erősebbé és legyőzhetetlenné váltam. Az emberek sikoltozása fekete denevérként ott repkedett a plafon alatt, nekinekiütközve egymásnak. Megelégedetten meredtem rájuk, majd kissé értetlenül. Mert az emberek igaz, hogy rettegtek, de nem menekültek el. Ott maradtak, és figyeltek engem. Vajon azért nem futottak el, mert nincs hová? Ilyen egyszerűen feladták volna? – Segíthetünk neked – lépett elém a vezető, aki egy alacsony, de roppant izmos férfi volt. Vállán szarvasbőrből durván összefércelt köpönyegszerűséget viselt. A bőr rosszul volt kikészítve, mert rettenetesen bűzlött. – Nekem? – ahogy ránevettem, vért prüszköltem mindenfelé. Vicces volt. – Ugyan mit tudsz te nekem segíteni? És miért? – Veletek szemben nem győzhetünk – magyarázta a férfi –, ezt belátjuk. Ti viszont nélkülünk elsorvadtok. Ajánlanánk... Hangos nevetésem zengett a kis barlangban. A jelenlévők arca egytől egyig megmerevedett, szinte halotti maszknak tűnt az ábrázatuk. Észrevettem, hogy voltak a barlangban gyerekek is. Nem mintha ez számított volna, csak az apró arcukra kirajzolódó, jeges gyűlölet intenzitása lepett meg. Milyen hevesen tudnak utálkozni már ezek az apróságok is! Hihetetlen. Lassú mozdulatokkal megtörölgettem magam, lenyalogattam a kezeimről a vért, mint egy macska, amikor mosdik. Páran undorodva horkantak fel erre. Egy kézmozdulattal el tudtam volna söpörni őket, megölni mindet, létezésük nyomát feloldani az éjszaka hideg vizében. Mégis tétováztam. A kíváncsiság miatt talán? – Jól tudtam, milyen véleménnyel vannak rólam, mégsem tettem semmit. Vártam. Kizártam a gondolataikat, mert kíváncsi voltam, mit ajánlanának nekem az oktalanok. Mintha egy maroknyi hangya akarna a folyónak adni valamit, hogy az cserébe engedje száraz lábbal átkelni őket. – Hol vannak a testvéreid? – kérdezte ekkor az egyik asszony elég váratlanul. Gúnyosan.

Vékony ujjaim a nő nyaka köré fonódtak, és hallottam, ahogyan riadtan nyikkan egyet. Biztosan ízletes falat lenne… – Ne! – rivallt rám a vezetőjük. – Ne bántsd! Beszélgessünk! Találkoztunk a testvéreiddel. – Igen? – Elengedtem a nőt. Nagyot puffant a sziklapadlón, és levegőért kapkodott. Már nem érdekelt, csak a vezető. – Hol vannak? – Meghaltak – vonta meg a vállát. A lelkem legmélyén sejtettem, hogy efféle választ kapok, de az öntudatlan dühtől mégis begörbültek az ujjaim, és valami furcsa forróság áradt szét a bensőmben. – Mi az, hogy meghaltak?! – förmedtem rá. – Hát így. – A férfi széttárta a kezét, mellkasát szabaddá téve nekem… de most még nem ölhettem meg. – Egyszerűen meghaltak, és kész. Láttam. Éhesek voltak, gyengék. Ketten-hárman összeverekedtek, és a két nagyobbik széttépte a kisebbet. Megették. A gyomrom felfordult ennek hallatán. Hát, ilyen mélyre süllyedtünk volna? Ennyire iszonyatosan lealacsonyodtak, hogy megették egymást? Mégis… igaz, hogy visszataszító volt számomra a gondolat, és tíz körömmel küzdöttem ellene… de megszólalt egy konok kis hangocska a lelkem mélyén, hogy: Amikor olyan kétségbeesetten tömtem magamba a földet meg azt a sok szemetet… én nem estem volna neki a többieknek? Nem roppantak volna el erős fogaim alatt még a csontjaik is? Az őrület nem feledtette volna el velem a kötelékeinket? – Ez történt. Megölték. Ha akarod, megmutatom. Az egyik életben maradt, és elmondta, hogy tudok emlékeket mutogatni nektek. Még mielőtt válaszolhattam volna neki, megragadta a kezem megint, és már áramlottak is belém a képei: Egy húgom és két öcsém egy reptéren vannak. Egymástól egyenlő távolságra állnak, és vicsorognak. Ez nem olyan játékos arckifejezés, mint amivel az emberek szórakoztatják egymást, hanem inkább elszánt vadállatokét idézte.

Megmutatták a fogukat, majd az éles karmaikat, hogy menekülésre késztessék a másikat. De egyikük sem futott el. Itt a túlélés volt a cél. Tudták jól, hogy legalább egyikük ott fog pusztulni. A nagyobbik öcsém és a húgom egyszerre vetette rá magát a legkisebbre. Iszonyatos volt a magas sikoly, a kapálózó végtagok, a tehetetlen, megtépázott izomtömeg, ami a testvéremből maradt. Esélye sem volt. Alig négy másodpercig tartott a tusa. – Mi volt a neve? – tudakolta a férfi, amikor elengedett. Mosolygott. Tudtam, hogy azt gondolja, ez az emberekkel nem eshet meg... hogy megöljék egymást ételért. Rámosolyogtam, mert én meg tudtam, hogy igen. – Az egyik Havocért kiabált. Ő volt a vezetőtök? – Csak az emberek szeretik annyira a neveket – leheltem az arcába, amire furán grimaszolt. – Havocot is csak azért hívták így, mert amikor megérkeztünk, nagyon megtetszett neki ez a szó. Ragaszkodott hozzá, hogy így szólítsuk. Nekünk amúgy nincs szükségünk ilyesmire. – Pláne így, hogy nagyon kevesen maradtatok. Egyet mi öltünk meg. Nagyon gyenge volt már, amikor rátaláltunk. – De véletlenül öltük meg – kotyogott közbe valaki. Éreztem a férfi dühét, amiért vezető létére valaki félbe merte szakítani, de végül meg tudta állni szó nélkül. – Tényleg véletlen volt – magyarázta egy koszos arcú, sápadt kis senki. – Segíteni akartunk neki, de megmérgeztük. – Csökkent a félelme, ahogy beszélt. – Nem tudtuk, hogy ennyi mindent nem ehettek… – Miért akartatok segíteni neki? – értetlenkedtem. – Ó, erre nagyon egyszerű a válasz! Közel sem öltetek meg olyan sok embert a világon, mint hittétek. Elmenekültünk, és sokan túléltük. Azóta pedig folyamatosan dolgozunk azon, hogy elpusztítsunk titeket. Sok működő eljárást találtunk már erre. Alig tucatnyian maradtatok. Tudtam, hogy igazat mond. Olvastam a gondolataikat. Láttam, miket értek el. Hm. Mégsem voltunk olyan ügyesek, mint hittük. – Nem vagytok halhatatlanok, de igen nagy erővel bírtok, és ez nekünk tetszik.

Felhasználhatnánk… Hatalomszerzésre! – jöttem rá azonnal. Tudtam. Egymás leigázására akarnának minket felhasználni. Mi lennénk a titkos fegyverek, az árnyak közt bujkáló gyilkosok csoportja. Erre kellünk csak nekik, hogy a züllött világukat kiszolgáljuk. Irtóztam a gondolattól, hogy ezek az undorító, oktalan kis lények rabszolgát formáljanak belőlem. – Nem – válaszoltam. – Nem leszek holmi báb. És a többi testvérem sem. Szó sem lehet róla! Az utolsó szót úgy üvöltöttem, hogy beleremegtek a falak, és kis kődarabok záporoztak ránk. A vezetőjük nem ijedt meg, csak mosolygott. – Ha nem egyezel bele, akkor semmivé leszel. – Ez szinte fenyegetésnek hangzott sápadt ajkairól. – Nem lesz neved, sem annak a pár életben maradt testvérednek. Az utókor háborúnak vagy járványnak fogja hinni a pusztításotokat, és akkor feledésbe merültök. Nem fognak félni titeket, és elsorvadtok. Név nélkül senkik lesztek. – Vagy megváltozunk, és sosem hagyjuk el a Földet. Az árnyak közt szaporodunk, és a nyomotokban járunk. A vállatokra telepszünk, és onnét sugdolózunk a fületekbe, míg meg nem mérgezzük a mindennapjaitokat. Minden lépéseteket elkíséri majd a félelem, és ezáltal mi is. Valahogy megváltozunk, hogy ne a véretek tartson életben minket, hanem a hétköznapi gyötrelmeitek, a gondolat, hogy nem vagytok elég jók. Nem! Nem leszünk sem a szolgáitok, sem a játékszereitek. Mi mi leszünk: A paranoia, az éhség, a depresszió. Ezek elől nem menekülhettek. Nem győzhettek. Még mielőtt válasz hagyhatta volna el a száját, elpusztítottam mindenkit. Egyesével legyilkoltam őket egymás szeme láttára, hogy a többiek láthassák a társaik halálát, és közben végig a közelgő sajátjuktól rettegjenek. A hajnal is vörös színben játszott, amire befejeztem az elégtételemet. S akkor már tudtam, mit kell tennem: Én leszek a félelem minden bűzös, mocskos formája. A saját táplálékom és

éltetőm leszek, mert így hatalmassá válok.

Király Áron

Bentlakó

Bevezető: Kövesdi Tamás naplóbejegyzése

Nem tudom, mit is kéne írnom. A munkahelyi pszichológus javasolta, hogy kezdjek el naplót vezetni, de nem értem, minek. Sosem volt naplóm, gyerekként is utáltam a fogalmazásokat, mert nem érdekeltek. Elvileg az érzéseimet kellene átgondolnom, azt, hogy mi történik velem a melóhelyen, és ezek a dolgok miként hatnak rám. Ez dedós dolognak tűnik, mintha megint kölyök lennék, akinek megmondják, mi a jó neki. Mindegy, azért megpróbálom, hátha tényleg segít. Szóval Kedves Naplóm, belekezdek! A Szent Lénárd Katolikus Szeretetotthonban dolgozom ápolóként. Főleg értelmi fogyatékosok laknak itt, de mozgássérült beteg is van bőven. Az emberiség legszánalmasabb és legszerencsétlenebb alakjai ők. Csúnyán hangzik, de így van. El vannak rejtve ebben a régi épületben, a Pilis hegyei között mint kirekesztettek a társadalom szeme elől. Ha az átlagember meglát egy ilyen beteget a városban, elfordul, zavarba jön, nem tudja, hogyan reagáljon. Zavaró jelenségként kell leélni nyomorúságos életüket, de a legszebb az egészben, hogy ez őket egy cseppet sem zavarja. Elvannak a kis világukban, legyen az bármennyire elborult vagy egyszerű. Furcsa lehet, mert egészen másként láthatják a világot, nem úgy foghatják fel, mint mi. Néha elég egy madárka látványa vagy egy új film levetítése, és teljesen bezsonganak. Nem irigylem őket. Teljesen megrémít a gondolat, hogy egyszer talán, idős koromra bekattanok, és be leszek zárva egy rokkant testbe megbomlott elmével. Mondjuk, akkor már nem zavarna a dolog, mert az elme diktálja a valóságot, és egy bolond agya úgyszintén megteremti a magáét, tökmindegy, hogy az külső szemmel irracionális-e, vagy sem. Hatodik éve dolgozom itt. Szerintem mindent láttam, amit ez a hely nyújtani tud, és épp ez a baj. Ez alatt az idő alatt, úgy érzem, már inkább csak elvesz ez a hely. Össze vagyok zárva ezekkel a félkegyelműekkel. Nap mint nap velük vagyok, hallgatom a rögeszméiket, folyamatosan kapok egy kis szeletet az egyéni világukból. Azért vannak az otthonban, hogy némiképp fejlesszük vagy legalább

szinten tartsuk őket, de néha úgy érzem, ez fordítva történik: én kezdek lesüllyedni az ő szintjükre. Csoda lenne, hogy kiégtem? Az a csoda, hogy még itt vagyok. Az otthon igazgatója javasolta a pszichológust, mert az utóbbi időben talán túlságosan is belefásultam a munkába. Ódzkodtam ettől az egésztől, de végül is nem árthat. Sokan keresik fel szakember segítségét munkahelyi kiégés miatt, és én sem vagyok különb. Szerintem ezt minden ember átéli az élete során, nincs mit szégyellni rajta, én mégis feszengve mentem be az első találkozóra, és amikor el kellett mondanom, mi is zavar igazán, iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam. A kiégés egy dolog, felnőtt emberekre jellemző eset, de engem nem ez aggasztott. Féltem. Nevetséges, főleg egy harminckét éves férfitól, de így van. Félek az egyik betegtől: Becker Zoárd már akkor is az otthon lakója volt, amikor én idejöttem. Negyven sem múlt el, mégis úgy néz ki, mintha legalább nyolcvanéves lenne. Igencsak egyedi eset. A kartonján nem szerepel pontos diagnózis a betegségéről. Valójában senki sem tudja, mi a baja. Szokatlan a története is. Én egy jó darabig azt hittem, hogy születése óta beteg, de a kezelőorvosa szerint a húszas évei végén jelentkeztek rajta az első tünetek. Amikor a kartonját olvastam, az az érzésem támadt, hogy egy egészen más emberről írták. Azelőtt osztályelső volt. Valahol külföldön tanult elméleti fizikát vagy mit. Doktorált is belőle, majd hazajött, hogy itthon a Tudományos Akadémián dolgozhasson. Amellett, hogy zseni volt, versenyszerűen úszott, illetve vívóegyesületbe is járt. Manapság már képtelen járni, tolókocsiban ül, de abban is fel kell szíjazni, mert különben összegörnyedne. A végtagjai görcsösen merevek, ezért enni sem tud egyedül. A dokik sokáig valami autoimmun betegségre gyanakodtak, mert a teste egyszerűen mondva rohamos tempóban pusztul. Az emésztőrendszere képtelen elégséges szinten feldolgozni a tápanyagokat. Többször meg is műtötték, de csak annyit állapítottak meg, hogy a belei tisztázatlan okok miatt elhaltak. Az emésztőszervei olyanok, mintha már száz éve dolgoznának: sorvadtak és diszfunkciósak. Infúziót kell adni neki, különben éhen halna. A haja kihullott, a bőre vékony, és tele van sebekkel. A szövettani vizsgálat szerint sokkal gyorsabban halnak el a hámsejtjei, mint egy egészséges ember esetében, emiatt nagy méretben válnak le róla bőrdarabok. A látvány még csak hagyján, de a gennyedző sebei rothadó szagot árasztanak. Nem tudom, hogy vannak-e fájdalmai, remélem, nincsenek, mert iszonyatos lehetne különben, amit érez. És nem tehetünk érte semmit. De nem is a látványa rémiszt

meg annyira. Dolgoztam már furcsa helyeken, sok undorító dolgot láttam, nem erről van szó... Hanem arról, ahogy néz azokkal az üveges szemekkel, amiből kifakult a szín. Ahogy rám pillant, amikor belépek a szobájába: mintha tudná, hogy jövök, mert esküszöm, mindig az ajtó felé van fordítva a feje. Sosem láttam rajta, hogy meglepné a jelenlétem, sosem aludt, amikor bementem hozzá. Még éjszaka sem. Pedig a kollégák azt mondják, mindig alszik. Hisz mi mást is tenne ennyi nyugtató és fájdalomcsillapító hatása alatt? De én még sosem láttam. Bár látnám, akkor talán megnyugodnék! Csak fekszik ott hanyatt, várakozó szemekkel, a sorvadt, felhúzódott ajkaival, a sárga fogsora pedig összezártan meredezik felém. Nem beszél, arra már régóta nem képes, csak nyög vagy vonyít, mint egy állat, de nem úgy, mintha fájna valamije. Néha az az érzésem, hogy örül, amikor meglát. Tudom, ostobán hangzik és betegesen, de mintha vágyakozna utánam. Amikor az ágya mellé lépek, mindig követ a tekintetével. Követ vagy méricskél... nem tudom, de ki vagyok tőle. Mindig kerülöm vele a szemkontaktust, és nem merek a szemébe nézni. Pedig olyan, mintha ő ezt akarná. Egyszer, amikor kötést cseréltem a fején, véletlenül összeakadt a tekintetünk. Megbénultam, lélegezni is elfelejtettem, mint amikor az ember egy pillanatra elfelejt mindent, és csak bámul maga elé addig, amíg valami külső inger hatására ismét visszazökken a jelenbe. Nem tudom ennél jobban elmagyarázni, hogy mi történt. Talán csak nagyon fáradt voltam akkor, és a kimerültségtől egyszerűen kikapcsolt az agyam. Aztán egyszer csak elmúlt a dermedtség. Szinte csak egy másodpercig tartott, de annál sokkal többnek tűnt. Egy pillanat alatt levert a víz, a szívem vadul kalapált, és szaporán kezdtem venni a levegőt... a levegőt, ami bűzlött a rothadó test szagától. Nem tudtam a szobában maradni. Felálltam, és kimentem a folyosóra. A falnak támaszkodtam, mert a lábaim remegni kezdtek, a gyomromban pedig olyan feszültséget éreztem, mint amikor még gyerekként láttam valami ijesztőt a tévében. Néhány percig álltam így, várva, hogy megnyugodjak. Amikor végre összeszedtem magam, bepillantottam a szobába. Becker ugyanúgy feküdt felém fordított fejjel, vágyakozó kifejezéssel az arcán…

Első fejezet: A pszichológusnál

Kövesdi Tamás szinte oda sem figyelt, amikor megviselt kocsijával beállt a megszokott parkolóhelyére. Ismert már minden szegletet a szeretetotthonhoz vezető úton, és a kicsiny parkolóban az évek során rutinná váltak a kormánymozdulatok. A nap még nem bukkant elő a Pilis takarásából, de a reggeli derengés már visszahúzódott a sűrű tölgyfák árnyékos tövébe. A márciusi szellő hűvös fuvallatokkal taszigálta az őszről visszamaradt leveleket a parkoló kövén. Ez valahogy még mindig a nyomasztó telet idézte. Hiába bukkantak elő itt-ott a friss hajtások a barna avarból, még nem érződött a tavasz. Tamás leállította a motort, és egy ásítást követően kiszállt az autóból. Kabátja cipzárját a nyakáig felhúzta, majd a hátsó ülésről kivette a hátizsákját. Haja még kócos volt a korai keléstől, szeme alatt mély karikák húzódtak. Nem volt sok kedve a mai reggelhez, főleg, hogy előbb az otthon pszichológusánál kellett megjelennie. Ez volt a hetedik alkalom nála, és azonkívül, hogy heti egy órát vesztett az életéből, semmi más eredményét nem látta a beszélgetéseknek. A pszichológus kedves hölgy volt, figyelmes, amolyan törődést sugárzó arccal, de Tamás akkor is időpocsékolásnak érezte a találkozókat, viszont az igazgató nyomatékos kérése erre nézve, parancsként nehezedett a vállára, szóval tűrni és kibírni: ez volt az egyetlen lehetősége. A szeretetotthon épülete ridegen magasodott a férfi előtt. Falait még a két világháború között emelték, azóta a szellemi és testi fogyatékkal élők otthonául szolgált. Az adományokból és szociális alapokból működtetett intézmény elavult rendszere egyre nagyobb fejtörést és aggódást jelentett a vezetőségnek. Már többször is felmerült bennük a bezárás lehetősége, de nem tudták volna hová elhelyezni a bentlakókat. Nekik ez volt az otthonuk, a létezés azon kis sarka, ahol megtűrték őket, így a végső csőd bekövetkezte előtt valahogy mindig megoldódott az intézmény anyagi helyzete, még ha ez csak időhúzást jelentett is. Tamás vállára dobta hátizsákját, és megindult a főbejárat felé. Hasa halkan

korogni kezdett, mert úgy sietetett időben beérni a konzultációra, hogy otthon még egy falatra sem maradt ideje. Az a néhány lépcsőfok, ami a bejárathoz vezetett, több helyen végigrepedt, és a törések között megsárgult gaz lengedezett. Még az ilyen egyszerű karbantartási feladatokat is elhanyagolták. Az is nagy szó volt, ha nyáron levágták a füvet, vagy a formátlanná terebélyesedő sövényt visszanyesték. Senki sem tartotta fontosnak. Minek szépíteni azt, ami pusztulóban van? Az intézmény nehéz faajtaja kitárult, odabenn kellemes meleg, de áporodott levegő szorult meg. Rossz minőségű étel szaga terjengett, pedig messze volt az ebédidő, mégis ez a szag – ami inkább elnyomta az étvágyat, mintsem meghozta volna – mindig ott kavargott a fehér falak között. Az intézmény tágas előterméből két folyosó ágazott el. Az egyik a bentlakók szobái felé, a másik a foglalkoztató terem, az ebédlő és a vezetőség irodáihoz vezetett. Csend volt. A legtöbb ápolt még aludt, de akik felébredtek, azoknak is meg volt tiltva, hogy kijöjjenek a szobáikból. Csak a konyha felől hallatszott némi zaj, ahogy a konyhások a reggelit szortírozták. A pszichológus szűkös kis irodája a folyosó végén nyílt, közvetlenül az igazgatóival szemben. Ez volt a legcsendesebb pontja az egyszintes épületnek, ide jutott el legkevésbé a lakók zajongása. Az irodában Tamásra már várt Ilma, a nyugdíjazás előtt álló asszonyság, aki vagy húsz évet dolgozott le az intézmény falai között, és bár különösen odaadó szakmai teljesítményt nyújtott, nem rejtette véka alá, hogy őszinte örömmel várja a nyugdíjas éveket. – Szabad! – szólt ki a pszichológus a kopogásra. – Jó reggelt, Ilma! Hogy van? – lépett be Tamás a szűkös irodába. A kopott huzatú karosszék már ki volt készítve az íróasztal elé, amiben Tamás háta mindig megfájdult. – Jó reggelt, Tamás! Örülök, hogy ilyen korán befáradt! Foglaljon helyet! A férfi leült. Most is tökéletesen kiszolgáltatottnak érezte magát, mint az összes többi alkalommal.

– Nos, hogy halad a naplóírással? – kérdezte az asszony összekulcsolt kezekkel. – Hát, ahhoz képest, hogy mennyire nem szeretek írni, egészen jól. Nehéz nekiülni, és az első pár sort gyötrelmes megfogalmazni, de aztán valahogy mindig belejövök. A múltkor már egy órája a füzet felett ültem, és csak az órán láttam, hogy elment az idő. – Ez nagyszerű hír! Örülök! Ez azt jelenti, hogy igenis van mit elmondania önmagának. A naplóírás kvázi rákényszeríti az embert arra, hogy megfogalmazza a történéseket, ezáltal átgondolja az eseményeket, és az események kihatását a lelki énjére. A külvilág jelenségeire adott reakcióival kell minél inkább tisztában lennie. Így, tanulva ezekből, javíthat a mindennapi hozzáállásán. – Tamás felvont szemöldökkel bólintott. Igaz nem nagyon tudott odafigyelni a pszichológus szavaira, mert azok valahogy még nagyon távolinak tűntek ezekben a kora reggeli percekben. – Megkérdezhetem, hogy főként miről ír a naplójában? Mármint a munkahelyi események dominálnak, vagy inkább a munkaidő utániak? – Mivel a hétköznapjaim nagy részét itt töltöm, ezért természetesen a munkahelyi dolgokat írom le leginkább. Meló után otthon vagyok, vagy a haverokkal töltöm az időt, de ezek a jó és kellemes részei a napjaimnak. – És a hétvégék? – Azokkal sincs semmi különös – vonta meg a vállát Tamás. – Egy baj van velük, hogy rövidek. Vasárnap délután már csak arra tudok gondolni, hogy másnap újra meló van. Pláne ha hétvégén is be kell jönnöm. Az „maga a gyönyör”! – Szóval főként azokat a történéseket írja le, amelyek felzaklatják magát, amelyek feszültséget okoznak önnek? Tamás értetlenül nézett a pszichológus szemébe. – Hát nem ez volt a feladat? – Én azt kértem – kezdte Ilma, miközben lassan rázta a fejét –, hogy írja le a napjait és a gondolatait. Nem mondtam, hogy csak a negatív eseményekre fókuszáljon. A jó dolgokat is le kellene írnia.

– Ja, jó tudni! Azt hittem, a problémáim miatt vagyok itt. Ami jó, azt minek írjam le? Azon nem akarok változtatni. – Természetesen azért van itt, hogy megoldjuk a problémáit, de az nem segít, ha mindig csak a rossz történésekre koncentrál. – Tamás újra felvonta a szemöldökét, miközben ösztönösen dacos grimaszt vágott. A pszichológus eltekintett a szemtelen gesztustól, és tovább vezette a beszélgetés menetét: – Most azt szeretném kérni, hogy gondolja át: Az eddig leírt bejegyzéseiben ki volt a legtöbbször megemlített személy? A kérdés hallatán Tamáson nyoma sem maradt a dacnak. Azonnal tudta a választ: – Mivel főként a számomra frusztráló dolgokat írom le, így természetesen Becker volna az a személy. – Meg tudná fogalmazni, hogy miért zavarja önt ennyire Becker Zoárd? – Maga még nem sokszor látta, igaz? – kérdezte Tamás némi szemrehányással. – Maga főleg azokkal az ápoltakkal foglalkozik, akik kommunikatívak, de Becker, már bocsánat, de egy zsák krumpli. Tiszta szívemből sajnálom szerencsétlent. Így szenvedni és haldokolni, ez maga lehet a pokol. – Tehát nem is maga a beteg, hanem inkább a beteg sorsa az, ami felzaklatja magát? – Őszintén? Nem tudom – vágta rá Tamás. – Becker Zoárd az otthon lakója. Egy különösen nehéz életű beteg, aki nagy odafigyelést igényel. – Ó, higgye el, ezen a szinten már rég túlléptem! Én teszem tisztába, én etetem, én tologatom ide-oda az udvaron, ha éppen bírja az állapota. Odafigyelés és elkötelezettség az van, bizony, szóval ezt a részét hagyjuk is! – Nem vonom kétségbe a szakmai rátermettségét. Én úgy látom, maga fél a betegtől, vagy attól, amit a beteg magának jelent. – Mire akar ezzel kilyukadni?

Ilma együttérző tekintettel nézett a férfira, majd egy kis szünet után folytatta: – Talán volt hasonló betegség az ön családjában? Vagy látott már ilyen beteget korábban is, aki mély nyomot hagyott magában? – Ugyan, miféle kérdések ezek? – tárta szét Tamás a karját. – Nem, egyáltalán nem volt ilyen betegség a családomban, hál’ Istennek, és még csak nem is láttam ilyet korábban. Mondjuk, ilyen még más sem nagyon, mivel egy tucat doki nem tudja megmondani, mi baja a betegnek. – Maga itt az egyik legjobb szakmai tapasztalatokkal rendelkező munkatárs, mégis önt viseli meg leginkább a beteg jelenléte. Tisztában vagyok Becker külsejének tragikus mivoltával, ami több mint felkavaró lehet egy laikus személy számára, de maga már évek óta mellette van. – Most mit mondhatnék? – húzta el Tamás a száját. Úgy érezte, hogy felesleges kérdésekre kell válaszolnia, amik ráadásul gyengének állítják be őt a pszichológus előtt. – Ha gondolja, szólhatok az igazgató úrnak – folytatta az asszony, és Tamás egyre több szánalmat vélt felfedezni a hangjában. – Becker ápolását más kollégára is lehet bízni. – No, még csak az kéne! – csattant fel Tamás. – Majd biztos mindig másra lőcsölöm a feladatot. Ne nevettessen! Én vagyok az egyetlen képzett ápoló az otthonban, a többiek még egy infúziót sem képesek bekötni rendesen, teszem hozzá, ez nem is tartozik a munkakörükbe. Ez egy szeretetotthon, nem pedig kórház. Itt maximum egy-két pirulát kéne bevetetni velük, meg felfekvéseket kezelni, de egy ilyen komplex beteg ellátása bőven túlmutat az intézmény adta lehetőségeken. Beckernek kórházban van a helye, egy jól felszerelt ápolási osztályon, ahol adottak a körülmények a kezelésére. Ezt mondom már mióta! – Ebben igaza van – bólintott Ilma egyetértően, és lassan pislogott –, de sajnos, amíg nem romlik még tovább az állapota, addig nem veszik fel egyik kórházba sem. – Pedig párszor már megtették. Persze akkor már egészen kritikus volt az állapota, de feltétlenül meg kell ezt várni? – Ha a kórház úgy ítéli, hogy a páciens otthoni környezetben ellátható, akkor

nincs értelme benntartani. – Vagy csak nem akarják – tette hozzá a férfi keserűen. – Amikor legutóbb bevitték, tényleg azt hittem, hogy vége. De valahogy mindig felerősödik annyira, hogy újra visszakerüljön. Esküszöm, mintha valamiért még vissza akarna térni ide – nevetett fel Tamás kínjában. Hangjában ott feszült a szorongás és valami nyomasztó rejtelem, amit ő maga sem tudott megmagyarázni. A pszichológus felfigyelt erre, mert kíváncsian megkérdezte: – Miért mondja ezt? Tamás mozdulatlanul ült a karosszékben, de úgy érezte, mintha a szék körbefonná, és bekebelezné egész testét. Nem merte bevallani Ilmának az igazságot. Tudta, hogy nevetségesen hangzana, sőt egyenesen megszállottnak tűnne a pszichológus szemében. Magában is csak cáfolni próbálta a megérzéseit, de hiába az észérvek, ha egyszer a zsigereiben tudni vélte az igazságot, hogy Becker csak miatta tér vissza újra meg újra a kórházból. – Hagyjuk! Ezt csak úgy mondtam – legyintett Ilma felé, és úgy tűnt, bevált, mert az asszony nem kérdezett többet Beckerről.

Második fejezet: Műszakban

Tamás az ügyeletesszobában ült, miközben a délutáni kávéját szürcsölgette. A nap gyorsan telt, meglepően nyugalmasan, mégis fáradtnak érezte magát. Már csak pár óra, és szabadulok – gondolta magában, amikor Eszter belépett az ajtón. Ő már kilenc éve dolgozott az otthonban, a „régi motorosok” közé tartozott. – Láttam, hogy holnap te leszel az éjszakás. Minek vállalod be ilyen gyakran az esti műszakokat? – kérdezte az asszony, miközben megtöltötte a kávégépet. – Más nemigen vállalná, és ti családosok ne szívjatok az éjszakázással. Különben is az a műszak a legnyugisabb. A legtöbb lakó végigalussza a műszakot. – Kivéve azok, akik felriadnak, vagy bónuszként még össze is csinálják magukat. Nincs is jobb, mint amikor az éjszaka közepén mehetsz pelenkázni – mondta Eszter ironikusan. – Mondjuk, rendes tőled, hogy átvállalod. Idejét sem tudom, mikor maradtam itt estiben. – Nincs mit! Tudod, én még fiatal vagyok, bírom – biccentett Tamás incselkedő vigyorral, „Egészségedre!” jelleggel Eszter felé emelte a bögréjét. – Na, csak várd ki a végét! Kettőt pislogsz, és te is megöregszel. Három után pedig már csoffadt pofával ülsz majd a saját mocskodban egy tolószékben. – Szebb képet nem tudtál volna felvázolni az öregségről, kedvesem? – kérdezte Tamás vigyorogva. Eszter megvárta, míg a kávé belecsorog a bögréjébe, majd leült a kis asztalhoz, Tamással szembe. – Tudom, hogy ezzel most elcseszem a hangulatod, de majd be kéne menni Beckerhez. Szükség lenne egy vérképre és szerintem egy infúzióra is. Ki van száradva.

– Ja, tudom. A kávé után terveztem, hogy benézek hozzá – hazudta Tamás faarccal. Dehogy tervezett ő bemenni Becker szobájába. Amennyire csak lehetett, kerülni akarta. – Köszi! Ez a te területed. Én nem vagyok képzett ápoló. Az egyszerűbb dolgokat még elvégzem, amit megmutattál, de jobb, ha te veszed szemügyre. – Persze – hagyta rá Tamás az asszonyra, de inkább úgy érezte, hogy ez fordítva fog megtörténni: Becker fogja őt szemügyre venni. – Egyébként van jó hírem is – mondta Eszter. – A bejárós doki mondta, hogy beutalja valahová Pestre. Végre rendes, kórházi ellátást kap, és nekünk is egy gonddal kevesebb lesz. Tamás felkapta a fejét. – Mikor mondta ezt? Tényleg elviszi Beckert? – Most hétvégén említette, és akár már holnapután megtörténhet az elszállítása. A doki is belátja, hogy ennek így semmi értelme. Beckernek nincs már sok hátra, de legalább az utolsó napjaiban ne szenvedjen annyit. Gondolom, telepumpálják fájdalomcsillapítókkal, aztán megvárják, hogy végleg elaludjon. Megváltás lenne neki. – Az biztos – bólintott Tamás, de közben csak az járt a fejében, hogy végre megszabadulhat Beckertől, és soha többé nem kell látnia azt a testet, vagy éreznie azt a fürkésző tekintetet, amitől szinte megbénult az agya. Nem kell szagolnia az oszlásnak indult húsának émelyítő bűzét, nem kell érintenie azt a jéghideg, papírvékony bőrét, ami mintha nem is emberi lényé lenne, hanem valami egészen másé… és nem kell elviselnie többé azt a megmagyarázhatatlan félelmet, amit azóta érzett, amióta először megpillantotta. Tamás a kávészünet után Becker szobája felé indult. Talán a koffeinnek és a jó hírnek köszönhetően energikusnak érezte magát. A folyosón lépkedve már-már jó kedve volt, amikor elérte a kis beugró sarkát, ahol jobbra fordulva, egyenesen a beteg szobájába lehetett jutni. Nem tudta, miért, de egyszer csak megtorpant, és a benne pezsgő jókedv egy pillanat alatt szertefoszlott. A beugró sarka még eltakarta szeme elől a szoba bejáratát, de ez nem enyhített a rossz érzésén. Így is hallotta a beteg szuszogását. Lassan, szaggatottan vette a levegőt, hogy aztán elcsukló hangon kilehelje. Néha a kilégzése halk nyögésbe fulladt, néha

remegett, mintha ráznák közben a fejét. Tamás néhány pillanatig csak állt, majd határozottan befordult a szoba felé. A helyiség ajtaja mindig nyitva állt, hogy hallják és lássák a dolgozók, ha netán baj történne odabenn. A bejárattól az ágyra lehetett látni, épp a betakart testre és a hófehér párnán nyugvó, eltorzult fejre. A szoba ablakából kevés fény szűrődött be, és az a halovány sugár is elkerülte a mozdulatlanul figyelő arcot. Talán meghallotta a közelgő lépéseket, mert szemei már akkor az ajtót figyelték, amikor Tamás épphogy kilépett a beugró takarásából. Élesen húzódó arccsontjai mintha kiszakították volna a rájuk feszülő, vöröslő bőrt, a fekélyes sebek egyre inkább beborították az arcát, felismerhetetlenné téve az alig pár éve még jóképű fiatalembert. Tamás fejében hirtelen megjelent az a kép, amit Becker kartonjában talált. A személyes iratainak fénymásolt példánya közt talált képről egy vidám, jókötésű férfi tekintett vissza rá. Most viszont egy teljesen más ember volt, vagy inkább egy teljesen más lény feküdt ott magatehetetlenül. Tamás közelebb lépett, miközben Becker szemei folyamatosan követték az ápoló mozgását. A szobába érve Tamásnak megcsapta orrát a sebekből áradó bűz és rothadás szaga. Hiába hitte azt, hogy majd idővel meg fogja szokni, nem sikerült neki. Mindennap, minden ügyeletes éjszakán, amikor belépett a szobába, a szag úgy terjengett az orra előtt, mintha még sohasem érezte volna. Talán ez a szag is folyamatosan változott, egyre inkább hasonlítva egy kriptában foszló hulla szagához. Tamás a falhoz állított szekrény fiókjaiban kezdett matatni. Elővette a vérvételhez szükséges eszközöket, majd a beteg felé fordult. – Most vért fogok venni magától – kezdte fakó hangon. Becker kifejezéstelen arccal tekintett rá, mintha nem is hallaná. Tamás felhúzott egy gumikesztyűt, és rászorította Becker hideg felkarjára a gumicsövet, bár a csontsovány karon tökéletesen látszódtak az erek vonulatai. A tű úgy szúrta át a hártyavékony bőrt, mintha csak fólia lenne, majd a sűrű vér lassan csordogálni kezdett a kis üvegcsébe. – Egyébként már nem kell sokáig itt maradnia – folytatta Tamás, miközben lesütött szemekkel bámulta a telítődő csövet. – A doktor úr be fogja szállíttatni egy kórházba, ahol majd végre rendes ellátást kap, és könnyíteni tudnak a szenvedésein. Lehetőleg már holnapután.

Ekkor Becker arcára nézett. A sorvadt tekintet megfeszült, a bőre alatt alig láthatóan megrándultak az izmok. A ráncos ajkait szétnyitotta, és a hézagos fogsorát Tamásra meresztette. Az ápoló ereiben meghűlt a vér. Még levegőt is elfelejtett venni. Régóta nem látott hasonló reakciót a betegtől, és bár most se látta volna! Az a fajta vicsorgás volt ez, mint amikor egy vadállat érzi, hogy bekerítették, és támadásra készen az ellenségére néz. A következő pillanatban szemei fehérje feneketlen homályba süllyedtek. Arcát egy pillanatra sötét árnyék borította el, zavarossá téve ezzel a vonásait, mintha csak a frissen festett portré vonalait kenték volna el a vásznon. A sötét örvényben más és más emberi arc jelent meg egy villanásra, és mindegyikük szeme Tamásra szegeződött. Talán egy másodpercig sem tartott az egész, de Becker arca ismét a sajátja volt. Tamás hátrahőkölt, amint újra levegőt tudott venni. Úgy érezte, mintha nagyon mély vízbe taszították volna, és csak az utolsó pillanatban rántanák a felszínre. Zihálni kezdett, izmai remegtek, ahogy visszatért beléjük az élet. Képtelen volt egy helyben maradni. Ellökte magát az ágytól, és háttal a falnak támaszkodott, de nem tudta elszakítani szemeit Becker tekintetétől. Félelemtől kidülledt szemekkel bámult rá. A beteg mozdulatlanul feküdt. Fogai között lassú nyálfolyam indult meg, és csorgott a párnára. Mintha megbújt volna valami a vonásai mögött, akár ha mosolyogni készülne, de az ajkai meg sem rezzentek. Nem szólalt meg, már nem volt képes rá, de a szemeivel elárulta, hogy még nem bomlott meg az elméje, sőt nagyon is tisztában van a helyzetével. Tükröződött valami a szemében, ami nem volt emberi, valami, ami észrevétlenül rejtőzött el a haldokló testben, és Tamás a zsigereiben érezte, hogy őt akarja. Az ápoló émelyegve, remegő lábakkal hátrált ki a szobából, miközben nem merte levenni a szemét Beckerről. Nevetségesnek tűnt, de félt, hogy talán hirtelen megmozdul, és mellette terem. Abban a percben Tamás elhitte, hogy Becker képes lenne rá, mindössze csak vár valamire, talán a tökéletes pillanatra. Mikor az ápoló a beugró sarkát is elhagyta, és a fal kitakarta Becker látványát, Tamás gyomra kavarogni kezdett. Futólépésben a mellékhelyiség felé sietett, és épphogy vissza tudta tartani a hányását. A WC-csésze elé rogyott, és kibukott

belőle a keserű gyomorsav, végigmarva még az orrát is.

Harmadik fejezet: Az éjjeli ügyelet

A felhős égen alábukott a nap, hűvös éjszakát hagyva maga után. Az otthon ablakaiban kigyúltak a fények, de a házirend szerint kilenc óra után minden bentlakónak vissza kellett térnie a szobájába. A folyosókat a kintről beszabadult sötétség járta át, és néma csenddel átkozta meg a napközben folyton nyüzsgő közösségi termet, ahol a csoportos foglalkozásokat tartották. Tíz óra után már egy ajtó alatt sem szűrődött ki lámpafény, a halk motyogások is elhaltak a lakók szobáiban. Tamás az ügyeletesszobában ült egyedül, könyökkel térdeire támasztott, miközben kimeredt szemekkel maga elé bambult. Még mindig nem tudott szabadulni a tegnapi emlékképtől, ahogy Becker arca egy pillanatra kavargó masszává változott, és az örvénylő szürkeségben idegen emberek eltorzult ábrázatai cikáztak. Nem tudta, mi történt. Biztos keveset ettem aznap – gondolta –, vagy csak egy hirtelen vérnyomás-ingadozás okozta a lehetetlen illúziót. Mert más nem lehetett, csak képzelgés, hallucináció, a saját agyam ostoba tréfája. Talán én magam is kezdek megbolondulni ezen a helyen, és tényleg idáig süllyedtem! De már nem tart sokáig – gondolta magában. Valószínűleg ez lesz az utolsó éjszakai ügyeletem így, hogy Becker is az otthonban van. Az utolsó, és nem látom többé. A nyomasztó csendet Jenő zavarta meg, ahogy épp visszafelé tartott a mellékhelyiségről. A szabályzat szerint minimum két fős ügyeletet kellett biztosítani az otthonban. Tamás gyakran erősködött, hogy nyugodtan rábízhatják az egész kócerájt, mert úgysem történik soha olyan, amit egymaga ne lenne képes megoldani. Persze Jenő erre mindig morbid viccel reagált: „Még mit nem, aztán arra jövünk be reggel, hogy a ’bolondkáink’ felkoncoltak téged, és a szerveiddel játszanak kidobóst.”. Jenő jó társnak bizonyult az éjszakai ügyeletekre, de mivel már tizenkét órája

műszakban volt, elcsigázott léptekkel jelent meg az ajtóban, és egy ásításba torkolló kérdéssel fordult Tamás felé: – Tomikám, bírod egyedül? Ledőlnék egy kicsit szunyálni. Majd ha van valami, kelts fel! – Aludj csak, rég talpon vagy már! De ezért te kapod az első pelusost – biccentett Tamás az álmos kollégája felé. – A jó szarszag, ha igazán ütős, felér egy eszpresszóval. Na de kitartást, pajti! – intett Jenő, majd megindult az épület másik végén kialakított raktárba, ahol egy leselejtezett ágy várta, amin az éjszakások tudtak pihenni. A szoba elég távol volt ahhoz, hogy Tamás bekapcsolhassa a tévét, de egyik csatornán sem talált semmi érdekes műsort. A számítógép jóformán használhatatlan volt az internetezésre. Állandóan lefagyott, a hiányos frissítések miatt még egy videót is alig tudott lejátszani. Mindig hozott magával könyvet, most viszont nem volt kedve olvasni sem. Unott képpel hátradőlt a székében, és a tévét bámulta. Éjjeli hírközlő műsor ment, de azon kapta magát, hogy egyáltalán nem figyel az adásra. Becker arca járt a fejében, és az a vérfagyasztó vicsorgás. Talán most is ugyanúgy, az ajtó felé fordulva fekszik a sötét szobájában, és énrám vár – gondolta. Hiába az a sok fájdalomcsillapító és nyugtató, amivel kezelhető szedációban tudják tartani, a tekintete túl ébernek tűnt, túl tudatosnak. Az a vicsorgás, az a nem várt arckifejezés, amikor elárultam Beckernek a kezelőorvos szándékát, hogy végre elkerül innen. Miért nem akar elmenni? Miért ragaszkodik ehhez a nyomorult helyhez és élethez? Miért méreget engem folyton? Egyszer csak halk csoszogást hallott a folyosóról, épp a Becker szobája felőli oldalon. Úgy tűnt, valamelyik lakó sétára indult, és egyenesen az ügyeletesszoba felé igyekezett. Tamás felállt a székéből, és kinézett a sötét folyosóra. A csoszogó hangok gazdája még messzebb járt, és a kivilágítatlan folyosón nem látszott más, csak a sziluettje, de a jellegzetes testtartásról azonnal ráismert Evelin nénire, vagy ahogy a gondozók becézték, „Emi mamára”. Az erősen zavart, de ugyanakkor jámbor beteg lassan haladt Tamás felé, mert egy alig fél éve bekövetkezett agyvérzés után jobb lábát nehezen tudta mozgatni, így kissé görnyedten és csoszogva járt. Amikor végre elérte az

ügyeletesszobából kiáradó fényt, arcán láthatóvá vált az aggodalom. – Mi a baj, Emi mama? – suttogta Tamás. – Becker magát hívja! – kezdte motyogni halkan a ráncos asszony. – Maga meg miről beszél? – kérdezte Tamás, miközben szorítást érzett mellkasában. Az asszony értetlenül nézett vissza rá, mintha csak a világ legevidensebb tényét közölte volna. – Becker hívja. Mit nem ért ezen? Átszólt nekem a falon, hogy értesítsem magát. – Hogy szólt volna? Már vagy két éve nem tud beszélni. – Becker beszélt hozzám, hogy nem érzi jól magát. Menjen, és segítsen neki! – Evelin hangja egy cseppet sem hangzott rémültnek, inkább csak türelmetlennek. Szemei megállás nélkül cikáztak, és amikor látta, hogy Tamás nem mozdul, mérgesen ráförmedt: – Mit áll itt? Menjen! Tamás a nem várt hangnemre kizökkent dermedtségéből. A sötét folyosó végét nézte, ahol a beugró után Becker szobája nyílt. Tudta, hogy képtelenség, amit a nő állít, az esze tudta, szíve mélyén mégis rettegni kezdett. – Rendben, megnézem. De, Emi mama, menjen vissza a szobájába! Az asszonynak nem kellett kétszer mondani. Alig hallhatóan motyogott valamit, miközben csoszogva a folyosó vége felé botorkált. Amikor a szobája küszöbéhez ért, visszanézett Tamásra, és így szólt: – Szüksége van magára! – mondta halkan, majd bement a szobába. Tamás nem akart megmozdulni. Nem mert bemenni abba a rideg helyiségbe, nem bírta látni azt a mozdulatlan arcot. Az egész helyzetet nem értette. Mit motyogott itt Evelin összevissza? – értetlenkedett magában. Mit értett az alatt, hogy Becker szólt neki? Egyáltalán hogyan üzent volna a szenilis asszonynak? Kész téboly! Egy sérült elme újabb irracionális kreálmánya, mi más lenne? De akkor miért félek odamenni? Miért érzem azt, hogy esetleg, talán mégis igaz, és Evelin tényleg hallott valamit?

Tamás nem akart megmozdulni. Minden testrésze ellenkezett az ellen, hogy Beckerhez induljon. Szinte látta maga előtt, ahogy az vár rá: feje az ajtó felé fordulva, szája mellett a párnán nyálfolt, miközben a kidülledt szemei rámerednek a sötétben. Az ápoló minden izma tiltakozott, de be kellett mennie. Ahogy egyre távolodott az ügyeleti szoba biztonságot adó fényétől, a szíve úgy vert egyre vadabbul. A folyosó lámpáját nem akarta felkapcsolni, mert attól tartott, hogy a szobák lakói felébrednének. Mégis úgy érezte, mintha senki sem lenne az épületben, csak ő és Becker. Még a léptei is túl hangosnak tűntek a néma csendben. A beugróhoz érve egyszer csak meghallotta azt a halk lihegést. Végigfutott hátán a hideg, és a keze megrándult. Becker erőtlenül, szürcsölve vette a levegőt: inkább hörgött, mint lihegett. Tamás mély lélegzetet vett, majd kilépett a fal takarásából. A kis, sötét szobában épphogy látszott az ágy körvonala és a benne heverő alak sziluettje, de most mintha máshogy feküdt volna. Csontos kezeit az arcához húzta, és fejét a plafon felé fordította. Mellkasa fel-alá járt, emelkedett és süllyedt, gyengén, de hangosan szívta be a levegőt, és sípoló hang kíséretében fújta ki. A fekélyekkel borított testből intenzíven áramlott a rothadás émelyítő szaga, de Tamás ezt most valahogy még erősebbnek érezte, mint eddig valaha. A beteg takarója egészen átnedvesedett, ami fátyolként feszült a vonagló testre. Becker hirtelen elrántotta kezeit az arcától. Szemgödreiben mély sötétség gyülemlett, félig nyitott szájából nyál csorgott beesett mellkasára. Egyenesen Tamásra nézett, aki földbe gyökerezett lábakkal állt vele szemben. A beteg zihálása egy szempillantás alatt megszűnt, teste megdermedt, és halkan, de elnyújtottan sóhajtott egyet. Tamás a következő pillanatban úgy látta, mintha a fekete szemgödrök fokozatosan beszippantanák az arc eltorzult vonásait. A sorvadt ajkak, a vékony orr és a ráncos homlok egyszer csak belefolyt a szemüregekbe, amire az egész arcból nem maradt más, csak egy tátongó lyuk, amiben örvényleni kezdett a sötétség. Tamás lábai megmozdultak, de nem ő akarta így. Ekkor tudatosult benne a dermesztő rémület, hogy nincs többé menekvés. Akaratlan léptei egyenesen az örvénylő sötétségbe vezették. Kiáltani akart, segítségért ordítani, de torkából egy hang sem tört fel, ajkai

összezárultak, és nem nyíltak ki. El akarta fordítani a fejét, de nyaka megmerevedett. A szíve vadul vert a mellkasában, elkerekedett szemeiből könnyek csordultak felhevült arcára. Fulladni kezdett. Hiába érezte, hogy lélegzik, mintha az a sötét örvény – ami felé egyre közelebb és közelebb került – a levegőt is magába szívta volna. Már egy karnyújtásnyira volt az ágytól, amikor a kavargó feketeségben idegen arcok jelentek meg. Sok ismeretlen arc lüktetett a mélyülni látszó örvényben, amelyek nem változtak, nem mozogtak, hanem mintha csak lenyomatok lettek volna a fekete masszában, amely foglyul ejtette őket. Egyetlen érzés fagyott csak rá az arcokra: az őszinte félelem. Tamás izmai zsibbadni kezdtek, majd egyre könnyebbnek érezte magát, mintha elemelkedett volna a padlótól. Mellkasában megszűnt a félelemtől lüktető fájdalom, és felhevült bőre egy pillanat alatt hűvös lett. Szemei megbabonázva meredtek a fekete örvénybe, nem látta már a szobát vagy az ágyat, sem Becker testét. A rothadó bűzt sem érezte, elfelejtette, hogy valaha is létezett volna. Csak az örvényt és a benne kavargó arcokat látta. Valahonnan a távolból kiáltásokat hallott, sikoltást. Ismerősnek tűntek, de nem törődött velük. Nem voltak gondolatai, érzései. Elméje kiürült, az emlékei semmivé váltak. Már nem tudta, ki is ő, vagy hogy hol van és mi történik vele. Csak az arcokat látta, és a sötétséget, ami magával ragadta a véget nem érő örvénybe…

Jenő kiáltásokra ébredt. A sötét szobában hirtelen nem fogta fel, honnan ered a zaj, majd amire kikelt az ágyból, és kilépett a folyosóra, rádöbbent, hogy mi történik. Az otthon lakói sikoltottak, rázták az ágytámlát, összegörnyedve sírtak a padlón, vagy ököllel csapkodták szobájuk falát. Jenő végigrohant a folyosón, benézett a feldúlt szobákba, de szólni sem tudott a megdöbbenéstől. Nem értette, mi zaklatta fel a lakókat, fogalma sem volt, mit tegyen. Rémülten szaladt az ügyeletesszobába, viszont kollégáját nem találta ott. Továbbrohant a folyosó végébe, benyitva minden szobába, de azokban csak a tomboló ápoltakat látta. Majd végül Becker szobájához ért, és benézett oda is. Kollégája az ágy előtt állt háttal Jenőnek, és az összegyűrt paplanon fekvő, mozdulatlan testet bámulta. Becker nem lélegzett, szemei elkerekedve néztek a semmibe.

– Mi történt? – kérdezte Jenő lihegve. Tamás lassan megfordult. Arca merev volt, határozott, de Jenőnek valahogy idegennek tűnt a tekintete. Túl nyugodtnak találta a helyzethez képest, már-már ijesztően nyugodtnak. – Nincs semmi baj! – mondta Tamás higgadt hangon. – A beteg meghalt.

Negyedik fejezet: Két évvel később

A főorvos összekulcsolt kezekkel nézte a kórház hátsó udvarán sétáló nővért, aki a tolószékben görnyedő betegét tolta. – Ő volna az – mondta a mellette álló fiatal doktornak. – A páciens esete egészen elképesztő. Igazi kihívás lesz önnek a tanulmány elkészítése. – Tehát akkor elképzelése sincs, főorvos úr, hogy milyen betegségben szenved a beteg? – Megvallom őszintén, nincs. Amikor ide került, sclerosis multiplexre gyanakodtam, de a bőrszövet ilyen jellegű elhalása nem erre utal. Túl gyors a betegség lefolyása, ezért virológiai teszteket végeztünk, viszont az eredmények negatívak lettek. Tehát nem vírus, és nem is baktérium, de a tünetek nem egyeznek egyértelműen az eddig ismert autoimmun betegségek egyikével sem. – A kamara mit szólt az esethez? – Különös érdeklődéssel kezelik az ügyet. Orvosi szempontból óriási lehetőség. Aki sikeres tanulmányt publikál belőle, az nagy szakmai elismerésre tehet szert. Akik eddig megvizsgálták a beteget, mind tanácstalanul továbbadták, épp ezért különösen kíváncsi vagyok, hogy magának sikerül-e megoldania ezt a rejtélyt. – Azon leszek, főorvos úr, és hadd köszönjem meg a bizalmát! Maga nélkül nem kaptam volna meg az esetet. – Ez részben azért is alakult így, mert senki sem akart foglalkozni az üggyel. Meglepő módon minden orvos hamar feladta, sőt örültek, hogy megszabadulnak a betegtől. Valamiért elidegenedtek tőle. – Talán nehezen kezelhető? – Ó, egyáltalán nem! Mint a kórleírásban már említettem, a páciens nem beszél,

fizikálisan ágyhoz kötött, és már az állás is nagy nehézségeket okoz a számára. Motoros reflexei gyengék, épp ezért tökéletesen vizsgálható. Nem ellenkezett egyetlen beavatkozás során sem. Véleményem szerint fel sem fogja a körülötte történő eseményeket. Bár az EEG vizsgálatok néha igencsak meglepő agyi aktivitást mutattak, aminek eddig nem tudtuk kideríteni az okát, de reményeink szerint a maga fiatalos lendületével és kiemelkedő kutatói múltjával ez a bizonytalanság is megoldódik. A főorvos büszkén megveregette kollégája vállát, aki szerényen elmosolyodott. – Köszönöm, főorvos úr! Most ha megbocsát, személyesen is találkoznék a pácienssel. – Hogyne! Sok sikert, doktor! A fiatal orvos elindult a tolószékben görnyedő beteg felé. A füvön átvágva elégedetten gondolt a kihívást jelentő feladatra, és biztos volt a sikerében, hiszen eddig sohasem vallott kudarcot. Summa cum laude tanulmányai után merész és újszerű kutatásaival hamar kiemelkedett orvostársai közül, amelyekkel kivívta a kamara elismerését. Nagy szakmai jövőt és fényes karriert jósoltak neki, és hitte, hogy ez az eset lesz az igazi fordulópont számára. – Szép napot kívánok! – köszönt a fiatal orvos a nővérnek, aki erre megállította a tolószéket. A benne ülő beteg tehetetlenül előrebillent volna, ha a szíjak, amelyek a szék támlájához erősítették, meg nem tartják testét. Egy hófehér nyakmerevítővel a nyakát is egyenesen tartották, mivel már a fejét sem tudta huzamosabb ideig megtartani. Ritkuló haja fésületlenül hullott sebektől borított homlokára. Ujjai görcsösen fonódtak egymásba, nagyra nőtt körmei alatt pedig vastagon állt a kosz. Vizelet és széklet szaga terjengett körülötte, és a gennyes fekélyekből felszabaduló áporodott bűzt az illatos fertőtlenítőkrémek sem fedték el. – Üdvözlöm, Kövesdi Tamás úr! Szeretnék bemutatkozni önnek. Én leszek az új kezelőorvosa. A beteg erőtlenül megemelte fejét, sárgás szemei az orvosra szegeződtek. Ahogy megpillantotta a fiatalembert, papírvékony bőre alatt megrándultak arcizmai, ajkai széthúzódtak, és szájából nyál folyt az állára. A doktor tovább tettette kedélyességét, de már csak kényszerből. Egy pillanat

alatt rossz érzés fogta el. Úgy tűnt neki, hogy a beteg méregeti, és mintha mosolyogni próbálna rá.

Tia-Sziara Álmos Bogát

A másik űr réme

1. fejezet: Első nap – Esemény egy félreeső állomáshelyen

Őrszolgálat az ismert világ szélén

Halálosan unalmas munkanap lesz ez is! – gondolom magamban. Már háromszor bejártam az űrállomás vezérlőfedélzetét, aminek az ellenőrzése ebben a műszakban az én feladatom. Szinte könyörgöm a mindenségnek, hogy akadjon valami rendellenesség, meghibásodás, bármi, legyen az akár a legapróbb is, amivel elfoglalhatnám magamat egy időre, de nem találok ilyet. Így ezt a napomat is a vezérlőteremben unatkozva kell eltöltenem. Természetesen nem lesz ma sem érdemi történés. – Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést: Mégis mi értelme van annak, hogy mi itt őrizzük a simaűr határát? Semmi sem jön – nem is jöhet – azon túlról, és innen sem olyan őrült senki, hogy a biztonságosan utazható zónán túlra merészkedjen. Az elképzelhető legértelmetlenebb munka egy amúgy is a természeténél fogva áthatolhatatlan határvidéket felügyelni! – A héten már háromszor takarítottam, sőt fertőtlenítettem le minden kezelőfelületet itt az irányító teremben – direkt kézzel. Csak azért, hogy csináljak valamit. Pedig erre éppenséggel vannak remek gépeink, sőt még külön személyzet is. A „Fekete lyuk szelleme” elnevezésű, kiváló komputerjátékot is már szinte unom: tegnap éppen huszonharmadszor jutottam el benne a végső, negyvenegyedik szintre, de valamiért nem akaródzott befejezni és megnyerni. Sebaj, akkor majd ma lejátszom a végső ütközetet! – döntöm el magamban. Jelzek Krâünek, hogy hozzon egy kávét. Ügyes lány. Jóval többre volna érdemes, mint kávéfőző- meg tisztítógépek kezelésére, eltemetve itt, ezen az elhagyatott határvidéken… Finomat készített ma is: a Szeles Bolygók hagyományos pörkölését. Érzem rajta: mennyei. Legalább ennyi öröme legyen az embernek itt az Isten háta mögött! – Már számtalanszor eltűnődtem rajta, hogy vajon mit is véthettem, hogy a

simatérőrség éppen ide helyezett, erre a kis űrállomásra, az egész királyság legeldugottabb, legfélreesőbb szegletébe. Hogyan is tanultuk régen az űrrajz órákon? „Ez az űrtérség a királyság sarkantyúja”. Találó kifejezés. A világűr azon térrészét a galaxisunk Perseus spirálkarjának közepe táján, ahol a gigászi államalakulatunk több ezer fényév hosszan elterül, jó közelítéssel egy ellipszoid felületen belül lehet leírni. Habár ennek a felszíne egyáltalán nem szabályos, még sincsenek rajta különösebben „kilógó” térségek. Kivéve persze ezt az egyet, amelyik térben ábrázolva úgy türemkedik ki a királyság testéből, mint valamiféle rákos daganat. Sokszor fortyog bennem a harag amiatt, hogy mindez így alakult, és ebből adódóan nekem itt kell ücsörögnöm, ahol egy lélek sem jár. Minek is lett ilyen a királyság alakja?! – Természetesen értelmetlen emiatt dühöngenem. Senki sem tehet róla. Mindezt a véletlen hozta így. Hiszen az államunk határait a természet szabta meg anno még a „nagy összeomlás” idején, lassan háromezerkétszáz esztendeje, amikor a másik űr egyes részei hirtelen utazhatatlanná váltak az űrhajók számára. Onnantól fogva az emberek csillagközi űrutazásának lehetőségét ez a leküzdhetetlen akadály határolja be mind a mai napig: Csakis addig juthatnak el viszonylagos gyorsasággal, ameddig a simatér létezik, azon túl legfeljebb már csak a normál világűrben vánszoroghatnának. – Már ha bárki is vállalkozna ilyen ostobaságra, tudva azt, hogy ott akár több emberöltőt is igénybe vehet bármiféle másik, valamirevaló naprendszer elérése. – Aztán néhány évszázad elteltével létrejött a királyság, amely roppant hatásosan terjeszkedett mindaddig, amíg végül ki nem töltötte immár az egész Beutazható Űrt. Ennek a határán sorakoznak azóta a simatérőrség határőrállomásai. Felügyeljük a határt mind a világűrben, mind a másik térben, egészen a simaűr pereméig. Minden határőrállomásunk tehát nemcsak államunk hatalmának utolsó letéteményese, hanem egyúttal a civilizáció, sőt az élet utolsó képviselője, amelyen túl nemsokára már csak az elérhetetlen Utazhatatlan Űrtérségek, vagy ahogyan a romantikusabb hajlamúak szeretik nevezni, az „Ismeretlen Űr” terülnek el. Nem is ezzel van nekem bajom. A gondom az, hogy míg a királyság legtöbb részén népes világok helyezkednek el akár a szélső űrtérségekben is, amelyek között jelentős csillagközi forgalom van szinte a határ mentén is, ide nem jön senki, mert a mi űrtérségünk egy zsákutca. Sehová nem lehet innen rövidebb úton eljutni, mert ez az állomás mindenki számára csak egy hatalmas kitérőt jelent(ene). Igazság szerint a váltásszemélyzetet és az ellátmányunkat a legközelebbi lakott világról havonta ideszállító űrbuszt leszámítva nem is szokott ide más hajó érkezni.

Miközben milliomodszorra is végiggondolom sanyarú sorsomat, valamiért a szokásosnál is nagyobb kihívást jelent a virtuális játék utolsó csatája. Persze, mert figyelnem kell, nehogy a hajómmal túl közel sodródjak az akkréciós koronghoz ! Vagy csak tudat alatt húzom ennyire az időt, hogy minél tovább tartson még a szórakozás? Egyszer csak furcsa hang üti meg a fülemet. Az egyik legkülső, állandó simaűri jelzőbója adását fogom. Valaki utazik ott a simatérben, annak a külső határa felé. Képtelenség! Talán az agyamra ment az unalom? Kinek lenne dolga errefelé, és főként ki akarna egyenesen a ziláltűr felé utazni? Talán valami öngyilkosjelölt? Megunta az életét? – De nem képzelődöm. A kijelzőn is ott van a hajó jele. Végre történik valami! Pont, amikor a parancsnok úr eltávozáson van! Micsoda szerencse! Vagy talán... mégsem? – A hajó határozottan és nagy sebességgel távolodik az utolsó simaűri jelzőbójától, egyenesen a másik tér rendezetlen térségei felé száguldva. Hívnom kell! Azonnal. Talán nem is tudja, hol jár. Talán be van lőve a pilótájuk! – Halló! Azonosítatlan űrjármű! Jelentkezzen! Itt Ganxús őrmester a simatérőrség négyezer-háromszázkilencvenötös számú határőrállomásáról! Azonnal álljon meg! Semmi reakció. Pedig a visszaigazolás rendben: az adásom gond nélkül átjutott a mikroátjárón a simaűrbe, és a jelzőbója továbbította is az űrjárműnek. Hallaniuk kellett. Próbáljuk újra! – Azonosítatlan hajó! Azonnal válaszoljon! Itt a simatérőrség! Tiltott területen halad! Halálos veszélybe sodorja magát! Álljon meg! Nincs válasz. A fene vigye el! Válaszolnia kell! – Egyébként a protokoll szerint az következik, hogy utána kell mennem egy hajóval. Miért, talán nem ezt vártam? Végre egy kaland! Na jó... De éppen a másik térbe? Ráadásul egy, a ziláltűr határa felé haladó hajót kergetve? Nem, ennyire azért nem vágyom az izgalomra mégsem! – Utolsó próbálkozás: – Azonosítatlan hajó! Válaszoljon! Különben… – Hahó! Van… Van ott vala… laki? Nagyon szakadozva érkezik be az adás. Gondjaik lehetnek.

– Itt Ganxús őrmester a Simatérőrségtől! Maga kicsoda? – Flí… Flívhüra… vagyok. – Egy fiatal nő hangja. Riadtnak tűnik. – Kérem, Flívhüra kisasszony, tisztítsa a jelet! Alig tudom venni az adást. – Igyek… Igyekszem! Kérem… Segítsen! – Segítsek? De hát mi a baj? – Nézze… Én nem tudom, de valami… – Figyeljen, kisasszony, tisztában van vele, hogy merre halad a hajója? Egyenesen a ziláltűr felé száguldanak! Tudja maga, hogy mekkora az esély arra, hogy ott… – Őrmester, tudom, hogy merre haladunk! – vág a szavamba kétségbeesetten. – De nem tudom, mit tegyek! Valaki vagy valami… Megtámadott minket! Könyörgöm, segítsen! Nagyon félek! Sántít nekem ez a történet, de mindenekelőtt muszáj lesz kicsit csillapítanom a félelmét. – Nézze, hölgyem! Próbáljon megnyugodni! Lélegezzen mélyeket! Mégis ki vagy mi támadhatta volna meg magukat? Közel s távol egyetlen űrjárművet sem érzékelek a simaűrben. De a megfelelő normál űri régiókban sem. Nem csak a képzelete játszik magával? Ijesztő lehet a simatér így egyedül. – Nem vagyok egyedül! Illetve nem voltam… – Vannak társai? – Vannak. Vagy legalábbis voltak. Nem tudom, hol vannak. És azt sem, hogy mi lett velük vagy hogy élnek-e még! Nem működik a belső kommunikáció a hajón. Épp azt próbáltam megszerelni, amikor bejött a maga hívása. Tényleg bajban lehet – töprengek el egy pillanatra. De inkább műszaki okot sejtek mögötte. Ő meg simán bepánikolt. Gyakori jelenség a kezdőknél. – Gondolom, nem ön a hajó parancsnoka.

– Nem, uram, én csak a térképész szakértő vagyok. A határvidék simatéri roncsait térképeztük fel. De minek trécselek itt magával? – ocsúdik fel hirtelen. – Tud segíteni, vagy sem? Valami nagyon nagy baj van! – Nézze, kisasszony! Nyugodjon meg! Ahogy mondtam, lélegezzen lassan, mélyeket! – Lélegezzek?! Maga megőrült! Fogalma sincs arról, hogy mi van itt! A hajót nem mi irányítjuk! Semmit sem tudok a többiekről! Kezd pánikba esni. Nem jó jel, főleg egy, a ziláltűr felé száguldó hajón. – Figyeljen, Flívhüra! Biztosan van ésszerű magyarázat is a történtekre. Bizonyára csak valami műszaki hiba… – Ide hallgasson! Maga szórakozik velem? Nem műszaki hiba! Nem csak az! Higgyen nekem! Valaki van itt! Valaki, aki nem tartozik a legénységhez. Vagy valami. Kezdek kissé elbizonytalanodni. Mi van, ha mégis igazat mond? Nagyon meggyőző a hangja. – Miféle valami? – Nem tudom. De azt hiszem, hogy… – Még a rádión keresztül is hallatszik, hogy nyel egy nagyot. – Azt hiszem, hogy valamiféle lény.

Egy másik faj?

Jgíztor százados kemény, de józan ember. Eddig csak egyszer találkoztam vele, amikor ellenőrzést tartott az állomásunkon, úgy három évvel ezelőtt. A simatérőrségnek egy innen negyvenegy parszeknyire lévő, magasabb rendű irányítóállomásán szolgál, és mi neki jelentünk. Persze általában a parancsnok úr, most azonban jobb híján én. A százados különös jellegzetessége, hogy képi kapcsolatot nem szeret teremteni sem holografikus, sem másféle technológiával,

így általában csak audiokommunikációra szorítkozunk vele – mint most is. – Igen, uram, pontosan így történt – folytatom a beszámolómat. – Én annak rendje és módja szerint tájékoztattam az űrjárművet, hogy forduljon vissza, mert tiltott terület felé halad. Eleinte nem válaszoltak, majd több próbálkozást követően sikerült egy szakadozó, rossz minőségű rádiókapcsolatot létesítenem a legénység egyik tagjával. Egy riadt hölgy volt, aki kétségbeesetten tájékoztatott arról, hogy tudják, merre haladnak, de még ha szeretnének sem képesek visszafordulni, mert nem ők irányítják a hajót. A társairól nem is tudott semmit. Sok rendszerük odalett. Ha minden igaz, valamiféle támadás alatt állhattak. Bár őszintén megvallva, uram, továbbra sem vagyok tökéletesen biztos abban, hogy nem csak a nő képzeletében léteztek-e a titokzatos betolakodók. Olyan valószerűtlen ez az egész. – Értem, őrmester. Mondott valamit a nő a támadóiról? – kérdezi a százados. – Úgy fogalmazott, hogy „nem tudja, ki az, vagy mi az, de valamiféle lény”. Később pedig még azt is közölte, hogy szerinte „értelmes”. Nem is akármennyire. De semmilyen meggyőző ténnyel nem tudta ez utóbbi állítását (sem) alátámasztani. Annyit mondott, hogy egyszerűen „érzi”. – Értem, Ganxús – feleli a százados. – Jól csinálta. Ügyesen kikérdezte. Mondott még bármi használhatót? – Azt állította, hogy már jóval korábban észrevették, hogy valami „nem stimmel” az űrhajón. Azt gyanították, hogy potyautasuk van, és talán az szabotálja a rendszereiket, de sehogyan sem sikerült a nyomára bukkanniuk. Úgy érezték, hogy az a valami bujkál előlük, de egyben üldözi is őket. Egyfajta „macska-egér játékot” játszott velük. Legalábbis így fogalmazott. Azután ő egyszer csak elveszítette a kapcsolatot a többiekkel, majd hamarosan arra eszmélt, hogy a hajójuk szélsebesen száguld a simatér határa felé. – Gyanús – mondja a százados olyan hanghordozással, amihez (ha ez videohívás lenne, látnám, hogy) feltehetően a homlokát is ráncolja. – De minderre más magyarázat is elképzelhető, ami jóval valószínűbb is, mint egy betolakodó idegen, sőt mi több: értelmes lény. – Teljesen egyetértek, százados úr! A nővel is hitetlenkedve közöltem erre az állítására, hogy a simaűrben semmiféle élőlény nem élhet meg. A háttérsugárzás ott szétzilál mindenféle makroszkopikus anyagi fázist, még a fémeket is, hát még

egy biológiai szervezetet! Ergo bármi is támadta meg őket, annak űrhajóval kellett (volna) odamennie. De nem detektáltam sehol az ő hajójuk körzetében bármilyen más űrjárművet! – Igen – morfondírozik a százados. – Ez az, ami nekem sem fér a fejembe. Emellett szerintem legalább olyan nyomós ellenérv az is, hogy a hajózható, ismert űr több ezer, akár a legcsekélyebb mértékben is lakható égitestet tartalmazó naprendszerének egyikében sem talált még soha, senki, semmiféle – nem humán – értelmes életformát, de még a főemlősöket összetettségében, fejlettségében akár csak megközelítő állatfajt sem! Tekintve azt a megszámlálhatatlan mennyiségű küldetést, ami a királyság immár majdnem két és fél évezredes története során az értelmes élet nyomait kutatta az ismert űrben, elég valószínűtlen, hogy bármi felett is „elsiklott” volna a tekintetük. Ez alapján tehát nem férhet hozzá semmi kétség, hogy értelmes lényekként csakis emberek (és más életformák tekintetében is egyébként dominánsan az általuk elterjesztett állat- és növényfajok) népesítik be az egész királyságot. Na persze tekinthetjük még bizonyos értelemben „értelmes életformának” a néhány világon engedélyezett, vagy akár általuk gyártott automatákat is, habár azok nem létezhetnének az ember nélkül. Egy szó, mint száz: ilyen másik értelmes, biológiai faj egész egyszerűen nem létezhet a királyságban! Az a nő képzelődött. – Pontosan így gondolom én is, uram! – sietek leszögezni, majd folytatom a paradoxon kifejtését: – Emellett újfent hangsúlyoznám, hogy még ha tényleg lett is volna ott valamiféle támadó a riadt nő hajóján, akkor az semmiképpen sem érkezhetett volna hajó nélkül. Ez az érv összekapcsolható az önével, ugyanis még ha fel is tételezzük azt a nem túl valószínű – de teljességgel persze ki nem zárható – eshetőséget, hogy a szenzoraink valami okból nem észlelték ezt a bizonyos támadó hajót, akkor ez egyúttal azt is jelentené, hogy a betolakodó… – Szükségszerűen egy értelmes, űrutazásra képes faj képviselője kellett volna, hogy legyen! – fejezi be a gondolatomat a százados a szavamba vágva. – Csakhogy az előbb egyeztünk meg abban, hogy ilyen faj nem él az Ismert Űr (és egyben a királyság) területén. – Kívülről pedig a rendezetlen másik űr miatt szinte lehetetlen behatolni – jegyzem meg. – Legfeljebb csak akkor, ha valakik vállalnák az akár évszázadokig is tartó utazást a normál űr végtelenjén át. De ilyenre a királyság történetében tudtommal még nem volt példa. Senki sem jött kívülről. Talán nem is él odakint senki.

– Ha pedig mégis jönne, őrmester, éppen arra való a mi őrszolgálatunk, hogy felfedezzük és feltartóztassuk. Tapasztaltak mostanában a körzetükben engedély nélküli határátlépést akár a simaűr, akár a normál világűr tekintetében? – Nem, uram – felelem. – Sőt, tudtommal nem volt ilyen az állomásunk fennállása óta. De felteszem, máshol sem. – Nem bizony, Ganxús. Tehát az állítólagos értelmes „potyautas” azon a hajón a királyságon kívülről sem érkezhetett. Vagy csak a nő fantáziája volt túl élénk – én személy szerint erre tippelek –, vagy a támadó valójában... – Ember volt! – fejezem be a gondolatát döbbent ráeszméléssel.

Harmadik kávé

Minden bizonnyal életem legnehezebb pár napja áll előttem. Soha nem volt még – és talán nem is lesz már – ilyen jelentős és ekkora felelősséggel járó küldetésem. Ha pedig ez nem volna elég, szinte lehetetlen feltételek mellett kell megszerveznem. Hogyan oldhatnám meg ezt a feladatot? – Egészen belefájdul a fejem a gondterhelt töprengésbe. – Krâü – szólok az asszisztensemnek –, megtennéd, kérlek, hogy hozol még egy csésze kávét? Ha kérhetem, abból, amit a Szeles Bolygókon pörköltek. Már amennyiben jól éreztem a zamatán. – Jól érezte, abból volt! – néz rám a csodaszép mosolyával. Tüneményes ez a lány! – állapítom meg. Sohasem értettem (és meg sem mertem kérdezni tőle), hogy miképp került éppen ide, erre a nyomorúságos helyre. Na meg azt sem, hogy mitől ilyen vidám szinte mindig. – Egészen biztos abban, uram, hogy kér még egyet? Ez lenne ma már a harmadik kávéja. A másodikat is csak nemrég itta meg, miután átkapcsolta a bajba jutott hölgyet Flyxâi tizedesnek a gépterembe. – Milyen jól emlékszel, Krâü! – mondom meglepetten. – Ennyire odafigyelsz az ügyeimre?

– Ha nem veszi tiszteletlenségnek, uram, évek óta ez a legizgalmasabb esemény itt. Még szép, hogy érdekel! Egyébként pedig a teendőim messze nem kötnek le teljes mértékben, így a fennmaradó kapacitásaimat mindig is igyekeztem arra fordítani, hogy figyeljek és tanuljak. Leginkább azért, hogy képben legyek, és így minél hasznosabb segítőtársa lehessek az állomás mindenkori parancsnokának vagy a helyettesének – feleli alázatosan. – Te vagy az asszisztensek gyöngye! – fakadok ki lelkesen. – Nálad jobbat keresve sem találhatnék! – Ó, dehogynem… – mondja kissé pironkodva, majd megkérdezi: – Biztosan nem fog megártani az a harmadik kávé? – Nem, Krâü – válaszolom szelíden. – De igazán megindító a gondoskodásod. Sajnos azonban mindenképpen szükségem van még erre az italra, mert tiszta fejjel kell gondolkodnom. – Szabad megkérdeznem, hogy miért? – Persze – válaszolom. – Szívesen elmondom, még ha nagyon aggaszt is a dolog. – Azzal a nővel kapcsolatos, aki bajba jutott odakint a másik űrben? – Természetesen – felelem. – Talán nem sikerült neki megállítania a hajójukat? – kérdezi csodálkozva. – Pedig maga igazán olyan szépen elmagyarázta neki! Én magam is megjegyeztem: először kapcsolja le a hajtóművet, hogy megszűnjön a tolóerő, majd pedig indítsa be a fékező rakétákat, hogy lelassítsa az egyenesvonalú mozgást. Másképp sohasem állna meg, hiszen a másik űrben az anyag nem sokkal sűrűbb, mint itt a világűrben, tehát alig van közegellenállas, ami lefékezhetné. – Valóban ezeket magyaráztam neki! – kiáltom lelkesen. Tényleg nagyon figyel. – De egyébként igen, sikerült neki, miután nagy vonalakban mindezt elmondtam, és átirányítottam a technikai részletek terén jóval képzettebb gépész kollégánkhoz. – Amikor megitta a második kávéját – rakja össze Krâü az eseményeket.

– Igen, ki akartam szellőztetni egy kicsit a fejemet, elhagyni a vezérlőtermet… Kissé túl sok volt nekem ez a helyzet hirtelen, ezért össze kellett szednem a gondolataimat. Direkt le is főztem magamnak azt a másodikat, de szinte azonnal meg is bántam, rádöbbenve, hogy mennyivel finomabb szokott lenni a tiéd! – Igazán köszönöm! – mondja mosolyogva Krâü. – Szóval a nő megmenekült – állapítja meg. – Szerencsésnek tudhatja magát, hogy két ilyen remek férfi dolgozott össze az életéért! Nem igazán tudom megállapítani, hogy ezt most ránk nézve, gúnyolódva, vagy inkább őszintén, elismeréssel mondja, amely utóbbi esetben a mondat csípős éle inkább a nőnek szólhat. – Mi sem természetesebb – felelem neki. – Tettük a dolgunkat, hisz veszélyben volt. Egyébként az ifjú hölgy sem volt ügyetlen: Flyxâi részletes instrukciói alapján ugyan, ha úgy tetszik, „távvezérléssel”, de remekül végrehajtotta a feladatot, noha korábban nem csinált soha ilyesmit. Ráadásul Flyxâi később azt mesélte, hogy ekkorra a kisasszony már rémes lelkiállapotban volt, és csoda, hogy így tudott koncentrálni. Állítólag iszonyú idegesnek tűnt, és úgy látszott, hogy retteg. Azt mondta, hogy jó, ő megteszi, amit tud, de siessünk! „Mert itt tényleg van valami!” – Így mondta, de minek is rémiszteném meg ezzel Krâüt. Amúgy is ki tudja, mennyire lehet hitelt adni a hölgy szavainak. Meg egyébként sem szabad megosztanom a személyzettel minden információt. Világos volt a parancsom. Elég, ha Flyxâi és én tudjuk. – Nagyszerű! – csapja össze Krâü a tenyerét örömmel. – A lényeg az, hogy akkor legalább immár biztonságban van, egy helyben áll valahol a simaűrben. Nem ért el még a ziláltűr széli régióihoz sem, jól gondolom? – Igen, jól, szerencsére – osztom meg vele. – A legutóbbi ismert pozíciója a ziláltűr pereménél, de még egyértelműen a simatérben volt. Azonban sajnos éppen, amikor Flyxâi további helyzetjelentést kért volna tőle, hirtelen megszakadt velük a kapcsolat. Azóta sem sikerült helyreállítani. Pedig a másik űrben a jelzőbójánk sértetlennek látszik: a kívánt diagnosztikai jeleket sugározza nekünk. Mégis olyan, mintha az a hajó nyom nélkül eltűnt volna a másik űrből! Nem értem. Mintha soha nem is lett volna ott! Ha nem lennének benne az adatok a rendszerben, és nem beszéltünk volna vele ketten is, már-már azt hinném, hogy képzelődtem.

– Hátborzongató! – suttogja Krâü. – És most mi lesz? – Mit gondolsz? – dobom vissza a kérdést. – Nyilván ki kell majd mennünk a másik űrbe. – A nőért? – kérdezi Krâü kissé meglepetten. Vagy talán – döbbenek rá – kissé féltékenyen? – Először is, ellenőrizni a jelzőbóját, hogy nem érte-e mégis valamiféle káros behatás, amit innen mi nem láthatunk. De igen, elsősorban a hölgyért. Mégsem hagyhatjuk ott! Meg amellett – teszem hozzá az összeráncolt homlokát látva – reméljük, hogy rajta kívül még minél több, életben maradt társáért is! – Értem, akkor tényleg jelentős feladat nyomja most a vállát, őrmester – válaszolja elkomolyodva. – Máris hozom a kávét, amit kért. – Köszönöm, Krâü! – mondom, majd még távoztában kiáltom neki: – Majdnem elfelejtettem: megtennéd, légy szíves, hogy utána magad mellé veszed Xiuë asszonyt, és gyorsan kitakarítjátok az étkező helyiséget?! Az ajtóból visszafordulva meglepetten kérdezi: – Ugyan minek kell azt most? Csak nem valami parti lesz? – Ne humorizálj, Krâü! – mondom morcosan. – Megbeszélést kell összehívnom, és nem akarok ételmaradékokat kerülgetni. Amíg végeztek, én éppen át tudok majd öltözni – teszem hozzá, majd csodálkozó arckifejezését látva megjegyzem: – Jól hallottad: át kell öltöznöm, és hamarosan többeknek is. Mostantól másképp működnek majd itt a dolgok!

Mentőakció

Összehívtam a csapatot a százados úr utasításának megfelelően. Mind nyugtalanok, nem is csoda, mivel ilyenre már emberemlékezet óta nem volt itt példa. Általában semmi sem történik nálunk, mindenki békében, ráérősen,

egymástól alig-alig zavartatva, szinte automatikusan végzi a dolgát. Jóformán soha sincs „esemény”. Hát most aztán van! Az étkező a legnagyobb helyiség az állomáson, ide hirdettem meg tehát a tájékoztatót. Felállok az egyik székre, hogy kellőképp kiemelkedjek a többiek közül, ha már sokuknál jóval alacsonyabb vagyok. Az űrszolgálatos őrmesteri egyenruhám egy csomó helyen igen kellemetlenül feszül rajtam. Nem is csoda, mivel az imént vettem csak ki a védőfóliából, ami addig a porosodástól óvta. Muszáj volt felvennem. Mégsem jelenthetek a százados úrnak a hétköznapi öltözetemben! – gondoltam magamban. Azután egy kis időre kibújhattam ugyan belőle, de ezt a tájékoztatót is már – a parancsom szerint – a maximális simatérőri fegyelem jegyében kell megtartanom. Jól is tettem egyébként, hogy felvettem már a jelentéshez, mi ugyanis mindig küldünk neki képet is, és így láthatta, milyen szabálytisztelő vagyok. Ez szerencsés volt, mivel külön kihangsúlyozta, hogy a küldetés során mennyire fontos feladatom lesz a fegyelem és a szabályok betartatása, aminek során kifejezetten kitért az egyenruha meg a bakancs viselésének a jelentőségére (talán mert nem csak ezen az állomáson jellemzőek mulasztások e tekintetben). Az a fránya bakancs! Hogy milyen borzasztó kellemetlenül töri a lábamat! – Itt nálunk az állomáson a „lazább” viselet a divat (legalábbis volt mindeddig), kissé olyanok vagyunk, mint egyfajta család. A parancsnok úron kívül a hivatásos állomány többi része nem is szokott egyenruhát venni, ő pedig nem szól érte. Mondjuk, ő maga sem bakancsban szolgál például, sőt gyakran csak egy papucsban jön fel az irányítóterembe. Én legalább a zárt cipőhöz azért ragaszkodom e téren. Meg a rangjelzésemhez. Mégiscsak egy tiszthelyettes volnék vagy miféle! – A praktikusságot szem előtt tartva ezt a problémát úgy orvosoltam, hogy rendeltem pótdarabokat a rendfokozati jelzésekből, és Krâüvel felvarrattam azokat egy kényelmes pulóverre. Hát most azt sajnos nem hordhatom, mert helyette ezt a szűk zubbonyt vagyok kénytelen viselni. Végignézek az állományon. Elszórtan állnak az asztalok és székek között. Némelyek zavartan téblábolnak, vagy unottan támaszkodnak szedett-vedett öltözékükben. Elkiáltom magamat: – Viiigyázz! – meglepetten állnak vigyázzba a hivatásos állomány tagjai, de még néhányan a civil személyzetből is. Van, aki szalutál. Elmosolyodom magamban. – Pihenj! – vezénylem őket. Az egyik öregebb, hiányos fogazatú, civil elektronikai karbantartó megszólal:

– Mi ez a piros-fekete maskara, őrmester? Maga nem szokott ilyet viselni. – Köszönöm a kérdésedet, Lurfâduu. Ez a simaőrség egyenruhája, amit nem mellesleg ennek a tájékoztatónak a végén a hivatásos állomány minden tagja is azonnal magára fog ölteni, emellett mindenki, aki még a küldetésre beosztásra kerül. – Miféle küldetés? – kérdezi meglepetten egy takarító. – Miféle küldetés, uram! – javítom ki. – Mostantól meg kell növelni a fegyelem szintjét a százados úr kívánságára, ugyanis nehéz idők következnek. Az itt maradókra is, de különösen azokra nézve, akik velem tartanak. – Értettem! Bocsánat… uram – feleli a férfi megszeppenve. – Mint tudjátok, mivel a hadnagy úr szabadságon van, jelenleg nincs parancsnok tiszt az állomásunkon. Távollétében én vagyok a felelős ezért a helyért. Ma azonban észleltem egy bajba jutott űrhajót az általunk felügyelt simatér ziláltűrhöz közeli régiójában, amelyik egyenesen az irreguláris részek felé száguldott. Ha minden igaz, a közreműködésünkkel még időben sikerült megállítaniuk az űrjárművet, és most valahol a ziláltűr közelében vesztegelnek. Sajnos a rádiókapcsolat megszakadt velük. A feladatunk ennek az űrhajónak a felkutatása és kimenekítése. A küldetést jómagam vezetem. A termen fojtott morajlás fut végig. Nem is lep meg. Félnek. Ugyanis amióta itt állomásozom – leszámítva természetesen azt, amikor az űrbusszal megérkezünk vagy pihenőre eltávozunk a szolgálatból –, talán csak kétszer kellett a személyzetből bárkinek is űrhajóba ülnie. Az is mindannyiszor a parancsnok úr volt, meg én, akik a beosztásunkból kifolyólag a kis kompjaink egyikével időről időre „űrnavigációs gyakorlatra” vagyunk kötelezve. De a másik űrben még nekünk sem volt feladatunk. Azt, hogy a ziláltűrtől mindenki fél, nem kell magyarázni, mert azon a helyen minden űrhajó rövid úton elpusztul. Én legalábbis még nem hallottam senkiről, aki hosszabb időre odamerészkedett, és túl is élte. De én a magam részéről a másik űrnek még az elvileg békés, „ürestéri” területeit is kifejezetten természetellenesnek, „kísértetiesnek” találom. Mindig kiver tőle a víz, amikor az űrbuszon véletlenül kitekintek rá az ablakon. Hátborzongató szerintem a maga végtelen „simaságában”, ürességében, azzal a rejtélyes derengő fényével. Igazából feláll a szőr a hátamon, ha csak a simaűrre gondolok. Jobban

belegondolva, még a világoskék színtől is viszolygok! – A kiképzésem alatt, amikor számos órát kellett levezetnem a másik térben, igazság szerint mindig is rettegve léptem be oda. Ehhez képest mégis a simatérőrségnél maradtam. Sokszor én magam sem értem a miértjét. Bár az igazat megvallva ebből a szempontból végül egészen jó munkát „találtam” itt magamnak: csak a legritkább esetben kell elhagyni az űrállomást. Ami a normál űrben van természetesen. A másik űrbe telepített, jelzőbójákkal fenntartott, állandó kapcsolata révén innen is tökéletesen képes figyelni a megfelelő, „határvidéki” simaűr-térségeket. (A simatérben csak hatalmas energiájú pajzsokkal lehetne megóvni egy ekkora űrállomást, és nem is volna semmi értelme odatelepíteni. A királyságban szinte nem is működtetnek sehol komolyabb, főleg személyzettel is bíró űrállomást a simaűrben.) Tehát tulajdonképpen nagyon nem szeretem a másik űr egyik „tartományát” sem. Őszintén remélem is, hogy a küldetés során nem kell majd túl sok időt eltöltenem a vezérlőteremben, a képernyőn azt a rémes kékséget bámulva! Bár sajnos a gyér létszámú, képzetlen munkaerő, amit magammal tudok majd vinni, nem éppen errefelé mutat… Gondolataimból kirángat egy felemelkedő kéz látványa: Az állomás helyettes főgépésze, Flyxâi tizedes jelentkezik. – Tizedes, hallgatom – szólítom fel. – Uram, nem volna jobb megvárnunk a hadnagy úr visszatértét ezzel a mentőakcióval? – kérdezi. – Jogos felvetés, Flyxâi, de sajnos erre most nincs módunk. A százados tájékoztatott arról, hogy a parancsnokunk hosszabb távú eltávozáson van, és egy igen távoli naprendszerben tartózkodik. Hetekbe telik onnan visszaérnie, ezért muszáj lesz nekünk megoldani a feladatot. Természetesen tájékoztatták, és amint tud, el is indul vissza ide. De azt az információt kaptam, hogy jó ideig ne számítsunk rá. Mivel a parancsnok urat leszámítva csak nekem van meg itt a szükséges képzettségem és gyakorlatom űrhajók irányításához, így a küldetést én fogom vezetni. Apropó, jó is, hogy jelentkezett, Flyxâi, mert éppen be akartam jelenteni, hogy a távollétemben ön veszi majd át az állomás helyettes parancsnoki tisztségét mint a hivatásos állományba tartozó személyzet utánam legmagasabb rangú tagja. – Értettem, uram! – mondja szalutálva, majd hozzáteszi: – És köszönöm szépen a bizalmat!

– Nincs mit! – felelem. – Egyedül leszek a hivatásosok közül az állomáson? – érdeklődik ezután. – Nem – válaszolom –, ezt nem is engedné meg a szabályzat. Minden pillanatban kell, hogy legyen egy ügyeletes simatérőr. Önnel marad tehát Larÿgx matróz a biztonsági csapatból. Sajnos amíg vissza nem térünk, kettejüknek kell majd tizenkét-tizenkét órás ügyeletben szolgálatban lenniük. Hogy látják? Megoldható mindez? Dolguk úgysem hiszem, hogy sok lesz, azonkívül, hogy minket nyomon követnek. Egy egész évszázad alatt sem történik errefelé két fajsúlyos esemény, hát még pár nap leforgása alatt. – Vállaljuk, uram! – mondja Flyxâi ismét tisztelegve, és még a bokáját is összevágja, úgy húzza ki magát eközben. Díszegyenruhában bizonyára pompás látványt nyújtana mindez, de így melegítőben inkább csak komikusat – gondolom magamban. A kevésbé színpadias, tagbaszakadt Larÿgx matróz csupán egy kurta fejbiccentéssel jelzi nekem, hogy az ő részéről is rendben a dolog. – Szuper! – jegyzem meg elégedetten, majd rátérek a további fontos információkra. – Gondolom, ez alapján nyilvánvaló, hogy a hivatásos állományból Figürô és Hjëgdē matrózokat tervezem magammal vinni az útra – fordulok az élénkvörös hajú, nyurga, és a megtermettebb, bár alacsonyabb, mélybarna bőrű simatérőrök felé. – Noha a részetekről nem választás kérdése, hogy jöttök-e, azért mégiscsak megkérdezem, hogy van-e valami gondotok a küldetésen történő részvétellel. – Nincs, uram! – felelik kórusban. – Remek – konstatálom. – Akkor már csak azt kell tisztáznunk, hogy ki jelentkezik az útra a civil kiszolgáló személyzet tagjai közül – vetem fel a kérdést, amely láthatóan bombaként robban a hallgatóság körében. Mondjuk, erre számítottam is eleve.

Mentésre alkalmas hajó

Szinte mindenki egyszerre kezd el beszélni a teremben, néhányan el is hagyják az addigi helyüket, és odamennek egy-két társukhoz, együtt csodálkozni vagy éppenséggel felháborodni. Egy ideig érdeklődéssel figyelem a reakciójukat, amit a kérdésem kiváltott, azonban nemsokára egy újabb „Vigyázz!” parancsszóval véget vetek a spontán interakcióknak, és visszaveszem a szót: – Nemrég említettem, hogy mostantól nagyobb fegyelmet várok, illetve várunk el a százados úr kívánsága szerint. Kérlek tehát benneteket, hogy ehhez tartsátok magatokat – szögezem le. – Ami pedig az iménti mondatomat illeti: megértem a megdöbbenéseteket és talán a méltatlankodásotokat is. Tudom, hogy nem volt még ilyenre példa az állomásunk, de talán még az egész simatérőrség történetében sem. Mármint arra, hogy egy hivatalos mélyűri küldetésre, de még kevésbé egy másik űri feladatra – részben – civil személyzettel indultunk volna el. Azonban ez a félreeső állomás egy speciális eset, mert nincs idő utánpótlást ideküldeni az akció megkezdése előtt. Épp ezért a felettesemtől azt a parancsot kaptam, hogy mindenképpen szedjek össze egy működőképes mentőcsapatot az állomás személyzetéből, azokból, akik éppen rendelkezésre állnak, és a szükséges előkészületek után haladéktalanul eredjek az ismeretlen űrjármű nyomába. A százados úr parancsa alapján meg kell próbálnunk kimenteni a túlélőket, ha még lesznek, valamint lehetőség szerint utánajárni a rejtélynek, hogy mi is történhetett pontosan annak a hajónak a fedélzetén. – Ezt úgy kell értenünk, uram, hogy parancsa van arra, hogy szükség esetén civileket is beosszon űrhajószolgálatra? – érdeklődik Flyxâi tizedes felindultan. – Pontosan így kell érteniük, tizedes – felelem. A szavaimat a hallgatóság újabb halk moraja nyugtázza, kivéve... – A m… másik űrbe kell mennünk…, uram? – hangzik el egy kérdés, félelemtől vacogó hangon, ismét Lurfâduutól, az öreg karbantartótól. – Az űrbusz, ami egy hónap múlva majd hazavisz téged a szabadságodra, szintén a másik téren át közlekedik, még ha ez nem is tudatosult eddig benned! Máshogy nem is lehet a csillagok között utazni – mutatok rá neki erélyesen. – De ne aggódj, Lurfâduu, téged nem terveztelek magammal vinni! – mondom jelentős derültséget keltve a teremben, egy időre messze űzve az aggodalom felhőit az alkalmazottak gondolatairól. Többeken látom a hatalmas megkönnyebbülés egyértelmű jeleit. Nem csoda.

Mégis ki vágyna a másik űrbe, hacsak nem muszáj? – Lehordtam ugyan Lurfâduut, nehogy még több félelmet keltsen a többiekben, de igazából megértem őt. Meg kell próbálnom egy kis bátorságot önteni beléjük! – Nézzétek! – És most nemcsak a civilekhez szólok, hanem mindenkihez, akiben esetleg kétség, félelem lenne. – Én teljesen megértelek titeket. Jómagam is ki nem állhatom a másik űrt. Még a simatéri részeitől is félek, viszolygok, nem is tagadom. Még kevésbé vágyom a ziláltűr peremére. Na de rajtunk kívül senki sem segíthet azokon a szerencsétleneken odakint! – érvelek. – Ők minden bizonnyal még jobban félnek, és valami olyan gondjuk akadt a hajóval, amit önmaguktól nem képesek megoldani. Hát nem éri meg egy ilyen nemes feladat, hogy némiképp úrrá legyünk a még oly jogos félelmeinken is? – kérdezem, magamat is meglepve „szónoki” képességeimmel. Elég rémes, mondjuk, hogy így titkolóznom kell előttük. Nem szabad elmondanom nekik mindent – erre a százados kifejezetten felhívta a figyelmemet – főleg nem annak a nőnek a képzelgéseiről. Önmagában egy másik űri expedícióra is kihívás lesz fellelkesítenem az embereket, és mindez még nehezebb volna egy titokzatos támadó lények sejtelmes veszélye által körüllengett küldetés kapcsán. Rossz érzés ez a ködösítés, de a százados úrnak igaza van: nem mindenki tudná a hallottakat olyan higgadtan és racionálisan értékelni, mint mi ketten. – De hát… már megbocsásson, uram, de ők teljesen képzetlenek, és egyáltalán… Mégis mi szükség van erre? – szól közbe ismét a tizedes. – Figürô és Hjëgdē önnel tartanak, többen szinte el sem férnének egy kompban. Nem látok indokot civilek bevonására, uram. – Valahol igazán dicséretes, Flyxâi, hogy ennyire próbálja megőrizni a hasonló jellegű küldetéseket a hivatásos állomány előjogának – mondom neki. – Azonban jelenleg valamiről megfeledkezik, pedig mint a főgépész helyettesének, igazán nem illene. – Mégis mi az, uram? – kérdezi őszinte érdeklődéssel. – Pontosan az, ami jelenleg az én nagy problémám. Nevezetesen, hogy az állomásunk hangárjában mindössze két apró komp van, de azok nem rendelkeznek hiperhajtóművel, így nem képesek a másik űrbe átjárót sem nyitni, ergo alkalmatlanok a mentőakcióra.

Egy pillanatra Flyxâinak még a szája is tátva marad a döbbenettől, majd szabadkozni kezd: – Elnézést, uram, a kompokat igazából mindig a főgépész úr szokta ellenőrizni, és… – Felesleges magyarázkodnia, tizedes – szakítom félbe. – A lényeg, hogy a kompokkal nem mehetünk. – Hát akkor mégis mivel mennek, uram? – kérdezi. – Igazán kitalálhatná: a cirkálóval kell mennünk. Újabb moraj fut végig a termen. – Bocsánat, uram, jól értettem? A cirkálóval fogunk repülni? – hangzik el a kérdés a döbbent Figürô szájából. – Jól hallottad. Miért, talán te ismersz másik hajót itt a közelben, amelyet használhatnánk? – Nem… – hebegi –, én csak… nem gondoltam bele. Na de, uram, a cirkáló! Nem sokkal rövidebb, mint az állomás átmérője a „D” szintnél. – Valóban nem. Jókora hajó, majdnem ötszáz méter hosszú. Belül egyébként ezt meghazudtolóan igen szűkös, jobbára csak apró helyiségek és szűk folyosók vannak benne, ugyanis az űrjármű nagy részét az óriási hiperhajtómű és az azt kiszolgáló egységek teszik ki. – Miért van ekkora hiperhajtóműve? – kérdezi meg Krâü váratlanul. Örülök, hogy érdeklődik, mert rá feltétlenül számítok a civilek közül. – Azért – felelem –, mert ez a cirkálótípus kimondottan másik űri mentésre lett kifejlesztve és rendszeresítve a simatérőrségnél. Ez azt jelenti, hogy olyan bajba jutott, sérült hajók megmentésére tervezték, amelyek adott esetben már nem képesek saját maguknak átjárót nyitni vissza a normál világűrbe. Sőt, ezt a modellt, ami sokak szerint az „űrhajómentők királya”, egészen konkrétan arra alkották meg, hogy egyszerre akár több űrjárművet is ki tudjon hozni a simaűrből. Ahhoz, hogy szükség esetén ekkora átjárókat is meg tudjon nyitni, a hajó rengeteg topológiai dezorientátorral lett felszerelve: lényegében a

felszínének döntő részét ilyen eszközök borítják be. Ezek együttműködve képesek akár egy olyan hatalmas, energiában gazdag átjárófelületet is létrehozni, amely magán a cirkálón kívül még vagy négy-öt további űrhajó áthaladásához szükséges útvonalat is biztosíthatna a hipertér e két alternatív térvalósága között. Tehát ezzel akár egy kisebbfajta flottát is kimenekíthetnénk odaátról, na persze azt az irdatlan energiamennyiséget, amit ehhez a cirkáló felemésztene, inkább ne is kérdezzétek. Látom a csodálkozó tekinteteket. Ezeket az adatokat eddig nyilván egyikük sem ismerte, én magam is sokat csak a százados úrtól tudtam meg nemrég. – Egyébként – folytatom –, sohasem értettem, hogy erre az Isten háta mögötti helyre mégis minek rendelt a simaőrség egy ekkora és ilyen méregdrága másik téri mentőhajót, amit még soha nem is használtunk korábban. Mindig azt gondoltam, hogy ez a határvidéki régió biztosan elnyert valami pályázati forrást a Királyi Tanácstól, és már nem volt ötletük, hogy mire költsék. Akárhogy is került ide, most ez a hajónk van, és ezzel kell a küldetésre indulnunk. Igazából kapóra jön nekünk ez a monstrum, mert a méretén túl roppant masszív is. Ezt a csúcsmodellt ugyanis arra szintén képessé akarták tenni, hogy a másik térnek akár a ziláltűri régióinak a határáról is tudjon menteni. Arra tervezték, hogy adott esetben a ziláltűr apróbb tértöréseit és téranomáliáit is még esetleg ki tudja bírni egy ideig: nagyon ellenálló szerkezete, roppant erős páncélja és pajzsai vannak. Na persze hátrányos, hogy ezeknek a generátorai is hatalmas helyet emésztenek fel a belső térből. Az űrcirkáló emellett rendkívül fejlett komputerrendszerrel is el van látva, ami remek manőverezésre teszi alkalmassá. Ha esetleg úgy hozná a szükség, így még nagyobb esélye lehetne legalább a zilált tér peremén való túlélésre, ha történetesen oda keveredne egy bajba jutott hajó mentése során. Lehet hogy éppen ezeknek a képességeinek fogjuk hasznát venni, ugyanis a kimentendő hajó utolsó ismert pozíciója jelentősen közel volt a ziláltűrhöz. Néma hallgatás most a közönségem reakciója, talán ámulat, félelem vagy ezek keveréke. Konstatálom ezt, és folytatom, igyekezve visszakanyarodni oda, ahonnan a kérdéseikkel eltérítettek. – Most már, felteszem, világos a számára, Flyxâi tizedes, hogy Figürô és Hjëgdē, na meg jómagam hárman nem volnánk elegendőek egy ekkora cirkáló irányításához még a modern komputerrendszer birtokában sem. Mivel a szabályzat szerint a hivatalos állomány legalább két tagját itt kell hagynom az állomáson, kénytelen vagyok a civilekből is magammal vinni párat, ha valahogy

majd el akarom irányítani ezt az óriást. – Így már teljesen érthető, uram – feleli a tizedes megszeppenve. – Figürô matróz nagyon ügyes lesz a gépészeti feladatokban, erről kezeskedem mint a felettese a gépészek csapatában. Habár a cirkáló gépeivel kevésbé van tisztában, én magam sem vagyok. Sohasem mélyedtünk el benne ugyanis különösebben, mivel nem gondoltuk, hogy valaha is repülnünk kell vele. De gyorsan tanul a fiú. – Köszönöm az információt! – mondom szenvtelenül, bár erősen gyanítom, hogy az iménti dicséretet elsősorban az motiválta, hogy a tizedes roppant mód örül annak, hogy nem őneki kell eljönnie erre az akár életveszélyes feladatra. – Mit gondol, uram – kérdezi ismét Krâü nagy örömömre –, mégis mennyi ember kellene a mentőhajó biztonságos üzemeltetéséhez? – Köszönöm a kérdésedet! – válaszolom neki mosolyogva. – Én úgy gondolom, hogy legalább hat-nyolc hozzáértő ember kellene, de még több volna az ideális. Igazából még tízre sem mondanám azt, hogy teljesen megnyugtató létszám. Főleg így, hogy gyakorlatilag sohasem használtuk ezt a hajót, és még nekem sincs gyakorlati tapasztalatom vele. Jeleztem is ezért a százados úrnak, hogy nagy félelem, aggodalom van bennem annak kapcsán, hogy miként volna egyáltalán menedzselhető ez a küldetés. Hiszen alig vagytok többen még a tíz főnél is. Ráadásul a százados úr kikötötte, hogy a szabályzatnak megfelelve, a civil személyzet tagjai csakis írásos beleegyezés után csatlakozhatnak a küldetéshez, vagyis nekik nem tehetem kötelezővé. Sok alkalmazott még jobban megkönnyebbülni látszik a szóban forgó körből. Nem jó jel. Mi lesz, ha senki sem vállalkozik rá? – fut át a sötét gondolat az agyamon. Azonban mégis felcsillan a remény, mert Krâü ismét felteszi a kezét. – Igen, Krâü, mondd! – szólítom a lányt. – Én szívesen csatlakoznék, uram – feleli, én pedig alig tudom leplezni az örömömet.

Civil elsőtiszt

Jó hosszúra nyúlt ugyan a megbeszélés, de aztán végre vége szakadt. Most megtapasztalhattam, hogy milyen nehéz is parancsnoknak lenni. Nem volt könnyű dűlőre jutnom az emberekkel, el is fáradtam benne nagyon. Most megnyugtat, hogy a kabinom nyugalmában szépen élére hajtogathatom a ruhadarabokat, amiket magammal tervezek vinni a küldetésre. Van még időm, mert az újdonsült „legénységem” tagjai éppen a cirkáló rendszereinek indulás előtti ellenőrzését végzik. Úgy voltam vele, hogy ezt – a kézikönyv alapján – talán nélkülem is meg tudják oldani, és amúgy is szükségem volt még indulás előtt némi egyedüllétre. Végül is ki tudja, hány napig leszek velük összezárva azon a hajón. Többre számítottam ugyan, de végül sajnos csak egy négy fős csapatot tudtam összeverbuválni. Holott ahhoz a nagy űrhajóhoz a duplája is kevés volna. De mit tehetnék: muszáj elindulnom még ezzel a hiányos személyzettel is. A parancsom egyértelmű e tekintetben. Igazság szerint nem sok „lapot osztottak” nekem ebben a szituációban, a szabályzat teljesen megköti a kezemet. Mindössze négy hivatásos simatérőr szolgál az állomáson ebben a turnusban, akik közül kettőt ráadásul itt kell hagynom. Nem mintha vádolnám a feletteseimet: Ha rajtam múlna, én sem helyeznék nagyobb létszámú állományt erre a nyomortanyára. Igazság szerint senki sem gondolta, hogy valaha is ilyesmi feladatunk adódhat itt. Tiszta szerencse, hogy az állami bürokrácia valamiféle titkos „bugyrából” mégis idekerült valahogy ez a cirkáló. Nélküle aztán végképp nem tudom, hogy mihez kezdenénk. A két „mozdítható” matrózzal már van két tag a csapatomban. A többiek viszont – Krâü, a takarítók, a karbantartók, a szakács és a segédje – nem tartoznak a simatérőrség szoros kötelékébe. Bár engedelmességgel tartoznak nekem az állomás területén, de nem kötelesek a parancsomra részt venni külső akciókban. Sőt, mint az a mostani feladatunk kapcsán kiderült, a szabályzat kifejezetten az írásos beleegyezésükhöz köti az ilyesmit. Próbáltam persze meggyőzni őket, de végül csak Krâü és rajta kívül – váratlanul, hosszas győzködésre – még egy karbantartó srác, Rygrů vállalkozott az útra. Rájuk, mondjuk, mindenképpen számítottam is, és eszerint jól éreztem, hogy ők kaphatóak lennének egy ilyen feladatra. Krâüről régóta tudom, hogy elég belevaló és vág az esze, mint a borotva. Ráadásul épp az imént mondta, hogy úgysincs mit otthagynia az addigi életében, ha netán fűbe harapna a küldetés során. Persze rögtön biztosítottam arról mindenkit, hogy ilyesminek egyáltalán nem fenyeget a veszélye. Rygrůról pedig mindenki tudja, hogy él-hal a másik űri szkennerekért. Sejtettem, hogy előbb-utóbb nem fog tudni ellenállni a

lehetőségnek, hogy magában a rejtélyes másik térvalóságban élesben is használhassa őket egy űrcirkáló fedélzetéről. Más a civil személyzetből sajnos nem volt meggyőzhető, és egy idő után fel is adtam. Beletörődtem, hogy ez a négy emberem lesz a küldetés során, és rájuk kell majd támaszkodnom. Végül is a legtöbb feladatra van legalább egyvalaki. Lett egy gépész matrózom, Figürô, akire számíthatok majd a gépek kezelésében. Habár szerencsére ezen az űrhajómodellen ő a vezérlőteremből is remekül fogja tudni irányítani a reaktorokat és az egyéb kulcsfontosságú rendszereket az ellenőrzésem alatt, de szükség esetén a gépterembe is leküldhetem, mert ott is feltalálja majd magát. Lesz egy biztonságis matróz is a legénységemben Hjëgdē személyében, akinek a tapasztalata jól jöhet például az emberek esetleges mentésében, vagy ha bármi váratlan adódik, teszem azt, ha a másik hajóról esetleg kiderülne, hogy mégis létezik az a rejtélyes „potyautas” odaát... Egyébként meg remek hasznát veszem majd a vezérlőteremben a rádiónál: döntő fontosságú ugyanis, hogy az állomással ne szűnjön meg a kapcsolatunk! Rygrů egyértelműen a másik űri érzékelőkkel fog dolgozni, amiben egyébként is jártas. Krâü pedig a pilóta lesz és a navigációs rendszerek kezelője is egyben. Biztos vagyok abban, hogy fel fog tudni nőni a feladatához, hiszen jól ismerem a pontszámait a különféle virtuális űrhajós játékokban: néha még engem is elpáhol bennük. A cirkáló újdonsült legénységének mindkét, korábban civil tagja a küldetés erejéig simatérőrré avanzsált, és ezt írásos nyilatkozatukban is elfogadták. Kaptak tehát a raktárból egy-egy méretben zoló egyenruhát, és rendfokozattal nem rendelkező szolgálattevőként innentől hivatásos állománynak számítanak. Krâü másodosztályú, Rygrů pedig harmadosztályú matróz lett, az addigi életpályájuknak megfelelően. A megbeszélés után a többi hivatásossal egy kis időre még ott maradtunk, és a megszokott bajtársias üdvözléssel köszöntöttük az „újoncokat”. Persze a szokásos ugratásokra most – talán szerencsére – nem volt idő, hiszen hamarosan már menniük is kellett „életet lehelni” az évek óta nem használt űrjárműbe. – Akkor használta bárki is utoljára, amikor idekerült. Előtte azonban még kineveztem az „elsőtisztemet”, ami már alapból paradoxon, hiszen én magam sem vagyok tiszt, csupán egy őrmester. A többiek pedig mind a négyen pusztán matrózok. Mégis kell egy helyettes parancsnok a küldetésre, az én választásom pedig Krâüre esett, ami eleinte nem kis felháborodást váltott ki a hivatásos állomány régebbi tagjaiból, főleg az itt maradó tizedesből. Ő azt

szerette volna, hogy a beosztottja, Figürô legyen az elsőtiszt. Végül azonban sikerült megértetnem mindenkivel, hogy Figürô és Hjëgdē – nem kevésbé fontos – szolgálataira más téren tartok majd igényt a hajón, azonban Krâü mint pilóta egyébként is ideális választás a pozícióra. Végül lenyugodtak a kedélyek, és végre mindenki ment a dolgára, én meg elkezdhettem pakolni. Lássuk csak! Alaposan bezacskózom ezeket a tisztálkodószereket, nehogy kiömölve eláztassák a ruháimat. Így ni! Várjunk csak, ez meg mi? – Tisztán hallom, hogy erőteljes kopogtatás kongatja meg a kabinom fémajtaját. Bosszúsan megyek ajtót nyitni. Ki merészel megzavarni, amikor éppen…?! – Őrmester úr, az ellenőrzés elkészült. Úgy tűnik, minden rendben van – jelenti Krâü széles mosollyal. Elnézem a lányt itt, a kabinom ajtajában, és megállapítom, hogy igazán remekül fest rajta az egyenruhája. Egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat... De nem! Ez most nagyon nem a megfelelő pillanat. – Zavartan megköszörülöm a torkomat, és azt mondom neki: – Khm, nagyon köszönöm... matróz! De emiatt igazán nem kellett volna, hogy idáig eljöjjél. Rádión is ideszólhattatok volna nyugodtan. – Elnézést, ha megzavartam – feleli. – Szó sincs róla, éppenséggel csak még… – Pakol. – Nos, igen – felelem kissé feszengve. – Értem – mondja, érdeklődően körbehordozva a tekintetét a rengeteg bepakolásra előkészített holmin, majd kimérten megkérdezi: – Ha nem veszi tolakodásnak, uram, mikor számíthatunk önre a cirkáló fedélzetén? Ha már kérdezed: De! Tolakodásnak veszem! Ki nem állhatom, ha sürgetnek, azt meg főleg nem, ha a beosztottjaim teszik. Különösen, ha ilyen bosszantóan csinosak! – Nos… átadhatod, Krâü, hogy… durván másfél óra múlva tudunk elindulni. – Miért? – kérdezi szemtelenül.

Mintha nem látná! – Többek között… – magyarázkodom. A fene vigye el, mit köntörfalazok itt neki? – Mint láthatod, én még nem készültem el. Összepakolásra vár egy csomó cuccom. Addig ti… ellenőrizzetek le még egyszer mindent! – parancsolom újjáéledt önbizalommal. – A másik űrbe megyünk, úgyhogy nem árt az óvatosság. – Értettem, uram! – hangzik a távolságtartó válasz. – Esetleg ne segítsek önnek… pakolni? Na, még mit nem! Ez már tényleg túlmegy minden határon! Hogy „kinyílt a csipája”, amióta azt az egyenruhát hordja! – Köszönöm, nem kell, boldogulok – felelem alig leplezett dühvel. – Inkább menj vissza, légy szíves, ott nagyobb szükség van rád! Hamarosan megyek én is. – Csak azért gondoltam, mert úgy látom, hogy elég sok minden van még hátra. Szabad megkérdeznem, hogy mire is kell mindez? Nem, nem szabad! Miért engedem, hogy ezt tegye velem? – Adott esetben hosszúra is nyúlhat a küldetés – magyarázkodom neki ismét. Ki tudja, miért. – Nyilván – feleli. – Ha jól értem, uram, összességében több mint három óra lesz, mire elkészül az útra? Mégis mi köze van hozzá? – Alapos vagyok. Valami gondod van talán ezzel? – vágok vissza haragosan. – Dehogyis, uram, csak picit aggódom, hogy miféle simatérőr az, akinek a vezetésére bízom majd az életemet odaát a másik űrben. – Na, most már tényleg legyen elég! – csattanok fel felháborodva. – Képzeld, olyan féle, akit a kiképzése leteltével azon nyomban ide helyeztek, a világ végére. Kezded már kapiskálni? Egyéb kérdés? – Most bezzeg nem felel, megszeppenten áll ott a kabinajtóban. Az őrületbe kerget. – Szent Isten, Krâü, csak egy nyamvadt mentőakció lesz az egész! Más határőrállomásokon ez szinte

mindennapos rutinfeladatnak számít! Minden bizonnyal semmi különösebb veszély nem leselkedik ránk odaát! Rendben van, beismerem, én is tartok a dologtól, de mindez csak óvintézkedés. Megbízhattok bennem. Egyébként pedig – folytatom fellobbant sértettséggel – jobbal jelenleg sajnos nem szolgálhatok! Nincs más, aki vezethetné a küldetést, velem kell beérnetek! De még nem késő, Krâü, meggondolhatod magad! Megsemmisítjük a beleegyező nyilatkozatot, mintha sohasem létezett volna, és nem kell jönnöd. Megoldjuk majd nélküled is valahogy. Ezt akarod? – Némán rázza a fejét. Nem értem én ezt a nőt! – Ez esetben viszont – folytatom keményebb hangon – azt ajánlom, hogy a cirkáló fedélzetén ennél sokkal nagyobb tisztelettel viseltess irántam. Kedvellek téged, Krâü, jól tudod, jóban vagyunk, de most túl messzire mentél! Meg ne próbáld majd a többiek előtt is hasonló módon aláásni a tekintélyemet! Különben – mondom sötéten – szavamra mondom, kidobatlak Hjëgdével a másik űrbe! – Bocsánat, uram! – mondja bűnbánóan. – Ígérem, hogy nem fordul elő többet.

2. fejezet: Második nap – Fennakadás egy simának hitt küldetésben

Újoncok a simaűrben

– Szétoszlott körülöttünk az átjáró energiában gazdag felülete – jelenti izgatottan Krâü. – Megérkeztünk a másik űrbe, uram! Nem lep meg a lelkesedése, én is be voltam zsongva, amikor pilótaként első alkalommal hoztam át űrhajót a normál űrből. Na meg persze már akkor is, amikor utasként – még gyermekfejjel – léptem át először ebbe a térvalóságba. – Szép munka, Krâü! – sietek megdicsérni „botcsinálta” elsőtisztem munkáját. – Rygrů, letapogatást kérek. Érzékeljük a környéken a bajba jutott hajó jelét? Vagy bármilyen más űrjárműét? A másik űri hulladékra, űrtörmelékre is figyelj oda! Véletlenül sem akarok nekimenni valaminek! Nincs a hajón olyan személy, aki értene a hiperhajtóművek javításához, így, ha megsérül valamelyik topológiai dezorientátorunk a burkolaton, akkor lehet, hogy nem tudjuk majd kimenekíteni a másik hajót. De akár még mi magunk is itt ragadhatunk egy különösen szerencsétlen ütközés kapcsán. Ennek tudatában végezd tehát a szkennelést! Mindannyiunk élete múlhat a munkádon! – Értem, őrmester! – feleli nagyot nyelve. – Igyekezni fogok! Remélem, nem várok el túl sokat ettől a szedett-vedett legénységtől! – gondolom aggodalmaskodva. Ez a srác ugyan a parancsnok urunk hallgatólagos engedélyével, hobbiból évek óta szkenneli már a másik űrt az állomás éppen kihasználatlan érzékelőivel – a fene tudja, mi után keresgél –, de életében nem volt még azonban éles bevetésen egy űrhajón sem. A gyakorlata ezen a területen

most kapóra jött nekem, mert éppen ezért jelölhettem ki erre a feladatra. Azonban igyekszem észben tartani azt is, hogy mindeddig munkaidőben az állomás víz-visszanyerő és csatornahálózatának a karbantartása volt a feladata. Nyilvánvalóan nincs hozzászokva ekkora felelősséghez. (Ahogy egyébként én sem ahhoz, ami egy űrhajó irányításával jár.) Látszik szegény Rygrůn, hogy feszeng a simatérőrség ráadott makulátlan tisztaságú, skárlátvörös-fekete egyenruhájában: folyton igazgatja magán. Talán szokatlan neki, hogy a munkaruházata nem olaj- és szennyfoltos. A rendfokozat nélküliek közül is a legalacsonyabb, hajósinas státuszba tudtam őt besorolni, mivel híján van bármiféle hivatalos képzettségnek. Egy első utas harmadosztályú matróz ül a simaűri érzékelők konzoljánál egy ilyen hajón! Ilyet sem látott még szerintem senki! Nem tudom, hova gondolt a százados, minden tisztelettel persze, hogy ezzel a csapattal kiküldött ide engem! – Mindegyikükre igaz, hogy nagyon ügyesek, tehetségesek, lelkesek. De mégiscsak mindezidáig a leginkább felelősségteljes feladatuk az űrállomás karbantartása és takarítása voltak. Tudtam én mondjuk, hogy ennél sokkal több van bennük és eddig remekül is bizonyítottak, de nagyon oda kell azért figyeljek a munkájukra, mert itt nagyon „nem babra megy a játék”. Elég csak egy aprócska hiba, itt, az utazható másik űr peremén és máris hatalmas bajban találhatjuk magunkat! – Uram, a letapogatás kész. A bajba jutott hajónak nincs nyoma. Sőt, a szkennerek semmiféle más űrjárművet sem érzékelnek a közelünkben – jelenti hirtelen a volt csatornakarbantartó. – Ahogyan simaűri hulladékot sem detektáltam egyébként bemérhető közelségben. – Értem. Köszönöm, Rygrů, ügyes vagy! – igyekszem kissé bátorítani, majd kiadom az indulási parancsot. – Nos, ezek szerint tiszta előttünk a pálya, de nem látjuk az úticélt. Sebaj, Krâü, akkor kérem, hogy induljunk el annak a hajónak az utolsó ismert másik téri pozíciója felé. Mérd be a helyzetünket a jelzőbója által sugárzott koordináták alapján, majd állítsd be az útirányt. Látom rajta a zavarodottságot, így kiegészítem egy kis lelki támogatással: – Krâü, figyelj, semmi gond, csak szép nyugodtan, megfontoltan, átgondolva. Pont úgy, mint az „Üstökös csóvája” videójátékban – biztatom a lányt. – Én is kedvelem, és tudom, hogy te is. Ugyanúgy kell most is csinálni. – Rendben, uram! – feleli, és látom is már a képernyőn megjelenő térbeli koordinátarendszert meg az azon felvillanó vektort. Leellenőrzöm azért: jónak

tűnik. – Remek munka, Krâü – ismerem el. – Most pedig szép lassan indítsd el a hajót. Óvatosan, érzéssel küldj egyre nagyobb a teljesítményt a főhajtóműre! Figyelj, hogy fokozatosan emelkedjen a gyorsulás és ne haladja meg a négy gyorsulási egységet, rendben? – bólint és szépen teszi a dolgát. – Ez az! Jól csinálod! Figürô! – szólítom meg közben a gépész matrózt határozottan. – Figyeld kérlek a sebességet. Ha elértük a háromszázezer mérföldet óránként, szólj Krâünek, hogy egyelőre ne növelje, ne gyorsítson tovább. Ha ő tartja a gyorsulást, amit kértem tőle, egy szűk órán belül már ott is leszünk a kívánt sebességnél. Annál gyorsabban pedig jelenleg nem szeretnék haladni, különösen ennyire közel a ziláltűrhöz. – Igenis! – feleli az Figürô, én pedig a kezem intésével behívom magam elé a holografikus parancsnoki konzolt és az ujjaimmal gyakorlottan tapogatom a fényből szőtt gombokat a levegőben. Adatokat akarok keresni a másik űr határán eltűnt űrjárművekről a simatérőrség adatbázisában. Voltak azért ilyen esetek már korábban is. Egészen elmélyedek az információk kutatásában. Egyszer csak az egész vezérlőterem hatalmasat rázkódik és én azonnal elvágódom a fő irányítói állomás mellett, az orromat nagy csattanással beverve a parancsnoki szék karfájába.

Megrázkódtatás

Lassan tápászkodom fel, közben tétován a felső ajkamon érzett meleg folyadékhoz nyúlok. Vér. Eleredt az orrom vére. Nem is csoda, miután így odacsapódtam annak a rohadt karfának! Remek. Ez az én formám! Még jóformán le sem tudtam tenni magamat ebbe a parancsnoki székbe, bezzeg arra már jó volt, hogy az orromat jól összezúzza! – Körbetekintek, miközben az egyenruhám zsebeimben turkálok egy papírzsebkendőt keresgélve: valamivel meg kéne törölni az orromat. Úgy fest, mind az öten a földre zuhantunk, szegény Figürô pedig arccal még a szomszédos falnak is nekicsapódhatott előtte. Legalábbis erre utal a mellette lévő falfelület korábban makulátlan fehér műanyag borításán immár kihívóan díszelgő, elkent vérfolt. De szerencsére ő is

felkelt már és most a felrepedt ajkát dédelgeti. – Mi a fészkes fene történt? – kérdezem felindultan. – Krâü! Helyzetjelentést, azonnal! – parancsolom. – Igenis, őrmester! Máris nézem! – feleli zavartan, zilált haját rendezgetve, majd odasiet a diagnosztikai konzolhoz. Most nincs idő várni arra, hogy Figürô összeszedje magát. – Szerencsére semmi komolyabb, uram – jelenti hamarosan. – Legalábbis egyik rendszer sem jelez jelentős hibát. – Na és a burkolattal mi a helyzet? Valami nyilván belénk csapódott, ha ekkorát rázkódtunk! Biztos jól feltérképeztük a másik űri hulladékot? Rygrů, nem siklott el a figyelmed semmi felett? – Nem uram – feleli az megszeppenve. – Rendben, elhiszem. Nos, Krâü? Burkolat? – Épp most futott be a jelentés. Némi áramkimaradás volt a hátsó külső burkolat huszonhét per négyes szekciójában, de nem vészes, és már helyre is állt. A burkolati áramkörök folytonosságában nem észlelek hibát most már. Sehol sem szökik a levegő, és a másik űri háttérsugárzás bejutása sem detektálható sehol a fedélzeten. Ezek alapján nem kaptunk burkolatléket. – Rendben van, Krâü, menj vissza, kérlek, a pilótaállomáshoz – utasítom a lányt, aki azonnal pattan is. – Rögvest állítsuk le a főhajtóművet, utána pedig kérném a fékezőrakétákat! – parancsolom az elsőtisztemnek. – Teljesen meg akarom állítani a cirkálót. Egy tapodtat sem megyünk tovább, amíg ki nem derítettük, hogy mi történt! – Igenis, uram! – feleli a lány, majd tájékoztatja a többieket: – Mindenki foglaljon helyet és szíjazza be magát! Készüljünk a vészfékezésre! – Hjëgdē, te jól vagy? – szólítom meg a biztonságis matrózunkat, miközben megfeszítem a szíjat a parancsnoki ülésemen. – Igen, uram! – feleli az. – Örömmel hallom! – válaszolom valóban megkönnyebbülve. A legénység nagy része könnyedén megúszta az iméntit. – Ez esetben, amint megállt a hajó, arra

kérlek, hogy tüstént indulj el hátra és vizsgáld meg belülről a külső burkolat érintett szakaszát, amit Krâü említett az imént. Emlékszel rá, melyik szekcióról volt szó? – Igen, uram – válaszolja. – Nagyszerű. Akkor ezt meg is beszéltük. Készülődjük a megállásra!

3. fejezet: Harmadik nap – Riadalom egy félrevezetett legénységben

Kesztyű

Ki kellett jönnöm ide a másik űrbe megszerelni a burkolat sérült szakaszát. Senki sem vállalta rajtam kívül a hajón. Mondjuk, ezt előre sejtettem. Hiába esküdöztem nekik, hogy a simatérőrség már évszázadok óta használ másik téri űrruhákat, és remek pajzsuk van, kifogástalanul védenek a másik űr pusztító háttérsugárzásától, akkor sem akaródzott valamiért senkinek sem magára ölteni egy ilyet, és kijönni benne a hajó biztonságos falán túlra. Parancsba nem akartam adni senkinek. Mégis miféle szerelést várhatnék egy ilyen szituációba belekényszerített, eleve rettegő embertől? Így hát én kellett, hogy ide másszak a legközelebbi zsilipkaputól a magammal hozott óriási, vastag fémlappal, amivel majd befoltozom a léket – amennyiben tényleg keletkezett. Szerencsére legalább itt kint, a másik űrben, minden nehézségi erő hatásától mentesen, jóval kellemesebb hurcolni ezt a lemezt, mintha egy égitest felszínén kellene cipelnem. Maga a súlytalanság a belső zsiliphelyiséget elhagyva kezdődött, ahonnan már teljesen beöltözve kellett átlebegni a külső zsilipkamrához, keresztül az úgynevezett „forgatási holttéren”, ami a cirkáló belső, emberi tartózkodásra kialakított tereit választja el a külső burkolattól. A kettő közötti kapcsolatot csupán a forgási főtengely jelenti, amely olyan, mint az űrhajó gerincoszlopa: így forog a belső szekció, mintha egy hordót keresztülszúrnának egy zászlórúddal, ahhoz rögzítenék, és akörül forgatnák. Így jön létre a szimulált gravitáció a legénység által használt belső terekben, termekben, folyosókon, míg a legkülső burkolat mindeközben nem forog. Ennek az úgynevezett „stacionárius külső burkolatkiképzésnek” az a fő előnye, hogy az űrjármű felszíne a hajó tengelyéhez viszonyítva, időben nem

változtatja a pozícióját, így a ráépített, számos topológiai dezorientátor eszköz működését a normál és a másik űr közötti átjáró megnyitásakor nem kell a forgás hatásaival korrigálni. Eközben viszont bent az űrhajóban a belső forgatás kényelmesen szimulált nehézségi erőt tud létrehozni, főleg egy ekkora hajó esetében. Nem kell hozzá ugyanis olyan szédült tempójú forgás, mint a kisebb modelleknél, kivéve a legbelső részeket, mert ott azért nem ártana. Itt azonban minden szint azonos sebességgel forog, ergo a főtengely felé haladva minden belsőbb szinten egyre kisebb a centrifugális erő keltette álgravitáció, de sehol sem elviselhetetlen mértékben. Az, hogy a külső burkolat nem forog, nekem is rendkívüli módon megkönnyíti majd a munkámat. Szereltem már másféle hajókat űrruhában, és a tapasztalat igen szédítő tud lenni, főleg a kisebbeknél, ahol azonos mértékű, szimulált gravitáció jóval sebesebb forgatást igényel. A szkafander is szerencsére csúcsminőségű: mind a négy végtagja külön-külön vagy akár egyszerre, kívánság szerint mágnesesen rögzíthető a hajó burkolatán, emellett még egy ötpontos csatlakozású biztosítókötél is a hajóhoz láncol engem. Többszörösen is meg vagyok hát védve attól, hogy bármiképpen is elsodródhassak a burkolattól – ami jó eséllyel egyet jelentene a biztos halállal, legalábbis amennyiben nem találnak meg, mielőtt a szkafanderpajzs energiaellátása kimerülne. Jelenleg utóbbi veszély sem fenyeget, hiszen amíg a biztosítókötél a hajóhoz kapcsol, addig annak az energiájáról folyamatosan töltődik az űrruhám. Célratörően, módszeresen mászom a burkolaton a feltételezett lék felé, mindvégig ügyelve arra, hogy két végtagom egyszerre oda legyen mágnesezve, amíg a másik kettőt kioldom, és arrébb helyezem, majd azokat rögzítem le mágnesesen és így tovább. Azonban egyszer csak, amikor éppen a bal alkaromat akarnám kioldani, habár a jelzőfény zöldre vált, a szkafander mégsem engedi el a burkolatot. Ideragadtam! – Még egyszer megpróbálom nagyot rántva a bal karomon. Rémülten tapasztalom, hogy erre az űrruha vastag, hosszú szárú, kesztyűs elemének a rögzítései elengednek és az a rész leválik a szkafanderről. Úristen! Csupaszon van a testem a bal kézfejemtől egészen a könyökömig, kitéve a másik űr pokoli hidegének, és ami még borzasztóbb: a gyilkos háttérsugárzásának! – Megnyomom a rádió gombját, hogy segítséget kérjek, de süket. Majd meglátom a még mindig a burkolathoz rögzített kesztyű szélénél lógó szakadt kábeleket. Ott futottak keresztül az adó vezetékei. Remek. Most, azt hiszem, itt a vég. – Pánikba esem. Meg kell próbálnom visszamászni! – De késő. Vállból tudom még mozgatni a karomat, de kapaszkodni már nem tudok vele, ugyanis a bal kezemet egyáltalán nem érzem többé. Próbálok a maradék

három, használható végtagommal manőverezve visszafelé mászni, miközben eszelősen meredek a csupaszon lógó végtagra. Semmi különös nem látszik rajta. Nem fagyott ki rá a jég, mint a holofilmekben. Már csak azért sem, mert itt a simaűrben olyasmi nem is létezik: nem tudnak létrejönni nagyobb, összefüggő anyagi halmazok, mint mondjuk, egy jégréteg. Mászom tovább. Majd megtorpanok. Ránézek a szabadon maradt kézfejemre, és a szemem kigúvad a rémülettől. Az utolsó ujjperceim! Eltűntek! Emellett fokozatosan oszlanak szét alattuk az ujjaim folytatásai! Istenem, ne…! A háttérsugárzás, az okozza! Na de ilyen gyorsan? Nem, ez nem lehet, ilyen hirtelen még a szerves szövet sem… – Kopp, kopp, kopp. – Három határozott koppanást hallok. A halál kopog. Nem is lehet kérdés. Eljött értem! – Próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám, és mászom tovább, vissza a zsilipkapuhoz, miközben elborzadva látom, hogy a bal karomról már csuklóig eltűnt minden. Odalett a teljes kézfejem! – Kopp, kopp, kopp. – Kezd elsötétülni minden. Hát persze! Immár a karom felől a testem többi része is ki van téve a sugárzásnak, nyilván elkezdte megzavarni az agyam működését. – Kopp, kopp, kopp. – Őrmester úr! – hangzik valahonnan. Mintha egyszerre jönne nagyon közelről és távolról is a hang. Engem szólít a halál. Furcsa, de valamiért női hangja van. Immár olybá tűnik, mintha a félhomályos kabinom padlóján másznék, a három épen maradt végtagommal húzva magamat az ajtó felé. Ez már a vég! Elborult az elmém. – Nyúlok az ajtónyitó felé, azaz nyúlnék, de homályosan látom, hogy a bal karom már könyékig eltűnt. Artikulálatlan üvöltésben török ki. – Uram! Én vagyok az, Krâü! – hallom a lány hangját, és közben erős rázást érzek a vállaimnál. – Ébredjen! Kezd kitisztulni a látvány. Homályosan látom Krâü arcát a szemem előtt, és mintha valóban a kabinom padlóján feküdnék, ő pedig előttem térdelne. – Krâü! Te vagy az? Tényleg? – kérdezem, majd a hangom rettegő motyogásba fullad. – A karom… A karom… Megvan a karom? – A karja, uram? – kérdezi értetlenül.

– Igen, a bal karom, nézd…! – mondom, miközben a szemem elé húzom a tökéletesen ép testrészt. Ott van minden egyes ujjperc. Hát mégis megmaradt! Istenem! – Könnybe lábad a szemem az örömtől. – Uram, csak álmodta. Rosszat álmodott. Zsibbad. Az a rohadék csak zsibbad! Ráfeküdtem, ahogyan forgolódtam és a padlóra estem alvás közben, azért álmodtam ezt az iszonyatot! Még csak nem is voltam odakint a másik űrben! – Hirtelen kitisztul a fejem, és riadtan kérdezem: – Mennyit aludtam, Krâü, mondd? – Több mint hat órát, uram – feleli. – Éppen azért jöttem, hogy ránézzek, mert… – Hat órát?! – kiáltom félbeszakítva a lányt. – Ti pedig hagytátok? Miért nem ébresztettetek fel már sokkal korábban? Itt vagyunk a másik űrben, a hajónk egy rejtélyes ütközésen van túl, és egy helyben állunk. Ilyenkor nem alhatok ennyit! – ordítom tajtékzó dühvel. – Ti meg nem engedhetitek! Értesz engem? – Igen, uram – néz rám megszeppenten a szép szemeivel –, elnézést! Mi csak azt gondoltuk… – Jól van, jól van, most már úgysem tudunk mit tenni – enyhülök meg kissé. – Azt mondd meg inkább, hogy miért döntöttél úgy, hogy most már megkeresel? Történt tán valami? Kiderült, hogy mi okozta az ütközést? Talált valamit Hjëgdē a burkolatnál? – Nem tudjuk, uram – feleli látható rémülettel az arcán. – Éppen ez az: Hjëgdē eltűnt.

Feltárt titok

– Ez egész egyszerűen vérlázító! – csattan fel Figürô a vezérlőteremben. – Hogy tehette meg ezt velünk, uram? Kihozott minket ide a másik űrbe, ami már önmagában is borzasztóan rémisztő, úgy, hogy nem is szólt a szörnyről?

– Jesszus, Figürô! Miféle szörnyről hadoválsz? – kiáltom közbe. – Szó sincs semmi ilyesmiről! Az előbb már teljes pontossággal elmondtam, hogy miket mondott a nő nekem és Flyxâi tizedesnek. Eddig is csak azért nem tértem ki ezekre a részletekre, mert szigorú parancsom volt rá, hogy titokban tartsam őket. A százados úr úgy vélte, hogy csak felesleges riadalmat keltenék vele, és talán sokan emiatt nem mernének eljönni a küldetésre. – Jól gondolta! Én akkor nem is jöttem volna, az biztos! – szól közbe Rygrů falfehér arccal, pengevékony ajkai közül szűrve a szót. – Figyeljetek, srácok! – szólal meg Krâü agilisan. – Nyugodjatok meg egy picit! Most már itt vagyunk, ezen nem lehet változtatni, és jelenleg még egyáltalán nem biztos, hogy Hjëgdē eltűnéséhez bármiféle betolakodónak köze volna. Szerintem, ha az őrmester is egyetért, próbáljuk meg felkutatni őt, hátha akkor egyebekre is fény derül. Éppen azt válaszolnám, hogy ez mennyire remek ötlet, amikor Rygrů kiborul: – Nem, nem! – kiabálja a srác. – Most azonnal tűnjünk el innen! Nyissunk meg egy újabb átjárót a normál űrbe! Vissza akarok menni az állomásra! – Higgadj le, Rygrů! – parancsolok rá. – És kezdj el végre józanul gondolkodni! Majdnem fél órát repültünk, és ezalatt közel százötvenezer mérföldet haladtunk már a másik űrben, mielőtt megálltunk volna. Ha itt most visszalépünk a normál űrbe, akkor ugye tudod, hogy mi történik? – Majdnem 2,17 fényévnyire kerülünk az űrállomásunktól – fejezi be remek fejszámolással Krâü. – Tizenkét és háromnegyed billió mérföldre a megvetett ágyikódtól, amire úgy vágysz! – teszi hozzá gúnyolódva. – Onnan a normál űrön keresztül a hajónknak a maga kétmillió mérföldes csúcssebességével is hétszázhuszonnyolc királyságbeli standard évig tartana, mire elérnénk az állomást. Kezded már kapiskálni? – teszi teljessé a képet Figürô. – Muszáj tehát megfordulnunk, és visszamenni arra, amerről jöttünk – összegzem. – Szerencsére kiraktunk egy jelzőbóját a másik űrbe a belépésünk helyszínén. Visszamegyünk oda, és majd ott nyitjuk meg az átjárót a világűrbe, rendben lesz így? – kérdezem a szegény sráctól bátorítóan megveregetve a vállát. – Megteszed, Rygrů, hogy szkenneled, melyik irányban van a

jelzőbójánk? – Persze, uram! – mondja kissé felbátorodva. Sejtettem, hogyha letapogatást végezhet a másik űrön, az majd megnyugtatja kissé. – Máris nézem! – ígéri, miközben odaül a szenzoros konzol elé. A többiekkel eközben folytatjuk az eszmecserét. – Abban tehát mindannyian egyetértünk, hogy amíg utána nem jártunk a történteknek, addig innen egy tapodtat sem mozdulunk, jól sejtem? – Krâü és Figürô is nagyot bólintanak. – Rendben van – konstatálom a választ. – Ebben az esetben viszont kell egy stratégia. Mindenekelőtt meg kell találnunk Hjëgdét. Remélem, hogy tényleg csak elromlott a személyi kommunikátora, de akkor is nagyon aggaszt a helyzet. Azt javaslom, hogy, Figürô, te nézz körül a gépteremnél! Úgyis már le akartalak küldeni egy ideje, hogy elvégezhess egy komplexebb diagnosztikát a burkolatunkon. Én megyek a jobb hármas folyosóhoz, az utolsó bejelentkezési pozíciójához, te pedig, Krâü, azt javaslom, hogy… – Szó sem lehet róla! – szakít félbe a lány olyan meglepő határozottsággal, amitől még a parancsoláshoz leginkább hozzászokott irálisok is meginognának. – Bocsáss meg, Krâü matróz, hogy mondtad? – igyekszem rámutatni a helyzetére. – Azt mondtam, hogy szó sem lehet róla! – ismétli meg a vakmerő ellenszegülését. – Nem fogunk többé szétválni! Együtt maradunk. Nem fog minket egyesével levadászni ez az izé! Már amennyiben létezik... Nem adunk neki esélyt. – Jaj, de hát, Krâü, mondtam már, hogy nincs semmiféle „izé”. Minden bizonnyal nem volt a bajba jutott nő űrhajóján sem senki és semmi. Vagy ha esetleg mégis, azt is elmagyaráztam nektek az imént, hogy az csakis egy másik ember lehetett. Más értelmes élet nem létezik a királyságban, ami bárkit is „levadászhatna”. Sőt, szerintem talán az egész galaxisban sem, na persze e téren sohasem fogunk tudni pontosat mondani. Nos, szerintetek mégis mikor szállhatott volna fel egy emberi potyautas a cirkálónkra? – Talán akkor, amikor ütköztünk azzal a valamivel! – csap a homlokára Figürô. – Mi van, ha egy űrhajó volt? Valahogyan ránk csatlakozott valamiféle

űreszközzel, és onnan mászott át! – Csillagos égbolt! Igazad lehet! – kiáltja Krâü megrettenve. – Potyautasunk van nekünk is, most már nem kétlem! – Kérlek benneteket, hogy nyugodjatok meg! – próbálom megőrizni a higgadt légkört a vezérlőteremben. – Végeztünk szkennelést. Semmiféle másik űreszköz nem volt detektálható. Nem igaz, Rygrů? – kérdezem a fiút az érzékelők konzoljánál. – De, igaz, uram, így volt – feleli, miközben buzgón tapogatja a holografikus billentyűket. – Ne már! – szól közbe Figürô. – Tényleg ennyire megbízunk egy elsőutas tinédzser letapogatási eredményeiben? A srác nyilván elnézett valamit. – Kikérem magamnak! – pattan fel Rygrů elvörösödve. – Mondja meg nekik! – szólít fel a közbeavatkozásra. – Én a magam részéről teljesen megbízom Rygrů szkennelésében. Nagyon ügyes a fiú és alapos is – erősítem meg. – Köszönöm! – feleli erre az említett, majd folytatja: – Ha már ennyire szóba került a letapogatás, jelentenem kell, hogy nem érzékelem a jelzőbóját, amit leraktunk. – Tessék?! – kiáltom Figürôval kórusban. – Az meg hogyan lehetséges? – Uram, nem érzékelek egyáltalán semmit – jelenti a fiú. – Süketek a másik űri szenzoraink.

4. fejezet: Negyedik nap – Kerülőút egy leszakadt csődarab miatt?

A szemem elé emelem a karomat, mire a jobb kézfejemen felvillannak a pontos időt mutató, neonzöld fényből szőtt számok. Elmúlt éjfél. Egy újabb napja tehát, hogy úton vagyunk. – Pihenésre azonban most nem is gondolhatunk: életbevágó feladataink vannak. Mind a négyen együtt maradtunk, pont, ahogyan Krâü szerette volna. Én is beláttam, hogy ebben nagyon igaza volt. Nem mintha erősködhettem volna a szétválás mellett, még ha történetesen továbbra is meg lettem volna győződve annak előnyeiről: parancsmegtagadás ide vagy oda, ebben a szituációban a legénységem egyik tagja sem lett volna hajlandó sehová egyedül elmenni ezen az űrhajón. Tehát együtt kutatjuk át módszeresen a hajót Hjëgdē és a feltételezett betolakodó után. Az utunk elsőként a gépterembe vezet, onnan tudja majd ugyanis Figürô visszakapcsolni a kiesett rendszereket. Annál inkább sietni kellene, mivel alig tíz perc múlva esedékes az állomásról Flyxâi tizedes ellenőrző hívása, és addigra vissza akarom kapni a térközi kommunikációmat meg a másik űri szkennereimet is, ha lehetséges. Nem egyenes vonalon haladunk azonban a folyosókon, mert Rygrů ragaszkodott hozzá, hogy odafelé menet ejtsük útba az egyik fegyverszekrényt. Ahogyan haladunk a szűk folyosókon, egyre több helyen tapasztalunk egy bizarr jelenséget: A fémpadlón sok helyen egy durván fél méter széles, világítóan fényes sáv látható, amely néhol egyenesen, máshol kanyarogva halad tovább. Mintha valaki végighúzott volna egy nagyhatékonyságú gőzborotvát ebben a sávban, ami minden elképzelhető szennyezést lepucolt e felületekről. Na de ki, mikor és miért? – Meg persze nincs az a takarító- vagy polírozóeszköz, amely ilyen fényességet csalna ki bármilyen fémfelületből. Ráadásul, ami a leginkább megdöbbentő, hogy néhol még az ebbe a sávba beleeső, érdes felületek is csillognak, azaz valami a felület elsimítása nélkül is képes volt ezt tenni a fémmel. Ilyesmit még sohasem láttam.

– Gondolom, egyetértünk abban, hogy ezek a fénylő sávok nem a cirkáló gyártásakor kerültek ide – jegyzi meg Figürô hirtelen. – Meg nem is az idő alatt, amíg a hajó az űrállomás mellett vesztegelt! – teszi hozzá Krâü. – Azt akarjátok mondani, hogy ezeket a potyautasunk hagyta itt maga után? Ezt csinálta a padlózattal elhaladtában? – kérdezi Rygrů, tisztán hallható értetlenséggel a hangjában. – Minden jel erre mutat – ismerem el kelletlenül. Nagyon nem akaródzik elfogadni a behatoló gondolatát még most sem. – Bár én nem ismerek semmilyen olyan fizikai vagy kémiai folyamatot, ami fémfelületeket ilyen módon képes kifényesíteni. Ráadásul ilyen hangtalanul, ugyanis semmilyen tisztítógép vagy hasonló berendezés hangját sem tapasztaltuk eddig. – Azért, mert valószínűleg nem is egy ismert jelenséggel van dolgunk! – fortyan fel Figürô. – Lássa már be, őrmester, hogy mi itt most egy teljesen új dologgal találkoztunk, valami idegennel! – Kezdek már hajlani efelé, matróz – mondom neki –, habár még nincs bizonyíték arra, hogy… – Tudjátok, mi jutott eszembe? – szúrja közbe Krâü váratlanul. – Az, hogy mindez olyan, mintha valamiféle gigantikus csiga mászott volna keresztül ezeken a folyosókon! Úgy hatnak ezek a sávok, mint a nyálka, amit azok a puhatestűek hagynak hátra maguk után. – Ugyan már! – vitatkozik vele Figürô. – Láttál talán akárhol is bármiféle visszamaradt anyagot ezeken a sávokon? Nyálkásat vagy másfélét? Kötve hiszem, hogy kémiai reakció okozta volna ezt a kifényesedést. Szerintem sokkal inkább valamilyen, korábban ismeretlen sugárzás okolható ezért! – Ezek szerint egy sugárzó lénnyel van dolgunk? – kérdi Rygrů kissé aggódva. – Mit tehet ez a valami az emberi testtel, ha a rozsdamentes acéllal ezt műveli? – Jó kérdés… – mereng el a problémán Figürô matróz. – Figyeljetek ide! Mindannyian! Nem kell pánikba esni! – próbálom meg hűteni a kedélyeket, megőrizve a kollektív hidegvérünket. – Még semmit sem tudunk

igazából. Amennyiben valóban egyfajta idegen létformát sodort is az utunkba az sors, még nem biztos, hogy bármi rosszat akarna nekünk. Talán csak keresi a kiutat a hajóról. – Mondja mindezt Hjëgdēnek! Meg a sorra elromló rendszereinknek! – feleli Figürô matróz haragosan. – Még mindig nem tudunk semmit sem az egyik társunkról! – Igen, de egyáltalán nem biztos, hogy bármi baja esett! – kötöm az ebet a karóhoz. – Én legalábbis még mindig őszintén hiszek benne, hogy csak valami banális meghibásodás történt a személyi kommunikátorában. – Valóban? – kérdezi Figürô ingerülten. – Akkor hogyhogy ennyi idő alatt sem talált vissza a vezérlőterembe? Útközben sem láttuk semmi nyomát. – Talán csak más útvonalon próbál visszajutni. Elkerülhettük egymást. – Ezt maga sem hiheti… – jegyzi meg Krâü halkan. – Felesleges ezen vitáznunk! – mondom határozottan. – Előbb-utóbb megtudjuk az igazságot. Most koncentráljunk a feladatra! El kell jutnunk a legközelebbi fegyverszekrényhez, hogy biztonságban érezzétek magatokat. Utána pedig a gépterembe! Onnan talán több mindent kideríthetünk. Ezen a ponton éppen egy mély szervíz árokhoz érünk, amely keresztezi az utunkat. A fémpadló korláttal ellátott hídként szeli át. – Vajon biztonságos? – kérdezi Krâü ijedten. – Olyan könnyű építésűnek tűnik. – Akárhogy is, de a teremtmény áthaladt rajta! Nézzétek! Ott a fénylő sáv rajta! – állapítja meg Figürô. – Előremegyek, és kipróbálom. Szerintem tanácsosabb egyesével áthaladnunk rajta. Amint a matróz átér, a plafonról egy hatalmas csődarab szakad le, belőle forró gőz tör elő. Kétségbeesetten próbálom eltakarni az arcomat, majd a cső a szakadékon átívelő hídra zuhan, és a fémpalló vele együtt, éktelen robajjal hullik a mélybe. A helyén húsz méter mély és tíz méter széles szakadék tárul fel a legbelső szint szervizaknáit rejtve. Le lehet ugyan mászni és a túloldalon, a falába vágott lépcsőfokokon fel, de borzasztó sok időbe telne, és életveszélyes abban a sötétben, ami azt a mélyedést jellemzi.

Átkiáltunk a túloldalon rekedt Figürônak. – Figürô! – kiáltom. – Jól vagy? Minden rendben? – Igen! – válaszolja az, némi köhécselés után. – Átmásszunk hozzád? – kérdezem. – Túl sok időt veszítenénk! Értelmetlen volna! – kiabálja vissza. – Amellett igen veszélyes is. Induljatok el a másik irányba, és kerüljetek a K37-es folyosón a fegyverszekrényig! Én is odamegyek, és ott találkozunk. Várjunk csak! – mondja, majd hirtelen elhallgat, és halálra vált hangon folytatja. – Mi a fene vagy te? Úristen! – hallatszik rémült kiáltása. Elborzadva nézünk egymásra Krâüvel. A józan ész azt diktálná, hogy meneküljünk minél távolabbra innen. Mégis a fémpadlóba „gyökerezett” lábbal, lélegzetvisszafojtva hallgatjuk az iszonytató jelenetet: – Tűnj innen! Ne közelíts! – ordítja Figürô a romok mögül, a szakadék túloldaláról. – Nem hallod? Van hallása ennek? Sarokba szorított, nincs menekvés! Segítség! – Figürôôô…! – visítja mellettem Krâü, de a hangját hamarosan elnyomja az említett kétségbeesett óbégatása: – Ne, kérem, ne, könyörgöm, ne! A szerencsétlen rimánkodása fokozatosan egyre magasabb hangfekvésben folytatódik. A szavakat már nem is tudom kivenni. Iszonyatos. Közben Krâü elkapja, és mint a satu, úgy szorítja a kezemet. Figürô torkából közben most már embertelen magasságú hangok törnek elő, míg végül egy velőtrázó sikoly után néma csend támad.

***

Óráknak tűnő percek elteltével Rygrů töri meg váratlanul a csendet: – Legalább egy valamit most már minden kétséget kizáróan tudunk.

Krâüvel megütközve nézünk rá. – Na és mégis mit? – kérdezem rámordulva. – Azt, hogy ez a valami egészen biztosan nem ember. – Emellett immár a szándékaiban sem kételkedhetünk – teszi hozzá Krâü.

5. fejezet: Nyolcadik (vagy kilencedik?) nap – Egyedül a hajón

Rettegve botorkálok a keskeny, koromsötét folyosókon. Minden egyes fejlámpám fényénél megcsillanó tárgyra összerezzenek. De legalább van fényem. Most jól jön az a hét tartalékerőforrás, amit bepakoltam az állomáson, és még volt időm átrakni a hátizsákomba, mielőtt Hjëgdē keresésére indultunk volna. Őt – pontosabban a kihűlt holttestét – persze már régen megtaláltuk a belső zsiliphelyiségben. Félig magára húzta már az űrruhát, amiben átlebegni készült a forgatási holttéren a burkolaton keletkezett sérüléshez. Az is kiderült azóta, hogy azt pedig egy általam még sohasem látott „fúróhajó” becsapódása okozta. Mivel a támadó űrjármű teljesen kitöltötte a lyukat, amelyet ütött, nem szivárgott ki sem levegő, sem pedig sugárzás nem tudott bejutni. Így a rendszereink nem észlelték léknek. Ezután már felgyorsultak az események. A lény ördögi ravaszsággal választotta el tőlünk először Rygrůt, akinek nemsokára szintén rábukkantunk a holttestére. A halál okát nem sikerült megállapítanunk, nem volt semmiféle külső behatolásra utaló nyom, egyedül a kimondhatatlan rettenet, amely az arcára fagyott. Akárcsak Hjëgdē esetében. Végül aztán Krâüvel is elveszítettük egymást. A legrosszabbtól tartok, de nem lehetek mégsem óvatlan. Minden egyes kanyarnál, kereszteződésnél lopva pillantok be a következő szakaszra, magam elé szegezve a kibiztosított sugárpisztolyomat. Akármi legyen is ez a valami, de amint meglátom, atomjaira robbantom, az holtbiztos! Mielőtt akárcsak megindulhatna felém! – Aztán a fejlámpám fénycsóvája egy földön fekvő testre vetül. Elkeseredve látom, ahogy kicsavart tagokkal fekszik ott Krâü, az a csodás lány, akinek szép szemei az emberfeletti félelemtől tágra nyíltan, meredten néznek a plafon vezetékeire. A kimondhatatlan lelki fájdalomtól térdre rogyok a holtteste mellett. A sugárpisztoly is kihull a kezemből, és éles hanggal csattan a folyosó fémpadlóján. Nem érdekel. Ráborulok Krâü kihűlt tetemére, és csak zokogok. Majd némi idő – meg nem tudnám mondani, mennyi – elteltével feltápászkodom. Guggolva nézem a hullát. Most már furcsán idegenné válik

számomra: kezd egyre kevésbé Krâü lenni. Egyedül maradtam. Viszont akkor sem adhatom fel. Valahogy túl kell élnem, ha másért nem, hát azért, hogy figyelmeztessem a simatérőrséget! Rádöbbenek, hogy már így is túl sokat időztem itt. Tiszta szerencse, hogy a lény nem járt erre azóta: Simán végezhetett volna velem! Isten áldjon, Krâü! Ígérem, hogy visszatérek, és becsülettel megadom neked a végtisztességet! Azonban előbb elkapom ezt a bestiát! Bosszút állok! Tapogatózom magam körül a földön a sugárpisztolyom után – Most tényleg végezni fogok vele! –, azonban a kezem csak levegőt markol. Úristen! Hol lehet? Ide ejtettem le. Egészen biztos! Itt kell lennie! De nincs mégsem. Sehol. Eltűnt! Nem, az nem lehet...! Felállok, hogy – immár a szememmel – nagyobb területen kereshessem magam körül. Ekkor a fejlámpám fénye egy körülbelül fél méter széles, ragyogóan csillogó sávra vetül. Olyan, mintha a fémet azon a részen valaki óriási műgonddal tükörsimára polírozta volna: vakítóan veri vissza a lámpa sugarait. A fényes sáv széle nincs még egy arasznyira sem attól a helytől, ahol térdeltem. Jeges félelem markol a mellkasomba. Itt járt!

6. fejezet: Már fogalmam sincs, melyik nap – A végén meglátod majd a fényt

Elveszítettem az időérzékemet. Nem tudom, hogy egy napja, egy hete, egy hónapja vagy már évek óta tart-e kétségbeesett menekülésem előle. Na persze utóbbi logikailag kizárható volna, hiszen messze nem volt annyi ellátmány a cirkálónk fedélzetén: már rég éhen kellett volna, hogy haljak. De itt már a ráció hatalma régen elenyészett. Egyébként is: szinte már nem is emlékszem az utolsó étkezésemnek sem az időpontjára, sem a helyére. Ki tudja. Talán már ennem sem szükséges ebben a beszűkült univerzumban, amiben csak mi ketten vagyunk: én és ő. – Már feladtam a küzdelmet a lény ellen. Itt a rádióvezérlő teremben vált semmivé minden reményem épp az imént. Csődöt mondott a legutolsó próbálkozásom is arra, hogy legalább a hajó néhány alapvető rendszere felett visszavehessem az irányítást. Nincs mit tenni: okosabb és ügyesebb is nálam. Sokkal. – Ő irányít immár mindent, pont, ahogyan annak a bajba jutott, szerencsétlen nőnek, Flívhürának a hajóján volt. Akinek én nem hittem! Az indított el mindent, hogy anno ővele beszéltem. Lám, nem sok kellett hozzá, és jómagam is ugyanabban a cipőben járok! A különbség persze az, hogy engem nem fog hívni senki. Régóta nem üzemel már a térközi kommunikációnk. Nyilván feltűnt azóta Flyxâi tizedesnek, hogy túl régóta nem jelentkeztünk be. Bizonyára felvette már a kapcsolatot a százados úrral. Talán küldenek is majd ide egy másik hajót. De addigra már régen késő lesz. Nyomunkat sem fogják találni, és a cirkálónak sem. El fog tűnni nyom nélkül, pontosan úgy, mint ahogy az a bajba jutott Flívhüra hajójával is történt. Csak egy újabb sor leszünk a megoldatlan másik űri eltűnések lajstromában. Senki sem fogja megtudni, hogy mi történt velünk. Ez a rohadék tanult Flívhüráék esetéből, és tett arról, hogy esélyem se legyen újra kapcsolatba lépni a feletteseimmel! Pedig ha mást nem is, annyit legalább elérhettem volna, hogy a teremtményről eddig megtudott információkat átadjam. Azért, hogy ne legyen teljesen értelmetlen a halálunk. De így sajnos az lesz. Elfeledve, elhagyatva és rettegve ér véget az életem egy, a simaűr legszélén bolyongó űrhajó gyomrában. Kétségbeesésemben a kezembe temetem az arcomat, és könyökkel ráborulok a

rádióvezérlő konzolra. Innen lassan a térdemre roskadok, majd lecsúszom a padlóra. Aztán csak ülök a hátamat a vezérlő borításának vetve. Valahol egy hang azt mondja bennem: „Menekülj tovább! Bújj el! Még nincs minden veszve!”. De igazából tudom, hogy már nincs értelme. Hiába menekülnék, akárhová bújnék is, előbb-utóbb rám talál. Amilyen intelligens, inkább előbb. Még nem ölt meg, sőt még csak nem is találkoztam vele, de lélekben máris megtört. Tudom, hogy végem van, és nincs menekvés, mégis rettegek attól, hogy mi vár rám. Egyik áldozat sem tudta elmondani, hogy mit is tett vele pontosan a lény. De az arcukra fagyott tömény iszonyat is épp elég kifejező volt. Nem is beszélve Figürô sikoltozásáról, amit megrázó közelségből hallgattam végig. A szavai már összefüggéstelenek voltak, de az elemi rettegést nem volt nehéz kivenni belőlük. Csak jönne már ez a rémség, és lennénk túl rajta! Azt gondolom, hogy semmi sem iszonyatosabb ennél a várakozásnál a biztos halálra: talán még maga a lény sem, vagy amit tenni készül velem. De neki nyilván nem sürgős. Sőt, talán éppen élvezi, hogy elnyújthatja a félelmemet. Tudja, hogy legyőzött, tehát nem siet. Kiélvezi a diadalát.

***

Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő telt el. De a metszőfogaim közben mindenképpen jelentős kopást szenvedtek el a csikorgatásuk következtében. Aztán egyszer csak, szinte a semmiből, végre megjelenik az a valami a helyiség ajtajában. Nem is csuktam be. Minek tettem volna? Tudtam, hogy úgyis előbbutóbb bejut. Akkor legyen inkább előbb! – Tökéletesen hangtalanul érkezett. Belátom már, hogy esélyünk sem volt ellene. Talán ha tízszer ennyien vagyunk, még akkor sem lett volna... Itt van hát előttem végre. Igazság szerint már nagyon vártam, hogy megláthassam. Bizonyos fokú megnyugvást ad így, hogy kézzel fogható valóságában megjelent előttem. Na persze mindeközben a jeges rémület járja át

minden tagomat. Nem akartam én még meghalni! – Oly sok tervem volt még, amiket mindig halogattam, mondván, hogy lesz még időm rájuk bőven. Hát nem lesz. Félek a haláltól: magamnak nem szégyellem ezt bevallani. Nem tudhatom, mi vár odaát – ha vár egyáltalán valami – nyilván remélem, hogy igen. Meg félek magától a halál folyamatától is. Hogyan fog velem végezni ez a lény? Gyorsan talán és kíméletesen? Vagy inkább hosszan, elnyújtva? Eljátszadozik velem kedvére, mielőtt végleg elintézne? Vajon nagyon fog fájni? Érdekes módon a biztos halál tudatában egyfajta szemlélődő állapotba kerültem. Szinte mintha a testemen kívülről figyelném a jelenetet: Lassan csúszik felém. Nem sieti el. Miért is tenné? Ő is tudja, én is tudom, hogy vesztettem. Nincs hová menekülnöm. – Viszont így végre megfigyelhetem a lény jellegzetességeit, még ha e tudásomat nem is adhatom majd tovább senkinek. Jól sejtette Figürô: Az ezüstös csillogás, amivel elhaladtában bevonja a felületeket, amiken áthalad, nem kémiai reakció eredménye. Nem húz maga után semmilyen nyálkát, mint a csigák. Sőt, igazából nem is érintkezik a teste a padlóval: egyfajta „légpárnán” siklik tökéletesen hangtalanul. Nyilván ezért nem csapott semmiféle zajt, ahogy ideérkezett. Biztosan a teste termeli az ehhez szükséges gázt: talán mirigyek vannak a csúszótalpán. (Már ha egyáltalán nevezhető így az a testrésze.) Alul ugyanis, a – barna egy roppant sötét árnyalatában játszó – kültakarója mentén halvány fehéres megjelenésű, füstszerű gáz gomolyog, ami a testétől kis távolságra szétoszlik a környező levegőben. De még csak nem is e gáz okozza azt a csillogást, amit hátrahagy maga mögött. Oldalt ugyanis, ahol a csúszótalpa mellett eltűnik a gáz, nem marad vissza a nyomában ragyogás, csakis a lény mögött, amerre elhaladt. Ez valami sugárzás lesz. Figürônak igaza volt. Nem mintha most már érdekelné szegényt. – Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a lény belsejéből nemcsak az a gáz, amelyen siklik, hanem valamiféle különös, folytonos sugárzás is irányul a padló felé. Ez változtatja meg a fém szerkezeti elemek felületét a lény teste alatt. Hirtelen aggodalom száll meg: Vajon hogyan hat ez a sugárzás az emberi szervezetre? Talán majd rákot kapok tőle? – Aztán legszívesebben felnevetnék kínomban. Micsoda abszurd gondolat! Itt most már igazán felesleges ilyesmi miatt aggódnom! Az események mintha lassított felvétel szerint zajlanának. A teremtmény kínos lomhasággal közelít. Most már meg vagyok győződve arról, hogy direkt húzza az időt. Kínozni akar még! Végképp meg akarja törni a lelkemet, mielőtt véget

vet az életemnek. – A tekintetemet most már feljebb emelem. A lény messze fölém magasodik. Még akkor is így lenne, ha történetesen állnék, de így, a padlón kuporogva különösen. Csúszótalpa felett a teste kettéágazik, de a két rész mégis szorosan egybefonódik spirális vonalban, miközben meredeken felfelé ível. Így a teremtmény e testtája – mondhatnánk, hogy a „törzse” – úgy fest, mintha két kígyószerű élőlény szoros egymásba fonódásából jött volna létre. Vagy mintha szélfútta hegycsúcson az elemekkel küzdő két szomszédos, göcsörtös fatörzs csavarodott volna egybe. Az elnyújtott testek e fonata folytonos mozgásban van, abból pedig meg sem tudom számlálni, hogy hány helyen törnek elő mindenféle hosszú csápok és tapogatók, amelyek szédítő táncot járva a lény körül – felteszem –, éppen a környezet számtalan aspektusát derítik fel. Némelyik bizonyos pontokon többfelé ágazik, és a vége felé roppant mód elvékonyodik, a többi vastagabb marad a csúcsáig. Iszonyodva megborzongok, mert érzem, hogy a vékony tapogatók némelyike már hozzám is elér, és olykor megérinti a testemet. Kiver a veríték, és egyfajta émelygés is elfog. De közben tovább szemlélem a teremtményt. Talán már nem sokáig figyelhetek meg bármit az életemben, kihasználom tehát a lehetőséget, ameddig még megtehetem. A kígyótestek végén, ahol az ember leginkább egy fejre számítana, meglepetésemre semmi ilyesmit nem látok. Helyette inkább egyfajta tengeri rózsára emlékeztető képződmény figyelhető meg, amelynek a tetején számtalan további nyúlvány ered. Ezek is folyamatos, azonban összehangolt mozgásban vannak, nem úgy, mint a testéről eredő, egymástól függetlenül, mindenfelé kutakodó tapogatók. Ezek jóval rövidebbek is, a végük felé viszont kevésbé vékonyodnak el, és mindegyiknek a csúcsán egy élénken izzó, sötétvörös fénypont látszik. Ezek a „feji” tapogatók inkább úgy mozognak, mintha a lény hajszálai lennének – bár azoknak igencsak vastagok volnának. Rémisztő látvány ugyan, de korántsem annyira, mint amire számítottam. Ettől sikoltozott Figürô oly kétségbeesetten? Vagy ez okozta volna a halottak arcára dermedt rémületet? Nem hinném. De azt hiszem, hamarosan megtudom. – A két egybefonódó törzsi ág közepénél a két rész szép lassan távolodni kezd, és a leírhatatlan módon elvakító fényáradat árasztja el a helyiséget. Érzem, hogy égeti a szememet, de néznem kell... Úgysem nézek már vele többé semmit. Az elém táruló tömény rettenetet nem lehet leírni. E világi szókincsemben nem léteznek rá szavak. A számat ordításra nyitom, de egy árva hang sem jön ki a torkomon. Érzem, hogy elenged a hólyagom. Életem végén már minden méltóságom elvész. A látvány elviselhetetlenül fényes, perzseli a retinámat, de valami mégsem engedi, hogy behunyjam a szemem. Talán a rémület az vagy

maga a lény, aki átvette a szemhéjaimat mozgató izmok felett az irányítást? – A teremtmény irtóztató fénytestéből lassan kiemelkedik egy tag, amit valamiféle óriás fullánkhoz lehetne a leginkább hasonlítani. Ez, ha lehet, még ragyogóbb, mint a többi része. Megsuhintja felém, és a fényessége eszeveszett erővel hatol az agyam legmélyebb zugáig. Olyan fájdalmat érzek a koponyámban, amilyet azelőtt még elképzelni sem tudtam volna. Mindig azt mondták, hogy amikor elér a vég, fényességet fogok látni. De azt a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ez így fog bekövetkezni!

Kiss Andrea Enikő

Ipari titkok

Mégis mi ez a szag? – furakodott a kérdés Tod gondolatai közzé, miközben megdörzsölte karikás szemeit. Kinyújtózott, és ásítozva levette tekintetét a biztonsági kamerák fekete-fehér felvételeiről. Ezután reménykedve az órájára pillantott, de az sajnos egyelőre csak éjjel egyet mutatott, még sehol sem volt a műszak vége. – Te is érzed ezt a bűzt? – kukkantott be Paul az ajtón, és fintorogva húzta fel az orrát. – Mint a záptojás – azonosította be Tod. Persze fura szagok máshol is előfordulnak, de egy gyógyszergyár biztonsági őreként Todnak rögtön gyanakodnia kellett. – Meg kéne nézni, minden rendben van-e a tartályoknál – javasolta Paul gépiesen, miközben látványosan elnyomott egy ásítást. – Megyek én! – ajánlotta Tod. Sok kedve persze nem volt kimenni oda, ahol a szag csak még erősebben érződött, de a tagjai már annyira elgémberedtek, hogy úgy érezte, mégis ráférne egy kis mozgás. Felállt, ellenőrizte a fegyvert tartó övét, felkapott egy zseblámpát, és komótosan nekiindult. A telihold bevilágította az utat. Kellemes nyár eleji éjszaka volt. Leszámítva az orrfacsaró bűzt, ami a tartályok felé közeledve, egyre csak erősödött. A gyógyszergyártó és -csomagolóüzem impozáns, háromemeletes épülete magasodott az elkerített tartálypark mellett, sötét árnyékot vetve a tárolóedényekre. Tod felkapcsolta a zseblámpáját, és bevilágított a kerítés drótjai között. A tartályok kísérteties árnyékokat vetve, mozdulatlanul álltak. Látszólag minden rendben volt. Meg akart győződni arról, hogy biztosan nem szivárog-e valamelyik, ezért elővette a beléptető kártyáját, és a bejárat melletti konzolhoz érintette. A halk sípolás, ami a szabad utat jelezte, messzire hallatszott, mivel aznap este valahogy minden szokatlanul csendes volt. Sem tücsökciripelés, sem

békabrekegés nem szólt. Tod maga sem tudta, miért, de egyre furcsább érzés kerítette hatalmába. Nagyot nyelt, és óvatosan belépett. Lassan haladt a hordók között a nagyobb tartályok felé, módszeresen végigpásztázva a területet. Már épp indult volna vissza, amikor mozgásra lett figyelmes. Az egyik nagyméretű tartály mellett valaki matatott. Persze nem volt szokatlan, ha este a tartályparkban tüsténkedtek. Sokszor az éjszakai műszakra hárult az a feladat, hogy mindenféle adatot dokumentálva kilencvenhat százalékos etanolt vételezzenek, amit később fertőtlenítésre használtak. De ez az alak valahogy nem tűnt ismerősnek, ráadásul nem is az etanolos, hanem a kénsavas tartály mellett ügyködött. Tod el sem tudta képzelni, mégis mi dolga lehet bárkinek kénsavval az éjszaka közepén. Mivel a dolog egyértelműen furcsa volt, biztos, ami biztos, a biztonsági őr elővette az adóvevőjét. – Gyanús mozgás a tartályparkban – adta le Tod a drótot Paulnak. – Utánanézek. – Rendben – vette kollégája az adást. – Értesíts, mi volt! – Oké! – csatolta Tod vissza az adóvevőt az övére. Közelebb ment, hogy jobban ki tudja venni, mi is történik. – Ki van ott...? – akarta feltenni határozottan a kérdést, de a hangja valahogy mégis bizonytalan volt. Az illető mintha meg sem hallotta volna, tovább matatott. Az őr még közelebb ment, és a zseblámpája fényénél már jobban ki tudta venni, hogy mi az. De amit látott, az annyira abszurd volt, hogy abban a pillanatban földbe gyökerezett lábakkal megállt. Mert ez a kb. kétméteres alak jól hallhatóan, nagyokat kortyolva éppen a kénsavtartályból ivott. Tod pislogva meredt maga elé, és próbálta felfogni, mi is történik. Újra rávilágított a tartályra, és kétségkívül kénsav volt benne. Óvatosan visszairányította a zseblámpát az alakra, de az addigra már abbahagyta a szomjának oltását, és egyenesen rámeredt. Szája szélén megcsillant az italként elfogyasztott sav, az idegen átható tekintete Tod velejéig hatolt. Az őr futni szeretett volna, de lábai nem engedelmeskedtek, kezéből pedig tehetetlenül esett ki a zseblámpa. A ráboruló sötétség ellenére is egyben biztos volt: hogy ez a lény nem ember. Hallotta, ahogy egyre közelebb ér hozzá, és rémülettől tompa agyát igyekezett gondolkodásra bírni. Remegő térdekkel óvatosan leguggolt, hogy újra felvegye a zseblámpát. Kétségbeesetten tapogatózott utána, miközben érezte a teremtmény perzselő leheletét, ahogy kissé csoszogva, komótosan egyre

közelebb ér hozzá. Tod felegyenesedett, és utolsó esélyét megragadva, kapkodva kereste elő a fegyverét. Annyira reszketett a keze, hogy alig tudta kibiztosítani, de mielőtt az idegen elérhette volna őt, lőtt. A levegő egy pillanatra megdermedt, ahogy a golyó éles hanggal kirobbant a csőből, és a lény húsába csapódott, azonban ahogy sötét bőre felhasadt, és a golyó érintkezett a sárgás testnedveivel, a lövedék füstölögve elszenesedett. Tod látszólag hatástalan fegyverét eldobva menekülni próbált, de a lövéstől feldühödött lény, éles fogait kivillantva, sziszegve vicsorogni kezdett. Dühösen fújt, és valamiféle folyadékot köpött az arcába. Amint az anyag ráfröccsent, és elkezdte lemarni húsáról a bőrt, égő fájdalom hasított bele. Az elviselhetetlen kíntól a földre rogyott, és ordítozva hánykolódott a földön, de szenvedése ezzel még nem ért véget. Kiáltásai hörgésbe fulladtak, ahogy támadójának erős ujjai a nyakára fonódtak. Tod kapálózott, menekülni próbált, de a lény felemelte a másik karját, és mutatóujjának pengeéles, hosszú körmét a hasába döfte. Tod mérhetetlen fájdalmat érzett, ahogy a teremtmény lassan felhasítva a bőrét és az alatta húzódó izmokat, szétnyitotta a hasfalát. Végül a biztonsági őr teste feladta a harcot, így a kínokkal és rettegéssel teli percei örökre véget értek.

Miss Megan Taylor unottan könyökölt a tablettatesztelő mellett. Már alig várta, hogy az óránkénti ellenőrzésre vett minta vizsgálata elkészüljön. Sosem gondolta volna, hogy ő gyógyszergyárban fog dolgozni, aki szerette a változatosságot, és utálta a kötöttségeket. Bekerült ide, ahol mindent szabályok szerint kellett végezni. Azért pár hónap alatt kezdte megszokni, ahogy az éjszakázást is. Persze ha nem akart volna minél hamarabb lelécelni a szüleitől, esze ágába sem lett volna éjszakai műszakot vállalni. Mivel azonban az anyjával egyre jobban egymás agyára mentek, így gondolkodás nélkül mondott igent a műszakpótlékkal járó állásra. A nyomtató felzúgott, és a papíron surrogva megjelent a vizsgálat eredménye. Minden tabletta megfelelt az előírásoknak. Negyed kettő körül Miss Taylor mi másnak örülhetett volna jobban, mint a hibátlan adatoknak. Ez azt jelentette, hogy a gép beállításai jók, és végre elmehet egy kis szünetre. Karen, a munkatársa a tablettázógép mellett állva várta az eredményeket, és közben elmélázva bámulta, ahogy a tabletták puskagolyó sebességgel potyognak

a tárolóba. – Minden rendben – mondta Megan –, úgyhogy lelépek egy életmentő kávét inni – tette a nyomtatványokat a gyártási laphoz. – Persze, már rád fér – bólintott Karen egyetértően. Taylor kisasszony a gyártási területről kilépve felakasztotta a fehér köpenyét, lecsattintotta kezeiről a gumikesztyűt, és a használt maszkkal együtt a kukába dobta őket. Egy kis kézfertőtlenítés, és a poros gyártási területről egy zsilipajtón keresztül a folyosóra jutott. Megkereste Ben Mastersont, aki aznap este a kapszulázóhoz volt beosztva. A lány az üvegen keresztül szinte rögtön észrevette a fiatalembert, és integetett neki, amikor meglátta. Megan úgy tett, mint aki kávét iszik, Ben pedig rögtön vette a lapot, és a hüvelyk ujját felmutatva, jelezte, hogy ő is el tud szabadulni. Miss Taylor nem volt az a félős fajta, de azért örült, ha a kollégája is vele tartott, és kikísérte dohányozni. A gyár egy hatalmas külterületen helyezkedett el, messzire a várostól. Főleg éjszaka néha fura hangokat sodort a szél a közeli erdők felől, amitől a hideg futkosott a hátán. És amíg Megan a tüdejét rongálta, Masterson a füstöt elkerülve élvezte a szabad levegőt, és jókat nosztalgiáztak. Mivel egy utcában nőttek fel, volt közös témájuk, csak miután más suliban tanultak tovább, sokáig alig találkoztak. Aztán a gyárban egy műszakba kerültek, és újra jókat beszélgettek. Mikor Taylor átöltözött utcai ruhába, a bejáratnál várta a fiút. De sajnos hiába tűnt az idő tökéletesnek egy kis esti felfrissüléshez, olyan szag volt odakint, hogy majdnem rögtön sarkon fordult. – Elment a kedvem a kávétól – prüszkölte, amikor mélyet szippantva, gyanútlanul letüdőzte. – Nem gondoltam, hogy egy kis bűz közétek állhat – somolygott Ben, és már ő is fordult vissza az ajtóból. – Igazad van! – bólintott Megan elszántan. – Végül is a kutyámon kívül a kávéval van a legjobb kapcsolatom, szóval egy kis bűz nem állhat közénk – vigyorodott el, és mit sem törődve a szaggal, elindult a dohányzó irányába.

– És a cigivel – tette hozzá a fiú rosszallóan, aztán pólóját az orrára húzva, esetlenül követte. – Tévedés! – pontosított a lány. – A cigivel nem mindig jó a kapcsolatom. – Bezzeg most jól jön, mert a füst elnyomja a bűzt. – Ezt a rothadó záptojás szagot, még ez sem – fintorgott Megan, aztán a kijelölt dohányzóhelyiséghez érve leült a padra, maga mellé tette a gőzölgő csészét, és nyugisan rágyújtott. Haját válla mögé dobva hátrahajtotta a fejét, és behunyt szemmel lassan kifújta a füstöt. Aztán szemét kinyitva oldalra sandított Benre, aki megfeledkezve magáról, tátott szájjal bámulta őt. Amikor azonban észbe kapott, zavartan kapta el a tekintetét. A lány jót mosolygott magában, és úgy tett, mintha észre sem vette volna. Nem csinált belőle nagy ügyet, hiszen nyilvánvalóan nem akartak semmit egymástól. Nem volt teljesen elégedett, mert laposnak tartotta magát. Viszont büszke volt különleges zöld szemére és csillogó, hosszú, sötétbarna hajára, ami miatt sokan fordultak meg utána. Megan napi önbizalom adagját bezsebelve, jókedvűen szívta el a cigit, és addigra már az orra is egészen hozzászokott a szaghoz, tehát jöhetett a kávé. A keze azonban félúton a csésze felé nyúlva megdermedt, mert egyszer csak éles hang törte meg a csendet. A lány elkerekedett szemekkel meredt a zaj irányába, és hallotta, ahogy valaki fájdalmasan felordít. Hirtelen fogalma sem volt, mit kéne tennie. Egy szigorúan őrzött gyárban mindenre fel volt készülve, csak erre nem. Egy csomó oktatáson kellett részt venniük, de ilyenről nem esett szó egyikben sem. – Ez egy lövés volt – állapította meg Ben, és a tekintete egy pillanat alatt elfelhősödött. – Gyere! – ragadta meg a lány kezét, és maga után vonszolta a bejárat felé. – Tudok járni! – rántotta ki Megan a kezét méltatlankodva. – Csendesen! – fogta be a fiú a száját. Taylor teljesen megzavarodott, mert Ben az a tipikus csendes, kissé okoska jófiú volt. Most mégis mi ütött belé? – értetlenkedett a lány. Kérdőn bámult Masterson sötétbarna, sürgető szemeibe, és hirtelen megértette:

Ha valakire lőnek, akkor az veszélyes lehet rájuk nézve is, és talán nem kellene megvárni, amíg véletlenül belefutnak. Lélekszakadva rohantak vissza a biztonságot adó épület felé. Amint odaértek, Ben feltépte az ajtót, és ezzel a lendülettel majdnem összeütközött Mr. Smithszel, a karbantartóval. Smith halántéka már őszült, és vagy húsz éve a gyárban dolgozott. Úgy tűnt, el sem tudja képzelni, mi üthetett beléjük. – Lassabban, fiatalok! – dorgálta őket fejcsóválva, és már indult volna tovább, hogy kimenjen ő is rágyújtani. – Szerintem ne menjen ki! – lihegte Ben. – Lövést hallottunk, és jajveszékelést. Valami történt! – Nem néztetek mostanában kicsit túl sok akciófilmet? – csóválta meg nevetve a fejét Mr. Smith összeráncolva a homlokát. – Én meg az akciófilmek? – mutatott magára kérdőn Megan. – A szállítás éjjel is dolgozik – ecsetelte bölcsen a karbantartó. – Lehetett egy durrdefekt, ami miatt én is óbégatnék, ha éjjel kéne nekiállni javítani. Volt az érvelésében igazság, és Ben is elbizonytalanodva nézett vissza Meganre. De akárhogy is szerette volna azt hinni, hogy ez csak egy egyszerű kis félreértés, érezte a zsigereiben, hogy itt sokkal több van ennél. Az a fájdalmas jajveszékelés még mindig visszhangzott a fülében. – Higgye el, ez nem durrdefekt volt! – nézett Megan határozottan Mr. Smith szemébe. – Jó, mindjárt kiderítjük – indult el a karbantartó a legközelebbi telefon felé. Mivel az épületben semmi térerő nem volt, és munka közben a mobiljukat sem hordhatták magukkal, ezért a gyár egész területén külön, vezetékes, belső vonalat használtak. Mr. Smith bepötyögte a porta mellékének a számát, és várt. – Nem veszik fel – vakarta a férfi zavartan a feje búbját. – Pedig nem nagyon szokták őrizetlenül hagyni.

– Talán azért, mert történt valami – emlékeztette Megan türelmetlenül. – Ha történt is valami, biztos értesítették a rendőrséget, és megoldják – bólintott a karbantartó határozottan, és fittyet hányva a rémült tekintetű fiatalokra, nekiindult. De nem jutott messzire. Pár lépés után újabb lövés hallatszott, amit fájdalmas ordítás, és még két lövés hangja követett. Mr. Smith rémülettől eltorzult arccal, szinte tokostul tépte ki az ajtót, ahogy visszarohant. – Ennek a fele se tréfa! – hebegte sápadtan. – Szólni kell Willnek! Will Davidson volt a műszakvezetőjük, tehát logikusnak tűnt, hogy minél hamarabb értesíteni kellett erről az egészről. Megan nagyon remélte, hogy addig rendeződnek a dolgok, és soha többé nem kell lövéseket és ordításokat hallania egész életében. Agyában záporoztak a gondolatok, miközben gépiesen visszaöltözött fehér munkaruhájába. Próbálta végigvenni a lehetőségeket, hogy mégis mi a fene történhetett, ami miatt az őröknek lőniük kellett. A folyosón már várták őt, és egy szót sem szólva, némán indultak el a művezetői iroda felé, ami a második emeleten, a tablettázóval szemben volt, de Willt nem találták. Végül a harmadik emeleti zsilipben futottak össze vele. – Mondjátok, hogy nem romlott el semmi! – nézett végig Davidson a kétségbeesett ábrázatukon. – Minden működik – legyintett türelmetlenül Mr. Smith, és gyorsan elhadarta, mi történt. – Lövöldözés? – pislogott Will hitetlenkedve. Davidson fiatalon lett művezető, de már öt éve állta a sarat. Persze mindig volt benne egy nagyadag ambíció, ám a szigorúan betartatott szabályok ellenére is csúszott már be egy-két baki a vezetése során. Ilyenkor persze kivizsgálások történtek, ami egy művezető rémálma. Épp ezért mindig a megfontolt, szigorú főnök benyomását igyekezett kelteni, de az eseményeket hallva, látható zavarodottság jelent meg az arcán. – Ha ez tényleg igaz, fogalmam sincs, milyen protokoll vonatkozik ide – bukott ki belőle őszintén. – Biztos, hogy a gyár területén történt?

– Biztos! – bólintott határozottan Smith. Will nem válaszolt, csak sarkon fordult, és céltudatosan indult el a lift irányába. Megnyomta a hívógombot, és összeráncolt homlokkal, a távolba meredve várta az érkezését. Megan és Ben tanácstalanul nézett egymásra, majd az ősz karbantartóra, aki vállát megvonva jelezte, miszerint ő sem tudja, hogy a művezetőjük mit forgathat a fejében. A lift megállt a lépcsőház első emeletén. Az ajtó kitárult, és orrukat megcsapta a már jól ismert bűz. Will öklendezve fogta be az orrát, és szapora léptekkel indult el a folyosón. Bal oldalon nyíltak az irodák, a másik oldalon az ellenőrző labor volt. Az emelet legnagyobb részén a csomagológépek hosszú futószalagjai kígyóztak. Davidson az irodája felé vette az irányt, és már épp lenyomta volna a kilincset, amikor újabb velőtrázó sikoly hallatszott, ezúttal viszont túlságosan is közelről. Rémülten pillantottak egymásra. – Bármi történt kint, itt folytatódik – döbbent meg Ben. – Most mi legyen? – kérdezte Megan suttogva. – Te bújj el, én felderítem a terepet! – határozta el magát Masterson, és elszántan elindult, szorosan a fal mellett, de Will a karját elé tartva megállította. – Majd én! – Vagy inkább maradjunk együtt – javasolta Megan. Nem tetszett neki a gondolat, hogy bárki is egyedül legyen. A folyosó végénél megálltak, és lassan kilestek a sarkon. De amit láttak, attól mindannyiukban megfagyott a vér. Megan nem akarta nézni, mi történt, de annyira elszörnyedt, hogy képtelen volt a tekintetét levenni arról, amit lát. Szinte az egész csomagolóüzem személyzete halott volt. Valaki lemészárolta őket. Pár méterre a fal mellett feküdt az egyik kollégájuk, de Taylor azt sem tudta, ki lehetett az. Már csupán elszenesedett hús- és bőrfoszlányok alkották a felismerhetetlenné vált arcát. A hasa csak egy tátongó lyuk volt, mert belei és

belső szerveinek egy része mellette hevert a padlón. A kegyetlen mészárlás következtében kiömlött vére szinte teljesen vörösre festette a hófehér ruháját. Tőle távolabb még két holttest feküdt, akikkel hasonlóan bántak el. Az előkészített csomagolóanyagok raklapja mögötti beton támpillér előtt két lány sírva ölelkezett össze: a csoportvezető és a címkéző egyik dolgozója. Rémülten meredtek egy pontra, ami a faltól nem látszott. Keserves zokogásukat csak a tárolóba hulló gyógyszeres flakonok ütemes koppanása törte meg, mert már nem maradt munkás, aki a végén ellenőrizze, és dobozba rakja őket. A rémület a lányok szemében egyre csak nőtt, ahogy egy hatalmas, mozgó árnyék lassan föléjük tornyosult. Aztán a takarásból előlépett egy legalább két méter magas, sötét alak. Csupasz, szinte teljesen fekete, tompán csillogó bőr fedte az egész testét. Erős karját lassan kinyújtotta, és hosszú ujjait a sikítozó címkézős lány nyakára fonta, aki hörögve kapkodta a levegőt. A lény sárga szemeit a lány tekintetébe fúrta, és ajkát vicsorra húzva, kivillantotta tűhegyes fogait. Furcsa, sziszegésszerű hangot hallatott, és ezzel egy időben valamiféle folyadékot köpött az arcába. A maró anyag sisteregve tette azonnal felismerhetetlenné áldozata arcvonásait, miközben az a kínok kínját élte át. Amíg a címkézős lánnyal foglalkozott, a csoportvezető menekülni próbált. A lény látta, hogy mi történik, és újabb sziszegő hangot hallatva, a maró anyagot pontos célzással a menekülő felé köpte, aki fájdalomtól ordítva, összeesett. Ezután a teremtmény nyugodtan elindult felé, miközben a torkánál fogva, maga után vonszolta a lányt, akit aztán a vergődő csoportvezető mellé hajított. Miután őt is felismerhetetlenné tette egy arcon köpéssel, hegyes karmát az akkor még élő címkézős lány hasába döfte. Előbukkanó belső szerveit meglátva, sárga, hegyes nyelvével mohón megnyalta a szája szélét, és nekilátott, hogy a finomnak ítélt falatokat még melegen elfogyassza. Megan Taylor úgy állt még mindig ott, mintha csupán valami horrorfilmet nézne, és nem a valóságot élné át. Csak nagyon lassan tudatosult benne, hogy a horrorfilmeket nem a munkahelyén a barátaival és kollégáival forgatják, és ha nem mozdul meg, akkor ő lesz a következő áldozat. Érezte, ahogy a könnyek patakokban folynak végig az arcán, és tompán felfogta, ahogy valaki erősen a csuklójánál fogva, ráncigálni kezdi a szinte kővé dermedt testét. Megan lassan engedett a kéznek, ami visszahúzta őt a valóságba még éppen azelőtt, hogy a gyilkos lény észrevehette volna. – Megan, figyelj rám! – Ben a kezébe fogta a sokkos lány arcát, és próbálta

észhez téríteni. – El kell innen tűnnünk! – És kéne valamiféle terv is – suttogta Will. De Smith már ezt nem hallotta, mert hanyatt homlok menekülni kezdett a lépcső irányába. Szíve szerint Taylor is rohant volna, minél messzebb. A fiú viszont még mindig nem engedte a csuklóját, ő pedig nem tiltakozott. Lassan, a lehető legkisebb zajt csapva indultak a karbantartó után, de pár másodperc múlva, a földszint felől hallatszó üvöltésből ítélve, Smith-nek nem sikerült kijutnia. Egymásra néztek, és már tudták, mi történhetett vele. Rájöttek, hogy nemcsak egy, hanem több ilyen lény is van az épületben. Sokkal óvatosabbnak kellett tehát lenniük, ha nem akartak ők is a többiek sorsára jutni. Will négykézlábra ereszkedett, és lassan indult el a legközelebbi ajtó irányába, ami a laboré volt. Amikor odaért, fülelt, hogy nem hall-e valamit bentről, aztán jelzett a többieknek, hogy rendben. Bementek, és sietve zárták be maguk mögött az ajtót. Persze nem voltak még biztonságban, de a nyílt folyosóhoz képest itt legalább át tudták gondolni, hogy merre tovább. – Figyelmeztetni kell a többieket – nyúlt Will a telefon után, és tárcsázta a művezető iroda mellékét. – Karen, hagyjátok abba a munkát, mert...! – folytatta volna, de abban a pillanatban elment az áram. A sötétség vészjósló csenddel borult rájuk, miközben Davidson tátogva szitkozódott, és tehetetlenül tette félre a használhatatlanná vált készüléket. Csak a vészkijáratot jelző felirat táblájának halványzöld fénye szűrődött be az ajtó üvegén keresztül. Persze hiába is követték volna a nyilat, az jelenleg egy nyilvánvalóan kegyetlen és veszélyes szörnyeteg karmaiba vezette volna őket. – Ezek mindenkit le akarnak mészárolni – suttogta Ben ökölbe szorított kézzel. – Elállják a kijáratot és lekapcsolják az áramot – sorolta, majd idegesen túrt sötétbarna hajába. – Na, azt már nem! – vett nagy levegőt Megan. A kezdeti sokk után az adrenalin is elkezdett dolgozni a testében. Így mindent világosabban látott. Élni akart. Nem engedhette, hogy bármilyen érzelem vagy kétségbeesés eluralkodjon rajta, csak azt nézte, hogyan juthatnának ki ebből a pokolból. – Lefelé biztos nem tudunk menni – vette sorra –, szóval egyelőre felfelé tűnik csak járhatónak az út.

– Valószínű az összes vészkijáratot őrzik – vélekedett Ben. – Igen, több mint valószínű – értett egyet Will. – De talán egyet nem. – Mire gondolsz? – Van egy régi vészkijárat a nyugati oldalon, ami távolabb esik a többitől – emlékezett Davidson. – Elég bonyolult a megközelítése, mert a nagy homogenizálótól lehet odajutni, amit ritkábban használunk. Amikor modernizálták a vészkijáratokat, ezt az útvonalat ki is vették, mert nem igazán felel meg a mostani elvárásoknak. Mivel túlságosan meredek, veszélyes és rozsdás. Cserébe viszont egy beugró mentén fut, tehát ha szerencsénk van, ott nem vesznek észre. Megan szájtátva hallgatta Will szavait. Tényleg nem véletlenül lett fiatalon művezető. Okos volt, alapos és higgadt. A lány már csak azon imádkozott, hogy sikerüljön odáig eljutniuk. De egyszer csak halkan nyikorogni kezdett valami, és kinyílt a mögöttük álló, nagy szekrény ajtaja. Taylor arcából kiszökött a vér. Sápadtan, torkában dobogó szívvel fordult meg. A szekrényből megkönnyebbülésére Lisa, a gyártásközi laborban dolgozó lány mászott elő, aki a jelek szerint eddig ott bujkált. Reszketve, falfehéren, könnyes szemmel nézett körbe. Megan teljesen meg tudta érteni, mit érez, és bátorítóan átölelte. – Annyira félek! – zokogta Lisa. – Megölte őket! – Tudom – szorította meg Taylor a kezét. – Ezért sem maradhatunk itt. – Tényleg induljunk – siettette Will a csapatot –, mert kellene az a kulcs, ami a nagy homogenizálóé! Az pedig az öltözőben van. Lisa bólintott, hogy érti, és a művezető óvatosan kidugta a fejét az ajtón, hogy tiszta-e a levegő. Ekkor viszont újabb hangok ütötték meg a fülüket. A gyártósok nagy nevetgélések közepette jöttek lefelé a lépcsőn. A zúgó gépek mellett elzárva, beöltözve semmit sem érzékeltek abból, ami eddig történt. Így hát gyanútlanul cseverésztek és találgatták, vajon mi lehet az áramszünet és Will furcsa, félbeszakadt hívásának az oka. Persze a zsivaj másnak is feltűnt. Hallani lehetett, ahogy a lény az egyik lány

tehetetlen testét félredobja, ami tompán puffan a padlón, és utána csoszogva elindul a folyosó irányába. Will óvatosan bezárta az ajtót, és fájdalmasan összeszorította a szemét. Túl messze voltak ahhoz, hogy figyelmeztetni tudják őket. Egymásra néztek, és már tudták, mi következik. Meglapulva vártak. A lassú, csoszogó léptek egyre közelebbről hallatszottak, és utána meghallották az első sikolyt, amit követően a többiek fájdalmas, kínok között vergődve kiadott hörgései és ordításai visszhangoztak az épületben. Aztán lassan minden elcsendesedett, csak a csámcsogás hangja szűrődött be, ahogy a lény a számára finomnak ítélt szerveket falatozta. Megan némán könnyezett. Fájdalmat, rémületet és kétségbeesést érzett. Reszketve gubbasztott a többiekkel a labor asztala alatt tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Ben óvatosan megérintette a kezét, és bátorítóan megszorította. Ettől új erőre kapva igyekezett mélyeket lélegezni, hogy idegileg ne essen szét. Könnyeit törölgetve látta, hogy Lisán viszont egyre inkább eluralkodik a félelem, Az érzés, hogy ez a szörnyeteg bármikor rájuk törheti a labor ajtaját, szinte az őrületbe kergette. – Minden rendben lesz! – suttogta Megan. Lisa láthatóan igyekezett féken tartani az indulatait, ami nagyon nehéz volt az ismét beálló, néma csendben. A csámcsogás abbamaradt, a csoszogó hang ismét felerősödött, és sötétség borult a laborra, ahogy a teremtmény a halványzöld fényt kitakarva megállt az ajtóban. Taylor azért fohászkodott, hogy menjen el, de a kilincs lassan lenyomódott, és az orrfacsaró bűz beáramlott a laborba, ahogy belépett. Megan alig érzékelte, mi történik, mert hevesen dobogó szíve a fülében dörömbölt. Mégis igyekezett halkan, egyenletesen lélegezni. Tudta, hogy egy hangosabb sóhaj vagy egy apró mozdulat is végzetes lehet. Összeszorította a szemét, hogy ne is lássa, mi történik, és mikor kerül sor az elkerülhetetlenre. A lény annyira közel jött, hogy szinte biztosra vette, „Kész, ennyi volt!”. A szaga annyira erősen érződött, hogy alig bírta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el öklendezni. A savat köpő rettenet egyenesen az előtt az asztal előtt állt meg, ami alatt Bennel elbújtak. Esélyük sem volt. De nem feléjük fordult, hanem a szemben lévő vegyszeres szekrényben kezdett kutakodni. Kivett egy üveget, lecsavarta a tetejét, és mélyet lélegezve beleszippantott. Ezután mohón rávetette magát, és nagyokat kortyolva megitta az egészet. A kiürült üveget a földre ejtette. Megan a halvány fényben is ki tudta silabizálni a félig összetört üveg

címkéjén a kénsav vegyjelét: „H2SO4”. Ez volt az a pont, amikor Lisa besokallt. A lány nem bírta tovább a bizonytalanságot és a rájuk leselkedő veszélyt. Elszakadt nála a cérna, ezért egyszer csak előugrott a rejtekhelyéről, és a nyitott ajtón keresztül kiszaladt a laborból, egyenesen a földszint irányába. A lény lassan elindult utána, és valahol félúton járhatott, amikor meghallották Lisa jajveszékelését. – Gyerünk, mielőtt visszajön! – ugrott elő Will. Megan őrült ötletnek tartotta, hogy pont most induljanak neki, de félő volt, hogy a savivó rettenet visszatér alaposabban szétnézni. Úgy tűnt, ez az utolsó esélyük. Amikor kiléptek, látták, hogy mindenfelé ott hevernek a munkások szétmarcangolt holttestei. Ezeket kikerülve kellett a lépcsőn felfelé indulniuk úgy, hogy a lépcsőfordulóban az egyik lény még javában Lisa testén osztozkodott egy másik szörnyeteggel. Megan lába alig akart engedelmeskedni, annyira rettegett attól, hogy ilyen közel kell menniük. A tudat, hogy ha az egyik felnéz vagy meghallja őket, akkor végük, szinte lebénította. Ben a kezét megragadva, maga után húzta a lányt, és óvatosan a lépcső felé osontak. Azonban ahogy annak első fokára lépett, hirtelen megcsúszott egy vértócsán. Ha a fiú nem tartja meg, biztosan elesik. Megan gyorsan ellenőrizte, nem vették-e észre őket, de a nagy csámcsogás mellett sikerült észrevétlenül a második emeleti öltözőkig osonniuk. A helyiség csendes volt, Will halkan nyúlt a szekrényébe a kulcscsomó után. – Hozzátok a mobilotokat is! – suttogta Megan. – Ha kijutunk innen, kellhet még. – Igazad van – vette ki Ben is a sajátját, és továbbindultak. A harmadik emelet teljesen csendes volt. Nem történtek aznap előkészítő munkafolyamatok, ezért ezen az estén nem dolgozott senki a szinten. Halk léptekkel igyekeztek a nagy homogenizálóhoz, amit három zsilipen keresztül értek csak el. Beléptek, és a hatalmas fémkonténer a helyiség közepén terpeszkedett. Felületén megcsillant a szabadságot jelentő, vészkijárat üvegén át beszűrődő Hold fénye.

Will az ajtóhoz lépett, és keresni kezdte a kulcsok között az ideillő számot. – A francba! – káromkodott halkan. – Nem látom a jelölést. Annak hiányában fogalma sem volt, hogy melyik kulcs való a zárba. Végül csak kiválasztott egyet, de az nem nyitotta, és amit utána próbált, sem illett bele. Közben a két szörnyeteg végzett Lisa tetemével, és a kongóan üres folyosó felől már hallatszottak lassú, csoszogó lépteik, és hörgő lélegzetük, ahogy elindultak felfelé a lépcsőn. Will egyre idegesebben, remegő kézzel kereste a megfelelőt. Nagyon szerettek volna kint lenni, és ha már eddig sikerült eljutniuk, remélték, hogy nem egy hiányzó tábla miatt rekednek az épületben. Aztán az ötödik kulcs végül könnyedén a zárba csúszott, és elfordítva már kattant is a nyelve. A művezető tényleg nem túlzott, amikor arról beszélt, hogy veszélyes és meredek ez az útvonal: Egy vékony palló vezetett a kiugró fal oldalán végigfutó rozsdás létrához. Elég magasan voltak, és nagyon nem tűnt biztonságosnak. – Hajrá! – vett Will mély levegőt, és nagyot nyelt. A falhoz lapult, és lassan rálépett a kis pallóra. – Én ezen le nem megyek! – meredt Ben a mélységbe. – Pedig le fogsz, ha nem akarsz vacsora lenni! – bátorította ezúttal Megan a fiút, akinek már gyerekkorában is tériszonya volt. – Csak ne nézz le! – javasolta Will, aki közben már megtette az első lépéseket lefelé a létrán. – Majd utánad – akarta Masterson maga elé engedni a lányt. – Nem! – rázta meg Megan tagadólag a fejét. – Ha te nem indulsz neki, én sem megyek. – Ne csináld ezt! – nézett rá Ben könyörögve, de Taylor határozott arcát látva rájött, hogy nem viccel, és amíg el nem indul, a lány sem fog. Ben minden erejét összeszedve végül elért a létráig, és ügyelve, hogy a tekintete még csak véletlenül se tévedjen a mélység felé, szinte teljesen összeszorított szemekkel, a létrafokokat a lábával tapogatva ki, lassan elkezdett ereszkedni. A régi, rozsdás vas recsegett-ropogott, ahogy lefelé haladtak, de csodák csodájára

kibírta, és nemsokára mind a hárman szilárd talajt érezhettek a lábuk alatt. Óvatosan lestek ki a takarás mögül, és indultak neki a fal mentén, miután tiszta volt a levegő. Minél messzebb akartak kerülni az épülettől, bár fogalmuk sem volt még arról, hogy mit tegyenek vagy mit mondjanak, ha végre sikerül biztonságos távolságba érniük tőle. A következő sarkon túl, már az út melletti sövények takarásában szinte a portáig is el tudtak jutni észrevétlenül. Nem késlekedhettek. Will haladt elöl, utána Ben, mögöttük pedig Megan szedte a lábait. A szél közben kezdett feltámadni, megzavarva az éjszaka eddig szokatlanul csendes mozdulatlanságát. Megan orrát ekkor váratlanul megcsapta a jól ismert, orrfacsaró bűz, és rossz érzés kerítette hatalmába. Utána akart szólni a fiúknak, hogy álljanak meg, de addigra már Will elérte az épület sarkát, és óvatosan kilesett. Ahogy kidugta a fejét, hogy ellenőrizze, nincs-e senki a közelben, azonnal újra meghallották a dühös, sziszegő hangot. Willt abban a pillanatban eltalálta a sav. – Ne! – kiáltott fel Megan, akinek kétségbeesett sikoltását szinte teljesen elnyomta Will ordítása. Ben visszarohant, megragadta a lányt, és a száját befogva, a közeli tárolók mögé húzta. Eltartott egy darabig, amire sikerült visszafognia a sírását, és emiatt az is elképzelhető volt, hogy meghallották őket. Meglapulva vártak, miközben Will fájdalmas kiáltásai messzire hallatszottak. Megan a fülét befogva könyörgött, hogy legyen már vége ennek a rémálomnak, de nem történt semmi. Valamiért nem kezdték el Willt kibelezni, mint a többieket. A szag eközben egyre elviselhetetlenebb lett. A tároló alatt lévő réseken látták, ahogy a lényhez csatlakozik újabb kettő. Nem beszéltek, de mégis úgy tűnt, mintha kommunikálnának egymással. Összenéztek, aztán egyetértésben elindultak a közeli erdők irányába. Will mellett elhaladva az egyik rámutatott, amire a legnagyobb közülük visszanézett az épület felé, és megrázta a fejét. A kisebbik lehajolt, és egy mozdulattal kitörte Will nyakát. A három szörnyeteg ezután folytatta útját, és hamarosan elnyelte őket az éjszakai erdő sötétje. Pár percig Megan hitetlenkedve meredt a távolba, aztán megszólalt: – Elmentek – állapította meg, mint aki maga sem hiszi.

– Siessünk! – szorította meg Ben a lány kezét. – Valami nem stimmel! – Micsoda? – kérdezte Taylor, miközben tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy a fiú óvatosságra fittyet hányva, futni kezd az út közepén. – Gáz szagot éreztem – lihegte. – Lehet, hogy fel fog robbanni az üzem! – Miből gondolod? – Mi van, ha el akarják tüntetni a nyomaikat? – tette fel az észszerű kérdést, miközben csak futott előre. – Ezek nem esztelenül gyilkoltak. Szervezetten kerítették körbe az épületet, és mészároltak le mindenkit. De Will-lel már nem foglalkoztak, és minket is hallottak, mégsem kerestek meg. Valamiért sietniük kellett. – Ha viszont bármikor robbanhat a gyár, akkor túl közel vagyunk – rémült meg Megan. – Nem tudom, hogy egy ekkora épület mekkorát szólhat, de a detonáció biztos nem lenne kicsi. Megálltak, és visszafordulva, ellenőrizték a távolságot. – Talán van még időnk, hogy elég messze kerüljünk, de ha mindjárt robban? – kérdezte Megan szaporán dobogó szívvel. – A csatorna! – tévedt Ben tekintete egy fedélre, és valószínű, hogy a jókora adrenalin löketnek köszönhetően, de sikerült a fedelet elsőre, egy mozdulattal feltépnie. Segített a lánynak lemászni, és ő is utánaindult. Lassan visszahúzta a fedelet, és abban a pillanatban koromsötét telepedett rájuk. A szagokkal és az áporodott, nedves levegővel már nem is foglalkoztak. Ben elővette a telefonját, hogy világítson vele. Legalább ennyi hasznát vették a készüléknek, mert egyelőre úgy tűnt, hiába hozták magukkal. Ugyanis ötletük sem volt, kit hívhatnának fel „szörnytámadás” esetén. – Meddig maradjunk itt? – kérdezte Megan a fiú arcát fürkészve a telefon halvány fényében, aki már nem tudott válaszolni, mert abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környéket.

Taylor olyan nyomást érzett, hogy egy pillanatra úgy tűnt számára, még a belső szervei is teljesen átrendeződnek. A fülsiketítő hangtól zúgott a feje. Ben védelmezően karolta át, és hosszú percekig gubbasztottak így. A tűzoltó és rendőrségi szirénák hangja egyre közelebbről hallatszott, ami visszarángatta őket a valóságba. Megan kótyagosnak érezte magát, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna. Egyszerre volt dühös, mérhetetlenül szomorú és kétségbeesett. Bár nehezen vallotta be magának, valahol mégis örült, mert mindezek ellenére életben maradtak! – Köszönöm! – ölelte meg Bent, aki zavartan zárta a lányt újra a karjaiba, Megant pedig soha nem érzett nyugalom és béke járta át. Taylor mindig amolyan visszahúzódó könyvmolynak gondolta Bent, és szeretett saját magára úgy tekinteni, mint bátor, önálló nőre. Az igazság viszont az volt, hogy csak egymást segítve és a szerencsének köszönhetően élték túl a napot.

***

– Nyugi, kislány! – csitította Megan az izgága vizsláját, ami örömtáncot járva, ugrálni kezdett a szobában, amikor kopogást hallott. Taylor gyorsan az ajtóhoz sietett, ahol Ben toporgott laptopjával a hóna alatt, amit majdnem elejtett, amikor a lány meglátva őt, a nyakába ugrott. Beljebb húzta a fiút az ajtón, és amikor becsukta maguk mögött, hatalmas csókot adott neki. A vizsla közben duzzogva vonult a helyére, és rosszallóan nézte a jelenetet. Megan majd kiugrott a bőréből, hogy Ben végre át tudott jönni hozzá. Ami velük történt, még több héttel az események után is foglalkoztatta az embereket, ezért igyekeztek a lehető legkevesebb feltűnést okozni. A város gyászba borult, és mindenki furcsán viselkedett velük. Az, hogy egyedül ők élték túl, szinte mindenkiből más reakciót váltott ki: Volt, aki örült neki, mások kételkedtek, némelyek egyenesen őket okolták az üzem felrobbanásáért. Végül az igazságügyi szakértők arra jutottak, miszerint valószínű, hogy a beugrós targoncás nézte el a távolságot, és véletlenül megsértette a gázvezetéket, ami szikrát vetett és berobbant. Persze ez a valóságtól nagyon messze állt, de

legalább csillapodtak valamicskét a kedélyek. Megan igazából meg tudta érteni az embereket. Ahogy másoknak, neki sem volt könnyű ez az időszak. Szinte mozdulni sem volt kedve, rémálmai voltak, iszonyatos lelkiismeret-furdalása volt, és fel sem fogta, hogy pont ők élték túl. A nap majdnem minden órájában rettegett attól, hogy bármikor rátörheti az ajtót az egyik szörny. Egyedül Ben jelentett neki vigaszt, akibe – hiába is küzdött volna ellene – egyszerűen beleszeretett. Persze emiatt is sokat tépelődött, hogy megérdemli-e ezek után a boldogságot, amit a fiú mellett érzett. – Mutatnom kell valamit! – ült le Ben komoly arccal az ágyra, és bekapcsolta a laptopot. – Azokról? – kérdezte Megan óvatosan, amire a fiú bólintott. Rengetegszer átbeszélték már ezt az egészet, és bújták az internetet, de eddig semmit sem találtak. Megan inkább szerette volna elfelejteni, de meg tudta érteni Bent is, aki nem akart belenyugodni abba, hogy a 21. században létezik olyan faj, amiről semmilyen feljegyzés sincs. – Igazából magukról a lényekről még mindig semmi – fogott bele. – De ezt nézd! – nyitott meg egy linket. A cikk egy két évvel ezelőtti tűzről szólt, ami egy műtrágyagyártással foglalkozó cég üzemében keletkezett. Ezután egy újabb linket nyitott meg, ami egy négy évvel ezelőtti festékgyár katasztrófájáról szólt. A következő cikkben egy hat évvel ezelőtti akkumulátorgyárban történt robbanásról számoltak be. Megan már sejtette, hogy a következő hír nyolc évvel ezelőttről fog szólni, és így is volt. – Azt látom, hogy kétévente ismétlődnek ezek a katasztrófák – ráncolta Taylor a szemöldökét. – De honnan veszed, hogy azoknak a teremtményeknek közük volt hozzá? – Mert van valami közös bennük – fordult Ben komolyan a lány felé. – Mégpedig a kénsav. – A kénsav? – kerekedett el Megan szeme. – Gondold végig! Amilyen élvezettel itta, logikus, hogy olyan helyeket választanak, ahol használnak kénsavat. Mivel azonban kénsavat sokféle ipar

használ, és úgy tűnik, csak kétévente támadnak, ez senkinek sem tűnik fel. A mészárlás jeleit egy robbanás vagy tűz eltünteti. Ha pedig marad is szemtanú... – Nem hinnének nekik – fejezte be Taylor a mondatot, belegondolva abba, miért nem beszéltek többnyire ők sem a valóságról. Miután a robbanásban a bizonyítékok megsemmisültek, semmi értelme nem volt emlegetni azt, hogy előtte mi történt ott. Bolondnak nézték volna őket, vagy a sokk hatása miatti hallucinációra fogták volna. – Mégis mit csinálnak akkor két évig? – Talán a következő mészárlást tervezik – tippelt Ben. – Nem tudhatjuk. – Ezek szerint két év múlva valahol újra le fognak csapni – gondolt bele a lány elszörnyedve. – Minden bizonnyal – sóhajtott a fiú szomorúan. – De ígérem, amint lehet, olyan helyre költözünk, ahol a környéken sehol sem használnak kénsavat – húzta közelebb a lányt magához. – Annyira szörnyű az a gondolat, hogy tudom, mi fog történni, de nem tehetek semmit – bújt Megan a fiú mellkasához. – Sajnos senki sem hinne nekünk – csukta be Ben szomorúan a laptopot.

Amirov Rusztem

A paranoid lány és a gondolatlények

Első fejezet: Menekülés

Villám villogott az égen, és zuhogott az eső. A fák ágait meghajlította a szél. Beyaz – a lány nemrég töltötte be a huszonegyedik életévét – még épp időben ért haza. Szerencséje volt, és nem ázott bőrig. Odasietett a konyhaablakhoz, majd kinézett rajta. Félelmetes vihar dúlt odakint. A lány már három napja volt egyedül a hatalmas épületben. A szülei messzire utaztak, és rábízták a ház körüli teendőket. Beyaz gyorsan megvacsorázott, aztán ledőlt egy kicsit pihenni. Mostanában nagyon rosszul aludt. Állandóan rémálmok gyötörték. Egy kicsit habozott, aztán lehunyta a szemét. Ekkor úgy hallotta, mintha valaki járkálna odakint a konyhában. A lány megborzongott emiatt. Várt néhány pillanatot, aztán felkelt, és óvatosan elindult kifelé. Nagyon gyorsan vert a szíve. A konyhában egy baltás alak állt, aki lassan, de biztosan elkezdett közeledni felé. Beyaz sikított egy nagyot, és bezárta a hálószoba ajtaját, de a balta áthatolt rajta. – Segítség! – kiabálta a lány, de nem hallotta meg senki. A sötét alak másodperceken belül szétverte az ajtót. Beyaz eközben kimászott a földszinten lévő szoba ablakán. Szerencsére volt elég ideje rá. Aztán rohanni kezdett az esőben. A haja meg a ruhája gyorsan átázott. Nemsokára bekopogott az egyik szomszédja ajtaján. Kétszer is hátranézett, miközben arra várt, hogy ajtót nyissanak neki. Egy kedves, mosolygós fiú engedte végül be. – Látom, már megint hallucináltál! Gyere be! Adok neked egy forró teát! – Nem! Te ezt nem érted! – mondta a lány tiltakozva. – Amit most láttam, az igazi volt! Nemsokára idejön, és megöl engem! – Hát, persze! Most pedig hívjuk fel a családodat! – A szüleim messzire utaztak! Nincsenek itthon! – Úgy gondolod, hogy egyedül hagynának téged ilyen betegen? Csak a képzeletedben voltál egyedül – mondta a Tamás nevű srác. A két fiatal nagyon jóban volt, és a fiú már évek óta vigyázott az elborult elméjű lányra. Tamás

megfogta a mobiltelefonját, és felhívta a lány családját. – Halló! Tamás vagyok! Beyaz megint hallucinált! Kérem, jöjjenek át érte! Köszönöm! – A fiú ezután letette a telefont, és bekapcsolta a vízforralót.

Küpe asszony és a férje, Balázs úr nemsokára megérkeztek. Látszott rajtuk, hogy nagyon aggódnak a lányuk miatt. – Hogy vagy, kincsem? – tette fel a kérdést az ötvenéves nő, miközben átölelte a lányát. – Nagyon aggódtunk miattad! – mondta az apja. – Most mit láttál? Megint azt a baltás férfit? – Ugye nem hisztek nekem? – kérdezte Beyaz frusztráltan. – Persze hogy hiszünk! De most gyere velünk haza! – noszogatta az édesanya a lányt. – Hé, minden rendben lesz, oké? – mondta Tamás, majd elbúcsúzott a családtól. – Köszönjük, hogy megint szóltál, hogy baj van! – hálálkodtak a szülők a fiúnak. – Ez csak természetes! – mondta a Tamás aggódó arccal, majd kikísérte a családot, és becsukta az ajtót.

Második fejezet: Igazságtalanság

A lány szülei a szomszéd szobában voltak. Beyaz már megint képzelt hangokat kezdett el hallani, miközben feküdt az ágyon. Úgy hallotta, hogy a szülei róla beszélnek. A falon keresztül minden szavuk áthallatszódott: – Végeznünk kell a lányunkkal! Amint elalszik, megöljük! Beyaz gyorsan felkelt, és elővette a kését. – Apa és anya meg akar ölni engem! – suttogta, majd elindult a másik szoba felé. A szülei úgy csináltak, mintha már aludnának, de Beyazt nem tudták átverni. Meg kell tennem! – gondolta. Vagy ők teszik meg! – Ekkor a lány szülei felnyitották a szemüket, és kipattantak az ágyból. – Okos lány vagy, Beyaz! Rájöttél, hogy mire készülünk! De most tedd el a kést, mielőtt valaki megsérül! – Dehogy teszem! – mondta a lány, aztán elfutott. A szülei a nyomában voltak, de sikerült őket leráznia. Nem messze volt egy temető. Az volt Beyaz kedvenc búvóhelye. Belépett oda és megállt az egyik sírnál. – De hiszen az én nevem van ideírva! – mondta ki meglepetten. – Ide fognak temetni a szüleim, miután végeztek velem! – Aztán a baltás ember megint feltűnt a lány háta mögött. – Pontosan! – mondta a férfi. Beyaz erre megfordult, és könnyezni kezdett. – A szüleid gyűlölnek téged, és ártani akarnak neked! – mondta nevetve, gonosz hangon. Beyaz elindult a sötét fickó felé. – Tamás szerint te nem létezel! Tűnj el! – kiabálta a lány, amire a baltás ember köddé vált.

Nemsokára egy mentőautó tűnt fel a temető mellett. Küpe asszony és Balázs úr sírva nézték, ahogyan a lányukat elviszik a kórházba. Sokáig nem akarták

meghozni ezt a döntést, de most megtették. – Hová visznek? Ugye meg akarnak ölni?! – kiáltozta Beyaz, majd a mentősök a lányt lefektették, és elvitték.

Harmadik fejezet: A hangok ajánlata

Beyaz szerint a doktor úr szövetkezett a szüleivel, és csak arra várt, hogy kárt tegyen benne. Persze a lány tudta ezt, mert átlátott rajta. Ezért nem is felelt a kérdéseire. Ekkor megjelent az ajtóban Szabó Tamás. A doktor úr remélte, hogy a lány őelőtte majd megnyílik. – Látom, nem vagy valami beszédes kedvedben! – mondta aggódva a srác. – Tomi! Mi barátok vagyunk! Ki kell juttatnod innen! Meg akarnak ölni! Segíts! – Senki sem akar megölni, Beyaz! Te beteg vagy! – Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom! – suttogta a lány. – Tudom! – mosolyodott el Tamás. – Mi már gyerekkorunk óta jóban vagyunk! Ne félj! Itt meggyógyítanak!

Beyaz és Tamás úgy körülbelül fél óráig beszélgettek, aztán a fiú elment, mert vége volt a látogatási időnek. Küpe asszony és Balázs úr úgy döntöttek, hogy jobb, ha egyelőre békén hagyják a lányukat. Beyaz nagyon be volt gyógyszerezve. Miközben az ágyában feküdt, hangokat kezdett el hallani: – A fejedben vagyunk! – mondta egy gonosz valaki. Egyértelműen ártószándékú lény volt. – Kik vagytok? – kérdezte gondolatban a lány. – Mi egy új faj vagyunk! A nevünk IFO. Azért jöttünk a Földre, hogy felfedjük az igazságot előtted. A családod és a barátod nem ért meg téged! Pedig neked van igazad. Ez a valóság, amit átélsz! Nemsokára végzünk mindenkivel rajtad

kívül! Te vagy a kiválasztott. Fontos ember vagy! Egy páratlan lény! Te átlátsz a hazugságokon! Öld meg a szüleidet és a barátodat, Tamást is! – Tomi a barátom! Ő törődik velem. – Azt hiszed, hogy azért látogatott meg, mert aggódik érted? Éppen ellenkezőleg! Gyűlöl téged! Üzend meg neki gondolatban, hogy már nem bízol benne! Ekkor Tomi hangja kezdett el beszélni a lány fejében: – Lebuktam! Ugye most már utálsz? – Tiszta szívből gyűlöllek, Tamás! Soha többé nem akarlak látni!

Beyaz kinézett a kórház ablakán, és meglátott egy titokzatos fekete autót. Engem figyelnek! – gondolta. Mindenütt ott vannak! Senkiben sem bízhatok! Valószínűleg a doktor úr is egy FBI ügynök! El kell tűnnöm innen! Engem akarnak! – gondolta reszketve a lány, majd kiabálni kezdett: – Engedjenek ki innen! – Ekkor pár orvos odasietett hozzá, és egy nyugtató injekcióval elaltatták.

Mikor Beyaz felébredt, nem volt a szobájában senki. Elkezdett hát beszélni az új fajjal, ami ott élt a fejében: – Juttassatok ki innen! A hangok beszélgetni kezdtek, és feleltek neki: – Szerintetek segítsünk neki? – Hát, nem is tudom! – De hiszen ő a kiválasztott! Csináljunk FBI ügynököt belőle!

– Ilyen fiatalon? – Hogy értitek, hogy FBI ügynököt akartok csinálni belőlem? – kérdezte a lány. – Te már tudod, az igazságot! Belőled jó ügynök lesz! – mondta az egyik hang. – Segítünk, de azt kell tenned, amit mondunk! Rendben van? – A lány egyáltalán nem bízott a hangokban, de kénytelen volt együttműködni. – Rendben! – egyezett bele Beyaz.

Negyedik fejezet: Paranoia

Beyazt három hónappal később kiengedték a zárt osztályról. A saját képzeletében immáron nagyhatalmú FBI ügynök volt, és bármit megtehetett. Egy új faj vette a szárnyai alá. Ott éltek a fejében, és parancsolgattak neki. Amióta gyógyszereket szedett, nem látta a baltás embert. Bár ez nem az antipszichotikum miatt volt. Nem az tüntette el őt végleg. Beyaz még mindig haragudott a szüleire és Tomira is. Egyre jobban elzárkózott az emberektől, és soha nem ment ki a lakásból. A hangok azt mondták, hogy vigyázzon, mert mindenki meg akarja ölni. Úgy tudta, egy mesterlövész is készen állt a szomszéd ház tetején, hogy lelője őt, ha kimegy. Ezért elsötétítette a szobát, és lehúzta a reluxát. Nem lehetett tudni, hogy mikor lövik őt szíven. Persze a szülei előtt titkolta ezeket a dolgokat, nehogy visszavigyék a kórházba. Aztán egy nap azt mondták a hangok, hogy ne vegye be többet a gyógyszereket. Beyaz engedelmeskedett a fejében létező új fajnak. Ám miután kiürült a testéből az antipszichotikum, egyre jobban szorongott. A baltás ember is újra megjelent néha. Vajon mit akartak elérni a hangok? – kérdezte a lány magában értetlenül.

Hosszú idő múlva Beyaz ismét ki mert menni az utcára. Persze azt hitte, hogy mindenki őt nézi, és róla beszél. Próbált nem figyelni a környezetére. Gyanús autók haladtak el mellette, és úgy látta, hogy az emberek kinevetik őt. De ő már képzeletben egy ügynök volt. Emiatt pedig bármit megtehetett. Ha hármat mutatott a boltban, nem kellett fizetnie az árucikkekért, mivel ez volt a titkos jel. A metrót is ingyen használhatta, bár volt bérlete. Sokszor meg akarták őt mérgezni a boltban vásárolt ételen keresztül, sőt néha hamis pénzt adtak neki visszajáróként, de ő ezzel is tisztában volt. Tudta, hogy műholdon keresztül folyamatosan figyelik őt, mivel fontos ember.

Ötödik fejezet: A padlás réme

– Gyere fel hozzám! – kiabálta egy hang a padlásról. – Mindjárt megyek, anya! – felelte Beyaz. A lány már jó ideje nem haragudott a szüleire. Felmászott a falétrán, és körbenézett a sötétben. – Hol vagy? Mért hívtál? – Aztán a lány meglátott a homályban egy alakot. – Te vagy az, anya? – Beyaz lassan közelebb ment hozzá, miközben az a valaki megfordult. A baltás ember volt az. – Most véged van! – mondta a férfi gonosz vigyorral. Beyaz szembe nézett vele. – Te csak a fejemben létezel! – Az árnyalak odalépett elé. – Te csak a fejemben létezel! – ismételte Beyaz, aztán megfordult, és sietve lement a létrán. A baltás ember követte őt. – Segítség! – ordította a lány, miközben a sötét alak lefelé cammogott. Ekkor Küpe asszony és Balázs Úr odarohantak a lányukhoz. – Nézd, anya! Ott jön! – Én nem látok semmit, kicsim! Pedig olyan jól voltál! Mi legyen most? Visszavigyünk a kórházba? – Nem! Azt nem! – mondta a lány, majd kirohant a házból, és eltűnt.

Hatodik fejezet: A negyedik dimenzió

A fákon varjak károgtak. A telihold teljes pompájában fénylett a lány felett. A szökőkútban szelíden folyt a víz. Beyaz csak rohant, és nem állt meg. Aztán feltűnt előtte valaki. Egy fénylő alak volt. – Ne menekülj, Beyaz! – mondta az ismeretlen illető. – Meg kell állítanod a baltás fajt! Te érzékeled őket, nem úgy, mint mások. – Ki vagy te? – kérdezte a lány. – A Föld őrzője vagyok. – Több baltás ember is van? – Három van belőlük itt, ezen a bolygón! Csak az ölheti meg őket, aki érzékeny a negyedik dimenzióra. Mint te! – A családom szerint én csak beteg vagyok, és hallucinálok! – Tévednek! Te látod jól a dolgokat! A baltás emberek egy új fajhoz tartoznak. Az a céljuk, hogy leigázzák a Földet. Pusztító, kegyetlen lények. – És mik ezek a hangok bennem? – Hazugságok, amiket a baltás emberek ültettek a fejedbe. Nyilván érezték, hogy veszélyes vagy rájuk nézve, és így akarnak irányítani! Most mennem kell! Adok neked egy kardot! Ezzel szállj szembe velük! – mondta a Föld őrzője, majd köddé vált.

Hetedik fejezet: Lebetegedés

Beyaz sokkal kiegyensúlyozottabb volt, amióta rendszeresen bevette a gyógyszereit. Szerencsére nem tartották bent a kórházban, de meg kellett ígérnie, hogy mindennap szedi a bogyóit. A szép, hosszú haját jó alaposan kifésülte, és nem gondolt a baltás emberekre. – Mi lesz ma a reggeli, anya? – Olyan jó látni, hogy jól vagy! – mosolyodott el az asszony. – Már hetek óta nem hallucináltál! – mondta Küpe, majd Beyaz elé tette a tojásrántottát. Beyaz tényleg sokkal jobb bőrben volt mostanában. Már azon gondolkodott, hogy elvégzi a főiskolát. – Végre véget ért ez a rémálom! – mondta a fiatal lány. Mostanában remekül tudott aludni, és szépeket álmodott. A hálószobája ajtaja, amit a baltás ember betört, már nem volt romokban, ahogy az élete sem. A világ sokkal biztonságosabb volt számára egy ideig.

Akkor romlott el minden, amikor úgy döntött, hogy nem szedi tovább a gyógyszereket. Mindig lehúzta a vécén a tablettákat. Nem ezektől vagyok jól! Már meggyógyultam! Nincs szükségem rájuk! – gondolta a gyönyörű lány. Egy ideig nem is volt baj, de a gyógyszer hamar kiürült a szervezetéből. – Beyaz! – szólította egy hang. – Új FBI küldetésünk van a számodra! Te vagy a legjobb ügynökünk, ezért úgy döntöttünk, hogy rád bízzuk a feladatot. Nemsokára küldünk hozzád egy limuzint. Szállj be majd, és menj el vele a parlamentbe. Előléptettünk téged politikussá! Tárgyalnod kell minden vezetővel. A baltás emberek nagy veszélyt jelentenek a Földre! Ez az új faj csak arra vágyik, hogy leigázza a világot!

– Értettem! – felelte a lány, majd kiment a hidegbe. – Mindjárt jönni fog a limuzin! Beyaz órákon át várt, de nem jött senki. Már teljesen átfázott a nagy hidegben. Aztán megunta a várakozást, és visszament a házba. Nagyon csúnyán köhögött. A hangok jól rászedték.

A lány egy hétig lázas volt. Alig evett, és rengeteget aludt. Eközben a hangok folyton beszéltek hozzá, és utasították őt bizonyos dolgokra. A lány engedelmeskedett. – Beyaz! Szükségünk lenne a családodra! Léptesd be őket is az FBI-ba! Mondd el nekik, hogy milyen okosan rájöttél mindenre! Beszélj nekik rólunk! – Beyaz örült, hogy elérkezett ez az idő is. Már nem bírta magában tartani a sok titkot. – Anya és apa! Beszélnünk kell! – mondta a lány, majd leült a konyhaasztalhoz. – Én egy igazi FBI ügynök vagyok! És egy új faj után nyomozok! A baltás emberek után! – Kicsim! – nézett össze erre a két szülő. – Jól vagy? Rendszeresen szeded a gyógyszereket? – Ti ezt nem értitek! Én egy nagyon fontos ember vagyok. Képes vagyok érzékelni a negyedik dimenziót! – Lányom, te hallucinálsz! Amiket gondolsz, az nem a valóság! – mondta Balázs úr kiborulva. – De igen! Pont, hogy én látom jól a dolgokat! Nektek is be kéne lépni az FBIba! A hangoknak szüksége van rátok! – Rendben! – mondta az édesanya, és belement a játékba. – Belépünk! – Köszönöm, hogy hisztek nekem! – mondta Beyaz, majd elégedetten bement a szobájába. Örült neki, hogy most már az egész családja FBI ügynökökből áll.

Nyolcadik fejezet: Egy különleges lány

A csapból percek óta folyt a víz. Beyaz úgy mosott kezet, mint egy orvos a műtét előtt. Rendkívüli stressznek volt kitéve. Jó alaposan beledörzsölte a szappant a tenyerébe. Balázs úr ekkor odalépett hozzá, és azt mondta: – Lányom, te meg mit csinálsz? Mért nem hagyod abba a kézmosást? – Beyaz nem válaszolt semmit, csak tovább folyatta a vizet. – Kérlek, kicsim! Hagyd abba! Így kiszárad a bőröd a szappantól! – A lány viszont nem tudta befejezni. Úgy érezte, hogy a keze tele van bacilusokkal. Aztán emiatt konfliktus alakult ki. – Beyaz! Hagyd abba! A lány erre elzárta a csapot, és ott hagyta az édesapját. Tudta jól, hogy nem értik meg őt. Senki sem tudta, hogy most min megy keresztül. Meg kell keresnem a baltás embereket, és végeznem kell velük! – gondolta Beyaz, majd elindult a padlás felé. Sokáig kerülte ezt a helyet a múltkori eset miatt, de most összeszedte a bátorságát. Talán még mindig itt van az egyik! – Beyaz felmászott a létrán. Nála volt a kard, amit a Föld őrzőjétől kapott. Fönt körbenézett, de a poros kis helyiség üres volt. – Már nincs itt – suttogta magában a lány. Beyaznak ekkor rossz érzése támadt. A fejében a hangok gonosz nevetésbe kezdtek. Aztán a lánynak elkezdett vérezni az orra. – Feltelepítettük az agyadra az orrvérzés programot – mondta az egyik hang. – Mért csináljátok ezt? – kérdezte a lány, de a hangok csak tovább kacagtak. – Hiszen bevettetek a csapatba! – Hazudtunk! – mondta valaki tömören. – Csak szórakoztunk veled!

Beyaz többé nem hallgatott a fejében lévő hangokra. Csak keservesen sírt, és nem értette, hogy mi történik vele. Már nem tudta, hogy mi a valóság. Kint ült a teraszon, és bámulta a zuhogó esőt. Persze a feje fölött volt fedél, így nem ázott meg. Aztán nyikordult egyet a vaskapu, és valaki belépett rajta. Beyaz oldalra fordította a fejét. Az egyik baltás ember volt az. Lassan közeledett. Beyaz bevett pár pirulát, ami a zsebében volt, és lenyelte őket. A baltás ember közben egyre közelebb ért hozzá. Határozott léptekkel haladt előre. – Megöllek! – morogta a férfi. Aztán felemelte a baltáját. – Te nem létezel! Hagyj békén! – kiáltotta a lány, aztán elfutott. Gyorsan átázott a ruhája az esőben. A férfi a nyomában volt, és nagyon lassan közeledett felé. – Segítség! – kiabálta Beyaz, miközben megállás nélkül rohant. Aztán megérkezett a temetőbe. Nemsokára feltűnt a másik két baltás ember is. Mind a hárman ott voltak, és körbevették. Nem volt menekvés a rémek elől. – Jó, hogy idejöttél! Itt fogjuk elásni a testedet! – mondta az egyik baltás ember, aztán rámutatott egy gödörre. Közben nagyot dörgött az ég. – Mielőtt viszont megtesszük, elmondjuk, hogy miért! Mi egy idegen faj vagyunk. Egy új faj! A Horror nevű bolygóról jöttünk, és mások félelméből és tébolyából táplálkozunk. Itt ezen a planétán rengeteg olyan lény van, akikből lakmározhatunk, de te felülmúlsz minden ilyen embert. Az, ahogy az agyad működik, rendkívül vonzó nekünk. Ezért tartottunk félelemben! De most már túl sokat tudsz rólunk, és így meg kell, hogy öljünk! – A lánynak megmerevedtek a lábai. – Szóval ti nem csak a fejemben léteztek! Kihasználtátok a betegségemet, és így hatalmas erőre tettetek szert. Különleges vagyok a számotokra. – Látom, megértettél minket! Nagyon gyors a felfogásod! – mondta a férfi félelmetes mosollyal. – Most pedig végzünk veled! – Mind a három balta a levegőbe emelkedett azzal a céllal, hogy becsapódjanak a lány testébe. – Jó volt szórakozni veled, kedves Beyaz! – mondta a hang, aztán minden elcsendesült.

Kilencedik fejezet: Álomvilág

Beyaz három napja csak reszketett a kórházi ágyon. Nem emlékezett arra, hogy hogyan került ide. Nem volt hajlandó beszélni a szüleivel, az orvosokkal, de még a fejében lévő hangokkal sem. – Sajnos nagyon sokat romlott az állapota! – hallatszott be a doktor úr hangja a folyosóról. Küpe asszony sírni kezdett. – Valószínűleg a lánynak sohasem lesz normális élete. Ezt el kell fogadniuk. Sajnálom! – mondta a doki, aztán elsietett. Beyaz szülei ezután bementek a lányukhoz. – Tudod, hogy mi történt veled? – kérdezték. A lány megrázta a fejét. – A temetőben találtak rád! Begyógyszerezted magad. Kimosták a gyomrodat. Csoda, hogy túlélted! Semmire nem emlékszel? – Beyaz nem felelt. – Úgy féltünk, hogy meghalsz! Szeretünk téged! – mondta Küpe asszony, aztán átváltozott az arca a baltás ember arcává! Beyaz szíve hevesen kezdett dobogni. – Ez nem a valóság! – kiabálta, aztán sikerült felébrednie. A temetőben feküdt a vihogó gyilkosok között. – Micsoda erőt adsz nekünk, te lány! – mondta az egyik baltás férfi. – Melyik világ az igazi? – kiabálta Beyaz, de a férfiak nem feleltek semmit. Aztán megint a kórházban feküdt. Az édesanyja aggódva nézte őt. Beyaz nem értette, hogy mi történik vele.

Tizedik fejezet: Megfigyelve

– Mindenki az ellenségem! Mindenki engem figyel! Az utcán mellettem elmenő emberek! Az éttermek előtt falatozó alakok! A villamosvezetők! A kalapokat hordó idegenek. Mind-mind meg akarnak ölni. De én ezt már régóta tudom. Engem nem verhetnek át! Tudom, hogy amikor felnevetnek beszélgetés közben, én vagyok a téma. Engem gúnyolnak ki! Sőt, néha követnek is. Biztosan nem véletlen, hogy a hátam mögött egy piros pulóveres ember sétál, pont arra amerre én megyek! Jól meg is jegyzem magamban az arcát! Megpróbálom lerázni – suttogta magában Beyaz. Szerencsére már megint kiengedték őt a kórházból. A lány sietve balra kanyarodott, és elrohant. Az engem követő ember biztosan rájött, hogy lebukott! Ezért kanyarodhatott másfelé. – Beyaz megkönnyebbült. Végre itthon vagyok!

Beyaz már egy hete nem tette ki a lábát a lakásból. Erősen szorongott, és összevissza mászkált a nappaliban fel és alá. Nem bírta abbahagyni a kényszeres mozgást. A kezeit is tíz percenként megmosta, de a család ezt már elnézte neki. Teljesen leépült. Gyámoltalannak és nyomorultnak érezte magát. – Egy rakás szerencsétlenség lett belőlem. Soha nem lesz férjem és normális életem. Hiába vagyok szép. Engem senki nem akar – suttogta magában. A lány hosszú haja ide-oda lengett. Már napok óta nem mosta meg. A szemei a sok sírástól kivörösödtek. A gyógyszerek elálmosították, így rengeteget aludt. Akár tíz-tizenkét órát is egy nap.

Tizenegyedik fejezet: Nem tudsz elbújni

A hangok mindennap gyötörték Beyazt. Sokat beszéltek hozzá, és rossz dolgokat mondtak neki. A lány nem tudott nem figyelni rájuk. Ilyenkor lefeküdt az ágyába, és hallgatta őket. A hangok káromkodva gyalázták őt. Aztán néha elnémultak. Ilyenkor egy kicsit megkönnyebbült. Volt olyan is, hogy Beyaz álomba menekült. Nem akarta felfogni ezt a szörnyű világot, amiben élt. Egyszerűen lenyelt pár pirulát, és elaludt. Ilyenkor volt a legjobban.

Vajon ki a normális? Az, aki nem tud felfogni egy másik dimenziót, ami létezik? Az, aki bolondnak gondolja azt, aki hangokat hall a fejében? Kinek van igaza? Mi van, hogyha ez a valóság, és ezek a lények léteznek? Ha nem a száz embernek van igaza, hanem ennek az egyetlen egynek? Lehet, hogy ő látja jól a dolgokat, és mindenki más téved? Az orvosok, a normálisak meg az átlagemberek, miből gondolják, hogy nekik van igazuk? Hiszen ők nem vizsgálták meg az érmének mind a két oldalát. Ők nem tapasztalták meg ezt a szörnyűséget! Kinek van akkor igaza?

Sötét volt. Beyaz nem tudott aludni. Az elméje lázasan kereste a válaszokat. Aztán lépteket hallott a konyha felől. Már megint! – Gyorsan kikelt az ágyból, és halkan elindult a baltás emberek felé. – Ugye nem baj, hogy elhoztam a barátaimat is? – kérdezte a vigyorgó alak. – Megéheztünk a félelmedre! Laktass jól minket! – mondta a másik férfi. Mind a hárman elkezdtek közeledni. – Mi egy új faj vagyunk! A Földnek az új faja! Az evolúció csúcsa! Elfoglaljuk ezt a világot! Csak te tudsz minket megállítani az érzékenységeddel! De mi

túlerőben vagyunk, hallod? Most meg fogunk ölni! Beyaz gyorsan kirohant a házból. Az eső már napok óta esett. Mintha dézsából öntötték volna. – Segítség! – kiabálta a lány, de senki nem felelt. A három alak a nyomában volt. Mindegyiknél ott volt a balta. Lassan, de biztosan utolérték áldozatukat, aztán valahogyan sikerült bekeríteniük őt. – Nem tudsz elbújni! – kiabálta az egyik férfi. – Most megvagy! – mondta a másik. Fönt a fákon varjak egész csapata károgott, és nézték a lányt. Bizonyára jót mulattak az eseményen. – Minden, amit látok, csupán illúzió! – kiáltotta Beyaz. – Csak a fejemben léteztek! – Vedd már észre az igazságot, te lány! Végig neked volt igazad! Mi valódi lények vagyunk, és hatalmunkban áll elfoglalni ezt a bolygót! Mi rosszat akarunk a fajodnak! Azt akarjuk, hogy kihaljon az egész Föld! – Nem igaz! Te csak egy betegség illúziója vagy! Hazugság, amit mondasz! Forduljatok meg, és menjetek el innen! Hagyjatok már engem békén! – A baltás embereket ez nem hatotta meg. Tovább közeledtek. A lány lába megbénult a félelemtől, és képtelen volt elrohanni. – Anya! Apa! – ordította a lány. A férfiak nemsokára köddé váltak, mert feltűnt a lány családja. – Kicsim! Minden rendben? – kérdezte Küpe asszony, majd átölelte Beyazt. – Nem tudtuk, hová tűntél. Téged keresünk már egy ideje! De most menjünk haza, mert bőrig ázunk! Beyaz bólintott.

Tizenkettedik fejezet: A pszichiáternél

– Ez a lány, aki itt ment el mellettünk, egy őrült! – mondta valaki. Beyaz hátranézett rá, aztán továbbment. Épp a pszichiáteréhez tartott. Felszállt a villamosra, és utazott néhány megállót. Sajnos elfogytak a bogyóim! – gondolta, miközben fülelni kezdett. – Ti is látjátok azt a csajt ott? Tisztára be van kattanva! – mondta egy utas a villamoson. Beyaz elszomorodott. Tudta, hogy amit hall, az a valóság, bárki bármit is mondott neki. Pár megállóval később leszállt, és belépett az orvosi rendelőbe. – Üdvözlöm önt, Beyaz! – üdvözölte az orvos. – Foglaljon helyet, kérem! Hogy van? – A lány tudta, hogy az orvosa nem hisz neki a baltás emberekkel kapcsolatban. Ő azt mondta, hogy Beyaz egy „paranoid skizofrénia” nevű betegségben szenved, és azért lát ilyen dolgokat. Azt is mondta, hogy a hangok a fejében nem valóságosak. Számára egyértelmű volt, hogy az orvos tévedett, és neki volt igaza. – Köszönöm, jól vagyok, doktor úr! – felelte a lány. – Csak azért jöttem, hogy írjon fel nekem még egy kis gyógyszert! – Természetesen adok önnek receptet, de most, ha lehet, beszélgessünk egy kicsit! Szokta még látni a baltás embereket? – Akkor láttam őket utoljára, amikor a múltkor beszélt a szüleimmel telefonon. – És azóta jól van? Szokott még hangokat hallani? – Természetesen! – felelte a lány. Eközben félrenézett, és kibámult az ablakon. Az üveg mögött egy mozdulatlan arcot látott. A baltás ember volt az.

– Doktor úr, nézze! Ott van! – Az orvos hátrabámult, de nem látott semmit, csak a tájat. – Most is látja őket? – Csak az egyiket – felelte a lány. – Azt hiszem, hogy fel kell emelnem a gyógyszeradagját. De jól jegyezze meg: Ha nem veszi be ezeket a bogyókat, akkor nem tudok segíteni magán! – A lány bólintott. Még egy kicsit beszélgettek, aztán Beyaz elindult haza. – Akkor is nekem van igazam! – suttogta magában.

Beyaz rengeteget aludt a felemelt gyógyszeradagtól. Teljesen beállt tőle és lelassult a mozgása is. – De legalább már nem hallucinálsz! – mondták a szülei megkönnyebbülve. Beyaznak elege volt abból, hogy folyton fáradt. Normális életre vágyott, de nem kaphatta meg. Mindenki tudta róla, hogy valami nem stimmel nála. Bár amúgy sem volt egy barátkozós típus. Mindig kerülte az embereket, ha tehette. Még a rokonokat is. Szűkszavú volt, és csak a művészetbe tudott menekülni. Szerette például a verseket. A kortárs és a klasszikus műveket egyaránt.

Tizenharmadik fejezet: Fordul a kocka

Beyaz már egy teljes hónapja tünetmentes volt. Nem hallott hangokat a fejében, és nem látott baltákkal rohangáló férfiakat. Már nem érezte úgy, hogy minden mozdulatát figyelik. Mintha teljesen kicserélték volna. Bár az orvosa azt mondta, hogy a betegség bármikor kiújulhat, ő hosszú ideje teljesen jól volt. Megint azon kezdett el gondolkodni, hogy elkezdi a főiskolát. Sokat olvasott, énekelt és festett, és egyre ügyesebben csinálta ezeket a dolgokat. A haja már nem volt ápolatlan, és újra gondozta a testét is. Végre normálisnak érezte magát. Szörnyű dolgokon kellett keresztülmennie, hogy eljusson idáig, de szerencsére most már célba ért. Sajnos azonban nagy tragédia történt a családban. Beyaz szülei nem sokkal később lebetegedtek. A diagnózis itt is, ott is paranoid skizofrénia volt. Eddig a szülők gondoskodtak Beyazról, innentől azonban minden fordítva történt. Természetesen ők is kórházba kerültek, ahogy egykor a lányuk. Beyazra hárult a ház rendben tartása és a munka is. Szegény lány most érezte igazán át, milyen nehéz is gondoskodni másokról. Gyakran meglátogatta az anyját és az apját. – Lányom, ugye hiszel nekem? Régen te is láttad a baltás embereket! – A lány nem felelt semmit, csak sóhajtott. – Kicsim, juttass ki innen minket! Mondd meg a doktor úrnak, hogy jól vagyunk! Hadd menjünk haza! Beyaz előtt nyilvánvaló volt, hogy a betegségét a szüleitől örökölte. – Itt majd segítenek nektek! – mondta a lány sírva, aztán elbúcsúzott a családjától.

Tizennegyedik fejezet: Búcsú a temetőben

Beyaz szüleit hazaengedték a kórházból. A lány nagyon örült, hogy újra megtelt a ház. A gyógyszerektől viszont fáradt volt, és hamar elaludt. Küpe és Balázs csak erre a pillanatra vártak. – Tegyétek meg! – mondta nekik egy hang a fejükben. – Öljétek meg a lányt! – A két szülő megfogott egy-egy baltát, és odalépett a lány ágyához. Egy kicsit tétováztak, de a hangok tovább biztatták őket: – Most bosszút állhattok rajta, amiért nem segített nektek kijutni a zárt osztályról! Tegyétek meg! – A hangok nagyon meggyőzően tudtak érvelni. – A lányotok utál titeket! Szabaduljatok meg tőle! Ha megteszitek, akkor távozunk a fejetekből! – hazudták a hangok. Beyaz mosolyogva aludt. – Szeretlek titeket, anya és apa! – mondta a lány mély álomba merülve. A két szülő leeresztette a baltákat. – Mi is szeretünk téged! – suttogták, majd könnyes szemmel ott hagyták a lányt a félhomályban.

– Ugye te sem bírsz így tovább élni? – kérdezte Küpe asszony a férjét. – Nem, ez így nem élet! – felelte a férfi. – Végezzünk magunkkal! – Rendben. – Mind a ketten magasra emelték a kezükben lévő baltákat. Aztán egymásra sújtottak velük, és szörnyethaltak. Beyaz ekkor felébredt a zajra, és kiment a konyhába. Mind a két szülője halott volt. A lány zokogni kezdett:

– Nem! Anya! Apa! Nem! – És teljesen elborult az elméje.

Beyaz egyedül állt a temetőben. A kezében két szál virág volt. Szemei úgy csillogtak, mint a csillagok, amikor a két egymás mellett lévő sírra nézett. – Jó szülők voltatok! Köszönöm, hogy segítettetek nekem meggyógyulni! – suttogta a lány halkan. – Nélkületek nem ment volna. – Aztán megfordult, és elhagyta a temetőt. A szomszéd Tamás már nagyon várt rá odakint a bejáratnál. – Részvétem! – mondta halkan a lánynak, aztán elindultak hazafelé.

Beyaz ezek után teljesen normális életet élt. Soha többet nem jött ki rajta a betegség. – Köszönöm a sok segítséget, Tomi! – A fiú erre elmosolyodott. – Hé! Érted bármit megtennék! Úgy szeretlek, ahogy vagy! Aztán Tamással összeházasodtak, és boldogan éltek életük végéig.

Kertész Nóra

Drón-lepkék inváziója

Első fejezet: Menekülés a Transzhumán Központ biokémiai kutatóbázisáról

Dr. Bredi, biokémikus professzor mint a szélvész rontott be a szomszédos kísérleti laborszobába. De már látta, hogy elkésett a rossz hírrel. Mérnöktársait nagy kapkodás közben találta. Danikó kutatómérnök bukdácsolva épp a szemüvegét kapta fel a padlóról. Andor, a vegyész egy lapjaira hulló, fekete aktakupaccal igyekezett az ajtó felé. – Épp hozzád készülünk! – szóltak oda a professzornak futás közben. Még egy utolsó pillantást vetettek a monitorra. Továbbra is alig hittek a szemüknek. Az útnak indított drón-lepkék egyre nagyobb vérfürdőt kezdtek rendezni a Föld különböző pontjain! A doktor reszkető kézzel hívta Manutit, a világbankárt, aki a Drón-lepke-projekt világhatalmi, pénzügyi szervezetének volt a menedzsere. Megbízóit a világ leggazdagabb, milliárdos vállalkozóiként tartották számon, akik profitjuk növelése érdekében rendelték meg világraszóló elképzelésüket. Elegük lett a dolgozói követelésekből és az örökös elégedetlenkedésekből. A mesterséges robotok után a valódi emberek engedelmes robotokká tételét várták el a tudósoktól. Dr. Bredi hiába hívta a világbankot. Csak hosszú percekig kicsengett, de senki sem vette fel. Rossz érzései támadtak. Idegességében már harmadszorra próbálkozott különböző számokon kapcsolatot teremteni a projekt kivitelező intézményének – a Transzhumán Mikroelektronikai Központnak – főnökével. Már majdnem feladta a várakozást, amikor végre felvették a telefont: – Szandorka...? – kérdezte Bredi. De még ki sem mondta a vezető nevét, egy elhaló, ám ütemesen lihegő férfihang válaszolt neki:

– Hogy...? Neeem! De igen! Jól látták... A lepkék! Támadnak a... – Akkor mi a központi utasítás? – kérdezte Bredi professzor őszülő hajába túrva. – Jaj! Ne vicceljen! Aki tud, meneküljön! Ekkor recsegni kezdett a mobiltelefon hangszórója. Közben valami zümmögő hang erősödött fel a háttérben. Még egy szörnyű jajkiáltás is hallatszott, aztán végleg megszűnt az összeköttetés a Transzhumán Központtal. Dr. Bredi – összeszedve minden lélekjelenlétét – utasította két közeli munkatársát Danikó mérnököt és Andor vegyészt, hogy a legmagasabb vészjelzést adják le az intézményben dolgozó kutatóknak és lakótelepen élő családtagjaiknak. Ő is rohanni kezdett a biológiai kutatóból a közeli lakótelepre. Gyorsan terjedtek a megrázó hírek, mert a vijjogó hangú vészjelzés már mindenkit otthon talált. Bredi lakosztálya felé futtában hallotta férfi kollégái utasításait, ahogy családtagjaikat ösztönzik a gyorsabb pakolásra. A biológus kutató professzor – egyedülállóként – percek alatt elkészült. Utolsóként hagyta el a telepet. Legmerészebb álmában sem hitte volna, hogy a hegyen lévő „biztonsági eszközt” valaha is igénybe kell venniük. Végre kissé fellélegzett, amikor meglátta munkatársait és azok családtagjait. A kis csapat szapora léptekkel igyekezett egyre feljebb araszolni a hegy magaslatára vezető ösvényen. A csúcsán, a magas fák takarásából egy kerek, üvegezett menekülőbárka emelkedett ki. Dr. Bredi ösztönösen hátratekintett a magaslatról. A távoli égalja felől sűrű, fekete és színes pontokból összefüggő, gomolygó függönynek látszó felhő közeledett. Hátulról a csoport elejére rohant. Félelmében csak rekedt hangok jöttek ki a torkán: – A gyilkos lepkék felénk közelednek! Siessetek! – Reszkető hangjától még maga is megijedt. Mindenki hanyatt homlok rohant, hogy minél előbb elérje a hegytetőn várakozó űrbárkát. Dr. Bredi járt elöl, sietve feltépte az űrkomp ajtaját. A keskeny bejáraton féfihoz nem méltó „udvariassággal” tuszkolt be mindenkit: ki, ahogy a keze ügyébe került. Férfi társai erejüket megfeszítve segédkeztek neki. Nagy lökdösődés keletkezett, mert a völgy felől szédületes sebességgel, hatalmas rajokban, vészjóslóan zúgtak feléjük – pödörnyelvüket előretolva – a szivárvány összes

színében pompázó drón-lepkék. Fokozódó zajuk még a dübörgő hajtóművek hangját is túlharsogta, amikor mint a jégeső kemény darabjai fülsiketítő ropogással koppantak neki az indulni készülő űrszekérnek. A kinti robajra az űrbárka ajtaja épphogy becsapódott, amikor ezernyi mesterséges rovar kezdett a felszínére tapadni. Danikó és Andor, kutatási mérnökök a professzor mellett segédkeztek a pánikszerű beszállásnál. A kör alakú helyiségben gyereksírás, káromkodás, Istenhez való fohászkodás hangjai terjengtek. Dr. Bredi körbeültette a kiborult, testileg sokktól ledermedt menekülteket. Mielőtt ő is kényelembe helyezte volna fáradt tagjait, felelősségteljes főnökként vette számba megrendült társait. Vele együtt ötvenheten voltak. Félelmetes kiáltás rázta meg a menekülő bárka szűk légterét, valamint az amúgy is rettegő társaság lelkivilágát. Filip mérnök felesége ebben a pillanatban kezdett éledezni. A beszállás izgalmában nagyot esett, és a lépcsőn hatalmasat koppant a feje. – Úristen! – sikított hadonászva. – A férjem! Hol vagy, Filip? És a kislányunk...? Válasz nem érkezett... Az asszony fájdalmában görcsbe rándulva, újra elvesztette eszméletét. Egy pillanat alatt síri csend lett a kabinban. Lélegzet visszafojtva hallották, hogy valami félelmetes dolog történik a hermetikusan záródó bárka ajtaja külső részén. Erős kaparászás zörejeit egyre erősödő, nyöszörgő jajgatás szakította félbe. – Jajaj... Jessika...! Ne...! – hallatszott Filip, a biológiai tudományok doktorának hörgő üvöltése. Ezzel egyidőben – a bejárat felől – kopogó robajok kezdték borzolni a bentiek idegeit. Dr. Bredi a kabin belsejéből átlépett a megfigyelő részen lévő távcsőhöz. A szörnyű hangok hatására gyomorforgató öklendezés vett erőt rajta, amikor meglátta a doktor kollégája védelmező teste köré csavarodott kislányát: Vértől átitatott ruhácskája cafatokban tépődött le. Pörögve keveredtek a levegőben az anyagdarabok, amelyek a falánk lepkéknek köszönhetően gyors iramban távolodtak az űrbárkától. A hangsebességre kapcsolt hajtóművek pillantok alatt felgyorsultak. A hegytől távolodva már csak szétmázolt csíkokban látszódtak a tragédia szétszórt tárgyai. Az űrbárka robotpilótája a menekülteket szállító űrjárművet a Földtől több

tízezer kilométerre keringő Fanni nevű műbolygó felé szállította. A professzor magába roskadva képzelte el a szörnyű látvány után a jövőjüket. Vajon mi lesz az emberiséggel és az én kis menekültcsapatommal? – töprengett magában. Borzongó idegállapotát csak fokozták a kabinból kiszűrődő szomorú események hangjai. Többen hangosan imádkoztak. Filip – lelkileg összeroppant – feleségét próbálták vigasztalni. Sajnos ez mit sem számított a férje és kislánya tragédiája miatt jajgató, Istenhez fohászkodó édesanyának. Dr. Bredi, a földi kísérleti intézmény vezetője, összeszedve minden testi és lelki erejét, könnyeit visszafogva ült a többiek közé. Most már úgy is, mint a mentési akció önkéntes irányítója. Összekulcsolt kézzel nézett az ég felé. – Kedveseim! Mindannyian gyászoljuk egy mérnök társunkat és kislányát... Nagy valószínűséggel a Földön maradt emberiségért is imádkoznunk kell. Istenünk, segíts! – Csendes főhajtással fohászkodott a Teremtőhöz kegyelemért. A többiek is elnémultak, csak Filip feleségének fel-fel síró hangja törte meg a fájdalommal teli csendet. Már csak a hajtóművek egyenletes moraja hallatszott.

Második fejezet: Menekülők az űrbárka védelmében

A sietős beszállás után a kör alakú kabinban az izgalomtól kifulladt társaság mély lélegzetvétellel szívta magába a bárka ózondús levegőjét. Ahogy emelkedtek az ég felé, egyre jobban rajzolódott ki a Föld felszíne a kabinablakokból. De hirtelen változott a kép, és már csak színes foltok jelezték a földrészeket és a tengereket. Dr. Bredi – aki először ért a lefelé néző, ablakos távcsőhöz, gyomorkavaró fuldoklással a hangjában – szólt a meneküléstől megviselt társasághoz, meglátva, a lemaradt családra tapadó lepkék hadát: – Isten segítsen a lemaradt Filipen és kislányán...! Többet nem mondhatok, mert... – Nem tudta folytatni, mert elcsukló hangon küszködött előtörő könnyeivel. Az abszurd helyzetet átérezve igyekezett felrázni a menekülteket: – Mi pedig, amint lehet, visszatérünk – próbált nyugodtan beszélni a professzor, majd némi bizonytalansággal a hangjában folytatta: – Persze ez sok mindentől függ. Kollégáimmal tudományos tanácskozást fogunk tartani, megvizsgálva a történtek okait és a további tennivalókat. – Bizalommal mutatott kutatómérnök munkatársaira, majd így szólt: – Barátaim, adjunk hálát Istennek, hogy az utolsó pillanatban megmenekültünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy szükségünk lesz egyszer erre a menekülésre: a Föld elhagyására. A biológia doktora – idegességében – legszívesebben már a mesterséges űrbolygón lett volna. Alig várta, hogy munkatársaival feltárják ezen tragédia bekövetkezésének okát. Nyugalmat erőltetve magára szólt ismét a félelemtől reszkető társasághoz: – Kedves megmenekült sorstársaim! Édesanyák, kisgyerekek és fiatalok! Férjetekkel, édesapátokkal együtt ígérjük, hogy a lehetőségek szerint az első adandó alkalommal régi otthonaitokba lesztek visszaszállítva. Ennek maximum

egy éven belül meg kell történnie – többek között – az űrbolygó élelmiszerellátottsága miatt. Addig a jól felszerelt űrbolygón folytathatjuk napjainkat a földi életünkhöz hasonlóan. A megrendült családok közül két barátja, Andor fedélzeti mérnök és Danikó számítógép programozó indultak meg felé, a többiek elcsigázva ültek, sápadozó gyerekeik kezét aggódással szorongatva. A mérnökök felváltva néztek a távcsőbe. Hosszú percekig megszólalni sem tudtak. A professzor törte meg a csendet elhaló hangon: – Barátaim! Érzem, hogy ti is aggódtok, hogy mi lesz ezek után... Meg kell oldanunk a kényes, mondhatni morbid helyzetet! Dr. Bredi szorosan – mintegy lelki erőt adva – vállon fogta barátait. A társaiktól elkülönülve néztek ki a távcsöves ablakon. A végtelennek tűnő csendben lassan csatlakozott hozzájuk a többi férfi labormunkatárs is. A Földre nézve három szín dominált: a növényzet sárgás-zöld színe, a tengerek, tavak és óceánok kékes-szürke árnyalata és a felszínen szétszórva előforduló, barnásvörös kisebb-nagyobb területek. Ezekben a nyálkás tócsákban elhunyt emberek holttestei látszódtak mindenfelé, rajtuk monstrumméretű, sérült robotemberek feküdtek mozdulatlanul. A levegőből pedig alaktalan kupacokat képezve szüntelenül hullottak a robotlepkék leszakadt szárnyai és kicsiny acélalkatrészei. A lassan csörgedező patakok vércsíkjaiban színes lepkeszárnyak úszkáltak. Nem lehetett tovább rosszullét nélkül nézni. A döbbenet és szomorúság volt leolvasható mindegyikük arcáról, de férfiasan igyekeztek visszafojtani a könnyeiket. A gyászos csendben a gyakorlott kutatók agysejtjei lázas gondolkodásnak indultak. Mivel magyarázhatók a végzetes történések? – A feszült gondolatok mély sóhajtásba torkolltak, miután dr. Bredi szólalt meg elsőnek, és fogalmazta meg mindannyiuk rossz érzését: – Kedves kollegáim! Nem tudok mást elképzelni, mint hogy valami végzetes hiba került a kutatásunk laboratóriumi gépezetébe... – sóhajtott a professzor fájdalmasan. – A történtekért nem tudom, kitől kérjünk bocsánatot... – folytatta tovább némi önváddal a hangjában. – Most aztán lesz időnk analizálni a laboratóriumi és a gyártási folyamatokat! – állapította meg eltökélten. – Hál’ Istennek, sikerült az utolsó pillanatban felkapnom a legfontosabb dokumentumokat, amelyekből ki tudunk indulni a véres ügy vizsgálatánál.

Átgondoljuk, és lépésről lépésre végigvesszük a vegyi összetétel és kvantumtechnológia mindegyik fázisát.

Harmadik fejezet: Drón-lepke invázió a faluban

Az öreg Karina mama a szőlőlugas árnyékában sziesztázott. A másnapi ebédhez pucolta a zöldséget. A kerítés melletti, nyári orgonák felől langyos szellő fújdogált. Mélyet szippantott a levegőből. A fehérnél csak a lila színű bokrok virága illatoztak jobban. Szerették is a lepkék! Karina mama sajnálta, hogy unokája, Zsani épp ebéd utáni pihenését töltötte a hűs szobában, mert csodát láthatott volna. Ennyi színes lepke még nem szállt egyenesen a házuk felé. Aztán hangos zizegéssel, gyors iramban vették az irányt a mező felé, ahol a falu egy dolgos népe épp a paradicsomot takarította be. Karina egyszer csak éktelen zajra lett figyelmes. – Segítség, segítség! – hallatszott mindenfelől. A mama kirohant a kapuhoz. Férje lóhalálában futva éppen ekkor ért a házhoz. Erővel lökdöste őt befelé. Olyan hevesen csukta be az ajtót, hogy még a kulcs is kiesett a zárból, az asszonyt pedig a lendület a földre sodorta. A zajra Zsani nyöszörögni kezdett a belső szobában. Lénárd papa sietségében ajtóstul tört az unokájára. A kislány arra ébredt sírva, hogy nagyapja a szoba nyitott ablakát indulatos erővel becsapja. Pillanatok alatt megszűnt a beáradó napfény, és elsötétült a szoba. Valamilyen furcsa zsongó-zsibongó, szirénához hasonló hang szólalt meg hol közelebbről, hol meg távolabbról. A faluból éktelen puffogások, csapkodások zajai, jajgatások és segítségkérések sokkolták a lakók idegeit. Karina mamához rohant a férje, hogy segítse a felállásban. Látta, hogy idős neje egyedül képtelen feltápászkodni a padlóról. Az öregasszony nagy nehezen felült a konyhaszékre. Fájt a kövezetbe ütött térde, a homloka pedig erősen vérzett. – Tata! – kérte Karina. – Szólalj már meg! Miért vérzik mindkét karod? Jaj, de fáj a fejem! Nekem is folyik a vér az arcomon. Jaj! Beszélj már! Mi történik itt?

Kintről is óbégatás hallatszik. Lénárd végre összeszedte magát, és levette a konyhaszekrényről az üveg bort. Jó nagyokat kortyolt belőle, mielőtt megszólalt volna. – Te asszony! Láttál már olyan lepkét, amely nagyobbat csíp, mint a darázs? Mit hogy csíp! Éles rágóval harap, és... Karina felszisszenve fogta a fejét, s halkan maga elé dünnyögte: – A lepkék... a szép szárnyú színes lepkék... – Igen, azok – vágott közbe a férje. – De mégsem azok! – jutott el agyáig a felismerés. – Mintha kis szitaszárnyú, selymes motorok lennének, olyan pontosan irányítják magukat. De hogy ölnek is...? – morfondírozott magában halkan az öregúr. – Mit csinálnak!? – kiáltott fel artikulátlan hangon az öregasszony. Lénárd hiába is próbálta volna csitítani asszonyát, el kellett mesélnie, hogy mi történt a falubeli fiatalasszonnyal, Bözsivel, aki mellette hajlongott a paradicsomszedésnél. – A feltűnően szép lepkeraj egy pillanat alatt rászállt az emberekre. Bözsi az egyik rovar csípésétől ráesett a kisfiára, aki épp az érett paradicsomokat válogatta a ládába. A lepkék csapatostul szálltak a fiatal áldozatra, aki a fejét ért csípéstől elájulva, tehetetlenül zuhant a szétfröccsent paradicsomlébe. A piros lé nyákosan keveredett a fiú orrából eleredő vörös vérével. Az anya a földön kapálózva, vadul próbálta elkergetni a szemtelenkedő rovarokat. De képzeld, mama! Féktelen ordítozása közben véletlenül lenyelt egy feldühödött lepkét... ott helyben megfulladt a szerencsétlen a szétlapított paradicsomok piros fürdőjében! De ezt már nem sokan látták, mert mindenki hanyatt homlok menekült haza a különleges rovarok csapata elől.

Negyedik fejezet: Drón-lepkék a karosszériatelepen

Kornél tízperces cigaretta szünetére felfüggesztette a munkát. A szalagnál egyedül ő volt már csak valódi ember, a többiek mind robotok voltak. Nekik nem kellett szünetet tartani. Kilépett a gyárudvarra, ahol önműködő targoncák emelték le az alkatrészeket a teherautókról. Kornél szerette nézni – cigizés közben – ahogy precíz pontossággal szállították az üzembe a robotszállítók a súlyos karosszéria elemeket. A teherautó-sofőrök még emberek voltak, habár azt rebesgették, hogy őket sem ártana lecserélni robotokra, mert azzal is munkaerőt lehetne megtakarítani. Két testes, középkorú, „régi bútordarab” asszony látta el a takarítást. Többet robotoltak az örökké szemetes gyárudvaron, mint egy futószalagon gyártott android. A szemközti portás bácsi – örökké mellette bóklászó kutyájával – már csak megtűrt személy volt a számítógépes programok által irányított cégnél. Kornél elnyomta csikkjét, aztán még megengedett magának egy kis lehunyt szemű ejtőzést a nyitott garázsajtónak dőlve. Egyszer csak valami furcsa, egyre erősödő zizegéssel egybekötött, surranó hangra lett figyelmes. A zajjal egyidőben színes, szárnyaló lepkék raja lepte el az eget. A zümmögő kórus elérte a kaput, ahol a portás kutyája éktelen ugatásba kezdett. Az orrára szálló lepkékre lehetett dühös, de aztán hirtelen felnyüszített, és rögtön el is hallgatott. A felé igyekvő gazdája sűrű karcsapásokkal igyekezett a rászálló rovarokat elhessegetni. A testére telepedő lepkék fájdalmas csípése miatt hangos jajgatásban tört ki, és esztelen menekülése közben nekiment a nyitott portásajtónak, ahol véres fejjel esett össze. Kornél, mielőtt felfogta volna, hogy mi történt, megrökönyödve látta, hogy a rovarok a takarítónők fejkendőjét kezdték rohamozni. Azok viszont hiába védekeztek, a homlokukon patakokban kezdett folyni a vér. A férfit elfogta a rettegés, mert felé is közeledett egy tucatnyi lepke. Rohanva igyekezett a

gépterem felé, és megbotlott a belső szállítósínben. Sietve felállt, és futott tovább. Arra gondolt, hogy ha elbújik a gépek mellett dolgozó munkarobotok csoportjában, akkor talán békén hagyják ezek a nyüvesek! De nem! A csipkedés közben közelről látta, hogy az egyik robot megmart kezére kis piros pöttyök tapadtak a lepke szívókás, pödörnyelvéről, ami őfelé is elkezdett spriccelni. Még jó, hogy fejemen a védősisak – gondolta magában Kornél remegve, de a rovarok már körülötte nyüzsögtek, közös erővel, zsibongó zümmögéssel emelték fel a sityakja szélét... Csak rövid ideig érzett fájdalmat a fején, mert hamarosan elvesztette az eszméletét.

Ötödik fejezet: A Fanni űrbolygón

A mentőbárka összekötődött a szép nevű űrbolygóval. Dokkolás után az utasok elgémberedve, lelkileg összetörten vánszorogtak át az űrbárkáról a tágas fedélzetre. A középen magasodó társalgó bárpultjánál mindenki válogathatott magának az italok és előre csomagolt ételek közül. Majd dr. Bredihez gyűltek, aki családonként kiosztotta az űrapartmanokat, amelyek körben helyezkedtek el a kerek űrobjektumban. Minden ablakból a csillagos ég látszott. A műbolygó szélén lettek kialakítva az összkomfortos objektum kiszolgálóhelyiségei. A sport- és konditermek, az uszoda, a számítástechnikai szobák mellett az ideiglenes labor, a gyermekeknek pedig külön tanuló-, kreatívés játszórészleg állt rendelkezésére. A mesterséges égitest irányítását automata program biztosította. Az űrbázis alsó kétharmadában volt található a közös étterem. Mellette majd’ egy évre elegendő élelmiszert tároltak, amelyet a Földről rendszeresen töltöttek fel, a többi berendezési és használati tárggyal együtt. Beindult a társaság űrbeli élete: Az asszonyok gondoskodtak az élelmezésről, a tisztaságról, a gyerekek pedig a szülők – főleg az apák – segítségével folytatták tanulmányaikat. A kutatásban részt vevő férfiaknak volt idejük elemezni a földi tragédia körülményeit. Elejétől kezdve végigmentek a tervek szerinti számításokon, és végigkísérték a vegyi, biológiai és kvantummechanikai eljárásokon alapuló drón-lepkék programozásának fázisait. Az alapos oknyomozó munka után dr. Bredi vezetésével vitatták meg a drónlepkék megvadulásának lehetséges okait. A dróntechnológiával kialakított robotlepke testének felépítése adott volt. A rovar fejébe programozott

mesterséges intelligencia és a tor lemezén lévő automata hajtómotor szárnyai nem okozhatták a problémát. Danikó mérnök szerint a potrohból vezető elektronika megfelelően szállította a speciális, kémiai elegyet a rágó szájból kilógó pödörnyelvhez. Az „engedelmességre” kidolgozott, kémiai összetételű anyag emberi vérbe fecskendezése – a csípésre kialakított speciális, recés rágószerv segítségével – probléma nélkül működött. Csak a vegyi összetételben történhetett valami hiba... Az összes kísérleti anyag hatásmechanizmusát újraértékelték. Végül megfelelőnek tartották a létrehozott elegyben alkalmazott vegyszerek biodiverzitás alapú tulajdonságait. Az így összekombinált anyagokat – az emberi szervezetek robottá tétele szempontjából – ítélték most is a legcélravezetőbbnek. – De akkor miért véreztek el az emberek? Holott a csípéssel a szervezetükbe vitt anyagnak csak a tulajdonságaik megváltoztatása, illetve robottá változtatásuk volt a rendeltetése, nem? – tette fel a kérdést Andor kutatómérnök, és még azt is megemlítette, hogy az embermértékű laborkísérletek során való alkalmazásoknál semmi hasonló, eltorzult hatás nem mutatkozott. Danikó számítógép-programozó pedig azt bizonygatta, hogy a lepkék csápjára szerelt elektromos hőingerkiváltó szenzorának laboratóriumi próbatesztje mindig pozitív eredménnyel zárult. A csípés pillanatában a rágó-száj tüskés nyelvéből kilövellő oltóanyag az emberi testben pillanatokon belül ki kellett, hogy fejtse a kívánt hatást: az engedelmes robottá válást. Dr. Bredi eddig gondolataiba merülve hallgatott, de most mintha megvilágosult volna: – Van egy rossz sejtésem... Úristen...! – kiáltott fel, és többször az ég felé emelte karjait. – Talán csak nem a DNS-őselemzésben kell keresni a probléma okát? Hűha... Édes Istenem! – kapott fejéhez őrült mozdulattal, majd szemét lehunyva, megrendülve mondta: – Ez a kutatási terület kidolgozása és megoldása Filip doktor kutatócsapatának feladata volt... Isten nyugosztalja szegényt, de őt már nem kérdezhetjük... – Arra emlékszem – szólt közbe Danikó programozó –, hogy a projekt indításakor sokáig nem volt megfelelő lepkefajta a célnak megfelelő drónok létrehozására, pedig több ezer lett kipróbálva. Végül a Calyprta lepkére esett a

választás, amelyet kb. húsz éve fedeztek fel Dél-Amerika dzsungelében. Ennek a fajnak a gyümölcsevő példányai mutálódtak. Mégpedig a nedv pumpáláshoz szükséges szúró-szívó és szívó-nyaló szájszervük alakult át. A kísérletek során Filip és munkatársai ezen képességük felhasználásával értek célba. – Igen, már emlékszem: Egy világméretű szimpóziumon összegyűlt mérnökök hagyták jóvá a Filip-team tervének végrehajtását. Lényeges eredményre jutottak, amikor sikerült behatolniuk az örökletes sejtekbe. Ott a különféle nedvek szagának és levek szívásának kiiktatási programja történt meg. Így lett megfelelő a lepkék genetikai áthangolása a kémiailag kidolgozott anyag emberbe juttatására. A milliónyi drón-lepkepéldány gyártása és ellenőrzése során az összehangolt kivitelezés és működés kiválóan vizsgázott. Fontos is volt! Mégiscsak emberéletekről volt szó, még ha robotokká is változtatták át őket! – jelentette ki dr. Bredi a világméretű projekt vezetője, akit (érthető módon) felettébb érzékenyen érintett a téma. – Átgondolva a történteket... – Mély lelkiismeret-furdalással találgatni kezdett: – Akkor mi lehet az oka annak a földi „vérfürdőnek”? Mi zavarhatja meg a több biokutató intézmény által is ellenőrzött projekt normális működését? Egy lényeges momentum foglalkoztat... Talán ott kell kutakodni, amikor beavatkoztak a lepkék nedvekre való reagálására, az oltóanyag biztonsága érdekében. Lehetséges lenne, hogy a programozásnál nem gondoltak valami lényeges dologra? Amit mi most itt megszenvedünk? A genetikai tesztekre gondolok így utólag. A csalogató nedvek DNS-láncból való semlegesítése alkalmával történhetett valami. Talán külön nem lett kódolva az emberi vér, és nem lett feltételezve, hogy a drón-lepkék pumpáló szerve „beoltás” közben embervért is szív magába? Arra meg végképp nem volt terv kidolgozva, hogy durva kis fenevadakká teszi őket? És nemcsak csípnek, hanem szívnak és marnak is! – Jaj! – kiáltott fel Danikó fájdalmasan. – Ha ez így van... akkor ez megállíthatatlan! – Igen – folytatta Andor elkeseredett hangon, akadozva –, akkor... mit akkor... még most is, mert ez a tény, amit mond, folyamatosan az emberek elvérzését és pusztulását okozza. Egyre tovább, míg befejeződik a programozásuk, ami után elpusztulnak, illetve darabokra hullanak. – A mérnök annyira magasra húzta a szemöldökét, hogy szemüvege lecsúszott az orra hegyére, mielőtt nagyon is reálisnak tűnő kérdését feltette volna: – És mi van akkor, ha ebben a megzavarodott állapotukban esetleg természetes fajtársaikkal, a pillangókkal párosodnak...?

Danikó közbeszólt folytatva a mérnök gondolatát: – Még az is meglehet, a fajfenntartó ösztön? Annak kiiktatása az őssejtekből? Erre a kérdésre Filip mérnök barátunk tudna érdemben válaszolni. És ha létrejöttek esetleg a párosodások, mi történik az utódokkal? – Jó kérdés – dicsérte Andor –, nagyon is jó! Erre viszont az itteni labor kémiaianyag-felszereltsége nem elegendő. Erre csak földi vizsgálatok tehetnének pontot. – Andor biológiai ismeretei szerint még hozzáfűzte társai véleményéhez: – Mindenesetre nem elképzelhetetlen, hogy a drón-lepkék petéiből – a természetes fajtársaikkal való párosodás során – újabb mutációs lények keletkeznek. Az oltóanyag vérrel keveredése miatt az utódok a megváltozott impulzusra felpörgő organikus neuronokkal megváltoztathatják támadó tulajdonságaikat – fejezte be a programozó mérnök. Aztán még ennyit hozzáfűzött: – Akkor már az invázió korai szakaszában elkezdődhetett ez a szörnyűség. Így csúszott ki az irányítás a Transzhumán Kutató Központ kezéből. Ezért nem tudtunk már Manuti bankár menedzserrel sem kapcsolatot teremteni. Ki tudja, mi lett az ő sorsuk? A drámai eseményekre való szomorú ráeszmélés ténye és a nehezen diagnosztizálható, jövőbeli következmények erősen megviselték a team kutatóinak idegrendszerét. Egyre jobban kezdtek meggyőződni arról, hogy a Földre való visszatéréskor semmi jóra nem számíthatnak. A hónapok pedig gyorsan teltek.

Hatodik fejezet: Véráztatta föld

A kutató biomérnökök és programozók elhűlve tapasztalták a földi állapotok romlását. Szinte már féltek a monitorokra nézni. Megdöbbentő látványok kerültek a szemük elé. A mozgásképtelenné vált robotok hegynyi halmokban egymáson rohadtak, széles rozsdadombokat alkotva, beborították az emberi építményeket, és hulladékkal szennyezték a földfelszínt. A katasztrófa miatt keletkező gőzök és gázok a levegőbe kerülve – jól láthatóan – alapos pusztítást végeztek az ártatlan természetben. Lombos fák, zöld növények váltak egyre sápadtabb okkersárga árnyalatúvá. Óceánok, tavak és folyók színeződtek el a vörös többféle árnyalatára. A több milliárd elpusztult emberből kifolyt vér – a csapadék hatására – kis erekbe, majd nagyobb patakokba folyt össze, elárasztva a földből nyíló barlangokat és mélyedéseket. A hernyó utódoknak ez egy jó ideig megfelelő életteret és vérellátást biztosított. A Föld legnagyobb részén a hím drón-lepkék párosodás után bekebelezték a párjukat. A nőstényeknek csak annyi idejük maradt előtte, hogy a petéket lerakják. Aztán – a program szerint – a hímek is megsemmisültek. Hibrid hernyófaj alakult ki a petékből. Gubót képeztek maguk körül, mint az őseik, de lepkévé fejlődni nem voltak képesek. A tíz- húsz centis lárvák áttetsző, szürke szőrtüskékkel borított teste tizennégy szelvényből állt. Araszoló mozgásukat a karmokban végződő tolólábak segítették. Nyálkás rózsaszín múmia-bábjaikon – nyugalmi állapotban – átsejlettek a lábaik, a csápjaik és recés pödörnyelvük körvonalai, amelyeket behúzva tartottak, és csak vérszagot érezve nyújtották ki táplálkozás közben.

Hetedik fejezet: Visszatérés

A Fanni mesterséges űrbolygón az utolsó hetekben egyre kisebb adagokban kellett porciózni a fogyatkozó étel- és italadagokat. Ezért nem volt kérdés a mielőbbi visszatérés a Földre. Cél a biokémiai kutatóbázis területe volt. Dr. Bredit bízták meg azzal, hogy végig ő tartsa megfigyelés alatt a Földet, és hogy visszatérési tervet készítsen. Örült, hogy a munkatársai magára hagyták a munkájában. Így a többi férfi kollégája saját családja körében tölthette az űrbéli időt. Ki tudja, mi vár rájuk a Földön – gondolta Bredi. A biokémikus professzor nehéz szívvel figyelte a Föld egyre megviseltebb állapotát. Élőlényt már nem is érzékelt a kamera. A felszínt mintha maszatos kezek festették volna különböző, furcsa színű árnyalatokra. Szerette volna a társaságnak szebben leírni a látottakat, de egyre kevesebb esélyt látott az események jobbra fordulására. Tudós tartásával, humánus lelkületével latolgatta a lehetőségeket. Magát nyugtatva kutatási mottóját idézte: „Nem ismerek lehetetlent, csak tehetetlent.”.

Aztán néhány nappal később reménysugár csillant meg Bredi szemei előtt. A Föld egy bizonyos pontján mocorgást észlelt. – Mégis vannak túlélők! – fordult a jó hírrel munkatársaihoz. Nekifogtak a terület pontos paramétereinek beméréséhez. Nem volt könnyű feladat. Az űrbolygón található eszközök jórészt csak az űrbárka indulási pontjára való visszatérésre voltak alkalmazhatók. Helyváltoztatásra külön szisztémát kellett kidolgozniuk. Pontos munkát kellett végezniük a hely bemérésével kapcsolatban, mert csak az adott reményt a földi tovább éléshez. Sajnos minden élelmiszerkészlet kifogyott, már a többnapos visszaútra sem maradt. Az elcsigázott társaság némi vízkészlettel az űrszekér belsejében összezsúfolva, fénysebességgel száguldott az űrön keresztül a Földre. Útközben

az éhségtől legyengült emberek szinte transzba kerültek. Volt, aki magába görnyedve jajgatott, annyira megviselte a gyomrát a koplalás. Mások szédülten fel-alá rótták a köröket a kabinban. A gyerekek malacvisítása rémisztgette a felnőtteket. A tudósok is egyre nehezebben viselték az éhezést. Éjszaka, sötétben landoltak a Földön, csak a bárka fényszórói világították be sávokban az ismeretlen területet. Viszont azt látták, hogy egy bokrokkal, cserjékkel körbevett tisztásra értek. Körben erdős hegyek sziluettje rajzolódott ki a csillagfényes égbolt alatt.

Nyolcadik fejezet: Új faj kialakulása a Földön

A hetek óta éhező társaság eszeveszetten rohant ki a bárkából. Szinte vad, állatias táplálékszerzési ösztönnel, elszántan keresgéltek valami ehetőt a gyéren megvilágított terepen. Egyre beljebb csörtettek az erdei fák felé. Közben a tüskés bozótok felsértették bőrüket, de az éhség hajtotta őket, attól függően, hogy épp ki mit ért el: füvet, bokrok leveleit, bogyóit kezdték habzsolni. A gyerekek a sötétben – kis csoportokba verődve – igyekeztek a felnőttek nyomába érni. Félelemmel teli hangon szólongatták élelmiszer után kutató szüleiket. Egyszer csak dr. Bredi hangos kiáltozása töltötte be a teret: – Mindenki feküdjön a földre, és keressen! Aki éhes, nem válogathat! Ropogós hernyók tömege található szerteszéjjel! És mennyi van...! Én már kóstoltam... Egyetek! Itt nem fogunk éhen halni, meglesz a fehérje-utánpótlásunk! – Holnap meg fogjuk sütni őket, és még jobban fognak ízleni! – kiáltott egy asszony örömittasan a mellette lévő bokorból. Háta mögül egy csámcsogó férfi is csatlakozott a nem mindennapi „menükészítéshez”: – Én meg az itt talált vadsóska levelekből pompás salátát fogok készíteni hozzá! – szólt az ínyenc. – Még bogyókat is... De a mondatot nem tudta befejezni, mert hátában erős marásokat érzett. Fájdalmasan sikoltott fel. Abban a pillanatban a többiek is éktelen jajgatásba fogtak, segítségért kiáltottak. A jóllakni vágyó társaság végtagjain hernyók százai kezdtek felcsimpaszkodni. Hiába üvöltöztek egyre hangosabban, nem jött segítség. Az anyák közben – utolsó erejükkel – kiabáltak gyerekeiknek, hogy azonnal fussanak vissza az űrhajóra. A támadók vastagfalú, hatalmas, hordó alakú, szürke gubókban préselődtek össze, és onnan özönlöttek elő. A bennük mutálódott hernyók tömegei végre táplálékhoz jutottak. Az átöröklött mesterséges intelligencia alapján megérezték

az emberszagot, a vér ízét, amely fajuk fenntartását és tovább élését biztosította. Friss vér hiányában már majdnem elpusztultak, annyira elfogytak a környékbeli „tápanyagkészletek”. Vérengzésre felajzva hulltak a fák ágairól, rémisztő módon másztak elő a fűcsomók közül, ezerszámra nyomultak ki a bokrok alól. A félelmetes gyűrűikkel araszolók – szilárd védőburkukból kibújva – recés rágószervükkel lecibálták az emberekről a ruhát, s a földre ráncigálva őket, kezdték szívni a vérüket. A szerencsétlen megtámadott emberekhez képest ezek csak pár centis állatok voltak – mégis ilyen nagy tömegben – lerázhatatlannak bizonyultak. Miután jóllaktak, a felesleges vérmennyiséget visszafecskendezték hordó alakú, vastagfalú gubók rekeszébe. A több millió kicsi hernyó a szívások hatására pohosodni kezdett. Egyesek szinte emberméretűvé kövéredtek. Jóllakottan, dobálózó testmozgással, kicsi lábaikkal nagyokat rugózva kergették a remegő, visszafelé bukdácsoló gyerekeket. A menekülő bárkát – élve – már egyik sem érte el.

Kilencedik fejezet: Átváltozások

A nagy mészárlás során érdekes átváltozások történtek: az emberméretűre dagadt, nyálkás egyedekből láb- és kézkezdemények nőttek ki. A szürke hernyótestek egyik végén egy rózsaszín, áttetsző, lapos emberfejnagyságú göb keletkezett. Ezek vékony bőrén kis piros dudorok türemkedtek ki: a száj, az orr és a szemek helyén. A régebben bebábozódott, majd vedlésnek indult hernyók emberközelbe jutásuk során félelmetes ragadozólényekké mutálódtak. A vér mellett rácuppantak az emberi maradványokra is. A változás során átformálódott testüket tüskés lepkeszőrzet kezdte beborítani. Lassan tápászkodtak fel a földről, és bizonytalan lépésekkel próbáltak helyet változtatni. Lapos szemük akkor kezdett nyiladozni, amikor felegyenesedtek. Belőlük lettek a „hörnyherék”, amik még mereven tekintettek maguk elé, amikor hernyótársaik egy hatalmas, alaktalan gubóban nyomakodni kezdtek feléjük. Iszonyatos csattanások közepette feszült meg a képződmény száraz felszíne. A belőle kipattanó ezernyi kis hernyó zajos dobogással, pillanatok alatt egy sárszínű, nagyobb sziklára hasonlító szőrgombóccá állt össze. A hörnyherék által kilövellt embervér hatására megteremtődött szörnyalak lett a „hörnyvezér”. Közben az egész terepet egy vörös villám fénycsóvája világította meg. Az ormótlan lényből felül antenna nőtt ki, amely pohos testén át végig foszforeszkálva vibrált, majd eltűnt kinyújtott csápjai végén. Egy kocka alakú fejforma türemkedett ki az antenna helyén. A szörny rágó szájával egyidőben nőttek ki a vállából a tüskében végződő, szárnyszerű kinövései, amelyek lejjebb kidülledt pápaszemekben folytatódtak. A nagy henger alakú test megvastagodott, és szőrös alsó végtagjai végén éles karmok nőttek. Az így létrejött hörnyvezér darabos mozdulatokkal egyensúlyozta lépteit a hörnyherék felé, amiket durva szárnycsapásokkal terelt a nemrég szerencsétlenül járt, legyilkolt kolónia tagjainak maradványaihoz. Sorba állította őket. A tetemekből áradó ismeretlen szagok szinte megvadították őket. Remegve, kidülledt szemekkel követték a hörnyvezért, ami kiadta a parancsot, hogy melyikük melyik testrészből fogyaszthat. Csápjaival mutatta, hogy melyik ehet a

végtagokból, a belsőségekből, a tüdőből vagy a májból. Külön választotta azokat a heréket, amik vele együtt csak az agyvelőből és a szívből táplálkozhattak. Ez utóbbi három alak, a hörnyvezér által kiválasztott tagok: a hörnyek hasonlítottak leginkább a valaha létezett földi emberre... A vezér maga köré gyűjtötte őket, csápjával mindegyiket megbökte, jelezve, hogy maradjanak mellette. A lakomát a hörnyvezér eget rengető üvöltéssel zárta, hatalmas szárnyaival csapkodva inspirálta a jóllakottakat hasonló hangok kiadására. Miután jól kiüvöltözték magukat, rámutatott az ehetetlen emberi maradványokra. Szárnyát egy közeli árok mélyedésébe helyezve jelezte a heréknek, hogy oda kell gacsos lábaikkal kotorni a csontokat. Amikor ezzel elkészültek, a vezér a hegy oldalában nyíló barlangok felé intett a szárnyával. Megindultak felfelé a köves úton, megcélozva a fákkal takart barlangbejáratokat. Elöl a hörnyvezér kíséretében három hörnye, utánuk lemaradozva a herék cipelték a nehéz, hordó alakú, több száz – a hernyók által levedlett – gubókban tárolt vérmennyiséget. Minden cseppjére vigyázniuk kellett, mert fajukat csak ez tartotta életben. A barlanglakók birtokukba vették a hegyes-völgyes, erdős-mezős területet. Kezdetleges életvitelüket a hörnyherék mindennapos munkája szolgáltatta. Legfontosabb feladatuk volt az élethez szükséges napi véradagok fejenként egyenlő elosztása. A vezér – három kiválasztott hörnyével – egyre távolabbra merészkedett a környéken, keresni vérrel rendelkező lényeket, mert a barlangban tárolt vérkészletek erősen fogyatkozni kezdtek. Életben maradásuk kezdett közvetlen veszélybe kerülni...

Tizedik fejezet: Ébredés

Dr. Bredi, a Drón-lepke-projekt vezető professzora egyik agycsatornája már kezdte érzékelni a reggel közeledtét. Az álom és valóság határán elméje még visszazuhant a barlanglakók közé... és folytatta tovább a cselekményt, amit most már csakis tisztuló agya irányított félálomban. – Élni kell! – kiáltotta. Szívére nagy nyomás nehezedett, és alig kapott levegőt. Halálfélelem vett rajta erőt. Hirtelen elhatározással beleharapott karjába. Saját vérének serkentésével és kiszívásával mutatott példát a fajtársainak az életben maradásra: a vér örök körforgására... Gyomra fájdalmasan kavarogni kezdett. Felpattant szemmel – még félálomban – karjához nyúlt, hogy vérző sebét ujjaival befogja. Hál’ Istennek! – gondolta már majdnem teljes tudatára ébredve. Semmi baja a karomnak. – Nyújtózkodott egy nagyot. Megdörzsölte a szemét, közben többször megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni elméjéből a szörnyű álmot. Rémes történet! De jó, hogy csak álom volt... – mondta magában, amikor felidéződtek képzeletében a hernyótámadás véres borzalmai. Álom volt? Vagy esetleg valami jelzés? A mai drón-lepke indítási akció előtt...? – kezdett vitatkozni a professzor az ébredező, vezetői lelkiismeretével. Telefoncsörgés zökkentette ki gondolataiból. – Szia, főnök! Filip vagyok. Bocsi, hogy ilyen korán zavarlak. Az éjszakám elég nyugtalanul telt. Zavaros álmaim voltak a ma induló projekttel kapcsolatban. Kérlek, találkozzunk minél előbb! Én máris indulok! Az elképedt professzor csak ennyit tudott válaszolni: – Én is, mert... – De nem tudta folytatni, mert a telefon elnémult. Rohanni kezdett. Perceken belül a laborban volt.

– Ne haragudj, hogy ilyen váratlan időben idehívtalak, de tudod – kezdte mondandóját Filip doktor –, nem ártana még egy ellenőrzés a DNS-lánc egyik fontos neuronjában... Dr. Bredit – akit még mindig kísértett az éjszakai álma – már meg sem lepte genetikai kutatótársa aktivitása az ügyben. Lelkes egyetértéssel közbevágott: – Igen, hiszen húsvér emberekről van szó!

Egyéb kiadványaink

Antológiák: „Új faj I.” horrorantológia „Új faj II.” horrorantológia „Új faj III.” horrorantológia [hamarosan] „Könnybe zárva” versantológia [hamarosan] „Az utolsó III/1.” sci-fi antológia „Az utolsó III/2.” sci-fi antológia „Az utolsó III/3.” sci-fi antológia „Ami a csövön kifér” humorantológia „Időzavar” sci-fi antológia „Árnyemberek” horrorantológia „Az erdő mélyén” horrorantológia „Robot / ember” sci-fi antológia „Oberon álma” sci-fi antológia

Richard Zane T, mint Testvériség (történelmi akcióthriller)

Ian Pole Oldások és kötések (urban fantasy horrorsorozat) 1. A Pribék 2. Megszegett esküvések

Frank J. R. Frank A karibi fény (krimi)

Aurora Elain A rózsabogarak nem sírnak (misztikus regény)

Kalmár Lajos Gábor Rose (ifjúsági fantasy regénysorozat) 1. Rose és az ezüst obulus 2. Rose és a sárkányverem 3. Rose és a Holtak könyve [hamarosan]

E. M. Marthacharles Emguru (sci-fi regény)

Anne Grant & Robert L. Reed & Gabriel Wolf Kényszer (thriller regény)

Gabriel Wolf & Marosi Katalin Bipolar: végletek között (verseskötet)

J. A. A. Donath Az első szövetség (fantasy regény)

Sacheverell Black A Hold cirkusza (misztikus regény)

Bálint Endre A Programozó Könyve (sci-fi regény) Az idő árnyéka (sci-fi regény)

Szemán Zoltán A Link (sci-fi regény) Múlt idő (sci-fi regény)

Anne Grant

Az antialkimista szerelme (romantikus regény) Lázadó rádió (misztikus regény) [hamarosan] Mira vagyok (thrillersorozat) 1. Mira vagyok... és magányos 2. Mira vagyok... és veszélyes [hamarosan] 3. Mira vagyok... és menyasszony [hamarosan]

David Adamovsky A halhatatlanság hullámhosszán (sci-fi sorozat) 1. Tudatküszöb (írta: David Adamovsky) 2. Túl a valóságon (írta: Gabriel Wolf és David Adamovsky) 3. A hazugok tévedése (írta: Gabriel Wolf) 1-3. A halhatatlanság hullámhosszán (teljes regény)

Gabriel Wolf

Tükörvilág:

Pszichopata apokalipszis (horrorsorozat) 1. Táncolj a holtakkal 2. Játék a holtakkal

3. Élet a holtakkal 4. Halál a Holtakkal 1-4. Pszichokalipszis (teljes regény)

Mit üzen a sír? (horrorsorozat) 1. A sötétség mondja... 2. A fekete fák gyermekei 3. Suttog a fény 1-3. Mit üzen a sír? (teljes regény)

Kellünk a sötétségnek (horrorsorozat) 1. A legsötétebb szabadság ura 2. A hajléktalanok felemelkedése 3. Az elmúlás ősi fészke 4. Rothadás a csillagokon túlról 1-4. Kellünk a sötétségnek (teljes regény) 5. A feledés fátyla (a teljes regény újrakiadása új címmel és borítóval)

Gépisten (science fiction sorozat) 1. Egy robot naplója 2. Egy pszichiáter-szerelő naplója

3. Egy ember és egy isten naplója 1-3. Gépisten (teljes regény)

Hit (science fiction sorozat) 1. Soylentville 2. Isten-klón (Vallás 2.0) [hamarosan] 3. Jézus-merénylet (A Hazugok Harca) [hamarosan] 1-3. Hit (teljes regény) [hamarosan]

Valami betegesen más (thrillerparódia sorozat) 1. Az éjféli fojtogató! 2. A kibertéri gyilkos 3. A hegyi stoppos 4. A pap 1-4. Valami betegesen más (regény) 5. A Merénylő 6. Aki utoljára nevet 7. A szomszéd 8. A Jégtáncos 9. A Csöves 10. A fogorvosok

5-10. Valami nagyon súlyos (regény) 1-10. Jack (gyűjteményes kötet)

Egy élet a tükör mögött (dalszövegek és versek)

Tükörvilágtól független történetek:

Pótjegy (sci-fi sorozat) 1. Az elnyomottak 2. Niog visszatér [hamarosan] 3. Százezer év bosszú [hamarosan] 1-3. Pótjegy (teljes regény) [hamarosan]

Lángoló sorok (paranormális thriller sorozat) 1. Harag 2. A Halál Angyala 3. Lisbeth ereje 1-3. Lángoló sorok (teljes regény) Árnykeltő (paranormális thriller/horrorsorozat) 1. A halál nyomában 2. Az ördög jobb keze

3. Két testben ép lélek 1-3. Árnykeltő (teljes regény)

A napisten háborúja (fantasy/sci-fi sorozat) 1. Idegen mágia 2. A keselyűk hava 3. A jövő vándora 4. Jeges halál 5. Bolygótörés 1-5. A napisten háborúja (teljes regény) 1-5. A napisten háborúja illusztrált változat (a teljes regény újrakiadása magyar és külföldi grafikusok illusztrációival)

Ahová sose menj (horrorparódia sorozat) 1. A borzalmak szigete 2. A borzalmak városa

Odalent (young adult sci-fi sorozat) 1. A bunker 2. A titok 3. A búvóhely

1-3. Odalent (teljes regény)

Humor vagy szerelem (humoros romantikus sorozat) 1. Gyógymód: Szerelem 2. A kezelés [hamarosan]

Gabriel Wolf gyűjtemények:

Sci-fi 2017 Horror 2017 Humor 2017

www.artetenebrarum.hu

Notes

[←1] Rettegés az olyan tárgyaktól, melyeken apró lyukak találhatók. Forrás: Wikipédia

[←2] magas vérnyomás

[←3] Orvosi kifejezés. Jelentése: cisztákban képződő anyag.

[←4] A bonobó (Pan paniscus) az utolsóként felfedezett emberszabású majomfaj. Forrás: Wikipédia

[←5] A tócsni (más nevein bodag, mackó, röstiburgonya, rösztike) reszelt nyers krumplival és liszttel készült, zsírban vagy olajban sült nemzetközi népi étel. Forrás: Wikipédia

[←6] Aktívan nagy mennyiségű anyagot elnyelő fekete lyukak körül keringő, beszippantásra „váró”, felhevült és akár fényt vagy más sugárzást is kibocsátó anyaggyűrű.