Perzsa Levelek 2p4h3u

MONTESQUIEU

PERZSA LEVELEK

Fordította RÓNAY GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó Budapest, 1981

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-376-030-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Rónay György jogutódja

BEVEZETÉS

Nem írok itt ajánlást és nem kérek pártfogást könyvemnek; ha jó, úgyis olvasni fogják, ha meg rossz, nem nagyon töröm magam érte, hogy olvassák. Előrebocsátom ezt a csokornyi levelet, hogy kipróbáljam a közönség ízlését; maradt még jócskán a tárcámban, s később majd azokat is kiadhatom. De csak azzal a föltétellel, ha ismeretlen maradhatok; mert mihelyt megtudják a nevemet, nyomban elhallgatok. Ismerek egy asszonyt: egészen jó a járása, de ha figyelik, tüstént bicegni kezd. Éppen elég hibája van a művemnek; semmi kedvem még személyemet is a bírálat elé tárni. Ha megtudnák, ki vagyok, azt mondanák: könyve sehogyan sem illik egyéniségéhez, s idejét jobbra fordíthatná; az ilyesmi nem méltó komoly emberhez. A kritikusok sosem mulasztják el az effajta megjegyzéseket, mert nem kívánnak különösebb szellemi erőfeszítést. Ezek a perzsák, akik itt leveleznek, együtt laktak velem; közösen folyt az életünk. Úgy tekintettek, mint aki egy másik világból való, ezért nem is rejtegettek semmit előttem. Valóban, olyan messziről kerültek ide, hogy nem is lehettek titkaik. Legtöbb levelüket megmutatták nekem, s én lemásoltam őket. Sőt, olyanokat is sikerült megkerítenem, amelyeket aligha adtak volna a kezembe, annyira sértették nemzeti hiúságukat és féltékenységüket. Én tehát csak fordító vagyok, s mindössze az volt a gondom, hogy a művet a mi fölfogásunkhoz alkalmazzam. Amennyire tőlem telt, megkíméltem az olvasót a sajátos ázsiai stílustól és megmentettem egy sereg fennkölt kifejezéstől, amely halálra untatta volna. De egyebet is tettem érte. Elhagytam a hosszadalmas bókokat, melyekkel a keletiek nem kevésbé bőkezűek, mint mi, s átsiklottam számos olyan bizalmas apróságon, mely nemigen tűri a nyilvánosságot s melynek mindig két barát között kell maradnia. Ha a legtöbben, akik ilyen levélgyűjteményt adtak ki, hasonlóképpen jártak volna el, művük egykettőre elenyészett volna.

Valami sokszor meglepett: az, hogy ezek a perzsák olykor éppen olyan tájékozottak voltak nemzetünk szokásai és erkölcsei felől, akár jómagam, ismerték a legfinomabb árnyalatokat és olyasmit is észrevettek, ami meggyőződésem szerint sok, Franciaországban utazgató németnek a figyelmét is elkerülte. Ezt annak tulajdonítom, hogy hosszú időt töltöttek köztünk; aztán meg egy ázsiainak könnyebb kiismerni a franciák erkölcseit egy esztendő, mint egy franciának az ázsiaiakét négy év alatt; amazok ugyanis éppen olyan közlékenyek, mint amilyen zárkózottak emezek. Bevett szokás, hogy a fordító vagy akár a legbarbárabb kommentátor is, fordítása vagy magyarázata előtt dicsőítő éneket zeng eredetijéről, rámutat annak fontosságára, érdemére és kiválóságára. Én ezt nem tettem, s könnyű kitalálni, miért. Elsősorban azért, mert szerfölött unalmas volna, egy már magában is rendkívül unalmas környezetben, azaz egy előszóban.

I. LEVÉL

Üzbég barátjának, Rusztánnak, Iszpahánba

Komban csak egy napot töltöttünk. Miután elvégeztük ájtatosságunkat annak a szűznek a sírjánál, aki tizenkét prófétát szült e világra, folytattuk utunkat, és tegnap, huszonöt nappal azután, hogy Iszpahánból elindultunk, megérkeztünk Tauriszba. Alighanem mi vagyunk az első perzsák, Rika meg én, akiket a tudásszomj hazájuk elhagyására késztetett, s akik lemondtak a nyugalmas élet örömeiről, hogy a bölcsesség keresésének fáradságos vándorútjára keljenek. Virágzó országban születtünk; de nem hittük, hogy határai egyben ismereteinknek is határt szabnak, s hogy egyedül csak Kelet fényének kell megvilágosítania bennünket. Írd meg, hogyan vélekednek utazásunkról, ne kímélj: nem számítok sok helyeslésre. Leveledet küldd Erzerumba; egy darabig ott időzöm majd. Ég veled, kedves Rusztán. Légy biztos benne, bármely táján járok a világnak, van egy hű barátod.

Tauriszban, Szafár holdjának 15. napján, 1711-ben.

II. LEVÉL

Üzbég a fekete főeunuchnak, iszpaháni szerájába

Perzsia legszebb nőinek hűséges őrzője vagy: rád bíztam legdrágább kincsemet a földön: kezedben van annak a végzetes kapunak a kulcsa, amely nem nyílik meg, csak énelőttem. Amíg e szívemnek oly kedves tárházra éberen vigyázol, békében van és teljes biztonságnak örvend. Őrködsz az éjszaka csöndjében éppúgy, mint a nappal zsivajában. Fáradhatatlan gondosságod támasza az erénynek, ha ingadoznék. Ha a nők, akikre vigyázol, le akarnának térni kötelességük útjáról, meghiúsítod reményeiket. Te vagy a bűn ostora és a hűség oszlopa. Parancsolsz nekik és engedelmeskedsz nekik; vakon teljesíted minden kívánságukat és ugyanígy teljesítteted velük a szeráj törvényeit: dicsőségedet találod benne, ha a leghitványabb szolgálatokat végzed nekik; tisztelettel és félelemmel aláveted magad jogos parancsaiknak; szolgálod őket, mint rabszolgáik rabszolgája. De a hatalom megcserélt rendjében uruk vagy és rendelkezel, akárcsak én, ha attól tartasz, hogy a szemérem és a szerénység törvényei meglazultak. Soha ne feledd el: a semmiből emeltelek föl, mikor szolgáim utolsója voltál, hogy mostani helyedre állítsalak és rád bízzam szívem gyönyörűségeit; alázd meg magad mélységesen azok előtt, akik szerelmem osztályosai, de ugyanakkor határtalan függésüket is éreztesd velük. Szerezz meg nekik minden ártatlan örömet: altasd el aggodalmaikat, mulattasd őket zenével, tánccal, édességes italokkal; vedd rá őket, hogy keressék egymás társaságát. Ha vidékre kívánkoznak, kiviheted őket, de tüntess el minden férfit, aki elébük merészkednék. Buzdítsd őket a tisztaságra, ami a lélek tisztaságának tükre; és beszélj nekik néha rólam. Szeretném viszontlátni őket azon a kedves helyen, mely tőlük nyeri ékességét.

Tauriszban, Szafár holdjának 18. napján, 1711-ben.

III. LEVÉL

Zaki Üzbégnek, Tauriszba

Megparancsoltuk az eunuchok főnökének, vigyen vidékre minket; megtudod majd tőle, hogy semmi baleset sem ért. Amikor a folyón átkelve ki kellett szállnunk gyaloghintóinkból, amint szokás, hordozható ládákba ültünk; két-két szolga vitt át a vállán, s minden kíváncsi szemet elkerültünk. Hogyan is bírtam volna ki az életet, kedves Üzbég, a te iszpaháni szerájodban? Ott, ahol minden elmúlt gyönyörűségeimre emlékeztetett s vágyaimat naponta új meg új hevességgel ingerelte? Lakosztályról lakosztályra bolyongtam, téged kerestelek mindig és nem találtalak meg sosem; csak elenyészett boldogságom kegyetlen emlékével találkoztam újton-újra. Hol ott jártam, ahol életemben először zártalak a karomba, hol meg ott, ahol hölgyeidnek abban a híres vetélkedésében bíráskodtál. Mindegyikünk azt állította, szépsége különb a másikénál, és sorra elibéd járultunk, miután mindazt kimerítettük, ami díszt és ékességet a képzelet csak nyújthat; te kedvtelve nézted művészetünk remekléseit és csodálkoztál rajta, meddig ragadott bennünket a vágy, hogy tenéked tessünk. De a kényszeredett varázsnak csakhamar meg kellett hátrálnia természetesebb bájak előtt; egész művünket leromboltad: le kellett vetnünk díszeinket, mert utadban voltak; a természet egyszerűségében kellett megjelennünk előtted. Nem törődtem a szeméremmel; csak dicsőségemre gondoltam. Boldog Üzbég! mennyi bűbájos szépség tárult szemed elé! Láttuk, sokáig bűvöletből bűvöletbe hullasz, habozó lelked sokáig tétovázott, minden egyes új báj hódolatod adóját követelte; egyetlen szempillantásban mindnyájunkat elborítottál csókjaiddal; kíváncsi pillantásod testünk legrejtettebb tájait is bejárta; egyszerre száz meg száz különböző lejtéssel kellett elvonulnunk előtted; mindegyre új parancsokat adtál, s mi mindegyikre új engedelmességgel feleltünk. Bevallom, Üzbég, valamilyen még a becsvágyamnál is hevesebb szenvedély ösztönzött arra, hogy neked tetszeni vágyjam. Láttam, amint észrevétlenül meghódítom a szívedet; megfogtál és elhagytál; visszajöttél hozzám s én magam mellett tudtalak tartani; én győztem és vetélytársnőimet tehetetlen düh emésztette; úgy éreztük, csak mi ketten vagyunk a világon; ami körülöttünk volt, arra sem tartottuk méltónak

többé, hogy törődjünk vele. Bár adott volna vetélytársnőimnek bátorságot hozzá az ég, hogy tanúi maradjanak a szerelem mindazon jeleinek, amelyekkel elhalmoztál! Ha látják elragadtatásomat, bizonyára megérzik, mily nagy a különbség az ő szerelmük meg az enyém közt; ráeszméltek volna arra, hogy a bájak terén talán versenghetnek velem, de a gyönyörökén semmiképpen… De hol vagyok? Hová ragad ez a hiú elbeszélés? Ha nem szeretnek: szerencsétlenség; de ha szerettek s többé már nem szeretnek: gyalázat. Elhagytál bennünket, Üzbég, hogy barbár egek alatt bolyongj. Hogyan? Hát neked semmit nem számít, hogy szeretnek? Sajnos, még csak nem is tudod, mit veszítesz. Sóhajtozom, és nem hallja senki; könnyem árad, és nem találod benne kedved; mintha maga a szerelem pihegne a szerájban, s te, szívtelen, egyre magára hagyod! Ó, drága Üzbég, ha tudnál boldog lenni!

Fatmé szerájából, Muharrám holdjának 22. napján, 1711-ben.

IV. LEVÉL

Zélisz Üzbégnek, Erzerumba

Ez a fekete szörnyeteg elhatározta, hogy halálra gyötör. Mindenáron el akarja venni tőlem rabnőmet, Zelidát; Zelidát, aki olyan ragaszkodó szeretettel szolgál, és akinek ügyes keze nyomán mindenütt szépség és báj terem. Ráadásul nem éri be azzal, hogy elválásunk fájdalmas; azt akarja, hogy megalázó is legyen. Azt hiszi az áruló, bizalmamnak bűnös oka van; mindig kiküldőm a szobámból, s mert unatkozik az ajtó mögött, azt képzeli, olyasmit hallott vagy látott, amire én még gondolni sem mernék. Nagyon szerencsétlen vagyok! Sem magányom, sem erényem nem tud megóvni ezektől a képtelen gyanúktól; egy hitvány rabszolga odáig merészkedik, hogy ki akar túrni a szívedből, és nekem védekeznem kell. Nem, sokkal többre becsülöm magamat, semhogy a magam igazolásáig alázkodjam; viselkedésemről senki más ne kezeskedjék, mint te, mint a szerelmed, mint a szerelmem, és mint – miért titkolnám előtted, kedves Üzbég – a könnyeim.

Fatmé szerájából, Muharrám holdjának 29. napján, 1711-ben.

V. LEVÉL

Rusztán Üzbégnek, Erzerumba

Mindenki rólad beszél Iszpahánban; másról sem folyik a szó, mint a te elutazásodról. Egyesek könnyelműségnek tartják, mások valami titkos bánatra gyanakszanak; csak barátaid kelnek védelmedre, de nem győznek meg senkit. Nem értik, hogyan hagyhattad el asszonyaidat, szüleidet, barátaidat, hazádat, hogy olyan idegen vidékekre menj, amelyeket a perzsák nem ismernek. Rika anyja vigasztalhatatlan; fiát követeli rajtad, akit – úgy mondja – elloptál tőle. Ami engem illet, kedves Üzbégem, én önkéntelenül is mindig helyeslem, amit teszel, de távollétedet nem tudom megbocsátani, s bármilyen okokkal magyarázod is, szívem soha nem fogja elfogadni őket. Ég veled, és szeress mindig.

Iszpahánban, Rábi első holdjának 28. napján, 1711-ben.

VI. LEVÉL

Üzbég barátjának, Nesszirnek, Iszpahánba

Erivántól egynapi járásra elhagytuk Perzsiát és török fennhatóság alatt álló területre léptünk. Tizenkét nappal később megérkeztünk Erzerumba, ahol háromnégy hónapig időzünk. Bevallom neked, Nesszir, titkos fájdalom ébredt bennem, amikor Perzsia eltűnt szemem elől és a hitszegő oszmánok között találtam magamat. Ahogy mind beljebb s beljebb hatoltam ezeknek a pogányoknak az országába, úgy éreztem, lassanként magam is pogánnyá válok. Lelkem előtt föltűnt hazám, családom, barátaim képe; meghatottság támadt szívemben, aztán valami izgalom végleg megzavart s rádöbbentett, hogy túlságosan is kockára tettem nyugalmamat. De a legjobban az fáj, ha asszonyaim jutnak eszembe. Ha csak rájuk gondolok is, mardosni kezd a bánat. Nem mintha szeretném őket, Nesszir; ezen a téren érzéketlen vagyok, nincsenek vágyaim. Mindig szerájokban éltem és ez közömbössé tett, magával a szerelemmel fojtottam meg magamban a szerelmet; de most éppen hidegségemből fakad valami titkos féltékenység, s emészti szívemet. Magam előtt látom ezt az asszonycsapatot, csaknem teljesen magára hagyva; akik felelősek érte: csupa hitvány lélek. Még akkor sem lennék egészen nyugodt, ha szolgáim hívek volnának; mi lesz, ha nem azok? Milyen gyászos híreket kaphatok majd a messzi országokban, ahová készülök? Ezt a bajt még barátaim sem orvosolhatják; olyan terület ez, melynek szomorú titkait még nekik sem szabad ismerniük; különben is, mit tehetnének? Nem volna-e százszor kívánatosabb számomra, ha a bűn bár büntetlenül, de rejtve marad, mintha nyilvánosan éri fenyíték? Szívedre bízom bánatom terhét, kedves Nesszirem; egyetlen vigaszom ez mostani helyzetemben.

Erzerumban, Rábi második holdjának 10. napján, 1711-ben.

VII. LEVÉL

Fatmé Üzbégnek, Erzerumba

Két hónapja, hogy elutaztál, kedves Üzbég, és levertségemben még most sem tudom elhinni. Föl-le futkosom a szerájban, mintha itt volnál; még mindig nem eszméltem a valóra. Mlit akarsz, mivé legyen az az asszony, aki szeret téged, aki megszokta, hogy a karjában tartson, akinek semmi más gondja nem volt, mint hogy téged elhalmozzon gyöngéd szerelme tanúságával, születése kegyéből szabadon, de rabul szerelme hevében? Mikor a feleséged lettem, még nem láttam férfi arcát: te vagy az egyetlen, akire rátekinthettem; mert aligha vehetem emberszámba ezeket a szörnyűséges herélteket, akiknek még a legkisebb fogyatékosságuk az, hogy nem férfiak. Ha összehasonlítom a te arcod szépségét az ő képük rútságával, nem állhatom meg, hogy boldognak ne tartsam magamat. Képzeletem sem tud a te személyed varázslatos bájainál elragadóbb képet rajzolni elébem. Esküszöm, Üzbég, ha szabadon elhagyhatnám is ezt a helyet, ahová helyzetem szükségszerűen köt, ha kijátszhatnám is az őrséget, mely körülvesz, ha tetszésem szerint válogathatnék a férfiakban, akik a nemzeteknek ebben a fővárosában élnek: esküszöm, Üzbég, egyedül csak téged választanálak. Te vagy az egyetlen a világon, aki megérdemli, hogy szeressék. Ne gondold, hogy amiért távol vagy, elhanyagolom szépségemet, amely kedves neked. Noha senki sem lát, s noha a dísz, amivel ékesítem magam, nem boldogíthat téged, mégis igyekszem úgy ápolni magam, hogy szép maradjak; sosem fekszem le úgy, hogy testemet be ne permetezném a legdrágább illatszerekkel. Eszembe jut a boldog idő, amikor a karomba simultál; hízelgő álom ejt meg és elém varázsolja szerelmem drága tárgyát. Képzeletem hol vágyaiba merül, hol reményeivel áltatja magát. Néha azon ábrándozom, ráunsz fáradságos utazásodra, és visszatérsz hozzánk; éjszakáim képzelgésekkel telnek, sem ébren nem vagyok, sem nem álmodom; kereslek magam mellett és úgy tűnik nekem, mintha menekülnél tőlem; végül aztán bensőm emésztő tüze maga tépi szét ábrándjaimat és téríti magához kába lelkemet. S akkor oly zaklatott

vagyok… Nem is hiszed, Üzbég, de lehetetlen így élni; tűz folyik ereimben. Miért is nem tudom elmondani neked, amit olyan erősen érzek! És hogyan is érzem olyan erősen, amit nem tudok elmondani? Ilyenkor, Üzbég, a világ minden kincsét odaadnám egyetlen csókodért. Milyen boldogtalan az a nő, akit ilyen izzó vágyak gyötörnek, mikor az, aki egyedül elégítheti ki őket, távol van tőle; mikor ki van szolgáltatva magamagának, figyelmét semmi le nem kötheti, és folytonos sóhajtozásban, türelmetlen szenvedélyének ostromában kell élnie; amikor nemhogy boldog volna, de még az az öröme sincs meg, hogy másvalakinek a boldogságát szolgálja; meddő dísze a szerájnak, akit nem a férje szívének, csak a férje díszének őriznek! Milyen kegyetlenek is vagytok, ti férfiak! Elbűvöl benneteket a gondolat, hogy kielégíthetetlen szenvedélyben égünk; úgy bántok velünk, mintha érzéketlenek volnánk, s zokon vennétek, ha valóban azok volnánk; azt hiszitek, oly sokáig megtagadott vágyaink egyszerre lobbot vetnek, ha meglátunk titeket. Nem könnyű megszerettetni magatokat, könnyebb kétségbeesett érzékeinktől csikarnotok ki azt, amit nem mertek az érdemtől remélni. Ég veled, drága Üzbég, ég veled. Ne feledd el: csak azért élek, hogy imádjalak, csordultig van veled a lelkem, és távolléted nemhogy elfeledtet, hanem ha lehet, még hevesebbre szítja szerelmemet.

Az iszpaháni szerájból, Rábi első holdjának 12. napján, 1711-ben.

VIII. LEVÉL

Üzbég barátjának, Rusztánnak, Iszpahánba

Erzerumban vagyok, itt kaptam meg a leveledet. Sejtettem, hogy elutazásom körül lárma támad; nem sokat törődöm vele. Mit akarsz, mire hallgassak: ellenségeim okosságára vagy a magaméra? Már zsenge ifjúságomban az udvarhoz kerültem. Nyugodtan mondhatom, nem romlott meg ott a szívem; sőt, nagy célt tűztem ki magamnak: mertem erényes lenni. Mihelyt megismertem, eltávoztam a bűntől; aztán újra közeledtem hozzá, hogy leleplezzem. Egészen a trón lépcsőjéig vittem az igazságot; olyan nyelven szóltam ott, aminőt addig még nem hallottak: megszégyenítettem a hízelgőket, s egyszerre döbbentettem meg a bálványt és imádóit. De amikor láttam, hogy őszinteségemmel ellenségeket szereztem; hogy magamra vontam a miniszterek féltékenységét, noha nem élveztem az uralkodó kegyeit sem; hogy egy romlott udvarban csak az erény gyönge támasza tart fenn: elhatároztam, eltávozom onnét. Úgy tettem, mintha rendkívül vonzana a tudomány; addig színleltem, míg valóban vonzani kezdett. Nem foglalkoztam többé semmiféle közüggyel, vidéki házamba vonultam vissza. De ennek is megvolt a maga hátránya: ellenségeim rosszindulata változatlanul elért, de a védekezésnek majdnem minden lehetőségétől megfosztottam magam. De néhány titkos figyelmeztetés arra ösztökélt, hogy komolyan is gondoljak magamra: úgy döntöttem, számkivetésbe megyek, s az, hogy elvonultam az udvarból, kézenfekvő ürügyet nyújtott erre. Fölkerestem a királyt, előadtam neki, menynyire szeretnék tájékozódni Nyugat tudományaiban, s azt is megpendítettem, hogy utóbb még haszna lehet utazásomból; kegyes volt hozzám, s én útrakeltem: elragadtam ellenségeim elől a zsákmányt. Ez hát utazásom valódi oka, Rusztán. Hadd beszéljen Iszpahán; ne védelmezz, csak azok előtt, akik szeretnek. Ellenségeimet hagyd meg rosszindulatú föltevéseikben; nagyon boldog vagyok, hogy ez az egyetlen kár, amit nekem okozhatnak.

Most sokat emlegetnek; lehet, hogy hamarosan nagyon is elfelejtenek, és barátaim… Nem, Rusztán, nem akarom átadni magamat ezeknek a szomorú gondolatoknak: barátaim mindig szeretni fognak s én éppúgy számítok hűségükre, akár a tiédre.

Erzerumban, Desumada második holdjának 20. napján, 1711-ben.

IX. LEVÉL

A főeunuch Ibbinek, Erzerumba

Követed régi uradat utazásaiban, tartományokat és országokat jársz be; lelkedet nemigen hatja meg a bánat: minden egyes pillanat új meg új dolgokat tár eléd; amit látsz, minden fölfrissít s úgy kergeti napjaidat, hogy nem érzed a szomorúságot. Velem nem így van; be vagyok zárva ebbe a rettenetes börtönbe, s mindig ugyanazok a dolgok vesznek körül, mindig ugyanaz a bánat mardos. Ötven esztendő nyugtalanságainak és gondjainak súlya alatt roskadozva nyögök és elmondhatom: hosszú életemen át egyetlen derűs napom, egyetlen nyugodt percem sem volt. Amikor első gazdám agyában fölmerült a kegyetlen terv, hogy rám bízza asszonyait, és ezer fenyegetéssel fűszerezett csábítással rávett, hogy mindörökre búcsút mondjak önmagamnak, belefáradva abba, hogy mindig a legnehezebb szolgálatok terhét viseljem, azt gondoltam, nyugalmam és vagyonom érdekében inkább föláldozom szenvedélyeimet. Én boldogtalan! Elfogultságomban csak a kárpótlást láttam, nem a veszteséget: azt reméltem, mert képtelen leszek kielégíteni szerelmem, meg is szabadulok a szerelemtől. Sajnos, csak a szenvedélyek okozatát oltották ki bennem, anélkül azonban, hogy az okot is kioltották volna; ahelyett, hogy megnyugodtam volna, olyan lények környezetébe kerültem, akik állandóan fölcsiholták vágyaimat. Beléptem a szerájba, s ott minden arra késztetett, hogy szánjam-bánjam veszteségemet: minden pillanatban fölhevültem, szemem előtt mintha csak azért tárult volna föl ezer és ezer természetes báj, hogy kétségbeejtsen, s balsorsom betetőzéséül állandóan egy boldog férfit kellett látnom. Életemnek ebben a zaklatott időszakában soha nem vezettem uram ágyába, soha nem vetkőztettem le nőt, hogy ne dühtől tajtékzó szívvel, ne kétségbeesésben vergődő lélekkel tértem volna otthonomba. Így telt el nyomorult ifjúságom. Nem volt más bizalmasom, mint jómagam.

Bánatommal, keserűségemmel magamat emésztettem, a nőkre, akiket oly szívesen simogattam volna gyöngéd pillantásaimmal, soha nem néztem másként, mint szigorú szemmel; végem lett volna, ha belém látnak; ki tudja, milyen előnyöket csikartak volna ki tőlem! Emlékszem, egy napon, amikor az egyik nőt fürdettem, úgy elragadott a szenvedély, hogy egészen eszemet vesztettem s kezem bűnös módon tilosba tévedt. Ahogy kissé magamhoz tértem, azt hittem, életem utolsó napja ez; szerencsém volt: megmenekültem a százszoros haláltól, de a szépség, akit gyöngeségem bizalmasává avattam, drága áron adta hallgatását; teljesen elvesztettem fölötte tekintélyemet, s attól fogva olyan cinkosságokra kényszerített, amelyekben minduntalan az életemet kockáztattam. Végül aztán lelohadtak az ifjúság tüzei; öreg vagyok és ezen a téren már nyugodt: közönyösen szemlélem a nőket és bőségesen visszafizetem megvetésüket s mindazt a sok szenvedést, amellyel meggyötörtek. Sosem felejtem el: arra születtem, hogy parancsoljak nekik; s ha alkalmam nyílik rá, hogy valóban parancsoljak, úgy érzem, ismét férfi lettem. Amióta hideg szemmel tekintek rájuk és higgadtságomban tisztán látom gyarlóságaikat, gyűlölöm valamennyit. Igaz, más számára őrzöm őket, de az, hogy engedelmeskednek nekem, titkos gyönyörűséggel tölt el; s ha mindent megtagadok tőlük, mintha ez is értem volna, és mindig valamiféle közvetett elégtételt érzek miatta. Úgy élek a szerájban, mint egy kis birodalomban, és becsvágyam, egyetlen megmaradt szenvedélyem, egy kissé kielégül. Kedvtelve látom, hogy minden körülöttem forog és minden pillanatban szükségük van rám, örömest vállalom ezeknek a nőknek a gyűlöletét, mert megerősít mostani állásomban. De nem is holmi senkiházival van dolguk; ott találnak legártatlanabb gyönyörűségeik útjában; mindig úgy állok előttük, mint egy ledönthetetlen sorompó; terveket koholnak és én hirtelen csírájában megfojtom valamennyit ; élő tilalomfa vagyok, aggályok tüskéivel veszem körül magam; egyre csak kötelességről, erényről, szeméremről, szerénységről beszélek; kétségbeejtem őket azzal, hogy mindig csak nemük gyöngeségét és uruk tekintélyét emlegetem; aztán fájlalom, hogy ilyen szigorúnak kell lennem, s úgy teszek, mintha csak azt akarnám értésükre adni: egyedül az ő érdekük, egyedül a hozzájuk való nagy ragaszkodás késztet rá, hogy így cselekedjem. Nem mintha nekem magamnak is nem volna számtalan kellemetlenségem, s e bosszúálló nők nem igyekeznének kétszeresen visszafizetni, amit tőlem kapnak. Rettenetesen ki tudják mutatni a foguk fehérét. Uralom és hódolat folytonos

árban-apályban váltakozik köztünk: minduntalan a legmegalázóbb szolgálatokkal terhelnek, példátlan megvetést mutatnak irántam, s mit sem törődve korommal, éjszakánként tízszer is fölrángatnak mindenféle semmiségekért, állandóan elhalmoznak parancsokkal, rendeletekkel, szolgálatokkal és szeszélyekkel; egymást fölváltva gyötörnek és kifogyhatatlanok a szeszélyekben; néha abban lelik örömüket, hogy nagyobb figyelemre kényszerítenek; csalárd vallomásokkal áltatnak: hol azzal jönnek, hogy egy fiatalember ólálkodik a falak körül, hol azzal, hogy gyanús zajt hallottak, vagy egy levelet akarnak becsempészni; mindez fölzaklat, s ők nevetnek zavaromon; elbűvöli őket, ha látják, hogyan gyötrődöm. Máskor meg szinte odaszögeznek az ajtajuk mögé, odabilincselnek egész napra, egész éjszakára. Kitűnően tudnak betegséget, ájulást, rémületet színlelni, mindig találnak elég ürügyet, hogy rávegyenek arra, amire akarnak. Vak engedelmesség és határtalan szolgálatkészség kell ilyenkor; megtagadni valamit, olyan embernek, amilyen én hallatlan dolog volna; ha vonakodnám engedelmeskedni, joguk volna rá, hogy megfenyítsenek. Inkább lemondanék az életemről, kedves Ibbi, mint hogy eddig a megaláztatásig alacsonyodjam. És ez még nem minden. Uram kegye felől, soha, egyetlen percig sem vagyok biztos; számtalan ellenségem lakik a szívében, s mind a vesztemre tör; ezek a szép ellenfeleim olyan perceket töltenek vele, amikor engem még csak meg se hallgat; olyan perceket, amikor egy férfi semmit sem tagad meg; olyan perceket, amikor nekem semmiképpen sem lehet igazam. Ingerült nőket vezetek uram ágyába; azt hiszed, értem dolgoznak ott, s az én ügyem az erősebb? Minden okom megvan rá, hogy féljek a könnyeiktől, sóhajtásaiktól, a csókjaiktól, még a gyönyörüktől is; győzelmeik színhelye ez, szépségük varázsa félelmessé lesz számomra, s az ő akkori szolgálatuk az én addigi szolgálataimat mind homályba borítja; s ki felelhet egy úrért, aki nem ura többé önmagának? Hányszor megtörtént, hogy kegyeit élvezve hajtottam fejemet nyugovóra és kegyvesztetten ébredtem föl! Mit vétettem például akkor, amikor oly méltatlanul korbáccsal kergettek a szeráj körül? Gazdám karjai közt hagytam egy nőt; az, mihelyt látta, hogy ura lángra lobban, ontani kezdte könnyeit; panaszkodott, s oly ügyesen, hogy panaszai együtt növekedtek a szerelemmel, amelyet keltett. Hogyan maradhattam volna fölszínen ilyen végzetes helyzetben? Elvesztem, mikor a legkevésbé számítottam rá; áldozata lettem egy szerelmi alkunak, egy szerződésnek, melyet sóhajok hoztak létre. Látod, kedves Ibbi, ilyen keserves körülmények közt éltem mindig.

Te boldog vagy, neked egyedül csak Üzbéggel kell törődnöd. Könnyű tetszésére találnod és kegyeiben életed végső napjáig megmaradnod.

Az iszpaháni szerájból, Szafár holdjának utolsó napján, 1711-ben.

X. LEVÉL

Mirza barátjának, Üzbégnek, Erzerumba

Rika távollétéért egyedül csak te kárpótolhattál volna, s a te távollétedért egyedül csak Rika. Hiányzol nekünk, Üzbég ; társaságunknak te voltál a lelke. Erőszakkal kell széttépnünk a kötelékeket, melyeket szív és szellem formált. Sokat vitatkozunk itt; vitáink többnyire az erkölcs körül forognak. Tegnap ezt a kérdést vetették föl: vajon mi teszi boldoggá az embert, az érzékek öröme és kielégítése-e, vagy az erény gyakorlása? Én gyakran hallottam tőled, hogy az emberek arra születnek, hogy erényesek legyenek, s az igazságosság éppoly lényeges tulajdonunk, mint a lét. Kérlek, magyarázd meg, mit akarsz ezzel mondani. Beszéltem erről néhány mullahhal; kétségbeejtenek Korán-idézeteikkel, mert én nem mint igazhivő szólok velük, hanem mint ember, mint polgár, mint családapa. Ég veled.

Iszpahánban, Szafár holdjának utolsó napján, 1711-ben.

XI. LEVÉL

Üzbég Mirzának, Iszpahánba

Megtagadod értelmedet, hogy az enyémet kipróbáld; egészen odáig alázkodol, hogy a tanácsomat kérjed; azt hiszed, képes vagyok rá, hogy oktassalak? Kedves Mirza, van valami, ami még a rólam formált jó véleményednél is hízelgőbb nekem: barátságod, melyből e jó véleményed táplálkozik. Úgy vélem, nem kell túlságosan elvont fejtegetésekbe bocsátkoznom, hogy kívánságodnak eleget tegyek. Vannak igazságok, melyekről nem elég meggyőznünk valakit, meg is kell éreztetnünk vele; s az erkölcsi igazságok ilyenek. Ki tudja, talán ez a kis történet mélyebben megragad, mint holmi fennkölt bölcselkedés. Élt Arábiában egy kis nép, bizonyos trogloditák, azoknak a hajdani trogloditáknak a leszármazottai, akik, ha hihetünk a történetíróknak, jobban hasonlítottak állatokra, mint emberekre. Ezek ugyan már nem voltak éppen szörnyek, nem voltak szőrösek, mint a medvék, s nem sziszegés volt a beszédük; két szemük volt, de oly vadak és gonoszak voltak, hogy még hírből sem ismerték a méltányosságot és az igazságosságot. Idegenből való király uralkodott rajtuk, s mert meg akarta javítani vad természetüket, szigorúan bánt velük; azok azonban összeesküdtek ellene, megölték és egész családját kiirtották. Utána összegyűltek, hogy kormányt válasszanak maguknak; hosszas torzsalkodás után elöljárókat állítottak. De alig emelték maguk fölé, nyomban elviselhetetlennek találták őket, s azokat is lemészárolták. Megszabadultak tehát ettől az új igától is, és többé nem hallgattak másra, csupán vad természetükre. Valamennyien egyetértettek benne, hogy többé senkinek sem engedelmeskednek, s mindenki csak a maga érdekének viseli gondját, mit sem törődve a többiekével.

Ez az egyhangú elhatározás mindannyiuknak rendkívül tetszett. Azt mondták: minek álljak munkába és gyötörjem magam olyan emberekért, akikhez semmi közöm sincs. Eztán senki mással nem gondolok, csak magammal. Boldogan fogok élni; bánom is én, hogy mások boldogok-e. Gondoskodom minden szükségletemről, s ha én ellátom magamat mindennel, ami kell, mi gondom rá, ha a többi troglodita mind nyomorult is! Vetés ideje volt; mindegyik azt mondta magában: éppen csak annyira művelem meg a földemet, hogy a megélhetésemhez szükséges gabonát meghozza; ennél több fölösleges volna, nem vagyok bolond, hogy hiába törjem magam. A kis ország földje nem volt egyforma, akadt kopár és dombos, s akadt a síkságon olyan, amit több folyóvíz is öntözött. Ebben az évben nagy aszály volt, úgyhogy a föntebb fekvő szántók egyáltalán nem fizettek, azok ellenben, amelyeket öntöztek, igen bőven termettek; így aztán a hegyvidékiek majdnem mind éhen pusztultak a többiek keményszívűsége miatt, mert nem voltak hajlandók megosztani velük a termést. A következő év szerfölött esős volt; a hegyvidékekre páratlan bőség köszöntött, az alföldet viszont elöntötte a víz. Most aztán ismét éhen kínlódott a fele nép; de a szerencsétlenek éppolyan kegyetlenséget tapasztaltak a többiek részéről, mint amilyent maguk tanúsítottak irántuk annak idején. Az egyik főembernek igen szép felesége volt; szomszédja beleszeretett és elrabolta; ebből nagy csatározás kerekedett, és sok szitkozódás meg verekedés után az ellenfelek megállapodtak, hogy a dolgot egy olyan trogloditának az ítélete alá bocsátják, akinek, míg a köztársaság fönnállt, némi tekintélye volt. Fölkeresték és elő akarták adni az érveiket. Mit bánom én – felelte ez az ember – a tiéd-e az az asszony vagy a másiké. Ott a földem, azt kell megművelnem; csak nem képzelitek, hogy időmet a ti viszályaitok elrendezésére és a ti ügyeitek gondozására fogom fordítani, s közben a magam dolgait elhanyagolom! Kérlek, hagyjatok békében, és ne zaklassatok többé a perpatvaraitokkal. Ezzel otthagyta őket, s ment dolgozni a földjére. A rabló erősebb volt, esküdözött, hogy inkább meghal, de nem adja vissza az asszonyt; a másik, akit nagyon bántott szomszédjának igazságtalansága és a bíró ridegsége, elszomorodva ment haza. Útjában egy szép fiatal asszonnyal találkozott: a forrástól jött. Neki nem volt immár felesége, ez a nő megtetszett neki, s még jobban megtetszett akkor, mikor megtudta, hogy éppen annak a felesége, akit bírónak akart fölkérni, s aki oly kevés részvétet mutatott balsorsa iránt. Elragadta hát és a házába vitte.

Egyikőjüknek meglehetősen termékeny földje volt s igen gondosan gazdálkodott rajta. Két szomszédja összefogott, elűzték házából, elfoglalták birtokát; véd- és dacszövetséget kötöttek mindazok ellen, akik zsákmányukat bitorolni akarnák, s valóban, így sikerült is néhány hónapig fönntartaniuk magukat. Csakhogy az egyik ráunt arra, hogy osztozkodjék olyasmin, amit egyedül birtokolhat, megölte a másikat s egyedüli ura lett a földnek. De nem sokáig; két másik troglodita megtámadta; gyöngébb volt, semhogy megvédhette volna magát, és megölték. Egy majdnem teljesen meztelen troglodita eladó vásznat látott. Megkérdezte, mibe kerül. A kereskedő így gondolkodott: rendes körülmények közt árumért éppen csak két köböl búza ára pénzt remélhetnék; négyszereséért adom, hogy nyolc köböllel vehessek. Mit volt mit tenni, meg kellett adni, amit kért. Jól van – mondta a kereskedő – most aztán lesz búzám. Hogyan – kérdezte a vevő – búzára van szüksége? Nekem van eladó, éppen csak az árán fog egy kicsit elképedni; de hiszen tudja, hogy a gabona nagyon drága és mindenütt éhínség dúl. Hanem adja vissza a pénzemet s adok érte egy köböl búzát; mert másképp ugyan meg nem válok tőle, még ha fölfordul is éhen. Kegyetlen betegség is pusztított a vidéken akkoriban. Ügyes orvos érkezett a szomszéd országból, s játszva mind meggyógyította, aki rábízta magát. Mikor elmúlt a ragály, sorra járta mindazokat, akiket kezelt és kérte a bérét, de csak visszautasításban volt része. Visszatért hazájába, a fáradtságtól összetörten érkezett meg a nagy útról. Csakhamar értesült róla, hogy újra föllángolt ugyanaz a betegség, és jobban pusztít, mint valaha. Ezúttal a hálátlan ország lakói nem várták meg, míg hozzájuk megy, ők maguk keresték föl. Menjetek, gonosz emberek – mondta ő -, halálosabb méreg lakik a lelketekben, mint az, amitől szabadulni akartok; nem érdemlitek meg, hogy helyet foglaljatok a földön, mert nincs bennetek emberség, és nem ismeritek a méltányosságot; megsérteném az isteneket, akik büntetnek benneteket, ha igazságos haragjukkal szembeszegülnék.

Erzerumban, Desumada második holdjának 3. napján, 1711-ben.

XII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak, Iszpahánba

Láttad, kedves Mirza, hogyan pusztította el a trogloditákat a tulajdon gonoszságuk, hogyan lettek a saját igazságtalanságuk áldozatává. Mindössze két család maradt a sokból, ennyi menekült meg a nemzet romlásából. Volt ebben az országban két különös ember: emberséget tudtak, igazságosságot ismertek, erényesen éltek; egymáshoz kapcsolta őket becsületes szívük, de a többiek züllöttsége is; látták az általános pusztulást, de nem éreztek belőle mást, csak szánalmat miatta a szívükben, s ez csak még közelebb hozta őket egymáshoz. Vállvetett buzgalommal dolgoztak a közös érdekért; azon kívül, amit a meghitt és gyöngéd barátság szül, nézeteltérés sosem támadt köztük; az ország legeldugottabb zugában, távol honfitársaiktól, akik nem érdemelték meg a társaságukat, boldogan és nyugodtan éltek; az a föld, melyet az ő becsületes kezük munkált meg, mintha magától termett volna. Szerették feleségüket és feleségük gyöngéden szerette őket. Minden gondjuk arra irányult, hogy erényes embert neveljenek gyermekeikből. Minduntalan eléjük állították honfitársaik szerencsétlenségét, minduntalan rámutattak erre a szomorú példára; különösen azt kötötték a lelkükre, hogy az egyes ember mindig a közérdekben találja meg legjobban a maga érdekét is; hogy aki kiválik a közösségből, vesztére teszi; hogy az erénynek sosem szabad terhünkre lennie, sosem szabad holmi kínos kötelességnek tekintenünk, s hogy aki mások iránt igazságos, magával szemben gyakorolja a szeretet erényét. Csakhamar élvezhették az erényes szülők vigaszát: azt, hogy gyermekeik hasonlók hozzájuk. A szemük láttára felserdülő ifjúság hamarosan szerencsés házasságokkal gyarapodott; számuk szaporodott, közösségük változatlanul szilárd volt, s az erény nemhogy gyöngült volna köztük, hanem inkább izmosodott a sokasodó példákon. Ki írhatná le ezeknek a trogloditáknak a boldogságát? Ilyen derék népet az istenek is csak szerethettek. Mert mihelyt megismerte őket, nyomban azt is

megtanulta, hogy féljen tőlük, s a vallás aztán megszelídítette erkölcseikben mindazt a vadságot, amit a természet talán még bennük hagyott. Ünnepeket rendeltek az istenek tiszteletére. Virágdíszes ifjú lányok és legények táncolva és falusi muzsikával hódoltak előttük; utána lakoma következett, nem kevésbé szerény, mint örömmel teljes. Ilyen összejövetelek alkalmával nyilatkozott meg az egyszerű természet, ilyenkor cseréltek szívet, ilyenkor tett pirulva meglepő vallomást a szűzi szemérem, hogy azután hamarosan kövesse az atyai beleegyezés; s ilyenkor gyönyörködtek a meghatott anyák egy-egy kedves és hűséges nász sejtelmében. Templomba vonultak, hogy az istenek kegyét kérjék; de nem gazdagságért, nem terhes bőségért esedeztek: az ilyesfajta kívánságok méltatlanok voltak a boldog trogloditákhoz; mindezért csak honfitársaik számára fohászkodtak. Ők csak azért járultak oltáraik elé, hogy atyáik egészségéért, testvéreik békés egyetértéséért, anyjuk szeretetéért, gyermekeik ragaszkodásáért és engedelmességéért könyörögjenek. A lányok elhozták szívük gyöngéd áldozatát és nem kértek maguknak más kegyelmet, mint azt, hogy egy troglodita ifjút boldoggá tudjanak tenni. Esténként, mikor a nyájak hazaballagtak a mezőkről s a megfáradt ökrök is hazavonták az ekét, ők összegyűltek, elköltötték szerény vacsorájukat s énekeket énekeltek közben a hajdani trogloditák bűneiről és balsorsáról, az új néppel újraszülető erényről és boldogságról; ünnepelték az istenek hatalmát, kegyelmüket, mely sosem pártol el a hozzájuk esdeklőktől, és haragjukat, mely kérlelhetetlenül lesújt az ellenük lázadókra; végül a falusi élet örömeiről és az ártatlan életmód boldogságáról daloltak. Aztán rájuk borult az álom, melyet sosem háborgatott gond vagy bánat. Vágyaikat a természet éppen úgy kielégítette, mint szükségleteiket. A kapzsiság ismeretlen volt ebben a boldog országban; szívesen megajándékozták egymást, s mindig az érezte boldogabbnak magát, aki adott. A troglodita nép úgy élt, mint egy nagy család; nyájaik majdnem mindig összekeveredve legeltek, s az egyetlen fáradság, melytől megkímélték magukat, az volt, hogy szétválasszák őket.

Erzerumban, Desumada második holdjának 6. napján, 1711-ben.

XIII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Napestig beszélhetnék neked a trogloditák erényeiről. Egy napon azt mondta egyikük: apám holnap kimegy földjét művelni; két órával korábban fogok fölkelni nála; mire kiér, már fölszántva találja a földet. Egy másik így tűnődött: úgy látom, húgomnak tetszik egy fiatal troglodita rokonunk; szólok majd apámmal a dologról, rábeszélem őt erre a házasságra. Egy harmadiknak hírül vitték, hogy tolvajok ragadták el a nyáját. Sajnálom; volt egy fehér üszőm benne, melyet az isteneknek akartam áldozni – mondta. És hallották, amint egy negyedik így szól: sietek a templomba, hogy hálát adjak az isteneknek, mert bátyám, akit apám annyira kedvel és én olyan forrón szeretek, visszanyerte egészségét. Vagy: apám birtoka mellett van egy darab föld; akik rajta dolgoznak, sokat szenvednek a tűző naptól; két fát ültetek oda, hogy ezek a szegény emberek időnként megpihenhessenek árnyékukban. Egyszer több troglodita volt együtt, s egy aggastyán arra gyanakodott, hogy az egyik fiatalember valami helytelenséget követett el; szemrehányást is tett neki miatta. Nem gondoljuk, hogy ilyen bűnt követett el – mondták a troglodita ifjak – de ha valóban megtette, ő haljon meg utolsónak a családjában. Egy trogloditának jelentették, hogy idegenek törtek a házára, kifosztották és mindenét elvitték. Ha nem volnának ilyen méltánytalanok – felelte – arra kérném az isteneket, engedjék meg nekik, hogy tovább használják a dolgaimat, mint én használtam őket. Voltak, akik nem nézhették irigység nélkül ezt a virágzó jólétet. A szomszédos népek összefogtak s elhatározták, hogy valamilyen hamis ürüggyel elrabolják a

nyájaikat. A trogloditák, mihelyt értesültek tervükről, követeket menesztettek eléjük, s azok így beszéltek: Mivel bántottak meg titeket a trogloditák? Talán megszöktették asszonyaitokat, elhajtották barmaitokat, földúlták szántóföldjeiteket? Nem, hiszen igaz emberek vagyunk, és félünk az istenektől. Mit akartok hát tőlünk? Gyapjút, hogy ruhát készítsetek belőle magatoknak? Szeretnétek a nyájaink tejéből? Vagy a földünk gyümölcseit kívánjátok? Tegyétek le fegyvereiteket és jöjjetek közénk, mindezt megkapjátok. De esküszünk arra, ami a legszentebb a világon: ha ellenségként léptek földünkre, igazságtalan népnek fogunk tartani benneteket, s úgy bánunk majd veletek, mint a dúvadakkal. A vad népek megvetéssel utasították vissza a követek szavait és fegyveresen nyomultak be a trogloditák országába, azt hitték, azokat csak az ártatlanság védi. Pedig alaposan fölkészültek a védekezésre. Körülvették asszonyaikat és gyermekeiket. Az ellenségnek nem a száma, hanem a gonoszsága döbbentette meg őket. Szívüket szokatlan lelkesedés ragadta el: az egyik apjáért, a másik feleségéért és gyermekeiért akart meghalni, ez a testvéreiért, az a barátaiért, s valamennyien a troglodita népért. Ha valaki elesett, nyomban új harcos állt a helyére, s a közös ügy mellett már ennek az egynek a haláláért is bosszút akart állni. Így zajlott le az erény és a gonoszság csatája. Ezek a zsákmányszomjas hitvány népek végül is szégyenteljesen megfutottak; a trogloditák erényei előtt, ha meg nem is hatotta őket, meg kellett hátrálniuk.

Erzerumban, Desumada második holdjának 9. napján, 1711-ben.

XIV. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Minthogy a nép mindegyre szaporodott, a trogloditák úgy vélték, itt az ideje, hogy királyt válasszanak; egyértelműen arra a meggyőződésre jutottak, azt kell megkoronázni, aki a legigazabb ember köztük, s mindnyájan egy mind koránál, mind élethosszat tartó erényességénél fogva tiszteletre méltó aggastyánra gondoltak, ő nem akart részt venni ezen a gyűlésen; elszoruló szívvel házába húzódott. Mikor követeket küldtek hozzá, tudatni vele, hogy őt választották meg: Óvjon meg tőle az ég – mondta – hogy így megsértsem a trogloditákat, s még azt hihessék, nincs a soraikban nálam derekabb ember. Fölajánljátok nekem a koronát, és ha mindenáron úgy akarjátok, végül is el kell fogadnom; de higgyétek el, meghalok fájdalmamban, amiért születésemkor csupa szabad trogloditát láttam, s most úgy kell látnom őket, mint alattvalókat. S ahogy ezt mondta, könnyek patakzottak a szeméből. Óh, miért is értem meg e boldogtalan napot! – mondta. Majd szigorúan fölkiáltott: Tudom, mi ez, trogloditák; erényetek kezd a terhetekre lenni. Ahogyan most éltek, fejedelem nélkül, akaratotok ellenére is erényesnek kell lennetek, különben nem maradhatnátok fenn, s titeket is elérne őseitek balvégzete. De ezt az igát túlságosan keménynek találjátok; inkább akartok uralkodónak alávetve élni s az ő törvényeinek engedelmeskedni, mivel e törvények kevésbé merevek, mint erkölcseitek. Tudjátok, hogy mostantól fogva kielégíthetitek becsvágyatokat, vagyont gyűjthettek, heverészhettek lágy gyönyörökben, és ha tán nem is vetemedtek súlyos bűnökre, erényekre nem lesz többé szükségtek. Egy pillanatra szünetet tartott, s könnyei még bővebben ömlöttek. És mit akartok, mit tegyek? – folytatta aztán. Hogyan parancsolhatnék én egy trogloditának? Azért tegyen meg valami derék dolgot, mert megparancsolom neki, holott magától, pusztán csak természetes hajlamát követve is megtenné? Ó, trogloditák, életem végén járok, vérem lassan kihűl ereimben, csakhamar megtérek áldott őseitekhez; miért akarjátok, hogy elszomorítsam őket s azt kelljen mondanom nekik, hogy másfajta járom s nem az erényé alatt hagytalak benneteket?

Erzerumban, Desumada második holdjának 10. napján, 1711-ben.

XV. LEVÉL

A főeunuch Zsaron fekete eunuchnak, Erzerumba

Kérem az eget, vezessen vissza hozzánk, és óvjon meg minden veszedelemtől. Noha sosem ismertem azt a kapcsolatot, melyet barátságnak hívnak, s noha mindig magamba húzódtam, te mégis megéreztetted velem, hogy még van szívem; s bár mind a szemem előtt élő rabszolgák számára kőből voltam, a te serdülő gyermekségedet mégis örömmel szemléltem. Eljött az idő, amikor gazdám tekintete megakadt rajtad. Már-már újra megszólalt egy ifjúi természet; ám akkor a kés megfosztott természetedtől. Nem tudnám megmondani, sajnáltalak-e, vagy örültem, amiért fölemeltek hozzám. Lecsendesítettem könnyeidet és jajgatásodat. Mintha újjászülettél volna a szemem láttára, abból a szolgaságból, amelyben mindig engedelmeskedned kellett, ebbe a másikba, ahol az lett a dolgod, hogy parancsolj. Magamra vállaltam nevelésed gondját. Szigorúságom miatt – mert a szigorúság vele jár az oktatással – sokáig még csak nem is sejtetted, hogy kedves vagy a szívemnek. Pedig az voltál; azt mondanám, úgy szerettelek, mint apa a fiát, ha apának és fiúnak ezek a fogalmai illenének végzetünkhöz. Olyan országokat fogsz bejárni, ahol keresztények laknak; ezek sosem voltak hivők, lehetetlen, hogy sok mocsok ne ragadjon rád köztük. Hogyan tarthatna szemmel a próféta annyi millió és millió ellensége között? Szeretném, ha gazdám hazatérve Mekkába zarándokolna: ott az angyalok földjén megtisztulhatnátok.

Az iszpaháni szerájban, Desumada első holdjának 10. napján, 1711-ben.

XVI. LEVÉL

Üzbég Méhemet Ali mullahnak, a Három Sír őrének, Komba

Miért is élsz a sírokban, isteni mullah? Inkább arra vagy méltó, hogy a csillagokban élj. Bizonyára azért rejtőzöl el, mert félsz, hogy elhomályosítod a napot; neked nincsenek foltjaid, mint amaz égitestnek; de mint az, te is felhőkbe burkolódzol. Tudományod mélysége mélyebb az óceánnál; szellemed élesebb Ali kétélű kardjánál, Zufagárnál; te tudod, mi történik az égi hatalmak kilenc karában; isteni prófétánk keblén olvasod a Koránt, s ha néha homályosabb helyre bukkansz, Allah rendeletére sebes szárnyú angyal száll alá a mennyei trónról, hogy megfejtse előtted a titkot. Segítségeddel bensőséges társalgást folytathatnék a szeráfokkal, mert végtére is nem te, tizenharmadik imám, vagy-e a középpont, melybe föld és ég torkollik, az a pont, melyben a mélység kapcsolódik a levegőéggel? Hitetlen nép közt vagyok; engedd, hogy megtisztuljak veled; tűrd el, hogy orcámat ama szent hely felé fordítsam, ahol lakol; különböztess meg engem a gonoszaktól, mint ahogyan hajnalpirkadáskor a fekete fonalat megkülönböztetik a fehértől; támogass engem tanácsaiddal, vedd gondjaidba lelkemet, és részegítsd meg a próféták szellemével, tápláld a paradicsom tudományával, s engedd, hogy sebeit lábad elé helyezzem. Szent leveleidet küldd Erzerumba; néhány hónapig itt időzöm.

Erzerumban, Desumada második holdjának 11. napján, 1711-ben.

XVII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Nem tudok uralkodni türelmetlenségemen, mennyei mullah, nem bírom megvárni fölséges válaszodat. Kétségeim vannak, rögzítenem kell őket, úgy érzem, eszem tévelyeg, vezesd hát vissza a helyes útra, világosíts meg, fényesség forrása, sújtsd agyon isteni tolladdal a nehézségeket, melyeket eléd terjesztek; tedd, hogy szánakozzam magamon és piruljak a kérdések miatt, melyeket íme fölteszek neked. Honnét van, hogy törvényhozónk eltilt minket a sertés húsától és mindenféle hústól, amit tisztátalannak nevez? Honnét van, hogy megtiltja, hogy halotthoz nyúljunk? Honnét, hogy a lelkünk megtisztítására folytonos testi mosakodást ír elő? Én úgy gondolom, hogy a dolgok önmagukban se nem tiszták, se nem tisztátalanok, nem tudok elképzelni semmiféle olyan, eleve a tárgyban rejlő tulajdonságot, ami akár ilyenné, akár olyanná tenné. A sarat csak azért tartjuk mocskosnak, mert sérti a szemünket, vagy valamelyik más érzékszervünket; önmagában azonban egyáltalán nem mocskosabb, mint az arany vagy a gyémánt. Az a gondolat, hogy a halott illetése beszennyez minket, csak abból a természetes viszolygásból származik, amit a hulla kelt bennünk. Ha azoknak a teste, akik sosem mosakszanak, nem sértené szaglásunkat és látásunkat, miből képzelhettük volna, hogy tisztátalanok? Ilyesformán hát, mennyei mullah, egyedül érzékszerveink bíráskodnának a dolgok tisztasága vagy tisztátalansága fölött? De mivel a dolgok nem hatnak mindenkire egy és ugyanazon módon, mivel ami az egyikben kellemes élményt kelt, a másiknak undorító: nyilván következik, hogy az érzékek tanúsága nem alkothat szabályt e téren, ha csak azt nem mondjuk, hogy itt mindenki tetszése szerint dönthet s tehet különbséget a maga szempontjából aközött, ami tiszta és ami nem az. Csakhogy ez, szent mullah, nem forgatná-e föl azokat a megkülönböztetéseket, melyeket a mi isteni prófétánk tett, s nem rendítené-e meg az angyalok kezével

írott törvény alapvető pontjait?

Erzerumban, Desumada második holdjának 20. napján, 1711-ben.

XVIII. LEVÉL

A próféták alázatos szolgája, Mehemet Ali Üzbégnek, Erzerumba

Mindig olyan kérdéseket tesztek föl, aminőkkel ezerszer és ezerszer ostromolták már a mi szent prófétánkat. Miért nem olvassátok a doktorok hagyatékát? Miért nem fordultok minden tudásnak e tiszta forrásához? Ott minden kételyetekre megtalálnátok a megoldást. Szerencsétlenek! akik mindig a föld dolgaival foglalatoskodva soha nem szemléltétek rezzenéstelen tekintettel az égi dolgokat, s akik tisztelitek a mullah hivatását, de se magatokra venni, se követni nem meritek! Avatatlanok! kik soha nem léptek be az örökkévalóság titkaiba: világosságtok a mélységek ködéhez hasonlatos, és elmétek okoskodásai olyanok, mint a por, melyet akkor ver föl lábatok, mikor Sábán tüzes hónapjában delelőjén áll a nap! Nem is ér föl a ti szellemetek zenitje a legkisebb imám szellemének nadírjáig sem; balga bölcselkedéstek az a villám, mely a vihart és sötétséget adja hírül: orkán közepében lakoztok, s kényükre-kedvükre sodornak a szelek. Könnyű megfelelni nehézségeitekre; nem kell egyéb hozzá, mint elmesélni, mi történt a mi szent prófétánkkal egyszer, amikor egyfelől a keresztények kísértették meg, másfelől a zsidók tették próbára, s ő ezeket is, azokat is megszégyenítette. A zsidó Abdiás Ibesalon azt kérdezte tőle, miért tiltotta meg Isten a sertés húsának élvezetét. Nem ok nélkül – felelte Mohamed – a sertés mocskos állat; tüstént megmagyarázom neked a dolgot. Azzal tenyerén sárból embert gyúrt, majd a földre dobta a kis figurát és rákiáltott: kelj föl! Azon nyomban egy ember állt talpra, s azt mondta: én vagyok Jáfet, Noénak a fia. Akkor is ilyen fehér volt a hajad, mikor meghaltál? – kérdezte a szentséges próféta. Nem – felelte az; hanem amikor fölébresztettél, azt hittem, itt az utolsó ítélet, s ettől úgy megrémültem, hogy egyszeriben megőszültem.

No hát akkor meséld el nekem Noé bárkájának egész történetét – mondta neki Isten küldöttje. Jáfet engedelmeskedett, és részletesen beszámolt mindarról, ami az első hónapokban történt; aztán így folytatta: Az állatok trágyáját mind a bárka egyik felébe hordtuk; ettől aztán az egész alkotmány úgy az oldalára billent, hogy halálos rettegésbe estünk, különösen asszonyaink, akik derekasan jajveszékeltek. Noé atyánk Istentől kért tanácsot, s az meghagyta neki, fordítsa az elefántot fejjel arrafelé, amerre a bárka dől. Ez a hatalmas állat annyit trágyázott, hogy egy disznó született belőle. Elhiheted, Üzbég, hogy ettől az időtől fogva tartózkodunk a húsától és tisztátalan állatnak tartjuk. Hanem mert a sertés mindennap fölbolygatta ezt az ürüléket, olyan rettenetes bűz támadt a bárkában, hogy még ő maga sem állhatta meg tüsszentés nélkül; egyszerre csak egy patkány ugrott ki az orrából, s amit maga előtt lelt, azt mind összevissza rágta. Ezt aztán Noé olyan tűrhetetlennek találta, hogy megint csak jónak látta, ha Istenhez fordul tanácsért. Az meghagyta neki, üssön jó nagyot az oroszlán fejére; erre az is tüsszentett egyet, s egy macska ugrott ki az orrából. Azt hiszitek, ezek az állatok szintén tisztátalanok? Mit gondoltok erről? Ha tehát nem ismeritek föl bizonyos dolgok tisztátalanságának okát, azért van, mert igen sok egyéb dolgot sem ismertek és nem tudjátok, mi történt Isten, az angyalok és az emberek között. Nem tudjátok az örökkévalóság történetét; egyáltalán nem olvastátok azokat a könyveket, amelyeket az égben írtak; amit abból számotokra kinyilatkoztattak, csak parányi részecskéje a mennyei könyvtárnak; s amíg a földön élnek, még azok is homályban és sötétségben leledzenek, akik hozzánk hasonlóan közelebb férhettek hozzá. Ég veled! Lakozzék Mohamed a szívedben!

Komban, Sábán holdjának utolsó napján, 1711-ben.

XIX. LEVÉL

Üzbég barátjának, Rusztánnak, Iszpahánba

Tokatban csak nyolc napot töltöttünk; harmincöt napi utazás után megérkeztünk Szmirnába. Tokattól Szmirnáig egyetlen említésre méltó várost sem talál az ember. Megdöbbentett az oszmánok birodalmának gyöngesége. Ezt a beteg testet nem szelíd és mértékletes életmód tartja fönn, hanem egy sereg erős orvosság, mely mindinkább elcsigázza és aláássa szervezetét. A basák csak pénzen kaphatják meg hivatalukat; mint tönkrement emberek lépnek be tartományukba s úgy kirabolják, mint egy leigázott országot. A hadsereg fennhéjázó, és csak a saját szeszélyeinek engedelmeskedik. Az erődök düledezőben, a városok néptelenek, a vidék elhagyatott, a földeket senki nem műveli meg, a kereskedéssel teljesen fölhagytak. A kegyetlen kormányzatban büntetlenség uralkodik: a keresztények, akik a földet művelik, meg a zsidók, akik az adót szedik, mindenféle erőszakosságnak vannak kitéve. A földek tulajdona bizonytalan s éppen ezért kihasználásuk is vontatottan megy: se jogcím, se birtoklás nem állja meg a helyét azoknak a szeszélyeivel szemben, akik kormányon vannak. Ezek a barbárok annyira elfordultak minden mesterségtől, hogy még a hadviselés művészetét is elhanyagolták. Miközben az európai nemzetek napról napra képzettebbek lesznek, ők megmaradnak régi tudatlanságukban s csak akkor hajlandók átvenni azoknak új találmányait, ha már vagy százszor kitapasztalták őket a saját kárukon. Tengerészetben semmi jártasságuk, hajózásban semmi ügyességük. Úgy mondják, egy meredek sziklaszigetről kicsapó maroknyi keresztény miatt vért

izzadnak az ottománok és kimerülőben a hatalmuk. Kereskedni nem tudnak, de nemigen tűrik, hogy a közismerten szorgalmas és vállalkozó európaiak folytassanak köztük kereskedelmet; azt hiszik, kegyet gyakorolnak ezekkel az idegenekkel, ha megengedik nekik, hogy gazdagítsák őket. Azon a kiterjedt vidéken, melyen áthaladtam, egyetlen gazdagnak és hatalmasnak mondható várost találtam: Szmirnát; az is az európaiaknak köszönheti, hogy ilyen, s igazán nem a törökök érdemének tudható be, hogy nem olyan, amilyen a többi városuk. Így fest tehát, kedves Rusztán, ez a birodalom, mely két évszázadon belül bizonyára valamilyen hódító győzelmeinek színhelye lesz.

Szmirnában, Ramadán holdjának 2. napján, 1711-ben.

XX. LEVÉL

Üzbég feleségének, Zakinak az iszpaháni szerájba

Megsértettél, Zaki; szívemben olyan indulatokat érzek, hogy rettegned kellene tőlük, ha távollétem nem hagyna időt rá, hogy viselkedésedet megváltoztasd és lecsendesítsd a heves féltékenységet, mely szívemet gyötri. Hallom, hogy kettesben találtak Nadírral, a fehér eunuchhal, aki fejével fog fizetni hűtlenségéért és vakmerőségéért. Hogyan feledkezhettél meg annyira magadról, hogy ne érezd: amíg fekete eunuchok állnak szolgálatodra, nem szabad fehér eunuchot fogadnod a szobádban? Hiába mondod, hogy az eunuchok nem férfiak, meg hogy erényed magasan fölemel ama gondolatok fölé, melyeket holmi fogyatékos hasonlóság kelthetne benned: mindez nem elég se neked, se nekem; neked nem, mert olyasmit cselekszel, amit a szeráj törvényei tiltanak, és nekem sem, mert megfosztasz becsületemtől, mikor idegenek tekintetének teszed ki magadat. Tekintetének, mondom? Talán még gyalázatos kísérleteinek is: ez a hitszegő beszennyez bűneivel, s még inkább sajnálkozásával és a tehetetlensége fölötti kétségbeeséssel. Lehet, hogy erre azt feleled, mindig hű voltál hozzám. Hogyan, talán lehetnél más is? Kijátszhatnád a fekete eunuchok éberségét, akiket annyira meglep mostani életmódod? Miként törhetted volna föl azokat a lakatokat és ajtókat, melyek bezárva tartanak? Olyan erénnyel hivalkodsz, amely nem rajtad áll, s ki tudja, tisztátalan vágyaid nem fosztottak-e már meg ezerszeresen annak a hűségnek az értékétől és érdemétől, amellyel annyira dicsekszel. Szeretném, ha nem tetted volna meg, amire joggal gyanakszom; ha ez a hitszegő nem illetett volna szentségtörő kezével, ha megtagadtad volna tőle, hogy a szeme elé tárd, ami urának gyönyörűsége; ha ruhádba burkolódzva fönntartottad volna kettőtök között ezt a gyönge gátat; ha szent tisztelettől meghatva lesüti előtted a szemét; ha megrettenve vakmerőségétől, elrémül a gondolatra, milyen súlyos büntetést hív ki magára; – de ha mindez így volna is, mit sem változtat azon, hogy olyasmit követtél el, ami kötelességeddel ellenkezik. És ha így

hiábavalóan is megszegted, anélkül hogy kicsapongó hajlamaidat kielégítetted volna: mit meg nem tettél volna kielégítésükre? Mit műveltél volna, ha módodban áll kiszökni ama szent helyről, mely a te számodra szigorú börtön, társnőid számára viszont kedvező menedék a bűnök ostroma elől, szentelt templom, melyben nemetek elveszíti gyöngeségét, s a természet minden szűkkeblűsége ellenére is legyőzhetetlenné válik? Mit tettél volna, ha magadra hagynak, s nem lett volna egyéb védelmed, mint irántam való szerelmed, melyet oly súlyos sérelem ért, és kötelességed, melyet oly méltatlanul elárultál? Százszor szentek annak az országnak az erkölcsei, amelyben élsz, amiért a hitvány rabszolgák merényletei elől elragadnak! Hálát kell adnod nekem a korlátokért, amelyeket életedre kényszerítek, mert csak ezek által érdemled meg, hogy még egyáltalán élj. Sehogy sem állhatod a főeunuchot, mert mindig rajtad van a szeme és ellát bölcs tanácsaival. Oly rút – mondod – hogy látni sem bírod; mintha az ilyen állásokba a lehető legszebb embereket helyeznék! Tudod, mi sújt le annyira? Az, hogy nem az a fehér eunuch van az ő helyében, aki gyalázatodra szolgál! De hát mivel bántott meg legelső rabszolgád? Figyelmeztetett, hogy az a bizalmaskodás, melyre az ifjú Zelidával vetemedtél, sérti az illendőséget; íme, ezért gyűlölöd. Szigorú bírónak kellene lennem, Zaki, de csak férj vagyok, akinek legfőbb vágya, hogy ártatlannak találjon téged. Szerelmem új feleségem, Roxán iránt csöppet sem homályosította el azt a gyöngédséget, amellyel neked tartozom, neked, aki semmivel sem vagy kevésbé szép nála. Megosztom szerelmemet kettőtök között, és Roxánnak csak az az egy előnye van fölötted, amit szépségéhez erénye adhat.

Szmirnában, Dzsulkada holdjának 12. napján, 1711-ben.

XXI. LEVÉL

Üzbég az első fehér eunuchnak

Reszketned kell, mikor fölnyitod levelemet, illetve már akkor kellett volna, amikor eltűrted Nadír galádságát. Te, aki kihűlő és bágyatag vénségedben sem emelheted szemedet szerelmem félelmetes tárgyaira, te, akinek sosem szabad szentségtörő lábbal illetni ama rettenetes hely ajtajának küszöbét, amely minden idegen tekintettől elrejti őket: te eltűröd, hogy azok, akiket a gondjaidra bíztak, megtegyék, amit te sosem merészeltél volna megkockáztatni. Nem látod hát, hogy a mennykő nyomban lecsap rájuk és terád? Hát mi egyebek vagytok ti, mint hitvány eszközök, melyeket tetszésem szerint zúzhatok szét? Nem csak addig léteztek-e, amíg engedelmeskedni tudtok? Nem csak azért vagytok-e a világon, hogy törvényem alatt éljetek, vagy hogy meghaljatok abban a pillanatban, amikor elrendelem? Nem csak addig szívhatjátok-e a levegőt, amíg boldogságomnak, szerelmemnek, sőt féltékenységemnek alávalóságtokra szüksége van? Végül lehet-e más választástok, mint a föltétlen hódolat, más lelketek, mint az én akaratom, és más reménységtek, mint az én boldogságom? Tudom, akadnak asszonyaim közt, akik nehezen tűrik a kötelesség szigorú törvényeit; tudom, untatja őket, hogy egy fekete eunuch folyton velük van; tudom, terhükre vannak ezek a szörnyűséges lények, akiket azért rendeltek melléjük, hogy a férjük hűségére vezessék őket; mindezt tudom. De téged, aki cinkosává szegődtél ennek a kicsapongásnak, oly példás büntetéssel foglak sújtani, hogy mindenki reszketni fog, aki visszaélt bizalmammal. Esküszöm az ég minden prófétájára s valamennyiük közt a legnagyobbra, Alira, hogy ha letérsz kötelességed útjáról, életedet éppen olyannak tekintem majd, mint a rovarokét, melyeket lábam eltipor.

Szmirnában, Dzsulkada holdjának 12. napján, 1711-ben.

XXII. LEVÉL

Zsaron a főeunuchnak

Minél távolabb kerül Üzbég a szerájtól, annál inkább fordul sérthetetlen asszonyai felé; sóhajtozik, könnyeket ont; fájdalma egyre jobban megkeseredik, gyanakvása egyre erősebb. Növelni akarja az asszonyok őreinek számát. Haza fog küldeni a kíséretében lévő valamennyi feketével. Nem magát félti; azt félti, ami ezerszer kedvesebb neki önmagánál. Törvényed alatt fogok hát élni és gondjaidban fogok osztozni. Nagy ég! Mennyi minden kell ahhoz, hogy egy embert boldoggá tegyen! Úgy látszik, a természet függésre teremtette a nőket, aztán meg kivonta őket belőle: így keletkezett a két nem közt az egyenetlenség, mert jogaik kölcsönösek voltak. Mi új összhang tervét valósítottuk meg: odaállítottuk közénk meg a nők közé a gyűlöletet, a férfiak és a nők közé pedig a szerelmet. Homlokom elborul majd, tekintetem elkomorodik. Ajkamról elszáll az öröm. Külsőm nyugodt lesz, de belül nyugtalan a lelkem. Nem kell megvárnom az aggkor ráncait ahhoz, hogy kiütközzék rajtam az öregség szomorúsága. Szívesen követtem volna uramat Nyugatra; de az én akaratom az ő java. Azt kívánja, hogy őrizzem asszonyait; hát hűségesen őrizni fogom őket. Tudom, hogyan kell viselkednem nemükkel, mely nyomban kevély lesz, ha nem hagyjuk, hogy hiú legyen, s melyet könnyebb megsemmisíteni, mint megalázni. Leborulok tekinteted előtt.

Szmirnában, Dzsulkada holdjának 12. napján, 1711-ben.

XXIII. LEVÉL

Üzbég barátjának, Ibbennek, Szmirnába

Negyven napi hajózás után megérkeztünk Livornóba. Ez vadonatúj város, a toszkánai hercegek tehetségének bizonysága: ők tették ezt a mocsaras falut Itália legvirágzóbb városává. A nők itt nagy szabadságot élveznek: bizonyos zsalugáternek nevezett ablakon át szabad a férfiakat nézniük; minden áldott nap kimehetnek az utcára némely öregasszonyok kíséretében; és csak egyetlen fátylat hordanak. Sógoruk, nagybátyjuk, unokaöccsük szabadon láthatja őket, anélkül, hogy emiatt a férj bosszankodnék. Nagy látványosság ez egy mohamedánnak: életében először szemlélni egy keresztény várost. Nem beszélek azokról a dolgokról, amelyek nyomban fölkeltik mindenkinek a figyelmét: az épületek, a ruházat és az uralkodó szokások különbségéről; a legkisebb apróságig mindenben van valami különös, amit érzek ugyan, de nem tudok kifejezni. Holnap indulunk Marseille-be. Nem maradunk ott sokáig. Az a tervünk Rikával, hogy nyomban utazunk tovább Párizsba, az európai birodalom fővárosába. Az utazók mindig a nagy városokat keresik; azok afféle közös hazái minden idegennek. Ég áldjon. Hidd meg, mindig szeretlek.

Livornóban, Szafár holdjának 12. napján, 1712-ben.

XXIV. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

Egy hónapja vagyunk Párizsban, s azóta folytonos mozgalmasság volt az életünk. Sok lótásba-futásba kerül, amíg az ember szállást lel, megtalálja azokat, akikhez ajánlásai szólnak, s ellátja magát azokkal a szükséges holmikkal, amiknek mind egyszerre érzi a hiányát. Párizs éppolyan nagy, mint Iszpahán; a házak olyan magasak, hogy az ember megesküdnék rá, csakis csillagászok laknak bennük. Elképzelheted, hogy egy ilyen levegőbe épült város, ahol öt-hat ház tornyosul egymásra, rendkívül népes, és ha mindenki lemegy az utcára, szép kis tolongás van ott. Talán el sem hiszed: egy hónapja vagyok itt, de rendesen menni még senkit nem láttam. Nincs a világon emberfajta, mely jobban kihasználná teste gépezetét a franciánál: ezek futnak, repülnek; a lassú ázsiai hintóktól, tevéink ütemes baktatásától idegrohamot kapnának. Én nem szoktam hozzá ehhez az iramhoz, gyakran járkálok szép kényelmesen gyalog, és bizony nem egyszer dühbe gurulok, akár egy keresztény; mert az még csak hagyján, hogy tetőtől talpig befröcskölnek sárral, hanem azt már nem tudom megbocsátani, hogy rendszeresen és szabályos időközökben belém könyökölnek; valaki jön mögöttem, megelőz és félfordulatnyit félrelendít, aztán másvalaki, aki a másik oldalon keresztezi az utamat, visszalök abba a helyzetbe, ahonnét az előbbi kitaszított; száz lépést sem teszek, és összetörtebb vagyok, mintha tíz mérföldet gyalogoltam volna. Ne gondold, hogy egyelőre bővebben beszélhetek neked az európai erkölcsökről és szokásokról; még magam is csak nagyon fölszínesen ismerem őket, s eddig éppen csak arra futotta az időmből, hogy csodálkozzam. A francia király Európa leghatalmasabb fejedelme. Nincsenek aranybányái, mint szomszédjának, a spanyol uralkodónak, mégis gazdagabb nála, mert gazdagságát a legkimeríthetetlenebb bányából, alattvalói hiúságából meríti. Hatalmas

háborúkat indított és harcolt végig, s nem volt hozzá egyéb anyagi alapja, mint egy sereg eladó cím és rang; s milyen csodája az emberi kevélységnek: seregei megkapták zsoldjukat, várait megerősítették, flottáit fölszerelték. Ez a király egyébként nagy varázsló is: alattvalóinak a lelkén is uralkodik, azok úgy gondolkodnak, ahogyan neki tetszik. Ha kincstárában csak egymillió tallér van, s neki kétmillióra van szüksége, semmi egyebet nem kell tennie, mint megértetnie velük, hogy egy tallér voltaképpen kettőt ér, mind elhiszik neki. Ha nehéz háborút visel, és nincs hozzá pénze, csak belé kell vernie a fejükbe, hogy egy darab papiros is pénz; nyomban ez lesz a meggyőződésük. Sőt még azt is elhiteti velük, hogy puszta érintésével mindenféle bajból kigyógyítja őket: ekkora hatalma van a lelkeken. Azon, amit erről a fejedelemről mondok, nem kell csodálkoznod: van még egy nála is erősebb varázsló, aki éppen úgy uralkodik az ő lelkén, mint ő a másokén. Ezt a mágust pápának hívják; hol azt hiteti el vele, hogy egyszer egy az három, hol azt, hogy a kenyér, amit esznek, nem kenyér s a bor, amit isznak, nem bor, s más száz és száz efféle dolgot. S hogy mindig iramban tartsa és soha ne engedje elernyedni benne a hit készségét, időnként gyakorlásképpen bizonyos hittételeket terjeszt elé. Két éve például egy constitutió-nak nevezett terjedelmes írást küldött neki, és súlyos büntetés terhével rá akarta venni mind a fejedelmet, mind alattvalóit, hogy mindazt higgyék, ami abban van. A fejedelemnél tüstént sikert is aratott: az nyomban alávetette magát, és példát mutatott népének; azok közül azonban néhányan föllázadtak és kijelentették, hogy egy árva szót sem akarnak hinni az említett iratból. Az egész zendülésnek, mely megosztja az udvart, az országot, a családokat, nők voltak a mozgatói. A constitutio megtiltja nekik egy olyan könyvnek az olvasását, mely az összes keresztények véleménye szerint az égből származik; ez az ő koránjuk. Erre aztán a nők, méltatlankodva a nemüket ért sérelem miatt, lázadást keltettek a constitutio ellen, s a maguk pártjára vonták a férfiakat, akik ebben az esetben semmiféle előjogra nem tartanak igényt. Pedig el kell ismernünk, hogy ez a mufti jól okoskodik, s Alira mondom, nyilván tanulmányozta a mi szent törvényeinket; mert miért is olvassanak a nők egy olyan könyvet, mely csak arra való, hogy megtanítson a paradicsomba vezető útra, ha egyszer alacsonyabbrendű teremtmények nálunk és szent prófétáink szerint sosem juthatnak a paradicsomba? Olyan dolgokat is hallottam a királyról, amelyek már csodaszámba mennek, és

biztosra veszem, hogy nem adsz hitelt nekik. Mondják, hogy miközben háborút viselt szomszédaival, akik szövetkeztek ellene, rengeteg láthatatlan ellenség vette körül országában; úgy hírlik, több mint harminc esztendőn át kereste őket, de hiába, a bizalmát élvező dervisek fáradhatatlan buzgalma ellenére sem talált meg egyetlenegyet sem. Vele élnek, ott vannak az udvarában, a fővárosában, a hadseregében, a bíróságaiban; mégis – mondják – nagy bánatára anélkül fog majd meghalni, hogy rájuk lelt volna. Az ember azt hihetné, hogy csak úgy általánosságban léteznek, és egyedileg egyszerűen nincsenek; test ez, de tagok nélkül. Nyilvánvalóan az ég bünteti ezzel ezt az uralkodót; nem volt eléggé nagylelkű ellenségeivel, hát most olyan ellenségeket bocsát reá, akik láthatatlanok, s akiknek a tehetsége és természete az övé fölött áll. Többet is írok majd, s olyan dolgokról fogok beszámolni, amelyek nagyon távol esnek a perzsa szellemtől és jellemtől. Egy és ugyanaz a föld hordoz mindannyiunkat; de annak az országnak a lakosai, ahol én élek, meg annak a birodalomnak a népei, ahol te vagy, alaposan különböznek egymástól.

Párizsban, Rábi második holdjának 4. napján, 1712-ben.

XXV. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

Levelet kaptam unokaöcsédtől, Réditől; azt írja, elutazik Szmirnából és Itáliát akarja látni, utazásának egyetlen célja, hogy művelődjék, s ezzel méltóbb legyen hozzád. Üdvözöllek, amiért olyan unokaöcséd van, aki egykor öreg napjaidnak vigasza lesz. Rika hosszú levelet írt neked: azt mondja, sokat beszélt neked erről az országról. Szelleme oly élénk, hogy nyomban megragad mindent; én nehézkesebben gondolkodom, s egyelőre semmit sem tudok mondani. Leggyöngédebb beszélgetéseink terólad folynak; nem emlegethetjük eleget, milyen szívesen fogadtál bennünket Szmirnában, s mennyi szolgálatot tesz nekünk napról napra a barátságod. Adja az ég, nemes Ibben, hogy a világon mindenütt olyan hálás és hűséges barátokat találj, amilyenek mi vagyunk. Bár mihamar viszontláthatnálak, s újra élvezhetném azokat a boldog napokat, melyek oly kedvesen folynak két jó barát között! Ég veled.

Párizsban, Rábi második holdjának 4. napján, 1712-ben.

XXVI. LEVÉL

Üzbég Roxánnak az iszpaháni szerájba

Mily boldog lehetsz, Roxán, hogy Perzsia drága országában vagy, nem pedig ebben a poshadt fertőben, ahol nem ismerik sem a szemérmet, sem az erényt! Milyen boldog vagy! Úgy lakoztok szerájomban, mint az ártatlanság szigetén, s nem férhet hozzátok semmilyen emberi bűn, vidáman éltek a bukásra képtelenség kellemes állapotában; férfi sosem szennyezett be buja pillantásával; szép szátokat még a tulajdon apósotok sem látta, mikor önfeledten szórakoztatok, sosem mulasztottátok el, hogy sűrű fátyollal el ne fedezzétek ajkatokat. Boldog Roxán! Mikor vidéken voltatok, mindig eunuchok jártak előttetek, hogy halál fiává tegyenek mindenkit, aki nem futott el színetek elől. Még én is, akinek boldogságára az ég titeket adott, még én is csak mily nehezen tudtam urává lenni a kincsnek, melyet oly állhatatosan védelmeztetek! Mennyire bántott, hogy házasságunk első napjaiban nem láthattalak! S milyen türelmetlenség fogott el, amikor végre láttalak! Te azonban nem elégítetted ki ezt a türelmetlenséget; ellenkezőleg, mind magasabbra szítottad a riadt szemérem makacs tiltakozásával: bennem is mind csak azokat a férfiakat láttad, akik elől szüntelenül rejtőzködtél. Emlékszel arra a napra, amikor nyomodat vesztettem rabszolgáid között, akik rászedtek engem és elrejtettek, mikor kerestelek? Vagy emlékszel arra a másik napra, amikor látva, hogy könnyeid immár tehetetlenek, anyád tekintélyéhez fellebbeztél, hogy szerelmem dühét megfékezd? Emlékszel, milyen fegyvereket találtál bátorságodban, amikor már minden fortélyod kimerült? Tőrt ragadtál, s azzal fenyegetted szerelmes férjedet, hogy megölöd, ha továbbra is követeli tőled, amit még férjednél is jobban szerettél. Két hónapig tartott, szerelemnek és szűzies erénynek ez a párharca. Határtalan szemérmességedben még akkor sem adtad meg magad, mikor már legyőztek; a végsőkig védted haldokló szüzességedet; nem úgy néztél rám, mint férjedre, aki szeret, hanem mint ellenségre, aki meggyalázott; több mint három hónapon át csak pirulva mertél rám tekinteni, és zavarod mintha állandó vád lett volna amiatt, hogy föléd kerekedtem. S még csak nem is élvezhettem nyugodtan, hogy a birtokom vagy; amit csak tudtál, elragadtál tőlem szépségedből és bájaidból, s én megrészegültem a nagyobb kegyektől, anélkül, hogy a csekélyebbekben

részesültem volna. Ha ebben az országban nevelkedsz, nem lettél volna olyan kényes. Itt az asszonyokban már nincs semmi tartózkodás; fedetlen arccal jelennek meg a férfiak előtt, mintha csak bukásukra sóvárognának; keresik őket a tekintetükkel, találkoznak velük a mecsetekben, sétáikon, otthonukban is; azt a szokást, hogy herélt szolgákat tartsanak, nem ismerik. A nálatok uralkodó nemes egyszerűség és kedves szemérmesség helyett itt nem látni csak otromba szemérmetlenséget, amihez nagyon nehéz hozzászokni. Igen, Roxán, ha itt volnál, mélységesen bántana az a szörnyűségesen méltatlan állapot, amelybe nemed lezüllött; menekülnél e gyalázatos helyről, s egyre csak az után az édes rejtek után sóhajtoznál, ahol megtalálod az ártatlanságot, ahol biztonságban lehetsz magad felől, ahol semmi veszélytől nem kell reszketned, ahol bízvást szerethetsz, s nem kell attól tartanod, hogy elvész szerelmed, amellyel nekem tartozol. Mikor bőröd hamvas szépségét a legszebb színekkel ékesíted, mikor egész testedet bepermetezed a legdrágább illatszerekkel, mikor legszebb ruháiddal díszíted magad, amikor igyekszel, hogy kiválj társnőid közül táncod bájával és éneked édességével, amikor bájosan vetekedtek egymással kecsességben, kedvességben és derűben; el sem tudom képzelni, hogy más célotok is lehetne, mint hogy nekem tessetek; s amikor látom szerény pirulástok, pillantásomat kereső pillantástok, amikor édes és csábító szavakkal hízelgitek be magatokat a szívembe: nem kételkedhetem, Roxán, szerelmetekben. De miként vélekedjem az európai nőkről? Ahogyan arcukat kendőzik, ahogyan magukat díszítik, ahogyan személyüket gondozzák, s ahogyan folyton azon igyekszenek, hogy tetszést keltsenek: mindez megannyi folt erényükön s megannyi sérelem férjük becsületén. Nem mintha föltételezném, Roxán, hogy egészen odáig merészkednek, ameddig viselkedésük alapján joggal gyanítaná az ember, és hogy kicsapongásukat egészen addig a rettenetes végletig űzik, amelyen el kell szörnyednünk: a hitvesi hűség tényleges megtöréséig. Kevés asszonyt hanyagolnak el annyira, hogy idáig vetemedjék; szívükben mindannyian ott viselik az erény némely vonását: beléjük van vésve, velük született, s a nevelés, ha gyöngíti is, kiirtani nem tudja. Bízvást eltántorodnak azoktól a külső kötelességektől, amelyeket a szemérem megkíván; de amikor a végső lépés megtételéről van szó, természetük föllázad.

Mi sem azért zárunk el szorosan benneteket, mi sem azért őriztetünk rabszolgákkal, mi sem azért korlátozzuk oly keményen vágyaitokat, ha túlságosan messzire kalandoznak, mintha a végső hűtlenségtől félnénk; azért tesszük, mert tudjuk, hogy a tisztaság sosem lehet elég nagy, s a legparányibb folt is tönkreteheti. Szánlak téged, Roxán. Sokáig próbára tett szüzességed olyan férjet érdemelt volna, aki sosem hagy el, s aki képes rá, hogy elfojtsa azokat a vágyakat, melyeket csak a te erényed tud leigázni.

Párizsban, Radzsáb holdjának 7. napján, 1712-ben.

XXVII. LEVÉL

Üzbég Nesszirnek, Iszpahánba

Párizsban vagyunk, a Nap városának ebben a fényes vetélytársában. Mikor eljöttem Szmirnából, megbíztam Ibben barátomat, juttasson el hozzád egy ládácskát, melyben némi ajándék van számodra; ezt a levelet is ugyanazon az úton kapod meg. Noha öt vagy hatszáz mérföldnyire vagyok tőle, éppoly könnyen adok neki és kapok tőle hírt, mintha ő csak Iszpahánban volna, jómagam meg Komban. Leveleimet Marseille-be küldöm, ahonnét mindig megy hajó Szmirnába; innét aztán ő azokkal az örmény karavánokkal küldi tovább Perzsiába, amelyek naponta indulnak Iszpahánba. Rika kitűnő egészségnek örvend; erős szervezetével, fiatalságával, természetes jókedélyével minden megpróbáltatáson fölülkerekedik. Ami viszont engem illet, nem valami jól érzem magam; testileg is, szellemileg is levert vagyok; töprengéseim napról napra szomorúbbak; egészségem hanyatlik, s ezért egyre inkább hazám felé fordulok, és ezt az országot itt egyre idegenebbnek találom. De kérve kérlek, kedves Nesszir, vigyázz, nehogy asszonyaim bármit is megtudjanak állapotomról. Ha szeretnek, meg akarom kímélni őket a könnyektől; ha nem szeretnek, nem akarom még jobban fölbátorítani őket. Ha heréltjeim sejtenék, hogy veszélyben vagyok, ha hitvány cinkosságuk számára büntetlenséget remélhetnének, csakhamar fölhagynának süketségükkel a szépnem hízelgő hangja iránt, melyet még a sziklák is meghallanak, s mely még az élettelen dolgokat is megmozgatja. Ég áldjon, Nesszir. Mindig örülök, ha bizalmamról biztosíthatlak.

Párizsban, Sábán holdjának 5. napján, 1712-ben.

XXVIII. LEVÉL

Rika ***-nak

Tegnap furcsa dolgot láttam, noha mindennapos Párizsban. Estefelé az egész nép egybegyűlik, s valami jelenetfélét játszanak; úgy hallottam, komédiának nevezik. A fő mozgalom egy emelvényen folyik: azt színpadnak hívják. Kétoldalt kis zugokban – páholy a nevük – férfiakat és nőket látni, akik némajátékot játszanak, nagyjában úgy, ahogyan nálunk Perzsiában dívik. Emitt egy gyötrődő szerelmes fejezi ki bánatát; amott egy hevesebb hölgy majd fölfalja a szemével szerelmesét, aki ugyanígy nézi őt; minden szenvedély ott van az arcukon, némaságuk ellenére is nagy ékesszólással. A színésznők csak derékig látszanak, és rendszerint karmantyút viselnek, szeméremből, hogy eltakarják a karjukat. Lent egy csomó nép áll, s mulat azokon, akik fönt a színpadon vannak; aztán meg ezek az utóbbiak nevetnek a lentieken. De vannak aztán, akik mindenki másnál többet fáradnak; ezeket éppen ezért a kevéssé korosak közül választják ki, hogy jól bírják a megerőltetést. Az a dolguk, hogy mindenütt ott legyenek; olyan helyeken surrannak el, amelyeket csak ők ismernek, meglepő ügyességgel kúsznak emeletről emeletre, egyszerre vannak fönt is meg lent is, s minden páholyban, olykor mintegy elmerülnek, most eltűnnek a szem elől, most meg újra fölbukkannak, elhagyják az egyik színhelyet, s játszanak tovább a másikon. Sőt olyat is látni, aki valami csoda folytán, amit mankójától senki sem várt volna, ugyanúgy megy s jár-kel, mint akárki más. Aztán az emberek külön termekbe vonulnak át, ahol egy különleges komédiát adnak elő: bókolásokkal kezdődik, ölelkezésekkel folytatódik; azt mondják, a legfelszínesebb ismeretség is följogosítja az embert arra, hogy valakit barátságosan fojtogasson. Úgy látszik, a hely gyöngédséget sugall. Valóban, úgy hírlik, hogy a hercegnők, akik itt uralkodnak, nem kegyetlenek; ha leszámítjuk naponta azt a két vagy három órát, amikor meglehetősen vadak, megállapíthatjuk, hogy különben egészen kezelhetők, és haragjuk mámora könnyen elpárolog a fejükből.

Mindaz, amiről itt beszámoltam neked, többé-kevésbé így megy azon a másik helyen is, amit Operának hívnak; mindössze annyi a különbség, hogy itt beszélnek, ott meg énekelnek. A napokban egyik barátom bevezetett abba az öltözőbe, ahol a főszereplőnő éppen vetkőzött. Annyira megbarátkoztunk, hogy másnap ezt a levelet kaptam tőle:

Uram,

nincs nálam szerencsétlenebb lány a világon; mindig legerényesebb színésznője voltam az Operának. Hét vagy nyolc hónappal ezelőtt abban az öltözőben voltam, ahol tegnap találkoztunk. Éppen Diána papnőjének öltöztem, mikor váratlanul belépett egy ifjú abbé, s mit sem törődve hófehér ruhámmal, fátylaimmal és szalagommal, elrabolta ártatlanságomat. Hiába festettem előtte túlzott színekkel érte hozott áldozatom nagyságát: csak nevetett, s váltig erősködött, hogy igen világiasnak talált. Közben úgy nekigömbölyödtem, hogy nem merek többé színpadra lépni; mert ami a tisztességet illeti, abban szerfölött kényes vagyok, s állítom, könnyebb egy jól nevelt lánytól elragadni az ártatlanságát, mint az illedelmességét. Ha egyszer ilyen kifejlett az ízlésem e téren, sejtheti, hogy a fiatal abbé sosem ért volna el nálam sikert, ha azt nem ígéri, hogy feleségül vesz; ezt oly jogos indoknak találtam, hogy hajlandó voltam szemet hunyni a formaságok fölött, s ott kezdeni a dolgot, ahol végeznem kellett volna. Minthogy azonban hűtlensége meggyalázott, nem akarok többé az Operánál maradni, ahol, négyszemközt szólva, annyim sincs, hogy megéljek belőle; mert most, hogy korosodom és bájaimból is kezdek veszíteni, fizetésem, mely változatlanul a régi, mintha napról napra jobban összezsugorodnék. Megtudtam kíséretének egy tagjától, hogy az ön országában rendkívül nagy becsben állanak a jó táncosnők, s ha Iszpahánban élnék, egykettőre megalapítanám a szerencsémet. Ha ön hajlandó volna pártfogásába venni és magával vinne országába, nagy jót tenne egy szegény leánnyal, aki erényes életével és feddhetetlen viselkedésével nem mutatkoznék méltatlannak az ön jóindulatára. Vagyok…

Párizsban, Savval holdjának 2. napján, 1712-ben.

XXIX. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

A kereszténység feje a pápa. Ódon bálvány, akit folyton tömjéneznek. Hajdanában még a fejedelmek is rettegtek tőle, mert éppoly könnyen letette őket, mint a mi nagyszerű szultánjaink Irimetta vagy Grúzia királyát. Ma már azonban nem félnek a hatalmától. Azt állítja, az egyik legelső kereszténynek, Szent Péternek az utóda, s ez kétségkívül gazdag örökség, mert roppant kincsei vannak, és terjedelmes országon uralkodik. A püspökök olyan hivatalnokok, akik alája vannak rendelve, és tekintélye alatt két igen különböző hivatalt gyakorolnak. Ha mind együtt vannak, hittételeket nyilvánítanak ki, akárcsak a pápa. Magukban pedig semmi egyéb dolguk nincs, mint az, hogy fölmentest adjanak a törvény teljesítése alól. Mert tudd meg, hogy a keresztény vallás tele van egy sereg igen nehéz gyakorlattal, s minthogy úgy találták, nehezebb a kötelességeket teljesíteni, mint olyan püspököket állítani, akik a kötelességek alól mentesítenek, a közjó érdekében ezt az utóbbi megoldást választották; úgyhogy ha valaki nem akar ramadánt tartani, nem akarja alávetni magát a házasság formaságainak, meg akarja szegni fogadalmát, a törvény tilalmai ellenére akar házasodni, sőt olykor akkor is, ha pontosan az ellenkezőjét akarja tenni annak, amire megesküdött: elmegy szépen a püspökhöz vagy a pápához, s az nyomban megadja a fölmentést. A püspökök nem önhatalmúlag hozzák a hittételeket. Van egy sereg doktor, többnyire dervisek, ezek a vallás számtalan új kérdését hányják-vetik meg maguk között; hagyják őket, hadd vitatkozzanak, s a háborúság mindaddig tart, amíg egy döntés véget nem vet neki. Biztosíthatlak is róla, sosem volt még ország, melyben annyi polgárháború dúlt volna, mint Krisztuséban. Azokat, akik valamilyen új véleménnyel állnak elő, először eretneknek mondják. Minden eretnekségnek megvan a maga neve; azoknak, akik az eszmét vallják,

valóságos jelszó ez a név. De aki nem akar eretnek lenni, nem is lesz az: elég, ha a fönnálló véleménykülönbséget megfelezi és igazoló nyilatkozatot tesz azok előtt, akik herézissel vádolják. Ez a nyilatkozat aztán – akár érthető, akár nem – hó-tisztára mossa az embert; utána bátran állíthatja magáról, hogy hithű. Ez, amit itt elmondtam neked, Francia- és Németországra vonatkozik; Spanyolországban és Portugáliában azonban, úgy hallom, vannak dervisek, akik nem értik a tréfát, és úgy megégetik az embert, akár a szalmát. Ha valaki ezeknek a kezébe kerül, boldog lehet, ha mindig kis faszemecskéket morzsolgatva imádkozott Istenhez, ha két, szalagokkal összekapcsolt posztódarabot viselt magán, vagy ha megfordult valamikor egy Galíciának nevezett spanyol tartományban; mert különben nagy bajba jut szegény ördög! Ha esküdöznék is rá, akár egy pogány, hogy igenis ortodox, könnyen meglehet, hogy nem értenek egyet a minősítés kérdésében, és megégetik, mint eretneket; hiába tenné le a hitvallást: szó sincs hitvallásról, s már hamuvá lett, mielőtt bárkinek is eszébe jutott volna, hogy egyáltalán meghallgassa. A bírák általában azt szokták föltételezni, hogy a vádlott ártatlan; ezek mindig azt föltételezik, hogy bűnös. Kétes esetekben szabálynak veszik, hogy mindig a szigorúbb döntést válasszák, látszólag azért, mert az embereket eredendően gonoszaknak vélik; másfelől viszont oly jó véleménnyel vannak róluk, hogy képtelennek tartják őket a hazugságra; habozás nélkül elfogadják ugyanis főbenjáró ellenségek, feslett életű nők és aljas foglalkozású egyének tanúvallomását. Amikor ítéletet hirdetnek, udvarias kis bókot intéznek a kénsárga ingbe bújtatott elítéltekhez, határtalanul fájlalják, hogy ilyen hitvány öltözetben kell őket látniuk, hangsúlyozzák, hogy szelíd lelkűek, utálják a vért és kétségbeejti őket, hogy halálos ítéletet kellett hozniuk; vigasztalásul aztán elkobozzák a maguk javára a szerencsétlenek minden vagyonát. Boldog a föld, melyen a próféta fiai laknak! Ott ismeretlen az ilyesfajta látvány. A szent vallást, melyet az angyalok hoztak le az égből, ott a tulajdon igazsága védelmezi; ahhoz, hogy fönnmaradjon, nincs szüksége ilyen erőszakos eszközökre.

Párizsban, Savval holdjának 4. napján, 1712-ben.

XXX. LEVÉL

Rika ugyanannak, Szmirnába

Párizs lakói egészen a különcködésig kíváncsiak. Amikor megérkeztem, úgy néztek rám, mintha az égből pottyantam volna: öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek mind látni akartak. Ha kiléptem az utcára, mindenki az ablakokba tódult; ha a Tuilériákban jártam, rögtön kört formáltak körülöttem; még a nők is körém fonták százszínű szivárványukat; ha színházba mentem, tüstént száz lornyon szegeződött rám; soha még embert annyit nem bámultak, mint engem. Mosolyognom kellett olykor, ha hallottam, hogy olyan emberek, akik jóformán soha ki sem léptek a szobájukból, azt mondogatták: meg kell adni, határozottan perzsa képe van. Csodálatos! Mindenütt arcképemmel találkoztam, s ott díszelegtem számtalan példányban minden kirakatban és minden kandallón, annyira féltek, hogy nem néztek meg eléggé. Ez a nagy megtiszteltetés végül is terhemre volt; nem hittem, hogy ilyen érdekes és ritka ember vagyok, s noha nagyon jó véleményem van saját magamról, sosem képzeltem volna, hogy így földúljam egy nagyváros nyugalmát, ahol egyáltalában nem ismertek. Elhatároztam hát, hogy levetem a perzsa ruhát és európait öltök; hadd lássam, még mindig maradt-e valami csodálni való a képemen. Ez a próba aztán megmutatta nekem, mit érek valójában. Mihelyt megszabadultam minden idegen dísztől, nyomban egészen pontosan ítéltek meg. Joggal panaszkodhattam szabómra, aki miatt egyetlen szempillantás alatt elveszítettem minden figyelmet és közmegbecsülést; mert egyszeriben a szörnyű semmibe zuhantam. Néha órákig ott időztem egy-egy társaságban, és rám se néztek, alkalmat se nyújtottak rá, hogy egyáltalán kinyissam a számat; ám ha véletlenül valaki tudtukra adta, hogy perzsa vagyok, nyomban susogás támadt körülöttem: ah! ah! ez az úr perzsa? Valóban különös dolog. Hogyan is lehet valaki perzsa?

Párizsban, Savval holdjának 6. napján, 1712-ben.

XXXI. LEVÉL

Rédi Üzbégnek, Párizsba

Jelenleg Velencében vagyok, kedves Üzbég. Ha valaki a világ valamennyi városát látta is, meglepődhetik, ha Velencébe érkezik; mindig meglepi az embert, ha látja, hogy egy egész város tornyaival és mecsetjeivel a vízből nő ki, s ha megszámlálhatatlanul sok ember nyüzsög a szeme előtt ott, ahol tulajdonképpen csak halaknak kellene élniük. Hanem ez a pogány város a világ legdrágább kincse nélkül szűkölködik; nincsen folyóvize; képtelenség itt akárcsak egyetlen törvényesen előírt mosakodást is elvégezni. Szent prófétánk szemében ezért joggal utálat tárgya, mindig haraggal tekint le rá a mennyei magasságból. Ettől eltekintve, kedves Üzbég, boldogan élnék ebben a városban, ahol szellemem napról napra finomul. Megismerem a kereskedelem titkait és az uralkodók érdekeit, kormányzásuk formáját; még az európai babonákat sem mellőzöm; orvostudományt, fizikát, csillagászatot tanulok; tanulmányozom a művészeteket; egyszóval kezdek kilépni a ködből, mely szülőföldemen fedte a szememet.

Velencében, Savval holdjának 16. napján, 1712-ben.

XXXII. LEVÉL

Rika ***-nak

A napokban megnéztem egy házat, ahol mintegy háromszáz embert tartanak el, meglehetősen szegényesen. Hamar ment, mert sem a templom, sem az épületek nem érdemelnek semmi figyelmet. Akik a házban élnek, eléggé vígan voltak; többen kártyáztak, mások meg valamilyen előttem ismeretlen játékot játszottak. Ahogy kijöttem, az egyik férfi utánam jött, s mikor hallotta, hogy afelől kérdezősködöm, merre visz az út a Turjánba, Párizsnak ebbe a legtávolabbi kerületébe, így szólt: én is oda megyek, majd elvezetem; jöjjön velem. Nagyszerűen kalauzolt, minden torlódásból kiragadott, s ügyesen megóvott a hintóktól és fogatoktól. Már-már megérkeztünk, mikor elfogott a kíváncsiság. Kedves barátom – mondtam neki – nem árulná el, hogy kicsoda? Én, uram, egy vak vagyok – felelte. Hogyan – kérdeztem – vak? Hát akkor miért nem kérte meg azt a derék embert, akivel kártyázott, hogy ő vezessen ide mindkettőnket? Az is vak – válaszolta. Négyszáz éve élünk mi háromszázan vakok abban a házban, ahol látott minket. De el kell válnunk; itt az utca, amelyet keresett; én meg elvegyülök a tömegben s bemegyek ebbe a templomba, ahol szavamra mondom, jobban becsapom az embereket, mint ahogyan ők becsapnak engem.

Párizsban, Savval holdjának 17. napján, 1712-ben.

XXXIII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Párizsban az adók miatt, melyekkel sújtják, oly drága a bor, mintha csak az isteni Koránnak azokat a parancsait akarnák végrehajtani, melyek megtiltják ivását. Ha meggondolom, milyen gyászos hatása volt ennek az italnak, nem állhatom meg, hogy a legfélelmesebb ajándéknak ne tekintsem, amit csak a természet az embereknek adott. Ha valami bemocskolta uralkodóink életét és tekintélyét, hát a mértéktelenségük; ez igazságtalanságaik és kegyetlenségeik legmérgezettebb forrása. Szégyene az emberiségnek, de meg kell mondanom: a törvény megtiltja fejedelmeinknek a bor élvezetét, mégis oly mohón habzsolják, hogy féktelenségük megfosztja őket még emberségüktől is; a keresztények viszont szabadon ihatják, s nem látni, mintha kárt okozna nekik. Az emberi lélek maga az önellentmondás. Szabados kicsapongással, dühödten lázadunk föl a szabályok ellen, s a törvény, mely azért van, hogy igazabbá tegyen bennünket, sokszor csak arra szolgál, hogy még bűnösebbe tegyen. Hanem amikor helytelenítem ennek az észvesztő folyadéknak az élvezetét, egyáltalán nem ítélem el azokat az italokat, amelyek megvidámítanak. Nagy bölcsességük a keletieknek, hogy éppoly gondosan keresnek orvosságot a szomorúság, mint a legveszedelmesebb betegségek ellen. Ha az európai embert valami baj éri, egyetlen vigasza van: egy Seneca nevű bölcselőjüknek az olvasása; az ázsiaiak, mert okosabbak s ezen a téren jobb orvosok náluk, olyan italokhoz folyamodnak, amelyek föl tudják vidítani az embert, és elfeledtetik vele búját-baját. Nincs lesújtóbb vigasz, mint amit a rossz szükségszerűségének, az orvoslás hiábavalóságának, a sors végzetességének, a gondviselés rendjének és az emberi élet nyomorúságának gondolatából merítünk. Gúnyt űz belőlünk, aki azzal akarja csillapítani a bajt, hogy emlékeztet rá: nyomorultnak születtünk. Sokkal

többet ér, ha kivonjuk lelkünket az ilyesfajta töprengésekből, s ahelyett, hogy pusztán értelmi lényként kezelnénk az embert, úgy bánunk vele, mint érzelmi lénnyel. Lelkünkön a test, amellyel egyesült, folytonosan zsarnokoskodik. Ha vérünk mozgása túlságosan lassú, ha nem tisztult meg eléggé és ha nincs bennünk elegendő fluidum, levertség és szomorúság vesz erőt rajtunk; ha ellenben olyan italokat veszünk magunkhoz, amelyek testünknek ezt az állapotát meg tudják változtatni, lelkünk hajlamossá válik a vidító benyomások fölfogására és titkos örömmel telik el annak láttán, hogy gépezete – hogy úgy mondjam – ismét mozgásba lendül és föléled.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának 25. napján, 1713-ban.

XXXIV. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

A perzsa nők szebbek, mint a franciák; de a franciák csinosabbak. Nehéz dolog amazokat nem szeretni, emezekkel viszont nem szívesen szórakozni; azok gyöngédebbek és szerényebbek, ezek vidámabbak és kedélyesebbek. Perzsiában az asszonyok vérmérsékletét az a szabályozott életmód teszi oly kellemessé, amelyben élnek; nem játszanak, nem éjszakáznak, nem isznak bort és jóformán soha nem teszik ki magukat a levegőnek. Be kell vallanunk: a szeráj inkább óvja egészségüket, mint szolgálja örömeiket; egyhangúan folyó élet ez, nincs benne semmi izgalom; minden mozzanatán az alárendeltség és a kötelesség érzik; ott a kedvtelések is súlyosak s a gyönyörök is szigorúak, és szinte sosem élvezhetni őket másként, mint a függés és a hatalom jeleiként. Perzsiában még a férfiakban sem észlelhetni a franciák vidámságát; nyoma sincs bennük annak a szellemi szabadságnak és elégedettségnek, mellyel itt minden rendben és rangban találkozom. Igaz, Törökországban még rosszabb: ott vannak családok, ahol apáról fiúra a birodalom megalapítása óta még senki nem nevette el magát. Az ázsiaiak e komorsága azzal magyarázható, hogy nemigen érintkeznek egymással; jóformán csak akkor látják egymást, ha szertartásaik rákényszerítik őket. A barátság, a szív e kedves vonzalma, ami itt oly édessé teszi az életet, náluk majdnem teljesen ismeretlen; házukba gubóznak, ahol mindig társaságukra lelnek; így aztán minden család elszigetelten él. Amikor a napokban egy idevalósi emberrel elbeszélgettem erről, azt mondta: én az önök szokásaiban azon ütődöm meg leginkább, hogy kénytelenek rabszolgákkal élni, márpedig ezeknek a szíve és lelke mindig megsínyli sorsuk alantasságát; e gyáva lények elpuhítják önökben az erények természetadta érzését, lerombolják már gyermekkorukban, amikor valósággal rátelepszenek

önökre. Végtére is, vesse félre az előítéleteket: mit várhatunk az olyan neveléstől, amit egy nyomorult féregtől kap valaki; egy rabszolgától, akinek legfőbb dicsősége, hogy másnak az asszonyait őrzi, s az emberek közt található legaljasabb szolgálattal kevélykedik, aki egyetlen erényénél, hűségénél fogva is csak megvetést érdemel, mert hiszen nem vezeti más, mint az irigység, a féltékenység és a kétségbeesés; akinek csak egy vágya van: bosszút állni mind a két nemen, mert mind a kettőnek a korcsa, s örömest tűri, hogy az erősebbik uralkodjék rajta, ha ennek fejében meggyötörheti a gyöngébbiket; aki helyzete minden fényét tökéletlenségéből, rútságából és formátlanságából meríti, s akit csak azért becsülnek, amiért méltatlan a megbecsülésre; aki végül, mert örökre odaszögezték egy ajtóhoz, és hidegebb minden zárnál és sarokpántnál, azzal dicsekszik, hogy ötven esztendeje szolgál e hitvány állásban, ahol mint ura féltékenységének képviselője, szabad folyást engedett egész aljasságának?

Párizsban, Dzsulkada holdjának 14. napján, 1713-ban.

XXXV. LEVÉL

Üzbég Dzsemsidnek, a fényességes tauriszi monostor dervisének

Fölséges dervis, mi a véleményed a keresztényekről? Azt hiszed, úgy járnak majd az ítélet napján, mint a hitetlen törökök, akik a zsidók szamarai lesznek és sebes ügetéssel viszik őket a pokol fenekére ? Jól tudom, hogy nem fognak bejutni a próféták lakóhelyére, és a nagy Ali nem az ő kedvükért jött el. De amiért nem jutott részükül a szerencse, hogy mecseteket találjanak országukban, úgy véled, örökös kárhozatba taszítják őket? És Isten kemény büntetést mér rájuk, amiért nem gyakorolták azt a vallást, amelyet nem ismertetett meg velük? Mondhatom, eleget vizsgáltam a keresztényeket, faggattam őket, hogy megtudjam, van-e valami fogalmuk a nagy Aliról, aki az emberek legszebbike volt; úgy találtam, hogy még csak nem is hallottak róla. Egyáltalán nem hasonlítanak azokhoz a hitetlenekhez, akiket szent prófétáink kardélre hányattak, mert nem voltak hajlandók hinni a menny csodáiban; inkább olyanok, mint azok a szerencsétlenek, akik a bálványimádás sötétségében tengődtek, mielőtt az égi világosság a mi nagy prófétánk arcát beragyogta. Egyébként, ha közelebbről megvizsgáljuk vallásukat, mintha találnánk benne egy szemernyit a mi dogmáinkból. Sokszor csodáltam a gondviselés titkos működését, mely mintha előkészítette volna őket ezzel az általános megtérésre. Hallottam doktoraiknak egy könyvéről, „A diadalmas többnejűség” a címe s azt bizonyítja, hogy a többnejűség parancsa a keresztényeknek is szól. Keresztségük a mi rituális mosakodásaink előképe, s a keresztények itt csak egyben tévednek: azt hiszik, ez az első mosakodás oly hathatós, hogy a többit mind fölöslegessé teszi. Papjaik és szerzeteseik hétszer imádkoznak napjában, akárcsak mi. Remélik, hogy a paradicsomba jutnak, ahol a testek föltámadása által ezer és ezer gyönyörűségben lesz részük. Mint nekünk, nekik is vannak kijelölt böjtjeik és önsanyargatásaik, melyekkel – úgy vélik – megindítják az isteni irgalmasságot. Tisztelik a jó angyalokat és félnek a gonoszaktól. Szentül hisznek a csodákban, melyeket Isten szolgái útján művel. Fölismerik, akárcsak mi, hogy érdemeik magukban nem elégségesek, és szükségük van közvetítőkre Istennél.

Mindenütt a mohamedanizmus nyomaira bukkanok, csak éppen Mohamedet nem találom sehol. Hiába, bármit csinálnak, az igazság mindig utat tör magának és kiragyog a ködből, mely körülötte gomolyog. Eljön a nap, amikor az Örökkévaló csupa igazhivőt lát majd a földön. Az idő mindent megemészt, s ledönti a tévelygéseket is. Az emberek meghökkenve észlelik majd, hogy mindannyian egy és ugyanazon zászló alatt állnak; minden beteljesedik, még a Törvény is, melynek isteni példányai fölemeltetnek a földről és a mennyei könyvtárakba ragadtatnak.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának 20. napján, 1713-ban.

XXXVI. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Párizsban nagyon divatos a kávé; sok nyilvános helyiség van, ahol kávét mérnek. Némelyikben új híreket terjesztenek, némelyikben sakkoznak. Az egyikben pedig olyan kávét főznek, hogy szellemessé teszi azt, aki iszik belőle; legalábbis azok közül, akik onnét kijönnek, egy sem akad, aki ne képzelné, hogy legalább négyszer elmésebb, mint amikor bement. Hanem az határozottan meghökkent ezekkel a nagy szellemekkel kapcsolatban, hogy nem igyekszenek hazájuk javára válni, hanem mindenféle gyerekességekben fecsérlik el tehetségüket. Amikor például Párizsba érkeztem, éppen heves vitába bonyolódtak az elképzelhető legösztövérebb dologról; egy olyan régi görög költőnek a hírnevéről volt szó, akinek kétezer éve sem a szülőföldjét nem ismerjük, sem azt nem tudjuk, mikor halt meg. Mindkét fél elismerte róla, hogy kitűnő költő; csupán akörül folyt a tusakodás, több vagy kevesebb érdemet kell-e tulajdonítani neki. Mindenki megfizette neki az adóját; csakhogy e hírnévosztogatók közt az egyik bővebb mértékkel mért, mint a másik: íme, ebből származott a háborúság. Meglehetősen szenvedélyesen folyt, mert mindkét részről nagy szívélyességgel olyan vaskos gorombaságokat vágtak egymás fejéhez és olyan kegyetlen tréfákat űztek egymással, hogy nem kevésbé csodáltam a vita módját, mint a tusa tárgyát. Ha valaki elég oktalan volna – gondoltam magamban -, s arra vetemednék, hogy a görög költő védelmezői előtt megtámadja valamelyik derék polgártársának becsületét, alighanem póruljárna! hiszen a tűz, mely már a holtak hírnevére is oly érzékeny, bizonyára egyszerre lobbot vetne, ha az élők ügyéért kellene kiállni. De, akárhogyan is – tettem hozzá – óvjon meg tőle az ég, hogy valaha magamra haragítsam a költő bírálóit, akit kétezer esztendős síri álma sem oltalmazhatott meg könyörtelen gyűlöletüktől. Egyelőre szélmalomharcot folytatnak; mi lenne hát akkor, ha dühüket valamilyen ellenségnek a jelenléte szítaná? Ezek, akikről beszélek, nemzeti nyelvükön vitatkoznak, s meg kell őket különböztetnünk a vitatkozóknak egy másik csoportjától, akik olyan barbár

nyelvet használnak, amely nyilvánvalóan fokozza a küzdők indulatosságát és makacsságát. Vannak városnegyedek, ahol mint valami fekete és sűrű tömeg, rajzanak ezek az emberek; szőrszálhasogatásokkal táplálkoznak, hamis következtetésekből és ködös okoskodásokból élnek. S ez a mesterség, amely mellett éhen kellene veszni, mégis szépen hoz a konyhára. A múltkoriban egy egész, földjéről elűzött nemzet kelt át a tengeren és telepedett le Franciaországban; ahhoz, hogy élete szükségleteiről gondoskodjék, semmi mást nem hozott magával, mint félelmes vitatkozó készségét. Ég veled.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának utolsó napján, 1713-ban.

XXXVII. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

A francia király igen öreg. A mi történelmünkben nincs is példa rá, hogy egy fejedelem ilyen sokáig uralkodott volna. Azt mondják, rendkívül nagy képessége van rá, hogy az embereket engedelmességre szorítsa; egyforma tehetséggel kormányozza családját, udvarát és államát; gyakran hallották tőle, hogy a világ valamennyi kormányzata között legjobban a törököké vagy a mi fölséges szultánunké tetszik neki: ilyen nagyra tartja a keleti politikát! Tanulmányoztam természetét, s olyan ellentmondásokat találtam benne, amelyeket képtelen vagyok megoldani. Van például egy minisztere, aki csak tizennyolc éves, és egy szeretője, aki nyolcvan; szereti vallását, de nem állhatja azokat, akik azt mondják, hogy szigorúan aszerint kell élni; noha kerüli a városok forgatagát s elég zárkózott, reggeltől estig egyéb gondja sincs, mint hogy beszéltessen magáról; szereti a diadalokat és a győzelmeket, viszont éppúgy fél tőle, hogy jó hadvezér álljon hadai élén, mint amennyire ugyanettől az ellenség oldaláról kellene félnie. Azt hiszem, ő az egyetlen, akivel megtörtént, hogy több a gazdagsága, mint amennyit uralkodó egyáltalán valaha remélhet, s mégis olyan szegénységben szűkölködik, hogy azt a legegyszerűbb ember sem bírná ki. Szereti megjutalmazni azokat, akik szolgálják; de ugyanolyan bőkezűen fizeti meg udvaroncainak nyüzsgését, jobban mondva naplopását, mint kapitányainak fáradságos táborozásait; sokszor jobban kedveli azt, aki vetkőzteti vagy asztalkendőjét nyújtja neki, ha étkezéshez ül, mint azt, aki városokat foglal el vagy csatákat nyer meg a számára; úgy véli, az uralkodó hatalmát semmi sem korlátozhatja kegyei osztogatásában; s anélkül, hogy megvizsgálná, érdemes ember-e, akit javakkal elhalmoz, meggyőződése, hogy választása majd érdemessé teszi; így aztán megesett, hogy annak, aki csak két mérföldet szaladt az ellenség elől, kis kegydíjat adott, annak meg, aki négyet futott, egész tartományt.

Fényűző, főként építkezéseiben; palotájának kertjeiben több a szobor, mint egy nagy városban a polgár. Testőrsége éppoly erős, mint ama fejedelemé, aki előtt meginognak a trónok; seregei éppoly népesek, jövedelmei éppoly nagyok, és pénzforrásai éppoly kiapadhatatlanok.

Párizsban, Muharrám holdjának 7. napján, 1713-ban.

XXXVIII. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

Nagy kérdése az emberiségnek, mi előnyösebb: elvenni a nőktől szabadságukat, vagy meghagyni nekik. Úgy gondolom, számos ok szól mellette is, ellene is. Ha az európaiak azt mondják, egyáltalán nem nagylelkű dolog boldogtalanná tennünk azokat, akiket szeretünk, az ázsiaiak azt felelik rá, hitványság egy férfinak lemondani arról az uralomról, amit a természet ad neki a nők fölött. Ha amazok azt állítják, kényelmetlen dolog, ha valakinek ilyen sok lakat alatt tartott asszonya van, emezek rögtön készek a válasszal, hogy mégis kényelmesebb tíz engedelmes asszony, mint egy engedetlen. Ha aztán azt hozzák föl, hogy az európaiak nem lehetnek boldogok asszonyaikkal, hiszen azok hűtlenek, ezek azzal vágnak vissza, hogy az a sokat magasztalt hűség egyáltalán nem tünteti el a vágyak kielégülését követő csömört, hogy asszonyaink túlságosan is a mieink, hogy túl zavartalan birtoklásunkban nincs többé semmi kívánni- vagy féltenivalónk, és hogy egy kis kacérság csak fűszere a szerelemnek és megóv a zülléstől. Azt hiszem, még a nálam okosabb ember is zavarba jönne, ha döntenie kellene ebben a kérdésben; mert ha az ázsiaiak bölcsen járnak el, mikor megfelelő utat-módot keresnek aggodalmaik megnyugtatására, az európaiak sem kevésbé okosak, amikor egyáltalán semmiféle aggodalmat nem táplálnak. Végtére is – mondják – ha esetleg boldogtalan férjek vagyunk is, még mindig módját ejthetjük, hogy boldog szeretők legyünk. Egy férj csupán akkor panaszkodhatnék jogosan a felesége hűtlensége miatt, ha csak hárman volnának a világon; de ha legalább négyen vannak, akkor már nincs semmi veszedelem. Az aztán már más kérdés, vajon a természet törvénye aláveti-e a nőt a férfinak. Nem – mondta nekem a minap egy nagyon rendes filozófus – a természet sosem hozott ilyen törvényt. Az uralom, melyet rajtuk gyakorlunk, valóságos zsarnokság; ők is csak azért törődtek bele, mert szelídebbek, tehát emberségesebbek és okosabbak nálunk. Ezekkel az előnyökkel nyilván fölénybe jutottak volna rajtunk, ha okosak lettünk volna; de mert egyáltalán nem vagyunk azok, elvesztették fölényüket.

Nos, ha igaz, hogy a nőkön csak zsarnoki hatalmunk van, az is igaz, hogy ők meg természet szerint uralkodnak rajtunk: szépségükkel, aminek semmi nem tud ellentállni. A mi hatalmunk nem minden országban érvényes, a szépségé azonban egyetemes. Miért volnának hát előjogaink? Azért, mert mi vagyunk az erősebbek? De hát ez aztán már igazságtalanság! Minden eszközt megragadunk, hogy megfélemlítsük őket. Az erők egyformák volnának, ha nevelésünk is egyforma volna. Tegyük csak próbára azokat a képességeiket, melyeket a nevelés nem korcsosított el, s majd elválik, igazán olyan erősek vagyunk-e. El kell ismernünk, noha sérti erkölcseinket, hogy a legműveltebb népeknél az asszonyok mindig uralkodtak a férjükön; tekintélyüket törvény biztosította Egyiptomban Ízisz, a babiloniaknál meg Szemiramisz tiszteletében. A rómaiak pedig, azt mondják, az egész világnak parancsoltak ugyan, de asszonyaiknak engedelmeskedtek. Hogy ne is beszéljünk a szarmatákról, akik valósággal a női nem rabszolgaságában éltek; barbárabb nép voltak, semhogy példájukra hivatkozhatnánk. Láthatod, kedves Ibben, megkedveltem ezt az országot, ahol szeretik kihegyezve szembeállítani az ellentéteket, és szeretnek mindent paradoxonba foglalni. A próféta már eldöntötte ezt a kérdést és szabályozta mind a két nem jogait. Az asszonyoknak – mondja – tisztelniük kell férjüket, a férjeknek pedig feleségeiket, de a férfiak egy fokkal az asszonyok fölött állnak.

Párizsban, Desumada második holdjának 26. napján, 1713-ban.

XXXIX. LEVÉL

Ibbi hadzsi a zsidó Ben Józsua mohamedán hitújoncnak, Szmirnába

Úgy látom, Ben Józsua, hogy a rendkívüli emberek születését mindig megdöbbentő jelek készítik elő, mintha a természet valamiféle válságot élne át, és mintha a mennyei hatalom csak vajúdva tudna megnyilatkozni. Semmi sem csodálatosabb, mint Mohamed születése. Isten gondviselésének törvényével kezdettől fogva elhatározta, hogy elküldi az emberekhez ezt a nagy prófétát, aki majd megkötözi a Sátánt, és kétezer esztendővel Ádám előtt megteremtette azt a világosságot, mely választottról választottra szállva, Mohamed őseinek során át végül is őhozzá érkezett, hiteles jeleként annak, hogy az ősatyáktól származott. Ugyancsak e nagy próféta miatt akarta az Isten, hogy ne fogantassék gyermek, míg az asszony tisztátalanságban leledzik s a férfiembert körül nem metélik. Körülmetélve jött a világra s orcáján születésétől fogva öröm sugárzott; a föld háromszor megrendült, mintha ő maga szült volna; valamennyi bálvány meghajolt; a királyok trónjai leomoltak; Lucifer a tenger fenekére vettetett, és csak miután negyven napig úszott, bukkant föl a mélységből s menekült föl Kábesz hegyére, ahol szörnyűséges hangon az angyalokat hívta. Ezen az éjszakán Isten határt vont férfi és asszony között, s azon egyikük sem léphetett át. A mágusok és garabonciások minden tudománya csődöt mondott. Az égből hang hallatszott, e szavakkal: leküldtem hűséges barátomat a világba. Iszben Áben arab történetíró szerint a madarak minden nemzetségei, mind a szelek és fellegek s az összes angyali rendek egybegyülekeztek, hogy a gyermeket neveljék, és valamennyien maguknak követelték ezt a kitüntetést. A madarak azt csipogták, jobb ha ők nevelik, mert ők tudják a legkönnyebben összehordani a különféle vidékek gyümölcseit. A szelek sziszegtek s azt mondták: talán inkább minket illet ez a kegy, mert mi mindenhonnét elébe

hozhatjuk a legkellemesebb illatokat. Nem, nem – mondták a felhők – a mi gondjainkra kell őt bízni, mert mi bármikor fölüdíthetjük a hűvös vízzel. Az angyalok pedig méltatlankodva így kiáltottak: hát nekünk semmi teendőnk nem marad? Ekkor hang hallatszott a magasságból és véget vetett minden vitának. Nem vétetik ki a halandó karok közül, mert boldogok az emlők, melyek táplálják, s a kezek, melyek illetik, s a ház, ahol lakik, s az ágy, amelyben megpihen. Vasból legyen a szíve annak, kedves Józsua, aki ilyen kirívó nagy csodajelek tanúságára sem hisz Mohamed szent törvényében. Mi egyebet tehetne még az ég az ő isteni küldetésének hitelesítésére, hacsak nem azt, hogy fölforgatná a természetet és elpusztítaná az embereket, akiket meg akart győzni?

Párizsban, Radzsáb holdjának 20. napján, 1713-ban.

XL. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

Ha egy főember meghal, összegyülekeznek az egyik mecsetben, s elmondják fölötte a halotti beszédet, vagyis szónoklatot tartanak dicsőítésére; nagy zavarban volna, akinek ebből kellene hitelesen megállapítania az elhunyt érdemeit. Én legszívesebben megtiltanék minden gyászpompát. Az embereket nem akkor kell siratni, amikor meghalnak, hanem akkor, amikor megszületnek. Mit használnak a szertartások, mit használ mindaz a sok gyászos kellék, amit végső perceiben fölvonultatnak a haldokló szeme előtt; mit használnak családja könnyei, mit barátainak fájdalma, mire jó túlozni előtte a veszteséget, amit okozni fog? Oly vakok vagyunk, hogy azt sem tudjuk, mikor kell gyászba borulnunk s mikor örvendeznünk; szomorúságunk többnyire hamis szomorúság, örömeink többnyire hamis örömök. Ha látom, hogy a Nagymogul évente ostoba módon mérlegre téteti és leméreti magát, mint valami tulok, ha látom, amint a népek örvendeznek, hogy ez a fejedelem materiálisán gyarapodott, azaz még kevésbé alkalmas rá, hogy kormányozza őket: szánakozom, Ibben, az emberek butaságán.

Párizsban, Radzsáb holdjának 20. napján, 1713-ban.

XLI. LEVÉL

A fekete főeunuch Üzbégnek

Izmael, fekete heréltjeid egyike kiszenvedett, fölséges uram, helyét be kell töltenem. Minthogy manapság nagyon ritkák a heréltek, egyik vidéken lévő fekete rabszolgádra gondoltam, mindeddig azonban még nem sikerült rávennem, egyezzék bele, hogy e hivatalra kivágják. Mivel jól látom, hogy végtére is az ő érdekében történnék, a minap kissé keményebben akartam eljárni vele szemben és főkertészeddel egyetértésben elrendeltem, akarata ellenére is hozzák olyan állapotba, hogy képes legyen a szívednek legkedvesebb szolgálat végzésére, s úgy élhessen e félelmetes helyen, ahogyan én, aki még csak a szememet sem merem fölemelni; de üvölteni kezdett, mintha nyúznák, s végül is kiszabadult a kezünkből, és megmenekült a végzetes késtől. Amint értesültem róla, írni akar neked, hogy kegyelmedért esedezzék, s váltig erősíti: csupán azért szőttem ezt a tervet, hogy kielégítsem féktelen bosszúvágyamat, amiért olykor csípős élceket faragott rólam. Én viszont mind a százezer prófétára esküszöm, hogy csak szolgálatod javát tartottam szemem előtt; ez az egyetlen dolog, amit a szívemen viselek, s ezen kívül ügyet sem vetek semmire. Lábaid elé borulok.

Fatmé szerájában, Muharrám holdjának 7. napján, 1713-ban.

XLII. LEVÉL

Farán Üzbégnek, mindenható urának

Ha itt volnál, fényességes uram, fehér papirossal borítva járulnék eléd, s még az sem volna elég, hogy fölírják rá mindazt a rengeteg sérelmet, mellyel a világ leggonoszabb embere, fekete főeunuchod illetett elutazásod óta. Azzal az ürüggyel, hogy én állítólag bizonyos tréfákat űztem az ő állapotának szerencsétlensége fölött, határtalan bosszút forral szegény fejem ellen; rám uszította kegyetlen főkertészedet is, aki mióta eltávoztál, olyan lebírhatatlan munkákra kényszerít, hogy már nem egyszer azt hittem, rámegy az életem, pedig szolgálatod buzgalma egy pillanatra se lankadt bennem. Hányszor elmondtam magamban: az én uram szíve tele szelídséggel, mégis a föld legnyomorultabb rabszolgája vagyok! Megvallom neked, fényességes uram, nem hittem, hogy sorsom még ennél is nagyobb nyomorúságra szánt; ez a hitvány eunuch azonban föl akarta tenni gonoszságára a koronát. Néhány nappal ezelőtt saját kénye-kedve szerint szent hölgyeid őrizetére szemelt ki, azaz olyan műveletre, mely számomra ezerszer kegyetlenebb volna a halálnál. Azok, akiknek már születésükkor az a balsors jutott osztályrészül, hogy szüleik így bántak velük, talán némi vigaszt lelnek a gondolatban, hogy más állapotot, mint amiben vannak, soha nem ismertek; de hogy letaszítsanak férfiúi mivoltomról, és megfosszanak férfiasságomtól: abba belepusztulnék bánatomban, ha ugyan a barbár műveletet túlélném. Mélységes alázattal csókolom lábaidat, fényességes uram. Add meg, hogy érezhessem ennek az oly méltán tisztelt hatalomnak a hatását, és senki ne mondhassa, hogy a te parancsod folytán egy boldogtalannal több van a földön.

Fatmé kertjeiből, Muharrám holdjának 7. napján, 1713-ban.

XLIII. LEVÉL

Üzbég Fáránnak, Fatmé kertjeibe

Örvendezzél szívedben, és fogadd hódolattal szentséges kézvonásomat; csókoltasd meg a főeunuchhal és főkertészemmel. Megtiltom, hogy bármit is kezdjenek ellened; mondd meg nekik, vásárolják meg pénzen a hiányzó heréltet. Teljesítsd kötelességedet, mintha szüntelenül magad előtt látnál; s ne felejtsd el: minél nagyobb a jóságom irántad, annál keményebben bűnhődsz, ha visszaélsz vele.

Párizsban, Radzsáb holdjának 25. napján, 1713-ban.

XLIV. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Franciaországban három hivatás van: az egyházé, a nemesi kardé és a bírói taláré. Mindegyik megveti a másik kettőt; előfordul, hogy valakit, aki megvetést érdemelne butasága miatt, csak azért néznek le, mert jogász. Nincs az a hitvány iparos, aki ne azon vitatkoznék, hogy az ő foglalkozása a legkiválóbb; mindegyik annyival előrébb valónak érzi magát a más foglalkozásúaknál, amennyivel a saját mesterségét magasabbrendűnek véli. Ezek az emberek többé-kevésbé mindannyian ahhoz a jereváni nőhöz hasonlítanak, aki, midőn egyik fejedelmünk némi kegyet mutatott iránta, áldásaiban ezerszer is azt kívánta számára, bár tenné meg az ég Jereván kormányzójának. Egy útleírásban olvastam, hogy egy francia hajóról, mely Guinea partjainál vesztegelt, néhány tengerész ki akart menni a szárazföldre, hogy pár birkát vegyen. A királyhoz vitték őket, aki egy fa alatt éppen igazságot szolgáltatott alattvalóinak. Trónján, azaz egy fatönkön ült, éppoly büszkén, mintha a Nagymogul trónusán pompáznék; három-négy fapikás testőre volt, baldachinként egy ernyő védte a tűző naptól; neki sem, a feleségének sem volt egyéb ékessége, mint fekete bőrük és néhány gyűrű. Ez a fejedelem még hiúbb volt, mint amilyen nyomorult, s azt kérdezte az idegenektől, vajon sokat beszélnek-e róla Franciaországban. Azt hitte, neve a föld egyik sarkától a másikig elhat; ellentétben azzal a hódítóval, akiről azt mondják, az egész földet elhallgattatta, ez a szerencsétlen azt hitte, az egész földkerekséget beszéltetnie kell magáról. Mikor a tatár kán megebédelt, egy herold hírül adja, hogy ha úgy tetszik nekik, a föld többi uralkodói is mehetnek már ebédelni; ez a barbár, aki csak tejet iszik, nincs háza és rablásból él, rabszolgájának tekinti és napjában kétszer annak rendje és módja szerint megsérti a világ valamennyi fejedelmét.

Párizsban, Radzsáb holdjának 28. napján, 1713-ban.

XLV. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Tegnap reggel még ágyban voltam, mikor hallom, hogy keményen zörgetnek az ajtómon, aztán benyitnak, helyesebben betörnek hozzám: egy férfi, akivel többékevésbé összebarátkoztam, s aki – úgy látszott – magánkívül van. Ruházata a szerénynél is szerényebb volt, kócos parókája csáléra állt a fején; arra sem ért rá, hogy fekete zekéjét megvarrassa, s ezen a napon még arról a bölcs óvatosságról is lemondott, amellyel egyébként öltözete hanyagságát leplezni szokta. Keljen föl gyorsan – mondta –, szükségem van önre, mégpedig egész napra; rengeteg a teendőm és önnel szeretném elvégezni őket; először is egy közjegyzőhöz kell elmennünk a Szent Honóriusz utcába; megbízták, hogy adjon el egy birtokot ötszázezer forintért, azt akarom, biztosítsa nekem az elsőséget. Idejövet egy percre megálltam a Szent Germánusz külvárosban, és kétezer tallérért bérbe vettem egy házat; remélem, még ma megkötjük a szerződést. Mihelyt fölöltöztem, illetve majdnem készen voltam, emberem levonszolt magával az utcára. Kezdjük azzal – mondta –, hogy hintót vásárolunk és fölszereljük. Valóban, nemcsak hintót vettünk, hanem százezer frankon még sok minden egyebet is, nem egészen egy óra alatt; mindez úgy ment, mint a karikacsapás, mert emberem se nem alkudott, se nem számolt; föltett szándékától sem tágított soha. Eltűnődtem a dolgokon s ahogy jobban szemügyre vettem ezt az embert, gazdagság és szegénység sajátságos vegyülékét észleltem rajta, úgyhogy igazán nem tudtam, mit gondoljak. Végül aztán megtörtem hallgatásomat, félrevontam s azt mondtam neki: Uram, ki fogja kifizetni mindezt? Én! – felelte; – jöjjön csak föl hozzám, fölmérhetetlen kincseket mutatok majd, s olyan gazdagságot, hogy a leghatalmasabb uralkodók is megirigyelnék; ön azonban nem, mert önnel mindig megosztom majd. Utána megyek; fölkapaszkodunk az ötödik emeletre, ahol lakik, s onnét egy létrán fölmászunk a hatodikra, egy kamrába, melybe ki-bejárt a szél, és melyben nem

volt egyéb, mint két-három tucatnyi agyagtál, különféle folyadékokkal. Ma jó korán keltem – mondta – és legelőször is azt tettem, amit huszonöt esztendeje minden áldott nap: megnéztem a munkámat; nyomban láttam, hogy eljött a nagy nap, mely a világ leggazdagabb emberévé tesz. Látja ezt a vöröses folyadékot? Ennek már megvan minden olyan tulajdonsága, ami a bölcselők szerint a fémek átváltoztatásához szükséges. Ezeket a szemcséket, melyeket itt lát, ebből vontam ki; színére nézve már mind valódi arany, éppen csak a súlyuk nem tökéletes még. Eljutott hozzám a titok, melyet Flamel Miklós megtalált, de Raimundus Lullus és még sokan mások hiába keresték; úgy nézzen rám, mint boldog adeptusra. Adja Isten, hogy a rengeteg kincset, amellyel megajándékozott, ne használjam másra, mint az ő dicsőségére. Lementem, vagy inkább lerohantam a lépcsőn; forrt bennem a düh, s otthagytam ezt a páratlanul gazdag embert a szegény házában. Ég veled, kedves Üzbég. Holnap meglátogatlak, s ha kedved tartja, együtt jövünk vissza Párizsba.

Párizsban, Radzsáb holdjának utolsó napján, 1713-ban.

XLV. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Itt az emberek végeláthatatlan vitákat folytatnak a vallásról; de mintha ugyanakkor abban is versenyeznének, ki tartja meg legkevésbé a vallását. Nemcsak hogy nem jobb keresztények, de még csak nem is jobb polgárok, s ez az, ami meglep; mert bármilyen vallásban él is az ember, a törvénytisztelet, az emberszeretet és a szülők megbecsülése mindig legelső cselekedetei a vallásnak. Mert hát nem az-e a vallásos ember első kötelessége, hogy tessék az istenségnek, mely a vallását adta? Erre pedig kétségkívül az a legbiztosabb út, ha eleget teszünk a társadalom törvényeinek és emberi kötelességeinknek. Akármilyen vallást valljon valaki, ha egyszer vall valamilyet, ezzel együtt azt is vallja, hogy Isten szereti az embereket, hiszen vallást rendelt boldoggá tételükre; s ha Isten szereti az embereket, bizonyosan megnyerjük tetszését, ha mi is szeretjük őket, vagyis ha gyakoroljuk irántuk a szeretet és emberiesség kötelességeit és nem sértjük meg a törvényeket, amelyeknek uralma alatt élnek. Így sokkal biztosabban elnyerhetjük Isten tetszését, mint bármiféle szertartással; a szertartások ugyanis nem önmagukban véve jók, hanem csak annyiban, amennyiben föltesszük, hogy Isten rendelte el őket. Erről azonban nagy viták folynak, s az ember könnyen téved, mert kétezer közül kell kiválasztania a maga számára egy vallásnak a szertartásait. Egy ember mindennap így imádkozott Istenhez: Uram, én semmit nem értek a rólad szüntelenül folyó vitákból; szeretnélek a te akaratod szerint szolgálni, de akit csak megkérdezek, mindenki azt akarja, hogy az övé szerint szolgáljalak. Ha imádkozni akarok hozzád, nem tudom, milyen nyelven kell beszélnem veled. Azt sem tudom, milyen helyzetben imádkozzam; az egyik azt mondja, állva kell fohászkodnom, a másik jobbnak látja, hogy üljek, a harmadik meg azt követeli, essem térdre. És ez még nem minden! Egyesek azt állítják, minden reggel meg kell mosakodnom hideg vízben; mások váltig erősködnek, hogy utálattal

tekintesz rám, ha nem metéltetek le a húsomból egy darabkát. A napokban egy karavánszerájban nyulat ettem; hárman, akik a közelemben voltak, rám ijesztettek: mindhárman azt hangoztatták, hogy súlyosan megbántottalak, az egyik szerint azért, mert ez az állat tisztátalan, a másik szerint azért, mert megfojtották, a harmadik szerint azért, mert nem hal. Egy brahman vetődött arra, bíróul hívtam; azt mondta: egyiknek sincs igaza, hiszen nyilvánvaló, hogy ezt az állatot nem te magad ölted meg. Dehogynem! – feleltem. – Ó – szólt erre szigorú hangon –, akkor gyalázatos dolgot műveltél, és Isten sosem fog megbocsátani érte; honnét tudod, hogy nem apád lelke lakott-e ebben az állatban? Ezek a dolgok, Uram, elképzelhetetlen zavarba ejtenek; a fejemet sem mozdíthatom anélkül, hogy téged meg ne sértselek, holott szeretném, ha tetszésedre volnék, és szeretném erre fordítani életemet, melyet tetőled kaptam. Nem tudom, nem tévedek-e, de azt hiszem, ennek mégiscsak az a legjobb módja, ha mint jó polgár élek abban a társadalomban, melybe kegyedből beleszülettem, s mint jó apa abban a családban, amellyel megajándékoztál.

Párizsban, Sábán holdjának 8. napján, 1713-ban.

XLVII. LEVÉL

Zaki Üzbégnek, Párizsba

Nagy újságom van a számodra: kibékültem Zéfisszel; a szeráj, mely eddig megoszlott kettőnk közt, most újra egységes lett. Csak te hiányzol e helyről, hol a béke honol; jöjj, drága Üzbég, jöjj és juttasd diadalra itt a szerelmet. Nagy lakomát rendeztem Zéfisz tiszteletére, és meghívtam rá anyádat, asszonyaidat és fő ágyasaidat; ott voltak nagynénéid, ott volt számos unokahúgod is: lóháton jöttek, fátylaik és ruháik sötét fellegébe burkolva. Másnap indultunk vidékre; azt reméltük, ott szabadabbak leszünk. Tevéinkre szálltunk, négyesével, egy-egy fülkébe. Hirtelen határoztuk el a dolgot, nem volt idő rá, hogy hírnököket küldjünk szét az átvonulás közhírré tételére; mindig találékony főeunuchod azonban ehelyett más óvatossági rendszabályt alkalmazott: bár fátylaink miatt úgysem láthatott meg senki, ráadásul olyan sűrű függönyöket szereltetett föl, hogy egyáltalán senkit sem vehettünk észre. Amikor a folyóhoz értünk, melyen át kellett kelnünk, szokás szerint mindannyian hordozható ládákba ültünk, s így vitettük magunkat a hajóra; mert a folyón állítólag nagyon sokan bámészkodtak. Egy kíváncsi, aki túlságosan közel merészkedett rejtekünkhöz, halálos csapást kapott, mely mindörökre megfosztotta a napvilágtól; egy másikat, aki anyaszült pucéron fürdött a parton, ugyanez a sors ért; így áldozták föl ezt a két szerencsétlent hűséges eunuchjaid a te becsületednek és a miénknek. De halld kalandjaink folytatását! Mikor a folyó közepére értünk, olyan heves szél támadt s olyan vastag felhő nyomult az égre, hogy matrózaink már-már kétségbeestek. Úgy megrémített ez a veszedelem, hogy majdnem valamennyien elájultunk. Emlékszem, hallottam eunuchjaink vitatkozását; egyesek azt mondták, értésünkre kell adni a veszélyt, és ki kell szabadítani bennünket zárkáinkból; főnökük azonban váltig hangoztatta: inkább meghal, mintsem hogy gazdája becsületének sérelmét eltűrje, s megmártja kardját annak a mellében, aki

ilyen vakmerő ajánlatot tesz. Egyik rabnőm mezítelenül, magánkívül futott felém, hogy segítségemre legyen, az egyik fekete eunuch azonban durván megragadta és visszalökte oda, ahonnét előjött. Én ekkor eszméletemet vesztettem és csak akkor tértem magamhoz, mikor a veszély már elmúlt. Ilyen alkalmatlan dolog az asszonyok számára az utazás! A férfiaknak csupán azokkal a veszedelmekkel kell szembenézniük, amelyek az életüket fenyegetik; nekünk, nőknek viszont folyton attól kell rettegnünk, hogy vagy az életünket veszítjük el, vagy az erényünket. Ég veled, kedves Üzbég. Imádlak.

Fatmé szerájában, Ramadán holdjának 2. napján, 1713-ban.

XLVIII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Aki szeret művelődni, sosem henyél. Noha semmiféle fontos megbízatásom nincs, mégis folytonosan van valami elfoglaltságom. Időmet megfigyelésekkel töltöm; este aztán leírom, amit a nap folyamán tapasztaltam, láttam és hallottam; minden érdekel, minden meglep: olyan vagyok, mint a gyermek, akinek még zsenge érzékszerveit a legkisebb apróság is élénken megragadja. Talán el sem hiszed: minden körben, minden társaságban szívesen fogadnak minket. Azt hiszem, sokat köszönhetek ezen a téren Rika friss szellemének és természetadta jó kedélyének: mindenkit meglátogat, s őt is sűrűn látogatják. Idegen külsőnk már senkit nem bánt; sőt, még hasznunk is van abból a meglepetésből, amit afölött éreznek, hogy meglehetősen pallérozottak vagyunk; a franciák ugyanis el sem tudják képzelni, hogy a mi égövünk alatt is emberek élnek. De meg kell vallanom, megéri a fáradságot, hogy az ember eloszlassa balhiedelmüket. Néhány napot Párizs mellett egy vidéki házban töltöttem egy tekintélyes embernél, akinek nagy gyönyörűsége, ha társaságot fogadhat. Felesége nagyon kedves asszony, szerény modorával az a vidámság párosul, amitől a mi perzsa nőinket mindig megfosztja a zárt élet. Mint idegennek, legfőbb dolgom volt megfigyelni a rengeteg embert: állandóan újak és újak érkeztek, s mindegyik hozott számomra valami újdonságot. Elsőnek egy férfi ragadta meg a figyelmemet, megtetszett az egyszerűsége; csatlakoztam hozzá, ő is csatlakozott hozzám, úgyhogy mindig együtt voltunk. Nagy társaság volt együtt az egyik napon, s mi ketten külön beszélgettünk, hagyva, hadd menjen az általános társalgás a maga útján. Talán úgy találja majd – mondtam neki – kíváncsiságom erősebb az udvariasságomnál, de nagyon kérem, engedje meg, hogy néhány kérdést intézzek önhöz; feszélyez ugyanis, hogy teljesen tájékozatlan vagyok, s olyan emberekkel élek együtt, akiket

egyáltalán nem ismerek. Két napja szüntelenül jár az agyam; nincs itt egyetlen lélek, aki miatt legalább kétszázszor ne gyötrődtem volna, de kétezer év is kevés volna hozzá, hogy kiismerjem őket: számomra nem kevésbé láthatatlanok, mint a mi fölséges uralkodónk háremhölgyei. Csak szólnia kell – felelte ő -, s én szívesen tájékoztatom mindenről, amit óhajt, annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy tapintatos ember, és nem él vissza bizalmammal. Ki az a férfi ott – kérdeztem -, aki annyit beszélt nekünk a hatalmasok tiszteletére adott lakomáiról, olyan jóban van a hercegeikkel, és annyiszor találkozik minisztereikkel, pedig – úgy tudom – nagyon nehéz bejutni hozzájuk? Nemesembernek kell lennie; hanem olyan silány a képe, hogy nem nagyon válik díszére a nemességnek; egyébként is műveletlennek találom. Én ugyan idegen vagyok, de úgy tűnik nekem, van valamiféle minden nemzetnél egyforma közös udvariasság, rajta azonban semmi nyomát nem látom ennek; vagy önöknél a nemesek talán neveletlenebbek másoknál? Ez az ember – felelte – közönséges adóbérlő; épp annyival gazdagabb, mint amennyivel alantasabb származású itt mindenkinél; egész Párizsban nála volna a legjobb asztaltársaság, ha ő maga soha nem ebédelne otthon. Amint látja, meglehetősen szemtelen alak, hanem a szakácsa dicsőségére válik, no de meg is hálálja neki: hallhatta, hogy egész idő alatt őt magasztalta. És az a kövér fekete ruhás, akit az a hölgy maga mellé ültetett? – kérdeztem. – Miért hord ilyen gyászos ruhát, ha egyszer olyan vidám a képe és rózsás a bőre? Ha szólnak hozzá, rögtön kecsesen elmosolyodik; szerényebb, de ízlésesebb ékszereket hord, mint a társaság hölgyei. Ez – felelte – egy prédikátor, sőt, ami még rosszabb, egy lelkivezető. Nézzen csak rá: ez az ember minden férjnél többet tud, ismeri az asszonyok gyöngéit; ők viszont tudják, hogy neki is megvan a maga gyöngéje. De hát hogyan? – kérdeztem –, hiszen egyébről sem beszél, mint a kegyelemről? Nem éppen mindig – jegyezte meg –, ha egy csinos asszonnyal sugdolódzik, szívesebben cseveg vele a botlásáról; nyilvánosan villámokat szór, négyszemközt azonban nyájas, mint a ma született bárány. Úgy látom – mondtam–, nagy becsben áll, és igen tisztelik. Hogy becsben áll-e? – szólt. – Nélkülözhetetlen ember: ő édesíti meg a visszavonultság napjait; bizalmas tanácsokat ad, félhivatalos megbízatást végez, nyilvános látogatásokat tesz, s egy-egy fejfájást bármely világfinál sikeresebben elmulaszt; szóval kitűnő ember. De ha nem alkalmatlankodom, árulja el, ki ez a rosszul öltözött alak itt velünk szemközt; néha fintorog, más nyelven szól, mint a többiek, nem elég szellemes

ahhoz, hogy beszéljen, de ha megszólal, azért beszél, hogy szellemesnek tartsák? Ez, – felelte – egy költő, s az emberiség pojácája. Az effajták egyre azt hajtogatják, hogy ilyennek születtek; igaz is, s ilyenek is maradnak örök életükre, vagyis a lehető legnevetségesebbek; nem is kímélik őket: tele marokkal szórják rájuk a megvetést. Ezt itt az éhség kergette be ide, s mind a házigazda, mind a háziasszony szívesen fogadta: az ő jóságuk és udvariasságuk mindig változatlan, bárkiről legyen is szó; amikor egybekeltek, ő írta a nászdalt, s ennél jobbat soha életében nem szerzett, mert a házasság valóban olyan jól sikerült, mint ahogyan ő megjósolta. Ön talán el sem hiszi – tette hozzá –, mert tele van keleti előítélettel, hogy nálunk boldog házasságok is vannak, s olyan asszonyok is akadnak, akiket mindennél szigorúbban őriz a tisztességük. Akikről éppen most beszéltünk, olyan békességben élnek, hogy azt semmi nem zavarhatja meg; mindenki szereti és becsüli őket; csak egy dolgot lehet a terhükre írni: oly jóságosak, hogy boldog-boldogtalant fogadnak a házuknál; ezért aztán olykor nem valami jó társaság van náluk. Nem mintha helyteleníteném, hogy így tesznek; az embereket olyanoknak kell elfogadnunk, amilyenek; akikre azt mondjuk, jótársaságbeliek, néha csak abban különböznek másoktól, hogy rafináltabbak a bűneik; talán úgy van velük is, mint a mérgekkel: minél finomabbak, annál veszedelmesebbek. Hát az a szomorú képű öregúr ott? – kérdeztem halkan. – Először azt hittem idegen; másként öltözik, mint a többiek, aztán meg szigorúan megbírál mindent, ami Franciaországban történik, s egyáltalán nem helyesli az önök kormányzatát. Az egy öreg katona – válaszolta – aki minden hallgatója előtt emlékezetessé teszi magát hőstetteinek vé-gevárhatatlan előadásával. Nem bírja elviselni, hogy a franciák olyan csatákat is megnyertek, amelyekben ő nem vett részt, vagy hogy olyan várostromot magasztaljanak, amelyben ő nem rohamozott; azt hiszi, oly nélkülözhetetlen a történelmünk számára, hogy egyszerűen az is véget ért ott, ahol ő befejezte; a néhány sebet, amit kapott, úgy tekinti, mint az ország romlásának jeleit; s ellentétben azokkal a bölcselőkkel, akik szerint a múlt semmi és csak a jelent élvezhetjük, ő csak a múltat élvezi, és csak hajdani hűveleteiben él; úgy él az elmúlt időben, ahogy az igazi hősök az utánuk eljövendőkben. De hát miért hagyta ott a szolgálatot? – kérdeztem. Nem ő hagyta ott a szolgálatot, hanem a szolgálat őt – hangzott a felelet. Valami kis tisztséget adtak neki, ott aztán élete végéig regélhet viselt dolgairól; tovább azonban soha nem jut már, az emelkedés útja bezárult előtte. És vajon miért? – kérdeztem. Van nekünk, franciáknak, egy elvünk – mondta: – soha nem emelünk

élre olyan tiszteket, akik sokáig tengődtek alacsonyabb beosztásban; ezeket olybá vesszük, mint akiknek a feje mintegy beszűkült a részletekkel való foglalkozásban, s akik úgy megszokták az apróságokat, hogy képtelenek lettek minden nagyobb dologra. Meggyőződésünk, hogy akikben harmincesztendős korában nincsenek tábornoki képességek, nem is lesznek soha; akiben nincs meg az az éleslátás, mellyel egy több hektárnyi területet összes helyzetváltozatában át tud tekinteni, akiben nincs meg az a lélekjelenlét, amelynek segítségével győzelem esetén minden előnyt kihasználhat, vereség esetén viszont minden tartalékot mozgósíthat: az nem is fogja már soha megszerezni ezeket a képességeket. Ezért vannak nagyszerű állásaink a nagy és kitűnő férfiak számára, akiknek az ég nemcsak hős szívet, hanem hősi lángelmét is adott, s ezért vannak alacsonyabbrendű beosztásaink azoknak, akiknek a képességeik is alacsonyabbrendűek. Ez utóbbiak közé tartoznak mindazok, akik jelentéktelen kis csetepatékban vénültek meg; nem állják meg a helyüket, legföljebb olyan munkában, amit egész életükben végeztek; nem volna helyes éppen akkor terhelni őket nagyobb föladattal, amikor már hanyatlik az erejük. Egy perc múlva ismét elfogott a kíváncsiság. Megfogadom – mondtam –, nem teszek föl több kérdést, ha még ezt az egyet elviseli. Ki az a fiatalember ott, akinek igen nagy a haja, igen rövid az esze, és olyan szertelenül nyegle? Miért hangosabb a többinél s miért ünnepli úgy magát, amiért a világon van? Az egy szerencsefi – felelte; ekkor azonban új vendégek jöttek, mások eltávoztak, fölálltunk, valaki beszédbe ereszkedett az én emberemmel, s így éppen olyan tájékozatlan maradtam, amilyen az előbb voltam. Hanem a következő pillanatban valamilyen véletlen folytán ez a fiatalember egyszerre csak mellém került és megszólított. Szép idő van – mondta –, nem sétálnánk egyet a kertben, uram? A tőlem telhető legnagyobb udvariassággal feleltem neki, és kimentünk. Azért látogattam ki ide vidékre –mondta –, hogy örömet szerezzek a háziasszonynak; nem vagyunk éppen rossz viszonyban. Igaz, van a városban egy bizonyos hölgy, akinek nem nagyon lesz ínyére a dolog; de hát mit tehetek róla? Párizs legszebb asszonyai közt forgok, de egyiknél sem kötök ki, csak hitegetem őket; magunk közt szólva, nem sokra mennek velem. Nyilván valami elfoglaltsága vagy hivatala van, uram – feleltem –, ezért nem ér rá, hogy állhatatosabban udvaroljon nekik. Dehogy, uram – mondta –, egyetlen foglalkozásom van: fölbőszíteni a férjeket vagy kétségbeejteni az apákat; legfőbb gyönyörűségem, ha megriaszthatom a nőt, aki azt hiszi, a kezében tart, s rádöbbentem, hogy egy hajszálnyira van attól, hogy mindent elveszítsen. Mi néhányan, fiatalok, egész Párizst fölosztottuk így egymás közt, s minden kis lépésünkkel izgalomban tartjuk a várost. Ha jól értem – mondtam –, nagyobb

föltűnést keltenek, mint a legbátrabb hadfi, és nagyobb a tekintélyük, mint egy komoly városatyának. Ha Perzsiában élne, nem élvezhetné ezeket az előnyöket; hamarosan alkalmasabbá válnék hölgyeink őrzésére, mint arra, hogy tessék nekik. Arcomba szökött a vér, s azt hiszem, ha még egy-két szót szólok, nem állom meg tettlegesség nélkül. Mi a véleményed arról az országról, ahol eltűrik az ilyen fickókat, s élni hagynak valakit, akinek ilyen hitvány mestersége van? Ahol a hűtlenség, az árulás, a rablás, a hitszegés és az igazságtalanság tekintélyt szerez az embernek? ahol megbecsülnek valakit azért, mert elragadja az apától lányát, a férjtől feleségét, és földúlja a legszentebb és legdrágább társas kötelékeket? Boldogok Ali gyermekei, akik megvédik családjukat a gyalázattól és a csábítástól! A napsugár sem lehet tisztább, mint az a tűz, mely asszonyaink szívében ég; lányaink csak rettegve tudnak arra a napra gondolni, amely majd elragadja tőlük erényüket, ezt a kincset, mely az angyalokhoz és a szellemi lényekhez teszi őket hasonlóvá. Drága szülőföldem, terád veti első sugarát a fölkelő nap, s téged nem szennyeznek be azok a rettenetes bűnök, melyeknek láttán, mihelyt nyugatra ér, elrejti arcát e fölséges égitest.

Párizsban, Ramadán holdjának 5. napján, 1713-ban.

XLIX. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

A napokban szobámban időztem; egyszerre csak egy furcsán öltözött dervis lépett be. Szakálla egészen kötélövéig ért; mezítláb volt, durva, szürke ruhája alul helyenként be volt hasítva. Az egészet olyan elképesztőnek találtam, hogy az első pillanatban arra gondoltam, festőt hívatok és lefestetem. Nagyot bókolt előttem, és értésemre adta, hogy éremdús ember, sőt kapucinus. Úgy hallottam, uram – mondta –, rövidesen visszatér a perzsa udvarba, ahol előkelő rangot tölt be. Azért jöttem, hogy pártfogásához folyamodjam és megkérjem, eszközöljön ki nekünk a királynál egy kis lakóhelyet Kasbin mellett, két-három szerzetesünk számára. Szóval Perzsiába szeretne menni, atyám? – kérdeztem. Én? – felelte. – Eszem ágában sincs. Én vagyok itt a provinciális; nincs a világnak az a kapucinusa, akivel én cserélnék. De hát akkor mi az ördögöt akar tőlem? – kérdeztem. A dolog úgy áll – válaszolta –, hogy ha megkapnánk azt a kis kolostort, itáliai testvéreink küldenének oda két vagy három szerzetest. Ön bizonyára ismeri azokat a szerzeteseket – faggattam tovább. Nem, uram, nem ismerem – mondta. Az ördögbe is, hát akkor minek törődik vele, hogy Perzsiába menjenek? Mert nagyon szép terv – felelte –, hogy két kapucinussal kasbini levegőt szívassunk! Nagyon hasznos dolog volna mind Európára, mind Ázsiára nézve! Igen fontos, hogy uralkodóink is érdeklődjenek az ügy iránt! Erre aztán igazán rá lehet mondani, hogy szép kolónia! Menjen innen! – mondtam –, ön meg az önhöz hasonlók igazán nem arra valók, hogy áttelepítsék önöket; jobban teszik, ha továbbra is csak ott csúsznak-másznak, ahonnét származnak.

Párizsban, Ramadán holdjának 15. napján, 1713-ban.

L. LEVÉL

Üzbég ***-nak

Olyan embereknél jártam, akik oly természetszerűen erényesek, hogy jóformán föl se tűnik. Örömest, megerőltetés nélkül, mintegy ösztönösen teljesítik kötelességeiket; eszükbe se jut, hogy beszélgetéseikkel kiváló képességeikre irányítsák a figyelmet, ellenkezőleg, mintha fogalmuk sem volna róluk. Az ilyenfajta embereket szeretem én, nem pedig azokat az erényeseket, akik mintha maguk csodálkoznának a legjobban erényességükön, s úgy tekintenek egy-egy jó cselekedetet, mint valami csodát, melynek hallatára ámuldoznunk kell. Ha a szerénység nélkülözhetetlen erény mindazok számára, akiket az ég kitűnő tehetséggel áldott meg, mi legyen a véleményünk azokról a férgekről, akik olyan kevélységgel mernek fennhéjázni, amely még a legnagyobbaknak is gyalázatukra válnék? Lépten-nyomon olyan emberekbe botlom, akik folyton csak magukról beszélnek; társalgásuk olyan tükör, mely mindig csak az ő pimasz képüket mutatja; bőségesen beszámolnak legjelentéktelenebb kalandjaikról is, s azt kívánják tőled, te is lásd mindezt olyan nagynak, amennyire ők fölfújják; ők már mindent megtettek, mindent láttak, mindent megmondtak, mindent elgondoltak; ők az egyetemes mintakép, ők minden összehasonlítás rendíthetetlen alapja, ők minden példa kiapadhatatlan forrása. Ó, milyen ízetlen a dicséret, ha egyre csak arrafelé sugárzik vissza, ahonnét kiindult! Pár nappal ezelőtt egy ilyen figura két álló órán át terhelt minket önmagával, érdemeivel és képességeivel; hanem mert a világon nincs örökös mozgás, végül is elhallgatott. Végre szóhoz jutottunk, s éltünk is az alkalommal. Valaki, elég sanyarú formájú ember, azzal kezdte, hogy a társalgások unalmára panaszkodott. Mindig az ostobák viszik a szót, mindig magukról beszélnek, mindent magukra vonatkoztatnak! Igaza van! – vágott közbe hirtelen csevegőnk. Bár mindenki úgy tenne, mint én: sosem dicsekszem; jómódú vagyok, s jó

családból származom, nem szűkmarkúskodom, és barátaim szerint van némi sütnivalóm is, de mindezt soha nem emlegetem; ha van egy-két jó tulajdonságom, legnagyobbra mindenesetre a szerénységemet tartom köztük. Bámultam ezen a szemtelenen, s míg ő nagy hangon beszélt, én csöndesen így szóltam: boldog, aki elég hiú hozzá, hogy magamagáról soha jót ne mondjon; aki fél hallgatóitól és sosem teszi kockára érdemét azzal, hogy vetekedni akar mások gőgjével.

Párizsban, Ramadán holdjának 20. napján, 1713-ban.

LI. LEVÉL

Nargum moszkvai perzsa követ Üzbégnek, Párizsba

Iszpahánból írják, hogy elhagytad Perzsiát és jelenleg Párizsban vagy. Miért kell másoktól hallanom a dolgaidról, s nem tőled magadtól? A királyok királyának rendeletéből ötödik esztendeje kell itt élnem ebben az országban, ahol már jó végre juttattam nem egy fontos ügyet. Tudod, hogy az összes keresztény uralkodók közt a cár az egyetlen, akinek érdekei kapcsolatosak a miénkkel, mert éppúgy ellensége a töröknek, mint mi. Birodalma nagyobb, mint a miénk: Moszkvától országának végső helyőrségéig, a kínai határig, ezer mérföldet számlálhatni. Föltétlen ura alattvalói életének és vagyonának; azok valamennyien a rabszolgái, kivéve négy családot. A próféták helytartója, a királyok királya, kinek zsámolya az ég, nem gyakorolhatja hatalmát nála félelmetesebben. Ha meggondoljuk, milyen gyalázatos Moszkva klímája, sosem hinnők, hogy valakinek fájhat, ha száműzik innét; mégis, amint egy előkelőség kegyvesztett lesz, Szibériába küldik. Ahogyan nekünk a próféta törvénye, úgy tiltja a moszkovitáknak a boritalt uralkodójuk rendelete. Az a mód, ahogyan vendégeiket fogadják, szögesen ellenkezik a perzsával. Amint idegen teszi lábát a házba, a házigazda bemutatja neki feleségét, s az idegen megcsókolja az asszonyt; ezt úgy veszik, mint udvariasságot a férj iránt. Noha a szülők lányuk házassági szerződésében rendszerint kikötik, hogy a férj nem fogja megkorbácsolni feleségét, el sem tudod képzelni, mennyire szeretik a moszkvai nők, ha verik őket; nem hiszik el, hogy övék az uruk szíve, ha alaposan el nem náspángolja őket. Ha egy asszony másként viselkedik,

megbocsáthatatlan közönyösségről tesz tanúságot. Íme itt egy levél: egy moszkvai fiatalasszony írta a napokban az édesanyjának.

Édes jó anyám!

Én vagyok a legboldogtalanabb asszony a világon; nincs a földön semmi, amit én meg ne tettem volna azért, hogy a férjem szeressen; hiába, nem sikerült. Tegnap ezer dolgom volt itthon, mégis elmentem hazulról, s egész nap távol voltam; azt hittem, ha hazamegyek, alaposan elver; és még csak egy árva szót sem szólt. Bezzeg a nővéremmel másként bánnak: őt naponta elrakja az ura; csak ránéz egy férfira, és máris jaj neki; szeretik is egymást, s az elképzelhető legnagyobb egyetértésben élnek. Ezért hordja olyan fönt az orrát; de én sem fogok sokáig okot adnia lenézésére! Elhatároztam: megszerettetem magamat a férjemmel; előbb-utóbb úgy felbőszítem, hogy kénytelen lesz ellátni barátsága jeleivel. Nem mondhatják majd, hogy engem nem vernek el, és úgy élek a házamban, hogy ügyet se vetnek rám. Ha csak egy parányi fricskát ad, teli torokból sikítani fogok, hadd tudják meg odakint, hogy minden a legnagyobb rendben megy; s ha aztán valamelyik szomszédom a segítségemre siet, fogadom, hogy kitekerem a nyakát. Kérve kérem, édes jó anyám, értesse meg végre a férjemmel, milyen méltatlanul bánik velem. Édesapám, aki olyan derék jó ember volt, bizony nem így viselkedett; s emlékszem, amikor kicsi voltam, nem egyszer úgy gondoltam, hogy egy kicsit túlságosan is szereti édesanyát. Csókolom a kezét, édes jó anyám.

A moszkoviták nem hagyhatják el országukat, még utazás céljából sem. Ilyesformán, mivel törvényeik elkülönítik őket a többi nemzettől, megőrizték régi szokásaikat, s annál szívósabban ragaszkodnak hozzájuk, mert el sem tudják képzelni, hogy másként is lehet élni. Hanem a most uralkodó fejedelem mindent meg akart változtatni; nagy vitába bonyolódott velük a szakálluk miatt; a papok és szerzetesek nem kevesebb hevességgel szálltak síkra tudatlanságuk védelmében.

Mindenáron föl akarja virágoztatni a művészeteket és semmit nem mulaszt el annak érdekében, hogy népének, melyet eddig magamagán kívül senki sem ismert, szerte Európában és Ázsiában elterjessze hírét-nevét. Nyugtalanul, örök izgalomban jár-kel hatalmas országaiban, s mindenütt otthagyja szigorú természetének nyomait. És mintha képtelenek volnának fölérni őt, hátat fordít nekik, s Európában keres magának új tartományokat és új országokat. Ölellek, kedves Üzbég. Adj hírt magad felől, kérve kérlek.

Moszkvában, Savval havának 2. napján, 1713-ban.

LII. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Olyan társaságban voltam a napokban, ahol elég jól éreztem magamat. A legkülönbözőbb korú nők gyűltek össze ott: egy nyolcvanéves, egy hatvanas, egy negyvenes, s ez utóbbinak volt egy húsz-huszonkét esztendős unokahúga. Némi érdeklődéssel közeledtem hozzá, s ő a fülembe súgta: mit szól a nénémhez, barátokat akar tartani, az ő korában, és hivalkodik! Rosszul teszi – feleltem –, az ilyesmi csak magához illik. A következő percben a nénje mellé kerültem, s az így szólt hozzám: mit szól ehhez az asszonyhoz, legalább hatvanéves, és ma több mint egy óráig ült az öltözőasztalánál? Elfecsérelt idő – feleltem –, csak annak jusson eszébe ilyesmi, aki olyan bájos, mint ön. Azzal ehhez a szerencsétlen hatvanashoz léptem, s magamban éppen mélységesen szánakoztam rajta, amikor egyszerre csak a fülembe súgta: hát van ennél nevetségesebb? Nézze ezt az asszonyt, nyolcvanesztendős, és égőpiros szalagokat vesz magára; mindenáron fiatal akar lenni, s végtére sikerül is neki: egészen gyerekes. Uram teremtőm! – gondoltam magamban –, hát mindig csak a mások nevetségességét látjuk meg? Bár lehet, hogy ez a szerencsénk – tettem hozzá: – vigasztalást találunk magunknak a mások gyöngeségeiben. Közben jól szórakoztam s azt gondoltam: elég magasra hágtunk, ideje lefelé ereszkednünk; kezdjük a csúcson, az öregasszonnyal. Asszonyom – mondtam –, úgy hasonlítanak egymásra, ön és az a hölgy, akivel az imént beszéltem, hogy úgy hiszem, testvérek, körülbelül egykorúak lehetnek. Valóban, uram – felelte –, ha az egyikünk meghal, a másiknak minden oka meglesz a félelemre; nem gondolom, hogy két napnál nagyobb korkülönbség volna köztünk. Végeztem ezzel az agg lanttal, s a hatvanashoz pártoltam. El kell döntenie egy fogadást, melyet az imént kötöttem, asszonyom – mondtam. – Fogadtam, hogy ön és az a hölgy ott – a negyvenesre mutattam – egykorúak. Szavamra – felelte – nem hinném, hogy hat hónap volna köztünk. Helyes – gondoltam –, helyben vagyunk; folytassuk. Még lejjebb bocsátkoztam: a negyveneshez mentem. Asszonyom – szóltam –, legyen kegyes, árulja el nekem, tréfából hívja azt a hölgyet ott a másik asztalnál a húgának? Hiszen egyformán fiatalok; sőt mintha az ő arcán egy leheletnyi hervadtság volna, amit önön aztán igazán nem észlelhet

az ember; amilyen üdén hamvas a bőre… Várjon csak – szólt –, valóban a nagynénje vagyok, hanem az édesanyja legalább huszonöt esztendővel idősebb volt nálam; nem egy anyától lettünk; megboldogult nővérem úgy mondta, egy évben születtünk a lányával. Szóval jól mondtam, asszonyom – feleltem –, és nem hiába csodálkoztam a dolgon. Kedves Üzbégem, a nők, ha bájaik hervadtán úgy érzik, befellegzett nekik, szeretnének visszafiatalodni. Hogyan is ne igyekeznének becsapni a többieket, ha minden erejüket megfeszítik, hogy magukat is becsapják és elmeneküljenek az elől a gondolat elől, amely minden más gondolatnál fájdalmasabb?

Párizsban, Savval holdjának 3. napján, 1713-ban.

LIII. LEVÉL

Zélisz Üzbégnek, Párizsba

Soha szenvedély nem volt erősebb és hevesebb, mint Koszrué, a fehér eunuché rabszolgalányom, Zelida iránt; olyan tomboló vággyal kéri feleségül, hogy nem tudom megtagadni kívánságát. S miért is ellenezném a dolgot, ha az anyja nem ellenzi, s ha úgy látszik, Zelidát is kielégíti ennek a fonák házasságnak a gondolata és az a tehetetlen árnyék, akit kínálnak neki. Mitévő lesz ezzel a szerencsétlennel, akinek semmi egyéb férji képessége nem lesz, mint a féltékenysége; aki legföljebb csak azért zökken majd ki hideg közönyéből, hogy fölösleges kétségbeesésbe dőljön; aki váltig annak emlékét idézi majd, ami valaha volt, és ezzel egyre csak arra figyelmezteti, hogy már nem az; s aki, mert mindig készen áll, hogy odaadja, s valójában soha nem adhatja oda magát, becsapja saját magát is, meg a feleségét is, kivel minden egyes pillanatban csak balsorsát fogja éreztetni? Mit ér mindig csak képzelgésekben és vágyálmokban lebegni? Csak az álmodozásnak élni? Ott állni mindig a gyönyörűség partján, de sosem merülni el a gyönyörben? S egy boldogtalan karjai közt epedve, ahelyett hogy sóhajaira válaszolnánk, nem válaszolni, csak panaszaira? Táplálhatunk-e elég megvetést egy ilyesfajta ember iránt, aki arra született, hogy mindig csak őrizzen, és soha ne birtokoljon? Keresem, hol itt a szerelem, de sehol nem találom. Nyíltan beszélek veled, mert kedveled közvetlenségemet, és jobban szereted az én természetességemet és érzékenységemet a gyönyörök iránt, mint társnőim színlelt szemérmességet. Nem egyszer hallottam tőled, hogy az eunuchok a nőkkel valamilyen számunkra ismeretlen gyönyörűséget élveznek; a természet kárpótolja őket veszteségükért; van rá módjuk, hogy javítsanak hátrányos helyzetükön; és ha valaki megszűnt is

férfi lenni, nem szűnt meg egyúttal érzékiessége is; úgy él ebben az állapotban, mint egy harmadik nemben, ahol – hogy úgy mondjam – éppen csak fölcserélte az egyik élvezetet a másikkal. Ha valóban így áll a dolog, nem nagyon kell sajnálnom Zelidát. Már az is valami, ha kevésbé szerencsétlen emberrel élünk együtt. Rendelkezzél ebben a kérdésben és add tudtomra, kedvedre van-e, hogy ez a házasság létrejöjjön a szerájban. Ég veled.

Az iszpaháni szerájban, Savval holdjának 5. napján, 1713-ban.

LIV. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Ma reggel a szobámban ültem; tudod, hogy csak vékonyka közfal választja el a többi helyiségtől, azon is több rés van, így mindent meghallani, amit a szomszédban mondanak. Egy férfi nagy léptekkel föl-alá járt, s így szólt egy másikhoz: nem tudom, mi ez, de minden ellenem fordul; három napja egyetlen olyan mondat nem hagyta el a számat, amely becsületemre vált volna; belebonyolódtam a legkülönfélébb társalgásokba, anélkül, hogy akárcsak ügyet is vetettek volna rám vagy szóba álltak volna velem. Előre kieszeltem néhány szellemességet csevegésem fűszerezésére; egyetlenegyszer sem hagyták, hogy előálljak velük; volt egy csinos kis történetem, de valahányszor rá akartam terelni a beszélgetést, kitértek előle, mintha csak szántszándékkal tennék; negyednapja őrzök néhány élcet a fejemben: lassan szakállat eresztenek, anélkül, hogy bármi hasznukat is vehettem volna. Ha ez így megy, a végén még tökfilkó lesz belőlem; úgy látszik, ez az én rossz csillagzatom, s nem tudok megszabadulni tőle. Tegnap azt reméltem, csilloghatok egy kicsit három-négy öreg nő előtt; ezek aztán igazán nem feszélyeznek, az elképzelhető legcsinosabb elmésségekkel ékeskedhettem volna: jó negyedórán át azon igyekeztem, hogy kedvem szerint irányítsam a társalgást; de minduntalan elkalandoztak, s mint a párkák, végzetesen elvágták beszédem fonalát. Megmondom úgy, ahogy van: nem könnyű dolog fönntartani azt a hírnevünket, hogy szellemes emberek vagyunk. Fogalmam sincs róla, neked hogyan sikerült. Várj csak, most jut eszembe valami – szólt a másik –, dolgozzunk együtt szellemességünk érdekében; kössünk szövetséget. Mindennap meghányjuk-vetjük, miről fogunk beszélni; oly hathatósan támogatjuk majd egymást, hogy ha valaki netalán megszakítja csevegésünket, egyszerűen magunkkal ragadjuk; és ha nem jön velünk a maga jószántából, visszük erőszakkal. Megállapodunk, hol kell helyeselni, hol kell mosolyogni, s hol kell teli torokból nevetni. Meglásd, minden társaságban mi leszünk a hangadók; ámulni fognak szellemünk élességén, szerencsés visszavágásainkon. Kölcsönös fejbólintásokkal segítünk egymásnak. Ma te fogsz csillogni, holnap meg az én segédem leszel. Amint belépünk valahová, rád mutatok és fölkiáltok: el kell mondanom, milyen

elmésen megfelelt ez az úr az imént valakinek, aki utunkba akadt az utcán. És feléd fordulva: nem számított rá – mondom majd –, alaposan meghökkent! Aztán elszavalom egyik-másik versemet, s te így szólasz: ott voltam, amikor költötte, egy vacsorán történt, s egyetlen percig sem törte a fejét rajta. Néhányszor ugratni is fogjuk egymást, s a többiek majd megjegyzik: nézd csak, hogy viaskodnak, hogy védekeznek; igazán nem kímélik egymást; lássuk csak, hogyan vágja ki magát; nagyszerű! Ez aztán a talpraesettség! Valódi párharc ez! Azt persze senki sem fogja sejteni, hogy már az előző este elvégeztük a bemelegítést. Be kell szereznünk pár könyvet, élcgyűjteményeket tompaeszűek számára, akik elméskedni akarnak; minden azon múlik, van-e megfelelő mintaképünk. Hat hónap alatt el kell érnünk, hogy egy álló órát végig tudjunk csevegni csupa szellemességgel. Hanem valamire vigyázni kell: arra, hogy gondoskodjunk a sikerünkről; mert nem elég, ha az ember jókat mond, el is kell terjeszteni, szét is kell hinteni az élcet, különben kárba vész; és megvallom neked, semmi nem olyan lehangoló, mint látni, hogy a szellemesség amit mondtunk, kimúlik egy hülye hallgatónak a fülében. Legföljebb egy vigaszunk lehet ilyenkor: hogy incognito maradtak bizonyos szamárságok is, amiket olykor megkockáztattunk. Ebbe a játszmába kell hát belebocsátkoznunk, barátom. Fogadd meg a szavamat, és megígérem neked, fél év múlva beválasztanak az Akadémiára; ez pedig annyit jelent, hogy nem kell sokáig törnöd magad, mert utána aztán sutba hajíthatod a tudományodat: szellemes ember leszel, még ha valóban van is eszed. Franciaországban megfigyelhetni, mihelyt valaki valamiféle társaságba belép, legelőször is azt ölti magára, amit testületi szellemnek neveznek; veled is így lesz, és nem féltelek: semmi nem fog zavarba hozni, legföljebb a taps, amit aratsz.

Párizsban, Dzsulkada holdjának 6. napján, 1714-ben.

LV. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

Az európai népeknél a házasság első negyedórájában elsimul minden nehézség; az esküvői áldással egy időben mindig megnyílnak a végső kegyek is; a nők itt egyátalán nem úgy viselkednek, mint a mi perzsa hölgyeink, akik néha hónapokig is ellenállnak nekünk; ezek itt teljesen megadják magukat, s csak azért nem veszítenek semmit, mert már régen nincs mit elveszteniük; de gyalázatos dolog! Mindig mindenki tudja vereségük pillanatát, s itt igazán nem kell a csillagokhoz folyamodni tanácsért: bárki pontosan előre megmondhatja, mikorra esedékes a gyermek születése. A franciák jóformán sosem beszélnek a feleségükről; nem merik emlegetni olyanok előtt, akik többnyire jobban ismerik náluk. Vannak köztük nagyon szerencsétlen emberek, akik senkitől sem kapnak vigasztalást: ezek a féltékeny férjek; vannak, akiket mindenki gyűlöl: ezek a féltékeny férjek; vannak, akiket mindenki megvet: ezek megint csak a féltékeny férjek. Nincs is országa a földnek, ahol oly kevesen volnának, mint a franciáknál. Nyugalmuknak nem az az alapja, hogy bíznak a feleségükben; ellenkezőleg, az, hogy nagyon is megvan a véleményük róla. Úgy vélik, az ázsiaiak minden bölcs rendszabálya: hogy a nőknek fátyolt kell viselniük, hogy elzárva élnek, hogy heréltek vigyáznak rájuk – mindez nemhogy elernyeszti, hanem csak még jobban fölcsigázza a nők üzelmeit. Itt a férjek békés megadással fogadják sorsukat, s olybá veszik feleségük hűtlenségét, mint egy rossz csillagzat kikerülhetetlen átkát. Ha egy férj csak maga akarná birtokolni feleségét, úgy tekintetének rá, mint a közösség örömének elrontójára, mint egy őrültre, aki a többiek kirekesztésével csak maga óhajtaná élvezni a napvilágot. Itt azt a férfit, aki szereti a feleségét, úgy nézik, mint aki nem elég érdemes arra, hogy más nő szeresse; visszaél a törvény kötelező erejével, hogy hiányzó

kellemeit pótolja; végletesen kihasználja előnyeit egy egész társadalom rovására; eltulajdonítja, amit éppen csak zálogba adtak neki; s minden tőle telhetőt megtesz egy olyan hallgatólagos megegyezés fölborítására, amely mind a két nemnek egyformán örömére szolgál. Akire rásütik a szézony-férje címet, az Ázsiában nagy gonddal elbújik a világ szeme elől, itt meg nyugodt lélekkel járkel a világban. Úgy vélik: ki-ki ott kárpótolja magát, ahol tudja. Egy fejedelem, ha elveszít egy helyőrséget, azzal vigasztalódik, hogy elfoglal egy másikat; amikor a törökök elvették tőlünk Bagdadot, nemde mi is elragadtuk a Nagymogultól Kandahár várát? Azt, aki általában eltűri felesége hűtlenségeit, nem szólják meg, ellenkezőleg, dicsérik bölcsességéért; a becsületen csak az egészen különleges esetek ejthetnek foltot. Nem mintha egyáltalán nem volnának itt tisztességes asszonyok, sőt, elmondhatni, hogy meg is becsülik őket; vezetőm mindig fölhívta figyelmemet az ilyenekre; hanem ezek olyan rondák, hogy szent legyen, aki nem gyűlöli meg láttukra az erényt. Azok után, amiket ennek az országnak az erkölcseiről meséltem, elképzelheted, hogy a franciák nem becsülik valami nagyra az állhatatosságukat. Úgy tartják, éppoly nevetséges dolog egy nőnek örök hűséget esküdni, mint fogadkozni, hogy mindig egészségesek, vagy mindig boldogok leszünk. Ha egy asszonynak azt ígérik, hogy mindig szeretni fogják, föltételezik, hogy az viszont ugyanakkor megígéri nekik, hogy mindig szeretetre méltó lesz; mihelyt nem áll szavának, úgy vélik, az övék sem kötelezi többé őket.

Párizsban, Dzsulkada holdjának 7. napján, 1714-ben.

LVI. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

Európában nagy divat a szerencsejáték; játékosnak lenni foglalkozás; ez a cím egymagában pótol születést, vagyont, tisztességet; aki ezt viseli, nyomban, minden vizsgálat nélkül az úriemberek sorába kerül, noha mindenki jól tudja, hogy nagyon sokszor csalódott már, amikor így ítélt. De hát hiába: javíthatatlanok vagyunk. Főként a nők vetik bele magukat a játékba. Igaz, amíg fiatalok, nem foglalkoznak vele, legföljebb csak egy sokkal kedvesebb szenvedélyük érdekében; hanem ahogy öregszenek, játékszenvedélyük mintha egyre fiatalodnék, s végül is mindazt az űrt betölti, amit a többi hagyott. Az asszonyok itt tönkre akarják tenni férjüket, s erre a legzsengébb ifjúságtól a legroskatagabb vénségig minden kornak megvan a módszere: a ruhák és fogatok kezdik, a kacérság fokozza, s a játék betetőzi a bajt. Gyakran láttam egy-egy asztalka körül kilenc-tíz asszonyt, helyesebben kilenctíz évszázadot; láttam, amint reménykednek, rettegnek, örvendeznek és főként dühöngenek; azt hitted volna, soha le nem csillapodnak többé, s előbb ér véget az életük, mint a kétségbeesésük; és kétségeid támadtak volna: vajon akit kifizetnek, nem a hitelezőjük vagy az örökösük-e. Úgy gondolom, szent prófétánk mindenekelőtt azoktól a dolgoktól akart megfosztani minket, amelyek az értelmet megzavarják; eltiltott a bortól, mert temetője az észnek; és kemény paranccsal meghagyta, hogy semmiféle szerencsejátékot ne játsszunk; ha kigyomlálni nem tudta a szenvedélyek okát, legalább elfojtotta őket. Nálunk a szerelem se zavart nem kelt, se dühöt nem szít; lanyha szenvedély ez, békében hagyja lelkünket: a többnejűség megment az asszonyi uralomtól és mérsékli vágyaink hevét.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának 18. napján, 1714-ben.

LVII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

A libertinusok itt számtalan örömlányt tartanak ki, és a jámborok számtalan dervist. Ezek három fogadalmat tesznek: engedelmességit, szegénységit és tisztaságit. Azt mondják, legjobban az elsőt tartják meg; ami a másodikat illeti, biztosítlak róla, hogy nem sokat törődnek vele; a harmadikát ítéletedre hagyom. De akármilyen gazdagok is, attól egy tapodtat sem tágítanak, hogy szegénynek minősítsék őket; a mi dicsőséges szultánunk előbb lemondana fölséges és nagyszerű címeiről; s igazuk van: ez a szegény-rang megakadályozza, hogy valóban szegények legyenek. Az orvosok és a dervisek közül azokat, akiket gyóntatóknak neveznek itt, vagy túlbecsülik, vagy túlságosan megvetik; az a hír járja, hogy az örökösök mégis jobban szót értenek az orvosokkal, mint a gyóntatókkal. A napokban egy ilyen derviskolostorban jártam. Egyikük, tiszteletre méltó ősz aggastyán, igen szívesen fogadott, s megmutatta az egész házat. Aztán lesétáltunk a kertbe, és beszélgetni kezdtünk. Atyám milyen hivatást tölt be a közösségben? – kérdeztem. Uram – felelte és szemlátomást elégedett volt a kérdésemmel –, kazuista vagyok. Kazuista? – firtattam. – Amióta Franciaországban vagyok, még nem hallottam erről a tisztségről. Hogyan – ámult el –, nem tudja, mi az a kazuista? Hát ide figyeljen: olyan alaposan megmagyarázom, hogy az tökéletesen kielégíti. Kétféle bűn van: halálos, és ez föltétlenül kirekeszt a paradicsomból, meg bocsánatos, és ez az utóbbi is sérti ugyan Istent, de nem haragítja meg annyira, hogy megfosszon minket a mennyei boldogságtól. Nos, a mi tudományunk abban áll, hogy jól megkülönböztessük egymástól a kétféle bűnt; mert néhány libertinus kivételével valamennyi keresztény a paradicsomba akar jutni, de egy sincs, aki ne a lehető legolcsóbban igyekeznék elnyerni az üdvösséget. Ha az ember jól ismeri a halálos bűnöket, megpróbálja, hogy ne kövesse el őket: így aztán boldogul is. Vannak azonban, akik nem vágyakoznak ilyen nagyfokú tökéletességre; nincs bennük semmi

becsvágy, hát nem is tülekszenek az első helyekért; éppen hogy csak becsusszannak a paradicsomba, s ha egyszer ott vannak, be is érik vele; az a céljuk, hogy se többet, se kevesebbet ne tegyenek a kelleténél. Ezek az emberek nem annyira elnyerik, mint inkább elragadják a mennyországot; az ilyenek mondják aztán Istennek: Uram, szorosan eleget tettem a föltételeknek, most rajtad a sor, hogy teljesítsd ígéretedet: minthogy magam sem tettem egy jottányival sem többet annál, amit kívántál, fölmentelek attól, hogy többet adj nekem, mint amennyit megígértél. Ilyesformán hát nélkülözhetetlenek vagyunk, uram. Ez azonban még nem minden; látni fog egyebet is. Nem a tettben van a bűn, hanem annak a lelkiismeretében, aki elköveti, aki valami rosszat tesz, de el sem tudja képzelni róla, hogy rossz, az lelkében nyugodt lehet; és mert rengeteg a kétértelmű cselekedet, a kazuista megadhatja nekik a jóságnak azt a fokát, amellyel egyáltalán nem rendelkeznek, ha jóknak minősíti őket; és teljes mentességet biztosíthat nekik a rossztól, ha sikerül meggyőzni elkövetőjüket, hogy valójában nincs is bennük semmi métely. Látja, ez a titka az én mesterségemnek, amelyben megvénültem; ez a fortélya: mindennek meg kell adni a maga csavaros módját, még annak is, ami a legkevésbé sem látszik alkalmasnak rá. Atyám – mondtam –, ez mind szép; de hát hogyan egyezik ki az éggel? Ha a mi szufink{1} udvarában volna valaki, aki úgy járna el vele, mint ön Istenével: ha megkülönböztetéseket tenne a rendeletei közt, s ha arra tanítaná az alattvalókat, mikor kell teljesíteni és mikor lehet megsérteni parancsait: bizony mondom, abban a minutában karóba húzatná. Köszöntem dervisemnek, s otthagytam, anélkül, hogy megvártam volna válaszát.

Párizsban, Muharrám holdjának 23. napján, 1714-ben.

LVIII. LEVÉL

Rika Rédinek, Velencébe

Párizsban sokféle foglalkozás dívik, kedves Rédim. Egy-egy lekötelezően szívélyes férfi némi kis pénzért bármikor szívesen fölajánlja neked az aranycsinálás titkát. Egy másik fogadkozik, hogy együtt hálat a légi szellemekkel, föltéve, ha előzőleg csekély harminc esztendeig tartózkodsz a nőktől. Aztán vannak olyan avatott léleklátók, akik egész életedet elmondják, ha előtte egy negyedórácskát elcseveghettek az alkalmazottaiddal. Ügyes nők olyan virággá nemesítik a szüzességet, mely minden este elhervad, s minden reggel újra kivirul, és századszori leszakítása még nagyobb fájdalommal jár, mint az első. Ismét mások művészetük erejével az idő minden csorbáját ki tudják köszörülni, s helyre tudják állítani arcuk hanyatló szépségét, sőt még ahhoz is értenek, hogy egy asszonyt visszahívjanak az öregség csúcsáról, s leszállítsák onnét egészen a zsenge ifjúságig. Ezek az emberek mind itt élnek, vagy próbálnak megélni ebben a városban, mely a találékonyság szülőanyja. Itt a polgár jövedelmét nem szokás kamatra kiadni: nem egyéb az, mint lelemény és szorgalom; mindegyiknek megvan a magáé, s abból aztán igyekszik minél nagyobb hasznot húzni. Fölsorolni, hány törvénytudó hajszolja egy-egy mecset jövedelmét, annyi volna, mint megszámlálni a tenger homokját vagy uralkodónk rabszolgáit. Elmondhatatlanul sok nyelvmester, művész és tanár tanítja azt, amihez nem is konyít, és ez nem mindennapi tehetségre vall; mert nem nagy ész kell hozzá,

hogy megmutassuk, amit tudunk, viszont határtalanul többre van szükség ahhoz, hogy azt tanítsuk, amiről fogalmunk sincs. Meghalni itt csak hirtelen lehet, a halál másként nem is tudná gyakorolni hatalmát, hiszen minden utcasarkon ott áll valaki, aki csalhatatlan orvosságot kínál minden elképzelhető betegség ellen. Minden üzletben láthatatlan hálók vannak kifeszítve; a vásárló föltétlenül fönnakad bennük. Azért előfordul, hogy olcsón megszabadul az ember: egy-egy csinos fiatal elárusítónő néha egy álló órán át hízeleg neked, hogy végül rád sózzon egy doboz fogport. Aki ebbe a városba belép, okvetlenül körültekintőbben kerül ki belőle: azáltal, hogy megosztja a pénzét másokkal, megtanul jobban vigyázni rá, s ez az idegen egyetlen nyeresége ebben az elbűvölő városban.

Párizsban, Szafár holdjának 10. napján, 1714-ben.

LIX. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Abban a házban, ahol a napokban megfordultam, a legkülönfélébb emberek voltak együtt; a társalgásra két öregasszony telepedett rá, aki egész reggel hiába fáradozott azon, hogy megfiatalítsa magát. Meg kell vallani – mondta az egyik –, a mai férfiak egészen mások, mint akiket ifjúságunkban ismertünk; azok udvariasak, kedvesek, előzékenyek voltak, a maiak meg tűrhetetlenül nyersek. Minden megváltozott – szólt közbe egy köszvényesnek látszó öregúr –, semmi nem a régi már; negyven esztendővel ezelőtt mindenki egészséges volt, vígan jártunk-keltünk, jókedvűek voltunk, egyéb sem érdekelt, mint a vigasság meg a tánc; ma meg mindenki olyan, mintha az orra vére folynék. A következő percben a politikára fordult a szó. Az ördögbe is – mondta egy vén nemesúr –, ez, ami ma folyik, nem kormányzás; mutasson nekem ma egy olyan minisztert, amilyen Colbert volt; én nagyon jól ismertem azt a Colbert-t, barátok voltunk, mindig előbb utaltatta ki a kegydíjamat, mint bárki másét; az volt csak az igazi rend a pénzügyekben! Mindenki vígan élt, ma pedig itt állok a tönk szélén. Uram – szólt közbe egy pap –, legyőzhetetlen királyunk uralkodásának legszebb korszaka volt az, amelyikről beszél: műveltek-e valaha nagyszerűbb dolgot a világon annál, amit ő tett az eretnekség kiirtására? Hát a párbajok megszüntetése semmi? – tette hozzá elégedetten egy másik férfi, aki eddig nem jutott szóhoz. Találó megjegyzés – súgta a fülembe valaki – persze hogy lelkesedik a rendeletért, hiszen annyiszor megtartja: hat hónapja sincs, hogy jól megbotozták, s egy mukk nélkül eltűrte, nehogy kihágást kövessen el! Úgy gondolom, Üzbég, alapjában véve mindig a magunk titkos óhajai szerint ítéljük meg a dolgokat. Nem csodálkozom rajta, hogy a négerek vakító fehérnek festik az ördögöt és szénfeketének isteneiket; hogy némely nép Vénuszának egészen a csípőjéig lóg a keble; végül, hogy a bálványimádók mindig emberformában ábrázolják isteneiket, és minden hajlamukat beléjük helyezik. Jól mondják: ha a háromszögek isteneket alkotnának maguknak, három oldalú isteneik lennének.

Ha látom, kedves Üzbég, hogy az emberek egy kis atomon, azaz a földön, a mindenségnek ezen a parányi porszemén magukat tolják föl a gondviselés mintaképéül, igazán nem tudom, hogy egyeztessek össze ennyi nagyképűséget ekkora kicsinységgel.

Párizsban, Szafár holdjának 14. napján, 1714-ben.

LX. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

Azt kérdezed, vannak-e zsidók Franciaországban? Tudd meg: mindenütt a világon, ahol pénz van, zsidók is vannak. Azt kérdezed, mit csinálnak? Pontosan ugyanazt csinálják, amit Perzsiában; egy ázsiai zsidóhoz semmi nem hasonlít jobban, mint egy európai zsidó. A keresztények közt, akárcsak köztünk, oly leküzdhetetlen makacssággal ragaszkodnak vallásukhoz, hogy az már egyenesen hóbort. A zsidó vallás vén törzs: két ág sarjadt belőle, s ezek koronájukkal beborították az egész földet: az egyik a mohamedanizmus, a másik a kereszténység. Vagy inkább azt mondhatnám rá: anya, két fiút szült, s azok ezer sebet ejtettek rajta; mert a vallások közt mindig azok a legádázabb ellenfelei egymásnak, amelyek a legközelebb állnak egymáshoz. De bármilyen rosszul bántak is az anyjukkal, az mégis mindegyre azzal dicsekszik, hogy a világra hozta őket; egyiket is, másikat is fölhasználja, hogy kiterjedjen általuk az egész földkerekségre; másfelől viszont tiszteletre méltó vénsége minden időkre kiterjed. A zsidók tehát magukat tekintik minden szentség forrásának és minden vallás eredetének; ránk pedig úgy néznek, mint eretnekekre, akik megváltoztattuk a törvényt, vagy inkább mint rebellis zsidókra. Ha a változás lassan történik, könnyen áldozatául eshettek volna – gondolják; mivel azonban hirtelen és erőszakosan történt, s mivel pontosan tudják mind az egyik, mind a másik vallás születésének napját és óráját, megbotránkoznak rajta, hogy mi sem éppen ma láttuk meg a napvilágot, és szigorúan ragaszkodnak a maguk hitéhez, mely egyidős a világgal. Európában sosem élvezhettek még olyan békességet, mint manapság. A keresztények kezdenek fölhagyni azzal a türelmetlenséggel, mely eddig fűtötte őket. A spanyolok pórul jártak azzal, hogy kiűzték országukból a zsidókat, a

franciák meg folytonosan gyötörték azokat a keresztényeket, akik csak valamennyire is más hitet vallottak, mint az uralkodó. Végre ráeszméltek, hogy más a vallás terjesztéséért lobogó buzgalom és más az a ragaszkodás, amellyel vallásunknak tartozunk, s hogy vallásunk szeretetéhez és megtartásához korántsem szükséges, hogy azokat, akik nem tartják meg, gyűlöljük és üldözzük. Jó volna, ha ebben a kérdésben muzulmánjaink is olyan értelmesen gondolkodnának, mint a keresztények, és ha békességet szereznének végre Ali és Abubeker között, ráhagyva Istenre a döntés gondját e szent próféták érdemei felől. Szeretném, ha a hódolat és megbecsülés tetteivel tisztelnék őket, nem pedig azzal, hogy hiábavaló módon egyiket a másik rovására előnyben részesítik; szeretném, ha mindenki igyekeznék kiérdemelni kegyüket, tekintet nélkül arra, hová helyezte őket Isten: jobbjára-e, vagy trónusának zsámolya alá.

Párizsban, Szafár holdjának 18. napján, 1714-ben.

LXI. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

A minap betértem a Miasszonyunkról nevezett híresneves templomba; miközben megcsodáltam a nagyszerű épületet, alkalmam volt elbeszélgetni egy pappal, akit éppúgy a kíváncsiság vonzott oda, akárcsak jómagamat. Valahogyan arra került a szó, milyen nyugalmas hivatása van. Igen – mondta –, a legtöbb ember irigyli állapotunk boldogságát, és joggal; de azért annak is megvannak a maga bosszúságai: annyira mégsem különülhettünk el a világtól, hogy ezer és ezer alkalommal vissza ne szólítsanak, s igen nehéz ott a szerepünk. A világiak elképesztő emberek; sem a javallásunkat nem szenvedhetik, sem a rosszallásunkat; ha javítani akarjuk őket, azt mondják, nevetségesek vagyunk; ha helyeslünk nekik, úgy néznek ránk, mintha mélyen hivatásunk alatt állnánk. Nincs megalázóbb, mint elgondolni, hogy még a vallástalanokat is megbotránkoztattuk. Ezért aztán kétértelmű magatartást kell tanúsítanunk, s a libertinusoknak nem határozott föllépésünkkel kell imponálunk, hanem azzal, hogy bizonytalanságban hagyjuk őket afelől, hogyan fogadjuk szavaikat. Ehhez sok eszesség kell; az ilyesfajta semlegesség nem könnyű dolog; a világiak jobban boldogulnak: ők mindent meg mernek kockáztatni, minden elmés ötletnek engednek; s aszerint viszik végig vagy ejtik el őket, mekkora sikerre van kilátásuk. De ez még nem minden. Ezt a boldog és nyugodt állapotot, melyet annyit dicsérnek, nem őrizhetjük meg a világban: amint oda belépünk, vitákra kényszerítenek; be kell bizonyítanunk például az imádság szükségességét valakinek, aki nem hisz Istenben; meg kell győznünk a böjt hasznáról valakit, aki soha életében nem hitt a lélek hallhatatlanságában; a vállalkozás fáradságos, s végül is nevetségbe fúl. Aztán meg folytonosan kínoz minket, mintegy hivatásunkkal jár az a vágy, hogy a többieket is a magunk pártjára állítsuk. Ez éppolyan mulatságos, mintha az európaiak az emberi nem érdekében azon fáradoznának, hogy megfehérítsék az afrikaiak képét. Fölbolygatjuk az állam rendjét, és gyötrelmet okozunk magunknak is, csak hogy elfogadtassuk a

vallásnak néhány, korántsem sarkalatos tételét; olyanok vagyunk, mint a kínai hódító, aki általános lázadásba kergette alattvalóit azzal, hogy kényszerítette őket, nyírják le a hajukat meg a körmüket. Veszedelmes, és nem járhat együtt elég óvatossággal az a buzgalmunk sem, amellyel be akarjuk tölteni szent vallásunk parancsait azokkal, akiket a gondjainkra bíztak. Egy Theodosius nevű császár annak idején egy egész várost kardélre hányatott, még az asszonyokat és a gyermekeket is; utána a templom elé vonult, s be akart menni, a püspök azonban, egy bizonyos Ambrus, becsukatta az orra előtt a kaput, mint gyilkos és szentségtörő előtt. Ez hősies tett volt a részéről. A császár aztán elvégezte a bűnére mért vezeklést; erre beengedték a templomba, s ő a püspökök közé ült; ugyanaz a püspök azonban elküldte onnét, és ez már fanatikus eljárás volt; nemhiába mondják, hogy sose bízzunk a túlbuzgóságunkban. Mit számított az a vallás vagy az állam szempontjából, hogy ez az uralkodó kap vagy nem kap helyet a püspökök közt?

Párizsban, Rábi első holdjának első napján, 1714-ben.

LXII. LEVÉL

Zélisz Üzbégnek, Párizsba

Lányod elérte hetedik életévét; úgy véltem, itt az ideje, hogy átköltöztessük a szeráj belső lakosztályaiba, és nem kell megvárnunk, míg tízéves lesz, máris rábízhatjuk a fekete eunuchokra. Nem lehet egy ilyen fiatal teremtést elég korán megfosztani a gyermekkor szabadságától, és megfelelő nevelésben részesíteni a szent falak között, ahol a szemérmesség lakozik. Semmiképpen sem osztozhatom ugyanis azoknak az anyáknak a véleményében, akik csak akkor zárják el lányaikat, ha már ott tartanak, hogy férjhez adják őket; ezek inkább kárhoztatják, mintsem szentelik őket a szerájra, s erőszakkal kényszerítik rájuk azt az életmódot, amelyre kedvet kellett volna kelteniük bennük. Hát mindent az értelem erejétől kell várni, és semmit az édes megszokástól? Hiába beszélnek nekünk arról, hogy a természet alárendelt állapotba helyezett minket; ezt nem elég csak éreztetni, ezt gyakoroltatni is kell ahhoz, hogy támaszunk legyen a válságos életkorban, amikor szenvedélyeink ébredezni kezdenek és függetlenségre ösztökélnek. Ha csak a kötelesség kötne hozzád bennünket, olykor megfeledkezhetnénk róla; ha csak hajlamaink vonzanának hozzád, egy erősebb hajlam esetleg meggyöngíthetné őket. Ámde mikor a törvény odaad minket egy férfinak, az összes többitől elszakít, s úgy eltávolít tőlük, mintha százezer mérföldnyire volnánk. A természet leleményes a férfiak érdekében; nem érte be vele, hogy csak őbeléjük ojtson vágyakat; úgy akarta, bennünk is éljen kívánkozás, és így boldogságuk lelkes eszközei legyünk; a szenvedélyek tüzébe vetett minket, hogy ők nyugodtan élhessenek; arra rendelt bennünket, hogy ha kizökkennek érzéketlenségükből, mi vezessük őket vissza abba, anélkül hogy valaha is élvezhetnők azt a boldog állapotot, amelyet nekünk köszönhetnek.

Mégse gondold, Üzbég, hogy a te helyzeted boldogabb az enyémnél; száz és száz olyan örömet élveztem itt, amelyet te nem is ismersz. Képzeletem folyton azon dolgozott, hogy megéreztesse velem értéküket; én éltem, míg te csak epekedtél. Rabságban tartasz, de rabságomban is szabadabb vagyok nálad. Nem kettőzhetnéd meg gondosságodat, mellyel őrzetsz, hogy ne élvezném nyugtalanságodat; gyanakvásod, féltékenységed, bosszúságod megannyi jele függésednek. Csak folytasd, kedves Üzbég: hadd vigyázzanak rám éjjel-nappal; ne bízzál a szokásos rendszabályokban: a magad boldogságát biztosítva növeld az enyémet; és tudd meg: a világon semmitől nem félek, csak a közönyödtől.

Az iszpaháni szerájban, Rábi első holdjának 2. napján, 1714-ben.

LXIII. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Úgy látszik, vidéken akarod tölteni az életedet. Eleinte legföljebb két-három napra veszítettelek el, s most második hete, hogy nem látlak. Igaz, nagyon kedves házban vagy, megfelelő társaságot találsz ott, és kedvedre bölcselkedhetsz; egyéb aztán nem is kell neked hozzá, hogy az egész világról megfeledkezzél. Ami engem illet: nagyjában folytatom azt az életmódomat, amelyet láttál; forgolódom a világban, s igyekszem megismerni; szellememről fokozatosan leválik minden ázsiai maradvány, s könnyen hozzáidomulok az európai erkölcsökhöz. Ma már nem ámulok el, ha egy házban öt-hat nőt öt-hat férfi társaságában találok, úgy vélem, végtére nem is olyan rossz dolog ez. Bevallom, csak azóta ismerem a nőket, amióta itt vagyok; ezen a téren többet tanultam itt egy hónap, mint egy szerájban harminc év alatt. Nálunk minden jellem egyforma, mert mind tettetett; az emberek nem olyanoknak mutatkoznak, amilyenek, hanem olyanoknak, aminőkké kényszerítik őket; szív és lélek e szolgaságában nem hallani mást, csupán a félelem szavát, s annak csak egyféle nyelve van; a természet, mely oly sokféleképpen fejezi ki magát, és oly változatos formákat ölt, nálunk nem szólal meg. A színlelés művészete minálunk közkeletű és szükséges; itt nem is ismerik. Itt mindent kibeszélnek. Nincs titok sem a szemnek, sem a fülnek, arc és szív egyaránt leplezetlen; az erkölcsökben, az erényben, sőt még a vétekben is mindig van valami nyíltság. Azon a tehetségen kívül, ami a legjobban tetszik a nőknek, kell egy másfajta tehetség is, hogy tessünk nekik: a szellemi enyelgés tehetsége, amely elszórakoztatja őket, mert minden pillanatban olyan ígéretet csillant meg előttük, amit csak ritka időközökben lehet megtartani.

Ez az enyelgő csevegés, mely kitűnően illik az öltözőszobába, hovatovább afféle nemzeti szokássá lett: csevegnek az államtanácsban, csevegnek a hadsereg élén, csevegnek a követekkel. Bizonyos foglalkozások csak a komoly külsőségeik miatt nevetségesek: egy orvos például nem volna nevetséges, ha nem viselne olyan gyászos ruhát, s a betegeket csevegve küldené át a másvilágra.

Párizsban, Rábi első holdjának 10. napján, 1714-ben.

LXIV. LEVÉL

A fekete főeunuch Üzbégnek, Párizsba

Elmondhatatlan zavarban vagyok, nagy jó uram. A szerájban elképesztő rendetlenség és zűrzavar uralkodik, asszonyaid közt dúl a háború, eunuchjaid pártokra szakadtak, mindenütt csak panaszt, morgást, szemrehányásokat hallani, intelmeimet megvetik; mintha minden szabad volna ezekben az elfajult időkben, s nekem csak üres címem van a szerájban, semmi egyebem. Nincs egyetlenegy sem asszonyaid között, aki ne tartaná többre magát a többieknél születésére, szépségére, gazdagságára, szellemére és iránta érzett szerelmedre nézve, és ne igyekeznék e jogcímek valamelyikét avégre érvényesíteni, hogy minden előnyt magának biztosítson; percről percre fogy végtelen türelmem, amellyel pedig annak idején, sajnos, mindannyiuk elégedetlenségét magamra vontam; körültekintésem, sőt előzékenységem is – oly ritka és különleges erény az én állásomban – hiábavalónak bizonyult. Óhajtod, nagy jó uram, hogy leleplezzem előtted mind e zavarok okát? Teljességgel ott rejtezik a te szívedben és irántuk való gyöngéd figyelmedben. Ha nem kötnéd meg a kezemet; ha az intelmek útja helyett hagynád, hogy a büntetés útjára lépjek, ha nem hatódnál meg sírásuktól és könnyeiktől, hanem elébem utasítanád őket, elém, aki sosem indulok meg: egykettőre betörném őket az igába, melyet viselniük kell, s elvenném a kedvüket a parancsolgatástól és a függetlenségtől. Tizenötéves koromban elragadtak hazámból, Afrika mélyéről, és eladtak; első gazdámnak több mint húsz felesége és ágyasa volt. Komolyságomból és hallgatagságomból arra következtetett, alkalmas leszek szerája őrzésére, s elrendelte, hogy valóban tegyenek rá alkalmassá; végrehajtatta rajtam azt a műtétet, mely kezdetben nagyon kínos volt, később azonban szerencsésnek bizonyult számomra, mert közel férkőztetett gazdáim füléhez és bizalmához. Beléptem a szerájba, s új világ nyílt meg előttem. A főeunuch, a legszigorúbb ember, akit valaha láttam, föltétlen hatalommal uralkodott benne. Ott se

pártoskodásról, se veszekedésről nem lehetett hallani: mindenütt mély csendesség honolt; ezek a nők év elejétől év végéig minden áldott nap ugyanakkor feküdtek és ugyanakkor keltek, sorjában léptek fürdőjükbe, s ujjunk legparányibb jelére azonnal kikeltek belőle; egyébként jóformán állandóan szobájukba zárva éltek. Szabálynak tekintette, hogy a legnagyobb tisztaságban kell tartani őket, s erre mindennél jobban ügyelt; a legkisebb engedetlenséget is irgalmatlanul megbüntettük. Rabszolga vagyok – mondogatta –, de olyan ember rabszolgája, aki nekem is uram, de uratok nektek is, s én azt a hatalmat gyakorlom, melyet ő adott nekem fölöttetek; ő büntet benneteket, nem én: én csak végrehajtom a büntetést. Ezek a nők sosem léphettek be gazdám szobájába, hacsak nem szólították őket; örömmel fogadták ezt a kegyet és zokszó nélkül vették tudomásul elmaradását. Ami pedig engem illet: legutolsó voltam e nyugalmas szeráj feketéi közt, mégis sokkal nagyobb tiszteletben álltam, mint most állok a tiédben, pedig itt én parancsolok mindenkinek. Ez a nagy eunuch, mihelyt észrevette tehetségemet, fölfigyelt rám; beszélt rólam gazdájának, mint olyan emberről, aki képes rá, hogy az ő szempontjai szerint dolgozzék, s majd a helyébe lépjen abban az állásban, melyet betölt; nem riadt meg a fiatalságomtól, s úgy gondolta, iparkodásommal majd kipótolom tapasztalatlanságomat. Szó ami szó, annyira bizalmába fogadott, hogy minden vonakodás nélkül a kezembe adta ama félelmetes hely kulcsát, melyet oly régóta őrzött. Ε kiváló mester mellett tanultam meg a parancsolás nehéz művészetét és sajátítottam el a hajlíthatatlan kormányzás elveit; mellette tanulmányoztam a nők szívét; megtanított rá, hogy gyöngeségeiket kihasználjam és fennhéjázásukat semmibe vegyem. Gyakran kedvtelve látta, ha én vezettem őket az engedelmesség végső határáig; onnét aztán észrevétlenül visszaterelte őket, s azt akarta, úgy lássék a dolog, mintha egy időre magam is meghunyászkodnám. Hanem olyankor kellett látni őt, amikor könyörgéseik és szemrehányásaik közepett már-már kétségbeestek előtte: megindultság nélkül tűrte könnyeiket, és hízelgett neki ez a különös győzelem. Lám – mondta elégedetten – így kell bánni a nőkkel; nekem mindegy, hányan vannak: egy nagy uralkodó hölgyeit ugyanígy kormányoznám. Hogyan is képzeli egy férfi, hogy rabul ejtheti szívüket, ha előzőleg hűséges heréltjei nem igázták le lelküket? Nemcsak következetesség volt benne, hanem éleslátás is. Olvasott a gondolataikban, átlátott színleléseiken; betanult mozdulatuk, álszent arcuk őelőle nem leplezhetett el semmit. Mindig tudta legrejtettebb tetteiket és legtitkosabb szavaikat is. Kijátszotta az egyiket, hogy kiismerje a másikat, s a legkisebb bizalmas közlést is megjutalmazta. Minthogy csak akkor juthattak férjükhöz, ha

hívták őket, mindig azt szólította, akit ő akart, s mindig arra irányította gazdája tekintetét, akit ő kegyelt; s ez a kitüntetés egy-egy titok fölfedésének a bére volt. Megértette urával, hogy helyesebb, ha ezt a választást őrá bízza, mert ezzel növeli tekintélyét, íme, fölséges uram, így kormányozták azt a szerájt, amelyik hitem szerint, valamennyi közt a legjobb vezetés alatt állt Perzsiában. Adj szabad kezet nekem; engedd meg, hogy engedelmességre szorítsam őket: egy hét alatt rendet teremtek a zűrzavarban: ezt kívánja dicsőséged és ezt követeli biztonságod.

Iszpaháni szerájodban, Rábi első holdjának 9. napján, 1714-ben.

LXV. LEVÉL

Üzbég asszonyainak, az iszpaháni szerájba

Hallom, hogy a szerájban fölfordulás van, veszekedések és belső villongások dúlják föl. Amikor elutaztam, nem a békességet és az egyetértést kötöttem a lelketekre? Csak azért ígértétek meg, hogy becsapjatok? Pedig csak ti magatok csalódnátok alaposan, ha követném a főeunuch tanácsait; ha teljes tekintélyemmel kényszerítenélek rá benneteket, hogy úgy éljetek, ahogyan utolsó intelmeimben kívántam. Ezekhez az erőszakos eszközökhöz azonban csak akkor fogok folyamodni, ha már a többit kipróbáltam. Tegyétek meg hát a saját kedvetekért, amit az enyémért nem akartatok megtenni. A főeunuchnak alapos oka van a panaszra: azt mondja, ügyet se vettek rá. Hogyan tudjátok összeegyeztetni ezt a viselkedést alacsony helyzetetekkel? Távollétem alatt nem ő felelős-e erényetekért? Féltett kincs az, és ő az őrzője. Ám iránta tanúsított megvetésetek arra vall: terhetekre vannak, akiknek az a föladatuk, hogy életmódotokat a tisztesség törvényei szerint irányítsák. Kérve kérlek tehát, változtassatok magatartástokon és úgy igyekezzetek, hogy máskor visszautasíthassam azokat a javaslatokat, melyeket szabadságtok és nyugalmatok megszorítására tesznek nekem. Mert szeretném elfeledtetni veletek, hogy uratok vagyok; csak arra szeretnék emlékezni, hogy a férjetek vagyok.

Párizsban, Sábán holdjának 5. napján, 1714-ben.

LXVI. LEVÉL

Rika ***-nak

Itt nagyon kedvelik a tudományokat, de azt már nem tudom, valóban nagyon tudósak-e. Aki mint filozófus mindenben kételkedik, mint teológus semmit nem mer tagadni; ez a szenvedélyes ellentmondó mindig elégedett magával, ha egyszer elfogadták, amit a kvalitásokról tanít. A legtöbb francia dühödt szenvedéllyel igyekszik szellemes lenni, s akik szellemesek akarnak lenni, dühödt szenvedéllyel könyveket írnak. Balga elképzelés: a természet, úgy látszik, bölcsen gondoskodott róla, hogy az emberek ostobaságai mulandók legyenek, a könyvek viszont megörökítik őket. Aki buta, beérhetné vele, hogy halálra untatta mindazokat, akik vele éltek, ő azonban az eljövendő nemzedékeket is gyötörni akarja; legfőbb törekvése, hogy a butaság diadalmaskodjék a feledésen, holott annak sírjában békében pihenhetett volna; mindenképpen tudomására akarja hozni az utókornak, hogy élt és hogy buta volt. Valamennyiük közt a legjobban a kompilátorokat vetem meg; ezek nagy buzgón szedegetik össze mások művének foszlányait, s beleillesztik a sajátjukba, mint gyeptéglákat a pázsitba; egy szemernyivel sem állnak azok fölött a nyomdai munkások fölött, akik a betűket szedik; a sokféle kombinációból aztán létrejön a könyv, de nekik csak a kezük munkájával van részük benne. Szeretném, ha jobban tisztelnék az eredeti alkotásokat, s azt hiszem, fölér a szentségtöréssel, ha egy-egy darabjukat kiemelik szentélyükből, s kiteszik a megvetésnek, amire igazán nem szolgáltak rá. Miért nem hallgat, akinek a világon semmi új mondandója nincs? Mi hasznunk az ilyen utánkérődzésekből? Nos, én új módszert ajánlok! Ügyes ember vagy; eljössz a könyvtáramba, s az alsó sorokból a fölsőkbe, a fölsőkből meg az alsókba rakod át a könyveket: ezzel kész a remekmű!

Azért írok neked erről, kedves ***, mert fölbosszantott egy könyv, melyet az imént hagytam abba; olyan vastag, mintha a világ minden tudományát magában foglalná; de nem tanultam belőle semmit, csak belefájdult a fejem. Ég veled.

Párizsban, Sábán holdjának 8. napján, 1714-ben.

LXVII. LEVÉL

Ibben Üzbégnek, Párizsba

Három hajó is érkezett a napokban, s egyik sem hozott hírt tőled. Beteg vagy? Vagy örömödet leled benne, ha nyugtalanítasz? Ha már abban az országban sem szeretsz, ahol semmiféle kapcsolataid nincsenek, mire számíthatok, ha itthon leszel Perzsiában, családod körében? De talán tévedek: éppen elég szeretetre méltó ember vagy ahhoz, hogy mindenütt találj barátokat magadnak; a szív mindenütt otthon van; hogyan akadályozhatná meg egy derék lélek, hogy mindenütt vonzalom ébredjen iránta? Megvallom neked, tisztelem-becsülöm a régi barátságokat, de még kevésbé bánom, ha újakat szövök. Ahány országban csak megfordultam, mindenütt úgy éltem, mintha egész hátralévő életemet ott kellene töltenem: ugyanolyan készséges voltam a derék emberekhez, ugyanolyan részvétet, helyesebben gyöngédséget tanúsítottam a szerencsétlenek iránt, s ugyanúgy megbecsültem azokat, akiket nem vakított el a jó soruk. Én már csak ilyen vagyok, Üzbég: ahol emberekre akadok, barátokat is találok köztük magamnak. Él itt egy gebra; úgy hiszem, nyomban utánad következik a szívemben; maga a megtestesült becsületesség. Különleges okok kényszerítették rá, hogy városunkban húzódjék meg; tisztességes kereskedést folytat, annak jövedelméből él szép békességesen, szeretett feleségével együtt. Nemes cselekedetek jellemzik életét, s bár igyekszik, hogy minél kevesebb föltűnést keltsen, több hősiesség lakik a szívében, mint a legnagyobb uralkodókéban. Számtalanszor beszéltem neki rólad, s megmutatom neki leveleidet; ennek – úgy látom – örül, és meggyőződésem: ismeretlenül is jó barátot nyertél benne. Itt olvashatod élete főbb eseményeit; bármennyire húzódozott is attól, hogy leírja őket, végül mégsem tagadhatta meg baráti kérésemet; én meg baráti gondjaidba

ajánlom elbeszélését.

AFERIDON ÉS ASZTARTÉ TÖRTÉNETE

Gebrák közt születtem, talán legősibb vallásában a világnak. Oly szerencsétlen voltam, hogy előbb ért el a szerelem, mintsem értelmem megérett. Hatesztendős koromban már nem tudtam a nővérem nélkül élni, tekintetem mindig rajta függött, s ha csak egy percre is magamra hagyott, mire visszajött, a szemem könnyben úszott; a napok nem növelhették jobban koromat, mint szellememet. Apámat meglepte ez a heves vonzalom; szívesen összeházasított volna bennünket, a régi gebra szokás szerint, melyet még Kambizesz hozott be; de a mohamedánok igája alatt élünk, s annyira félünk tőlük, hogy még gondolni sem merünk az ilyesfajta szent frigyekre, melyeket vallásunk inkább előír, mint megenged, s melyek mintegy bájosan egyszerű tükörképei a természetadta kapcsolatoknak. Látva tehát, hogy veszedelmes dolog volna engedni a kettőnk kölcsönös hajlandóságának, apám elhatározta, hogy kioltja ezt a lángot; azt hitte, még csak születő tűz, holott már teljében lobogott. Valami utazást eszelt ki, s engem magával vitt, nővéremet pedig egyik rokonunknál hagyta; mert anyám már két évvel azelőtt meghalt. Nem mondom el, milyen kétségbeesetten váltunk el egymástól: zokogva öleltem meg nővéremet, és jóformán nem is láttam őt, mert a gyötrelem úgyszólván érzéketlenné tett. Tifliszbe érkeztünk; apám egy ott élő rokonunkra bízta nevelésemet, búcsút vett tőlem, és hazatért. Nem sokkal később megtudtam, hogy egy barátja révén bejuttatta nővéremet a király bejrámjába, s az ott az egyik szultánának lett a szolgálója. Halálának híre sem rázhatott volna meg jobban, mert nemcsak viszontlátása reményét veszítettem el; azzal, hogy a bejrámba lépett, egyben mohamedánná is lett, s új vallásának előítéletei szerint nem nézhetett rám többé másként, mint borzalommal. Nem bírtam ki tovább Tifliszben; utáltam magamat is, az életet is; visszatértem Iszpahánba. Keserű szavakkal támadtam apámra; szemére vetettem, hogy olyan helyre adta a lányát, ahová csak vallásunk megváltoztatásával juthatni be. Családunkra zúdítottad – mondtam neki – Isten haragját s a napét, mely megvilágít; gonoszabbat cselekedtél, mintha az elemeket mocskoltad volna be, mert lányod lelkét mocskoltad be, s az nem kevésbé tiszta náluk; én úgyis belehalok kínomba és szerelmembe, de bárcsak az én halálom volna az egyetlen fájdalom, mellyel Isten sújt! Így szóltam s elhagytam a házát; két álló esztendőn

át egyre a bejrám falait nézegettem, s azon tűnődtem, hol lehet a nővérem; naponta megkockáztattam, hogy az eunuchok, akik e félelmetes hely körül cirkálnak, lemészárolnak. Aztán apám meghalt; a szultána meg, akit szolgált, látva hogy napról napra szépül, féltékeny lett a nővéremre, és hozzáadta őt egy herélthez, aki szenvedélyesen vágyakozott rá. Testvérem ilyesformán kikerült a szerájból, és beköltözött az eunuchjával Iszpahánba. Több mint három hónapig egy árva szót sem válthattam vele; az eunuch, a világ legféltékenyebb embere, különféle ürügyekkel mindig elutasított. Végül mégis bejutottam a bejrámjába, és megengedte, hogy egy rácsos ablakon át beszélhessek nővéremmel; hiúz szemekkel sem láthattam volna meg arcát, oly sűrűn burkolódzott ruháiba és fátylaiba: csak a hangjáról ismertem rá. Milyen megrendítő volt egyszerre ilyen közel s ilyen távol lennem tőle! Erőt vettem magamon, mert figyeltek. Ami őt illeti, úgy láttam, sír. Férje ügyetlen kifogásokat akart tenni, de úgy bántam vele, mint egy utolsó rabszolgával. Meglehetősen feszélyezte, hogy nővéremmel előtte ismeretlen nyelven beszéltünk; szent nyelvünkön, óperzsául. Hogyan, nővérem! – mondtam –, igaz, hogy elhagytad atyáid vallását? Tudom, amikor a bejrámba kerültél, le kellett tenned a mohamedán hitvallást; de mondd, szádhoz hasonlóan a szíved is beleegyezett abba, hogy búcsút végy attól a vallástól, amely megengedi nekem, hogy szeresselek? És kiért vetetted el ezt a számunkra oly drága vallást? Egy nyomorultért, akin még ott van hajdani rabbilincseinek szégyenfoltja, s aki, ha férfi volna, az utolsók utolsója volna. Testvérem – szólt ekkor –, ez az ember, akiről beszélsz, a férjem; bármilyen méltatlannak találod is őt, tisztelnem kell; és magam is az utolsók utolsója volnék az asszonyok között, ha… Ó nővérem! – mondtam –, te gebra vagy, s ő nem a férjed, és nem is lehet az; ha hithű vagy, mint atyáid, nem tekintheted őt másnak, mint közönséges szörnyetegnek. Sajnos – felelte – ez a vallás csak nagyon messziről sejlik felém! Alig ismertem meg, máris el kellett felejtenem törvényeit. Láthatod: ez a nyelv, melyen beszélünk, már idegenszerű nekem, és csak nagy nehezen tudom kifejezni magam rajta; de tudd meg, gyermekkorunk emlékei még mindig elbűvölnek, azóta minden örömöm álöröm volt, s egyetlen nap sem múlhatott el anélkül, hogy rád ne gondoltam volna; tudd meg: több részed volt a házasságomban, mint gondolod, és csak azért szántam rá magam, mert reméltem, hogy viszontlátlak. Mennyi gyötrelmembe került ez a nap, s még mennyi gyötrelmet okoz! Te magadon kívül

vagy, férjem remeg a dühtől és a féltékenységtől, s én soha nem látlak többé; tudom, életemben utoljára beszélek most veled, s ha így van, testvérem, már nem élek sokáig. Ε szavakra elérzékenyült; érezte, nincs ereje folytatni a beszélgetést, s otthagyott, mint a legkétségbeesettebb férfit a világon. Három vagy négy nappal ezután újra látni akartam; a barbár eunuch boldogan megakadályozta volna találkozásunkat; csakhogy az ilyen férjeknek koránt sincs olyan tekintélyük a feleségük előtt, mint a többieknek, aztán meg sokkal eszeveszettebben szerette a nővéremet, semhogy bármit is meg tudott volna tagadni tőle. Ugyanott láttam, ahol az első alkalommal, ugyanúgy fátylakba burkolva, két rabszolga kíséretében; azért hát ismét különleges nyelvünkre fordítottam a szót. Miért van az, nővérem – mondtam –, hogy csak ilyen szörnyűséges helyzetben találkozhatom veled? A falak, melyek elzárnak, a lakatok és rácsok, ezek a hitvány szolgák, akik figyelnek: mindez dühbe hoz. Hogy is veszíthetted el a drága szabadságot, melyet őseid élveztek? Anyád, aki oly sugárzóan tiszta volt, apád előtt csak eggyel kezeskedett erényességéről: az erényességével; mindketten boldogan éltek kölcsönös bizalmukban egymás iránt, és erkölcseik egyszerűsége ezerszer értékesebb kincs volt számukra, mint mindaz a hamis ragyogás, melyet ebben a fényűző házban élvezhetsz. Vallásodat elvetve elvesztetted szabadságodat, boldogságodat s azt az értékes egyenlőséget is, ami nemednek legfőbb tisztessége. De ami még ennél is rosszabb: nem a felesége – mert a felesége nem lehetsz – hanem rabszolganője vagy egy rabszolgának, akit megfosztottak emberi méltóságától. Ó, testvérem – szólt –, légy tekintettel a férjemre, légy tekintettel a vallásra, melyet fölvettem: e vallás szerint nem hallgathatlak meg, és nem beszélhetek veled bűn terhe nélkül. Hogyan, nővérem – mondtam fölhevülve –, hát valóban azt hiszed, hogy igaz hit a hited? Ah! – sóhajtotta –, mily előnyös lenne számomra, ha nem volna az! Sokkal nagyobb áldozatot hozok érte, semhogy ne hihessek benne; és ha kételyeim… Itt elhallgatott. Igen – szóltam –, kételyeid, bármilyen természetűek is, indokoltak. Mit vársz az olyan vallástól, mely boldogtalanná tesz e földön, és semmi reményt nem nyújt a másvilágra? Gondold meg, a miénk a legrégibb a világon, minden időkben virágzott Perzsiában, s eredete a birodalom kezdetének homályába nyúlik vissza; a mohamedanizmus csak véletlenül került be hozzánk; ezt a szektát nem a meggyőzés, hanem a hódítás ereje gyökereztette meg nálunk. Ha természetadta uralkodóink nem olyan gyöngék, még ma is az ősi mágusok kultusza uralkodnék nálunk. Képzeld vissza magad a távoli századokba: minden a mágusok vallásáról beszél, és semmi nem szól a mohamedán felekezetről, mely sok ezer évvel azután sem járt még gyermekcipőben sem. Lehet – felelte –, hogy

vallásom újabb keletű a tiédnél, de tisztább is nála, mert csak Istent imádja, ti viszont még a napot, a csillagokat, a tüzet, sőt az elemeket imádjátok. Látom – válaszoltam –, megtanultad, nővérem, a muzulmánok közt, hogy szent vallásunkat gyalázzad. Nem imádjuk mi sem a csillagokat, sem az elemeket, s atyáink sem imádták soha: soha nem emeltek nekik templomokat, soha nem mutattak be nekik áldozatokat; igaz, vallásos tisztelettel adóztak nekik, ám mint az istenség alkotmányainak és megnyilatkozásainak, csak alsóbbrendű tisztelettel. De nővérem, a lelkünket megvilágosító Isten nevében vedd tőlem ezt a szent könyvet, törvényhozónk, Zoroaszter könyvét; olvasd elfogultság nélkül, fogadd szívedbe a fénysugarakat, melyek olvasása közben elárasztanak; emlékezzél atyáinkra, akik oly hosszú időn át tisztelték a napot Balk szent városában, és emlékezzél meg rólam is: hogy békém, szerencsém, életem egyetlen reménye csak az, hogy megváltozol. Megrendülten vettem búcsút tőle, s hagytam, hadd döntsön ő maga, egyedül, életem legnagyobb ügyében. Két nap múlva újra elmentem; egy szót sem szóltam, csak vártam némán, életre vagy halálra ítél-e. Szeretnek, testvérem – mondta –, s egy gebra nő szeret. Sokáig vívódtam; de uramisten! hogy elsodorja a szerelem a nehézségeket! Hogy megkönnyebbültem! Most már nem félek tőle, hogy túlságosan szeretlek, most már nem akarok határt szabni szerelmemnek: túlzásában is jogos. Ah, mily jól illik ez a szívem állapotához! De ha le tudtad törni a bilincset, melyet magam kovácsoltam a lelkemre, mondd, mikor töröd le azokat, melyek a kezemet kötik meg? Abban a pillanatban a tiéd leszek: azzal mutasd meg, milyen drága neked ez az ajándék, hogy milyen hamar fogadod el. Mert én, testvérem, mikor először megcsókolhatlak, azt hiszem, ott halok meg a karodban. Sosem tudnám elmondani, milyen öröm árasztott el e szavakra; azt hittem, a legboldogabb ember vagyok a világon, s egy szempillantás alatt valóban az is lettem; mintha egyszerre beteljesednék huszonöt esztendős életem minden vágya, s elenyésznék minden nyomasztó bánatom. Hanem amikor egy kissé hozzászoktam ezekhez az édes gondolatokhoz, láttam, korántsem vagyok olyan közel boldogságomhoz, mint hirtelenében képzeltem, noha a legnagyobb nehézséggel már megbirkóztam. Ki kellett játszanom őrei éberségét; életem titkát nem mertem rábízni senkire; nem számíthattam, csak nővéremre, és ő sem számíthatott, csak rám; vállaltam a kockázatot, hogy ha nem sikerül a dolog, karóba húznak; de annál, hogy kudarcot vallhatok, nagyobb kínt el sem tudtam képzelni. Megállapodtunk, hogy elküld hozzám egy óráért, melyet apja ráhagyott örökül, s én abba belerejtek majd egy ráspolyt, hogy elreszelje vele utcára nyíló ablakán a rácsot, meg egy hágcsót, melyen leereszkedhetik; abban maradtunk, hogy most már nem találkozunk többé, de minden éjszaka elmegyek az alá a bizonyos ablak alá, s ott

várom, hogy tervét végrehajthassa. Tizenöt éjszakán át hiába virrasztottam: nem talált kedvező alkalmat. Végre a tizenhatodikon meghallottam a ráspolyt; munkája időnként megszakadt, s engem ilyenkor elmondhatatlan félelem fogott el. Egy óra múlva megpillantottam őt: fölkötötte a hágcsót, lesiklott, s ott volt a karomban. Megfeledkeztem a veszélyről és sokáig álltam ott mozdulatlanul, aztán kivezettem a városból; fölnyergelt ló várt ránk; magam mögé ültettem, s a lehető legsebesebben elhagytuk e helyet, mely oly végzetessé válhatott volna számunkra. Hajnal előtt egy gebrához érkeztünk a sivatagba; nagy szerénységben, elvonulva élt ott a keze munkájából. Nem tartottuk helyesnek, hogy nála maradjunk; megfogadtuk hát a tanácsát, bevettük magunkat egy sűrű erdőbe, és egy százados tölgyfa odvában húzódtunk meg, míg elcsöndesedik a szökésünk verte riadalom. Ott éltünk kettesben, tanúk nélkül e távoli rejtekben; egyre azt ismételgettük, hogy mindörökre szeretni fogjuk egymást, s vártuk az alkalmat, hogy egy gebra pap elvégezhesse a szent könyveinkben előirt esküvői ceremóniát. Nővérem, milyen szent frigy ez! – mondtam –, a természet már egyesített, szent törvényünk is egyesít majd minket. Egy pap végre lecsillapította szerelmes türelmetlenségünket. Egy parasztházban folyt le a házassági szertartás: megáldott minket, s újra meg újra azt kívánta, bár részesülnék Gusztaszpe termékenységében és Hohoraszpe szentségében. Ezután rövidesen elhagytuk Perzsiát, ahol nem voltunk biztonságban, és Grúziában rejtőztünk el. Egy évig éltünk ott, és napról napra jobban szerettük egymást. De mert fogytán volt a pénzem és féltem – nem magamért, hanem nővéremért – a nélkülözéstől, elváltam tőle, hogy némi támogatást kérjek a rokonainktól. Soha gyöngédebb búcsúzást! Utazásom azonban nemcsak haszontalan volt, hanem gyászos is: egyrészt, mert minden vagyonunkat elkobozták, másrészt, mert rokonaim gyarló helyzetükben képtelenek voltak segíteni rajtam, éppen csak annyi pénzt vittem vissza, amennyi utam költségeire kellett. És milyen kétségbeesés várt rám! Nővéremet nem találtam otthon. Megérkezésem előtt néhány nappal tatárok csaptak rá a városra, ahol lakott; megtetszett nekik, magukkal vitték, eladták bizonyos Törökországba készülő zsidóknak, s nem hagyták ott, csak a kislányt, akit néhány hónappal azelőtt hozott világra. Rögtön e zsidók után indultam, s három mérfölddel odébb utol is értem őket, de hiába könyörögtem, hiába sírtam: harminc tománt kértek érte, azon alul nem akarták ideadni. Kapkodtam fűhözfához, rimánkodtam török és keresztény papoknak, hogy segítsenek rajtam, végül egy örmény kereskedőhöz fordultam, s eladtam neki a lánykámat meg magamat is harmincöt tománért. Visszamentem a zsidókhoz, kifizettem nekik a harminc tománt; a többi ötöt nővéremnek adtam, akit addig még nem is láttam. Szabad vagy – mondtam neki –, megcsókolhatlak; vedd, itt van öt tornán; sajnos

nem adtak többet értem. Hogyan – kiáltotta –, csak nem adtad el magad? De igen – feleltem. Ó, te boldogtalan! – szólt –, mit tettél? Nem voltam már éppen eléggé szerencsétlen anélkül is, most még szerencsétlenebbé akarsz tenni? Szabadságod vigasztalás volt nekem; szolgaságod sírba visz. Ó, testvérem, de kegyetlen a te szerelmed! És a lánykám miért nincs itt? Őt is eladtam – feleltem. Mindkettőnket elöntötték a könnyek, s nem tudtunk többé mit mondani egymásnak. Visszamentem gazdámhoz; nővérem szinte velem egyszerre ért oda és térdre borult előtte. Én úgy könyörgök hozzád rabságomért – mondta –, ahogyan mások szabadságukért könyörögnek hozzád; fogadj el, hiszen engem drágábban eladhatsz, mint a férjemet! S ekkor valóságos párharc kezdődött köztünk, melynek láttán gazdám szeméből kicsordult a könny. Szerencsétlen! – mondta feleségem –, hát azt hitted, elfogadhatom szabadságomat a tiéd árán? Uram, két boldogtalan áll előtted: belehalnak, ha elválasztod őket. Eladom neked magamat, fizess ki: talán ezzel a pénzzel és szolgálataimmal elnyerem tőled egyszer, amit most nem merek kérni. Neked is érdeked, hogy együtt hagyj minket; vedd számba, hogy ura vagyok az életének. Az örmény jószívű ember volt, meghatotta balsorsunk. Szolgáljatok nekem buzgón és híven egy esztendeig – mondta –, s ígérem, hogy egy év múltán visszaadom a szabadságtokat. Látom, egyikőtök sem érdemelte meg, hogy ilyen sanyarú helyzetbe jusson. Ha miután fölszabadultatok, oly boldogok lesztek, ahogyan érdemlitek, s rátok mosolyog a szerencse, meggyőződésem, hogy kárpótolni fogtok veszteségemért. Hálásan öleltük át a térdét, s követtük útján. Megosztottuk egymás terhét a szolgasors munkáiban, és boldog voltam, ha olyasmit, ami a nővérem dolga lett volna, én végezhettem el helyette. Letelt az év; gazdám állta a szavát és fölszabadított minket. Visszatértünk Tifliszbe; ott ráakadtam apám egy régi barátjára, aki az orvoslás tudományát űzte sikeresen a városban; tőle kaptam némi kölcsönt, s azzal üzletbe fogtam. Később bizonyos ügyek Szmirnába szólítottak, ahol aztán végleg megtelepedtem. Tíz esztendeje lakom itt és élvezem a világ legkedvesebb és legszeretetreméltóbb társaságát; családom békés szeretetben él, s a világ valamennyi királyával sem cserélnék. Jószerencsém még az örmény kereskedővel is összehozott, akinek annyit köszönhetek; jelentős szolgálatokkal háláltam meg a jóságát.

Szmirnában, Desumada második holdjának 27. napján, 1714-ben.

LXVIII. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Egy bírósági ember többször meghívott már; a napokban nála vacsoráztam. Miután már sok mindenről elbeszélgettünk, azt mondtam neki: uram, úgy látom, az ön foglalkozása meglehetősen fáradságos. Korántsem annyira, mint gondolja – felelte –, ahogy mi gyakoroljuk, nem egyéb szórakozásnál. Hogyan? – kérdeztem –, hát nincs mindig tele a fejük a mások ügyes-bajos dolgaival? Nem kell mindig olyan ügyekkel foglalkozniuk, amelyek egyáltalán nem érdekesek? Igaza van – válaszolta –, ezek az ügyek egyáltalán nem érdekesek, mert egyáltalán nem is érdekelnek minket; ezért aztán nem is olyan fárasztó a foglalkozásunk, mint gondolja. Látva, hogy ilyen könnyedén veszi a dolgot, folytattam. Uram – mondtam –, még nem láttam a dolgozószobáját. Az lehet – felelte –, hiszen nincs is. Amikor megkaptam ezt az állást, pénzre volt szükségem, hogy kifizessem az árát, s eladtam a könyvtáramat; a kereskedő, aki megvette, a rengeteg kötetből csak egyetlenegyet hagyott meg nekem: a számadáskönyvemet. Nem mintha sajnálnám a többit; mi bírók nem pöffeszkedünk mindenféle haszontalan tudománnyal. Mit érnénk azzal a sok-sok törvénykönyvvel? Az esetek túlnyomó többsége úgynevezett kétes eset, nem áll rájuk az általános szabály. De vajon nem azért nem áll-e, uram – mondtam –, mert önök nem akarják, hogy álljon? Mert végtére is miért volnának a világon minden népnek törvényei, ha úgysem lehet alkalmazni őket? És hogyan lehet alkalmazni, ha nem tudjuk őket? Ha ismerős volna a törvényszéken – szólt a bíró –, nem beszélne így; vannak nekünk élő törvénykönyveink, az ügyvédek: ők ránk dolgoznak, és szívesen kitanítanak minket. És olykor még szívesebben félrevezetik önöket, nemde? – vágtam vissza. Nem ártana, ha óvakodnának a kelepcéiktől. Ügyes fegyvereik vannak hozzá, hogy megtámadják az önök méltányosságát; jó volna, ha önöknek is volnának megfelelő fegyvereik a védelemre, s ha nem elegyednének harcba vértezetlen testtel ilyen állig fölpáncélozott martalócok ellenében.

Párizsban, Savval havának 13. napján, 1714-ben.

LXIX. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Sosem képzelted volna, hogy még annál is metafizikusabb lehetek, mint amilyen voltam: pedig így van; s magad is elismered majd, ha kiálltad hömpölygő filozófiám áradását. A legelmésebb filozófusok, akik Isten természetén töprengtek, mind azt állítják, hogy föltétlenül tökéletes lény; ezzel az eszmével azonban rendkívül visszaéltek. Fölsorolták mindazokat a tökéletességeket, amelyeket az ember a maga tulajdonának mondhat vagy elképzelhet, s ezekkel aztán fölruházták az istenséget; arra viszont nem gondoltak, hogy ezek a tulajdonságok nemegyszer ellentmondanak egymásnak, és nem állhatnak fenn egy és ugyanazon személyben anélkül, hogy meg ne semmisítenék egymást. Nyugati költők írják, hogy egy festő meg akarta festeni a szépség istennőjét, összegyűjtötte hát a legszebb görög nőket, mindegyikről lelopta azt, amit a legtetszetősebbnek talált rajta, s ezekből alkotott egészet, hogy műve érzékeltesse az istennők legszebbikének szépségét. Ha aztán ebből valaki arra következtetett volna, hogy az istennő szőke és barna, kékszemű és feketeszemű, szelíd és kevély, azt kinevették volna. Istenből gyakran hiányzik egy-egy olyan tökéletesség, amely ugyanakkor nagy tökéletlenséget okozhatna benne; de önmagán kívül más határoltsága nincs; ő maga a szükséges oka önmagának. Így, noha mindenható, nem szegheti meg ígéretét, s nem csaphatja be az embereket. Az erre való képtelenség sokszor nem is benne van, hanem a viszonylagos dolgokban; ez a magyarázata annak, miért nem változtathatja meg a dolgok lényegét. Ilyesformán nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy egyes doktoraink tagadni merték, hogy Isten mindent előre tud, azon az alapon, hogy e mindentudás nem egyeztethető össze igazságosságával.

Bármilyen vakmerő is ez az ötlet, a metafizika egyenesen ide vezet. Ennek elvei szerint lehetetlen, hogy Isten előre lássa azokat a dolgokat, amelyeket független okok határoznak meg; mert ami nem történt meg, az nincs is, következésképpen nem is ismerhető; mert aminek nincsenek tulajdonságai, azt nem lehet fölfogni; Isten nem olvashat olyan akaratban, amely nem létezik, és nem olvashat egy lélekben olyasmit, ami nincsen benne; mert amíg a lélek el nem határozza magát valamire, az a cselekvés, amely elhatározásra bírja, nincs is benne. A lélek maga dönt; de vannak esetek, amikor oly határozatlan, hogy azt sem tudja, miképpen döntsön. És gyakran csak azért dönt, hogy szabadságával éljen; így hát Isten nem láthatja előre ezt a döntést sem a lélek tevékenységében, sem a dolgok reá gyakorolt hatásában. Hogyan láthatna előre Isten olyan dolgokat, melyek szabad okok döntésétől függenek? Csak kétféleképpen láthatná őket: véletlenül, s ez ellentétben áll mindentudásával; vagy pedig úgy mint egy bizonyos okból csalhatatlanul és mindig egyformán következő szükségszerű okozatokat, s ez még nagyobb önellentmondás volna; azt jelentené, hogy a lélek elvben ugyan szabad, a gyakorlatban azonban semmivel sem cselekszik szabadabban, mint az a biliárdgolyó, melyet a másik mozgásba hozott. Nehogy azt hidd azonban, hogy a doktorok korlátozni akarják Isten tudását. Minthogy kedve szerint cselekedteti teremtményeit, mindent tud, amit tudni akar. De noha mindent lát, nem mindig él ezzel a képességével; rendszerint rábízza a teremtményre, hogy megtegyen valamit vagy ne tegyen meg, hogy ezzel azt is rábízza, szerez-e érdemet a cselekedetével vagy nem szerez; ilyenkor lemond arról a jogáról, hogy hasson rá és meghatározza. De ha tudni akar valamit, azt mindig tudja is, mert éppen csak akarnia kell, hogy bekövetkezzék, úgy, amint látja; s éppen csak akaratának megfelelően kellene irányítania a teremtményeket. Így hívja elő a pusztán csak lehetséges dolgok közül éppen azt, amelyiknek meg kell történnie, előre kijelölve parancsaival a lelkek eljövendő döntéseit, s megfosztva őket a tevés vagy nem-tevés ama képességétől, amellyel fölruházta őket. Ha hasonlatot alkalmazhatunk ebben a minden hasonlatot meghaladó dologban, azt mondhatnánk: az uralkodó nem tudja, mit fog tenni követe valaminő fontos ügyben; ám ha tudni akarja, egyebet sem kell tennie, mint előírnia neki, hogyan viselkedjék; ezzel biztosíthatja, hogy minden úgy fog történni, ahogyan ő tervezi.

A Korán és a zsidók szent könyvei folytonosan tiltakoznak a föltétlen isteni előrelátás dogmája ellen; azokban mindenütt úgy látszik, hogy Isten nem ismeri előre a lelkek jövendő döntéseit; azt hiszem, ez az alapvető igazság, melyet Mózes tanított az embereknek. Isten azzal a föltétellel helyezi Ádámot a földi paradicsomba, hogy ne egyék egy bizonyos gyümölcsből; s ez képtelen parancs volna egy olyan lény részéről, aki ismeri a lelkek bekövetkező elhatározásait: mert végtére is szabhat-e föltételeket kegyének egy ilyen lény anélkül, hogy mindjárt nevetségessé is ne tenné? Mintha valaki, aki értesült már Bagdad elestéről, azt mondaná: száz tománt adok neked, ha Bagdad nem esik el. Mi egyéb volna ez, mint rossz tréfa? De mire jó ez a sok bölcselkedés, kedves Rédi? Isten annyira fölöttünk áll, hogy még csak fellegeit sem láthatjuk. Nem ismerjük őt, csak parancsaiban. Határtalan, végtelen szellemi lény. Nagysága eszméltessen rá parányi voltunkra. Imádni őt annyi, mint magunkat megalázni előtte.

Párizsban, Sábán holdjának utolsó napján, 1714-ben.

LXX. LEVÉL

Zélisz Üzbégnek, Párizsba

Szeretett Szolimánodat egészen kétségbeejti a sértés, mely a napokban érte. Egy Szufisz nevű hebehurgya fiatalember három hónapja feleségül kérte a lányát; ahogy azok az asszonyok, akik ismerték gyerekkorában, leírták neki és lefestették előtte, kedvére valónak találta a lányt; megegyeztek a hozományban, s annak rendje és módja szerint ment végbe minden. Tegnap az első ceremóniák után, a lány eunuchja kíséretében, szokásaink szerint tetőtől talpig fátylakba burkolva kilovagolt, de amint jövendőbeli férje házához ért, az becsukatta előtte a kaput és fogadkozni kezdett, hogy ugyan soha be nem engedi, ha nem kap nagyobb hozományt. Innét is, onnét is összeszaladtak a szülők, hogy elsimítsák az ügyet, és sok huzavona után Szolimán végre belement, hogy valami kis ajándékot ád a vejének. Erre aztán végbement a házasságkötés s a menyasszonyt, elég erőszakosan, a vőlegény ágyába vitték; alig egy óra múlva azonban ez a szeleburdi dühöngve fölugrott, összekarmolta felesége képét, erősítgette, hogy nem volt szűz és visszaküldte az apjához. Ezt elmondhatatlanul bántja a sértés. Sokan kardoskodnak amellett, hogy a leány ártatlan. Szerencsétlen apák, milyen otromba sérelmeket kell elviselniük! Ha az én lányommal bánnának így, azt hiszem, belehalnék.

Fatmé szerájából, Desumada első holdjának 9. napján, 1714-ben.

LXXI. LEVÉL

Üzbég Zélisznek

Sajnálom Szolimánt, annál is inkább, mert erre a bajra nincs orvosság, és veje nem tett egyebet, mint élt törvényadta szabadságával. Én a magam részéről meglehetősen ridegnek találom e törvényt, amiért így kiteszi egy család becsületét egy félbolond szeszélyeinek. Hiába mondják, hogy bizonyos csalhatatlan jelekből meg lehet ismerni az igazságot ezen a téren; ósdi balhiedelem ez, s újabban már le is tettek róla nálunk; orvosaink meggyőzhetetlen érvekkel kimutatták, hogy az effajta bizonyítékok semmit sem érnek. Ma már a keresztények is puszta káprázatnak tekintik őket, noha szent könyveik valamennyit elősorolják, s egykori törvényhozóik ettől tették függővé, ártatlan-e a lány, vagy megérett az ítéletre. Örömmel hallom, milyen gonddal neveled a tiédet. Adja Isten, hogy férje majd olyan szépnek és tisztának találja őt, amilyen Fatima volt; tíz herélt őrködjék fölötte; váljék díszére a szerájnak, amelybe a sors szánta; aranyos mennyezet ragyogjon feje fölött, s lába csupa pompás szőnyegen tapodjon. És kívánságaim betetőzéséül: bár láthatnák őt szemeim dicsősége teljében!

Párizsban, Savval holdjának 5. napján, 1714-ben.

LXXII. LEVÉL

Rika Ibbennek, ***-ba

A napokban egy társaságban találkoztam valakivel, aki istenigazában elégedett magamagával! Negyedóra alatt eldöntött három erkölcstani kérdést, négy történelmi problémát és öt fizikai tételt. Soha életemben nem láttam még ilyen egyetemes döntőbírót: soha a legparányibb kételye sem támadt. Aztán faképnél hagytuk a tudományokat s rátértünk az időszerű eseményekre: döntött az időszerű eseményekről. Tőrbe akartam csalni, s azt mondtam magamban: ott kell megvetnem a lábomat, ahol biztos alattam a talaj, hát hazámba menekszem. Perzsiáról kezdtem beszélni, de alig szóltam pár szót, kétszer is rám cáfolt bizonyos Tavernier és Chardin urakra hivatkozva. Uram teremtőm – fohászkodtam föl –, hát ez meg miféle ember? Egy perc és kiderül: jobban ismeri Iszpahán utcáit, mint jómagam! Egykettőre határoztam: elhallgattam, hagytam, hadd beszéljen; azóta is szünet nélkül dönt.

Párizsban, Dzsulkada holdjának 8. napján, 1715-ben.

LXXIII. LEVÉL

Rika ***-nak

Hallottam valami törvényszékféléről, francia Akadémia a neve. Nincs ennél kevésbé tisztelt intézmény a földön, mert – mondják – mihelyt döntött, a nép nyomban megszegi rendelkezéseit, s maga kényszerít rá törvényeket. Nemrégiben, hogy megalapozza tekintélyét, afféle döntvénytárat adott ki. Sok apa segítette világra ezt a gyereket, s már vénen született szegényke; törvényesnek törvényes volt ugyan, hanem egy fattyú, amelyik kissé előbb született, majdnem megfojtotta bölcsőjében. Azoknak, akikből az Akadémia áll, egyetlen dolguk van: folytonosan fecsegni; a magasztalás mintegy magától telepszik örökös gagyogásukba, s mihelyt beavatódnak misztériumaiba, elfogja s aztán többé el sem hagyja őket a panegiriszek dühe. Negyven feje van ennek a testnek, s valamennyi tömve alakzatokkal, szóképekkel és ellentétekkel; e sok száj jóformán nem is beszél másként, mint fölkiáltásokban; ez a sok fül mindig csak ritmusokat és harmóniákat akar hallani. Ami a szemet illeti, hát az szóra se érdemes; mintha az is csak azért volna, hogy beszéljen, nem azért, hogy lásson. Maga a test nem áll valami biztos lábon, mert rákfenéje, az idő, percről percre jobban aláássa, s minden alkotását lerombolja. Régebben azt mondták róla, enyves keze van, s messzire elér; erről nem szólok, döntsenek felőle azok, akik többet tudnak róla, mint én. Furcsa dolgok ezek, ***, a mi Perzsiánkban nem látni ilyesmit. Mi nem szeretjük az effajta különös és eredeti intézményeket; mi a mi egyszerű szokásainkban és romlatlan modorunkban mindig a természet szavát követjük.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának 27. napján, 1715-ben.

LXXIV. LEVÉL

Üzbég Rikának, ***-ba

Néhány napja azt mondta egyik ismerősöm: megígértem, hogy bevezetem Párizs legjobb házaiba, hát most elviszem egy főúrhoz; az ország egyik legreprezentatívabb személyisége. Mit jelent ez, uram? – kérdeztem. – Talán pallérozottabb és nyájasabb, mint a többiek? Nem – felelte. – Ah, értem! – szóltam –, ő az, aki állandóan azt érezteti, mennyivel magasabbrendű mindenkinél, aki hozzá közeledik. Ha így van, semmi értelme, hogy elmenjek hozzá; teljességgel átengedem neki ezt a dicsőséget, s vállalom a megrovást. Mégis el kellett mennem. Egy apró kis embert ismertem meg, aki olyan kevély volt, oly gőgösen tubákolt, olyan irgalmatlanul fújta ki az orrát, olyan egykedvűen köpködött, kutyáit az emberekre nézve oly sértő módon simogatta, hogy nem győztem csodálni. Egek ura! – mondtam magamban –, ha én annak idején a perzsa udvarban így reprezentálok, mondhatom, nagy szamarat reprezentáltam volna. Átkozott természetünknek kellett volna lennie, Rika, ha száz meg száz apró sértéssel szurkáltuk volna azokat, akik napról napra meglátogattak és ragaszkodásukat tolmácsolták. Nagyon jól tudták, hogy fölöttük állunk, s ha nem tudták volna, jótetteinkből naponta tudomásul vehették. Minthogy semmit sem kellett tennünk azért, hogy tiszteljenek, mindent megtettünk azért, hogy szeressenek; szívesen érintkeztünk a legalacsonyabbrendűekkel is; s noha a nagyság légköre általában rideggé teszi az embert, bennünk mindig érző szívre leltek, s fölöttük állónak csak a lelkünket láthatták; egyébként mindennapi gondjaikig is leereszkedtünk. Hanem amikor az uralkodó méltóságát kellett emelnünk, egy ünnepségen, amikor nemzetünk iránt kellett tiszteletet keltenünk az idegenekben, vagy amikor veszély idején katonáinkba kellett lelket öntenünk, százszor magasabbra emelkedtünk, mint amennyire leszálltunk; arcunkon újra büszkeség ömlött el, s úgy hírlett, elég jól reprezentálunk.

Párizsban, Szafár holdjának 10. napján, 1715-ben.

LXXV. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Megvallom, a keresztények közt nem észleltem azt a heves vallásos meggyőződést, amely a muzulmánokat jellemzi. Náluk meglehetősen nagy a távolság a hitvallás meg a hit, a hit meg a meggyőződés, a meggyőződés és a gyakorlat közt. Náluk a vallás nem annyira a megszentelődés eszköze, mint inkább bizonyos mindenkinek a keze ügyében lévő vitatárgy. Udvari emberek, katonák, sőt még nők is, sarokba szorítják a papokat, s azt követelik tőlük: bizonyítsák be nekik azt, amit eszük ágában sincs hinni. Nem mintha észérvek késztetnék őket erre, vagy mintha hajlandók lettek volna megvizsgálni annak a vallásnak az igazságát vagy hamisságát, amelyet elvetnek; olyan lázadók ezek, akik érezték s ledobták magukról az igát, mielőtt megismerték volna. Ilyesformán hitetlenségük sem áll szilárdabban, mint a hitük állt; folytonos árban-apályban hánykolódnak a kettő között. Egyikük azt mondta nekem egyszer: félévenként hiszek a lélek halhatatlanságában; véleményem föltétlenül a testi állapotomtól függ; aszerint, hogy több vagy kevesebb bennem az életfluidum, hogy jól vagy rosszul emésztek, hogy enyhe vagy éles levegőt szívok, hogy könnyű vagy nehéz húsokat eszem, fölváltva hol Spinoza-párti, hol szociniánus, hol katolikus vagyok, s hol hitetlen, hol jámbor. Ha orvos sürög ágyam körül, könnyű zsákmány vagyok a gyóntatónak. Ha jól érzem magam, nem hagyom, hogy a vallás elvegye a kedvemet az élettől; de ha beteg vagyok, hagyom, hogy megvigasztaljon; mikor az egyik oldalon már semmi reményem sincs, jelentkezik a vallás és megnyer ígéreteivel; szívesen átadom magam, mert a remény oldalán akarok meghalni. A keresztény fejedelmek már régen fölszabadították államaikban a rabszolgákat, mivel – mondták – a kereszténység szerint minden ember egyenlő. Igaz ugyan, hogy ez a vallásos cselekedet rendkívül hasznos volt számukra: letörték vele a főurakat, mert kivonták hatalmuk alól a jobbágynépet. Később aztán más országokban tettek hódításokat, s úgy látták: ott meg az volna számukra előnyös, ha rabszolgáik volnának; engedélyezték hát a rabszolgakereskedést, mélységesen

megfeledkezve arról a vallásos megfontolásról, mely annak idején oly kedves volt nekik. Mit mondjak hát? Ami ma igazság, az holnap tévedés. Miért nem teszünk úgy, mint a keresztények? Elég együgyűek vagyunk, hogy nem óhajtunk berendezkedni és könnyűszerrel úrrá lenni bizonyos kedvező éghajlatú tájakon, csak azért, mert ott nem elég tiszta a víz ahhoz, hogy a szent Korán szabályai szerint mosakodjunk meg benne. Hálát adok a mindenható Istennek, aki a nagy prófétát, Alit elküldötte, amiért olyan vallást vallok, mely minden emberi érdek fölött érvényt tud szerezni magának, és tiszta, mint az ég, ahonnét alászállott.

Párizsban, Szafár holdjának 13. napján, 1715-ben.

LXXVI. LEVÉL

Üzbég barátjának, Ibbennek, Szmirnába

Európában a törvények könyörtelenek azok iránt, akik megölik magukat. Úgyszólván másodszor is meghalasztják őket; tetemüket nyomorultul végigvonszolják az utcákon; a gyalázat bélyegét sütik rájuk; vagyonukat elkobozzák. Úgy gondolom, Ibben, ezek a törvények nagyon igazságtalanok. Ha roskadozom a fájdalom, a nyomorúság vagy a megvetés súlya alatt, miért nem hagyják, hogy véget vessek kínjaimnak, miért akarják kegyetlenül elvenni tőlem az orvosságot, amely pedig itt van a kezem ügyében? Miért kívánják, hogy tovább dolgozzam a társadalomért, holott már beletörődtem, hogy semmi közöm hozzá, s hogy akaratom ellenére ragaszkodjam megállapodásokhoz, melyek nélkülem jöttek létre? A társadalom a kölcsönös haszon elvén alapszik; ha egyszer terhemre van, ki akadályozza meg, hogy lemondjak róla? Az életet úgy kaptam, mint kegyet, tehát ha már nem az, visszaadhatom; ha megszűnik az ok, meg kell szűnnie az okozatnak is. Követelheti-e a fejedelem, hogy alattvalója maradjak, ha alattvalói voltomból semmi hasznom sincs többé? Kívánhatják-e polgártársaim, hogy ilyen méltánytalan osztályt kössünk az ő hasznuk meg az én kétségbeesésem közt? Kárhoztathat-e arra Isten, minden más jótevővel ellentétben, hogy olyan ajándékot fogadjak el, amelynek súlya alatt összeroppanok? Engedelmeskednem kell a törvényeknek, ha a törvények uralma alatt élek; de ha már nem élek alatta, vajon megköthetnek-e továbbra is? Ellenem vethetik: igen, csakhogy megzavarod a gondviselés rendjét. Isten egyesítette testedet és lelkedet, te meg szétválasztod őket: szembeszegülsz szándékaival és ellenállsz neki.

Hát ez meg mi? Megzavarom a gondviselés rendjét, ha négyszögletessé formálok egy golyót, melyet a mozgás alapvető törvényei, vagyis a teremtés és fönntartás törvényei gömbölyűvé formáltak? Kétségkívül nem, hanem csupán élek a joggal, amelyet kaptam; s ilyesformán kedvem szerint bolygathatnám föl az egész természetet, anélkül, hogy bárki is azt mondhatná, szembeszállók a gondviseléssel. Ha lelkem elválik egyszer testemtől, vajon kevesebb rend és célszerűség lesz a mindenségben? Vagy talán az az új képződmény kevésbé lesz tökéletes és kevésbé függ majd az egyetemes törvényektől? Talán veszít vele valamit a világ? S Isten művei kisebbek, illetve kevésbé óriásiak lesznek általa? Ha testem búzakalásszá vagy fűszállá alakul át, ebben a változatában önmagához kevésbé méltó műve lesz a természetnek? S ha lelkem levetkezett mindent, ami földi, már kevésbé fölséges? Ezek az eszmék, kedves Ibben, mind a mi kevélységünkből származnak. Nem érezzük át parányi voltunkat; s noha parányok vagyunk, mindenáron azt akarjuk, hogy számot tegyünk, szerepet játsszunk, jelentős dolgok legyünk a mindenségben. Azt képzeljük, egy magunkfajta tökéletes lény megsemmisülése lealacsonyítja az egész természetet; s nem gondoljuk meg, hogy egy emberrel több vagy kevesebb a világon, sőt: valamennyi ember együttvéve, százmillió hozzánk hasonló emberfő sem egyéb, mint széthulló csöpp kis atom, melyről Isten csak azért vesz tudomást, mert tudása végtelen.

Párizsban, Szafár holdjának 15. napján, 1715-ben.

LXXVII. LEVÉL

Ibben Üzbégnek, Párizsba

Úgy vélem, kedves Üzbég, az igazhitű muzulmán számára a balsors inkább fenyegetés, mint büntetés. Értékes napok ezek, melyek arra ösztönöznek, hogy vezekeljünk vétkeinkért. Inkább szerencsénk idejét kellene kurtábbra fognunk. Mi egyebet árul el minden tülekvésünk, mint azt, hogy boldogok szeretnénk lenni, függetlenül attól, aki a boldogságot adja, mert hiszen ő maga a boldogság? Az ember kettős természetű lény, és szükségképpen meg kell őriznie egységét. Ha inkább a Teremtő parancsai iránt való hódolat domborodik ki benne: vallási törvényt szabhattak e szükségszerűségből; ha viszont inkább az emberek egymás közötti tevékenységére nyújt biztosítékot: polgári törvényt alkothattak belőle.

Szmirnából, Szafár holdjának utolsó napján, 1715-ben.

LXXVIII. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Elküldök itt egy levelet neked: egy francia írta Spanyolországból. Azt hiszem, örömest olvasod majd.

Két hónapja járok keresztül-kasul Spanyolországban és Portugáliában; két hónapja élek olyan népek közt, melyek minden más népet lenéznek, egyedül a franciát tisztelik meg azzal, hogy gyűlölik. A két nemzet legszembetűnőbb tulajdonsága a komolyság. Főként kétféleképpen nyilvánul meg: a pápaszem és a bajusz révén. A pápaszem tüntetően tanúsítja, hogy aki hordja, avatott minden tudományban, és mélységesen mély olvasmányokba temetkezik, olyannyira, hogy meggyöngült tőle a látása; minden orr, melyet pápaszem ékesít vagy terhel feltétlenül tudós orrnak minősíthető. Ami a bajuszt illeti, az minden további nélkül, önmagában véve is tiszteletre méltó; noha olykor komoly hasznot lehet húzni belőle az uralkodó szolgálatára és a nemzet becsületére, mint ahogyan egy híres portugál generális példája mutatta az Indiákon; mert amikor pénzszűkében volt, levágta a fél bajuszát, elküldte Goába, s annak lakosaitól húszezer aranyat kért e zálog fejében; megkapta, s utóbb ki is váltotta becsülettel a bajuszt. Könnyen érthető, ha az ilyenfajta komoly és egykedvű népek kevélyek; hát ezek aztán valóban azok. Kevélységük általában két igen tisztes tényezőn alapszik. Azoknak, akik a kontinensen élnek, a spanyol és portugál földön, csak úgy duzzad a szívük a büszkeségtől, ha úgynevezett régi keresztények, vagyis nem azoktól származnak, akiket az utóbbi századokban az inkvizíció beszélt rá a kereszténység fölvételére. Az Indiákon élők számára viszont nem kevésbé hízelgő

az a tudat, hogy van egy igazán fölséges érdemük, azaz – mint mondják – fehér bőrűek. Szultána soha nem volt még oly büszke szépségre nagyságos urunk szerájában, mint amilyen gőgös egy ilyen hitvány, vén szelindek tud lenni olajosan csillogó fehér bőrére, amikor Mexikó valamelyik városában keresztbe font karral lopja a napot a küszöbön. Az effajta nagy tekintetű férfi, az ilyetén tökéletes teremtmény természetesen a világ minden kincséért sem dolgoznék, és sosem szánná rá magát, hogy valamiféle gyarló és gépies iparral kockára tegye bőre becsületét és méltóságát. Tudni kell ugyanis, hogy Spanyolországban valamirevaló ember – akinek például az imént említett tulajdonságokon kívül egy hatalmas szablyája is van, vagy apjától megtanult cincogni egy ócska gitáron – nem dolgozik; becsületének tartozik vele, hogy pihentesse tagjait. – Aki napjában tíz órát sütteti a hasát a nappal, pontosan kétszer akkora tekintélynek örvend, mint aki naponta csupán öt órán át teszi ugyanezt, mert itt a nemességet a karosszékben vívják ki. Ám a munka e konok ellenségei bárhogyan tüntetnek is filozofikus nyugalmukkal, szívükben még sincs békesség, mert folyton szerelmesek. Senki a világon náluk jobban nem érti a módját, hogyan kell elepedni imádottjuk ablaka alatt; az a spanyol, aki nem náthás, nem is igazán gáláns. Legelsősorban ájtatosak, másodsorban féltékenyek. Óvakodnak tőle, hogy kitegyék feleségüket egy szitává lőtt katona vagy egy rozzant táblabíró próbálkozásainak, viszont nyugodtan összezárják egy szemét lesütő buzgó kis noviciussal vagy egy tagbaszakadt franciskánussal, akire nevelését bízták. Asszonyaiknak minden további nélkül megengedik, hogy fedetlen kebellel sétafikáljanak, azt azonban a világért sem tűrnék, hogy valaki meglássa a sarkukat, vagy megpillantsa a lábuk hegyét. A szerelem – mondják – mindenütt kegyetlen; a spanyolok számára még inkább az. A nők kigyógyítják őket kínjaikból, de voltaképpen csak gyötrelmet cseréltetnek velük, s egy-egy kihunyt szenvedély maradandó és keserves emléket hagy a szívükben. Vannak apró udvariassági szabályaik, melyek Franciaországban igen furcsának tűnnének; egy kapitány például soha nem üt meg egy katonát anélkül, hogy erre előzőleg engedélyt ne kérne tőle, s az inkvizíció mindig elnézést kér a zsidóktól, mielőtt megégetné őket.

Azok a spanyolok, akiket nem sütögetnek máglyán, oly szenvedélyes szeretettel csüngnek az inkvizíción, hogy valóban rosszmájúság volna megfosztani őket tőle. Én csak azt javallanám, állítsanak föl egy másikat is, de azt nem az eretnekek, hanem az olyan babonatenyésztők ellen, akik a barátok apró praktikáinak ugyanolyan érvényt tulajdonítanak, mint a hét szentségnek, mindent imádnak, amit tisztelnek, s annyira szenteskedők, hogy már csak alig-alig keresztények. Akad ész és értelem a spanyoloknál is, de azt ne a könyveikben keresd. Nézz csak be valamelyik könyvtárukba: az egyik oldalon a regények, a másikon a skolasztikusok; megállapíthatod, hogy ezt aztán jól megcsinálták, s az emberi értelem valamilyen titkos ellensége hordta össze az egészet. Egyetlenegy jó könyvük van: az, amelyik leleplezte az összes többinek a nevetségességét. Beláthatatlan fölfedezéseket tettek az Újvilágban, de még a saját országukat sem ismerik; folyóiknak még vannak ki nem használt öblei, hegyeikben még élnek ismeretlen néptörzsek. Azzal hivalkodnak, hogy a nap az ő birodalmukban kel föl és nyugszik le; hozzá kell tennünk, hogy hosszú körútján egyebet sem lát, mint elpusztult vidékeket és sivatag tájakat.

Most még csak egy olyan levelet szeretnék látni, kedves Üzbég, melyet Madridban ír egy Franciaországot járt spanyol; nem kétlem, hogy alaposan megtorolná a nemzetét ért sérelmet. Milyen tág terület egy hidegvérű és mély gondolkodású ember számára! Párizs leírását – azt hiszem – ilyesféleképpen kezdené: „Van itt egy ház, ahová a bolondokat csukják; először azt képzelné az ember, ez a város leghatalmasabb épülete; de nem: az orvosság nagyon is kicsi a bajhoz mérten. Kétségtelen, hogy a franciák, akiket szomszédaik annyit ócsárolnak, valóban bezárnak néhány bolondot egy házba; arról igyekeznek így meggyőzni a világot, hogy a többi épeszű.”

No de dolgára hagyom az én spanyolomat. Ég veled, kedves Üzbég.

Párizsban, Szafár holdjának 17. napján, 1715-ben.

LXXIX. LEVÉL

A fekete főeunuch Üzbégnek, Párizsba

Tegnap az örmények egy fiatal cserkesz rabnőt hoztak a szerájba, és el akarták adni. Bevittem a titkos lakosztályba, levetkőztettem, vizsga szemmel apróra végignéztem, s minél tovább mustrálgattam, annál szebbnek találtam. Szűzies szeméremmel igyekezett elrejteni előlem bájait, s láttam, mily nehezére esik az engedelmesség; meztelensége miatt még előttem is pirult, pedig bennem már nincsenek olyan szenvedélyek, melyektől a szemérmességnek riadoznia kellene, rajtam már nincs a női nemnek semmiféle hatalma, s mint az illendőség őre, a legszabadosabb cselekedetek közepett is csak tiszta tekintetet vetek mindenkire, és csak ártatlanságot sugallhatok. Mihelyt úgy találtam, hogy méltó kegyeidre, lesütöttem a szememet, bíbor köpönyeget borítottam a vállára, aranygyűrűt húztam az ujjára, lábához borultam s imádtam őt, mint szíved királynőjét. Kifizettem az örményeket, és elzártam őt a kutató szemek elől. Boldog Üzbég! Nagyobb szépséget nyertél, mint amennyit Kelet valamennyi palotája rejt. Boldog lehetsz; hazatértedkor itt találod Perzsia legelragadóbb kincsét és szerájodban éppoly buján virulnak ki majd újra a bájak, amily mohón az idő és a birtoklás hervasztja őket.

Fatmé szerájából, Rábi első holdjának első napján, 1715-ben.

LXXX. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Amióta Európában vagyok, kedves Rédi, sokféle kormányt láttam. Itt nem úgy van, mint Ázsiában, ahol a politika szabályai mindenütt egyformák. Sokat töprengtem rajta, melyik kormányzat felel meg legjobban az értelemnek. Úgy gondolom, az a legtökéletesebb, amelyik a legkisebb áron jut el céljához; tehát az a legjobb, amelyik a természetüknek és hajlamaiknak legmegfelelőbb módon vezeti az embereket. Ha egy szelíd kezű kormány alatt a nép éppoly készségesen engedelmeskedik, mint egy szigorú alatt, az előbbi előnyösebb, mert jobban illik az értelemhez, a szigorúság viszont idegen tőle. Gondold meg, kedves Rédi, egy államban sosem a többé vagy kevésbé kegyetlen büntetések miatt engedelmeskednek a törvényeknek. Azokban az országokban, ahol a megtorlás mérsékelt, éppen úgy félnek tőle, mint azokban, ahol önkényesek és irgalmatlanok. Akár szelíd egy kormányzat, akár kegyetlen, büntetni mindig fokozatosan büntetnek; egy-egy kisebb vagy nagyobb vétségért kisebb vagy nagyobb büntetés jár. Képzeletünk önként idomul annak az országnak a szokásaihoz, amelyben élünk: egyheti fogság vagy valami csekély bírság éppoly erősen hat egy szelíd erkölcsű országban nevelkedett európai lelkére, mint amennyire egy ázsiaira az a félelem, hogy fél karját levágják. Bizonyos mértékű megtorláshoz bizonyos mértékű rettegés tapad, s ezt mindenki a maga módján érzi: egy franciát kétségbeejt gyalázatának tudata egy olyan ítélet miatt, amely egy töröknek egy röpke negyedórára sem háborítaná az álmát. Nem tapasztaltam egyébként, hogy a közrendet, igazságosságot és méltányosságot Törökországban, Perzsiában vagy a Nagymogulnál nagyobb tiszteletben tartanák, mint a hollandus vagy a velencei köztársaságban, vagy akár

Angliában; egyáltalán nem tapasztaltam, hogy ott az emberek kevesebb bűnt követnének el, és a súlyos büntetésektől megfélemedve, jobban meghajolnának a törvények előtt. Ellenkezőleg, megfigyeltem, hogy ezekben az államokban rengeteg igazságtalanság és zaklatás származik belőlük. Sőt, úgy tűnik nekem, hogy ott még a fejedelem is, aki pedig maga a törvény, kevésbé úr, mint másutt. Úgy látom, hogy valahányszor dúlni kezd a szigor, mindig zendülések támadnak, s egy-egy ilyen mozgolódásnak soha nincs feje; ha aztán az erőszakos hatalmat egyszer megrendítették, senkinek sincs többé elég ereje hozzá, hogy újból megszilárdítsa; hogy a büntetlenség fölötti elkeseredés csak fokozza és növeli az ilyetén zavarokat; hogy az ilyen államokban nem törnek ki különálló kis lázadások, s a zúgolódás és a lázadás közt sosincs átmenet; hogy a nagy eseményeket nem nagy okok robbantják ki; ellenkezőleg, a legkisebb esemény olykor széles körű forrongást kelt, éppoly váratlanul azok számára, akik szítják, mint azokéra, akik ellen irányul. Amikor Ozmán török császárt letették, a merénylet végrehajtói közül senki nem gondolt rá, hogy végrehajtsa; nagy alázatossággal csupán azért esedeztek, szolgáltassanak nekik igazságot bizonyos apró sérelmek miatt; a tömegből történetesen fölharsant egy addig sosem hallott hang, valaki Musztafa nevét kiabálta és Musztafából egyszeriben császár lett.

Párizsban, Rábi első hónapjának 2. napján, 1715-ben.

LXXXI. LEVÉL

Nargum moszkvai perzsa követ Üzbégnek, Párizsba

Nincs a világnak népe, kedves Üzbég, amely hódításai nagyságára és dicsőségére nézve fölülmúlná a tatárokat. Ők a földkerekség igazi urai, és mintha minden más nép csak az ő szolgálatukra született volna; birodalmak alapítói és megdöntői ők; hatalmuk bélyegét minden korban rányomták a világra, s minden időkben a nemzetek ostorai voltak. Kétszer is meghódították s mind a mai napig is hódoltatják Kínát. Uralkodnak a Nagymogul birodalmához tartozó terjedelmes országokon. Mint Perzsia urai, ott ültek Cirusz és Gusztaszpe trónján. Leigázták Moszkvát. A törökök neve alatt óriási hódításokat tettek Európában, Ázsiában és Afrikában; hatalmuk a mindenség e három részére terjed. S hogy még messzebbre menjünk: belőlük támadtak azok a népek, melyek megdöntötték a római birodalmat. Mit számít Nagy Sándor minden hódítása Dzsingisz kánéhoz képest! Éppen csak történetírói nem voltak e győzedelmes népnek, hogy megörökítsék csodálatos tetteinek emlékét. Mennyi halhatatlan tett merült így feledésbe! Hány és hány birodalom, melyet ők alapítottak, s melynek eredetéről mit sem tudunk! Ε harcias nép, mely mindig csak pillanatnyi dicsőségével törődött, és szentül hitte, hogy győzedelmes lesz minden időben, nem gondolt rá, hogy hajdani hódításai emlékével vésse be nevét a jövendő könyvébe.

Moszkvában, Rábi első holdjának 4. napján, 1715-ben.

LXXXII. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

A franciák rengeteget beszélnek, mégis akadnak köztük bizonyos hallgatag dervisek; karthauziaknak hívják őket. Az a hír járja felőlük, hogy amikor belépnek a kolostorba, kivágják a nyelvüket; igen kívánatos volna, ha példájukat követve a többi dervis is lenyesne magáról mindent, ami nem fér meg a hivatásával. Ha már a hallgatagoknál tartunk, van ezeknél furább emberfajta is, igen eredeti képességekkel megáldva. Azokra gondolok, akik úgy tudnak beszélni, hogy semmit nem mondanak; két álló órán át elszórakoztatnak egy-egy társaságot anélkül, hogy kihámozhatnánk valamit a szavaikból, vagy plagizálhatnánk őket, vagy akárcsak egy árva szócskára is emlékeznénk abból, amit mondtak. A nők imádják az ilyesfajta embereket, de még inkább imádják azokat, akiket a természet egy különlegesen kedves képességgel áldott meg: tudnak a kellő időben, azaz minden szempillantásban mosolyogni és kecses helyesléssel vidáman bólongatni mindarra, amit a nők mondanak. Éleselméjűségük akkor nyilvánul meg a legteljesebben, amikor mindenben valami ritka zamatot ízlelgetnek és a leglaposabb dolgokban is száz meg száz apró szellemességet tudnak fölfedezni. Olyanokat is ismerek, akik kitűnően értenek hozzá, hogyan kell élettelen tárgyakat belevonni a társalgásba, hogyan lehet megszólaltatni hímzett öltönyünket, szőke parókánkat, tubákos szelencénket, sétapálcánkat és kesztyűnket. Ajánlatos már az utcáról kezdeni, fölhívni magunkra a figyelmet kocsink zörgésével és a kapura keményen rásújtó koppantó döndülésével; ez a bevezetés aztán az egész beszélgetés hangnemét megadja; s a szép kezdet elviselhetővé teszi mindazt a sok ostobaságot, amely utána következik, szerencsére már későn.

Biztosítlak róla, ezek az apró tehetségek, melyekre nálunk ügyet sem vetnek, itt igen jó szolgálatot tesznek azoknak, akiket a jószerencse fölruházott velük, s az igazán elmés emberek nemigen kerekednek fölébük.

Párizsban, Rábi második holdjának 6. napján, 1715-ben.

LXXXIII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Ha van Isten, kedves Rédi, szükségképpen igazságosnak kell lennie; mert ha nem volna az, minden lénynél gonoszabb és tökéletlenebb volna. Az igazság nem más, mint valóságos kapcsolat két dolog között; ez a viszony mindig állandó, akárhonnét nézzük, s akár Isten, akár angyal, akár ember veszi szemügyre. Igaz, az emberek nem mindig látják e kapcsolatokat; olykor, ha látják is őket, elfordulnak tőlük; mindig az érdekeiket tartják szemük előtt. Az igazságosság tiltakozik, de a szenvedélyek zűrzavarában csak alig-alig tudja hallatni a hangját. Az emberek azért követnek el igazságtalanságokat, mert érdekükben áll elkövetni őket, és mert a saját igényeik kielégítését mindig fontosabbnak tartják, mint a másokéit. Mindig magukból kiindulva cselekszenek; oktalanul senki sem rossz; eljárását mindig valami indok sugallja, és ez az indok mindig az önérdek indoka. Az azonban lehetetlen, hogy Isten bárminő igazságtalanságot kövessen el; mihelyt föltesszük, hogy látja az igazságot, szükségképpen követnie is kell; minthogy neki nincs szüksége semmire, és elégséges önmagának, a lények leggonoszabbika volna, mert érdek nélkül volna gonosz. Így akkor is szeretnünk kellene az igazságosságot, ha nem volna Isten; vagyis minden tőlünk telhetőt meg kellene tennünk annak érdekében, hogy hasonlóak legyünk ama lényhez, akiről ilyen szép elképzelésünk van, és aki, ha léteznék, szükségképpen igazságos volna. Fölszabadulnánk a vallás, de nem a méltányosság alól. Így támadt bennem, kedves Rédi, az a gondolat, hogy az igazság örökkévaló és független az emberi megállapodásoktól. Ha függne tőlük, szörnyű igazság lenne,

s el kellene rejtenünk magunk elől. Körülöttünk csupa nálunk erősebb ember él; száz és száz különböző módon árthatnak nekünk; s az esetek háromnegyed részében büntetlenül árthatnak. Mily megnyugtató tudnunk, hogy minden ember szívében van egy benső hang is, mely szót emel értünk és védelmez támadó kísérleteik ellen. Enélkül állandó rettegésben kellene élnünk; mint oroszlánok közt, járnánk az emberek közt, és soha egyetlen pillanatig sem volnánk biztonságban vagyonunk, becsületünk és életünk felől. Ezek a gondolatok heves ellenkezést keltenek bennem azokkal a doktorokkal szemben, akik Istent úgy állítják elénk, mint valami hatalmával visszaélő zsarnokot; akik szerint Isten úgy jár el, ahogyan mi magunk nem mernénk, attól félve, hogy megbántjuk őt; akik ráruházzák mindazokat a hibákat, amelyeket bennünk szigorúan büntet; s akik önellentmondó elképzeléseikben hol úgy ábrázolják őt, mint gonosz lényt, hol meg olyannak, aki gyűlöli és megtorolja a gonoszságot. Mily megnyugtató az embernek, ha magába tekint, és megállapíthatja, hogy szívében igaz! Szigorú öröm ez, de elragadó öröm: látni, hogy annyival vagyunk magasabban azoknál, akik ezt az érzést nem ismerik, amennyivel a tigrisek és medvék fölött állunk. Igen, Rédi, ha biztosan tudnám, hogy soha nem fogom megsérteni a méltányosság törvényét, amely mindig a szemem előtt lebeg, méltán hinném magamat a legderekabb embernek a világon.

Párizsban, Desumada első holdjának első napján, 1715-ben.

LXXXIV. LEVÉL

Rika ***-nak

Tegnap megnéztem az Invalidusok palotáját. Ha király volnék, három győztes csatáért nem adnám, hogy én emelhettem ezt az épületet. Mindenütt a nagy uralkodó keze nyoma látszik rajta. Azt hiszem, ez a legtiszteletreméltóbb hely a földön. Mily nagyszerű dolog egybegyűjtve látni itt a honszeretet valamennyi áldozatát; minden vágyuk ma is az, hogy a hazát védhessék, s fiatal szívvel, de már nem a régi erővel, csak azt fájlalják, hogy nem áldozhatják föl magukat még egyszer érte. Mi lehet csodálatraméltóbb, mint látni, hogy ezek a rokkant harcosok éppoly szigorú fegyelemben élnek e menhelyen, mintha csak az ellenség közelsége kényszerítené őket erre; hogy a hadi élet e képmásában találják meg hanyatló életük minden örömét; s hogy szívüket-lelküket megosztják a vallási kötelességek meg a haditudományok között! Bár templomokban őriznék meg a hazáért hősi halált halt vitézek nevét, bár foglalnák lajstromba őket, minden dicsőség és nemesség forrásául.

Párizsban, Desumada első holdjának 15. napján, 1715-ben.

LXXXV. LEVÉL

Üzbég Mirzának, Iszpahánba

Nyilván hallottad, Mirza, hogy Szolimán sah néhány minisztere kitervelte: minden Perzsiában élő örményt kényszerítenek rá, vagy hagyja el a királyságot, vagy térjen át a mohamedán vallásra. Úgy gondolták, mindaddig szégyenfolt szennyezi be a birodalmat, amíg e hitetleneknek szállást ad kebelében. Vége is lett volna a perzsa dicsőségnek, ha ezúttal a vakbuzgóság hitelre talál. Hogy, hogy nem, a dolog kudarcba fulladt. Sem akik fölvetették, sem akik elvetették, nem gondolták meg, mi lesz állásfoglalásuk következménye; amit az értelemnek és a politikának kellett volna tennie, megtette a véletlen, s megmentette a birodalmat attól a veszedelemtől, mely sokkal súlyosabbnak ígérkezett, mintha egy nagy csatát veszt el, vagy két városa kerül idegen kézre. Az örmények száműzésével egyetlen nap alatt el akarták pusztítani a föld színéről a birodalom valamennyi kereskedőjét és majdnem valamennyi iparosát. Bezzeg a nagy Abasz sah inkább levágatta volna a két karját, semhogy ilyen rendeletet aláírjon; ahelyett, hogy a Nagymogulhoz és India többi királyához kergette volna legszorgalmasabb alattvalóit, inkább királysága felét nekik adta volna. Túlbuzgó mohamedánjaink üldözései arra kényszerítették a gebrákat, hogy tömegestül vándoroljanak át Indiába; így vesztette el Perzsia ezt a szorgos földművelő népet, mely dolgosságával egyedül tudta volna legyőzni földjeink terméketlenségét. Ezután már csak az hiányzott, hogy a túlbuzgóság véghezvigye a második csapást is: tönkretette az ipart; ezzel lehanyatlott a birodalom, és vele együtt, szükségszerűen, a vallás is, melyet pedig mindenáron föl akartak virágoztatni. Ha minden elfogultság nélkül gondolkodunk, nem tudom, Mirza, nem kell-e

fölvetnünk a kérdést: vajon nem jobb-e, ha egy államban többféle vallás van. Megfigyelhető, hogy az úgynevezett megtűrt vallások követői általában hasznosabb polgárai hazájuknak, mint azok, akik az uralkodó vallás hívei; az előbbiek ugyanis nem juthatnak rangokhoz, s nem válhatnak ki másként, mint gazdagságuk és jólétük révén, igyekeznek tehát, hogy munkájukkal vagyont szerezzenek, s örömest vállalják a társadalomban kínálkozó legnehezebb foglalkozásokat. Egyébként, minthogy minden vallásban vannak a társadalomra nézve hasznos parancsolatok, fontos, hogy buzgón meg is tartsák őket. Márpedig mi ösztönzi jobban e buzgóságot, mint a vallások sokfélesége. Engesztelhetetlen vetélytársak állnak szemben egymással; a kölcsönös féltékenység a legkisebb magánemberig elhat, mindenki résen van, mindenki óvakodik tőle, hogy olyasmit kövessen el, amivel gyalázatba keverhetné, megvetésnek vagy az ellenpárt irgalmatlan megrovásának tehetné ki a maga pártját. Megfigyelték, hogy egy-egy államban a régi vallás vadhajtásainak lenyesegetésére mindig az a legbiztosabb mód, ha beengednek valaminő új felekezetet. Hiába mondják, hogy az uralkodónak nem érdeke, hogy egyszerre több vallást tűrjön meg országában. Abból se származnék a világon semmi kára, ha a földkerekség valamennyi szektája nála gyülekeznék össze, hiszen egy sincs köztük, amelyik ne parancsolna engedelmességet és ne hirdetne hódolatot. Elismerem, a történelem tele van vallásháborúkkal; de vigyázzunk: nem a vallások sokfélesége okozta a háborúkat, hanem a magát uralkodónak tartó vallás türelmetlensége. Ez az a prozelita szellem, melyet a zsidók az egyiptomiaktól tanultak, s mely aztán róluk ragadt rá, mint valami népszerű ragály, mohamedánokra és keresztényekre egyaránt. És ez az a részegség, melynek terjedését úgy kell tekintenünk mint az emberi értelem teljes napfogyatkozását. Mert végtére is, ha a mások lelkiismeretét gyötörni nem volna embertelenség, ha

nem származnék belőle egyetlen olyan káros következmény sem, aminő ezrével származik, bolond volna, aki ilyesmin törné a fejét. Aki azt akarja, hogy változtassam meg a vallásomat, nyilván azért akarja, mert ő, ha erre kényszerítenek, nem változtatná meg a magáét; nem érti hát, miért nem teszek meg valamit én, amit ő talán a világ minden kincséért sem tenne meg.

Párizsban, Desumada első holdjának 26. napján, 1715-ben.

LXXXVI. LEVÉL

Rika ***-nak

Úgy látszik, itt a családok valahogyan maguktól kormányozódnak. A férjnek felesége, az apának fiai, a gazdának cselédei fölött csak afféle árnyékhatalma van. Minden vitájukba beleavatkozik az igazságszolgáltatás, és biztos lehetsz felőle, hogy mindig a féltékeny férj, a zordon apa és az akadékoskodó gazda húzza a rövidebbet. A napokban ellátogattam oda, ahol az igazságot osztják. Mielőtt odaér az ember, keresztül kell törnie egy sereg fiatal árusnőn, aki mind mézesmázos hangon csalogatja. A látvány eleinte elég vidám; annál gyászosabb lesz, amint a nagy termekbe lépsz: csupa olyan ember ül ott, akinek a ruhája még a képénél is vigasztalanabb. Végül aztán bejutsz a szentélybe, ahol kiderül minden családi titok és napvilágra kerülnek a legrejtettebb cselekedetek is. Emitt egy szemérmes leányzó számol be hosszan őrzött szüzessége gyötrelmeiről, küzdelmeiről és fájdalmas ellenállásáról; oly kevéssé büszke győzelmére, hogy minduntalan bekövetkezhető vereségével fenyegetőzik, s hogy végre apja is megtudja, mire van szüksége, ország-világ elé kitálalja igényeit. Utána előlép egy szemérmetlen hölgy, s mint válóokot, előadja mindazt a sok sértést, amit a férje fejéhez vagdosott. Egy másik, hasonló szemérmességgel, közli, hogy megunta az asszonyi titulust, miután nem élvezi az asszonyi örömöket; föllebbenti a fátylat a házasélet hálószobatitkairól; ragaszkodik hozzá, szemléljék meg az e téren legügyesebb szakértők, s aztán bírói végzéssel helyezzék őt vissza szüzességi jogaiba. Sőt akad, aki még tovább merészkedik: olyan nyilvánosság előtt végbemenendő viadalra hívja ki a férjét, amelyet a tanúk jelenléte szerfölött nehézzé tesz; éppoly meggyalázó próba a nőre, ki állja, mint a férfira, aki kudarcot vall benne. Egy csapat elszöktetett vagy elcsábított lány festi sokkal komiszabbnak a férfit,

mint amilyen. Csak úgy visszhangzik e törvényszék a szerelemtől; egyébről sem hallani, mint dühöngő apákról, megcsalt lányokról, hűtlen szeretőkről és fölszarvazott férjekről. Az érvényben lévő törvény szerint minden házasságon belül született gyermek a férjtől való; hiába van a szerencsétlennek alapos oka rá, hogy éppen az ellenkezőjére gyanakodjék: hisz helyette, s fölmenti minden vizsgálattól és aggálytól a törvény. Ennél a bíróságnál a szótöbbség dönt; de állítólag már elismerték, hogy jobb volna, ha a kisebbség volna a mérvadó; hiszen nagyon kevés az okos ember, a ferdeeszű viszont köztudomásúan rengeteg.

Párizsban, Desumada második holdjának 1. napján, 1715-ben.

LXXXVII. LEVÉL

Rika ***-nak

Az ember – mondják – társas állat. Ha ez így van, úgy hiszem, a francia mindenki másnál emberebb; ő aztán a valódi ember! Mintha másra sem született volna, mint a társaságra. Megfigyeltem azonban olyan példányokat is köztük, akik nemcsak társas lények, hanem ők maguk a társadalom. Ott sokasodnak minden zugban, egyetlen szempillantás alatt benépesítik a városnak mind a négy sarkát; száz ilyen ember nagyobb nyüzsgést csap, mint kétezer rendes polgár; az idegen szemében egykettőre kipótolják egy-egy pestis vagy éhínség dúlásait. Az iskolában föl szokták vetni a kérdést: lehet-e egy test egyszerre két helyen. Nos, ezek bizonyítékot szolgáltatnak arra, amit a filozófusok kétségbevonnak. Folyton sietnek, mert mindig roppant sürgős dolguk van: kifaggatni mindenkit, aki útjukba kerül, afelől, honnét jön és hová megy. Senki nem verhetné ki a fejükből azt a hiedelmet, miszerint úgy illik, hogy minden áldott nap egyenként is sorra látogassák a társaságot, a közös gyülekezőhelyeken tett nagybani látogatásaikat nem is említve: az utóbbiak ugyanis oly sommás eljárások, hogy szerkönyvük szabályai szerint számba sem vehetők. Az ő kopogtatásaik szeleknél, viharoknál több kárt tesznek a kapukban. Ha az ember sorra végigvizsgálná a kapusoknál a vendégkönyveket, naponta ráakadhatna százféle kacskaringóval odanyomorított nevükre. Temetési menetekben, részvétnyilvánításokban és házassági szerencsekívánatokban töltik életüket. A király egyetlen alattvalóját sem tüntetheti ki anélkül, hogy ők kocsit ne fogadjanak, s hozzá ne rohanjanak örömüket tolmácsolni. Végül aztán holtfáradtan vergődnek haza és térnek nyugodni, hogy másnap elölről kezdhessék elcsigázó tevékenységüket.

A minap egyikük meghalt végkimerülésben. Ezt a feliratot tették a sírjára: „Itt nyugszik az, aki sosem pihent. Ötszázharminc gyászmenetet gyalogolt végig. Kétezer-hatszáznyolcvan gyermekszületésén örvendezett. Több mint kétmillióhatszázezer tallérra rúg ama kegydíjak összege, amelyeknek kiosztása alkalmával szerencsés barátait üdvözölte, mindig más és más kifejezésekkel. Utcán megtett kilencezer-hatszáz stádiumnyi utat, vidéken harminchat stádiumot. Mulatságosan tudott társalogni: háromszázhatvanöt mesényi készlettel rendelkezett; volt azonfölül ifjúságától fogva száztizennyolc bölcs idézete antik írókból, ezeket egyes különlegesen kínálkozó alkalmakkor csillogtatta. Életének hatvanadik esztendejében végre jobblétre szenderült. A többiről, vándor, nem beszélek; hogyan is juthatnék a végére mindannak, amit életében tett és látott?”

Párizsban, Desumada második holdjának 3. napján, 1715-ben.

LXXXVIII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Párizsban szabadság és egyenlőség uralkodik. Bármilyen fényes születéssel és erényekkel, vagy akár hadi érdemekkel dicsekedjék is valaki, semmi nem védi meg a tömegtől, melybe belekeveredett. A rangbéli féltékenység itt nem dívik. Azt tartják: Párizsban az a legelső ember, akinek a legjobb fogata van. A nagyúr olyan ember, aki bejáratos a királyhoz, tárgyal a miniszterekkel, családfája, adóssága és kegydíja van. Ha ráadásul gondterhelt arccal vagy színlelt gyönyörhajhászással tudja leplezni semmittevését, a legboldogabb embernek képzeli magát a világon. Perzsiában csak az nagy ember, akinek a király valami részt juttat a kormányzásban. Itt vannak, akik születésüknél fogva nagyok, de ezeknek nincs semmi hitelük. A királyok olyanok, mint az ügyes munkás, aki műve elkészítéséhez mindig a legegyszerűbb szerszámot használja. A franciák nagy istensége a kegy. Főpapja a miniszter, aki számtalan áldozatot hoz neki. Akik körülveszik, egyáltalán nem öltöznek fehérbe: hol ők áldoznak, hol őket áldozzák, de akár így, akár úgy, önként adják oda magukat bálványuknak, mind az egész néppel együtt.

Párizsban, Desumada második holdjának 9. napján, 1715-ben.

LXXXIX. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

A dicsőség vágya csöppet sem különbözik attól az ösztöntől, mellyel a teremtmények a tulajdon fönnmaradásukra törekszenek. Azt gondoljuk, megnöveljük létünket, ha sikerül átvinnünk mások emlékezetébe; úgy hisszük új életet nyerünk így, s azt aztán éppen olyan értékesnek tartjuk, mint amit az égtől kaptunk. De mint ahogyan nem ragaszkodik mindenki egyformán az élethez, úgy a dicsőség iránt sem mindenki egyformán fogékony. Ez a nemes szenvedély minden szívbe bele van ugyan ojtva, a nevelés és a képzelet azonban száz- és százféleképpen módosítja. Nagy különbség van e téren ember és ember, még nagyobb, nép és nép között. Általános elvnek vehető: egy-egy államban a dicsőség vágya az alattvalók szabadságának mértéke szerint nő vagy csökken; a dicsőség sosem jár együtt a szolgasággal. Egy értelmes ember azt mondta nekem a napokban: mi itt Franciaországban sok szempontból jóval szabadabbak vagyunk, mint önök Perzsiában; de jobban is szeretjük a dicsőséget. Ennek tulajdonítható, hogy egy francia vidáman és szívesen megtesz olyasmit, amit önöknél a szultán csak úgy tud kicsikarni alattvalóitól, hogy folytonosan figyelmezteti őket a büntetésre vagy a jutalomra. Így aztán nálunk az uralkodó féltékenyen vigyáz legkisebb alattvalójának becsületére is. Tekintélyes bíróságok védik a becsületet, mint a nemzet szent kincsét, az egyetlent, melynek az uralkodó nem ura, minthogy érdekeinek sérelme nélkül nem is lehetne az. Ha ugyanis valamelyik alattvaló úgy érzi, hogy fejedelme megsértette őt becsületében, akár azzal, hogy másokat előnyben részesített a rovására, akár azzal, hogy a megvetésnek bármi kis jelét is tanúsította iránta, azon nyomban otthagyja az udvart, állását és szolgálatát, s

visszavonul otthonába. A francia meg a perzsa csapatok közt az a különbség, hogy emezek olyan szolgákból toborzódnak, akik természet szerint gyávák, így a halálfélelmet csak a büntetéstől való félelem küzdi le bennük, s ebből a lélekben csak egy újfajta rettegés keletkezik, amely úgyszólván bárgyúvá teszi az embert; amazok viszont élvezettel néznek szembe a veszéllyel, s a félelmet egy nála magasabbrendű elégtétellel száműzik szívükből. Ám a becsület, a hírnév és az erény szentélye, úgy látszik, a köztársaságokban s azokban az országokban állt, amelyek valóban megérdemlik a haza nevet. Rómában, Athénban, Spártában a legnagyobb szolgálatoknak is csak egy bérük volt: a becsület. Egy-egy megnyert csatáért, egy-egy megvívott városért óriási jutalomnak számított egy babér- vagy cserkoszorú, egy szobor vagy egy dicsőítő szónoklat. Ott, aki valamiféle szép tettet hajtott végre, úgy vélte, már azzal elégséges kárpótlást kapott, hogy tettét egyáltalán véghezvihette. Nem nézhetett egyetlen honfitársára sem úgy, hogy ne támadt volna benne öröm, amiért jót tett érte: annyi szolgálatot tett, ahány polgártársa volt. Egyes emberekkel bárki tehet jót; de aki egy egész társadalommal tesz jót, hasonló az istenekhez. Nem kellett-e szükségképpen teljesen kihalnia az ön perzsáinak szívéből e nemes vetélkedésnek, minthogy ott hivatalok és méltóságok egyaránt csak az uralkodó szeszélyének függvényei? A hírnevet és az erényt önöknél nem is tekintik valóságosnak, ha nem kíséri az uralkodói kegy: ezzel születik s ezzel hal meg. Akit ma az egész nép becsül, sosem lehet biztos felőle, nem szenved-e másnap gyalázatot. Ma tábornok a hadseregben; holnap a király megteszi szakácsának, s megfosztja az elismerésnek még a reményétől is, kivéve azt az egyet, hogy jó húslevest főzött neki.

Párizsban, Desumada második holdjának 15. napján, 1715-ben.

XC. LEVÉL

Üzbég ugyanannak, Szmirnába

A franciák általánosan szenvedélyes dicsőségvágyából alakult ki az egyes emberekben az a sajátságos valami, amit úgy neveznek, hogy rátartiság. Minden foglalkozásra jellemző, leginkább mégis a katonáknál észlelhető; a katonaság maga a rátartiság. Nehezen tudnám érzékeltetni veled, mi ez, mert nekünk, perzsáknak nemigen van fogalmunk róla. Hajdanában a franciák, főként a nemesek, nem is követtek más törvényt, mint ezt az úgynevezett rátartást; ahhoz szabták egész életüket, s ebben oly szigorúak voltak, hogy senki nem hogy meg nem szeghette előírásait, de még csak a legparányibb rendelkezéseket sem játszhatta ki a halálnál is súlyosabb bűnhődés kockázata nélkül. Ha valami vitát kellett elintézni, a döntésnek csak egyetlen módját ismerték: a párbajt; az vágott ketté minden bonyodalmat. Csakhogy itt az volt a hiba, hogy az ilyen igazságszolgáltatás sokszor éppen nem az érdekelt felek között ment végbe. Bármily fölszínesen ismerte is valaki a szembenállók valamelyikét, bele kellett avatkoznia a vitába, és saját személyében kellett helytállnia, éppen úgy, mintha őt bosszantották volna föl. Az ilyen választás, az ilyen hízelgő kiszemeltetés mindig megtisztelésszámba ment; aki egy garast nem adott volna érte, hogy valakit családostul megmentsen a bitótól, egy szemernyi habozás nélkül tette kockára érte százszor is az életét. A döntésnek ez a módja meglehetősen balga dolog volt, mert abból, hogy valaki ügyesebb vagy erősebb, mint a másik, még egyáltalán nem következik, hogy igaza is van. Ezért aztán a királyok meg is tiltották, rendkívül szigorú büntetés terhe mellett, ám hiába; a becsület mindig uralkodni akar; föllázad és nem ismer el maga fölött

törvényt. Ilyesformán a franciák vajmi visszás helyzetben vannak. Egyfelől a becsület törvénye azt követeli minden tisztességes embertől, hogy ha megsértették, álljon bosszút a sérelemért; másfelől meg az igazságszolgáltatás a legkeményebb büntetéssel sújtja, ha bosszút áll. Aki a becsület törvényét követi, akasztófára jut; aki az igazságszolgáltatás törvényeinek engedelmeskedik, azt örökre kivetik a társadalomból; két egyformán kínos lehetőség között kell választaniuk: vagy meghalnak, vagy méltatlanok lesznek az életre.

Párizsban, Desumada második holdjának 18. napján, 1715-ben.

XCI. LEVÉL

Üzbég Rusztánnak, Iszpahánba

Megjelent itt egy perzsa követnek öltözött alak, és pimasz tréfát űz a földkerekség két legnagyobb királyával. Olyan ajándékokat nyújtott át a francia királynak, aminőt a mi uralkodónk holmi grúziai vagy irimettai fejedelmecskének sem adna, és alávaló fukarságával megcsúfolta mind a két birodalom méltóságát. Nevetségessé tette magát az előtt a nép előtt, amely a legudvariasabbnak tartja magát egész Európában, s azt a hiedelmet keltette nyugaton, hogy a királyok királya csupa barbáron uralkodik. Olyan megtiszteltetésben részesült, amelyet ő maga mintha meg akart volna tagadni magától; s mintha a francia udvar jobban szívén viselte volna a perzsák dicsőségét, mint ő: nagy méltósággal mutatta be a népnek, amely pedig megveti. Iszpahánban ne beszélj erről: kíméld meg a nyomorult fejét. Nem szeretném, ha minisztereink őt büntetnék meg a saját oktalanságuk és méltatlan választásuk miatt.

Párizsban, Desumada második holdjának utolsó napján, 1715-ben.

XCII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

A fejedelem, aki oly sokáig uralkodott, nincs többé. Amíg élt, sokat beszéltek róla; amikor meghalt, mindenki elnémult. Szilárdan és bátran viselkedett végső pillanataiban, s mintha csupán a végzetnek engedett volna. Így múlt ki a világból a nagy Abasz sah, miután az egész földkerekséget betöltötte nevével. De nehogy azt gondold: ez a nagy esemény csupa mély erkölcsi megfontolást keltett az országban. Nem, mindenki a maga ügyét tartotta szeme előtt, s igyekezett hasznot húzni a változásból. Az új király, az elhunyt dédunokája, még csak ötéves, így nagybátyja, a herceg lett mellette a régens. A megboldogult király végrendeletében gondosan korlátozta a régens jogkörét. Az ügyes herceg viszont elment a legfőbb bíróságra, s ott születése minden előjogát latba vetve megsemmisíttette a király rendelkezését, aki mintha önmagát túlélve még a halála után is uralkodni akart volna. A bíróságok olyanok, mint a romok, melyeket lábbal taposunk, mégis a népek ősi vallásai által megszentelt templomokra emlékeztetnek. Ma már egyéb teendőjük sincs, mint az igazságszolgáltatás, s hatalmuk haldoklik, hacsak valami váratlan fordulat föl nem rázza és új életre nem ösztökéli őket. Ezek a nagy testek osztoznak az emberi dolgok sorsában: engednek a mindent megőrlő időnek, az erkölcsök mindent aláásó romlásának és a mindent leigázó legfőbb hatalomnak. A régens azonban, mert kedvező színben akart föltűnni a nép előtt, eleinte úgy tett, mintha tiszteletben tartaná a közszabadságnak ezt a jelképét; és mintha föl akarná emelni romjaiból a templomot és a bálványt, megkívánta, hogy úgy tekintsék őket, mint a monarchia legfőbb támaszát és minden törvényes hatalom alapját.

Párizsban, Radzsáb holdjának 4. napján, 1715-ben.

XCIII. LEVÉL

Üzbég testvérének, a szerzetesnek a kaszbini monostorba

Mélyen meghajolok és leborulok előtted, szent szerzetes; lábad nyoma oly drága nekem, akár a szemem világa. Szentséged oly kiváló, mintha szent prófétánk lelke lakoznék benned; szigorú életeden maga az ég is álmélkodik; az angyalok letekintettek rád a mennyei dicsőség ormairól, s azt kérdezték: hogyan lehetséges, hogy még a földön időzik, hiszen lelke itt van mivelünk, s itt repdes a fellegeken nyugvó örök trónus körül? Hogyan is ne tisztelnélek, mikor doktorainktól azt tanultam, hogy a dervisekben, még a hitetlenekben is, mindig van valami szentség, ami tisztelendővé avatja őket az igazhivők előtt; hogy Isten a világ minden táján a többieknél tisztább lelkeket szólít szolgálatára, s elválasztja őket az istentelenektől, hogy önmegtagadásaik és buzgó imádságaik fölfüggesszék az ő lázadó népekre lesújtani kész haragját? A keresztények csodákat mesélnek első szentjeikről, akik ezrével vonultak el Théba szörnyű sivatagjaiba; Pál, Antal és Pachomius voltak a vezetőik. Ha igaz, amit róluk beszélnek, életük valóban éppúgy tele volt csodálatos eseményekkel, mint a mi legszentebb imámjainké. Előfordult, hogy tíz álló esztendőn át egyetlen árva embert nem láttak, viszont éjeiket s nappalaikat ördögökkel töltötték; ezek a gonosz lelkek szüntelenül gyötörték őket, bebújtak az ágyukba, odaültek asztalukhoz, és sehol nem nyílott menedék előlük. Ha mindez igaz, tisztelendő szerzetes, el kell ismernünk, hogy soha senki nem élt még ennél rosszabb társaságban. Az értelmesebb keresztények ezeket a történeteket természetes allegóriáknak tartják, melyek szemléletesen tárják elénk az emberi sors nyomorúságát. Hiába menekszünk a pusztába, hogy lelki nyugalmat találjunk, a kísértések mindenüvé velünk jönnek, s szenvedélyeink, melyeket az ördögök jelképeznek, nem tágítanak tőlünk: a szív e szörnyetegei, a szellem e káprázatai, a tévedések és hazugságok e hiú fantomjai mindig készen állnak rá, hogy elcsábítsanak, s még

böjtjeink és önsanyargatásaink közepett, azaz abban is megtámadnak, amiben a legerősebbnek tudjuk magunkat. Én azonban tudom, tisztelendő szerzetes, hogy Isten küldötte megkötözte és a mélységbe taszította a Sátánt, megtisztította a földet, mely egykor uralma alatt állt, s méltóvá tette rá, hogy angyalok és próféták lakjanak rajta.

Párizsban, Sábán holdjának 9. napján, 1715-ben.

XCIV. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Sosem hallottam, hogy bárki is közjogról beszélt volna anélkül, hogy föltenné a kérdést: mi a társadalom eredete; s ezt nevetségesnek találom. Ha az emberek egyáltalán nem alkotnának társadalmat, ha faképnél hagynák egymást, és menekülnének egymástól, kutatnunk kellene ennek az okát, s azét, hogy miért különülnek el; de mivel úgy születnek, hogy kapcsolat van köztük, hogy a fiú az apja mellé jön világra, s mellette is marad, a dolog egyszerű: ez a társadalom, és ezért van társadalom. A közjog fogalmát Európában jobban ismerik, mint Ázsiában; meg kell azonban állapítanunk, hogy az uralkodók szenvedélyei, a népek türelme s az írók hízelgései valamennyi alapelvét megrontották. Mai formájában ez a jog voltaképpen az a tudomány, amely kioktatja a fejedelmeket, milyen mértékben sérthetik meg az igazságosságot anélkül, hogy emiatt érdekeik kárt vallanának. Milyen sötét terv, Rédi! Kérges lelkiismeretük igazolására rendszerré építeni a méltánytalanságot, és szabályokat kovácsolni, elveket formálni és következtetéseket vonni belőle! Fölséges szultánjaink korlátlan hatalma, mely önmagán kívül nem ismer más törvényt, nem termel több szörnyűséget, mint ez a hitvány tudomány, mely uralma alá akarja hajlítani az igazságot, bármennyire is az a természete, hogy hajthatatlan. Az ember azt hihetné, kedves Rédi, hogy két teljességgel különböző igazság van; az egyik az egyes emberek ügyeit szabályozza, s a magánjogban érvényesül; a másik a népek között fölmerülő vitákban dönt, és a közjogban zsarnokoskodik; mintha a közjog nem maga is magánjog volna, ha nem is egy bizonyos országé, hanem az egész világé. De majd egy másik levélben bővebben kifejtem, mit gondolok erről.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának első napján, 1716-ban.

XCV. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

A polgárok között a bíráknak kell igazságot tenniük; egy népnek viszont egy másik nép irányában ugyanezt magának kell megtennie. Ebben a második fajta igazságszolgáltatásban sem lehet másféle elveket alkalmazni, mint az elsőben. Két nép közt ritkán van szükség arra, hogy egy harmadik bíráskodjék, mert a vita tárgyai többnyire világosak és könnyen megoldhatók. Két különböző nép érdekei általában annyira különböznek egymástól, hogy aki szereti az igazságot, az könnyen megtalálja; a saját dolgában csak nem elfogult az ember. Az egyének közt fölmerülő vitás kérdésekben már nem így áll a dolog. Mivel társadalomban élnek, érdekeik oly sokrétűek és bonyolultak, s annyira szétágazóak, hogy szükség van egy harmadikra, aki kibogozza, amit a szembenálló felek kapzsisága igyekszik minél jobban összezavarni. Csak kétféle igazságos háború van: az egyik, amikor szembeszállunk az ellenséggel, aki megtámadott; a másik, amikor megsegítjük azt a szövetségesünket, akit megtámadtak. Uralkodók magánvillongásaiért viselni háborút igazságtalan dolog, kivéve ha az eset olyan súlyos, hogy megéri a fejedelem vagy a vétséget elkövető nép pusztulását. Ilyesformán egy uralkodó nem indíthat háborút azért, mert esetleg megtagadtak tőle valamilyen megtiszteltetést, ami jár neki, vagy mert nem bántak megfelelő módon a követeivel, vagy más hasonló ok miatt; mint ahogyan egy magánember sem ölheti meg azt, aki görbe szemmel néz rá. Ennek pedig a következő az oka: mivel a hadüzenetnek az igazságszolgáltatás egyik aktusának kell lennie, a büntetésnek mindig arányban kell lennie benne az elkövetett bűnnel, mindenekelőtt tehát azt kell tisztázni, vajon halált érdemel-e, aki ellen a háborút megindítjuk. Valaki ellen háborút viselni ugyanis annyi, mint az illető halálát

akarni. A közjogi igazságszolgáltatás legsúlyosabb ténykedése a háború, minthogy elpusztíthatja az egész társadalmat. A megtorlás ehhez képest másodrendű ténykedés; törvény – s ez alól a bíróságok sem térhettek ki soha –, hogy a vétség arányában kell kiszabni a büntetést. Az igazságtevés harmadik fajtája: megfosztani a fejedelmet mindazon haszontól, melyet tőlünk húzhat, természetesen itt is a sérelemhez arányítva a megtorlást. Az igazságszolgáltatás negyedik – és leggyakrabban alkalmazandó – módja az, hogy fölbontjuk a szövetséget azzal a néppel, amelyre panaszunk van. Ez megfelel a száműzetésnek, amit a polgári bíróság hozott gyakorlatba, hogy elkülönítse a bűnösöket a társadalomtól. Így amikor fölmondjuk egy fejedelem szövetségét, kirekesztjük őt társadalmunkból, úgyhogy nem tartozik többé azok közé, akik e társadalmat alkotják. Egy uralkodót nem sérthetünk meg jobban, mint ha lemondunk szövetségéről, és nem tisztelhetünk meg jobban, mint ha szövetséget kötünk vele. Az emberek részéről se nagyobb dicsőség, se nagyobb haszon nem érheti őket, mint ha látják, hogy vannak, akik állandóan az ő fönnmaradásukra ügyelnek. Hanem a szövetségnek ahhoz, hogy valóban tartós kötelék legyen, igazságosnak kell lennie; márpedig az olyan, amelyet két nemzet egy harmadiknak az elnyomására köt, nem az, tehát büntetlenül meg is lehet sérteni. A fejedelem becsületével és méltóságával nem fér össze, hogy zsarnokkal szövetkezzék. Egy egyiptomi uralkodó – mondják – figyelmeztette a számoszi királyt kegyetlenségére és zsarnokságára, s kérve kérte, javuljon meg; mivel nem tette meg, megüzente neki, hogy lemond barátságáról és szövetségéről. A hódítás magában véve még egyáltalán nem jogforrás. Ha a meghódított nép fönnmarad, záloga a békének és az igazságtalanság jóvátételének; ha elpusztul vagy szétszórják, a zsarnokság tanúsága. A békeszerződés oly szent az emberek közt, mintha a jogait követelő természet szava volna. Mind törvényes, ha föltételei olyanok, hogy mindkét nép fönnmaradhat; ellenkező esetben a két nép közül az, amelyiket a béke pusztulásra ítéli s megfosztja természetes védelmétől, joggal kereshet menekvést

a háborúban. Mert az emberek közt a gyöngeség és az erő fokozatos különbségeit a természet hozta ugyan létre, de sokszor ki is pótolta a gyöngeség hátrányait a kétségbeesés erejével.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának 4. napján, 1716-ban.

XCVI. LEVÉL

A főeunuch Üzbégnek, Párizsba

Vizapur királyságából sok sárga nőt hoztak ide; vettem egyet fivéred, a mazenderani kormányzó számára, aki kegyeskedett eljuttatni hozzám fölséges megrendelését és vele száz tománt. Szakértő vagyok a nők dolgában, annál is inkább, mert már nem hatnak rám, s az én szememet már nem zavarják meg a szív indulatai. Sosem láttam szabályosabb és tökéletesebb szépséget: szeme ragyogása életet bűvöl arcára, és kiemeli üde színét, mely mellett a cserkeszek földjének minden bája elhalványul. Velem együtt alkudott rá egy iszpaháni nagykereskedő főeunuchja; ő azonban megvetően kitért amannak tekintete elől, s úgy látszott, egyre az enyémet keresi, mintha azt akarná tudtomra adni, holmi hitvány kereskedő igazán nem méltó hozzá, s a sors nevezetesebb férj karjaiba szánta. Megvallom neked, uram, titkos öröm fog el, ha e szépséges nőszemély bájaira gondolok; szinte látom, amint belép testvéred szerájába; örömest magam elé képzelem többi hölgyének megdöbbenését: az egyik kevély fájdalmát, a másik néma, de csak annál gyötrőbb bánatát, azoknak a kárörvendő elégedettségét, akiknek már semmi reményük, s azoknak a bosszús becsvágyát, akik még reménykednek. Elutazom országod egyik sarkából a másikba, hogy megváltoztassam egy szeráj képét! Mennyi szenvedélyt fogok fölkavarni! Mennyi szenvedést okozok és mennyi félelmet! De bensejében bármily háborgás dúljon, külsejében a szeráj semmivel sem lesz kevésbé nyugodt; a nagy forrongások rejtve maradnak a szívek mélyén, aki kínlódik, lenyeli fájdalmát, s aki örvend, elfojtja örömét; az engedelmesség

éppoly szigorú s a törvény éppoly hajthatatlan lesz; a szelídség, melynek meg kell nyilatkoznia, a kétségbeesés mélyéről fog fölvirradni. Megfigyeltük: minél több nő van a kezünk alatt, annál kevesebb bajt okoznak. Jobban kelletik magukat, nem találnak annyi alkalmat a szövetkezésre, több példát látnak az engedelmességre: mindez megannyi bilincs rajtuk. Az egyik folyton azt figyeli, mit művel a másik; mintha velünk egyetértve mind csak azon dolgoznának, hogy még nagyobb függőségbe kerüljenek; elvégzik a mi munkánk egy részét, s kinyitják a szemünket, ha pillánk lecsukódik. Sőt, folyton vetélytársnőik ellen uszítják urukat, s nem látják, milyen közel állnak ahhoz, akit megbüntetünk. De mindez, fölséges uram, mindez semmit nem ér, ha nincs itt a gazda. Mire mehetünk mi gyarló árnyékhatalmunkkal, mely teljességében sosem nyilatkozhatik meg? Legföljebb ha gyarlón a felét képviselhetjük annak, aki vagy; gyűlöletes szigornál egyebet nem tanúsíthatunk irántuk. Míg te uram, reménységgel mérsékled a félelmet, és föltétlenebb úr vagy, ha simogatsz, mint ha fenyegetsz. Jöjj vissza hát, fölséges úr, jöjj vissza és nyomd rá uralmad bélyegét e helyre. Jöjj, csillapítsd a kétségbeesett szenvedélyeket; jöjj, hárítsd el a bukás minden ürügyét; jöjj, nyugtasd meg a lánzongó szerelmet, és tedd kedvesebbé a kötelességet; jöjj végül, és mentsd föl hűséges eunuchjaidat a tehertől, amely alatt napról napra jobban roskadoznak.

Az iszpaháni szerájban, Dzsulhiddzsa holdjának 8. napján, 1716-ban.

XCVII. LEVÉL

Üzbég Hasszein Zsaron-hegyi dervisnek

Ó bölcs dervis, kinek élénk szelleme annyi ismerettel tündöklik, hallgasd meg szavamat! Vannak itt filozófusok, akik noha nem értek föl a keleti bölcsesség csúcsaira, nem ragadtattak egészen a fényességes mennyei trónusig, nem hallották a kimondhatatlan igéket, melyeket az angyali karok zengedeznek s nem érezték soha isteni indulatok rettenetes rohamait: mégis, magukra hagyatva s minden szent csoda nélkül szűkölködve, szép csöndesen követik az emberi értelem nyomait. El sem képzeled, mily messzire kalauzolta őket ez a vezető. Kibogozták a káoszt, s egy egyszerű szerkezet mintájára megfejtették az isteni világépítmény rendjét. A természet alkotója mozgásba hozta az anyagot, s más azután nem is kellett hozzá, hogy létrejöjjön az okozatoknak a mindenségben tapasztalható csodálatos változatossága. A közönséges törvényhozók olyan törvényeket ajánlanak nekünk az emberi társadalom irányítására, melyek éppúgy alá vannak vetve a változásnak, mint az őket alkotó képviselőknek meg az őket megtartó népeknek a szelleme: s közben e bölcselők egyébről sem beszélnek, mint egyetemes, változhatatlan, örök törvényekről, melyek kivételt nem tűrve, végtelen rendben, szabályossággal és pontossággal érvényesülnek a határtalan térben. És mit gondolsz, isteni férfiú, mik ezek a törvények? Azt képzeled talán, hogy az Örökkévaló terveibe tekintve döbbenten hőkölsz hátra misztériumainak fenséges fényétől, s eleve lemondasz megértésükről; csak csodálni akarod őket. Ámde hamarosan meg fogod változtatni véleményedet: nem vakítanak el holmi talmi tisztelettel; oly egyszerűek, hogy éppen ezért sokáig félreismerték őket, és csak hosszas elmélkedés után fedezték föl, mily termékenyek és mily

széleskörűek. Az első törvény: minden test arra törekszik, hogy egyenes vonalban haladjon, hacsak valamilyen akadályba nem ütközik, s az ki nem téríti. A második már csak ennek a folyománya: minden test, amely egy megadott középpont körül kering, igyekszik távolodni tőle, mert minél messzebb van az ív, melyet leír, annál inkább közeledik az egyeneshez. Íme, itt a természet kulcsa, nagyszerű dervis: íme ezek azok a termékeny elvek, melyekből beláthatatlanul sok következtetést vonhatunk. Öt-hat ilyen alapigazságnak az ismerete bölcsességüket egyenesen csodálatossá avatta, s majdnem ugyanannyi rendkívüli tényre és páratlan teljesítményre tette képessé, mint amennyit a mi szent prófétáinkról beszélnek. Mert végül is meggyőződésem szerint egyetlenegy sem akad a mi híres doktoraink között, aki zavarba ne jönne, ha azt mondanák neki, mérje meg egy mérlegen, mennyi levegő veszi körül a földet, vagy hogy mennyi víz hullik egy esztendő alatt fölszínére; s aki négyszer is meg ne gondolná magát, mielőtt kiböki, hány mérföldet tesz meg a hang egy óra alatt, mennyi idő alatt ér el hozzánk egy fénysugár a napból, hány ölnyire van tőlünk a Saturnus, s milyen ívben kell ácsolni a hajót, hogy az elképzelhető legjobb vitorlás legyen belőle. Ha akadt volna olyan isteni férfiú, aki e filozófusok könyveit fölékesíti magasrendű és fölséges kifejezésekkel, s merész szóképekkel és misztikus allegóriákkal fűszerezi őket, olyan gyönyörűséges művet alkotott volna, amelynél egyedül csak a Szent Korán lenne kiválóbb. Ám hogy őszintén megmondjam a véleményemet: sehogyan sincs ínyemre az ilyen képes beszéd. A mi Koránunkban számos olyan kisszerű dolog van, amely bizony csak kisszerűnek tűnik előttem, akárhogyan földagasztja is őket a kifejezés ereje és élénksége. Az ihletett könyvek, úgy gondolnók, Isten eszméit közlik emberi nyelven, a Koránban azonban sokszor csak a stílus isteni, az eszmék nagyon is emberiek, mintha valamilyen csodálatos szeszély folytán Isten mondta volna a szavakat, s az ember szolgáltatta volna a gondolatokat. Szememre veted talán, hogy túlságosan szabadon beszélek arról, ami a legszentebb a világon; nyilván azt hiszed, ez annak a szabadszelleműségnek a gyümölcse, amely ebben az országban dívik. Nem: hála az égnek, a szellem nem rontotta meg a szívet, s amíg csak élek, Ali lesz a prófétám.

Párizsban, Sabán holdjának 15. napján, 1716-ban.

XCVIII. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

Nincs országa a világnak, ahol a szerencse olyan állhatatlan lenne, mint itt. Minden tíz évben kitör egy-egy forradalom, nyomorúságba dönti a gazdagot és sasszárnyon röpíti a gazdagság csúcsára a szegényt. Amaz ámuldozik szegénységén, emez csodálkozik gazdagságán. Az újgazdag bámulattal emlegeti a bölcs gondviselést, a szegény a kegyetlen végzetet. Az adószedők úsznak az aranyban; Tantalus nemigen akad köztük. Pedig a leghitványabb nyomorban látnak mesterségükhöz. Amíg szegények, megvetik őket, mint a szemetet; ha megtollasodtak, meglehetős becsülésben van részük; meg is tesznek mindent, hogy becsbe jussanak. Jelenleg rendkívül kínos helyzetben vannak. Csak a napokban állítottak föl egy törvényszéket, amely törvénytelenül minden javuktól meg fogja fosztani őket. Értéktárgyaikat se el nem rejthetik, se le nem tagadhatják, mert halálbüntetés terhével kötelezik őket a pontos bevallásra; ilyesformán vajmi szűk ösvényen terelik át őket: tudniillik az életük és a vagyonuk között. Ráadásul a pénzügyminiszter közismerten szellemes ember, megtiszteli őket élcelődéseivel, és szívesen elcseveg velük a minisztertanács határozatairól. Nem mindennap akad olyan miniszter, aki hajlandó megnevettetni a népet; ez a mostani meg is érdemli a hálát, amiért vállalkozott rá. A lakájok testülete Franciaországban nagyobb tiszteletnek örvend, mint egyebütt. Nagyurak iskolája ez; betölti a többi rendben mutatkozó hiányokat. Tagjai elfoglalják a szerencsétlen nagyurak, tönkrement hivatalnokok, a hadakozás viszontagságaiban elpusztult nemesek helyét; ha a maguk személyében nem is állhatnak helyt, a nagy házakat mégis sorra fölemelik a lányaik útján, akik olyanok, mint a trágya, mellyel a sziklás és terméketlen földeket táplálják föl. Csodálom, Ibben, a gondviselésnek azt a módját, ahogyan a gazdagságot

elosztotta. Ha csak derék embereknek juttatja, nem különböztették volna meg kellőképpen az erénytől és nem döbbentek volna rá nagy ürességére. De amikor szemügyre vesszük, kiknek is jutott a legtöbb belőle, a gazdagok megvetésén át végül is eljutunk a gazdagság megvetéséig.

Párizsban, Muharrám holdjának 26. napján, 1717-ben.

XCIX. LEVÉL

Rika Rédinek, Velencébe

Elképesztőnek találom a franciáknál a divat szeszélyeit. Már elfelejtették, hogyan öltöztek a nyáron; hogy hogyan fognak a télen, még kevésbé tudják; az meg egyenesen hihetetlen, mennyibe kerül egy férfinak, hogy divatosan felruházza a feleségét. Mi hasznát vennéd, ha pontosan leírnám öltözéküket és ékességeiket? Egy új divathullám elsodorná egész munkámat, mint ahogyan elsodorja a készítőkét is; s minden megváltoznék, még mielőtt levelemet megkapnád. Ha egy nő elhagyja Párizst és fél évet vidéken tölt, éppoly ómódian érkezik vissza onnét, mintha harminc esztendőre ottfeledkezett volna. A fiú nem ismer rá anyjára az arcképen, oly idegenszerű számára a ruha, amelyikben megfestették; azt hiszi, valamilyen amerikai hölgyet ábrázol a kép, vagy valaminő képzelt alakot örökített meg a festő a vásznon. A frizurák olykor észrevétlenül emelkedni kezdenek, majd egy hirtelen forradalom ismét lelapítja őket. Volt idő, amikor roppant magasságuk következtében a nő alakjának közepén hordta az arcát; máskor meg a lábak foglalták el ezt a helyet, olyannyira fölemelte őket a levegőbe a cipősarok piedesztálja. Ki hinné? Az építészek kénytelenek voltak hol magasabbra, hol alacsonyabbra, hol tágabbra szabni az ajtókat, aszerint, milyen változtatást kívántak tőlük a nők ékítményei; művészetük szabályainak az ő szeszélyeikhez kellett igazodniuk. Egy-egy arcon olykor elképesztő mennyiségű lencsét látni; másnapra nyom nélkül eltűnnek. Hajdanában egy nőnek megvolt a maga állandó alakja, megvoltak a fogai; ma szó sincs ilyesmiről. Ebben a változékony nemzetben, akármit mondjanak is, az alma messze esik a fájától. Az életformákkal és a modorral csakúgy van, mint a divattal: a franciák királyuk életkora szerint változtatják erkölcseiket. A fejedelem, ha akarta volna, még arra is képes lett volna, hogy komoly kedélyű nemzetté alakítsa ezt a népet. Az

uralkodó rányomja bélyegét az udvarra, az udvar a városra, a város a vidékre. A király lelke a minta, amely a többinek formát ad.

Párizsban, Szafár holdjának 8. napján, 1717-ben.

C. LEVÉL

Rika ugyanannak

A napokban a franciáknak a divat terén való csodálatos állhatatlanságáról írtam neked. Egyszersmind azonban megfoghatatlanul makacsok is, ami a divatot illeti: ez a szentírásuk, ez az a szabály, amelyhez mindent, ami a többi nemzetnél történik, hozzámérnek; ami idegen, azt ők mindig nevetségesnek tartják. Megvallom, egyáltalán nem tudom összeegyeztetni ezt a szokásaik iránti vad elfogultságot azzal az állhatatlansággal, amellyel e szokásokat napról napra csereberélik. Ha azt mondom, mindent megvetnek, ami idegen, csak jelentéktelen dolgokra gondolok; mert úgy látom abban, ami fontos, szinte a megalázkodásig lebecsülik magukat. Nyugodt lélekkel bevallják, hogy a többi nép okosabb, föltéve ha elismerik róluk, hogy ők viszont jobban öltözködnek; készséggel alávetik magukat valamely vetélytárs nemzet törvényeinek, föltéve ha a francia parókakészítők föltétlen érvénnyel törvénykedhetnek az idegen parókák formája fölött. Nincs számukra nagyobb gyönyörűség, mint az, hogy szakácsaik ízlése uralkodik északtól délig, és fodrászaik rendeletei bejárják Európa valamennyi öltözőfülkéjét. Mit érdekli őket e nemes előnyök mellett, hogy a józan értelem máshonnét kerül hozzájuk, s hogy a politikai és a polgári kormányzás formáit szomszédaiktól vették át? Ki gondolná, hogy Európa legrégibb és leghatalmasabb országát tíz évszázada olyan törvények kormányozzák, amelyeket nem az ő számára hoztak? Ha őket hódították volna meg, a dolog érthető volna; csakhogy éppen fordítva: ők a hódítók. Elhagyták a régi törvényeket, melyeket első királyaik hoztak a nemzetgyűléseken, a legkülönösebb az, hogy a helyükbe átvett római törvényeket részben olyan császárok szerkesztették, akik az ő törvényhozóiknak

kortársai voltak. Végül, hogy a kölcsönzések sora teljes legyen, s minden értelmes dolog máshonnét származzék hozzájuk, sajátjuknak fogadták és jogrendszerük részévé tették a pápák alkotmányát; s ez ismét csak újabb neme volt a szolgaságnak. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben írásba foglaltak néhány városi és tartományi statútumot, ezek azonban szinte kivétel nélkül a római jogból származnak. Ε kölcsönzött, jobban mondva meghonosított törvények száma oly nagy, hogy bírák is, jogszolgáltatás is csak úgy roskadoznak alatta. A törvénykönyvek köteteinek halmaza azonban szinte semmiség a glosszátorok, kommentátorok és kompilátorok rettenetes hadához képest. Ez a népség éppoly gyarló értelmi képességeire, mint amilyen félelmetes hihetetlen tömegére nézve. De ez még mind hagyján: hanem az idegen törvények magukkal hoztak egy sereg formaságot, melynek túlzásai valóságos gyalázata az emberi értelemnek. Nehéz eldönteni, mikor károsabb a formaságokhoz való ragaszkodás: akkor, ha a jogszolgáltatásba, vagy akkor, ha az orvostudományba fészkeli be magát; hogy a jogász talárjában vagy az orvos nagykarimájú kalapjában okoz-e nagyobb pusztítást; s vajon több embert tett-e tönkre az egyikben, mint amennyit megölt a másikban.

Párizsban, Szafár holdjának 17. napján, 1717-ben.

CI. LEVÉL

Üzbég ***-nak

Itt állandóan az alkotmányról folyik a szó. A napokban beléptem egy házba, s először is egy vörös képű kövér embert láttam, aki nagy hangon azt mondta: kiadtam a pásztorlevelemet, nem felelek külön-külön mindenre, amit itt előhoznak nekem; tessék, olvassák el a pásztorlevelet, s meglátják, hogy minden kétséget tisztáztam benne. Épp elég verejtékembe került – mondta és végigsimított a homlokán. – Latba kellett vetnem egész tudományomat, s el kellett olvasnom egy csomó latin szerzőt. Elhiszem – szólt a jelenlévők egyike –, mert igen szép munka; fogadni mernék, hogy az a jezsuita sem csinálná meg jobban, aki annyit jár ide. Hát csak olvassák el – szólt ismét az előbbi –, s egy negyedóra alatt tájékozottabbak lesznek a kérdésben, mintha egy álló napon át vitatkoznának róla. Így tért ki az elől, hogy beszélgetésbe bocsátkozzék és ingatag tudományának hírét kockára tegye. De mert sarokba szorították, kénytelen-kelletlen kibújt fedezékéből, és előhozakodott egy sereg vastag teológiai ostobasággal, egy dervis mély tisztelettel kontrázott neki. Amikor a társaságból ketten kétségbe vonták egyik-másik tételét, mindjárt ezzel vágott vissza: pedig biztosan így van, így ítéltünk a dologról, és csalhatatlan bírák vagyunk. De hát hogyan lehet csalhatatlan bíró? – kérdeztem ekkor. Hát nem látja, hogy a Szentlélek világosít meg minket? – válaszolta. Ez nagyszerű – mondtam –, ahogy mindazt végighallgattam, amit ma beszélt, úgy látom, valóban nagy szüksége is van rá, hogy egy kicsit megvilágosítsák.

Párizsban, Rábi első holdjának 18. napján, 1717-ben.

II. LEVÉL

Üzbég Ibbennek, Szmirnába

Európa leghatalmasabb államai: a német császáré, a francia, spanyol és angol királyé. Itália és részben Németország is rengeteg apró államra oszlik; ezeknek a fejedelmei voltaképpen az uralkodás mártírjai. A mi dicsőséges szultánunknak több asszonya van, mint amennyi alattvalója egy-egy ilyen hercegnek. Az itáliaiak kevésbé egységesek, s csak annál sajnálatraméltóbbak, államaik tárvanyitva állnak, mint a karavánszerájok, és minden jöttmentnek szállást kell adniuk benne; ezért kénytelenek a tehetősebb uralkodókhoz csatlakozni, és megosztani velük nem is annyira a barátságukat, mint inkább a félelmüket. Európában a legtöbb kormányzat monarchikus, legalábbis a neve szerint; mert nem tudom, volt-e itt egyáltalán valaha is igazi monarchia; mindenesetre kétséges, hogy valódi tisztaságában hosszabb ideig fönnmaradt volna. Olyan erőszakos állapot ez, mely mindig vagy despotizmussá fajul, vagy köztársasággá fejlődik. A hatalmat sosem lehet egyenlően megosztani az uralkodó meg a nép között; az egyensúlyt nagyon is nehéz fönntartani; a hatalom szükségképpen olyan mértékben csökken az egyik oldalon, amilyen mértékben a másikon növekszik; de előnyben többnyire az uralkodó van, mivelhogy ő áll a hadsereg élén. Meglehetősen nagy is az európai királyok hatalma, azt mondhatni: akkora, amekkorának akarják; de nem gyakorolják olyan széleskörűen, mint a mi szultánjaink, először azért, mert nem akarják sérteni népeik vallását és erkölcseit, másodszor azért, mert nem áll érdekükben, hogy olyan messzemenően éljenek vele. A mi uralkodóinkat semmi nem köti úgy alattvalóik sorsához, mint az az óriási hatalom, mellyel fölöttük rendelkeznek; semmi nem veti őket jobban alá a szerencse forgandóságának és szeszélyeinek. Az a jogszokás, amelynek alapján egyetlen bólintással bárkit kivégeztethetnek,

aki nem tetszik nekik, fölborítja bűn és büntetés közt azt a szükséges arányt, amely mintegy az államok lelke és a birodalmak összhangjának alapja; a keresztény fejedelmek aggályosan ügyelnek erre az arányra, s ez beláthatatlan előnyt biztosít nekik a mi uralkodóinkkal szemben. Ha egy perzsa meggondolatlanságával vagy valami balszerencse folytán elveszti a fejedelem kegyét, biztosan számíthat halálára; a legkisebb vétség vagy szeszély halál fiává teszi. De ha történetesen merényletet követne el az uralkodó ellen, vagy az ellenség kezére akarta volna játszani városait, azért is csak az életével lakolna; ilyesformán semmivel sem kockáztat többet az utóbbi esetben, mint az előbbiben. Így aztán a kegyvesztés legkisebb jelére, mert biztos a vesztében, és nagyobb baj már nem is érheti, első dolga, hogy megbolygassa az állam rendjét, és összeesküdjék a fejedelem ellen: más menedéke nincs is. Európa nagyuraival más a helyzet, ott a kegyvesztés nem von maga után egyebet, mint a fejedelem jóindulatának és kedvezéseinek elmaradását. Visszavonulnak tehát az udvartól, s békén élvezik otthonukban a nyugalmas életet és születésük előnyeit. Minthogy fővesztés csak a felségsértésért jár, óvakodnak is tőle, s jól megfontolják, mily sokat veszthetnek és mily keveset nyerhetnek általa; ezért itt meglehetősen kevés a lázadás és uralkodó ritkán hal meg erőszakos halállal. Ha a mi fejedelmeink korlátlan hatalmuk közepette nem tennének annyi óvintézkedést személyük biztosítására, egy napig sem élhetnének; s ha nem tartanának zsoldjukban megszámlálhatatlan seregeket népeik megfélemlítésére, birodalmuk egy hónapig sem állna fenn. Mindössze négy vagy öt századja, hogy egy francia király az akkori szokás ellenére testőröket állított, védelmül az orgyilkosok ellen, akiket egy ázsiai fejedelmecske küldött oda a megölésére; mindaddig a királyok nyugton éltek alattvalóik körében, akárcsak az atya fiai között. A francia királyok nemhogy önhatalmúlag megfoszthatnák életétől alattvalójukat, mint a mi szultánjaink, hanem ellenkezőleg, mindig készek megkegyelmezni minden bűnösnek; ha egy ember elég szerencsés hozzá, hogy megláthatja fejedelme fölséges arcát, máris újra méltóvá válik rá, hogy éljen. Olyanok ezek az uralkodók, mint a nap, mely mindenüvé meleget és életet

sugárzik.

Párizsban, Rábi második holdjának 8. napján, 1717-ben.

CIII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Hogy tovább szőjem legutóbbi levelem gondolatait, íme nagyjában ezt mondta nekem a napokban egy elég értelmes európai: Ázsia uralkodói annál nagyobb oktalanságot már el sem követhettek, mint hogy úgy elrejtőznek, ahogyan teszik. Azt akarják ezzel, hogy jobban tiszteljék őket; de így csak a királyság tekintélyét növelik, nem a királyét, az alattvalók hódolata így csak egy bizonyos trónhoz, nem pedig egy bizonyos személyhez tapad. Az ilyen láthatatlan hatalmat a nép mindig egyformának érzi. Ha csak névről ismeri királyait, egymásután akár tíz is megfojthatja egymást, a nép nem észlel semmi különbséget: mintha szép sorjában puszta szellemek kormányozták volna. Ha királyunk, IV. Henrik átkozott gyilkosa történetesen India valamelyik uralkodója ellen követi el merényletét, mihelyt megkaparintja a királyi pecsétet s a roppant vagyont, melyet mintha egyenest az ő számára halmoztak volna föl: nyugodt lélekkel kezébe veheti a birodalom gyeplőjét, egyetlen embernek eszébe nem jut, hogy számon kérje rajta királyát s királya családját és gyermekeit. Csodálatos dolog, hogy a keleti fejedelmek kormányzatában jóformán sosincs változás; mi ennek a magyarázata, ha nem az, hogy uralmuk zsarnoki és kegyetlen? Változást nem eszközölhet más, mint vagy a fejedelem, vagy a nép. A fejedelemnek azonban eszében sincs ilyesmi, mert a hatalomnak azon a magas fokán, ahol áll, mindene megvan, amije egyáltalán lehet; ha változtatna valamit, csak a maga hátrányára változtathatna. Ami pedig az alattvalókat illeti, ha egyikben-másikban támad is valamiféle elhatározás, az állam szervezetében aligha hajthatná végre: félelmetes és kizárólagos erővel kellene összemérnie a magáét: se ideje, se eszközei nincsenek

hozzá. De ha egyenesen a hatalom forrására támad egy karcsapással s egy szempillantás alatt mindent megold. A gyilkos föllép a trónra, miközben az uralkodó leszáll róla, lezuhan és kiszenved lábainál. Európában az elégedetlenkedő igyekszik titkos egyetértést szítani, ellenségekkel cimborálni, egy-két várat elfoglalni, némi meddő morgolódást kelteni a népben. Ázsiában viszont tüstént a fejedelemhez megy, meglepi, rásújt, ledönti, emlékezetét is kitörli az időből; még rabszolga s már úr, még bitorló s már törvényes uralkodó. Boldogtalan az a király, akinek csak egy feje van! Mintha csak azért egyesítene rajta minden hatalmat, hogy megmutassa az első jöttment trónkövetelőnek, hol találja meg mindenestül.

Párizsban, Rábi második holdjának 17. napján, 1717-ben.

CIV. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Nem minden európai nép hódol egyformán fejedelmének. A türelmetlen angolok például nem hagynak rá időt királyaiknak, hogy a fejükre nőjenek. Hódolat, engedelmesség olyan erények, melyekkel ők a legkevésbé sem dicsekszenek. És meglehetősen furcsa nézeteik vannak erről. Szerintük az emberek között csak egyetlen kötelék létezik, a hála: férjet, feleséget, apát és fiút nem kapcsol össze más, mint a kölcsönös szeretet vagy a jó, amit kölcsönösen egymástól kapnak; s a háládatosságnak ezekre a különféle indokaira megy vissza minden ország és minden társadalom eredete. Ha aztán egy uralkodó, ahelyett, hogy gondoskodnék alattvalói boldogságáról, terhükre van és romlásukra tör, megszűnik az engedelmesség alapja; fölbomlik köztük minden kötelék, emezeket semmi nem kapcsolja többé hozzá, s visszanyerik természetes szabadságukat. Azt állítják, semmiféle korlátlan hatalom nem lehet jogos, mert nem lehet jogos eredetű. Mert – mondják – nem adhatunk valakinek több hatalmat magunk fölött annál, amennyivel mi magunk rendelkezünk magunkon; a mi önmagunk fölött való hatalmunk pedig korántsem korlátlan, hiszen nem foszthatjuk meg magunkat például az életünktől: ezek szerint tehát – vonják le a következtetést – a földön senkinek sincs ilyen hatalma. A felségsértés szerintük nem más, mint az a bűn, amelyet a gyöngébb követ el az erősebb ellen, amikor megtagadja neki az engedelmességet, akármilyen formában történjék is ez. Így aztán az angol nép, amikor úgy találta, hogy erősebb valamelyik királynál, nyomban kijelentette, hogy egy uralkodó részéről felségsértés, ha alattvalói ellen hadakozik. Tökéletesen igazuk van tehát, amikor azt állítják, hogy Koránjuknak azt a törvényét, amely a fejedelem iránti engedelmességet írja elő, nem nehéz követni; minthogy nem követni egyáltalán nem lehetséges számukra, annál is inkább, mivel nem a legerényesebbnek kell engedelmeskedniük, hanem a legerősebbnek. Az angolok elmondják, hogy amikor egyik királyuk legyőzött és fogságba vetett

egy herceget, aki elvitatta tőle a koronát, szemrehányást akart tenni neki hűtlenségéért és álnokságáért. De hiszen csak egy perccel ezelőtt dőlt el, kettőnk közül melyik az áruló – felelte a szerencsétlen. A bitorló lázadónak bélyegez mindenkit, aki nem gyötri ugyanúgy a hazát, ahogy ő; abban a hiszemben, hogy ahol ő nem lát bírákat, törvény sincs, úgy tisztelteti a véletlen és a szerencse szeszélyeit, mint égi döntéseket.

Párizsban, Rábi második holdjának 20. napján, 1717-ben.

CV. LEVÉL

Rédi Üzbégnek, Párizsba

Hosszasan írtál egyik leveledben a nyugaton dívó tudományokról és művészetekről. Lehet hogy barbárnak tartasz, de nem tudom, vajon a belőlük vonható haszon kárpótolja-e az embereket a károkért, melyek abból származnak, hogy napról napra visszaélnek velük. Úgy hallottam, pusztán csak az ágyúgolyó föltalálása Európa valamennyi népének szabadságát elvette. Az uralkodó nem bízhatta többé a megerősített helyek védelmét a polgárokra, hiszen azok az első robbanásra megadták volna magukat; így ürügyet nyertek rá, hogy nagyszámú állandó hadsereget tartsanak, s ezzel aztán mihamar elnyomták alattvalóikat. Tudod magad is, hogy amióta a puskaport föltalálták, nincs többé bevehetetlen erőd, ami annyit jelent, Üzbég, hogy széles e földön nincs többé menedék az igazságtalanság és erőszak elől. Állandóan attól félek, nehogy végül is rájöjjenek valaminő olyan titoknak a nyitjára, amely még jobban megrövidíti az emberek kiirtásának s egész népek elpusztításának útját. Olvastad a történetírókat: figyeld meg, úgyszólván minden monarchia a tudomány és művészet megvetésére épült, mindegyik azok túlságos kedvelésén bukott el. A régi perzsa birodalom egészen kézenfekvő példa erre. Nem régóta vagyok Európában, de máris sokat hallottam okos emberektől a kémia rombolásairól. Úgy látszik, ez afféle negyedik istencsapása, mely apránkint, viszont szünet nélkül teszi tönkre és pusztítja az embereket; míg a pestis, az éhínség, a háború nagyban dolgozik, de időszakonként. Mi egyéb hasznunk van az iránytű kitalálásából és annyi távoli nép fölfedezéséből, mint az, hogy gazdagságaik megszerzése helyett elkaptuk a

betegségeiket? Az arany és az ezüst lett közmegegyezés folytán minden árucikk ára és fedezete azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a két érc igen ritka és minden egyéb fölhasználásra alkalmatlan; mi szükség volt rá, hogy több legyen belőlük, és hogy egy áru értékének megjelölésére eztán egy helyett két vagy három jelet alkalmazzunk? Ezzel csak kényelmetlenebbé vált a dolog. Másfelől meg ez a találmány szerfölött ártalmas volt az újonnan fölfedezett országokra nézve. Egész népeket semmisítettek meg; akik megmenekültek a haláltól, olyan könyörtelen szolgaságba kerültek, hogy annak puszta elbeszélésére is megremeg a muzulmánok szíve. Áldott Mohamed fiainak tudatlansága! Kedves egyszerűség, melyet szent prófétánk annyira kedvelt, mindig eszembe juttatod az ősidők boldog együgyűséget és a tiszta nyugalmat, mely ősatyáink szívében honolt.

Velencében, Ramadán holdjának 2. napján, 1717-ben.

CVI. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Vagy nem gondolod meg, mit beszélsz, vagy okosabban cselekszel annál, ahogyan gondolkodol. Azért hagytad el hazádat, hogy művelődj, s most megvetsz minden műveltséget; hogy pallérozódj, olyan országban telepedtél meg, ahol a tudomány nagy becsben áll, és te károsnak tartod. Tudod, mit mondok, Rédi? Azt, hogy én nagyobb egyetértésben vagyok veled, mint te önmagáddal. Eltöprengtél rajta, milyen szerencsétlen és barbár állapotba juttatna minket az ipar pusztulása? Nem kell elképzelned: saját szemeddel láthatod. Mert vannak még népek a világon, melyeknek körében egy-egy valamelyest kiművelt majom komoly tisztességben élhetne; nagyjában egy színvonalon állna az ország lakosaival; sem az észjárását nem találnák különösnek, sem a jellemét furcsának; éppúgy elcsúszna, mint bárki más, sőt kedvességéért még külön is megbecsülnék. Azt mondod, a birodalomalapítók általában járatlanok voltak a mesterségek terén. Nem tagadom, voltak barbár népek, amelyek vad áradat módjára özönlöttek végig a földön és kemény fegyvereikkel fölébe kerekedtek a műveltebb államoknak. De vigyázz! Vagy megtanulták, vagy a legyőzött népekkel műveltették a mesterségeket, mert különben hatalmuk eltűnt volna, mint a mennydörgés vagy a viharok zaja. Attól félsz, mondod, hogy egy szép napon fölfedezik a pusztításnak valamilyen még a mainál is kegyetlenebb módját. Nem; s ha adódnék ilyen végzetes találmány, az emberi törvények rövidesen tilalom alá helyeznék, s a nemzetek egyhangú megállapodása egykettőre homályba temetné ezt a fölfedezést. Az uralkodóknak egyáltalán nem érdekük, hogy ilyen úton tegyenek hódításokat; alattvalókra van szükségük, nem puszta földekre. Panaszkodol a puskapor meg az ágyúgolyó föltalálására, s különösnek találod,

hogy nincs többé bevehetetlen erőd, s ez voltaképpen azt jelenti: furcsállod, hogy a háborúknak ma hamarabb véget vetnek, mint azelőtt. A történelemkönyveket olvasva bizonyosan észrevetted, hogy amióta fölfedezték a lőport, a csaták sokkal kevésbé véresek, mint hajdanában voltak, minthogy manapság már nemigen vívnak közelharcot. És ha bizonyos rendkívüli esetekben előfordult volna is, hogy egy-egy találmány káros lett volna: el kellene azért vetnünk? Azt hiszed, kedves Rédi, hogy vallásunk, melyet szent prófétánk hozott le az égből, talán ártalmas, amiért egy szép napon majd arra fog szolgálni, hogy megszégyenítse a hitetlen keresztényeket? Úgy véled, a tudomány és a művészet elpuhítja a népeket, s ezáltal a birodalmak romlását okozza. Említed a régi perzsa hatalom bukását, mint ami puhaságuk következménye volt; ezt a példát azonban nem tarthatjuk perdöntőnek, hiszen a görögök, akik számtalanszor legyőzték s végül leigázták őket, elmondhatatlanul nagyobb odaadással űzték az ipart, mint ők. Amikor azt mondja valaki: a tudomány és a művészet henyévé tesz, legalább azokkal tegyen kivételt, akik velük foglalkoznak, hiszen azok sosem henyélnek; márpedig az összes bűnök közt éppen a semmittevés az, amely az erőt a legjobban aláássa. Így hát csak azokról lehet szó, akik az ipar eredményeit élvezik. De minthogy egy pallérozott országban annak, aki valamely mesterség kényelmének örvend, okvetlenül neki magának is kell valaminő másfajta mesterséget gyakorolnia, hacsak nem akar szégyenletes szegénységbe zülleni: a henyeség és a tunyaság nem fér össze az iparűzéssel. Párizs talán legérzékiesebb városa a világnak; talán itt élvezik a legkifinomultabban az élet örömeit; de ebben a városban élnek a legdolgosabban is. Ahhoz, hogy egy ember gyönyörűségben tölthesse napjait, száz másnak lankadatlanul kell dolgoznia. Ha egy nőnek eszébe jut, hogy ilyen vagy olyan díszekkel jelenik meg a társaságban, ettől a pillanattól fogva ötven iparosnak se éjjele, se nappala, még evésre-ivásra sincs ideje; a hölgy kiadja parancsait, és hamarabb engedelmeskednek neki, mint akár a mi uralkodóinknak, mert hiszen az érdeknél nincs hatalmasabb fejedelme a világnak. Ez a lázas munkakedv, a meggazdagodásnak ez a szenvedélye az iparosoktól a

főurakig minden rendben és rangban ott lobog. Senki nem akar szegényebb lenni annál, aki azelőtt még alantasabb helyzetben volt. Párizsban nem ritkaság az olyan ember, aki ítéletnapig is elélhetne a vagyonából, mégis látástól vakulásig dolgozik, még ha az életét rövidíti is meg vele, csak hogy – mondja – legyen miből megélnie. Ugyanez a szellem járja át az egész nemzetet; egyebet sem látni itt, mint munkát és iparkodást. Hol van hát a népnek az az elpuhulása, amelyet annyit emlegetsz? Elképzelem, kedves Rédi, hogy egy országban csak azokat a mesterségeket tűrik meg – s ezek is szép számmal vannak –, amelyek föltétlenül szükségesek a földmíveléshez; mindazt, ami csak a gyönyörűséget és képzeletet szolgálja, száműzik; nos, állítom, hogy ez volna a világ legnyomorultabb országa. Lehet, a lakosságban talán volna rá elég bátorság, hogy nélkülözzön nagyon sok mindent, amire szüksége van; a nép azonban napról napra hanyatlanék, s az állam végül is úgy elgyöngülne, hogy a leggyarlóbb erő is elégséges lenne meghódítására. Mi sem volna egyszerűbb, mint részletekbe bocsátkoznom s kimutatnom neked, hogy az egyesek jövedelme jóformán teljesen elapadna, következésképpen elapadna az uralkodóé is. A polgárok közt úgyszólván semmi csereforgalom nem volna többé; megszűnnék a vagyonnak az a forgása, a bevételeknek az a gyarapodása, amely a mesterségek kölcsönös egymás közötti függéséből származik; mindenki csak a maga földjéből élne, s csak annyit termelne, amennyi éppen megóvná az éhhaláltól. S minthogy ez egy-egy állam jövedelmének olykor még a huszadrésze sincs, a lakosság számának hasonló arányban kellene apadnia, tehát huszadára csökkenne. Figyeld csak meg, mennyire rúghatnak a művészet és az ipar jövedelmei. A földtulajdon évente nem hoz többet gazdájának értéke egyhuszadánál; egy festő viszont egy arany ára festékkel olyan képet készít, amelyet ötven aranyért adhat el. S ugyanezt mondhatjuk az ékszerművesekről, a gyapjú- és selyemfeldolgozókról és még sokféle kézmívesről. Mindebből pedig levonhatjuk a következtetést, Rédi: ahhoz, hogy egy uralkodó hatalmas legyen, alattvalóinak élvezetek közepett kell élniük; éppoly buzgón kell gondoskodnia számukra az élet fölöslegeiről, mint a mindennapi kenyérről.

Párizsban, Savval holdjának 14. napján, 1717-ben.

CVII. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

Láttam az ifjú fejedelmet. Alattvalóinak drága az ő élete, de egész Európának sem kevésbé az, mert halála nagy zavarokat keltene. A királyok azonban olyanok, mint az istenek: amíg élnek, azt kell hinnünk róluk, hogy halhatatlanok. Arca fönséges, de kedves; szerencsés a természete, jó a nevelése: a kettő együtt máris nagy uralkodót ígér. Azt mondják, a nyugati királyok jellemét mindaddig nem lehet kiismerni, míg a két nagy próbatételen: a szeretőjükén meg a gyóntatójukén át nem estek. Mert csakhamar egyik is, másik is mindenáron meg akarja kaparintani magának a lelkét; ebből aztán sok tusakodás származik. Mert ha fiatal fejedelem ül a trónon, ez a két hatalom mindig vetélytársa egymásnak; ha viszont vén az uralkodó, kibékülnek, és szövetséget kötnek. Ha a király fiatal, éppen erejében van a gyöngéje, ezért aztán meglehetősen nehéz dolga van mellette a dervisnek; a szerető viszont mind a gyöngéjén, mind az erején győzelmet arat. Amikor én Franciaországba érkeztem, a megboldogult király már teljesen a nők uralma alatt állt; az ő korában azonban, úgy hiszem, nem volt uralkodó a világon, akinek nála kevésbé lett volna szüksége erre. Hallottam egyszer, amint egy hölgy azt mondta: csinálni kell végre valamit ezért a fiatal ezredesért, tudom, milyen értékes fiú, majd szólok a dologról a miniszternek. Egy másik meg így szólt: mégiscsak furcsa, hogy erről a fiatal abbéról egészen megfeledkeztek, püspököt kell csinálni belőle, jó családból való, és ami az erkölcseit illeti, arról felelek. Ám nehogy azt hidd, hogy akik így beszéltek, az uralkodó kegyelt hölgyei voltak; életükben talán ha kétszer válthattak szót vele, ami pedig éppenséggel nem nehéz az európai uralkodóknál. De nincs az az udvari, párizsi vagy vidéki hivatalnok, akinek ne volna egy-egy tekintélyes hölgyismerőse: ami jótéteményre vagy olykori igazságtalanságra csak hatalma van, abban mindenben benne van a hölgy keze. Ezek az asszonyok mind kapcsolatban állnak egymással, s afféle köztársaságot alkotnak, melynek fáradhatatlanul tevékeny tagjai kölcsönösen segítik és támogatják egymást;

állam ez az államban; s aki az udvarban, Párizsban vagy vidéken van, aki látja, hogyan tevékenykednek a miniszterek, hivatalnokok és főpapok, s nem ismeri a nőket, akik kormányozzák őket, hasonlít ahhoz az emberhez, aki jól látja ugyan a szeme előtt működő gépet, rugóit azonban nem ismeri. Azt hiszed, Ibben, egy nő azért lesz itt valamelyik miniszternek a szeretője, hogy vele háljon? Milyen dőre gondolat. Azért teszi, hogy minden áldott reggel öt-hat kérvényt csúsztathasson eléje; természetes jósága abban a buzgóságban nyilatkozik meg, amellyel igyekszik jót tenni egy sereg szerencsétlennel, aki viszont neki biztosít csekély százezer font évjáradékot. Perzsiában sokat panaszkodnak amiatt, hogy az országot két-három nő kormányozza. Franciaországban sokkal rosszabb a helyzet: itt mindenben a nők az urak, és nemcsak nagyban dolgoznak, hanem kicsinyben is maguk közt osztanak meg minden hatalmat.

Párizsban, Savval holdjának utolsó napján, 1717-ben.

CVIII. LEVÉL

Üzbég ***-nak

Van egy bizonyos fajta könyv, mi perzsák nem ismerjük, itt azonban nagy divatban van: az újság. Lustaságának hízeleg vele, aki olvassa: boldoggá teszi, hogy harminc köteten is átfuthat röpke negyedóra alatt. A legtöbb könyvben az író még a végére sem ér szokásos bókolásának, s az olvasó máris szédeleg: szótengerben fuldokló mondandójába már félholtan vonszolja bele az író. Ez egy tizenkettedrét, az egy negyedrét formájában igyekszik halhatatlanná válni; némelyiknek nemesebb hajlamai vannak, s egy infólióval akar vetekedni; témáját tehát ennek megfelelő arányban kell kinyújtania, s meg is teszi irgalmatlanul, mit sem törődve a boldogtalan olvasóval, aki majd elemésztődik a nagy kínlódásban, hogy összesűrítse azt, amit az író nem győzött földagasztani. Nem tudom, kedves barátom, mire jó ilyen munkákat gyártani; én is meg tudnám tenni, ha tönkre akarnám tenni az egészségemet meg a kiadómat. Nagy tévedésük az újságíróknak, hogy csak az új könyvekről számolnak be, mintha az igazság nem volna időtlen. Én azt tartom, amíg valaki nem olvasott el minden régi könyvet, semmi jogcíme sincs rá, hogy az újakat többre becsülje. Ám amikor törvényül fogadják el, hogy csak olyan művekről beszélnek, amelyeken még nedves a nyomdafesték, elfogadnak egy másik törvényt is: az unalomét. Bármi is az okuk rá, óvakodnak tőle, hogy megbírálják a könyveket, melyeket kivonatolnak; de hát végtére is ki volna olyan vakmerő, hogy havonta tíz-tizenkét halálos ellenséget szerezzen magának? A szerzők általában olyanok, mint a költők: zokszó nélkül tűrnék, hogy jól elpáholják őket; egyáltalán nem kényesek a hátukra, a műveikre viszont annál inkább, olyannyira, hogy a legkisebb kritikát sem tudják elviselni. Vigyázni kell hát, nehogy ezen a kényes pontjukon támadjuk meg őket; s ezt az újságírók

nagyon jól tudják. Éppen ellenkezőleg járnak el tehát: azzal kezdik, hogy agyondicsérik a szóban forgó tárgyat, s már ez is eléggé unalmas; innét aztán rátérnek a szerző magasztalására, ez meg csupa erőltetett bók; olyan emberekkel van ugyanis dolguk, akik még jól bírják az iramot s készen állnak rá, hogy elégtételt vegyenek maguknak és tollukkal ledorongolják a vakmerő zsurnalisztát.

Párizsban, Dzsulkada holdjának 5. napján, 1718-ban.

CIX. LEVÉL

Rika ***-nak

Az Egyetem a francia királyok elsőszülött leánya, s vénlány a javából: több mint kilencszáz éves; nem csoda, ha néha szundikál. Hallottam, hogy nemrégiben nagy vitába keveredett néhány doktorral a Q betű miatt; azt akarta, ejtsék K-nak. A vita annyira nekihevesedett, hogy egyeseknek az ingük is ráment; végül is a legfelsőbb bíróság vetett véget a viszálynak: ünnepélyes határozatban megengedte a francia király valamennyi alattvalójának, hogy úgy ejtse ki ezt a hangot, ahogyan néki tetszik. Fölemelő látványt nyújtott Európának ez a két legtiszteletreméltóbb testülete, amint éppen az ÁBC egyik betűjének sorsa felől dönt. Úgy látszik, kedves ***, a legnagyobb emberek feje is beszűkül, ha együvé toborzódnak, s minél több valahol a bölcs, annál kevesebb a bölcsesség. Az ilyen nagy testületek mindig olyan makacsul ragaszkodnak az apróságokhoz és az üres szokásokhoz, hogy az, ami lényeges, mindig csak a mellékes után következik. Mondják, egy aragon király egyszer összehívta Aragónia és Katalónia rendjeit; az első ülések annak megvitatásával teltek, milyen nyelven folytassák a tanácskozásokat; a vita heves volt, százszor is szakításra került volna köztük a sor, ha nem ötlik eszükbe az a közvetítő megoldás, hogy a kérdéseket katalánul teszik föl, felelni pedig aragon nyelven felelnek.

Párizsban, Dzsulhiddzsa holdjának 25. napján, 1718-ban.

CX. LEVÉL

Rika ***-nak

Egy csinos nőnek sokkal nehezebb a dolga, mint gondoljuk. Nincs komolyabb dolog a világon annál, ami az ő öltöző szobájában megy végbe reggelenként, szolgálói segédletével; egy hadseregfőparancsnok nem irányítja nagyobb figyelemmel a jobbszárnyát vagy a tartalékját, mint ahogyan ő helyez el posztjára egy-egy kis lencsét, lehet ugyan, hogy a szépségtapasz kudarcot vall, ő azonban mindenesetre sikert vár tőle, és számít a győzelmére. Milyen szellemi erőfeszítés és milyen figyelem kell hozzá: szünet nélkül egymással vetélkedő érdekeket egyenlíteni ki, s mindkettő felé semlegesnek mutatkozni, miközben egyiknek is, másiknak is kiszolgáltatja magát, és közvetíteni köztük mindama panaszokban, melyekre okot szolgáltat nekik! Mekkora elfoglaltság: egyik szórakozást a másik után szervezni, s állandóan résen lenni, nehogy valami kellemetlen véletlen megszakíthassa őket. S mindebben nem az a legnagyobb gond, hogy szórakozzék, hanem hogy úgy lássék, mintha szórakoznék. Untasd őt, amennyire csak bírod: megbocsát érte, föltéve, ha mindenki azt hiszi róla, hogy kitűnően mulat. Néhány nappal ezelőtt részt vettem egy vacsorán, melyet nők rendeztek vidéken. Odamenet egész úton azt hajtogatták: bár jól mulatnánk! Nem valami szerencsésen kerültünk össze, ennek megfelelően elég komolyak voltunk. Valljuk meg – mondta az egyik hölgy –, kitűnően szórakozunk, manapság egész Párizsban nem találni a miénknél vígabb társaságot. Engem már-már letepert az unalom, de az egyik asszony felrázott: ugye, milyen jókedvünk van? – mondta. Igen – feleltem ásítva –, majd megpukkadok a nevetéstől. Hanem a mélabú mégiscsak fölébe kerekedett minden megfontolásnak; ami pedig engem illet, egyik ásításból a másikba dőlve végül is letargikus álomba zuhantam, s az véget vetett minden mulatságomnak.

Párizsban, Muharrám holdjának 11. napján, 1718-ban.

CXI. LEVÉL

Üzbég ***-nak

A megboldogult király uralma oly hosszú volt, hogy a vége elfeledtette az elejét. Manapság az a divat, hogy már csak a kiskorúsága alatt történt dolgokkal foglalkoznak, s csak olyan emlékiratokat olvasnak, melyek abból az időből származnak. Leírom neked itt azt a beszédet, melyet annak idején Párizs város egyik tábornoka mondott a haditanácsban; megvallom, nem sokat értek belőle.

Uraim!

Csapatainkat jelentős veszteségekkel visszaverték ugyan, de azt hiszem, könnyű lesz kiköszörülnünk ezt a csorbát. Bevetésre készen áll egy hatstrófás kuplém; meggyőződésem, hogy az mindent helyrehoz. Kiválasztottam néhány igen tiszta hangot: ezek, pár tekintélyes űrtartalmú tüdő üregeiből kizúdulva csodálatos hatással lesznek majd a népre. Dallamuk eddig még mindig rendkívüli elragadtatást keltett. Ha még ez sem használ, kiadunk egy rézkarcot, mely Mazarint ábrázolja az akasztófán. Szerencsénkre nem tud jól franciául, s oly gyalázatosan töri kerékbe a nyelvet, hogy jócsillaga előbb-utóbb lehanyatlik. Gondunk lesz rá, hogy alaposan értésére adjuk a népnek, milyen nevetséges a kiejtése. Pár nappal ezelőtt akkora nyelvtani szarvashibát fedeztünk föl a beszédében, hogy azóta minden utcasarkon erről komédiáznak. Remélhetőleg egy hét sem fog beletelni, s a nép a Mazarin nevet úgy fogja

használni, mint köznevet a teherhordó és igavonó állatok közös megjelölésére. Vereségünk óta az eredeti bűnről szóló gúnydalaink oly kegyetlenül felbosszantották őt, hogy kénytelen volt valamennyi apródját elbocsátani, nehogy a szeme láttára fogyatkozzék a felére híveinek tábora. Fel hát, bátorság! Biztosíthatom önöket, egykettőre visszakergetjük őt füttyszóval a hegyeken túlra.

Párizsban, Sabán holdjának 4. napján, 1718-ban.

CXII. LEVÉL

Rédi Üzbégnek, Párizsba

Míg Európában tartózkodom, sorra olvasom a régi és az új történetírókat; összehasonlítom az egyes korokat, s örömmel látom, amint szinte elvonulnak előttem; gondolatom főként azoknál a nagy változásoknál időzik el, melyek egyik kort a másiktól oly különbözővé, s a földet önmagához oly kevéssé hasonlóvá teszik. Talán nem figyeltél föl valamire, ami nekem napról napra meglepetést okoz. Miért oly kevéssé népes ma a föld ahhoz képest, amilyen hajdanában volt? Miért vesztette el a természet ezt az ősidőkbeli csodálatos szaporaságát? Elöregedett volna? Vagy elérőtlenedett? Több mint egy éve vagyok Itáliában: csak romjaival találkoztam itt az egykori világhíres Itáliának. A városok, noha mindenki azokban lakik, kihaltak és néptelenek; mintha már csak azért léteznének, hogy jelezzék, hol is álltak hajdan azok a hatalmas városállamok, melyekről a történelem annyit beszél. Vannak, akik azt állítják: egyedül csak Rómának több lakosa volt egykor, mint ma egyik-másik nagy európai országnak. Akadt római polgár, aki tíz-, sőt húszezer rabszolgának parancsolt, azokat, akik vidéki majorjaiban dolgoztak, nem is számítva; ha azt vesszük, hogy a városban négy- vagy ötszázezer polgár élt, nem határozhatjuk meg az összlakosság számát anélkül, hogy képzeletünk föl ne lázadna. Szicíliában annak idején hatalmas királyságok és népes országok virágzottak; ma nyomuk sincs, s a szigetnek nincs más nevezetessége, mint a vulkánjai. Görögország annyira elnéptelenedett, hogy hajdani lakosságának jóformán a századrésze se maradt meg. A valamikor oly zsúfolt Spanyolországban ma egyebet sem látni, mint lakatlan

vidékeket; és Franciaország is csak semmi ahhoz a régi Galliához képest, amelyet Cézár emleget. Nagyon kiürültek az északi államok is, s a népeiknek ma már igazán nem kell megoszlaniuk, mint valaha régen, amikor egész gyarmatosító rajokat és nemzeteket bocsátottak ki, hogy új otthont keressenek maguknak. Lengyelország és az európai Törökország jóformán teljesen néptelen. Amerikában ötvenedét sem találod meg annak a néptömegnek, mely hajdan oly hatalmas országokat alkotott ott. Ázsiában sem jobb a helyzet. Kisázsiának egykor több hatalmas országa és rengeteg nagy városa volt, ma alig akad kettő vagy három. Ha pedig nagy Ázsiát vesszük, ami belőle török uralom alatt áll, semmivel sem sűrűbben lakott; ami a mi királyaink uralma alá eső részét illeti, vesd csak össze mostani helyzetét egykori virágzó állapotával, s látni fogod: mai lakossága csak elenyésző töredéke annak, amivel Xerxes és Dárius korában dicsekedhetett. Azok a kisebb államok, melyek e két nagy birodalom körül helyezkednek el, a szó szoros értelmében lakatlanok; ilyen Irimetta, ilyen a Cserkesz-föld, ilyen Guria. Ε nagy kiterjedésű országok királyai alig számlálnak ötvenezer alattvalót. Egyiptom népessége sem fogyatkozott meg kevésbé, mint a többi országé. Szóval bejárom a földet és mindenütt csak pusztulást találok; mintha pestis vagy éhínség dúlásából ocsúdnék a világ. Afrika mindig is annyira ismeretlen volt, hogy nem beszélhetünk róla olyan hitelesen, mint a világ más részeiről; de ha csak a minden időkben jól ismert földközi-tengeri partvidéket vesszük figyelembe, nyilván látjuk, mennyire lezüllött ahhoz képest, ami a karthágóiak és rómaiak uralmának idejében volt. Uralkodói ma oly gyöngék, hogy napjainkban ezek a földkerekség legkisebb hatalmasságai. Az e téren elvégezhető legpontosabb számítások után úgy találtam, hogy a földön a régi időkbeli lakosságnak legföljebb egytizede él. S ami a legmegdöbbentőbb: az elnéptelenedés napról napra folytatódik; ha ez így megy, tíz évszázad múlva földünk puszta sivatag lesz.

Ez a legnagyobb katasztrófa, kedves Üzbég, mely a világot valaha érte. De alig vették figyelembe, mert észrevétlenül ment végbe, századok sorozatán át; ez pedig belső bajra, titkos és rejtett méregre vall, ernyesztő betegségre, mely az emberi természeten rágódik.

Velencében, Radzsáb holdjának 20. napján, 1718-ban.

CXIII. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

A világ, kedves Rédi, nem romolhatatlan, még az ég sem az; a csillagászok szemtanúi változásainak, melyek az anyag egyetemes mozgásának természetes következményei. A föld éppúgy alá van vetve a mozgás törvényeinek, mint a planéták; alkotóelemeinek örökös küzdelme emészti bensejében: tenger és szárazföld mintha folytonos harcban állnának egymással; minden pillanat új meg új vegyületeket hoz létre. Az emberek, akik ilyen változásoknak kitett otthonban élnek, semmivel sincsenek nagyobb biztonságban: ezer és ezer ok játszhatik közre romlásukra, s még inkább számuk növelésére vagy apasztására. Nem beszélek a történetíróknál lépten-nyomon emlegetett különleges csapásokról, melyek egész városokat és országokat pusztítottak el; voltak azonban egyetemes katasztrófák is, melyek kis híja, hogy az egész emberiséget meg nem semmisítették. A történelemkönyvek tele vannak ilyen világpestisekkel, melyek időről időre földúlták a világot. Többek között említenek egyet, amely olyan heves volt, hogy még a növények gyökerét is megpörkölte, kihatott az egész ismert világra, egészen a kínai birodalomig; egy fokkal nagyobb romlás talán egyetlen nap alatt az egész emberfajt kiirtotta volna. Még két százada sincs, hogy a legszégyenletesebb betegség fölütötte fejét Európában, Ázsiában és Afrikában; igen rövid idő alatt elképesztő pusztításokat művelt, s ha továbbra is olyan hevesen dühöng, bizony befellegzett volna az emberiségnek. Születésüktől fogva betegen képtelenek lettek volna viselni a társadalom terheit, s nyomorultul elpusztulnak.

Mi lett volna, ha a méreg csak egy kicsit is erősebb? És kétségkívül meg is erősödött volna, ha nem találnak olyan hathatós gyógyszert ellene, mint amit fölfedeztek. Lehet, hogy ez a betegség, megtámadva a nemzés szerveit, végül magát a nemzést is megtámadta volna. De miért beszéljünk itt arról, hogy az egész emberi nemet romlás érhette volna? Hát nem érte valóban? Hát a vízözön nem zsugorította egyetlen családra? Vannak filozófusok, akik kétféle teremtést különböztetnek meg: a dolgokét meg az emberét; nem fér a fejükbe, hogy az anyag s a teremtett dolgok még csak hatezer esztendősek, s hogy Isten egy örökkévalóságon át halogatta műveit, és mindössze csak az imént élt teremtő hatalmával. Miért cselekedett így? Azért, mert nem tudott, vagy azért, mert nem akart teremteni? De ha egy bizonyos időszakban nem tudott, nem tudhatott egy másikban sem. Tehát akkor nem akart; de minthogy Istenben nincs időbeliség: ha föltesszük, hogy egyszer akart valamit, föl kell tennünk, hogy mindig, öröktől fogva akarta. Ne számlálgassuk hát a világ éveit, hiszen ahhoz képest a tengerpart homokszemeinek száma is csak egy pillanattal ér fel. A történetírók mégis egyértelműen egy ősatyát emlegetnek: születésében ábrázolják az emberiséget. Nem önként adódik-e a gondolat, hogy Ádám éppúgy valami egyetemes pusztulásból menekült meg, ahogyan Noé a vízözönből, s hogy a világ kezdetétől fogva gyakran történtek ilyen nagy megrázkódtatások? De nem minden pusztulás ilyen erőszakosan hirtelen. Látjuk, hogy a föld bizonyos részei mintegy belefáradnak az emberiség táplálásába; honnét tudjuk, nem működnek-e a földön olyan egyetemes, lassú és észrevehetetlen okok, amelyek kimerülésére vezetnek? Szívesen terjesztettem eléd ezeket az általános megfontolásokat, mielőtt részleteiben válaszolnék leveledre, melyben a népesség tizenhét vagy tizennyolc évszázaddal ezelőtt bekövetkezett megcsappanásával foglalkoztál. Legközelebb majd rámutatok arra, hogy ezt az okozatot a fizikaiakon kívül erkölcsi okok is okozták.

Párizsban, Sabán holdjának 8. napján, 1718-ban.

CXIV. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Keresed a magyarázatát, miért kevésbé népes a föld ma, mint hajdan volt. Ha jól megfigyeled a dolgot, látni fogod, hogy ez a nagy különbség az erkölcsök terén beállt módosulásnak a következménye. Mióta a keresztény és a mohamedán vallás megosztozott a római birodalmon, a dolgok alaposan megváltoztak: ez a két vallás korántsem olyan kedvező az emberi faj szaporodására, mint a mindenség e hajdani uraié volt. Ez utóbbi ugyanis tiltotta a többnejűséget, s ennyiben határozottan előnyben volt a mohamedanizmus fölött; viszont megengedte a válást, s ennyiben a kereszténységgel szemben nyert nem kisebb előnyt. Aligha találhatnék ellentmondóbb dolgot, mint ezt a szent Korán által megengedett többnejűséget, s ugyancsak a Koránnak azt a parancsát, hogy elégítsük ki asszonyainkat. Látogasd meg asszonyaidat, mondja a próféta, mert éppoly szükséges vagy nekik, mint a ruhájuk, és éppoly szükségesek neked, mint a ruhád. Íme egy parancsolat, mely bizony szerfölött fáradságossá teszi az igazi muzulmán életét. Ha valakinek csak a törvényben előírt négy felesége és csak ugyanannyi ágyasa vagy rabnője van, vajon nem esik-e terhére ez a rengeteg munka? Asszonyaitok a ti szántóföldetek, mondja ugyancsak a próféta; szorgoskodjatok szántóföldeteken, tegyetek jót lelketekért, s egy napon majd visszakapjátok. Az én szememben a jó muzulmán olyan, mint egy atléta, akinek szünet nélkül viaskodnia kell; ám csakhamar elgyöngül s megrokkan korai fáradalmaitól; ott senyved el diadalmi színterén; hogy úgy mondjam, a győzelmei alá temetkezik. A természet mindig lassan, mondhatni takarékosan működik, műveletei sosem erőszakosak, s mérsékletre törekszik még abban is, amit termel; mindig

szabályosan és mértékletesen dolgozik; ha sürgetik, csakhamar elernyed, s minden maradék erejét csak a maga fönntartására fordítja, elveszítve termelő lendületét és nemzőképességét. Ilyen állandó aléltságba zülleszt minket asszonyaink nagy száma; inkább szolgál kimerülésünkre, mint kielégülésünkre. Mindennapi látvány nálunk az olyan férfi, akinek csodálatos a szerája, viszont alig van gyereke, s ha van, többnyire gyönge, beteges, és örökölte apja lagymatagságát. De ez még nem minden. Ε kénytelen megtartóztatásra kárhoztatott nőket őrizni kell, s őreik csak heréltek lehetnek; sem a vallás, sem a féltékenység, sem a józan ész nem engedi, hogy más közeledjék hozzájuk; és sok ilyen fölvigyázóra van szükség, egyrészt hogy odabent fönntarthassák a rendet a nők állandó viszálykodásai közepette, másrészt, hogy megakadályozzanak minden külső próbálkozást. Így aztán, ha valakinek tíz felesége vagy ágyasa van, legalább ugyanannyi heréltet kell tartania őrzésükre. De mily veszteség a társadalomnak ez a sok születésétől fogva halott férfi! S milyen elnéptelenedésnek kell következnie ebből! A rabszolgalányok, akik a nőket szolgálják a szerájban, majdnem mindig sanyarú szüzességben vénülnek meg ott; amíg odabent élnek, nem mehetnek férjhez, úrnőjük viszont, ha egyszer megszokta, szinte sosem engedi el őket. Lám, így foglal le egy-egy férfi gyönyörűségei előmozdítására mindkét nemből számos egyént; az állam számára mintegy megöli, a fajfenntartás számára pedig alkalmatlanná teszi őket. Konstantinápoly és Iszpahán a világ két legnagyobb birodalmának fővárosa; minden ide torkollik, s a népek, ezerféle vonzásuknak engedelmeskedve, mindenfelől ide tódulnak. Mégis pusztulóban vannak, és csakhamar végük is volna, ha a fejedelmek szinte századonként egész népeket nem hívnának oda benépesítésükre. A többit erről a tárgyról legközelebbi levelemben.

Párizsban, Sábán holdjának 13. napján, 1718-ban.

CXV. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

A rómaiaknak sem volt kevesebb rabszolgájuk, mint nekünk; sőt, több volt nekik, de sokkal jobban használták föl őket. Eszükbe se jutott, hogy a kényszer különböző útjain-módjain megakadályozzák a rabszolgák szaporodását; ellenkezőleg, minden erővel előmozdították: amennyire csak tudták, afféle házassági kapcsolatokkal kötötték össze őket; ilyesformán aztán házukat mindkét nembeli s a legkülönfélébb korú cselédséggel, az államot pedig megszámlálhatatlan tömeggel telepítették be. Ezek a gyerekek, akik kifogyhatatlan vagyont jelentettek a gazdának, valósággal tömegesen születtek körülötte; táplálásuk és nevelésük az ő gondja volt; az apák vállát nem nyomta ez a teher: nyugodt lélekkel követhették a természet ösztönét, bátran szaporodhattak, nem kellett félniük a család túlnépesedésétől. Mint már említettem, nálunk a rabszolgáknak semmi egyéb dolguk nincs, mint hogy asszonyainkra vigyázzanak; az állam szempontjából meddő tömeg ez, úgyhogy a föld s a különböző mesterségek művelése mindössze néhány szabad emberre, néhány családfőre marad, s még azok is csak a lehető legkevesebbet teszik meg. A rómaiaknál nem így volt. A köztársaság roppant haszonnal állította szolgálatába ezt a rabszolgatömeget. Mindegyiknek volt némi kis tőkéje, s azzal a gazdája által előírt föltételek szerint rendelkezett; forgatta ezt a pénzecskét, s amire hajlama volt, azzal foglalkozott. Ez banküzletbe kezdett, az tengeri kereskedelmet folytatott; az egyik kiskereskedést űzött, a másik valamilyen iparra adta magát, a harmadik földet bérelt és hasznosított; de egy sem akadt, aki minden erejével ne arra törekedett volna, hogy kamatoztassa tőkéjét, s így a jelenben könnyítsen szolgaságán, a jövőre vonatkozólag pedig megvesse fölszabadulása alapját; törekvő népség volt, lelkesen szorgalmazta az ipart és a művészeteket.

A rabszolga, ha munkája és szorgalma révén meggazdagodott, fölszabadíttatta magát és teljes jogú állampolgár lett. A köztársaság így folytonosan tatarozta magát, s oly mértékben fogadott kebelébe új családokat, amilyen mértékben a régiek tönkrementek. Talán lesz rá alkalmam, hogy valamelyik következő levelemben bebizonyítsam neked: minél népesebb egy ország, annál virágzóbb a kereskedelme; afelől is könnyen meggyőzlek majd, hogy minél virágzóbb valahol a kereskedelem, annál népesebb lesz az ország; ez a két dolog kölcsönösen támogatja és elősegíti egymást. S ha ez így van, hogy sokasodhatott ez a rengeteg igyekvő rabszolga! Az iparkodás és a bőség szaporította őket, ők viszont növelték a bőséget és az iparkodást.

Párizsban, Sabán holdjának 16. napján, 1718-ban.

CXVI. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Eddig a mohamedán országokról beszéltünk, s azt kutattuk, miért kevésbé népesek, mint egykor a római uralom alatt élő országok voltak; térjünk most át annak megvizsgálására, mi okozta ugyanezt a keresztényeknél. A pogány vallás megengedte a válást, a keresztény megtiltotta. Ez a változás következményeit illetőleg eleinte egészen jelentéktelennek tűnt, később azonban félelmetesen és szinte hihetetlenül nagy horderejűnek bizonyult. Nemcsak hogy megfosztották a házasságot minden varázsától, hanem céljában is megtámadták; szorosabbra akarták fűzni, valójában azonban meglazították kötelékeit, s ahelyett, hogy – mint állították – egyesítették volna, éppen ellenkezőleg, örökre szétválasztották a szíveket. Egy szükségképpen szabad ténykedésbe, melyben oly döntő szó illeti meg a szívet, bevezették a feszélyezettséget, a kénytelenséget, magát a végzetszerűséget. Semmibe vették a kiábrándulást, a szeszélyeket, a kedélyek összeférhetetlenségét, le akarták rögzíteni a szívet, vagyis a természet legváltozékonyabb és legállhatatlanabb dolgát; véglegesen és reménytelenül összeláncoltak két olyan embert, aki terhére van egymásnak és csak a legritkább esetben illik össze; úgy jártak el, mint azok a zsarnokok, akik élő embereket holttestekhez kötöztettek. Semmi nem növelte jobban a kölcsönös ragaszkodást a válás könnyűségénél; férj és feleség békén tűrték a házi bajokat, mert tudták, csak rajtuk áll, hogy bármikor véget vessenek nekik; sokszor egész életükön át kezükben tartották ezt a lehetőséget, anélkül, hogy akár csak egyszer is éltek volna vele, azon egyszerű okból, mert tudták, hogy bármikor szabadon használhatják. A keresztényeknél nem így áll a dolog; náluk a jelen szenvedései kétségbeejtenek a jövő felől. Házassági nehézségeikben csak azt látják, mily

sokáig, úgyszólván örökké tartanak; innét a kiábrándulások, a viszályok, a kölcsönös sértegetések; s mindez a jövő rovására. Alig élnek három évig együtt, máris elhanyagolják a házasság lényegét, s aztán harminc esztendőt hideg közönyben töltenek; titkos válások jönnek létre így, erősebbek és talán veszedelmesebbek is, mint ha nyilvánosan történtek volna; mindegyik fél csak magának él, s magával törődik, s az egésznek a jövő nemzedékek isszák meg a levét. A férfi megcsömörlik untig ismert feleségétől, és csakhamar az örömlányokhoz pártol; szégyenletes és társadalomellenes üzelmek ezek: csak a házasélet érzéki öröme van meg bennük, a házasság célját nem töltik be. Ha a két sírig összekapcsolt fél valamelyike történetesen alkalmatlan a természet szándékainak teljesítésére és a faj fenntartására, akár mert ilyen az alkata, akár mert túlságosan idős már: mintegy eltemeti magával a másik felet is, s éppoly meddővé teszi, amilyen ő maga. Nincs hát mit csodálkozni rajta, ha a keresztényeknél oly sok a házasság, s mégis oly kevés polgárt nevel. A válás tilos; az elromlott házasságok nem javulnak meg; a nők nem mennek át, mint a rómaiaknál, egymás után több férfi kezén, akik aztán így menet közben annyi hasznot húznak belőlük, amennyit csak lehet. Ha egy olyan köztársaságban, mint az egykori Spárta – ahol a polgárokat állandóan furcsa és szőrszálhasogató törvények zaklatták, s ahol csak egy család volt, maga az állam – elrendelték volna, hogy a férjek évről évre cseréljék asszonyaikat: meggyőződésem, hogy ebből megszámlálhatatlanul nagy nép származott volna. Meglehetősen nehéz megérteni, vajon mi késztette a keresztényeket a válás eltörlésére. A világ valamennyi népe úgy tekinti a házasságot, mint olyan szerződést, amelyben bármiféle megállapodás lehetséges; csak az olyanokat rekesztették ki, amelyek a házasságkötés célját gyöngítették volna. A keresztények azonban nem így nézik a dolgot; így aztán nem is igen tudják megmondani róla, mi is voltaképpen. Szerintük egyáltalán nem az érzéki örömökben áll, sőt, mint már említettem, ezeket mintha minden tőlük telhető módon ki akarnák irtani belőle; de ez már afféle jelkép, szóalakzat, rejtelmes dolog, amit én nem fogok föl ésszel.

Párizsban, Sabán holdjának 19. napján, 1718-ban.

CXVII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

A keresztény országok fokozatos elnéptelenedésének nemcsak a válás eltiltása az oka; nem kevésbé jelentős az sem, hogy igen sok eunuch él köztük. A mindkét nembéli papokról és dervisekről beszélek, akik örökös önmegtartóztatást fogadnak; a keresztényeknél ez a legfőbb erény, amiben én aztán igazán nem értem meg őket, mert nem tudom belátni, miért volna erény az, ami semmi eredményt sem hoz. Szerintem doktoraik nyilvánvaló önellentmondásban vannak, amikor azt állítják, hogy a házasság szent, de a papi nőtlenség, ami pontosan az ellenkezője, még szentebb; arról nem is beszélve, hogy alapvető előírások és dogmák terén mindig a jó a legjobb. Csodálatos, milyen sokan tesznek ilyen fogadalmat. Régebben az apák már bölcsőjükben erre ítéltek egy-egy gyereket; ma tizennegyedik életévük betöltése után maguk a gyerekek választják e pályát; a kettő nagyjában egyre megy. Ez a foglalkozásszerű önmegtartóztatás több embert semmisített meg, mint a legvadabb pestisek és háborúk valaha is. Minden egyes szerzetesház egy-egy állandó család, melyben senki sem születik, s mely mind az összes többi rovására tartja fönn magát. S ezek a házak állandóan nyitva állnak, mint örvények, melyekben eljövendő nemzedékek merülnek el. Ez a politika élesen különbözik a rómaiakétól, akik büntető rendelkezéseket hoztak azok ellen, akik nem akartak megházasodni, s egy ilyen közhaszonnal szögesen ellenkező szabadságot akartak élvezni. Itt csak a katolikus országokról beszélek. A protestánsoknál mindenkinek joga van gyermekeket nemzeni; ez a vallás se papot, se dervist nem tűr; az ősi idők szokásaihoz tér vissza, s ha alapítói nem lettek volna oly türelmetlenek,

kétségtelen, hogy miután általánossá tették a házasodást, a házasság igáján is könnyítettek volna, s ezzel elhárítottak volna minden korlátot, mely e téren a Názáretit és Mohamedet elválasztja. De bármint áll is a dolog, nyilvánvaló, hogy a protestánsoknak határtalan előnyt ad vallásuk a katolikusok fölött. Meggyőződésem, hogy Európában a helyzet mai állása alapján lehetetlen, hogy a katolikus vallás még öt századot megérjen. A spanyol hatalom lehanyatlása előtt a katolikusok sokkal erősebbek voltak a protestánsoknál. Ez utóbbiak azonban lassacskán egyensúlyba jutottak velük; ők mind gazdagabbak és hatalmasabbak lesznek, a katolikusok mind gyöngébbek. A protestáns országoknak népesebbnek kell lenniük, s valóban népesebbek is, mint a katolikusok. Ebből először az következik, hogy amazoknál az adóbevétel tekintélyesebb, mert a fizetők arányában növekszik; másodszor az, hogy a földet jobban megművelik; végül harmadszor az, hogy fejlettebb a kereskedelem, mert többen akarnak meggazdagodni, s ahol több az igény, több pénz is forog kielégítésére. Amikor éppen csak annyi ember él valahol, amennyi a föld megműveléséhez kell, a kereskedelem szükségképpen tönkremegy; ha viszont csak annyi, amennyi a kereskedelem fönntartására szükséges, a földművelés pang; ez pedig azt jelenti, hogy egyszerre mind a kettőnek el kell pusztulnia, mert soha nem lehet úgy állni az egyik mellé, hogy a másik kárát ne vallja. A katolikus országokban nemcsak hogy elhanyagolt a földművelés, egyenesen kártékony az iparkodás: csak annyi kell, hogy az ember megtanuljon öt-hat szót valami holt nyelvből; ha egyszer ezt a készletet megszerezte, nincs gondja többé a sorsára: akármelyik klastromban készen várja a békés élet, amelyért a világban arca verejtékével kellene megküzdenie. S ez még nem minden. Mert az ország vagyonának nagy része a dervisek kezén van; ez fukar népség, mindig csak elvesz, és soha nem ad; fáradhatatlanul halmozza jövedelmeit, hogy tőkéi legyenek. Ez a rengeteg gazdagság, hogy úgy mondjam, megbénul; nem forog, nem kereskedik, nem serkent iparra, nem létesít üzemeket. Egyetlen protestáns fejedelem sincs, akinek ne volna sokkal több adóbevétele, mint amennyit a pápa hajt be alattvalóitól; ez utóbbiak mégis szegények, míg amazok bőségben élnek. Az egyik oldalon mindent megélénkít a kereskedelem,

a másikon mindent megöl a szerzetesség.

Párizsban, Sabán holdjának 26. napján, 1718-ban.

CXVIII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Európáról és Ázsiáról nincs több mondandónk; térjünk rá Afrikára. Csak partvidékeiről beszélhetünk, belsejét nem ismerjük. Berberia, ahol a mohamedán vallás uralkodik, ma már nem olyan népes, mint a rómaiak idején volt; hogy miért, már elmondtam. Ami a guineai partokat illeti, rettenetesen elnéptelenedtek az utolsó két században, amióta kiskirályaik, illetve falusi törzsfőnökeik eladják alattvalóikat az európai uralkodóknak, akik aztán amerikai gyarmataikra hurcolják őket. Ami a legfurcsább: Amerika, mely évről évre új lakosokat kap, jóformán teljesen puszta, és semmi haszna nincs Afrika folytonos vérveszteségeiből. Ε rabszolgák ezerszámra vesznek oda a szokatlan idegen éghajlat alatt; a gyarmatosítók a bennszülötteket is, az idegeneket is folytonosan a bányászatban foglalkoztatják, s így a szerencsétleneket menthetetlenül pusztítják a tárnák sorvasztó kigőzölgései meg a higany, mellyel állandóan dolgoznak. Nincs hóbortosabb ötlet, mint számtalan embert halálra gyötörni azért, hogy aranyat és ezüstöt kaparjunk ki a föld mélyéből; önmagukban véve tökéletesen haszontalan fémek ezek, és csak azért képviselnek gazdagságot, mert a gazdagság jeleinek választottuk őket.

Párizsban, Sabán holdjának utolsó napján, 1718-ban.

CXIX. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

Egy nép termékenysége olykor az elképzelhető legjelentéktelenebb körülményeken múlik, úgyhogy olykor éppen csak kissé meg kell változtatnia az észjárását, s egyszeriben szaporább lesz, mint volt. A zsidókat örökké öldösték, s mindig újjászülettek; folytonos veszteségeiket és pusztulásukat egyedül csak az a remény hozatta helyre velük, amely ott él minden egyes családjukban, s valamennyit azzal kecsegteti, hogy kebelében születik majd egyszer az a hatalmas király, aki az egész földkerekségen uralkodni fog. A régi perzsa királyoknak csak azért volt annyi millió meg millió alattvalójuk, mert a mágusok vallásának hittétele szerint az ember nem tehet Istennek tetszőbb dolgot, mint ha gyermeket nemz, földet művel és fát ültet. Az a tény, hogy Kínának olyan csodálatosan sok a lakosa, szintén csak egy bizonyos gondolkodásmódra vezethető vissza. Ott a gyermekek úgy tekintenek szüleikre, mint istenekre, istenként tisztelik őket már e földi életükben is, holtuk után pedig áldozatokat mutatnak be nekik, abban a hiszemben, hogy azoktól lelkük, mely belésemmisült a Ti-enbe, ismét új életre kap. Így aztán mindenki igyekszik minél inkább növelni családját, mely oly híven hódol neki életében, és melyre oly nagy szüksége van holta után. A mohamedán országok viszont napról napra néptelenebbek lesznek, egy olyan fölfogás következtében, amely kétségkívül szent ugyan, de ha meggyökeresedik a lelkekben, nagyon káros lehet. Mi mohamedánok úgy érezzük, csak utasok vagyunk itt, s egyre egy másik hazára kell gondolnunk; képtelenségnek tartjuk, hogy valaki hasznos és maradandó munkában fáradozzék, gyermekei jövőjéért törje magát, s olyan tervekkel foglalkozzék, melyek e kurta és múlékony életen túlra irányulnak. Békességben élünk a jelenben, s nyugalomban a jövendő felől; eszünk ágában sincs, hogy tatarozzuk középületeinket, föltörjük parlagon heverő

földjeinket, s rendesen megműveljük azokat, melyeket már föltörtünk; egyetemes tunyaságban élünk, s mindent a gondviselésre bízunk. Európában a hiúság szelleme hozta létre az igazságtalan elsőszülöttségi jogot, mely rendkívül kedvezőtlen a fajfönntartás szempontjából, mert az apa minden figyelmét egyik gyermekére vonja, a többitől pedig elfordítja; azért, hogy az egyik vagyoni helyzetét megszilárdítsa, megnehezíti a többiek elhelyezkedését az életben; végül megsemmisíti azt a polgárok közötti egyenlőséget, amely minden bőség alapja.

Párizsban, Ramadán holdjának 4. napján, 1718-ban.

CXX. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

A vadak lakta országok rendszerint kevéssé népesek; azokban ugyanis sem a munkát nem szeretik, sem a földművelést. Oly erős náluk ez a balgatag ellenszenv, hogy ha átkot mondanak ellenségeikre, rendszerint csak azt kívánják nekik, bár kelljen földmívelésben sínylődniük; azt hiszik, csupán két foglalkozás méltó hozzájuk: a vadászat és a halászat. Hanem mivel vannak esztendők, mikor a vadászat és a halászat nagyon keveset hoz, gyakran dúl náluk éhínség; arról nem is beszélve, hogy nincs olyan vadban és halban bőséges ország, amely egy egész nagy népet eltarthatna, hiszen az állatok mindig kerülik a lakottabb helyeket. A vadak falvai egyébként sem életképesek: mindössze két-háromszáz főnyi a lakosságuk, s nem tudnak fennmaradni, mert egymástól elszigetelten élnek, s érdekeik éppoly különbözőek, mint akár két szembenálló birodaloméi; nem rendelkeznek olyan anyagi forrásokkal, mint a nagy országok, melyekben az egyes tartományok kölcsönösen helytállnak egymásért és támogatják egymást. Van a vadaknak egy másik, az előbbinél nem kevésbé ártalmas szokásuk is: az asszonyok, kegyetlen módon, elhajtatják magzatukat, nehogy terhességük miatt megutálja őket a férjük. Itt irgalmatlan törvények vannak e visszaélés ellen; egyenesen a dühöngésig mennek. Minden lány, aki nem jelentette be terhességét a hatóságnak, halállal bűnhődik, ha magzata elvész; nem mentség számára sem a szemérem, sem a szégyen, sőt még a véletlen baleset sem.

Párizsban, Ramadán holdjának 9. napján, 1718-ban.

CXXI. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

A gyarmatosításnak rendszerint az az eredménye, hogy a gyarmatosító ország meggyengül, de azok a tájak, ahová gyarmatosait küldi, nem lesznek népesebbek. Az a helyes, ha az emberek ott maradnak, ahol vannak. Egyes betegségek abból származnak, hogy jó levegőnket rosszra cseréljük; mások abból, hogy egyáltalán levegőt változtatunk. A levegő, mint a növények is, tele van egy-egy ország földjének parányi részecskéivel. Oly erősen hat ránk, hogy egész vérmérsékletünket meghatározza. Belebetegszünk, ha más országba telepítenek át. Folyékony elemeink hozzászoktak bizonyos mértékű sűrűséghez, szilárd elemeink bizonyos fajta elrendezéshez, s mindketten bizonyos fokú mozgáshoz; másfélét nem tűrnek, s minden új hatásnak ellenállnak. Ha egy vidék sivatagos, ez a talaj vagy az éghajlat természetének valaminő sajátos hibájából következik; így amikor az embereket kiragadják egy-egy boldog égtáj alól, s ilyen területre küldik őket, éppen az ellenkezőjét teszik velük annak, mint amit szándékoznak. A rómaiak ezt tapasztalásból tudták: a bűnösöket mind Szardíniába száműzték, s ide utasították a zsidókat is. Számolniuk kellett az elvesztésükkel, s ez nem is esett nehezükre a megvetés miatt, melyet e szerencsétlenek iránt éreztek. A nagy Abasz sah lehetetlenné akarta tenni a törökök számára, hogy hatalmas seregeket tartsanak a határokon; úgyszólván mind egy szálig kitelepítette hát országukból az örményeket; több mint húszezer családot küldött át Gilan tartományba, ahol aztán rövidesen majdnem valamennyi elpusztult. Valahányszor Konstantinápolyban új népeket honosítottak meg, mindig kudarcot

vallott a kísérletük. A rengeteg néger, akiről az imént beszéltünk, egyáltalán nem tudta benépesíteni Amerikát. Amióta a zsidókat Hadrianus alatt a nagy pusztulás érte, Palesztina lakatlan. El kell tehát ismerni, hogy az ilyen nagy romlások szinte helyrehozhatatlanok; mert ha egy nép megrokkan, meg is marad rokkantságában; ha esetleg mégis fölocsúdik, évszázadok kellenek hozzá. Ha egy züllésnek indult országban az említett körülmények közül akárcsak a legkisebb is föllép, az illető ország nemcsak hogy nem jön többé helyre, hanem ellenkezőleg: napról napra pusztul és rövidesen megsemmisül. Spanyolország ma is úgy sínyli a mórok kiűzését, mint a legelső napokban; az űr, amit maguk után hagytak, nem hogy betöltődnék, ellenkezőleg, napról napra nagyobb. Azóta, hogy Amerikát elpusztították, a spanyoloknak, akik az őslakosság helyébe léptek, máig sem sikerült a földrészt benépesíteniük; sőt, valami végzetszerűség folytán, melyet én legszívesebben isteni igazságtevésnek neveznék, az egykori pusztítók napról napra egymást pusztítják és emésztik. Az uralkodók tehát ne akarjanak gyarmatosítással népesíteni be nagy kiterjedésű országokat. Nem mondom, azért néha sikerül a dolog: vannak kedvező klímák, ahol a faj erőteljesen szaporodik; példa erre az a sziget, melynek első lakosai hajókról kitett betegek voltak, akik aztán hamarosan visszanyerték egészségüket. Ám ha a gyarmatosítás sikerrel járna is, a gyarmat nem növelné, inkább csak megosztaná az anyaország hatalmát, hacsak nem olyan kicsi a gyarmat, amilyeneket pusztán piacszerzés céljából szoktak létesíteni. A karthágóiak, akár a spanyolok, fölfedezték Amerikát, vagy legalábbis rábukkantak néhány nagy szigetre, s nagyszabású csereforgalmat folytattak velük, ám amikor látták, hogy ennek következtében apadni kezd a lakosság száma, ez a bölcs köztársaság megtiltotta alattvalóinak a kereskedelem és a hajózás folytatását. Merem állítani: ahelyett, hogy a spanyolokat küldenék az Indiákra, az indiánokat

és a félvéreket kellene betelepíteni Spanyolországba; vissza kellene adni ennek a monarchiának összes szétszóródott népeit; s ha nagy kolóniáinak csak a fele is fönnmaradna, Spanyolország lenne Európa legfélelmetesebb hatalma. A birodalmak olyanok, mint a fa: ha ágai nagyon szétterjednek, elszívják a nedvet a törzstől, s egyébre se jók, mint hogy árnyékot vessenek. Semmi nem alkalmasabb rá, hogy a fejedelmek fejéből kiverje a távoli hódítások ábrándját, mint a spanyolok és a portugálok példája. Ε két ország elképesztő gyorsasággal óriási birodalmat szerzett; győzelmük jobban meghökkentette őket, mint a legyőzött népeket vereségük; tűnődni kezdtek, hogyan őrizhetnék meg birtokaikat, s mind a kettő más és más utat választott. A spanyolok, látva, hogy a leigázott népek semmiképpen sem maradnak hívek hozzájuk, egyszerűen kiirtották őket, és megbízható telepeseket küldtek a helyükbe az anyaországból; soha szörnyűbb tervet nagyobb pontossággal végre nem hajtottak. A világ szeme láttára tűnt el a föld színéről egy egész Európa lakosságával fölérő nép, amikor ezek a barbárok megérkeztek Amerikába; mintha az Indiák fölfedezésével nem is lett volna más céljuk, mint hogy fölfedeztessék az emberiséggel, milyen is a legvégletesebb kegyetlenség. Barbárságuk árán aztán sikerült is uralmuk alatt tartaniuk e területeket. Ebből megítélheted, milyen siralmasak a hódítások, ha egyszer ilyen gyászos a hatásuk; mert végtére is, akármilyen szörnyű orvosság volt is, ez volt az egyetlen orvosság. Hogyan is szoríthattak volna engedelmességre annyi millió és millió embert? Hogyan állhattak volna helyt oly messziről polgárháború esetén? Mivé lettek volna, ha időt hagynak rá ezeknek a népeknek, hogy fölocsúdjanak ez új istenek eljövetelén kelt ámulatukból, és a csapásaik okozta rémületből? A portugálok éppen ellenkezőképpen jártak el; ők nem kegyetlenkedtek, de el is kergették őket hamarosan mindazokról a földekről, melyeket fölfedeztek. A hollandusok csak még jobban szították az egyes népek lázadását, és tüzénél a maguk pecsenyéjét sütötték meg. Ugyan melyik uralkodó irigyelné e hódítók sorsát? Ki kérne ilyen föltételek mellett ezekből a hódításokból? Az egyiket nyomban elűzték, a másik meg sivataggá tette gyarmatát is, hazáját is.

Ez a hősök végzete: tönkretenni magukat olyan országok meghódításáért, melyeket aztán egyszeriben elveszítenek, s leigázni olyan nemzeteket, melyeket aztán nekik maguknak kell kiirtaniuk; olyanok, mint az őrült, aki tönkrejutott abban, hogy szobrokat vásárolt, aztán a tengerbe dobálta őket, és tükröket vett, s nyomban összetörte őket.

Párizsban, Ramadán holdjának 18. napján, 1718-ban.

CXXII. LEVÉL

Üzbég ugyanannak

A kormányzat szelídsége csodálatosan kedvez a népszaporodásnak. Állandó példa erre minden köztársaság, de köztük is elsősorban Svájc és Hollandia; talajuk minősége szerint a leghitványabb országok Európában, mégis a legnépesebbek valamennyi közt. Semmi nem vonzza jobban az idegeneket, mint a szabadság s a vele járó bőség; az elsőt önmagáért keressük, s közben igényeink olyan országba vezetnek, ahol a másikat is megtaláljuk. Az emberiség ott szaporodik a leginkább, ahol bőségesen ellátják a gyerekeket, anélkül, hogy az apák szükséget szenvednének miatta. A polgárok egyenlősége, amivel rendszerint karöltve jár a vagyonoké, gazdagságot és életet visz az egész politikai testbe, és mindent átlelkesít. Az önkényes hatalom alatt élő államokban nem így áll a dolog; ott minden vagyon az uralkodó, az udvaroncok és néhány magánember kezében összpontosul, a többség viszont szörnyű szegénységben tengődik. Ha valaki nem elég tehetős, és érzi, hogy gyerekei szegényebbek lesznek nála, nem nősül meg; vagy ha megnősül, óvakodni fog tőle, hogy sok gyereke legyen, nehogy végleg tönkretegyék vagyonát, és lezülljenek arról a színvonalról, melyen apjuk állt. Elismerem, a falusi ember vagy a paraszt, ha egyszer megnősült, egykedvűen szaporodik, akár szegény, akár gazdag: ez a meggondolás őt nem érdekli, s mindig örökbe hagyhatja utódainak a kapáját-kaszáját; nyugodt lélekkel, vakon követi hát természetes ösztöneit. De mire jó egy államban a sok gyerek, ha nyomorban sínylődik? Szinte a születésük arányában pusztulnak; sosem elég életképesek: gyengék és betegesek, s apránként ezerfajta nyavalya, nagyban meg az a sok és gyakori népbetegség

irtja őket, amely a nyomor és a fogyatékos táplálkozás szükségszerű következménye; aki megmenekszik, rokkantan ér a férfikorba, s egész életén át csak tengődik. Az emberek olyanok, mint a növények: sosem nőnek szerencsésen, ha nem kapnak megfelelő gondozást. A nyomorban sínylődő népeknél a faj kivész, és nem egyszer elcsenevészesedik. Kiváló példát szolgáltathat minderre Franciaország. Az elmúlt háborúk idején a családok fiúgyermekei, attól féltükben, hogy katonának kell menniük, kénytelenek voltak már zsenge korukban és szegényen megházasodni. Ε sok házasságból számtalan olyan gyerek született, akit mind a mai napig hiába keresnek-kutatnak szerte a hazában; a nyomor, az éhség s a betegségek közepett nyomuk veszett. Ha ilyen boldog ég alatt, olyan pallérozott államban, amilyen Franciaország, ilyetén megfigyeléseket tehet az ember, hogyan állhat a dolog a többi országban?

Párizsban, Ramadán holdjának 23. napján, 1718-ban.

CXXIII. LEVÉL

Üzbég Mehemet Ali mullahnak, a Három Sír őrzőjének, Komba

Mit használnak nekünk az imámok böjtölései és a mullahok cilíciumai? Az Úr keze kétszer is lesújtott a törvény gyermekeire. A nap elhomályosult, s mintha nem is akarna többé megvilágítani mást, mint a vereségeiket. Seregeik összegyülekeznek, és szétszóratnak, mint a por. Az oszmánok birodalmát történelmük két legnagyobb kudarca rázta meg; országukat már csak alig-alig tartja fönn egy keresztény mufti; a német nagyvezér Istennek az az ostora, akit Omár eretnekeinek megbüntetésére küldött az ég. Lépten-nyomon rájuk zúdítja a mennyek haragját, s bosszúját lázadásukért és hitszegésükért. Imámok szent szelleme, éjjel-nappal siratod a prófétának azokat a szerencsétlen fiait, akiket a gyalázatos Omár tévútra vitt; szíved elszorul balsorsuk láttán; hiszen megtérésüket kívánod, nem pedig vesztüket; azt szeretnéd, ha a szentek könnyei által mindannyian egyesülnének Ali zászlója alatt, ahelyett, hogy szerte a hegyekbe és a sivatagokba űzné őket a hitetlenektől való félelem.

Párizsban, Savval holdjának első napján, 1718-ban.

CXXIV. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Mi lehet a magyarázata annak a bőkezűségnek, amellyel a fejedelmek udvaroncaikat elárasztják? Le akarják kötelezni őket? Hiszen máris a lehető legteljesebb lekötelezettjeik. Aztán meg ha így megvásárolják és magukhoz csatolják egyik-másik alattvalójukat, ugyanakkor számtalan mást nyilván el is veszítenek, hiszen megrövidítik őket. Ha meggondolom a fejedelmek helyzetét, azt, hogy mindig egy sereg kapzsi és telhetetlen ember nyüzsög körülöttük, igazán szánnom kell őket; s kétszeresen szánnom, ha látom, hogy nincs elég erejük ellenállni a kéréseknek, melyek mindig kétszeresen terhesek az olyanok számára, akik maguk soha nem kérnek semmit. Nem hallhatok úgy nagylelkűségükről, kegyeikről, kegydíjazásaikról, hogy ezer és ezer megfontolás ne támadna bennem; csak úgy rajzanak gondolataim; s mintha hallanám, hogy kihirdetik a következő rendeletet:

Némely kegydíjért folyamodó alattvalónk fáradhatatlan bátorsága addig ostromolta szünet nélkül királyi bőkezűségünket, hogy végül is engedtünk a hozzánk beterjesztett kérvények sokaságának, ami mindeddig trónunk legnagyobb gondját képezte. Tudomásunkra hozták, hogy hatalomra lépésünk pillanatától fogva sosem mulasztották el, hogy fölkelésünknél jelen legyenek; hogy amerre elhaladtunk, utunk mentén mindig ott láthattuk őket cöveket meghazudtoló mozdulatlanságban; hogy mindig buzgón lábujjhegyre ágaskodtak, csak hogy a náluk magasabb termetűek vállán át megpillanthassák fölségünket. Kaptunk néhány folyamodványt egyes szépnembeli személyek részéről is, akik esedezve hívták föl rá a figyelmünket, miszerint közismert dolog, milyen nehéz helyzetben élnek; sőt egyes rendkívül avatag hölgyek reszkető fejjel arra is figyelmeztettek, hogy ők voltak királyi elődeink udvarának díszei, s ha

seregeik tábornokai rettegetté tették országukat hadi tetteikkel, ők nem kevésbé tették híressé udvarukat ármánykodásaikkal. Ezért, mivel kegyesen akarunk eljárni kérvényezőinkkel, és eleget akarunk tenni minden kívánságuknak, elrendeltük, amint itt következik: Hogy minden földmíves, akinek öt gyereke van, naponta vonja meg tőlük kenyéradagjuk egyötödét. Intjük a családapákat, hogy ezt a csökkentést a gyermekek között a lehető legigazságosabb megosztással hajtsák végre. Határozottan megtiltjuk mindazoknak, akik örökségüket vagy maguk kezelik, vagy bérbe adták, hogy azon bármiféle és fajtájú tatarozást hajtsanak végre. Elrendeljük, hogy mindazok, akik alantas és gépies munkákkal foglalkoznak, s akik sosem jelentek meg királyi fölségünk fölkelésénél, ezentúl maguknak, feleségüknek és gyermekeiknek csak minden negyedik évben vásárolhatnak ruhát; azonfölül szigorúan megtiltjuk nekik mindazokat a kis mulatságokat, melyeket sátoros ünnepeken szoktak volt családi körben tartani. Továbbá, mivel tudtunkra jutott, hogy derék városaink legtöbb polgárát egészen leköti az a törekvés, hogy gondoskodjék lányainak hozományáról, holott azok államunkban csak szomorú és unalmas szemérmességükkel tették magukat kívánatossá: elrendeljük, hogy a szülők mindaddig várjanak kiházasításukkal, míg a rendeleteinkben megszabott kort elérve ők maguk nem kényszerítik őket erre. Tisztviselőinknek megtiltjuk, hogy gyermekeik neveléséről gondoskodjanak.

Párizsban, Savval holdjának első napján, 1718-ban.

CXXV. LEVÉL

Rika ***-nak

Alapos zavarba jön minden vallás, ha arra kell választ adnia, milyen örömök várnak arra, aki jól élt. A gonoszokat könnyű megriasztani, ha hosszadalmas kínokkal fenyegetik őket, de az erényes emberek számára nem tudnak mit ígérni. Úgy látszik, az örömnek az a természete, hogy rövid ideig tart; másfélét a képzelet nemigen tud elgondolni. Láttam leírásokat a paradicsomról, melyek minden épeszű embert csak elriaszthatnak tőle; egyesek szerint a boldogult lelkek szünet nélkül fuvoláznak, mások örökös sétifikálásra kárhoztatják őket, ismét mások örökké evilági szeretőikről álmodoztatják őket, nem gondolva meg, hogy százmillió év épp elég hosszú idő arra, hogy elvegye a kedvüket az effajta szerelmi izgalmaktól. Eszembe jut erről ez a történet: olyasvalakitől hallottam, aki megjárta a Nagymogul országát; kiderül belőle, hogy ha a paradicsom gyönyörűségeiről van szó, az indiai papok képzelete sem kevésbé meddő, mint a többieké. Egy asszonynak meghalt a férje. Nagy szertartásosan a város kormányzója elé járult, s engedélyt kért tőle, hogy elégethesse magát; az azonban kereken megtagadta kérését, mert abban az országban történetesen a mohamedánok uralkodtak, s azok minden tőlük telhető módon irtják ezt a kegyetlen szokást. Az asszony, amikor látta, hogy semmire sem megy esedezéseivel, rettenetes dühbe gurult. Lám, hogy gyötrik az embert! – kiáltotta. Még azt sem engedik meg egy szegény asszonynak, hogy elégesse magát, ha kedve tartja! Ki látott már ilyet? Az anyám is, a néném is, a testvéreim is mind megégtek. És ha én engedélyt kérek rá ettől az istenverte kormányzótól, megsértődik és ordítani kezd, mint a veszett. Ott volt véletlenül egy fiatal bonc is. Hitetlen ember – mondta neki a kormányzó –, te ültetted el ezt az őrültséget ennek a szegény asszonynak a fejében? – Nem –

felelte az –, soha életemben még csak nem is beszéltem vele; de ha ad valamit a szavamra, végrehajtja áldozatát: ezzel Brahma előtt kedves dolgot cselekszik s meg fogja kapni a jutalmat érte, mert a másvilágon rátalál férjére, s ott újra összeházasodnak. Hogyan? – kérdezte meglepődve az asszony. – Viszontlátom a férjemet? Ó, akkor inkább nem égetem el magam. Féltékeny volt, kedélytelen, s amellett olyan vén már, hogy hacsak Brahma isten valami reformot nem hajtott végre rajta, egészen biztosan nem lesz rám szüksége. Hogy elégessem magam érte? Még a kisujjamat se, ha a pokol fenekéről váltanám is ki vele! Az a két öreg bonc, aki rászedett pedig tudta, hogyan éltünk, nem mondott el nekem mindent a dologról; de ha Brahma isten nem tud nekem más ajándékot adni, inkább lemondok erről a boldogságról. Kormányzó úr, áttérek a mohamedán hitre. Ti meg – mérte végig a boncokat – ha kedvetek tartja, csak menjetek, mondjátok meg odaát a férjemnek, hogy nagyon jól érzem magam idelenn.

Párizsban, Savval holdjának 2. napján, 1718-ban.

CXXVI. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Holnapra várlak, mégis elküldöm Iszpahánból jött leveleidet. Nekem azt írják, a Nagymogul követét fölszólították, hagyja el az országot. Azonfölül letartóztatták a király nagybátyját és nevelőjét, a herceget, egy kastélyba internálták, ott szigorúan őrzik és minden kiváltságától megfosztották. Meghat a sorsa, sajnálom őt. Megvallom neked, Üzbég, sosem láthattam úgy a mások könnyeit, hogy meg ne indítottak volna; mély részvétet érzek a szerencsétlenek iránt, mintha egyedül csak ők volnának igazán emberek; bukásukban még a nagyokat is tüstént megszeretem, pedig amíg fenn hivalkodnak, tele a szívem ridegséggel irántuk. De mit is kezdenének holmi hiábavaló rokonszenvvel, amíg jól megy a soruk? Az ilyesmi nagyon is közel áll az egyenlőséghez. Ők jobban kedvelik a hódolatot, melyet nem kell viszonozni semmivel. De mihelyt lebuktak hatalmuk magasából, már csak a mi sajnálkozásunk emlékeztetheti őket arra, mik voltak. Mély egyszerűség, sőt nagyság van annak a fejedelemnek a szavaiban, aki mikor már-már ellenségei kezébe esett s látta maga körül síró udvaroncait, azt mondta: könnyeitekből látom, hogy még a királyotok vagyok.

Párizsban, Savval holdjának 3. napján, 1718-ban.

CXXVII. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

Számtalanszor hallhattál a híres svéd királyról: egy erődöt ostromolt egy Norvégia nevű királyságban; épp a lövészárkokat szemlélte meg, egyedül, csupán egy mérnöke kíséretében, amikor golyót kapott a fejébe, és meghalt. Azon nyomban letartóztatták a miniszterelnökét; az országgyűlés tüstént összeült, és halálra ítélte. Súlyos bűnnel vádolták, azzal, hogy megrágalmazta a nemzetet, és megrendítette benne az uralkodó iránti bizalmat; olyan gaztett ez, amely szerintem száz halált érdemel. Mert végtére is, ha gonosz dolog akár legkisebb alattvalóját is befeketíteni a király előtt: mennyivel gonoszabb, ha egy egész nemzetet feketítenek be, s elveszik tőle annak jóindulatát, akit a gondviselés a boldogítására rendelt. Bár úgy beszélnének az emberek királyaikkal, mint az angyalok a mi szent prófétánkkal. Jól tudhatod, hogy ama szent lakomán, midőn az uralkodók uralkodója leereszkedik a világ legfényesebb trónjáról, hogy rabszolgáival szóba álljon, mindig törvénnyé tettem a magam számára, hogy meggondolatlan nyelvemre féket tegyek; sosem hallhatott tőlem senki egy árva szót sem, amely akár legkisebb alattvalójának keserűséget okozhatott volna. Ha föl kellett is hagynom olykor józanságommal, sosem hagytam föl tisztességemmel; a hűségnek ebben a próbájában életemet kockára tettem ugyan, de becsületemet soha. Nem tudom miért van így, de egy-egy fejedelem jóformán sosem lehet olyan gonosz, hogy minisztere még gonoszabb ne legyen; ha valami komiszságot művel, majdnem mindig annak sugalmazására műveli; úgyhogy az uralkodó becsvágya sosem olyan veszedelmes, mint tanácsadóinak aljassága. De mondd csak, megérted, hogy valaki, aki csak tegnap óta miniszter, és holnap talán már

nem az, egyszerre csak ellensége lesz önmagának, családjának, hazájának s mindama népnek, mely az idők végeztéig annak ágyékából származik, melyet ma királyával elnyomat? Minden uralkodónak vannak szenvedélyei; a miniszter ezeket szítja, ezek szerint kormányoz, nincs más célja, tudni sem akar másról. Az udvaroncok elkábítják magasztalásaikkal a királyt, ő pedig még veszedelmesebben hízeleg neki tanácsaival, a tervekkel, melyeket sugall, s az elvekkel, melyeket javasol.

Párizsban, Szafár holdjának 25. napján, 1719-ben.

CXXVIII. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

A napokban éppen az Új Hídon mentem át egyik barátommal; egy ismerősével találkoztunk; azt mondta, geometriatudós az illető, s mondhatom, meg is látszott rajta; mélységes elmélkedésekbe süppedt, s barátomnak sokáig kellett őt a kabátja ujjánál ráncigálnia és taszigálnia, míg végre leereszkedett hozzá, annyira elfoglalta a görbéje, mely talán már több mint egy hete gyötörte. Kölcsönösen nagyokat bókoltak egymásnak, majd kicseréltek egy sereg irodalmi hírt; közben egy kávéház elé értek, s én is beléptem velük. Megfigyeltem, hogy tudósunkat nagy lelkendezéssel fogadták; a pincérek is szemlátomást többet törődtek vele, mint a sarokban ülő két muskétással. Úgy tetszett, ő is jól érzi itt magát; arca kissé fölengedett, s még mosolygott is, mintha a világon semmi geometriai máz nem lett volna rajta. De azért szabályos szelleme lemért mindent, ami a beszélgetés folyamán elhangzott. Olyan volt, mint az az ember, aki – mondják – kertjében lenyisszantotta kardjával minden virágnak a fejét, amelyik a többi fölé nőtt. Mint a pontosság mártírját, minden élc sértette, mint ahogy a kényes szemet sérti a túl éles fény. Semmit sem tartott mellékesnek, ami igaz. Furcsán is hatott a társalgása! Aznap éppen vidékről érkezett meg egy társával; az gyönyörű kastélyt, nagyszerű kerteket látott ott, ő viszont csak egy hatvan láb hosszú, harmincöt láb széles épületet s egy tízholdas szabálytalan négyszög alakú ligetet; igen helyesnek vélte volna, ha a perspektíva szabályait oly módon alkalmazzák, hogy a fasorok mindvégig egyforma szélesnek tűnjenek; erre vonatkozólag csalhatatlan módszert tudott volna ajánlani. Szemlátomást igen elégedett volt egy napórával, melynek különleges szerkezetét sikerült megfejtenie, és hevesen kikelt egy mellettem ülő tudós ellen, aki szerencsétlenségére megkérdezte tőle, vajon a számlap a babilóniai időszámításhoz igazodik-e. Valaki mint friss hírt Fontarabie bombázását említette; ő tüstént előadta annak az ívnek a sajátságait, melyet a bombák írnak le a levegőben; tudománya annyira elbűvölte, hogy a művelet eredményéről már tudni sem akart. Ismét más arról panaszkodott, hogy

a télen tönkretette az áradás. Igen örülök annak, amit mond – szólt a tudós –, látom, hogy nem tévedtem megfigyeléseimben, s az idén legalább kéthüvelyknyivel több csapadék hullott a földre, mint tavaly. Egy perc múlva távozott, mi a nyomában. Minthogy elég gyorsan ment, és nem nézett maga elé, egyenesen nekiment egy szembejövőnek; keményen összeütköztek és sebességük meg tömegük folytán szinte visszapattantak egymásról. Amikor kissé fölocsúdtak megrökönyödésükből, a póruljárt ember megtapogatta a homlokát, és: nagyon örvendek, hogy belebotlottam magába – szólt a geometrikusnak –, nagy hírem van az ön számára. Épp most adtam a közönség kezébe Horatiusomat. Hogyan! – csattant föl a másik –, hiszen kétezer éve ott van. Ugyan, nem érti mit mondok – felelte amaz –, a régi szerző fordításáról van szó, azt adtam ki; több mint húsz évig dolgoztam rajta. Mi az, uram! – szólt a geometrikus –, húsz éve nem gondolkodik? Mások nevében beszél, és mások gondolkodnak a maga nevében? Hát nem gondolja, uram – kérdezte a fordító –, hogy nagy szolgálatot tettem a közönségnek, amikor hozzáférhetővé tettem számára a jó írók műveit? Nem egészen ezt mondom – hangzott a válasz –, magam sem becsülöm másnál kevésbé a fölséges lángelméket, akiket ön tolmácsol. Csakhogy ön egyáltalán nem hasonlít hozzájuk: ön váltig fordít, de önt nem fogják fordítani soha. A fordítások olyanok, mint a rézpénz: ugyanaz a névértékük, mint az aranypénznek, és többet is forognak a nép kezén, de azért mégiscsak gyarlók és csekély értékűek. Ön azt állítja, szeretné életre kelteni napjainkban e nagy halottakat; elismerem, testet, azt ad nekik, életet azonban nem: mindig hiányzik belőlük a lélek, amely valóban föltámasztaná őket. Miért nem áldozza képességeit inkább azoknak a szépséges igazságoknak a kutatására, melyekre egyszerű számítás révén lépten-nyomon rábukkanunk? Ε szép kis tanács után elváltak, azt hiszem szerfölött elégedetlenül egymással.

Párizsban, Rábi második holdjának utolsó napján, 1719-ben.

CXXIX. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

A törvényhozók többsége korlátolt ember volt; a véletlen emelte őket a többiek fölé, és jóformán sosem hallgattak másra, mint előítéleteikre és szeszélyeikre. Úgy látszik, még hivatásuk nagyságáról és méltóságáról sem volt fogalmuk: azzal szórakoztak, hogy gyerekes intézményeket hoztak létre, s ezzel hozzáidomultak ugyan a kicsinyes lelkekhez, viszont hitelüket vesztették az értelmes emberek előtt. Szőrszálhasogatásokba bocsátkoztak, különleges apróságokkal bíbelődtek, s ez a szűkelméjűség tulajdonsága, amely csak részleteikben látja a dolgokat, és sosincs általános áttekintése róluk. Egyesek szívesen szóltak más nyelven, mint amit a nép beszél; képtelen dolog ez olyan ember részéről, aki törvényeket alkot, mert hogyan tarthatjuk meg e törvényeket, ha nem ismerjük őket? Gyakran feleslegesen lerombolták azt, amit előttük hoztak, vagyis a változásokkal szükségképpen együtt járó zűrzavarba döntötték a népet. Igaz, hogy egy bizonyos – inkább a természetből, mint az emberi szellemből folyó furcsaság következtében – olykor szükségessé válik egyes törvények megváltoztatása. Ez azonban ritka eset; ha mégis előfordul, csak remegő kézzel szabad a dologhoz nyúlni; annyi ünnepélyességgel kell eljárni, annyi óvatosságot kell tanúsítani, hogy a nép mindebből természetszerűen azt következtesse, hogy a törvény szent dolog, ha egyszer ennyi formaságra van szükség a hatálytalanításához. Sokszor előfordult az is, hogy a törvényhozók túlságosan csavaros törvényeket hoztak, és nem a természetes méltányosságot tartották szem előtt, hanem elvont eszmefuttatásokat követtek. Később aztán ezek a törvények annyira ridegnek

bizonyultak, hogy a méltányosság nevében kötelességüknek érezték, hogy eltérjenek tőlük; hanem ebből ismét csak új baj támadt. Akármilyen ugyanis a törvény, mindig meg kell tartani, s úgy kell tekinteni, mint közlelkiismeretet, amelyhez az egyéni lelkiismeretnek válogatás nélkül igazodnia kell. De valljuk be, voltak egyes törvényhozók, akik nem kis bölcsességre valló figyelemről tettek tanúságot, amikor nagy hatalmat biztosítottak a szülőnek gyermeke fölött; mert semmi nem mentesíti jobban a bíróságokat, végül semmi nem biztosítja jobban az állam nyugalmát, hiszen a jó erkölcsök mindig jobb állampolgárokat nevelnek, mint a törvények. Ez az a hatalom, mellyel a legkevésbé szoktak visszaélni; ez a legszentebb bírói fórum; ez az egyetlen, amely nem függ semmiféle közmegegyezéstől, sőt valamennyit megelőzte. Megfigyelhető, hogy azokban az országokban, ahol az apa kezében nagyobb büntető és jutalmazó hatalom van, a családok rendezettebbek: ott az atyák mintegy képmásai a mindenség Teremtőjének, aki noha pusztán csak szeretetével is vezetni tudja az embereket, mégsem mond le róla, hogy a remény és a félelem kötelékeivel is magához kapcsolja őket. Nem fejezhetem be ezt a levelet anélkül, hogy föl ne hívjam figyelmedet a francia lélek furcsaságára. A régi római törvényekből – mondják – megőriztek egy sereg fölösleges és még annál is rosszabb dolgot, viszont nem vették át tőlük az atyai hatalmat, melyet pedig a rómaiak a legalapvetőbb törvényes hatalomnak tartottak.

Párizsban, Szafár holdjának 18. napján, 1715-ben.

CXXX. LEVÉL

Rika ***-nak

Ebben a levelemben arról a népségről szeretnék beszámolni neked, amelyet hírhordónak hívnak; egy gyönyörű kert a törzshelyük, ott henyeségük mindig talál teendőt. Az állam számára szerfölött haszontalanok; ötvenesztendei fecsegésüknek pontosan annyi az eredménye, mint ha ugyanannyi időn át meg se mukkantak volna; mégis igen fontosnak tartják magukat, mert káprázatos tervekről tárgyalnak, és fontos érdekekben ügyködnek. Társalgásuk alapja valamiféle nevetséges és frivol kíváncsiság; nincs az a titokzatos dolgozószoba, ahová ők, úgy mondják, bejáratosak ne volnának; képtelenek lennének beletörődni, hogy ne legyenek értesüléseik valamiről, tudják, hány felesége van a kegyes szultánnak, és hány gyereket nemz évente; noha egy vasat sem költenek kémek tartására, tökéletesen tájékozottak felőle, milyen rendszabályokat óhajt alkalmazni a török császár vagy a Nagymogul megalázására. Még ki sem merítették egészen a jelent, máris rohannak a jövőbe; elébe vágnak a gondviselésnek, s előre közlik vele az emberek összes eljövendő tevékenységét. Kézen fogva vezetnek egy-egy generálist, magasztalják ezer ostobaságért, amit nem is követett el, és ezer újabbat készítenek elő számára, amit nem fog elkövetni. Úgy röpítik ide-oda a seregeket, mint a darurajokat, s úgy döntögetik a várfalakat, mint a kártyalapokat; minden folyón tudnak hidat, minden hegységben titkos utakat, s minden izzó sivatagban óriási raktárakat; mindenük bőven van, csak épp a józan eszük hibázik. Akivel együtt lakom, a napokban levelet kapott egy ilyen hírhordótól. Megőriztem az írást, mert meglehetősen különösnek találtam. Így szól:

Uram!

Ritkán tévedek a korunk eseményeire vonatkozó föltevéseimben. 1711. január elsején megjósoltam, hogy József császár még abban az esztendőben meghal; igaz, oly jó erőben volt, hogy úgy véltem csúffá teszem magam, ha túl világosan beszélek; ezért aztán némileg rejtélyes módon közöltem a mondandómat; de akiknek volt sütnivalójuk, így is megértették. Nos, a jelzett esztendő áprilisának 17. napján valóban elhunyt, fekete himlőben. Alig tört ki a háború a császár és a törökök közt, sorra fölkerestem a kollégákat a Tuilériák zugaiban, összecsődítettem őket a medence partján, és előre megmondtam nekik: Belgrádot ostrom alá veszik és elfoglalják. Szerencsés voltam, jóslatom beteljesedett. Igaz, az ostrom közepe táján száz aranyba fogadtam, hogy a vár augusztus 18-án elesik; csak másnap esett el; de lehet-e szebben fogadást elveszteni. Mikor láttam, hogy a spanyol flotta kiköt Szardíniában, úgy véltem, elfoglalja a szigetet; meg is mondtam nyíltan, s igazam is lett. Sikeremen fölbuzdulva hozzátettem: a győztes flotta tovább megy Fináléba, hogy meghódítsa a milánói tartományt. Minthogy elgondolásomat kétkedve fogadták, csak annál fényesebben akartam diadalra juttatni, ötven aranyat tettem rá, és megint vesztettem; az az ördögadta Alberoni ugyanis fittyet hányt a szerződéseknek, a hajóhadat Szicíliába küldte, s ezzel egyszerre két nagy politikust is falhoz állított: a szavojai herceget meg engem. Mindez annyira megzavart, uram, hogy elhatároztam: mindig csak jósolni fogok, de fogadni többé sosem. Hajdanában egyáltalán nem volt szokás a Tuilériákban a fogadás, a megboldogult L. gróf nem tűrte; de amióta közénk keveredett egy csomó ficsúr, egészen meg vagyunk zavarodva. Alig nyitjuk ki a szánkat, ezek a tacskók máris fogadást kötnek ellenünk. A napokban, amikor elővettem kéziratomat, és orromra illesztettem pápaszememet, az egyik ilyen széltoló, fölhasználva az első és második szó közötti parányi szünetet, közbekiáltott: Száz aranyat teszek rá, hogy nem! Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna ezt a szemtelenséget; fölemeltem a hangom, és folytattam: *** tábornok, miután megtudta… Nem igaz! – vágott a szavamba –, mindig ilyen fantasztikus hírei vannak; egy fikarcnyi értelme sincs

az egésznek. Nagyon kérem, uram, legyen kegyes, adjon nekem kölcsön harminc aranyat; megvallom, ezek a fogadások nagy anyagi zavarba hoztak. Mellékelem a miniszterhez intézett két levelem másolatát. Vagyok stb.

Itt a hírhordó két levele a miniszterhez:

Kegyelmes Uram!

Nálam sosem volt buzgóbb alattvalója a királynak. Én vettem rá egyik barátomat annak a könyvnek a megírására, melyet magam terveztem, bebizonyítandó a világnak, hogy Nagy Lajos{2} volt a legnagyobb a földkerekség mindazon uralkodói között, akik a „Nagy” nevezetet kiérdemelték. Régóta dolgozom már egy másik munkán, mely nemzetünkre még nagyobb dicsőséget hoz majd, amennyiben Kegyelmességed kegyeskedik megadni a privilégiumot kinyomtatására. Azt akarom kimutatni benne, hogy a monarchia megalapításától máig a franciák még sosem szenvedtek vereséget, s amit a történészek mindeddig kudarcainkról összebeszéltek, merő hazugság. Kénytelen vagyok számos ponton helyreigazítani őket, s merem állítani, főként a kritika terén csillogtatok figyelemre méltó erényeket. Vagyok kegyelmes uramnak stb.

Kegyelmes Uram!

Amióta nagy veszteségünkre L. gróf elköltözött az élők sorából, váltig azon esedezünk Kegyelmességednek, kegyeskedjék megengedni, hogy elnököt válasszunk magunknak. Üléseinken úrrá lett a zűrzavar, s már nem tudjuk oly mélyrehatóan megvitatni az államügyeket, mint a múltban; a fiatalokban nincs semmi tisztelet az öregek iránt, semmi fegyelem egymás között; valóságos Roboám-tanácsa lettünk, melyben az ifjak fölébe kerekednek a véneknek. Hiába

adtuk tudomásukra, hogy mi már húsz évvel azelőtt, hogy ők egyáltalán világra jöttek, békességben bírtuk a Tuiléríákat; félő, hogy rövidesen kiszorítanak minket onnét, előbb-utóbb el kell hagynunk e helyet, ahol annyiszor idéztük meg a francia hősök árnyát, és tanácskozásainkat majd a királyi kertekben vagy valamely még távolabb eső helyen kell tartanunk. Vagyok…

Párizsban, Desumada második holdjának 7. napján, 1719-ben.

CXXXI. LEVÉL

Rédi Rikának, Párizsba

Kevés dolog izgatta úgy az érdeklődésemet, amikor Európába jöttem, mint a köztársaságok eredete és története. Mint tudod, az ázsiaiaknak általában még csak fogalmuk sincs erről a kormányformáról és képzeletük még nem jutott odáig, hogy megértesse velük: van a zsarnokságon kívül más kormányzás is a világon. A legelső általunk ismert kormányzatok monarchikusak voltak; a köztársaságok csak a századok folyamán, mintegy véletlenül alakultak ki. Görögországot, miután a vízözön elpusztította, új lakosság népesítette be; telepesei majdnem mind Egyiptomból és Ázsia szomszédos vidékeiről származtak; minthogy ezeket az országokat királyok kormányozták, a belőlük kirajzó népeknek is királyaik voltak. De mert az uralkodók zsarnoksága csakhamar nyomasztóvá vált, lerázták magukról az igát; a sok királyság roncsaiból köztársaságok keletkeztek, melyek rendkívül fölvirágoztatták Görögországot, az egyetlen művelt államot a barbárság közepett. A szabadságszeretet s a királyok iránti gyűlölet sokáig függetlenséget biztosított Görögországnak, és messzire elterjesztette a köztársasági kormányformát. A görög városok szövetségeseket találtak Kisázsiában; magukhoz hasonlóan szabad telepeseket küldtek át oda, s ezek lettek aztán bástyáik a perzsa királyok hódító kísérleteivel szemben. S ez még nem minden. Görögország népesítette be Itáliát, Itália Spanyolországot és talán Galliát is. Tudni való, hogy az a régieknél olyan híres-nevezetes Hespéria kezdetben Görögország volt, azt tartották szomszédai a boldogság honának; a görögök, mert maguknál nem találták, Itáliában keresték ezt a boldog hazát, az itáliaiak meg Spanyolországban, a spanyolok Beticában vagy Portugáliában, úgyhogy hajdanában e földek mind sorra viselték a Hespéria nevet. A görög telepesek, mindenüvé magukkal vitték a szabadság szellemét, melyet e nyájas országban szívtak magukba. Ezért aztán ama régi időkben, nem is volt monarchia se Itáliában, se Spanyolországban, se

Galliában. Látni fogod rövidesen, hogy az északi és a németországi népek sem voltak kevésbé szabadok, s csak azért lelhették fel náluk némi nyomát valami királyságfélének, mert a hadvezéreket vagy a köztársaságok fejeit királynak tekintették. Mindez csak Európában volt így, mert ami Ázsiát és Afrikát illeti, azok mindig zsarnokság alatt nyögtek, kivéve Kisázsia néhány már említett városát meg Afrikában a karthágói köztársaságot. Két hatalmas köztársaság osztozott hajdan a világon, Róma és Karthágó. Mi sem ismeretesebb, mint az, hogyan kezdődött a római köztársaság, és mi sem kevésbé ismeretes, mint a karthágóinak az eredete. Nem tudjuk, hogyan következtek egymás után az afrikai uralkodók Didótól kezdve, s hogyan vesztették el hatalmukat. A római birodalom csodálatos növekedése nagy áldás lett volna a világra, ha nem tettek volna olyan igazságtalan megkülönböztetést a római polgárok meg a legyőzött népek közt, ha az egyes provinciák kormányzóinak nem adtak volna olyan nagy hatalmat, ha a zsarnokságuk megakadályozására szolgáló szent törvényeket meg is tartották volna, s ha e törvények szavának elfojtására nem használták volna föl ugyanazt a vagyont, melyet méltánytalanul összeharácsoltak. Cézár leigázta és önkényes hatalmának vetette alá a római köztársaságot. Európa aztán sokáig sínylődött az erőszakos katonai kormányzás alatt, a római szelídséget kegyetlen elnyomás váltotta föl. Csakhamar megszámlálhatatlanul sok ismeretlen nép rajzott ki északról, s zúdult vad áradat módjára a római tartományokra; mivel éppoly könnyűszerrel sikerült hódításokat tenniük, mint fosztogatniuk, széttépték a birodalmat, és királyságokat alapítottak. Szabad népek voltak, s oly erősen korlátozták királyaik hatalmát, hogy azok jóformán csak törzsfőnökök vagy hadvezérek voltak. Így aztán ezek az országok, noha erőszakkal alapították meg őket, sosem érezték a jármot, melyet a győztes vet a legyőzött nyakába. Amikor Ázsia népei, a tatárok vagy a törökök egyetlen ember akaratának engedelmeskedve hódításokba fogtak, csak egy cél lebegett előttük: új alattvalókat szerezni uruknak, fegyvereikkel mind messzebbre terjeszteni erőszakos hatalmát; az országaikban szabadon élő északi népek azonban korántsem adtak nagy hatalmat fejedelmeiknek, mikor megszerezték a római provinciákat. Sőt, egyesek, mint Észak-Afrikában a vandálok, Spanyolországban a gótok, le is tették királyukat, ha elégedetlenek

voltak vele; másoknál a fejedelem tekintélyét sokszorosan megszorították: egy sereg főúr osztozott velük a főhatalomban, s háborút csak az ő beleegyezésükkel lehetett indítani; a zsákmányt fölosztották a vezér és katonái között; adót az uralkodó javára nem szedtek; a törvényeket a nemzetgyűlésben hozták. Ilyen alapelvekre épültek a római birodalom romjain keletkezett új országok.

Velencében, Rádzsab holdjának 20. napján, 1719-ben.

CXXXII. LEVÉL

Rika ***-nak

Öt vagy hat hónapja betévedtem egy kávéházba; egy meglehetősen jól öltözött nemesúr vitte bent a szót: arról szónokolt, milyen jó dolog Párizsban élni, és váltig panaszkodott sanyarú helyzetére, amiért vidéken kell tengődnie. „Tizenötezer font évi hozamú földem van; boldogabb volnék, ha csak negyedannyi vagyonom volna, de készpénzben és váltóban. Hiába szorongatom a bérlőimet, hiába akasztok pört a nyakukba, attól csak még fizetésképtelenebbek lesznek; még sosem ütötte kerek száz arany a markomat. Ha én tartoznék tízezer frankkal, elárvereznék a földjeimet, és koldusbotra jutnék.” Kijöttem a kávéházból, nem sok ügyet vetve a beszédre; hanem tegnap megint abban a városnegyedben jártam, s újra betértem. Egy komoly, megnyúlt képű sápadt férfit láttam ott, öt-hattagú társaság közepén; komornak, tűnődőnek látszott, mindaddig, amíg hirtelen magához nem ragadta a szót. Igen, uraim – harsogta –, tönkrementem, betévő falatom sincs többé; kétszázezer font van nálam, bankjegyben és százezer tallér pengőben: szörnyű helyzet ez; azt hittem, gazdag vagyok, és lám, koldusbotra jutottam! Ha volna egy kis földecském, ahol meghúzódhatnék, legalább tudnám, hogy nem kopik föl az állam; hanem hát egy tenyérnyi sincs! Véletlenül a másik oldalra néztem, s ott egy férfit láttam; fintorgott, mint a megszállott. Most aztán kiben bízzam?! – kiáltotta. Hitvány áruló! Olyan jó barátomnak hittem, hogy egész pénzemet odakölcsönöztem neki, és nem visszaadta?! Milyen galádság! Felőlem most már tehet, amit akar, az én szememben mindig becstelen lesz. Hitványul öltözött ember ült a közelében; égnek forgatta a szemét, s így szólt: áldja meg az Isten minisztereink terveit! Bár már látnám, hogy részvényeink kétezren állnak, és Párizs lakájai gazdagabbak uraiknál! Kíváncsiság fogott el, megkérdeztem, ki az. Nagyon szegény fickó – mondták –, s a mestersége is

szegényes: genealógus; de azt reméli, tudománya jócskán hoz majd a konyhára, ha továbbra is minden így megy, s az újgazdagoknak nagy szükségük lesz rá, hogy kitatarozza nevüket, tisztába tegye őseiket, és kicímerezze a hintóikat. Úgy gondolja, annyi előkelő urat fog gyártani, amennyit csak akar, s máris reszket az örömtől, ha elképzeli, mennyi dolga lesz. Ekkor egy sápadt, kiszáradt öregúr lépett be; még mielőtt helyet foglalt volna, láttam, hogy hírhordó, azonban nem abból a fajtából való, amelyik diadalmas biztonsággal cáfolja, hogy van fonákja is az éremnek, és folyton győzelmet és dicsőséget jósol; ez, éppen ellenkezőleg, afféle savanyújános volt, aki mindig tele van gyászos hírrel. Spanyolországban vajmi rosszul állnak a dolgok – mondta –, egy szem lovasságuk sincs a határon; annál több van Pio hercegnek, s félő, hogy egész Languedocot végigsarcolja. Szemközt velem egy elég elhanyagolt külsejű filozófus ült; szánalommal mérte végig a hírhordót, s annál szaporábban vonogatta a vállát, minél jobban fölemelte amaz a hangját. Melléje léptem; a fülembe súgta: nézze csak, ez a hólyag egy órája untat itt minket a Languedoc miatti félelmeivel; én meg, aki tegnap este egy napfoltot figyeltem meg, amely ha netalán növekedni fog, az egész természetet megbéníthatja – én meg egy árva szót sem szóltam.

Párizsban Ramadán holdjának 17. napján 1719-ben.

CXXXIII. LEVÉL

Rika ***-nak

A napokban meglátogattam egy derviskolostor könyvtárát; mintegy letétben van a derviseknél, és bizonyos megszabott időben bárki bemehet. Ahogy beléptem, egy méltóságteljes férfit láttam, amint föl-alá sétál a megszámlálhatatlan sok könyv közt. Odamentem hozzá és megkérdeztem, mifélék azok, melyeknek szebb a kötésük a többinél. Uram – felelte –, idegen világ ez itt nekem; egy lelket sem ismerek benne. Sokan kérdeznek tőlem ilyesmit, de beláthatja: mégsem olvashatom el mindezt a rengeteg művet, hogy eleget tegyek nekik; hanem ott a könyvtárosom, az majd megadja a kívánt tájékoztatást; éjjel-nappal egyebet sem tesz, mint azt bogozgatja, amit itt láthatunk. Mihaszna ember, nagyon a terhünkre van, semmi hasznos munkát nem végez a kolostornak. De hallom, csöngetnek ebédre; aki valamilyen közösség élén áll, annak mindenben az elsőnek kell lennie. Azzal a barát kilökött, becsapta az orrom előtt az ajtót, s úgy eltűnt előlem, mintha elröpült volna.

Párizsban, Ramadán holdjának 21. napján, 1719-ben.

CXXXIV. LEVÉL

Rika ugyanannak

Másnap visszamentem a könyvtárba; egészen másfajta embert találtam ott, mint tegnap. Egyszerű, értelmes arcú, nyájas férfi volt. Mihelyt értésére adtam, mi érdekel, nyomban kötelességének érezte, hogy tájékoztasson, sőt, mint idegent, egyről-másról föl is világosítson. Atyám – kérdeztem –, mik azok a vastag kötetek ott, amelyek egészen elfoglalják a könyvtárnak azt a felét? Szentírásmagyarázatok – mondta. Jó sok van – feleltem –, úgy látszik, az Írás egykor nagyon homályos volt, ma viszont igen világos. Vagy talán még mindig vannak kételyek? Még mindig vannak vitatott szakaszai? Hogy vannak-e, szent ég, hogy vannak-e! – válaszolta. – Jóformán ahány sor, annyi kérdés. Értem – mondtam –, de hát akkor mit csinált ez a rengeteg szerző? Ezek – szólt – nem azt keresték az Írásban, amit hinni kell, hanem azt, amit ők maguk hisznek; nem úgy fogták föl, mint olyan könyvet, amelyben benne vannak mindazok a dogmák, amiket el kell fogadniuk, hanem mint olyat, amelyik tekintélyi alátámasztást ad az ő saját vélekedéseiknek; ezért aztán egészen elferdítették az értelmét, és kicsavarták minden versét. Olyan ország ez, ahová a legkülönfélébb szekták képviselői ki-kirándulnak kalózkodni; olyan harcmező, ahol a szemben álló nemzetek számtalanszor megütköznek, ahol folyton viaskodnak és örökké csatároznak. Itt mellettük láthatók az aszkétikus vagy jámborsági művek, odébb a sokkal hasznosabb erkölcstaniak; aztán a teológiaiak, melyek kétszeresen érthetetlenek: mind a bennük tárgyalt anyag, mind az anyag tárgyalásának módja szerint; aztán a misztikusok, vagyis a szívhez szóló ájtatosság könyvei. Ó, atyám, várjunk egy kissé – vetettem közbe –, ne siessünk úgy; mondjon nekem valamit ezekről a misztikusokról. Uram – felelte –, a jámborság fölfűti a gyöngéd érzelmekre hajlamos szíveket, a szívből aztán olyan hév árad az agyba, hogy az is fölhevül, s ebből származnak az elragadtatások és látomások. Ez az ájtatosság önkívülete; olykor kvietizmussá tökéletesedik, jobban mondva fajul; bizonyára tudja, hogy a kvietista nem más, mint bolond, jámbor és libertinus egy személyben.

Ezek itt a kazuisták, akik az éjszaka titkait hozzák napvilágra; akik képzeletükben megteremtik mindazokat a szörnyeket, melyeket a szerelem démona szülhet, összegyűjtik, összehasonlítják és eszmélkedéseik örökös tárgyává teszik őket; még jó, ha a szívük is nem hajlik el arrafelé, s nem lesz maga is cinkosává a sok őszintén leírt és leplezetlenül bemutatott eltévelyedésnek. Láthatja, uram, szabadon gondolkodom, és ami a szívemen, az a számon. Őszinte ember vagyok, s még inkább az vagyok önnel, aki idegen, és tudni kívánja a dolgokat, mégpedig úgy, amint valójában vannak. Beszélhetnék önnek minderről mély csodálattal is, hajtogathatnám váltig, hogy: ez magasztos, az ilyen meg olyan tiszteletre méltó, amaz ott csodálatos; két dolog következhetnék belőle: vagy becsapnám, vagy becstelennek tartana. Ebben maradtunk: valami közbejött, s a dervisnek másnapig föl kellett függesztenie beszélgetésünket.

Párizsban, Ramadán holdjának 23. napján, 1719-ben.

CXXXV. LEVÉL

Rika ugyanannak

Másnap a jelzett időben visszamentem; pontosan oda vezetett az emberem, ahol tegnap elváltunk. Itt vannak a grammatikusok, a glosszátorok és a kommentátorok – mondta. Atyám – kérdeztem –, tulajdonképpen van ezeknek az embereknek némi sütnivalójuk? Nemigen – felelte –, s ez még csak meg se látszik: munkáik még nem is a legrosszabbak, ami igen kényelmes számukra. Igaz – válaszoltam –, ismerek egynéhány filozófust, aki jobban tenné, ha inkább ezekkel a tudományokkal foglalkoznék. Ezek itt – folytatta – a szónokok, akiknek megvan az a képességük, hogy az értelemtől függetlenül tudják rábeszélni valamire az embereket; ezek meg a geometrikusok, akik akarata ellenére győzik meg az embert, mégpedig zsarnoki módon. Itt vannak a metafizikai művek; ezek roppant nagyérdekű dolgokat tárgyalnak, és lépten-nyomon előkerül bennük a végtelen; s itt a fizikaiak, melyek semmivel sem találnak kevesebb csodálnivalót a tágas mindenség szerkezetében, mint iparosaink legegyszerűbb gépeiben. Ezek az orvosi könyvek, az emberi természet esendőségének és a tudomány hatalmának büszkeségei; félelemre indítanak, ha a legenyhébb betegségről beszélnek is, olyannyira közel hozzák a halált, viszont másfelől teljes biztonságérzést is adnak, s mintegy a halhatatlanság hitét keltik bennünk, mikor az orvosságok hathatósságáról értekeznek. Közvetlenül mellettük foglalnak helyet az anatómiai művek; ezek nem annyira az emberi test egyes részeinek leírását tartalmazzák, mint inkább azokat a barbár neveket, melyeket e testrészeknek adtak; balga dolog, mely sem a beteget nem gyógyítja ki bajából, sem az orvost tudatlanságából. Itt a kémia, mely vagy a kórházban lakik, vagy a bolondokházában; mindkettő

nekivaló otthon. Ezek meg az okkult tudományok, illetve tudatlanság könyvei; mindben valamiféle ördöngösségről van szó; a legtöbben kárhozatosnak tartják őket, énszerintem inkább szánalmasak. Ilyenek a csillagjóslásról szóló munkák is. Hogyan, atyám – szóltam közbe hevesen –, a csillagjóslásról szóló munkák? Hiszen Perzsiában ezeket tartjuk a legnagyobb becsben, ezek szabályozzák életünk tetteit, ezekhez szabjuk minden vállalkozásunkat; az asztrológusok a mi kalauzaink, még az államvezetésbe is beleszólnak. Ha ez így van – felelte –, akkor önök még az értelem igájánál is keményebb járomban élnek; mondhatom, ez a világ legfurcsább országa; sajnálok minden családot, s még inkább minden országot, mely ennyire aláveti magát a csillagok uralmának. Mi – feleltem – ugyanúgy vagyunk az asztrológiával, mint önök az algebrával. Minden nemzetnek megvan a maga tudománya, amely szerint politikáját irányítja. Az összes asztrológusok együttvéve sem műveltek annyi ostobaságot Perzsiában, mint amennyit csak egyetlen algebrista itt önöknél. Higgye meg, a csillagok véletlen találkozásaiban van annyi szabályszerűség, mint az önök rendszergyárosainak okoskodásaiban. Ha ebben az ügyben szavazást tartanánk Franciaországban meg Perzsiában, az asztrológia szép győzelmet aratna, a kalkulátorok szép kis orrot kapnának: lesújtó volna az eredmény rájuk nézve. Beszélgetésünk itt megszakadt; búcsúznunk kellett.

Párizsban, Ramadán holdjának 26. napján, 1719-ben.

CXXXVI. LEVÉL

Rika ugyanannak

Legközelebb, mikor találkoztunk, tudósom bevezetett a dolgozószobájába. Itt vannak a modern idők történetkönyvei – mondta. – Látja, ez itt elöl az egyház és a pápák története; épülésemre olvasom őket, és gyakran éppen az ellenkező hatást váltják ki belőlem. Azok ott a roppant római birodalom bukásáról szólnak, amely egy sereg monarchia romján keletkezett, amelynek romján annyi új monarchia alakult. Hirtelen rengeteg barbár nép jelent meg; éppoly ismeretlenek voltak, mint a földek, ahol laktak; elözönlötték, kifosztották és földarabolták a római birodalmat, és megalapították a mai európai országokat. Valójában nem voltak barbárok, hiszen szabadságban éltek, csak később váltak azzá, miután többségük abszolút uralom alá került, s elvesztette azt a nyájas szabadságot, mely annyira megfelel az értelemnek, az emberségnek és a természetnek. Ezek a könyvek itt a német-római császárságról szólnak, mely csak árnyéka volt a rómainak, viszont tudomásom szerint az egyetlen hatalom a földkerekségén, melyet a megoszlás nem tett gyöngébbé; továbbá az egyetlen, úgy hiszem, amely minél többet veszt, annál erősebb lesz; sikerei kihasználásában nehézkesnek bizonyult, vereségei ellenben lebírhatatlanná teszik. Itt van Franciaország történelme; itt először megalakult, aztán kétszer elenyészett, s kétszer is újjászületett, majd századokon át csak tengődött a királyok hatalma; később lassan erőre kapott, többfelől is gyarapodott, s így emelkedett máig; olyan, mint azok a folyók, melyek útjukban elapadnak vagy föld alá bújnak, majd újra kibukkannak, megdagadnak a beléjük ömlő patakoktól, s mindent, ami elébük áll, áradva elsodornak. Emitt a spanyol nemzet látható, amint előszivárog a hegyek közül; amint éppoly észrevétlenül igázza le a mohamedán uralkodókat, amilyen gyorsan azok annak idején hódításaikat tették; amint a sok apró királyság hatalmas monarchiává

egyesül – úgyszólván az egyetlenné akkor a világon –, míg aztán saját nagysága és álgazdagsága alatt megrokkanva, erejét, sőt hírnevét is elveszti, s mára nem őrzött meg egyebet, mint hajdani hatalmának gőgjét. Ezek itt Anglia történetírói. Ott a szabadság mindig a viszály és zendülés tüzéből támadt; az uralkodó folyton ingadozott a rendíthetetlen trónon; a türelmetlen nemzet még haragjában is bölcs, és mint a tengerek királya (hallatlan dolog ez addig) egyszerre uralkodik is, kereskedik is. Mellette a tenger másik urának, a holland köztársaságnak a történelme; ezt az országot éppúgy tisztelik Európában, mint amennyire rettegnek tőle Ázsiában, ahol ügyvivői előtt királyok görnyedeznek. Itália történészei olyan nemzetet mutatnak meg nekünk, amely egykor ura volt a világnak, s ma szolgája a világ valamennyi nemzetének; uralkodói széthúznak, gyöngék, és szuverenitásuknak csak egyetlen jele van: eredménytelen politikájuk. Itt következnek a köztársaságok történészei: Svájcé, amely a szabadság mintaképe, Velencéé, melynek minden ereje a gazdagsága, Genováé, mely csak az épületeivel kevélykedhetik. Végül itt vannak az északiak, s köztük Lengyelország, mely oly rosszul használja szabadságát és szabad királyválasztói jogát, mintha csak szomszédait akarná vigasztalni, akik egyiket is, másikat is elvesztették. Ezzel másnapig ismét búcsút mondtunk egymásnak.

Párizsban, Savval holdjának 2. napján, 1719-ben.

CXXXVII. LEVÉL

Rika ugyanannak

Másnap egy másik szobába vezetett. Ezek itt a költők – mondta –, vagyis azok a szerzők, akiknek az a mesterségük, hogy minduntalan gátat vessenek a józan észnek, és különféle cifraságokkal béklyózzák az értelmet, ahogyan régen a nőket aggatták tele súlyos ékességekkel és díszekkel. Hiszen ismeri őket, a keletieknél nem ritkaság ez a fajta, ott mintha a nap izzóbb heve csak még jobban fölcsigázná a képzeletet. Ezek az epikus költemények. De hát mi az, hogy epikus költemény? Őszintén szólva – mondta – nem tudom; a szakértők szerint összesen csak kettőt írtak, a többi, melyet e néven tartanak nyilván, egyáltalán nem az; de ezt éppúgy nem tudom. Azt is mondják, hogy újakat írni lehetetlenség; ez még meglepőbb. Itt vannak a drámai költők, szerintem a valódi költők s a szenvedélyek urai. Két fajtájuk van: a komikusok, akik igen szelíden hatnak ránk, s a tragikusok, akik hevesen fölkorbácsolják lelkünket. Ezek itt a lírikusok; éppúgy megvetem őket, mint amennyire becsülöm a többieket, ezeknek a művészete nem más, mint szépen csengő különcködés. Utánuk sorakoznak az idill- és eklogaírók; ezek még az udvari embereknek is tetszenek, mert azt a nyugalmat sejtetik meg vélük s tárják eléjük a pásztoréletben, amely az ő sorsukból hiányzik. Mindazoknál, akiket eddig láttunk, veszedelmesebbek a következők: az epigrammafaragók. Ezek vékony kis nyilakat hegyeznek, s mély és gyógyíthatatlan sebeket ejtenek velük. Itt láthatók a regények; szerzőik olyanfajta költők, akik a szív és a szellem dolgait egyaránt túlságba hajtják; életük fogytáig egyre csak a természetet keresik, de sosem találják; hőseik éppoly idegenek a valóságtól, akár a szárnyas

sárkányok vagy a kentaurok. Belenéztem az önök egyik-másik regényébe – mondtam –, a mieink, ha ismerné őket, még jobban meghökkentenék. Éppoly kevéssé természetesek, azonfölül meg sajátos szokásaink is megkötik őket: tízévi epekedés kell hozzá, hogy a hős akár csak az arcát megláthassa szerelmesének. A szerzőnek azonban valahogyan át kell segítenie az olvasót ezeken az unalmas előzményeken. Minthogy a kalandok nem lehetnek változatosak, olyan fogáshoz folyamodik, amely még rosszabb, mint a baj, amit orvosolni akarnának: mozgósítja a csodás elemet. Biztosra veszem, hogy nem helyesli, ha egy mágus egyszerre csak egész hadsereget hív elő a föld alól, vagy ha egy hős egymaga megsemmisít egy százezres hadat. Pedig hát a mi regényeink ilyenek: az érdektelen és gyakran ismétlődő bonyodalmak untatnak, s a fura csodák fölbőszítenek.

Párizsban, Savval holdjának 6. napján, 1719-ben.

CXXXVIII. LEVÉL

Rika Ibbennek, Szmirnába

Itt a miniszterek úgy kergetik és pusztítják egymást, mint az évszakok; három év alatt négyszer változott meg a pénzügyi rendszer, Törökországban és Perzsiában viszont ma is úgy szedik az adót, ahogyan a birodalom alapítói szedték; itt ilyesmiről beszélni sem lehet. Igaz, mi ezen a téren nem vagyunk olyan elmések, mint a nyugatiak. Mi azt hisszük, az uralkodó bevételeinek ügymenete meg egy magánember vagyonának kezelése közt nincs egyéb különbség, mint ezer meg száz tomán megszámlálása közt; itt viszont sokkal több a rejtély és a ravaszság. Itt kiváló lángelméknek éjt nappá téve kell dolgozniuk; fáradhatatlanul és fájdalommal mindig új terveket szülniük; meghallgatniuk egy sereg ember véleményét, aki kéretlenül dolgozik nekik; visszahúzódva élniük egy dolgozószobában, mely hozzáférhetetlen a nagyok és szent a kicsinyek számára; fejükben folytonosan egy halom fontos titkot, csodálatos tervet és vadonatúj rendszert hordozniuk; s oly mélyen merülniük elmélkedéseikbe, hogy még a beszédről, sőt olykor még a jó modorról is leszoknak miatta. Alighogy a megboldogult király lehunyta szemét, elhatározták, hogy új közigazgatást vezetnek be. Érezték, hogy nem jól állnak, de nem tudták, mit tegyenek, hogy jobban álljanak. Az előző miniszterek korlátlan hatalma alatt nem érezték jól magukat; meg akarták tehát osztani hatalmukat. Ezért hat vagy hét tanácsot szerveztek, s ez a kormányzat volt a Franciaországban látottak közt a legértelmesebb, de vajmi rövid ideig tartott, akárcsak az a sok jó, amit létrehozott. A megboldogult király halálakor Franciaország olyan test volt, melyet száz és száz baj emészt. Noailles kést ragadott, lemetszette a vadhúst, és néhány külső gyógyszert alkalmazott. A belső baj azonban változatlanul gyógyításra várt. Jött egy idegen, és vállalta a gyógykezelést; azt hitte, egy csomó erőszakos gyógyszerrel sikerült fölhizlalnia a szervezetet, pedig csak fölpüffesztette. Aki ezelőtt fél évvel gazdag volt, az ma mind szegény, s akinek nem volt betevő

falatja, pukkadozik a gazdagságtól. Soha ez a két véglet még ilyen közel nem volt egymáshoz. Ez az idegen kiforgatta az államot, mint az ószeres a ruhát: ami alul volt, fölülre kavarta, s ami fölül volt, alulra. Mekkora vagyonok keletkeztek egyik napról a másikra! Maga az újgazdag se hitt a szemének. Isten sem teremt hamarabb embert a semmiből. Hány szolga lett ura szolgatársainak, s ki tudja, holnap talán ura lesz tegnapi urának is. Mindezzel sok furcsaság jár együtt. A lakáj, aki az elmúlt rendszerben tollasodott meg, ma születésével hivalkodik; azoknak, akik csak most vetették le libériájukat egy bizonyos utcában, bőségesen visszaadják mindazt a megvetést, amivel őket illeték csak fél évvel ezelőtt; teli torokból harsogják: a nemesség tönkrement; micsoda zűrzavar van az országban, micsoda összevisszaság a rangok terén! Manapság csupa jöttment senkiházi csinál szerencsét! Biztosítlak róla, ezek is alaposan kárpótolják majd magukat az utánuk jövők bőrére, s nem telik bele harminc év, ezek az uraságok hallatnak a legtöbbet magukról.

Párizsban, Dzsulkada holdjának első napján, 1720-ban.

CXXXIX. LEVÉL

Rika ugyanannak

Íme egy szép példája a hitvesi szeretetnek, melyet nem is egy egyszerű asszony, hanem egy királynő tanúsított. A svéd királynő mindenáron azt akarta, hogy férje, a herceg, uralkodótársa legyen. Hogy minden nehézséget elsimítson, nyilatkozatot küldött a rendeknek, melyben kijelentette: ha férjét megválasztják, ő lemond az uralomról. Hatvan-egynéhány éve egy másik királynő, Krisztina lemondott a koronáról, hogy egészen a bölcseletnek szentelje magát. Nem tudom, a két példa közül melyik a csodálatra méltóbb. Nekem ugyan az a véleményem, tartson ki mindenki szilárdan azon a helyen, ahová a természet állította, és nem tudom helyeselni azoknak a gyöngeségét, akik otthagyják a hivatásukat, mintegy megszöknek előle, mert úgy érzik, nem érnek föl hozzá; mégis meghat a két királynő lelki nagysága, s meglep, mennyivel nagyobb volt egyiknek a szelleme, másiknak a szíve sorsuk adta helyzetüknél. Krisztina ismeretek szerzésére kívánta fordítani azt az időt, amelyet mások csak élvezni akarnak; a másik meg csak azért óhajtja élvezni idejét, hogy minden boldogságát fölséges férje kezébe tegye.

Párizsban, Muharrám holdjának 27. napján, 1720-ban.

CXL. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

A párizsi Parlamentet egy Pontoise nevű kis helységbe száműzték. Az államtanács átküldött neki egy határozatot beiktatás vagy tudomásulvétel végett; a Parlament sérelmesnek találta, s úgy iktatta be, hogy az viszont az államtanácsra nézve volt sérelmes. Az ország több Parlamentjét is hasonló bánásmóddal fenyegetik. Ezeket a testületeket sosem szívelték, mert mindig csak azért fordulnak a királyokhoz, hogy szomorú igazságokat mondjanak a szemükbe; s míg az udvaroncok serege folyton arról igyekszik meggyőzni őket, hogy a nép boldogan él uralmuk alatt, ők meghazudtolják ezt a hízelgést, s a trón elébe helyezik a rájuk bízott sóhajokat és könnyeket. Nehéz teher az igazság terhe, kedves Üzbég, ha egészen az uralkodó színéig kell vinnünk! S az uralkodónak nyilván tudnia kell, hogy akik erre rászánták magukat, kénytelenségből teszik, és sosem vállalkoznának ilyen rájuk nézve szerfölött szomorú és lesújtó eljárásokra, ha nem kényszerítené rá őket a kötelesség, a tisztelet, sőt a szeretet.

Párizsban, Desumada első holdjának 21. napján, 1720-ban.

CXLI. LEVÉL

Rika ugyanannak

A hét végén meglátogatlak. Milyen kellemesen telnek majd veled a napok! A napokban bemutattak egy udvarhölgynek, aki meglehetősen kíváncsi volt az én perzsa képemre. Szépnek találtam, méltónak még arra is, hogy uralkodónk szeme megpihenjen rajta, s ama szent helyen adjon néki előkelő helyet, ahol szíve gyönyörűsége nyugszik. Száz és száz kérdéssel ostromolt a perzsa szokásokra és életmódra vonatkozólag. Úgy láttam, a szerájbeli élet nincs ínyére, és visszataszítónak tartja, hogy egy férfi tíz vagy tizenkét nő közt ossza meg magát. Nem nézheti irigység nélkül a kiválasztott egynek a boldogságát és szánalom nélkül a többinek a sorsát. Szeret olvasni, főként költőket és regényírókat; kért, meséljek neki a mieinkről. Amit mondtam, csak növelte kíváncsiságát; azt kívánta, fordítsak le számára néhány részletet azokból, amelyeket magammal hoztam. Ezt meg is tettem és pár nap múlva elküldtem neki egy perzsa elbeszélést. Talán te is örömmel olvasod ezt az átültetést.

IBRAHIM TÖRTÉNETE

Ali-Kán sejk idejében élt Perzsiában egy Zuléma nevű nő; könyv nélkül tudta a szent Koránt, s nem volt az a dervis, aki jobban értette volna a szent próféták hagyományait; az arab doktorok nem mondhattak olyan rejtelmes igéket, amiket ő tüstént föl ne fogott volna; e sok ismerettel bizonyos kedélyesség járt együtt nála, úgyhogy akikkel beszélt, sokszor nem tudták, mulattatni vagy tanítani akarja-e őket.

Egy szép napon társnőivel a szeráj egyik termében időzött; egyikük megkérdezte tőle, mi a véleménye a túlvilági életről, s hisz-e doktorainknak abban az ősi hagyományában, hogy a paradicsom csak a férfiak előtt van nyitva. Ez az általános vélemény – felelte. – Igazán semmit nem mulasztottak el nemünk kisebbítésére. Sőt, él Perzsiában egy széltében elterjedt nemzetiség, a zsidó, amelyik szent könyveire hivatkozva azt állítja, hogy nincs is lelkünk. Ennek a sok becsmérlő véleménynek mind csak a férfiak fennhéjázása az oka; fölsőbbrendűségüket életükön túlra is ki akarják terjeszteni, és nem gondolják meg, hogy az ítélet napján minden teremtmény úgy jelenik meg majd Isten előtt, mint megannyi semmiség, s egyiknek a másik fölött semmi kiváltsága sem lesz azon az egyen kívül, amit érdemeivel nyert. Isten nem szűkmarkú a jutalmazásban. Azok a férfiak, akik helyesen éltek a földön, és nem éltek vissza azzal a hatalmukkal, melyet itt fölöttünk gyakorolnak, olyan elragadó szépségekkel zsúfolt paradicsomba kerülnek, hogy ha halandó ember e gyönyörűségeket láthatná, tüstént halálnak adná magát, csakhogy minél előbb örvendezhessék nekik. De hasonlóképpen az erényes nők is ilyen boldog helyre jutnak, s ott az élvezetek egész özönében részesülnek nagyszerű férfiak által, akik az ő hatalmuk alá lesznek vetve; mindegyiknek meglesz a maga szerája, ahová férfiait zárja, s ahol még a mieinknél is sokkal hűségesebb eunuchok fognak vigyázni rájuk. Egy arab könyvben olvastam egy Ibrahim nevű férfiról – tette hozzá –, aki tűrhetetlenül féltékeny volt. Tizenkét páratlanul szép asszonyával rendkívül keményen bánt; sem heréltjeiben nem bízott már, sem szerájának falaiban; jóformán állandóan lakat alatt tartotta őket, kit-kit a maga szobájába zárva, úgyhogy se nem láthatták egymást, se nem beszélhettek egymással; mert még az ártatlan barátságra is féltékeny volt; minden cselekedete rávallott természetadta otrombaságára; soha nyájas szó el nem hagyta ajkait, soha egyetlen mozdulatot nem tett, amivel ne rabságuk szigorát súlyosbította volna. Egy szép napon, amikor egybegyűjtötte őket szerájának egyik termében, az egyik, aki bátrabb volt a többinél, szemére vetette komisz természetét. Ha valaki mindenáron csak arra törekszik, hogy rettegjenek tőle, mindig csak azt éri el, hogy gyűlölni fogják. Oly boldogtalanok vagyunk, hogy lehetetlen nem változásra sóvárognunk. Mások az én helyemben halálodat kívánnák, én nem kívánom, csak a magamét; s mert nem remélhetem, hogy másvalami elválaszthat

tőled, boldog leszek, ha legalább ez elválaszt végre. Ε szavaknak meg kellett volna hatniuk őt, ehelyett azonban rettenetes düh fogta el; kardot ragadott, és a szerencsétlen nő szívébe döfte. Drága társnőim – szólt az elhaló hangon –, ha megindítják erényeim az eget, bosszút állok értetek. Ezzel búcsút mondott nyomorult életének, s eltávozott a gyönyörűségek országába, ahol a nők, akik helyesen éltek e földön, soha el nem múló boldogságot élveznek. Először vidám mezőt látott, melynek zöldjét a legragyogóbb színű virágok tarkázták; kristálynál is tisztább vizű patak szelte keresztül-kasul. Aztán bájos ligetekbe tért; csendjüket csak a madarak édes éneke törte meg. Majd nagyszerű kertek következtek; a természet szokásos egyszerűségével és elragadó pompájával ékesítette őket. Végül egy fölséges palotához ért; ezt egyenesen neki készítették, s tele volt gyönyörűsége szolgálatára szánt mennyei férfiakkal. Kettő ezek közül nyomban elébe járult, hogy levetkőztesse; mások fürdőbe fektették, és elbűvölő illatszerekkel permetezték; aztán fölöltöztették a sajátjánál ezerszerte pompásabb ruhába, és bevezették egy nagy terembe, ahol jó illatú fákból rakott tűz égett, és a legválogatottabb fogásokkal dúsan megrakott asztal várta. Mintha minden csak érzékeinek elbűvöléséért versengett volna: az egyik sarokból túlvilágian gyengéd zene szólt, a másikban ezek a mennyei férfiak járták szüntelenül táncaikat, s csak egyetlen vágyuk volt: hogy neki tessenek. És ez a sok gyönyörűség nem szolgált másra, csak arra, hogy még nagyobb gyönyörűségek felé vezesse. Szobájába kalauzolták, újra levetkőztették, s egy nagyszerű ágyba vitték, ahol két bűbájosán szép férfi vette a karjába. S ekkor egészen megittasodott, és gyönyörűségei minden vágyát betöltötték. Egészen magamon kívül vagyok – mondta nekik –, azt hinném, meghalok, ha nem volnék meggyőződve halhatatlanságomról. Nem bírom tovább, hagyjatok; leterít a gyönyörök rohama. Igen, most egy kis nyugtot adtok érzékeimnek; fellélegzem, kezdek magamhoz térni. Miért vitték el a fáklyákat? Miért nem élvezhetem isteni szépségeteket? Miért nem láthatom… De miért látnék? Máris visszasodortok iménti elragadtatásomba. Ó egek! Mily édességes ez a homály. Hogyan, hát valóban halhatatlan vagyok, és tiveletek halhatatlan!… Nem, kérlek, könyörüljetek rajtam, mert látom, ti sosem kértek könyörületet… Miután többször is megismételte kérését, végre engedelmeskedtek neki, de csak miután már igazán komolyan akarta. Ernyedten pihent meg, s elaludt a karjaikban. Alig aludt két percig, máris fölfrissült; két csók érte arcát, hirtelen lángra lobbant tőlük, s szeme fölpattant. Aggódom – mondta –, attól félek, már nem szerettek. Nem akart sokáig megmaradni kételyében; nyomban meg is

kapott tőlük minden szükséges fölvilágosítást. Tévedtem – kiáltott föl –, bocsássatok meg, most már hiszek nektek! Egy szót sem szóltok, de minden szónál, amit mondhatnátok, meggyőzőbb a bizonyságtok; igen, igen, megvallom, soha így még nem szerettek. De mi az, vitatjátok, melyikőtöké legyen meggyőzésem érdeme? Ó, ha vitáztok fölöttem, ha vereségem gyönyörét becsvágyaitokkal tetézitek, végem van; mindketten győztök, s én magam leszek a legyőzött; de drágán adom a győzelmeteket! Mindennek csak a virradat vetett véget. Hűséges és kedves cselédei léptek szobájába, s fölébresztették a két ifjút; két aggastyán mindkettőt visszavezette ama helyre, ahol gyönyörei szolgálatára őrizték őket. Utána ő is fölkelt, s először pongyolában, majd a legpompásabb díszekkel elhalmozva jelent meg hódoló udvara előtt. Ez az éjszaka megszépítette, hamvassá tette bőrét, elmélyítette szépségét. Egész napja nem volt egyéb, mint táncok, hangversenyek, lakomák játékok és séták sorozata; kísérői megfigyelhették, hogy Anaisz időnként eltűnik körükből és odaröppen ifjú daliáihoz; az együttlét néhány drága perce után ismét visszatért elhagyott társaságához, s arca egyre jobban fölragyogott. Este aztán végképp nyoma veszett; bezárkózott szerájába, hogy megismerkedjék – mondta – halhatatlan rabszolgáival, akikkel immár örökre együtt fog élni. Sorra látogatta e bűbájos hely valamennyi lakosztályát; ötven csodálatosan szép rabszolgát számolt meg: egész éjjel szobáról szobára bolyongott, s fogadta mindenütt a mindig egyforma és mégis mindig változatos hódolatot. Így telt a halhatatlan Anaisz élete, hol fényes ünnepségekben, hol rejtett gyönyörűségekben; hol egy ragyogó udvar bámulta, hol egy eszeveszett szerető szerette; olykor elhagyta varázspalotáját, s egy mezei barlangba húzódott; virágok fakadtak léptei nyomán, és szeme nem tudott betelni az elébe táruló játékos látványokkal. Már több mint egy hete lakott e boldog honban, és szüntelen elragadtatásában még egyetlen tűnődő gondolat sem támadt benne; úgy élvezte boldogságát, hogy nem is ismerte, s egyszer sem akadt még olyan nyugodt pillanata, amikor a lélek, hogy úgy mondjuk, számot vet magával, és szenvedélyei elcsitultán önmagával társalkodik. Az üdvözültek gyönyörei oly hevesek, hogy ezt a szellemi szabadságot csak ritkán élvezhetik; oly erősen leköti őket jelenük, hogy tökéletesen elfeledkeznek a múltról és semmi gondjuk sincs többé arra, amit elmúlt életükben ismertek vagy szerettek.

De Anaisz valójában bölcselkedő volt, s jóformán egész életét elmélkedésben töltötte; gondolataiban sokkal messzebbre hatolt, mintsem egy magára utalt nőtől várhatná az ember. A rideg magányában, melyre férje kárhoztatta, ez volt egyetlen vigasztalása. Ε lelkierő folytán vetette meg azt a félelmet, mely társnőit leigázta, s a halált, mely véget vetett szenvedéseinek, és megnyitotta boldogsága kapuját. Így hát lassanként kilábalt gyönyörei kábulatából, s magányosan palotájának egyik lakosztályába zárkózott. Átengedte magát az elmúlt sorsáról és jelen üdvéről szőtt édes tűnődéseinek; nem állhatta meg, hogy el ne érzékenyüljön társnői balsorsán; megindító az olyan gyötrelem, amit mi magunk is éreztünk egyszer. Anaisz nem érte be a puszta részvéttel; szívét jobban megindította e szerencsétlenek sorsa, s elhatározta, hogy segít rajtuk. Megparancsolta hát az egyik környezetében lévő ifjúnak, öltse föl férje képét, szálljon le szerájába, kerítse hatalmába a szerájt, űzze ki őt onnét, s maradjon ott helyette, amíg csak vissza nem hívja. Kívánsága azonnal teljesült; az ifjú átsuhant a levegőn, s megérkezett Ibrahim szerájánák kapujához. A gazda nem volt otthon. Kopogtat, azonnal ajtót nyitnak neki, s az eunuchok a lába elé borulnak. Ő fut a lakások felé, ahol Ibrahim asszonyai raboskodnak. Útközben ugyanis láthatatlanná vált, és kivette a féltékeny férj zsebéből a kulcsokat. Belép: meglepi az asszonyokat nyájas és szelíd modorával; aztán még jobban meglepi határtalan vállalkozó kedvével és buzgóságával. Mindannyiukra rákerült a csodálkozás sora; álomnak hitték volna a dolgot, ha nem lett volna olyan valóságos. Míg odabenn a szerájban ezek az új események peregnek, megérkezik Ibrahim, zörget, a nevét kiabálja, lármázik és dühöng. Nagy nehezen végre bejut, s óriási megrökönyödést kelt a heréltek közt. Nagy léptekkel besiet, de nyomban hátrahőköl, s mintha a felhőkből pottyanna le, amikor megpillantja az álIbrahimot, tökéletesen hű hasonmását, amint éppen az ő jogait gyakorolja. Segítségért kiáltozik, azt akarja, az eunuchok segítsenek neki megölni ezt a pimaszt, de senki nem engedelmeskedik a szavának. Már csak egy megoldás marad számára, s vajmi kevéssé reményteljes: asszonyaihoz föllebbezni. Egy óra alatt ugyanis az ál-Ibrahim sorra megszédítette a bírákat. Az igazit elkergetik, szégyenteljesen kivonszolják a szerájból: százszor is vége életének, ha az álIbrahim meg nem könyörül rajta. Az győztesen maradt a harcmezőn, s igen

méltónak bizonyult a kitüntető választásra, mert eladdig még csak nem is hallott csodálatos műveletekkel tette nevezetessé magát. Egyáltalán nem hasonlítasz Ibrahimhoz – mondták neki az asszonyok. Inkább úgy mondjátok, hogy az a szemtelen nem hasonlít hozzám –felelte diadalmasan Ibrahim –, mit kell tenni, hogy a férjetek lehessen az ember, ha még az is kevés nektek, amit én nyújtok? Ó, egyáltalán nem kételkedünk benned – szóltak az asszonyok –, nem baj, ha nem vagy Ibrahim, az a fontos, hogy alaposan megérdemelted, hogy az légy; egy nap alatt ibrahimabbnak bizonyultál, mint amilyen ő tíz esztendő alatt volt. Megígéritek tehát – mondta az ifjú –, hogy mellém álltok ezzel a gazemberrel szemben? Természetesen – felelték egyhangúlag a nők –, örök hűséget esküszünk neked, hiszen oly sokáig elámított a gyalázatos. Sejtelme sem volt képességeinkről; csak a saját gyöngeségét érezte, más semmit. Most már látjuk, hogy a férfiak korántsem olyanok, mint ő, valószínűleg inkább rád hasonlítanak. Ha tudnád, hogy meggyűlöltetted őt velünk! Ó, majd sűrűn adok új tápot gyűlöleteteknek – felelte az ál-Ibrahim –, még mindig nem látjátok tisztán, milyen komiszul elbánt veletek. Bosszúd nagyságából gyanítjuk gyalázatosságát – válaszolták az asszonyok. Igazatok van – mondta az isteni ifjú –, a bűnhöz mértem az engesztelést; örülök neki, hogy elégedettek vagytok büntető módszeremmel. De mi lesz velünk, ha vissza talál jönni a csirkefogó? – aggodalmaskodtak a nők. Azt hiszem nem lesz könnyű becsapnia benneteket – felelte amaz –, abban a szerepben, melyet én töltök be mellettetek, nem állhatja meg a helyét holmi fondorkodással az ember; különben is úgy elkergetem, hogy hírt se hallotok róla többé. Eztán pedig majd én gondoskodom a boldogságotokról. Nem fogok féltékenykedni; zaklatások nélkül is biztosítani tudom a hűségeteket; elég jó véleményem van a képességeimről ahhoz, hogy biztosra vegyem: nem fogtok megcsalni; kivel lennétek erényesek, ha még velem sem? Sokáig beszélgettek így, s a nők, akiket a két Ibrahim különbsége még a hasonlóságuknál is jobban meglepett, nem is nagyon igyekeztek rájönni a sok csoda nyitjára. Később a kétségbeesett férj még háborgatta őket egyszer; hanem a házat örömben úszva találta, s a nők még kevésbé adtak hitelt neki, mint először. Tűrhetetlen helyzet volt ez egy féltékeny ember számára; dühöngve kirohant. Az ál-Ibrahim nyomon követte, nyakonfogta, fölragadta a levegőbe, és csak kétezer mérfölddel odébb tette le. Ó egek! Mily levertségben éltek ezek az asszonyok, míg drága Ibrahimjuk odajárt! A heréltek ismét a megszokott szigorúsággal bántak velük; könnyekben fürdött az egész ház; már-már azt hitték, csak álom volt mindaz, ami történt; össze-összenéztek, s újra meg újra fölidézték különös kalandjuk minden parányi

részletét. Végre visszajött a mennyei Ibrahim; változatlanul nyájas volt, s az asszonyok úgy találták, nem merítette ki az utazás. Az új gazda viselkedése oly szöges ellentétben állt a régiével, hogy szomszédai nem győztek ámulni rajta. Szélnek eresztette a herélteket, megnyitotta házát a világ előtt, s még azt sem akarta, hogy asszonyai elfátyolozzák magukat. Meglepő látvány volt, amint a lakomákon ott ültek a férfiak közt, s éppoly fesztelenek voltak, mint azok. Ibrahim joggal hitte, hogy az ország szokásai nem a magafajták számára valók. De semmi költséget nem kímélt, elképesztő bőséggel pazarolta szét a féltékeny férj vagyonát, s az, mikor három év múltán hazavetődött a messzi országból, ahová elragadták, nem talált egyebet, mint az asszonyait és harminchat gyereket.

Párizsban, Desumada holdjának 26. napján, 1720-ban.

CXLII. LEVÉL

Rika Üzbégnek, ***-ba

Tegnap kaptam a mellékelt levelet egy tudóstól; bizonyára furcsának tűnik majd előtted.

Uram!

Fél éve jutottam hozzá egy dúsgazdag nagybátyám örökségéhez; öt- vagy hatszázezer forintot hagyott rám és egy pompásan berendezett házat. Aki jól tudja használni, méltán örül a vagyonnak. Nekem se becsvágyam nincs, se érzékem az élet örömei iránt; úgyszólván állandóan dolgozószobámba zárkózom, s ott úgy élek, mint tudóshoz illik. S aki ilyen körülmények közt él, lelkes kutatója a tiszteletre méltó régiségnek. Mikor nagybátyám jobblétre szenderült, nagyon szerettem volna a régi görögök és rómaiak szertartásai szerint helyezni örök nyugalomra, de sajnos akkor sem könnytartó vázácskáim, sem urnáim, sem antik lámpásaim nem voltak. Azóta azonban beszereztem ezeket a ritkaságokat. Csak néhány napja adtam el ezüst asztalneműmet, hogy árán megvegyek egy agyaglámpát, mely hajdan egy sztoikus bölcselő asztalán égett. Nagybátyám szobáinak falát teleaggatta tükrökkel: én mindtől megváltam egy csorba tükröcske kedvéért, melyet hajdanában Vergilius használt; elbűvöl, ha a magam arcát láthatom benne a mantuai hattyúé helyén. S ez még semmi! Száz aranyon vettem öt-hat olyan rézpénzt, amely kétezer évvel ezelőtt volt forgalomban. Legjobb tudásom szerint egyetlen olyan bútordarab sincs a házamban, amely ne a birodalom bukása előtt készült volna. Egy külön szobácskában rendkívül értékes és drága kéziratokat őrzök; bár majd belévakulok, jobb szeretem ezeket olvasni, mint a közkézen forgó

s kevéssé megbízható nyomtatott kiadásokat. Noha alig járok el hazulról, szenvedélyes buzgalommal kutatom azokat a régi utakat, melyeket még a római időkben építettek. Az egyik itt húzódik nem messze tőlem, a gallok egyik prokonzulja csináltatta mintegy tizenkét évszázaddal ezelőtt; ha fölkeresem nyári lakomat, mindig azon megyek, noha igen kátyús és több mint egymérföldes kerülő; hanem szédülök a dühtől, ha látom, hogy szabályos közökben fapóznákat vertek le a szélén a városok közötti távolság jelzésére. Kétségbe ejt ezeknek a nyavalyás cövekeknek látványa a hajdani római útjelző köveké helyett; ez utóbbiakat visszaállíttatom majd örököseimmel, végrendeletileg kötelezem majd őket erre a kis kiadásra. Ha van önnek, uram, néhány perzsa kézirata, boldoggá tenne, ha rendelkezésemre bocsátaná őket; minden árat megadok értük, s ráadásul megajándékozom néhány saját művemmel; ezekből látni fogja, hogy nem vagyok haszontalan munkása az irodalmi életnek. Fölhívom szíves figyelmét a többi között egy tanulmányra, melyben kimutatom, hogy a régi győzelmi koszorúkat nem borostyánból fonták, hanem cserfalevélből; a másik nem kevésbé ragadja majd csodálatra: ebben azt állapítom meg a legkomolyabb görög szerzőkre támaszkodó feltételezéseimmel, hogy Cambyses nem a jobb, hanem a bal lábán sebesült meg: a harmadikban pedig bebizonyítom, hogy a rómaiaknál az volt a szép, akinek alacsony homloka volt. Küldök egy negyedrét kötetet is, Vergilius egy verssorának magyarázatát az Aeneis hatodik énekéből. Mindezt csak pár nap múlva fogja megkapni; egyelőre megelégszem egy régi görög mitológus egy mindaddig kiadatlan töredékének eljuttatásával; ezt egy könyvtár poros zugában találtam. De búcsúzom öntől, sürget egy fontos föladat: helyre akarom állítani a természettudós Plinius egy szép szakaszát, melyet az ötödik századi másolók teljesen kiforgattak. Vagyok stb…

TÖREDÉK A RÉGI MITOLÓGUS MŰVÉBŐL

Az Orkádok közelében egy szigeten született egyszer egy gyermek, apja Eolus volt, a szelek istene, anyja pedig egy kaledóniai nimfa. Mondják, egymaga tanult meg számolni az ujjain, s már négyéves korától oly pontosan meg tudta különböztetni egymástól a fémeket, hogy amikor anyja arany helyett rézgyűrűt akart az ujjára húzni, nyomban észrevette a csalást, és földhöz vágta a rézgyűrűt.

Mikor fölnőtt, apja megtanította rá, hogyan kell a szeleket tömlőkbe csukni; e zsákokat aztán az utasoknak árulgatta. De portékája nem volt valami kelendő a hazájában, útra kelt hát, s nekivágott a nagyvilágnak a véletlen vak istenének társaságában. Útközben megtudta, hogy Beticában úton-útfélen csak úgy csillog az arany, arrafelé igyekezett hát. Akkoriban Saturnus uralkodott azon a tájon, s igen barátságtalanul fogadta. Hanem az isten utóbb elhagyta a földet, ő meg gondolt egyet, kiállt az útkeresztezésekre, s ott nyers hangon azt kiabálta; Betica lakói, azt hiszitek, gazdagok vagytok, mert bőven van aranyatok-ezüstötök. Szánlak benneteket tévedésetekért. Higgyetek a szavamnak: hagyjátok itt e silány fémek országát, költözzetek át a képzelet birodalmába, s én olyan gazdagságot ígérek nektek, hogy magatok is elámultok rajta. Azzal kinyitotta a magával hozott tömlők nagy részét, és boldog-boldogtalannak osztogatta az áruját. Másnap megint csak kiállt a sarokra, és kiáltozni kezdett: Betica népei, akartok gazdagok lenni? Képzeljétek azt, hogy én gazdag vagyok s hogy ti is nagyon gazdagok vagytok; gondoljátok el minden reggel, hogy az éjszaka megduplázódott a vagyonotok; utána keljetek föl, s ha tartoztok valakinek, menjetek, fizessétek ki azzal, amit képzeltetek, s mondjátok meg neki, hogy most rajta a sor a képzelgésben. Néhány nap múlva ismét megjelent, s így beszélt: Betica népei, látom képzeletetek már nem olyan élénk, mint az első napokban; kövessétek hát az enyémet: minden reggel egy föliratot függesztek majd elétek, az lesz a ti bőségszarutok; csak négy szó lesz rajta, de négy igen nagyjelentőségű szó, mert megszabja asszonyaitok hozományát, gyerekeitek örökségét és cselédeitek számát. Ami pedig titeket illet – mondta azoknak, akik a legközelebb álltak hozzá – kedves gyermekeim (bízvást nevezhetlek így, hiszen valósággal új életre szültelek benneteket) – föliratomtól függ, hogy pompás fogataitok, bőséges lakomáitok lesznek-e, és hány szeretőt tartotok, és mennyi kegydíjat adtok nekik. Pár nap múlva egészen kifulladva ért az átalúthoz, haragtól izzott, úgy kiáltotta: Betica népei, azt tanácsolom, hogy képzelődjetek, ti pedig nem teszitek. Nos hát most megparancsolom! Azzal faképnél hagyta őket; de meggondolta magát, és visszatért. Hallom – mondta –, vannak köztetek olyan hitvány alakok, kik megtartották aranyukat-ezüstjüket. Az ezüst még csak hagyján, hanem az arany… az arany… Ó, ez igazán fölháborít… Szent teendőimre esküszöm, ha tüstént ide nem hozzák nekem, szigorúan megbüntetem őket. Majd meggyőzően

hozzátette: azt hiszitek, azért kértem tőletek ezt a sok haszontalan fémet, hogy megtartsam magamnak? Nem nyilvánvaló jele-e tökéletes jó szándékomnak, hogy annak, amit pár nappal ezelőtt idehoztatok, a felét azon nyomban visszaadtam? Másnap már messziről észrevették; nyájas, megnyerő hangon így hízelkedett: Betica népe, hallom, kincseitek egy része idegen országban van; kérlek benneteket, hozzátok ide nekem; nagy örömet szereztek vele, és örökre hálás leszek érte. Eolus fia olyan emberekkel beszélt, akiknek nem volt valami vidám kedvük, mégsem állhatták meg, hogy a szemébe ne nevessenek, úgyhogy egészen megszégyenült. Hanem aztán összeszedte a bátorságát, s megkockáztatott még egy kis kérést. Tudom, van egy csomó drágakövetek – szólt –, Jupiter nevére kérlek, mondjatok le róluk; semmi sem tesz olyan szegénnyé, mint az ilyesmi; ismétlem: mondjatok le róluk. Ha ti magatok esetleg nem tudjátok végrehajtani a dolgot, kitűnő ügynököket rendelek mellétek. Micsoda gazdagság önt el majd benneteket, ha megfogadjátok a tanácsomat! Igen, mindent odaígérek nektek, ami csak tiszta kincs a tömlőimben van! Végül föllépett egy emelvényre, és még öntudatosabb hangon így szólt: Betica népe, összehasonlítottam mostani boldog állapototokat azzal, amiben akkor találtalak, amikor idejöttem; a föld leggazdagabb népe lettetek, de hogy szerencsétek betetőződjék, hagyjátok, hadd vigyem el a vagyonotok felét. – Ε szavakkal Eolus fia könnyedén szárnyra kapott, eltűnt, és hallgatóit elképzelhetetlen döbbenetben hagyta; ezért aztán másnap megint visszament, s így beszélt: Láttam, hogy sehogyan sem tetszett néktek, amit mondtam. Nos, vegyétek úgy, hogy nem mondtam semmit. Igazatok van: a fele sok. Nincs más hátra, más megoldást kell találni, hogy föltett célomhoz jussak. Gyűjtsük egy helyre a kincseinket; könnyen megy, hiszen nem foglalnak el nagy helyet. És azon nyomban eltüntette a háromnegyedét.

Párizsban, Sabán holdjának 9. napján, 1720-ban.

CXLIII. LEVÉL

Rika Lévi Nátán zsidó orvosnak, Livornóba

Azt kérdezed, mit tartok az amulettek erejéről és a talizmánok hatalmáról. Te zsidó vagy, én mohamedán vagyok, vagyis mindketten elég hivők vagyunk. Én a szent Koránnak legalább kétezer fejezetét hordom mindig magammal; karomra kis csomagocskát akasztok, több mint kétszáz dervisnek a nevével; Ali, Fatmé s mind a tiszták neve legalább húsz helyen van a ruhámba belevarrva. De azért nem helytelenítem, ha valaki nem hisz bizonyos szavak erejében. Mi nehezebben tudunk megfelelni az ő érvelésére, mint ő a mi tapasztalatainkra. Ezeket a szent vászondarabokat én hosszas megszokás folytán hordom magamon, hogy az általános gyakorlathoz igazodjam; meggyőződésem, hogy ha tán nem is érnek többet, mint a gyűrűk s a többi közkeletű dísz, kevesebbet sem. Te viszont minden bizalmadat néhány titokzatos betűbe veted, s védelmük híján folytonos rémületben élnél. Szerencsétlenek az emberek! Állandóan hiú remények és nevetséges félelmek közt hányódnak; ahelyett, hogy a józan észre támaszkodnának, szörnyetegeket képzelnek maguk elé melyektől rettegnek, vagy fantomokat, melyek tévútra csábítják őket. Mit képzelsz, milyen eredménye lehet néhány betű ilyen vagy olyan elrendezésének, vagy milyen zavart kelthet rendjük megbolygatása? Mi kapcsolatuk van a szelekkel, hogy lecsöndesíthessék a viharokat, vagy a puskaporral, hogy közömbösítsék erejét, vagy azzal, amit az orvosok „gonosz nedveknek” és „morbifikus princípium”-nak neveznek, hogy meggyógyítsák őket? Ami a legfurcsább: azoknak, akik egyre azon fárasztják elméjüket, hogy vonatkozásba hozzák az egyes eseményeket bizonyos titkos erőkkel, nem kisebb

erőfeszítésükbe kerül, hogy a dolgok valódi okait elkendőzzék maguk elől. Azt felelheted erre, hogy bizonyos varázslatok útján már csatákat nyertek meg; én viszont azt mondom neked: szándékosan megvakítod magad, hogy ne lásd meg a terep sajátosságaiban, a katonák számában és bátorságában, a tisztek tapasztaltságában az elégséges okokat annak az okozatnak a létrehozásában, amelynek okait te semmiképpen sem akarod tudomásul venni. Pillanatnyilag megengedem neked, hogy vannak varázserők; te viszont engedd meg nekem pillanatnyilag, hogy nincsenek; mert végtére is ez nem lehetetlen. Attól, amit te most föltételesen elismersz, még két hadsereg nyugodtan megütközhetik; azt hiszed, ebben az esetben egyikök sem győzhet? Azt hiszed, hogy sorsuk mindaddig függőben marad, amíg valamilyen láthatatlan hatalom el nem dönti? Hogy addig minden kardcsapás kárba vész, minden óvatosság hiábavaló, minden bátorság haszontalan? Nem gondolod, hogy az ilyen esetekben sokszorosan fenyegető halál előidézheti a lelkekben azt a pánikot, amelyet oly nehezen tudsz megmagyarázni? Úgy gondolod, egy százezres hadseregben egyetlen szál gyáva ember nem akadhat? Azt hiszed, ennek az egynek a riadalma nem kelthet riadalmat a többiben is? Hogy ha a második cserbenhagyja a harmadikat, a harmadik nem fogja csakhamar otthagyni a negyediket? Nem is kell hozzá, hogy az egész sereget elhagyja a győzelem reménye, mégpedig annál könnyebben, minél népesebb. Mindenki tudja, mindenki érzi, hogy az ember, mint minden léte megőrzésére törekvő teremtmény, szenvedélyesen szeret élni; mindenki tudja, mégis sokan azon töprengenek, vajon bizonyos körülmények között miért félti az ember az életét. Noha minden nemzet szent könyvei csak úgy hemzsegnek az ilyen páni vagy természetfölötti félelmek leírásától, ennél elképzelni sem tudok fölületesebb dolgot; mert ahhoz, hogy egy ezer természetes okból adódható tényről megállapíthassuk, hogy természetfölötti, előzőleg sorra ki kellene zárni az összes természetes okokat, ez pedig képtelenség. Erről többet nem is írok. Netán, azt hiszem, a tárgy meg sem érdemli, hogy ilyen komolyan foglalkozzunk vele.

Párizsban, Sabán holdjának 20. napján, 1720-ban.

P. S. – Éppen soraim végére értem, mikor meghallottam, hogy odalent az utcán egy vidéki orvosnak egy párizsi kollégájához intézett levelét árulják a rikkancsok (mert itt minden ostobaságot kinyomtatnak, nyilvánosságra hoznak és megvesznek). Azt hiszem, jól teszem, ha elküldöm neked; nem érdektelen tárgyunk szempontjából. Számomra sok minden homályos benne; de te orvos vagy, bizonyára megérted kartársaid nyelvét.

EGY VIDÉKI ORVOS LEVELE EGY PÁRIZSI ORVOSHOZ

Volt a városunkban egy beteg, aki harmincöt napja egy szemet sem aludt. Orvosa ópiumot rendelt neki, de ő nem tudta rászánni magát, hogy bevegye; már a kezébe vette a poharat, de még akkor is határozatlanabb volt, mint valaha. Végre azt mondta orvosának : uram, csupán holnapig kérek haladékot; ismerek valakit, aki nem foglalkozik ugyan orvoslással, de számos gyógyszere van álmatlanság ellen; engedje hogy érte küldjek; megígérem, ha ma éjszaka sem alszom, holnap visszatérek önhöz. Ahogy az orvos eltávozott, a beteg behúzatta a függönyöket, s így szólt a kisinasához: Szaladj csak át Ánizs úrhoz, mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. Ánizs úr csakhamar meg is érkezik. Kedves Ánizs uram – mondja a beteg –, végem van, nem tudok aludni; nincs meg véletlenül a boltjában C.-nek a G.-je vagy esetleg J. tisztelendő atya egyik-másik ájtatossági munkája, ami a nyakán maradt; mert olykor az a leghasznosabb gyógyszer, amelyik a legtovább eláll. Uram – felelte a könyvkereskedő –, megvan Caussin atya Szent Udvara hat kötetben; nyomban átküldöm; remélem jobban lesz tőle. De ha a spanyol jezsuita Rodriguez atya munkáit akarja, azt se kell nélkülöznie. De higgyen nekem, és maradjunk Caussin atyánál, remélem, Caussin atya egyetlen körmondata, Isten segítségével, legalább olyan hatással lesz önre, mint C. G.-jének egy egész lapja. Ánizs úr eltávozik, szalad a boltjába, megkeresi az orvosságot. A Szent Udvar megérkezik, lefújják róla a port, a beteg iskolásgyerek fia elkezdi a fölolvasást, de rögtön a hatása alá kerül, a második lapnál már alig tudja kiejteni a szavakat, s az egész társaság elbágyad; a következő percben mindenki horkol, kivéve a beteget; hanem aztán hosszas

küszködés után az is elszenderedik. Másnap kora reggel beállít az orvos. No, bevette az ópiumot? – kérdezi. Nem válaszolnak neki, a beteg felesége, lánya, fia mind boldogan mutatnak Caussin atya könyvére. A doktor tudakolja, mit jelent ez: a válasz így hangzik: Éljen Caussin atya! Mielőbb be kell köttetni. Ki gondolta volna? Ki hitte volna? Ez valóságos csoda! Nézze csak, doktor úr, ez a Caussin atya altatta el az édesapámat! Azzal részletesen elmondják neki, mi történt, hogyan történt. Az orvos eszes ember volt, hitt a kabala rejtelmeiben s a szavak és szellemek erejében; mélyen megrendült és hosszas tűnődés után elhatározta, hogy egész gyakorlatát gyökeresen megváltoztatja. Ez valóban különös dolog – mondta. Tovább kell fejlesztenem ezt az első tapasztalatot. Miért ne vihetné át egy-egy szellem művére is a maga tulajdonságát? Nem látunk erre naponta példákat? A dolog mindenesetre megéri, hogy kísérletet tegyünk vele. Úgyis torkig vagyok már a patikusokkal: szirupjaik, kotyvalékaik, labdacsaik csak tönkreteszik a betegeket és aláássák az egészséget. Változtassunk módszert: próbáljuk ki a szellemek hatóerejét. Ennek az ötletnek az alapján új gyógytárat állított össze; az alant következő leírásban megismertetem az olvasót gyakrabban használt és fontosabb gyógyszereivel.

Hashajtó tea

Végy háromlapnyit Aristotelesz logikájából görögül, két lapnyit a legszőrszálhasogatóbb skolasztikus teológiai értekezések valamelyikéből, például a szubtilis Scotusból, négy lapot Paracelsusból, egyet Avicennából, hatot Averroesből, hármat Porphiriusból, ugyanannyit Plotinoszból, ugyanannyit Jamblicusból; keverd össze az egészet, főzd huszonnégy óráig; végy be belőle napjában négyszer.

Erősebb hashajtó

Végy tíz artikulust a J.-k K.-jának B.-jére{3} vonatkozó határozatokból; forralóban desztilláld; a lepárlódó csípősen keserű nedvből cseppents egy csöppet közönséges kútvízbe, s az egészet hörpintsd le kellő bizalommal.

Hánytató

Végy hat ünnepi beszédet, hozzá hat halotti beszédet bárminő fajtából, ügyelve mégis arra, hogy N. főtisztelendő úrét ne használd; végy ehhez egy kötetnyi új operát, ötven regényt, harminc friss emlékiratot; tedd az egészet retortába, két napon át lassú tűzön oldjad, utána párold át homokfürdőn. Ha ez nem elég hatásos:

Erősebb hánytató

Végy egy lapnyi márványpapírt, melybe a J. A.-k műveit kötötték, három percig forrázd, melegíts levéből egy kanálnyit, s nyeld le.

Egyszerű orvosság asztma ellen

Olvasd el Maimbourg főtisztelendő exjezsuita atya összes műveit, gondosan ügyelve rá, hogy csak az egyes körmondatok végén tarts pihenőt; légvételed fokozatosan megjavul, anélkül, hogy a gyógyszert meg kellene ismételned.

Orvosság rüh, sömör, ótvar, takonykór megelőzésére

Végy három aristoteleszi kategóriát, két metafizikai létfokot, egy meghatározást, hat verset Chapelain költőtől, egy mondatot Saint-Cyran abbé úr valamelyik munkájából; mindezt írd föl egy papírszeletre, ezt hajtogasd össze, kösd szalagra és nyakba akasztva hordjad.

Miraculum chimicum, de violenta fermentatione, cum fumo, igne et flamma

Misce Quesnellianam infusionem, cum infusione Lallemanniana; fiat fermentatio cum magne vi, impetu et tonitru, acidis pugnantibus, et invicem penetrantibus alcalinos sales: fiat evaporatio ardentium spirituum. Pone liquorem fermentatum in alambico: nihil inde extrahes, et nihil invenies, nisi caput mortuum.

Lenitivum

Recipe Molinae anodyni chartas duas; Escobaris relaxativi paginas sex; Vasquii emollientis folium unum: infunde in aquae communis libras III, ad consumptionem dimidiae partis, colentur et exprimantur; et, in expressione, dissolve Bauni detersivi et Tamburini abluentis folia III. Fiat clyster.

In chlorosim, quam vulgus „pallidos colores”, aut „febrim amatoriam”, appellat

Recipe Aretini figuras IV; R. Thomae Sanchii De Matrimonio folia II. Infundantur in aquae communis librasquinque. Fiat ptisana aperiens.

Íme a gyógyszerek, képzelheted, orvosunk mily sikerrel alkalmazta őket. Nem

akart – mondta –, nehogy betegeit anyagi romlásba döntse, olyan gyógyszereket használni, melyek szerfölött ritkák és jóformán nem is találhatók, aminő például egy olyan ajánlólevél, mely senkit nem késztetett ásításra, egy rövid előszó, egy pásztorlevél, melyet valóban a püspök írt, vagy egy olyan janzenista tollából való mű, melyet egy másik janzenista megvetett, vagy egy jezsuita magasztalt. Az ilyesfajta gyógyszerek – mondta – csak arra jók, hogy a kontárok malmára hajtsák a vizet; márpedig ő lebírhatatlan ellenszenvet tanúsít mindenféle kontárság iránt.

Párizsban, Sabán holdjának 16. napján, 1720-ban.

CXLIV. LEVÉL

Rika Üzbégnek

Pár napja ellátogattam egy vidéki házba, s ott két tudóssal találkoztam; mindkettőnek nagy híre van itt. Csodálatos emberek voltak! Az elsőnek a társalgása, ha jól meggondolom, erre szorítkozott: Amit mondtam, igaz, mert én mondtam. A másiknak a szavai más irányt vettek: Amit nem mondtam, nem igaz, mert nem mondtam. Az első eléggé tetszett nekem; egyáltalán nem bosszant, ha valaki makacs; de ha szemtelen, az határozottan ingerel. Az első védi az álláspontját: az ő vagyona; a másik a másokét támadja, s az már közkincs. Ó, kedves Üzbég, mily rossz szolgálatot tesz a hiúság azoknak, akikben nagyobb adag van belőle annál, ami a lét fönntartására szükséges! Ezek oly erőszakosan pályáznak a tetszésünkre, hogy végül is megutáljuk őket. Mindenáron felsőbbrendűek akarnak lenni, s közben még csak a mi színvonalunkat se érik el. Jöjjetek, szerények, hadd öleljelek a szívemre; ti teszitek kedvessé és nyájassá az életet. Azt hiszitek, nincs semmitek; nos, én meg azt mondom nektek: mindenetek megvan. Azt hiszitek, nem aláztok meg senkit; nos, mindenkinek meg kell alázkodnia előttetek. S ha gondolatban összehasonlítlak benneteket azokkal az önhittekkel, akiket lépten-nyomon látni, gőgös talapzatukról letaszítom és a lábatok elé vetem őket.

Párizsban, Sabán holdjának 22. napján, 1720-ban.

CXLV. LEVÉL

Rika ***-nak

Az úgynevezett okos emberrel általában sok baj van a társas életben. Csak kevesekkel barátkozik; azzal a nagy többséggel, melyet lenézően rossz társaságnak nevez, többnyire unatkozik; nem tudja megállni, hogy ne éreztesse velük kissé az undorát: így aztán csak ellenségeket szerez magának. Mivel biztos benne, hogy amikor csak akar, megnyerő tud lenni, igen sokszor egyáltalán nem igyekszik, hogy az legyen. Hajlamos a kritizálásra, mert többet lát, mint mások, és jobban látja náluk a dolgokat. Anyagilag majdnem mindig tönkremegy, mert éles esze erre sokkal több módot nyújt neki, mint másnak. Vállalkozásaiban megbukik, mert túl sokat kockáztat. Mindig messzire néz, s olyasmire szegezi a tekintetét, ami túlságosan távol van. Amellett, ha tervet kovácsol, sokkal kevésbé figyel a dologból adódó nehézségekre, mint az orvoslási lehetőségekre, melyek az ő hatalmában vannak, és melyeket a maga erejéből meríthet. Az apró részleteket elhanyagolja, pedig a nagy dolgok sikere többnyire ezeken múlik. A középszerű ember ezzel szemben igyekszik mindenből hasznot húzni: érzi, neki nem szabad semmit számításon kívül hagynia. A világ rokonszenve többnyire a középszerű ember mellett van. Ennek szívesen adnak, attól még szívesebben vesznek el. Arra irigy szemmel tekintenek, és nem bocsátanak meg neki semmit; emennek viszont mindent elnéznek: a hiúság pártolja.

De ha már az okos emberre is ennyi hátrány háramlik az életben, mit szóljunk a tudós sanyarú sorsához? Valahányszor erre gondolok, eszembe jut az a levél, melyet egyikük egy barátjához intézett. Íme, olvasd: Uram!

Olyanfajta ember vagyok, aki minden áldott éjszakáját azzal tölti, hogy harminclábas látcsövön át a fejünk fölött görgő nagy testeket szemléli; ha pihenni akarok, előveszem mikroszkópomat, s egy pondrót vagy egy molylepkét figyelek meg. Gazdag egyáltalán nem vagyok; csak egy szobám van, abban sem merek tüzet rakni, mert ott tartom a hőmérőmet, s a mesterséges meleg fölhajtaná. A múlt télen majd meggémberedtem, és bár hőmérőm a legmélyebbre süllyedt, s figyelmeztetett rá, hogy rövidesen megfagy a kezem, nem zavartattam magam emiatt. Kárpótol mindezért, hogy pontosan megismertem a hőmérséklet legapróbb ingadozásait is az elmúlt esztendő folyamán. Nagyon keveset érintkezem az emberekkel; akikkel összejövök, azokat sem ismerem. De van egy barátom Stockholmban, egy másik Lipcsében, egy harmadik Londonban; sosem láttam s valószínűleg soha nem is fogom látni őket, de oly rendszeresen levelezem velük, hogy egyetlen postát el nem mulasztanék. Bár itt a környékemen senkit nem ismerek, meglehetősen rossz hírem van, s előbb-utóbb el kell költöznöm innét. Öt évvel ezelőtt egyik szomszédasszonyom keményen rám támadt, amiért fölboncoltam egy kutyát, amely – állítása szerint – az övé volt. Éppen arra járt a hentes felesége, az is beleavatkozott a vitába, s míg amaz egy csomó szitkot vágott a fejemhez, ő kövekkel kezdett hajigálni engem meg *** doktort, aki velem volt, s aki olyan hatalmas ütést kapott a homlok- és nyakszirtcsontján, hogy értelmi képességeinek székhelye erősen megrendült tőle. Ettől fogva, ha egy kutyának nyoma vész az utcánkban, tüstént azt híresztelik, hogy az én kezem van a dologban. Egy derék polgárasszonynak a minap eltűnt egy kis ölebe, melyet – mondogatta – még a gyerekeinél is jobban szeretett; itt ájult el miatta a szobámban, s mert hiába kereste, a bíróság elé idéztetett. Nem

hiszem, hogy valaha is megszabadulhatnék ezeknek a csaholó asszonyoknak a rosszindulatától, akik folytonosan az idegeimre mennek tíz esztendeje kiszenvedett önmozgóik{4} halotti beszédeivel. Vagyok stb.

Ezeket a tudósokat hajdanában mind mágiával vádolták. Nem is csodálom. Mindenki azt gondolta: én a természetadta képességeket a lehető legjobban kifejlesztettem; ha valamelyik tudósnak még többet sikerült elérnie, lehetetlen, hogy ne legyen abban valami ördöngösség. Manapság az ilyesféle vádaskodásnak már nincs hitele; most más a divat: egy tudós sosem kerülheti el a vallástalanság vagy az eretnekség vádját. Hiába oldozza föl a nép: sebet kapott, s az sosem fog nyomtalanul behegedni többé: mindig kényes pontja marad. Harminc év múlva föllép egy ellenfele, és szép szerényen azt mondja: a világért sem állítanám, hogy amivel önt vádolja, igaz, de tény, hogy védekeznie kellett. Így fordítják ellene még az igazolását is. Ha írni talál valamit, és nemes lelkű, nyíltszívű ember, ezer üldöztetésben lesz része. Ráuszítják a bíróságot, olyasmi miatt, ami ezer esztendővel ezelőtt történt. Azt akarják, ha már nem megvásárolható, legyen legalább rab a tolla. Mégis boldogabb azoknál a gyáva fickóknál, akik némi kis kegydíjért készek kitérni a hitükből; akik minden apró silányságra képesek, s még egy hitvány obulusnál is olcsóbban kaphatók rá; akik fölborítják az állam alkotmányát, csökkentik az egyik hatalom jogait, s gyarapítják a másikét, bőkezűek az uralkodó iránt, és kiharácsolják a népet, rég elévült jogokat élesztenek föl, hízelegnek a korukban dívó szenvedélyeknek és a trónon kevélykedő bűnöknek; és tekintélyt szereznek az utókor előtt, annál méltatlanabbul, minél kevésbé van ennek módja rá, hogy hamis tanúságukat megcáfolja. De nem elég, hogy egy írónak mindezeket a sérelmeket le kell nyelnie; nem elég, hogy állandó aggodalomban kell élnie műve sikerét illetőleg. Végre napvilágot lát a mű, mely oly sok küszködésébe került. Nyomban egy sereg támadás zúdul a fejére. Hogyan térjen ki előlük? Élt benne egy érzés, ezt írásba foglalta; honnét tudhatta volna, hogy kétszáz mérföldnyire tőle van valaki, akinek éppen az ellenkező a meggyőződése? Mégis, kitör a háború. Ha valamiféle megbecsülést remélhetne. De nem; legföljebb, ha azok tartják valamire, akik ugyanazzal a szaktudománnyal foglalkoznak, mint ő. A filozófus

föltétlenül megveti azt, aki csak a valóság tényeivel törődik; a filozófust viszont okvetlenül álmodozónak tartja, akinek valamicske emlékezőtehetsége van. Ami pedig azokat illeti, akik gőgös tudatlanságukban kevélykednek: azok azt szeretnék, bár temetné el az egész emberiséget oly mélyen a feledés, ahogyan őket fogja eltemetni. Aki híjával van valamilyen tehetségnek, azzal kárpótolja magát, hogy megveti az illető tehetségét; egyszerűen félrehárítja az akadályt, mely mindeddig elválasztotta az érdemtől, s ezzel egyszeriben annak a színvonalára került, akinek a munkáira féltékeny. Tegyük még hozzá: e kétes hírnévért a tudós lemond az élet örömeiről, és föláldozza egészségét.

Párizsban, Sabán holdjának 26. napján, 1720-ban.

CXLVI. LEVÉL

Üzbég Rédinek, Velencébe

Régen megmondták már: egy nagy miniszter legfőbb erénye a megbízhatósága. A névtelen magánember vígan meghúzódhatik az ismeretlenség homályában; hitelét legföljebb egy-két ismerőse előtt kockáztatja, s a többiek mit sem tudnak róla; de ha egy miniszter vét a tisztesség ellen: ahány alattvalója, annyi bírája. Ki merjem mondani? Egy becstelen miniszter nem azzal okozza a legnagyobb kárt, hogy rossz szolgálatot tesz uralkodójának és tönkreteszi népét; van valami, ami szerintem ezerszerte veszedelmesebb ennél: az, hogy rossz példát mutat. Tudod, mily sokáig utazgattam Indiában. Ismertem ott egy természete szerint nemes lelkű nemzetet, melyet a legelső alattvalótól a legutolsóig egyetlen szempillantás alatt megrontott egy miniszter rossz példája; láttam, amint egy nép, melynek szemében a tisztesség, nagylelkűség, nyíltság és jóhiszeműség természetes dolog volt, egyik napról a másikra a világ alja népe lett; láttam, amint a baj elharapódzik, s a legegészségesebb tagokat sem kíméli meg; láttam, amint a legderekabb emberek méltatlan üzelmekre adják magukat, és sorra sértik meg az igazságosság elemi törvényeit, azzal az ürüggyel, hogy az ő igazságukat is sérelem érte. Gyalázatos törvényekre hivatkoztak hitvány gaztetteik fedezésére, s a galádságot és basáskodást szükségszerűségnek nevezték ki. Láttam, hogyan enyészik el a szerződésekbe vetett hit, hogyan semmisülnek meg a legszentebb megállapodások, hogyan omlanak össze a családi törvények. Láttam a szegénységükkel szemtelenül hivalkodó zsugori adósokat, az idők szigorának és a törvények haragjának e méltatlan vámszedőit, amint törlesztést színleltek valódi fizetés helyett, és ledöfték azokat, akik jót tettek velük. Láttam még náluk is alávalóbbakat, akik jóformán semmiért vásárolták vagy

inkább bagóért szerezték a vagyonukat, hogy aztán értéktelen papírokkal szúrják ki az özvegyek és árvák szemét. Láttam, amint a szívekben hirtelen telhetetlen bírvágy lobban. Láttam, hogyan szőnek egyesek egyetlen szempillantás alatt gyalázatos összeesküvést arra, hogy ne becsületes munkával és tisztességes iparkodással gazdagodjanak meg, hanem az uralkodó, az állam és polgártársaik romlásának árán. Láttam, amint a tisztes polgár e szerencsétlen időkben másként, mint e szavakkal nem is hajtotta álomra a fejét: ma tönkretettem egy családot, holnap majd egy másikat teszek tönkre. A másik azt mondta: nosza, útra kelek egy fekete ruhás férfival, akinek tintatartó a kezében, toll a füle mellett, s mindenkit lemészárlok, akinek tartozom. Ismét egy másik így szólt: úgy látom, rendbe hozom az ügyeimet; igaz, mikor harmadnapja valamilyen követelésemet behajtottam, könnyek közt hagytam egy egész családot, elúsztattam két tisztességes lány hozományát, lehetetlenné tettem egy fiúcska neveltetését, s az apa belehal a dologba, az anya meg belepusztul fájdalmába; de végtére is csak azt tettem, amit a törvény enged. Lehet-e nagyobb bűn, mint azé a miniszteré, aki egy egész nemzet erkölcsét rontja meg, a legnemesebb lelkeket is elzülleszti, kioltja magas tisztségek ragyogását, elhomályosítja magát az erényt is, és a legelőkelőbb családokat sem óvja meg az általános megvetéstől? Mit szól majd az utókor, ha pirulnia kell apái miatt? Mit szól majd az új nemzedék, ha összehasonlítja őseinek vasát azoknak az aranyával, akiknek közvetlenül köszönheti létét? Kétségtelennek tartom, hogy a nemesek kirekesztik soraikból az olyan fogyatékos nemességet, mely szégyent hoz rájuk, s a mostani generációt mindenestül ott hagyják a szörnyű semmiségben, amelybe lezüllött.

Párizsban, Ramadán holdjának 11. napján, 1720-ban.

CXLVII. LEVÉL

A főeunuch Üzbégnek, Párizsba

A dolgok tarthatatlanná fajultak; asszonyaid azt képzelik, elutazásod teljes büntetlenséget biztosít számukra; elképesztő, mi történik itt; magam is reszketek attól, amiről be kell számolnom neked. Zélisz néhány napja a mecsetbe menet leejtette fátylát, és majdnem egészen fedetlen arccal mutatkozott a nép előtt. Zakit együtt találtam az ágyban egyik rabnőjével, noha az ilyesmit szigorúan tiltják a szeráj törvényei. Valami csodálatos véletlen folytán megkaparintottam egy levelet; mellékelten küldöm; hogy kinek szól, nem tudtam kideríteni. Tegnap este egy fiatalembert találtak a szeráj kertjében; sikerült a falon át elmenekülnie. Vedd ehhez mindazt, amiről nem szereztem tudomást; mert semmi kétség felőle, hogy megcsaltak. Várom rendelkezéseidet; ama boldog pillanatig, míg meg nem kapom őket, halálos aggodalomban élek. De ha nem szolgáltatod ki nekem ezeket a nőket, egyikükért sem felelek, és naponta hasonlóan szomorú híreket kell tudatnom veled.

Az iszpaháni szerájban, Radzsab holdjának első napján, 1717-ben.

CXLVIII. LEVÉL

Üzbég a főeunuchnak, az iszpaháni szerájba

Ezzel a levelemmel korlátlan hatalmat adok neked szerájom fölött; parancsolj benne olyan hatalommal, mintha magam tenném; járjon veled a félelem és a rettegés; menj lakosztályról lakosztályra, s vidd magaddal a büntetést és a megtorlást; reszkessenek a rémülettől, és ontsanak könnyeket előtted, kérdezd ki az egész szerájt, a rabszolgákon kezdve, s ne légy tekintettel szerelmemre: irgalmatlan ítéleted senkit ne kíméljen; tárd napvilágra a legrejtettebb titkokat, tisztítsd meg e gyalázatos helyet, és vezesd vissza falai közé a száműzött erényt. Mert mostantól fogva fejeddel felelsz minden legkisebb hibáért. Az a gyanúm, a levél, melyet elcsíptél, Zélisznek szól; vizsgáld meg hiúz szemmel ezt a dolgot.

***-ban, Dzsulhiddzsa holdjának 11. napján, 1718-ban.

CXLIX. LEVÉL

Narzit Üzbégnek, Párizsba

Nagy jó uram, a főeunuch meghalt; minthogy én vagyok rabszolgáid között a legöregebb, átvettem a helyét mindaddig, amíg kegyeskedel tudatni, kire pillant kegyelmes szemed. Két nappal halála után kaptam meg hozzá intézett leveledet; óvakodtam tőle, hogy fölnyissam; mély tisztelettel borítékba zártam, s ott őrzöm, amíg szent akaratodat tudomásomra hozod. Tegnap éjjel egy rabszolga azzal jött hozzám, hogy egy fiatalembert talált a szerájban; fölkeltem, megvizsgáltam a dolgot, és megállapítottam, hogy a rabszolgának látomása volt. Csókolom a lábadat, nagy jó uram, s kérlek, bízzál buzgalmamban, tapasztalatomban és koromban.

Az iszpaháni szerájban, Desumada első holdjának 5. napján, 1718-ban.

CL. LEVÉL

Üzbég Narzitnak, az iszpaháni szerajba

Ó te boldogtalan! Kezedben van a levelem, mely azonnali kemény rendelkezéseket tartalmaz; a legkisebb késedelem is kétségbeejtő lehet számomra, és te holmi ostoba ürüggyel tétlen maradsz! Szörnyűséges dolgok történnek; rabszolgáim fele halált érdemel. Itt küldöm a levelet, melyet a főeunuch írt nekem erről halála előtt. Ha fölnyitottad volna a címére szóló küldeményt, kérlelhetetlen utasításokat találtál volna benne. Olvasd el őket; véged van, ha nem hajtod végre valamennyit.

***-ban, Savval holdjának 25. napján, 1718-ban.

CLI. LEVÉL

Szelim Üzbégnek, Párizsba

Ha továbbra is hallgatnék, éppoly bűnös lennék, mint ezek a gonosztevők itt a szerájodban. Bizalmasa voltam a főeunuchnak, leghívebb rabszolgádnak. Mikor a végét érezte, magához hívatott, és így szólt: halálomon vagyok, de csak egy dolog miatt fáj megválnom az élettől: azért, mert utolsó pillantásom bűnösnek találja uram asszonyait. Óvja őt az ég mindama bajoktól, melyeket előre látok! Bár jelennék meg holtom után fenyegető árnyam, figyelmeztetné e hitszegőket kötelességükre s félemlítené meg újra őket! Itt e félelmetes palota kulcsai; fogd és vidd őket a legöregebb feketének. De ha halálom után nem bizonyulna elég ébernek, legyen rá gondod, hogy uramat értesítsd. Ezekkel a szavakkal múlt ki karjaim között. Tudom, nem sokkal halála előtt írt neked asszonyaid magaviseletéről; itt a szerájban őriznek egy levelet, amely, ha fölnyitják, rettegést keltett volna. Amit azóta írtál, hárommérföldnyire innét elfogták. Nem tudom, mi ez; minden rosszra fordul. Közben asszonyaid minden tartózkodást félretettek; mintha a főeunuch halála óta minden szabad volna nekik; egyedül Roxán maradt meg a kötelesség útján és viselkedik úgy, ahogyan erényes nőhöz illik. Az erkölcsök napról napra romlanak. Asszonyaid arcán nyoma sincs immár annak a szigorú és fegyelmezett erénynek, mely hajdan látszott rajtuk; bizonyos fölszabadult öröm honol itt újabban és tanúskodik véleményem szerint arról, hogy valami friss kielégülést találtak maguknak. A legjelentéktelenebb apróságokban is eddig hallatlan szabadosságok nyomára bukkanok. Még rabszolgáid közt is meglepő közöny tapasztalható a kötelességteljesítésben és a szabályok megtartásában; árnyéka sincs bennük annak a szolgálatodban tanúsított buzgalomnak, amely egykor valósággal szerájod lelke volt.

Asszonyaid egy hétig vidéken voltak, egyik legelhagyatottabb házadban. Azt mondják, a szolgát, aki őrzi, megvesztegették, s a megérkezésük előtti napon két férfit rejtett el a főterem falának egy titkos fülkéjében; este, mikor mi aludni mentünk, előjöttek onnét. Az öreg herélt, aki jelenleg a főnökünk, vén hülye, azt hitetnek el vele, amit akarnak. Ennyi galádság láttán bosszúálló harag izzik bennem; ha az ég szolgálatod javára úgy akarná, hogy alkalmasnak ítélnél a kormányzásra, ígérem neked, hogy asszonyaid, ha nem is voltak erényesek, mindenesetre hűségesek lesznek.

Az iszpaháni szerájban, Rábi első holdjának 6. napján, 1719-ben.

CLII. LEVÉL

Narzit Üzbégnek, Párizsba

Roxán és Zélisz vidékre kívánkoztak; úgy véltem, nem kell megtagadnom óhajukat. Boldog vagy, Üzbég! Hű asszonyaid és éber szolgáid vannak; a helyet, ahol parancsolok, mintha csak az erény választotta volna otthonának! Tudd meg, nem történt semmi, amit saját szemeddel ne láthattál volna. Akadt azonban valami galiba, ami nagy gondot okoz nekem. Mostanában érkezett Iszpahánba néhány örmény kereskedő; levelet hoztak nekem tőled; elküldtem érte az egyik rabszolgát; útközben meglopták, s a levél elveszett. Légy kegyes, írj hát azonnal, mert úgy gondolom, a dolgok ilyetén alakulása közepett fontos közlendőid vannak számomra.

Fatmé szerájában, Rábi első holdjának 6. napján, 1719-ben.

CLIII. LEVÉL

Üzbég Szelimnek, az iszpaháni szerájba

Kardot adok a kezedbe. Rád bízom, ami most a legdrágább számomra a földön: a bosszút. Vedd új hivatalodat, és ne legyen se szíved, se irgalmad. Írok asszonyaimnak, hogy vakon engedelmeskedjenek neked; bűneik súlya alatt összeomlanak majd tekinteted előtt. Felelős vagy boldogságomért, nyugalmamért. Úgy add vissza nekem szerájomat, ahogyan elhagytam. Kezdd a büntetésen a dolgot: irtsd ki a bűnösöket, félemlítsd meg azokat, akik kacérkodtak a bűnnel. Mi mindent nem remélhetsz gazdádtól jó szolgálataidért! Csak rajtad áll, hogy mostani állapotod fölé emelkedjél, s jutalmad minden reményedet meghaladja.

Párizsban, Sabán holdjának 4. napján, 1719-ben.

CLIV. LEVÉL

Üzbég asszonyainak, az iszpaháni szerájba

Legyen ez a levél zúgó zivatarral lecsapó villám! Főeunuchotok mostantól kezdve Szelim, nem hogy vigyázzon rátok, hanem hogy megbüntessen benneteket. Alázkodjék meg előtte mind az egész szeráj. Ő fog ítélkezni eddigi cselekedeteitekről, a jövőt illetőleg pedig oly kemény iga alatt fog tartani, hogy ha erényeteket nem is, szánva-bánva siratjátok majd szabadságtokat.

Párizsban, Sabán holdjának 4. napján, 1719-ben.

CLV. LEVÉL

Üzbég Nesszirnek, Iszpahánba

Boldog, aki tudja, mily sokat ér a szelíd és nyugodalmas élet, megpihen családja körében, és szülőföldjén kívül más országot nem ismer. Barbár egek alatt élek, kitéve mindennek, ami zavar, s távol mindattól, ami érdekel. Sötét szomorúság nehezedik rám, rettenetes levertség lesz úrrá rajtam; úgy érzem, megsemmisülök, s csak akkor találok magamra, ha föllobban bennem a komor féltékenység, és félelmet, gyanút, gyűlöletet és panaszt ébreszt a lelkemben. Te ismersz engem, Nesszir; mindig úgy olvastál a szívemben, akár a magadéban. Szánakoznál rajtam, ha tudnád, milyen nyomorúságos állapotban vagyok. Néha fél évig is várnom kell, míg hírt kapok szerájomból; idegesen számolom a perceket, türelmetlenségem még hosszabbnak tünteti föl az időt, s mikor beköszönt, amire oly emésztődve vártam, hirtelen zendülés támad a szívemben; reszkető kézzel nyúlok a végzetes levélhez; az aggodalmat, mely eddig kétségbeejtett, most a világ legboldogabb állapotának találom, és félek, nehogy valaminő száz halálnál keserűbb csapás ragadjon ki belőle. De bármennyire megvolt is rá az okom, hogy odahagyjam hazámat, s bármennyire eltávozásomnak köszönhetem is az életemet, nem bírom tovább, Nesszir, ezt a szörnyű számkivetést. Előbb-utóbb úgyis belepusztulok bánatomba. Hányszor kérleltem Rikát, hagyjuk itt ezt az idegen földet; de ő elleneszegül minden elhatározásomnak, s ezerfele ürüggyel ideköt, mintha elfeledte volna hazáját, vagy mintha engem magamat is elfelejtett volna, olyan érzéketlen keserűségem iránt. Én boldogtalan! Vágyva vágyom viszontlátni hazámat, s ki tudja, nem csak azért-e, hogy még szerencsétlenebb legyek. Mit is keresnék otthon? Újra ellenségeim kezébe adom fejemet. S ez még hagyján; de ha visszatérek a szerájba, be kell számoltatnom lakóit távollétem gyászos idejéről, s ha bűnösöket

találok, mitévő leszek? Ha már a puszta gondolat is ennyire lesújt itt a távolban, mi lesz, ha találkozásunk még hevesebbre szítja fájdalmamat? Mi lesz, ha látnom és hallanom kell, amit még elképzelni sem tudok úgy, hogy belé ne remegjek? Mi lesz végül, ha büntetéseket kell kiszabnom, örök jeléül megszégyenülésemnek és kétségbeesésemnek? A falak, melyek közé majd bezárkózom, számomra még borzalmasabbak lesznek, mint az asszonyok számára, akiket árnyukban őriznek; velem jön minden gyanakvásom, s igyekvésük mit sem enyhít majd szívemen; ágyamban, karjaik közt is csak aggodalmaimat élvezem majd; s e töprenkedésre oly kevéssé alkalmas időben féltékenységem csak töprengésre késztet. Emberiség hitvány szemete, gyarló rabszolgák, kiknek szíve örökre zárva a szerelem érzéseinek: nem jajgatnátok többé nyomorúságos állapototok miatt, ha ismernétek az én balsorsomat.

Párizsban, Sabán holdjának 4. napján, 1719-ben.

CLVI. LEVÉL

Roxán Üzbégnek, Párizsba

Rémület, éjszaka és rettegés uralkodik a szerájban, szörnyű gyász borul rá, egy tigris dühöng benne szüntelenül. Kínpadra vetett két fehér eunuchot, akik pedig csak ártatlanságukról tettek vallomást; rabszolgáink egy részét eladta; akiket meghagyott, azokat ki kellett cserélnünk egymás között. Zaki és Zélisz az éjszaka leple alatt szobájukban méltatlan bánásmódban részesültek; a szentségtörő odáig merészkedett, hogy rájuk emelte hitvány kezét. Szobánkba zárva tartanak minket, és noha magunk vagyunk itt, mégis fátylat kell viselnünk. Beszélnünk nem szabad; levelezni egymással bűn volna; egyéb sem szabad nekünk immár, mint zokognunk. Egy csapat új eunuch lépett a szerájba; éjjel-nappal zaklatnak; minduntalan fölvernek álmunkból színlelt vagy valódi gyanújukkal. Csak az vigasztal, hogy mindez már nem tart sokáig s e sok kínszenvedés mihamar véget vet életemnek; nem élek már sokáig, kedves Üzbég, s nem hagyok időt neked, hogy véget vess ennek a gyalázatnak.

Az iszpaháni szerájban, Muharrám holdjának 2. napján, 1720-ban.

CLVII. LEVÉL

Zaki Üzbégnek, Párizsba

Ó, egek! Ez a barbár még büntetésének módjában is meggyalázott! Olyan fenyítéssel sújtott, mely azzal kezdődik, hogy vérig sérti a szemérmet; olyannal, amely a végsőkig megaláz; olyannal, amely mintegy visszataszít gyermekkorunkba. Lelkem először egészen megsemmisült szégyenében, majd föleszmélt és méltatlankodásra lobbant, mikor szobám boltíveit verdesni kezdték sikoltásaim. És kegyelemért kellett könyörögnöm a világ legaljasabb emberéhez, irgalmához kellett esedeznem, annál hevesebben, minél engesztelhetetlenebb volt. Ettől fogva gyalázatos és szolgai lelke a lelkem fölébe kerekedett. Jelenléte, tekintete, szavai lesújtanak, minden balsors rámzúdult. Magányomban legalább a könnyeim vigasztalnak; de ha csak meglátom, elragad a düh; ám dühöm tehetetlen, és csupán kétségbeesésemet fokozza. Ez a tigris azt meri mondani, hogy e szörnyű barbárságnak te vagy a szerzője. Még szerelmemtől is meg akar fosztani, még szívem legmélyebb érzéseit is megszentségteleníti. Ha kiejti előttem annak a nevét, akit szeretek, nincs többé erőm, hogy panaszkodjam; már csak meghalni tudok. Elviseltem távollétedet, és szerelmem ereje sértetlenül megőrizte szerelmemet irántad. Éjszakáim, nappalaim, minden percem: mindez csak teveled volt tele. Kevély voltam szerelmemre; és szerelmed tisztelettel övezett itt. De most… Nem, a megaláztatást, melybe taszítottak, nem bírom tovább elviselni. Ha ártatlan vagyok: jöjj vissza és szeress; ha vétkeztem, jöjj, hadd szenvedjek ki lábaidnál.

Az iszpaháni szerájban, Muharrám holdjának 2. napján, 1720-ban.

CLVIII. LEVÉL

Zélisz Üzbégnek, Párizsba

Ezer mérföldnyire vagy tőlem, és bűnösnek ítélsz! Ezer mérföldnyire vagy, és büntetsz! Ha egy barbár eunuch rám emeli szennyes kezét: parancsodra teszi; nem az gyaláz meg, aki a zsarnokságot gyakorolja, hanem a zsarnok, aki gyakoroltatja. Kényed-kedved szerint fokozhatod komisz bánásmódodat. Szívem nyugodt, amióta nem képes rá, hogy szeressen téged. Lelked lealjasodik; kegyetlenné válsz. De biztosítlak felőle: nem vagy boldog. Ég veled.

Az iszpaháni szerájból, Muharrám holdjának 2. napján, 1720-ban.

CLIX. LEVÉL

Szelim Üzbégnek, Párizsba

Szánom magamat, fölséges uram, és szánlak téged: soha hűséges szolga még oly mélyre nem merült a szörnyű kétségbeesésben, mint én. Íme balsorsod és balsorsom; csak reszketve merem papírra vetni. Esküszöm az ég valamennyi prófétájára: amióta rám bíztad asszonyaidat, éjjelnappal őrködtem fölöttük, és soha egyetlen pillanatra el nem altattam nyugtalanságomat. Büntetéssel kezdtem hivatalomat, aztán fölfüggesztettem a fenyítést, de nem engedtem természetes szigoromból. De minek hivalkodjam itt előtted hűségemmel, mely hiábavalónak bizonyult! Felejtsd el minden eddigi szolgálatomat, tekints árulónak, és torold meg rajtam a bűnöket, melyeket nem tudtam megakadályozni. Roxán, a büszke Roxán!… Szent egek! Hát kiben bízhatnánk még ezután? Zakira gyanakodtál, és föltétlen bizalmad volt Roxánban; de zord erényessége kegyetlen csalásnak bizonyult: hűtlensége fátyolának. Megleptem őt egy ifjú karjai közt; az, mihelyt látta, hogy fölfedezték, hozzám lépett, s kétszer belém mártotta tőrét. Az eunuchok összefutottak a lármára, és körülfogták; sokáig védte magát, többeket megsebesített; sőt, vissza akart hátrálni a szobába, hogy – mondta – Roxán szeme előtt haljon meg. Végül mégis győzött a túlerő, s ő a lábaink elé zuhant. Nem tudom, fölséges úr, megvárom-e szigorú rendelkezéseidet. Kezembe helyezted bosszúdat: nem szabad várakozással epesztenem.

Az iszpaháni szerájban, Rábi első holdjának 8. napján, 1720-ban.

CLX. LEVÉL

Szelim Üzbégnek, Párizsba

Döntöttem; balsorsod véget ér; büntetni fogok. Máris titkos öröm fog el; lelked és lelkem meg fog nyugodni: kiirtjuk a bűnt, s még az ártatlan is reszketni fog. Ó, ti, akik mintha csak arra születtetek volna, hogy ne tudjatok érzékeitekről, és még vágyaitok miatt is csak méltatlankodjatok; ó, ti, szégyen és szemérem örök áldozatai: miért is nem terelhetlek tömegestől e szerencsétlen szerájba titeket, hogy láthassam, hogyan döbbentek meg a vérfürdőtől, melyet én itt rendezni fogok.

Az iszpaháni szerájban, Rábi első holdjának 8. napján, 1720-ban.

CLXI. LEVÉL

Roxán Üzbégnek, Párizsba

Igen, megcsaltalak; becsaptam eunuchjaidat, kijátszottam féltékenységedet, és sikerült e szörnyű szerájt a gyönyör és boldogság paradicsomává varázsolnom. Rövidesen meghalok; végigárad ereimben a méreg; mit keresnék itt tovább, ha egyszer az, akiért éltem, nincs többé? Meghalok, de árnyamnak szép kísérete lesz útján; előttem távoznak el mind e szentségtörő őrök, akik a világ legdrágább vérét kiontották. Hogyan is képzelhettél oly együgyűnek, hogy elhiggyem: csupán azért élek a földön, hogy szeszélyeidet imádjam, s míg te magadnak mindent megengedsz, jogod van minden vágyamat letarolni? Nem; lehet, hogy szolgaságban éltem, de lélekben mindig szabad voltam. Törvényeidet átformáltam a magam számára a természet törvényei szerint, és szellemem mindig független maradt. Még így is hálát kellene adnod nekem az áldozatért, melyet érted hoztam; azért, amiért odáig alázkodtam, hogy hűséget színleltem neked; azért, amiért gyáván csak a szívemben őriztem, amit ország-világ elé kellett volna tárnom; azért, mert úgy sértettem meg az erényt, hogy tűrtem, hogy erénynek nevezzék szeszélyeidnek való kiszolgáltatottságomat. Csodálkoztál rajta, hogy nem találsz bennem szerelmi elragadtatást; ha valóban ismertél volna, fölfedezted volna bennem az izzó gyűlöletet. De sokáig abban a kellemes hitben ringatóztál, hogy egy olyan szív, amilyen az enyém, meghódolt előtted. Mindketten boldogok voltunk: te azt hitted, becsapsz, én pedig megcsaltalak. Bizonyára meglep ez az új hang. Lehetséges, hogy miután fájdalomba döntöttelek, még csodálatra is kényszerítelek bátorságom iránt? De mindennek vége; átjárt a méreg, erőm elhagy, kezemből kihullik a toll, még mintha

gyűlöletem heve is elernyedne; érzem, hogy meghalok.

Az iszpaháni szerájban, Rábi első holdjának 8. napján, 1720-ban.

{1} Mohamedán egyházi méltóság.

{2} Nagy Lajos: XIV. Lajos. – A ford.

{3} Jezsuiták Konstitúciójának Bullája.

{4} Célzás Descartes híres elméletére, mely szerint az állatok automaták.