Magyar Hadvezérek Kalandjai 2n1i1p

PIVÁRCSI ISTVÁN

MAGYAR HADVEZÉREK KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-222-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

AJTONY ÉS GYULA

A MAGYAR TÁRSADALOM A X. SZÁZADBAN

A honfoglalást követő egy évszázadban a Kárpát-medencében megtelepedett magyarság még megőrizte törzsi társadalmának hagyományait. Kurszán fejedelem halála után, 904-től megszűnt a kettős fejedelemség, és a törzsszövetség élére egy erős katonai hatalommal rendelkező nagyfejedelem került. Árpád nagyfejedelem közvetlen utódai, Zolta (Zsolt), Fajsz és Taksony nagyfejedelmek korában a központi hatalom a Kárpát-medence részterületeit birtokló törzsi vezetők, vezérek megerősödő hatalmával szemben gyengülni kezdett. A nagyfejedelmeket a X. században tisztségviselő előkelők és egy jelentős fegyveres kíséret vették körül. A fejedelmi kíséret tagjai között helyet foglaló előkelők között kitüntetett szerepe volt a tarján címet viselő katonai főparancsnoknak, a szellemi főméltóságot betöltő főtáltosnak, az erdélyi területeket igazgató gyulának, valamint a bírói hatalmat birtokló horkának. Az előkelők vezető rétegét alkotó törzsfők hatalmát elsősorban saját, jelentősnek mondható fegyveres kíséretük biztosította, a rangban némileg alattuk álló nemzetségfők erejét szintén a hozzájuk csatlakozott szabad harcosok egységei adták. A törzsi és nemzetségi vezetők körét összefoglalóan bőknek nevezték, később ebből a kifejezésből alakult ki a bőség szavunk. A bők által irányított nemzetségek szabad emberei a nemzetségi szállásterületeken telepedtek meg, és feladatuk az állatállomány védelme, illetve különböző fegyveres szolgálatok ellátása volt. Az íneknek nevezett – ebből ered az ínség szavunk – szolganépek a Kárpát-medencében meghódított őslakosság köréből kerültek ki, és feladatuk a termőföldek megművelése volt. A magyar népesség ekkoriban a félnomád és a letelepült életforma közötti átmeneti fokon állt. A Kelet-Európában húzódó nagyméretű sztyeppekhez képest a Kárpát-medence túl szűknek bizonyult ahhoz, hogy itt a magyarok megőrizhessék a korábbi évszázadokban kialakult hagyományos nomád állattartáson alapuló életformájukat.

AZ ERDÉLYI GYULÁK

Erdély elnevezése, mint köztudott az Erdőelve, azaz erdőn túli terület kifejezésből származik, amellyel az Árpádkor kezdetétől fogva a Réz-hegységtől keletre elterülő vidéket illették. E keleti területekből fejlődött ki két évszázadnyi idő alatt az erdélyi vajdaság, amely a középkori magyar állam önálló területi egysége lett. Az erdélyi vajdákat a terület legelőkelőbb birtokosai közül nevezte ki az uralkodó, és feladataik közé tartozott a vidék katonai védelmének megszervezése, a helyi közigazgatás irányítása, valamint a bírói feladatok ellátása. A szlávból származó vajda szó eredetileg, hadvezér – fejedelem – herceg jelentésekkel bírt. Máig sem eldöntött kérdés, hogy pontosan miért és mikor alakult ki önálló területi egységként az erdélyi vajdaság, de minden bizonnyal kapcsolatban áll azzal, hogy a honfoglalást követő időszakban ez a terület az úgynevezett Gyulák központja volt. A XIV. században élt Kálti Márknak tulajdonított Képes krónikában minderről ezt olvashatjuk: „Nagy és hatalmas vezér volt ez a Gyula; vadászat közben Erdőelvében egy nagy várost talált, amelyet egykor a rómaiak építettek. Volt neki egy Sarolt nevű igen szép leánya, akinek szépségéről sokáig beszéltek a tartományfők, s akit Géza fejedelem a Kulán földjét birtokló Beluid tanácsára és segítségével feleségül vett… Mivel pedig később Gyula később sokszor állt ellenséges viszonyban a Pannóniában lakó magyarokkal és neheztelt is rájuk, Szent István király Pannóniába vitette őt. De ez nem az a Gyula kapitány volt, hanem utána a harmadik.” A honfoglalást megelőző időszakban – minden bizonnyal a török népcsoporthoz tartozó és a Fekete-tenger vidékénél nomád birodalmat létrehozó kazárok hatására – a magyar törzsszövetség keretei között kialakult a kettős fejedelemség államszervezeti formája, amelyben a két főméltóságot kendének (kündü) és gyulának nevezték. Így tehát a Gyula eredetileg nem személynév volt, hanem a IX–X. századi magyar törzsszövetségi rendszerben betöltött méltóságnévből vált később azzá. A magyar középkori krónikairodalom – nagyon bizonytalan és kérdéses formában – több Gyula méltóságot, illetve személynevet viselő előkelőről is beszél.

AZ ERŐSKEZŰ NAGYFEJEDELEM

A 970-ben pajzsra emelt nagyfejedelemnek, Gézának egy elődeihez képest alaposan megváltozott európai helyzetben kellett átvennie a hatalmat. Korábban a kalandozó magyarságtól rettegtek a feudálisan szétforgácsolódott Európa államai, Géza idejére azonban a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom kellően megerősödtek ahhoz, hogy a keresztény hittérítés jelszavával elnyeléssel fenyegessék a Kárpát-medencét. Géza a magyarok függetlenségének megőrzése érdekében a fejedelmi hatalom megerősítésére, valamint a kereszténység felvételével, a szomszédos hatalmakkal való kibékülésre törekedett. Céljait keményen, erőszakosan, véres eszközökkel valósította meg. A nagymérvű függetlenséget élvező törzsi-nemzetségi területeken hatalmának megerősítését fejedelmi udvarházak létesítésével, illetve a legfontosabb pontok katonai megszállásával érte el. A törzsfők és nemzetségfők egy része ellenállt törekvéseinek, Géza azonban fegyveres kíséretével lecsapott a szembeszegülőkre, és családtagjaikkal együtt kiirtotta őket. Egy kortársa, a merseburgi püspök így jellemezte őt és uralmát: „Roppant kegyetlen, hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, a hit megerősítése végett tombolt vonakodó alattvalói ellen. A mindenható Istennek és a különféle isteneknek is áldozott. Amikor püspöke emiatt szemrehányást tett neki, azt felelte, hogy elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Géza nem minden törzsi vezetővel szemben alkalmazott erőszakot, hiszen például a dunántúli területeket birtokló horka, vagy az Erdélyt ellenőrzése alatt tartó és jó bizánci kapcsolatokkal bíró gyula legyőzéséhez nem is állt rendelkezésére elég katonai erő. Velük szemben Géza diplomáciai eszközöket igyekezett bevetni, ennek egyik fontos elemeként vette feleségül az erdélyi Gyula leányát, Saroltát. E házasságból született meg azután Vajk (jelentése: kisebbik vezér), aki a keresztségben az István nevet kapta. A fejedelmi hatalom további megerősítése érdekében Géza felrúgta a korábbi hagyományoknak megfelelő öröklési rendet, a szeniorátus elvét is. E szerint ugyanis családjának legidősebb – és az akkori felfogás szerint ezért a legtapasztaltabb, illetve legbölcsebb – tagjának kellett volna őt követnie a fejedelmi hatalomban, ő azonban az európai feudális államokban már meghonosodott primogenitúra, vagyis elsőszülöttségi elvet alkalmazva a saját fiát, Istvánt jelölte ki utódául.

QUEDLINBURG

A nyugat felé kalandozó, zsákmányszerző hadjáratokat folytató magyar hadakat a korabeli források szerint nem maguk a fejedelmek, hanem a krónikák által a magyarok hadnagyainak nevezett törzsi-nemzetségi előkelők vezették. A 930-as évekre azonban a német területek urai kiismerték a kalandozó magyarok harcmodorát, és azt is felismerték, hogy kellő mértékű összefogással hatékonyan szembe is tudnak szállni velük. Így következett be 933-ban a kalandozó magyarok első súlyos veresége Merseburgnál. Nem sokkal később a német területek egységes államban történő megszervezésének roppant munkáját I. (Nagy) Ottó (936–973) végezte el, aki 955-re felszámolta a belső lázadásokat, és így minden erejét a kalandozó magyarok ellen tudta fordítani. Ebben az esztendőben a Lél (Lehel), Bulcsú és Súr által vezetett magyar sereg fölött az Augsburg melletti Lech-folyó mezején akkora győzelmet aratott, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a nyugati irányú magyar kalandozásoknak. I. (Nagy) Ottó ezt követően hamarosan birtokba vette Észak-Itáliát, majd 962-ben császárrá koronáztatta magát Rómában, megteremtve ezzel a Német-római Birodalmat. Az új nagyhatalom komoly fenyegetést jelentett a magyarok számára, ezért Ottóval már Taksony nagyfejedelem is békülni akart, ám a közeledést akkor még a császár elutasította, mivel befolyását, hatalmát a Kárpátmedencére is akarta terjeszteni. 973-ban I. (Nagy) Ottó Quedlinburgba birodalmi gyűlést hívott össze, ahová Géza fejedelem egy 12 tagú küldöttséget menesztett azzal a céllal, hogy békét kössön a császárral. A békekötés ekkor létre is jött, és ennek szellemében rendezték a vitás területi kérdéseket, vagyis a magyarok kiürítették az álltaluk megszállt morva és bajor részeket, a császár pedig elismerte a Dunántúl magyar birtoklását. Quedlinburgban megállapodtak Magyarország keresztény hitre térésében, amivel a fejedelemség diplomáciailag Európa tagja lett. Ezt Géza azért szorgalmazta, hogy így ne legyen ürügye a császárnak Magyarország megtámadására, I. (Nagy) Ottó viszont azért fogadta ezt el, mert úgy gondolta, hogy a német egyház hatáskörének a Kárpátmedencére való kiterjesztésével megerősítheti a németek befolyását a magyarok fölött. A quedlinburgi megállapodás szellemében Géza a fiát, Vajkot (Istvánt) 974-ben megkereszteltette, majd feleségül kérte számára Gizella bajor hercegnőt.

KOPPÁNY SOMOGYI VEZÉR

Géza fejedelem 997-ben halt meg, és jó előre kinyilvánított végakarata szerint, egyetlen fiának, Istvánnak kellett őt követnie a fejedelmi hatalomban. István fejedelemmé választása miatt azonban szinte azonnal felkelés robbant ki a somogyi vezér, Koppány vezetésével. Maga Koppány is Árpád nemzetségéből származott, mégpedig a feltételezések szerint oly módon, hogy Árpád Tarhos (Tarkacsu) nevű fiának volt egy Tevel (Teveli) nevet viselő fia, akinek egy Tormás (Tormacsu) nevű fia, és az ő fia lett volna az a Tar Szerénd, aki Koppány apja volt. Koppány nagy valószínűséggel Géza fejedelem halála után az Árpádnemzetség legidősebb életben lévő férfitagja lehetett, és ezért az ősi szokásjog alapján magának követelte Istvánnal szemben a fejedelmi hatalmat, amit azzal is alá akart támasztani, hogy a levirátusnak nevezett pogány szokás szerint feleségül akarta venni Géza fejedelem özvegyét, Saroltát. A levirátus elve szerint ugyanis a nemzetség legidősebb, és így a fejedelmi hatalmat öröklő legidősebb személynek házasság révén védelmébe kellett vennie elődjének özvegyét. Sarolta azonban elhunyt férje, Géza fejedelem akarata szerint nem volt hajlandó erre a házasságra, mert Koppány ellenében saját fiának, Istvánnak a trónra emelését támogatta. Koppány vezér az ősi szokásokra hivatkozva fellázadt, és ostrom alá fogta Sarolta tartózkodási helyét, Veszprémet, azzal a céllal, hogy a házasságot kikényszerítse. Az István elleni lázadásában tehát főként a kereszténységtől még alapvetően idegenkedő, a régi pogány és törzsi szokásjogok szerint élő magyar rétegekre támaszkodott. Koppány és István hatalmi küzdelmében így alapvetően a régi és a kialakulóban lévő új rend hívei csaptak össze. Az egykorú források szerint Koppány abban látta a konfliktus megoldását, ha Istvánt elteszi láb alól, vagyis ha megöleti. A lezajlott eseményekről Thuróczi János 1448-ban írt A magyarok krónikája című műve is részletesen beszámol, amelynek a szövege jóval korábbi krónikák leírásainak felhasználásával született: „Szent István király már előbb, ifjúkorában dicsőséges háborút viselt a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig Tar Szeréndnek volt a fia, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az idejében a hercegi méltóságot viselte. Géza fejedelem halála után Koppány Szent István anyját vérfertőző házasságban akarta magához kötni, Szent István királyt meg akarta ölni, és fejedelemségét a maga hatalma alá hajtani. Koppány Somogynak volt a vezére. Szent István összehívta előkelőit (…). Egész seregének fejévé és vezérévé pedig Vencellint tette meg, egy német származású jövevényt. Összecsaptak az ütközetben (…). Ebben az ütközetben Vencellin megölte Koppány vezért, és ezért a megboldogult Istvántól, aki ekkor még fejedelem volt, terjedelmes hűbéri földeket kapott jutalmul. Magát

Koppányt pedig megboldogult István négy részre vágatta (…)” István a feleségének, Gizellának a kíséretében Magyarországra érkezett német lovagok segítségével győzte le Koppányt, majd a régi rend hívei felett aratott győzelmét megerősítendő királlyá koronáztatta magát vagy 1000 karácsonyán, vagy pedig 1001. január elsején.

A FEJEDELEMASSZONY ROKONSÁGA

A honfoglalás időszakában a kettős fejedelemséget ténylegesen irányító gyula méltósága a X. században elég sajátosan élt tovább, mivel a cím az egyik törzsfői családban öröklődött tartósan tovább. Ezek a Gyulák Erdélyt birtokolták, és egyes elképzelések szerint központjuk az Erdélyi-szigethegység délkeleti lábánál húzódó Gyulafehérvár, míg mások szerint a Székelyföldön található Gyulakuta lehetett. A cím öröklődése ebben a törzsfői családban olyan erős volt, hogy a korabeli források az összes családfőt csak Gyula néven emlegettek. A történetírók elképzelése szerint a Gyulák saját tartományukként igazgatták Erdőelvét, mígnem az államszervező tevékenysége során a királyi hatalom megerősítésére törekvő I. (Szent) István király (1000–1038) uralmi törekvéseivel szembe nem szálltak, mert ekkor, vagyis 1003 körül az uralkodó megtörte hatalmukat és területük önállóságát. István királlyá koronázásával ugyanis megkezdődött a középkori keresztény magyar királyság kiépítésének hosszú és viszontagságos folyamata. Minthogy István főként a keresztény egyházra támaszkodva igyekezett uralmát megszilárdítani, ezért logikus lépésként püspökségeket, illetve Esztergomban érsekséget alapított. Koppány legyőzését követően is maradtak azonban még a régi, törzsi és pogány szokásoknak tekintélyes hívei a magyar királyság területén. Ezek közé tartozott például az a X. században élt erdélyi Gyula is, aki Sarolta révén István közeli rokona volt. A rá vonatkozó ismereteink nagyon homályosak. Egyes krónikák szerint nem is volt pogány, hanem felvette a bizánci rítusú kereszténységet, így pusztán csak saját hatalmának megőrzése érdekében szállt szembe a központi hatalommal, és nem a régi pogány szokások védelmében. István, és a kortársaként számon tartott Gyula rokonsági fokát illetően is jócskán megoszlanak a vélemények. Mivel Sarolta apja bizonyosan egy Gyula tisztséget betöltő, esetleg ilyen nevezetű előkelő volt, ezért egyesek szerint István király a saját anyai nagyapjával fordult szembe. Mások azonban a nagy korkülönbség

miatt ezt kétlik, és azt állítják, hogy az első magyar királynak feltehetően a nagybátyja, esetleg az unokatestvére lehetett az a Gyula, aki 1003 körül szembe fordult vele. Bizonyos források alapján feltételezhető, hogy Saroltának volt egy „ifjabb” Gyula nevű testvére – akit az Erdélyben élő szlávok Prokujnak neveztek –, és ő lett volna az, akinek „egész tágas és módfelett gazdag országát” Szent István meghódította. Konfliktusokról részletekbe menő híradások nem maradtak fenn, mindenesetre az a forrásokból elég egyértelműen megállapítható, hogy István legyőzte ezt a törzsi különállását hangoztató Gyulát, és ezzel biztosította a maga számára a Kárpát-medence keleti területeit. Talán ezt követően kerülhettek a király által kinevezett vajdák először Erdély élére. Egy másik elképzelés szerint a XI–XII. század trónharcaiban kialakult dukátus (hercegség) maradványa lenne az erdélyi vajdaság. Az Árpád-korban ugyanis nem volt eléggé szilárd az elsőszülöttségi elv, így a királyok öccsei gyakorta kikényszeríttették a hatalommegosztást – először I. András (1046–1060) és öccse, Béla herceg idején –, amely az ország egyharmadát kitevő hercegség felállításával történt meg.

AJTONY VEZÉR LEGYŐZÉSE

I. (Szent) István leghosszabb ideig tartó hatalmi konfliktusa a királyi hatalmát szintén megkérdőjelező Ajtonnyal, a Maros-vidék urával tartott. Őt végül csak 1008 körül tudta végérvényesen legyőzni. A krónikák erről az időszakról egy István elleni összeesküvést, merényletet, esetleg merényletsorozatot sejtetnek. Mindezekből teljességgel bizonyosnak azonban csak annyi tekinthető, hogy a Kárpát-medence politikai egyesítésének folyamatára István Ajtony legyőzésével és megöletésével tett pontot. Minderről Szent Gellért püspök legendájából kapjuk a legrészletesebb leírást: „S Ajtony serege, amely a mezőn feküdt, még azon éjjel összegabalyodott, egyik ember a másikra támadva, s végül megfutamodott. Ajtonyt pedig a csata helyén Csanád emberei ölték meg. Fejét véve, elküldték azt a királynak, s azon a napon sok zsákmányt ejtettek, és nagy örömmel teltek el, hogy a király ellensége elesett. (…) Ennek megtörténte után Csanád (…) nagy vendégséget rendezett harcostársainak. Azután a Tiszán átkelve a királyhoz mentek. Már akkor az Ajtony feje fel volt szögezve a városkapu tornyára. Csanád láttán a király felette megörült, de társát, Gyulát emelte mindenki fölé. Ennek hallatára Csanád hamisan mosolyogva jegyezte

meg: Ha elhozta a királynak a fejet, miért nem hozta el a nyelvet is az, aki a király ellenségét megölte. Gyula ugyanis hazudott, amikor a fejet a királynak átadva azt állította, hogy ő ölte meg a király ellenfelét. Mikor aztán a fejet a királynak megtekintésre előhozták, és a száját felnyitva a nyelvet nem találták benne, Gyulát a hazugság miatt a királyi udvarból száműzték, Csanádot pedig, aki táskájából elővette a nyelvet, azzal tüntette ki a király, hogy őt a királyi ház és az Ajtony házának intézőjévé nevezte ki.” Ajtonyról a fennmaradt források alapján szintén meglehetősen keveset tudunk. I. (Szent) István kortársaként egy X. századi törzsfő utóda volt, és országa a Körösök, valamint az Al-Duna közötti vidékeket foglalta magában. Régebben Ajtony ősének azt a Glad (Galád) nevű vezért tekintették, aki Anonymus krónikája szerint ugyanezen a vidéken uralkodott a honfoglalás idején. Bár erre szinte semmilyen bizonyíték sincsen, az azonban tény, hogy ezen a vidéken több Galád nevű helység létezett a középkorban. Ajtony a területeit kezdetben Marosvárról, később pedig abból a helységből kormányozta, amit azután legyőzőjéről, Csanádról neveztek el. Akárcsak I. (Szent) István, ős is megkeresztelkedett, de bizánci (görög) rítus szerint, ami azt mutatja, hogy a Rómához csatlakozó királlyal szemben a Bizánci Császárságban keresett magának szövetségest. Ennek egyik bizonyítéka, hogy csanádi székhelyén görög monostort alapított. Szent Gellért legendája szerint Ajtony hatalmát és gazdagságát a nemesei, katonái mellett elsősorban hatalmas csordái jelentették, valamint az, hogy az erdélyi sóbányákból érkező királyi só után a Maroson vámot szedett. A legenda azt feltételezi, hogy éppen emiatt a vám miatt küldte Ajtony ellen a király haddal rokonát, Csanádot. A csatában legyőzött és megölt Ajtony területének igazgatását I. (Szent) István katonai érdemeiért az ispánnak kinevezett Csanádra bízta.

ÁLMOS ÉS ÁRPÁD

A VÁNDORLÓ MAGYAROK

A magyar őshaza helyének meghatározásáról a régészek és a történészek számos elképzelést fogalmaztak meg, de végleges álláspontról ebben a kérdésben mindmáig sem beszélhetünk. A magyar nyelv eredetét tekintve viszont az az uralkodó álláspont alakult ki, hogy az urali nyelvcsalád finnugor ágából származik. Az urali népek közös őshazájának feltételezett helyeként NyugatSzibériának az Ob folyó alsó folyásának vidékét határozták meg, ahol ősközösségi viszonyok között halászatból és vadászatból tartották fenn magukat. Ennek a népességnek a szétvándorlása a III. évezredben következett be, valószínűleg éghajlati változások, illetve túlnépesedés miatt. E népességmozgás során az ugorok többi népétől fokozatosan elkülönülve az előmagyarnak elnevezett népcsoportok déli irányban egy, a korábbinál melegebb és szárazabb sztyeppei övezetbe húzódtak a Tobol és az Irtisz folyók mentén. Itt a korábbi zsákmányszerző életmódról fokozatosan áttértek az élelemtermelésre. Először valószínűleg a legeltető állattartás honosodott meg, majd emellett körükben megjelent a kapás földművelés és a fémek használata is. Az lekövetkező néhány évszázad során nomád állattartó népességgé váltak, és fő állatuk a ló lett. Kr. e. 500 körül már a Dél-Ural vidékén éltek, ahol a szkíta és szarmata szomszédok befolyására megkezdődött a törzsi-katonai szervezet kialakulása, valamint a kereskedelem és a vashasználat fejlődése. Itt alakulhatott ki könnyűlovas harcmodoruk, és halomsíros temetkezési szokásaik is. Innen költöztek át azután a Kr. u. 500 körüli időszakban immáron európai területre, a történészek által arra a Magna Hungáriának elnevezett vidékre, amely a mai Baskíria területén, a Volga és a Káma folyók összefolyásánál helyezkedett el. Magna Hungáriában indult meg a magyarságon belül a vagyoni különbségek kialakulása és ekkor erősödött meg törzsi hadszervezetük is. Minden bizonnyal itt jött létre az a hét törzs is (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi), amely később részt vett a Kárpát-medence meghódításában.

LEVEDI FEJEDELEM

Magna Hungáriából kiválva – az ősmagyar népesség egy részét hátrahagyva – legalább hét törzs vándorolt el Kr. u. 750 körül déli irányban a Fekete-tenger északkeleti partvidéke felé, amely akkoriban a török nyelvcsaládhoz tartozó kazárok birodalmának fennhatósága alá tartozott. A magyar törzsek szövetséges népelemként telepedhettek meg a Kazár Birodalomnak a Don és a Dnyeper folyók közé eső területén, amelyet a történészek a magyarok első név szerint ismert fejedelméről, Levediről Levédiának neveztek el. A magyarok számos szokást vettek át együttélésük során a kazároktól. Ezek közé tartozik például az ekés földművelés és a kertgazdálkodás elsajátítása, a rovásírás megismerése, de kazár mintára alakult ki az a kettős fejedelemség is, amelyben a kündü (vagy kende) a szakrális-vallási vezető, a gyula pedig hadvezéri minőségében a tényleges uralkodónak számított. A IX. század első felében a magyar törzsek nyugatabbra húzódva jelentősen lazítottak a kazárok rájuk gyakorolt befolyásán. E nyugati irányú elmozdulás során lett szállásterületük a folyóköz jelentésű Etelköz, amely nagy valószínűséggel a Duna torkolatvidékétől a Dnyeperig húzódott. Az önállósodási törekvések még nem jelentették a kazárokkal való teljes szakítást, amint arról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak A birodalom kormányzása című művének egy részlete is bizonyít: „A türkök [magyarok] (…) Levedivel nyugatra mentek lakni, az Etelköz nevezetű helyekre, amely helyeken mostanság a besenyők népe lakik. Kevés idő múlva az a kagán, Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, hogy: Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy, és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak. Ő pedig válaszolva a kagánnak, azt mondta, hogy: Nagyra veszem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár az az Álmos, akár a fia, Árpád legyen a fejedelem, aki rendelkezésetekre áll. Megtetszett a kagánnak ez a beszéd, (…) a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos (…).” Amint a forrás szövegéből is kitűnik, Konstantin a magyarokat még türköknek nevezi, ám a személynevek egyértelműen bizonyítják azt, hogy a magyarokról ír. Magáról Levedi fejedelemről szinte

semmi bizonyosat nem tudunk, mindössze annyit, amennyit a bizánci források ránk hagyományoztak.

ÁLMOS SZÜLETÉSÉNEK LEGENDÁJA

A korai magyar történelemre vonatkozó kisszámú forrásanyag miatt természetesen Álmos életére és halálának körülményeire vonatkozóan nagyon kevés valódi információ, tényanyag áll rendelkezésre, ezért a történtekkel kapcsolatban sok a bizonytalanság és a feltételezés. A magyar törzsi fejedelmek származásáról ugyanakkor több monda és legenda is fennmaradt, melyeket többnyire a korai magyar krónikák őriztek meg az emlékezet számára. A hunmagyar rokonságot megfogalmazó legenda szerint egy Puszta nevű hősnek három fia született, akiknek a neve Széptüzek Lángja, Jószél Fúvása és Szépmező Szárnya volt. Ez a három fiú kitartó küzdelemben legyőzte a világot sanyargató démonokat, illetve ördögöket, és ezzel jogot szereztek maguknak az uralkodói rangra. A történet további része már csak Szépmező Szárnyáról és leszármazottairól szól. Az ő fia Tana, unokája pedig Ménrót (vagy más néven: Nemere) volt. Ménrótnak két fia született, az egyiket Hunornak, a másikat Magornak (Magyarnak) hívták. Az ő történetüket már a csodaszarvas legenda beszéli el. Hunor és Magor a csodaszarvast űzve jutottak el Dul király földjére, ahol ugyan a különleges vadat nem sikerült elejteniük, ám rátaláltak a király leányaira, akikbe beleszerettek, és letelepedve feleségül is vették őket. Hunor és Magor családjának leszármazottaiból alakult ki a rege szerint a két testvérnemzet, a hun és a magyar. A legendás leszármazási történetek folytatásából megtudhatjuk, hogy Magor fia Kál, Kál fia Farkas, Farkas fia Etel, Etel fia Ed, Ed fia pedig Ügyek volt. Ügyek fiának, Álmosnak a születését egy másik monda beszéli el részletesen. E híressé vált turulmonda szerint Ügyek Eunedubelianus vezér Emese nevű leányát vette feleségül, és házasságukból eleinte csak leányok születtek, megkeserítve ezzel Ügyek szívét. Emesének azonban egyszer álmában: „… látomás jelent meg turulmadár képében és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” Emese álma a magyarok akkori főistenének, a Hadak Urának segedelmével beteljesült, és így megszülte Álmos nevű fiát. A csak P. mester néven ismert, ezért Anonymusként emlegetett XII. század végi

krónikaszerző nemcsak megörökítette ezt a legendát, hanem szófejtésre is vállalkozott, és az Álmos nevet a latin szent és a magyar álom szavakból eredeztette. A mai történészek egy része szerint azonban a név inkább török eredetű, és a vett, illetve vétel jelentéstartalmat hordozza.

A HÉT VEZÉR

Az etelközi magyarság viszonyairól, életformájáról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár emlékezett meg a legrészletesebben, és felsorolta a hét magyar törzs nevét is. Leírást közölt a vérszerződéssel létrehozott törzsszövetségről, amelynek révén a magyarok katonai ereje jelentősen megnövekedett. A honfoglalás korának törzsi vezetőiről, vagyis a hét vezér személyéről először Anonymus írt, korábbi hagyományok és legendák alapján. Az ő elmondása lapján a hét vezér a következő volt: „Az eskü ötödik szakasza így hangzott: hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa. Ennek a hét férfiúnak neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik…” Az idézett szövegrész alapján jutunk el Álmos fejedelem életének, uralkodásának és halálának rejtélyes körülményeihez. Mint látjuk Konstantin császár Álmost csak az etelközi magyarok egyik fejedelemjelöltjeként tartotta számon, és ezért művének további leírásában már egyáltalán nem is foglalkozott a személyével. Anonymus jóval később keletkezett krónikája viszont egyértelműen őt nevezte meg a honfoglalás előtti időszak (valószínűleg szakrális) fejedelmének: „Álmos vezér pedig, miután világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak (…). Maga Álmos szép, de barna orcájú volt; a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai vaskosak. Álmos egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona volt (…). Mikor érett ifjúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon földön egy igen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába (…). Ámde a hét fejedelmi vezér (…) belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz felettük. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta

magának (…) Álmost, Ügyek fiát és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak (…).” Anonymus leírása szerint tehát a honfoglalás előtt vérszerződést kötött magyar törzsfők Álmost emelték maguk fölé vezérnek és fejedelemnek. A Konstantin császár és Anonymus által közölt két szöveget más őskrónikákkal összevetve jutottak a kutatók végül arra az álláspontra, hogy az etelközi magyarok két fejedelme közül minden bizonnyal az egyik Álmos, a másik pedig a gyula tisztséget viselő Kurszán lehetett.

A HONFOGLALÁS KEZDETE ÉS ÁLMOS HALÁLA

Álmosnak nemcsak a születésének és uralkodásának körülményei legendásak, illetve rejtélyesek hanem halála is. A XIV. században keletkezett krónikák szövegében ugyanis ez olvasható: „Álmost, Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába.” Ez az egyetlen, ugyanakkor igencsak kései híradás Álmos halálára vonatkozóan, ezért a történészek egy része megkérdőjelezi a hitelességét. A kétkedők bibliai párhuzamot vonnak a leírással arra utalván, hogy Álmos ugyanúgy nem mehetett be Pannóniába, mint ahogyan Mózes az ígéret földjére, vagyis a krónika szövege tulajdonképpen egy bibliai példázattal tünteti el Álmost a honfoglaló magyarság éléről. A történészek egy része viszont hitelesnek tartja az Álmos halálára utaló megállapítást, és ők azt állítják, hogy a nomadizáló népek tradíciójában szerepel a szakrális fejedelmek feláldozásának szokása. E tradíció erősen élt a Kazár Birodalomban is, amelynek hatása a magyarok életére egyértelműen kimutatható. A kazárok egyrészt olyankor áldozták fel rituális gyilkosság keretében szakrális uralkodójukat, amikor népüket valamilyen katasztrófa vagy súlyos támadás érte, illetve másrészt olyankor is, amikor egy hosszú és békés időszak során e fejedelmük elérte uralkodásának negyvenedik esztendejét. A magyar őstörténészek egy része ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a Kazár Birodalom fennhatósága alól kiszakadt magyarság a besenyők támadása által kiváltott Kárpát-medencei honfoglalásig nagyjából éppen negyven esztendőt tartózkodott Etelköz területén, ezért akár a besenyőktől elszenvedett katasztrofális vereség, akár pedig az uralkodói idejének kitöltése okán egyaránt megölhették szakrális módon Álmost.

KURSZÁN

Egyes kutatók szerint Álmos fejedelem halála nem szakrális feláldozás, hanem a fejedelmi tisztség megszerzése érdekében végrehajtott politikai gyilkosság következménye volt. Az Álmos megölését idéző mondat ugyanis azt az Erdélyt jelölte meg halála helyéül, amely a másik fejedelmi tisztséget betöltő Kurszán szállásterülete lett a honfoglalás kezdetén, így ebből arra következtetnek, hogy Kurszánnak köze lehetett Álmos halálához, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy magának szerezze meg a kizárólagos hatalmat. Mindez persze nem más, mint egyetlen kétséges mondatra alapozott spekuláció. Már csak azért is, mert a honfoglalás több irányból, azaz több hágón keresztül történt, ezért az Árpád által a Vereckei-hágón keresztül a Kárpát-medencébe vezetett magyar népelemek először az északkeleti területeket vették birtokba, és ez éppen összecseng Anonymusnak azzal az állításával, hogy Álmos a felvidéki Zemplén területén adta át a hatalmat fiának, és ott is halt meg. Kurszán magyar csapatai eközben a Keleti- és Déli-Kárpátok több hágóján keresztül nyomultak be a mai Erdély területére, és vették el azt a bolgároktól, akiknek addig az északi határvidékéhez tartozott. A honfoglalásban vezető szerepet játszott Kurszán fejedelem életéről keveset tudunk, kegyetlen és ravasz hadjáratait azonban számos korabeli forrás megőrizte, ezek közé tartozik a Bajor évkönyvek című munka is: „Kurszán és a magyarok még sokkal dühösebben kegyetlenkednek; fellegként elárasztják mindkét Dáciát a Tiszán innen és túl, amerre csak a Garam folyótól, a Svév hegytől és a Duna folyamtól a Fekete-tengerig ez terjed; karddal nyitnak maguknak utat, a régi lakosságot legyilkolják, a vidéket sorshúzás útján felosztják maguk között, és felütik otthonukat, hogy mindörökre ott maradnak. E lakhelyet az írók ma is Magyarországnak, Erdélynek és Siebenbürgennek nevezik.” Kurszán 904-ben egy újabb hadjáratot vezetett a bajorok ellen, ám ekkor Liutpold bajor katonai prefektus tőrbe csalta és meggyilkoltatta. Halála után Árpád megszüntette a kettős fejedelemséget és főfejedelemként minden hatalmat a saját kezében egyesített.

ÁRPÁD NAGYFEJEDELEM

Álmos fejedelem a saját fiát Árpádnak nevezte el, akinek uralomra kerülését Anonymus így beszélte el: Hung [Ungvár] várába vonultak be, ahol a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot.” A későbbi leírások szerint Álmos fiának, a Kárpát-medencét elfoglaló Árpádnak az utódja volt Zsolt (más néven: Zolt, Zolta), az ő fia Taksony, unokája pedig Géza fejedelem, és ez utóbbinak Vajk nevű gyermeke – aki a keresztségben az István nevet kapta – alapította meg végül a középkori magyar államot. Árpád rokonságát Bíborbanszületett Konstantin császár is megörökítette művében: „… ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz [ez talán a mai Béga folyó elnevezése lehetett], harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza…Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltát. Tudnivaló, hogy Árpád első fia, nemzette fiát, Tevelit, a második nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Fajszot, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú nemzette fiát, Taksonyt. Tudnivaló, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fajsz, Tas és Taksony életben vannak.” Árpádnak a magyar honfoglalásban játszott vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen, kitűnő hadvezéri képességeit számos korabeli forrás kiemeli. Ő volt a törzsszövetségnek nevet adó megyer (magyar) törzs vezére, és mint hadvezér nevéhez köthetjük a Kárpát-medence felvidéki területeit birtokló morvák, illetve a Dunántúlt ellenőrzésük alatt tartó németek (Keleti Frank Birodalom) legyőzését. Életéről és tevékenységéről számos mítosz és legenda született: „A harcban diadalmas honszerző Árpád hömpölygő, nagy Dunában lévő földre, jó Csepel lovászról elnevezett szigetre vitte családját. Ott építette fel vezéri palotáját, onnan uralkodott a magyar nép országán. Hej, a szilaj magyart űzte forró vére, űzte a nyugtalanság, a kaland kívánatos ügye, de bölcs Árpád a népet vaskézzel fékezte, s ha szükség volt rá, törvényt ült a perben. Nem volt soha részrehajló, parancsként teljesítették minden akaratát, lesték kívánságait, mert igazságos volt, s nem vágyott soha többre annál, mit addig elért. Árpád nagylelkűen bánt a magyar igájába hajtott, legyőzött népekkel: szabadságukat, birtokaikat nemegyszer visszaadta, fiaikat maga mellé vette, vagy a többi vezér udvarába küldette, hogy ott a magyar ifjakkal együtt nevelkedjenek. Gondja volt arra is, hogy megmaradjon a magyar harcos félelmetes híre az új szomszédok előtt, hiszen könnyedén elszunnyad az ősi vitézség. A nyugat kincse amúgy

zsákmánynak sem volt megvetendő… Így múltak el a vénség ráncait hozó esztendők honszerző Árpád feje fölött… Aztán egy csöndes éjjelen fejedelmi Árpád elaludt nesztelen. Elaludt szelíden a honszerző nagy magyar, s többé fel sem ébredt. Harcban megkímélte süvítő nyíl mérge, kardok vasa, mert a Hadak Ura úgy akarta, hogy nyugodalmas halála legyen. Meg is siratták, el is temették nagy ünnepséggel, ősi szokás szerint egy patak mellé, melyet még a rómaiak vezettek Óbudára. Halmot hánytak fölé, derék halmot, s reá kőbálványt helyeztek, olyan nagyot, s szépet, amely a fejedelmi Árpádhoz illett.” A legenda természetesen erősen idealizált képet fest Árpádról, ennek ellenére tevékenységére és életére vonatkozóan – a korabeli forrásokkal egybevetve – elég sok információt kaphatunk. Árpád fejedelem 907-ben hunyt el, leszármazottai egészen 1301-ig uralkodtak a magyarság fölött.

ASBÓTH SÁNDOR ÉS STAHEL-SZÁMVALD GYULA

AZ ASBÓTH CSALÁD NAGYHÍRŰ TAGJAI

Az Asbóth család nevét elsőként Asbóth János (1768–1823) tette országosan is ismerté. A Vas megyei Nemescsón született, kisnemesi családban. Ifjúkorától kezdve gazdálkodott, és tehetségét, illetve érdeklődését szinte egész életében a magyar mezőgazdaság fejlesztésének a szolgálatába állította. Göttingenben végezte el egyetemi tanulmányait, és német földről való hazatérése után a lőcsei, majd késmárki líceumokban vállalt tanári állást. Tanári munkájának eredményeire az elsők között gróf Festetics György (1755–1819) figyelt fel, aki az általa alapított keszthelyi mezőgazdasági főiskolán, a keszthelyi Georgikonban ajánlott fel neki tanári állást. Asbóth János 1801-től immár a gazdasági tudományok országosan is elismert tanáraként vált a Georgikon igazgatójává. A gazdasági oktatás magyarországi ügyének előmozdítása érdekében több jeles tankönyvet és szakkönyvet is írt. Idősebbik fia, Asbóth Lajos (1803–1886) a bécsi hérnöki akadémián tanult, majd az osztrák császári hadseregben szolgált. A császári haderőtől századosi rangban vonult nyugállományba 1842-ben. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörése után, 1848 nyarán nemzetőrnagyként csatlakozott a nemzeti függetlenség ügyéhez. A szabadságharcot különböző pozíciókban harcolta végig, és kitartásáért honvédtábornoki rangot kapott. A szabadságharc leverése után az osztrák statáriális bíróság halálra ítélte, amit azután kegyelemből 18 évi várfogságra változtattak. A magyar honvédség egyik vezetőjeként folytatott ténykedése és az osztrákok általi meghurcolása miatt egész hátralévő életében nemzeti hősként tisztelték Magyarországon. 1856-ban kegyelmet kapott, aminek azonban az lett az ára, hogy titokban az osztrák rendőrség fizetett besúgója lett. Életének ez az utóbbi, nagyon súlyos momentuma már csak jóval halála után, a bécsi levéltár anyagának 1918-ban történt megnyitását követően vált ismerté. Asbóth Lajos fia, ifjabb Asbóth János (1845–1911) újságíróként, íróként és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként tette le a maga névjegyét. Apja nyomdokaiba lépve a pesti műegyetemen kezdte meg tanulmányait, ám 1863-ban összeesküvés gyanúja miatt haditörvényszék elé állították. Végül felmentették a vádak alól, és ezután a svájci Zürcihben fejezte be tanulmányait.

Később nemcsak számos országos napilap főmunkatársaként, hanem jeles Afrika-utazóként is közismert lett. Ugyancsak Asbóth Lajos honvédtábornok leszármazottja volt az az Asbóth Oszkár (1891–1960), aki mérnökként és a helikopter magyar feltalálójaként vált 1928-ban világhírűvé.

KOSSUTH LAJOS SZÁRNYSEGÉDE

Asbóth Lajos öccse, Asbóth Sándor 1811-ben született Keszthelyen. Míg bátyja a bécsi hérnöki akadémiát választotta, ő a selmecbányai akadémián folytatta tanulmányait, de mérnöki szigorlatát végül Pesten tette le. Választott szakmájában rendkívül tehetségesnek bizonyult, így már huszonöt esztendősen a marosi Ideiglenes Hajózási Intézet igazgatójává nevezték ki. 1844-től Temes vármegye építési igazgatójaként dolgozott, és ebben a munkakörben érte őt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörése. Ekkor önkéntesnek jelentkezett a magyar honvédseregbe, ahol eleinte századosi rangban mérnökkari tisztként szolgált Klapka György tábornok haderejében. 1849. áprilisában részt vett abban a sikeres tavaszi hadjáratban, amelynek során az osztrák seregeket teljesen kiűzték az ország területéről. A tavaszi hadjárat egyik következményeként a magyar országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, Szemere Bertalan vezetésével új kormányt választottak, Kossuth Lajost pedig kormányzóelnöki tisztségbe emelték. Az ideiglenes államfővé előlépett Kossuth már korábban felfigyelt Asbóth Sándor sikeres tevékenységére, és ezért felkérte őt, hogy legyen a szárnysegéde. Asbóth örömmel vállalta el ezt az új feladatot, amelyet már alezredesi rangban látott el. 1849 nyarán az orosz katonai beavatkozás következményeként a magyar szabadságharc minden hősies ellenállás dacára vereséget szenvedett, és vezetőinek külföldre kellett menekülniük az osztrák megtorlás elől. Asbóth Sándor is követte Kossuth Lajost az emigrációba, és menekülés közben ő volt az, aki unokatestvérével, Asbóth Adolffal elásta a magyar koronát azért, hogy az ne kerülhessen az osztrákok kezére.

KATONAI PARANCSNOKBÓL NAGYKÖVET ÉS MINISZTER

Az osztrák megtorlás elöl külföldre menekült Asbóth Sándor számos országban megfordult, amelyekben mérnöki tudását igyekezett kamatoztatni. Végül az Egyesült Államokban telepedett le, ahol eleinte, mint építési rajzoló működött, majd különböző bányavállalatoknál helyezkedett el, és ennek során a Szikláshegységben több ércbánya feltárásban működött közre. Később önállósítva magát New Yorkba költözött, ahol acélöntödét létesített. A gyorsan fejlődő New York vezetése ekkoriban írt ki pályázatot a város egyik tervező és kivitelező mérnöki állására, amit Asbóth Sándor nyert el. Ebben a munkakörében városrendezési és fejlesztési terveken dolgozott. Munkájának értékét jól érzékelteti, hogy jóval később, 1933-ban a cichagói világkiállításon be is mutatták ezeket a terveit, mint olyanokat, amelyek egy évszázadra előre figyelembe vették egy rohamosan fejlődő és épülő nagyváros minden igényét. Asbóth Sándor mérnöki hírnevét az is nagyban növelte, hogy ő alkalmazta először New Yorkban a járdák burkolására a bitumenaszfaltot. Az Amerikai Egyesült Államok hosszú és véres küzdelemben vívta ki függetlenségét Angliától 1783-ban. Az elkövetkező évtizedekben hihetetlen gyorsasággal fejlődő Uniót azonban egyre élesebb belső ellentétek osztották meg. Ennek oka az északi és déli államok eltérő berendezkedésében és ebből fakadó fejlődési irányaiban rejlett. Az északi államok a szabadversenyes kapitalizmus lehetőségeit kihasználva ipari, kereskedelmi és pénzügyi központok egész sorát hozták létre. Ezzel szemben a déli államok a rabszolgatartáson alapuló ültetvényes gazdálkodásra rendezkedtek be, valamint erre épülve a legjelentősebb ültetvényes családok társadalmi, illetve politikai előjogainak biztosítására. Az északiak számára azért vált egyre elfogadhatatlanabbá a déliek életformája, mert ez egyrészt megakadályozta egy egységes belső tőkés piac kialakulását, másrészt a gomba módra szaporodó északi iparvállalatok munkaerőhiánnyal küszködtek, aminek megoldását a déli rabszolgák felszabadításában, és az ezzel együtt járó szabad munkaerő vándorlás megindulásában vélték megtalálni. Az északi és déli államok közötti ellentétek az 1850-es évek közepétől mérgesedtek el, amit az északiak egyik vezető személyisége, Abraham Lincoln (1809–1865) ügyvéd egy 1858-ban elmondott kongresszusi beszédében így érzékeltetett: „Az önmagával meghasonlott ház nem állhat fenn. Úgy hiszem, ez a kormányzat nem maradhat tartósan félig rabszolgatartó és félig szabad, Nem azt akarom, hogy az Unió felbomoljon – nem azt akarom, hogy a ház összedőljön –, de azt gondolom, meghasonlottsága meg fog szűnni. Vagy ilyen lesz egészen, vagy olyan.”

Az 1860. évi elnökválasztáson elkeseredett harc bontakozott ki az északiak és a déliek képviselői között. E küzdelemből végül az északiak kerültek ki győztesen, akik elérték, hogy jelöltjüket, Abraham Lincolnt válasszák meg az Unió elnökévé. Ezt a déli államok azonban képtelenek voltak elfogadni, aminek következményeként 1860 decemberében Dél-Karolina állam bejelentette, hogy kilép az államszövetségből. Döntését 1861 februárjában további hat déli állam követte, képviselőik Montgomery városában egy új, déli konföderációt hoztak létre, amelynek elnökévé egy gazdag ültetvényest, Jefferson Davist választották meg. A déli konföderáció fővárosa Richmond városa lett. Miután a rabszolgatartó konföderáció csapatai 1861. április 12-én tüzérségi támadást indítottak a Dél-Karolinában lévő, de az északi csapatok által őrzött Sumter-erőd ellen, kitört a polgárháború. Asbóth Sándor a polgárháború kitörésekor hadiszolgálatra jelentkezett, és 1861– 1865 között Lincoln hadseregében szolgált. Hamarosan az északiak egyik vezető parancsnoka lett dandártábornoki rangban, majd Lincoln elnök akaratából Florida és Kentucky katonai kormányzói tisztét töltötte be. Számos ütközetben vett részt, illetve irányított, melyekben nagy személyes bátorságot tanúsított, öregbítve ezzel a magyar szabadságharcosok még 1849-ben kivívott nemzetközi tekintélyét. Az arkansasi Pea Ridge mellett lezajlott csatában súlyos fejsebet kapott, amiből azonban szerencsésen sikerült felépülnie. A polgárháború végül az északiak teljes győzelmével ért véget, így megvalósulhatott a rabszolgák felszabadítása, valamint az egységes belső piac és a szabad földforgalom kialakítása. A polgárháború befejezése után, a merénylet áldozata lett Lincoln helyébe lépő Andrew Johnson (1808–1875) amerikai elnök Asbóth Sándort nevezte ki az Egyesült Államok első argentínai és paraguayi nagykövetének és meghatalmazott miniszterének. 1866-ban érkezett meg Argentínába, ahol lehetősége nyílt arra, hogy az éppen akkor zajló dél-amerikai háborúban – kiváló katonai szakértelmét felhasználva – az egymással szemben álló felek között békét közvetítsen. Egészségi állapota azonban nem sokkal később hanyatlani kezdett, és 1868 januárjában elhunyt Buenos Airesben. Temetésének napjára az argentin kormány nemzeti gyászt rendelt el. A kalandos életű magyar mérnököt és hadvezért a Buenos Airesben lévő angol ótemetőben helyezték örök nyugalomra.

ABRAHAM LINCOLN AMERIKAI ELNÖK A SZABADSÁGRÓL (1863)

„Nyolcvanhét évvel ezelőtt atyáink új nemzetet hoztak létre e kontinensen, amely szabadságban fogant, és ama elvnek szenteltetett, hogy minden ember egyenlő. Most nagy polgárháborút vívunk, amelyben eldől majd, hogy sokáig fennmaradhat-e a nemzet és bármely más, hasonló módon létrejött és ilyen leveket valló nemzet… Magunkat kell itt ma nagy feladatoknak szentelnünk, amely előttünk áll, e dicső halottak példája növelje meg ragaszkodásunkat azon ügyhöz, amelyért ők mindent feláldoztak, határozzuk el ünnepélyesen, hogy nem haltak meg hiába, hogy e nemzet Isten segedelmével újjá fog születni a szabadságban, s hogy a nép kormányzata, a nép által és a népért létrejött kormányzat nem fog letűnni a Föld színéről.”

KÖNYVKERESKEDŐ ÉS ÚJSÁGÍRÓ

Az 1825-ben Szegeden született Stahel-Számwald Gyula az Asbóth Sándoréhoz nagyon hasonló, rendkívül kalandos életutat járt be. Húsz esztendős korában, 1845-ben került Pestre, ahol az akkoriban már közismert Emich Gusztáv (1814– 1869) könyvkiadó és könyvkereskedő Nemzeti Könyvkereskedésében kapott segédi állást. Emich azzal vált elismerté, hogy kiadói tevékenységével elősegíteni igyekezett a magyar irodalom fejlődését, így többek között ő adta ki Petőfi Sándor költeményeit is. A fiatal Számwald Gyula segédből Emich mellett hamarosan üzlettárs és sikeres könyvkereskedő lett. Szoros barátságot kötött Petőfivel, aminek köszönhetően csatlakozott a pesti radikálisok köréhez, és ennek tagjaként részt vett 1848 tavaszán a márciusi forradalomban. A forradalom győzelmét követően belépett a pesti Közcsendi Bizottmányba. A szabadságharc kitörésekor önkéntesnek jelentkezett, és Guyon Richárd (1812– 1856) hadosztályának hadnagya lett. Guyon híres csatájában, az 1849. február 5én a Branyiszkói-hágónál lezajlott ütközetben súlyosan megsebesült, amiért megkapta a hadi érdemrendet. A szabadságharc leverése után a megtorlás elől német földre menekült, ahol azután Lipcsében újságíróként tevékenykedett. Barátja és üzlettársa, Emich Gusztáv hamarosan kijárta számára a kegyelmet és a Pestre való visszatérés lehetőségét. Hazatérése után folytatni kezdte a szabadságharc miatt megszakad kiadó tevékenységét, ám hamarosan kínos pénzügyi nehézségekbe került, amiből nem látott más kiutat, mint az újbóli

emigrációt. Elsőször Londonban próbálkozott 1855-ben, ahol ismét újságírói tevékenységet folytatott, és ekkoriban vette fel a Stahel előnevet is. Egy évvel később, 1856-ban az Egyesült Államokba hajózott, ahol az Illustrated News nevű lapnál szerzett tudósítói állást.

AZ AMERIKAI POLGÁRHÁBORÚ ÉSZAKI HŐSE

Stahel-Számwald Gyula 1861-ben, az amerikai polgárháború kitörésekor önkéntesnek állt az északiak haderejébe, és alezredesi rangban hamarosan megszervezte New York 8. ezredét, amelynek parancsnoka is lett. Katonai erényeiért és hadszervező tevékenységéért még ugyanebben az esztendőben Lincoln elnök kinevezte őt dandártábornoknak. Konok kitartással küzdött az északiak sikeréért, és ennek köszönhetően 1863-ban már hadtestparancsnoki tisztet és altábornagyi rangot ért el. Stahel-Számwald Gyula hadteste kapta ekkoriban azt a feladatot, hogy a déliek híres hadvezére, Robert E. Lee tábornok támadásával szemben védje meg Washington városát. Lee csapatai már a város határában álltak, amikor Stahel-Számwald Gyula lovasságának élére állva váratlanul kitört a városból, és az ellenség táborában nagy meglepetést, illetve zűrzavart keltve szétkergette a déliek seregét. Ezzel végképp el is döntötte a washingtoni csata sorsát, hiszen ezt követően Lee kénytelen volt elhagyni a város környékét, mégpedig azért, hogy újjá tudja szervezni seregét. Ez a számára egyébként súlyos fejsérülést is hozó hősies tette – amit egyszerűen csak halálrohamként emlegettek a későbbiekben – futótűzként terjedt el az északiak körében, nagyban megerősítve az Unió egységéért küzdő haderők harci morálját. Stahel-Számwald Gyula az északiak egyik legmegbecsültebb hadvezéreként egészen 1865-ig, az Uniós erők teljes győzelméig harcolt. Hadi érdemeit még a déliek is csodálták, így a polgárháború befejeződése után az amerikai nemzet hősének kijáró tiszteletben részesült egész hátralévő életében.

CONGRESSIONAL MEDAL OF HONOUR

A polgárháború végeztével Stahel-Számwald Gyula hadbírósági elnök lett, és ebben a minőségében igyekezett igazságosan, és a megbékélés jegyében az elfogott déli katonákkal szemben enyhén ítélkezni. Csak olyan esetekben hozott szigorú, kíméletlen ítéleteket, amikor az elé került vádlott valamilyen kegyetlenkedést hajtott végre a polgári lakosság ellen. Hadbírósági tevékenységét követően Johnson elnök kinevezte őt az Egyesült Államok japáni főkonzuljának, amely tisztségét Tokióban egészen 1869-ig látta el. Ezután egy időre hazatért Washingtonba, ahol katonai és diplomáciai tapasztalatait egyaránt nagyra értékelték, és ezért a kormányzat gyakran kikérte a tanácsát. Az Egyesült Államok 19. elnöke, Rutheford B. Hayes (1822–1893), akinek megválasztását Stahel-Számwald személyesen támogatta, kinevezte őt 1877-ben sanghaji főkonzulnak. A Kínában nagy sikerrel folytatott diplomáciai munkáját hatvan esztendős koráig, az 1885-ös esztendőig folytatta, majd ismét visszatért Washingtonba. Bár a közszolgálattól ezután teljesen visszavonult, a nyugdíjas élet azonban mégsem felelt meg nyughatatlan természetének, és ezért vén fejjel kitanulta a biztosítási szakmát, amelyben szintén olyan sikeresnek bizonyult, hogy ebben a munkában is egészen a biztosítási főtisztviselőségig vitte. Az Egyesült Államok kormányzata az eltelt évtizedek ellenére sem feledkezett meg a polgárháború katonai hőseiről, így Stahel-Számwald Gyula 1893-ban megkapta az Unió legmagasabbnak számító állami kitüntetését, a Congressional Medal of Honour-t, de nem a washingtoni csatáért, hanem az 1864. június 5-én Piedmontnál lezajlott ütközetben mutatott hősies magatartásáért. Igen tisztes kort megérve, nyolcvanhét esztendős korában hunyta le Arlingtonban örökre a szemét 1912-ben, az amerikai társadalom egyik legmegbecsültebb tagjaként.

BÉLA KIRÁLY

VAZUL LÁZADÁSA

I. (Szent) István királynak 1031-ben meghalt egyetlen felnőttkort megért fia és kijelölt örököse, Imre herceg. Az így fiúörökös nélkül maradt királynak azonban nagybátyja, Mihály révén számos, az Árpád-ház fiúágából származó közeli rokona volt, ám mégis úgy döntött, hogy az egyik leánytestvérének a velencei dózséval, Orseolo Ottóval kötött házasságából származó fiát, Orseolo Pétert jelöli ki új, törvényes örökösének. Mihálynak, hercegnek két név szerint is ismert fia volt Vazul és Szár László személyében, Vazulnak pedig Imre herceg halálának idején már szintén volt három felserdült fia egy Tátony nembeli pogány leánnyal kötött házasságából, akiket Andrásnak, Bélának és Leventének hívtak. István király Vazulnak és fiainak a mellőzésével valószínűleg az új öröklési rendet akarta megerősíteni, a későbbi források még arra is hivatkoztak, hogy megmaradtak a pogány hiten, és ezért nem jöhettek szóba az új keresztény királyság élén. Ennek az elképzelésnek azonban némileg ellentmondanak más korabeli források annyiban, hogy Mihályról megírták azt, hogy testvérével, Géza fejedelemmel együtt felvette a kereszténységet, valamint leszármazottjának, Vazulnak a két idősebbik fia, András és Béla is bizonyosan keresztények lettek felnőtt korukra. Vazul mindenesetre nem fogadta, nem fogadhatta el Istvánnak a szoros vérségi kapcsolatokat valószínűleg politikai okokból figyelmen kívül hagyó döntését, és ezért összeesküvést, illetve felkelést szított az uralkodó ellen. Némelyik forrás Vazul lázadását egy István elleni gyilkos merényletként engedi sejtetni, amit István gyorsan elfojtott. Vazult elfogatása után a korabeli szokásoknak megfelelően uralkodásra alkalmatlanná tetette, mégpedig oly módon, hogy megvakíttatta és megsüketítette, majd ezután Nyitrán tömlöcbe vettette. Kézai Simonnak az 1283-ban íródott, és a Magyarok krónikája címet viselő művének leírása a történtekkel kapcsolatban további kérdéseket vet fel: „István (…) eközben testi erejét rohamosan veszteni kezdette, és amint észrevette, hogy bágyadtság nehezedik rá, gyorsan követeket küldött, hogy nagybátyjának fiát, Vazult, hozzák ki a tömlöcből Nyitráról, hogy maga után királlyá tegye a magyarok fölé. Ennek hallatára Gizella királyné a hitetlenekkel tanácsot tartva, elküldötte Sebös ispánt, hogy előzze meg a király követét, vájja

ki Vazul szemeit, öntsön olvasztott ólmot füleibe, azután meneküljön Csehországba. Mikor azután a Vazult a követ eléje vezette, a király keservesen sírt a történteken. Magához hivatta tehát Szár László fiait, Andrást, Bélát és Leventét, és azt a tanácsot adta nekik, meneküljenek Csehországba.”

A BAJVÍVÓ HERCEG

Vazul középső fia, Béla herceg 1015 körül született, valószínűleg a Garam folyó vidékén. Apja sikertelen lázadását követően a krakkói udvarba menekült, míg két testvére, András és Levente hercegek a kijevi orosz fejedelemnél leltek menedékre. Béla herceg kitüntetett figyelemben részesült II. Mieszko lengyel király (1025–1034) részéről, akinek ezt a figyelmet azzal hálálta meg, hogy számos ütközetben vezette győzelemre a lengyel hadakat, így például a pomerániak ellen is. II. Mieszko fia, I. Kázmér király (1034–1058) szintén igényt tartott az ifjú Béla herceg lovagi erényeket megcsillogtató katonai szolgálataira, és még arra is méltónak találta a magyar király száműzött rokonát, hogy feleségül adja hozzá Richeza nevű leányát. Ebből a házasságból azután három fiú és négy leánygyermek született. Bélát testi ereje és katonai kiválósága miatt ekkoriban ruházták fel a „Bölény” és a „Bajnok” melléknevekkel. Már vagy tizenhét esztendeje élt Lengyelországban, amikor a magyar történelem fordulatai úgy hozták, hogy végül mégis hazatérhetett. Az Orseolo Péter király elleni második sikeres lázadás során ugyanis Béla testvéreit, Andrást és Leventét hazahívták Magyarországra, és I. Andrást 1046-ban meg is koronázták magyar királynak. Péter király megbuktatása azonban kiváltotta szövetségese és hűbérura, III. Henrik német-római császár (1039–1056) haragját, aki I. Andrásnak a trónról történő letaszítása érdekében egy nagy Magyarország elleni hadjárat tervét kezdte el szőni. Eközben I. András legfontosabb hazai támaszának számító öccse, Levente herceg ugyanakkor váratlanul meghalt, ezért a király úgy döntött, hogy katonai segítség gyanánt hazahívja másik testvérét, Béla herceget Lengyelországból. Béla 1048-ban nagyszámú kíséretével haza is jött Krakkóból. A Képes Krónika ezekről az eseményekről a következőket írta: „Béla hercegnek Lengyelországban két fiat nemzett; egyiknek a neve Géza lőn, a másiké – nagybátyja után – László. Andrásnak és Leventének nem tetszett, hogy Béla révén csak koloncként legyenek a lengyel fejedelemnél, méltatlannak találták, hogy csak az ő neve miatt éljenek a fejedelem udvarában (…). Abban az

időben Magyarország némely főemberei sóhajtoztak országuk romlásán, és meg akarták szabadítani Magyarországot Péter zsarnokságától; rendületlenül hívei maradtak Andrásnak, Bélának és Leventének; akik Szent István törzsökéből származtak (…). Ekkor tehát Vata átkos és kárhozatos bíztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonosz bűnt cselekedtek. (…) Majd fellázadtak Péter király ellen, gonosz halálra adva mind a németeket és az olaszokat, akik Magyarországon szétszórva mindenféle hivatalt viseltek. (…) András herceget ezután ellenség nem háborította, biztonságba került; Székesfehérvárott királlyá koronázták, de csak az a három püspök, aki megmenekült a keresztények nagy veszedelméből. (…) András király elvesztvén öccsét [Leventét], Lengyelországba küldött másik öccséhez, Bélához, nagy szeretettel hívta őt [haza], mondván: Együtt voltunk hajdan ínségben és fáradalmakban kedves öcsém; most arra kérlek, ne késlekedjél, gyere hozzám, hogy társak legyünk az örömben és együtt lévén, örvendezve osztozzunk az ország javain; nincsen nekem örökösöm, se testvérem rajtad kívül; te légy az én örökösöm, te kövess a királyságban. Megindították ezek a szavak Bélát, egész házanépével eljött a királyhoz (…)”

A KIRÁLY LEGFŐBB TÁMASZA

A hazatért Béla herceg számára I. András kialakította az ország egyharmad részére kiterjedő dukátust (hercegséget), ezáltal önálló hatalommal és jövedelemforrással felruházva őt, és még arra is megesküdött, hogy halála után öccse követheti majd őt a királyi trónon. Mindezt Béla herceg azzal hálálta meg, hogy 1051-ben a III. Henrik utasítására Magyarországra támadt német haderőt a Vértes hegységben legyőzte, majd maradékaikat az ország egész területéről kiűzte. A hadvezéri erényeit többszörösen megcsillogtató Béla hercegi udvarához egyre több magyar előkelő csatlakozott, kiváltva ezáltal I. András király öccse iránti féltékenységét és bizalmatlanságát. A Képes Krónika beszámolója szerint a király és a herceg között később kialakult viszálykodás magvát mégis alapvetően a hatalommegosztásból származó ellentétek vetették el: „Ezután a király és öccse, Béla tanácsot tartottak, három részre osztották az országot, ebből kettő a királyi fölség, vagyis hatalmasság tulajdona maradt, a harmadik részt pedig a herceg kapta tulajdonul. Magyarországnak ez az első elosztása hercegei és királyai között viszálykodások és hadakozások magva lett.”

A VÁRKONYI PRÓBATÉTEL

I. András király Anasztázia kijevi hercegnővel kötött házassága sokáig gyermektelen maradt. 1053-ban a királyné mégis teherbe esett, és egy fiúgyermeknek adott életet, aki a keresztségben a Salamon nevet kapta, majd egy esztendővel később még egy újabb fiú, Dávid is megszületett. I. András fiainak megszületése miatt a király és öccse, Béla herceg viszonya egyre feszültebbé vált, ám a fenyegető német veszély nem engedte meg, hogy már ekkor szakításra kerülhessen sor közöttük. A nagy ellenfél, III. Henrik császár azonban hamarosan, 1056-ban elhunyt, és utóda az akkor még kisgyermek korú IV. Henrik (1056–1105) lett. A trónváltását és a német király kiskorúságát kihasználva I. András a magyar és a német kapcsolatok normalizálása érdekében házassági kapcsolatot kezdeményezett a német udvarral. Ennek eredményeként a négy esztendős Salamont összeházasították az életének tizenegyedik esztendejében járó Judit hercegnővel, IV. Henrik testvérével. A németekkel történt megegyezést követően I. András elérkezettnek látta az időt arra, hogy dédelgetett tervét megvalósítva megszegje az öccsének korábban tett ígéretét, és Béla mellőzésével a saját fiát, Salamont jelölje ki hivatalosan örökösének: „A rokoni szeretet és vérségi vonzalom bizony gyakran áll az igazság útjába: András királyban is az atyai szeretet legyőzte az igazságot: megszegte ígéretét, ami nem méltó királyhoz. (…) Salamont még mint ötesztendős gyermeket felkenette és megkoronáztatta egész Magyarország királyává. (…) Béla herceg tolmács útján megértette, hogy a kisded Salamont az ő urává rendelték, nagyon megsértődött.” I. András a még csak öt éves Salamont 1058-ban királlyá koronáztatta, csak azért, hogy ezzel Béla herceget kész tények elé állítsa. Bélában forrt a harag bátyja szószegése miatt, és hívei is lázadásra ösztönözték. I. András azonban gyanakodott, ezért próbára tette öccse hűségét. Ezt az úgynevezett várkonyi próbatételt számos magyar legenda feldolgozta, az egyik így beszéli el: „Erőskezű, éles eszű uralkodó volt András király, de amikor a betegség gyötörni kezdte, mindenütt ellenséget szimatolt, még a rokonaiban sem bízott. Különösen attól tartott, hogy halála után Béla foglalja el a trónszéket, pedig ő a fiát, Salamont koronáztatta királlyá. Az udvari besúgók (…) csak tovább növelték a király gyanakvását. Egyre azt mondogatták a királynak: Salamon csak akkor uralkodhat, ha felséged Béla herceget megöleti. A besúgók Béla herceget is felkeresték. Neki azt mondták: Addig szerezd meg a trónszéket,

amíg Salamon kisfiú, az apját meg betegség gyötri. Ezután a király és a herceg Várkonyba mentek. A király jól tudta, hogy Salamon nem uralkodhat a herceg akarata ellenére, ezért két hívét tanácskozásra szólította, és azt mondta nekik: Próbára teszem a herceget, és megkérdem tőle, hogy a koronát akarja-e vagy a hercegséget. Ha a herceg jó békével a hercegséget kívánja, ám legyen. De ha a koronához nyúl, mindjárt ugorjatok fel, és Béla herceget nyakazzátok le. A főemberek megígérték, hogy megteszik. András király pedig, aki ágyban fekvő beteg volt, maga elé tette a koronát, és melléje helyeztette a kardot, amely a hercegséget jelentette. Amíg ezt tárgyalták, azalatt Miklós, a hírvivők ispánja, aki az ajtót őrizte, és a küszöbnél állott, mindent hallott. Amikor a herceget a királyhoz behívták, és az ajtón belépett, gyorsan odasúgta neki az ispán: Ha kedves az életed, válaszd a kardot! Ennél többet nem mondhatott. Amikor a herceg belépett, és meglátta a koronát meg a kardot a király előtt, nagyon elcsodálkozott. A herceg leült, a király pedig felemelkedett az ágyában, és így szólt: Herceg! Én megkoronáztam a fiamat, de nem nagyravágyásból, hanem az ország békessége kedvéért. Neked szabad akaratod van; ha akarod a királyságot, vedd a koronát, ha a hercegséget, vedd a kardot. Az egyiket engedd át fiamnak, mert a korona igazság szerint a tied. Mindjárt megértette a herceg az ispán szavait, és így szólt: Hadd legyen fiadé a korona, hiszen már fel is kenték királlyá, és add nekem a hercegséget. Ezekkel a szavakkal a kardot mindjárt elvette. Ekkor a király a herceg lábához hajolt, ami ritkán történt meg. Azt hitte, hogy a herceg együgyűségből adta a koronát az ő fiának, pedig Béla félelemből tette.” Béla herceg tehát híveinek köszönhetően megmenekült András király cselvetésétől, ám továbbra sem érezte biztonságban magát egyikük sem, aminek az lett a következménye, hogy Béla végül ismét lengyel földre menekült, ahol sógorától, II. (Merész) Boleszláv lengyel királytól (1058–1079) kért és kapott segítséget.

CSALÁDI HÁBORÚSKODÁS

I. András Béla herceg és lengyel támogatói ellenében IV. Henrik udvarából szerzett magának támogatást. Az elkerülhetetlen összecsapás közöttük 1060-ban következett be a Tiszántúlon: „A herceg szemes lévén, óvakodott a király csapdájától és egész házanépével kiköltözött Lengyelországba (…), a lengyel fejedelem híven és készségesen megsegítette. Béla herceget három dandára is

támogatta, úgy tért vissza Magyarországba. Megtudta András király, hogy öccse sereggel jött be Magyarországba, a német császártól két vezért küldetett a maga megsegítésére (…). De Isten segítségével Béla herceg nyert győzelmet (…), András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett; a mosonyi kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. (…) Béla herceg (…) Fehérvárra ment, ahol a püspökök fölkenték és a királyi koronával szerencsével megkoronázták.” A küzdelemből győztesen kikerült herceg fogságra vettette I. András királyt, aki a vele szemben tanúsított kíméletlen bánásmódba rövidesen belehalt. Ebben az is szerepet játszott persze, hogy egészsége már a korábbi években alaposan megrendült, hiszen még egy szélütés (agyvérzés) is érte őt, ami után fizikai ereje nem tért többé vissza. A herceget hamarosan I. Béla néven magyar királlyá (1060–1063) koronázták. András fia, Salamon herceg emiatt német rokonaihoz menekült.

AZ ÖSSZEDŐLT TRÓN

I. Béla király uralmát folyamatos külső veszély fenyegette, hiszen Salamon és német hívei csak az alkalmat várták arra, hogy visszatérhessenek. I. Béla ezért megpróbálta rendezni viszonyát a német-római császársággal, törekvése azonban kudarcot vallott, mert IV. Henrik és udvara elutasította javaslatait, sőt az 1063ban megtartott mainzi birodalmi gyűlésen döntés született arról, hogy fegyveres támogatásban részesítik Salamont. I. Béla ekkor már arra is hajlott volna, hogy békésen lemondjon a trónról Salamon javára, a fegyveres konfliktust azonban még így sem tudta elkerülni. Salamon német hadai élén hamarosan átlépte a nyugati határt és Moson ostromába kezdett. A katonai értelemben reménytelen helyzetbe került I. Béla ekkor a Duna közelében lévő dömösi kúriájába vonult vissza, ahol egy olyan szerencsétlenség érte, amelynek körülményei máig tisztázatlanok: „A jámbor Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett; az ország néminemű dolgai miatt félholtan vitték a Kanizsa patakjához, ott távozott el e világból.” A szerencsétlenség egyik verziója szerint Dömösön baleset történt. I. Béla halálát eszerint egy olyan hordozható trónszék okozta, amelynek négy oszlopa egy keményfából ácsolt tetőzetet tartott, és az egyik tartóoszlop elmozdulása, vagy eltörése

következtében a király fejére szakadt a trón tetőzete, ami összezúzta a koponyáját. A bajnak nem lehettek túlzottan riasztóak a külső jelei, mert a félholt király és környezete ezután útnak indult Moson felé, hogy megszervezze a németek elleni védekezést. Állapota ekkor vált végzetessé, és út közben meghalt. A korabeli krónikák némelyike a balesetet isteni büntetésként, égi jelként fogta fel, amit azzal magyaráztak, hogy Béla fellázadt bátyja és törvényesen felkent uralkodója, I. András ellen, ráadásul még a halálát is előidézte, ami az égiektől nyilván nem maradhatott megtorolatlanul. A szerencsétlenség másik verziójában egy sikerre vitt merényletet követtek el I. Béla ellen.

BEM JÓZSEF

GYERMEKKATONA

A sokáig Kelet-Európa egyik legnagyobb és legerősebb országának számító lengyel állam a XVIII. század elejére vészesen meggyengült belső ellentétei miatt, miközben szomszédjai ugyanakkor folyamatosan erősödtek. Lengyelország válságát kihasználva 1772-ben Poroszország, Oroszország és Ausztria felosztották egymás között a lengyel államterületek egy igen jelentős részét. 1789-után, a nagy francia forradalom kitörését és győzelmét a lengyelek lelkesen fogadták, mert a kelet-európai nagyhatalmakkal ellenséges viszonyban álló franciáktól remélték egykori területeik visszaszerzését. 1793-ban az orosz csapatok bevonultak Varsóba, majd a poroszokkal felosztották Lengyelország maradék területeit is. Ekkor az amerikai függetlenségi háború korábbi lengyel résztvevőjének, Tadeusz Kosciuszkónak (1746–1817) a vezetésével az ország második, teljes felosztásával szemben szabadságharc bontakozott ki. A túlerővel szemben azonban végül alulmaradtak, és 1795-ben a poroszok, az oroszok és az osztrákok harmadszor is felosztották egymás között Lengyelországot. A francia polgári forradalmat követően hatalomra került Napóleon császár – háborúba szállva minden európai nagyhatalommal – legyőzve az osztrákokat és a poroszokat egy időre visszaadta a lengyelek szabadságát. Az 1807-ben létrehozott Varsói Nagyhercegség megteremtésében és igazgatásában számos lengyel szabadságharcos vett részt Napóleon oldalán. Ezek közé tartozott az osztrák fennhatóság alá került Tarnówban, 1794-ben született Bem József is, aki még szinte gyermekfejjel kezdte meg katonai pályafutását a varsói hercegség haderejében, a napóleoni háborúk utolsó időszakában. 1809-ben Krakkóban végzett tüzériskolát, és mindössze tizenhat esztendősen, 1810-ben alhadnagyi kinevezést kapott. 1812-ben már főhadnagyi rangban csatlakozott Napóleonnak az Oroszország ellen indított hadjáratához. 1813-ban megvált a katonai szolgálattól és a varsói tüzériskola tanára lett. 1814-ben Napóleon, és ezzel együtt a Varsói Nagyhercegség bukása után az idegen uralom ellen szervezkedők táborához csatlakozott, amely miatt 1822-ben letartóztatták és egy év büntetőszolgálatra ítélték. 1826-ban ismét megvált a hadseregtől, és egy ideig műszaki tanulmányokkal foglalkozott.

„OSZTROLENKA VÉRES CSILLAGA”

A napóleoni háborúk korszakát lezáró bécsi kongresszuson résztvevő európai nagyhatalmak 1815-ben megerősítették Varsó és az egykori központi lengyel területek fölötti orosz uralmat, de azt is kimondták, hogy a katolikus vallású lengyelek területeit az Orosz birodalom többi részétől külön tartományként kell kezelni. I. Miklós orosz cárnak (1825–1855) nem volt ínyére a bécsi kongresszusnak ez utóbbi határozata, és ezért minden eszközzel megsemmisíteni igyekezett az uralma alá tartozó lengyelek jogait, aminek az lett a következménye, hogy 1830-ban egy újabb lengyel szabadságharc robbant ki. Az ekkor Varsóba összehívott lengyel országgyűlés letaszította a Romanovokat a trónról, ám a hősiesen harcoló lengyel hadsereg ismét csak nem bírt az oroszok nyomasztó fölényével, és a függetlenségi harc 1831-ben elbukott. E háború során tette igazán ismertté nevét az oroszokkal szembeszálló lengyel katonai haderő megszervezésében és irányításában egyaránt nagy érdemeket szerzett Bem József. Ekkor már tábornoki rangban szolgálta hazáját, és nemzetközi katonai hírnevet vívott ki magának az 1831. május 26-án Varsótól északra, Ostrolekánál lezajlott csatával, ahol a tüzérség megfontolt és taktikus irányításával fel tudta tartóztatni a túlerőben lévő orosz hadsereget. E csata miatt nevezte később Bem Józsefet az őt rajongva tisztelő Petőfi Sándor „Osztrolenka véres csillagának”.

JÓ NYUGATI KAPCSOLATOK

A szabadságharc 1831 szeptemberében történt leverését követően Bem József emigrációba kényszerült, és a lengyel függetlenség propagálása érdekében beutazta szinte az egész Nyugat-Európát. A nyugati lengyel emigráció ugyanakkor erősen megosztott volt, belső ellentétek gyötörték, és egy úgynevezett arisztokratikus, illetve demokratikus szárnyra bomlott. Bem Józsefet sokan az arisztokratikus szárny képviselőjének tartották, mert az

önállóság megteremtése után egy erős és központosított lengyel állam kialakításának a híve volt. Jó kapcsolatai voltak a nyugati legfelső körökkel is, ez pedig még tovább erősítette azt a nézetet, hogy ő az arisztokratikus megoldás híve. Bem 1832-ben lengyel légiót akart szervezni Portugáliában az alkotmányosságért küzdő Dom Pedro oldalán, ám ezt a tervét végül a lengyel emigránsok többsége megakadályozta. Ez a kudarc végképp kiélezte Bem és egy bizonyos lengyel emigráns kör ellentétét, amelyben a személyes ellenszenveknek is nagy szerep jutott. Bem a saját nézeteinek megismertetésére és propagálására könyvet írt a lengyel szabadságharcról, és ebben a lengyel ügy szempontjából döntő jelentőségűnek nevezte az agrárkérdés megoldását a jobbágyok felszabadításával, amely lehetővé tette volna a nemesek és a parasztok nemzeti összefogását.

A MAGYAR SZABADSÁG SZOLGÁLATÁBAN

Josip Jellasics horvát bán 1848. szeptemberi támadása és a magyar önvédelem megszervezése számos lengyel emigránst vonzott Magyarországra, mert a leghőbb vágyuk az volt, hogy a hazájuk felosztásában résztvevő, és egy részét Krakkó központtal Galícia tartomány néven birtokló Habsburgok ellen harcolhassanak. Bem József ez év tavaszán Párizsban megpróbálta a francia politikusokat rávenni a lengyel ügy támogatására, majd ennek sikertelenségét belátva Magyarországra indult. Október 6-án azonban kitört a második bécsi forradalom, és az éppen odaért Bem elvállalta az ottani mozgó nemzetőrség parancsnokságát. Ebben a minőségében abban reménykedett, hogy az osztrák forradalmi erőket sikerül egyesítenie a magyar szabadságharc haderejével. A császári hadsereggel szemben nem tudták azonban megvédelmezni a várost, ezért a vereséget követően, november 3-án Pozsonyba ment, ahol felajánlotta Kossuth Lajosnak a katonai szolgálatait. Kossuthnak eleinte az volt a terve, hogy Bem Józsefet fogja a megszervezendő lengyel légió élére állítani, ez ellen azonban Jozef Wysocki és Jozef Dzierkowski vezetésével a Magyarországon már itt tartózkodó lengyel emigránsok egy jó része hevesen tiltakozott. Bemet ugyanis jellemtelennek tartották, hibájául rótták fel a portugáliai sikertelen kalandot, valamint azt, hogy arisztokratikus nézeteket vall. A lengyel légió ügyében szintén sokat tevékenykedő Julius Falkowski megpróbálta a lengyelek ügyére olyannyira veszélyes belviszályt elsimítani, ezért rábeszélte Bem

Józsefet, hogy tárgyaljon Wysockival és Dzierkowskival. Ezen a találkozón Bem kifejtette, hogy eredeti elképzelései ellenére azért ellenzi mégis az önálló lengyel légió felállítását, mert: „nehogy a magyar sereg szervezésénél szakadás és fejetlenség álljon elő, nehogy idejekorán a magyarok ellen vonassék az orosz, s végül, nehogy a szlávok gyűlöletét vonják a lengyelek magukra, akiket oly sok éven át megnyerni igyekeztek, s akiket éppen a magyarokkal való kibékülésre kellene rávennünk.” Bem szavaiból kitűnik, hogy szándéka szerint a lengyeleknek kellett volna a magyarok ellen uszított szláv népeket megbékítenie, és a közös ellenség, a Habsburg-dinasztia ellen összefognia. Úgy tűnt, hogy ebben vitapartnerei is egyet tudnak vele érteni, ám a tárgyalás végén Wysocki a portugáliai lengyel légió ügyével ismét előhozakodva az engedékenységre hajlamos Bemet vérig sértette, amit már nem tudott szó nélkül hagyni: Úgy! Protestálni, gyalázkodni, az érdem hírnevét bemocskolni: gyönyörű egy foglalatosság! Protestáljatok tehát és gyalázkodjatok – veletek többé nincs dolgom – távozzatok!” A tárgyalásról távozó Wysocki másnap egy felhevült, súlyosan gyalázkodó beszédet mondott Bem ellen a lengyel fiatalok körében, aminek hatására az ifjak egyike, Ksawery Kolodziejski Bem Józsefnek az István fogadóban lévő szállására vette útját, ahol bekopogtatott a fogadó egyik első emeleti ajtaján, és amikor a tábornok ajtót nyitott ezt kérdezte: „Bem tábornokhoz van szerencsém?” Miután igen választ kapott, a zsebéből egy pisztolyt rántott elő, és közvetlen közelről Bem arcába sütötte. A lövés zajára Bem segédtisztje, Wladyslaw Jordan azon nyomban ott termett, és kivont karddal rontott rá a merénylőre. Bem József, akinek az állkapcsában akadt el a golyó, időközben felocsúdott a meglepetésből, illetve a pillanatnyi fájdalomból, és megakadályozta segédtisztjét abban, hogy fegyverét használni is tudja a merénylő ellen.

AZ ERDÉLYI HADJÁRAT

A merénylet okozta sokkból és fájdalomból Bem József nagyon hamar felépült, miután állkapcsából a golyót kioperálták. Kossuth Lajos 1848. december 1-én kinevezte őt az erdélyi hadak főparancsnokának. Czetz János (1822–1904) későbbi honvédtábornok Bem Erdélybe való megérkezéséről ezt írta az 1850ben Hamburg városában kinyomtatott emlékiratában: „A [megérkezése utáni] következő reggelen Bem szemlét tartott, s a jelentéstételeknél az egybegyűlt

tisztikarának csak ezt a pár szót mondotta: Uraim! A kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezett ki. Feltétlen engedelmességet követelek Önöktől. Aki nem engedelmeskedik, azt agyonlövetem. De tudok jutalmazni is. Ez a néhány szó jellemzi a valósághoz leghűbben az öreg hadvezért úgy, ahogyan alantasai előtt bemutatkozott: kérlelhetetlen szigor, pártatlanság, keménység a büntetésben, ugyanakkor nagylelkűség az érdem jutalmazásában, távol minden bosszúvágytól, s az önzés legcsekélyebb árnyékától is menten (…)” 1849 januárjában Erdélyt a Moldva felöl behatoló Urban ezredes román és orosz határőregységei, valamint a Havasalföld irányából érkező Puchner tábornok császári seregei teljes megszállással fenyegették. Bem József ekkor ÉszakErdélybe összpontosította magyar honvéderőit, majd Kolozsvár közelében rátámadt Urban ezredesre, akinek összezavarodott katonái menekülni kezdtek Moldva felé. Bem ekkor üldözőbe vette őket, és hamarosan a Borgói-hágón keresztül visszaűzte őket Moldvába. Innen azután délre fordult és bevonult Marosvásárhelyre. Ennek hírére a székelyek nagy lelkesedéssel álltak mellé, újoncaikkal jelentős számban növelve meg katonai erejét. Bem hamarosan a Puchner tábornok oldalára állt dél-erdélyi szász városok elfoglalására indult. Ezt megakadályozandó a császári haderő Gálfalvánál rátámadt Bem seregére, ám súlyos vereséget szenvedtek, és ezért kénytelenek voltak visszahúzódni Nagyszeben oltalmába. Bem nagy lendülettel tört rá Nagyszeben városára, ám ekkor kudarcot vallott, és ezért kénytelen volt egészen Vízaknáig hátrálni. A vízaknai véres csatákban szétzilálódott az erdélyi magyar haderő, ezért Bem seregével Piskiig hátrált, ahol azután sikerült újrarendezni a sorait. A Piskinél lezajlott ütközetben fölényes győzelmet aratott Puchneren. A megvert császári erők Szászváros alá vonultak, miközben Bem egy átkaroló hozdulattal a stratégiai fontosságú Medgyest szállta meg. Ezzel azt akarta megakadályozni, hogy az időközben ismét Észak-Erdélyre támadt Urban ezredes, valamint a Brassót elfoglaló orosz erők egymást támogatva elfoglalhassák a magyar sereg hűveleti bázisának számító Székelyföldet. Bem a seregét ekkor két részre osztotta, amelynek egyik hadoszlopa Bukovinába űzte Urbant, közben azonban a másik Medgyesnél vereséget szenvedett az ismét támadásba lendült Puchnertől, és így Medgyest feladva Segesvárra vonultak vissza. Puchner Segesvárnál be akarta keríteni a magyar haderőt, de Bemnek sikerült egy ponton áttörnie, és a császáriakat faképnél hagyva Nagyszeben alá vonult, ahol tüzérségével elsöpörte az ott állomásozó orosz gyalogságot. Ezt követően megostromolta és elfoglalta a szász ellenállás központjának számító és a császári erők fő bázisának tekintett Nagyszebent. Az osztrák-orosz erők még egyszer csatát vállaltak Bem hadaival a

Brassó melletti Feketehalomnál, ám ismét vereséget szenvedtek, így 1849. március 21-én a Tömösi-szoroson keresztül kimenekültek Havasalföldre. A hadvezéri képességeit megcsillogtató Bem József tehát alig három hónap alatt kiűzte Erdélyből a császári és a velük szövetséges orosz hadakat, amit elsősorban annak köszönhetett, hogy sikeresen tudta egyesíteni a modern harcászatot a forradalmi hadviselés módszereivel. Az erdélyi hadjárat különös jelentőségét az adta, hogy fényes győzelmével hátországot tudott biztosítani a magyar szabadságharc további folytatásához. A Debrecenben ülésező magyar országgyűlés hálája jeléül Bem Józsefet 1849. március 23-án altábornaggyá léptette elő. Alig egy hónappal később seregével egészen Orsováig hatolva megtisztította a Bánát területét is az osztrákoktól.

A TEMESVÁRI ÜTKÖZET

A magyar honvédség tavaszi hadjárata bebizonyította, hogy az osztrák hadsereg önerőből nem képes a magyar szabadságharc elfojtására, ezért Ferenc József császár (1848–1916) 1849 májusában I. Miklós orosz cártól (1825–1855) kért katonai segítséget. Nem sokkal ezután az Erdélyre tört mintegy hetvenezres cári intervenciós haderővel kellett Bem Józsefnek felvennie a harcot, de az ellenség túlerejéből fakadó elég reménytelen helyzetben, sok nehéz küzdelem után július 31-én a Segesvár közelében húzódó mezőn súlyos vereséget szenvedett. Augusztus elején a Délvidékre visszaszorult magyar erők főparancsnokává Kossuth kormányzó-elnökként Bem Józsefet nevezte ki, aki augusztus 9-én csatát vállalt Temesvárnál az ellenséggel. Erről Szemere Bertalan, a magyar történelem második felelős magyar miniszterelnöke így emlékezett meg: „Míg ti. Batthyány és én másnap csak reggeli 10 órakor értünk Aradra (…). Másnap, augusztus 11-én, reggeli 9 órakor Kossuth, ki a várban lakott, nyakra-főre miniszteri tanácsot hívatott. Megérkezvén, tüstént észrevettem, hogy a szobákban útilag öszve van pakolva minden, Kossuth ingerülten nagy lépésekkel jár föl s alá, s mondá határozott hangján, mint mely vita tárgya sem lehet: Íme, itt van Guyon levele, Temesvárnál a csatát elveszítettük, a sereg tönkre van téve, Bem a lóról leesett, vállperece eltört, tehát tehetetlen (…), ő a maga részéről Bem hadseregébe megy, Erdélybe veti magát, s ott reményli hónapokig fenntarthatni a harcot (…).” A Temesvárnál csatát vesztett és súlyosan

megsebesült Bem ezután már csak tehetetlenül volt kénytelen szemlélni a magyar szabadságharc tragikus végkifejletét. A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált, ahol temesvári sebesülésének egészségügyi következményeit figyelmen kívül hagyva belépett a török hadseregbe azzal a céllal, hogy tovább folytathassa harcát a cári despotizmus ellen. Katonai erényeit elismerve I. Abd al-Medzsid szultán (1839–1861) Bemet Murad Tevfik pasa néven Szíria katonai parancsnokának nevezte ki, amely tisztséget az 1850-ben bekövetkezett haláláig viselte. Bem halála után a lengyel-magyar testvériség és a következetes szabadságvágy jelképe lett.

BOCSKAI ISTVÁN

BÁTHORY ISTVÁN SZOLGÁLATÁBAN

Az 1541-ben három részre szakadt történelmi Magyarország keleti vidékeiből török hűbér alatt fejlődött ki az Erdélyi fejedelemség. Az utolsó nemzeti király, Szapolyai János fia, János Zsigmond hosszú küzdelem után 1570-ben kötötte meg Miksa császárral (1564–1576) azt a speyeri egyezményt, amelyben a Habsburg uralkodót elismerte magyar királynak, és aki ennek viszonzásaként elfogadta őt Erdély és a Partium fejedelmének. Ezt az egyezményt a török szultán is elfogadta, így vált tartóssá Magyarország három részre történt szakadása. A török és a Habsburg birodalmak közé szorult Erdélyi Fejedelemség számára a viszonylagos nyugalmat csak egy olyan lavírozó politika révén lehetett megteremteni, amely látszólag mindkét nagyhatalom érdekeit figyelembe vette. A lengyel királyságot is megszerző erdélyi fejedelem, Báthory István (1571–1586) külpolitikai elképzelése az 1570-es évek második felétől az volt, hogy Erdély gazdaságának és haderejének megerősítésével, az erdélyilengyel unió kialakításával Erdélyből kiindulva próbálja meg a háromfelé szakadt Magyarországot újraegyesíteni, majd függetlenségét megvalósítani. Báthory István elképzelései és munkálkodása nyomán ekkoriban kezdtek el az Erdélyi Fejedelemségre egyre inkább úgy tekinteni, mint a magyar önrendelkezés egyetlen lehetséges zálogára. Ennek némileg ellentmondva a gyulafehérvári fejedelmi udvarban rendre feltűnt egy-egy olyan egymással szembenálló német és török párt, amelyek az Erdélyi Fejedelemség egyensúlyozó politikai játszmáiban résztvevő főurak személyes érdekeit tartották szem előtt, aszerint, hogy melyik nagyhatalomtól reméltek több támogatást. Mindez igen gyakran tette bonyolulttá, szinte kiismerhetetlenné Erdély belpolitikai viszonyait, főként azért, mert a főurak gyakran váltogatták pártállásaikat is. A szabadságharcáról később elhíresült Bocskai István 1557-ben született Kolozsváron. Apja az a Bocskai György Bihar megyei középbirtokos nemes volt, aki a török és magyar határszélen fekvő birtokai miatt gyakran váltogatta pártállását, és ennek köszönhetően egy ideig Miksa király tanácsosa, majd János

Zsigmond fejedelmi kancelláriájának vezetője lett. Az ifjú Bocskai István apja akaratából pályafutását bécsi hadapródként kezdte, és csak tizenkilenc esztendősen, 1576-ban tért vissza Erdélybe. A gyulafehérvári fejedelmi udvarban örömmel fogadták, hiszen rokonságban állt Báthory István fejedelemmel, minthogy nénje a fejedelem testvérének, Báthory Kristófnak a felesége volt. A megérkezését követő hetekben indult el Báthory István a lengyel trón elfoglalására, ezért Erdély kormányzását testvérére, Báthory Kristófra bízta, aki ezután unokaöccsét, Bocskai Istvánt számos feladattal és tisztséggel halmozta el. Már húsz esztendősen a fejedelmi tanács tagja lett, és ekkoriban főként a diplomáciai feladatok megoldásában jeleskedett.

A TIZENÖT ÉVES HÁBORÚ

Báthory Kristóf, majd Báthory István halála után a kiskorú Báthory Zsigmond lett Erdély fejedelme (1586–1599), akinek egy időre Bocskai István az egyik gyámja lett. 1592-ben a már önállóan rendelkező Báthory Zsigmond Bocskai Istvánt a fejedelemség legfontosabb végvárának tekintett Várad kapitányi tisztébe iktatta. E tisztségében sikerült bizonyítania először kiváló hadvezéri képességeit, minthogy nem sokkal később Habsburg Rudolf német-római császár, magyar és cseh király (1576–1608) a törökök kiűzésre elindította azt a háborút, amely később a tizenöt éves háború (1593–1606) nevet kapta. A Báthory István halálát (1586) követően megszűnt lengyel-magyar együttműködés miatt Bocskai a török függőségtől való megszabadulás egyetlen lehetőségét a Habsburgokkal való együttműködésben látta, ezért rábeszélte Báthory Zsigmond fejedelmet 1595-ben arra, hogy csatlakozzék Rudolf törökellenes háborújához. A katonai szövetség meg is köttetett, és az erdélyi hadak még ugyanebben az esztendőben visszafoglalták a törököktől a Temesköz erősségeit, valamint a Maros vonalát védő Lippa és Jenő várait. Báthory Zsigmond a tizenöt éves háború során a legnagyobb katonai sikerét – Vitéz Mihály havasalföldi vajda támogatásával – a gyurgyevói csatában aratta, ahol sikerült megfutamítania a török nagyvezír seregét. A Habsburg hadak viszont nem bizonyultak elég erősnek és kitartónak a törökökkel szemben, így 1596-tól egyre-másra szenvedték el súlyos vereségeiket velük szemben.

SZABADSÁGHARC A HAJDÚK SEGÍTSÉGÉVEL

Miközben a tizenöt éves háború rendületlenül tovább folyt, az 1600-as évek elejére világossá vált, hogy Rudolf a Magyar Királyság érdekeit minden esetben alárendeli birodalma érdekeinek, ráadásul az ingatag jellemű Báthory Zsigmond sorozatos lemondásai és visszatérései miatt keletkezett politikai káoszban Erdély területét folyamatosan német és török hadak dúlták. Magyarország különböző területeinek nagyhatalmi érdekek szerinti kegyetlen pusztítása egyre reménytelenebbé tette a magyar nemesség helyzetét. A bizonytalanságot és a zűrzavart az is tovább fokozta, hogy Rudolf a katolicizmus védőbástyájának tekintve magát a legerőszakosabb módszerekkel lépett fel a magyarországi reformáció terjedésével szemben, és a magyar protestáns birtokosokkal szemben indított fiskális, rendszerint fej és jószágvesztéssel végződő perek sorával gyengítette tovább saját török-ellenes táborát. Mindezek hatására a református vallású, ám addig Habsburg-párti Bocskai István 1604-ben óvatos tárgyalásokba kezdett a török portával Erdély korábbi státusának visszaállításáról. A Rudolf zsoldjában álló kassai várkapitány és felvidéki katonai parancsnok Jacomo Barbino Belgijoso gróf e tárgyalások hírére parancsot adott arra, hogy fegyveresei szállják meg Bocskai Bihar vármegyei birtokait. Csapatai hamarosan el is foglalták Bocskai Szentjobb nevű uradalmát, majd bekerítették Kerekiben lévő várát. Ekkor azonban váratlan fordulat következett be. Az addig német zsoldban álló, ám helyzetükkel és az ország állapotával egyre inkább elégedetlen hajdúk Bocskai mellé álltak, amint erről a váradi várkapitány egy korabeli levele is tanúskodik: „Azok [a hajdúk] a dolgot eszükbe vevén, maguk nemzetinek hóhéri nem akarván lenni, úgy megháborodtanak volt, hogy… maguk jövének érettünk, amikor immár Szentjobbot tőlünk elvötték és Kereki várát vitatták.” Ezt követően a hajdúk támogatásával Bocskai István megrohanta az Álmosd és Diószeg között állomásozó császári seregeket, ahol jelentős győzelmet aratott felettük. Ez a csata jelentette Habsburg-párti politikájának teljes végét, és egyben szabadságharcának kezdetét is. Rudolf és környezete azonnal vallásháborúnak bélyegezte meg a református Bocskai felkelését, ám mint az előbbiekből kitűnik, ennek a felkelésnek az okai között éppen a vallási ellentét volt a leginkább elhanyagolható tényező. Az Álmosd és Diószeg közötti csatát követően felgyorsultak az események, mert ezután a főként hajdúkból álló serege élén Bocskai bevonult Debrecenbe, aminek hatására a felvidéki bányavárosok,

valamint az öt szabad királyi város is csatlakozott a felkeléséhez.

ERDÉLY ÉS MAGYARORSZÁG FEJEDELME

A felvidéki városok csatlakozásának eredményeként Bocskai István ünnepélyesen birtokba vehette Kassát, és ott rendezte be udvarát. Közben az ifjú Bethlen Gábor Bocskai érdekében kilincselt Isztambulban, és ennek eredményeként 1604 novemberében I. Ahmed szultántól (1603–1617) megkapta az Erdély fejedelme és Magyarország királya címet. A szultáni megerősítés hatására a székelyek egyöntetűen Bocskai mellé álltak, majd 1605 februárjában egész Erdély elismerte őt fejedelmének. Egy hónappal később a királyi Magyarország Szerencsben összegyűlt rendjei szintén megválasztották Bocskai Istvánt fejedelmüknek. Bocskai hadai ezután teljes egészében birtokukba vették a Felvidéket, majd elfoglalták a Dunántúlt is. Ezt követően az erdélyi rendek Medgyesen megtartott országgyűlésükön távollétében beiktatták Bocskait erdélyi fejedelmi székébe, ugyanakkor Északkelet-Magyarország egyik főrangú urát, Rákóczi Zsigmondot (1544–1608) a fejedelemség kormányzójává választották. 1605 novemberében Lalla Mehmed török nagyvezír Pest alatt ünnepélyes keretek között átadta Bocskainak a szultán azon megerősítő oklevelét, amely őt nevezte meg Magyarország királyának, és az ezzel együtt megkapta a szultáni udvarból neki küldött koronát. Bocskai előtt állt tehát a kivételes lehetőség, hogy a szultán akaratából, valamint a magyar és az erdélyi rendek egyöntetű támogatásával valóban Magyarország király lehessen, amint arra a Habsburg erőkön aratott fényes katonai győzelmei érdemessé is tették.

GYŐZEDELMES BÉKÉK

Bocskai István reálpolitikusként, és a korban szinte elképzelhetetlen emberi nagyságról tanúságot téve felismerte, hogy a magyar trón török kézből való elfogadása azt jelentené, hogy ezzel az egész Magyarország török fennhatóság alá kerülne, így azután elfogadta a sorozatos kudarcokban megfáradt Habsburg

Rudolf ekkoriban megérkezett békeajánlatát. Ebben a reálpolitikai megfontolásban nagy szerepet játszott az is, hogy Bocskai kassai fejedelmi udvarában szintén kialakult egy török-ellenes Habsburg, és egy Habsburg ellenes török-párt, amelyek közül végül az Illésházy István (1541–1609) báró által vezetett Habsburg-párt bizonyult a megfontoltabbnak és erősebbnek. Illésházy egyik levelében így indokolta a Habsburg udvarral való békekötés szükségességét: „Nincsen-é előttünk, hogy két nagy császár birodalma között vagyunk. Az török természet szerint mind hitünknek, s mind magunknak ellensége, szép szót ád-é most, segít is, bizony megveszi idővel az árát… Nem vett ő még ezideig senkinek sem országot, sem várat. Ezután sem veszen, bátor senki ahhoz ne bízzék. A római császárnak is, ha ellenségi leszünk, télbe-nyárba rajtunk leszen, és bizony, meg nem állhatjuk végtére. Nem kellene ezért ez kevés maradékát hazánknak ilyen nyilvánvaló nagy veszedelemre hozni. A végére kellene dolgunknak nézni, nemcsak az eleire.” Bocskai István 1606 júniusában kötötte meg Rudolffal azt a bécsi békét, amelyben a Habsburg uralkodó megerősítette Erdély különállását és függetlenségét, lemondott a protestáns magyar nemesek üldözéséről, valamint elismerte a királyi Magyarország rendjeinek korábban kivívott jogait. Rudolf ezután még arra is rákényszerült, hogy Bocskai István közvetítésével hamarosan aláírja a török portával a tizenöt éves háborút az akkoriban fennálló helyzet alapján lezáró zsitvatoroki békeszerződést. Bocskai mindeközben hálája jeléül a mellette mindvégig kitartó hajdúknak, fejedelmi hatalmával élve kollektív nemességet adott: „Ezért megtekintve ezeket a dicsőséges és örök emlékezetre való érdemeket, hajdú vitézeinket – a mi régi szabadságaink bajnokait és visszaadóit –, hogy a haza szabadságáért végzett fáradságos munkájuknak és a mi irántuk való hálánknak emlékezetét a késő utódoknak is emlékezetül hagyjuk… a Magyarország 1605. évi november hó 10-én összeült korponai országgyűlésen megjelent karok és rendek hozzájárulásával… egyenként és összességükben… kegyelmesen kiemeljük… a mai Magyar- és Erdélyországunk igazi nemesei sorába számlálják és beírják őket.” A hajdúk tehát egy olyan szabadsághoz, és vele együtt földbirtokhoz jutottak, amely a későbbiek során a jobbágyok számára a felemelkedés lehetőségének mintájául szolgált.

BOCSKAI VÉGRENDELETE

Az 1606. esztendő elejétől fogva Bocskai István folyamatosan betegeskedett. Teste vészesen legyengült, végtagjai felpuffadtak. Ezeket a tüneteket a korban divatos megnevezéssel vízkórságnak nevezték. Rimay János (1570–1631) politikus, a magyar késő reneszánsz egyik legjelentősebb íróegyénisége Bocskai betegségéről a következőket jegyezte fel: „Az dagadás kiment vala mind lábából, mind derekából, sőt ugyan száradni is tért vala már, annyira megemésztette vala magát, hogy az méregnek nagy hévsége tárgyát, semmi nedvet nem találhata magának, az erekre térvén, azokat emészté meg előbb, azután az szívére és májára térvén, azokat emészté meg.” Bár Bocskai maga erősen bízott szervezetének felépülésében, előrelátóan azonban mégis politikai végrendeletet készített: „Ezeknek utána… jó lelkiismerettel meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre. Atyafiúi szeretetre az Erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az Erdélyieket tőlük el ne taszítsák, tartsák ő atyafiaiknak, és véreiknek, tagoknak…, egymás javát örvendjék, és egymás nyavalyáját fájlalják, és minden oltalommal, segítséggel legyenek egymásnak… Valameddig pedig a Magyar Korona ott fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nekik is oltalmukra, javukra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a Magyar Korona, Magyarországban magyar kézhez kelne, egy koronás királyság alá, úgy az Erdélyieket is intjük, nem hogy attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segítsék tehetségük szerint, és egyenlő értelemből azon Korona alá a régi mód szerint adják magukat.” E végrendeletből egyértelműen kiviláglik Bocskainak saját érdekein felülemelkedő nemes célja, amely a Báthory István fejedelem által korábban megalapozott politikai irányvonalat, vagyis az ország újraegyesítését és függetlenségének megteremtését fogalmazta meg. Mivel Bocskai Istvánnak a Hagymássy Katalinnal 1583-ban megkötött házasságából egyetlen gyermeke sem született, ezért célszerű volt, hogy fejedelmi utódjáról is gondoskodjék. Megözvegyülve házassági ajánlatott tett Báthory Zsigmond egykori feleségének, Mária Krisztina osztrák főhercegnőnek, akivel dinasztiát akart alapítani. Ez a házassági terv azonban nem valósult meg, ezért Bocskai utódlását illetően számos kombináció alakult ki, minthogy fejedelmi utódjelöltekben természetesen ekkoriban sem mutatkozott hiány. A jelöltek között volt az erdélyi kormányzóságot híven és gondosan ellátó, pártatlannak számító Rákóczi Zsigmond, a Habsburg pártiak, így Illésházy István által is elsőrendűen favorizált Homonnai Drugeth Bálint (1577–1609), a magyarországi fölkelő hadak főparancsnoka, valamint a törökpártiak által támogatott, és származása okán szinte megkerülhetetlennek tűnő

fiatal Báthory Gábor. A bécsi és a zsitvatoroki béke aláírása után Bocskai személyes választása az intrikák kereszttüzében Homonnai Drugeth Bálintra esett, ám a komolyan számba vehető két másik jelölt ezt nem volt hajlandó tudomásul venni és saját táboruk megerősítésébe fogtak. Miután Bocskai István sikereinek csúcsán, 1606-ban váratlanul elhunyt, a kiegyensúlyozott erőviszonyokat figyelembe véve az erdélyi rendek Rákóczi Zsigmondot emelték a fejedelmi trónra. Hatalmát azonban nem sikerült megerősítenie, és ezért 1608ban kénytelen volt lemondani a hajdúk támogatását is élvező Bárhory Gábor (1608–1613) javára, akitől Bocskai István örökségének folytatását várták. Uralma csalódást okozott, és miután Váradon saját hajdúi meggyilkolták, annak a Bethlen Gábornak (1613–1629) a kezébe került a fejedelmi hatalom, aki már méltó módon tudta folytatni Bocskai István tevékenységét.

BUDAI NAGY ANTAL

A HUSZITIZMUS ÉS MARCHIAI JAKAB

Luxemburgi Zsigmond király (1387–1437) uralkodói hatalmát Magyarországon I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) király idősebbik leányának, Máriának a feleségül vételével szerezte. Uralkodásának első szakasza a hatalomra törő bárói ligákkal folytatott küzdelemmel telt, királyi hatalmát csak 1401 után, a Cillei Hermann és Garai Miklós által vezetett ligával megkötött szövetsége révén tudta megszilárdítani. A Luxemburg-ház kiterjedt nyugati kapcsolatainak köszönhetően 1410-ben megválasztották német-római királynak is. A Csehországban uralkodó bátyja, Luxemburgi Vencel 1415-ben konfliktusba került Husz János (1369–1415) prágai egyetemi tanárral, illetve annak követőivel. Husz bizonyos egyházi visszaélések hatására De ecclesia című művében egyházi reformokat hirdetett, kinyilvánította, hogy a hit egyetlen forrása a Biblia, követelte a cseh nyelven történő igehirdetést, és fellépett a németek csehországi túlsúlya ellen is. Luxemburgi Zsigmond beavatkozva bátyja és a reformátor vitájába egy császári menlevéllel az éppen akkor zajló konstanzi zsinat elé idézte Husz Jánost, ahol végül máglyahalálára ítélték, amiért nem volt hajlandó tanait visszavonni. Halálának hírére Csehországban hívei, a husziták erős mozgalmat hoztak létre és fölkeltek a Luxemburgok uralma ellen. A gyermektelen Vencel 1419-ben meghalt, és trónját öccse, Zsigmond örökölte meg. Új országában fegyverrel próbálta meg felszámolni a huszitizmust, ám a csehek kitartó ellenállása miatt egy egészen 1434-ig eltartó háborúra kényszerült. A husziták katonai sikereiket egy olyan új harcmodor kialakításának köszönhették, amelynek lényegi eleme a szállítószekerek erődszerű elrendezése volt ütközetek idején. Az 1433-ban német-római császárnak is megkoronázott Luxemburgi Zsigmond német zsoldosokból álló serege 1434-ben a Lipany ütközetben mérte a végső csapást a huszitákra. Az életben maradt husziták külföldre menekültek, sokan jöttek közülük Magyarországra is, és tanaikat itt is terjeszteni kezdték, főként a parasztok körében. Zsigmond király kérésre IV. Jenő pápa (1431–1447) egy itáliai ferences rendi inkvizítort, Marchiai Jakabot (1391–1476) küldte Magyarországra azzal a céllal,

hogy a huszitizmust kiirtsa. A magyar főpapok, így a csanádi, a boszniai, a szerémi, a pécsi, a kalocsai és az erdélyi egyházmegyék püspökei egymás után hívták meg őt területükre. Ahol csak megfordult hihetetlen kegyetlenséggel lépett fel mindazokkal szemben, akiket valamilyen okból eretneknek nyilvánított. Erdélyi működése során vak dühe elől a huszita tanokhoz húzó több ezer ember menekült át Moldvába, jelentősen gyarapítva ezzel a már ott élő csángó magyarok létszámát. Ténykedése Erdélyben határozott felháborodást váltott ki még a világi papság körében is, és engesztelhetetlensége nagyban hozzájárult az 1437. évi erdélyi parasztfelkelés kirobbanásához.

JÓ PÉNZ, ROSSZ PÉNZ

Hiába volt Luxemburgi Zsigmond magyar, cseh és német-római uralkodó, udvara mégis állandó pénzhiánnyal küszködött. A király folyamatos pénzzavarát az állami bevételek fölött őrködő kamara gyakran pénzrontással igyekezett enyhíteni. Ennek az lett a következménye, hogy az 1430-as években a szegényebb rétegek által többnyire használt aprópénz vásárlóértéke folyamatosan csökkent, és meglehetősen alacsony lett. Az aranyforint váltópénze eleinte a fillérnek is nevezett ezüstdénár volt, amely óriási mennyiségben forgott, és ezek között a pénzrontások következtében rengeteg volt a silány veret és a hamisítvány. Az elértéktelenedett dénár helyett a kamara egymás után két új váltópénz bevezetésével is kísérletezett, először a dénárhoz hasonló dukáttal, majd a quartinggal, amit más néven fyrlingnek is hívtak. A Zsigmond korában bevezetett dukát az egyik legsilányabb magyar pénznem lett, de a quarting sem bizonyult sokkal jobbnak, mivel ezt a nagy alakú tallért úgy készítették, hogy egy rész ezüsthöz hét rész rezet öntöttek. Az 1430-as években a parasztok kifizetésére használt dukát és quarting mellett a kincstár számára vertek egy jó minőségű ezüstdénárt is, amiből száz tett ki egy aranyforintot. A parasztok kezén lévő rossz váltópénzek miatt Erdélyben a nemesek közel három esztendőn keresztül megakadályozták, hogy Lépes György (1375–1442) erdélyi püspök a jobbágyaiktól behajtsa az egyházi tizedet, mert csak a maguk javára kívántak adót szedni. A nemesek törvénytelen adószedési eljárása ellen tiltakozó parasztok szabad költözési jogát megvonva egyes nemesek erőszakkal hajtották be tőlük az úrbéri terheket. A nemesek egyházi adószedést akadályozó lépései miatt Lépes püspök panaszt tett a királynál, akinek engedélyével azután 1437-

ben intézői elkezdték beszedni a parasztoktól az elmúlt évek elmaradt adóhátralékait. Mindez éppen akkor történt, amikor az elmúlt esztendők silány pénzeihez képest egy új, jobb minőségű ezüstpénz került forgalomba, és az ebben behajtott egyházi adó megsokszorozta a parasztok terheit. Ez Erdélyben elemi erejű felháborodást, majd parasztfelkelést váltott ki, amely események bűnbakja Lépes György püspök lett, annak ellenére, hogy a királyi kamara pénzrontásáról és a nemesek törvénytelenségeiről egyébként mit sem tehetett.

BÁBOLNA HEGYÉN

Marchiai Jakab inkvizíciós tevékenysége, a királyi udvar pénzrontó gazdaságpolitikája, valamint az elmaradt adók visszamenőleges és egy összegben való követelése együttesen vezettek a magyar történelem első igazán nagyméretű parasztfelkelésének kirobbanásához 1437-ben. A parasztháborúnak egymással párhuzamosan két központja alakult ki. Az egyik ilyen központ Észak-Magyarországon, a Szamos folyó mentén alakult ki, és ez a mozgalom hamarosan átterjedt Szatmár egész területére, valamint a Nyírségre is. E mozgalom vezetőjének csak a keresztneve maradt fenn, Mártonnak hívták. A felkelés másik központja és igazi súlypontja azonban Erdély északi vidékein bontakozott ki. Az Erdélyben felkelt parasztokhoz a főurak önkényeskedésein felháborodott kisnemesek és néhány város, így Dés és Kolozsvár plebejus rétegei is csatlakoztak. Az ellenálló parasztok magukat az erdélyi rész magyar és román lakói közösségének, vagyis universitas regincolarum Hungarorum et Volahorum-nak nevezték. A felkelés sikerének érdekében katonai szervezetet hoztak létre, amelynek élére hat kapitányt és egy zászlótartót választottak. Az első számú kaptány a Kolozs vármegyei Dióson élt kisnemes, Budai Nagy Antal lett. Még további négy kapitány volt magyar származású. Nagy Mihály és Gál a Küküllő vidékén lévő Kendről, Nagy Tamás a Doboka megyei Székről, míg Jakab mester fia János Kolozsvárról származott. A hatodik, Gál fia László néven emlegetett kapitány a Belső-Szolnok megyében lévő Antosból származott, és az oklevelek tanúsága szerint minden bizonnyal román eredetű volt. Az erdélyi parasztsereg szervezeti mintaképe az a XIII. század Magyarországának társadalmi és hadi tagolódása lehetett, amit a szóbeli hagyományok és legendák egészen az őskorig, a hunok történetéig vezettek vissza.

Budai Nagy Antalnak a parasztháborút megelőző életéről gyakorlatilag semmit sem tudunk. A korabeli források arról tanúskodnak, hogy elsősorban kiváló szervezőkészségének, és kisebb részben katonai tudományának köszönhette parasztkapitányi rangját. Az események sodrában vált fokozatosan a felkelés elsőszámú katonai vezetőjévé, amit az is bizonyít, hogy az őt gyűlölő erdélyi nemesek gúnyosan csak parasztkirályként kezdték el emlegetni. Budai Nagy Antal vezetésével a felkelt parasztok a Belső-Szolnok vármegyei Alparét falu mellett lévő Bábolna-hegyen gyűltek össze, és eleinte egy békés megegyezésben gondolkodtak, ezért követeket küldtek a velük szemben gyülekező nemesi hadak vezetőihez. A Csáki László erdélyi vajda és Lépes Lóránd alvajda vezette nemesség azonban nem volt hajlandó tárgyalni velük, és a paraszti követeket csúful kivégezték. A huszita harcmodort hasznosító, Budai Nagy Antal vezette parasztsereg azonban olyan sikeresen sáncolta el magát Bábolna hegyén, hogy a támadó nemesi sereg nem tudta megadásra bírni őket, és ezért mégis a parasztkapitányokkal való egyezkedésre kényszerültek.

A KOLOZSMONOSTORI EGYEZMÉNY

A parasztseregek váratlan katonai sikerének nyomán megindult egyezkedésre a Kolozsvár közelében lévő egyházi hiteleshelyen, a kolozsmonostori konvent előtt került sor. A parasztok és a nemesek részéről egyaránt négy fő vett részt ezen a tárgyaláson. A kolozsmonostori konvent által végül 1437. július 6-án kiállított oklevél a magyar történelem egyik egyedülálló terméke lett. Ebben az egyezményben ugyanis az egyház nevében mérsékelték a tizedet, és azt is kimondták, hogy az adót nem lehet utólagosan behajtani. A földesurak kénytelenek voltak elfogadni a nekik járó kilenced eltörlését is, és minden erdélyi nemesnek el kellett ismernie jobbágyai szabad költözésének jogát. A kolozsmonostori egyezmény még azt is kimondta, hogy a parasztoknak joguk van évente gyűlést tartaniuk, amelynek során ellenőrizhetik a megállapodás maradéktalan betartását. Ez az egyezmény azonban egyáltalán nem teremtett nyugalmat, mert az egyházi méltóságok és a nemesség csak kényszerhelyzetben fogadta el, ezért szinte az aláírás után pillanatokban már azonnal szabadulni igyekeztek a kolozsmonostori oklevélben megfogalmazott ígéreteiktől. Mivel a király, Luxemburgi Zsigmond számos ígérete ellenére sem küldött segítséget az erdélyi nemességnek, ezért azok a maguk erejére támaszkodva ismét

szervezkedni kezdtek és egymással szembeni ellentéteiket félretéve összefogtak az ellenük felkelt erők megosztására. Első lépésként kimondták a jobbágytalan kisnemesek tizedfizetés alóli mentességét, amivel, a parasztháborúhoz csatlakozott kisnemesek legnagyobb részét sikerült eltántorítaniuk a küzdelem folytatásától. Nem tartozott azonban ezek közé a kisnemesek közé Budai Nagy Antal, aki következetes maradt elveit illetően, és ezért a végsőkig kitartott paraszti tábora élén.

KÁPOLNAI UNIÓ

A magyar nemesség ekkoriban legjelentősebb lépésének az ugyancsak BelsőSzolnok vármegyében lévő Kápolnán 1437. szeptember 16-án megkötött Unió lett. Ebben az úgynevezett kápolnai unióban Erdély három „nemzete”: a szász városok polgársága, a szabad székely székek vezetői és a magyar nemesség kötöttek egymással „örök” szövetséget. Erdély három kiváltságos rendjének ez a szövetsége a későbbiek során még évszázadokra meghatározta ennek az országrésznek társadalmi berendezkedését és politikai viszonyait. Az Unió szövege ugyanis annak a megfogadását rögzítette, hogy egymást a továbbiakban katonailag kölcsönösen segíteni kötelesek, és még az uralkodóval szemben sem hagyhatják egymást cserben. A kápolnai unió megkötése után mintegy három héttel taktikai megfontolásból újabb megállapodást kötöttek Budai Nagy Antal követeivel a Doboka megyei Apátiban arról, hogy közösen küldjenek követeket Zsigmond királyhoz a kolozsmonostori egyezmény uralkodói megerősítése érdekében, azok visszatérésig pedig próbálják meg békésebb mederbe terelni a földesurak és a jobbágyok viszonyát. Az apáti egyezséggel egy rövid időre sikerült ugyan elaltatniuk a parasztok éberségét, ám miután semmi jele sem mutatkozott annak, hogy a királyhoz a nemesek valóban követeket menesztettek volna, az ellenségeskedés ismét fellángolt. Ennek során a paraszti haderő elfoglalta Kolozsmostort, ahol Budai Nagy Antal a bencés apát házába költözködött be, akinek gabonáját és borait lefoglalta, miközben saját kezűleg fejezte el az apát kúriájának sáfárát és szakácsát. Ennek a második felkelésnek a legnagyobb katonai sikerét Budai Nagy Antal Kolozsvár városának megostromlásával és bevételével érte el. Sikerében persze nagy szerepet játszott az is, hogy a városon belül számos híve akadt, akik mindent elkövettek azért, hogy Kolozsvár a kezére kerülhessen.

THURÓCZI JÁNOS: PARASZTKIRÁLYOK AZ ORSZÁGBAN

„Ezeket az éveket megelőzően, de nem egy és ugyanazon időben, Magyarországon két parasztháború zúgott végig bizonyos parasztok vezetésével: az egyiknek Antal, a másiknak Márton volt a neve. Egyikük, Antal, az ország erdélyi részein, másikuk meg, Márton, a Nyír és Szamosköz vidékén parasztokból álló nagy haderőt gyűjtött, és a királyi címet bitorolva, kibontott zászlókkal, hatalmas erővel tört előre, mint az áradat. Az országot a maguk hatalma alá akarták hajtani, ide-oda vonultak, és az eléjük kerülő nemeseket leöldösték. A falvakba és a mezővárosokba követeket küldtek véres karddal, hogy csatlakozzanak hozzájuk; az erre nem hajlandókat fosztogatták és öldökölték. Ez a paraszti haderő olyan nagyra növekedett, hogy még a felfegyverzettek is féltek megtámadni őket. Végül az előkelők több ütközetben felmorzsolták és legyőzték őket, elnyerték méltó büntetésüket. Mert magukat a királyokat halállal büntették, a többiek közül pedig azokat, akik nem tudtak elmenekülni, szemük kitolásával, orruk vagy ajkuk levágásával, kezük megcsonkításával büntették meg.”

MEGTORLÁS

1438 januárjának elejére a nemesség katonai felkészültsége annyira megnőtt, hogy az addig szintén a parasztseregek kezén lévő Nagyenyed elfoglalása után a már korábbam körülzárt Kolozsvár ellen fordulhattak. A nemesek lovasseregének Budai Nagy Antal irányításával a város azonban sikeresen ellent tudott állni, ezért a kápolnai unióra hivatkozva a magyar nemesek katonai segítséget kértek a szász városoktól, amit azok meg is adtak. A szász hadak megjelenésével reménytelenné vált a városvédők helyzete, és Kolozsvár január végén kénytelen volt megadni magát. Budai Nagy Antal sorsát illetően a beszámolók ellentmondóak. Egyesek szerint elesett Kolozsvár ostromakor, mások szerint a várost elfoglaló nemesek foglyul ejtették, majd számos társával egyetemben kegyetlenül megkínozták és kivégezték. A másik felkelés, a Szamos vidékének Márton nevű parasztvezére ezen krónikák szerint szintén a kivégzés

sorsára jutott. A parasztok veresége után a kolozsmonostori egyezséget az erdélyi rendek uniója semmisnek nyilvánította, és a megtorlás részeként a felkelőkkel szimpatizáló Kolozsvár lakóinak minden városi szabadságát, illetve kiváltságát megvonták. Budai Nagy Antal személyes népszerűségének fennmaradása és katonai sikereinek a parasztság körében dédelgetett emlékei azonban a következő évszázadokban intő jelként szolgáltak a magyar vezető rétegek számára.

DÁLNOKI MIKLÓS BÉLA

HIVATÁSOS KATONA

A Keleti-Kárpátokhoz tartozó Bodoki-hegység lábánál megbúvó Dálnok az egykori Kézdiszék jeles faluja volt. Az önálló Erdélyi Fejedelemség létezésének idején, a XVI–XVII. században Dálnok sok székely családja szerzett magának nemességet, mert valamely tagjuk kitüntette magát a törökök ellen vívott harcokban. Ilyen dálnoki eredetű vitéz székely nemesi ősökkel büszkélkedhetett az a Miklós Béla is, aki 1890. június 11-én született Budapesten. Székely lófő őseinek emlékére tizenhét esztendősen, 1907-ben vette fel a Dálnoki előnevet. Édesapja református tanítóképző intézeti tanár volt, aki szerény anyagi lehetőségei miatt arra kényszerült, hogy fiát a kevesebb költségekkel járó katonai pályára küldje. Dálnoki Miklós Béla így a jeles gimnáziumi eredményének köszönhetően teljes tandíjmentességgel a soproni Honvéd Főreál Iskolába került, majd ezután a budapesti Ludovika Akadémiát végezte el. Iskoláinak elvégzése után – 1910-ben – hadnagyi rangban osztották be a 10. huszárezred kötelékébe. A katonai hivatását nagy szorgalommal és fegyelemmel ellátó Dálnoki Miklós Bélát az első világháború kitörésének kezdetén főhadnaggyá léptették elő. A világháború alatt különböző frontokon teljesített szolgálatot, és 1917-ben megkapta a századosi rangot. 1918 elején Budapestre vezényelték, így az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása és a polgári forradalom kitörése a fővárosban érte őt. 1918–1919 fordulóján, a budapesti városparancsnokságon teljesített szolgálatot. Bár a politikai események, történések kifejezetten érdekelték, de sem akkor, sem később nem vett részt semmilyen politikai párt vagy szervezet munkájában, mert ezt katonai hivatásával összeegyeztethetetlennek tartotta.

HORTHY MIKLÓS SZOLGÁLATÁBAN

A Tanácsköztársaság bukása, majd Horthy Miklós hatalomra kerülése idején Dálnoki Miklós Béla az akkoriban megalakított Hadi Akadémiára került, ahol 1921-ben fejezte be újabb katonai tanulmányait. A politikai megnyilvánulásokat ebben az időszakban is következetesen elkerülte, és csak hivatásának minél precízebb ellátására törekedett. A Hadi Akadémia elvégzése után néhány évre ismét csapatszolgálatra osztották be a horthysta hadseregben, majd a Hadügyminisztérium állományába került vezérkari tisztként. Ettől kezdve folyamatosan ívelt fölfelé katonai karrierje, hiszen 1929-től alezredes, 1934 novemberétől ezredes, 1939-től pedig tábornok lett. 1929-ben alezredesi kinevezése mellé megkapta a vitézi címet is. A Vitézi Rendet Horthy Miklós kormányzó még 1921-ben hozta létre azzal a céllal, hogy jelentős megbecsülésben részesítse a hozzá hű, hadi kitüntetéseket szerzett személyeket. A vitézeket középkorias szertartással avatták fel. A középkori hűbérbirtokot a vitézi telek adományozása, míg az egykori a feudális szokásokat a vitézzé avatás során a karddal való vállra ütés és a vitézi eskü letétele jelképezte. A szertartásokra először évente, majd később kétévente került sor a Margitszigeten. A vitézek nemcsak a magyar nemzetnek, hanem személyesen Horthy Miklósnak is örök hűséget fogadtak, aki a Vitézi Rend főkapitányi tisztét is betöltötte. Mindebből kitűnik, hogy vitézzé avatásával Dálnoki Miklós Béla a kormányzó kvázi nemességének kitüntetett tagja lett. A személyére irányuló figyelemnek köszönhetően 1929. és 1932. között Horthy Katonai Irodájának vezetője mellett helyettesi funkciót töltött be, majd ezután négy esztendőn keresztül Berlinben teljesített szolgálatot katonai attaséként. Németországból való hazatérése után, a kecskeméti 7. Gyalogezred parancsnokának nevezték ki, és ezt a felelősségteljes feladatát egészen a második világháború kitöréséig látta el.

EGYRE MAGASABB POZÍCIÓKBAN

1939-ben, a második világháború kirobbanásakor gróf Teleki Pál miniszterelnök Magyarország részéről fegyveres semlegességi politikát jelentett be, ami alatt az volt értendő, hogy a német-olasz tengellyel fennálló barátság, szövetség ellenére Magyarország nem kíván semmilyen támadó jellegű hűveletben részt venni, ám az ellene irányuló bármilyen külső támadás lehetőségének elkerülése érdekében felfegyverkezik és mozgósítja teljes haderejét. Ez a fegyveres

semlegességi politika azonban a náci Németország egyre agresszívebb törekvéseinek következményeként, a Jugoszlávia ellen indítandó német és olasz támadásban való magyar részvétel követelésével megbukott, és az ebből kiutat nem lelő Teleki Pál végső kétségbeeséseként öngyilkosságot követett el 1941. április 3-án. A magyar revíziós törekvések, vagyis a trianoni békeszerződésben elveszített területek minél nagyobb hányadát visszaszerezni akaró politika csapdájába beleesett kormányzó Teleki halála után azt a Bárdossy Lászlót (1890–1946) nevezte ki miniszterelnöknek, aki teljesítve a hitleri kívánalmakat végül segédkezet nyújtott a Jugoszlávia elleni támadás előkészítésében és végrehajtásában. A délszláv állam elleni hadjáratban való részvétel miatt Magyarország külkapcsolatai teljesen megszakadtak a nyugati hatalmakkal, és emiatt az ország egy olyan kényszerpályára került, amely végül a magyar politikai vezetést a második világháborúba való bekapcsolódásra sarkalták a németek oldalán. 1941. június 22-én Németország az úgynevezett Barbarossa-terv keretében hatalmas erejű támadást indított a Szovjetunió ellen. Négy nappal később, június 26-án felségjelzés nélküli gépek bombázták az első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült Kassa városát, amelyet a magyar politikai vezetés szovjet katonai agressziónak minősített, és erre való hivatkozással Bárdossy László miniszterelnök kihirdette a Szovjetunió elleni hadiállapotot. A náci hadvezetés a Barbarossa-terv végrehajtásában eredetileg nem számított a magyar hadsereg részvételében, ezért az a megoldás született, hogy a keleti frontra kiküldeni kívánt magyar hadsereg a németek által addigra már elfoglalt területeken, elsősorban Ukrajnában megszállási feladatokat lát el. E megszálló feladatok kivitelezésére állította fel hamarjában a magyar vezetés az úgynevezett Gyorshadtestet, amelynek megbízott parancsnoki tisztségét Horthy Miklós kormányzó akaratából Dálnoki Miklós Béla látta el 1941 novemberéig. Hazarendelése után Dálnoki Miklós Bélát altábornaggyá léptették elő, majd ezt követően, 1942. február elsejétől a kolozsvári 9. Hadtest parancsnoka és vezénylő tábornoka lett. Még ugyanebben az évben, október közepétől a Katonai Iroda főnöki, és ezzel együtt a kormányzó főhadsegédi tisztét is őrá testálták. 1943. augusztus elsején vezérezredesi rangot kapott.

MOSZKVAI TÁRGYALÁSOK

A náci német, és a velük szövetséges haderők 1943 nyarára egyre súlyosabb vereségeket szenvedtek el a keleti fronton. A szovjet hadsereg előrenyomulása, illetve a 2. Magyar Hadsereg pusztulása Voronyezs térségében arra késztették Kállay Miklós (1887–1967) miniszterelnököt, hogy titkos fegyverszüneti megállapodást kössön az angolokkal. Erről azonban a náci vezetés tudomást szerzett, és a magyar politikai vezetést megbízhatatlannak minősítve Hitler parancsot adott Magyarország német megszállásának előkészítésére. 1944 elejére a szovjet hadsereg elérte korábbi nyugati határait és megkezdte előrenyomulását a németek által megszállt lengyel területek elfoglalására, megközelítve ezzel a Keleti-Kárpátok vonulatait. A magyar átállás lehetőségének megakadályozására ekkor, 1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot, megbuktatva ezzel Kállay Miklós miniszterelnököt is. A kormányzó ebben a helyzetben kénytelen volt a nácibarát Sztójay Dömét (1883–1946) miniszterelnökké kinevezni, aki a Keleti-Kárpátokban kiépített erődrendszer, az úgynevezett Árpád-vonal védelmére kirendelte az I. Hadsereget, amelynek parancsnoki tisztét Dálnoki Miklós Bélára bízták. Ez a haderő némi sikert elkönyvelve a Kárpátok előterében le tudta lassítani a szovjet hadsereg előrenyomulását. Nem várt fordulatként a németek addig egyik legmegbízhatóbb szövetségesének számító Románia 1944. augusztus 23-án kiugrott a német szövetségből és átállt a szovjetek oldalára, ami egyben azt is jelentette, hogy a keleti front súlypontja a magyar határokra helyeződött át. Ez új helyzetet teremtett, és Horthy emiatt menesztette Sztójayt, akinek helyére Lakatos Géza (1890–1967) vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek. Ekkorra már a magyar vezetés többsége számára egyértelműen világossá vált, hogy a németek nem nyerhetik meg ezt a háborút, ezért Lakatosnak sikerült rábírnia a kormányzót arra, hogy küldjön békedelegációt Moszkvába. A moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokat magyar részről Faragho Gábor (1890– 1953) vezérezredes vezette, aki eleinte Horthy utasításának megfelelően igyekezett a magyar fegyverletételért különböző feltételeket szabni, ám ezeket a szovjet tárgyalók egyértelműen elutasították. A kormányzó bizonytalankodása miatt a tárgyalások elhúzódtak, miközben a hadi helyzet egyre kritikusabbá vált, minthogy a szovjet haderők román támogatással dél felől megkerülték az Árpádvonalat, elfoglalták Észak-Erdélyt, és már a Tiszántúlt fenyegették. Így Horthy számára nem maradt más lehetőség, mint az előzetes fegyverszüneti egyezmény elfogadása, amit Faragho Gábor 1944. október 11-én alá is írt Moszkvában. Erre alapozva a kormányzó október 15-én proklamációban jelentette be Magyarország kilépését a háborúból, ám a rosszul előkészített és kivitelezett kiugrási kísérletet a német hadseregnek és a velük szövetséges nyilasoknak

sikerült megakadályozniuk. Dálnoki Miklós Béla erről 1948-ban a következőket írta: „A kormányzó által szándékolt átállás sem előkészítve, sem megszervezve nem volt, sem nem szabályozta senki az összhangot (feladatok, időpontok, előkészítés stb.) az egyes hadseregek és Budapest között.” Mindennek ellenére a kormányzói nyilatkozat szellemében Dálnoki Miklós Béla megpróbálta átállítani a szovjetek oldalára az 1. Magyar Hadsereget, ami a nyilasok gyors reagálása miatt végül ez nem sikerült. Dálnoki vezérkari főnőkével és néhány más tiszttársával egyetemben mégis átlépte a szovjet arcvonalat, majd a szovjetek oldalán megpróbált hadifoglyokból és átállt katonákból egy új magyar alakulatot létrehozni, ám kísérlete kudarcot vallott. A Szálasi Ferenc (1897–1946) vezetésével megalakult nyilas kormány árulónak bélyegezte meg Dálnoki Miklós Bélát és társait, pedig Dálnoki nem tett mást, minthogy hű maradt a nácik és a nyilasok által megbuktatott Horthy Miklós kormányzó akaratához.

IDEIGLENES NEMZETI KORMÁNY

A szovjet vezetők a Moszkvába vitt Dálnoki Miklós Bélának már 1944. október végén felajánlották, hogy az előzetes fegyverszüneti feltételek alapján alakítson egy új magyar kormányt. Mivel eközben a nyilas kormány felmondta a fegyverszüneti megállapodást, és Szálasi minden realitást nélkülözve kijelentette, hogy Magyarország a németek oldalán a végső győzelemig folytatja a harcot, ezért a szovjet hadsereg nagyarányú offenzívába kezdett a magyar területek ellen, és hamarosan elfoglalták az egész Tiszántúlt. Ekkor a Moszkvában rekedt fegyverszüneti küldöttség tagjaiból, (Faragho Gábor, Teleki Géza), a Dálnoki vezetésével átállt magyar vezérkar egyes tagjaiból és a Moszkvában tevékenykedő magyar kommunisták képviselőiből létrejött a Magyar Bizottság, amely megállapodott Vjacseszlav Molotov (1890–1986) szovjet külügyminiszterrel egy olyan polgári nagykoalíciós magyar kormány létrehozásában, amely kész a németek elleni küzdelemre, és az ország demokratikus átalakítására. Ennek az ideiglenes kormánynak a névsorát a szovjetek hagyták jóvá, és miniszterelnöknek Dálnoki Miklós Bélát jelölték ki. A szovjet hadsereg által elfoglalt Tiszántúlon ezt követően megindult a politikai szervezkedés, és 1945. december 2-án Szegeden megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front a Független Kisgazdapárt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt és a Szociáldemokrata Párt

részvételével. Ezek a pártok 1944. december 21-én Debrecenbe összehívták az Ideiglenes Nemzetgyűlést, amely másnap a Moszkvában elkészített lista alapján megválasztotta azt az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelynek Dálnoki Miklós Béla lett a miniszterelnöke. Dálnoki miniszterelnöki bemutatkozó beszédében ezeket mondta: „Az Ideiglenes Nemzeti Kormány legfontosabb teendője a magyar nemzet minden erejének, összes erőforrásainak mozgósítása a gyűlölt német elnyomók és országvesztő nyilas bérencek ellen… Az Ideiglenes Nemzeti Kormány vezetése alatt a magyar nép szabadságharca a németek ellen és az ország demokratikus megújhodása megnyitja hazánk előtt a felemelkedés útját, visszavezet bennünket a szabadságszerető népek közösségébe és megalapozza az erős, független, demokratikus Magyarországot.” Magyarország nevében az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent Németországnak, majd ezután egy második békedelegációt küldtek Moszkvába, amelynek egyik tagja, dr. Balogh István (1894–1976) páter katolikus pap így írt emlékiratában Magyarország akkori lehetőségeiről: „Nekünk már csak az jutott osztályrészül, hogy tudomásul vegyük azokat a konzekvenciákat, amelyek az országra egy előző rezsim által indított hitszegő és szégyentelje támadás nyomán hárultak.” Ez a második delegáció 1945. január 20-án végül aláírta azt a fegyverszüneti egyezményt, amelyben az ideiglenes kormány kénytelen volt elismerni a trianoni határokat és kötelezte magát 300 millió dollár háborús jóvátétel megfizetésére. Mindeközben Dálnoki vezetésével az ideiglenes kormány számos demokratikus intézkedést hozott, megkezdte az új magyar közigazgatás és rendfenntartó erők kiépítését, igyekezett megszervezni a háborútól szenvedő lakosság ellátását, valamint a lakosság túlnyomó részének megnyerése érdekében egy radikális földreformot is kihirdetett.

ELLENZÉKI SZEREPBEN

1945 áprilisára a szovjet hadsereg Magyarország egész területét elfoglalta, így az Ideiglenes Nemzeti Kormány hatásköre jelentősen kibővült, bár a szovjet vezetés hozzájárulása nélkül szinte semmilyen kérdésben sem dönthetett önállóan. Dálnoki Miklós Béla az Ideiglenes Nemzeti kormány fennállásáig, vagyis 1945. november 15-ig volt miniszterelnök, minthogy ekkor rendezték meg a háború utáni első nemzetgyűlési választásokat, amelyet a Független Kisgazdapárt nyert

meg. A kisgazda Tildy Zoltán (1889–1961) református lelkész lett az új miniszterelnök, aki azonban a szovjetek nyomására a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti parasztpártiak bevonásával egy újabb nagykoalíciós kormány létrehozására kényszerült. Az ekkor leköszönt miniszterelnököt, Dálnoki Miklós Bélát a magyar nemzet érdekében kifejtett tevékenységének megbecsüléseként tizenegy másik jeles személyiséggel (például: Károlyi Mihály, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert, Pátzay Pál, Szőnyi István, Tamási Áron) együtt megválasztották az új nemzetgyűlés tagjának. Ezt követően azonban közéleti szereplésre alig vállalkozott, mert a kommunista párt által elképzelt fejlődési iránnyal egyáltalán nem tudott azonosulni, sőt a legkisebb mértékben sem egyetérteni. Mindezek okán az 1947es nemzetgyűlési választásokon a kommunistákkal szemben legkeményebben fellépő ellenzéki párt, a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt listáján indult képviselői mandátumért. A Magyar Függetelnségi Párt vezetői ellen a választások napjaiban kíméletlen támadás indult a kommunisták részéről, Pfeiffert koholt vádak fenyegetésével külföldre kényszerítették, majd a kommunista befolyás alatt álló választási bizottság egyszerűen megsemmisítette a párt sikerrel elnyert mandátumait, köztük Dálnoki Miklós Béla képviselői helyét is. Ezt követően már Dálnoki Miklós Béla nem vett, mert nem vehetett részt a magyar közéletben. Személye a kommunisták számára annyira kényelmetlenné vált, hogy felajánlották számára a külföldre távozás lehetőségét is, de ő a hazáját mégsem volt hajlandó elhagyni. 1948. november 21-én szívroham következtében hunyt el.

DOBÓ ISTVÁN

CSALÁDI KÖTELÉKEK

Az egri vár hősies kapitányaként magának történelmi hírnevet és örök megbecsülést szerzett Dobó István 1502 vége táján született. A Dobó család ősei még a XIII. században szerezték meg az Abaúj vármegyei Pánk birtokát, majd nem sokkal később az Ung vármegyei Ruszka is a tulajdonukba került. A Dobó eredetileg keresztnév volt, és csak a XV. században vált a ruszkai nemesek családnevévé. Dobó István apja, az Ung vármegyei köznemesség egyik kiemelkedő tagjának számító Dobó Domokos 1498-ban vette feleségül Cékei Zsófiát. Házasságukból hat gyermek született, ebből négy volt fiú, név szerint: Ferenc, László, István és Domokos, a két leányt pedig Annának és Katalinnak hívták. Dobó István nyolc esztendős volt, amikor apját 1510-ben egy birtokügylet miatt a Perényi család egyik tagja megölte. Ez a gyilkosság fél évszázados gyűlölködéshez vezetett a Dobó és a Perényi család leszármazottai között. Dobó Istvánt és testvéreit a gyilkosság után anyjuk egyedül nevelte fel, aki kitartó és ügyes birtokpolitikájával még a családi vagyont is tovább tudta gyarapítani. Dobó István az 1510-es évek végén egy főúri udvarba kerülhetett, ahol megtanult írni és olvasni, elsajátította a latin nyelvet, illetve gazdasági és katonai-hadászati ismertekre tett szert. A mohácsi csata a Dobó család életében is komoly fordulatot hozott. A család főrendű rokona, Pálócz Antal ugyanis elesett a mohácsi csatatéren, és a Sárospatak központtal hátrahagyott hatalmas birtokára a Dobó család is igényt formálhatott, azonban az újabb birtokvitába keveredett Dobók sem függetleníthették természetesen magukat a Mohácsnál elhunyt király II. Lajos (1516–1526) által hátrahagyott politikai zűrzavartól. A mohácsi katasztrófát ugyanis nem egy török elleni nemzeti összefogás követte, hanem olyan tovább mélyülő pártoskodás, ami végül kettős királyválasztáshoz vezetett. A magyar nemesség egy része az erdélyi vajdát, Szapolyai Jánost választotta királlyá (1526–1540), míg néhány főúr II. Lajos özvegyének, Habsburg Máriának a vezetésével Habsburg I. Ferdinándot emelte királlyá (1526–1564). A politikai megosztottságot kihasználva Perényi Péter (1502–1548) Szapolyai oldalára állt, aki ezért az összes Pálócz-birtokot nekiadományozta, sőt még erdélyi vajdának is kinevezte őt. Nem csoda hát,

hogy a kisemmizésükön felháborodott Dobók többsége ezek után I. Ferdinánd táborához csatlakozott.

AZ EGRI VÁR PREFEKTUSA

I. Ferdinánd és Szapolyai János királyok a váradi egyezségben kölcsönösen elismerték egymás uralmát országrészeik felett, így 1538-ban az ország hivatalosan is két részre szakadt. Ezt akkor ideiglenesnek gondolták, hiszen a váradi egyezség kimondta, hogy János király halála után országrészét I. Ferdinánd örökli meg. Szapolyai azonban hamarosan feleségül vette a lengyel uralkodó leányát, Jagelló Izabellát, aki 1540-ben egy János Zsigmond névre keresztelt fiúgyermeknek adott életet. János király ekkor felrúgva a váradi egyezséget, híveit csecsemő fiának trónutódlására eskette fel, s mivel ereje fogytán volt, ezért gyermeke és felesége mellé egy háromtagú gyámi tanácsot rendelt. Néhány héttel később meg is halt, ami után az egyik gyám, Martinuzzi Fráter György (1482–1551) a csecsemő János Zsigmondot az országgyűléssel királlyá választatta. I. Ferdinánd természetesen nem volt hajlandó ebbe belenyugodni, és a váradi egyezségre hivatkozva seregeivel ostrom alá fogta Budát. Fráter Györgynek sikerült ugyan megakadályoznia azt, hogy I. Ferdinánd birtokba vegye a székvárost, ám nem sokkal később, 1541-ben I. Szulejmán török szultán (1520–1566) csellel bevette Budát, Magyarország középső részével együtt birodalmához csatolta, és ezzel az ország immár három részre szakadt. Dobó István már túljutott negyvenedik életévén mire komolyabb, országosan is jelentős tisztségeket kapott. 1544-ben megbízták őt az egri püspökség tizedszedőjének, ami azt jelentette, hogy tevékenységi köre kilenc vármegyére terjedt ki. Az egri vár ebben az időben már az egyik legfontosabb végárnak számított, hiszen Felső-Magyarországot a török támadások ellen leginkább ez az erősség volt képes megvédeni. A várat ekkor a Szapolyaik híve, Varkocs Tamás (megh. 1576) igazgatta, aki minden eszközt megragadott arra, hogy Dobó István tevékenységét akadályozza. 1546-ban I. Ferdinánd breslaui tartózkodása alatt írásbeli utasítást adott, amelyben Dobót az egri vár prefektusának, vagyis várnagyának és udvarbírájának nevezte ki. Varkocs ellenállása miatt azonban a várat végül csak két esztendővel később, 1548-ban tudta birtokba venni. Dobó várnagyi tisztsége jórészt katonai feladatok ellátását jelentette. Szigorú

birtokgazdálkodásával sikerült az egri vár bevételeit jelentősen növelnie, ami lehetővé tette számára, hogy a várat ó-olasz rendszerű, akkoriban elég modernnek számító bástyákkal erősítse meg, valamint azt, hogy modern tűzfegyvereket, ágyúkat, szakállas puskákat, vasgolyókat és lőport szerezhessen be. Dobó a hadi hírszerzés fontosságával is tisztában volt, ezért rendszeresen küldött kémeket Budára, Hatvanba, Nándorfehérvárra, vagy éppen Drinápolyba.

ELŐKELŐ HÁZASSÁG

Dobó István már betöltötte a negyvennyolcadik életévét, amikor 1550-ben megházasodott és családot alapított. Lekcsei Sulyok Balázsnak, Szapolyai János király egykori főkamarásának és országbírójának Sára nevű leányát vette nőül, lakodalmukra az egri várban került sor. E házasság meglepetést keltett és érdeklődést váltott ki a főrangú körökben, amit az is jól bizonyít, hogy a lakodalmon számos felvidéki főúr és katonai vezető megjelent. Dobó házassága a rokoni kapcsolatok szempontjából többszörösen is szerencsésnek bizonyult, hiszen felesége, Sulyok Sára testvérei révén rokonságba került a Felvidék bányavárosi főkapitányával, Balassa János főúrral, akinek a hitvese Sulyok Anna volt, valamint azzal a Bocskai György nevű Szatmár vármegyei nagybirtokossal, aki pedig Sulyok Krisztinával kötött házasságot. Ez utóbbi frigyből született egyébként a későbbi erdélyi fejedelem, Bocskai István. Dobónak frigyéből három gyermek látta meg a napvilágot. Ebből kettő volt a fiú, a még gyermekkorában elhunyt Damján, illetve a felnőttkort megélt Ferenc, valamint harmadikként még egy leány, Krisztina.

TÖRÖK HADJÁRATOK

Miután I. Ferdinánd hadai dicstelen kísérletet tettek 1542-ben Buda felszabadítására, megindult a török haderő első foglalási hulláma (1543–1547) a magyarországi várak ellen. Ennek során elesett a déli részeken Siklós és Pécs, a középső részeken Tata, illetve az ország legfontosabb egyházi központja,

Esztergom és az Árpád-házi királyok fő koronázási, valamint temetkezési helye, Székesfehérvár. Ugyancsak ebben az időben veszett el Visegrád, Nógrád, Hatvan és Simontornya is. A meghódított területeket a törökök katonai célú közigazgatási egységekre, vilajetekre osztották fel, amelyek élére a szultán pasákat nevezett ki. E pasák közül a budai egyben a szultán magyarországi helytartójának szerepét is betöltötte. A meghódított föld a szultáné lett, amiből hűbéres birtokot szerezhettek maguknak a török közigazgatás tisztségviselői, és a lovas katonák, a szpáhik. Ezeket a birtokokat azonban nem lehetett örökölni, és ideiglenesnek tekintett tulajdonosaiktól a szultán azokat bármikor vissza is vehette. A törökök első foglalási hulláma következtében I. Ferdinánd kénytelen volt egy új végvári rendszert kiépíteni, amely az Adriai-tenger mellől indult, keresztülvágott Horvátországon és Szlavónián, innen a Dunántúlon a Dráva menti várakon és Szigetváron keresztül a Balaton-felvidéken haladt tovább. Északon a legfontosabb erősségek Győr, Komárom, Érsekújvár, Eger, Kassa és Szatmár lettek, míg a keleti határokat Várad, Gyula, Lippa és Temesvár védték. 1551-ben Martinuzzi Fráter György az ország egyesítése és a török kiűzése érdekében egyezséget kötött I. Ferdinánddal. Ennek eredményeképp lemondatta János Zsigmondot és Izabella királynét a keleti országrészek birtoklásáról, és lehetővé tette, hogy osztrák zsoldosok foglalják el Erdélyt. Emiatt I. Szulejmán szultán azonnal Erdély ellen küldte Szokoli Mehmed beglerbéget, akinek terjeszkedését Fráter György igyekezett elhárítani. Ez azt a látszatot keltette, hogy egyezkedik a törökkel, ezért az osztrák zsoldosok erdélyi vezére, Castaldo meggyilkoltatta őt Alvincen. Az erdélyi események hatására a szultán úgy döntött, hogy újabb terjeszkedő hadjáratot indít a magyarországi területek ellen. A török támadás 1552-ben egyszerre két irányban indult meg, északon és délkeleten, minthogy ennek az alapvető célja a két magyar országrész közötti területi kapcsolat teljes megszakítása volt.

A GYŐZEDELMES VÁRKAPITÁNY

Az 1552-ben megindult nagyarányú török támadás a magyarországi végvárak közül először a délkeleti végeken lévő Temesvárt és Lippát sújtotta. Temesvár várkapitánya ekkor Losonczy István (?–1552) főnemes volt. Az igen rossz állapotban lévő, rendkívül korszerűtlen temesvári erődítményt Losonczy István

magyar, spanyol, cseh és német katonái élén igyekezett megvédeni a török fősereget vezető Szulejmán Ahmed másodvezír hadaerejével szemben, és hősies kitartással majd egy hónapon át fel is tudta tartóztatni az ostromlókat. Végül azonban a várba menekült és éppen ezért ott is rekedt környékbeli lakosság rábírta Losonczyt arra, hogy szabad elvonulás fejében adja föl a töröknek a várat. Megszületett hát az egyezség, a törökök azonban nem tartották be a szavukat, mert a várat 1552. július 27-én elhagyó védőket lemészárolták. A korszak jeles krónikása, Forgách Ferenc (1530–1577) így számolt be erről Emlékirat című művében: „Losonczi Istvánt [temesvári várkapitányt] halálos sebesülten fogták el, úgy vezették Amhathoz… Szerette volna [Losonczit] élve elküldeni Szulejmánnak, de látván, hogy súlyos sebei miatt úgysem maradhat életben, intett a mellette állóknak, hogy vigyék el, és azonnal fejezzék le. Feje bőrét lenyúzatta, és szalmával kitömve küldte el Szulejmánnak; koponyáját lándzsára tűzette a sátra előtt, testét azonban eltemettette… Batthyány Farkas pedig, Losonczi hadsegédje, miután mindkét lábát levágták, sokáig szörnyű kínok között, nyomorultan fetrengett tulajdon vérében. Mikor a halál lassúsága csak még jobban fokozta fájdalmait, az arra vetődőket, de még a távolabb járókat is kérte, hogy szerencsétlen lelkét karddal mentesítsék ekkora gyötrelmektől. Erre lefejezték.” Az északi hadszíntéren Ali budai pasa tízezer főnyi haderejével először azt a Drégely várát vette ostrom alá, amelyet Szondi György (?–1552) várkaptány védelmezett. A Drégelyt védelmező maroknyi magyar seregnek semmi esélye sem volt az ostromlókkal szemben, ennek ellenére az utolsó emberig kitartottak. Szondi szavai szerint: „Nem várom meg, míg Ali basa csalárd módon szolgaságba hurcol. Az én nyakamba nem vet láncot. Inkább akarok becsülettel meghalni, mint szégyennel életben maradni… Jó vitézek, most búcsút veszünk egymástól. A szégyenletes fogság helyett a vitézhez illő halált választjuk. Az utolsó harcban bátran verekedjetek, mutassátok meg, mi a magyar becsület! Utánam vitézek!” Miután Drégely hős magyar védelmezői mind egy szálig elestek, Ali és Szulejmán Ahmed török hadai Szolnok alatt egyesültek. A szolnoki várat védelmező Nyári Lőrinc (?–1552) várkapitány kirohanásaival kegyetlen pusztítást végzett a törökök haderejében, ám a túlerővel szemben neki sem lehetett igazi esélye. Losonczyhoz és Szondihoz hasonlóan katonáival együtt ő is karddal a kezében esett el: Atyámfiai! Abban a búbánatban, amit nekem társaitok okoztak, nagy vigasztalásomra szolgál, hogy ti készek vagytok meghalni a hazáért! Hiába akarnálak titeket ámítani, ti éppúgy tudjátok, mint én, hogy számunkra nincs menekvés, nincs más kiút, csak a dicsőséges halál.”

A Szolnoknál egyesült, és azt elfoglaló török seregek ezután Eger várának ostromára indultak. A környék lakossága a várba menekült, melynek török ostroma 1552. szeptember 15-én kezdődött el. Dobós István várkapitány és helyettese, Mekcsey István (?–1553) a lehetőségekhez képest alaposan felkészült az ostromra. A török haderő szeptember 17-én tüzérségi előkészítéssel indult a vár elfoglalására. A pusztító ágyúzás tizenkét napig tartott, és ezután, szeptember 29-én indították meg a törökök az első nagy gyalogsági rohamukat. Ennek során a törökök elfoglalták az Ó-kaput, ám Dobó nagy lélekjelenléttel a Külső-vár belsején emelt töltés ütegeit a török által elfoglalt torony ellen fordította, és erős ágyúzással ledöntette, amivel sikerült megakadályoznia azt, hogy a janicsárok az egész várat elfoglalhassák. Ezután a török még nyolc napon át folyamatosan ostromolta a várat, de Dobó és védői nagy elszántsággal kitartottak. Ezután két, a védők szempontjából majdnem végzetes, tragikus eseményre is sor került. Ezek közül az első az volt, hogy Dobó István egyik hadnagya, Hegedűs István egyezkedni kezdett az ostromló törökökkel a vár átadásáról. Ez szerencsére a várkapitány tudomására jutott, amiért Dobó István Hegedűst a vár udvarán felakasztatta, a vele tartó társainak fülét pedig levágatta. A mási esemény a lőporraktár október 4-én történt felrobbanása volt, amely miatt a védők lőporkészletüknek a legnagyobb részét elveszítették, ráadásul a robbanás igen jelentős kárt okozott a védművekben is. Dobó azonban nem csüggedt, és a tönkretett lőpormalmok maradványaiból sikerült egy működő képeset létrehozatnia, így folytatódhatott a lőpor előállítása a várban. A törökök majdnem egyhónapi ostrom után, október 12–13-án indultak meg végső rohamra az egri vár ellen. E küzdelem során a személyes példával mindig elöljáró Dobó István is elég súlyosan megsebesült. A Dobó vezette egri védők elszántsága végül meghozta jutalmát, hiszen a végső roham kudarca után, október 17-én a török haderő elvonult a vár alól. Az egri diadal nemcsak Felső-Magyarország és az ott lévő fontos bányavárosok megmenekülését jelentette, hanem a korábbi kudarcok után rendkívül jelentős lélektani jelentősége is volt. Ez a siker időt adott a bécsi hadvezetésnek arra is, hogy folytassa a végvári rendszer kiépítését, illetve fejlesztését, és ezzel felkészüljön a törökök elleni újabb nagy háborúra.

AZ ERDÉLYI KALAND

A vár hősies megvédelmezése után Dobó István és helyettese, Mekcsey István

meglepőnek tűnő módon szinte azonnal felmentésüket kérték a további egri szolgálat alól. Ennek a döntésüknek többféle oka is lehetett. Az egyik fő okot abban kereshetjük, hogy a vár az ostrom során gyakorlatilag teljesen elpusztult – mint ahogyan azt Dobó az egyik levelében meg is írta: „… a vár annyira leromboltatott, hogy inkább mezőnek, mint várnak mondható” –, és a felvidéki vármegyék a közösségi érdekeiket teljességgel figyelmen kívül hagyva, igencsak szűkkeblűen megtagadták segítségüket a vár kijavítására. A lemondás másik oka pedig ezzel párhuzamosan abban rejlett, hogy I. Ferdinánd sem volt képes megfelelő anyagi támogatást nyújtani az erődítmény helyreállítására. Dobó István lemondása után, 1553. január 11-én adta át az egri vár maradványait a királyi biztosoknak. Nem sokkal később hálája jeleként I. Ferdinánd király Erdély vajdájává nevezte ki Dobót, majd 1553 májusában őt és egyenes ági leszármazottait bárói rangra emelte, aki így bekerült a magyar főrendek közé. Az Erdélybe érkezett Dobó Istvánnak vajdaként számos problémával kellett megküzdenie. Uralkodója, I. Ferdinánd nem volt népszerű az erdélyi rendek körében, akik közül sokan még mindig az elűzött Szapolyai János Zsigmond és Izabella királyné pártján álltak. Számítani kellett arra is, hogy a törökök egyáltalán nem nézik jó szemmel Kelet-Magyarországnak a Habsburgok kezére jutását, és emiatt irányukból egy újabb hadjárattól lehetett tartani. Ráadásul az erdélyi rendek többsége ekkoriban már protestáns volt, és így erős gyanakvással figyelték a katolikus Dobó tevékenységét. A nehézségeket és a megosztottságot tovább fokozta az is, hogy Dobó István a vajdai méltóságot Kendy Ferenc (?– 1558) erdélyi főúrral együtt nyerte el, és a két vajda között nagyon hamar elmérgesedett a viszony. Ebben a szövevényes helyzetben Dobó nagy kitartással – néha az erőszak alkalmazásától sem visszariadva – igyekezett királya érdekeit képviselni, végül azonban kudarcot vallott, mivel Kendy nyíltan szembefordulva tevékenységével, a törökökkel kiegyezve a Szapolyaiak pártjára állt, és 1556-ban visszahívta Erdélybe János Zsigmondot és Izabella királynét. Dobó ekkor szamosújvári várába zárkózott, ahol több mint tíz hónapon keresztül állt ellen a Szapolyai híveknek. A reménytelenné vált küzdelmet 1556 novemberében kényszerült feladni, amikor is szabad elvonulás fejében feladta Szamosújvárt. Az erdélyi rendek szavukat szegve azonban Kolozsváron letartóztatták Dobót és családját. A bíróság elé állított Dobó Istvánt hosszú börtönbüntetésre ítélték, és börtönéül korábbi lakhelyét, Szamosújvárt jelölték ki. Közel egy esztendei raboskodás után, 1557. november 17-ének éjjelén Dobó egy kötélhágcsón leereszkedve megszökött a várból, és szerednyei várába menekült. Ezután hosszas alkudozás

után Izabella királyné közreműködésével családja is visszanyerhette szabadságát.

AZ ORSZÁG EGYIK LEGNAGYOBB BIRTOKOSA

Hűsége és kitartása elismeréseként 1558 januárjában I. Ferdinánd egyszerre hat birtok-adománylevelet is kiállított Dobó István számára. Ezek közül a legjelentősebb a Bars vármegyei Léva várának és uradalmának odaadományozásáról kiállított oklevél volt, mivel ez örökadományként jutott a Dobók kezére, ráadásul Léva birtoklásával együtt Dobónak sikerült megszereznie Bars vármegye főispáni címét is. A lévai uradalom méreteit és jelentőségét jól mutatja, hogy ekkoriban Bars vármegyében harminc, míg Hont vármegyében további harmincegy település tartozott hozzá. Dobó István ezután hamarosan zálogba vette a Zólyom vármegyei Végles várát és uradalmát, illetve megvásárolta I. Ferdinándtól Abaúj vármegye két jelentős városi települését, Göncöt és Telkibányát. Mindezek megszerzése révén az ország egyik legnagyobb és legbefolyásosabb földbirtokosa lett. 1560-ban sikerült jelentősen még tovább gyarapítania vagyonát három Bereg vármegyei, három Nyitra vármegyei, két Nógrád vármegyei, tizennégy Tolna vármegyei és tizenegy bodrogi birtokkal is, és ekkor már csak négy olyan főúr akadt az országban, aki legalább akkora vagy nagyobb birtokállománnyal büszkélkedhetett, mint ő. Dobó István 1562-ben elvállalta a felvidéki bányavárosok főkapitányi tisztségét. Új pozíciójában ismét megmutathatta zseniális katonai szervezőtehetségét, ám szigora, kemény és hajthatatlan természete miatt hamarosan konfliktusba került a bányavárosok német polgárságának vezetőivel, és emiatt 1564 februárjában mégis meg kellett válnia ettől a tisztségétől. Ezután a főúr addig sikert sikerre halmozó életében egy váratlannak tűnő fordulat állt be. A nemesi családok a korabeli viszonyoknak megfelelően sokat pereskedtek. A Dobó családnak 1548óta húzódott az egyik pere, amelyet még Tegenyei Tamás köznemes indított ellenük hatalmaskodásért, és amit a halála után e köznemes özvegye is folytatott. Mivel az időközben túl hatalmassá nőtt Dobó Istvánt a bécsi udvar valószínűleg meg akarta leckéztetni, ezért 1567-ben a Tegenyei-ügyben vétkesnek mondták ki, majd 1568 tavaszán letartóztatták és börtönbe zárták. I. Ferdinánd valószínűleg sohasem bánt volna ilyen nemtelenül el hűséges és öreg

katonájával, ám ő ekkor már nem élt, az egész eljárást utóda, Miksa császár (1564–1576) és udvara követte el az egri hős ellen. Dobó István azonban igen rövid időn belül megszökött börtönéből és lévai várába zárkózott. A magyar nemesség körében igen nagy felháborodást váltott ki Dobó ügye, és szervezkedni kezdtek az érdekében. 1569-ben a pozsonyi országgyűlés tagjai rábírták Dobó Istvánt és sógorát, a korábban szintén perbe fogott Balassa Jánost, hogy hagyják el rejtekhelyüket, és jelenjenek meg a gyűlésen. Miksa azonban hűtlenség és felségárulás vádjával azonnal letartóztatta mindkettejüket, és a pozsonyi vár tömlöcébe csukatta őket. Dobó az ellene lefolytatott újabb per során mindvégig tagadta hűtlenségét, és ártatlanságában nem is kételkedhetünk. Sorsának további alakulását nagyban befolyásolta, hogy fogságának ideje alatt Miksa 1570-ben megkötötte Szapolyai János Zsigmonddal azt a speyeri egyezményt, amelyben János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről és elismerte Miksát Magyarország törvényes uralkodójának, míg Miksa ezért cserébe elfogadta János Zsigmondot Erdély és a Partium néven hozzákapcsolt keleti magyar vármegyék független fejedelmének. E tárgyalások ideje alatt Balassa megszökött a pozsonyi börtönből, a hetven felé járó, agg Dobó azonban már nem érzett elég erőt magában egy újabb szökéshez, így börtönében maradt. A speyeri egyezmény aláírása után viszont már semmilyen indok sem maradt fogva tartására – hiszen hűtlenségi pere is elhalt ennek következtében – szabadon engedésére mégis csak 1572-ben került sor. Kiengedése után megtörten vonult vissza szerednyei várába, ahol még ugyanebben az esztendőben csendesen meg is halt. Az általa épített ruszkai templomban helyezték örök nyugalomra, az egri várban véghez vitt hősiessége azonban a magyarság körében örökre fenntartotta és megbecsültté tette nevét.

DOBÓ KATICA LEGENDÁJA

Különösen a romantika korában, a honleányi öntudat erősítése érdekében a serdülőben lévő leánykák számára igyekeztek nevelőik olyan asszonyokat példaképként felmutatni, akik a magyar történelem valamely vészterhes fordulópontján erkölcsi magatartásukkal, vagy személyes kiállásukkal írták be nevüket a köztudatba. Ezek közé a példaképek közé tartozott Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent Margit, a mohácsi csatában elesetteket eltemető Kanizsai

Dorottya, vagy Hunyadi Mátyás király anyja, Szilágyi Erzsébet, illetve a hős temesvári várkapitány, Losonczy István Anna nevű leánya, és a Dobó István leányaként számon tartott Dobó Katica is. A Dobó Kláraként is emlegetett Dobó Katica legendájának keletkezési körülményeit egyáltalán nem ismerjük, az azonban igen nagy bizonyossággal állítható, hogy az egri hősnek ilyen nevű leánya nem volt, hiszen csak egyetlen leánygyermeke született, és azt a korabeli oklevelek tanúsága szerint Krisztinának hívták. Amennyiben Dobó Katica egyáltalán létezetett, akkor ő vagy Dobó István leánytestvére, vagy valamely távolabbi nőrokona lehetett. A Dobó Katicáról keletkezett legenda tulajdonképpen nem más, mint az Eger várát védő férfiak asszonyainak hősies kiállását és kitartását felmagasztaló történet: „Mielőtt Dobó a várkapukat becsukatta, lelkesítő beszédet intézett a főtéren összegyűlt hadinéphez, aztán megeskette őket, hogy az utolsó leheletükig helyt állanak… Dobó Klára, aki a köztudatban Dobó Katicaként él, ekkor atyjához lépett, megölelte őt, aztán lelkesedéstől lobogó arccal ezt kiáltotta: – Atyám, mi veled maradunk! Készek vagyunk harcolni, mint a férfiak, őrt állunk a bástyafalon, s ha isten is úgy akarja, mindnyájan veled halunk! … Ahol a nők ilyen bátorsággal járnak az ágyúgolyók között, ott még a puha szívben is lángra gyúl a harci vágy tüze… A halottakat és nehéz sebesülteket sűrűn vitték a piactéri főépületbe. Dobó Klára és hőslelkű barátnői alig győzték kötözni, Márton és Bálint papok pedig a vallás vigaszában részesíteni őket… Dobó Klára hol a sebesülteket ápolta, hol meg bástyára ugrott, hogyha sólyom tekintete valahol bajt vagy veszedelmet lát, tüstént segíthessen… Az egri hősnők szurokkoszorúkat gyújtottak és vetettek a berohanó törökökre. A rájuk hulló szurokcseppektől lángot fogott a turbán, a bugyogó, s amíg az égő ruhát tépdesték magukról, addig a katonák lándzsái letaszították őket. Egyik a másikat rántotta magával. A hősnők ekkor vizet zúdítottak rájuk s tömegesen hullottak a sáncba. De újabb hadoszlopok kapaszkodtak fel a holttesteken. A harc szörnyű elkeseredéssel folyt… Az egri nők dicsősége berepülte az egész világot. Hegedősök járták be az országot, és az ifjú, költői lelkű lantosok a várkastélyok termeiben, dús lakomák mellett, hőskölteményeket zengtek Dobó Klára vitézi tettéről. Századok múlva is hevesebben dobog minden magyar szíve, ha az egri nőkre gondol, akik Dobó Klára lovagi bátorságán felbuzdulva, a regevilág győzhetetlen amazonjaiként harcoltak… Hintsen virágot hamvaikra az emlékezet és tisztelje őket örökre

hálás kegyelet.”

DÓZSA GYÖRGY

A GYENGE AKARATÚ URALKODÓ

Hunyadi Mátyás királynak (1458–1490) egyik házasságából sem született gyermeke, ezért azt a Corvin Jánost (1473–1504) jelölte ki örökösének, aki egy Edelpeck Borbála nevű bécsi polgárleánnyal folytatott szerelmi viszonyából született. Mátyás halála után azonban az özvegy királyné, Beatrix vezetésével a főurak egy csoportja megakadályozta Corvin János trónra lépését, törvénytelen származására hivatkozva. Ezzel egy időben több trónkövetelő is fellépett, akik közül végül az erélytelenségéről közismert cseh királyra, II. (Jagelló) Ulászlóra (1490–1516) esett a magyar főurak választása. Az új, gyenge akaratú uralkodó szinte semmit sem tett a bárók hatalmaskodásaival szemben, akik egymással szemben is folyamatosan küzdöttek a minél hatalmasabb méltóságok megszerzéséért, az egyre nagyobb jövedelmekért, miközben időről-időre azért összefogtak hatalmuk megőrzése érdekében a köznemességgel szemben. A rendi küzdelmeknek ebben a mocsarában szinte alig törődött valaki az ország megvédésével, vagyis az ország déli határainál egyre fenyegetőbben jelentkező török veszedelemmel. A királyi, és ennek következtében az államhatalom folyamatos hanyatlásának ebben az időszakában a köznemesség legerélyesebben 1505-ben, a rákosi országgyűlésen lépett fel, ahol kimondták: ha II. Ulászló fiúörökös nélkül halna meg, akkor csak az ország érdekeit, védelmét szem előtt tartó magyart fognak királlyá választani. A bárókat és a Jagelló családot azonban még ez sem tudta visszatartani az ország javainak mohó és felelőtlen széthordásától. A gyenge királyi hatalom a jobbágyságot sem volt képes megvédeni a bárók és a nemesek önkényértől. Ennek az lett a következménye, hogy a nagybirtokosok szinte korlátlanul hurcolhatták el a jobbágyokat saját birtokaikra, miközben a köznemesek pedig a törvényeket semmibe véve megakadályozták a szabad költözésüket. Mindezek hatására a magyar parasztok egyre bizalmatlanabbakká váltak uraikkal szemben, sőt egyre inkább rettegni kezdtek tőlük. A sorozatos törvénytelenségek miatt a parasztság majdnem egésze az 1514-ik év küszöbére a nyomor szintjére süllyedt.

EGY JOBBÁGYFIÚ KARRIERJE

Magyarország középkori történelmében az egyik legnagyobbnak és legkivételesebbnek mondható karriert Bakócz Tamásnak (1442–1521) sikerült befutnia. Egy erdődi kerékgyártó jobbágy fiaként született, vagyis az akkori közegben rendkívül alacsonynak mondható sorban, de a tehetségének, illetve a vak szerencsének köszönhetően Szatmárnémetibe került, ahol az ottani domonkosok rendházában tanulhatott. Egyházi és politikai pályafutását Hunyadi Mátyás uralkodása idején kezdte, először a királyi kancelláriára került, majd hamarosan Mátyás bizalmas tanácsadója lett. 1486-ban elnyerte a győri püspökséget, 1491-től pedig az új magyar király, II. (Jagelló) Ulászló titkos kancellárjaként is tevékenykedett. Tekintélyének és kivételes hatalmának bizonyítéka, hogy ebben az időszakban már az ország „második királya” néven emlegették, sokan persze igen keserűen, hiszen pozícióját kihasználva az akkori Magyarország legnagyobb vagyonát harácsolta össze. 1497-ben esztergomi érsekké választották meg, majd 1500-ban VI. Sándor pápától (1492–1503) megkapta a bíborosi kalapot is. II. Gyula pápa (1503–1513) Bakócz Tamást 1507-ben a neki óriási tekintélyt kölcsönző, ám tényleges hatalommal nem járó konstantinápolyi pátriárka címmel ruházta fel. Ő volt mindmáig az egyetlen olyan magyar főpap, aki egészen közel került a pápai trón elfoglalásához, hiszen 1513-ban csak alig néhány szavazattal maradt alul a pápaválasztáson azzal a Giovanni de Medici bíborossal szemben, aki végül X. Leó pápa (1513–1521) néven ülhetett fel Szent Péter trónusára. A Rómából csalódottan hazatérni kényszerült Bakócz Tamás azonban hamarosan magyarországi hatalmának és vagyonának további gyarapításával vigasztalódott meg.

KERESZTESEK HADA

A Kis-Ázsia területén megtelepedett török törzseket I. Oszmán (1280–1324) szervezte egységes állammá, és országát ezért róla nevezték el Oszmán Birodalomnak. Ez az új török birodalom katonaállam lett, amelynek gazdasági

alapját a hódítás, vagyis a megszerzett területek lakosságának kíméletlen megadóztatása jelentette. Az oszmán törökök hadereje a Bizánci Birodalom területének folyamatos felőrlésével 1354-ben lépett először Európa területére a Dardanellák elfoglalásával. A Balkán-félsziget nagyobb arányú meghódítására akkor nyílt csak igazán lehetőségük, amikor 1389-ben a rigómezei csatában sikerült megsemmisíteniük a szerbek haderejét. A szerbek kudarca miatt a bolgárok Luxemburgi Zsigmond magyar királytól (1387–1437) kértek és kaptak segítséget, akinek hadai azonban csúfos vereséget szenvedtek 1396-ban a törököktől a nikápolyi csatában. Ez a vereség azt is jelentette, hogy az Oszmán Birodalom délről immár határossá vált a magyar királysággal, ám fenyegetésüket Hunyadi János kormányzóként (1446–1452), majd fia, Hunyadi Mátyás királyként a magyar állam megerősítésével még hatékonyan el tudta hárítani. Európa keresztény hatalmai hosszú időn keresztül egyáltalán nem törődtek a keletről érkező fenyegetéssel, ám miután az oszmán hadak 1453-ban elfoglalták Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt is, egyre többen ismerték fel az iszlám hívő seregek terjeszkedésében az európai kereszténységre leselkedő súlyos veszélyeket. A pápák ettől kezdve keresztes hadjáratok szervezésétől remélték az oszmán törökök kiűzését a Balkánról, illetve a kereszténység egyik legrégebbi központjának, Konstantinápolynak a felszabadítását. A pápaválasztási események után alig egy esztendővel, 1514-ben Bakócz Tamás esztergomi érsekként egy török elleni keresztes hadjárat megszervezését kapta feladatul egykori riválisától, X. Leó pápától. Bakócz természetesen nem térhetett ki a pápai megtiszteltetés elől, és ezért meg is hirdette ezt a keresztes hadjáratot. A magyar főurak többsége azonban nem helyeselte a török elleni hadjárat tervét, egyrészt azért, mert nem akartak különösebb anyagi áldozatot hozni ezért, másrészt pedig tartottak az elégedetlen parasztok felfegyverzésétől. Az sem tetszett nekik, hogy dologidőben a munkáskezek egy jó részét a hadjárat elvonja a mezőgazdasági munkáktól. A nagybirtokosok mindezek miatt nem voltak hajlandóak hadba szállni, egyszerűen szabotálták a keresztes hadjáratra szóló felhívást, így Bakócz Tamás a már gyülekezőben lévő paraszthadak irányítására képtelen volt megfelelően hozzáértő és kellően tekintélyes főurat találni. Ekkor egy váratlan ötlettől vezérelve Bakócz az addig ismeretlen háromszéki székely lovas hadnagyot, Székely, vagy más néven Dózsa Györgyöt bízta meg a keresztes hadak vezetésével.

A VITÉZ KATONA

A magyar történelem legnagyobb parasztháborújának vezéreként elhíresült Dózsa György életéről igen keveset tudunk. Személyére vonatkozóan a legfontosabb forrásként mindmáig Istvánffy Miklós (1538–1615) humanista történetíró Historiarum de rebus Ungaricis libri című munkája szolgál. E szerint Dózsa György az 1470-es évek táján a Kézdiszékhez tartozó Dálnok községben született, és származása okán nevezték Székely Györgynek is. Egy másik forrás, Barlabási Lénárd erdélyi alvajda 1507-ben keltezett levele viszont megemlít egy olyan Dózsa Györgyöt, aki a marosszéki Makfalván élő Dózsa famíliából származott, és akit rablásért, illetve gyilkosságért egész Erdélyben köröztek. Ez a két adat mára kibogozhatatlanul ellentmond egymásnak. További források egybevetésével a dálnoki elszármazás tűnik a valószínűbbnek. Dózsa tehát székely kisnemes lehetett, aki lovastisztként kereste kenyerét, és feltehetően egy szászokkal kitört affér után hagyta el Erdélyt. A parasztháború kirobbanása előtti időszakban Dózsa György a nándorfehérvári várban szolgált, ahol Istvánffy leírása szerint párbajban megölt egy előkelő törököt. E vitézi tett után Budára ment, ahol II. Ulászló bőkezűen megjutalmazta és lovaggá is ütötte. Ezután találkozott Bakócz Tamás esztergomi érsekkel, aki több forrás szerint is ekkor nevezte őt ki a keresztes seregek vezérévé.

VÉSZTERHES PARASZTHÁBORÚ

1514 májusában kezdett gyülekezni a keresztes sereg Buda alatt, illetve az ország több más pontján. A budai sereg hamarosan mintegy tizenötezer főnyire duzzadt, és Dózsa György katonai, vezéri tehetségét felhasználva a harchoz addig nem szokott tömeget igyekezett kiképezni, gyakorlatoztatni, majd csapatokra osztotta őket. A nemesek eközben egyre nagyobb felháborodással figyelték a főként parasztokból verbuválódott hadat, és a pápai bullát megszegve akadályozni kezdték az összegyűlt seregek ellátását. Emiatt viszont a keresztesek több helyen fosztogatni kezdtek. Dózsa Györgynek időközben serege élén elindult az ország déli, törökökkel szomszédos határa felé. A Mezőtúron összegyűlt keresztesek ezalatt összetűzésbe kerültek a helyi nemességgel, harc tört ki, és a felkelők rabolni kezdtek. Az ekkor odaérkező Dózsa hirtelen haragjában megölt egy adószedőt, és elvette a nála lévő pénzt. Az egykorú

források szerint erre hivatkozva adott egy keresztes háborút felfüggesztő iratot a felelősségtől megriadt Bakócz Tamás érsek. Dózsa azonban figyelmen kívül hagyva Bakócz határozatát Temesvár felé indult, hogy hadát egyesítse az Erdélyben összegyűlt keresztes seregekkel. A Maros folyón történt átkelésük után Csáky Miklós (1465–1514) csanádi püspök és Báthory István (?–1530) temesi ispán nemesi hadai rátámadtak a lázadónak minősített keresztesekre, és Apátfalvánál megverték Dózsa egyik előreküldött egységét. Az ennek megünneplésére Nagylaknál mulatozó nemesi erőkre viszont Dózsa támadt rá meglepetésszerűen. A Nagylaknál megvívott sikeres csata után a parasztsereg kezére került Csáky Miklós püspököt karóba húzták, majd a nagylaki csatából megmenekült Báthory István által védett Temesvár ostormára indultak. Ettől az eseménysortól kezdve vált igazán ez a török elleni keresztes háborúnak indult hadjárat a magyar urak elleni felkeléssé, és Magyarország történetének legnagyobb parasztháborújává. Dózsa György paraszthadai ezután az ország jelentős nagyságú területein rátámadtak a nemesek udvarházaira, feldúlták és elpusztították azokat, a bennük talált lakókat pedig megkínozták és legyilkolták. A parasztok dühétől és vérszomjától megrettent Báthory István temesi ispán Szapolyai János (1487–1540) erdélyi vajdát hívta segítségül, akinek seregei hamarosan meg is érkeztek, és Temesvár alatt végül szétverték a parasztsereget. Dózsa György ekkor sebesülten terült el a csatatéren, így sok más társával együtt fogságába került.

LŐRINC PAP

A meghirdetett keresztes hadjárat seregei az ország több pontján gyülekeztek, így a parasztháború kitörése után Dózsa Györgynek több olyan alvezére is volt, akik ezeket az egységeket irányították. Ezek közé az alvezérek közé tartozott Dózsa György Gergely nevű öccse is, többségük azonban meglepőnek tűnő módon papi személy, főként szerzetes volt. Ennek az a magyarázata, hogy Bakócz Tamás eredetileg a keresztes hadak toborzását a szegénységi fogadalmukról közismert, és a köznép bizalmát élvező ferences rendi szerzetesekre bízta, akik nagy lelkesedéssel és lelkiismeretesen fogtak hozzá feladatuk ellátásához. Közéjük tartozott Aszalósi Kecskés Tamás és Meggyaszói Mészáros Lőrinc, akiknek Kassán kelt toborzólevele fennmaradt. Már a parasztháború kirobbanása után, Nagytúron csatlakozott Dózsa Györgyhöz az a

Túrkevei András nevű dévaványai pap, aki a parasztvezér tikára lett. A Temesvár felé parasztsereghez csapataival Gyulán csatlakozott két alvezér, Balogh István klerikus és Lőrinc pap. A parasztháború történetében valószínűleg több Lőrinc nevű pap is szerepet játszhatott, akiknek az alakja a fennmaradt forrásokban mégis egyetlen személlyé mosódott össze. E megnevezett személy pedig a Dózsa György legfontosabb, leghíresebb alvezérének, és a parasztháború eszmei megalapozójának tartott Mészáros Lőrinc lett. Egyes hagyományok szerint a Zemplén vármegyei Meggyaszóról származott. A parasztháború egyik legradikálisabb képviselőjeként szokás őt számon tartani, akinek nézetei a Csehországban lezajlott nagy huszita háború táborita irányzatához álltak a legközelebb. A táboriták egykor vagyonközösséget hirdettek és elvetették a nemesek, illetve a katolikus egyház feudális kiváltságait. Lőrinc pap ezek szellemében hirdetett harcot a gyűlölt magyar nemességgel szemben, és valószínűleg ő szerkesztette azt a Dózsa váci kiáltványaként ismert iratot, amely a parasztháború jogosságát volt hivatva megindokolni. Lőrinc a temesvári ütközetben a parasztsereg balszárnyát vezette, és a csatavesztés után sikerült elmenekülnie. Ezután maradék haderejével Bihar vármegye területén folytatta a harcot, ám itt az egyik csetepaté során végül fogságba esett, majd az ítélőszék máglyára vettette.

„FOGAIKKAL SZÉTTÉPTÉK ÉS FELFALTÁK”

A parasztsereg fölött aratott győzelme után a bosszúszomjas Szapolyai János erdélyi vajda szörnyűséges, és örök időkre elrettentő példának szánt büntetést eszelt ki Dózsa György számára: „Székely Györgyöt először is tüzes vassal megkoronázták, azután még élve, meztelenül, a lábainál fogva megkötözve, saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi szörnyűséget hoztak, s akiket hol tréfásan, hol komolyan bestiáknak szólított, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a maradék testet négyfelé vágták és a bitófára függesztették.” A Temesváron végrehajtott kivégzések többi áldozata sem járt jobban vezérénél, mivel őket a hóhérok tüzes vasakkal égették, testüket fogókkal szaggatták, némelyiküket elevenen megnyúzták, míg néhányukat arra is rákényszeríttették, hogy fogukkal egymásból húscafatokat harapjanak,

marcangoljanak ki, és azt lenyeljék. Szapolyai János a Magyarországon eléggé szokatlannak számító brutális kivégzéseket, illetve ehhez kapcsolódóan az elítélteknek kínzásokkal kicsikart kannibál tetteit annak bizonyságául szánta, hogy az uraik ellen fölkelt parasztok nem többek az állatoknál. A parasztháború leverését követően a felkelt parasztokkal szemben foganatosított nemesi megtorlásokat – a temesvári kivégzéseket is ideértve – mégsem lehet tömegesnek mondani. Az 1514 őszén megtartott országgyűlésen II. Ulászló király által kinyilvánított egyik dekrétuma az enyhének minősíthető eljárást kellően meg is indokolta: „Ámbár mindazokat a parasztokat, akik természetes uraik ellen fölkeltek, mint árulókat, főbenjáró büntetéssel kellene sújtani, nehogy azonban annyi vér folyjon, és a parasztság (amely nélkül a nemesség nem sokat ér) egészen kipusztuljon: határoztuk, hogy (…) a parasztok felbujtóit, valamint a nemesek nyilvánvaló gyilkosait, ezenkívül a szüzeken és asszonyokon erőszakot tevőket, minden kegyelem mellőzésével meg kell ölni, és mindenütt ki kell irtani. A többi parasztok azonban, miután a föntebb említett károkat és díjakat megtérítették és megfizették, személyükben sértetlenek maradjanak.” Amint a dekrétum szövegéből tehát egyértelműen kiolvasható a nemeseket alapvető anyagi érdek fűzte ahhoz, hogy lázadó jobbágyaik életét megkíméljék. Ugyanakkor ezen az országgyűlésen kimondták azt is, hogy többé magyar jobbágy kezébe fegyvert adni semmilyen okból sem lehet, valamint általános büntetésként robotra, vagyis munkajáradékra kötelezték őket. Megtiltották szabad költözésüket is, röghöz kötésükkel így a magyar parasztokat uraik örökös szolgájává tették.

ESTERHÁZY MIKLÓS

HÍRNÉV ÉS VAGYON

A családjának hírnevét és vagyonát megalapozó Esterházy Miklós 1582-ben született a Pozsony vármegyei Galántán. Az apja köznemesi eredetű és protestáns vallású volt, ő maga azonban már nagyon fiatalon áttért a katolikus hitre. Ifjúságának meghatározó élményét a Habsburg Rudolf császár által a török kiűzésére megindított tizenöt éves háború (1593–1606) jelentette. Csak harminc esztendősen, 1612-ben házasodott meg, és ekkor egy gazdag főúr, Mágóchy Ferenc (1580–1611) özvegyét, Dersffy Orsolyát vezette oltár elé. Mágóchy a Felső-Tisza vidékén rendelkezett kiterjedt birtokokkal, illetve főnemesként Bereg és Torna vármegyék főispánja volt. Gyermeke nem született, ezért amikor özvegye ismét férjhez ment, akkor II. Mátyás király (1608–1619) hozzájárult ahhoz, hogy a hatalmas vagyona Dersffy Orsolya új férjére szálljon. E királyi kegy hatására Esterházy Miklós egész további életében következetesen hűséges maradt a Habsburg udvarhoz. A Habsburgok híveként azután vagyonát további királyi adományokkal is jelentősen növelni tudta, miközben egyre fontosabb méltóságokat szerzett. II. Mátyás 1613-ban emelte őt bárói rangra, majd 1617ben Bereg vármegye, egy esztendővel később pedig Zólyom vármegye főispánja lett, és ekkor az uralkodótól elnyerte az aranysarkantyús vitézi címet is. Ebben az időben tört ki az a cseh nemesség által elindított, és Európa nagy részére átterjedt harminc éves háború (1618–48), amelynek során a protestáns fejedelmek fegyverrel léptek fel a Habsburgok ellenreformációs törekvéseivel szemben, valamint arra törekedtek, hogy az öröklés révén Európában egyre több tartományt és országot megszerzett, így túlzott hatalomra szert tett Habsburg dinasztia erejét megtörjék. A Habsburgokkal szembeni protestáns szövetséghez az Erdélyi Fejedelemség is csatlakozott, és Bethlen Gábor fejedelem (1613– 1629) 1620-ban elfoglalta a Királyi Magyarország legnagyobb részét. Bár Esterházy Miklós ellenezte a Habsburg udvar abszolutista, a magyar rendek érdekeit is sértő kormányzati elképzeléseit, a háborúban mégis II. Ferdinánd király (1619–1637) mellé állt az erdélyi fejedelemmel szemben, így később meghatározó szerepet játszhatott abban, hogy a csehek katonai veresége után Bethlen Gábor 1622-ben megkötötte II. Ferdinánddal a nikolsburgi békét. 1625-

ben a pozsonyi országgyűlés megválasztotta őt az ország nádorának. Az ország legmagasabb méltóságának elnyerése mellett II. Ferdinándtól hamarosan grófi rangot is kapott. Amikor 1643-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a franciákkal szövetkezve bekapcsolódott a Habsburgok elleni harmincéves háborúba, akkor a már hatvanadik életévét is betöltött Esterházy nádor személyesen szállt harcba a fejedelmi hadakkal. 1645-ben végül az ő közvetítésével írta alá III. Ferdinánd király (1637–1657) és I. Rákóczi György a katonai küzdelmüket lezáró linzi békét. Esterházy Miklós e békekötés után néhány héttel hunyt el óriási vagyont hagyva örökül utódaira.

BIRODALMI HERCEG

Esterházy Pál a kismartoni várban látta meg a napvilágot 1635-ben, Esterházy Miklós nádor és második felesége, Nyáry Krisztina gyermekeként. Apja ekkor már ötvenhárom esztendős volt, és Pál a hetedik utóda volt, akinek éppen ezért szinte semmilyen esélye sem lehetett arra, hogy az örökébe léphessen. Esterházy Pál gyermekéveit magántanítók társaságában töltötte, majd a grazi jezsuita iskolába küldték tanulni. Apja 1645-ben bekövetkezett halálakor legidősebb életben lévő testvére, Esterházy László lett a család feje, aki Pált Grazból hazahozatta, és a jezsuiták nagyszombati egyeteméhez tartozó gimnáziumba íratta be. Itt az egyetemből is elvégzett két esztendőt és nagyfokú latin műveltségre tett szert. 1652-ben az Érsekújvár mellett lévő Vezekénynél Esterházy László vezetésével magyar katonák rátörtek egy foglyokat szállító török menetoszlopra. Az így kibontakozott ütközetben a sokszoros túlerővel bíró törökök arattak győzelmet, és a vezekényi csatatéren Esterházy László mellett még három Esterházy fiú maradt holtan. Ennek következményeként – számára is igen váratlanul – Esterházy Pál lett tizenhét esztendősen családjának feje, és emiatt meg kellett szakítania tanulmányait. Még ugyanebben az esztendőben III. Ferdinánd király számos tisztséggel és méltósággal halmozva el őt Sopron vármegye főispánja, pápai kapitány és királyi tanácsos lett. A családi vagyon összetartása érdekében húsz évesen, 1655-ben vette feleségül azt a tizennégy esztendős Esterházy Orsolyát, akinek egyébként a nagybátyja volt. Ugyanezen esztendő utolsó napján meg is született első, Miklós nevű gyermekük.

Esterházy Pál 1661-ben nyerte el I. Lipót királytól (1657–1705) a tényleges hatalommal ugyan nem járó főudvarmesteri tisztet, ám ezzel bekerült az ország bárói közé. Ezután nem sokkal megcsillogtathatta katonai erényeit is, hiszen részt vett Zrínyi Miklós horvát bán török elleni hadjárataiban, így szerepet játszott Pécs elfoglalásában és az eszéki híd felégetésében is. A később latin nyelven megírt Mars Hungaricus című kéziratos műve Zrínyi dicsőséges téli hadjáratának legfontosabb ismertetője lett. A királynak a törökökkel folytatott engedékeny politikája azonban éppen ekkoriban vezetett Wesselényi Ferenc (1605–1667) nádor vezetésével egy főúri összeesküvéshez, amely 1670-ben lelepleződött. Az 1668-ban bányavidéki főkapitánnyá kinevezett Esterházy Pál szembehelyezkedett a magyar főurak összeesküvésével, és I. Lipót oldalára állt. Ennek a következetes Habsburg hűségének köszönhetően a pozsonyi országgyűlés 1681-ben megválasztotta őt az ország nádorának. Időközben megözvegyült, majd hamarosan feleségül vette a nála majdnem harminc esztendővel fiatalabb Thököly Évát. 1683-ban Kara Musztafa török nagyvezír megindította seregét Bécs elfoglalására, és a város védőinek sorában ott volt Esterházy Pál nádor is. Ezután részt vett I. Lipót oldalán a törökellenes Szent Liga létrehozásában, majd jelen volt 1686-ban Buda visszafoglalásánál is. A budai diadal után, 1687-ben Pozsonyba országgyűlést hívtak össze, ahol Esterházy Pál nádor javaslatára a magyar rendek lemondtak az Aranybulla ellenállási záradékáról, és elismerték a Habsburgok örökös királyságát Magyarországon: „Ez oly nagy s örökké hálával említendő jótétemények emlékezetére… Ő császári és királyi fenségnek saját ágyékából származott fiúörökösei közül az elsőszülöttet fogják törvényes királyuknak és uruknak elismerni.” I. Lipót e törvények iránt érzett hálája jeléül Esterházy Pált birodalmi hercegi címmel ruházta fel. A cím eleinte csak személyének szólt, ám III. Károly (1711–1740) ezt a Magyarországon addig nem használt kimagasló rangot utódai számára is örökölhetővé tette. Esterházy Pál a magyar arisztokraták közül elsőként tette óriási birtokállományát hitbizománnyá, egyben tartva ezzel az időközben az ország legnagyobbá vált családi vagyonát. Esterházy Pál hosszú élete során költőként és egyházi zeneművek szerzőjeként (Harmonia Coelestis: Égi harmónia) is ismertté tette a nevét, és ő alapította azt a kismartoni zenekart is, amely később Joseph Haydn vezetésével vált világhírűvé. Hetvennyolc esztendősen hunyt el pestisben 1713. március 26-án.

„FÉNYES” MIKLÓS

Az Esterházy Pál birodalmi herceg unokájaként született Esterházy Miklós (1714–1790) pompakedvelésével és a fényűző, költekező életmódjával érdemelte ki magának kortársaitól a „Fényes” jelzőt. Ő emeltette Eszterházán (ma Fertőd) az akkori Magyarország legreprezentatívabb kastélyát, amit a kortársak magyar Versailles-nak neveztek el, és itt német nyelvű színtársulatot, operatársulatot és bábszínházat tartott fenn. Nem kevésbé fényes kismartoni kastélyában zeneiskolát alapított, és itt hercegi zenekarának 1761, illetve 1790 között az osztrák barokk zene egyik legkiválóbb képviselője, Franz Joseph Haydn (1732–1809) volt a karmestere és komponistája. Az addig csak fényűző életmódjáról közismerté vált Esterházy ivadék III. Károly király halálakor hirtelen a nagypolitika főáramában találta magát. A Habsburgház ekkor ugyanis férfiágon kihalt, és az 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctio alapján III. Károly legidősebb leánya, Mária Terézia (1740–1780) foglalhatta el a magyar trónt. Ezt a nőági örökösödést azonban II. Frigyes porosz király (1740–1786) nem ismerte el, és kirobbantotta az úgynevezett osztrák örökösödési háborút (1740–1748). A magyar nemesség ebben a háborúban királynője mellé állt, és így tett „Fényes” Miklós is, aki 1744-től ezredesként, majd a háború utolsó esztendejétől már generálisként szolgálta Mária Teréziát. E háborúban a trónjait megőrzött, de Szilézia tartományát elvesztett királynő 1756ban kirobbantotta a poroszok ellen azt a harcot, amely azután hétéves háború nevet kapta. „Fényes” Miklós ezt a háborút is végigharcolta királynője oldalán, és ezért Mária Teréziától altábornagyi rangot kapott. Esterházy „Fényes” Miklós karrierje igazán az 1760-as években gyorsult fel, amikor is Sopron vármegye főispánja, majd tábornagy és ezzel együtt Mária Terézia királynő nemesi testőrségének kapitánya lett. Mindezek mellett a bécsi udvar egyre fontosabb diplomáciai feladatokkal is ellátta őt. Mária Terézia halála után, II. József uralkodása (1780–1790) idején személye politikai értelemben fokozatosan háttérbe szorult, így élete végén ismét elsősorban a művészetek bőkezű pártolásával hívta fel magára a figyelmet.

A MAGYAROK GENERÁLISA

Az Esterházy család tagjai főméltóságaiknak köszönhetően tehetségüktől függetlenül a XVII. század elejétől kezdve igen fontos katonai, fővezéri rangokat töltöttek be Magyarországon. Az e fejezet főszereplőjének szánt Esterházy Miklós herceg (1765–1833) „Fényes” Miklós unokájaként született, és az Esterházy család legtehetségesebb, legkiválóbb hadvezéri képességekkel megáldott leszármazottja volt. Nagyapja halálának évében, vagyis az 1790-es esztendőben, II. József Törökország elleni hadjáratakor alapozta meg katonai hírnevét, amikor is alezredesi rangot ért el. II. József ezután hamarosan bekövetkezett halála után öccse, II. Lipót (1790–1792) lépett a trónra, aki feltétlen bizalma jeleként Esterházy Miklóst a nemesi testőrségének kapitányává nevezte ki. II. Lipót halálakor katonai karrierje egy rövid időre megtorpant, ám a francia polgári forradalom (1789–1799) következményeként 1792-ben kirobbant és európai méretű szélesedett háborúban ismét megmutathatta katonai tehetségét és a Habsburg ház iránti feltétlen hűségét, így 1794-ben I. Ferenctől (1792– 1835) ezredesi rangot kapott, majd 1796-ban generálissá nevezték ki. Esterházy Miklós a magyar nemesség többségével együtt a nagy francia polgári forradalom eszméinek heves ellenzője volt, és mindent megtett azért, hogy ezek az eszmék ne terjedhessenek el Magyarországon. A Franciaország ellen folytatott háborúk (1792–1815) sorozata alatt egymást követték a magyar országgyűlések, ahol a nemesség az uralkodóházat támogatva rendszeresen megszavazták a bécsi udvar által kért hadiadókat és újonclétszámokat. Esterházy Miklós ezen túlmenően saját költségén még ezer önkéntest is felszerelt 1797ben. Az elhúzódó háborúval egyébként a magyar nemesség meglehetősen jól járt, mivel a sok fegyverben álló katona fölverte az élelmiszerárakat, ennek köszönhetően az Esterházy-vagyon is jelentős mértékben tovább gyarapodott.

NAPÓLEON TRÓNJELÖLTJE

Bonaparte Napóleon (1769–1821) egy korzikai ügyvéd fiaként született, és hivatásos katonaként szolgálta a forradalmi francia sereget. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor már katonai tehetségének köszönhetően tábornokká léptették elő. Az Anglia vezetésével Franciaország ellen létrehozott európai hatalmak koalíciója ekkoriban sorozatos vereségeket szenvedett, és ennek egyik mellékhadszíntereként 1796–97-ben Napóleon számos győzelmet

aratott Észak-Itáliában a francia ellenes koalíció legkitartóbb tagjának számító Habsburg-birodalom seregei ellen. Hadvezéri tekintélyére támaszkodva Napóleon 1799-ben államcsínyt hajtott végre, és első konzul címmel Franciaország diktátora lett. Az ellene szerveződő második európai koalíciót is hamarosan legyőzte, majd 1804-ben császárrá koronáztatta magát. A franciák császáraként a meg-megújuló háborúk során ellenfeleit gyengítendő átrajzolta Európa politikai térképét, oly módon is, hogy a seregeitől vereséget szenvedett Poroszországtól és Ausztriától tartományokat csatolt el, és azokat vagy független államoknak nyilvánította, vagy francia fennhatóság alá helyezte. Ausztria 1809-ben újabb harcot kezdeményezett Napóleon európai hatalmának megtörésére. A francia császár hadai azonban hamarosan benyomultak az osztrák területekre, majd elérték Magyarország nyugati határvidékét, és ekkor Napóleon egy kiáltványában függetlenséget ajánlott fel a magyaroknak: „Magyarok! Eljött azon szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségeteket… Maradjon fenn egész épségben egész országotok és szabadságotok… Gyülekezzetek össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést…” Napóleon elképzelése szerint Rákos mezején a függetlenség kimondása mellett a magyar nemességnek nemzeti királyt kellett volna választania, amire megvolt a saját jelöltje is, méghozzá Esterházy Miklós birodalmi herceg személyében. Napóleon tudatában volt azoknak a harcoknak, amelyeket a magyar nemesség függetlenségének visszanyerése érdekében 1526óta a Habsburgok ellen folytatott, ám Magyarország akkori urainak helyzetét és gondolkodásmódját rosszul mérte fel. A magyar nemesség ugyanis ebben az időben jobban félt a francia polgári eszmék hatásától, feudális eredetű rendi kiváltságainak elvesztésétől, mint amennyire vágyott volna a függetlenség elnyerésére. Így azután a magyar nemesség elutasította Napóleon ajánlatát, sőt nemesi felkelést hirdetett ellene, és hadba szállt a Dunántúlra benyomuló francia seregek ellen. A magyar nemesi haderő egyik megszervezője éppen az az Esterházy Miklós volta, akit Napóleon a független Magyarország királyának szánt. A győri csatában a magyar seregek vereséget szenvedtek a francia haderőtől, de az osztrák sereg sem járt jobban, amely szinte megsemmisült a rövidesen lezajlott wagrami ütközetben. Emiatt I. Ferenc kénytelen volt megkötni Napóleonnal a schönbrunni békét, és leányát, Mária Lujzát feleségül adni a franciák császárához. E béke megkötésével a magyar függetlenség kérdése és Esterházy Miklós királlyá választása is lekerült a napirendről.

A MŰVÉSZETEK BŐKEZŰ PÁRTOLÓJA

A napóleoni háborúkat követően Esterházy Miklós hűségéért táborszernagyi rangot kapott I. Ferenctől, és az 1820-as években fontos diplomáciai megbízatásokat is teljesített a bécsi udvar számára. Mindezek mellett ekkoriban főként művészetpártolásával tűnt ki a polgári reformok korába lépő Magyarországon. Újra alapította a kismartoni zenekart, amelynek élén eleinte ismét Haydn állt 1804 és 1811 között, akitől ezután a karmesteri pálcát az a Johann Nepomuk Hummel (1778–1837) zeneszerző és zongoraművész vette át, aki Mozart tanítványaként szerzett magának európai hírnevet. Esterházy Miklós megrendelésére komponálta 1807-ben Beethoven a C-dur miséjét. Kismartonban és Esterházán egy hatalmas képgyűjteményt hozott létre, a főként olasz és holland mesterek festményeiből összeállt, rendkívül értékes ritkaságokat is tartalmazó gyűjteményét utódai 1871-ben eladták az államnak, és ez a kollekció lett az alapja a Szépművészeti Múzeum anyagának. Esterházy Miklós herceg 1833-ban hunyt el az itáliai Como városában.

FEJÉRVÁRY GÉZA

EGY OSZTRÁK BÁRÓ

Fejérváry Géza abban a csehországi Josefstadtban született 1833-ban, ahol apja, Fejérváry József az osztrák császári haderő kapitányaként állomásozott. A katonai ranglétrán később a császári és királyi altábornagy rendfokozatot is elérő apja nyomdokain haladva Fejérváry Géza alsóbb fokú tanulmányait az olmützi, königgrätzi és újszandeci iskolákban végezte, majd a bécsújhelyi katonai akadémia növendéke lett. Az akadémia elvégzése után hadnagyi rangot kapott, és ezt követően egy ideig a vezérkari hivatalnál szolgált. 1859-ben az egységes olasz nemzetállam megteremtésén fáradozó Piemonti Királyság szövetséget kötött Franciaországgal, majd háborút provokált a jelentős észak-itáliai tartományokat birtokló Osztrák Császárság ellen. A franciapiemonti katonai erők ellen felvonuló osztrák hadsereg főparancsnoka Gyulay Ferenc táborszernagy lett, akinek kezéből a háború során nagyon hamar kicsúszott a kezdeményezés. A császári haderő ezért folyamatos meghátrálásra kényszerült, majd a Ticino folyó mögötti Magentánál védekező pozíciót vett föl. Itt került sor a háború első nagy ütközetére 1859. június 4-én, amelyben a francia-pimeonti seregek fényes győzelmet arattak. Az osztrák haderő magentai kudarca miatt Ferenc József császár (1848–1916) személyesen vette át a fővezérséget, ám hadseregén ez sem segített, mert 1849. június 24-én a Solferinónál lezajlott rendkívül véres ütközetben döntő vereséget szenvedtek. A solferinói ütközet méreteire és hevességére jellemző adat, hogy a csatateret több mint ötvenezer elesett vagy súlyosan megsebesült katona teste borította el. Egy svájci orvos, Henri Dunant (1828–1910) személyen megtapasztalva, hogy a solferinói csata után a szervezett ellátás hiánya miatt miként pusztulnak el tömegesen a háborús sebesültek, hazatérve Svájcba megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet. Az 1859-ben lezajlott háborúban Fejérváry Géza másodosztályú vezérkari kapitányként szolgált, és a solferinói ütközetben tanúsított vitézségéért megkapta a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Hamarosan sikerült elnyernie Ferenc

József császár teljes bizalmát, és ennek köszönhetően 1860-ban császári és királyi kamarás lett, majd 1862-ben uralkodójától osztrák bárói méltóságot kapott. Tizenhárom esztendővel később, 1875-ben Ferenc Józseftől Fejérváry Géza a magyar bárói méltóságot is elnyerte, és ezzel Magyarország főrendjeinek sorába léphetett.

MAGYAR HONVÉDELMI MINISZTER

Schleswig és Holstein észak-német hercegségek már hosszú idő óta perszonálunióban voltak Dániával, és ezt a kapcsolatot erősítendő VII. Frigyes dán király (1848–1863) 1863-ban egy nyilatkozattal országához csatolta őket. Ez kiváltotta Poroszország haragját és Dánia elleni katonai fellépését, amelyhez a területszerzés reményében Ausztria is csatlakozott. A Dánia ellen gyors sikereket hozó háborúban Fejérváry Géza a Corini ezred tisztjeként szolgált, egy évvel később pedig őrnagyi rangban Ferenc József szárnysegédje lett. A Dánia ellen még szövetségben fellépő Poroszország és Ausztria között azonban nagyon hamar elmérgesedett a viszony a német egységállam létrehozása és vezetése körüli vitában, és ez 1866-ban az egymás elleni háborújukhoz vezetett. A poroszokkal folytatott, és igen szerencsétlenül végződő háborúban Fejérváry Géza nem elsősorban katonai erényeivel, hanem az uralkodójának tett bizalmas szolgálataival tűnt ki. A Poroszországtól elszenvedett katasztrofális katonai vereség az Osztrák Császárság súlyos belső válságához vezetett, amelyből az egyedüli kiutat Ferenc József számára a magyarokkal való kompromisszum és kiegyezés jelentette, és amelynek eredményeként 1867-ben létrejött egy új ország, a polgárosodás útjára lépő Osztrák-Magyar Monarchia. A dualista Monarchia haderejének megszervezése során Fejérváry Géza előbb a 32. gyalogezred alezredese, majd a 72. gyalogezred tartalék-ezredparancsnoka, nem sokkal később pedig az újjászervezés alatt álló magyar honvédség dandártábornoka lett. Ez utóbbi minőségében meghatározó és kitüntetett szerepet játszott a magyar haderő modern kiképzésének kialakításában, valamint katonai isztrációjának megteremtésében. Katonai és hadszervezői erényeinek elismeréseként 1872-ben a Deák-párti Lónyay Menyhért (1822–1884) miniszterelnök és hadügyminiszter kormányának hadügyi államtitkára lett, majd a Szabadelvű Párt hatalomra

kerülése után, 1884 és 1903 között folyamatosan öt magyar miniszterelnök kormányában is honvédelmi miniszterként tevékenykedett. Mindeközben a katonai ranglétrán is szédítő magasságokba emelkedett, 1875-ben vezérőrnagy, 1883-ban altábornagy, 1887-ben a 46. (szegedi) huszárezred tulajdonosa, 1890ben pedig táborszernagy lett. 1896-tól a katonai Mária Terézia-rend kancellári tisztét is betöltötte, és ezen kívül az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi rendjelének, illetve számos külföldi katonai kitüntetésnek a birtokába került. 1885-ben élethossziglan megválasztották az újjászervezett magyar főrendiház tagjának.

A DUALISTA RENDSZER VÁLSÁGA

Az 1900-as évek legelején az Osztrák-magyar Monarchia kompromisszumokra és megalkuvásokra épített rendszerét egyre súlyosabb belső válság kezdte el fenyegetni. Az osztrák és magyar hatalmi elit politikai osztozkodásának egyensúlya ekkoriban számos, még korábban az asztal alá söpört ok, illetve az ebben az időben újonnan jelentkező feszültség miatt felborult. A nemzetiségi kérdés megoldatlansága, a szociális nyomor elől Amerikába kivándorlók tömegei által okozott bizonytalanság, az itthon maradott szegény rétegek gazdasági és társadalmi ellehetetlenülése okozta egyre nagyobb feszültségek a magyar vezetőréteget egyáltalán nem tették belátóbbakká. Olyannyira nem, hogy a magyar politikai ellenzék vezetői mindezekért elsősorban az osztrák felet hibáztatták, és az egész közjogi rendszer újragondolását követelve nagyobb függetlenséget, Ferenc József politikai hatalmának szűkítését, valamint a Monarchia egységes haderejének osztrák és magyar részre történő szétválasztását kezdték el követelni. Mindez ahhoz a szövevényes politikai játszmához vezetett, amelynek során a magyar ellenzéki pártok egyre hevesebben és egyre durvább eszközökkel igyekeztek a kormánypártot ellehetetleníteni, miközben viszont a kormánypárt előre menekülve a bécsi udvart próbálta meg bizonyos reformok elfogadására rávenni. Ferenc József makacs ellenállása azonban végül lehetetlen helyzetbe hozta a kormányzó Szabadelvű Pártot, amelynek miniszterelnöke, Széll Kálmán (1843–1915) az ellenzéki támadásoktól megrendülve 1903 januárjában lemondott. A miniszterelnök távozásához vezető parlamenti vita az újonc-megajánlási törvény miatt robbant ki, amelyben Széll Kálmán és hadügyminisztere,

Fejérváry Géza sikertelenül képviselte Ferenc József álláspontját. Miniszterelnökével együtt emiatt Fejérváry is lemondott pozíciójáról, egy időre visszavonult, és később a hadügyminiszteri tisztséget minden rábeszélés ellenére sem vállalta magára többé. Ferenc József azonban bizalmának és megbecsülésének jeleként katonailag reaktiválta, és kinevezte őt a magyar darabonttestőrségének parancsnokává.

OBSTRUKCIÓ A PARLAMENTBEN

A latin eredetű obstrukció kifejezést arra a politikai magatartásnak a megjelölésére szokás használni, amelynek során a kisebbségben lévő pártok, csoportok a parlamenti házszabály adta lehetőségeket kihasználva a kormánypárt javaslatainak parlamenti elfogadását igyekeztek akár a legdurvább eszközökkel is megakadályozni. Ilyen eszköz volt például a vég nélküli viták provokálása, vagy a képviselői mentelmi jog mögé bújva a parlamenti ülésteremben olyan vad botrányok kiprovokálása is, amely képes volt elterelni a figyelmet a meghozandó törvényektől. A magyar parlamentarizmus történetében az obstrukció először 1896-ban, Bánffy Dezső (1843–1911) miniszterelnöksége idején ütötte fel a fejét, és sikerült az ellenzéknek olyan sikerrel alkalmaznia, hogy egészen 1912ig a magyar országgyűlésnek ez a botránypolitizálás vált az egyik legmeghatározóbb elemévé, súlyos és elhúzódó kormányzati válságot idézve ezzel elő. Széll Kálmán az ellenzék sikeres obstrukciójának hatására vált meg hivatalától, és ezért utóda, gróf Tisza István (1861–1918) éppen az ellenzéki obstrukció letörését tartotta az egyik legfontosabb céljának. Harcias fellépése azonban végül teljes kudarcba fulladt, mert az 1905. február 4-én megtartott parlamenti választásokon pártja, a Szabadelvű Párt mindössze 159 képviselői helyet tudott szerezni az ellenzék – az úgynevezett nemzeti koalíció nevű – összefogás 235 mandátumával szemben, és ezzel kormánya csúfosan megbukott. Az ellenzéki nemzeti koalíció ekkor a Monarchia közös ügyeinek bírálatával, valamint annak a szuggerálásával lett népszerű, hogy képes lesz elérni az ország nagyobb függetlenségét. Ferenc József azonban a magyar választási eredményektől függetlenül sem volt hajlandó engedni a hadsereg és a Monarchia gazdasági egységéből, ezért a hónapokig tartó és meddőnek bizonyult politikai alkudozások után egyszerűen figyelmen kívül hagyta az ellenzéki nemzeti koalíció választási győzelmét, és a megegyezés hiányára hivatkozva felkérte régi

bizalmasát, Fejérváry Gézát egy parlamenten kívüli magyar kormány felállítására.

A DARABONTKORMÁNY MŰKÖDÉSE

Minthogy Fejérváry Géza a darabonttestőrség kapitányából vált egy csapásra a parlamenten kívüli kabinet miniszterelnökévé, ezért a magyar közvélemény kormányát gúnyosan csak darabontkormányként emlegette. Fejérváry ezt a hálátlan szerepet csak azért vállalta magára, hogy közvetítsen a képviselői többség és a felség között, elősegítendő ezzel a válságból kivezető politikai kibontakozást. Mivel a végletekig feszült megosztottság miatt kellő súllyal rendelkező politikust alig talált kormányába, ezért a miniszterelnöki tisztség mellett kénytelen volt magára vállalni ideiglenesen az őfelsége személye körüli, és a pénzügyminiszteri posztot is. Közvetítői szerepében szinte azonnal csalatkoznia kellett, mert az új összetételű magyar parlament képviselői 1905. június 21-én kormányának bizalmatlanságot szavaztak, sőt a Fejérváry-kormányt egy határozatban törvénytelennek, valamint alkotmányellenesnek minősítették, és felhívták ellene valamennyi törvényhatóság ellenállását. Fejérváry Géza ebben a helyzetben benyújtotta Ferenc Józsefnek a lemondását, mivel azonban az uralkodó a nemzeti koalíció céljait továbbra sem volt hajlandó elfogadni, ezért ezt a lemondást nem fogadta el. Ezzel politikai patthelyzet állt elő a magyar parlamenti többség és a bécsi udvar között, amely szinte teljességgel megbénította a magyarországi közéletét. Az ország így teljességgel kormányozhatatlanná vált, a parlamentben egy esztendőn át egyetlen törvény sem született. Fejérváry miniszterelnökként egyre szigorúbb rendszabályokkal és kivételes rendeletekkel igyekezett a politikai helyzetet stabilizálni, miközben rendületlen kitartással közvetített az uralkodó és a nemzeti koalíció pártjai között. Erőfeszítéseit végül siker koronázta abban az értelemben, hogy végül 1906. áprilisában egy paktumot tudott kialakítani a király és a parlamenti többség között, amelynek eredményeként átadhatta miniszterelnöki helyét a nemzeti koalíció pártjai által támogatott Wekerle Sándornak (1848–1921) és kormányának.

ADY ENDRE: EGY ÉV TÖRVÉNY NÉLKÜL

…1867. óta ez az esztendő volt az első és idáig egyetlen, melyben törvényt nem hoztak. Egyetlenegy törvényt sem. Politikusok, fiskálisok, bírók és fináncok sohasem idézhetnek 1905-ből eredt törvénycikkeket. A híres törvényhozó náció ebben az évben törvényt nem hozott. Január 4-én a magyar parlamentet szélnek eresztették. A szélből rettenetes orkán nőtt. Ez az orkán ledöntött mindent. Egész Európa, egész világ vajúdott és szült. Lesz oka ráemlékezni erre az esztendőre a leendő emberiségnek. Magyarország, a jövendő Magyarország sem felejti el 1905-öt. Mégis lehetetlen és bánatos a magyar karácsony. Szülés, alkotás és eredmény nélkül való… A meddőség esztendején sírva fakadni nem kell azért nekünk. Csak szülni nem tudott Hungária, de méhében egy szebb Magyarország magzatját hordja. Az 1905-ik esztendő meddő és gyermektelen volt. De termékenyülő kedvű és terhes. Ha 1867 óta ez az első év, mikor az Élet, a szent Mag nálunk nem csírázott, viszont ez az első Magyar esztendeje az Eszmék fogantatásának. Soha májusiabban, viharosabban, forróbban az Idők gondolatai nem ejtették még Magyarországot. Szikkadt lelkeinkre Európa esője hullt…

UTOLSÓ ÉVEK

Fejérváry Gézának a nemzeti kompromisszum megteremtésének érdekében kifejtett tevékenységét senki sem vitatta, és miniszterelnöki tevékenységének kudarca ellenére a magyar politikai elit körében általános elismerést tudott kivívni magának. Miután 1906-ban lemondott a miniszterelnökségről végleg visszavonult a politikai közélettől. Ezután napjai a közfigyelemtől távol, csendben teltek. Az öreg katonáról azonban uralkodója egyetlen percre sem feledkezett meg, és amikor 1909-ben elérkezett a solferinói ütközet ötvenedik évfordulója, akkor Ferenc József szokatlan meglepetésként Fejérváry Géza számára és tiszteletére a bécsi Burgban fényes díszebédet adott. Bő két esztendővel később, 1911-ben a neki örökké hálás király Fejérváry katonai szolgálatának hatvanadik évfordulója alkalmából arany emlékérmet veretett, és

ennek egyik példányát személyesen nyújtotta át neki. Az egyik legfordulatosabb, legváltozatosabb magyar katonai és politikai életpályát a halál 1914. április 25én zárta le.

GÁLL JÁNOS ÉS ZALKA MÁTÉ

A SPANYOL POLGÁRHÁBORÚ

A XX. század elejére Spanyolország egykori világhatalmának már az árnyéka sem maradt meg, és az ország Európa gazdaságilag, illetve politikailag egyaránt Európa egyik legelmaradottabb állama lett. A század elejétől súlyos belső válságok is gyötörték, ami elkerülhetetlenné tette a reformokat, ezeknek azonban a régi rend hívei makacsul, a lehető legerőszakosabb eszközökkel igyekeztek ellenállni, így 1900 és 1920 között szinte általánossá váltak a terrorista cselekmények és a politikai gyilkosságok. Az anarchikus állapotok felszámolásának jelszavával Primo de Rivera (1871–1930) tábornok 1923-ban államcsínyt hajtott végre és katonai diktatúrát vezetett be. Rivera tábornok 1930ban bekövetkezett halálakor a katonai junta megrendült, köztársaság-párti sztrájkok, tüntetések és felkelések törtek ki. Ekkor a politikai pártok egy meghatározó csoportja létrehozta a Köztársasági Szövetséget, amely 1931-ben felszámolta a katonai diktatúrát, lemondatta XIII. Alfonz spanyol királyt, és egy új alkotmányt kidolgozva megteremtette a Spanyol Köztársaságot. 1931. és 1936. között a köztársasági kormány egyre radikálisabb reformokat vezetett be, ami kiváltotta a konzervatív és jobboldali erők haragját, illetve ezzel együtt kormányzatellenes szervezkedését. Az Autonóm Jobboldal Spanyol Szövetségének (CEDA) politikai előretörése a centrista, anarchista, nemzetiségi és baloldali pártokat is szövetkezésre késztette, amelynek eredményeként 1936 januárjában meg is kötötték egymással az úgynevezett népfrontpaktumot. Az egy hónappal később megtartott parlamenti választásokon a Népfront győzni tudott, és felállított kormánya hamarosan újabb radikális reformokat jelentett be:„A földesurak, az egyház és a szerzetesrendek földjeinek elkobzása mindennemű kártérítés nélkül, e földek azonnali és ingyenes átadása a szegényparasztoknak és földmunkásoknak… A munkásosztály általános életszínvonalának emelése és munkakörülményeinek javítása… Közkegyelem a politikai foglyok és üldözöttek részére.” Ekkor a népfrontkormány megbuktatásán fáradozó jobboldali erők Burgosban megszervezték a Nemzeti Védelem Juntáját, majd

Francisco Franco y Bahamonde tábornok vezetésével kormányellenes felkelést robbantottak ki Spanyol-Marokkóban. A francóista felkelők hamarosan jelentős területeket vettek birtokba Spanyolország nyugati és déli részén, ám a baloldali kormány mellé állt munkások és parasztok ellenállása miatt nem sikerült Madridot elfoglalniuk. Így vette kezdetét az az egészen 1939-ig elhúzódó spanyol polgárháború, amelybe a jobboldali puccsisták oldalán a fasiszta hatalmak – Olaszország és Németország –, míg a baloldali kormány mellett a Szovjetunió, valamint a világ minden tájáról érkező és nemzetközi brigádokba szervezett önkéntesek tízezrei avatkoztak be. A közel három évig tomboló polgárháború során mintegy háromszázezer ember életét oltották ki, mire Franco tábornok seregei be tudták venni a fővárost, és a baloldal fizikai felszámolásával egy erősen jobboldali katonai diktatúrát teremtettek meg Spanyolországban.

FÖLDMUNKÁS ÉS KOMMUNISTA HARCOS

A spanyol polgárháború során magának katonai hírnevet kivívó Gáll János 1897ben született szegényparaszti családban, és már gyermekkorától földmunkásként volt kénytelen saját megélhetéséről gondoskodni. Neki, és a hozzá hasonló sorban élő millióknak szinte semmilyen esélyük sem volt az Osztrák-Magyar Monarchia hagyományos, az egykori feudális osztályokra épülő rendszerében a társadalmi felemelkedésre. Ez a kilátástalanság a szegény sorban élőket fogékonnyá tette azon baloldali eszmék iránt, amelyek a XIX–XX. századok fordulóján terjedtek el szélesebb körben Magyarországon. Gáll Jánost tizennyolc éves korában, 1915-ben sorozták be a Monarchia hadseregébe, és az ekkor már javában dúló első világháború keleti frontjára küldték harcolni az oroszok ellen. Már valamivel több, mint egy esztendeje töltött be frontkatonai szolgálatot, amikor orosz hadifogságba esett. 1917 nyarán egy oroszországi hadifogolytáborban ismerkedett meg tehát a bolsevik-kommunista eszmékkel, és szegődött annak elkötelezett hívéül. Alig múlt húsz esztendős, amikor a Lenin vezette bolsevikok megdöntve Oroszország polgári kormányát átvették a hatalmat, és hozzáfogtak a kommunista rendszer kiépítéséhez. A bolsevik államcsíny ellen szervezkedő erők 1918 tavaszán felkelést robbantottak ki, amelynek eseményei azután egy véres polgárháborúhoz vezettek. A kommunista vezetés e harcban alapvetően az általa létrehozott Vörös Hadseregre támaszkodott, míg a velük szembenálló, úgynevezett fehér haderők oldalán

külföldi – angol, francia, amerikai és japán – intervenciós erők is beavatkoztak.

A VÖRÖS HADSEREG EZREDESE

Gáll János kommunista és internacionalista elkötelezettségétől fűtve az oroszországi polgárháború idején nem tért haza Magyarországra, hanem belépett a Vörös Hadseregbe, majd mint az egyik vörös alakulat parancsnoka harcolta végig az egész háborút a fehérek ellen. A Vörös Hadseregnek 1920-ra sikerült legyűrnie belső és külső ellenfeleit, aminek köszönhetően megszilárdult az államcsínnyel hatalomra jutott bolsevik kormány helyzete, és amely ezután, 1922-ben létrehozta a világ első kommunista államát, a Szovjetuniót. A Szovjetunió megalakulása után, a vörösök egyik parancsnokaként addigra már nagy becsben tartott Gáll Jánost a bolsevik párt beiskolázta a kommunista elvek szerint újjászervezett moszkvai katonai akadémiára, amelynek elvégzése után ezredesi rangot kapott. Az 1920-as évek második, és az 1930-as évek első felében Gáll különböző posztokon szolgált a Vörös Hadseregben, miközben tevékenyen bekapcsolódott a Moszkvába emigrált, és Kun Béla (1886–1939) vezette magyar kommunisták politikai szervezkedésébe. 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor a Szovjetunióban élő magyar emigránsok egy jelentős csoportja úgy döntött, hogy önkéntesként csatalakozik a köztársasági népfrontkormány Franco tábornok elleni élet-halál harcához. Ezen önkéntesek között volt Gáll János is, aki katonai és hadvezetési tapasztalatainak köszönhetően hamarosan a Spanyolországban felállított magyar zászlóalj első parancsnoka lett.

Federico Garcia Lorca: Zsoltár

Nézd, fekete Krisztus lábol

Judea liliomától spanyol-földi szekfüig. Nézd csak, honnan költözik! Jön Spanyolországból, tiszta, éjszín ég alól, perzselt, puszta földről medrek mellől, hol a hullám meg-megállva visszahőköl. Nézd, fekete Krisztus, égett hajbozontja, éles pofacsontja, s hószín szembogár. Nézd csak, merre jár!

ESZME ÉS HARCOSTÁRSAK

A spanyol polgárháború kitörésekor a köztársasági kormány felhívásban fordult segítségért a világ demokratikus közvéleményéhez. Ennek hatására mintegy hetven nemzet önkéntesei indultak harcba, és belőlük alakították meg azt a Nemzetközi Brigádot, amelynek meghatározó szerepe lett Madrid védelmében. Közöttük volt körülbelül 1400 magyar is, akik közül azután Gáll János és Zalka Máté érték el a legmagasabb katonai rangot. Gáll János tábornoki rangot kapva 1936–37-ben hadparancsnokként jelentős érdemeket szerzett a spanyol köztársasági hadsereg felállításában, valamint a Franco tábornok vezette

jobboldali erők elleni katonai védelem megszervezésében. Ő volt az egyik inspirálója annak a nyilatkozatnak is, amelyet a spanyolországi magyar önkéntesek küldtek haza az éppen ekkoriban Magyarországon létrejött és népfrontos alapon megszervezett Márciusi Front üdvözletére: „Mi, Spanyolországban harcoló magyar önkéntesek… éppen itt, idegenben, a német és olasz fasizmus gyalázatos, gyilkos intervenciója közben tanultuk meg leginkább, milyen kincs az emberi szabadság. Az emberi szabadság eszméje varázsolt minket ide, hogy segítsünk a hősies spanyol népnek, amelynek demokratikus népfrontja szilárd gát a fasizmus szennyes áradata ellen, mely elsősorban a kisebb népeket, Spanyolországot, Csehszlovákiát, Magyarországot akarja elnyelni. A mi itteni harcunk – amelyben részt vesz munkás, paraszt, kereskedő, orvos, mérnök, író – összekapcsolódik hazánk függetlenségének sorsával is… Mi itt készen állunk, mint hazánk hű fiai, támogatást nyújtunk minden demokratikus népi megmozdulásnak, amely zászlajára a népi szabadság és nemzeti függetlenség jelszavát írja!” Gáll János mellett számos olyan magyar vett részt a spanyolországi polgárháborúban, akik ekkor vagy később különböző okokból jelentősebb ismertségre tettek szert. Közéjük tartozott például az a Zsinkó Vilmos (1911– 1938) vasmunkás is, aki az 1920-as évek végén kapcsolódott be a magyarországi munkásmozgalomba, és ezért a Horthy-korszak igazságszolgáltatásától egyéves börtönbüntetést kapott, majd 1936-ban spanyolországi önkéntesnek állt, és 1938ban hősi halált halt az ebrói fronton. Brünner Andor (1912–1937) szintén a magyarországi munkásmozgalomban kezdte politikai pályafutását, majd az 1930-as évek elején Belgiumban telepedett el, ahol bekapcsolódott a Flamand munkásmozgalom szervezésébe. Ő is 1936-ban érkezett Spanyolországba, ahol a Nemzetközi Brigád 2. századának politikai megbízottja lett, és nem sokkal később, 1937-ben Huesca ostrománál esett el. Münnich Ferenc (1886–1967) 1919-ben a Tanácsköztársaság Hadügyi Népbiztosságának szervezési osztályát vezetve lett a keményvonalas magyar kommunisták egyik közismert vezéralakja. 1922-től a Szovjetunióban élt, és 1936-ban Flatter Ottó néven ment Spanyolországba, ahol Zalka Máté tábornok helyetteseként, majd a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnökeként tevékenykedett. A köztársaságiak veresége után visszatért a Szovjetunióba, és csak 1945-ben tért haza Magyarországra. Itt tevékeny részese lett a Rákosi Mátyás vezette kommunisták hatalomra jutásában és a sztálinista diktatúra kiépítésében. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Kádár János egyik legfőbb támaszaként még miniszterelnöki pozíciót is betöltött 1958. és 1961. között. Rajk László (1909–1949) 1937-ben érkezett spanyol földre és a magyar zászlóalj politikai biztosaként kétszer is

súlyosan megsebesült. 1945-ben bekerült a Magyar Kommunista Párt vezetőségébe és 1946-tól 1948-ig a koalíciós kormányzat belügyminisztereként tevékenykedett. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. Gáll Jánost még 1937-ben visszarendelték a Szovjetunióba, így a spanyol polgárháborút nem volt alkalma végigharcolni. Moszkvában nem sok időn belül belekeveredett a magyar emigráns kommunisták Sztálin által gerjesztetett belviszályába, és emiatt 1938-ban letartóztatták, majd kivégezték. A sztálini terror áldozataként teste ismeretlen helyen és jeltelen sírban nyugszik.

KATONA ÉS ÍRÓ

Az eredetileg Frankl Béla néven született Zalka Máté (1896–1937) Matolcson, egy kispolgári családban látta meg a napvilágot. Iskolaéveit Szatmárnémetiben, az ottani Felsőkereskedelmi Iskolában töltötte, majd tizenkilenc éves korában besorozták az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe és az olasz frontra, Doberdo térségébe küldték harcolni. Innen már hadapród-őrmesteri rangban a keleti, orosz fontra vezényelték át 1916-ban, ahol hamarosan súlyos sebesülést szerezve hadifogságba került. A következő esztendőket a krasznojarki hadifogolytáborban töltötte, ahonnan 1919 őszén szökött meg és egy partizáncsoportot alapítva csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Az oroszországi polgárháborúban az I. nemzetközi lövészezred parancsnokaként szolgálta a kommunista kormányt és 1920-ban belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba is. A polgárháború befejezését követően először a belügyi szerveknél, majd a külügyi népbiztosságon foglalkoztatták Moszkvában. Ezekkel párhuzamosan irodalmi munkásságba fogott és 1924-1932 között a Szovjet Proletárírók Szövetségének vezetőségi tagja lett. Elbeszéléseinek és visszaemlékezéseinek meghatározó témáit az oroszországi polgárháborúban szerzett tapasztalataiból merítette, műveinek kiadását és széles körben való terjesztését pedig a hivatalos bolsevik vezetés szinte egyöntetűen támogatta. Legismertebb munkái (Ivanov és más elbeszélések, A bolygók visszatérnek, Az éneklő börtön) később, a kommunista hatalomátvétel utáni Magyarországon is megjelentek.

ANTIFASISZTA HARCOS

Zalka Máté 1936-ban önkéntesként utazott Spanyolországba a köztársasági baloldal katonai megsegítésére. Itt Lukács János néven jelentkezett szolgálatra, és részt vett a nemzetközi brigádok megszervezésében. Hamarosan tábornoki rangban annak a 9. nemzetközi brigádnak a katonai parancsnoka lett, amelynek fontos szerep jutott Madrid katonai védelmének kialakításában. A jobboldali hadsereg túlerejével szemben ekkor sikerült a spanyol fővárost megvédeni, és ez jelentős katonai hírnevet szerzett Zalka Máté számára. Ezután nem sokkal később azonban, 1937 nyarán a Huesca környéki harcokban halálos sebet kapott. Az 1950–60-as évek kommunista Magyarországán a hősi halált halt Zalka Máté személyét a magyar internacionalizmus kitüntetett alakjává emelték, és a spanyolországi polgárháborúban játszott katonai szerepét egyre inkább eltúlozták. A kommunista hősként és antifasiszta harcosként piedesztálra emelt Zalkáról utcák, közterek és intézmények tucatjait nevezték el országszerte. A kommunista rendszer bukása, az 1989 után lezajlott polgári demokratikus fordulat után azonban Zalka Mátéról nagyon hamar megfeledkezett mind a közvélemény, mind pedig a hazai történetírás. Történelmi szerepét és katonai erényeit lekicsinylendő ugyanakkor számos pletyka jelent meg róla és halálának körülményeiről. Az egyik ilyen mendemonda szerint a halálát az okozta volna, hogy részegen fogadást kötött arra, miszerint képes átgyalogolni az ellenség arcvonalán. El is indult, hogy az éj leple alatt átvágjon az ellenséges területen, ám felfedezték és lelőtték. Halálának körülményeiről nincsenek pontos, cáfolhatatlan adatok, és ezért terjedhettek el az ilyen, illetve ezekhez hasonló, Zalkát rossz színben feltüntetni kívánó történetek.

GÖRGEI ARTÚR

NEMESI TESTŐR

A magyar történelem egyik legtehetségesebb, ugyanakkor mégis az egyik legvitatottabb személyiségű hadvezére, Görgey Artúr 1818-ban született Toporcon. Famíliája egyike volt a felvidéki Szepesség legrégebbi magyar családjainak, hiszen a Görgey név első okleveles említése okleveles még 1256ból, vagyis IV. Béla király (1235–1270) korából származik. Görgey Artúr apja, a család történelmi múltjára oly büszke Görgey György egy gazdag szepességi szász polgár leányát, Pertzian Vilma Erzsébetet vette nőül, és házasságukból négy fiú: Guidó, Ármin, Artúr és István született. A felvidéki gyermekévek után Artúr apja ösztökélésére a katonai pályát választotta, és 1832-ben felvették hadapródnak a császári és királyi 60. (Wasa) gyalogezredbe. Nem sokkal később a Görgey család régi barátjának, Wieland György altábornagynak a segítségével ösztöndíjas, vagyis ingyenes diákként a tullni utásziskolába kerülhetett, amelynek elvégzése után, 1837-ben hadnagyi rangot kapott. Görgey Artúrt 1836 novemberében visszavezényelték a Wasa-gyalogezredhez, majd egy esztendővel később Bereg vármegye ajánlásával bekerülhetett a bécsi magyar királyi nemesi testőrségbe. Bécsi esztendei alatt kerülte az ifjú testőrök többségére jellemző léha életmódot, mert szerény zsoldjából még az állandó anyagi gondokkal küszködő apját is támogatnia kellett. A rossz táplálkozás, a folyamatos nélkülözés még az egészségét is aláásta, ezért 1838–39-ben heteket volt kénytelen Karlsbadban eltölteni, ahol májbajjal kezelték őt. Miután lejárt a nemesi testőrségnél szokásos ötévnyi szolgálati ideje, 1842-től főhadnagyi rangban a Nádor-huszárokhoz került. A tisztán magyarokból álló ezrede előbb Felső-Ausztriában, majd Csehországban állomásozott. Időközben ezredsegédtisztté nevezték ki, és így anyagi helyzete is jobbra fordult. A katonai pályafutását erőltető apja 1843-ban meghalt, és Görgey Artúrt ezután egyre inkább hazahúzta a szíve. Mivel ezredét hosszú várakozása ellenére sem helyezték át Magyarországra, ezért 1845-ben komoly elhatározásra jutva tiszti rangjának megtartása mellett kilépett a hadseregből. Tettét egy levélben indokolta meg bátyjának, Guidónak: „Indító okaim: mostani pályám elleni mély

ellenszenvem, mely ezredsegédtiszti szolgálattételem rövid ideje alatt – ahol első kézből kapom minden piszok bűzét az orromba, s ahol tulajdonképpen csak arra való vagyok, hogy azt én meg is emésszem – elképzelhetetlen fokra hágott. Ez az indok azonban hiába ösztökélne, ha ennél erősebb más okok nem járulnának hozzá, úgymint: egy ellenállhatatlan vágy Magyarország, hazám felé, melytől mostani állásomban örökre távol kellene élnem… Továbbá vágyódásom egy tevékenyebb, szabadabb élet után…”

A FORRADALOM KATONÁJA

Görgey Artúr 1845-ben, leszerelése után megpróbált beilleszkedni a polgári életbe, ezért beiratkozott a prágai egyetemre, ahol kémiai tanulmányokat folytatott. Hamarosan már tudósjelöltként kezdték el őt számon tartani, a laurinés kaprinsavakról írt doktori értekezését, az Osztrák Tudományos Akadémia annyira kiválónak tartotta, hogy saját kiadványsorozatában meg is jelentette. 1847 őszén elhunyt nagybátyja, Görgey Ferenc, akinek özvegye hazahívta őt Magyarországra, azzal a kéréssel, hogy gazdatisztként vegye át a birtok igazgatását. Görgey Artúr elvállalta a feladatot, ám egy ideig még Prágában maradt, mert megismerkedett ott egy Adéle Aubouin nevű francia társalkodónővel, akinek hevesen udvarolni kezdett, majd rövid ismeretség után 1848 márciusában feleségül is vett. Miközben Bécsben majd Pesten kitört a forradalom az ifjú pár Prágából Toporcra utazott eltölteni mézesheteiket, illetve Görgey Artúr ekkor átvette nagybátyja birtokának igazgatását. Életének újabb sorsfordító eseményét annak a felhívásnak a megismerése váltotta ki, amelyben az első felelős magyar kormány tíz honvéd zászlóalj megszervezését jelentette be. Görgey ekkor úgy érezte, hogy a forradalom katonájaként sokkal több hasznot tud hajtani hazájának, mint gazdatisztként, és ezért Pestre utazott. Egykori tiszttársai közül ebben az időben már többen is Batthyány Lajos (1806– 1849) miniszterelnök környezetében szolgáltak, és ők hívták fel a figyelmét a tehetséges főhadnagyra 1848 júniusában. A magyar honvédségben Görgey Artúr első megbízatása a Győrben szerveződő 5. honvédzászlóalj századosi beosztása lett, itt azonban csak rövid ideig maradt, mert Batthyány miniszterelnök hamarosan megbízta azzal, hogy Bécsújhelyen és Prágában folytasson fegyverbeszerzési és fegyvergyártási tárgyalásokat. Közben egy Ivánka Imre (1818–1896) nevű bajtársával – aki később honvéd ezredesi rangot kapott –

kidolgozta az önkéntes mozgó nemzetőrség felállításának tervét. Ez a terv meg is valósult, így 1848 augusztusában a Tiszán inneni mozgó nemzetőrség szolnoki táborának parancsnoka lett őrnagyi rangban.

EGY IPSZILON TÖRTÉNETE

Görgey Artúr érdeklődése hazája iránt az 1840-es évek legelején ébredt fel. Mivel tizennyolc éves korától osztrák és cseh környezetben élt, egy időre szinte teljesen elfelejtett magyarul. A katonai pályában való csalódásával párhuzamosan azonban ismét művelni kezdte anyanyelvét, és ennek során egyre nagyobb rajongással olvasta Vörösmarty Mihály (1800–1855), Kölcsey Ferenc (1790–1838), illetve más jeles kortársainak költeményeit. Hamarosan megismerkedett Széchenyi István (1791–1860), valamint Kossuth Lajos (1802– 1894) reformeszméivel is, amelyek hatására a polgári eszmék, különösen a társadalmi egyenlőség gondolatának hívéül szegődött. Ez a szellemi fejlődés indította arra a polgári forradalom kitörése és győzelme után, hogy 1848 nyarán öccsével, Istvánnal együtt vezetéknevének utolsó, nemesi származásra utaló y betűjét i-re változtassa. Példájukat a későbbiekben bátyjuk, Ármin is követte. István és Ármin azonban a szabadságharc leverése után visszatértek az eredeti ipszilonos írásmódra, Artúr azonban egészen haláláig megmaradt az i betűs alakváltozat mellett.

ZICHY ÖDÖN ÜGYE

Görgei Artúr hadvezéri képességeinek bizonyítására Josef Jellasics (1801–1859) horvát bán seregének 1848 szeptemberében indított támadása nyújtott először lehetőséget, ekkor vehette át ugyanis őrnagyi kinevezéssel a Pest melletti, Csepel-szigetén állomásozó magyar honvéderők irányítását. Ez azért számított rendkívül fontos pozíciónak, mert Jellasics seregei ekkor már a magyar fővárost fenyegették. Először azonban mégsem katonai erényeivel, hanem egy váratlan és igencsak merész politikai tettével vált egy csapásra országosan is ismertté.

Szemere Bertalan (1812–1869) akkori belügyminiszter, majd később, 1849-ben a szabadságharc miniszterelnöke Görgei Artúr politikai életrajzának megírása kapcsán erről az eseményről később így számolt be: „Görgei szeptember 28-án, midőn Jellasics Székesfehérvárra, Pesthez már csak hat mérföldnyire álla, Csepel szigetén önkéntes seregével, az ottan a Dunán netalán próbálandó átmenetel meggátlása végett. Pesten a legnagyobb zavar, remegés és kétségbeesés uralkodott. Az országgyűlést a király hatalomszavával eloszlatta. (…) Jellasicsot a király, kit ezelőtt árulónak deklarált, Magyarország főparancsnokává nevezte, királyi teljes hatalommal. S fog-e a magyar tábor, mely még tele volt osztrák tisztekkel, Jellasics ellen harcolni? És fog-e győzni, ha megütközünk vele? Aggódva mindenki ezt kérdezte magától. S Mialatt a harc 29-én Jellasiccsal foly, s a nemzet még mindig a legalitáshoz szorongva ragaszkodik, Görgei, az egyszerű őrnagy gróf Zichy Ödönt, a gazdag mágnást, cs. kir. Kamarást elfogatja, s alig egyébre, mint gyanúra, mint hazaárulót önhatalmából felakasztatja. Leírhatatlan azon hatás, melyet ez a felrázott nemzetben előidézett.” A konzervatív, bécsi udvarhoz feltétlen hű gróf Zichy Ödönnek (1809–1848), mint Jellasics kémjének rögtönítélő bíróság elé való állíttatása, majd felakasztása az önvédelmi harc melletti bátor kiállásra buzdította a még bizonytalankodókat. Görgei ezt követően haderejét a Tolna megyei népfelkelőkkel egyesítve részt vett Jellasicsnak a Roth és Philippovich osztrák vezérőrnagyok által irányított hadoszlopának bekerítésében, majd október 7-én Ozoránál történt legyőzésében. Ebben a csatában Peczel Mór (1811–1899) tábornok volt a feljebbvalója, akinek a hadtudományokban kevéssé járatos nézeteit és utasításait Görgei önfejűen többször is felülbírálta, illetve figyelmen kívül hagyta. Percel ezért főbe akarta lövetni Görgeit, aki azonban az elítélésére összehívott haditanácson olyan sikeresen védte meg tetteinek jogosságát, hogy a Batthyány-kormány helyére lépett Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos javaslatára nemcsak hogy nem büntette meg, de még ezredessé is előléptették. Perczel ettől függetlenül az ozorai csatától kezdve nagy ellenszenvvel viseltetett iránta, és a későbbi események során éppen ő lett annak a nézetnek az egyik hangadója, hogy Görgei áruló.

A HADPARANCSNOK

Miután Móga János (1785–1861) magyar főparancsnok 1848. október 31-én

kudarcot vallott Schwechatnál az osztrák seregekkel szemben, majd emiatt azonnal lemondott minden rangjáról és visszavonult, a Honvédelmi Bizottmány Görgei Artúrt tette meg már tábornoki rangban a felső-dunai honvédsereg vezérének. Hamarosan legendás, félelmet nem ismerő hidegvérével, személyes bátorságával, gyors manőverezési készségével, illetve a tüzérség koncentrált felhasználására való képességével általános tekintélyt vívott ki magának a politikai és a katonai körökben egyaránt. 1848. december 2-án V. Ferdinánd királyt (1835–1848) a bécsi udvar lemondatta trónjáról, akinek helyére a mindössze ekkor még csak tizennyolc esztendős unokaöccse, Ferenc József (1848–1916) került, aki magára nézve nem tartotta elfogadhatónak a magyar kormányzattal korábban megkötött megállapodásokat, illetve a polgári átalakulást megteremtő áprilisi törvényeket. Ferenc Józsefnek uralkodóként az egyik legelső intézkedése az volt, hogy parancsot adott az Alfred Windischgrätz (1787–1862) herceg által vezetett császári haderőknek arra, hogy kilenc oldalról támadjanak rá Magyarországra, és fojtsák vérbe a forradalmat. A Bécs felől a Duna mentén Pest irányába vonuló osztrák főerőkkel szembeni védekezés feladata Görgeire hárult, akitől az Országos Honvédelmi Bizottmány aktív védekezést várt el, vagyis azt, hogy egy jól átgondolt ütközetben állítsa meg Windischgrätz erőit, és ezzel akadályozza meg a magyar főváros osztrák kézre kerülését. A nagy túlerőben lévő ellenséggel azonban Görgei az utasítások ellenére sem vállalta fel a nyílt ütközetet, és hadseregének megmentése érdekében gyakorlatilag harc nélkül feladta az egész Dunántúlt. Emiatt ismét árulással vádolták meg őt, sőt fő riválisa, Perczel Mór kötelességtudatát és hazafiságát bizonyítandó a főváros védelmére indulva 1848. december 30-án Mórnál csatát vállalt az osztrák főerőkkel, amelyet azonban elvesztett. Emiatt a magyar politikai vezetésnek el kellett hagynia Pestet. A Debrecenbe való átköltözés közepette Görgeit utasították arra, hogy minden lehetséges eszközzel védelmezze meg Pestnek az osztrákok által történő elfoglalását.

A VÁCI KIÁLTVÁNY

Görgei Artúrnak az ekkoriban kelt engedetlensége elsősorban abból a megfontolásból fakadt, hogy nem akarta hadseregét egy reménytelennek látszó csatában feláldozni, és ezzel a későbbi harc számára elveszejteni. Ezzel együtt önálló politikai ambíciói is egyre nyilvánvalóbbá váltak, nézetei miatt azonban

korábbi lelkes patrónusával, Kossuth Lajossal került egyre súlyosabb konfliktusba. Görgei 1848 decemberének utolsó napján harc nélkül feladta Pestet, és seregével Vácra vonult. A városban maradt Batthyány Lajos és Deák Ferenc Windischgrätz herceget megpróbálta békekötésre bírni, ám az osztrák fővezér föltétlen megadást követelt és a magyar miniszterelnököt börtönbe vettette. Erre válaszképpen Görgei 1849. január 5-én Vácott egy kiáltványt bocsátott ki, amelyben a föltétlen megadás lehetőségét elutasította ugyan, ám az áprilisi törvények szellemében elfogadta az egységes monarchia elvét, ennek alapján pedig béketárgyalásokat ajánlott föl, és elhatárolta magát a Kossuth által vezetett országos Honvédelmi Bizottmánytól. Szemere Bertalan erről ezt írta: „Görgei a későbbi időkben a proklamációt azzal indokolta, hogy kénytelen volt azt írni, pusztán azért, mivel régi, félig osztrák szellemű, különben jeles tisztek tömegestül el fogták volna hagyni. Legelső ez hosszú sorában azon tetteinek, amelyekben a legteljesebb engedetlenség és a legbuzgóbb hazafiság, a leghatározottabb akarat és a legnagyobb fogalomzavar áll egymással szemközt. (…) Ha e proklamációval csak pillanatnyi bajbul akart menekülni, mit nem hiszek, az eszközt hozzá nagyon rosszul választotta; ha mint státusférfi akart szerepelni, íme, ez leghívebb képe az ő zavaros politikai felfogásának; s mit mondjak róla, ha visszaemlékezünk, hogy mint monarchista lép föl most az, ki már hónapok előtt mindent elkövetett a maga köréhez képest, hogy a nemzet letérve a legalitás teréről a forradalom veszélyei közé rohanjon? De nemcsak következetlenségekkel teljes e proklamáció, hamis állításokkal is. A kormány mindig ütközetet parancsolt neki, ő volt az, ki folyvást visszavonult (…). Nem szenved kétséget, hogy e proklamációval ő a Honvédelmi Bizottmányt vagy egyenesen Kossuthot akarta megbuktatni.” A váci kiáltvány miatt most már Kossuth is árulónak minősítette Görgeit, mint a békepárt egyik meghatározó vezetőjét, és megfosztotta őt vezéri tisztétől. Erről azonban Görgei nem vett tudomást, hanem haderejével a Felvidékre vonult, ahol téli hadjáratával sikerült megalapoznia a magyar szabadságharc legjelentősebb és leghíresebb diadalsorozatát, az 1849 áprilisában és májusában lezajlott tavaszi hadjáratot. Ezen téli hadjárat legkiemelkedőbb csatájának egyébként az a Guyon Richárd (1813–1856) által irányított branyiszkói ütközet bizonyult, amelynek eredményeként Görgeinek sikerült vezetése alatt egyesítenie a felvidéki bányavárosoknál összegyűlt magyar haderőket.

HADVEZETÉSI BONYODALMAK

1849. februárjában a magyar hadügyminisztérium Henryk Dembinski (1791– 1894) lengyel származású altábornagyot nevezte ki magyar főparancsnoknak, a váci kiáltvány miatt árulónak minősített Görgei Artúr ellenében. Dembinski kinevezése azonban rossz döntésnek bizonyult, mivel a lengyel tábornok fényes szabadságharcos múltja ellenére sem igazán értett a hadvezetéshez, és ezért csak a visszavonulásban tudott jeleskedni. Görgei kezdetben igyekezett Dembinski utasításainak engedelmeskedni, ám miután egyre nyilvánvalóbbá vált az új fővezér alkalmatlansága, egyre élesebb kritikákat fogalmazott meg vele szemben. Görgei szárnyparancsokként részt vett Dembinski mellett 1849. február 26-27-én abban a kápolnai ütközetben, amelyet a fővezér tehetetlensége és bizonytalankodása miatt a magyar honvédsereg elveszített Windischgrätz haderejével szemben. Ezen Görgei Artúr annyira felháborodott, hogy március 3án Tiszafüreden élére állt annak a tisztikar körében kibontakozott mozgalomnak, amely Deminski leváltását követelte a fővezérségből. Szemere Bertalan ekkor a tisztikar kívánságára leváltotta Dembinskit, és Görgeit nevezte ki ideiglenes fővezérré. Kossuth kormányzó-elnök azonban nem bízott meg benne, ezért ismét megfosztva őt főparancsnoki tisztétől hamarosan Vetter Antal (1803–1882) osztrák származású altábornagyot bízta meg a magyar hadak főparancsnokának. Görgei ekkor igyekezett visszanyerni Kossuth bizalmát és jóindulatát, így amikor Vetter váratlanul súlyosan megbetegedett, akkor a kormányzó-elnök meggondolta magát és 1849. március 30-án ideiglenesen mégis elismerte Görgeit fővezérnek. Görgei Artúr hamarosan rászolgált erre az újabb bizalomra, hiszen néhány nap múlva megindította azt a tavaszi hadjáratot, amellyel nagyon rövid idő alatt az összes osztrák csapattól megtisztították Magyarországot.

CSATA KOMÁROMNÁL

Kossuth Lajos a tavaszi hadjárat eredményeitől elkápráztatva Görgeinek 1849. április 15-én felajánlotta a hadügyminiszteri tárcát, Szemere Bertalan miniszterelnök indítványára pedig altábornaggyá léptették elő. Ezalatt a tavaszi hadjárat fényes magyar győzelmeinek hatására Ferenc József menesztette Windischgrätz herceget, és felismerte, hogy saját erejéből az osztrák hadsereg nem képes a magyar függetlenséget felszámolni, ezért I. Miklóshoz fordult

segítségért. Az orosz cár az 1815-ben aláírt „szent szövetségre” hivatkozva mag is adta ezt a segítséget, és Ivan Fjodorovics Paszkievics (1782–1856) herceg, lengyel kormányzó vezetésével egy hatalmas orosz sereget indított útjára 1849 júniusában Magyarország ellen. A magyar vezetést ezzel egy időben súlyos belső ellentét osztotta meg. A kormányzó-elnökké megválasztott Kossuth Lajos vezette liberálisok a teljes függetlenség kivívására, míg a békepártiak, élükön most már igen egyértelműen Görgeivel, a Habsburg-udvarral való megegyezésre törekedtek. Görgei alaposan kihasználta ebben a vitában azt a helyzetet, hogy Kossuth nem igazán értett a katonai vezetéshez és a haditaktikához: „Görgei nem szeretett vitázni a fakundens Kossuthtal; ő a kevély, a dacos, nem akarta, hogy a táborban legyen valaki, ki fölötte áll, ő tehát Kossuthot igyekezett a hadseregtől eltolni, tudván, hogy a nemzet most a hadsereg, s ki a hadsereg ura, az a nemzeté is.” Az osztrák seregek új fővezére, Julius Haynau (1786–1853) báró időközben haderejével a Felvidékre nyomult, és a Vág folyó mentén érzékeny veszteségeket okozott az ott állomásozó magyar honvéderőknek. Ekkor a magyar haditanács úgy döntött, hogy a magyar haderőket koncentrálni kell, mert csak így lehet esély a nagy túlerőben lévő osztrák és orosz erők megállítására. A kormány az összpontosítást a Tisza-Maros szögébe rendelte el, amit Görgei is elfogadott, végül azonban mégsem engedelmeskedett, hanem csapataival Komárom térségében maradt. Görgei később azzal érvelt, hogy a komáromi összpontosítás mellett ugyanannyi érv szólt, mint a Tisza-maros szögi mellett, és Haynau osztrák erőivel valamivel nagyobb esélyjel lehetett felvenni a harcot, mint Paszkievics orosz seregével. 1849. július 2-án Komárom mellett vívta meg Görgei Haynauval a magyar szabadságharc egyik legvéresebb ütközetét. Az ellenséges túlerő megtörésére Görgei személyesen vezetett lovasrohamot az osztrák sereg egyik oldalszárnya ellen. Magas termetével és vörös színű atillájával már messziről jól kivehetően megkülönböztethető volt környezetétől. A Hannover-huszárok élén előrevágtatva észrevette, hogy Pöltenberg Ernő (1814–1849) tábornok lovascsapatának oldalában osztrák tüzérek jelentek meg, ezért fehér tollas kalapját lekapva integetni kezdett, hogy figyelmeztesse őt a veszélyre. Ezzel felhívta magára az ellenséges lovastüzérség figyelmét is, akik azonnal tüzelni kezdtek rá. Miközben a magyar roham során lemaradt huszárok elvágtattak mellette, Görgei hirtelen egy hatalmas ütést érzett hátul a fején. Vére végigcsorgott a nyakán és elvegyült vörös kabátjának színével. A sebesülés mértékével és következményeivel a csata hevében nem volt módja törődni, kötés gyanánt kalapját nyomta jó erősen a fejébe, az ütközet végéig kitartott, és a tábori orvos csak ezt követően látta el a szerencsére igazán súlyosnak nem

bizonyult fejsebét. A szabadságharcot követő időszakban olyan híresztelések kaptak lábra Görgei megsebesülésével kapcsolatban, hogy az egy Kossuthpártiak által szervezett merénylet következménye lett volna, ám erre semmilyen bizonyíték sincsen. E későbbi mendemondára az szolgáltatott alapot, hogy a magyar politikai vezetéstől a komáromi csatával magát ismét függetlenítő Görgei Artúrt Kossuth immár harmadszor is megfosztotta fővezéri rangjától, ő maga pedig önként lemondott a hadügyminiszterségről.

A TELJHATALOM BIRTOKÁBAN

Mivel az osztrák és orosz seregekkel szemben 1849 júliusában minden hozzáértő hadvezetőre szükség volt, ezért a minisztertanács a fővezéri poszttól megfosztott Görgei Artúrt meghagyta a fel-dunai hadsereg vezetőjének. Mivel a komáromi csata után nem mutatkozott remény az osztrák fősereg megállítására, ezért Görgei hadseregével a Duna bal pártján megindult déli irányban, célja Szeged elérése volt. Július 15–17-én azonban Vácnál beleütközött Paszkievics herceg orosz csapataiba. E véres váci csatában Görgei ismét rendkívüli személyes bátorságról tett tanúbizonyságot. Mivel hadserege nem tudott áttörni az orosz főerőkön, ezért Vácról a Felvidékre vonult, ahol még egy hónapon keresztül le tudta kötni az orosz seregeket, így a Haynau vezette osztrák erőknek egyedül kellett szembenézniük a Szegednél összpontosított magyar főerőkkel. A szegedi ütközet után a magyar vezetés Aradnál rendelt el újabb seregösszevonást. A magyar fővezéri teendőket ekkoriban ellátó Deminski Henrik azonban nem engedelmeskedett, és Temesvár alá vonult. Kossuth ekkor leváltotta őt, és helyére Bem Józsefet nevezte ki, aki 1849. augusztus 9-én Temesvárnál, a szabadságharc utolsó nagy ütközetében vereséget szenvedett. Görgei éppen ezen a napon érkezett meg haderejével Aradra, ahol meglepetéssel tapasztalta, hogy a magyar fősereget nem találta ott. Mivel a temesvári csatában az ellenség szétverte a magyar főerőket, ezért ekkor már egyedül csak Görgeinek maradt a háború folytatásához épségben álló hadserege. Kossuth Lajos ezért augusztus 11-én kinevezte őt fővezérnek, majd a katonai és polgári teljhatalom birtokosának, vagyis diktátornak nyilvánította. Kossuth azért volt hajlandó meneszteni a kormányt és lemondani saját hatalmáról is, hogy Görgei e teljhatalom birtokában tovább folytassa a harcot. Görgei ebben a helyzetben

tisztikarával haditanácsot tartott, amely arra a megállapításra jutott, hogy a túlerőben lévő ellenséggel szemben nincsen tovább értelme folytatni a háborút. Görgei Artúr a ráruházott teljhatalom birtokában augusztus 13-án Világosnál, az orosz csapatok előtt feltételek nélkül letette a fegyvert. Görgei azért nem szabott feltételeket, mert az adott katonai helyzetben nem is igen maradt ideje béketárgyalások folytatására, másrészt bízott abban, hogy az oroszok nagylelkűek lesznek, és meg fogják akadályozni az osztrákok bosszúját. Mindebben súlyosan tévedett, mert I. Miklós orosz cár egyedül csak ahhoz ragaszkodott, hogy Görgei fővezérként amnesztiát kapjon, ám Haynau hamarosan bekövetkezett katonai diktatúrájának és terrorjának tág teret engedett. A világosi fegyverletétel a Magyarországról elmenekült politikusok és katonák többségében azt az elképzelést erősítette meg, hogy Görgei tényleg elárulta a hazát. Ezt a negatív képet természetesen főként az eltérő politikai elképzelések és ambíciók motiválták. Kossuth Lajos szeptember 11-én, a török fennhatóság alatt lévő Vidinben kelt körlevelében már nyíltan árulónak nevezte Görgeit, és az iránta érzett haragot nagyban táplálta az, hogy október 6-án tábornoktársainak többségét Aradon kivégezték. Görgei élete végéig képtelen volt megszabadulni attól a magyar közvélemény által táplált és személyéhez fűzött negatív képzettől, hogy Világosnál eladta az országot az ellenségnek.

HOSSZÚ HALLGATÁS

Bár I. Miklós orosz cár követelésére Görgei Artúr Bécsben amnesztiát kapott, ám Klagenfurtba száműzték, ahol egészen 1867-ig élt rendőri felügyelet alatt. Itt született meg két gyermeke, Berta és Kornél. 1852-ben írta meg először emlékiratait, amelyek először német majd angol nyelven láttak napvilágot. Ebben megpróbálta igazolni tetteit, ám több tábornoktársát is igaztalanul megvádolta benne. Műve szinte egyöntetű elutasításra talált, így az alapvetően nem tudott változtatni a róla kialakult negatív képen. 1862-ben fiktív levelek formájában megfogalmazott újabb emlékiratot tett közzé, Magyarországon azonban ez is visszhangtalan maradt. 1867-ben támogatásáról biztosította Deák Ferencet (1803–1876) az osztrákokkal kialakított kiegyezés megkötésében, amivel ismét sikerült kiváltania az itáliai emigrációban élő, és a kiegyezést hevesen ellenző Kossuth Lajos haragját. Görgei Artúr a kiegyezést követően

hazatért, és családja eltartása érdekében különböző munkákat vállalt. Volt például a Pesti Téglagyár és Kőszénbánya Részvénytársulat intéző igazgatója, majd később István öccse ügyvédi irodájának munkatársa. 1884-től a Tisza Kálmán (1840–1902) miniszterelnök kormányától neki megítélt altábornagyi nyugdíjból élt. A szabadságharctól eltelt évtizedekben, különösen a kiegyezés utáni időszakban Görgei híveinek száma növekedni kezdett, ami lassan lehetővé tette személyiségének és tevékenységének árnyaltabb megítélést. A közvélemény ellenséges hallgatásának falát Görgei személyét illetően azonban ezt követően is csak nagyon lassan és óvatosan lehetett áttörni, minthogy ez az akkoriban szinte vallásos áhítattá fokozott hazai Kossuth-kultusszal nem fért össze. Görgei Artúr majdnem száz esztendős korában, 1916. május 21-én hunyta le örökre a szemét Budapesten, tizenkét évvel élve túl fő riválist, Kossuth Lajost. Temetésén a kor politikusainak és tudományos életének számos kiválósága vett részt, ami már jelezte a nyilvánosság fokozatosan megváltozott véleményét életútjáról. Még hosszú időnek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy bebizonyosodjék a ráaggatott árulási vád politikai manipulációból eredő hamissága, és mint a szabadságharc legjobb hadvezére elfoglalhassa méltó helyét a történelmi köztudatban.

HADIK ANDRÁS

HÁBORÚ A TÖRÖK ELLEN

Az európai nagyhatalmak életét a XVIII. században jórészt dinasztikus és területszerző háborúk sorozata határozta meg. E század első ilyen nagy háborúja a spanyol örökösödési háború (1701–1714) volt a francia Bourbon és az osztrák Habsburg dinasztia között, amely végül a spanyol örökség felosztásához vezetett. Ez a háború már egyértelműen azt bizonyította, hogy tartós katonai sikert csak olyan viszonylag nagy létszámú, állandó és jól kiképzett hadsereg fenntartásával lehet elérni, amely korszerű tüzérségből, fegyelmezett gyalogságból és gyors mozgású gyalogságból áll. Ekkoriban a haderő megszervezésében, kiképzésében és irányításában kitüntetett szerep jutott a haditaktikát, és ezzel a háborút eldönteni képes hadvezéreknek. A Habsburg Birodalom hadereje azonban még nem ilyen volt, mert lényegében még mindig a korábbi évszázadokban kialakult nemesi felkelőseregekre épült. Ez azt jelentette, hogy a Habsburg – és benne a magyar – hadsereg a honvédelmet kizárólagos feladatának tekintő nemesség hadba hívásával, vagyis az úgynevezett nemesi felkeléssel lett az egyes háborúk kitörésekor összegyűjtve. Az így felállított nemesi bandériumok igen szedett-vedettek és szervezetlenek voltak, alapvetően a lovasságra épültek, így tüzérségük és gyalogságuk igen gyenge volt. A magyar nemesi lovasság harcmodora ráadásul még mindig „kurucos”, vagyis portyázó jelleggel bírt, ami kiválóan alkalmasnak bizonyult kisebb-nagyobb rajtaütések végrehajtására, de nem volt hatékonyan képes nagyobb csaták, frontális ütközetek megvívására. E korszerűtlen hadsereg miatt a Habsburg Birodalom a XVIII. század folyamán egyre súlyosabb katonai kudarcokat volt kénytelen elszenvedni. A XVIII. század legjelesebbé vált magyar származású hadvezére, Hadik András 1710-ben született egy felvidéki kisnemesi családban. Apja huszárkapitányként szolgált, így az ifjú Hadik merész elhatározással 1732-ben, huszonkét esztendős korában szintén huszárnak állt. Katonai pályafutását a Dessewffy huszárezredben kezdte, éppen egy újabb nagy örökösödési háború kitörése előtt. 1733-ban ugyanis meghalt I. Frigyes Ágost lengyel király, és trónutódlásáért

Ausztria, valamint Oroszország között kirobbant az úgynevezett lengyel örökösödési háború (1733–1735). E háborúba az oroszok oldalán Franciaország és Spanyolország, vagyis a Habsburgokkal ellenséges Bourbon-országok is bekapcsolódtak. Hadik András ebben a háborúban harcolt először – a Rajna folyó vidékén zajló osztrák portyázásokban vett részt –, és ekkor ismerkedett meg a kor háborúinak jellegzetes hadviselési módszereivel is. A lengyel örökösödési háborúban kudarcot vallott Habsburg udvar hamarosan egy törökellenes háborúval igyekezett kárpótolni magát. 1736-ban Törökország hadat üzent Oroszországnak, és ekkor Anna orosz cárnő (1730–1740) VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar király: 1711–1740) segítségét kérte, így a Habsburg Birodalom a gyors katonai siker és területszerzés reményében 1737 elején bekapcsolódott a háborúba az oroszok oldalán. Hadik András ebben a háborúban már huszárkapitányi rangban szolgált, és itt vett részt először igazán nagy, frontális ütközetekben is. A törökök elleni háború a Habsburgoknak újabb kudarcot hozott, mert a török hadsereg még azoknak a területeknek a jórészét vissza tudta foglalni, amelyeket korábban, az 1717–1718ban lezajlott osztrák-török háborúban elveszített.

MÁRIA TERÉZIA HUSZÁRA

III. Károlynak nem született fiú örököse – így számot vetve azzal, hogy vele férfiágon a Habsburg-családnak magva szakad –, kibocsátotta a Pragmatica Sanctiót, vagyis a Habsburg-ház nőágának örökösödési jogát kimondó törvényes szabályozást. Ezt a magyar rendek az 1722–23-as országgyűlésen különösebb ellenállás nélkül elfogadták: „[III. Károly] férfiágának magvaszakadtával… az öröklési jogon való utódlást Magyarországban… felséges osztrák Házának… nőágára is… és ezeknek törvényes, római katolikus, mindkét nemű ausztriai utódaira… feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen… uralkodás és kormányzás végett átruházzák [a rendek].” E szabályozás értelmében lépett apja halála után trónra Mária Terézia királynő (1740–1780), aki férjét, Lotharingiai Ferenc (1708–1765) nagyherceget maga mellé állította társuralkodónak. Ekkor azonban II. Frigyes porosz király (1740–1786) a Habsburg-ház nőági örökösödésének elismeréséért magának követelte Sziléziát, és ezzel kirobbantotta az osztrák örökösödési háborút (1740–1748). Mária Terézia ellen léptek fel a franciák, a bajorok és a szászok is, ezzel szinte európai

méretűvé dagasztva a háborút. A porosz csapatok hamarosan megszállták Sziléziát, majd elfoglalták Prágát, amellyel már közvetlenül fenyegették Mária Terézi uralmát. A királynőnek szorongatott helyzetében nem maradt más lehetősége, mint a magyar rendektől segítséget kérni, akik 1741-ben, a pozsonyi országgyűlésükön 35 000 főnyi hadsereg felállítását szavazták meg számára. Az osztrák örökösödési háborúban katonai sikereik hatására jelentősen megnőtt a reguláris lovaskatonai haderőt képező magyar huszárok tekintélye. A gyorsan mozgó, jól kiképzett huszárezredek ugyanis igen gyakran képesek voltak a csaták kimenetelét eldönteni. Ezt belátva a Habsburgok ellenfelei, a franciák és a poroszok is igyekeztek a magyar huszársághoz hasonló katonai csapatokat megszervezni. Hadik András a háború kitörésétől kezdve Sziléziában szolgált, ahol huszárjainak hozdulataival még ellenfelei elismerését is kivívta. 1742 tavaszán Hadik egy újonnan szervezett egység, a Beleznai-huszárok alezredese lett, és csapatával hamarosan Osztrák Németalföldre (a mai Belgium) küldték a franciák ellen harcolni. Miközben a Rajna mentén több sikeres hozdulatot is vezetett, 1744-ben ezredessé léptették elő. Az osztrák örökösödési háborút lezáró drezdai bélében II. Frigyes végleg megkapta Sziléziát, cserébe Mária Teréziát elismerte magyar és cseh királynőnek, illetve férjét, Lotharingiai Ferencet német-római császárnak. Hadik Andrást a békekötés évében a Habsburg Birodalom legifjabb életkorú tábornokává avatták.

A POROSZ FŐVÁROS MEGSARCOLÁSA

Az osztrák örökösödési háború fő vesztesének Franciaország számított, mert nem kapott semmit, ugyanakkor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Poroszország katonai nagyhatalommá váljon. A franciák csalódottsága az 1750-es években fokozatosan átalakította Európa szövetségi viszonyait. Ez azt jelentette, hogy a franciák az addig ősellenségnek tekintett osztrákokhoz közeledtek, emiatt viszont a korábban mindig a Habsburgok mellett kiálló angolok a poroszokkal léptek szövetségre. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Erzsébet orosz cárnő (1741–1762) a Lengyelországgal kapcsolatban kialakult érdekellentéteik miatt elhidegült II. Frigyestől, és a poroszok ellenében az osztrákokat kezdte el támogatni. Mindezeket felmérve és kihasználva Mária Terézia kirobbantotta a hétéves háborút (1756–1763) Poroszország ellen Szilézia visszaszerzéséért.

A hétéves háború Ausztriának, illetve katonai szövetségeseinek, Franciaországnak, Oroszországnak és Szászországnak kezdetben fényes katonai sikereket hozott. Poroszország a szárazföldön szinte magára maradt, mert az Anglia csak úgy támogatta őt, hogy a tengeren és a gyarmatokon kezdeményezett harcot a franciák ellen. Az ekkor már altábornagy Hadik András 1757-ben utasítást kapott a porosz főváros, Berlin megsarcolására. Ez az elképzelés igen merésznek tűnt, mert a poroszok védővonalai mögé kellett hozzá mélyen behatolni. Hadik 1757. október 10-én indult el négyezer katonájával, és hallatlanul ügyes manőverekkel október 16-án meg is érkezett Berlin falaihoz. Itt egy rövid, ám véres küzdelemben megfutamította a városfalakat védelmező porosz katonaságot, ám hadseregének nem engedte meg a porosz főváros felprédálását, cserébe viszont Berlin polgáraitól 600 000 birodalmi tallér hadisarcot követelt. A hadisarc egy részét a berliniek másnapra össze is szedték, és október 17-ének hajnalán Hadik a porosz felmentő sereg megérkezése előtt erőltetett menetben visszavonult. Hat nappal később nagy diadallal érkezett meg az osztrák vonalak mögé. Berlini vállalkozása Európa szerte híressé tette a nevét, és ettől kezdve Mária Terézia kegyeivel halmozta el őt. Megkapta a Mária Terézia Rend nagykeresztjét, 1760-ban pedig a német birodalmi és császári sereg ideiglenes fővezére lett. A hétéves háború során az osztrák haderő katonai sikereinek csúcspontján orosz segítséggel 1760-ban elfoglalta egy rövid időre Berlint, valamint Poroszország legnagyobb részét. Ezután azonban a Habsburg-udvarra nézve igen kedvezőtlen fordulat következett be. Erzsébet cárnőt halála után német származású unokaöccse, a II. Frigyest rajongva tisztelő III. Péter lépett trónra, aki megkezdte az orosz csapatok kivonását Poroszországtól. Féléves uralkodás után ugyan a szintén német származású felesége palotaforradalmat hajtott ellene végre, és II. Katalin néven cárnő (1762–1796) lett, ám ő is érdektelenségét hangoztatta a poroszok elleni háború folytatásában, így befejezte az orosz csapatok kivonást Poroszországból. Ezzel szinte egy időben az angolok legyőzték a franciákat a gyarmati háborúban, és így Poroszország fellélegezhetett, mert Ausztria gyakorlatilag egyedül maradt. A háború ezért 1762–63-ban visszatért oda, ahonnan elindult, vagyis Szilézia területére. Bár Hadik András a Sziléziában harcoló császári seregek főparancsnokaként még több katonai sikert elkönyvelhetett, a magára maradt Ausztriának be kellett látnia, hogy a háború továbbfolytatásának nincs értelme, így 1763-ban Poroszországgal megköttetett Hubertusburgban az a béke, ami helyreállította az 1756. előtti állapotokat, így Mária Teréziának nem sikerült visszaszereznie Sziléziát.

ERDÉLY KATONAI KORMÁNYZÓJA

Erdéllyel Hadik András először az osztrák örökösödési és a hétéves háború közötti békeévekben ismerkedett meg. A török hódítás következtében háromfelé szakadt Magyarország keleti területeiből 1570-ben formálódott ki a török fennhatóság alatt álló, de nagyfokú önállósággal rendelkező Erdélyi Fejedelemség. A török kiűzése során I. Lipót (1657–1705) seregei elfoglalták Erdélyt, ám azt nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem az 1691-ben kibocsátott Diploma Leopoldinum alapján külön tartományként tették a Habsburg Birodalom részévé. Bár a magyar rendek a későbbiekben ezt folyamatosan sérelmezték, ennek ellenére I. Lipót utódai sem változtattak a Habsburg nagyhercegségnek nyilvánított Erdély különállásán, sőt teljesen önálló tartományi igazgatást építettek ki itt. Az osztrák örökösödési háború után Hadik András két évig teljesített katonai szolgálatot Dél-Erdélyben, majd ezután még több erdélyi városban is megfordult, így jól megismerte a fejedelemség tájait, illetve sajátos társadalmi és nemzetiségi viszonyait. Erdélyi szolgálatának lejárta után visszatért Magyarországra, és családjával Esztergomban telepedett le. A hétéves háború lezárulása után Mária Terézia kitüntető megbecsülésének jeleként Hadik Andrást 1764-ben Erdély katonai kormányzójának nevezte ki, ezzel együtt a polgári közigazgatás vezetését is rábízta. Mindez éppen akkoriban történt, amikor Mária Terézia rendeletet adott ki az erdélyi határőrség felállításáról, ami megszüntette a közszékelyek számos kiváltságát. Az emiatt elégedetlenkedő udvarhelyi és csíki székely vezetők gyűlést rendeztek Madéfalván, és ezt a császári katonaság ágyútűzzel torolta meg. A község ágyúzásában sokan meghaltak, és az osztrák katonai erőszak következtében a székelyek tömegesen vándoroltak át román területre, a moldvai csángók közé. Az Erdélybe ekkoriban megérkező Hadik Andrásra hárult a feladat, hogy kormányzóként az elégedetlenséget lecsendesítse. Feladatát sikeresen, általános elismeréstől övezve hajtotta végre, minthogy a vallási felekezetek és a nemzetiségek közötti ellentéteket is le tudta egy időre simítani. Négy esztendős erdélyi kormányzása a nyugalom és béke időszakaként vonult be Erdély egyébként olyannyira viszontagságos történelmébe.

LENGYELORSZÁG ELSŐ FELOSZTÁSA

A Kelet-Európában évszázadokig nagyhatalmi szerepet játszó Lengyelország a XVIII. században szomszédjainak, Oroszországnak, Poroszországnak és a Habsburg Birodalomnak a megerősödése miatt harapófogóba került, miközben belső ellentétei miatt végzetesen meggyengült. A hétéves háború befejezése után mindhárom nagyhatalmú szomszéd már csak a megfelelő alkalomra várt, hogy kiterjeszthesse uralmát a lengyel területekre. Az oroszoknak a másik két riválissal szemben sikerült lépéselőnyre szert tennie azzal, hogy a szász, tehát német származású III. Ágost lengyel király (1733–1763) halála után saját jelöltjét, a minden szempontból jelentéktelen és könnyen befolyásolható lengyel főurat, Poniatowski Szaniszlót sikerült a trónra (1764–1795) juttatnia. Szaniszló király a legteljesebb mértékben alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a szomszédos nagyhatalmak területszerző törekvéseinek ellent tudjon állni. Mindennek következményeként 1772-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria – megállapodásuk értelmében – jelentős területeket bekebelezve végrehajtották Lengyelország első felosztását, bár ekkor még az összezsugorított lengyel államot teljes egészében nem szüntették meg. A pozícióelőnyét kihasználó Oroszország szerezte meg a természetesen a legnagyobb területeket, ugyanakkor Mária Terézia a déli lengyel vidékek birtokba vételével tartósan megalapozta a Habsburg Monarchia később Galíciának és Bukovinának nevezett tartományai fölötti uralmát. Hadik András 1763-ban jelentős földbirtokokat kapott királynőjétől adományba, ezzel együtt pedig a magyar grófi rangot is elnyerte. Lengyelország első fölosztásakor a megszálló osztrák seregek fővezére, majd az uralkodónő akaratából a megszerzett lengyel területek első polgári kormányzója lett. E pozíciójában telepített Bukovinába a korábban Moldvába menekült székelyek közül sokakat Moldvába, és az ott általa létrehozott csángó falvak (Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts) egészen a XX. század elejéig fennmaradtak. Katonai és politikai szolgálatainak elismeréseként Mária Terézia 1777-ben birodalmi grófi ranggal tisztelte meg őt.

AZ UDVARI HADITANÁCS ELNÖKE

Hadik András 1774-ben első magyarként elnyerve a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai méltóságát a bécsi Haditanács elnöke lett. Ettől kezdve Mária Terézia, illetve annak utóda, II. József legszűkebb köréhez tartozott. E kor szokásainak megfelelően nagy palotát tartott fenn Bécsben, ahol fényes külsőségek közepette látta rendszeresen vendégül az osztrák főváros előkelőségeit. Idős kora miatt életének utolsó évtizedében már elsősorban diplomáciai tevékenységgel szolgálta a Habsburg dinasztiát. 1787-ben orosztörök háború tört ki a Krím-félsziget és Grúzia birtoklásáért. II. József 1788-ban Oroszország oldalán háborúba lépett a szultán ellen, és személyesen vezette az osztrák hadakat a balkáni török területek ellen. Hadjárata azonban csúfos kudarcot vallott, és ezért 1789-ben az akkor már hetvenkilencedik esztendejébe lépett Hadik Andrást bízta meg a török elleni háború fővezéri teendőinek ellátásával. Hadik kötelességtudattól hajtva elvállalta a reménytelennek látszó megbízatást, mielőtt azonban érdemleges lépéseket tehetett volna, II. József kinevezését váratlanul visszavonta. Még – az egyébként verséggel végződő – törökökkel folytatott háború lezárulása előtt, 1790-ben meghalt II. József, néhány hét múlva pedig Hadik András is elhunyt. A XVIII. század szinte valamennyi háborújában résztvevő Hadik az egyik legismertebb és leghíresebb magyar hadvezérként vonult be az európai történelembe.

HORTHY MIKLÓS

MAGYAR DZSENTRIVILÁG

Az 1864-ben Kenderesen született Horthy Miklós egy a Tiszántúl területén pár száz holdnyi földbirtokkal rendelkező dzsentricsalád ötödik gyermeke volt. Református vallásúvá vált felmenői még a XVII. században szerezték nemesi oklevelüket. Apja, az 1830-ban született Horthy István a kenderesi birtokot felesége hozománya és saját meglévő birtokainak cseréje révén alakította ki. Nemcsak a birtokszerzésben bizonyult ügyesnek, hanem a politikában is, hiszen az osztrák-magyar kiegyezést követően a Szabadelvű Párt vezérének és első miniszterelnökének, Tisza Kálmánnak (1830–1902) a barátja lett. Ebben a korban a rokoni és baráti kapcsolatokat könnyen lehetett a politikában kamatoztatni, és így Horthy István az 1880-as évektől a főrendi ház tagja, és a Szabadelvű Párt szolnoki vezére lett, miközben szigorú figyelemmel egyengette öt felnövekedett fia és két leánya pályáját. Horthy Miklós tanulóéveit a debreceni református kollégium elemi iskolájában kezdte, majd apja egy soproni német nyelvű gimnáziumba íratta be. Két bátyja is időközben a monarchia katonatisztje lett: István lovassági tisztként később a tábornoki rendfokozatig jutott, míg Béla tengerésztisztnek készült, ám egy hadgyakorlat során szerzett sebesülésébe váratlanul belehalt. Ez utóbbi tragikus élmény miatt apja nem akarta megengedni, hogy a tengerre vágyó ifjú Miklós szintén a tengerésztiszti pályát válassza, ám végül sikerült neki az atyai szigorral szembeszegülnie, és így végül Fiumébe mehetett elvégezni a Tengerészeti Akadémiát. Az akadémiai tanulmányait 1886-ban fejezte be, tiszti vizsgájának letételére pedig három évvel később, 1889-ben került sor. Első tiszti éveiben flottaszolgálatot látott el, amelynek során bejárta a világtengereket, közben oktatótiszti, tüzérségi és más egyéb tanfolyamokon képezte tovább gyakorlati ismereteit. Igen kedvelt társasági férfiú vált belőle, minthogy sokféle sportot űzött igen eredményesen, jól zongorázott, remekül táncolt, festeni tanult, illetve a német mellett elsajátította az angol, a francia, az olasz és a horvát nyelveket is.

ŐFELSÉGE SZÁRNYSEGÉDE

Horthy Miklóst 1909-ben beosztották az uralkodó, Ferenc József négy szárnysegéde egyikének, és ezt a feladatát egészen 1914-ig, vagyis az első világháború kitöréséig töltötte be. Bécsi évei alatt mélységes tekintélytisztelet és kötelességtudat alakult ki benne. Ekkor vált természetessé számára, hogy mindenben engedelmeskedjék feljebbvalóinak, és hogy ezt alárendeltjeitől is mindenkor megkövetelje. Mindez nem akadályozta őt abban, hogy megnyerő modorával és sokoldalúságával szintén a társasági élet egyik ismert figurája legyen. Az első világháború alatt szinte mindvégig különböző hadihajók cirkálóparancsnokaként szolgált – ezek közül a Novara nevű gyorscirkáló lett a legismertebb –, és közben folyamatosan emelkedett a katonai ranglétrán. Az Osztrák-Magyar Monarchia szempontjából több sikeres hűveletet is irányított az Adriai-tengeren. Ezek közé tartozott az is, amikor Ottrantónál, majd a Cattarói-öbölnél sikerült áttörnie az antant flottájának blokádját. Az utóbbi hűvelet során elég súlyosan meg is sebesült, ám az akciót hordágyon fekve is tovább irányította. A háborús összeomlás évében, 1918 márciusában flottaparancsnoknak és ellentengernagynak léptették elő. Még alig vette át főparancsnoki tisztét, amikor Cattaróban a flotta legénységének egy része fellázadt a rossz ellátás és a kilátástalannak tűnő katonai helyzet miatt. Horthy gyorsan és határozottan fojtotta el ezt a lázadást, a benne résztvevőket hadbíróság elé állítatta, majd az ott hozott halálos ítélteket habozás nélkül végrehajtatta. Néhány hónappal később azonban úgy tűnt, hogy a háborús vereség, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, valamint az ezek nyomán a kibontakozó forradalmi események egyszer és mindenkorra véget vetnek katonai karrierjének.

A LEGFŐBB HADÚR

A Tanácsköztársaság hatalomra kerülése után nem sokkal szervezkedni kezdtek a proletárdiktatúrával szemben álló, magukat ellenforradalminak nevező erők. 1919 áprilisának közepén Bécsben megalakult gróf Bethlen István (1874–1947) vezetésével a konzervatív erőket összefogó Antibolsevista Comité (ABC), és

ezzel szinte egy időben gróf Károlyi Gyula (1871–1947) Aradon egy ellenkormányt alakított. Ez az ellenkormány hamarosan átköltözött az antant katonai erői által megszállt Szegedre. Életének nem várt fordulatként a mélységesen konzervatív meggyőződésű és forradalomellenes Horthy Miklóst 1919. kora nyarán gróf Károlyi Gyula meghívta a Szegeden felállított ellenkormányába hadügyminiszternek. Szegedre menve az ott gyülekező ellenforradalmi tiszti különítményesekből megszervezte az úgynevezett Nemzeti Hadseregét, amelynek a fővezére is lett. Emlékiratában erről az időszakról a következőket jegyezte föl: „Egyenként, az ország minden részéből érkeztek tisztek, s ezeket Prónay Pál őrnagy tiszti századokba szervezte. Szeged környékéről megindult a hadviseltek önkéntes bevonulása, és csakhamar összejött az új, fegyelmezett és megbízható sereg magva.” A legerősebb és legelszántabb tiszti különítmények parancsnokai Prónay Pál (1875–1945) és Ostenburg-Moravek Gyula lettek. A tiszti különítményesek és a Szegeden gyülekező radikális politikusok, mint például Gömbös Gyula (1886–1936) – akinek szervezete, a Magyar Országos Véderő Egylet bizonyult a legerősebb radikálisan jobboldali erőnek – a Tanácsköztársaság fegyveres megdöntésére készülődtek. A Szegeden gyülekező konzervatív és radikális jobboldali szervezetek, erők között azonban egyre súlyosabb nézetkülönbségek alakultak ki a jövőt illetően, ráadásul Károlyi Gyula ellenkormányát a győztes antant hatalmak semmilyen formában sem voltak hajlandók elismerni. E belső megosztottság és a reménytelen külpolitikai helyzet miatt Károlyi Gyula távozott az ellenkormány éléről, és helyére egy szerény képességű, alig ismert politikus P. Ábrahám Dezső került. Az ekkor már önálló politikai ambíciókat tápláló Horthy Miklós ezért megszakította kapcsolatát az ellenkormánnyal, és létrehozva a Nemzeti Fővezérséget tovább folytatta immáron saját hadseregének megerősítését. Horthynak és hadseregének ettől függetlenül semmilyen szerepe sem volt a Tanácsköztársaság leverésében és a román hadsereg megszálló tevékenységének megakadályozásában. A Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-én bekövetkezett bukása után Horthy Miklós ellenforradalmat hirdetett meg, és Nemzeti Hadserege élén néhány nap alatt birtokba vette a Dunántúlt. Az egyes tiszti különítményes csoportok által ekkor bevezetett fehérterror során természetesen főként azokra igyekeztek lecsapni, akiket a proletárdiktatúra megteremtőinek, képviselőinek, vagy akárcsak helyeslőinek tartottak, és ennek során több zsidóellenes pogromot is elkövettek, amelyek az antant hatalmak országainak közvéleményében elég nagy

felháborodást váltottak ki. Elmondható tehát, hogy Horthy Miklós kibontakozó ellenforradalmi rendszerét a jogrend teljes hiánya, a terror, az erőszak és a bosszúállás alapozták meg. Az ekkor Párizsban már intenzíven zajló, és az első világháborút lezárni hivatott béketárgyalások antant képviselői számára egyre sürgetőbbé vált egy hivatalosan is elismerhető magyar kormányzat létrehozása. Ennek érdekében elérték, hogy a román hadsereg elhagyja Budapestet, illetve kiürítse a Magyarországnak meghagyni keleti területeket is. Ennek során Horthy november 16-án bevonulhatott serege élén Budapestre, ahol megbuktatta Friedrich István (1883–1951) – egyébként szintén törvénytelenül hatalomra került – kormányát, majd támogatásával az a Huszár Károly (1882–1941) lett a miniszterelnök, akinek koalíciós, úgynevezett koncentrációs kormányát az antant azonnal elismerte, és meghívta a trianoni béketárgyalásra.

EGY RENDSZER NÉVADÓJA

A történelmi Magyarországot államterületének kétharmadától megfosztani készülő trianoni béketárgyalások lezárása a nyugati hatalmakat arra ösztönözték, hogy a magyar politikai életet minél hamarabb sikerüljön stabilizálni, ezért támogatásukkal 1920 elején parlamenti választásokat tartottak az országban. A forradalmak küzdelmeiben, majd a Nemzeti Hadsereg fehérterrorja következtében elvérzett baloldal nem indulhatott el ezen a választáson, így azt a szélsőjobboldal által is támogatott konzervatív erők nyerték meg. Az új parlament az egyik első intézkedéseként Magyarország államformájának visszaállította a királyságot, ám a nyugati hatalmak és a szomszédos kisantant államok fenyegető magatartása miatt szóba sem jöhetett a korábban lemondott IV. Károly király (1916–1918), vagy a Habsburg család valamely tagjának trónra ültetetése. Ez a külpolitikai kényszer szülte végül azt a helyzetet, hogy – a magyar történelemben egyáltalán nem példa nélkül való módon – az ország számára kormányzót választottak. A magyar fegyveres erők felett teljhatalommal rendelkező Horthy Miklóson kívül a kormányzói tiszt betöltésére nem volt más reális jelölt, így a konzervatív politikai erők, és a nemzeti hadseregben jelentős pozíciókkal rendelkező szélsőjobboldal hathatós támogatásával Horthyt 1920. március 1-én kormányzóvá választották. A magyar politikai erők többsége a kormányzói tisztet kezdetben csak ideiglenesnek tekintette, ám IV. Károly két sikertelen visszatérési kísérlete – úgynevezett

királypuccsa – bebizonyította, hogy a nemzetközi politika nem tűri el a Habsburg család hazai restaurációját. Mindez nagyban megerősítette Horthyt pozíciójában, amit később a kormányzói jogkörök kétszer is törvényben rögzített kiszélesítésével támasztottak alá. A két világháború közötti időszakban berendezkedett úgynevezett Horthy-rendszer keresztény nemzeti szellemisége az Osztrák-Magyar Monarchia ókonzervatív társadalmi és politikai hagyományaira épült, és bel-, illetve külpolitikáját szinte teljes egészében a trianoni békeszerződés revíziójának, vagyis az első világháború után elvesztett területek visszaszerzésének rendelte alá. Horthy Miklós kormányzóvá választása után indulhatott hatalmi rendszerének konszolidációja, tartós berendezkedése, amit Teleki Pál (1879–1941) kormánya indított el 1920 nyarán. A stabilitás érdekében Teleki kormányzata a radikális baloldal (kommunisták) mellett a radikális jobboldallal szemben is fellépett. Ez utóbbi esetében azonban vigyáznia kellett, hiszen ezek a kormányzó mellett elkötelezett erők nagy szerepet játszottak Horthy hatalomra kerülésében. A megoldás a tiszti különítmények oly módon történő feloszlatása lett, hogy a továbbszolgálni akarókat átvették a rendőrség és a csendőrség tiszti állományába, a leszerelők számára pedig politikai vagy köztisztviselői pályák lehetőségét csillantották meg. Az első királypuccsba belebukott Telekit Bethlen István váltotta fel a miniszterelnöki székben 1921 nyarán, és ő volt az, aki végül a Horthy-rendszer konszolidációját ténylegesen meg is valósította. A belpolitikai stabilitás útjában álló egyik legnagyobb akadályt ekkor a szilárd parlamenti többség hiánya jelentette, ezért Bethlen a kialakult pártstruktúrák felbomlasztásával egy új, egységes kormányzópárt összekovácsolására törekedett. Ennek során 1922 februárjában elérte, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja összeolvadjon a Kisgazdapárttal Egységes Párt néven. Ezzel az egyesüléssel a kisgazdák elveszítették paraszti-demokrata arculatukat, és a nemzeti konzervatív kormánypárt részeivé váltak.

CSALÁDI BOLDOGSÁG ÉS SZEMÉLYES TRAGÉDIÁK

Horthy Miklós 1901-ben, harminchét esztendősen nősült meg. Feleségének az Arad megyei katolikus birtokos családból származó, szép és ambiciózus Purgly Magdolnát (1881–1959) választotta, aki ettől kezdve egész életében

következetesen támogatta a háttérből férje minden katonai és politikai lépését. Házasságukból 1902. és 1907. között négy gyermek született. Elsőszülöttjük, Magdolna mindössze tizenhat esztendősen hunyt el 1918-ban. Másik leányuk, az 1903-ban született Paula megérte a felnőttkort, ám rosszul sikerült házassága sok keserűséget okozott szüleinek, és még csak harminchét esztendős volt, amikor 1940-ben belehalt elhatalmasodott tüdőbajába. A két leánygyermek után, 1904ben Prugly Magdolna fiúgyermeket szült, aki az István nevet kapta. Ő gépészmérnöknek tanult, majd családi hátterének köszönhetően az Államvasutak Gépgyárának igazgatója lett. Az egyre idősödő kormányzó utódlásának kérdése komoly formában az 1940-es évek elején került napirendre, és ezért az addig világfi módon élő Horthy Istvánt 1942. február 19-én kormányzóhelyettessé választották. Ebben a magyar – főként az ellenzéki – politikusok közül sokan dinasztiaalapítási kísérletet láttak, ám elítélő álláspontjukat hamarosan okafogyottá tette az, hogy Horthy István hamarosan a szovjet fronton repülőszerencsétlenség áldozata lett. Így a Horthy Miklós életét és pályafutását beárnyékoló családi tragédiák sorozatát jól jellemzi, hogy csak az 1907-ben negyedik gyermekként született ifjabb Miklós élte túl a szüleit.

KUDARC ÉS EMIGRÁCIÓ

A Horthy-rendszer az elvesztett területek visszaszerzése érdekében az 1930-as évek elejétől külpolitikailag egyre inkább a fasizálódó nagyhatalmak, Olaszország és Németország irányába tapogatózott. E katonai szövetséggel is felérő baráti kapcsolatok felerősödésére Gömbös Gyula miniszterelnöki (1932– 1936) periódusában került sor. Bár Teleki Pál második miniszterelnöksége idején (1939–1941) az úgynevezett fegyveres semlegességi politikájával úgy próbálta meg a revíziót folytatni, hogy közben Magyarországot távol tartsa az időközben kirobbant második világháborútól, ám ez végül csúfos kudarcot vallott. Maga Horthy Miklós egyetlen pillanatig sem volt képes átlépni a saját árnyékán, és így hathatósan közreműködött abban, hogy immáron Bárdossy László (1890–1946) súlyosan kártékony és a magyar történelem egyik legsötétebb katasztrófájába torkolló irányításával Magyarország a náci Németország oldalán 1941 augusztusában belépjen a második világháborúba. A németeknek és szövetségeseiknek a keleti, szovjet fronton elszenvedett katonai vereségei után viszont Horthy egyre inkább vonakodó szövetségessé vált, és 1943-ban titkos

béketárgyalásokat kezdeményezett a nyugati hatalmakkal. Ennek lelepleződése miatt viszont német csapatok szállták meg 1944. március 14-én Magyarországot. A románok 1944 augusztusában váratlanul szembefordultak a németekkel, átálltak a szovjetek oldalára, és emiatt a keleti front teljes súlya a magyar határra helyeződött át. Horthy Miklós ekkor nem tehetett mást, mint elfogadva Lakatos Géza (1890–1976) vezérezredes, miniszterelnök érveit fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett Moszkvával. Ennek eredményeként 1944. október 15-én rádióproklamációjában bejelentette Magyarország kilépését a háborúból. Rosszul előkészített és kivitelezett kiugrási kísérletét azonban a Magyarországon tartózkodó német erők megakadályozták. Egyetlen még élő gyermekét, ifjabb Miklóst egy német kommandó elrabolta, és a családja életével így megzsarolt Horthyt kényszeríttették a proklamáció visszavonására, valamint arra, hogy a magyar szélsőjobb vezérének Szálasi Ferencnek adja át a teljhatalmat. Ezután családjával együtt a náci Németországba hurcolták, ahol a háború utolsó hónapjait különböző internálótáborokban töltötte. Később a nyugati szövetségesek fogságába került, majd miután tanúskodott a náci főbűnösöket elítélő nürnbergi perben, engedélyezték számára azt, hogy családjával együtt Portugáliában telepedjen le. Magyarországi rendszerének összeomlása – és a magyarság egyik legnagyobb nemzeti katasztrófája – után még több mint egy évtizedet élt teljes visszavonultságban, és igen szerény anyagi körülmények között Estoril városában. 1957-ben temették el Portugáliában, az ő, felesége és Miklós fia hamvainak hazahozatalára az egykori kenderesi birtok családi kriptájába csak 1993-ban került sor.

HUNYADI JÁNOS

LEGENDÁS SZÁRMAZÁS

A Hunyadi család eredete és felemelkedésének körülményei már nagyon régóta foglalkoztatják a magyar történetírást. Ma az már tényként fogadható el, hogy a família havasalföldi román eredetű volt, és csak Luxemburgi Zsigmond király uralkodása (1387–1437) alatt kerültek át Magyarországra. A XV–XVI. század humanista krónikásai ezt a származást azonban nem tartották elég előkelőknek, és ezért igyekeztek ennél előkelőbb és kitüntetőbb családi eredetet kreálni számukra. Így például Pietro Ransano (1420–1492) ezt írta Minden idők könyvei című művében: „Erről a vidékről származott János, akinek az itáliaiak körében Jankó a vezetékneve, fényes ősöktől, vagyis a rómaiak utódaitól, hiszen nemzetsége a Corvinusok ősrégi családjára megy vissza. (…) Oláhország mellett fekszik egy megművelt sziget, amit a Duna elágazása alkot, ezt Corvinának nevezik. A lakosság urai a Corvinus nevet őrzik ma is, mert őseik a római Corvinusoktól származnak (…). Ehhez járul, hogy őseinek jelvénye a holló képmása, az pedig eléggé valószínű, hogy ilyen volt a régi Corvinusoké is (…).” Mindebből az olvasható ki, hogy Ransano elismerte ugyan a Hunyadiak román származását, de azt azután az ókori Róma egyik ősi patríciusfamíliájára vezette vissza. Mátyás király hivatalos történetírója, Antonio Bonfini (1434–1503) könyvében szintén a római leszármazás vonalát erősítette tovább. Majdnem egy évszázaddal később Heltai Gáspár (1510–1574) egy ennél sokkal romantikusabb, és persze teljesen hiteltelen történettel állt elő. E szerint Hunyadi János az Erdélyben időző Zsigmond király és egy Morzsini nevű leány szerelmének gyümölcseként jött volna a világra. Heltai célja nyilvánvalóan az volt ezzel a leírással, hogy a Hunyadiak királyi vérből való eredetét fogalmazhassa meg. A román történetírás mindezekből a legendákból később azt igyekezett kihámozni, hogy a Hunyadiak Havasalföld uralkodó dinasztiájából, a Basarab családból származtak el Magyarországra. Korabeli oklevelekkel is bizonyíthatóan azonban csak annyi tudható, hogy a Hunyadi család első magyarországi képviselője az a Serbe fia Vajk volt, aki Zsigmond 1395-ben folytatott havasalföldi hadjárata idején csatlakozott a magyar király kíséretéhez. Vajk ezt követően a magyar köznemesség táborába került és hűségéért, valamint

kitartó katonai szolgálataiért Zsigmond királytól 1409-ben adományként megkapta Hunyadvár birtokát. Az 1409-ben kelt adománylevél egyébként Vajknak két még testvérét, Magost és Radolt (Lászlót) is megemlíti.

OZORAI PIPÓ HADAPRÓDJA

A hunyadvári birtoka után felvett előnévvel immár Hunyadi Vajk egy Morsinai Erzsébet nevű magyar nemes leányt vett feleségül, akitől három fia és egy leánya született. Leánya a Klára nevet kapta, és már nagyon zsenge korában férjhez adták egy Dengelengi Pongrác nevű úrhoz. A három fiú közül a legidősebb apja után a Vajk nevet viselte, mindkét kisebbik fiú pedig a János névre kereszteltett. Ifjabb Vajk sorsáról a későbbi források nem tesznek említést, így valószínűleg még gyermekként meghalhatott. A legkisebb fiú, vagyis az ifjabbik János (?–1441) mindvégig híressé vált bátyja árnyékában élt, és egészen haláláig híven szolgálta őt. Róla még annyi tudható, hogy bátyjával együtt töltötte be a szörényi bán tisztét, és talán egy törökök elleni ütközetben vesztethette életét. Síremlékének maradványai – bátyjáéval – együtt a gyulafehérvári római katolikus katedrálisban mindmáig megtalálható. Hunyadi Vajknak tehát a középső, János nevezetű fia 1407. körül született, akinek gyermekéveiről és neveltetésének körülményeiről azonban híradások nem maradtak fenn. A kor szokásainak megfelelően nagy valószínűséggel már igen fiatalon elkerült otthonról, hogy különböző főnemesi udvarokban szolgálva elméje csiszolódjék, és persze minél hamarabb megismerkedjék a fegyverforgatás szabályaival. Hunyadi János katonai pályafutását annál a Magyarországon Ozorai Pipónak (1369–1426) nevezett, eredetileg Filippo Scolari néven Firenzében született főúr szolgálatában kezdte, aki Zsigmond király egyik legfőbb bizalmasa volt. Még 1382-ben került Magyarországra, ahol eleinte gazdasági tevékenységet fejtett ki, kamaraispán lett, később királya szolgálatában diplomáciai és katonai téren is kitüntette magát, miközben óriási vagyonra tett szert. Ozorai Pipó apródjaként így Hunyadi Jánosnak alkalma volt megismerkedni a magyar királyi udvar belső viszonyaival és intrikáival. Látókörét az is nagyban szélesítette, hogy urával számos alkalommal járt külföldön, főként Itáliában. Hunyadi János a későbbiekben, még 1427. előtt katonai szolgálatot teljesített Lazarevics István szerb despota (1403-tól szerbiai

fejedelem), Csáky György székely ispán, majd 1427. után Újlaki László macsói bán familiáris haderejében.

ZSIGMOND KIRÁLY SZOLGÁLATÁBAN

Hunyadi János 1430-ban került Zsigmond király közeli környezetébe, ami később lehetővé tette számára a rendkívül gyors felemelkedést és meggazdagodást. A későbbi krónikák már ezt a sokat tapasztalt, érett férfialakot örökítették meg. Thuróczy János (1435–1490) krónikás például így: „A gróf úr közepes termetű volt, erős nyakú, hullámos gesztenyeszín hajú, nagy szemű, barátságos tekintetű, piros arcú, egyéb tagjaiban olyan arányos és olyan szép felépítésű, hogy ezer ember közül is meg lehetett ismerni fejedelmi személyét.” Bonfini ezt a képet még színesebben formálta meg: „Nem csupán daliás termetével és pazar fényű öltözékével, de táncával is nagy feltűnést keltett. A legelőkelőbb hölgyek óhajtottak táncolni vele, úgyhogy maga Zsigmond is megirigyelte.” Hunyadi János udvari vitézként 1431-ben elkísérte Zsigmondot Itáliába, ahol őt a német-római császárra történő megkoronázás feltételeként lombard királlyá kenték fel. Zsigmond ezután Rómába ment a császárrá koronázására, ahová viszont már máig ismeretlen okból Hunyadi János nem követte, hanem majd két esztendeig a milánói herceg zsoldosaként szerzett kiváló katonai tapasztalatokat, minthogy éppen ekkoriban ismerkedett meg a korszak legkorszerűbb, az itáliai zsoldosok és a csehországi husziták által kialakított harceljárásaival. 1433-ban a visszatérő Zsigmondhoz csatlakozott ismét, és elkísérte uralkodóját a svájci Bázelbe. Ekkoriban már nemcsak katonai, hanem diplomáciai feladatokkal is elhalmozta őt a királyi udvar. Hunyadi János egy erdélyi feltörekvő família leányát, Szilágyi Erzsébetet (?– 1483) vette nőül, és a Szilágyi rokonság, főként pedig feleségének Mihály nevű testvére (?–1461) a későbbiekben igen sokat tett politikai-hatalmi pozíciójának megerősítéséért. E házasságból két fiú született, 1433-ban László, és tíz esztendővel ezután, 1443-ban Mátyás. A két fiú édesanyjuk szárnyai alatt nevelkedett Vajdahunyadváron, miközben apjuk Zsigmond, majd Albert király (1437–1439) szolgálatában fontos katonai feladatokat látott el. A Hunyadi és a Szilágyi birtokok egyébként Erdélyben egymás mellett feküdtek, és ezek anyagi erejének egyesítésével vált képessé hamarosan Hunyadi János az első önálló

haderejének kiállítására.

SZÖRÉNYI BÁN ÉS ERDÉLYI VAJDA

Zsigmond királyt halála után egyetlen leányának, Erzsébetnek a férje, Habsburg Albert követte a trónon. Albert osztrák herceg apósa megbízásából 1423-óta igazgatta Magyarországot, és 1435-ben sikeres hadjáratot vezetett a törökök ellen, amellyel megtisztította az ország déli részeit a betolakodóktól. Albert már magyar és cseh királyként, 1437-ben négy királyi vár őrzésével bízta meg Hunyadi Jánost és testvérét. Hunyadi ekkor kapcsolódott be először a törökök elleni küzdelembe, és Szendrő várának ostromakor mindjárt olyannyira ki is tüntette magát, hogy ezért Albert király szörényi bánná nevezte őt ki. Szörényi bánként immár Hunyadi János bekerült az országos tisztséget viselő magyar bárók, az úgynevezett zászlósurak közé. Még Albert királysága idején kezdődött el Hunyadi János rivalizálása Cillei Ulrik (1406–1456) stájer birodalmi herceggel, aki Erzsébet királyné rokonaként vált Magyarországra egyik legbefolyásosabb bárójává. A birtokait és vagyonát a Dunántúlon gyarapító Cillei Ulrik, ugyanezt pedig Erdélyben és az ország más keleti részein tevő Hunyadi János körei kezdetben nemigen zavarták egymást, bár az országos politikai szintéren kezdetektől fogva gyanakodva tekintettek egymásra, minthogy Cillei elsősorban a bárók, míg Hunyadi főként a köznemesség szószólójakét lépett fel. Albert királysága alatt mindketten egyforma hévvel keresték uralkodójuk kegyeit. Albert király 1439-ben Brankovics György szerb fejedelemmel szövetségben törökellenes hadjáratot indított, amely elől II. Murád szultán (1421–1451) hadai meghátráltak. Ekkor a magyar táborban vérhasjárvány tört ki, amelynek a hazafelé tartó király is áldozatául esett, és így az éppen teherben lévő Erzsébet királynéra hárult az ország minden gondja. Cillei Ulrik és Hunyadi János kibékíthetetlennek tűnő konfliktusa pedig éppen Albert király halálakor vette kezdetét. Míg Cillei az özvegy királyné és születendő gyermeke fölötti gyámkodással kívánta megszerezni magának az ország feletti főhatalmat, addig Hunyadi a török portyázásoktól és betörésektől most már folyamatosan veszélyeztetett erdélyi birtokait akarta megvédelmezni

egy felnőtt, és éppen ezért a törökökkel szemben tettre kész uralkodó megválasztatásával. Hunyadi törekvésének javára az billentette végül a mérleget Cilleivel szemben, hogy a köznemesség szinte egyöntetűen az ő pártjára állt. Így lehetett azután a lengyel Jagelló házból I. Ulászló Magyarország királya (1440– 1444). A III. Frigyes német uralkodó védelme alá menekült özvegy Erzsébet királynét és az időközben megszületett fiát, László herceget Cillei Ulrik nem követte, hanem az új uralkodónál a bárók érdekeinek szószólójaként igyekezett Hunyadi János politikai befolyását ellensúlyozni, egyébként elég kis sikerrel. Cilleit Thuróczy János krónikája így jellemezte: „Ulrik gróf ugyanis minden más embernél nagyravágyóbb volt, az emberi természetet meghaladó mértékben pöffeszkedett gőgjében (…).” Az ifjú és harcias I. Ulászló király a kezdetektől gyanakodva figyelte Cillei Ulrik ténykedését, és egyáltalán nem alaptalanul, a csecsemő László herceg érdekeinek védelmezőjét látta benne. Hunyadi Jánosban viszont tökéletesen megbízott, és hálája jeléül már 1441-ben kinevezte erdélyi vajdának, ezzel a leghatalmasabb magyar főurak sorába emelve őt. Egy esztendővel később, 1442-ben az ismét Erdélyre törő török haderő fölött Hunyadi János fényes győzelmet aratott a gyulafehérvári csatában, amely után királya a vajdai méltósága mellé az országos főkapitányi tisztséggel is megtisztelte.

A HOSSZÚ HADJÁRAT

Hunyadi János az 1440-es évek elejére 28 vár, 57 város és kétezernél is több falu uraként mintegy négymillió hold föld birtokosa lett. I. Ulászló 1441-ben elhalmozva őt kegyeivel nemcsak erdélyi vajdának, hanem temesi ispánnak és nándorfehérvári kapitánynak is kinevezte. Funkciói révén egy csapásra az ország leghatalmasabb zászlósura közé emelkedett. Tisztségeiben őrá hárult a feladat, hogy a déli és a keleti végek irányításának egységesítésével megszervezze a törökök elleni védelmet. Elsősorban hatalmas magánvagyonára támaszkodva híveiből, rokonaiból, köznemesi familiárisaiból és huszita zsoldosokból, sőt időnként paraszti felkelőkből szervezte meg igen hatékonnyá, sőt hamarosan hírnevessé vált haderejét. Hadvezetési elképzeléseit alapvetően a támadó hűveletekre alapozta, amelynek során kiválóan volt képes mozgatni a harci rendjüket rugalmasan változtató zárt alakzatokat, és remekül értett a különböző fegyvernemek összehangolt működtetéséhez is. Hunyadi hűvészetének

legeredményesebb módszere az ellenség arcvonalának átkarolása volt. 1442-ben, a gyulafehérvári csatában alkalmazta először sikeresen a seregének két szárnyát lezáró huszita szekérvárat, ami lehetővé tette számára, hogy zsoldoskatonái váratlan rajtaütésekkel csapjanak le az ellenségre. I. Ulászló király és Hunyadi János együttműködésének egyik legfényesebb fejezetének az 1443-ban lefolytatott balkáni hadjárat bizonyult, amelyet a töröknek a Balkán területéről történő kiűzésére indítottak közös erővel. Hunyadi terveinek megfelelően a mintegy harmincötezer főből álló magyar hadsereg Nándorfehérvár alatt kelt át a Dunán, majd Nis felé törtek előre. A közvetlen cél az Oszmán Birodalom akkori fővárosának, Drinápolynak (ma: Edirne) az elfoglalása volt, és a török haderők hiába próbálták meg az útjukat állni, egymás után szenvedték el csúfos vereségeiket. I. Ulászló és Hunyadi János katonai győzelmeinek hírére a balkáni népek sora: a bolgárok, a bosnyákok, az albános és a szerbek is megmozdultak, és küldtek katonákat a győzedelmes magyar seregbe. A kezdeti nagy lendület után a Balkán-hegységen való átkelés megakasztotta a Drinápoly felé törő magyar haderőt, és ezt a megtorpanást kihasználva II. Murád szultán egy rendkívül kedvező békeajánlatot küldött a magyar táborba, amelyben jelentős balkáni területek átadását helyezte kilátásba arra az esetre, ha a magyarok tíz esztendőre szóló fegyvernyugvásban hajlandók megállapodni vele. I. Ulászló komolyan és hosszan mérlegelve az ajánlatot 1444 júniusában aláírta II. Muráddal a drinápolyi békét, ami országának tekintélyét és területét egyaránt nagymértékben gyarapította.

A RÖVID HADJÁRAT

Bár a drinápolyi béke komoly, európai léptékű sikert hozott, ám az alapvető célt, a törökök Európából való kiűzését azonban nem érték el vele, vagyis a Balkán legnagyobb részé még mindig a törökök kezén maradt. Ezért az európai hatalmak egy része, közöttük is elsősorban IV. Jenő pápa (1431–1447) arra ösztökélték a forróvérű magyar uralkodót, hogy szegje meg a drinápolyi békét, és indítson el egy újabb balkáni hadjáratot. I. Ulászló engedett ennek az unszolásnak, és alig két hónappal a törökkel aláírt békekötés után, 1444 szeptemberében újabb támadó hűveletekbe kezdett. A hosszú hadjáratban részt vettnél jóval kisebb létszámú haderővel kelt át az I. Ulászló és Hunyadi

János irányítása alatt álló sereg Orsovánál a Dunán, majd a folyó menti síkságon továbbhaladva a Fekete-tenger partján lévő Várna kikötőjéhez igyekeztek. Ennek két okai is volt. Egyrészt a tengerpartig húzódó Balkán-hegység komor és magas hegyláncait itt lehetett a legkönnyebben megkerülni, másrészt bíztak abban a IV. Jenő pápa által tett ígéretben, hogy a támogatásukra hajóflottát küld ki a Fekete-tenger partvidékére. Kezdetben ez a hadjárat is sikerekkel indult, ám Várnánál végül katasztrófába torkollt: „A király és János vajda úr meg a többi magyar urak, akik ott voltak, kivezették a táborból egész hadseregüket, és a csillogó fegyverzetű hadsorokat felosztva és elrendezve, minden egyes harcvonalnak kijelölték a vezérét… Végre mindkét részen megszólalt a sok trombita, és döngött a dob, felharsant a törökök harci zaja: összecsap a két ellenség. Itt is, ott is törnek a lándzsák, és lándzsatörés közben sokan lebuknak lovukról; keményen kavarog a küzdelem… Ebben a halálos küzdelemben telt el a nap legnagyobb része… Ulászló király látva, hogy az ellenséges lovasság fut, s hogy Murád császár [szultán] és tábora reszket a félelemtől, a személyének védelmére rendelt csapatot harcba indította, és miközben a vajda úr és a többiek vad küzdelemben csatáztak, megrohanta a császár táborát, teljesen meg akarta semmisíteni. A gyalogosok sűrű csapatai közé ért, azoknak a nagy sokasága rárohant, elnyomta őt csapatával együtt: elesett.” A Várna melletti csatában elszenvedett vereség miatt az egy évvel korábbi eredmények mind elvesztek, ráadásul mivel I. Ulászló holtan maradt a csatatéren, ezért ismét király nélkül maradt az ország.

ORSZÁGOS FŐKAPITÁNY ÉS KORMÁNYZÓ

I. Ulászló halálakor Cillei Ulrik ismét elérkezettnek látta az időt a hatalom megszerezhetőségére, ehhez azonban el kellett érnie, hogy III. Frigyes németrómai császár kiadja neki Albert király nála nevelkedő négy esztendős fiát, Utószülött Lászlót. Törekvése ekkor is kudarcot vallott, aminek következtében a Garaiakkal szövetkezett Cillei egy bő másfél esztendei belháborúba bonyolódott a hatalomról lemondani nem akaró Hunyadi Jánossal és híveivel. A két szembenálló tábor közötti katonai erőegyensúly, valamint az ismét egyre fenyegetőbb török veszély végül jobb belátásra bírta mindkettejüket, és 1446ban kompromisszumot kötöttek. Ennek értelmében a magyar rendek elismerték királyuknak a továbbra is III. Frigyes őrizete alatt maradt gyermekkorú Lászlót,

kiskorúságának idejére viszont Hunyadi Jánost az ország kormányzójává választották. Hunyadi kormányzóként megkapta a királyi várak és jövedelmek fölötti rendelkezés jogát, amely forrásokat a korabeli Európa számos hatalmasságának elismerését kivívva alapvetően a törökök elleni küzdelemre fordított. Négy évvel a várnai csata után, 1448-ban ismét szerb területre nyomult, ám a második rigómezei ütközetben – Brankovics György szerb fejedelem árulása miatt – a török hadsereg győzelmet tudott aratni felette. Cillei Ulrik mindeközben folyamatosan támadta a kormányzó tevékenységét, elsősorban a királyi jövedelmek elherdálásának vádjával. 1452-ben egy ismét kudarccal végződő hadjáratot vezetett Hunyadi János a törökök ellen, amelyet a bárók Cillei Ulrik és Garai László (?–1459) nádor vezetésével a kormányzó elleni pártütésre használtak fel. Cillei most sikerrel is járt, hiszen az osztrák, a cseh és a morva főurakkal szövetkezve sikerült fegyveres fenyegetéssel III. Frigyestől kikényszerítenie Utószülött László kiadását, akit V. László néven Magyarország királyává (1452–1457) koronáztatott. Hunyadi János így kénytelen volt lemondani a kormányzóságról, ám továbbra is országos főkapitány maradt, és ezért kezén maradtak a számára oly erős hatalmi befolyást biztosító királyi várak és jövedelmek.

BESZTERCE ÖRÖKÖS GRÓFJA

Hunyadi János a kormányzói tisztről való lemondásáért cserébe nemcsak az országos főkapitányi méltóságot, valamint temesi ispánságát tarthatta meg, hanem az ifjú uralkodótól megkapta a Beszterce örökös ispánja (grófja) címet is. Cillei Ulriknak azonban ebben az időszakban sikerült az ifjú V. László királyt teljesen a befolyása alá vonnia, és a Hunyadi család ellene fordítania. Törekvése főként arra irányult, hogy a főkapitányi tisztet is magához ragadhassa Hunyadi Jánostól, aki azonban ezt sikeresen meg tudta akadályozni. 1453-ban II. Mohamed szultán (1451–1481) hadai bevették Konstantinápolyt, végképp megszüntetve ezzel a Bizánci Császárságot. Ez óriási riadalmat keltett Európa szerte, ám Hunyadi János hiába javasolta egy európai keresztény sereg felállítását a törökök ellen – bár V. Miklós pápa (1447–1455) is keresztes háborút hirdetett ellenük – a nagy tervekből végül nem lett semmi. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy Konstantinápoly bevétele után II. Mohamed Magyarország meghódítására készül, ezért a 1454-ben a magyar országgyűlés

megszavazta egy török elleni had felállítását, és annak élére Hunyadit tették meg főparancsnoknak. Hunyadi seregével hamarosan betört a Balkánra, és Krusevácnál tönkreverte Feriz bég seregét. E győzelemmel megakadályozni nem, csak elodáznia sikerült a törökök Magyarország elleni hadjáratát. E végveszély idején sem mondott le Cillei Ulrik arról, hogy Hunyadi Jánost kiszorítsa a hatalomból. Minthogy azonban a két főúr nem volt képes egymást végérvényesen kiütni a nyeregből, ezért 1455-ben megpróbáltak kibékülni egymással, amit Cillei Ulrik Erzsébet nevű leányának Hunyadi János kisebbik fiával, Mátyással történő eljegyzésével akartak elérni. A házassági terv a Hunyadiak számára azért tűnt különösen kedvezőnek, mert Cillei Ulriknak Erzsébeten kívül nem volt más gyermeke, és így a végeláthatatlan Cillei vagyon kizárólagos örökösének számított. E házassági tervet végül nem az apák egymás iránti olthatatlan gyanakvása, hanem Cillei Erzsébet váratlan halála akadályozta meg.

A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL

1456. július elején II. Mohamed 150 000 katonával, 300 ágyúval és 200 folyami hajóval az akkori Magyarország legfontosabb déli végvárának számító Nándorfehérvár bevételére indult. A tizenhat esztendős V. László király ennek hírére általános nemesi felkelést hirdetett az országban, majd Bécsbe menekült. A várat védő kapitány Szilágyi Mihály, Hunyadi János sógora volt. Az ostromgyűrűbe fogott várvédők makacs kitartása tette lehetővé azt, hogy Hunyadi János egy kellően felszerelt és hatékony felmentő sereget tudjon szervezni. Az események alakulásában igen jelentős szerepet játszott az a Kapisztrán János (1386–1456) nevű, olasz származású ferences rendi szerzetes is, aki 1455-ben érkezett Magyarországra, és aki a nándorfehérvári ostrom hírére képesnek bizonyult egy 18 000 főből álló keresztes hadat összegyűjtenie parasztokból, kézművesekből, falusi papokból és deákokból. Az ostrom második hetének legkritikusabb pillanata akkor következett be, amikor a törököknek sikerült megmászniuk a falakat, és egy janicsár már majdnem kitűzte a török zászlót, amikor Dugovics Titusz (?–1456) közkatona önfeláldozóan mélybe rántotta magával a zászlót tartó törököt. Lélekjelenléte és hősiessége megsokszorozta a védők elszántságát, miközben szerencséjükre ebben a kritikus pillanatban megérkezett a Hunyadi János vezette felmentő sereg is: „Az

elkeseredett és hatalmas ostrom híre eljutott az ország minden részébe, Magyarország urai azonban tétlenül… a pusztulásra szánt várnak nem siettek fegyveresen a segítségére. Végül oda vonult a félelmetes fajtájú ostromhoz egy férfiú, akivel a vitézség és a katonáskodás vele született: a már fentebb említett besztercei gróf úr… Igen sok magyar keresztes hadinép gyűlt már össze az említett Capistranói János barát körül, hogy Krisztus nevéért harcoljon… [Hunyadi] végre hajókat szedett össze, fegyveres katonákkal és keresztes hadinéppel rakta meg őket, és végül elindította a Duna folyón az ellenséges hajók ellen. Így aztán a két ellenség összeakaszkodik a vízi csatában… Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.” Nándorfehérvárnál Hunyadi János az egész akkori világot felrázó győzelmet aratott II. Mohamed török szultán ostromló seregei fölött, de a hadakozók táborában kitört pestisjárvány következtében napok múltán elhunyt. Cillei Ulrik természetesen azonnal kapott az alkalmon, és a teljességgel befolyása alatt tartott V. Lászlóval azonnal kineveztette magát országos főkapitánynak. Ezzel persze maga ellen hergelte a Hunyadi család fejévé előlépett idősebbik fiút, Hunyadi Lászlót (1443–1457), akitől ráadásul még azt is követelte, hogy azonnal adja át neki a Hunyadi-párt kezén maradt királyi várakat, például Nándorfehérvárt. Ezzel kezdetét vette Cillei Ulrik és a Hunyadi família viszályának utolsó, drámai felvonása. Hunyadi László ugyanis a török elvonulása után birtokba vette Nándorfehérvárt, a királlyal együtt odacsalta Cillei Ulrikot, és az örök cselszövőt megölette. A fogságba esett – és életét féltő – V. László király a gyilkosságért bántatlanságot ígért Hunyadi Lászlónak, ám kiszabadulása után megszegve szavát elfogatta, majd Budán lefejeztette. Szilágyi Mihály ekkor lázadást szított a király ellen, aki ezért Magyarországról másik királyságába, Csehországba menekült, magával hurcolva a kisebbik Hunyadi fiút, Mátyást. V. László azonban Prágában hirtelen, mindössze tizenhét esztendősen meghalt, és ezt kihasználva Szilágyi Mihály kiegyezett a magyar bárókat képviselő Garai László nádorral. Ennek értelmében Hunyadi Mátyást magyar királlyá választották, kiskorúságának idejére Szilágyi Mihály az ország kormányzója lett, Garai László pedig nádor maradhatott.

JURISICH MIKLÓS

A VÉG KEZDETE

A Hunyadi Mátyás király (1458–1490) halála után trónra került II. (Jagelló) Ulászló (1490–1516) képtelennek bizonyult a bárók hatalomvágyát megfékezni, és az egyre élesedő belső megosztottság miatt az ország végzetesen meggyengült. Ekkoriban ráadásul Magyarország számára a külpolitikai helyzet is vészterhesen alakult, mert az Európa nagy részét egyre inkább hatalmába kerítő Habsburg dinasztia és a Franciaországban uralkodó Valois-ház között hatalmi harc kezdődött, és miután e küzdelembe Nyugat-Európa nagy részét sikerült fegyveresen bevonniuk, így keleten a török elleni küzdelemben a magyar királyság egyedül maradt. 1516-ban II. Ulászlót az akkor mindössze tíz esztendős fia, II. Lajos király (1516–1526) követte a trónon, akit Habsburg Máriával házasítottak ki. Ez a házasság elvben azt a célt szolgálta, hogy török támadás esetén a magyar király nyugati segítséget tudjon kapni nagyhatalmú rokonaitól, ám erre az imént említett Habsburg-Valois küzdelem miatt nem került sor. Az Oszmán Birodalom trónjára lépett (Törvényhozó, Hódító) Szulejmán szultán (1520–1566) 1520-ban békét ajánlott fel Magyarországnak, amit azonban a rendek – nyugati segítségben bízva – visszautasítottak. A szultán ezért 1521-ben a legfontosabb magyar déli végvárak meghódítására küldte Piri basa vezetésével hadseregét. A széthúzó magyar főurak, illetve a nekik kiszolgáltatott gyenge akaratú II. Lajos király szinte semmit nem tettek a déli végek megvédésére, így hamarosan elesett Nándorfehérvár, Zimony és Szabács vára. Ezzel az ország sorsa hadászatilag megpecsételődött, mivel délen már nem maradt komoly erősség, ami az ellenség betöréseitől védelmet nyújthatott volna. A szabácsi vár kapitánya, Thorma András, és a zimonyi vár parancsnoka, a délszláv származású Zklobit Márkó egyébként néhány száz fős helyőrségeikkel elképesztő elszántságot mutatva küzdöttek a mintegy százezres létszámú erőt felvonultató oszmán támadókkal, és katonáikkal együtt életüket áldozták a kereszténység és a magyar állam védelmében. Hősiességük a magyar főurak körében visszhangtalan maradt, és ez már előrevetítette a közelgő nagy katasztrófát.

AZ ORSZÁG SZOMORÚ ROMLÁSA

Szulejmán szultán a keresztények európai megosztottságát és egymás elleni küzdelmét kihasználva 1526-ban megindította második hadjáratát is Magyarország ellen, és a mohácsi csatatéren döntő győzelmet aratott a magyar rendek hadereje fölött. E mohácsi csata következtében meghalt II. Lajos, Magyarország utolsó Jagelló uralkodója. A mohácsi katasztrófát túlélő magyar főurak a korábbi évszázad sikeres török elleni harcainak fényében továbbra sem tudták, vagy nem is akarták az országra nézve csúfos vereségük igencsak súlyos következményeit felmérni, így az összefogás helyett újabb belső meghasonlásra került sor az új király személyét illetően. Még 1505-ben az úgynevezett rákosi végzésben a II. Jagelló Ulászló király politikájával elégedetlen nemesek kinyilvánították, hogy fiú utód hiányában csak magyar királyt fognak megválasztani. Ez a végzés Lajos 1506-ban történt megszületésével érdektelenné vált ugyan, minthogy azonban a mindössze húsz évesen elhunyt Lajosnak nem voltak utódai, így a rákosi végzés ismét értelmet nyert, és erre hivatkozva nyújtotta be trónigényét Szapolyai János (1487–1540) erdélyi vajda. Fegyvereseivel rövid időn belül elfoglalta Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt, majd 1526. november 11-én Fehérváron a szokásoknak megfelelően koronáztatta meg magát. Erről a sokáig Verancsics Antal (1504– 1573) esztergomi érsek és humanista történetíró munkájának vélt Memoria Rerum című évkönyv így számolt be: „János vajda Fejérvárra ment, az Lajos király testét meghozatá az mohácsi mezőről a sárból, kinek testét a halászok sárba nyomták, hogy az török meg ne találná. János vajda szent Imre napban magát Székesfejérváratt megkoronáztatá és magát királynak nevezteté.” II. Lajos király özvegye, a Pozsonyba menekült Habsburg Mária királyné azonban nem Szapolyai Jánosnak, hanem bátyjának, Habsburg Ferdinánd osztrák hercegnek a trónigényét támogatta, és arra bíztatta őt, hogy minél előbb jelenjen meg fegyvereseivel az országban. Ferdinánd számíthatott a magyar főurak egy részének támogatására is, akik a fenyegető török veszélyre való hivatkozással látták volna szívesen őt a magyar trónon, mint V. Károly németrómai császár és spanyol király öccsét. A Ferdinándot támogató magyar főurak ezért Pozsonyba hívtak össze országgyűlést, ahol Ferdinándot 1526. december 17-én megválasztották magyar királynak, így a fenyegető török hódítás

árnyékában már két uralkodója is volt az országnak. Magyarország ezzel két pártra és két részre szakadt, amelynek természetes következménye egy polgárháború kirobbanása lett.

HABSBURG FERDINÁND SZOLGÁLATÁBAN

1527-ben I. Ferdinánd király (1526–1564) hadjáratot indított azzal a céllal, hogy Szapolyai János király (1526–1540) legyőzésével az egész országot birtokba vegye: „Ezen esztendőben igen készül az Ferdinánd király nagy haddal János király ellen az magyari királyságra. Ferdinánd király pénzt küld Vörösmartra az naszádosoknak. Az naszádosok feljövének nagy sok vajdákkal János király ellen Buda és Pest között, kik Ferdinánd mellé menének. Ferdinánd nagy néppel indul ágyúkkal és egyéb hadhoz való szerszámmal János király ellen.” Ferdinánd hadai gyors ütemben foglalták el Szapolyai János várait és rövidesen Buda is a kezére került. A főváros elvesztése után János király Váradra menekült. Amíg Szapolyai Váradon tartózkodott, addig Ferdinánd Budára egy országgyűlést hívatott össze, ahol megsemmisítette János király összes rendelkezését, majd megkezdte a Szapolyai birtokok eladományozását. A budai országgyűlés után nem sokkal Székesfehérvárra ment, ahol ő is a szokásoknak megfelelően koronáztatta királlyá magát. Az így szinte teljesen kilátástalan helyzetbe került János király kénytelen volt Lengyelországba menekülni, és kétségbeesésében Szulejmán török szultánhoz fordult segítségért, felajánlva neki, hogy a katonai segítség fejében hajlandó elfogadni a török védnökséget. Az Isztanbulba küldött követség vezetője, Laki Jeromos a városban élő Alvisio Gritti (?–1534) segítségére támaszkodva kötötte meg a szövetséget a Portával. Gritti a velencei doge természetes fia volt és fiatal kora óta Isztanbulban élt, ahol gazdag kereskedő vált belőle. 1528-ban Lengyelországból katonai segítséggel visszatérve János király ellentámadást indított Ferdinánd király ellen. A hadjárat eredményeként visszafoglalta Erdélyt és a Tiszántúlt, így újra tudta szervezni szétzilálódott táborát. A János királlyal kötött egyezségnek megfelelően Szulejmán szultán hadai 1529-ben hadjáratot indítottak a Ferdinánd király kezén maradt területek ellen, és a Duna mentén észak felé haladva rövid ostrom után elfoglalták Budát, amit aztán átadtak János királynak. Innen a török csapatok Bécs ellen indultak,

amelyet azonban hiába ostromoltak. E hadjárat során jött először török szolgálatban Magyarországra Gritti, és szinte azonnal sikerült elnyernie János király bizalmát. Az osztrák csapatok kiűzése után az ország egész területét János király kezére adták a törökök, majd kivonultak Magyarországról. Ferdinánd király a törökök kivonulását természetesen kihasználta és 1530-ban újabb hadjáratba kezdett János király ellen. Hadai ismét elfoglalták a Dunántúlt, majd Buda ostromába fogtak. A török Porta Grittit küldte Magyarországra azzal a céllal, hogy Ferdinándot rávegye az országból való kivonulásra, de küldetése sikertelen maradt, ezért átvette Buda védelmének irányítását. Grittinek időközben sikerült annyira János király bizalmába férkőznie, hogy kegyének kinyilvánításaként előbb kincstartójának, majd 1531-ben az ország kormányzójának nevezte ki.

A VÉGVÁRAK

Jurisich Miklós a magyar koronához tartozó Horvátországban született 1490 körül, délszláv főúri családban. Szülőhelye, Zengg városa a Dalmát-partvidék egyik legfontosabb katonai erősségének számított, és ezért Jurisich már gyermekként megismerkedett a kor várvédelmi módszereivel és technikáival. Főnemesként nemcsak a hadászattal ismerkedett meg, hanem felnőtté érve nagyon hamar bekapcsolódott a politikai életbe is, és így igen nagy szerepet játszott abban, hogy a mohácsi csatavesztés után a horvát rendek nem Szapolyai Jánost, hanem Habsburg Ferdinándot választották meg uralkodójuknak. Ferdinánd király bizalma és hálája jeléül Jurisich Miklóst 1528-ban néhány hónapra Fiume, majd ezután Kőszeg várkapitányának nevezte ki. 1529-ben és 1530-ban királya megbízásából – Josef Lamberg osztrák főúr kíséretében – két alkalommal is Isztambulban járt követként a török portánál. E követjárások alapvető célja az volt, hogy megpróbálják Szulejmán szultánt eltántorítani Szapolyai János király támogatásától, ami azonban nem járt sikerrel. Az első magyar végvári rendszert még Luxemburgi Zsigmond király építette ki Magyarország déli végein, miután 1396-ban indított törökellenes hadjárata a nikápolyi csatavesztésbe torkollott. Ez a súlyos kudarc ösztönözte őt ugyanis arra, hogy hadügyi reformokat vezessen be az országba, és ennek részeként a Nándorfehérvártól Szörényig húsz esztendő alatt tizenegy új végvárat építetett

fel. Nemcsak ez került igen sok pénzbe, hanem az is, hogy ezekben a várakban nagy létszámú állandó katonaságot kellett állomásoztatni, és ez összességében az akkori királyi jövedelmeknek majdnem az egyharmadát felemésztette. A második török elleni végvárrendszer megteremtése már Hunyadi Mátyás nevéhez fűződött, aki az 1460-as évek elején a már meglévő végvárrendszer felhasználásával két, egymástól nagyjából ötven-száz kilométerre lévő végvári rendszert létesített. A belső végvári vonal fő erősségei Zengg, Bihács, Pétervárad, Temesvár, Lugos és Karánsebes, míg a külső vonalé Klissza, Jajca Szrebenik, Szabács, Zimony, Nándorfehérvár és Szörényvár lettek. A két végvári vonalnak a fő feladata az volt, hogy felmorzsolja a betörő ellenség erejét, illetve hogy a határ menti török területeken való portyázással állandó félelmet keltsen. Szulejmán 1521-es, majd 1526-os hadjáratával ez a végvári rendszer omlott össze, ezért az ország belső területein egy új védővonal kialakítása vált szükségessé. A magyar politikai és katonai zűrzavar közepette tehát itáliai építőmesterek hadát hívták az országba, hogy a belső területeken lévő, addig jelentéktelen főúri lakóvárakból és kastélyokból nagy gyorsasággal jól védhető erődítményeket faragjanak. Mindkét magyar király persze a saját országrészében lévő várak megerősítésébe fogott, ezért válhatott a Ferdinánd király kezén megmaradt nyugati területek egyik fő erősségévé Kőszeg. A kőszegi vár kiépítésében és hadfelszerelésének beszerzésében az új várkapitányának, Jurisich Miklósnak meghatározó szerep jutott, és felelősségét nagyban növelte az is, hogy egy nagyobb arányú török támadás esetén leginkább az osztrák tartományokba való betörés megakadályozását várták el tőle.

KŐSZEG HŐSIES VÉDELMEZŐJE

Miután János király megbízottja, Gritti sikeresen megvédelmezte I. Ferdinánd hadaitól Budát, Szulejmán szultán 1532-ben úgy döntött, hogy a Habsburg uralkodó erejének és hatalmának megtörésére hadjáratot indít Ausztria központja, Bécs elfoglalására. E hadjárat vezetését Ibrahim nagyvezírre bízta, aki százezer főből álló hadával Szlavónián, majd a Nyugat-Dunántúlon előrenyomulva jutott el Kőszeg falai alá. A kicsiny, mintegy hétszáz főnyi – főként a környékről bemenekült, katonailag teljesen képzetlen parasztokból álló – kőszegi védősereg Jurisich Miklós vezetésével elszánta magát arra, hogy akár az utolsó emberig küzdjön az ostromlókkal. Jurisich persze abban

reménykedett, hogy az óriási túlerővel szemben nem kell sokáig kitartania, mert hamarosan Ferdinánd király udvara egy felmentő sereget fog küldeni számára. Erről később az egyik levelében ezt írta: „Én e gyönge várat védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen, nem mintha megvédhetni hittem volna, hanem hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatva, időt szerezzünk a keresztény fejedelmeknek a török elébe jönniök s annak ellenállniok. Ezért tettem ki magamat a legnyilvánosabb életveszélynek.” Ibrahim nagyvezír a szokásos ostromeljárást követve eleinte több napon és éjjelen át ágyúztatta a várat, hogy falain gyalogsága számára rést üthessen. A vár védői közül a folyamatos ágyútűz miatt sokan elestek, de a várfalak elég erősnek bizonyultak, és többé-kevésbé kiállták a megpróbáltatásokat. Ekkor Jurisich ezt jegyezte föl: „Hétszáz fegyveres parasztomnak fele már elhullott, háromszáz forinton szerzett puskaporomból csak egy mázsa maradt fenn. Egyedül Isten irgalma védelmez bennünket.” Időközben a vár falai alá érkezett maga Szulejmán szultán is, aki nagyvezírétől személyesen vette át az ostrom irányítását. Hamarosan megindította a vár ellen négy oldalról a gyalogsági támadást, és a janicsárok hágcsók, valamint létrák segítségével másztak rá az épen maradt falakra, illetve gyalogos rohamot indítottak a leomlott falrészeken. Igen heves és kemény küzdelem alakult ki, de Jurisich Miklós bátorításával a magyarok minden rohamot szerencsésen vissza tudtak verni. Emiatt Szulejmán szultán tizenhárom helyen aknaásást rendelt el a vár körül, hogy a várfalakat alulról fel tudják robbantani. Jurisich azonban felismerte a veszélyt és ellenaknákat ásatott, amelyekből váratlanul kitörve sikerült megsemmisítenie a robbantásra készülődő török egységeket. Ekkor a szultán gigantikus ostromtornyot építtetett, amelyről ismét hosszan ágyúztatta a várat és a várost. Ezután újabb gyalogsági rohamra rendelte janicsárjait, akiknek sikerült is elfoglalniuk a várat. Védőivel a városi utcák közé szorult Jurisich Miklós azonban nem adta fel a küzdelmet, hanem a kőszegi polgárokat is hadra fogva ellentámadást indított, és visszafoglalta az erődítményt. Fellélegzésre ekkor sem maradt idő, mert Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír újfent taktikát váltva most a várost rohamoztatta meg, és véres küzdelem árán a török hadsereg megszállta az összes lakónegyedet. Az ostrom annyira elhúzódott azonban, hogy végül a török vezérek kénytelenek voltak belátni a harc folytatásának értelmetlenségét, mivel elmúlt a háborúzáshoz alkalmas időszak – a nagy őszi esőzések miatti sártenger ugyanis lehetetlenné tette a törökök fő katonai erősségének, a tüzérségnek a továbbvontatását –, és ezért már nem maradt esély arra, hogy Bécsig eljussanak. Szulejmán így már csak névleges megadást követelt Jurisich Miklóstól, aki ki is tűzte a törökök lófarkas zászlóit a

várbástyákra annak fejében, hogy megmaradt katonáival a várban maradhatott. A török sereg ezután a látszólagos győzelem után elhagyta a várost és visszavonult hazájába.

A VENDEK KAPTÁNYA

Jurisich Miklós 1532 augusztusában huszonhárom napon keresztül védelmezte maroknyi seregével a kőszegi várat, és kitartásának, bátorságának, valamint katonai erényeinek értékét nagyban növelte az a tény, hogy minden reménykedése ellenére semmilyen felmentő sereget sem küldtek a megsegítésére. I. Ferdinánd azért természetesen elég hálásnak bizonyult, és 1533-ban Jurisichnak adományozta a kőszegi bárói címet, majd megtette őt még királyi tanácsosának is. Szolgálatainak elismeréseként a bárói cím mellé Jurisich Miklós egyre több birtokadományhoz jutott, 1537-ben ezekhez még Kőszeg városát is megkapta adományként. Ekkoriban építtette újjá saját költségén a várat és a várost. Még ugyanebben az esztendőben királya kinevezte őt a vend vidék, majd Krajna főkapitányának. A feltételezések szerint valamikor 1543 végén hunyt el a magyar végvári küzdelem e kiváló hadvezére.

KÁROLYI SÁNDOR ÉS BOTTYÁN JÁNOS

FELKELÉS HEGYALJÁN

A török kiűzésére 1684-ben megalakult Szent Liga katonai sikereiben jelentős szerepet játszottak a magyar katonák is, így például Thököly Imre (1657–1705) átállt fegyverforgatói, a hajdúk, vagy éppen a reguláris haderőbe besorozott felkelők. Magyarország azonban formailag nem lett tagja ennek a Habsburgvezetéssel létrejött szövetségnek. Az erre való hivatkozással I. Lipót király (1657–1705) kormányzata a háború költségeinek mintegy kétharmadát a magyar parasztokra rótta. Két újfajta hadiadót vetettek ki rájuk, a megszálló katonák ellátását és beszállásolását előíró porciót, valamint a katonai egységeknek a parasztok saját szállítóeszközeivel történő utaztatását megkövetelő forspontot. A Szent Liga egységeit irányító császári tisztek egy része ráadásul az adók könyörtelen behajtásán kívül zsarolták és kirabolták az ellenőrzésük alatt álló magyar vidékeket. Különösen annak az Antonio Caraffa (1646–1693) tábornoknak a neve vált gyűlöletessé, aki kegyetlenkedéseivel és Debrecen kifosztásával a lakosság jó részét menekülésre késztette, és ezzel a Tisza folyó vidékének erődibe és nádasaiba menekültek körében egy újabb bujdosómozgalmat váltott ki. Az egyre gyűlöletesebb Habsburg-uralom tevékenységével 1697-ben telt be a pohár, és ekkor Thököly Imre korábbi gyaloghadnagyai közül Kis Albert (1664– 1704), Tokaji Ferenc (?–1709), valamint Szalontai György (?–1697) jobbágybíró vezetésével bujdosófelkelés robbant ki Tokaj-Hegyalján. A felkelők megrohamozták és elfoglalták Tokaj, illetve Sárospatak várát, a bennük állomásozó császári katonaságot pedig leöldösték. Habsburg-ellenes függetlenségi harcukhoz szerették volna megnyerni a nemességet is, és abban reménykedtek, hogy az ifjú II. Rákóczi Ferenc elvállalja vezérletüket. Mindkettőben csalatkozniuk kellett, így a hegyaljai felkelést az ellenük rendelt császári haderő elfojtotta. A mozgalom résztvevőinek egy része azonban megmenekült, és Kis Albert, valamint a hozzá csatlakozott Esze Tamás (1666– 1708) tarpai származású jobbágy irányításával 1701-ben sikerült újraéleszteni a bujdosómozgalmat.

II. RÁKÓCZI FERENC, A VEZÉRLŐ FEJEDELEM

A magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc 1676-ban született I. Rákóczi Ferenc (1645–1676) címzetes erdélyi fejedelem és Zrínyi Ilona (1643–1703) grófnő gyermekeként. Miután gyermekkorában anyja oldalán átélte Munkács várának osztrák ostromát (1685–1688), tizenkét esztendősen elszakították családjától és I. Lipót parancsára Bécsben neveltették Kollonich Lipót (1631–1707) esztergomi érsek gyámkodása alatt. 1694-ben feleségül vette a hessen-rheinfelsi német uralkodó, Károly (1670–1730) Sarolta Amália nevű leányát. A fiatal pár Magyarországon telepedett le, miután II. Rákóczi Ferencet beiktatták Sáros vármegye örökös főispánjának. Amikor 1697ben a hegyaljai felkelők felérték vezetőjüknek, ez elől kitérve és udvarhűségét bizonyítandó Bécsbe ment. A hegyaljai felkelés leverését követő megtorlások miatt azonban végül cselekvésre szánta el magát, és a keleti vármegyék nemesei körében szervezkedni kezdett, illetve XIV. Lajos francia királyhoz (1643–1717) fordult segítségért. Tevékenysége hamarosan lelepleződött, és ekkor I. Lipót elfogatta, majd 1701-ben a bécsújhelyi börtönbe csukatta. Innen kalandos úton sikerült megszöknie, és Lengyelországba menekült, ahol II. (Erős) Ágost lengyel király (1697–1733) megengedte számára, hogy a magyar határ közelében lévő Brezán várában leljen menedékre. Ebben az időben az volt az elképzelése, hogy lengyel hadak segítségével indítja meg Magyarországon a Habsburg uralom elleni felkelést, amihez svéd és francia támogatást igyekezett szerezni, de ebben ekkor eredményt nem ért el. 1703-ban viszont Kis Albert és Esze Tamás vezetésével kirobbant a tiszaháti felkelés, amelynek vezetői felkeresték őt Brezán várában, és kérték, hogy álljon az élükre. Ennek a felkérésnek az elfogadását híres brezáni kiáltványában indokolta meg: „Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei, a nemzet megsértett szabadságának annyiszor mostohán kezelt sebesülése, s most már az a veszély fenyeget, hogy tagjai lassú sorvadása közben az ausztriai uralkodóház végzetes uralma alatt az egészséges törzset is a végső halálos pusztulásba dönti, s azt követeli, hogy karddal vágjuk ki. Sokan megrendülten állanak, megdöbbentette őket a háborgó nemzet megújuló forrongása, a világ közben csodálkozva látja, hogy ezt a nemzetet, mely oly sok évszázadon át rendíthetetlen dicsőségben s békés nyugalomban virágozva állt, most mint ragadja magával a rohanó idő, a

változás gyászos végzete: sokan viszont tévesen ítélik meg a helyzetet, s mindezt a király iránti hűtlenségnek, velünk született felforgató hajlamunknak tulajdonítják.”

„ISTENNEL A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT”

II. Rákóczi Ferenc 1703 júniusában érkezett meg Magyarországra, és az egyre gyorsabban növekvő hadak élére állva bontakoztatta ki Habsburg-ellenes szabadságharcát. Hamarosan kuruc seregei élén elfoglalta az egész Tiszántúlt. Katonai sikereiben nagy szerepet játszott az is, hogy ekkoriban már zajlott Nyugaton a spanyol örökösödési háború, amelyben a Habsburgok és a francia Bourbonok küzdöttek egymás ellen a spanyolt trón megszerzéséért, és így I. Lipót császári seregeinek legnagyobb része le volt kötve ebben a küzdelemben. 1704-re szinte az egész ország a Rákóczi vezette kurucok birtokába került. Ennek hatására az erdélyi rendek gyulafehérvári országgyűlése felszámolta a Habsburgok guberniumát, és II. Rákóczi Ferencet megválasztotta Erdély fejedelmének. 1705-ben a szécsényi országgyűlésen megjelent magyar rendek II. Rákóczi Ferencet megválasztották vezérlő fejedelmüknek, és bár itt felmerült az is, hogy magyar királlyá válasszák, ám ezt e tervet a főnemesség nagyobbik része nem pártolta, ezért II. Rákóczi Ferenc végül elutasította a neki felkínált magyar koronát. A szécsényi országgyűlés határozatainak szellemében II. Rákóczi Ferenc erélyesen törekedett a nemzeti állam és a központosított kormányzat létrehozásában, amelynek megteremtésében csak az országgyűlés által mellé rendelt huszonnégy szenátus volt képes korlátozni őt, Bercsényi Miklós vezetésével. A következő éveket a váltakozó hadiszerencse jellemezte. Erdély például Heberville tábornok betörése nyomán egy időre ismét a Habsburgok kezére került, ám 1706-ban a felkelőknek sikerült az osztrák seregeket kiszorítaniuk, és az 1707-ben megtartott marosvásárhelyi országgyűlésen az erdélyi rendek beiktatták fejedelemségébe II. Rákóczi Ferencet. Ebben az időben a nemesség már egyre elégedetlenebb volt a vezérlő fejedelem uralmával. A hatalmas birtokokkal rendelkező II. Rákóczi Ferenc kezdetben ugyanis a magánvagyonából finanszírozta a szabadságharcot és a kuruc államot, tartalékainak kimerülése miatt azonban 1706-tól egyre inkább elvárta a

vármegyei nemességtől, hogy időlegesen mondjon le adómentességéről, és vállaljon anyagi terhet a háború folytatása érdekében. A vezérlő fejedelem időleges közteherviselésre vonatkozó elképzelései némely vármegye nemességének körében komoly felháborodását váltotta ki. A politikai és katonai helyzet egyértelművé tételét II. Rákóczi Ferenc azzal kívánta 1707-ben elérni, hogy Ónodra országgyűlést hívott össze, ahol elérte az általános adózás törvénybe iktatását és a Habsburg-ház trónfosztását. Ezzel szabadságharca a csúcspontjához érkezett, mert kuruc serege 1708-ban súlyos vereséget szenvedett a felvidéki Trencsénnél, és ettől kezdve hadereje már állandó védekezésre szorult. A kuruc hadsereg az utolsó nagy csatáját 1710 januárjában Romhánynál vívta meg, és veresége miatt a szabadságharc folytatása kilátástalanná vált. II. Rákóczi Ferenc ezt nem volt hajlandó elismerni és Lengyelországba utazott, hogy I. Péter orosz cár (1682–1725) segítségét kérje, miközben az itthoni ügyek intézésében Károlyi Sándornak adott teljhatalmat. Károlyi Sándor a fejedelem távollétében országgyűlést hívott össze 1711-ben Szatmárra, ahol elfogadták a bécsi udvar békefeltételeit, és ezzel véget ért Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc. II. Rákóczi Ferenc azonban nem fogadta el sem a szatmári békét, sem pedig a neki felajánlott amnesztiát, így életét száműzetésben fejezte 1735-ben a törökországi Rodostó városában.

A HÍRNEVES KÁROLYI FAMÍLIA

A Rákóczi-szabadságharc vezetésében meghatározó szerepet játszó Károlyi Sándor gróf nemesi famíliája a XV. században vált egyre jelentősebbé a Tiszántúlon, családi birtokaik központja pedig ekkoriban lett a Szatmár vármegyei Nagykároly település. A család első, országosan is jelentőségre szert tett tagja az a Károlyi Péter (1543–1576) lett, akit viszonylag fiatalon, 1568-ban megválasztottak Debrecen református püspökének. Szintén e korszak ismert személyiségei közé emelkedett Károlyi Zsuzsánna (1585–1622), Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) első felesége. A família vagyonának gyarapodását nem akadályozta meg az, hogy az ország három részre szakadása után birtokaik a három országrész közös, északkeleti határvidékére kerültek, mert éppen ez a stratégiai helyzet értékelte fel személyüket és politikai tevékenységüket. Helyzetükből fakadóan a család tagjai természetesen lavírozó politikát folytattak, és hol az erdélyi fejedelmeket, hol pedig a Habsburg

uralkodókat támogatták. Ügyességüknek köszönhetően a XVII. század folyamán nemcsak a családi vagyont tudták gyarapítani, hanem még bárói rangot is szereztek. Az 1669-ben Olcsvaapáti községben született Károlyi Sándor apja Károlyi László Szatmár vármegyei főispán és Szatmár várának főkapitánya volt. Édesanyját Sennyey Erzsébetnek hívták, aki huszadik gyermekének születésébe halt bele akkor, amikor Sándor fia még csak a harmadik életévét töltötte be. Károlyi Sándor gyermekéveiről megbízható források nem maradtak fenn, ifjúkorának eseményeiről is csak annyit tudunk, hogy 1687-ben, tizennyolc évesen feleségül vette Szalai Barkóczi Krisztinát. Hamarosan nagy tekintélyt vívott ki magának szűkebb pátriájában, mert a vidéket sikerrel védelmezte meg a gyakori török betörésekkel szemben. Hűséget esküdött I. Lipót királynak és következetesen támogatta is őt, bár a Szent Liga csapatait – akár megvesztegetés árán is – igyekezett távol tartani birtokaitól. Ugyanakkor pont a Habsburg-ház iránti hűségére alapozva állomásoztattak jelentős létszámú császári haderőt birtokainak környékén, így nem véletlen tehát, hogy éppen itt robbant ki később a hegyaljai, majd a tiszaháti felkelés is. A bujdosómozgalom felkelőivel szemben a bécsi udvart támogatta, és kezdetben nem értett egyet a II. Rákóczi Ferenc vezetésével indult főúri szervezkedéssel sem. A tiszaháti felkelés kitörésekor, 1703-ban Szatmár főispánjaként Csáky István (1659–1729) felvidéki főúrral összefogva nemesi hadsereget szervezett, majd Dolhánál legyőzte és szétugrasztotta a II. Rákóczi Ferencet váró kuruc felkelőket.

A KURUCOK GENERÁLISA

A dolhai ütközet után Károlyi Sándor Bécsbe utazott, tisztázandó az uralkodónál az udvarhoz még hű maradt magyar nemesség helyzetét. Ezalatt nagykárolyi várát elfoglalták a kurucok, családja pedig a Rákóczi hadai által ostromzár alá fogott Szatmárban rekedt. Bécsben Károlyit gyanakvással és ellenségesen fogadták – mert ekkoriban a Habsburg-udvar minden magyart rebellisnek tartott – és ezért itt rá kellett jönnie arra, hogy a kialakult helyzetben nem lehetséges összeegyeztetni a királyi ház szolgálatát a magyar érdekek képviseletével. Hazautazott tehát, és a magyar rendek érdekeinek védelme okán Tokajba ment, ahol csatlakozott II. Rákóczi Ferenc éppen ott állomásozó

táborához. A kuruc hadsereg létszáma a kezdeti esztendőkben hetvenezer fő körül alakult. Katonai tapasztalatokkal csak kisebbik részük rendelkezett, ide tartoztak Thököly egykori katonái, a volt végvári vitézek, a császári seregből átállt katonák és a hajdúk. Kis létszámban voltak külföldi zsoldosok (svédek, franciák, lengyelek) is, akiknek képzettsége és hadászati ismeretei sokkal nagyobb katonai jelentőséget bírt számarányuknál. A kuruc haderő alapvetően két fegyvernemre tagolódott, a nagyszámú lovasságra, és a náluk jóval kisebb gyalogságra, vagy más néven talpasokra. A szabadságharc során II. Rákóczi Ferenc saját költségén megteremtette a kuruc tüzérséget is, ám ez elenyésző létszámú és jelentőségű maradt. Kiképzés szempontjából az ezredeket reguláris, azaz hivatásos, és irreguláris, vagyis mezei hadakra osztották fel. A zsoldosok révén a kuruc hadak igyekeztek ugyan elsajátítani a korszerű harcmodort, mégis alapvetően a portyázó, könnyűlovas forma maradt túlsúlyban. Ez inkább az ellenség folyamatos nyugtalanítására volt alkalmas, mintsem nagy frontális ütközetek megvívására, így a kuruc sereg a nagy ütközetekben többnyire vereséget szenvedett. A nemesség és a parasztok közötti állandó gyanakvás enyhítése, valamint a nemzeti összefogás fenntartása érdekében II. Rákóczi Ferenc a hozzá csatlakozó minden nemesnek tiszti rangot adott, ezért aztán huszonhat tábornoka között nyolc gróf, hét báró és tíz birtokos nemes volt. Mindössze egyedül Bottyán János volt az, aki birtoktalan nemesként, a katonai tehetsége révén emelkedett tábornoki rangra, így tehát paraszti származású tábornok egy sem akadt a kuruc hadseregben. A nem nemesi származásúak közül csak ketten – Esze Tamás, és Czelder Orbán (1674–1717) – voltak olyanok is, akik elérhették a brigadérosi rendfokozatot, ami az ezereskapitány és a tábornok közötti rang volt. A II. Rákóczi Ferenc táborához csatlakozott Károlyi Sándor báróként azonnal tábornoki kinevezést kapott. 1704-ben ő vezette a kurucok első, kezdetben sikert sikerre halmozó dunántúli hadjáratát, amiért altábornaggyá léptette elő őt a vezérlő fejdelem. Ez a dunántúli hadjárat jelentette Károlyi életében az első fegyveres harcot, és tapasztalatlansága miatt számos hibát vétett, amelyek miatt végül kudarcot vallott, ezért feladva a Dunántúlt seregével a Felvidékre vonult. A dunántúli harc folytatását ekkor Forgách Simon (1699–1730) tábornagy vette át, miközben Károlyi pedig portyázó, rajtaütésszerű támadásokkal kísérletezett. Ily módon aratta első igazán jelentős katonai győzelmét is, amikor a Dunántúlra átcsapva Szentgotthárdnál váratlanul rajtaütött Rabatta császári tábornok seregén. E győzelmével visszanyerte II. Rákóczi Ferenc bizalmát, és ismét ő lett

a dunántúli kuruc csapatok vezetője. A császári csapatok hamarosan több irányból támadták meg erejét, s miután nem kapott utánpótlást, ezért feladta a Dunántúlt. A csalódott kuruc fejedelem ezért a Tiszántúlra rendelte őt, és egy ideig semmilyen érdemi feladatot sem bízott rá. A szécsényi országgyűlés Károlyi Sándort szenátorrá választotta, és a főurak nyomására ekkor II. Rákóczi Ferenc kinevezte – immár tábornagyi rangban – az erdélyi hadak fővezérévé, majd nem sokkal később a tiszántúli seregek generálisává. Ebben az időszakban került egyre élesebb politikai vitába a szenátus elnökével, Bercsényi Miklóssal, mert Károlyi a rendek radikális szószólójaként lépett fel. Emiatt egy időre háttérbe szorult a kuruc vezetésben, de a szabadságharc hanyatlása idején ismét aktivizálta magát. 1710-ben a Tiszántúlra visszaszorult kuruc hadak főgenerálisa lett, és ebben a minőségben kezdett egyezkedni a császári hadak szintén ekkoriban kinevezett új főparancsnokával, Pálffy János (1663–1751) gróffal, aki a fegyveres megoldás továbberőltetése helyett inkább a kompromisszumos megoldás híve volt. Kettejük megállapodásának eredményeként született meg 1711-ben a szatmári béke Emiatti felháborodásában a lengyelországi tárgyaláson tartózkodó II. Rákóczi Ferenc megfosztotta Károlyi Sándort főgenerálisi rangjától, de a béke aláírását már ezzel sem tudta megakadályozni.

BERCSÉNYI MIKLÓS

A kuruc vezetésben Károlyi Sándor fő riválisaként fellépő Bercsényi Miklós 1665-en egy felvidéki nagybirtokos sarjaként született. Fiatalkorában a nagyszombati egyetemen tanult, majd a hadi mesterséget Esterházy Pál (1635– 1713) nádor oldalán tanulta ki. 1686-ban Buda visszafoglalásakor kitüntette magát, ezért a császári seregben ezredessé léptették elő, majd Szeged várának főkapitánya lett. Az 1690-es évek elején a bécsi udvar rangokkal és megbízatásokkal halmozta el, így aranysarkantyús vitéz, Ung vármegye főispánja, királyi tanácsos és bányavidéki vicegenerális, majd 1696-tól FelsőMagyarország főhadbiztosa is lett. Ekkoriban vált elégedetlenné, illetve fordult szembe I. Lipót abszolutista politikájával, és ez sodorta őt végül II. Rákóczi Ferenc táborába. 1703-tól nyolc esztendőn át folyamatosan hadban forgott, és 1705–1710 között a szövetkezett magyar rendek főgenerálisa volt. Mint II.

Rákóczi Ferenc legfőbb bizalmasát 1705-ben a szécsényi országgyűlésen a vezérlő fejedelem mellé tanácskozási joggal felállított huszonnégy tagú szenátus elnökévé is megválasztották. Bercsényi a kezdetektől elégedetlen volt Károlyi Sándor katonai és politikai tevékenységével. A kettejük között ellentétet 1707ben egy időre sikerült félretenni, és így közösen sikerült az ónodi országgyűlésen az összegyűlt rendekkel a Habsburg-ház trónfosztását elfogadtatniuk. A szabadságharc ezt követő hanyatlása miatt ellentéteik ismét kiújultak, mert Bercsényi II. Rákóczi Ferenc iránti kitartó hűségében ellenzett a császári haderővel való mindenfajta megegyezést. A szövetkezett rendek azonban e vitában Károlyi Sándor mellé álltak, ezért Bercsényi Miklós követte fejedelmét törökországi száműzetésébe, és hozzá hasonlóan szintén Rodostóban hunyt el 1725-ben.

TITKOS TANÁCSOS ÉS LOVASSÁGI TÁBORNOK

Károlyi Sándor a szatmári békekötés után nemcsak minden vagyonát megtarthatta, hanem III. Károly király (1711–1740) hálája jeleként 1712-ben még grófi rangra is emelte, és további nagy birtokadományokban részesítette. A Habsburg Birodalom újjászervezett haderejében Károlyi Sándor 1723-ban lovassági tábornoki rangot kapott, illetve ezzel egy időben a bécsi udvar titkos tanácsosa is lett. 1734-ben a bécsi udvartól elnyerte a tiszántúli részek főhadi parancsnokságának tisztét, majd 1741-ben császári tábornagy lett. Nem sokkal később, 1743-ban erdődi kastélyában hunyt el. Károlyi Sándor jeles fia, Károlyi Ferenc (1705–1758) a kuruc szabadságharc idején született. Apja nyomdokaiba lépve 1721-ben Szatmár vármegye örökös főispánja lett, majd saját költéségén 1738-ban létrehozta a később olyannyira híressé vált Károlyi-huszárezredet. 1745-től ő is a bécsi udvar titkos tanácsosaként működött, és 1748-ban kinevezték az összes magyarországi lovasezred főkapitányának. Tábornoki rangja mellett a művészetek nagy pártolójaként nyomdát állított fel Nagykárolyban, és saját kiadásában vallási tárgyú műveket fordított magyarra. Az ő fia – Károlyi Sándor unokája – Károlyi Antal (1732–1791) gróf a családi hagyományokat követve 1751-ben lett Szatmár örökös főispánja és tábornok, majd 1787-től udvari titkos tanácsos és táborszernagy. Élete során igen jelentős adományokat tett katonai és iskolai

célokra. A Károlyi család későbbi leszármazottai között olyan jeles személyeket találhatunk még, mint Károlyi György (1802–1877) politikus, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc résztvevője, vagy fia, Károlyi Gábor (1841–1895) liberális politikus, Klapka György poroszországi légiójának önkéntese. Még később a magyar politikai életben nevet szerzett magának még Károlyi József (1884–1934) konzervatív legitimista politikusként, Károlyi Mihály (1875–1955) az 1918-as polgári demokratikus forradalom vezetőjeként és Magyarország első köztársasági elnökeként, valamint Károlyi Gyula (1871–1947) konzervatív politikusként és 1931–32-ben magyar miniszterelnökként.

KIVÉTELES KATONAI TEHETSÉG

Az 1645 körül született Bottyán János vagyontalan kisnemesi családból származott. Gyermekéveiről semmit sem tudunk. Fiatalkorában végvári katonának állt, és ekkoriban ismerkedett meg a korabeli hadászat rejtelmeivel. Eleinte a sellyei végvár hadnagya volt, majd 1683-tól az esztergomi vár lovasainak főhadnagya lett. A Szent Liga megalakulásától kezdve részt vett a törökök elleni felszabadító háborúban, és 1685-ben nagy sikerrel harcolt Esztergomnál az Ibrahim budai pasa által vezetett török haderővel szemben. Ez a csata irányította feljebbvalói figyelmét katonai tehetségére, és hamarosan zsámbéki alkapitány, majd szegedi várparancsnok lett. 1687-után ő látta el Kecskemét, Kőrös és Cegléd katonai parancsnoki tisztét is. 1692-től már ezredesként és ezredtulajdonosként vívott ki magának mélységes tiszteletet. Ekkoriban az egyik törökök elleni ütközetben elveszítette fél szemét, amiért katonái Vak Bottyánnak kezdték el hívni. A török magyarországi kiűzésének lezárulása után, a spanyol örökösödési háború kirobbanásakor 1701-ben ezredével a Rajna-vidékére vezényelték, ahol a franciák elleni harcban ismét megmutathatta kivételes katonai képességeit. A császári haderőben megindult karrierjét azonban derékba törte az, hogy az éppen akkoriban letartóztatott II. Rákóczi Ferenccel fenntartott titkos kapcsolatok vádjával váratlanul hadbíróság elé állították. Bizonyítékok hiányában néhány hónap multán felmentették, és 1703-ban a felkelt kuruc hadak elleni küzdelemre vezényelték.

A DUNÁNTÚLI HADJÁRAT

A hűsége ellenére őt ért igaztalan vádak Bottyán Jánost elgondolkodásra késztették, és a magyar szabadság védelmében végül úgy döntött, hogy csatlakozik II. Rákóczi Ferenc táborához. Rákóczi szívélyesen fogadta haderejében a kivételes katonai tehetséget, és 1704-ben Bottyán Jánost kuruc generálissá léptette elő. Még ugyanebben az évben Károlyi Sándor, majd Forgách Simon oldalán részt vett az első dunántúli hadjáratban, majd ezután a Vág-folyó vidékén harcolt, és elfoglalta a császári erőktől Érsekújvárt. 1705 tavaszán Dunakömlődnél felépíttette Bottyán várát azzal a céllal, hogy biztosítsa a Dunántúlra való átkelés lehetőségét. Ezt követően indította meg azt a híres dunántúli hadjáratát, amelynek során az egész Dunántúl területéről sikerült kiszorítania a császári seregeket. Ezután 1706-ban a bécsi udvart támogató rácok ellen fordult, akiknek Dráva menti betöréseit a továbbiakban sikerült megakadályoznia. 1707-ben a császári erők újabb támadást indítottak a dunántúli területek visszaszerzésére, ám ezt Bottyán Jánosnak sikeres csaták sorozatában sikerült megakadályoznia. Seregében igen szigorú fegyelmet és rendet követelt meg, ugyanakkor törődött is a katonáival, akik ezért lelkesedtek érte, sőt rajongva tisztelték őt. II. Rákóczi Ferenc 1708-ban őt nevezte ki Érsekújvár főkapitányának, és ezzel együtt a Csallóköz, illetve a Vág vonalának védelmét kellett megszerveznie. 1708-ban a trencséni csatavesztés következtében a kurucok elveszítették a Dunántúl területét és a Felvidék nyugati vidékeit. Ekkor Bottyán Jánost bízták meg a felvidéki bányavárosok védelmével. Mint a bányavárosok katonai parancsnoka idős kora ellenére életének utolsó pillanatáig fegyverrel a kezében küzdött fejedelméért és a magyar szabadságért. Még a szabadságharc ideje alatt, 1709. szeptember 27-én halt meg katonai sátrában agyhártyagyulladás következtében.

KEMÉNY JÁNOS

A KALANDOR II. RÁKÓCZI GYÖRGY

Az 1621-ben született II. Rákóczi Györgyöt szülei, I. Rákóczi György fejedelem és Lorántffy Zsuzsanna uralkodásra szánták, így Erdély viharos történetében velük történt meg először, hogy a fejedelemség apáról fiúra szállt. II. Rákóczi György a családi hagyományokat folytatva fejedelemmé való beiktatását követően, 1648-tól Habsburg-ellenes politikát alakított ki. Alapvető céljának azt tekintette, hogy lerázva a Habsburg és a török uralmat a három részre szakadt Magyarországot saját uralma alatt egyesítse. Az Oszmán Birodalom ekkoriban egy újabb válságos időszakot élt át, melyből II. Rákóczi György azt a téves következtetést vonta le, hogy nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyhatja fejedelemségének a szultáni udvarral szemben fennálló hűbéri kötelezettségeit. Uralkodói hatalmának és tekintélyének megerősítése érdekében a lengyel trón megszerzésére törekedett, és ehhez sikerült megnyernie a svédek, valamint az ukrajnai kozákok támogatását is. IV. Mohamed szultán (1648–1687) helyett az általa 1656-ban nagyvezírré kinevezett Köprülü Mohamed lassanként kivezette belső válságából az Oszmán Birodalmat. A nagyvezír figyelmeztetéseit és tiltásait semmibe véve, önnön hatalmában bizakodva II. Rákóczi György 1657-ben egy nagyszabású, ám kalandornak bizonyult hadjáratot vezetett a lengyel trón megszerzésére. Kezdetben komoly katonai sikereket ért el, erdélyi hadaival bevette Krakkót, majd elfoglalta Varsót is. Ezután viszont a katonai erőviszonyok drámai hirtelenséggel megváltoztak, mert II. Rákóczi Györgyöt előbb a svédek, majd a kozák segédhadak is magára hagyták, miközben a török porta felháborodva az erdélyi fejedelem engedetlenségén a krími tatárok haderejét küldte ellene Lengyelországba. Mindezek miatt II. Rákóczi György kénytelen volt seregét visszafordítani. Visszavonulása során először a lengyel seregtől szenvedett vereséget, majd haderejének legnagyobb része a krími tatárok csapdájába került, így csak 1658 januárjára tudott hazavergődni lovasságának maradékaival. Lengyelországi hadjárata miatt II. Rákóczi Györgyöt a török porta megfosztotta

erdélyi fejedelmi tisztétől, és ennek nyomatékot adva Köprülü Ahmed nagyvezír seregével felvonult Erdély déli határvidékére. Az ennek hatására igencsak megrémült erdélyi rendek letették II. Rákóczi Györgyöt, és helyére Bethlen Gábor egykori fejedelem unokaöccsét, Rhédey Ferencet (1610–1667) iktatták be 1657 novemberében a fejedelmi székbe. Csakhogy az Erdélybe hamarosan visszatért II. Rákóczi György 1658. január 9-én lemondásra kényszeríttette Rhédeyt, majd újra elfoglalta trónját, és ezért Köprülü Mohamed nagyvezír megindította pusztító támadását a fejedelemség ellen, miközben a velük szövetséges krími tatárok is betörtek, felprédálva Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Tordát és Nagyenyedet. Az Erdély területén ezután bekövetkezett és évekig elhúzódó háború – felmérhetetlen károkat okozva – szinte teljesen elpusztította a fejedelemség gazdaságát.

FEJEDELMI TANÁCSOS

Az 1607-ben Bükkösdön, nagybirtokos család sarjaként született Kemény János Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) udvarában nevelkedett, akinek apródja, majd diplomatája lett. Később I. Rákóczi György fejedelem szolgálatába állt, aki felismerte katonai rátermettségét, és ezért kinevezte őt az erdélyi Fehér vármegye főispánjának, valamint fogarasi főkapitánynak. Amikor I. Rákóczi Ferenc 1644-ben bekapcsolódva a harmincéves háborúba hadjáratot indított a Habsburgok ellen, akkor seregei fővezérének tette meg Kemény Jánost, majd az ezt követő linzi békekötés után fejedelmi tanácsosának nevezte ki. II. Rákóczi György trónra lépésétől – immáron a harmadik fejedelmet szolgálva – a fejedelem első tanácsosaként tevékenykedett. 1648-ban a kozákok híres vezére, Bogdán Hmelnyickij hetman kiújítva ellentétét a lengyelekkel, úgy próbált meg a lengyel haderő hátába kerülni, hogy fegyverrel betört Moldvába, és annak fejedelmét, Vasile Lupu vajdát szövetségre kényszeríttette. Az e szövetség révén megerősödött moldvai uralkodó viszont már komoly veszélyt jelenthetett volna a vele szomszédos Erdélyre nézve, ezért II. Rákóczi György 1653-ban hadjáratot indított ellene. Ezt a háborút nem személyesen irányította, hanem Kemény Jánost bízta meg a fővezérséggel, aki sikeresen teljesítve kitűzött feladatát elűzte Vasile Luput, és II. Rákóczi György feltétlen hívét, Stefan Gheorghét ültette a moldvai trónra. Mindez tovább növelte

Kemény János katonai és hadvezéri hírnevét. 1655-ben a Moldva terültén hagyott zsoldosok fellázadtak, és Stefan Gheorghe helyett Konstantin Serbát segítették vajdai méltóságra. Kemény János ekkor fejedelme személyes jelenlétével ismét Moldvára tört, és hűbéri esküre kötelezte Serbát is.

A KRÍMI TATÁROK FOGSÁGÁBAN

1657-ben II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratának fővezérévé a katonai téren már sokat bizonyított Kemény Jánost nevezte ki, aki azonban kezdeti katonai sikerei után vereséget szenvedett, és hazafelé tartva katonáinak jó részével együtt a tatárok fogságába esett. A több mint egy esztendeig tartó tatár raboskodása idején írta meg a művészi kvalitásokat is felmutató Önéletírás című művét, amely később e korszak megismerésének az egyik legfontosabb forrása lett. Tatár fogsága idején súlyosan csalódni kényszerült II. Rákóczi György fejdelemben, mert annak az lett volna a kötelessége, hogy hazatérése után összegyűjtse fogságba esett katonái után a tatárok által követelt hatalmas váltságdíjat, ám ő ehelyett az erre összeszedett pénzt inkább a Rhédey Ferenccel szembeni trónharcára fordította. Hiába sikerült azonban II. Rákóczi Györgynek Rhédeyt eltávolítania a hatalomból, és az erdélyi rendekkel ismét fejedelemnek címeztetnie magát, uralmát azonban a törökök továbbra sem voltak hajlandók elismerni, és Köprülü Ahmed nagyvezír az erdélyi területek ellen megindított hadjárata során vele szemben egy újabb jelöltet, Barcsay Ákost nevezte ki fejedelemmé. Az 1610 körül Kozmatelkén született Barcsay Ákos Kemény Jánoshoz hasonlóan a gyulafehérvári fejedelmi udvarban nevelkedett. A buzgó református Barcsayt I. Rákóczi György fejedelem emelte diplomáciai szolgálatainak jutalmaként a tanácsurak sorába. 1642-ben Isztambulban, ezután a havasalföldi és a moldvai vajdánál járt követségben a fejedelem megbízásából. 1643-ban kamarásmester, 1644-től lugosi és karánsebesi bán, majd 1648-tól Hunyad vármegye főispánja lett. Barcsay volt a portánál a kieszközlője II. Rákóczi György szultáni megerősítésének 1648-ban, és ezért az új fejedelem legbizalmasabb, illetve leghűségesebb támaszai közé tartozott. Amikor 1658-ban Köpürlü Mohamed személyesen indított hadat Erdély ellen Rákóczi megbüntetésére, és seregeivel bevette Jenő várát, akkor a béke megteremtésének

érdekében a rendek Barcsay Ákost küldték el a nagyvezírhez tárgyalni. Mivel korábbi diplomáciai tevékenysége miatt a nagyvezír jól ismerte és megbízhatónak tartotta Barcsayt, ezért parancsolólag ott helyben, Jenő vára alatt kinevezte őt Erdély új fejedelmének. Barcsay azért vállalta el a fejedelemséget, hogy a feldúlt ország békéjét és nyugalmát helyreállítsa. Maga II. Rákóczi György még ekkor sem volt hajlandó lemondani a fejedelmi hatalomról, hanem a nagyvezír és Barcsay közötti megállapodást keresztényellenesnek minősítetve a Habsburgoktól kért segítséget. Mivel segítséget nem kapott, ezért kénytelen volt egy időre Barcsaynak átengedni Erdélyt, ugyanakkor a Partiumba vonult, ahol fegyverkezni kezdett. Barcsay Ákos első fejedelmi intézkedéseinek egyikeként hatalmas váltságdíj ellenében kiváltotta a krími tatárok fogságában lévőket, így Kemény János is végre hazatérhetett. Barcsay Ákos félve attól, hogy II. Rákóczi György fegyverkezése ismét kiváltja a törökök támadását, 1659-ben a temesvári pasához utazott, hogy kimentse magát és országát a hűtlenség vádja alól. II. Rákóczi György kihasználta azt, hogy Barcsay elhagyta Erdélyt, Marosvásárhelyre vonult, ahol a rendeket fegyvereseinek árnyékában megint rávette fejedelemségének megerősítésére. Ezzel kirobbant az újabb háború, amelyben nem csak a két fejedelem hadai küzdöttek egymással, hanem török és tatár hadak is folyamatosan pusztították Erdélyt. E háború során a legnagyobb veszteséget 1660-ban az egyik legfontosabb erősség, Várad eleste jelentette, amely török kézre került. 1660 májusában II. Rákóczi György életét vesztette a szászfenesi csatában, így megnyílt Barcsay Ákos előtt a lehetőség, hogy békét teremtsen. A törököktől a békét azonban csak óriási hadisarc és új adók révén tudta megvásárolni, amelyek miatt viszont a rendek körében rohamosan csökkenni kezdett a népszerűsége.

BARCSAY ÁKOS ELLENÉBEN

Az 1659-ben Erdélybe hazatért Kemény Jánost csak II. Rákóczi György halála indította önálló politikai cselekvésre. 1660-ban szembefordult Barcsay Ákos fejedelemmel, mivel úgy látta, hogy Barcsay politikájának az lesz a következménye, hogy Erdély végül török tartománnyá süllyed. Fegyverkezni kezdett, és 1660 novemberében jórészt székelyekből, illetve hajdúkból álló hadával Magyarország felöl betört Erdélybe, trónkövetelőként fellépve. Miután a

rendek egy jó része Kemény mellé állt, Barcsay Ákos elkerülendő az újabb polgárháborút, szilveszter napján lemondott fejedelmi tisztéről. Kemény János 1661. január elsején letett fejedelmi esküjében ugyan hűséget fogadott a török portának, ám kezdettől fogva a bécsi udvar törökellenes terveihez kötötte politikáját, ezért a török porta nem volt hajlandó elismerni a fejedelemségét. Barcsay lemondását és Kemény megválasztását Erdélyben sem mindenki nézte jó szemmel. Bethlen János (1613–1678) erdélyi kancellár és történetíró Az erdélyi történelem négy könyve című munkájában minderről ezt írta: „Kemény János készülését és szándékát néhány nemes a segesvári országgyűlésen tudtára adta Barcsay fejedelemnek, de fivére, Barcsay Gáspár mint hazugoknak levágta orrukat és fülüket. Hűségüknek ez volt a jutalma. (…) Kemény János híre napról napra jobban elterjedt, a fejedelem Görgénybe ment, fivére, Barcsay Gáspár pedig összegyűjtötte zsoldosait (…). Kemény János elfogta Nánási kapitányt az embereivel együtt. Ebből világossá vált az ellenségeskedés. Kemény (…) az Örményesen tartózkodó Barcsay Gáspár megtámadására néhány csapattal Szentpáli János erdélyi exulánst küldte (…), rájuk mosolygott a szerencse ugyanis Barcsay Gáspár mindössze három szolgájával lepték meg a fent említett kúriában. Kevesedmagával sokak ellen harcolt, és majdnem két órán át tartó bátor ellenállás után ölték meg.”

FEJEDELEMI GYILKOSSÁGOK

Kemény János alapvetően Barcsay Ákos fejedelem egyik testvérének, Gáspárnak a legyőzésével és megölésével teremtett olyan fenyegető helyzetet, ami Barcsay Ákost végül a fejedelmi hatalomról való lemondásra bírta: „Ezen okokból indíttatván megválasztották Kemény Jánost fejedelemnek, miután bizonyos birtokokat határoztak el Barcsay fejedelem tisztességes eltartására. Az új fejedelem néhány nap múlva Régenbe hívta Barcsay fejedelmet megbeszélésre. (…) A fogarasi vár, amelynek kapitánya Barcsay fejedelem testvére, Barcsay András volt, még nem adta meg magát, s türelemmel állta Kemény embereinek a hosszas ostromát (…). [Barcsay Ákos] szigorúan megparancsolta, hogy ne halassza tovább az átadást. Öccse engedelmeskedett is, miután megkapta Kemény fejedelemtől a biztonságát szavatoló, fejedelmi esküvel megerősített levelet. Átadta a várat, és elment bátyjához Görgénybe. Innen (…) bátyjával együtt vadászat ürügyén [Kemény János] kihívatta,

fogságba ejtette. Fogarasba vitette, amelynek pár nappal azelőtt az élén állt, és ott előbb megkínozták, majd felakasztották.” Barcsay Ákos fejedelem másik testvérének, Andrásnak a becsapását, majd brutális meggyilkolását Kemény János később azzal indokolta, hogy Barcsay András vele raboskodott a krími tatárok fogságában, ahol azzal a feltétellel enyhítettek a terhein, hogy ő kezességet vállalt érte. Emiatt Barcsay András esküt tett, hogy Kemény János tudta és akarata nélkül nem fog megszökni, ám esküjét megszegve mégis megszökött, amivel Keménynek, mit kezesnek a terheit megsokszorozta, ráadásul szavahihetőségét is súlyosan aláásta. A történetből az is világlik, hogy Kemény személyes elégtételt kívánt venni ezzel a gyilkossággal Barcsay Andráson, és így ennek az eseménynek alapvetően nem volt köze Barcsay Ákos fejedelem elmozdításához. Barcsay Ákos két testvérének meggyilkolása után már csak egyetlen komolyabban veendő rokona maradt, az a Budai Zsigmond, aki a mostohatestvére volt. Kemény János fejedelem nemcsak a Barcsay rokonsággal számolt le, hanem mindazokkal, akik a törökök iránti barátságnak akárcsak a legcsekélyebb gyanújába is belekeveredtek. Természetesen Kemény attól is tartott, hogy Barcsay Ákos lemondott fejedelmet a török porta vele szemben ismét a pártfogásába veszi, ezért börtönbe vetett őt Görgény várában. Hamarosan egyértelművé vált, hogy Keményt nem hajlandó semmilyen egyezség árán sem a török porta erdélyi fejedelemnek elismerni, ezért úgy döntött, hogy riválisának is meg kell halnia: „Barcsay fejedelem visszatért Görgénybe, ahol elszakították feleségétől és őrizetbe vették. (…) Kemény látván, hogy a török sereg behatolt Erdélybe, azt gondolta, hogy Barcsay fejedelemnek a börtönből való kiszabadításáért jöttek, és arról ábrándozott, hogy az Ottomán Portát kiengesztelheti azzal, ha eltávolítja [Barcsayt]. Székely étekfogó mesterét, Kövér Ferencet, és Magyarországról származó kapitányát, Váradi Jónást néhány lovassal elküldte érte (…). Azok kivitték Görgényből a fejedelmet, mintha Kővár várába akarták volna szállítani, és az úton megölték. Répa faluban parasztok temették el egyszerűen.” Néhány nap múlva, mostohatestvére Budai Zsigmond is ugyanerre a sorsra jutott.

A NAGYSZŐLŐSI ÜTKÖZET

Kemény János fejedelemségét a sok gyilkosság sem menthette meg, mert 1661ben a török és tatár hadak ismét betörtek Erdélybe. Kemény vereséget szenvedve

támadóitól a királyi Magyarországra menekült és a Habsburg-udvartól kért segítséget. I. Lipóttól ezt meg is kapta, és így Raimondo Montecuccoli (1609– 1680) császári hadvezér segédletével törhetett be Erdélybe. Ekkor azonban Ali budai pasa I. Apafi Mihály (1632–1690) személyében megint egy újabb erélyi fejedelmet választott, akit a rendek elfogadtak, és Kolozsváron be is iktattak székébe. Ezt látva Montecuccoli sorsára hagyta Kemény Jánost, aki emiatt ismét kénytelen volt a királyi Magyarországra menekülni. Ezután még kétszer próbálkozott meg visszatérni Erdélybe, de az új fejedelem fegyveresen szállt vele mindkétszer szembe. A második alkalommal Kemény János és Apafi Mihály hadai 1662-ben Nagyszőlősnél ütköztek meg egymással, és Kemény a számára vesztesnek bizonyult csata során lezuhant a lováról, menekülő katonái pedig halálra taposták. Kemény János halálával lezárult az Erdélyi Fejedelemség legvészterhesebb és legpusztítóbb időszaka. I. Apafi Mihály fejedelem lett egyébként a független Erdély utolsó fejedelme. Történelmi érdeme, hogy a szinte teljesen elpusztított ország számára évtizedekig nyugalmat tudott teremteni. A Habsburgok vezetésével 1685-ben megindult a török kiűzése az egykori Magyarországról. Ennek során I. Apafi Mihály 1687-ben csatlakozott a török-ellenes Szent Ligához, ami végül ahhoz vezetett, hogy halála után Erdély a Habsburgok birtokába került.

KINIZSI PÁL ÉS MAGYAR BALÁZS

MÁTYÁS KIRÁLY HÁBORÚI

Hunyadi János török elleni harcai egy jó időre megszilárdították Magyarország déli határait, ám az ő, majd V. László (1444–1457) király halálát követő belharcokat a török igyekezett kihasználni, és megtámadták a Magyarországgal szövetséges Szerbiát. Az így kialakult veszélyes helyzetben III. Callixtus (1455– 1458) pápa gyors ellenlépések megtételére igyekezett rábírni az éppen ekkoriban megválasztott és megkoronázott ifjú magyar uralkodót, Hunyadi Mátyást (1458– 1490), aki már csak saját érdekei okán is ígéretet tett a pápának a keresztény világ megvédésére: „Mély gyökerekkel ágyazódott keblünkbe Atyánk [ti. Hunyadi János] erénye, amit soha semmiféle erő nem képes kitépni onnan. Minden gondot, fáradságot és bölcsességet, amit fel tudunk mutatni, azt mindenekelőtt a hit terjesztésének fogjuk szentelni.” Hamarosan azonban a Mahmud nagyvezír vezetése alatt álló török hadsereg Galambóc és Szendrő várának bevételével 1458 nyarára teljessé tett Szerbia elfoglalását. Bár 1459-ben a szegedi országgyűlés határozatokat hozott a magyar válasz lépésék megtételéről, ám Mátyás nyugati irányú diplomáciai és katonai konfliktusai miatt azok végrehajtására nem kerülhetett sor. III. Frigyes német-római császár (1442–1493) ugyanis a fiatalon meghalt V. László nagybátyjaként és egykori gyámjaként magának követelte a magyar trónt, és igényének fegyverrel próbált meg érvényt szerezni. Mátyásnak végül sikerült felülkerekednie a császárral vívott háborújában és ezzel megszilárdítania trónját. Még alig jutott nyugvópontra Mátyás király nyugati háborúja, amikor 1462-ben IV. Vlad Tepes havasalföldi vajda megtagadta a töröknek az évi adó megfizetését. Mivel emiatt számítania kellett a törökök büntetőhadjáratára szövetséget kötött Hunyadi Mátyással. A törökök meg is indították Havasalföld ellen a hadjáratukat, és bár Tepes oldalán magyar seregek is harcoltak, a szultáni haderő jelentős katonai sikereket aratott, amelynek eredményeként megfosztották IV. Vlad Tepest trónjától, aki így kénytelen volt Magyarországra menekülni. E hadjárat után a törökök már délkeleti irányból is fenyegetni tudták a magyar határokat.

A FEKETE SEREG

Mátyás király hadereje kezdetben szintén még a korábbi uralkodók idején kialakult nemesi bandériumokból állt, amelyet azonban csak külső támadás esetén lehetett – nemesi felkelés formájában – teljes egészében mozgósítani, és az ország megvédésére kötelezni. Mátyás ezért e korszerűtlenné vált nemesi csapatok mellett egy saját irányítása alatt álló, állandóan hadra fogható, jól képzett és harcedzett zsoldos haderő megteremtésére törekedett. Első fizetségből élő katonáit még apósa, Pogyebrád György cseh király (1458–1471 küldte számára, és ezt az ötszáz nehézlovas zsoldost sikerrel fel is használta a III. Frigyessel folytatott háborújában. Hunyadi Mátyás anyagi lehetőségei azonban még az 1460-as évek közepéig nem tették azt lehetővé, hogy állandó zsoldoshadsereget tarthasson fenn. A pénzügyek rendbetétele, a regálék és az állami adók kibővítése után viszont már kellő mennyiségű forrásra tett szert ahhoz, hogy zsoldos hadseregét megteremthesse. Első felesége, Pogyebrád Katalin halála után Mátyás egykori apósának cseh királyságát akarta megszerezni – erősítendő pozícióját III. Frigyes császárral szemben – és ezzel kirobbantotta az úgynevezett cseh háborúkat (1468–1478). Ennek során alakította ki Frantisek Hag cseh zsoldosvezér irányításával azt a mintegy 6-8000 főt számláló zsoldoshadseregét, amit az utókor fekete seregként ismer. Ennek az elnevezésnek az eredete mind a mai napig tisztázatlan, mindössze csak annyi bizonyos, hogy ezt a zsoldos hadsereget csak Mátyás király halála után kezdték el így emlegetni. A fekete sereg létszáma az 1480-as évek közepére – vagyis Ausztria elfoglalása idején – 15–20 ezer főre emelkedett. A nemesi bandériumok és a hűbéres fejedelmek haderejét beszámítva így Mátyás ekkoriban egy igen tekintélye, mintegy kilencvenezer embert számláló sereg fölött rendelkezett. A fekete sereg katonái elsősorban cseh és lengyel származásúak voltak, de akadtak közöttük szép számmal német harcosok is, majd az 1470-es évektől egyre több magyar nevet örökített meg a zsoldosjegyzék. A magyar hadsereg ekkoriban négy fegyvernemre oszlott: nehéz- és könnyűlovasságra, a gyalogságra és a tüzérségre. A lovasság tagolódása során kialakultak a lovasszázadoknak megfelelő légiónak nevezett alegységek, amelyek turmákból,

vagyis huszonöt tagú szakaszokból álltak. A nehézlovasság szerepe a nagyobb csaták eldöntésében volt meghatározó, míg a könnyűlovasság főként a portyázó török haderőkkel szembeni fellépésben bizonyult sikeresnek. Mátyás király egy levelében a gyalogság jelentőségéről így értekezett: „… különböző rendekre oszlanak, egyesek könnyűgyalogosok, mások vértesek, akadnak közöttük pajzsosok… ezenkívül puskások… Az a szokás nálunk, hogy a gyalogosokhoz képest egyötödnyi puskást állítunk… A vérteseket falnak tekintjük, akik helyüket soha fel nem adják, mégha egy szálig elesnek is azon a helyen, ahol állnak. A könnyűfegyverzetűek az alkalomtól függően kitörnek közülük, s ha elfáradnak vagy súlyosabb veszélyt szimatolnak, a vértesek mögé vonulnak vissza. Tehát az egész könnyűgyalogságot, meg a puskásokat vértesek és pajzsosok veszik körül, éppen úgy, mintha amazok szinte bástyafalak vagy sáncok között harcolnának, s csak adott alkalmakkor törnek ki onnét.” Mátyás király hadseregében a kiváló képességű Frantisek Hag és Jan Zelezni cseh származású zsoldosvezérek mellett hamarosan egyre több magyar hadparancsnok is feltűnt. Ezek közül az első Magyar Balázs (?–1490) volt, a leghíresebb azonban mégis az ő veje, Kinizsi Pál (1446–1494) lett. Rajtuk kívül még három olyan magyar származású akadt, aki a fekete sereg valamely egységének élén komoly katonai erényeket tudott megcsillogtatni. Geréb Péter (?–1503) Mátyás király unokatestvéreként hadvezéri minőségben részt vett a csehországi és ausztriai hadjáratokban, egy ideig Felső-Szilézia kapitánya, később erdélyi vajda, majd élete végén az ország nádora lett. Egervári László (1435–1496) katonai pályafutását váradi várnagyként kezdte, igazi hírnevét azonban jóval később, a Sziléziában harcoló (1485–1489) magyar csapatok kapitányaként alapozta meg. Szapolyai István (?–1499) Mátyás király első sziléziai hadjárata során (1474) tűnt fel, és kiváló katonai képességeinek köszönhetően azonnal az újonnan meghódított területek katonai kormányzója lett. Ezt követően Mátyás legbizalmasabb katonai tanácsadói közé került, és 1487-től Szepes vármegye örökös főispánja is lett. A Mátyás halála után trónra került II. Ulászló (1490–1516) kinevezte őt az ország nádorának, amely tisztségét haláláig viselte. Két fia született: a fiatalabbik, Szapolyai György (1487–1526) nem játszott különösebben jelentős szerepet a magyar történelemben, neve mégis azért vált emlékezetessé, mert a mohácsi csata egyik fővezéreként veszítette életét. Az idősebbik: Szapolyai János (1487–1540) viszont Magyarország utolsó magyar származású koronázott királya (1526– 1540) lett.

FELTÖREKVŐ HADVEZÉR

Az ismeretlen helyen és időben született Magyar Balázs katonai pályafutását még Hunyadi János szolgálatában kezdte. Minden valószínűség szerint közrendű sorból származott, és kiváló katonai tehetsége révén tudott később az ország főurainak sorába emelkedni. Mátyás király figyelmét maga iránt a Jan Giskra (?– 1468) elleni küzdelemben keltette fel. Giskra, mint cseh zsoldosvezér még Luxemburgi Zsigmond uralkodása (1387–1437) idején jött Magyarországra, később V. László király (1453–1458) kapitányaként tevékenykedett, akinek a nevében egy ideig Felső-Magyarország helytartójaként tevékenykedett. Mátyás trónra lépésekor III. Frigyes császár szolgálatába szegődött, és az egész Felvidéket rettegett uralma alatt tartotta. Mátyás több hadjáratot is vezetett ellene, ám végül 1462-ben Magyar Balázs volt az, aki legyőzte őt, és a király iránti hűségeskü megtételére tudta kötelezni. Ezután Mátyás király Magyar Balázst nevezte ki a Felvidék kapitányának, és hatalmas kiterjedésű birtokokkal is őt elhalmozta hálája jeleként. Ebben az időszakban még sok sikeres csatát vívott a Felvidékre betörő husziták és más cseh csapatok ellen, biztosítva ezzel Magyarország északnyugati határainak védelmét és biztonságát. Később Mátyás király Csehország ellen indított hadjáratában is többször kitüntette magát, majd jelentős szerepet játszott a fekete sereg kialakításában is.

HARC BOSZNIÁÉRT

István (1459–1463) bosnyák király 1462-ben felmondta a török függést, de ő is a vele egy időben fellázadó havasalföldi vajda, IV. Vlad Tepes sorsára jutott, vagyis a törökök legyőzték, és letaszították trónjáról. Mindezek hatására II. Pius (1458–1464) pápa keresztes hadjáratot hirdetett meg a törökök ellen, ám Bosznia eleste után csak a két közvetlenül érintett fél, vagyis Magyarország is Velence szállt szembe a törökökkel. Mátyásnak 1463-ban sikerült elfoglalnia Jajcát, és ezzel Észak-Boszniát a fennhatósága alá tudta vonni. Ebben a hadjáratban a hadvezérei Magyar Balázs és Szapolyai Imre voltak. Mátyás Jajca központtal megszervezte a boszniai bánságot, amelynek élére Szapolyai Imrét állította. II. Mehmed szultán ezt nem hagyta annyiban (1451–1481) és 1464-ben

ellentámadást indított, de Szapolyai Imrének végül ezt a támadást sikerült visszavernie. A két évig tartó boszniai háború következményeként Bosznia felosztásra került Magyarország, illetve az Oszmán Birodalom között, és az így kialakult határokat egészen Mátyás haláláig már egyik fél sem bolygatta meg. A boszniai háborút követően Magyar Balázs ismét a csehek ellen harcolt, majd uralkodója rábízta a déli határok védelmét, és ezzel együtt 1470-ben kinevezte őt horvát-szlavón bánnak. 1473-ban már erdélyi vajda lett, és ebben a minőségében Mátyás király 1475-ben Moldvába küldte harcolni a törökök ellen. Sikeres hadjáratának eredményeként a moldvai román fejedelemség hűbéri esküt fogadott Mátyás királynak. Ezt követően ismét a déli végeken küzdött a fekete sereg egyik vezéreként. 1479-ben sikerült megszállnia a Dalmát-tengerpart közelében fekvő Veglia szigetét, ám a velencei flottával szemben végül alul maradt, és így kénytelen volt elhagyni a szigetet. 1481-ben a török hadsereg megvetette a lábát Dél-Itáliában, miután sikeres ostrommal elfoglalták Otranto kikötővárosát. Ekkor Mátyás király apósa már a nápolyi király, Aragóniai Ferdinánd volt, akinek Izabella nevű leányát még 1476-ban vette nőül. Az apósa elleni török támadás után Mátyás király segítségképpen Magyar Balázst küldte egy zsoldossereg élén Dél-Itáliába, aki ezt a feladatát olyan sikerrel oldotta meg, hogy a szultáni hadak többé nem tudtak területeket szerezni a Nápolyi Királyságtól. 1482-ben egy rövid időre ismét horvát-szlavón bán lett, ezt követően azonban a neve szinte teljesen eltűnt minden forrásból, amiből arra következtethetünk, hogy valamilyen okból visszavonult a birtokaira, és az 1490ben bekövetkezett haláláig már semmilyen jelentősebb katonai vagy politikai szerepet sem vállalt.

A KENYÉRMEZEI ÜTKÖZET

Az 1446 körül született Kinizsi Pál egyes hagyományok szerint eredetileg molnárlegény volt, míg más elképzelések szerint Bihar megye kisnemességének sorából származott, és később legendás fizikuma, illetve vitézsége emelte őt végül a legmagasabb katonai tisztségekre. Katonai és politikai karrierjét mégis elsősorban az a tény lendítette leginkább előre, hogy Magyar Balázs leányát sikerült 1484-ben feleségül vennie. Kettejük kapcsolata úgy kezdődött, hogy Kinizsi Pál 1468-ban zsoldosként Magyar Balázs Csehország ellen induló

hadához csatlakozott, és a morvaországi ütközetek során olyan vitézül harcolt, hogy Magyar Balázs hamarosan kinevezte őt az egyik alvezérének. A következő esztendőkben Kinizsi Pál részt vett Mátyás király több nyugati hadjáratában is, 1477-ben például Ausztriában harcolt. Első igazán nagy katonai sikerét azonban csak 1479-ben, a kenyérmezei csata során aratta. A boszniai háborút követő évtizedekben Magyarország és a Török Birodalom között komoly hadjáratokra nem került sor, de azért természetesen kisebb csatározások időről-időre lezajlottak a végeken. Dél-Bosznia és Szerbia bekebelezése miatt a törökök állandó veszélyt jelentettek Magyarország számára, főként hogy a délvidéki török csapatok nem véve tudomást a fennálló politikai helyzetről rendszeresen portyáztak magyar területekre. E portyázások ellenére az egy évtizedig viszonylag békésnek mondható állapotokat 1474-ben Ali szendrői bég váratlan támadása rúgta fel, aki Mátyás északi, Szilézia ellen indított hadjáratát és ebből fakadó távollétét használta ki. A török haderő ekkor először a Temesközt dúlta fel, majd gyakorlatilag akadálytalanul eljutva az ország belsejébe felégették Váradot. A megriadt rendeknek kényszeríteniük kellett arra Mátyás királyt – akinek ekkoriban a cseh trón megszerzésére irányuló politika kötötte le minden figyelmét –, hogy a török támadás ellen tegyen válaszlépéseket. Mátyás végül meghajolt a rendek akarata előtt és végül 1476-ban ellentámadást indítva ostrom alá fogta a szerbiai Szabács várát, amint arról egy levelében Florio Roverella nápolyi követnek be is számolt.: „Most már bízhatunk abban, hogy Isten segítségével rövidesen megvívunk Szabács váráért. Csak a Száva apadására várunk; gyakori áradásaival elönti a várárkokat és a várhoz tartozó szigeteket. Készítettünk már hatalmas hajókat is, ezeknek nem árthatnak sem az ágyúk, sem a hajítógépek vagy a fegyveresek…” Szabács várnak bevételével olyan elégedett volt IV. Sixtus (1471–1484) pápa, hogy segélyt ajánlott fel Mátyásnak a török elleni háború továbbfolyatásához. A kapott pénzt azonban a király nem erre, hanem nyugati irányú terjeszkedő törekvéseinek folytatására használta fel, és mivel Szabács várának elfoglalását a török megtorolatlanul hagyta, így a déli határon gyakorlatilag ismét helyreállt a béke. Nem sokkal később, 1479-ben II. Mehmed szultán békét kötött Velencével, és ezzel egy időben – mintegy figyelmeztetésként – hadai végigdúlták a magyar védelmi rendszer leggyengébbnek látszó pontjait. Ez a támadás főként Erdélyt fenyegette, mert ott bízván a Kárpátok természetes véderejében nem építettek ki a végvárrendszert. 1479 októberében Haszán-oglu Isza bég mintegy negyvenezer főből álló török serege feldúlta és kifosztotta a Szászföldet. A török had betörésének hírére Báthory István (?–1493) erdélyi vajda, valamint Kinizsi Pál –

akkor már – temesi ispán csapatai Kenyérmezőnél megütköztek a betolakodókkal, és jelentős győzelmet arattak felettük. Antonio Bonfini (1434– 1503), Mátyás király híres olasz származású történetírója erről a kenyérmezei csatáról így emlékezett meg: „Bár véres volt a győzelem, az örvendező Kinizsi társával, s a győztes jámbor csapatokkal lakomát rendezett a holtak között, minthogy rájuk sötétedett s nem térhettek vissza táborukba. Az ellenség elfoglalt táborában ugyanis találtak ételt-italt bőven. A holtakra terítettek asztalt; ezek szerte a mezőn oly sokan és sűrűn feküdtek, hogy bármerre fordulva tizenhat stádiumnyira holttestbe botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához… Kinizsit is táncba hívták. Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán a fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbetáncolt. Ez a herkulesi termetű férfihoz illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből.” A kenyérmezei kudarc után a törökök feladták egy időre magyarországi terveiket és a Nápolyi Királyság ellen fordultak. Az 1479-ben egy csapásra hírnevessé vált Kinizsi Pál szintén részt vett abban az itáliai hadjáratban, amelynek során Magyar Balázs visszafoglalta Otranto kikötőjét a töröktől, majd innen hazatérve egy a saját irányítása alatt álló haderő élén sikeres hadjáratokat vezetett 1480. és 1481-ben a török fennhatósága alatt álló szerb területek ellen. Ekkoriban Kinizsi Pált már a fekete sereg legkiválóbb hadvezéreként kezdték el számon tartani, és így vitézségéről is egyre több legenda szövődött.

ANTONIO BONFINI MÁTYÁS KIRÁLY HÍRES HADSEREGÉRŐL (1487)

„A Bécsújhely előtti igen tágas mezőre felvonultatta minden csapatát s hadrendbe sorakoztatta a sereget. Mátyás itt nemcsak a legbölcsebb királynak és a leghatalmasabb fejedelemnek, de a legtökéletesebb hadvezérnek is mutatkozott. Csak négy dandárba osztotta a lovasságát, a portyázó és könnyűfegyverzetű lovasokat pedig csak két szárnyra rendelte, hogy a kevés csapatot könnyen lehessen vezérelni… Minden csapatnak megvolt a maga zászlaja; rajtuk főként a keresztény hit jelvénye, a kereszt, majd a Corvinus-ház, továbbá a győzhetetlen magyar nemzet… címerei… Mikor Mátyás király a csapatok elé lépett, először csöndet parancsolt. Szigorúan megtartották nemcsak

a katonák, de még a lovak is. Középen előrevitték az első csapat zászlaját. Ünnepélyes és buzdító szavak kíséretében átadta ezt egy jeles öreg katonának… Azután tizenkét kardot, ugyanannyi csatabárdot és buzogányt osztott ki azoknak, akik kitüntették magukat… Majd a lovascsapatok felsorakoztak a zászló előtt. Huszonöt főből állt mindegyik, mert ugyanennyi volt a lovascsapatok száma… Hasonlóképpen rendezte el a többi csapatot is. Ki-ki megtartotta menet közben a sort, mert ha csak ujjnyival is lépett volna előbbre a többinél, joggal retteghetett volna a mindent meglátó vezér haragjától… Oly félelmetes volt a fegyelem, s a fővezér iránt oly rajongó volt a tisztelet, hogy mindenki nyomban végrehajtotta parancsát, s még életét is semmibe vette, csakhogy azt teljesítse. Oly nagy csend uralkodott mindenütt, hogy a vezér szaván kívül egyetlen hang, de még nyerítés sem hallatszott. Azután mindegyik csapat kissé előrenyomult, s adott jelre a király előtt egymás után különböző harcalakzatba, ék alakba, körbe, háromvagy négyszögletbe, olló- és fűrészformába fejlődött. Mindenki megtartotta a helyét; nagy jártassággal és ügyességgel végezték a gyakorlatokat… Hirtelen sorakoztatott minden csapatot. Az arcvonal két szárnyára kisebb csapatokba osztva páncélos- és lovasdandárt helyezett. Középre két lovasdandárt állított. Közéjük osztotta ne a gyalogos seregeket. Az első sorba a nehézfegyverzetűeket, a másodikba a lándzsásokat, íjászokat, parittyásokat és a többi könnyűfegyverzetűeket, a harmadik csatasorba a kipróbált veterán tartaléksereget, mely a végső küzdelemre szólító jelet, parancsot várta, figyelte.”

NAGYVÁZSONYI PALOTA

Nagyvázsony település nevét a fennmaradt oklevelek 1233-ből említik először. Nevét arról a községet birtokló ősi Váson nemzetségről kapta, amely 1472-ben kihalt. Ekkor ezt a birtokot Mátyás király Kinizsi Pálnak adományozta, aki a falu határában álló várat lakókastéllyá építtette át. Az új, reneszánsz stíluselemeket felmutató várkastély első állandó lakója Kinizsi Pál felesége, Magyar Benigna (?–1526) lett. Az igen határozott természetű – és a korabeli forrásokban nem túl erényesnek, illetve szimpatikusnak feltüntetett – asszony apja, Magyar Balázs, majd első férje, Kinizsi Pál 1494-ben bekövetkezett halála révén hatalmas birtokállományt örökölt. Ennek köszönhetően hamarosan a közismerten rossz természete ellenére is számos új kérője akadt, és kezét másodszorra Kamicsáni Mislenovics (más néven: Horváth) Márknak nyújtotta, aki egészen haláláig,

1509-ig birtokolta a nagyvázsonyi várkastélyt. Magyar Benignának ebből a második házasságból sem született gyermeke, így második férje halála után – bár egyáltalán nem volt ekkor már fiatal – ismét az ország egyik legkívánatosabb örökösnője lett. Ha ő maga nem is, birtokai olyannyira kívánatosnak bizonyultak, hogy másodszor is meg tudott szabadulni az özvegyi fátyoltól. Harmadjára Kereki Gergelyhez ment felségül, aki e házasságot leginkább arra igyekezett használni, hogy feleségét minden vagyonából kiforgassa. Magyar Benigna viszont igen rossz szemmel nézte, hogy harmadik férje mind jobban kisajátítja magának az ő örökségét, ezért 1519-ben bérgyilkosokkal eltetette őt láb alól. E gyilkosság azonban lelepleződött, és II. Lajos király (1516–1526) büntetésként megfosztotta a kalandos életű asszonyt minden birtokától, így a nagyvázsonyi várkastélytól is. Ezután Nagyvázsony többször gazdát cserélt, végül 1649-ben annak Zichy István (1616–1693) nevű, később grófi rangra emelkedett győri kapitánynak, majd országos altábornoknak és királyi kamarásnak a tulajdonába került, akinek leszármazottai azután a várat egészen 1945-ig birtokolták.

II. ULÁSZLÓ PÁRTVEZÉRE

Az 1479–1480. évi magyar-török háborúságot követően rövidesen elhunyt II. Mehmed szultán és helyére a jóval békésebb természetű fia, II. Bajazid (1481– 1512) került, akivel Mátyásnak 1483-ban sikerült egy ötéves békeszerződést kötnie, amely békeszerződést aztán 1488-ban meg is újítottak. Kinizsi Pálnak e békekötés létrehozásában a délvidéki területeken folytatott sikeres katonai akcióival döntő szerepe volt. Mátyás király ezt követően kihasználva a török ekkoriban Magyarország felé zív politikáját – nem várva tovább a keresztény országok összefogására – egy új magyar védelmi rendszert épített ki a déli határokon. Ez a viszonylag jónak mondható végvári vonal azonban – mint később kiderült – hosszabb távon nem bizonyult elegendőnek egy aktív török politikával szemben. Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halálakor négy trónkövetelő is színre lépett, és ez új belpolitikai válságot idézett elő. Kinizsi Pál 1490-ben szembefordult Mátyás király házasságon kívül született fiával, Corvin Jánossal (1473–1504), és a trónkövetelők közül II. (Jagelló) Ulászló (1490–1516) pártjára állt, akinek magyarországi fővezére lett. Mátyás

király fekete seregét eleinte még II. Ulászlói is zsoldjába fogadta a többi trónkövetelő legyőzése és hatalmának megszilárdítása érdekében, ám hamarosan elfogyott a pénze, és ezért 1491. után már nem tudta tisztességesen megfizetni őket. Ekkor a zsold elmaradása miatt pénztelenné vált, majd munka nélkül maradt fekete sereg tagjai létfenntartásuk érdekében rabolni és fosztogatni kezdtek az ország több pontján. Ezzel egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a király számára, aki ezért 1492 szeptemberében a Száva mellé rendelte őket a déli határok védelmére. Pénzt azonban ekkor sem kaptak, így itt is fosztogatni kezdtek, és emiatt Kinizsi Pál az alsó-magyarországi bandériumok, valamint a környékbeli lakosok segítségével a Száva melletti Szegednic és Halászfalva között rájuk támadt. Kinizsi Pál volt tehát az, aki végül megsemmisítette a Száva melletti csatában Mátyás királynak azt a híres fekete seregét, amelynek ő maga is a felemelkedését köszönhette. A szétvert zsoldossereg maradékát – mintegy kétezer katonát – Kinizsi Ausztriába toloncoltatta, és ezzel végérvényesen megszüntette a középkori magyar történelem legütőképesebb haderejét. Ezt a tettét mindössze két esztendővel élte túl, mert 1494-ben, az akkori Magyarország egyik leghatalmasabb bárójaként elhunyt.

KISS JÁNOS

MAGYARORSZÁG A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN

1939 szeptemberében, a második világháború kitörésekor Teleki Pál miniszterelnök (1939–1941) kormánya fegyveres semlegességi nyilatkozatot tett, és közölte a német vezetéssel, hogy Magyarország semmilyen formában sem vesz részt a lengyelek elleni háborúban. A semlegességi politika ellenére Magyarország a továbbiakban egyre inkább kényszerhelyzetbe került, hiszen határai mentén a háborút kirobbantó Németország és szövetségesei terültek el. 1940 nyarán a magyar hadsereg csapatösszevonásokat hajtott végre keleti határán, hogy ezzel nyomást gyakoroljon Romániára a revízió kérdésében. A németek ekkor jobbnak látták békésen rendezni a magyar-román konfliktust, és a Bécsben összeült német-olasz területi döntőbíróság 1940. augusztus 30-án kimondta Észak-Erdély, valamint a Székelyföld Magyarország területéhez való visszacsatolását. Ennek magyar részről az lett az ára, hogy az ország 1940 novemberében csatlakozni kényszerült a fasiszta hatalmak koalíciójához, az úgynevezett háromhatalmi egyezményhez. Ezt ellensúlyozandó, egy hónappal később Teleki miniszterelnök örökbarátsági szerződést írt alá Jugoszláviával Belgrádban. 1941 márciusában a magyar vezetés elkerülhetetlen válaszúthoz érkezett, mivel Hitler felszólította Horthy kormányzót, hogy a magyar hadsereg vegyen részt a Jugoszlávia elleni háborúban. Ezzel a fegyveres semlegesség politikája megbukott, és emiatt Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-án öngyilkosságot követett el. Teleki Pál halála után Horthy Miklós kormányzó Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnöknek (1941–1942), akinek utasítására a magyar haderő részt vett Jugoszlávia felosztásában a Vajdaság nagy részének megszállásával. Amikor a németek 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a románok és a szlovákok is hadba léptek az oldalán. Bárdossy László ekkor megszakította Magyarország diplomáciai kapcsolatait a szovjet állammal, de félve attól, hogy a románok és a szlovákok a németek szemében jobb szövetségesnek bizonyulva elérik az addigi „revízió revízióját”, Kassa ismeretlen eredetű gépekkel történt bombázását kihasználva 1941. június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak,

beléptetve ezzel Magyarországot a második világháborúba. Mindezt később még azzal is tetézte, hogy 1941 decemberében hadiállapotot hirdetett ki Angliával és az Egyesült Államokkal szemben is. Nem sokkal később, a németek Moszkva alatti kudarca miatt Horthy kormányzó lazítani szeretett volna a németekkel fennálló szoros szövetségen, és ezért az ennek útjában álló Bárdossyt félreállítva 1942 márciusában a jóval rugalmasabb politika megvalósítására képes Kállay Miklóst bízta meg kormányalakítással (1942–1944).

NÉMET MEGSZÁLLÁS ÉS NYILAS URALOM

Kállay Miklós miniszterelnök engedve a németek követelésének 1942 áprilisában kirendelte a 2. magyar hadsereget a keleti frontra, ahol hűveleti szempontból német parancsnokság alá kerültek, és a Don folyó mentén foglalták el harcálláspontjukat. 1943. január 12. és február 9. között Voronyezs térségében – a sztálingrádi csata egyik hadszíntereként – a 2. magyar hadsereg szinte teljesen megsemmisült, aminek hatására Budapesten megalakult a Kiugrási Iroda nevű titkos szervezet, és ez Kállay utasítására fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett az angolszász hatalmakkal. Olaszország kapitulációja után, 1943. szeptember 9-én titkos fegyverszüneti megállapodás jött létre Anglia és Magyarország között, aminek értelmében a magyar hadsereg feltétel nélkül letette volna a fegyvert, amint a Balkán felől angol-amerikai csapatok érik el az ország déli határát. Az 1943 decemberében megtartott teheráni konferencia azonban világossá tette, hogy az angolszász haderők nem a Balkánon fognak partra szállni, és így ebben a térségben a Vörös Hadsereg fog szárazföldi hűveleteket folytatni. Horthy és a magyar kormányzat viszont nem akarta Magyarországot a szovjetek kezére adni, ezért megszakadtak a további fegyverszüneti tárgyalások. A magyarok titkos fegyverszüneti tárgyalásairól a németek kémeik útján tudomást szereztek, ezért már 1943 végén azt követelte Hitler Horthytól, hogy Kállay miniszterelnököt váltsa le. Mivel ezt a követelését Horthy megtagadta, ezért Hitler a megbízhatatlannak ítélt Magyarország katonai megszállása mellett döntött, amely elképzelésnek a „Margaréta-terv” nevet adta. Ennek az úgynevezett Margaréta-tervnek a végrehajtására végül 1944. március 19-én került sor. A német megszállás következtében megbukott Kállay miniszterelnök,

és a németek hű kiszolgálója, Sztójay Döme lett az új magyar miniszterelnök (1944. március – augusztus). Sztójay egyik legelső intézkedése a magyar ellenzéki pártok betiltása, illetve azok egyes vezetőinek letartóztatása volt. Ezzel párhuzamosan azonnal megindult a szervezett és nyílt zsidóüldözés, aminek következtében két hónap alatt az egész vidéki magyar zsidóságot deportálták, majd megsemmisítették. A feloszlatott szervezetek politikusai a megszálló németek és a velük együttműködő Sztójay-kormány terrorhullámával szemben szövetkeztek, létrehozva a Magyar Frontot. E szervezet a náciellenese erőket összefogva a következő célokat fogalmazta meg kiáltványában: „… a német hódítók és cinkosaik kiverése, béke a szövetségesekkel, s minden ízében demokratikus, szabad Magyarország alapjainak lerakása… Mindenki felelős tetteiért a nemzet ítélőszéke előtt, amint a nemzet is felelősséggel tartozik magatartásáért a népek ítélőszéke előtt.” A románok átállása a szövetségesekhez közvetlenül a magyar határra helyezte a keleti front súlypontját. Ebben a kritikussá vált katonai helyzetben Horthy kormányzó 1944. augusztus 29-én megszabadult Sztójayitól és Lakatos Géza vezérezredesre bízta a miniszterelnöki teendők ellátását. Lakatos távolodni igyekezve a németektől kapcsolatot keresett a nyugati hatalmakkal, valamint Faragho Gábor (1890–1953) vezérezredes vezetésével fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába. Az oroszokkal aláírt fegyverszüneti megállapodás után, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a világháborúból, ám rosszul előkészített és végrehajtott kiugrási kísérletét a németek és magyar eszmetársaik, a nyilasok néhány órán belül meg tudták akadályozni. Horthy és Lakatos lemondásra kényszerült, a hatalom pedig a nyilasok vezérének, Szálasi Ferencnek (1897–1946) a kezébe került, aki miniszterelnökként és „nemzetvezetőként” kijelentette, hogy Magyarország a végsőkig folytatja a háborút a németek oldalán. Véres diktatúrát vezetett be, a nyilas egységek garázdálkodásaik során tömegesen gyilkolták le a zsidókat, a baloldali és más ellenzéki politikusokat, illetve a katonaszökevényeknek minősített embereket.

BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE

A két világháború közötti magyar történelem egyik legsajátosabb és

legfigyelemreméltóbb politikai pályafutását Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886– 1944) járta be. Apja a dualizmus korában Békés megye parlamenti képviselője volt, így már nagyon fiatalon megismerkedett a hazai politika különböző irányzataival. Jogi tanulmányokat folytatott, és 1910-ben Békéscsabán lett ügyvédjelölt. 1911-ben apja konfliktusba keveredett Áchim L. András (1871– 1911) parasztpárti politikussal. Bátyjával kérdőre vonták Áchimot a családjukra vonatkozó kijelentései miatt, és e veszekedés során végül lelőtték a parasztpárti politikust. A bíróság később felmentette a Zsilinszky-testvéreket a gyilkosság vádja alól. Bajcsy-Zsilinszky Endre az első világháborúban huszártisztként harcolt, és 1916-ban súlyosan meg is sebesült. A háborús verség nyomán fellépő forradalmakkal nem értett egyet, és ezért az egyik alapítója lett a Magyar Országos Véderő Egylet nevű ellenforradalmi szervezetnek. 1923-ban Gömbös Gyulával megalapította a Fajvédő Pártot, és annak lapját, a Szózatot is ő szerkesztette. Gondolkodásmódjának és politikájának változására az 1920-as évek közepén került sor, amikor is egyre inkább a demokratikus ellenzék felé fordult. 1930–31-ben megszervezte a Nemzeti Radikális Pártot, amely 1936-ban egyesült a Független Kisgazdapárttal. Ezt követően már a Kisgazdapárt ellenzéki képviselőjeként emelt szót egyre többször a fasizálódás és a Hitler-barát háborús politika ellen. Bajcsy-Zsilinszky Endre a második világháború idején írásaiban és felszólalásaiban következetesen háború- és németellenes álláspontra helyezkedett. Következetesen kiállt a nyilas és más fasiszta törekvésekkel szemben, és ennek alapján védelmébe vette a politikai vagy faji indokok alapján üldözötteket. Részt vett az 1942. március 15-i antifasiszta tüntetés megszervezésében, majd megszerkesztette a Kisgazdapárt demokratikus újjászületést hirdető programját. Magyarország német megszállásakor, 1944. március 19-én fegyverrel fogadta a lakására törő Gestapo embereit, akik végül csak tűzharc után, sebesülten tudták őt elfogni. Ezután hónapokig a Gestapo fogságában volt, és csak 1944. október 11-én, Lakatos Géza miniszterelnök határozott közbenjárására tudott kiszabadulni. A nyilas hatalomátvétel után nyilas- és németellenes harcot hirdető titkos szervezetet alapított Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága néven.

A MAGYAR NEMZETI FELKELÉS FELSZABADÍTÓ

BIZOTTSÁGA

A nyilasok puccsa után a különböző háborúellenes, sok esetben Horthy-barát politikai csoportok és szervezetek kapcsolatot kerestek a Magyar Fronttal annak érdekében, hogy együttműködésüket ajánlják fel a nemzeti ellenállás megszervezésében. E kiútkeresés és összefogás egyik meghatározó elemeként 1944. november 9-én megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, Bajcsy-Zsilinszky Endre elnökletével. Ez a Bizottság legfőbb feladatának a német megszállás, és a nyilasok elleni fegyveres felkelés megszervezését tartotta. Ennek érdekében együttműködést kerestek a már magyarországi területeken előrenyomuló szovjet hadsereggel, amelyet támogatni akartak az ország – valamint az akkoriban éppen aktuálissá vált – Budapest minél hamarabb történő felszabadításában. A meghatározott célok elérése érdekében a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának két szárnya: egy politikai és egy katonai jött létre. A politikai szárny irányítása az ellenzéki körökben jól ismert és megbecsült Bajcsy-Zsilinszky Endrére hárult, míg a Bizottság Katonai Vezérkarának vezetését Kiss János altábornagy vállalta magára. Ez a katonai irányító szerv azt a konkrét feladatot vállalta próbálta megvalósítani, hogy az ellenállásra megnyerhető magyar katonai alakulatok, valamint más, például felfegyverzett munkásegységek bevonásával felkelést szervez, és megdönti a nemzetet romba döntő Szálasi-féle kormányzatot.

KERÉKPÁROS DANDÁR

A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai parancsnokaként elhíresült Kiss János a székelyföldi Erdőszentgyörgyön született 1883-ban. Minthogy egy nagyon régi múltra visszatekintő székely katonacsalád sarja volt, így teremésztes módon adódott, hogy a katonai pályafutást választotta. 1902-ben végezte el a nagyszebeni hadapródiskolát, majd a 11. tábori vadászzászlóalj kötelékében végigharcolta az első világháborút. A háború befejezése után Horthy Miklós nemzeti hadseregéhez csatlakozott, ezt követően pedig hamarosan a kőszegi katonai reáliskola tanára lett. A katonai ranglétra mind magasabb fokára jutva az 1920-as évek közepétől egy kerékpáros

dandár katonai parancsnoka lett. Itt hosszabb időn át látott el vezetői feladatot, és csak 1938-ban került kinevezésre a Honvédség Főparancsnokságára, ahol a hadvezetés gyalogsági szemlélőjeként látott el fontos feladatokat. Mivel egyáltalán nem értett egyet a hadvezetés német orientációjával, ezért 1939-ben tiltakozásképpen nyugállományba vonult. Kiss János nyugdíjazása után egy ideig Kőszegen élt visszavonultan, bár politikai érdeklődése ebben az időszakban sem nem szűnt meg, hiszen BajcsyZsilinszky Endre baráti köréhez tartozott. 1943-ban nagybaconi Nagy Vilmos (1884–1976) vezérezredes, a Kállay-kormány hadügyminiszterének kényszerű lemondása után Bajcsy-Zsilinszky Endre Horthy Miklós kormányzónak Kiss Jánost javasolta a hadügyminiszteri poszt betöltésére. Bár a pozíciót végül nem kapta meg, reaktiválására mégis sor került, és ő lett a vezetője az újvidéki vérengzés bűnöseit felelősségre vonó hadbíróságnak. A német megszállás után egy nagyszabású stratégiai tervezetet dolgozott ki, amelyben javaslata szerint a magyar hadseregnek vissza kellet vonulnia a Balkánra, és ott csatlakoznia a németekkel harcban álló jugoszláviai ellenállási mozgalomhoz. Következetes német- és náciellenessége okán vállalta el Bajcsy-Zsilinszky Endre felkérésére 1944. november 9-én a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága Katonai Vezérkarának megszervezését és irányítását. Terve ennek során az volt, hogy miközben megvédik Budapest legfontosabb értékeit a nácik rombolásától, eközben felkelő egységeik a déli körzetben utat nyitnak a főváros felé törő szovjet csapatoknak, és velük együttműködve felgyorsítják Budapest felszabadítását.

HARCOSTÁRSAK

A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága Katonai Vezérkarának Kiss János altábornagy mellett még két jelentős katonai személyisége volt: Nagy Jenő vezérkari ezredes, és Tartsay Vilmos vezérkari százados. Az 1898-ban Németújváron született Nagy Jenő 1917-ben végezte el a hadapródiskolát, ezután a Ludovika Akadémai növendéke lett, majd a vezérkari iskola iskolát is kijárta. 1940-ben előbb a kolozsvári, majd a kassai hadtest vezérkari főnökeként kamatoztatta tudását, a második világháborúba való belépéskor azonban nagyon hamar szembekerült a Hitlert támogató horthysta körök politikájával. 1942-ben a

nácikat becsmérlő, és más, felforgatónak minősített kijelentései miatt hadbíróság elé állították, majd kétévi börtönbüntetésre ítélték, aminek letöltésére azonban kényszerlakhely kijelölésével haladékot kapott. A német megszállást követően bujkálni kényszerült, miközben bekapcsolódott a Magyar Front tevékenységébe. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának megalakulásakor elvállalta a Katonai Vezérkar vezérkari főnöki tisztét. Az 1901-ben Érsekújváron született Tartsay Vilmos katonacsaládból származott, és már nagyon fiatalon az I. huszárezred önkéntese lett. Ezt követően elvégezte a Ludovika Akadémiát, majd hosszabb ideig csapatszolgálatot teljesítetett. Az 1933-as években szellemi látókörének bővítése érdekében elvégezte a közgazdasági egyetemet, ahol még doktorátust is szerzett. 1940-ben nyugdíjazását kérte a hadseregtől, és a gazdasági életben helyezkedett el. Nagy Jenő kérésre kapcsolódott be végül a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai szervezkedésébe.

AZ ÍTÉLET

A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tevékenységét árulás folytán a nyilasok leleplezték, mind politikai, mind katonai vezetőit egy rajtaütéssel letartóztatták. A nyilas rögtönítélő bíróság 1944. december 6-án Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost halálra ítélte, és rajtuk az ítéletet december 8-án végre is hajtották Budapesten, a Margit körúti katonai fegyházban. Bajcsy-Zsilinszky Endre ügyét elkülönítették az övékétől, őt a Budapestről menekülő nyilasok Sopronkőhidára hurcolták, és végül ott végezték ki december 24-én. Mindnyájukról mind a mai napig, mint a magyar nemzeti ellenállási mozgalom kiváló és elkötelezett harcosaira, valamint eszméikért meghalni kész vértanúira emlékezünk meg.

KLAPKA GYÖRGY

CSÁSZÁRI FŐHADNAGY

A XVIII. század első évtizedeiben, vagyis a török kiűzését követően a háborúk miatt jócskán elnéptelenedett Temes-folyó vidékére a Habsburg Birodalom szinte minden területéről, illetve a környező, török fennhatóság alatt maradt részekből települt be új népesség, kialakítva ezzel egy rendkívül kevert lakosságú és sokszínű kultúrájú közösséget. A magyarok, románok, szerbek, németek és szlovákok által újranépesített terület nagy múltú mezőgazdasága és élelmiszeripara hamarosan ismét felvirágzott. Az e vidék kereskedelmi központjaként gyorsan fejlődő Temesváron 1820-ban született Klapka György egy morva eredetű, megnemesített polgárcsaládból származott. Apja, Klapka József (1786–1863) fiatalon részt vett a Napóleon elleni magyar nemesi felkelésben, majd megvásárolta a temesvári könyvnyomdát, amelyet korának legnagyobb és legkorszerűbb nyomdájává fejlesztetett. Nem sokkal fia születése előtt, 1819-ben Temesvár polgármestere lett, és e tisztét egészen 1833-ig töltötte be. A gyermek Klapka Györgyöt ebben az időben teljesen elbűvölték – a török határ közelsége miatt – a szülővárosában nagy számban állomásozó császári katonák különféle egyenruhái, és hamarosan meg is érlelődött benne az az elhatározás, hogy katonai pályára lép. Klapka György katonai pályafutását Bécsben kezdte, miután huszonkét esztendős korában Temes vármegye ajánlatára felvették a bécsi magyar testőrséghez, ahol hamarosan tüzértiszti rangot kapott. A nemesi testőrség tagjaként ismerkedett meg és kötött szoros barátságot azzal a Görgei Artúrral (1818–1916), aki később a katonai pályáját is nagyban befolyásolta. A testőrségnél eltöltött ötévnyi szolgálat után, 1847-ben főhadnagyi rangot elérve a 12. határőr ezredhez vezényelték, de hamarosan megelégelve a császári hadvezetés merev és szűklátókörű irányítását 1848 legelején kilépve a katonaságból leszerelt. Ezzel a lépésével jövőjét teljesen bizonytalanná tette, hiszen a katonáskodás volt mindaddig az élete, és ezen kívül szinte semmi máshoz nem értett.

A BÁNSÁGI SEREG TÁBORKARI FŐNÖKE

Mint oly sokaknak az akkori Magyarországon, így Klapka György sorsát is az 1848-as forradalom győzelme, majd a szabadságharc kitörése változtatta meg. 1848 tavaszán ugyanis a forradalom hatására önként jelentkezett a magyar honvédséghez katonai szolgálatra, ahol mindjárt századosi rangot kapott. Nem sokkal ezután a miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos személyesen vezényelte őt Komáromba, melynek helyőrségi eskütétele után őrnaggyá léptették elő. Ettől kezdve tehetségének és jó szervezőkészségének köszönhetően katonai pályája igen gyorsan és meredeken ívelt fel. 1848 novemberében kinevezték szülőhelye, a Temesi bánság területére vezényelt honvédsereg táborkari főnökének. E sereg fő feladata leginkább az volt, hogy a forradalom révén létrejött első felelős magyar kormánnyal szembeszállt, és a bécsi udvar által feltüzelt, fegyveresen felkelt szerb csapatok délvidéki előretörését megakadályozza. Klapka György itt, a szerb szabadcsapatokkal folytatott küzdelemben szerezte első harci tapasztalatait, és ennek során születtek meg azok az első legendák is, amelyek különleges hadvetetési tehetségéről terjedtek el. 1848 decemberében Klapka György egy rövid időre a hadügyminisztérium osztályvezetője lett, majd 1849. január 7-én Kossuth Lajos (1802–1894), az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke magához kérette, és megbeszélésük eredményeként kinevezte őt a felső-tiszai hadtest parancsnokának, amivel együtt ezredesi rangot is kapott. Ettől kezdve már önálló hadtestparancsnokként mutathatta meg hadvezéri képességeit, és teljes mértékben rá is szolgált a belé vetett bizalomra. Ekkoriban zajlott Görgei Artúr felvidéki hadjárata, akinek katonai sikereihez nagyban hozzájárult, hogy a vele szorosan együttműködő Klapka egy váratlan rajtaütéssel, kiűzte Tokajból a Tiszán átkelni készülő Franz Heinrich Schlick (1789–1862) osztrák altábornagy haderejét. A tokaji győzelem után Klapka György egyesítette hadtestét Görgei seregével, majd közösen dolgozták ki és hajtották végre 1848 áprilisában a szabadságharc legfényesebb katonai diadalait hozó tavaszi hadjárat tervét. A politikai vezetéssel folyamatosan hadilábon álló Görgei mellett következetesen kiálló Klapkát Szemere Bertalan (1812–1869) akkori belügyminiszter majd miniszterelnök később, politikai jellemrajzainak megírása során így jellemezte: „Megjegyzésre méltó, hogy Görgei a sereg bizalmatlansági indítványát Klapka egyik

hadtestének nevében tette. Sajnálom, hogy Klapka, ki legügyesebb vezéreink egyike volt, – kiben nem volt semmi szolgai hajlam, többször engedte magát így felhasználtatni Görgei által; ha ő több önállással és akaraterővel bír, a hazának többet használt, magának több érdemet szerzett, s Görgei fölemelkedését meggátolhatta volna.”

HONVÉDTISZTEK ESKÜFORMÁJA (1848. DECEMBER)

„Esküszöm az élő istenre, Magyarországnak s Magyarország alkotmányának hűségét; esküszöm, hogy az ország alkotmányát s annak törvényes és jogszerű függetlenségét életemmel s véremmel megvédeni kész vagyok, nemzeti zászlómat soha el nem hagyom, s a magyar országgyűlésnek, s általa megbízandó kormánynak, és ennek útján kinevezett törvényes elöljáróimnak engedelmeskedvén, kötelességemet mindenki ellen, kit az országgyűlés a haza ellenségének tekint, és általában véve mindig pontosan, becsületesen és híven teljesítem.”

HADÜGYMINISZTER HELYETTES

Klapka György – Görgei mellett – a dicsőséges tavaszi hadjárat egyik legkiválóbb hadvezéreként írta be magát a magyar szabadságharc történetébe. Az Isaszegnél 1848. árpilis 6-án lezajlott óriási jelentőségű győzelem után tábornokká léptették elő, majd nem sokkal később hadügyminiszter helyettesi kinevezést is kapott. Ezzel szinte mindent elért, amit katonaként csak lehetett, ráadásul nagyon rövid idő alatt. Ezt a fényes karriert még azzal is meg tudta koronázni, hogy 1848 májusában beválasztották az országgyűlésbe Borsod vármegye országgyűlési képviselőjének. Klapka politikai nézetei jó barátjának, Görgei Artúrnak a bécsi udvarral megegyezést kereső tevékenysége, és Kossuth Lajos kormányzó-elnök engesztelhetetlen függetlenségi nézetei között ingadoztak. A magyar politikai vezetés Klapka mind kitüntetőbb megbízatásainak odaítélésével abban reménykedett, hogy sikerül neki Görgeit

jobb belátásra bírnia, és a teljes függetlenség ügye mellett egyértelműen elköteleznie. Klapka György azonban nem bizonyult igazán politikusi alkatnak – nem volt ugyanis egyenes jelleme folytán érzéke a politikai színleléshez és taktikázáshoz –, ezért nem is tudta, és nem is akarta elkötelezni magát egyik politikai tábor mellett sem, pusztán harcolni akart a hazáért. Szókimondó őszinteségét mindazonáltal minden politikai tábor nagyra értékelte, és a tavaszi hadjárat során végrehajtott katonai teljesítménye okán országos méretű hírnevet és megbecsülést vívott ki magának.

KOMÁROM VÁRÁNAK PARANCSNOKA

Klapka György 1849. május 28-tól idejének legnagyobb részété Komáromban töltötte, mint a hatalmas és szinte bevehetetlen dunai erdőrendszer parancsnoka. Talán ez az időszak bizonyult élete legdicsőségesebb időszakának. A komáromi vár védelmét kitűnően szervezte meg. Erre nagy szükség is volt, hiszen az uralkodó a magyar szabadságharc leverése érdekében éppen ekkoriban kérte az orosz cár segítségét, majd megindította Magyarország ellen Julius Haynau (1786–1853) táborszernagy vezetésével az új osztrák haderőt. Klapka egy ekkoriban kelt nyílt rendeletében a vidék hazafias lakosságát is felszólította arra, hogy csatlakozzon a komáromi vár védőihez Haynau támadásával szemben. Ennek bevezetője így hangzott: „A komáromi feldunai vitéz sereg a folyó hó 3án a várat környező osztrák zsoldosokat, olly hatalmasan verte szét, – hogy minden kellékektől megfosztott, s elrémített maradványai legfeljebb Pozsony falai alatt fognak megállapodni. Illy tökéletes győzelem érzetét a hív magyarkebel még nem élvezett. Itt az idő, s kötelesség, fölhasználni e győzelem eredményét. Midőn testvéreink a Tisza mellett küzdenek, a mi feladatunk a Duna jobb s balparti megyékben az ellenséget kiirtani, vagy onnan végképen kiűzni. Így fogunk a nemzet várakozásának megfelelni… [Komárom, augusztus 5-én 1849.] Az orosz-osztrák túlerővel szemben alulmaradt honvédsereg Görgei vezetésével 1849. augusztus 13-án letette ugyan a fegyvert Világosnál, ám Klapka György még ezután is hetekig sikeresen védelmezte katonáival a komáromi várat. Mivel azonban a harc folytatása reménytelennek bizonyult, ezért 1849. október 2-án szabad elvonulás fejében végül hajlandó volt az osztrákoknak átadni a várat. E

kialkudott szabad elvonulás jelentőségét és különleges értékét azok a későbbi események nagyban fokozták, amelynek során a Magyarország felett teljhatalmat kapott Haynau a fegyverletételt követően kíméletlen bosszút állt a magyar szabadságharc politikai és katonai vezetőin.

MAGYAR NEMZETI IGAZGATÓSÁG

Sok magyar vezetőhöz hasonlóan Klapka György is a szabadságharc veresége után először Törökországban talált menedéket. Mivel szabadságharcos küldetését a magyar politikai emigráció élén szerette volna folytatni, ezért követte a Törökországot hamarosan elhagyó Kossuth Lajost Itáliába. A magyar szabadságharc ügye azonban minden szimpátia ellenére sem mozgatta meg a nyugati hatalmakat, ezért ő is kénytelen volt beletörődni abba, hogy hosszabb emigrációra kell berendezkednie. Egy ideig Itáliában élt, majd a genfi Banque Générale de Suisse munkatársaként Svájcban telepedett le. 1853-ban, az orosztörök konfliktus következtében kirobbant krími háború hatására Törökországba utazott, ahol – Kossuth Lajost megkerülve – tárgyalásokba kezdett a török kormányzattal arról, hogy amennyiben Ferenc József hadba lépne az oroszok oldalán, úgy a magyar emigráció újra kezdené az osztrákok elleni szabadságharcot. Erre végül nem kerülhetett sor, mivel a bécsi udvar felismerve a veszélyeket semleges maradt a krími háborúban. Klapka így csalódottan volt kénytelen Isztambulból visszatérni Svájcba. A magyar emigráció számára az újabb remény az egységes Olaszország megtemetésén fáradozó, és ezért a franciákkal szövetkező Piemonti Királyság, valamint Ausztria konfliktusa révén csillant fel. 1859. május 5-én ugyanis Kossuth Lajos megállapodást kötött III. Napóleon francia császárral (1853– 1870) arról, hogy a magyar emigráció bekapcsolódik a bécsi udvar elleni küzdelembe. Ennek érdekében Párizsban fel is állították az ideiglenes magyar kormány feladatkörét betölteni hivatott Magyar Nemzeti Igazgatóságot Kossuth vezetésével, aminek Klapka György szintén a tagja lett. A francia haderővel megerősített Piemont és Ausztria között kirobbant háború során a Magyar Nemzeti Igazgatóság Klapka Györgyöt a Genovában felállítandó magyar légió főfelügyelőjévé nevezte ki. Bár ez a szervezőmunkája is igen sikeres volt, tevékenységén azonban ismét nagyon hamar túllépett a történelem, mert a

francia és a szárd-piemonti egyesült seregek solferinói diadala után III. Napóleon hirtelen fegyverszünetet kötött Villafrancában Ferenc Józseffel, és ez a magyar szervezkedést megint feleslegessé tette. Klapka ezért ismét nem tehetett mást, minthogy visszatért genfi otthonába élettársához, ahhoz a Károlyi Györgyné grófnőhöz, aki egy közös gyermekkel is ajándékozta meg őt.

A KLAPKA LÉGIÓ

Az 1861-ben létrejött egységes Olasz Királyság Velence tartomány és az Adriaitenger partvidékének megszerzése céljából továbbra is igen ellenségesen viszonyult Ausztriához. Ezen távlati céljainak megvalósítása érdekében pedig a magyar emigráció tagjait rendre felhasználta. Az első ilyen komolyabb akció az olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi (1807–1882) nevéhez fűződött, aki 1864-ben katonai akciót készített elő Ausztria ellen, és ebbe a szervezkedésbe bevonta Klapka Györgyöt is. A terv azonban meghiúsult, mivel sem a franciák, sem más nagyhatalom ekkor nem állt az olasz törekvések mellé. Az újabb lehetőség mind az olaszok, mind a magyar emigráció számára az osztrák és a porosz konfliktus kiéleződésekor érkezett el 1866-ban. Az osztrák-porosz viszony látszólag a Dániától közösen megszerzett északi tartományok, Holsten és Schlezwig kérdésében mérgesedett el, valójában viszont arról a kérdésről volt szó, hogy melyik hatalomnak sikerül az egységes Németországot megteremtenie. A konfliktus kapcsán porosz-olasz szövetség formálódott ki Ausztriával szemben, és természetesen az osztrákokkal szembeni fenyegetésként elővették a magyar kérdést is. Ennek során Poroszország kancellárja, Otto von Bismarck (1815–1904) lehetővé tette országa területén egy magyar légió felállítását, amelynek megszervezését Klapka Györgyre bízták. Bár egyik nagyhatalom sem volt hajlandó nyílt kötelezettséget vállalni egy újabb magyar felkelés támogatására, Klapka György még így is vállalkozott a légió megszervezésére, és a magyar szabadságharc újbóli megindítására. A Klapka Légió zászlószentelésére és eskütételére Nysában került sor 1866. július 26-án. A mintegy 1500 főt számláló sereget másnap bevagonírozták, majd Oderbergből gyalogmenetben érték el és lépték át az osztrák határt. A Moravka völgyében érte el a légió a Kárpátok gerincét, és augusztus 2-án már magyar földön bontott zászlót. Közben azonban Königgrätznél az osztrák seregek megsemmisítő

vereséget szenvedtek a porosz haderőtől és fegyverszünetet kértek, amit meg is kaptak. Klapkát ezután ismét súlyos csalódások sorozata érte. Zászlóbontását ugyanis a felvidéki lakosság közönye fogadta, gyakorlatilag szinte senki sem csatlakozott hozzá, így hazai támogatókra a szabadságharc kirobbantásához egyértelműen nem számíthatott. Ráadásul a poroszok fegyverszüneti készségét kihasználva osztrák haderőt küldtek ellene, ezért végül erőltetett menetben volt kénytelen elhagyni Magyarországot. A Klapka Légió vezérkari főnökeként tevékenykedő Mednyánszky Sándor ezredes egyik korabeli beszámolója hűen tükrözi Klapka környezetének akkori lelkivilágát: „Ha egyéb eredménye nem lenne is szegény sántikáló ügyünknek, reám nézve legalább azon elégtételt nyújtotta, hogy tizenkét évi száműzetés után ismét láttam szeretett hazámat, érintettem annak földjét mint szabad polgár, fegyverrel a kezemben és sereggel magam körül, kik mint én azon egy eszmétől voltak lelkesítve, hogyha nem eszközöltetik is közönyben vagy félszben elsüllyedt hazánk felmentését, legalább Magyarföldön protestáljanak az osztrák uralombitorlás ellen.” A Prágában aláírt békeszerződésben Ausztria kénytelen volt tudomásul venni, hogy porosz vezetéssel fog a német egység megvalósulni, Olaszország pedig megszerezte magának Velence tartományát. A magyar ügyről a békében már egyetlen szó sem esett, ettől függetlenül azonban Ferenc József kénytelen volt belátni azt, hogy a magyarokkal való kiegyezés nélkül Ausztria a továbbiakban nem lesz képes nagyhatalmi állását megőrizni Európában. Ennek hatására 1867ben megszületett az osztrák-magyar kiegyezés, és így a magyar emigránsok legnagyobb része hazatérhetett. Ezt tette Klapka György is, aki itthon ismét aktívan bekacsolódott a politikai életbe és Tisza Kálmán (1830–1902) balközép pártjának parlamenti képviselője lett. Emellett különböző vállalkozásokat is indított. 1892-ben halt meg Budapesten, és temetésén mintegy 30 ezren énekelték átszellemülve azt a Klapka indulót, amit Egressy Béni (1814–1851) szerzett még Komáromban az ő tiszteletére.

KMETY GYÖRGY ÉS GUYON RICHÁRD

MAGYAROK A KRÍMI HÁBORÚBAN

Az brit diplomácia „keleti kérdésnek” nevezte el a XIX. század második felére a Balkán-félszigeten kialakult hatalmi bizonytalanságot. A Török Birodalom ugyanis ekkorra már végletesen meggyengült, és ez a balkáni kis népek számára reményt nyújtott a függetlenség kivívására, miközben azonban a hatalmi űrt felismerve Oroszország és Ausztria egymással is rivalizálva próbálta meg fennhatóságát kiterjeszteni a területre. Oroszország a tengerszorosok (Boszporusz és Dardanellák) megszerzésével akart kijáratot szerezni magának a Földközi-tengerre, amihez a balkáni szláv népeket a pánszlávizmus eszméjével és az ortodox kereszténység védelmének jelszavával igyekezett megnyerni. A világtengerektől elzárt Ausztria számára nem volt remény távoli gyarmatok megszerzésére, így hatalmi befolyásának erősítésére egyedül csak a Balkán megszerzése kínálkozott. Mindez olyan szövevényes nagyhatalmi játszmák sorozatát indította el, ami a Balkán-félszigetet Európa „puskaporos hordójává” tette. I. Miklós orosz cár 1853-ban elérkezettnek látta az időt arra, hogy Isztambul elfoglalásával megszerezze a tengerszorosokat, ezért a török fennhatóság alatt élő keresztények védelmére hivatkozva háborút provokált a Török Birodalommal. A nagy létszámú orosz sereg hamarosan – a román fejedelemségeken áthaladva – gyors ütemben haladt Isztambul felé, a hathatós védelemre képtelen Törökország emiatt az összeomlás szélére került. Ezt azonban az európai hatalmi egyensúly fölött őrködni igyekvő angolok nem hagyták annyiban, és szövetségre léptek a kontinensen hatalmi erejüket fitogtató franciákkal, majd Törökország védelmében együttesen hadat üzentek Oroszországnak. Az angol-francia egyesített flotta ezután felvonult a Feketetengerre és török csapatokkal megerősítve partra szálltak a Krím-félszigeten. Az 1856-ig tartó krími háború bebizonyította, hogy az elmaradott Oroszország nem egyenrangú ellenfele a nyugati hatalmaknak. A haditechnikai fölényben lévő nyugatiak a kor legmodernebb eszközeit vetették be ebben a háborúban, míg az oroszok még saját földjükön sem voltak képesek az utánpótlási vonalakat

kellőképpen megteremteni. A krími háború ráadásul valóságos mészárlássá vált, hiszen az oroszok vesztesége a háború végére elérte a 600 000 főt, de a szövetségesek együttes embervesztesége is igen tekintélyes lett, miután megközelítette a 150 000 főt. A krími háború során a török hadsereg kötelékében számos magyar katona szerzett magának európai hírnevet, ezek közé tartozott Kmety György és Guyon Richárd. Ők abban a reményben csatlakoztak ehhez a küzdelemhez, a hogy a magyar szabadságharc leverésében segítséget nyújtó Oroszországnak most – hálája jeléül – Ausztria fog segítő kezet nyújtani, és így a krími eseményekkel összekötve újraindítható az osztrákok ellen a magyar szabadságért folytatott küzdelem. Elképzelésüket erősítette az a tény, hogy az olasz egység megteremtésén fáradozó Piemonti Királyság ugyancsak abban a reményben csatlakozott 1854-ben az angol-francia szövetséghez, hogy végeredményben nem az oroszok, hanem az osztrákok ellen harcolhatnak. Ausztria azonban, I. Miklós cár megfogalmazása szerint: „elképesztve a világot hálátlanságával” semleges maradt ebben a háborúban, sőt diplomáciája egyre fenyegetőbb hangot ütött meg Oroszországgal szemben. A későbbi események megmutatták, hogy ezt azért tette, mert érdekei a Balkánon alapvetően ellentétesek voltak az oroszokéval. A krími háború miatt Ausztria és Oroszország viszonya alaposan megromlott, amelynek kárát később elsősorban az osztrákok látták, minthogy elveszítették az egyetlen támaszukat a továbbiakban az olaszokkal és a poroszokkal kibontakozó hatalmi konfliktusaikban.

HADOSZTÁLYPARANCSNOK

Kmety György honvédtábornok 1813-ban született a felvidéki Rimaszombat közelében meghúzódó Felsőpokorágy nevű kis községben. Kisnemesi famíliából származott, így megélhetés szempontjából természetes módon adódott számára a katonai pálya. Ennek megfelelően katonai iskolákat végzett, majd fiatal korában az osztrák császári hadseregben a 19. gyalogezred kötelékében szolgált segédtisztként, főhadnagyi rangban. 1848 elején, az itáliai forradalmak kitörésekor alakulatával az osztrák hadvezetés Modenába vezényelte, ahol rövidesen hadosztályparancsnoki kinevezést kapott. Az időközben győzedelmeskedett magyar polgári forradalom eredményeként felállított, és

Batthyány Lajos (1806–1849) gróf vezette első felelős magyar kormány az önálló magyar hadsereg megteremtésének céljától hajtva ekkoriban már egyre határozottabban követelte a bécsi udvartól az osztrák haderőben szolgáló magyar katonák hazaküldését. A követelést természetesen az osztrákok elutasították, ám hazafias okokból számos magyar katonatiszt mégis elhagyta itáliai állomáshelyét, és hazatérve a szerveződő magyar honvédsereghez csatlakozott. Ezek közé tartozott Kmety György is, akinek Itáliából elég kalandos körülmények között sikerült csak hazavergődnie. Itthon azonnal szolgálattételre jelentkezett, és szakértelmének köszönhetően a győri 23. honvédzászlóalj őrnagya lett. A szabadságharc kezdetétől a kivételes katonai tehetségű Görgei Artúr tábornok elkötelezett hívéül szegődött, akinek számos ütközetében személyen is részt vehetett. Kemty Györgyöt a délvidéki szerb felkelőkkel, majd 1848 decemberében az Alfred Windischgrätz (1787–1862) herceg vezette osztrák főerőkkel szemben folytatott kitartó ellenállásáért 1848. december 10-én alezredessé és önálló hadosztályparancsnokká léptették elő. Már ebben a minőségében játszott nagy szerepet 1849. elején Görgei felvidéki (téli) hadjáratának komoly katonai sikereiben.

BUDAVÁR BEVÉTELE

A magyar szabadságharc legnagyobb katonai győzelemsorozata, a tavaszi hadjárat 1849. április 2-án a hatvani győzelemmel vette kezdetét. Április 26-ig számos csatát megnyerve a Görgei vezette magyar hadsereg szétzúzta a Windischgrätz, majd a Ludwig Welden (1780–1853) táborszernagy által irányított osztrák erőket. A komáromi magyar győzelem után a császári haderő kénytelen volt visszavonulni a nyugati határszélre, de Welden táborszernagy azért Buda várában mintegy 5000 főnyi őrséget hagyott hátra Heinrich Hentzi (1785–1849) tábornok parancsnoksága alatt. Komárom felmentését követően Görgei Artúr tovább akarta támadni a visszavonuló osztrák sereget, míg vele szemben Klapka György Buda ostromát indítványozta. Politikai okokból Kossuth Lajos Klapka terve mellé állt, mert az ország fővárosának visszaszerzésétől azt remélte, hogy ezáltal a külföldi nagyhatalmakkal könnyebben el tudja ismertetni az ország függetlenségét. Buda ostroma Görgei főparancsnoksága alatt 1849. május 4-én vette kezdetét és tizenhét napon át tartott. Kmety György az ostrom során hadtestparancsnokként tevékenykedett, és

bátorságával többször is kitüntette magát, amiért azután tábornokká léptették elő. Május 21-én a magyar haderőnek sikerült bevennie Budát, a végső roham során a várat védő Hentzi tábornok is életét vesztette. A magyarok budai diadalát követően hamarosan megindult az orosz hadsereggel megerősített osztrákok végső támadása a magyar szabadságharc ellen. A Dunántúlon előrenyomuló osztrákok elleni védekezésben Kemty különösen kitüntette magát: „Kmety tábornok a nyugat-magyarországi Csornánál június 13án rajtaüt az újonnan kinevezett császári főparancsnok: Haynau táborszernagy által újjászervezett és harcba küldött csapatokon; Wyss tábornok dandárját szabályosan megsemmisíti; maga Wyss vezérőrnagy is holtan marad a csatatéren. Ez volt a magyar szabadságharc egyik legszellemesebben, harcászatilag a legtöbb leleménnyel végrehajtott támadása és csatája…”

ISZMAIL PASA

Kmety György a szabadságharc táborában az utolsó pillanatig kitartott. Az utolsó nagy csatavesztés, a Bem József oldalán végigküzdött temesvári ütközet után azonban számára sem maradt más választás, mint Törökországba emigrálni, ahol Bemmel együtt a török hadsereg szolgálatába állt. 1852-en Angliába utazott, ahol csatlakozott a magyar emigráció politikai és katonai szervezkedéséhez. A krími háború kitörésekor azonban visszatért török földre, ahol Iszmail pasa néven vette fel a katonai szolgálatot. Török katonai parancsnokként nagy elismerést szerzett a krími Karsz (Cherson) várának elfoglalásában, majd az oroszokkal szembeni védelmének hathatós megszervezésében. E háború során rajtaütéseivel igen érzékeny veszteségeket okozott az orosz hadseregnek. A krími habárú azonban a katonai győzelemben való hathatós részvétele ellenére is csalódást okozott számára, hiszen az osztrákok nem álltak az oroszok oldalára, így az események végül a magyar szabadság ügyét mégsem lendítették előre. 1862-ben Kmety György Angliában telepedett le, ahol megírta emlékiratait, és számos hadászati cikket is közzé tett. Végül 1865-ben hunyt el Londonban.

BRANYISZKÓ HŐSE

Guyon Richárd az angliai Bath városában született 1813-ban, és magyar felesége révén vált honossá Magyarországon. Nemesi származású kadétként került az osztrák császári hadseregbe, ahonnan 1840-ben kilépett, és felesége oldalán Bars vármegyében kezdett el gazdálkodni. A forradalom kitörésekor fogadott hazája iránt érzett szeretetétől hajtva azonnal szolgálattételre jelentkezett, és ekkor nemzetőr őrnagyi kinevezést kapott. 1848 szeptemberében a Josip Jellasics (1801–1859) horvát bán támadó seregével szemben Móga János (1785–1861) tábornok vezetésével felálló magyar honvédsereg tagjaként kitüntette magát a pákozdi győzelemben, majd október végén részt vett a schwechati ütközetben is. Október 31-én Kossuth Lajos ezredessé léptette elő. Guyon Richárd 1849 januárjában seregével a Felvidéken csatlakozott Görgei Artúr seregéhez. Itt az ő irányítása alá került egy tiroli vadászegység is. Guyon hadosztályára hárult nemsokára az a nehéz feladat, hogy az Északi-Kárpátok déli előterében lévő, az Igló és Eperjes városok közötti átjárást biztosító Branyiszkóihágót megtisztítsa a magyar kormányzat ellenségeitől. Az 1849. február 5-én lezajlott ütközetről Szemere Bertalan akkori (1812–1869) belügyminiszter és felvidéki kormánybiztos a Közlöny című kormányzati lap egyik hirdetményében így számolt be: „Felső-Magyarország nemsokára szabad lesz az ellenségtől… Iglónál diadalunk volt. Görgey serege megverte Schliket, elvette ágyúit, elvett sok ezer tüzes röppentyűt. Az árulók által éjjel vezetett ellennek sikerült meggyújtani a várost, de meg is lakolt érette. Branyiszkónál február 5-én ismét győztünk. Délutáni 1 órától éjféli 12 óráig tartott a csata. Huszonhárom hegyi s roppant erős állomásból verte ki vitéz seregünk az ellenséget. Kaptunk ágyúkat és sok foglyot, az ellenség rendetlenül futott meg. Minden magyar honvéd egy hős volt. Egy sem hátrált. Az ágyúk ellen szuronnyal rohantak. Nincs mentsége az ellenségnek, eltöröltetik a föl színéről. A csatában itt 300 esett el. Guyon volt a hadvezér mindenütt. Február 6-án elfoglalta Eperjest. Hidasnémetinél a múlt éjjel volt csata. Seregünk az égő, lángoló hídon rohant át az ellenség után, mely Kassára nyakra-főre szaladt. Klapka vezérlete alatt itt is diadalmasan megy hadunk előre… Tehát ébren legyünk! Kelj fel millió karú nép! Éljen a magyar szabadság és függetlenség! [1849. február 12.]

AZ ÁZSIAI TÖRÖK HADSEREG FŐPARANCSNOKA

Sikeres katonai együttműködésük ellenére a Kossuth-párti Guyon Richárd és Görgei Artúr között komoly politikai nézeteltérések támadtak, aminek az lett a következménye, hogy Komárom felszabadítása után Kossuth kinevezte őt ugyan a felszabadított dunai erősség parancsnokának, ám néhány nap multán Görgei leváltotta. Guyon ezután Görgei ellenfeleinek táborához csatlakozott. Hamarosan a délvidéki frontra került, ahol a szabadságharc utolsó győztes csatáját éppen ő aratta Nagyhegyes mellett. Ezután Bem József vezérkari főnökeként vett részt a temesvári csatában, amelynek elvesztését követően átverekedve magát az ellenség vonalán Törökországba emigrált. Itt más magyar katonai vezetőkkel együtt belépett a török hadseregbe, ahol hamarosan szintén fényes karriert futott be. Az 1850-es évek elejétől már tábornoki rangban szolgálta szultánt A krími háború kibontakozása után Guyont altábornagyi rangban az ázsiai török hadsereg főparancsnokává nevezte ki I. Abd al-Medzsid szultán (1839–1861). Magas rangja és jelentős katonai befolyása miatt azonban hamarosan az isztambuli udvari intrikák középpontjába került, aminek az lett a következménye, hogy a hűségében kételkedni kezdő szultán 1856-ban megfosztotta őt minden katonai pozíciójától, majd hamarosan máig tisztázatlan körülmények között megmérgezték.

KOVÁTS MIHÁLY

REFORMÁTUS MŰVELTSÉGŰ EMBER

A magyar katonaemberek közül az egyik legváltozatosabb, legkalandosabb életpálya Kováts Mihály huszárezredesnek jutott. Annak tudatában is nyugodtan állíthatjuk ezt, hogy sorsának számos részletét nem, vagy csak alig ismerjük. Egy alföldi kisvárosban, Karcagon született, alig több mint tíz esztendővel a Rákóczi-szabadságharc bukása után, 1724-ben. Tanulmányait is itt, szülővárosának református gimnáziumában végezte el, ahol nagymérvű műveltségre tett szert. Az ifjan megszerzett széleskörű tájékozottság mellett megtanult németül, később franciául, lengyelül és angolul is. Gyermekévei alatt Magyarországon jelentős változások következtek be. III. Károly császár és király (1711–1740) a török kiűzését eredményező háborúk, majd az ezt követő Rákóczi-szabadságharc évtizedei után békét teremtett az országban, és ez lehetővé tette a harcok során elnéptelenedett területek, vidékek újbóli benépesítését. Az országban lezajló nagyarányú népességmozgások egy időre szabadabb légkört teremtettek, és elősegítették egyes magyar vidékek látásmódjának kiszélesítését. A kultúrák és hagyományok keveredése mellett lehetővé vált az alacsonyabb sorban született, de műveltséget szerzett ifjúság bizonyos tagjainak társadalmi felemelkedését is. Azt pontosan nem tudjuk, hogy Kováts Mihályt mi vonzotta a katonai pályára, de valószínűsíthetjük, hogy őt is leginkább a társadalmi előrejutás vágya. Akármi is volt a tényleges motivációja, azt tudjuk, hogy 1740 júniusában, tizenhat esztendősen beállt közhuszárnak a császári Hávor-huszárezredbe.

EURÓPA HARCTEREIN

III. Károlynak nem született fiú utóda, így 1723-ban a pragmatica sanctio nevű Habsburg-örökösödési szabályozással legidősebb leánya Mária Terézia (1740–

1780) számára biztosította birodalmának trónját. Ezt a magyar rendek is elfogadták, így apja halála után Mária Terézia akadálytalanul válhatott Magyarország királynőjévé. A szintén ekkoriban trónra lépett új porosz király, II. Frigyes (1740–1786) a Habsburg-örökség egy részének megszerzését tűzve ki célul felrúgta a pragmatica sanctio-t, és kirobbantotta az úgynevezett osztrák örökösödési háborút (1740–1748). Mária Teréziát ekkor uralkodónőnek csak az angolok és a hollandok ismerték el, ugyanis a német államok többsége, valamint a Habsburgok örök riválisai, a franciák a poroszokkal léptek szövetségre. A még szinte gyermek Kováts Mihály tehát alig lépett a hadsereg kötelékébe, máris egy európai méretűvé szelesedett katonai konfliktus forgatagában találta magát. E háborúban eleinte a jászkun huszárezred kornétásaként (zászlósa és kürtöse) küzdött a poroszok ellen. Egysége 1742-ben átállt az ellenfélhez, és így Kováts Mihály ekkor a francia haderő kötelékébe került, ahol szintén kornétási rangban szolgált egészen 1745-ig. 1745–46-ban a Haller-huszárezred kötelékében Szászországban és Csehországban harcolt. Ezután nem tudni, hogy milyen úton, de a franciaországi Bercsényi-huszárezredbe került. Ezt a hírneves huszárezredet Bercsényi Miklós egykori kurucgenerális fia, gróf Bercsényi László (1689– 1778) alapította, aki először a francia hadsereg alezredesként végigharcolta a spanyol örökösödési háborút, majd 1719-ben Rodostóba ment, és az ott letelepedett magyar emigránsokból szervezte meg a francia szolgálatba állt Bercsényi-huszárezredet. Bercsényi László 1738-ban XV. Lajos francia királytól (1715–1774) tábornoki rangot kapott, katonai pályájának csúcsán pedig, 1758ban Franciaország marsallja lett. A Bercsényi-huszárezred kötelékében Kováts Mihály kitüntette magát, és ezért Bercsényi László hadnagyi rangra terjesztette fel őt. Franciaországi katonai karrierje 1752-ben tört ketté váratlanul, mert ekkor a francia haderő kötelékében nagyarányú létszámcsökkentést hajtottak végre, és ő is létszámon felülivé vált.

A POROSZOK HUSZÁRKAPITÁNYA

A Franciaországban feleslegesnek minősített Kováts Mihály 1752 szeptemberében elhagyta az országot, és Poroszországba ment, ahol II. Frigyes egyik huszárezredében vállalt katonai szolgálatot. Itt mindent elölről kellett kezdenie, így eleinte csak strázsamester (altiszt) volt, de kiváló szolgálatáért hamarosan ismét megszerezte a zászlósi rangot. Mária Terézia királynő 1756-

ban háborút kezdeményezett a poroszok ellen, az osztrák örökösödési háborúban elvesztett Szilézia visszaszerzése érdekében, kirobbantva ezzel az úgynevezett hétéves (1756–1763) háborút. E hétéves háborúban Kováts Mihály a porosz hadseregben küzdött az osztrákok ellen, és hamarosan számos csatában kitüntette magát, amiért 1758-ban hadnagyi rangot kapott. Személyes bátorsága, kitartása és hozzáértése nagy elismerést vívott ki az alája rendelt katonák körében is. 1759-ben egy Szilézia területén tevékenykedő huszárcsapat parancsnoka lett, és ekkor főként sikeres rajtaütéseivel és portyáival vívta ki elöljáróinak megbecsülését. Ezt – a korábban még a francia Bercsényihuszárezred kötelékében elsajátított – portyázó harcmodort későbbi katonai pályafutása során is nagy sikerrel volt képes alkalmazni. Katonai sikereinek elismeréseként 1760-ban huszárkapitánnyá léptették elő. Ekkor úgy tűnt, hogy az elhúzódó háborúban Kováts Mihály karrierje meredeken fog felfelé ívelni a porosz hadseregben, ám ismét történt valami olyasmi, amely újabb fordulatot hozott az addig is kalandos életében.

MÁRIA TERÉZIA KEGYDÍJASA

Nem tudni, hogy milyen okból – talán személyes sértettségből, vagy valamilyen nézeteltérés folytán – Kováts Mihály 1761-ben váratlanul elhagyta a porosz hadsereget, és Magyarországon keresztül Lengyelországba akart eljutni. Miután azonban átlépte a magyar határt az osztrák titkosrendőrök a nyomára bukkantak, letartóztatták a felvidéki Késmárkon, és Bécsbe szállították, ahol hadbíróság elé került. A per lefolyásának részletei nem maradtak ránk, az azonban bizonyos, hogy az ellene felhozott vádak alól végül felmentették, 1762-ben szabadon bocsátották. Visszakapta teljes vagyonát, sőt saját kérelmére Mária Terézia királynő 1763-ban megítélte neki a szolgálaton kívüli főstrázsamesteri (őrnagyi) rangot, valamint az utána járó évi kegydíjat is. Kiszabadulása után, 1763 májusában feleségül vette Szinyei Merse Zsigmond Sáros vármegyei alispán Franciska nevű leányát, akivel Eperjes városában telepedtek le. Házasságukból csak egyetlen gyermek született, aki azonban még kisdedként meghalt. Kováts Mihály magyarországi tartózkodásának esztendeiben (1768–1772) a Felvidéken felállított lengyel kiképzőtáborok egyikében tevékenykedett kiképzőtisztként. Nyughatatlan vére – és talán megromlott házassága – miatt az akkor már negyvennyolcadik esztendejét taposó Kováts ismét elhagyta Magyarországot, és

az volt a végzete, hogy soha többé ne is térhessen vissza szülőhazájába.

„AZ AMERIKAI LOVASSÁG ALAPÍTÓ ATYJA”

Kováts Mihály 1773-ban két esztendőn át Szászországban élt, ahol kapcsolatba került a lengyel emigránsokkal. Nem sokkal korábban ugyanis, 1772-ben Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom kihasználva a lengyelek belső megosztottságát és gyengeségét végrehajtották Lengyelország első felosztását, aminek hatására a lengyel hazafiak legjobbjai emigrálni voltak kénytelenek. Ők az európai udvarokban igyekeztek támogatókat szerezni a lengyel szabadság visszaszerzésének, sikerrel azonban nem jártak. E lengyel hazafiak közé tartozott az a Pulaski Kázmér gróf is, akivel Kováts Mihály Szászországban ismerkedett meg, és hamarosan barátságot is kötöttek. Kováts Pulaski gróf hatására lett a polgári eszmék és a nemzetek függetlenségének elkötelezett híve. Kováts Mihály 1776 nyarán előbb Itáliába, majd onnan novemberben Párizsba utazott, és itt értesült az angolokkal szembeni amerikai függetlenségi háborúról. Itt tudta meg azt is, hogy barátja, Pulaski Kázmér gróf Amerikába ment harcolni a szabadságért. Ekkor nagy elhatározásra jutva maga is áthajózott az Újvilágba, ahol 1777-ben csatlakozott a George Washington (1732–1799) függetlenségi hadseregében brigadérosként szolgáló Pulaski katonai egységéhez. Pulaskit hamarosan az amerikai lovasság főparancsnokának nevezték ki, az ő javaslatára pedig Kováts Mihály 1778 januárjában ezredesi rangot kapott. Ezután az amerikai lovasság kiképzésével bízták meg, és ezt a megbízatását olyan nagy sikerrel és elismeréssel hajtotta végre, hogy hamarosan „az amerikai lovasság alapító atyja” megtisztelő címmel ruházták fel személyét. E megtisztelő elnevezés elnyerésében igen jelentős szerepet játszottak azok a korábban elsajátított katonai tapasztalatok, amelyeket még a Bercsényi-huszárezred zászlósaként, illetve a porosz hadsereg huszárkapitányaként szerzett.

AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZATA (RÉSZLET)

„Mi a következő igazságokat maguktól értetődőnek tartjuk: minden ember egyenlőnek teremtetett, nekik a Teremtő bizonyos el nem idegeníthető jogokat adott, melyek közé tartoznak egyebek között az élet, a szabadság, a boldogulásra való törekvés; ezen jogok biztosítására kormányok vannak, melyek az őket megillető hatalmat a kormányzottak beleegyezéséből származtatják; a népnek joga van arra, hogy ha egy kormányforma erre a célra veszedelmes, azt megváltoztassa, megszüntesse, és újat állítson fel, mely olyan módon legyen berendezve, hogy, minden valószínűség szerint, a népek biztonsága és jóléte gyarapodjék… ha… a népet az abszolút despotizmus alá akarják kényszeríteni, akkor joga van a népnek, sőt kötelessége, ezt a kormányt megbuktatnia és jövendő biztonságának új biztosítékairól gondoskodnia.”

A CHARLESTONI HALÁLLOVAGLÁS

Kováts Mihály 1778-tól az amerikai függetlenségi harcban egy önálló légió parancsnokaként több rajtaütésben, illetve védelmi harcban ért el könnyűlovasaival az angolokkal szemben hatalmas katonai sikereket. A portyázó harcmodor igazi mesterének bizonyulva sikerült kivívnia szinte az egész amerikai hadvezetés egyöntetű csodálatát, és katonai taktikáját egyre többen kezdték el alkalmazni. Ennek híre még Magyarországra is eljutott, és a Magyar Hírmondó nevű újság az amerikai gerillaharcmodor eredményességéről 1781ben így tudósított: „Téli időben alig marad több nála [Washingtonnál], mit 4000 ember… Ezzel mindazonáltal az anglusok nem sokat nyernek. Mert ha reája akarnak csapni, régi szokását követi: azaz mindig hátrál, míg a fegyverviselő népség melléje gyülekezik. Alig telik 24 óra belé, hogy hadi népe 60 ezerre szaporodik… ha látják, hogy megveretnek, azontúl minden fegyvereket elvetik, és fegyvertelen, békés lakosoknak tettetik magukat… Azonban a megveretettek öszvecsoportosulnak, s csakhamar ezután meg is merik támadni a győzelmes sereget. Erre nézve Ámerikát győzhetetlennek mondhatni…” 1779-ben az angol haderő az amerikai államok déli területeinek legfontosabb városaként számon tartott Charleston meghódítására indult. A város védelmére az amerikai hadvezetés Pulaski-légióját és Kováts Mihály könnyűlovas haderejét

vezényelte ki. Az angol hadsereg 1779. május 11-én közelítette meg Charlestont, és ekkor Kováts Mihály ezredes nyolcvan lovasával és száz gyalogosával váratlanul rajtaütött az angolok kilencszáz főt számláló elővédjén. Kováts köteléke kihasználva a meglepetésben rejlő előnyöket a túlerő ellenére szétverte az angol elővédet, bár ő maga egy puskagolyótól halálos sebet kapott e harc során. Bátor, vakmerő és igencsak sikeres támadását az amerikai történetírás később a „charlestoni halállovaglás” néven örökítette meg az utókor számára. Kováts rajtaütésének hála ugyanis az angol hadsereg végül nem kísérelte meg Charlestont megtámadni, hanem visszavonult. Kováts Mihály ezredes hősi tette és halála máig tartó tiszteletet vívott ki az amerikaiak körében. Az emlékezetben neve szinte elválaszthatatlanul egybefonódott az önzetlen szabadságvággyal, kitartással és következetességgel. Bár az amerikai szabadságharchoz Európából számos jeles, főként francia és lengyel személyiség csatlakozott, mellettük azonban a magyar Kováts Mihály is örök hálát vívott ki magának az amerikai nemzet panteonjában.

LOTHARINGIAI KÁROLY ÉS SAVOYAI JENŐ

A TÖRÖK KIŰZÉSE MAGYARORSZÁGRÓL

Számos olyan magyar származású katonai vezetőt ismerünk, akik különböző okok miatt nem hazájukban, hanem Európa vagy a világ más harcterein kamatoztatták tehetségüket. Mellettük ugyanakkor olyan nem magyar származású hadvezérek is akadnak szép számmal, akik viszont a magyarországi harctereken szereztek maguknak ismertséget és váltak így a magyar történelem megkerülhetetlen alakjaivá. Voltak közöttük olyanok, akiknek tevékenysége kifejezetten kárára volta az országnak. A teljesség igénye nélkül közéjük tartozott például Lodovico Gritti (?–1534) török szolgálatban álló velencei kalandor, akinek nagy szerepe volt 1530-ban Buda katonai megvédésében I. Ferdinánd király (1526–1564) ostromával szemben, és akit 1531-ben Szapolyai János király (1526–1540) megtett Magyarország kormányzójának. Ilyen személyiség volt Giorgio Basta (1544–1607) itáliai származású zsoldosvezér, aki császári hadvezérként 1597-ben kapcsolódott be a tizenöt éves háború magyarországi eseményeibe, és aki Rudolf király (1576–1608) megbízásából kormányzóként 1601-ben kegyetlen katonai rémuralmat vezetett be az Erdélyi Fejedelemségben. Szintén ebbe a sorba tartozik Antonio Caraffa (1646–1693) olasz származású, de a Habsburgok szolgálatában álló tábornok, aki osztrák megbízásból végrehajtotta 1686-ban Thököly Imre kuruc fejedelemségének felszámolását, majd 1687-ben Eperjesen felállított vésztörvényszékével számos magyar nemest ítéltetett halálra. Mellettük azonban néhány pozitív példa is akad, ez utóbbiak közül is kiemelkedik az a Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő, akiknek neve elválaszthatatlanul egybeforrt a törököknek Magyarországról való végleges kiűzésével. 1683-ban IV. Mohamed török szultán (1648–1687) parancsot adott Kara Musztafa nagyvezírnek Bécs elfoglalására. A Duna mentén felvonuló török haderő ostrom alá vette a várost, amelyet végül nemzetközi összefogással sikerült szerencsésen felmenteni. Nem sokkal később, 1684-ben XI. Ince pápa (1676–1689) létrehozta a Szent Ligát a török Magyarországról történő kiűzése céljából. E ligában a Habsburg Birodalom mellett részt vett Velence,

Lengyelország, a bajor, a brandenburgi és a szász választófejedelem, de később csatlakozott Oroszország is. A Szent Liga török elleni hadjárata 1685-ben vette kezdetét, és első igazán jelentős sikerét 1686-ban, Buda visszafoglalásával érte el. Buda visszafoglalását követően az Erdélyi Fejedelemség is csatlakozni kényszerült a Szent Ligához, és hamarosan osztrák csapatok vonultak be területére. 1687-től a török elleni harcok súlypontja a Délvidékre helyeződött át, ahol a küzdelem majd egy évtizeden át váltakozó sikerrel zajlott. Az igazi áttörést 1697-ben a zentai csata hozta meg. Az itt elszenvedett súlyos vereséget a török haderő már nem volt képes kiheverni, ezért II. Musztafa szultán (1695– 1703) 1699-ben kénytelen volt aláírni azt a karlócai békét, amelyben elismerte az egykori magyar hódoltsági területek legnagyobb részének elvesztését. A még török kézen maradt délvidéki területek visszahódítására III. Károly király (1711– 1740) 1716-ban indított hadjáratot, és a hanyatló Török Birodalommal szemben gyors sikert aratott. Az 1718-ban megkötött pozsareváci békében III. Ahmed szultán (1703–1730) visszaadta a magyar királyságnak a Temesközt és a Szerémséget, amivel a török kiűzésének folyamata le is zárult.

BÉCS EGYIK FELMENTŐJE

Kara Musztafa nagyvezír irányításával Bécs török ostroma 1683. július 14-én kezdődött és egészen szeptember 12-ig tartott. I Lipót császár (1657–1705) az ostrom elől Csehországba menekült, és innen próbálta megszervezni székvárosának felmentését. Az ostromlók százötvenezer fős haderejével szemben a város védelmét gróf Ernst Rüdiger Starhemberg tábornagy látta el, miközben a felmentő hadak több irányból közelítették meg a várost. Bécs felmentésére sietett hadai élén III. (Sobieski) János lengyel király (1674–1696), II. Miksa Emánuel bajor (1679–1726) és III. György szász választófejedelem (1680–1691), valamint egy önálló seregtest élén Bádeni Lajos (1655–1707) bajor őrgróf is. I. Lipót még 1682-ben Lotharingiai Károly herceget nevezte ki a császári hadak főparancsnokává, így őrá hárult a fő feladat, hogy Bécs felmentését megszervezze és irányítsa. Lotharingiai (V.) Károly herceg 1643-ban született. Szülőhazája, Lotharingia tartományi hercegsége elhelyezkedésénél, vagyis ütközőállami jellegénél fogva Franciaország és a Német-Római Császárság vetélkedésének örök tárgya volt. A

hercegséget 1473-óta az Anjou-ház egyik mellékága, a Vaudémont-család birtokolta, akik ugyan a francia király hűbéresei voltak, ám a XVI. századtól kezdve önállóságuk kiterjesztése érdekében egyre gyakrabban kötöttek szövetséget a német-római császárokkal, vagyis a Habsburgokkal. A francia uralkodócsalád, a Bourbonok és az osztrák Habsburgok között a XVII. század második felében a legnagyobb ellentét az úgynevezett spanyol örökség körül bontakozott ki. II. (Habsburg) Károly spanyol királynak (1665–1700) ugyanis nem volt utóda, ezért leszármazási jogon mind az osztrák Habsburgok, mind pedig a francia Bourbonok igényt tartottak a spanyol trónra, ami azért is volt olyannyira vonzó, mert ezzel egy hatalmas gyarmatbirodalomra is szert lehetett tenni Amerikában. Önállóságuk védelmében Lotharingia hercegei e vetélkedésben a Habsburgok mellé álltak, ezért XIV. (Bourbon) Lajos francia király (1643–1715) 1670-ben megfosztotta IV. Károly herceget tartományától, majd öt esztendővel később azt unokafivérére, V. Károlyra ruházta át. Az ekkor már tapasztalt katonának és hadvezérnek számító Lotharingiai (V.) Károly herceg híven szolgálta a francia királyt, ám növekvő népszerűsége és hatalma mégis felkeltette XIV. Lajos gyanakvását személye iránt, és hamarosan őt is megfosztotta a hercegségtől. A Bourbonokban csalódott herceg ezután I. Lipót bécsi udvarába ment felajánlani a szolgálatait. Az ellenség táborából átállt hadvezér azonnal kitüntető figyelemben részesült, és hamarosan, 1682-ben I. Lipót valamennyi hadseregének fővezéri tisztébe emelte őt. Főparancsnoki tisztét a legnagyobb odaadással ellátva 1683-ban Lotharingiai (V.) Károly elképzelései szerint hajtották végre Bécs védelmét. Károly herceg nem zárkózott be a bécsi várba, hanem a Duna bal partján maradt, ahol egyesítette a város felmentésére érkezett haderőket, majd az ő haditervei alapján az egyesített haderő a Bécstől északra elterülő Kahlenbergennél megsemmisítő csapást mért a Kara Musztafa vezette, túlerőben lévő török seregre. E súlyos vereség miatt a törököknek fel kellett adniuk Bécs további ostromát. Az ostrom végkifejletét éppen a helyszínen szemlélő IV. Mohamed szultán visszatért Drinápolyba (a mai Edirnébe), miközben Lotharingiai Károly üldözőbe vette a nagyvezír Duna mentén visszavonuló török seregét. Párkánynál utolérte őket, ismét hatalmas győzelmet aratott felettük, majd ezután felszabadította Esztergomot az évszázados török uralom alól. A szultán emiatti vak dühében meggyilkoltatta nagyvezírét, Kara Musztafát.

A BALÁZSFALVI SZERZŐDÉS

A Bécs felszabadítását követően megalakult Szent Liga főparancsnoki tisztét az ekkor már halk szaváról, de határozottságáról és kitartásáról is elhíresült Lotharingiai (V.) Károly herceg kapta meg, akit katonái és hadvezértársai csak a „Csendes herceg” néven emlegettek. A Szent Liga egyesített haderejével az egykori magyar főváros, Buda ostromát 1686. június 18-án kezdte meg. A várost az utolsó budai pasa, Abdurrahman védte vele szemben, míg a törökök felmentőnek szánt seregét pedig az új oszmán nagyvezír, Szári Szulejmán irányította. Lotharingiai Károly a legjobb haditaktikát alkalmazva először a nagyvezír felmentő seregét verte szét, majd hadvezértársai, Bádeni Lajos és Savoyai Jenő segítségével több véres támadás után szeptember 2-án döntő rohammal bevették a várost. Az ostromban részt vevő Henrik szász herceg ezt írta erről naplójában: „Szeptember 2-án az ágyúzás sokkal erőteljesebben kezdődött, mint bármikor, ugyanis 9 üteg ágyúja csaknem szünet nélkül lőtte a nyílásokat és a várost. Ennek meg is lett a kitűnő hatása, ezért folytatódott egészen a roham pillanatáig. 12000 főnyi lovas és gyalogos katonaságot vezényeltek rohamra… A törökök meglehetősen keményen védekeztek… Aki a törökök közül nem menekült a várba, azt mind levágták.” Buda visszafoglalása után Lotharingiai Károly seregével a Duna-Tisza közén déli irányban szorította vissza a török hadsereget. 1687-ben Szári Szulejmán nagyvezír megpróbálta Budát újból elfoglalni, ám még a közelébe sem jutott, mert a Mohácshoz közeli Nagyharsánynál Lotharingiai Károly tőrbe csalta a török haderőt, és gyakorlatilag megsemmisítette. Ezt a hatalmas katonai győzelmet a kortársak fordított, vagy második mohácsi csata néven kezdték el később emlegetni. Buda visszafoglalása után az I. Apaffy Mihály uralkodása (1661–1690) alatt álló, és viszonylag hosszú nyugalmas időszakot megért Erdélyi Fejedelemség kényszerhelyzetbe került, mert a Szent Liga seregeinek utánpótlására és téli pihenőhelyének megszervezésére az osztrák főseregek számára leginkább éppen Erdély adódott a legmegfelelőbb helynek. Lotharingiai károly ezért hadaival Erdélybe vonult, és az addig a két nagyhatalom katonai viszályában lavírozó politikát folytatni igyekvő erdélyi fejedelmet – a fejedelemség fővárosának számító Gyulafehérvár közelében lévő, a NagyKüküllő partján elterülő – Balázsfalván egy olyan szerződés aláírására kényszerítette, amelynek révén a fejedelemség lényegében csatlakozott a Szent Szövetséghez, de nem egyenrangú partnerként, hanem mint a Habsburg Birodalom leendő része. Nem sokkal később, 1690-ben ugyanis éppen a balázsfalvi szerződésre hivatkozva adta ki I. Lipót azt a Diploma Leopoldinum

nevű iratot, amellyel Erdélyt Magyarországtól elválasztva a Habsburg Birodalom önálló kormányzat alatt álló tartományának nyilvánította. Lotharingiai Károly herceget a balázsfalvi szerződés aláírása után nem sokkal I. Lipót a franciák elleni harcra vezényelte, miután ismét kitört a spanyol örökség miatti ellenségeskedés nyugaton. E harcokban újra megcsillogtathatta hadvezéri erényeit, bár nem sokáig, mert 1690-ben váratlanul, mindössze negyvenhét esztendős korában elhunyt.

NAGY CSATÁK SOROZATA

Savoyai Jenő herceg (eredeti nevén: Francois-Eugéne de Savoie-Carignan) 1663-ban látta meg a napvilágot Párizsban. Tanulmányainak befejezése után, még nagyon fiatalon jelentkezett a francia hadseregbe, ám igencsak apró termete, és elég gyengének látszó fizikuma miatt rövid úton elutasították. A katonai karrierre vágyó fiatalember csalódásában Bécsbe utazott, ahol előkelő származásának köszönhetően szívesen fogadták. Bár alkata miatt Bécsben sem fűztek nagy reményeket katonai rátermettségéhez, vágyainak beteljesüléséhez a kor katonai konfliktusai mégis kivételes és kiváló alkalmat teremtetettek, így részt vehetett 1683-ban Bécs védelmének megszervezésében, ahol bizonyítani tudta tüneményes katonai tehetségét és személyes bátorságát. Ezt követően mintegy tíz esztendőn át volt részese a magyarországi hadszíntereken zajló törökellenes harcoknak. Egy önálló egység igen sikeres vezetőjeként részt vett Buda visszafoglalásában, majd részese lehetett Lotharingiai Károly oldalán a nagyharsányi győzelemnek. Ez utóbbi csatában szerzete meg bátorságával a hamarosan Európa szerte közismertté vált katonai hírnevét. 1689-ben Lotharingiai Károly oldalán a franciák elleni nyugati frontra vezényelték, ahol már önálló seregvezetői megbízatásokat is kapott. 1690-ben az elvesztetett magyar területek visszaszerzése érdekében a törökök nagyarányú ellentámadásba kezdtek, ám 1691-ben Bádeni Lajos Szalánkeménnél fényes diadalt aratott a Köprülü Musztafa nagyvezír vezette oszmán fősereg fölött. I. Lipót 1697-ben Savoyai Jenőt nevezte ki magyarországi hadai új főparancsnokának, aki azzal hálálta meg a bizalmat, hogy ez év szeptemberében hatalmas győzelmet aratott Zentánál II. Musztafa szultán serege fölött. Az apró teremtű hadvezér Zentánál mindössze kétezer katonát vesztetett a törökök majd huszonötezernyi halottjával szemben, ráadásul még az akkori török nagyvezír,

Elmas Mohamed is holtan maradt a csatatéren. E csata késztette végül a szultánt 1699-ben a magyar területek elvesztését jelentő karlócai béke aláírására.

HÖCHSTÄDT

A XVIII. század két nagy háborúval köszöntött be Európában. 1700-ban a Baltikum birtoklásáért Svédország és Oroszország szállt harcba az úgynevezett északi háborúban, majd 1701-ben a franciák és a Habsburgok között robbant ki a spanyol örökösödési háború. A franciák és szövetségeseik 1703-ig jelentős katonai sikereket arattak a Habsburg-angol-holland tábor seregei fölött. Ekkor I. Lipót Savoyai Jenő herceget nevezte ki az Udvari Haditanács Elnökének, aki magas méltósága ellenére igencsak szokatlan módon személyesen, hadvezérként is részt vett a további harcokban. 1704. augusztus 13-án az angol John ChurchillMarlborough herceg támogatásával a Duna mentén lévő Höchstädtnál legyőzte a francia-bajor hadsereget, úgy, hogy szokásához híven ő vezette a döntőnek bizonyult lovassági rohamot. A höchstädti csatával Savoyai Jenő megfordította a spanyol örökösödési háború menetét a Habsburgok javára. Nevéhez fűződik még e háború során a blenheimi (1704), a torinói (1706), az oudeneardei (1708) és a malploqueti (1709) győzelem is. Katonái rajongva szerették, és csak a „nemes lovag” (der edle Ritter) néven emlegették. 1714-től egy esztendőre a spanyol örökségből megszerzett Osztrák Németalföld (a mai Belgium) helytartója lett. 1716-ban ismét kitört a Habsburg-török háború, ahol Savoyai Jenő újfent bebizonyíthatta hadvezéri zsenialitását. 1716 augusztusában előbb Péterváradnál győzött, majd elfoglalta Temesvárt. 1717-ben elfoglalta Belgrádot (Nándorfehérvárt) is, így az 1718-ban aláírt pozsareváci békével kivétel nélkül visszaszerezte az egykori magyar királyság még török kézen megmaradt területeit, vagyis a Szerémséget és a Temesközt.

A RÁCKEVEI KASTÉLY

Savoyai Jenőt hadvezéri teljesítményeiért három Habsburg uralkodónk, I. Lipót,

I. József és III. Károly is elhalmozta kegyeivel, illetve kitüntetéseivel, így többek között például általuk lett Savoya hercege. Magyarországon a Csepel-szigeten kapott kiterjedt birtokot, ahol 1701-ben megbízta Johann Lukas Hildenbrandt (1668–1745) osztrák barokk építőművészt azzal, hogy számára Ráckevén egy nyári kastélyt építsen. Hildenbrandt mester ezzel az olasz barokk és a francia kastélyépítészet eredményeit ötvöző, illetve egyéni módon alkalmazó épületével Magyarországon egy új művészettörténeti korszakot nyitó alkotást hozott létre. Savoyai Jenő nagyon elégedett volt új kastélyával, bár elég ritkán tartózkodott benne, minthogy a bécsi Udvari Haditanács ügyei és a folyamatban lévő háborúk nagyon kevés alkalmat adtak neki a hosszabb pihenésre. A pozsareváci békét követő években ideje nagy részét Bécsben töltötte, ahol számos tervet dolgozott ki a Habsburg-haderő megújítására vonatkozóan. III. Károly 1724-ben ismét kinevezte őt Osztrák Németalföld kormányzójának, amely méltóságot egészen 1736-ban bekövetkezett haláláig viselt. Savoyai Jenő herceg korának egyik, ha nem éppen a legnagyobb hadvezére volt, hiszen Európa bármely harcterén is harcolt, minden csatájában győztes maradt, vereséget soha nem szenvedett. Minden bizonnyal ez a legnagyobb érdem, ami egy hadvezér pályafutásáról elmondható.

MAKK JÓZSEF ÉS NOSZLOPY GÁSPÁR

UTÓVÉDHARCOK ÉS MEGTORLÁS

A Julius Haynau (1786–1953) táborszernagy vezette újabb osztrák támadás és az orosz beavatkozás következtében a magyar szabadságharc 1849 nyarára reménytelen helyzetbe került. A nagy csatákban elszenvedett sorozatos vereségek miatt a magyar csapatok legnagyobb része a fölbomlás állapotába került. Az harcképességét egyedül megőrző magyar haderő Görgei Artúr irányítása alatt állt, ezért adta át a politikai vezetés a teljhatalmat, abban bízva, hogy tovább folytatja a szabadságküzdelmet. A katonai erőviszonyokat felmérve azonban Görgei augusztus 13-án az oroszok előtt Világosnál letette a fegyvert. Görgei fegyverletételét árulásnak tartva néhány magyar seregtest még ezután is folytatta a harcot. A Lázár Vilmos (1815–1849) vezette IX. hadtest maradványai csak augusztus 19-én, Vécsey Károly (1807–1849) tábornok és katonái augusztus 21-én tették le a fegyvert. Munkács vára augusztus 26-án, míg Pétervárad szeptember 5-én nyitotta meg kapuit a megszállók előtt. Az utóvédharcok legsikeresebbikét Klapka György folytatta Komárom várának parancsnokaként, ő csak október 2-án, szabad elvonulás fejében hagyta el a rábízott erősséget. A szabadságharc leverése után a bosszúért lihegő Julius Haynaut nevezték ki Magyarország teljhatalmú parancsnokává, aki szinte azonnal véres terrort vezetett be. 1849. október 6-án kivégeztette Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost (1806–1849), illetve ugyanekkor Aradon tizenhárom honvéd főtisztet. Az ítélkezési eljárás gyorsítása és a tömeges megtorlás alkalmazása érdekében Haynau hamarosan egy rendeletet is kiadott: „A mondott naptól… Magyarországban, Erdélyben pedig október 18-ától kezdve minde bűntettek és vétségek, melyek a magyar pártütéssel összeköttetésben vannak, ha bár polgári személyek által követtek is el, haditörvényi eljárás alá esnek. E végből különös haditörvényszékek vannak felállítva, melyek fennálló haditörvények és a sereg fővezérei által kibocsájtott proclamátiók alapján sommásan járandnak el. Ezen haditörvényszékek ítélnek:

Halálos büntetésre, kötél, vagy lőpor és golyó által Deportatióra (hazán kívüli helyekre szállítás) Fogsági büntetésekre ti. sáncmunkára nehéz vagy könnyű vasban, vár-, fogházés porkoláb rabságokban vasban vagy vas nélkül Pénzbeli büntetésekre A felségsértés miatti elítéléssel és az akárhol létező összes vagyonnak elvesztése együtt jár – mi az ítéletben kimondatik.” A kivégzések mellett az osztrák statáriális bíróságok mintegy négyszáz embert ítéltek várfogságra, illetve ezreket soroztak be kényszerrel az országhatárokon kívül állomásozó osztrák seregekbe. Több ezren menekültek el, kényszerültek emigrációba, távollétükben közülük is sokakat ítéltek halálra, és neveiket bitófákra szögezték. A Haynau-féle vérengzés hamarosan Bécs számára is kellemetlenné vált, mert egyre több európai állam emelte föl ellene a szavát, így végül a táborszernagyot 1850-ben felmentették, de érdemeit 400 000 forint értékű államkötvénnyel honorálták. Haynau katonai diktatúrája után a bécsi udvar neoabszolutista, centralista kormányzást vezetett be, amelynek irányítását Alexander Bachra (1813–1893), Ausztria első polgári származású miniszterére bízták. Mivel sem a belső, sem pedig az európai viszonyok ekkor már nem kedveztek a fegyveres harcnak, ezért a Magyarországon maradt politikai vezető réteg a Bach-rendszerrel szemben a zív ellenállást választotta, amelyre Deák Ferenc (1803–1876) mutatott példát. E zív ellenállás azt jelentette, hogy kijátszották a bécsi rendeleteket, nem fizettek adót, nem vállaltak állami hivatalt és közszereplést. Ez a magatartás egyéni döntésen alapult, nem vált sem mozgalommá, sem szervezetté. Voltak azonban olyanok is, akik a Habsburg-abszolutizmussal szemben mégis a fegyveres harc mellett döntöttek. Ők gerillaszervezeteket hoztak létre, és a szabadságharc újrakezdése érdekében kezdtek el szervezkedni. E gerillaharc megszervezői, legjelesebb alakjai közé tartozott Noszlopy Gáspár és Makk József.

SOMOGY VÁRMEGYE FELSZABADÍTÓJA

Az 1822-ben a Somogy vármegyei Vrácsik községben született Noszlopy Gáspár kisbirtokos szüleinek hatodik gyermeke volt. Apjának, Noszlopy Antalnak a második, Bárány Júliával kötött házasságából öt fiú és hat leány, tehát összesen tizenegy gyermek látta meg a napvilágot. A kisméretű birtokból a sok gyermek igazi nemesi neveltetésére nem volt mód, ezért minden családtagnak felcseperedésétől kezdve keményen kellett dolgoznia. Noszlopy Gáspár diákéveit Csurgón kezdte, majd 1834-től a kaposvári gimnáziumban folytatta. Itt már sokat élcelődtek vele igen apró termete, és satnya testalkata miatt. 1845-ben tette le ügyvédi vizsgáját Pesten, és ezután másod-szolgabíró lett Marcaliban. Hivatali szolgálata során megértő természetével és igazságszeretetével egyre nagyobb megbecsülést tudott kivívni magának a somogyi jobbágycsaládok körében. A forradalom kitörésekor bátyjával – a szintén ügyvédi végzettségű Noszlpoy Antallal (1812–1890) együtt – a Somogy vármegyei népfelkelés egyik megszervezője és vezető alakja lett, amiért nemeztőr őrnagyi előléptetést is kapott. A szabadságharc kibontakozását követően, 1849 februárjában bátyjával tervet dolgozott ki az osztrák csapatok által megszállt Dél-Dunántúl felszabadítására. A magyar politikai vezetés a tervet elfogadta, és miután Noszlpoy Gáspárt kinevezték somogyi kormánybiztosnak, a két testvér a tervet 1849 sikerrel végre is hajtotta. Három hónapon át látta el nagy következetességgel kormánybiztosi megbízatását Somogyban, erről tanúskodik egyik akkori rendeletének szövege is: „Nyílt rendelet. Azon teljhatalomnál fogva, mellyet a` független magyar kormány által felruháztattam: rendelem a`mint következik: 1-ször. Az országos Debreczenben május 18-án 1849. kelt rendelet nyomán, `s abban foglalt népfelkelési kötelezettség alapján minden családtól, hol két, vagy több férfi találtatik – egy 19 éves kortul 30 éves korigvaló, a` haza védelmére kiállani, `s a hadsereghez csatlakozni tartozik. 2-szor. Ha lőfegyverrel el nem láttathatik, kaszával álljon ki. 3-szor. Szolgálata az ellenség kiűzéséig tartand.

4-szer. Ezen felkelők a` rendes honvédekkeli egy forma díjazásban, és ellátásban részesülendvén, vagy új zászlóaljakban fognak öszve alakulni, vagy a` sereg zászlóaljai közé beosztatni. 5-ször. Katonai fegyelem, `s törvény alatt állandnak. [Noszlopy Gáspár, s. k. Kormánybiztos]” A civilként is kitűnő stratégának bizonyult Noszlopy Gáspárt rajongói „a nép atyja” és a „kis Kossuth” jelzőkkel ruházták fel megyéjében. Az orosz csapatok előrenyomulásakor 1849 nyarát végigharcolva Komárom felé vonult vissza. A szabadságharc leverése után Heves megyében bujkált álnév alatt, ám végül elárulták őt az osztrák hatóságoknak, és 1850. április 1-én letartóztatták. Törökszentmiklósról vasban vitték a hírhedt pesti Újépületbe, ahol börtönének ablakát azonnal befalazták, mert apró termete miatt attól tartottak, hogy a nyíláson keresztül meg tud szökni. Hamarosan betegséget színlelt, amiért is a rabkórházba szállították át, ahol a hullakamra közelében kezelték. Végül ennek a hullakamrának az ablakán keresztül szökött meg a rácsok között átpréselve magát. Miközben az Alföldön ismét bujkálni kényszerült, távollétében a statáriális bíróság halálra ítélte őt. E halálos ítélet egészen vakmerővé tette, és az osztrák önkényuralom elleni szabadcsapatok szervezésébe fogott. Hamarosan a népi ellenállás országos jelképe lett, az osztrákok szemében pedig az egyik legveszélyesebbnek tartott, és ezért minél előbb elintézendő felforgató.

A HONVÉD TÜZÉRSÉG EGYIK KIKÉPZŐJE

Makk József (eredetileg Mack) 1814-en született Budán, egy német eredetű polgárcsaládból. Gyermekkorára és fiatal éveire vonatkozólag semmilyen érdemleges forrás sem maradt fenn. Annyit tudunk mindössze, hogy polgári származása ellenére a katonai pályát választotta, és az osztrák császári hadseregben szolgált őrmesteri rangban. Alacsony származása természetesen súlyos akadályt jelentett számára katonai előmenetelében, így az igazi előrelépést számára 1848-ban a magyar forradalom és szabadságharc kitörése hozta meg. 1848 tavaszán részt vett a magyar tüzérség megszervezésében, illetve ennek a fegyvernemnek az egyik legelismertebb kiképzőtisztje lett. A magyar

hadvezetés figyelmét eleinte a nemzetőrségről írott cikkeivel, és a magyar legénységű tüzérség megteremtésének szükségességét hangoztató felhívásaival vonta magára. Eleinte a budai tüzérségi iskola tanáraként tevékenykedett, majd hadnagyi rangban az 1. honvéd üteg parancsnokaként kamatoztatta ismereteit. Ezután, 1848 októberétől több tüzérüteg sikeres megszervezésével és kiképzésével vált egyre ismertebbé. 1849 januárjában azzal bízták meg, hogy a komáromi várban szervezze meg a tüzérségi védelmet. Később árulás vádjával feljelentették, le is tartóztatták, de az akkori várparancsnok, Klapka György utasítására végül tisztázták a vádak alól és szabadon engedték. Makk József szabadulása ellenére sem bizonyult igazán lojálisnak Klapka Györgyhöz, mert 1849 augusztusában összeesküvést szőtt ellene a vár feladásának megakadályozása érdekében. Elhatározta ugyanis – Thaly Zsigmond tüzér alezredes és mások társaságában –, hogy Klapkát félreállítva megakadályozza a fegyverletételi tárgyalásokat, és a további ellenállás támpontjául társaival kikiáltja a Csallóközi Köztársaságot. A szervezkedés azonban kitudódott, és Klapka a résztvevőket lefogatta, és csak az október eleji kapituláció előtt engedte szabadon őket. Ekkor az egyik társával, Rózsafi Mátyás (1828–1893) újságíró és önkéntes honvéddel Hamburgba szóló menlevelet kapott, ám nem nyugatra, hanem Erdély felé vették az irányt.

EMIGRÁCIÓBAN

1849 végén Makk József és Rózsafi Mátyás a Déli-Kárpátokon keresztül próbált meg török földre jutni, de a határőrök elfogták őket. Kilétüket hosszas vizsgálódás ellenére sem sikerült az osztrák hatóságoknak megállapítani, sőt 1850 októberében végül mindketten meg tudtak szökni. Rózsafi ekkor átjutott a határon, méghozzá egy bukaresti orosz ezredes szobalányának adva ki magát, és a kis-ázsiai Kütahyába internált Kossuth Lajoshoz ment. Makk osztrák tiszti egyenruhába bújva Pestre érkezett, ahol találkozott Kossuth Lajos édesanyjával és három leánytestvérével, akiktől ajánlólevelet kapott Kossuthoz. Ezután ő is elindult török földre. Embercsempészek segítéségével jutott át a Dunán Belgrádba, ahol a helyi angol konzultól török nyelvű útlevelet szerzett. Kütahyába érkezve Makknak sikerült elnyernie Kossuth bizalmát, aki ekkor abban a reményben bízta meg őt egy fölszabadító háború megszervezésével,

hogy hamarosan egy olyan európai méretű háború fog kirobbanni a Osztrák Birodalom ellen, ami segítségükre lesz a magyar szabadság kivívásában. Kossuth tehát 1851 nyarán írásban felhatalmazta Makk Józsefet arra, építsen ki egy magyarországi ellenállási szervezetet és állítson fel szabadcsapatokat.

TITKOS ELLENÁLLÁSI MOZGALOM

Makk József mozgalmát az olasz titkos hálózat mintájára igyekezett megszervezni. Először Bukarestbe utazott, ahol egy magyar szabómester házában létrehozta az egyik központot, nagy mennyiségű fegyvert halmozva itt fel. Bukarestben a magát magyar Szent Jánosnak képzelő, igazi fantasztának bizonyult Makk János szózata címmel egy kiáltványt is közre adott, amelyben a tirannusok ellen szövetkező világforradalmat jövendölt, illetve az egész Magyarországot átfogó fegyveres mozgalomról fantáziált. Kiáltványában a mozgalmának esetleges elárulóit így fenyegette meg: „Megsemmisítem családostul, megöletem, főbe lövetem, felakasztatom, bunkósbottal üttetem le az árulót, koldusbotra juttatom apját, anyját, testvéreit, gyermekeit. Meztelenül kergetem ki az országból.” A mozgalom országos hálózatának kiépítésére emisszáriusoknak nevezett titkos ügynökök utaztak Magyarországra, közéjük tartozott többek között Makk régi társa, Rózsafi Mátyás, és az a Figyelmessy Fülöp (1820–1907) is, aki a szabadságharc idején a Bocskai-huszárezred kapitánya és őrnagya volt. Makk a titkos szervezetet az úgynevezett évszaki rendszer szerint alkotta meg. Ez azt jelentette, hogy az ország területét az évszakoknak megfelelően négy központra osztotta, azokat a hónapok szerint további három részre, majd ezeket a heteknek megfelelően további négy területre. Ezeken belül az egyes települések alkották a napokat, a bennük lévő helyőrségek az órákat, ezek katonáit pedig a perceket. A mozgalomhoz csatlakozó nőket és asszonyokat az úgynevezett flóra-rendszer szerint (füzérek, koszorúk, csokrok, virágok és szirmok) szerint kapcsolták be a hálózatba. A Makk által megálmodott rendszerben a titkos mozgalom tagjai alárendeltjeiken kívül csak a közvetlen fölöttesüket ismerhették, és így is csak négyszemközt érintkezhettek egymással. Makk József titkos szervezkedéséhez a Magyarországon már hosszabb ideje

sikeresen bujkáló Noszlopy Gáspár is csatlakozott. Miközben Noszlopynak az egyéb összeesküvései és rajtaütési kísérletei miatt a hírneve egyre nőtt, élettársa, Szemere Erzsébet fiút szült neki, akit Kossuth iránti tiszteletük jeléül Lajosnak kereszteltek el. Az osztrákok ekkor letartóztatták és 18 hónapi várfogságra ítélték Szemere Erzsébetet, azért, hogy Noszlopyt tőrbe tudják csalni, aki természetesen több akciót is szervezett kedvese kiszabadítására, miközben a Makk-mozgalom kecskeméti szervezetét is kialakította, majd az aradi csoport élére állt. Barátaival egyébként arra készült, hogy a Magyarországra látogató Ferenc József császárt foglyul ejtsék, ám tervük árulás miatt lelepleződött. Ekkor Noszlopy a Bakonyba menekült, ahol szabadcsapatok szervezésébe fogott.

AZ ELLENÁLLÁS HŐSEI

Makk József mozgalmának legerősebb bázisa az erdélyi Székelyföld lett, amelynek szervezetét Rózsafi Mátyás építette ki egy háromszéki kisnemes, Horváth Károly segítségével. E szervezet élére azonban mégsem ők, hanem az a Török János (1806–1854) marosvásárhelyi református tanár került, akit a szabadságharcban való részvétele miatt az osztrák hatóságok már korábban meghurcoltak. A székelyföldi mozgalomhoz számos, főként futárszolgálatot ellátó asszony is csatlakozott, közéjük tartozott például Kenderessy Anna és Gálffiné Török Róza. Az összeesküvők ellen az egész országban szimatolt az osztrák titkosrendőrség, így nem csoda, ha a szervezkedés tagjai, csoportjai egymás után lepleződtek le. A székelyföldi szervezkedőket például éppen az egyik társuk, Bíró Mihály kisgörgényi birtokos árulta el a császári hadseregnek. Magyarország területén a mozgalom élére Kossuth Lajos gyermekeinek nevelője, Jubál Károly (1818–1853), illetve Kossuth legfiatalabb húga, Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna (1817–1854). A titkosrendőrség folyamatos megfigyelése alatt álló Kossuth Zsuzsannát már a szervezkedés legelején letartóztatták, de végül nem tudtak rábizonyítani semmit. Kiszabadulása után mégis kénytelen volt elmenekülni Magyarországról, előbb Brüsszelbe ment, majd áthajózott Amerikába, és itt is hunyt el elhatalmasodott tüdőbajában. A szervezet kiépítése során Jubál Károllyal kerültek szoros kapcsolatba Noszlopy Gáspár, valamint a volt ferences rendi szerzetes, a szabadságharc idején tábori lelkészként szolgált Gasparich Mark Kilit (1810–1853) titkos fegyveres

csoportjai is. Jubál szervezetének szálai egyébként egészen a császárvárosig is elértek, ahol az irányítás Johann May (?–1851) egykori honvéd alezredes kezébe került.

MÁRTÍROMSÁG

Makk József mozgalmának kialakulásáról és terjedéséről az osztrák titkos rendőrség már a kezdetektől fogva elég pontos információkkal rendelkezett. Elsőként Johann May-t (May Jánost) fogták le Bécsben, még 1851 novemberében. Egy hónappal később, december 15-én Johann May, hogy társai ellen ne kelljen vallomást tennie, és hogy a kivégzés megaláztatását elkerülje, cellájában vajjal kente be ruháját, majd a fekhelyéül szolgáló szalmazsákját meggyújtva halálra égette magát. Ugyancsak 1851 novemberében fogták le az osztrák hatóságok Kossuth Lajos egyik tikos küldöttét, Piringer-Pataky Mihályt, aki részletes beismerő vallomást tett, miután megtalálták nála a magyarországi titkos szervezkedés résztvevőinek a névsorát is. Ennek alapján tartóztatták le Kossuth Lajos húgait, majd Jubál Károlyt, valamint adtak ki körözést számos jeles személyiség ellen. Az 1852 januárjában megindult széleskörű letartóztatási hullám következtében az 1852 tavaszára tervezett felkelés kudarcba fulladt. Az elfogottakkal szembeni eljárás – a kihallgatások és a vádiratok összeállítása – majdnem két esztendeig tartott. Ennek során Makk József tett még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet mozgalmának megmentésére, és Várady József vezetésével szabadcsapatot indított útnak a foglyok kiszabadítására. Az akció kudarcba fulladt, Váradyt három társával együtt elfogták, majd felakasztották. Jubál Károlyt hosszú vallatás után ítélte a bécsi haditörvényszék halálra, és ezt követően, 1853. március 3-án a pesti Újépületben fel is akasztották. A radikális szellemű tábori papot, Gasparich Mark Kilitet 1853. szeptember 2-án végezték ki. A székelyföldi felkelők közül az osztrákok mintegy hatvan embert vetettek hosszabb-rövidebb időre fogságba, vezetőik egy részét (Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt) pedig 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten akasztották fel. Az ő tetemeiket egyébként egészen e nap éjszakájáig hagyták lógni a bitófán, majd – báró Orbán Balázs (1830–1890) székely író és

néprajzi gyűjtő leírása szerint – a hatóságok házról házra járva oltatlan meszet kerestek, csak azért, hogy még a holttesteket is elemésszék, ám a városban senki sem akadt, aki a kedvükben járt volna. A bakonyi szabadcsapatok országszerte híres parancsnokát, Noszlopy Gáspárt 1852 novemberében sikerült ismét elfogniuk az osztrák zsandároknak. Vallatása során semmit sem volt hajlandó elárulni, pedig többször is kegyetlenül megkínozták, például az arcát salétromsavval öntötték le. Végül másodszor is halálra ítélték, ahonnan már nem volt számára menekülés. Jubál Károly társaságában hajtották végre rajta az ítéletet, ám előtte még így fogalmazta meg politikai végrendeletét: „… azt óhajtom, hogy az osztrák házon teljesüljön be az átok, amely a… zsoltárban olvasható… tagjai legyenek számkivetettek és földönfutók.”

MEGMENEKÜLÉS

Az osztrák hatóságok megtorlása elől az összeesküvőknek csak kisebbik része tudott megmenekülni. Közéjük tartozott például Figyelmessy Fülöp is, aki külföldre tudott szökni. További pályafutása során 1859-ben Klapka György oldalán részt vett az itáliai magyar légió szervezésében, majd 1862-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol az ekkoriban zajló polgárháborúban az északiak lovassági ezredeseként szolgált. Hosszú és kalandos élete később egy időre Brit-Guayanába, majd Svájcba vetette, és 1894-ben ott volt Torinóban Kossuth Lajos halálos ágyánál is. Szintén a szerencsés megmenekülők közé tartozott Rózsafi Mátyás, aki hosszas bolyongás után, 1858-ban ugyancsak az Egyesült Államokban kötött ki. A polgárháborúban az északi hadsereg ezredeseként vett részt, majd élete végéig több amerikai újság munkatársaként és a washingtoni szabadalmi hivatal tisztviselőjeként dolgozott. Az egész illegális mozgalom szellemi atyja és irányítója, Makk József a lelepleződés után ismét csak igen nagyon kalandos körülmények között emigrált. Ezután elég hamar szakított Kossuth Lajos körével – akik őt hibáztatták a mozgalom kudarca miatt –, és ezután az ő útja is az Egyesült Államokba vezetett, ahol társaihoz hasonlóan az északiak hadseregében lett tüzérezredes. Katonai kiválóságát több ütközetben is kamatoztatni tudta. A polgárháború után – számos kitüntetése ellenére – sem tartottak igényt további szolgálataira, így, kénytelen volt

leszerelni, és végül egy Észak-Karolinában lévő kisvárosban fejezte be életét 1868-ban, teljes visszavonultságban, szinte teljes felejtésre ítélve.

NÁDASDY TAMÁS ÉS NÁDASDY FERENC

BUDA VÁRÁNAK KAPITÁNYA

A Zrínyiek mellett még a Nádasdy família tagjai leginkább azok, akiknek tevékenysége és hírneve elsősorban a törökök elleni küzdelmekhez kötődik. E Nádasdy család legkorábbi birtokai az ország nyugati határszélén, Vas vármegyében terültek el. Az 1489 táján született Nádasdy Tamást szülei nagyon gondos, humanista szellemmű nevelésben részesítették. Ifjú éveiben beutazta Itáliát, itt egy ideig Bolognában és Rómában is tanult, aminek hatására széles látókörű, és magyar kortársaihoz képest igen művelt férfiúvá vált. Hazai politikai pályáját a még szinte gyermek II. Lajos király (1516–1526) kancelláriáján kezdte, majd műveltségének köszönhetően nagyon hamar az uralkodó egyik legbefolyásosabb diplomatája lett. Diplomáciai szolgálata során került egyre szorosabb kapcsolatba a királyné, Habsburg Mária rokonságával. Az Oszmán Birodalom új uralkodója, Szulejmán szultán (1520–1566) 1521-ben indította meg első hadjáratát Magyarország ellen, és a belső széthúzásban megrendült királyság képtelennek bizonyult vele szemben a hatékony védekezésre, így a legfontosabb magyar déli végvárak: Nándorfehérvár, Zimony és Szabács vára hamarosan török kézre kerültek. A déli erősségek elvesztése után sem mutattak azonban az ország főrendjei hajlandóságot sem az összefogásra, sem a török portával való békés megegyezésre. Szulejmán szultán mindezt kihasználva 1526-ban megindította második hadjáratát is Magyarország ellen, és a mohácsi csatatéren döntő győzelmet aratott a magyar rendek hadereje fölött. E mohácsi csata következtében meghalt a király, II. Lajos is. A török veszély árnyékában a pártoskodó magyar urak két pártra szakadtak. Az egyik párt 1526 novemberében az erdélyi vajdát, Szapolyai Jánost emelte királlyá, míg a másik ez év decemberében a királyné testvérét Habsburg Ferdinándot. E kettős királyválasztás során Nádasdy Tamás Habsburg Ferdinánd pártjára állt, miközben Szapolyai fegyvereseivel rövid időn belül elfoglalták az ország legfontosabb központjait: Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt. 1527-ben I. Ferdinánd hadjáratot indított Szapolyai János ellen, és seregei

hamarosan elfoglalták az ország legnagyobb részét, eközben Buda is a kezére került. A Szapolyaitól megszerzett főváros kapitányi tisztét ekkor Nádasdy Tamásra bízta. János király a katonai kudarc következtében kénytelen volt Lengyelországba menekülni, és kétségbeesésében Szulejmán szultánhoz fordult segítségért, felajánlva neki, hogy a katonai segítség fejében hajlandó elfogadni a török védnökséget. A Szapolyaival kötött egyezségnek megfelelően Szulejmán hadai 1529-ben hadjáratba kezdtek a Ferdinánd király kezén lévő magyar területek ellen, és a Duna mentén észak felé haladva rövid ostrom után elfoglalták Budát. A túlerővel szembeni hiábavaló küzdelemben a vár kapitánya, Nádasdy Tamás is török fogságba került. A törökök betartva szavukat átadták a várost János királynak, és Nádasdyt is kiszolgáltatták neki. A kétségbeejtő helyzetbe került Nádasdy ennek hatására pártállást változtatott, és János király bizalmába férkőzve nemcsak a szabadon engedését tudta nála elérni, hanem szolgálataival még újabb birtokadományokra is szert tudott tenni, jelentősen gyarapítva ezzel családi vagyonát. Habsburg Ferdinánd a török hadak távozását kihasználva 1530-ban újabb hadjáratot indított János király ellen, és seregei ostrom alá vették Budát, amit most is Nádasdy Tamás védett, csak éppen korábbi pártfogójával szemben. A város akkori védelmének megszervezésében részt vett a törökök magyarországi teljhatalmú követe, Alvisio Gritti (?–1534) is, akivel Nádasdy nagyon hamar összekülönbözött. János király 1531-ben Grittit kinevezte az ország kormányzójának, amely miatt Nádasdy Tamás végül 1533ban újból pártállást változtatott, és visszatért Ferdinánd király hűségére.

MAGYARORSZÁG NÁDORA

Ferdinánd király a pártjára való visszatérését úgy hálálta meg Nádasdy Ferencnek, hogy 1534-ben kinevezte őt Vas vármegye főispánjának. Politikai – és az ekkoriban ezzel szorosan együtt járó katonai – karrierje ettől az időtől fogva kezdett el meredeken felfelé ívelni. 1537-ben Ferdinánd horvát-szlavón bánná nevezte őt ki, és e minőségében 1541-ig igen jelentős erőfeszítéseket a Száva folyó vonalának katonai megerősítése érdekében. Emellett – mivel a főként itt elterülő birtokai miatt a saját érdekei is ezt kívánták – jelentős összegeket áldozott a Dunántúl katonai védelmének megszervezésére is. Nem csoda hát, hogy éppen ekkoriban kezdte el családi birtokainak központjában, Sárváron a máig fennmaradt, olaszbástyákkal megerősített reneszánsz erődöt és

lakóvárat is felépíteni. Nádasdy Tamás Ferdinánd király kegyéből 1540-ben országbíró lett, és ezzel Magyarország legnagyobb, legtekintélyesebb zászlósurainak sorába léphetett. Szapolyai János király halála, majd a török hódítás következményeként az ország három részre szakadása sem tántoríthatta el őt többé a Habsburgok iránti hűségétől. Ennek megbecsüléseként Ferdinánd király 1553-ban bárói rangra emelte, majd egy esztendővel később az ország nádorává is kinevezte őt, amely méltóságot egészen 1562-ben bekövetkezett haláláig meg tudott őrizni. Nádorként reá hárult a Királyi Magyarország megmaradt területeinek katonai védelme, és ezt az új végvári rendszer kialakításával többé-kevésbé sikeresen végre is tudta hajtani. Legnagyobb katonai sikerét 1556-ban érte el, amikor a török haderő először próbálkozott meg Szigetvár elfoglalásával. Hadjáratot indított ugyanis a vár megmenekítésére, és sikeres rajtaütésével az ostrom feladására tudta kényszeríteni a törököket.

A HAZAI REFORMÁCIÓ EGYIK FŐ PÁRTFOGÓJA

Luther Márton (1483–1546) német hitújítónak a reformációt elindító, és ezzel az egész keresztény világot megrázó tanításait a német egyetemeken tanuló magyar diákok hozták haza és terjesztették el. Luther első segítőjének és társának, a wittenbergi egyetemen görög nyelvet tanító Philipp Melanchtonnak (1497–1560) több tehetséges magyar tanítványa is volt, közéjük tartozott például az a Dévai Bíró Mátyás (1500–1545), aki debreceni papként a magyarországi reformáció első lelkes hirdetője lett, valamint az a Sylvester János (1504–1551), aki humanista tudósként és bibliafordítóként is egyaránt méltó hírnévre jutott. A reformáció első hazai támogatói elsősorban a birtokos nemesség és a művelt városi polgárság köreiből kerültek ki. Nádasdy Tamás az elsők között csatlakozott az új szellemi és vallási irányzathoz. Melanchton egy levelében személyesen fordult a református hitre tért Nádasdy Tamáshoz két legtehetségesebbnek ítélt magyar tanítványának támogatása érdekében: „Nagyhírű fejedelem… Isten sugallta szándékkal tervezel, hogy a tudományok hanyatlásának gátat vetsz, ne hagy fel szándékoddal és ne engedd, hogy a körülményekben rejlő nehézségek elijesszenek… Ajánlom neked [Dévai

Bíró] Mátyást, aki kitűnő bölcsességű és jámborságú férfiú. Sylvester Jánost, a tudós embert is ajánlom Magasságodnak. Isten őrizze meg Magasságodat a közjó javára.” Nádasdy Tamás elfogadta Melanchton ajánlását, és az általa 1537-ben alapított sárvári új iskolában tanári állást kínált fel Sylvester Jánosnak, aki itt fejezte be az Újszövetség magyarra történő lefordítását. Nádasdy időközben az iskolához kapcsolódóan egy nyomdát is alapított, és itt saját költségén nyomtatta ki Sylvester bibliafordítását, emlékezetessé téve így nevét a magyar nyelvű kultúra történetében is.

AZ „ERŐS FEKETE BÉG”

Nádasdy Tamás már közel járt a hatvanadik életévéhez, amikor Kanizsai Orsolyával kötött házasságából 1555-ben Ferenc nevű fia megszületett. Nádasdy Ferenc hét esztendősen veszítette el apját, akit így anyja nevelt fel humanista szellemben, vagyis a tudományok iránti nagy tiszteletben. Még csak tizenhat éves volt, amikor anyja is meghalt, így már nagyon fiatalon a nyakába szakadt az ország egyik legnagyobb birtokállományának minden gondja és baja. Ennek megfelelően a kor szinte minden török elleni várháborújában és hadjáratában részt vett, és szinte minden esetben győzelmet aratott. Hatalmas, dús fekete szőrzetű és robosztus termete, életszeretete valamint kiváló katonai képességei miatt kortársai hamarosan az „erős fekete bég” névvel ruházták fel. Fizikai megjelenését szinte egyöntetű irigységgel csodálták a korabeli férfiak, az asszonyok jelenlétében érzett áhítatáról nem is beszélve. Nádasdy Ferenc katonai erényeit és hadvezéri képességeit mindkét uralkodója, Miksa (1564–1576) és Rudolf (1576–1608) királyok igen nagyra becsülték, bár ez utóbbi 1686-ban árulás vádjával egy ideig el akarta fogatni, valószínűleg azért, mert a Báthory Erzsébettel kötött házassága miatt szoros rokonságban állt a lengyel királyi koronát is birtokló erdélyi fejedelemmel, Báthory Istvánnal (1533–1586). Még Miksától megkapta Vas vármegye főispánsági tisztét, később pedig Rudolf a Dunán inneni főkapitányság vezéri feladatait is rábízta. Főkapitányként a hadvezéri hírnevét európai szinten is emlegetett módon

leginkább 1587-ben, a törökök felett Kanizsánál aratott győzelmével alapozta meg. Itt Batthyány Boldizsár (1543-1590) és az egykori szigetvári hős fia, Zrínyi György (1549–1603) társaságában hatalmas diadalt aratott a Kanizsa várát ostromló török bég hadereje fölött. Ezzel olyan tekintélyt vívott ki magának, hogy Rudolf király 1591-ben a török kiűzésére indított tizenöt éves háború egyik hadvezérének tette meg. A háború kezdetén több sikeres katonai akciót vezetett, amiért megkapta a királyi főlovászmesteri tisztet is, így apjához hasonlóan az ország egyik legnagyobb zászlósurává válhatott. A bécsi udvar számára ez a háború végül igen kedvezőtlenül alakult, amelynek végkifejletét Nádasdy Ferenc azonban már nem érhette meg, mert 1604-ben, mindössze negyvenkilenc esztendős korában elragadta a halál. Tábori papja, és fiának nevelője, Magyari István így búcsúztatta őt az egyik levelében: „Oh édes hazánknak bástyája, oh szerelmes csillagunk, oh szemünknek édes világa, Isten és a császár őfelsége után pajzsunk és oltalmunk, ki nagy árvaságra hagytad szerelmes feleségedet, gyermekeidet és azokat kikért fejedet az mészárszékre és életedet letenni nem szántad… Nem örül az felséges Római Császár, bánkódik az Austriai ház; Bécs tartomány szomorú, kedvetlen az Német Kereszténység; könnyeznek az hadak vezéri, sírnak az erős szívű vitézek és jajgatnak sok szegény özvegyek…”

HÍRESSÉ VÁLT FELESÉGEK

Nádasdy Tamás 1535-ben kötött házasságot Kanizsai László és Drágffy Anna egyetlen leszármazottjával, Kanizsai Orsolyával (?–1571). Mivel Orsolya ősi nemzetségének utolsó leszármazottja volt, ezért Szapolyai János király még 1532-ben fiúsította, vagyis az óriási Kanizsai birtokok örökösévé nyilvánította. Ennek köszönhetően kérőkben nem akadt hiány, ő a kezét mégis a nálánál jóval idősebb Nádasdy Tamásnak nyújtotta. A Nádasdy és a Kanizsai birtokok házassággal történt egyesítésével a korabeli Magyarország szinte legnagyobb családi birtokállománya jött létre. Természetesen mindkét felet elsősorban a családi vagyon gyarapítása motiválta ebben a frigyben, de a korabeli viszonyokat ismerve elég meglepőnek mondhatóan kapcsolatuk mégis igazi szerelmi házasság lett. Ezt – a valószínűleg elég töredékesen – fennmaradt, széleskörű humanista műveltségről tanúskodó levelezésük is méltó módon tanúsítja: „Tekintetes, nagyságos, tisztelendő és szerelmes asszony házastársam: köszöntemet és magam ajánlását. Adom tudtotokra, hogy ezen ma napon…

király ő felsége egész országával, az mindenható Úr Istennek elvégzett akaratjából, nem az én érdememből… Magyarországnak nádorispánjává… tőnek…” Példaértékű házasságukból két fiú, Gábor és Ferenc, valamint több leány is született, a felnőttkort közülük azonban csak kisebbik fia, Nádasdy Ferenc érte meg. Nádasdy Ferenc szüleinek korai elvesztését követően, 1572-ben sikerült eljegyeznie a két haza, a Királyi Magyarország és Erdély akkori leghatalmasabb családjából származó Báthory Erzsébetnek (1560–1614) a kezét. Az esküvőt 1575-ben tartották meg, nem sokkal azelőtt, hogy az ifjú ara nagybátyját, Báthory István erdélyi fejedelmet (1571–1586) lengyel irálynak (1576–1586) királynak is megválasztották. Nádasdy Ferenc és Báthory Erzsébet házassága szintén szoros családi köteléknek bizonyult, hiszen szokatlan módon a szerelmes férj nemcsak az országgyűlésekre vitte el rendszeresen feleségét, hanem időnként még hadjárataira is. Frigyükből négy leány és egy fiú érte meg a felnőttkort. Az 1604-ben özvegységre jutott Báthory Erzsébet házasélete során odaadó feleségnek és anyának bizonyult. Ezért keltetett szinte Európa szerte igen nagy figyelmet, hogy 1610-ben Thurzó György (1567–1616) nádor a legförtelmesebb bűnök – szolgálóleányainak megkínzása, és vérükben való rendszeres megfürdése – vádjával lefogatta, elítéltette, majd csejtei várának egyik tornyába befalazva halálra gyötörtette. A szerencsétlen asszony megrágalmazását és végzetét minden bizonnyal az okozta, hogy örökösei, négy leányának férje és fia között megindult a kíméletlen harc a Nádasdy, Kanizsai és Báthory birtokokból összeállt hatalmas örökség minél nagyobb szeletének megszerzése érdekében. Báthory Erzsébet, „a csejtei szörny” elleni propaganda olyan sikeressé vált, hogy a köztudatban mindmáig – és merőben tévesen – a vámpírszerű borzalmak egyik európai ismertségre szert tett jelképe lett.

MÉLTÓ UTÓDOK

Nádasdy Ferenc és Bárthory Erzsébet egyetlen felnőtt kort megért fia, Nádasdy Pál könnyen befolyásolható, középszerű, és ennek megfelelően elég jelentéktelen férfiúként élte le az életét. Az ő fia, Nádasdy Ferenc (1625–1671) azonban már ismét országos és európai hírnévre tudta emelni családja nevét. A Dunántúl leggazdagabb földbirtokosaként apjától megörökölte Vas vármegye

főispáni tisztét, majd 1646-ban királyi főudvarmester, 1664-ben pedig országbíró lett. I. Lipót királytól (1657–1705) grófi rangot nyert, emellett hamarosan Zala és Somogy vármegye főispáni tisztét is betölthette, illetve a bécsi udvar belső titkos tanácsosi tisztét is megszerezte, miközben elhagyva a családi hagyományokat rekatolizált, vagyis a református hitről visszatért a katolicizmusra. Wesselényi Ferenc (1605–1667) nádor halálakor uralkodója Magyarország királyi helytartójának nevezte ki, és ezzel egy időre az ország első emberévé vált. Ebben az időben sodródott bele a Habsburg udvar abszolutista belpolitikájával, valamint a török portával szembeni engedékeny külpolitikájával szembeni Wesselényi-féle főúri összeesküvésbe, amelynek egyik vezéralakja lett. A szervezkedés lelepleződése után, 1571-ben letartóztatták, halálra ítélték, majd Bécsben lefejezték. A Habsburg-önkényuralom áldozatává vált Nádasdy Ferencnek két fia született: Nádasdy Ferenc (1660–1718) és Nádasdy László (1662–1729). A családjában immár harmadik nevessé vált Ferenc folytatva a családi hagyományokat először Vas vármegye főispánja lett, majd következetes Habsburg-hűségen maradva a Rákóczi szabadságharc idején a császári hadsereg egyik parancsnoka lett. 1706tól generálisként, 1714-től pedig lovassági tábornokként szolgálta a bécsi udvart. Öccse, Nádasdy László papi pályára lépett, előbb a pálos rendi szerzetesek helynöke, majd a győri székes káptalan nagyprépostja volt. 1710-ben ő szervezte újjá a törököktől visszaszerzett csanádi egyházmegyét püspöki rangban. Nádasdy Ferenc fia, szintén Ferenc (1708–1783), a XVIII. század Habsburghadsereg hadvezéreinek egyik legnevezetesebbike lett. A császári haderő tábornokaként számos fényes győzelmet aratott a poroszok felett az osztrák örökösödési háborúban, 1754-től lovassági tábornok és Buda várának parancsnoka, illetve 1756-tól horvát bán is lett.

NAGY LAJOS KIRÁLY

AZ ANJOU-HÁZ

A nyugat-franciaországi Anjou tartomány első hűbérura a normann származású Vörös Fulk (909–942) volt, aki a Karoling házból származó nyugati-frank uralkodóval, III. (Együgyű) Károllyal (893–898) szemben erős tartományúri hatalmat tudott kiépíteni magának. Későbbi leszármazottja, IV. (Igazságos) Gottfried (1129–1151) szövetségre lépve Angliával elnyerte I. Henrik (1100– 1135) angol király leányának, Matildnak a kezét. Közös gyermekük II. Henrik (1154–1189) néven Anglia királya lett, így Anjou egy időre angol fennhatóság alá került. II. Fülöp Ágost francia királynak (1189–1223) csak 1205-ben sikerült a francia fennhatóságot visszaszereznie Anjou felett, amelyet ettől kezdve a francia királyok másodszülött fiai, illetve azok leszármazottai örökölhettek. VIII. (Oroszlán) Lajos (1223–1226) francia király kisebbik, Károly nevű fia nemcsak Anjou tartomány birtokosa volt, hanem IV. Orbán (1261–1264) pápa támogatásával a pápai hűbérnek számító Szicília királya is lett, amit azután 1266-ban egyesített a Nápolyi Királysággal. 1282-ben Anjou ellenes felkelés tört ki a Szicíliai Királyság fővárosában, Palermóban: ez volt az úgynevezett szicíliai vecsernye. I. (Anjou) Károly nápolyi király (1266–1285) alul maradt ebben a küzdelemben, így Szicília a spanyol Aragóniai-ház fennhatósága alá került, Nápolyt viszont meg tudta tartani. I. Károly fiát és örökösét, Sánta Károlyt – aki később II. Károly (1285–1309) néven Nápoly királya lett – összeházasította 1270-ben Árpád-házi Máriával, V. István (1270–1272) magyar király leányával. Mária királyné tizenöt év alatt nyolc fiú- és öt leánygyermeket szült a nápolyi Anjou-ház számára. Ráadásul ez a házasság alapozta meg a nápolyi Anjouk magyarországi trónigényét is, hiszen már az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András magyar király (1290–1301) trónra lépésekor bejelentette II. Károly a fia, Martell Károly számára a magyar trónigényt. Martell Károly korai halála miatt hamarosan ez az igény az ő fiára, Károly Róbertre szállt. III. András halála után, vagyis az Árpád-ház kihalásakor a magyarországi tartományurak a saját érdekeiknek megfelelő személyt igyekeztek trónra juttatni. A nápolyi Anjou-házból való Károly Róbert uralkodói esélyeit nagyban növelte,

hogy az ország déli felének tartományurai mellett VIII. Bonifác (1294–1303), majd V. Kelemen (1305–1314) pápák is egyértelműen szót emeltek megkoronázásáért. A Magyarországon akkoriban uralkodó anarchikus állapotok miatt azonban csak a cseh Vencel (1301–1304) és a bajor Ottó (1304–1307) dicstelen uralkodása után léphetett végül a magyar trónra. I. (Anjou) Károly Róbert (1308–1342) király új országában a hatalmát majd két évtizednyi belső harc révén volt csak képes teljesen megszilárdítani. Kitartó erőfeszítései révén Magyarországot Európa egyik legszervezettebb és leggazdagabb államává, „az országok úrnőjévé” tette. Károly Róbertnek első három házasságából nem született gyermeke, ám negyedik házassága már bővelkedett a gyermekáldásban. Az 1320-ban feleségül vett negyedik asszonya Lokietek Erzsébet, I. Ulászló (1305–1333) lengyel király leánya volt, és házasságukból öt fiú: István, Károly, László, Lajos és András született. A korabeli viszonyok között matuzsálemi kort megért Lokietek Erzsébet négy fiát temette el, hármat: Istvánt, Károlyt és Lászlót még gyermekkorukban elveszítette, a negyediket, az 1327-ben született Andrást pedig 1345-ben gyilkolták meg Nápolyban.

MAGYARORSZÁGI LOVAGRENDEK

A tartományúri rendszer kialakulása, a királyi hatalom szinte folyamatos megsértése nem kedvezett Magyarországon a lovagi életstílusnak. Amikor azonban az Árpád-ház kihalása után a nápolyi Anjouk trónja megszilárdult Magyarországon, az új dinasztia tagjai arra törekedtek, hogy megújítsák az Árpád-kori királyok Európa szerte közismertté vált és elismert hatalmi tekintélyét. Ezt a célt leginkább a lovagi eszmények és a lovagi kultúra felújításával igyekeztek tudatosan megvalósítani. Mindezt éppen abban az időszakban tették, amikor Nyugat-Európában már leáldozóban volt a lovagvilág, illetve az ehhez kötődő kultúra. Nyugat-Európában a lovagi ideált elsősorban Szent Mihály, Itáliában pedig sárkányölő Szent György testesítették meg. Az Itáliából Magyarországra elszármazott Anjoukhoz értelemszerűen Szent György ideálja állt közel, ezért az ő kultuszát igyekeztek meghonosítani új hazájukban. Miután Károly Róbert király sikeres belharcokban legyőzte a régi főúri családokat, egy hozzá hű, új főúri réteget emelt föl magához a köznemesség soraiból. Károly Róbert hatalmának megszilárdítása után, vagyis 1326-ban létrehozta a sárkányölő Szent György rendet, amelynek révén a fegyverekkel

kivívott királyi tekintélyét kívánta még tovább hangsúlyozni: „Mi, a lovagok baráti rendjének összes tagjai, kik Szent György címét viseljük, jelen oklevél által jelentjük mindenkinek, akit illet… akik e baráti rendbe be akarnak lépni, azok közül minden gyűlölködés és ami viszályra szolgáltatna okot, ki legyen zárva közülük… A harcban várostromlás közben az árokba vagy lováról lebukik, egyik a másikat ott ne merje hagyni, amennyire csak gyakorolni lehet a vitézséget a segítségnyújtásban… Továbbá ha valamelyik lovag a királyi felség és az ország ellen irányuló valami rosszról vagy bajról értesül, nyíltan vagy titokban jelenteni tartozzék.” Az uralkodó iránt megkövetelt feltétlen lovagi hűség különösen Károly Róbert utóda, I. Nagy Lajos király (1342–1382) korában vált rendkívül fontossá, mert az új király apja jórészt békés külpolitikájával ellentétben rendkívül sok külföldi hadjáratot folytatott. I. Nagy Lajos szemléletében nem a nemzetek fölött álló Szent György volt a követendő példakép, hanem a magyar szent királyok, és azok közül is főként Szent László, akiben a lovagszentek valamennyi eszménye megtestesült. A magyarországi Anjouk férfi ágának kihalása révén trónra jutott Luxemburgi Zsigmond király (1387–1437) hatalmának megszilárdítása szempontjából létkérdés volt a magyar bárói ligák (szövetségek) felszámolása. Uralkodásának első évtizedében kellő erő hiányában mégis a különböző bárói csoportok között őrlődött. 1401-ben Kanizsai János (?–1418) esztergomi érsek és Bebek Detre nádor vezetésével alakult bárói liga Budán fogságba vetették Zsigmond királyt, és arra kényszeríttették őt, hogy a csoport tagjai között ossza szét az országos főméltóságokat. Garai Miklós horvát bán ligájának azonban hamarosan sikerült kiszabadítaniuk az uralkodót, amely ligával azután Zsigmond király politikai szövetséget kötött. Ezt a szövetséget volt hivatva megerősíteni a Sárkányos-rend 1408-ban történt létrehozása. A király és bárói szövetségesei között olyannyira erős kölcsönös érdekek álltak fenn, hogy ma már gyakorlatilag kideríthetetlen, hogy melyik fél kezdeményezte a Sárkányos-rend létrehozását, mindenesetre mind a két fél legnagyobb megelégedésére szolgált a későbbiekben. A Sárkányos-rend mintájául feltehetően a Zsigmond által ismert tiroli Elefánt-szövetség, illetve az ugyanitt megalakult Sólyom-társaság szolgálhatott, ugyanakkor magyarországi előképe egyértelműen Károly Róbert Szent György rendje volt. Mivel Zsigmond nem akarta ehhez a korábbi rendhez kötni saját társaságát, ezért nem a sárkányt legyőző vértanú, Szent György nevét adta lovagi rendjének, hanem jelvényül a magát a sárkányt választotta, amivel a közelebbről meg nem nevezett ellenség megsemmisítését kívánta hangsúlyozni. A rend tagjai között használatos zászlókat és pecséteket is sárkányok díszítették, mintegy az összetartozás és a hatalom birtoklásának egyértelmű jeleként.

KEZDETI LÉPÉSEK

I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) Károly Róbert és Lokietek Erzsébet harmadik fiaként látta meg a napvilágot 1326-ban. Apja visegrádi udvarában igen gondos nevelésben részesült. Két bátyja korai elvesztését követően, mindössze négy esztendősen vált a magyar trón várományosává. Vallási nevelését egy Miklós nevű, boroszlói származású pap irányította, míg a lovagi és uralkodói erények elsajátítására főként Poháros Péter abaúji ispán és szalánci várnagy, valamint Drugeth Miklós (?–1355), későbbi országbíró oktatta. Ezek során ismerkedett meg a jeles magyar lovagkirály, Árpád-házi Szent László életével, aki a példaképe lett, és akinek a kultuszát ő maga is egész életében következetesen táplálta. A korabeli leírások szerint Lajos közepes magasságú, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú, vastag ajkú és kissé görbe vállú férfiúvá cseperedett. Apja 1342-ben bekövetkezett halálakor lépett a magyar trónra, és a vele tárgyaló külföldi követek szinte egybehangzó leírásai szerint már a kezdetektől fogva igen lelkiismeretes és gondos uralkodó volt. Apjával ellentétben már uralkodásának elejétől igen aktív, hódító jellegű külpolitikát folytatott. Ezt bizonyítja, hogy első hadjáratát már 1344-ben elindította, amelynek során Alexandru čel Bun havasalföldi vajdát kényszerítette hűbéresküre. Nem sokkal később beavatkozva nagybátyja, III. Kázmér lengyel király (1333–1370) oldalán a cseh-lengyel viszályba ismét megcsillogtathatta hadvezéri és diplomáciai tekintélyét.

ITÁLIAI HADJÁRATOK

Bölcs Róbert (1309–1343) nápolyi király úgy döntött, hogy családjának oldalági fiúörököseit – az Anjou-ház úgynevezett Durazzói-ágát – figyelmen kívül hagyva leányunokáját, Johannát teszi meg utódának. Szokatlan döntéséhez sikerült elnyernie az ekkortájt Avignonban székelő pápai udvar támogatását is, de minthogy mindehhez szükség volt egy megbízható támaszra is, ezért Bölcs Róbert elérte, hogy Károly Róbert magyar király András nevű fia feleségül

vegye Johannát. Amikor Bölcs Róbert meghalt és Johannát trónra emelték, akkor a magyar udvar mindenáron azt akarta elérni, hogy férjét, Andrást is társuralkodóként királlyá koronázzák. A hatalmát féltő Johanna királynő (1343– 1381) azonban inkább megölette férjét, mintsem hogy osztoznia kelljen vele a hatalmon. Ez az 1345-ben lezajlott gyilkosság nemcsak I. (Nagy) Lajos testvéri haragját váltotta ki, hanem megalapozta nápolyi trónigényét is. Egyik akkoriban kelt levele jól illusztrálja érzelmeit és szándékait. „Lajos, Magyarország királya, Nápoly királynőjéhez. A szemérmetlen élet, amelyet már előbb is folytattál, a királyi méltóság elfoglalása, a büntetés elhanyagolása és az ezt követő mentegetődzés azt bizonyítják, hogy férjed meggyilkolásában bűnös voltál. Ezért megemlékezzél róla, hogy élnek a bűnök megbosszulói, a halhatatlan istenek. Légy egészséggel. [kelt: 1345]” Miután I. (Nagy) Lajos király hiába várta, hogy VI. Kelemen (1342–1352) pápa megbünteti és megfosztja trónjától a férje meggyilkolásában részes Johannát, 1347-ben egy Nápoly elleni hadjártra szánta el magát. E háború előkészítése során békét kötött a vele addig hadban álló Velencével, és szövetségesi kapcsolatot létesített a bajorokkal, illetve III. Edward angol királlyal (1327– 1377). Ez utóbbiak támogatására azért volt szüksége, mert nemcsak a pápa, hanem Franciaország is Johanna mellett állt. A magyarországi készülődés hírére Johanna királynő zsoldossereget fogadott, majd támogatóinak növelése érdekében váratlanul újra férjhez ment. Második férje, Tarantói Lajos szintén közeli rokona volt, akárcsak az első házastársa, András. A pápa ezt a házassági engedélyt a Nápolyt fenyegető külső veszélyre hivatkozva adta meg. E házassággal Johannának sikerült a hatalmi harcban addig vele szembenálló Anjou rokonságának Durazzói ágát is lecsendesítenie. A megbékélést erősítendő Durazzói Károly herceg Johanna húgát, Máriát elvette feleségül. A két megkötött házassággal az Anjou ház három itáliai ága, a Róbert, a Tarantói és a Durazzói időlegesen szövetséget kötött a dinasztia magyarországi ágával szemben. I. (Nagy) Lajos Nápoly ellen először 1347-ben indította meg hadait: „A király erős sereget gyűjtött, és Itália tartományain keresztülhaladva Nápoly városa felé sietett. Átvonulása alatt a városállamok urai és a városi tanácsok minden városban nagy tisztelettel fogadták, és megvendégelték. (…) A király jövetelének hírére Johanna királynő Tarantói Lajossal, a férjével, aki királynak tartotta magát, titokban elmenekült, és a királytól való féltében három gályán a tengeren át Provance felé, Avignonba igyekezett. Lajos király pedig bevonult Nápoly városába; nagy ünnepélyességgel és örömmel fogadták.” Seregének sorozatos vereségei miatt a pápai védelem alá menekült Johanna tehát sorsára hagyta országát, amely ezért meghódolt I. (Nagy) Lajos királynak. A magyar

uralkodó ezt követően Aversába, András meggyilkolásának helyszínére invitálta Dél-Itáliában maradt rokonságát, Tarantói Róbertet és Fülöpöt, valamint a Durazzói ágból való Károlyt, Lajost és Róbertet. Azok meg is jelentek Aversában, ahol a magyar király súlyos szemrehányásokkal illette őket. Johanna sógorát, Durazzói Károlyt András meggyilkolásában közvetlenül is bűnrészesnek vélte, ezért ugyanazon a helyen, ahol öccsét megölték, nyomban elfejeztette. Károly herceg lefejeztetése politikai hiba volt Lajos király részéről, mert Itália szerte tudták, hogy éppen Durazzói Károly volt az, aki a legkövetkezetesebben igyekezett üldözni András merénylőit. A kivégzés így Nápoly előkelőinek legnagyobb részét szembefordította a magyar uralkodóval. A többi herceget Lajos király nem végeztette ki, hanem fogolyként Magyarországra küldte őket. I. (Nagy) Lajos katonai sikereinek fényében felvette a nápolyi uralkodók címeit, ám az elért eredményei mégsem bizonyultak tartósnak. 1348-ban genovai hajósok Keletről behurcolták a pestisjárványt Itáliába, ezért a „fekete haláltól” való félelmében Lajos visszatért Magyarországra, zsoldosainak csak egy részét hagyva Nápolyban. A járvány lecsillapodása után Johanna és második férje új hadsereget szerveztek, és partra szállva Dél-Itáliában megkezdték a Nápolyi királyság területének visszahódítását a magyar zsoldosoktól. A harcok elhúzódtak, és a magyar király katonái egyre reménytelenebb helyzetbe kerültek. Ezért a megsegítésükre I. (Nagy) Lajos király 1350-ben ismét erős hadak élén Itáliába vonult. A nyár folyamán immár másodszor is sikerült elfoglalnia ősei királyságát, de Johanna és férje, Taranatói Lajos ismét kicsúsztak a kezei közül, mert azok újra hajóra szállva elmenekültek. Lajos király 1350 őszéig tartózkodott Nápolyban, ezután Lackfi Andrást helytartóként hátrahagyva hazatért Magyarországra. Hamarosan be kellett látnia, hogy a Magyarországtól való nagy távolság miatt nem képes tartósan ellenőrzése alatt tartani a Nápolyi Királyságot, így végül egyezkedésre kényszerült Johannával. A kettejük között 1352-ben aláírt békeszerződés értelmében Lajos király kivonta a csapatait Nápolyból, és szabadon engedte a fogságában lévő nápolyi hercegeket. Trónigényét azonban ezt követően is fenntartotta, amit azzal is kifejezésre juttatott, hogy címei között továbbra is viselte a nápolyi trónörökösöknek járó Salerno hercege és a Szent Angyal-hegy lovagja címeket.

TOLDI MIKLÓS

I. (Nagy) Lajos király korának máig legismertebb katonai alakjává – az évszázadok során róla keletkezett számos legenda és irodalmi mű nyomán – az 1320 táján Toldi Miklós vált. Bihar vármegyében birtokos nemesi családból származott. Bár hiteles forrás a nevét csak 1348-ban említi először, minden bizonnyal már jóval korábban Károly Róbert királyi hadseregbe kerülhetett. A róla keletkezett mondák szerint hatalmas testi erejével, bátorságával és hűségével az 1340-es évek elején sikerült kivívnia Lajos király csodálatát és megbecsülését. A legtöbb monda szinte egybehangzóan kiemeli róla, hogy Toldinak a bajvívásban nem akadt méltó párja, és királya vitézeként Európa szerte nagy elismerést tudott kivívni a magyar haderő számára. Toldi Miklós 1348. és 1352. között részt vett Lajos király itáliai hadjárataiban, ahol számos csatában ámulatot keltett fizikai erejével és kitartásával. Négy évnyi szinte szakadatlan hadakozás után, Lajos király és Johanna királynő 1352-ben megkötött békekötését követően tért haza Itáliából. Ekkor pozsonyi alispán és várnagy lett, majd 1355-ben egy időre elhagyva a király környezetét az esztergomi érsek szolgálatába szegődött. V. Orbán pápa (1362–1370) 1365-ben úgy határozott, hogy az 1309-ben a délfranciaországi Avignonba került pápai udvart visszahelyezi Rómába, ehhez azonban le kellett győznie a francia királyi udvar, és a vele szövetséges itáliai uralkodók ellenállását. Célja elérése érdekében zsoldoshadsereget szervezett. Ennek törzsét főként a franciákkal ekkor háborúban álló angolok adták ugyan, de I. (Nagy) Lajos király is mintegy ötszáz magyar vitézt bocsátott a pápa rendelkezésére. Ezek közé került Toldi Miklós is, aki a pápai zsoldoshadsereg alvezére lett, így nagy szerepet játszott abban, hogy V. Orbán 1367-ben bevonulhatott Rómába. Toldi a pápa hadvezéreként újabb három esztendőt töltött Itáliában, és csak akkor tért ismét haza, amikor az itáliai belharcokban megviselt V. Orbán pápa 1370-ben visszaköltözött Avignonba. Toldi 1372-től hevesi, majd Mária királynő (1382–1387) uralkodásának elején, 1382–85-ben szabolcsi ispán volt. Életének kései szakaszáról ismét nagyon kevés és megbízhatatlan forrás maradt fenn, mindössze annyi bizonyos, hogy 1387-ben Luxemburgi Zsigmondtól birtokadományban részesült. Az 1390-ben elhunyt Toldi Miklós kalandos életéről már életében rengeteg legenda keringett, amelyeket azután a szájhagyomány a következő évszázadok során még tovább színezett. Az első igazán irodalmi rangú művet életéről a XVI. században élt református tanító és epikus énekszerző, Ilosvai Selymes Péter írta „Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való historia” címmel. Ezt a művet használta fel később Arany János (1817–1882) a

híres Toldi-trilógia (Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje) megalkotásához.

HÓDOLTATÁS A BALKÁNON

Lajos király 1345-től folytatott háborúkat az ekkoriban nagyhatalomnak számító Velencével a gazdag dalmáciai kereskedővárosok birtoklásáért. Velence hadereje Lajos itáliai hadjáratát kihasználva 1348-ban megostromolta és birtokba vette Zárát, amit az elhúzódó nápolyi harcok miatt a magyar király egy időre kénytelen volt tudomásul venni. 1356-ban Lajos király hadjáratot indított Dalmácia visszaszerzésére. Ennek hírére a dalmát városok többsége fellázadt a velencei uralom ellen, és a magyar király hűségére tért. Az Adriai-tenger partvidékén dúló háborúskodás majd két esztendeig zajlott, és végül Lajos király teljes győzelmével zárult. Az 1358-ban megkötött zárai békében Velence kénytelen volt elismerni, hogy Magyarországé lett egész Dalmácia és Raguza, illetve azt is, hogy a dalmát városok minden korlátozás nélkül kereskedhetnek az Adrián. E békekötés után került sor az első adriai magyar királyi hajóhad megszervezésére. Velence ebbe az érdekeit súlyosan sértő vereségbe nem tudott belenyugodni, és hosszú felkészülés után, 1378-ban seregével újfent a dalmát városok hódoltatásába fogott. Lajos király természetesen nem hagyta annyiban a dolgot, harcba szállt, és ismét fényes győzelmet aratott Velence fölött. Az 1381ben aláírt torinói békében Velence nem csak a teljes verségét elismerte el, hanem ráadásként még 7000 arany hadisarcot is fizetett. Lajos király balkáni terjeszkedése során a velenceiek mellett a szerbekkel és a román fejedelmekkel is konfliktusok sorába került. Az egyik fő ellenfele Dusán István szerb király (1331–1355) volt, akivel már 1342-ben katonai küzdelembe bonyolódott a Macsói és a Kucsói bánság birtoklása miatt. E harcban Lajos visszaszerezte a két bánságot, és hódoltatta egész Boszniát területét is. Nem sokkal később, 1353-ban a hűbéresévé vált bosnyák despota, II. Kotromanics István Erzsébet nevű leányával kötött házasságot. Ezt a korabeli európai közvélemény nagy értetlenkedéssel fogadta, mivel a kis Bosznia, de vele az egész Balkán ügye igen távoli és érdektelen kérdésnek számított, így nagy meglepetést keltett, hogy a Magyarországot katonai nagyhatalommá emelő Lajos király nem egy fényes nyugat-európai dinasztiából választott magának feleséget.

A bosnyák és a szerb területek hódoltatásával párhuzamosan terjesztette ki Lajos király fennhatóságát a románok által lakott vidékekre is. Lajos a tatárok legnyugatibb államától, az Aranyhordától személyesen elhódított területen alakította ki a Kárpátok vonulatától keletre elterülő Moldvai vajdaságot, amelynek élére elsőként Dragos vajdát állította. Ő és utóda, Szász vajda megmaradt a magyar király hűségén, a harmadik moldvai uralkodó, Bogdán azonban már igyekezett lazítani a szálakon. A Déli-Kárpátok valamint a Duna között elterülő, és már régebb óta létező Havasalföldet Sándor vajda idején szorította hűségére Lajos király, ám ezt a hűbéri viszonyt 1364-ben az utód, Vlaicu vajda felrúgta, és egy magyarellenes szerb-bolgár-havasalföldi szövetséget alakított ki. Lajos ezért Bulgária ellen fordult, majd katonai győzelmei után a szerbeket és a havasalföldieket visszatérítette hűségére, a bolgár államból pedig kiszakította magának a vidini Bolgár bánságot. I. (Nagy) Lajos királyunk volt az első, aki balkáni érdekeinek érvényesítése során, 1375ben megütközött a törökökkel. Ennek akkoriban komolyabb jelentősége nem volt, hiszen Lajos nem tartotta igazi ellenfélnek az ekkor még csak feltörekvőben lévő Oszmán államot.

LENGYELORSZÁG KIRÁLYA

Egy 1339-ben kelt szerződés révén Lajos király 1370-ben megörökölte nagybátyjától, III. (Nagy) Kázmértól a lengyel trónt, és ezzel létrejött az első lengyel-magyar perszonálunió. Lajost Krakkóban koronázták lengyel királlyá, ám a lengyelek nagy csalódására nem maradt ott, hanem visszatért Magyarországra, Lengyelországban pedig anyját, Lokietek Erzsébetet hagyta kormányzónak. Bár szinte alig tartózkodott Lengyelországban, ottani érdekei védelmében mégis többször összeütközésbe került a litvánokkal, az Aranyhordával és a Német Lovagrenddel. Fölöttük aratott sikerei hamarosan a lengyelek körében is megteremtették katonai nimbuszát. Lajos fő lengyelországi törekvése egyébként leginkább arra irányult, hogy a helybéli nemességgel is el tudja fogadtatni a nőági örökösödét, mivel házasságából fiú nem, viszont három leány született. Legidősebb leánya, Katalin nagyon hamar meghalt, így a másodikra, Máriára szándékozott hagyni valamennyi trónját, vagyis az egész, személyéhez kötődő birodalmát. Bár a lengyelek elfogadták törekvését, végül mégsem Máriából, hanem Lajos legkisebb leányából, Hedvigből lett lengyel

királynő. Lajos, az utolsó jelentős magyar lovagkirály 1382-ben, ötvenhat évesen hunyta le örökre a szemét. A XVIII–XIX. században tudományos szintre emelkedő magyar történetírás a Lajos király személyéhez kötődő kelet-európai államfűzért középkori magyar birodalomként magasztosította fel, hogy példát szolgáltasson a kishitű utókor számára. Bár az akkori rajongás erősen eltúlozta alakját és érdemeit, az azonban máig sem vitatható, hogy a magyar állam egyik legjelentősebb, európai léptékben is elismert uralkodójának bizonyult.

PÁLFFY MIKLÓS

NAGYBIRTOKOS KÖZNEMESI CSALÁD SARJA

Hunyadi János mellett a legjelesebb magyar törökverő hadvezérként az 1552ben született Pálffy Miklóst szokás számon tartani, annak ellenére is, hogy neve és tettei ma már jóval kevésbé közismertek, mint Hunyadié. A XIV. század óta a köznemesség soraiba tartozó Pálffy család egyre növekvő birtokállományának központi területei Szatmár vármegyében, a Szamos és a Kraszna folyók közötti lapályon helyezkedtek el. A család első várkastélya is ezen a területen, Erdődön épült fel. Pálffy Miklós gyermekéveiről részletes adatok nem maradtak fenn. 1564-től, vagyis tizenkét esztendős korától Bécs császári udvarában nevelkedett, ahol jelentős katonai és diplomáciai ismeretekre tett szert. Első jelentősebb diplomáciai tevékenységeként 1574-ben Miksa német-római császár és magyar király (1564–1576) trónörököse, Rudolf kíséretében spanyolországi látogatáson vett részt. Ettől az évtől udvari asztalnok, majd 1680-tól Pozsony vármegye főispánja és a pozsonyi vár főkapitánya lett. Az udvari ranglétrán gyorsan emelkedve 1581-ben bárói rangot, valamint udvari főkamarási megbízatást kapott, és emellett 1584-től komáromi, majd 1592-től érsekújvári főkapitány is lett. Szolgálatainak elismeréseként a tizenöt éves háború hajnalán Rudolf királytól (1576–1608) elnyerte a felvidéki Trencsén vármegyében elterülő Vöröskő uradalmát is.

A TIZENÖT ÉVES HÁBORÚ LEGJELESEBB MAGYAR HADVEZÉRE

Pálffy Miklós katonai tehetségét elsősorban a török elleni tizenöt éves háború folyamán mutathatta meg. Bécs és Isztambul között 1568-ban született meg az a drinápolyi béke, amely több évtizednyi harc után rögzítette és tartósította

Magyarország három részre szakadását. Ezt követően történt meg a királyi Magyarországon, illetve Erdélyben egy új, a török elleni védekezést szolgáló végvári rendszer kiépítése. A királyi Magyarország végvárainak egy jó részébe a bécsi udvar által felfogadott idegen zsoldosok kerültek, míg másokba a török országrészből elmenekült nemesség és parasztság soraiból kialakult úgynevezett vitézlő rend tagjait ültették. Pálffy Miklós 1589-ben megkapva a felvidéki főkapitányi tisztet, csalódottan tapasztalta, hogy az állandó pénzhiány miatt milyen siralmas állapotban van a végvárak többsége, és mennyire szánalmasak a bennük szolgálatot teljesítő vitézek életkörülményei: „Minémű fogyatkozásban és szükségben vannak [a végvári katonák], azt csak az Isten tudja. Sokaknak közülük, az, kik vagyon negyven esztendeje, hogy őfelsége szolgálatában vagynak, az orcájokon és vén szakállukon csurgott le az könnyük… Jó hitemre mondhatom, hogy ugyan sokan vannak közülük, hogy három vagy négy napja is nem ehetnek az kenyérből.” Az Oszmán Birodalom kibontakozóban lévő belső válságából III. Murád szultán (1574–1595) egy keresztényellenes, nagyszabású háború megindításában látta, és ezért semmisnek tekintette a Magyar Királysággal korábban megkötött drinápolyi békét. A nagy hadjáratot előkészítendő 1590 és 1593 nyara között Magyarország egyes részein már helyi háborúkra került sor. 1593-ban azután Hasszán boszniai pasa húszezer emberrel és tíz ágyúval ostrom alá vette a horvátországi Sziszek várát, ezzel hivatalosan is kirobbantva a tizenöt éves háborút. A sziszeki vár felmentésére érkező keresztény hadak sikerrel jártak, hiszen hamarosan a Kulpa folyóba szorították a török ostromlókat. Rudolf császár és király ezután Habsburg Miksa herceg fővezérlete alatt egy törökellenes keresztény katonai szövetséget hozott létre, amelyben részt vett Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hadereje, a lüneburgi és az anhalti hercegek segédcsapatai, valamint természetesen az alsó- és felső-magyarországi seregek. Bár a küzdelmek során mindvégig Habsburg főherceg volt a hadvezér, a tényleges hűveletek kidolgozása és végrehajtása az alvezérekre: Adolf Schwarzenberg osztrák tábori marsallra, Király Albert erdélyi hadvezérre, Christoph Tieffenbach kassai főkapitányra és Pálffy Miklós főkapitányra maradtak. A sziszeki kudarcot ellensúlyozandó 1593 szeptemberében szinte valamennyi szultáni haderő támadásba lendült, majd Veszprémet és Várpalotát elfoglalva átszakították a dunántúli magyar védelmi rendszert. E két kulcsfontosságú erősség elveszítését Pálffy Miklós Székesfehérvár ostromával, illetve egy Pákozdnál megvívott ütközettel igyekezett ellensúlyozni. Bár mindkét helyen

kudarcot vallott, a törökök dunántúli lendülete mégis megtört, és inkább a nógrádi várak ostromába fogtak. Ekkor Pálffy megcsillogtatva hadvezéri tehetségét támadást indított ellenük, rövid idő alatt elfoglalva Füleket, Szécsényt, Párkányt, Visegrádot és Vácot. 1594 nyarán viszont már sikertelenül ostromolta Esztergomot – ennek során halt meg Balassi Bálint költő –, sőt az udvari haditanács óriási rémületére a török haderő rajtaütésszerűen elfoglalta az akkor Bécs dunai kapujának számító Győrt. A helyzetet az mentette meg, hogy az erdélyi haderő immáron ténylegesen is csatlakozva az oszmánok elleni küzdelemhez Károly Albert és Bocskai István irányításával támadásba kezdtek, így a szultáni hadak kétfrontos küzdelemre kényszerültek. Ennek eredményeként 1595-ben a keresztény hadak számos győzelmet arattak, egy újabb ostrommal bevették Esztergom várát, illetve a Maros folyó mentén még vagy tíz kisebb várat. Eközben elhunyt III. Murád szultán, akinek a helyét a katonailag nála jóval tehetségesebbnek, illetve szerencsésebbnek bizonyult fia, III. Mohamed (1595–1603) foglalta el.

A MEZŐKERESZTESI CSATA

Az előző esztendő vereségei után, 1596-ban III. Mohamed szultán személyes vezetésével indult hadjárat Magyarország ellen. A szultán terve Erdély megleckéztetése és a keresztény szövetségről való leszakítása, valamint Eger várának bevétele volt. A vár ostromát szeptember 21-én kezdték meg, amelynek hírére Habsburg Miksa vezetésével egy negyvenezer fős keresztény sereget vontak össze, majd indítottak útnak Eger felmentésére. Segítségükkel elkéstek, mert a várvédők nagyon rövid ellenállás után, október 13-án feladták az ellenállást, és így Eger török kézre került. Ekkor Miksa alvezéreivel: Adolf Schwarzenberggel, Király Alberttel, Christoph Tieffenbachhal és Pálffy Miklóssal haditanácsot tartott, ahol úgy döntöttek, hogy a törökök által addigra már felégetett Mezőkeresztes alá vonulnak. Ennek stratégiai értelme abban állt, hogy ezzel elzárták a török had elől a Királyi Magyarország felé vezető utat, illetve olyan pozíciót tudtak felvenni, ahonnan könnyen visszavehették Eger várát. A mezőkeresztesi csata a két szembenálló sereg lovassági elővédjének ütközetével kezdődött meg október 21-én. Az osztrák lovasokból, felső-

magyarországi lovas puskás kompániákból, vallon páncélos kompániákból, erdélyi könnyűlovasokból és kék drabantokból álló keresztény elővéd a Kácsi patakon túlra futamította a török elővédet, és elfoglalta a keresztesi hídfőt. A patakon való átkelés az ötvenezer főt számláló keresztény seregnek egy napig tartott. Ezután új, szekerekkel körülvett és ágyúkkal megerősített tábort állítottak fel, ami szintén egy napot vett igénybe. A Bükk-hegység alján, mocsarakkal szabdalt mezőkeresztesi síkon október 24-én indult meg a csata. A keresztény had taktikai fölényét ekkor a kiválóan alkalmazott tábori tüzérség, és a nagyszámban rendelkezésre álló kézi lőfegyverek adták. A törökök több ponton is kísérletet tettek a patakon való átkelésre, de kudarcot vallottak. Emiatt a török sereget negyedmérföldnyire visszavonták, ahol azután tábort vertek. Október 26ának hajnalán a szultáni hadsereg hadrendbe állt, és megindult a keresztény tábor ellen. A keresztény gyalogság négyszögeket formázó védelmi pozíciókat vett fel, így a csatarendben minden támadás a lovasságra hárult. A támadó török lovasság, a szpáhik hadrendjét sikerült nagyon hamar megbontani, miközben a janicsárok rohamait is kiállták a keresztény gyalogosok, így lehetőség nyílt a visszavonuló szultáni sereg üldözésére, vagyis az ellentámadásra. Habsburg Miksa emlékiratában ezt írta az akkor kialakult helyzetről: „… nemcsak az erdélyi fejedelem, hanem általában a magyarok mind, Pálffy pedig különösen erősen bíztatott a győzelem megragadására, és arra, hogy az ellenségnek időt ne engedjünk. Mivel a foglyoktól és pribékektől sok hírünk volt arról, hogy a török nagy rendetlenségben menekül, sőt már maga szultán is ötezer emberrel Szolnok felé elfutott, mivel e németek közül senki nem emelt szót az átkelés ellen, viszont az egész had frissnek és jókedvűnek látszott, azért, hogy ne vádolhassanak bátortalansággal, valamint hogy ezt az alkalmat és lehetőséget az ellenség megtörésére el ne szalasszuk, elhatározásra jutottunk, és a tábori marsallnak parancsot adtunk, hogy a hadat a gázlón jó rendben vezesse át.” A Miksa által vezetett haditanácson tehát a támadás megindítása mellett döntöttek, és új, támadó hadrendet vettek fel. A keresztény seregek átkelve a gázlókon üldözőbe vették a visszavonulóban lévő török egységeket, és egy részük hamarosan benyomult a török táborba, egészen a szultán sátráig. A győzelem immár biztos tudatában a keresztény hadrend a török tábor területén felbomlott, mert a katonák nagy része fosztogatni kezdett. Ezt a török haderő addig megbúvó oldalvédje kihasználta, és váratlan rajtaütéssel kiszorította, majd a zűrzavarban jórészt felmorzsolta a török tábor területén lévő keresztény egységeket. A keresztény hadvezetés a gyorsan változó eseményeket nem látta át tisztán, így ez az egyetlen hiba változtatta a győzelmi reményeket végül verséggé. A hadvezetők közül egyedül Pálffy Miklós próbált meg rendet

teremteni a keresztény táborba visszaözönlő, majd menekülni kezdő különböző egységek között, ám sikertelenül. A keresztény haderő úgy hagyta el a mezőkeresztesi síkot, hogy az oszmán hadvezetés ekkor szintén pakolt, mert nem voltak tisztában győzelmükkel. Bár később a mezőkeresztesi csatát egy második Mohácsként emlegették évszádokon keresztül, valójában nem történt igazi katasztrófa. Bár a keresztény sereg kudarcot vallott ugyan, de nem semmisült meg, vezetői mind életben maradtak, és a tizenöt éves háború is még egy bő évtizedig tovább tartott.

POZSONY ÖRÖKÖS FŐISPÁNJA

Pálffy Miklós legnevezetesebb haditettének Győr visszafoglalása bizonyult 1598-ban. Az Adolf Schwarzenberg fővezérlete alatt indított ostromban négyezer vallon, német, spanyol, francia, magyar származású lovas és gyalogos vett részt. A törökök győri várparancsnoka, Ali bég egyáltalán nem tartott a támadástól: „előbb megszólal a várharang érckakasa, mintsem Győr a keresztények kezére jusson.” Nem számított azonban arra, hogy Pálffy javaslatára meglepetésszerűen, egyetlen nagy rajtaütéssel fogják a keresztények megrohamozni Győr várát. A sikerben az is nagy szerepet játszott, hogy Pálffy egy új haditechnikát, a petárdát is bevetette a támadás megindításához. 1598. március 28-ára virradó éjszaka Schwarzenberg és Pálffy lesállásba helyezkedtek a vár körül, majd a sötétség leple alatt két petárdát akasztottak a Fehérvári kapu vasrácsozatára. A hatalmas robbanástól a kapuszárny háromszáz méternyit repült, egészen Győr piacáig. A felrobbantott kapun behatolva Pálffy lovasaival és gyalogosaival rohamot indított, hamarosan megszállva a falakat és a bástyákat. A meglepetéstől összezavarodott török védők még ekkor sem adták meg magukat, hanem bevették magukat az egyik bástyába. Itt az egyik török katona látva, hogy szinte semmi esélyük sem maradt, felrobbantotta a lőporraktárt, hatalmas pusztítást végezve mind a védők, mind a támadók körében. A robbanásban szintén megsebesült Pálffy ekkor a még ellenállókra fordíttatta az elfoglalt ágyúkat, és így kikényszerítette a fegyverletételt. Győr visszafoglalása olyan fényes haditettnek számított, amely egész Európában nagy elismerést vívott ki, amit az is megkönnyített, hogy az eseményről számos röplap, művészi kivitelű érme és festmény készült. Rudolf császár és király a

győzelmet nagyra értékelve Pálffy Miklóst elhalmozta kegyeivel. 1599-ben törvénybe iktatták érdemeit, német birodalmi grófságra emelték, megkapta a pozsonyi várat, és Pozsony vármegye örökös főispánságát. Címeit, rangjait utódai is örökölhették. Bármennyire is vágyott rá, magyar származása miatt a Habsburg seregek fővezéri tisztét viszont sosem kapta meg. Sikerei csúcsán, 1600 áprilisában hunyt el váratlanul vöröskői várában.

FŐRANGÚ ROKONSÁG

Pálffy Miklós leszármazottai kitartó Habsburg hűségükkel írták be nevüket a magyar történelembe. A német birodalom egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb, éppen ezért főrangúvá emelkedett bankárcsaládjának egyik leányát, báró Fugger Máriát vette feleségül, és házasságukból számos gyermek született. Felnőtté értett fiaik közül Pálffy Pál (1586–1636) elsőszülöttségi jogon Pozsony vármegye örökös főispánja lett. Az 1608-as országgyűlésen koronaőrré választották. A harmincéves háború kirobbanásakor II. Ferdinánd (1619–1637) seregében szolgált. 1621-ben a császári hadak egyik vezetőjeként igen súlyos vereséget szenvedett Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) hadaitól. III. Ferdinándtól (1637–1657) grófi rangot, kapott és 1639-től a magyar lovasság tábornoka lett. Öccse, Pálffy Pál (1590–1653) 1625-től 1646-ig a magyar kamara elnöke és főpohárnokmester volt. 1634-ben Detrekő grófja címmel ruházták fel, 1646-ban országbíró, majd 1649-ben Magyarország nádora és királyi helytartója lett. A későbbi Pálffy leszármazottak közül Pálffy Miklós (1657–1732) császári tábornok és Magyarország nádora lett. Ő a Rákóczi szabadságharc idején mindvégig a bécsi udvar hűségén maradt, és fegyverrel harcolt a kurucok ellen. Ennek köszönhette, hogy az 1724-ben felállított magyar helytartótanács elnöki tisztét is rá bízták. Az ő öccse, Pálffy János (1663–1751) szintén császári tábornagyként szolgált, és katonai tehetségét a török magyarországi kiűzése során kamatoztatta. 1684-ben részt vett Visegrád és Vác visszafoglalásában, majd 1686-ban nagy feltűnést keltett Buda ostromakor azzal, hogy a vár felmentésére küldött török haderőt szétverte. 1704-ben I. Lipót (1657–1705) horvát bánná léptette elő, és bátyjához hasonlóan a Rákóczi szabadságharc idején mindvégig a kurucok ellen harcolt. A szabadságharcot követően érdemeinek elismeréseként ő lett az első olyan magyar hadvezér, akit az egész császári haderő főparancsnokának kineveztek. A következő másfél száz

esztendőben a Pálffy család leszármazottai Magyarország egyik legbefolyásosabb családjaként rendre a legnagyobb méltóságokat, tisztségeket viselték, Pálffy Károly József Jeromos pedig 1807-ben I. Ferenctől (1792–1835) még osztrák hercegi címet is kapott.

STROMFELD AURÉL ÉS BÖHM VILMOS

ÖSSZEOMLÁS ÉS ÚJRAKEZDÉS

1918 októberére nyilvánvalóvá vált az Osztrák-Magyar Monarchia veresége. A Birodalom nemzetiségei egymás után alakították meg nemzeti tanácsaikat és jelentették be kilépési szándékukat a Monarchiából. 1918. október 24-én Magyarországon is megalakult a Magyar Nemzeti Tanács a három legjelentősebb ellenzéki párt, a Függetlenségi és 48-as Párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt részvételével. A Magyar Nemzeti Tanács elnöke gróf Károlyi Mihály (1875–1955) lett, aki két nappal később kibocsátotta a Nemzeti Tanács kiáltványát, amelynek tizenkét pontjában többek között a Nemzeti Munkapárt kormányának azonnali lemondását, a képviselőház feloszlatását, a háborúból való azonnali kilépést és a magyar függetlenség helyreállítását követelték. A Nemzeti Tanács megalakulása miatt lemondott Wekerle Sándor (1848–1921) miniszterelnök, és így hivatalos kormány nélkül maradt az ország. Néhány nap múlva Budapesten nagyarányú tömegtüntetéseken kezdték el követelni, hogy IV. Károly a Nemzeti Tanács tagjaiból álló kormányt nevezzen ki, és gróf Károlyi Mihály legyen az új miniszterelnök. Időközben József főherceg Bécsből Budapestre érkezett IV. Károlynak azzal a felhatalmazásával, hogy ő nevezze ki az új magyar miniszterelnököt. Október 30-án a tüntetők oldalára átállt rendőrök és katonák elfoglalták Budapest stratégiai pontjait, és ezzel eldöntötték az eseményeket. Másnap október 31-én délelőtt József főherceg a Várban miniszterelnöki megbízást adott át gróf Károlyi Mihálynak és ez az úgynevezett őszirózsás forradalom, vagyis a polgári demokratikus átalakulás győzelmét jelentette.

A VÖRÖS HADSEREG MEGTEREMTÉSE

Az addigra már gyakorlatilag szétesett és megszűnt Osztrák-Magyar Monarchia

nevében 1918. november 3-án írták alá az első világháború elvesztését beismerő padovai fegyverszünetet. Mivel ez Magyarországra vonatkozóan semmilyen konkrét rendelkezést nem tartalmazott, ezért a Károlyi-kormány kénytelen volt egy újabb fegyverszüneti tárgyalásba bocsátkozni Belgrádban. Az antant hatalmak helyi képviselőjével aláírt belgrádi egyezményben a kijelölt demarkációs vonal a történelmi Magyarország túlnyomó részét a párizsi békekonferencia döntéséig a magyar kormány kezén hagyta, ám ez semmilyen védelmet sem jelentett az egyre nyilvánvalóbb felosztási törekvések ellen. Károlyi Mihály antant, illetve franciabarát külpolitikát folytatva igyekezett a győztes hatalmakat igazságos békefeltételek kialakítására bírni, közben azonban koalíciós kormányának pártvezetőivel egyetértésben hozzáfogott egy új magyar hadsereg létrehozásához is. A határokon álló, a világháborút végigharcolt hadosztályok mellett így megkezdődött a nemzetőrség és a polgárőrség felállítása, ám pénz hiányában egy ütőképes haderő megszervezése illúzió maradt. Az egységes hadszervezet megteremtését akadályozta a forradalom napjaiban létrehozott katonatanácsok vezetőjének, a kommunista Pogány Józsefnek (1886–1939) az ellenállása is. A Károlyi-kormány hadügyminisztere, Böhm Vilmos, valamint államtitkára Stromfeld Aurél kezdetben egy zsoldoshadsereg megteremtésén fáradozott, ennek kudarca után viszont a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket támogató munkásságra támaszkodva akarták a hadsereget megújítani. 1919. március 20-án Vix francia alezredes átnyújtotta a magyar kormánynak azt az újabb antant jegyzéket, ami egy olyan demarkációs vonalat tartalmazott, amely Erdély, valamint más keleti országrészek elveszését jelentette. Károlyi a jegyzék tartalmát elfogadhatatlannak tartotta, és ezért közölte Vix alezredessel, hogy a kormány lemond. Másnap a Szociáldemokrata Párt vezetősége Böhm Vilmos javaslatára a Kommunisták Magyarországi Pártjával való közös kormányzás mellett döntött. Károlyi Mihály háta mögött a két párt megállapodott az egyesülésről, és egy közös „szocialista kormány” létrehozásáról. A kommunista államcsíny sikerült, március 21-én Károlyi Mihály kénytelen volt visszavonulni, és megalakulhatott a proletárdiktatúrát meghirdető Tanácsköztársaság. A szociáldemokrata Garbai Sándor (1879–1947) elnökletével megalakult Forradalmi Kormányzótanács a kommunista Kun Béla (1886–1938) külügyi népbiztos előterjesztésére hivatalos közleményben utasította el a Vixjegyzéket. A magyarországi fordulat alaposan meglepte az antant hatalmakat, és ezért arra kezdték el ösztönözni a minél nagyobb területszerzésben érdekelt szomszédos országokat, hogy indítsanak gyors támadást a tanácskormány megbuktatására. A meginduló csehszlovák, majd román katonai intervenció

hatására a tanácskormánynak nem maradt más esélye a túlélésre, mint egy új tömeghadsereg létrehozása. A forradalmi Kormányzótanács április 19-én ezért rendeletet adott ki arról, hogy a szervezett munkásság toborzásával önkéntesekből létre kell hozni a Vörös Hadsereget. Április 21-én Gödöllő székhellyel állították fel a Vörös Hadsereg főparancsnokságát, amelynek élére Böhm Vilmost állították. Böhm ekkor választotta ki az új haderő vezérkarfőnöki tisztségére az elismerten kiváló képességű Stromfeld Aurélt.

KATONATISZTEK A HAZÁÉRT

A Vörös Hadsereg megszervezése során számos olyan katonailag rendkívül tehetséges és kiváló személyiség került a tisztikar vezetésébe, akik nem értettek ugyan egyet a proletárdiktatúrával, ám hazafias okokból mégis hajlandóak voltak az ország megvédésében tevékeny szerepet vállalni. Emiatt vállalt szerepet például az a Szombathelyi Ferenc (1887–1946) is, aki még a monarchia hadseregében kezdte meg katonai pályafutását. Részt vett a Vörös Hadsereg hűveletiben, majd 1920-tól a Horthy Miklós vezette honvéd vezérkarban teljesített szolgálatot. 1936-ban a Ludovika Akadémia parancsnoka lett, majd a második világháború idején, 1941 szeptemberétől 1944 áprilisáig vezérezredesi rangban a vezérkar főnöki tisztét látta el. Bár a nyilasok nézetei és elvei miatt letartóztatták – és Sopronkőhidán tartották fogva –, a háború befejezése után mégis elítélték háborús bűnösként, majd a délvidéki vérengzésre hivatkozva kiadták a jugoszláv hatóságoknak, akik 1946-ban kivégezték. Csatay Lajos (1886–1944) már a Hadiakadémia elismert tanáraként csatlakozott a haza megvédése érdekében a Vörös Hadsereghez. Később tüzérparancsnokként szolgált a Horthy-hadseregben, majd 1943 júniusától honvédelmi miniszterként tevékenykedett. Miután 1944 októberében a Gestapo letartóztatta, feleségével együtt öngyilkosságot követett el. Vörös János (1891–1968) az első világháborúban előbb az orosz, majd az olasz fronton harcolt. A vereség után sem szerelt le, hanem csatlakozott a Vörös Hadsereghez, amelynek szinte minden fontos hozdulatában részt vett. Később ő is Horthy Miklós haderejéhez csatlakozott. A második világháború idején egy ideig a Honvéd Vezérkar Főnöke volt vezérezredesi rangban. A nyilas hatalomátvételkor átment a szovjet Vörös Hadsereghez, majd 1944 decemberétől 1945 novemberéig az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadügyminiszteri posztját töltötte be. 1946-tól

haláláig teljes visszavonultságban élt. Lakatos Géza (1890–1967) az első világháború során hadnagyi rangban szolgált, majd a Vörös Hadseregben csapattiszt lett. Később, a Horthy-hadseregben fényes karriert futott be. A második világháború idején, 1943-ban a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka, majd az I. magyar hadsereg vezetője volt vezérezredesi rangban. 1944 augusztusától október 16-ig Horthy Miklós felkérésére az ország miniszterelnöke lett. A második világháború befejezése után nyugatra emigrált, és a fordulatokban ugyancsak bővelkedő életét az ausztráliai Adelaidben fejezte be.

SZOCIÁLDEMOKRATA VEZETŐ

Az 1880-ban Budapesten született Böhm Vilmos szegény sorból származott, és a műszerész szakmát tanulta ki. Csatlakozott a szakszervezeti mozgalomhoz, és kitartásának köszönhetően 1912-ben már a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára, valamint a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja lett. A szociáldemokrata vezérkar egyik tagjaként tevőleges szerepet vállalt 1919-ben a polgári demokratikus forradalom győzelmében, majd a tanácskormány hatalomra jutásában is. Károlyi Mihály elnöksége idején, Berinkey Dénes (1871–1948) kormányában egy rövid időre hadügyminiszteri tárcát kapott, mert azt várták tőle, hogy szakszervezeti kapcsolatai révén képes lesz a szervezett munkásság körében az új magyar hadsereg számára kellő számú önkéntest toborozni. A Tanácsköztársaság megalakulásakor a Forradalmi Kormányzótanács egy háromtagú bizottságot állított fel a Vörös Hadsereg létrehozására, amelynek Böhm Vilmos is tagja lett. Bár nagy szerepet játszott a szociáldemokraták és a kommunisták szövetségnek kialakításában és hatalomra kerülésében, a Kun Béla által vezérelt kommunista ideológiával, valamint diktatórikus hatalomgyakorlással egyáltalán nem értett egyet. Ezért igyekezett a Vörös Hadsereg megszervezése során, megbízott hadügyi népbiztosként nem elsősorban ideológiai szempontok, hanem a nemzeti és hazafias érzelmekre alapozva létrehozni egy ütőképes vezérkart. Kommunistaellenes álláspontja ellenére a tanácskormány bukása után kénytelen volt külföldre emigrálni, és csak a második világháború után, 1945-ben térhetett haza. Ekkor az újjászervezett Magyarországi Szociáldemokrata Párt úgynevezett jobbszárnyához csatlakozott, ellenezve a kommunistákkal való minden szervezeti együttműködést. Nagy

Ferenc (1903–1979) kisgazda miniszterelnök 1946-ban kinevezte őt Magyarország stockholmi nagykövetének, ahonnan a kommunisták itthoni előretörése miatt ismét nem volt hajlandó hazatérni, és ezért itt is hunyt el 1949ben.

VEZÉRKARI FŐNÖK

Stromfeld Aurél 1878-ban született Budapesten. Katonatisztként az egész első világháborút végigharcolta, előbb a szerbiai, majd az orosz és az olasz frontokon teljesített szolgálatot. A Károlyi Mihály vezette polgári forradalom győzelme után, 1918 novemberében a Ludovika Akadémia parancsnokává nevezték ki őt, ezredesi rangban. Egy hónappal később csatlakozott a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz, és pártja képviseletében 1919 januárjától hadügyi államtitkárként a Berinkey-kormány tagja lett. A forradalmi kormányzatnak nagy szüksége volt Stromfeld szakértelmére és katonai tekintélyére az új magyar honvédelem megszervezéséhez. A Tanácsköztársaság hatalomátvétele után, a szomszédos országok katonai intervenciója miatt bekapcsolódott a Vörös Hadsereg létrehozásába és vezetésébe is. A Forradalmi Kormányzótanács 1919 áprilisában a románok ellen küzdő keleti front vezérkari főnökévé nevezte ki, majd hamarosan Böhm Vilmos főparancsnoksága alatt az egész Vörös Hadsereg vezérkari főnöke lett. A nem sokkal később megindult északi hadjárat jelentős katonai sikerei elsősorban Stromfeld Aurél nevéhez fűződnek. A Tanácsköztársaság összeomlása után a horthysta rendszer ellenségévé nyilvánították, megfosztották minden katonai rangjától, majd háromévi börtönbüntetésre ítélték. Kiszabadulása után raktárnoki állást vállalt és ismét bekapcsolódott a Szociáldemokrata Párt munkájába. 1923-ban kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal is, amelyhez végül 1925-ben csatlakozott. Ebben az időben katonai tudását a Szociáldemokrata Párt Rendező Gárdájának megszervezésével kamatoztatta, amelyet egészen az 1927-ben bekövetkezett haláláig irányított.

AZ ÉSZAKI HADJÁRAT

1919 tavaszán a csehszlovák hadsereg a Felvidék elfoglalásával, a román hadsereg pedig Tiszántúl megszállásával megteremtette annak lehetőségét, hogy a magyar haderővel szemben a Felső-Tisza vidékén egyesüljön. Ennek megakadályozására dolgozta ki Stromfeld Aurél az északi hadjárat stratégiai tervét, amelynek céljait egy parancsában így fogalmazta meg: „A hadseregparancsnokság szándéka a cseheket a Duna és a Tisza között megtámadni, fő erejével Kassa-Sátoraljaújhely felé előrenyomulni, és a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni. Ezen cél elérésére a feladatok: III. hadtest: lehetőleg gyorsan Sátoraljaújhely-Kassa-Szepsi vonalát elérni. 5. hadosztály: Rimaszombat megszállása és erős különítmények kitolása Rozsnyó és Tiszolc felé. Fő erő Putnok-Bánréve és Rimaszombat környékén gyülekeztetve. 3. hadosztály feladata: 29-én Losoncot megszállni, és a város bevétele után azonnal kiválogatott csapatokból összeállított erős különítményt Zólyomra előretolni. A hadosztály zöme Losonc környékén, és a feladat az Ipoly északi partján álló cseh erőket végleg visszavetni és lehetőleg megsemmisíteni. Az I. dandár május 29-én ne hírszerző különítményeket küldjön ki, hanem egy erős különítményt Lévára toljon előre. Mihelyt ezen különítmény hatását érezteti, a dunai hajórajjal összeműködve az Ipolyság és Szob között álló saját csapatokat a Garamig tolja előre. Nagyobb csoportok Kisoroszra és Párkányra irányítandók. A hadsereg-parancsnokság megjegyzi, hogy ezen hűveletek sikerétől nagyon sok függ, és elvárja, hogy úgy a parancsnokságok, mint a csapatok a legnagyobb eréllyel, körültekintéssel és alakiságoktól ment merészséggel hajtják végre a fenti irányelveket. Ez utóbbi parancs úgy a parancsnokoknak, mint a politikai megbízottaknak behatóan megmagyarázandó.” Stromfeld haditerve bevált, 1919. május 10-én a Vörös Hadsereg meghátrálásra kényszerítette a Salgótarján elfoglalására készülő csehszlovák erőket, majd a III. hadtest visszafoglalta tőlük a borsodi iparvidéket. Ezután Stromfeld tervének megfelelően a Vörös Hadsereg az Ipoly torkolatától a Sajó torkolatáig terjedő arcvonalon 73 zászlóaljjal és 46 üteggel sorakozott fel. A körültekintő előkészületek után a magyar hadsereg május 30-án lendült támadásba északi irányban. Hamarosan elfoglalták Kassát, majd bevették Eperjest, és június 10-én

Bártfa visszavételével elérték a galíciai határt. Mindez azt jelentette, hogy a magyar haderő nemcsak széles éket vert a csehszlovák és román haderő közé, megakadályozva ezzel erőik egyesítését, hanem a Felvidék keleti és középső területeinek elfoglalásával a párizsi békekonferencián a csehszlovákoknak már odaígért területek legnagyobb részét is visszaszerezték. Nem csoda tehát, hogy a magyar katonai sikerek nagy nyugtalanságot váltottak ki Párizsban, ahol az antant hatalmak Külügyminiszteri Tanácsa gyorsan jóváhagyta a véglegesnek tekintett csehszlovák-magyar és román-magyar határvonalakat. Az erről szóló határozatot Georges Clemenceau (1841–1921) francia miniszterelnök egy jegyzékben tudatta a magyar tanácskormány vezetőivel. A jegyzék alapján követelte a Felvidék kiürítését, cserébe viszont ígéretet tett arra, hogy ezzel egy időben a románok is elhagyják a Tiszántúl területét. Kun Béla külügyi népbiztos a Clemenceau-jegyzék elfogadását javasolta, amit a Forradalmi Kormányzótanács el is fogadott. Stromfeld Aurél hevesen ellenezte a elfoglalt területek kiürítését, egyrészt a tárgyalásokon kedvezőbbnek tűnő katonai pozíciók feladása miatt, másrészt pedig attól tartott – félelme be is igazolódott, hogy a visszavonulás demoralizálni fogja az önkéntesekből verbuválódott Vörös Hadsereg harci morálját. Mivel érvei nem találtak meghallgatásra, ezért lemondott vezérkar főnöki tisztéről. Az idő őt igazolta, hiszen a Felvidék kiürítését követően a románok mégsem vonultak ki a Tiszántúlról, majd az ellenük indított katonai támadás olyan súlyos kudarccal végződött, ami 1919. augusztus 1-én a tanácskormány bukásához vezetett.

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY

BÉLA KIRÁLY GYERMEKEI

Az Árpádok korának egyik legelső jeles hadvezéreként számon tartott Béla bátyja, I. András király legyőzésével jutott a magyar trónra 1060-ban. Ekkoriban még az Árpád-házban erősen vitatott volt a primogenitúra, vagyis az elsőszülöttségi elv, így a koronázott uralkodók fiatalabb testvérei hercegségükre támaszkodva gyakran támasztottak igényt a trónöröklésre. A bátyja, I. András hatalmát megdöntő I. Bélának (1060–1063) Richeza lengyel hercegnővel kötött házasságából három fiú: Géza, László és Lampert, valamint négy leány született. A legkisebb fiúról, Lampertről hitelesen mindössze annyit tudunk, hogy fiatalon bekövetkezett haláláig hűségesen szolgálta apját, majd bátyjait, és a lázadásnak még a gondolata sem merült fel benne soha. IV. Henrik német-római császár 1603-ban fegyveres segítséget nyújtott I. András hozzá menekült fiának, Salamonnak abban, hogy visszatérhessen Magyarországra. A háború csak azért maradt el, mert I. Béla szerencsétlen körülmények között váratlanul meghalt, ezért két fia, Géza és László hercegek hajlandónak mutatkoztak az alkura. Ennek értelmében megkoronázták magyar királynak Salamont (1063–1074), Géza pedig megkapta a dukátust, vagyis az ország egyharmad részét kitevő hercegséget. A nyugalom csak a német seregek távozásáig tartott, hiszen Salamon szinte egész uralmát az I. Béla király fiaival folytatott belharca jellemezte. Salamon és az uralmával szembeszálló hercegek, Géza és László döntő ütközetére végül 1074-ben Mogyoródnál került sor. Itt László hadicseleinek és személyes vitézségének köszönhetően Salamon király olyan súlyos vereséget szenvedett, ami végül a bukását okozta. Az elmenekült Salamon helyett ezután I. Béla legidősebb fiát, I. Gézát (1074–177) koronázták meg magyar királynak. Ekkor már neki is két fia volt: Kálmán és Álmos. Minthogy azonban a trónra külföldi segítséggel visszatérni igyekvő Salamonnal szemben nagy szüksége volt a kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező öccsére, László hercegre, ezért nem a még igen zsenge korú fiait, hanem öccsét jelölte ki trónörökösének. Így lett Béla másodszülött fia, a később szentté is avatott László Magyarország királya.

HADSZERVEZET AZ ÁRPÁD-KORBAN

A honfoglaló magyarság nomád életformájának megfelelő törzsi könnyűlovas hadszervezet még a megtelepedést követő egy évszázadon át fennmaradt. Ennek az egyetlen tömör csatasorba állított haderőnek a fegyverzete főként szablyából, íjból, kopjából és bőrpáncélból állt, harcmodorára pedig a távolról való nyilazás, az ellenség gyors bekerítése és a színlelt megfutamodásból indított gyors ellentámadás jellemezte. A törzsi társadalom felbomlásával ez a fajta hadsereg szétesett, így I. Istvánnak az államalapítás során egy új haderőt is létre kellett hoznia. Ennek szervezeti alapját a királyi vármegyék által kiállított csapatok alkották. A vármegyékben lévő királyi várak földjeire letelepített várnépek az uralkodó parancsára a megyésispán vezetésével vonult hadba. Hozzájuk csatlakoztak a hadakozásra kötelezett egyéb megyeiek, például a birtokos közszabad népelemek. Ezeket a különböző csatlakozott etnikumok, a besenyők, az izmaeliták és a székelyek hagyományos, keleti íjász típusú haderői egészítették ki. A XI. században a legértékesebbnek számító nehézfegyverzetű lovagok csak kis számban álltak a királyok rendelkezésére, mert felszerelésük rendkívül drága volt. A lovagok többsége az országba nyugatról időről-időre beköltözöttek köréből került ki, illetve néhány magyar előkelő alkotott egy ilyen csapatot. Segéderőt jelentettek még az országban megjelenő lovagrendek és az egyes egyházak harcosai is. Mindezek alapján megállapítható, hogy az Árpádházi uralkodók háború esetén mintegy 25–30 ezer fős hadsereget tudtak kiállítani, amely ebben a korban nagyon jelentős létszámnak mondható.

ERŐS HATALOM

I. László király 1040 körül született apja lengyelországi száműzetésének idején. Életének első felében részt vett a családja körében dúló trónharcokban, és meghatározó szerepet játszott Salamon király elűzésében, majd bátyja, I. Géza trónra emelésében. Géza királysága idején ő lett a dukátus ura, és 1077 tavaszán követte bátyját a trónon. Uralmával érte el a kora feudális Magyar Királyság az

első fénykorát. Igen sokat tett az állam megerősítéséért, törvényeiből egy, az ország érdekeit szem előtt tartó, szigorú király képe bontakozik ki. Kortársai egyrészt a lovagi eszmények megtestesülését látták benne, másrészt igen nagyra értékelték, hogy a belháborúk hosszú évtizedei után helyre tudta állítani a békét és biztosította az ország nyugodt fejlődését. Óriási személyes sikereként könyvelhette el, hogy VII. Gergely pápa (1073–1085) 1083-ban az ő javaslatára avatta szentté I. István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt. Ez az esemény ugyanis az Árpád-házat a legfényesebb európai uralkodócsaládok közé emelte, és I. László király tekintélyét is hatalmassá növesztette. Elődeivel ellentétben – habitusából és katonai rátermettségéből fakadóan – igen aktív külpolitikát is folytatott. Rendre legyőzte a betörő úzokat, besenyőket és kunokat, megszilárdítva ezzel az ország keleti határait. Az ekkoriban kitört invesztitúra háborúban, vagyis a pápa és a német-római császár európai méretű küzdelmében az egyházfő mellé állt. Több sikeres katonai akciót is indított az ország északkeleti határvidékével szomszédos orosz fejedelemség, Halics ellen, és 1091-ben elfoglalta Horvátországot. Ez utóbbi egészen 1918-ig Magyarország társországa lett.

A KUNOK NÉPE

I. Lászlóról már életében nagyon sok történet, legenda keletkezett, amelyek főként e nemes uralkodó lovagi erényeit emelték ki. Az iránta érzett nagyfokú tiszteletet elsősorban azzal vívta ki magának, hogy felszámolva a korábbi időszak zűrzavart keltő belháborúit, képes volt erős királyi hatalmat teremteni, valamint azzal, hogy sikeresen védte meg az országot a Kárpát-medencébe időről-időre betörő, rabló és fosztogató ellenségekkel szemben. Salamon király uralkodása óta ugyanis rendszeressé váltak a kunok betörései Magyarországra, akiknek az országa ekkoriban a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti vidéken terült el. A török nyelv egyik változatát beszélő kunokról először arab források emlékeztek meg nagyjából a X. század elején. Ez a Kelet-európai sztyeppeken feltűnt nomád pásztornép hatalmas területeket bejárva az Urál-folyó és az Al-Duna közötti síkságokon alakította ki szállásterületeit. A kunokat az arab források ghuz, a kijevi kolostor szláv nyelvű évkönyvei először polovec majd kovui, a bizánciak komanoi néven emlegették, mely utóbbi változataként a középkori latin nyelvben elnevezésük cumani lett, országukat pedig Cumania

néven jelölték. A cumani elnevezés annyit jelentett egyébként, hogy a Kuma mellett lakó. A kunok életmódjuknak megfelelően kalandozásaikkal, zsákmányszerző hadjárataikkal gyakran zaklatták a környezetükben élő más (szláv, bizáncigörög, magyar) népeket. A szállásterületeik határán élő kisebb, szintén a török nyelvcsaládhoz népcsoportokat is rendszeresen leigáztak, illetve némelyiküket befogadták gyorsan változó, illetve az adott helyzet szerint átalakuló törzsszövetségeikbe. Így váltak szövetségeseikké például az oszét eredetű jászok is. A kun szállásterületek súlypontja a keleti területekről a XI. századra fokozatosan a Keleti-Kárpátok és Fekete-tenger partvidéke közötti (később Havasalföldnek nevezett) területekre helyeződött át, így zsákmányszerző hadjárataik elsősorban a Bizánci Császárságot, valamint Magyarországot sújtották.

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY LEGENDÁI

I. Lászlónak a kunokkal folytatott küzdelmét több legenda is megőrizte számunkra, amelyek közül talán az egyik legismertebb történet az, amelyben az uralkodó megszabadít egy magyar leányt egy kun vitéz fogságából. Ez a legenda számos változatban fennmaradt, mi a Képes Krónikát idézzük: „Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán szép magyar leányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagyhamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelített, semmire sem ment vele, mert a lova már nem iramodott gyorsabban, amannak a lova sem maradt vissza semennyit sem; így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: Szép húgám! Fogd meg a kunt övénél és vesd magad a földre! Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szent László herceg ráment a lándzsával és át akarta szúrni; a leány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hívség az asszonyokban, bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg azután sokáig mérkőzött a férfiúval, majd elvágta inát és megölte. De az a leány nem a püspök leánya volt.”

László királynak és vitézségének Erdélyben különösen erős kultusza alakult ki. Ez nemcsak a főemberekre, hanem a köznépre is nagy hatást gyakorolt. Ennek bizonyítéka az egyik olyan népmonda, amely a Tordai-hasadék keletkezését meséli el: „Nagy harcot vívott László király Erdélyben a kunok ellen, s egyszer Torda mellett nagy vereség érte. Futott a magyar sereg, futott maga a király is. Ott vágtattak a Torda feletti hegyélen, elöl a magyarok, nyomukban mindenütt a vérszomjas kunok. Hátrapillant Szent László, s látja, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem levághatják. Ekkor a király felsóhajt, és imával fordul az egek Urához: Szabadíts meg Uram, éretted harcoltam. És íme, Isten meghallgatta imáját, csodát tett! Ahogy hajdan Mózesnak a Verestengert kettéválasztotta, úgy repesztette ketté a hegyet Szent Lászlónak. Rettenve rántották vissza lovukat a kunok, mert szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üresség tátongott. A király lova patkójának helyét még évszázadok múltán is jól látták, és az arra járóknak mindig mutogatták.”

A NAGY KIRÁLY TEMETÉSE

Amikor 1095-ben meghalt I. László király, akkor az általa alapított somogyvári apátságban temették el. Rövidesen azonban – valószínűleg 1098-ban – unokaöccsének, Álmos hercegnek a közbenjárására testét az általa alapított Váradra szállították, és a püspöki székesegyházban helyezték végső nyughelyére. A László királyról keletkezett egyházi legenda temetését így beszéli el: „Míglen a hívek a nyári napok hősége s a hosszú út miatt haboztak, hogy testét Váradra vigyék-e (ugyanis az ő meghagyása szerint ide kellett volna temetni, de úgy látszott, okosabb a fehérvári egyház mellett dönteni, minthogy az volt közelebb), egy fogadóhoz értek, ahol a fáradságtól és a szomorúságtól elaludtak. Miután elnyomta őket az álom, a kocsi, amelyre a testet rakták, mindenféle állati vonóerő nélkül magától indult Váradra a helyes úton. Felébredvén nem találták a kocsit, és vigasztalhatatlanul futkostak szerte a vidéken, amíg meg nem találták a Várad felé magától futó szekeret, s a ráhelyezett szent testet. Látván hát a csodát, hogy tudniillik a boldog hitvalló testét isteni erő viszi ama helyre, ahová temetkezését maga választotta, hálát adva annak, aki félelmetes az ő szent helyén, útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették. Miután megérkeztek a mondott városhoz, s az emberek a tisztesség adóját leróva részt vettek a temetésén, valaki a körülállók közül azt

mondta, hogy a test bűzlik, noha mindenki más édes illatot érzett. Legott hátracsavarodott annak az álla, és nem tudta visszatekerni.” Szent László legendája tehát nem akart tudomást venni az első, somogyvári temetésről, hanem egy olyan csodás történettel állt elő, amelyben a halottas szekér magától viszi a szent király holtestét Váradra. Ez a XIII. században keletkezett legenda igyekszik elmosni azt a politikai célt, amely miatt Álmos herceg Váradra vitethette Szent László holttestét. Minthogy eredetileg Szent László kijelölt utóda Álmos herceg volt, ám máig fel nem derített trónharc következtében mégis a bátyja, Könyves Kálmán került végül hatalomra, míg Álmosnak csak a bihari hercegség jutott, nagyon valószínű, hogy Szent László holttestének Váradra szállíttatásával Álmos azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ő a szent király törvényes utóda, Könyves Kálmán pedig trónbitorló. Álmosnak Könyves Kálmánnal szembeni lázadása azonban nem járt sikerrel, megfosztották bihari hercegségétől, és fiával együtt megvakították.

A CSODATÉVŐ

I. László királyt III. Celesztin (1191–1198) pápa avatta szentté III. Béla (1172– 1196) király kérésére 1192-ben. A pápa egy bíborost és több hittudóst küldött el Váradra, akiknek feladata a szent király életének, csodatetteinek és a nép érzületének vizsgálata volt. Az ő jelentésük alapján vétetett fel I. László a szentek sorába. Szentté avatása tovább növelte az Árpádok európai tekintélyét, ugyanakkor biztosította a magyar királyság támogatását a pápa számára a németrómai császársággal szemben. A szentté avatási eljárás alatt, illetve azt követően a hagyományok szerint Szent László váradi sírjánál számtalan csoda történt: „Több vak jött ugyanis Szent László király sírjához, és segítségéhez fohászkodván, csudálatosan megvilágosodott. Sánták és némák, siketek és bénák, kik régóta nyögték különféle szenvedések kínját, megszabadultak betegségüktől, ha nevét segítségül hívták. És éppen szentté avatásának órájában egy fiú, kinek keze és lába helyén – minthogy csontjai teljesen hiányoztak – dagadt hústömeg himbálódzott, a szent érdeméből tökéletesen visszanyerte lába s keze épségét: csont nőtt tagjaiba. A napnak ugyanebben a hatodik órájában vöröslő, fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová szent testét helyezték, s miközben nagytömeg gyűlt össze a kolostor előtt,

majdnem két teljes órán át vöröslött átható fénnyel.” I. László szentté avatásának köszönhetően Várad Esztergom és Székesfehérvár mellett az ország harmadik legfontosabb vallási és szellemi központja lett. Szent László személye és Várad neve ettől kezdve elválaszthatatlanul fonódott egybe. Bár a késői Árpádok korában Szent László alakja kissé elhalványult, az Anjouk korában, a magyarországi lovagkor kiteljesedésével együtt tisztelete új erőre kapott. Váradi sírja éppen ezért az Anjou-kor egyik legfontosabb királyi temetkezőhelyévé vált.

THÖKÖLY IMRE

CSALÁDI ÖSSZEFONÓDÁSOK

A családja vagyonát és hírnevét megalapozó Thököly Sebestyén (?–1607) az 1560-as években még nagyszombati tőzsérként kezdte pályafutását, vagyis marhával és borral kereskedett. Nemesi címét 1572-ben szerezte, és 1579-ben megvásárolta a késmárki, illetve savniki uradalmakat. 1580-ban kötött házasságot a bárói családból származó Dóczy Zsuzsannával, és így a kor számos főúri családjával került rokonságba. 1598-ban Rudolf királytól saját jogon is elnyerte a bárói címet. Fia, Thököly István (1581–1651) tovább gyarapította a családi vagyont, miután Thurzó György (1567–1616) nádor Katalin nevű leányát sikerült feleségül vennie. E házasság révén szerezte meg ugyanis Árva várát és uradalmát. A Habsburgok híveként 1619-ben katonailag is szembeszegült Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel. Az ő fia, ifjabb Thököly István (1623– 1670) Gyulaffi Máriával kötött házassága révén már Erdélyben is nagy birtokokra tett szert, és 1654-ben III. Ferdinánd királytól grófi címet kapott. A Habsburgok iránti hűségében csak az 1663–64-ben lezajlott törökök elleni háború katonai győzelmet vereséggé változtató vasvári béke miatt ingott meg, és csatlakozott Nádasdy Ferenc (1625–1671) országbíró rábeszélésre a Wesselényi Ferenc (1605–1667) nádor által vezetett Habsburg-ellenes főúri összeesküvéshez. Emiatt 1670-ben várait a Habsburg haderő ostrom alá fogta a várait. Az akkor már nagybeteg ifjabb Thököly István éppen Árva várának ostroma alatt halt meg. Az ő nővére, Thököly Erzsébet kezét annak a Petrőczy István (1620–?) bárónak nyújtotta, aki szintén bekapcsolódott a Wesselényi-féle összeesküvésbe, majd a korai kuruc mozgalom egyik vezetője lett. Később csatlakozott unokaöccse, Thököly Imre katonai küzdelmeihez, és végül még a törökországi emigrációba is elkísérte őt. Petrőczy István és Thököly Erzsébet házasságának gyümölcseként látta meg a napvilágot a később magának költőnőként hírnevet szerzett Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708) is. Ő ahhoz a Pekry Lőrinc grófhoz ment feleségül, aki katonai, hadvezéri hírnevét I. Apafi Mihály (1661–1690) erdélyi fejedelem seregében alapozta meg. Pekryt később, 1686-ban a kuruc mozgalom és Thököly Imre támogatása miatt Apafi fejedelem letartóztatta, majd minden vagyonától megfosztotta.

Az ifjabb Thököly István és Gyulaffi Mária házasságából 1657-ben Késmárkon született Thököly Imre már kisgyermekként a politikai és katonai küzdelmek kereszttüzébe került. Még csak tizenhárom esztendős volt, amikor a császári seregek ostrom alá fogták azt a likavai várat, amelyben ő is tartózkodott. Csak nagyon kalandos körülmények közepette tudott innen elszabadulni. Erdélybe szöktették, ahol I. Apafi Mihály fejedelem tanácsosa és főgenerálisa, Teleki Mihály (1634–1690) felismerte az ifjú Thököly Imrében a kiváló katonai tehetséget. Erdély urai ettől kezdve benne látták azt a hadvezért, aki – szándékaik szerint – képes a Habsburgokkal szembeszegülő egyre kiterjedtebb felvidéki bujdosómozgalom összefogására és irányítására. I. Apafi Mihály fejedelem azonban nem teljesen bízott meg az ifjú és igencsak heves természetű Thökölyben, ezért 1672-ben a kurucmozgalom élére még Teleki Mihályt állította.

A BUJDOSÓK VEZÉRE

Thököly Imre kezdetben engedelmesen eljátszotta az erdélyi fejedelem által neki kirótt szerepet, de 1678-ban, mindössze huszonkét éves korában váratlanul önállósította magát. Ekkor a bujdosók seregének nagyobbik részével sikeres katonai akciót indítva birtokba vette a Garam-folyó menti bányavárosokat. Rövid idő alatt szinte az egész Felvidék az ellenőrzése alá került, és ezt arra használta fel 1680-ban, hogy Teleki Mihályt eltávolítsa a bujdosómozgalom főgenerálisi tisztéből, amit azután maga foglalt el. A kor hatalmi játszmáiban sikerrel tudott lavírozni, hiszen az I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel való szakítása érdekében állt a Habsburg-udvarnak, miközben a törökök is támogatták őt, mert katonai sikerei meg éppen az I. Lipót által vezetett bécsi udvar pozícióit gyengítették. Kiváló hadvezéri képességei mellett ebben az időben már megmutatkoztak Thököly Imre személyiségének árnyoldalai is, mindenekelőtt a karrieréhsége és a hatalomvágya. Katonái, a kurucok a könnyűlovas harcmodor legkiválóbb ismerői voltak, és Thököly irányításával rajtaütésszerű támadásaikkal sikert sikerre halmoztak a frontális ütközetekhez szokott Habsburg-haderőkkel szemben. Miután 1681-re a Felvidék egésze gyakorlatilag a kezére került, I. Lipót 1681-ben kénytelen volt országgyűlést összehívni Sopronba, ahol hajlandónak mutatkozott a Wesselényi-féle összesküvés után

felszámolt magyar rendi jogok visszaállítására, illetve lemondani abszolutisztikus törekvéseiről, cserébe azonban azt követelte, hogy a magyar rendek hagyjanak fel Thököly Imre támogatásával, valamint a kurucmozgalom szolgáltassa vissza a felvidéki területeket. A magyar rendek hajlottak is volna a megegyezésre, ám az uralkodói ambíciókat dédelgető Thököly mereven elutasította a kompromisszum leghalványabb lehetőségét is.

FELSŐ-MAGYARORSZÁG FEJEDELME

A Habsburg Birodalom, és ennek részeként a Magyar Királyság megtámadására készülődő törökök 1682-ben elfogadták Thököly Imre szövetségi ajánlatát. Ennek a szövetségkötésnek a részeként IV. Mohamed szultán (1648–1687) egy olyan parancsot bocsátott ki, amely 40 000 tallér éves adó fejében Thököly Imrét – a magyar rendek szabad királyválasztására hivatkozva – Magyarország királyának ismerte el. Az erről szóló szultáni oklevelet a kuruc vezér Füleken Ibrahim budai pasától kapta kézhez. Mivel azonban a Habsburg-udvartól tartó magyar rendek még így sem merték őt királyukká választani, ezért Thököly a Felső-Magyarország fejedelme címet vette fel. Ezzel a tettével az addig háromfelé osztott Magyarországot négy részre szakította szét. Thököly Imre kuruc fejedelemsége az erdélyi határszéltől egészen a Garam folyóig terjedt. A törökök támadásától való rettegésében I. Lipót is elismerte Thököly fejedelemségét, így a kurucok fejedelme elérte katonai és politikai sikereinek a csúcspontját. Teljesítményének megítélése azonban elég ellentmondásos, hiszen szabadságküzdelmének vitathatatlan katonai eredményei ellenére politikájával az ország egységének és függetlenségének megteremtése helyett az egykori Magyarországot még tovább darabolta, illetve végeredményét tekintve alapvetően gyengítette. A Török Birodalom terveinek megfelelően 1683-ban megindította új nagy hadjáratát, és a török haderő Bécs ostromához fogott. Thököly Imre ekkor semleges maradt, ezért a török hadjárat kudarcát követően, majd 1684-ben a Habsburg-udvar által összekovácsolt török elleni Szent Liga megalakulása után fejedelemsége gyors hanyatlásnak indult. A török magyarországi kiűzésének kezdetekor számos főúri híve elpártolt tőle, majd több vármegyéje is szembefordult vele. A helyzetet kihasználni igyekvő I. Apafi Mihály fejedelem ekkor miden erdélyi birtokától megfosztotta, miközben a Szent Liga csapatai 1685-ben támadást indítottak ellene, és rövid idő alatt az

egész Felvidék területéről kiszorították őt.

HÁZASSÁG ZRÍNYI ILONÁVAL

A Zrínyi Miklós (1620–1664) költő, politikus és hadvezér öccsének, Zrínyi Péternek (1621–1671) a leányaként született Zrínyi Ilona (1643–1703) 1666-ban ment feleségül az akkoriban Erdély és a Királyi Magyarország legjelentősebb családjából származó I. Rákóczi Ferenchez (1645–1657). Alig egy esztendővel később, 1667-ben I. Rákóczi Ferenc bekapcsolódott a Wesselényi Ferenc nádor által elindított Habsburg-ellenes főúri szervezkedésbe, amelynek 1671-ben bekövetkezett elbukása után őt is halálra ítélték többek között apósával, Zrínyi Péterrel egyetemben. Ő volt végül a főúri összeesküvők közül az egyetlen, aki megmenekült a halálos ítélet végrehajtásától, mert az anyja, Báthory Zsófia (1629–1680) egykori erdélyi fejedelemasszony minden követ megmozgatott az érdekében. Hatalmas összegű váltságdíjat fizetett fia életéért I. Lipótnak, aki azért ment bele az alkuba, mert túl kockázatosnak tartotta az erdélyi fejedelemség közelében fekvő Munkács várának – és ezzel együtt a Rákóczibirtokok – elveszésének lehetőségét. Ennek az alkunak a következményeként 1671 után I. Rákóczi Ferenc anyjával együtt visszahúzódott a politikai élettől. Nem sokkal később, 1676-ban I. Rákóczi Ferenc elég fiatalon meghalt, így Zrínyi Ilona két kicsiny gyermekével, Rákóczi Juliannával és II. Rákóczi Ferenccel özvegyen és támasz nélkül maradt. 1678-ban ismerkedett meg az ekkoriban első katonai és politikai sikereit arató Thököly Imrével, akivel első látásra egymásba szerettek. Anyósa, Báthory Zsófia életében ebből a szerelemből természetesen semmi sem lehetett, a nagyasszony azonban 1680ban meghalt, és így még ebben az esztendőben Zrínyi Ilona és Thököly Imre házasságot kötött. Thököly ezzel nemcsak a Rákóczi-gyermekek gyámja, hanem az ország legnagyobb uradalmainak kezelője is lett, még tovább növelve az addig megszerzett amúgy sem kis hatalmát és tekintélyét.

MUNKÁCS VÁRA

Thököly Imre és Zrínyi Ilona szerelmi házassága minden megpróbáltatást képes volt kiállni. Miután az Oszmán Birodalom ellen szervezett Szent Liga seregei 1685-ben megindították hadjáratukat a török kézen lévő magyar területek felszabadításáért, a törökkel szövetséges Thököly Imre fejedelem lehetetlen helyzetbe került. Az erőviszonyokat rosszul felmérő, és éppen ezért a török porta mellé álló Thökölyt ugyanis egymás után hagyták el hívei, katonái és csatlakoztak a Szent Liga hadseregéhez. Ez a folyamat Thököly Imre FelsőMagyarországi Fejedelemségének az összeomlásához vezetett, ráadásul a török porta a „kuruckirályt” 1685 tavaszán elfogatta azzal a szándékkal, hogy a bécsi udvarnak történő kiszolgáltatásával sikerüljön békét vásárolnia a Szent Ligától. A törökök szándéka kudarcot vallott, olyannyira, hogy a fogságban lévő Thököly maradék hívei is a ligához pártoltak. A magára maradt Zrínyi Ilona ekkor gyermekeivel és kincseivel bezárkózott a munkácsi várba. Thököly Imrét a törökök hamarosan szabadon engedték, aki ezután megpróbálta magyarországi pozícióit visszaszerezni, de nem járt sikerrel. Eközben a liga egyik osztrák serege ostrom alá fogta Munkács várát, amit azonban több mint két éven át Zrínyi Ilona hősiesen védelmezett, így nem tudták azt bevenni. Az asszony abban bízott, hogy a tőle már mintegy három esztendeje elszakított férje hamarosan a segítségére siet, és ezért kétségbeesett leveleket küldött szeretett urának Munkácsról, miközben többnyire azt sem tudta, hogy Thököly Imre éppen merre tartózkodik: „Isten kegyelmeddel, édes kedves uram, soha nem tudom minő dolog: Kulim Péter eljövetelétől fogva sem hírt, sem embert nem küld [magáról]; nagy dolognak kell lenni, én pediglen… el nem mulasztám igaz szeretetemet és hűségemet Kegyelmedhez, hazámhoz megmutatni, és bizonyítottam az magam mellett lévő némelyekkel meg is tartattam az várral együtt kegyelmednek szolgálatjára; az ellenségnek félelme miatt senki búsulásomat nem látta, de Isten ellenségemet mióta Isten maga rémítéssel innét elvitte csak sírással töltém azt a kevés számú órát, sok nehéz az én boldogtalanságomat kigondolni is az sok okokra nézve, annál is nehezebb leírni, hanem hagyom az egy Istenre és az kegyelmed én hozzám való igaz szeretetére. Ha lehet írjon, külgyön bizonyos embert… Munkács várra és az én két gyermekimre legyen gondja. Míg én élek, addig senki se féltse confusiotól Munkácsot, de óránkint nem tudom mi éri fejemet, adja Isten csak én oly szerencsés lehetnék édes szívem, kegyelmedet fiú magzattal örvendeztethetném, magam életének letételével sem bánnám. Ezzel maradok kegyelmednek engedelmes és igaz szeretettel szolgáló felsége 10. Maji. 1686. Zrinyi Ilona m. p.”

A Habsburgok haderejének hatalmas törökellenes katonai sikerei, valamint Erdélynek a Szent Ligához való 1687. évi csatlakozása nyomán Zrínyi Ilona helyzete Munkácson tarthatatlanná vált, ezért 1688-ban feltételekhez kötve végül 1688 januárjában átadta a várat az osztrákoknak. Az asszonnyal kötött egyezséget az osztrákok azonban semmibe vették, őt és gyermekeit Bécsbe hurcolták.

ERDÉLY FEJEDELME

Thököly Imre az 1680-as évek végén a törökök oldalán részt vett az al-dunai harcokban. Miután a Szent Liga seregeinek lendülete a Délvidéken megtört, még egyszer fel tudott ragyogni Thököly szerencsecsillaga. 1690-ben elhunyt I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, és ekkor a még megmaradt kuruc seregével, valamint tizenötezer főnyi krími tatár segédhaddal a Törcsvári-szoroson szoroson át betört Erdélybe. Váratlan támadása teljes sikert hozott, hiszen fő riválisa, Teleki Mihály holtan maradt a csatatéren. Ezután az erdélyi rendek Keresztényszigeten megválasztották őt fejedelmüknek. Fejedelmi címét azonban mindössze két hónapig tudta megtartani, mert hamarosan vereséget szenvedett Badeni Lajos őrgróf Erdélyt megszálló császári seregitől, és ezért ismét kénytelen volt török földre menekülni. Mindezek alatt felesége, Zrínyi Ilona végig Bécsben raboskodott. Thököly Imre az 1690-es években tovább folytatta harcát a Szent Liga ellen, a törökök oldalán. A szultán egy időre a Duna partján fekvő bulgáriai Vidin környékére rendelte őt kurucaival az ott lévő várak védelmére. Később ismét Magyarország Délvidékén harcolt a bécsi hadak ellen egy újabb visszatérés lehetőségében bízva. 1692-ben sikerült feleségét két osztrák tábornokért cserébe kiváltania fogságából, így hétévi távollét után török földön ismét találkozhattak egymással. Zrínyi Ilona többé már egy rövid időre sem hagyta el férjét, ezért azután 1703-ban török földön hunyt el. Thököly Imre Magyarországra való visszatérésének utolsó esélye is elveszett, amikor 1699-ben megszületett a törökök és a Habsburg-udvar közötti karlócai béke. Ez a béke ugyanis kikötötte az ő örökös száműzetését is, és emiatt a török szultán a kisázsiai partoknál fekvő Nikodémiában jelölt ki neki, és a még megmaradt mintegy másfélezernyi hívének kényszerlakhelyet. Itt halt meg 1705-ben, két esztendővel élve túl hírneves asszonyát. A XIX. századi romantikus történetírás által kitüntetett nemzeti hőssé emelt Thököly Imre hamvait 1911-ben hozták

ünnepélyes keretek között haza Törökországból, és helyezték örök nyugalomra Késmárkon, egykori uradalmainak központjában.

TOMORI PÁL

FOGARASI VÁRKAPITÁNY

A XV. és XVI. század időszaka a későközépkori Magyarországon elég kivételesnek mondható sok tekintetben, többek között abban is, hogy korábban nem látott mértékű, szédületes karrierek nyíltak, nyílhattak meg az egészen alacsony sorban születettek számára is. Ilyen nagy ívű pályát járt be az a Bornemisza János (?–1527) is, aki valószínűleg egy jobbágycsaládban látta meg a napvilágot, ám szerencséjének, tehetségének és kitartásának eredményeként előbb budai várnagy, később pozsonyi főispán, majd II. Lajos király (1516– 1526) nevelője és kincstartó lett. A korabeli főuraknak kiterjedt uradalmaik igazgatásához és az uralkodóik által tőlük elvárt banderiális hadseregeik kiállításához familiárisokra, vagyis szolgálattevő hűbéresekre volt szükségük. Bornemisza Jánosnak is felemelkedése során egyre több ilyen familiárisa lett, és ezek között tűnt fel az 1475 körül Abaúj vármegyében, köznemesi családban született Tomori Pál is. Tomori Pál családi hátteréről, és koraifjúságának esztendeiről konkrét adatok nem maradtak fenn. Személye először azzal került a figyelem központjába, hogy még Bornemisza János familiárisaként az erdélyi kincstárnál látott el közhivatali szolgálatokat. Minden bizonnyal a következetességének és becsületességének köszönhetően 1501-től egészen 1514-ig az erdélyi sókamara ispáni tisztét tölthette be. Bár ebből az időszakból már számos forrás megemlíti a nevét, ezekből mégsem következtethető ki az a nagyszabású karrier, amely életének második felét jellemezte. Nem tudjuk azt sem, hogy katonai tehetségét ki fedezte fel, mindenestre az erdélyi sókamarai ispánság megtartása mellett 1505-től elnyerte a fogarasi bár várnagyi tisztét is. Fogarasi várnagyként nagy szerepet játszott 1506-ban a székelyek azon felkelésének leverésében, amit a Lajos trónörökös megszületése alkalmából rájuk kivetett rendkívüli adó miatt indítottak. Valószínűleg az volt az a momentum, amellyel sikerült felkeltenie maga iránt a királyi udvar érdeklődését.

VÁRKAPITÁNYBÓL FERENCES RENDI SZERZETES

1514-ben a Dózsa György vezette parasztháború leverésében fogarasi várnagyként Tomori Pál szintén jelentős szerepet játszott. II. Ulászló király (1490–1516) ezért hálája jeléül a már meglévő tisztségeinek megtartása mellett felruházta őt a munkácsi várnagy megtisztelő címével és feladatkörével is. Ebben az időszakban Tomori Pál egyre inkább a királyi udvar kedvencének számított, így már nemcsak egyre nagyobb és méltóságteljesebb címekkel, hanem egyre kiterjedtebb birtokokkal is elhalmozták. 1519-ben a budai vár nagyhatalmú kapitánya lett. Éppen ekkoriban halt meg Perényi Imre (?–1519) nádor, és ezt a köznemesség arra igyekezett felhasználni, hogy saját jelöltjüket, Szapolyai János (1487–1540) erdélyi vajdát (később, 1526 után magyar királyt) juttassák a legfontosabb magyarországi méltóságra. A Szapolyai nádorságát követelő, és a budai vár kapujánál egyre nagyobb számban gyülekező köznemesség képviselőit Tomori Pál ágyútűzzel oszlatta szét, és így e fő tisztséget végül az uralkodó és a főurak jelöltje, Báthory István (?–1530) nyerhette el. A katonai huszárvágásai révén országos főméltóságokra emelkedett Tomori Pálnak a magánélete egyáltalán nem alakult olyan szerencsésen, mint a politikai karrierje. Főrangú házasságra vágyott, ám körültekintően kiválasztott és eljegyzett menyasszonya nagyon fiatalon meghalt, és nem sokkal később ugyanez történt meg második menyasszonyával is. Ekkor elkeseredésében arra az elhatározásra jutott, hogy szerzetesnek áll. Minden marasztalás ellenére 1520ban lemondott világi tisztségeiről és bevonult egy ferences rendi kolostorba egyszerű barátként. Ezzel úgy tűnt, hogy mind a politikai, mind pedig a katonai karrierje véget ért.

A TÖRÖK HÓDÍTÁS ÁRNYÉKÁBAN

A Kis-Ázsiában államot alapító Oszmán-törökök a XIV. század elején vetették meg lábukat Európában, és nem egészen két évszázadnyi idő alatt az egész Balkán-félszigetet birtokukba vették. Luxemburgi Zsigmond és a Hunyadiak egy

déli védelmi vonal kialakításával még sikeresen meg tudták akadályozni a törököket abban, hogy magyar területekre is rátehessék a kezüket, ám a két Jagelló király, II. Ulászló és II. Lajos uralkodása idején Magyarország védelmi képességei alaposan megrendültek. Ebben a két uralkodó gyenge jelleme mellett főként a magyar rendek közötti állandósuló hatalmi belharc játszotta leginkább a főszerepet. A királyi hatalom vészes hanyatlására Magyarországon ezért éppen egy olyan időszakban került sor, amikor a Habsburgokkal szembeni protestáns, illetve francia szembenállás miatt II. Lajos a nyugat-európai konfliktusokban lekötött rokonain kívül a törökökkel szemben senkire sem számíthatott. Ekkor lépett trónra az Oszmán Birodalomban a különösen nagy tehetséggel megáldott I. (Törvényhozó vagy Hódító) Szulejmán (1520–1566) szultán, aki először 1521ben indított hadjáratot Magyarország ellen. E hadjárat során a török sereg bevette az ország legfontosabb déli erősségeit, így például Zimony és Szabács várát. A legsúlyosabb veszteséget mégis az ország egyik legfontosabb kapujának számító Nándorfehérvár eleste jelentette, amelyet hiába védelmezett hősiesen mintegy hétszáz magyar katonája, mert a felmentő sereg elmaradása miatt végül szinte mind egy szálig odavesztek. Ezt követően a törökök portyái és támadásai állandósultak a déli magyar országrészek ellen. Az ország főurai még ekkor sem vették komolyan a török fenyegetést, és emiatt II. Lajos kormányzata továbbra is tehetetlennek bizonyult.

KALOCSAI ÉRSEK ÉS FŐKAPITÁNY

Ha a magyar főurak döntő többségét nem is, az egyház vezetőinek jó részét egyre komolyabb aggodalommal kezdte eltölteni a törökök előrenyomulási szándéka. Az akkori magyarországi főpapok többsége szerencsefi volt, vagyis nagyon mélyről kapaszkodott fel a hatalom csúcsaira. A hírneves Bakócz Tamás (1442–1521) apja például még egy szatmári jobbágy volt, valószínűleg a kerékgyártó mesterséget űzte. Az ifjú Bakócz domonkos rendi szerzetes lett, innen emelkedett fel Hunyadi Mátyás király (1458–1490) titkárává, győri majd egri püspökké, és lett 1498-ban egri érsek. 1513-ban komoly eséllyel indult a pápaválasztáson is, ahol csak néhány szavazattal maradt el riválisától. A mohácsi csata során elhunyt Szalkai László (1475–1526) egy mátészalkai varga foglakozású jobbágy fiaként született. Ágostonrendi szerzetesként tanult, és 1494-ben II. Ulászló királyi udvarába került. Egy ideig váci püspök, majd

kincstartó is volt. Bakócz Tamás halála után lett esztergomi érsek és emellett II. Lajos udvarában főkancellár. Már e két életút is jól példázza, hogy az egyházi szolgálat milyen nagy lehetőségeket tartogatott a szegényebb sorsúaknak is a felemelkedésre. Az alacsony sorból felemelkedett magyar főpapok jóval érzékenyebbek voltak a társadalmi problémákra és az ország helyzetére, nem csoda hát, ha leginkább ők igyekeztek felkészülni a török veszedelem ellen is. Nándorfehérvár eleste után az egyház vezetői egy olyan kalocsai érseket kerestek, aki hadvezéri képességekkel is rendelkezik, ezáltal meg tudja védelmezni az ország déli területeit a megújuló török támadásokkal szemben. Ezért keresték fel a világtól szerzetesi magányba visszavonult Tomori Pált, aki azonban kezdetben ellenállt minden győzködésnek. Ekkor Szalkai László személyesen X. Leó pápához (1513–1521) folyamodott segítségért, aki egy pápai rendelettel egyszerűen utasította Tomorit a kalocsai érseki szék elfoglalására. E cím elnyerésével együtt járt a dél-magyarországi főkapitányság tiszte is, amelynek révén Tomori Pál hamarosan újra megcsillogtathatta hadvezéri tehetségét. Nagy lendülettel fogott hozzá a déli végek megerősítéséhez, hadseregében szigorú fegyelmet tartott, ám folyamatos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie. Ráadásul a világi főurak egy része politikai vetélytársat látott benne, ezért szinte minden lehetőséget megragadtak elgáncsolására. Mindez nem szegte kedvét, mert tisztessége, egyszerűsége és következetessége egyre több hívet is szerzett számára. 1523-ban egy jelentősebb török haderő támadásba lendült, és kísérletet tett a Száva folyón való átkelésre. Az ellenük hadba szálló Tomori Szávademeternél nemcsak a támadó török sereget semmisítette meg, hanem a szávai török folyami flottát is elpusztította. A küzdelmet nemcsak irányította, hanem nagy bátorsággal a serege élén harcolt. Mindez azonban csak átmeneti sikernek bizonyult, mivel Szulejmán szultán ekkorra már elhatározta Magyarország meghódítását.

KÉSZÜLŐDÉS

1526-ban I. Ferenc francia király (1515–1547) a Habsburgokkal szemben létrehozta azt az úgynevezett cognac-i ligát, amelyhez I. Szulejmán török birodalma is csatlakozhatott. A franciákkal kötött szövetségi szerződését komolyan véve I. Szulejmán hadjáratot kívánt indítani az osztrák tartományok,

illetve a Habsburgok székvárosa, Bécs ellen, és ezért azt kérte II. Lajostól, hogy engedje át a magyar területeken a török sereget. Mivel II. Lajos a kérést azonnal és következetesen visszautasította, ezért I. Szulejmán Magyarország megleckéztetése mellett döntött. Támadásba lendült hadserege hamarosan át is kelt a Száva folyón. A megrémült II. Lajos általános felkelést hirdetett, és a magyar haderő főparancsnoki teendőivel Tomori Pál kalocsai érseket, valamint Szapolyai János erdélyi vajda testvérét, Szapolyai Györgyöt (1487–1526) bízta meg. Tomori Pál a komoly veszedelmet felismerve azonnal hozzáfogott egy nagy létszámú kiállításához és megszervezéséhez. Eközben folyamatosan figyelemmel kísérte a török seregek hozdulatait, amelyekről folyamatosan jelentéseket küldött a Budán tartózkodó II. Lajosnak: „Elsősorban a hadsereg felszereléséről faggattam őket [mármint a kémeket]; azt mondják való igaz, hogy a császár [a szultán] elhatározta, ott fog személyesen szembeszállni felségeddel, ahol a saját országában rátalál. Továbbá megszámolták a császár [szultán] ágyúit, és számukat hatszáznak találták. A golyókkal és a lőporral együtt csupán két, legfeljebb négy ló vontatja mindegyiket; hacsak a vízen nincsenek ennél nagyobbak. Az említett ágyúkat ötven szekér követi… A szekereken csak egyegy vaslánc van. Azt mondják, hogy ezek a láncok, mint hallották, a hajóhad vagy az átjárható gázlók felszereléséhez tartoznak. Azt mondják, hogy a császárnak [szultánnak] nincs csak tizenegyezer janicsárja; de az egyéb seregrészek száma együttvéve nagy, mint odaát híresztelik, háromszázezer fő [a létszám], tevék és sátrak sokaságával.” A török haderő felvonulásával szemben Tomori Pál minden erőfeszítése ellenére csak nagyon lassan és vontatottan haladt, részben a királyi udvar bizonytalankodása és tehetetlensége, részben a krónikus pénzhiány miatt. Tomori így hiába ostromolta a királyt a hadfelszerelés előteremtése és a minél több katona felfogadása érdekében, hosszú hónapokig mégis alig történt valami. Közben II. Lajos az európai udvarokhoz fordult segítségért, komolyabb pénzügyi támogatást azonban csak a pápa küldött, katonai segítséget viszont senki sem.

A MOHÁCSI CSATA MAGYAR FŐVEZÉRE

A felvonuló török haderővel szembeni komolyabb katonai ellenállás megszervezése csak több hónapi késlekedéssel 1526 júniusának elején kezdődött meg. A királyi tanács elrendelte, hogy az egyházi kincsek felét a hadsereg felállításához szükséges pénz veréséhez kell felhasználni, valamint július 2-i határidővel Tolnára vezényelték a már hadbahívottakat. Mindeközben a török haderő átkelt a Száván és meghódította a magyar korona alá tartozó Horvátországnak az északi vidékét alkotó, Szlavóniának nevezett keleti részeit, majd augusztus 19-én Eszéknél átkelt a Dráván. Közben a magyar sereg is gyülekezni kezdett, amelynek összlétszámát 25 000 főre teszik, de vannak olyan hadtörténészek is, akik szerint elérhette a 40 000-es létszámot is. Ez utóbbiak arra hivatkoznak, hogy a király a jobbágyokat is hadba szólította, és az ő létszámuk pontosan nem ismeretes. Közben az egész sereg fővezérének Tomori Pált állította II. Lajos, aki szintén hadba szállt, számos egyházi vezető – köztük Szalkai László esztergomi pírmás és még öt főpap –, valamint jó néhány főúr – így például Batthyány Ferenc (1497–1566) horvát bán, Báthory András (?–1530) nádor, Perényi Péter (1502–1548) temesi ispán vagy éppen Bakics Pál (?–1537) rác vajda – banderiális seregeinek támogatásával. A sokfelől összesereglett magyar haderő végül a Duna ártere mentén húzódó kiterjedt mocsárvidék határában, a mohácsi síkon ütött tábort, azzal a céllal, hogy a török hadsereg északi előrenyomulását megállítsa. A mohácsi csatára 1526. augusztus 19-én került sor. Tomori Pál feltételezése az volt, hogy az egész török haderő még nem érkezett meg, ezért egy rajtaütéssel a szembenálló ruméliai török erőket szét tudják verni. Ezért a magyar sereget csatarendbe állította, és támadást rendelt el. A főkapitányok, Tomori Pál és Szapolyai György két harcrendben állították fel a magyar haderőt. A harcrend első vonalában Tomori Pál fővezér tartózkodott, és ennek az első vonalnak a jobbszárnyát Batthyány Ferenc, a balszárnyat pedig Perényi Péter irányította. A mögöttük álló második vonalat a bárói, egyházi és nemesi bandériumok alkották, itt tartózkodott ezer vértes védelmében a király is. A hadsereg közepén főként gyalogosok várták a vezényszót. A küzdelem kezdetben szép magyar sikerekkel kezdődött, mint arról a küzdelem egyik túlélője, Szathmári György is részletesen beszámolt: „Amint a támadásra jelt adtak, az első csatarendben állók hevesen összecsaptak az ellenséggel; elsütötték összes ágyúikat… Végre is az ellenség vitézül küzdő katonáink elől hátrálni kezdett, vagy azért, hogy közelebb csaljon bennünket ahhoz a helyhez, ahol ágyúi voltak felállítva. Ekkor sebes vágtatva érkezett a királyhoz Báthory András, és jelentette, hogy az ellenség meghátrált, s miénk a győzelem; előre kell nyomulni s támogatni kell az ellenséget üldöző csapatokat. Erre árkon-bokron át mi is előre siettünk, s mikor arra a helyre

értünk, ahol kevéssel előbb folyt a harc, ott láttuk a mieink közül sokaknak, az ellenség közül még többnek a holttestét a mezőn szerteszét heverni…” A törökök rumélia hadtestének meghátrálása miatt Tomori Pál a második harcrendet is rohamra vezényelte, ám a küzdelem kavargásában ekkor magyar részről megszűnt a csata egységes irányítása, és az egyes seregtestek elveszítették egymással a kapcsolatot. Ennek az lett a következménye, hogy a Tomori vezette derékhad előremenetelő gyalogsága a jobb- és balszárny támogatása nélkül maradt, és lényegében a törökök csapdájába került. Szahtmári leírása szerint: „Bár a király serege… erősen megzavarodott s futásnak eredt, még ezután is tovább folyt a harc, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt… Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is… a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni… Mikor azonban azok, akik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek és harcolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt, s az ágyúknál harcolók is kénytelenek voltak menekülni. Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket.” A katasztrofális vereséggel végződött mohácsi csatában a magyar haderő legnagyobb része megsemmisült. Holtan maradt a csatatéren a küzdelemben részt vett mind a hét főpap, köztük Tomori Pál is. Rajtuk kívül odaveszett a magyar főurak legnagyobb része, valamint a megáradt Csele-patak mocsarába fulladt menekülés közben II. Lajos király. Mindez a középkori magyar állam bukásának kezdetét jelentette.

TÜKÖRY LAJOS ÉS TÜRR ISTVÁN

ERDÉLYTŐL DAMASZKUSZIG

Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc számos hőse volt kénytelen az orosz beavatkozást követő kudarc után külföldre emigrálni. Többségük nagy emberi kitartásról és következetességről téve tanúbizonyságot, a világ legkülönbözőbb pontjain harcolt tovább a polgári eszményekért és a szabadságért. Nevüket többek között Angliában, Franciaországban, Törökországban, az Egyesült Államokban, Törökországban és az egyesülés előtt álló Itáliában tették maradandóvá. Némelyikük nem is itthon, a hazájában vált igazi katonai szaktekintéllyé és hadvezérré, hanem választott környezetében. Ezek közé a jeles személyiségek közé tartozott az egységes Olaszország megteremtésében oly kiváló szerepeket játszott Tüköry Lajos és Türr István is. Az 1830 szeptemberében Körösladányban megszületett Tüköry Lajos még alig volt tizennyolc esztendős, amikor az 1848-as polgári forradalom győzelmét követően a békési nemzetőrök közé állt. Hamarosan az első felelős magyar kormánnyal fegyveresen is szembeszálló délvidéki szerb felkelők ellen küldték őt harcolni, ahol vitézül helyt is állt. Ennek köszönhetően hadnaggyá léptették elő, és nem sokkal később, 1849 januárjában az 55. honvédzászlóalj tisztjeként Bem József erdélyi hadseregébe került. Bem vezérlete alatt katonáskodta végig a szabadságharcot, majd annak veresége után szeretett parancsnokát követve, 1849 augusztusában Törökországba emigrált. Sok más sorstársához hasonlóan ekkor török katonai szolgálatba lépett, annak reményében, hogy tovább folytathatja a harcot a Habsburgok ellen, a magyar szabadságért. Egy ideig Szelim effendi néven és főhadnagyi rangban a damaszkuszi török lovasságnál teljesített szolgálatot, és ennek során több olyan ütközetben is részt vett, amelyet a török haderő az Arábiai-félsziget nomád beduinjai ellen vívott. 1853-ban előbb Guyon Richárd, majd Kmety György hadsegédjeként harcolt az oroszok ellen vívott krími háborúban. Ennek során megsebesült, és érdemei elismeréseként őrnaggyá léptették elő, valamint a szultántól megkapta a medzsi rend nevű magas katonai kitüntetést. Egészen 1859-ig maradt meg a török hadsereg kötelékében, ekkor azonban az itáliai harcok hírére leszerelt, és az itáliai magyar légió II.

kötelékéhez csatlakozott a Habsburg-dinasztia elleni küzdelemben.

A HALÁLRAÍTÉLT

Az eredetileg még Thier családi néven 1825-ben, egy bajai polgárcsaládban született Türr István tizenhét esztendős korában, vagyis 1842-ben állt be a Habsburgok császári hadseregébe. Fegyelmezett és jó katona vált belőle, hamarosan káplárrá, majd őrmesterré léptették elő. A fellelhető források tanúbizonysága szerint 1846-tól Lombardiában szolgált, és ekkor már a Türr nevet használta azzal a céllal, hogy magyarságát hangsúlyozza. 1847-ben léptették elő hadnaggyá. Az 1848-as pesti forradalom kitörése után hiába várta, hogy Itáliából hazarendeljék Magyarországra, ezért 1849 januárjában százötven magyar katonatársát átvezette a Habsburg hatalommal szembeszálló PiemontiSzárd Királyság haderejéhez, ahol az ezután megalakított magyar légió parancsnoka lett. A piemonti hadsereg katonai kudarca után Türr István elhagyta Itáliát, és német földre, a forradalmi Bádenbe ment, ahol előbb őrnagyi, majd ezredesi rangban végezte a katonák kiképzését. Közben itt is elvállalta egy magyar légió megalakítását, és több alkalommal is kitüntette magát a poroszok elleni harcokban. Miután a bádeni felkelés is elbukott, Türr légiójával Svájcba menekült, ahol bekapcsolódott a magyar emigráció tevékenységébe. Ezt követően igen sokat utazott, és ennek során megtanult olaszul, franciául, németül és angolul. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn Kossuth Lajossal, és az emigráció más jeles magyar személyiségeivel. A krími háború alatt (1853–1856) előbb a török hadseregben szolgált, majd az angoloknál ezredesi rangban. Éppen angol megbízásból utazott hadianyagbeszerzőként Romániába, amikor Bukarestben az osztrákok letartóztatták, és halálra ítélték. Nagy nemzetközi tiltakozás indult ekkor a kiszabadítására, még Viktória angol királynő (1837–1901) is felemelte érdekében a szavát. Mindezek hatására az osztrák hatóságok kegyelmet adtak neki, de örökös száműzetésre ítélték.

HARC AZ OLASZ NEMZETÁLLAMÉRT

Itália a középkor egészében és az újkor elején a teljes politikai széttagoltság állapotában volt. A XIX. százaz első felében ez azt jelentette, hogy ÉszakItáliában a független Szárd-Piemonti Királyság mellett létező Lombard-Velencei királyság az Osztrák Birodalom része volt. A Közép-Itália egy részét elfoglaló kis fejedelemségek (Toscana, Modena, Parma) szintén az osztrákoktól függtek, míg a terület másik része a pápa irányítása alatt álló Egyházi Államhoz tartozott. Dél-Itália területét a francia befolyás alatt álló Szicíliai és Nápolyi Királyság foglalta el. A polgári átalakulás és a felvilágosodás hatására Itáliában is megszületett az egységes olasz nemzetállam megteremtésének gondolata, amelynek megvalósítását illetően két elképzelés alakult ki. Az úgynevezett felülről történő egyesítés hívei monarchisták voltak, és szerintük az egységes olasz királyságot a Szárd-Piemonti Királyságban uralkodó Savoyai-ház jogara alatt kellett egyesíteni. Az alulról történő egyesítés támogatói köztársaságot akartak, és polgári forradalmak révén kívánták céljukat megvalósítani. A monarchista elképzelés vezetője Camillo Cavour (1810–1861), míg a forradalmi köztársaság létrehozásának vezéralakja Giuseppe Mazzini (1805– 1872) volt. Az ügyvéd végzettségű Mazzini 1827-ben csatlakozott az egységes Olaszország megteremtéséért küzdő carbonari-mozgalomhoz, amelynek hamarosan az egyik vezetője lett. 1830-ban bebörtönözték, de sikerült Franciaországba menekülnie, ahol megalapította az „Ifjú Itália” titkos köztársasági szervezetet. Az 1848-as itáliai forradalmak kitörésének idején előbb a milánói osztrákellenes harcokban vett részt, majd a pápa elűzése után kikiáltott Római Köztársaság egyik vezetője lett. A forradalmak bukása után Londonba emigrált, ahol többek között Kossuth Lajos részvételével létrehozta az Európai Demokratikus Komitét. E szervezet révén került ismeretségbe Türr Istvánnal is, mindkettejük következetes Habsburg-ellenessége közös alapot jelentett egymás támogatásához. A Mazzini szervezkedéseibe belebonyolódó Türr 1853 februárjában tevékeny részt vállalt a milánói osztrákellenes felkelésben, amelynek veresége után elfogták, majd Tuniszba száműzték. Itt azonban nem sokáig maradt, mert a krími háború kitörése új lehetőségeket nyitott meg számára.

SZICÍLIA

A Szárd-Piemonti Királyság Cavour miniszterelnök vezérletével a krími háborút lezáró békekötés alkalmával, 1856-ban politikai és katonai szövetséget kötött III. Napóleon francia császárral (1852–1870) Ausztria ellen. Az észak-itáliai tartományok megtartásán fáradozó Ferenc József osztrák császár (1848–1916) hagyta magát provokálni, és 1859-ben hadat üzent Piemontnak, ám hadai a francia-piemonti seregektől hamarosan súlyos vereségeket szenvedtek, előbb Magentánál, majd Solferinónál. A háború kitörésekor Türr István ismét jelentkezett a piemonti hadseregbe, ahol Giuseppe Garibaldi (1807–1882) alpesi vadászai közé került ezredesi rangban. Közben részt vett az olasz nemzeti függetlenségért és egységért harcba szálló magyar légió megszervezésében is. E magyar légió II. brigádjához tartozó 4. zászlóaljának lett a parancsnoka a török szolgálatból kilépő és Itáliába utazó Tüköry Lajos, aki a piemonti hadseregben őrnagyi rangot kapott. A solferinói győzelem után III. Napóleon az olaszokat és a magyarokat elárulva váratlanul fegyverszünetet kötött az osztrákokkal Villafrancában. Ferenc József azonban Észak-Itáliát még így sem tudta megtartani, mert a fegyverszüneten felháborodott olaszok fölkelések sorozatát robbantották ki, elűzték a Habsburg-barát uralkodókat, és 1860 tavaszán népszavazással Piemonthoz csatlakoztak. Az olasz szabadságküzdelmek legnagyobb hőseként ünnepelt Giuseppe Garibaldi még 1833-ban csatlakozott Mazzini Ifjú Itália mozgalmához, és ekkoriban több sikertelen felkelési kísérletben is részt vett. Az 1840-es évek elején Dél-Amerikába hajózott, és itt több katonai konfliktusban is szerepet vállalat, előbb a brazil, majd az uruguayi hadsereg kötelékében. Ez utóbbi fővárosában, Montevideóban alapította meg a vörösingesek szabadcsapatát. E legendás haderő az általuk viselet vörös selyemingről (camiccia rossa) kapta a nevét. Dél-Amerikából 1848 tavaszán tért haza, és csatlakozott a piemonti hadsereghez. Az itáliai forradalmak veresége után ismét emigrált, és hosszú földkörüli bolyongás után csak Cavour hívó szavára tért vissza 1854-ben Piemontba. 1859-től részt vett az osztrákok elleni sikeres katonai harcokban, és Észak-Itália egyesítése után Cavour Szicília elfoglalására küldte őt. Garibaldi ezerhatvanhét önkéntes vörösingesével 1860. május 11-én szállt partra a szicíliai Marsalánál. Katonái között számos magyar is volt, haderejének vezérkarában az olaszok mellett Tüköry Lajos, Türr István és Dunyov István (1816–1889) foglaltak helyet. A partra szállt önkéntesekhez a szicíliai lakosság egy jó része is csatlakozott, így hamarosan sikerült elfoglalni a szigetet. A legnagyobb ütközet Palermo bevételéért zajlott, ahol a döntő támadást Tüköry Lajos vezényelte. Garibaldi Palermo ostromáról később így emlékezett meg: „A

bátrak kis csoportja elővédként ment. Az ezreknek ez a kiválasztott magja semmibe vette a túlerőt, a barikádokat, az ágyúkat, amelyeket a Bourbonok zsoldosai a Porta Termini előtt fölhalmoztak… A Porta Termini barikádjait szinte röptében vették birtokukba… A bátor polgárok közül sokan sem a véres utcai harctól, sem az ellenséges flotta kíméletlen bombázásától nem riadtak vissza… Sokan puska híján tőrökkel, késekkel, dárdákkal, vasfegyverekkel felszerszámozva álltak közénk.” A rohamot irányító Tüköry Lajos a palermói Porta Termini elfoglalása során súlyos lábsebet kapott. Lábát ugyan amputálták, de sérülésébe végül mégis belehalt. Dunyov István csak annyiban volt szerencsésebb nála, hogy ő túlélte lábának amputációját. Tüköry temetésén Garibaldi mondott gyászbeszédet. Később, 1910-ben a palermói San Domenico Pantheonban helyezték el hamvait örök nyugalomra egy nagy gyászünnepség keretében, amelynek során emlékművet kapott, és még egy utcát is elneveztek róla a városban.

AZ OLASZ KIRÁLYI HADSEREG ALTÁBORNAGYA

Türr István, mint Garibaldi elsőszámú hadsegéde Szicília elfoglalásában szintén jelentős mértékben kitüntette magát. Ezért Garibaldi tábornokká nevezte ki, és egy nagy hadosztály vezetésével bízta meg. E hadosztály parancsnokaként meghatározó szerepet játszott a Nápolyi Királyság elfoglalásában, és az egységes olasz államhoz való csatolásában. Ennek során a leghíresebb csatája az 1860. október 1-én lezajlott volturnói ütközet volt, ahol személyesen vezette a győzelmet meghozó szuronyrohamot. Dél-Itália elfoglalása után Garibaldi Türrt nevezte ki Nápoly és az egész tartomány katonai parancsnokának. 1861-ben Piemont uralkodóját, II. Viktor Emánuelt (1820–1878) Firenzében az egységes Olaszország királyának koronázták meg. Ő rendkívül hálás volt a szabadságharcos magyarok segítségéért és kitartásáért, és elismerésének egyik kitüntető jeleként Türr Istvánt altábornagyi rangban meghagyta a nápolyi tartomány katonai kormányzójának. Türr nevét ekkoriban már szárnyára kapta a világhír, hiszen a vörösingesek tetteiről szóló tudósításokban gyakran megemlékeztek személyéről. 1860-ban feleségül vette Bonaparte Wyse Adélt, és így rokonságba került III. Napóleon francia császárral. Ez még tovább növelte az iránta való érdeklődést, illetve a tekintélyét. Felesége rokonsága révén vált tehát

Európa monarchista köreinek egyik legbensőségesebb bizalmasává. Ettől az időtől kezdve megtagadta korábbi mazzinista elveit, illetve Garibaldival való kapcsolatát.

HÍRNEVES CSATORNAÉPÍTŐ MÉRNÖK

1866-ban kirobbant az egységes német nemzetállam vezető szerepének megszerzéséért vívott porosz-osztrák háború, amelynek során a még mindig osztrák kézen lévő Velence megkaparintásáért Olaszország hátba támadta Ausztriát. E háború során Türr István II, Viktor Emánuel főszárnysegédje lett, bár ekkor már nem elsősorban katonai, hanem főként diplomáciai feladatokat kapott. Az ő ügyes tárgyalásainak is nagy szerepe volt abban, hogy az osztrákok katonai veresége után Velence tartománya végül az olasz királyság szerves része lett. Ferenc József osztrák császárt az újabb súlyos katonai vereség a magyarokkal való kiegyezésre késztette 1867-ben, aminek eredményeként az Osztrák Birodalom helyén egy új államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia született meg. A kiegyezés után Türr István hazatért Magyarországra, és itthon széleskörű nemzetközi kapcsolatait különböző merész vállalkozások szolgálatába állította. Részt vett például a Panama-csatorna előkészítő munkálataiban, de az erre alapított vállalkozása pénzügyi visszásságok miatt csődbe ment, így tervét később mások valósították meg. Az 1880-as években része volt a Korinthoszicsatorna megtervezésében is, de ugyanúgy járt mint korábban a Panama-csatorna esetében, vagyis nagyszabású elképzelésének létrehozásából teljesen kiforgatták, és végül másoké lett az érdem. Magyarországon számtalan tervet vetett fel a hazai csatornahálózat kiépítésére illetve bővítésére, ám ezek közül is csak a Ferenc-csatornahálózat valósult meg teljes egészében az 1870-es évek második felében. Nyughatatlan, örökké megújulni kívánó személyisége egy időre a szabadkőműves társaságba vezette, idős korára pedig az akkoriban kibontakozott nemzetközi békemozgalomba. Életének utolsó éveit felváltva Párizsban, Nizzában és Budapesten töltötte. 1908 áprilisában egy bécsi utazása során meghűlt, és tüdőgyulladásban meghalt. Budapesti temetésén Európa legjelentősebb uralkodóházainak képviselőin kívül Olaszország nagyvárosainak követei és a magyarok tömegei is lerótták tiszteletüket.

ZRÍNYI MIKLÓS

SZIGETVÁR HŐSE

A XVII. századi magyar történelemben oly jeles szerepet betöltő Zrínyi család horvátországi ősnemesi família volt. Az első országos méltóságra jutott családtag az a Zrínyi Miklós (1508–1566) lett, aki nagy vagyonát még részben első feleségének, Frangepán Katalinnak köszönhette. A mohácsi csatát követően I. Ferdinánd királyhoz csatlakozott, és részt vett 1529-ben a török által ostromolt Bécs védelmében. Szolgálataiért királya a horvát báni méltóságra emelte őt 1542-ben, amelynek tisztét 1556-ig töltötte be. Ez idő alatt szinte szüntelen harcot folytatott a terjeszkedő törökökkel szemben. 1546-ban királyi adományként megszerezte a Muraközt Csáktornyával együtt, és ezzel hosszú távra megalapozta családja hatalmát. 1561-ben lett az egyik legfontosabb végvári erősség, Szigetvár kapitánya, amelynek elfoglalására 1566-ban Hódító Szulejmán (1520–1566) szultán személyesen vonult hadba mintegy százötvenezer fős seregével és háromszáz ágyúval. Zrínyi Miklós mindössze 2500 emberével védte a várat, így felmentő sereg nélkül semmilyen esélyük sem volt a túlélésre. A török had fokozatosan, előbb az újvárost, majd az óvárost támadta, miközben magas töltéseket építettek a várfalak minél jobb elérhetősége érdekében. Zrínyi és vitézei gyakran kitörtek a várfalak közül, hogy a töltéseket lerombolják, miközben hét erős török rohamot vertek vissza, egészen a belső várba való kényszerű visszavonulásukig. Miksa király (1564–1576) 70 000 fős serege mindeközben Győrnél állomásozott, és semmit sem tett Szigetvár felmentése érdekében. A belső várba szorult védőknek sem élelmük, sem lőporuk és ágyújuk nem maradt. Zrínyi így is hajthatatlan maradt, és nem fogadta el a törökök ajánlatait. Harminchét napi ostrom után a török sereg rőzsével rakta körül a belső vár falait, majd meggyújtották. A tarthatatlanná vált helyzetben a védők leöldösték asszonyaikat és leányaikat, hogy ne kerülhessenek az ellenség kezére, majd Zrínyi vezetésével kitörtek a várból. A hős várkapitány a leírások szerint így bíztatta katonáit: „Testvéreim, vitéz katonák… 37 nappal ezelőtt esküvel fogadtátok, hogy ezen a helyen vagy győzünk, vagy meghalunk. Rajta tehát vitéz katonáim, menjünk ki a külső várba, bátran ütközzünk meg az ellenséggel, és hajunk meg dicsőségesen. Én valamennyiünk között az első

akarok lenni. Rajta tehát, előre!” A kirohanásánál tehát Zrínyi ment legelöl, és vitézül harcolt, amíg egy török nyíl halálra nem sebezte. A holtteste fölötti küzdelemben a védők szinte az utolsó emberig elestek.

A ZRÍNYIEK

A Szigetvár török ostromában hősi halált halt Zrínyi Miklós fia, Zrínyi György (1549–1603) is híven szolgálta a Habsburg uralkodókat és hadvezérként jelentős győzelmet aratott 1587-ben Kanizsánál a törökök felett. Az ő fiai, Zrínyi Miklós (1588–1625) és az ifjabb Zrínyi György (1598–1626) szintén a déli végek katonai védelmében jeleskedtek. Miklóst II. Mátyás (1608–1619) katonai érdemeiért dunántúli főkapitánnyá nevezte ki, aki azonban csalódva a bécsi udvar politikájában Bethlen Gábor (1613–1629) erdélyi fejedelem szolgálatába szegődött 1619-ben. Az ifjabb György bátyjával együtt csatlakozott Bethlen Gáborhoz, ám 1622-ben visszatért a Habsburgok hűségére, amelynek jutalmaként II. Ferdinánd (1619–1637) király kinevezte őt horvát bánnak. A Habsburgok oldalán részt vett a harmincéves háború küzdelmeiben. Mindössze huszonnyolc évesen hunyt el, ezért váratatlan halálakor kortársai arra gyanakodtak, hogy megmérgezték. Széchy Magdolnával kötött házasságából született az a Zrínyi Miklós (1620–1664) aki költőként, hadvezérként és politikusként is századának egyik legjelentősebb személyisége lett, valamint az a Zrínyi Péter (1621–1676), aki bátyját követte a horvát báni méltóságban, és később a Wesselényi-féle Habsburg ellenes összeesküvésben játszott szerepe miatt Bécsújhelyen lefejeztek. A Zrínyi család két utolsó férfi tagja a Zrínyi Miklós fiaként született Zrínyi Ádám (1662–1691), és a Zrínyi Péter fiaként született Zrínyi János (1650–1703) voltak. Mind a ketten életük végéig megmaradtak a Habsburgok hűségén, de jelentősebb politikai szerepet már egyikük sem töltött be, halálukkal pedig a Zrínyi családnak magva szakadt. A család legjelesebb nőtagja, Zrínyi Ilona (1643–1703) Zrínyi Péter leányaként született, és 1667-ben ment férjhez I. Rákóczi Ferenchez (1645–1676). Házasságukból született az a II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) fejedelem, aki feles szabadságharcával írta be nevét a magyar történelembe. Zrínyi Ilona második férje szintén jeles személyiség, Thököly Imre (1657–1705) lett, akinek oldalán – asszony létére – még katonai, hadszervezői képességeit is megcsillogtathatta.

KÖLTŐ ÉS HADVEZÉR

Az 1620-ban Csáktornyán született Zrínyi Miklós Péter öccsével együtt már kisgyermekként árvaságra jutott, hiszen apja 1626-ban bekövetkezett halálakor már édesanyjuk, Széchy Magdolna sem élt. Neveltetésükről ezt követően egy öttagú gyámi tanács gondoskodott, amelynek élén Sennyey István váci püspök állt ugyan, aki azonban az alapvető utasításokat a korszak hírneves esztergomi érsekétől, Pázmány Pétertől (1570–1637) kapta. Ennek a gyámi tanácsnak a rendelkezésére Zrínyi Miklóst és Pétert 1628-ban a jezsuiták grazi iskolájába küldték tanulni. Mindössze nyolc esztendős volt, amikor az első udvari tisztségét megkapva főlovászmesterré nevezték ki. 1633-ban öccsével Bécsben folytatta tanulmányait, majd mindketten megunván a szigorú iskolai kötelmeket hazatértek a Zrínyi család birtokainak központjába, Csáktornyára. 1637 elején ért véget a gyámi tanács felügyelete a két Zrínyi fiú fölött, és ekkor adták át Zrínyi Miklósnak birtokai igazgatásának felelősségét és jogát. A következő években hozzáértő és sikeres gazdálkodó vált belőle, vagyonát Horvátország több kikötőjének bővítésével, azaz tengeri kereskedelemre való alkalmassá tételével is nagyban gyarapítani tudta. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648) 1644-ben a svéd és francia szövetség oldalán bekapcsolódott a Habsburgok elleni harmincéves háborúba, és ez a királyi Magyarország főuraitól is nagyobb politikai aktivitást követelt meg. Esterházy Miklós (1582–1645) nádor ekkor III. Ferdinánd király (1637–1657) utasítására támadást indított Erdély ellen, és ebben – az egyébként sikertelen – hadjáratban Zrínyi Miklós is kénytelen volt részt venni, bár nem értett egyet vele. E hadjáratból Csáktornyára hazatérve vette feleségül Draskovich Gáspár Mária Eusébia nevű leányát. Házassága kezdetén, 1646-47 telén írta meg híressé vált barokk eposzát, a Szigeti veszedelmet, amellyel részben a Szigetváron hősi halált halt dédapjának kívánt emléket állítani, részben pedig a török elleni nemzeti összefogás szükségességére akarta felhívni a figyelmet. III. Ferdinánd 1647 decemberében nevezte ki őt horvát bánnak, és méltóságának odaítélésétől kezdve teljes lojalitást várt el tőle. Zrínyi közismert Habsburg-hűsége ellenére azonban ekkoriban már egyáltalán nem értett egyet a bécsi udvarnak azon politikájával, amely nem a török kiűzésére és az ország területi megosztottságának megszüntetésére, hanem a keleti határokon való nyugalom

mindenáron való fenntartására törekedett, és amely miatt rendszeresen megújították a szultáni udvarral fennálló békét. Emiatt rendszeresen kritizálta Bécs tevékenységét, és nem rejtette véka alá azt a nézetét sem, hogy ekkoriban az Erdélyi fejedelemség politikájában látta a nemzeti egység megvalósításnak lehetőségét. Ezért kezdett levelezésbe az új erdélyi fejedelemmel, II. Rákóczi Györggyel (1648–1660) is, akinek kalandor természetű politikájában viszont később súlyosan csalódni kényszerült.

HADTUDOMÁNYI MŰVEK

A bécsi udvar törökpolitikájával szembeni kritikus szellemben születtek már meg jeles hadtudományi művei, a Tábori kis trakta és a Vitéz hadnagy, majd később az 1660-as évek legelején írt politikai röpirata, Az török áfium ellen való orvosság is. E hadtudományi művek nemcsak azt bizonyították, hogy kiváló hadvezér, hanem azt is, hogy korának egyik legjelesebb elméleti szakembere is. Ezekben rámutatott arra, hogy sem az idegen zsoldosok, sem a szedett-vedett banderiális magyar nemesi haderők nem képesek a korszerű hadviselésre, helyettük inkább egy közös érdekeken alapuló, a legkorszerűbb haditechnikával felszerelt, és alaposan kiképzett nemzeti haderőre lenne szükség. A Habsburgok magyarországi ténykedésében való teljes csalódása inspirálta őt azután a Mátyás király életéről való elmélkedések című királytükrének megírására, amelyben egy olyan eszményi nemzeti uralkodó megválasztásának szükségességéről elmélkedett, aki képes a nemzeti összefogásra, a török kiűzésére, és ezzel az ország egységének megteremtésére. Zrínyi Miklós verseket is írt, korai költeményeinek többsége szeretett feleségéhez, Draskovich Eusébiához szóltak, aki azonban tragikusan fiatalon, 1650 őszén elhunyt. A gyászidő letelte után Zrínyi újra megnősült, 1652-ben feleségül vette Bécsben Löbl Mária Zsófiát, aki azután egy fiúgyermekkel, Zrínyi Ádámmal (1662–1691) ajándékozta meg őt. Bár ezt még a gyermek születésének pillanatában senki nem is sejthette, a később muraközi főkapitányként jeleskedő Zrínyi Ádám lett családjának utolsó férfisarja.

A TÉLI HADJÁRAT

Az 1657-ben magyar trónra lépett I. Lipót ígéretet tett ugyan a magyar rendeknek arra, hogy azonnal megkezdi erőfeszítéseit a török kiűzésének megvalósítására, ám szavaival ellentétben eleinte mégis tovább folytatta a törökökkel való békés megegyezés politikáját, és ezért 1658-ban semmilyen segítséget nem nyújtott a törökök bűntető hadjárata miatt elbukó II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek. Az 1658–60-ban lezajlott erdélyi események miatt Zrínyi Miklós az erdélyi fejedelemben és a Habsburg uralkodóban egyaránt mélységesen csalódott. Erdély feldúlása, majd Várad törökkézre kerülése és II. Rákóczi György halála miatt Zrínyi immár elkerülhetetlennek tartotta a törökök elleni háborút, és látva a Habsburg udvarnak a háború mindenáron való elkerülését szolgáló taktikázását, önálló kezdeményezésre szánta el magát. 1661ben saját erejéből megkezdte a Mura folyó jobb partján – a leendő háború céljait szolgáló – Zrínyi-Újvár felépítését. A török elleni mozgósítás végső politikai kísérleteként vezető szerepet vállalt az 1662-ben összehívott országgyűlésen, ahol megpróbálta Magyarország főparancsnoki tisztét is elnyerni. I. Lipót azonban a pozsonyi diétán elvetette Zrínyi törekvéseit, és egy olyan parancslevelet állított ki, amelyben utasította őt Zrínyi-Újvár lerombolására. Zrínyi ellenállt ennek a nyílt parancsnak és tovább folytatta a vár megerősítését. 1663-ban a török porta hosszú idő után először utasította el a bécsi udvarnak a békeszerződés megújítására tett ajánlatát, és Köprülü Ahmed nagyvezír egy százhúszezer fős haderővel Budára vonult, amellyel egyértelműen világossá tette támadási szándékát. A háborútól megrettent I. Lipót Bécsből Linzbe menekült udvarával együtt, Zrínyit pedig kinevezte a Magyarországon lévő összes haderő főparancsnokának. Időközben a török sereg támadásba lendült, és hamarosan bevették Érsekújvárt, a felvidéki területek legfontosabb végvárát. A törökök nemcsak a Felvidéken támadtak, hanem délen, a birtokukban lévő Kanizsát veszélyeztető Zrínyi-Újvár elfoglalására is törekedtek, ám Zrínyi Miklós és öccse, Péter ezeket a támadási kísérleteket sikeresen visszaverték. 1664 januárjában Zrínyi vezetése alatt egyesültek Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, valamint Julius Hohenlohe és Walter Leslie tábornokok csapatai, majd megindították az Európa szerte dicsőségessé vált úgynevezett téli hadjáratot. E téli hadjárat során mélyen behatoltak a török területre és – Berzence, Babócsa, Barcs, Szigetvár, Pécs – érintésével egészen az Oszmán Birodalom legfontosabb nyugatra vezető átkelőhelyének számító Eszék városáig nyomultak előre, ahol a Száván átvezető híd felégetésével hónapokra elvágták a törökök nyugat-dunántúli területeinek utánpótlását, illetve megteremtették

Kanizsa ostromának lehetőségét is. Zrínyi Miklós hozzá is fogott Kanizsa ostromához, amelynek felmentésére Köprülü Ahmed nagyvezír egy hatvanezer főből álló török sereget küldött. I. Lipót ekkor Zrínyi táborába küldte egyik bizalmas hadvezérét, Raimondo Monetcuccolit (1609–1680), aki az uralkodó utasítását követve az ostrom félbeszakítására kényszerítette a magyar sereget, majd Zrínyi-Újvárra vonult vissza, amit a nagyvezír megérkező seregei azonnal ostrom alá fogtak. Így lettek az addigi ostromlókból egyik napról a másikra ostromlottak. Montecuccoli végül feladta Új-Zrínyivárt, amit azután a törökök felrobbantottak, a földdel téve egyenlővé azt. Zrínyi Bécsbe ment tiltakozni, ám I. Lipót nem fogadta őt, sőt levélben értesítette arról, hogy megfosztja főparancsnoki tisztétől, és tisztét Montecuccolira ruházza át. A Kanizsánál és Zrínyi-Újvárnál aratott győzelmek hatására Köprülü Ahmed nagyvezír úgy döntött, hogy Bécs ellen indít most már támadást, és a Rába vonalán haladva egészen az osztrák örökös tartományok határáig jutott. Szentgotthárdnál azonban Montecuccoli nemcsak megállította a török sereget, hanem jelentős győzelmet is aratott felettük. A szentgotthárdi győztes csata ellenére a bécsi udvar titkos tárgyalásokba kezdeményezett majd a magyar közvéleményt meglepve és felháborítva váratlanul megkötötték a még 1606-ban aláírt zsitvatoroki béke területi rendelkezéseit helyreállító vasvári békét.

VÉGZETES BALESET

A vasvári békekötés miatt a Habsburg-ház tekintélye a mélypontra zuhant Magyarországon, és a magyar nemesség felháborodásában a felkelés küszöbére jutott. Sokan arra számítottak, hogy e várható nemzeti felkelés élére a téli hadjárat Európa szerte hősként ünnepelt vezére, Zrínyi Miklós fog állni, aki azonban a vasvári békekötés után visszavonult csákvári birtokára, ahol a következő hónapokban a maga és az ország helyzetének újragondolásán elmélkedett. Itt érte 1664. november 13-án I. Lipótnak az a levele, amelyben személyre szóló meghívót kapott az uralkodótól a magyar ügyekről tartandó tanácskozásra. Zrínyi természetesen elfogadta ezt a meghívást – Bécsbe készült tehát –, előtte még azonban, november 18-án társaságával vadkanvadászatra indult a kursaneci erdőbe. Ezen a vadászaton veszítette azután az életét, amelyről az egyik vadásztárs szemtanú, Bethlen Miklós Emlékiratában így számolt be: „No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes

bocskorra is felvonhatott, puskával beméne, és szokása szerint csak egyedül bujkálván, löve egy nagy emse disznót [nőstény vaddisznót], a gyalogok is lövének egyet a hálónál, s vége is lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű vadászát, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszejthetnénk. Az úr… bocskorban lóra kapott, rövid puska kezében, Póka után nyargala…Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgos fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem vélem a disznó… sebtében állítsátok a sebnek vérét… Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyta a vére, először ülni, azután hanyatt feküdni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy bal felől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem a harmadik, jobb felől, a fülén alól a nyaka csigajánál ment bé, s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

A MAGYAR TÖRTÉNELEM HÍRES HÁBORÚI ÉS CSATÁI

1848/49-es forradalom és szabadságharc: Az 1848. március–áprilisában lezajlott győztes polgári forradalom révén megalakult első felelős magyar kormánnyal szemben az első katonai kihívást Jellasics horvát bán intézte, aki azonban ez év szeptember-novemberében súlyos vereségeket szenvedett a megalakult magyar honvédseregtől. Ezután 1848 decemberében Windischgraetz herceg vezetésével indult osztrák támadás a magyar függetlenség letörésére, ám Görgei Artúr felvidéki (1849. január-február), illetve Bem József erdélyi (1849. január-március) hadjárata megalapozta a kilenc oldalról is támadó osztrák seregek kiűzését, amely a tavaszi hadjáratban (1849. április-május) érte el a csúcspontját. E súlyos katonai kudarc után Ferenc József osztrák császár kénytelen volt az orosz cár segítségét kérni a magyar szabadságharc letörésére. 1849 júniusában Paszkievics orosz herceg vezetésével orosz, míg Julius Haynau irányításával osztrák hadsereg támadt rá a függetlenségét kinyilvánított Magyarországra. A túlerővel szemben a magyaroknak nem volt katonai esélyük, így a szabadságharcot az orosz-osztrák seregek végül 1849 júliusában leverték. 1956-os forradalom és szabadságharc: A Sztálin halálát (1953) követő erjedési folyamat egyik legfontosabb állomásaként 1956. október 23-án Budapesten forradalom tört ki a sztálinista diktatúra és a szovjet katonai megszállás ellen. Válaszlépésként a szovjet hadsereg október 25-én az ország minden nagyobb városát megszállta. Az ekkor megalakult Nagy Imre-kormánynak sikerült elérnie a harcok lecsendesítését, és azt, hogy a szovjet erők hagyják el Budapestet. A forradalmi események fejlődéseként megindult az ország demokratikus, többpártrendszeri átalakítása, és ennek során a forradalom révén hatalomra segített magyar vezetés deklarálta a kommunista Szovjetuniótól való politikai és katonai elszakadását. Emiatt a szovjet állam akkori vezetője, Nyikita Hruscsov a magyar forradalom és szabadságharc katonai leverése mellett döntött. A szovjet erők támadása 1956. november 4-én indult meg. Hiábavalónak bizonyult ekkor az elkeseredett magyar ellenállás, mert a szovjet hadsereg túlerejével néhány nap megszállta az egész országot. Álmosdi ütközet: Bocskai István hajdúkból szervezett haderejével 1604.

október 15-én Álmosd és Diószeg között szétszórta az ellene felvonultatott császári hadsereget. Szabadságharcának ez volt az első győzelme. Augsburgi csata: I. (Nagy) Ottó német uralkodó 955-re felszámolta a belső lázadásokat, és így minden erejét a kalandozó magyarok ellen tudta fordítani. Ebben az esztendőben a Lél (Lehel), Bulcsú és Súr által vezetett magyar sereg fölött az Augsburg melletti Lech-folyó mezején akkora győzelmet aratott, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a nyugati irányú magyar kalandozásoknak. Bécs elfoglalása: I. (Hunyadi) Mátyás király (1458–1490) elődeit követve egy erős közép-európai birodalom kialakítására törekedett. Ennek megvalósítása érdekében a német-római császári cím megszerzésére tört, amiben azonban fő riválisa, III. (Habsburg) Frigyes császár (1440–1493) minden eszközzel igyekezett megakadályozni őt. Kettejük évtizedekig elhúzódó párharca során 1485-ben Mátyás hadjáratot indított a Habsburgok székvárosa, Bécs ellen, és azt rövid ostrom után el is foglalta. Ezután ide helyezte át királyi székhelyét és itt is hunyt el 1490-ben. Bocskai-szabadságharc: A korábbi erdélyi fejedelmek szolgálatában álló, jelentős diplomáciai múlttal is rendelkező Bocskai István váradi várkapitányt a tizenöt éves háborúban elszenvedett katonai kudarcok egyik felelősének tartotta (Habsburg) Rudolf király (1676–1608), és ezért 1604ben felségárulási pert akasztott a nyakába. Bocskai azonban a hajdúkból magánhadsereget szervezett, majd sikeres szabadságharcot indított. Ennek során elfoglalta a Habsburg seregektől az egész Felvidéket, miközben katonai sikereinek hatására az erdélyi rendek megválasztották őt fejedelmüknek. A török szultán felajánlotta neki a magyar koronát is, ám ezt nem fogadta el. 1606-ban Rudolffal aláírta a követeléseit elismerő bécsi békét, majd az ő közvetítésével aláírásra került a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke is. Branyiszkói áttörés: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Görgei Artúrnak az osztrák seregek elleni felvidéki hadjárata (1849. január-február) során lezajlott egyik legfontosabb, stratégiai jelentőségű ütközete, amelyben Guyon Richárd vezetésével 1849. február 5-én az Északi-Kárpátok déli előterében lévő, az Igló és Eperjes városok közötti szabad átjárást biztosító Branyiszkói-hágót megtisztította a magyar kormányzat ellenségeitől.

Buda ostroma: Attól kezdve, hogy IV. Béla király székvárosává tette, Buda számos ostromot, támadást volt kénytelen kiállni. A két legnagyobb, leghíresebb ostromára a török kiűzésekor, illetve az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején került sor. Az ország három részre szakadásakor, 1541-ben a törökök csellel vették be Budát, majd itteni uralmuk központjává tették. A török kiűzésére szervezett Szent Liga seregei Lotharingiai Károly fővezérletével 1686. szeptember 2-án foglalták vissza hosszú és kíméletlen ostrom során. Ekkor a vár és a város nagy része elpusztult, az ott élő lakosságot pedig szinte teljesen kiirtották. Buda visszaszerzése ellenére a Habsburg uralkodók továbbra is az 1550-es években fővárossá emelt Pozsonyt tekintették magyar székvárosuknak. A reformkor idején a magyar ellenzéki politikusok ezért a magyar függetlenség egyik jelképeként kezdtek el tekinteni Budára, és azt követelték, hogy a független magyar kormány, illetve a népképviseleti magyar országgyűlés székhelye Buda-Pest legyen. Az 1848-as polgári forradalom győzelmekor így ismét fővárossá lett. 1848. december 31-én a magyar forradalmi intézményeknek el kellett hagyniuk a várost, ahová az osztrák fővezér, Windischgrätz csapatai vonultak be. Magyar szempontból a szabadságharc csúcspontjának számító tavaszi hadjárat végkifejleteként, 1849 májusában, tizenhét napi ostrom után sikerült visszafoglalni Budát, ami a nemzeti összetartozás és büszkeség egyik fontos jelképe lett. Cseh háborúk: I. Mátyás király 1466-ban egykori apósa, Bodjebrád György cseh király ellenében beavatkozott a csehországi belviszályba. 1468-ban hadjáratot indított Csehország ellen, és katonai sikereit követően, 146-ben a cseh rendek megválasztották őt királyuknak. A háború azonban tovább folyt Podjebrád kitartó ellenállása miatt. Mátyásnak így ténylegesen csak Morvaországot és Sziléziát sikerült birtokba vennie. Podjebrád 1471-ben bekövetkezett halála után a cseh rendek II. Ulászlót választották meg királyuknak, akivel Mátyás még 1479-ig háborúzott a cseh trónért, de újabb eredményeket már nem sikerült elérnie. Dési ütközet: Az erdélyi parasztfelkelők 1437-ben a Dés mellett lezajlott csatában aratták a nemesi haderők felett Budai Nagy Antal vezetésével. E csata hatására kényszerültek a nemesek megkötni a kolozsmosotori egyezményt. Dolhai csata: A tiszaháti felkelők 1703-ban Esze Tamás vezetésével hazahívták II. Rákóczi Ferencet Lengyelországból, majd őt várva

gyülekezni kezdtek. Ekkor Károlyi Sándor Dolha mellett rájuk támadt és szétszórta őket. Az időközben hazatérő II. Rákóczi Ferenc a dolhai csata tapasztalatait levonva ismerte fel, hogy a nemesek és a jobbágyok közötti ellentéteket felszámolva lehet csak a nemzeti egységet megteremteni, és a szabadságharcot sikeresen megvívni. Dózsa-parasztháború: 1514 nyarán Bakócz Tamás esztergomi érsek egy török elleni keresztes hadjáratott hirdetett meg. A Pest alatt gyülekező keresztesek élére a székely származású lovaskapitányt, Dózsa Györgyöt állította. A fegyverkező parasztoktól megriadt főurak Rávették Bakócz Tamást a toborzás megszüntetésére, ám a már összegyűlt had elindult dél felé a török ellen. Ekkor a nemesi hadak Nagylaknál rájuk támadtak, de vereséget szenvedtek. Ezzel kirobbant a parasztháború, amely kezdeti sikerek után a temesvári csatában elszenvedett vereséggel, és Dózsa György kivégzésével ért véget. Ezután az országgyűlés kimondta, hogy jobbágy többé fegyvert nem viselhet Magyarországon, és büntetésül kimondták a jobbágyok örökös röghözkötését is. Dunántúli hadjárat: Károlyi Sándor kuruc fővezérnek 1704-ben, majd 1705-ben is sikerült egy rövid időre birtokba vennie a Dunántúlt, de seregeit az osztrák erők mindkétszer kiűzték. A nyugati határszél stratégiai jelentősége miatt 1707-ben II. Rákóczi Ferenc ismét hadjáratot rendelt el a Dunántúl elfoglalására. A hadjáratot Bottyán János vezette, aki rövid idő alatt néhány vár kivételével az egész területet sikeresen elfoglalta. Drégely ostroma: A törökök 1552. évi Magyarország elleni hadjárata során Ali budai pasa tízezer fős seregével vette ostrom alá a Szondi György várkapitány által védelmezett Drégelyt. Szondi katonáival a végsőkig kitartott, és mind egy szálig elestek. Egri diadal: Az Ali budai pasa által Magyarország ellen vezetett 1552. évi török hadjárat legnagyobb ostroma Eger birtoklásáért folyt. A várat Dobó István várkapitány és Mekcsey István várnagy vezette katonák hősies küzdelemben védték meg, példát mutatva ezzel az egész országnak. Első világháború: Az első világháború (1914–1918) kirobbantásának indokát Ferenc Ferdinánd (1863–1914) osztrák-magyar trónörökösnek és feleségének szerb származású merénylők által történt szarajevói meggyilkolása szolgáltatta, amely miatt a Német Császárság ösztönzésére az

Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 18-án hadat üzent a Szerb Királyságnak. Az úgynevezett központi hatalmak (Németország, OsztrákMagyar Monarchia, Törökország, Bulgária) és az antantnak nevezett szövetség (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, majd Szerbia, Belgium, Japán, Olaszország, Románia, Görögország és az Egyesült Államok) közötti háborús frontok alapvetően Európában húzódtak, a többi kontinens eseményei mindvégig perifériális jellegűek maradtak. Ázsiában a mellékhadszínteret Törökország hadba lépése jelentette, Japán a Csendesóceánon indított támadása során megszállta az ott lévő német gyarmatokat, míg Afrikában az angol-francia gyarmati hadseregek indítottak támadást a német birtokok ellen. Az amerikai kontinens területén harcok nem folytak, de az USA hadba lépésével ez a földrész is érintetté vált a háborúban. Az első világháború majd ötévnyi véres küzdelem után az antant szövetség győzelmével végződött, és az általuk összehívott párizsi konferencia, majd a washingtoni szerződések olyan súlyos, szinte elfogadhatatlan békefeltételeket szabtak a vesztes országoknak, hogy azok elvetették a második világháború kitörésének magvait. Erdélyi hadjárat: 1849 januárjában Erdélyt a Moldva felöl behatoló Urban ezredes román és orosz határőregységei, valamint a Havasalföld irányából érkező Puchner tábornok császári seregei teljes megszállással fenyegették. Bem József ekkor Észak-Erdélyben összpontosította magyar honvéderőit, majd Kolozsvár közelében rátámadt Urban ezredesre, akinek seregét a Borgói-hágón keresztülűzte vissza Moldvába. Innen azután délre fordult és bevonult Marosvásárhelyre. Ennek hírére a székelyek mellé álltak, és újoncaikkal jelentős számban növelték meg katonai erejét. Bem hamarosan a Puchner tábornok oldalára állt dél-erdélyi szász városok elfoglalására indult. Ezt megakadályozandó, a császári haderő Gálfalvánál rátámadt Bem seregére, ám súlyos vereséget szenvedett, és ezután kénytelenek voltak visszahúzódni Nagyszeben oltalmába. Bem nagy lendülettel tört rá Nagyszeben városára, ám ekkor kudarcot vallott, így kénytelen volt egészen Vízaknáig hátrálni. A vízaknai véres csatákban szétzilálódott az erdélyi magyar haderő, ezért Bem seregével Piskiig hátrált, ahol azután sikerült újrarendezni a sorait. A Piskinél lezajlott ütközetben fölényes győzelmet aratott Puchneren. A megvert császári erők Szászváros alá vonultak, miközben Bem egy átkaroló hozdulattal a stratégiai fontosságú Medgyest szállta meg. Ezzel azt akarta megakadályozni, hogy az időközben ismét Észak-Erdélyre támadt Urban ezredes, valamint a Brassót elfoglaló orosz erők egymást támogatva elfoglalhassák a magyar sereg hűveleti

bázisának számító Székelyföldet. Bem seregét két részre osztotta, amelynek egyik hadoszlopa Bukovinába űzte Urbant, közben azonban a másik Medgyesnél vereséget szenvedett az ismét támadásba lendült Puchnertől, és így Medgyest feladva Segesvárra voltak kénytelenek visszavonulni. Puchner Segesvárnál be akarta keríteni a magyar haderőt, de Bemnek sikerült egy ponton áttörnie, és a császáriakat faképnél hagyva Nagyszeben alá vonult, ahol tüzérségével elsöpörte az ott állomásozó orosz gyalogságot. Ezt követően megostromolta és elfoglalta a szász ellenállás központjának számító és a császári erők fő bázisának tekintett vársot. Az osztrák-orosz erők még egyszer csatát vállaltak Bem hadaival a Brassó melletti Feketehalomnál, ám ismét vereséget szenvedtek, így 1849. március 21-én a Tömösi-szoroson keresztül kimenekültek Havasalföldre. Erdélyi parasztháború: Zsigmond király pénzrontása, Marchiai Jakab inkvizítori tevékenysége és Lépes György erdélyi püspök adókivetései vezettek 1437-ben az erdélyi parasztháború kirobbanásához, amelynek élére Budai Nagy Antal kisnemes állt. Katonai győzelmük után a nemességgel megkötötték a kolozsmonostori egyezséget. Ezután a magyar nemesség, a szász polgárság és a székely előkelők összefogtak, létrehozták az erdékyi három nemzet unióját, és közös erővel számolták fel a parasztmozgalmat. Északi hadjárat: A Vix-jegyzék elutasítása után, 1919 áprilisában Csehszlovákia és Románia támadást indított Magyarország ellen. A Tanácsköztársaság vezetői létrehozták a magyar Vörös Hadsereget, amelynek vezérkari főnöke, Stromfeld Aurél dolgozta ki az északi hadjárat tervét a csehszlovák és román haderő egyesítésének megakadályozására. 1919 júniusában a Vörös Hadsereg elfoglalta Kassát, majd egész KeletSzlovákiát, ezzel kényszerítve az antantot a Clemenceau-jegyzék kiadására. Galambóc ostroma: Zsigmond király az 1420-as években létrehozta a déli magyar határokat őrző végvárvonalat. A Duna menti szakasz kialakításánál, 1428-ban a magyar sereg ostrom alá fogta a török kézen lévő Galambóc várát, ám az ostrom sikertelenül záródott. Ennek ellenére a déli várvonal megteremtése így is megvalósult. Gálfalvai csata: A Marosvásárhelytől délre lévő Gálfalvánál igyekezett Puchner osztrák tábornok Bem József előrenyomuló erdélyi honvédseregét először megállítani, de 1849. január 17-én az itt lezajlott csatában súlyos vereséget szenvedett.

Goroszlói csata: Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet 1601. augusztus 3-án Basta osztrák tábornagy és Vitéz Mihály havasalföldi vajda egyesült serege Goroszlónál meglepte és legyőzte. Emiatt Báthory Zsigmond végleg elvesztette a fejedelemséget. Győr ostroma: A tizenöt éves háború kezdeti szakaszában, 1594 nyarán foglalták el a törökök Győrt, amely már közvetlen fenyegetést jelentett a császárváros, Bécs számára. 1598-ban egy új haditechnika, a petárda alkalmazásával Pálffy Miklós a királyi csapatok élén rövid ostrom után visszafoglalta a várat. Győri csata: A Haynau osztrák táborszernagy által vezetett erők a Görgei Artúr irányította magyar honvéderőt 1849. június 28-án kényszerítette Győrnél véres ütközetre. A magyar honvédek hősies ellenállása nem volt elegendő az osztrák túlerővel szemben, így vereséget szenvedtek. Győr mellett zajlott le a napóleoni háborúk egyetlen magyarországi csatája is 1809-ben, amely a Napóleon ellen felkelt magyar rendek igen csúfos vereségével végződött. Gyulafehérvári ütközet: 1442 tavaszán Mezid bég vezetésével török had csapott le Erdélyre, ám március 22-én Hunyadi János vajda Gyulafehérvár mellett fényes győzelmet aratott felettük. Gyurgyevói ütközet: Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem és Vitéz Mihály havasalföldi vajda egyesített seregei mélyen benyomulva török területre 1595. október 28-án Gyurgyevónál fényes győzelmet arattak a szultáni haderőn. Ez volt a tizenöt éves háború történetének legnagyobb magyar diadala. Halicsi hadjáratok: A Kijevi Rusz fokozatos szétesése (XI. század) során a középkor idején Galíciának nevezett mai Nyugat-Ukrajna területén jött létre a Halicsi Fejedelemség. A Magyarországgal szomszédos orosz fejedelemséget először I. (Szent) László király hódoltatta, és kormányzását Álmos hercegre bízta. A későbbi évszázadban a magyar uralkodók több kísérletet is tettek a fejedelemség területének megszerzésére. Az utolsó sikeres ilyen irányú hadjáratot III. Béla király folytatta, és a fejedelemség uralkodójának kisebbik fiát, András herceget tette meg, akit azonban hamarosan elűztek.

Harmincéves háború: A XVII. század elején létrejött protestáns unió és katolikus liga közötti harmincéves (1618–1648) háborút az robbantotta ki, hogy a csehek 1618-ban nem fogadták el uralkodójuknak II. (Habsburg) Ferdinándot (1618–1637), és felkeltek ellene. A csehekkel és más protestáns fejedelmekkel szövetkezett Bethlen Gábor 1619-ben avatkozott be először a küzdelembe. A csehek veresége után a dánok, majd a svédek vették át a Habsburgok elleni kezdeményezést. Az úgynevezett svéd szakaszban lépett be a háborúba a protestánsok oldalán I. Rákóczi György erdélyi fejedelem, aki katonai sikerei ellenére 1645-ben a török szultán követelésére különbékét volt kénytelen kötni III. Ferdinánddal (1637–1657). A franciák beavatkozásának köszönhetően a háború végül a Habsburgok vereségével végződött. A háborút lezáró westfaliai béke a német-római császárok hatalmát jelképessé zsugorította. Hegyaljai felkelés: 1697-ben a törököt kiűző Szent Liga seregeinek sanyargatása és kegyetlen adóztatása miatt Tokaj-Hegyalján parasztfelkelés tört ki Esze Tamás vezetésével, amelyhez polgárok, és más közrendűek is csatlakoztak. Mozgalmuk hamarosan az egész Tiszahátra kiterjedt. Az ellenük küldött osztrák seregnek sikerült a felkelést elfojtania, az elmenekülök a kuruc mozgalomhoz csatlakoztak. Hétéves háború: Mária Terézia 1756-ban háborút indított Poroszország ellen az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748) elvesztett Szilézia visszaszerzésére. A hét esztendeig tartó küzdelem 1763-ban osztrák szempontból eredménytelenül zárult. Hód-tavi csat: 1279-ben az egyház vezetői és a főurak kötelezték IV. Lászlót, hogy hozzon törvényeket az országban letelepített, de még mindig pogány hiten lévő és nomád szokások szerint élő kunok ellen. A fegyveresen ellenálló kunokat a Hód-tó mellet lezajlott csatában legyőzték, és ezután szokásaik megváltoztatására kényszerítették. Horia-Closca felkelés: Mária Teréziának a jobbágyi szolgáltatásokat országosan egységesítő Urbáriuma a fejletlenebb vidékeken élő jobbágyokat a korábbinál súlyosabb helyzetbe hozta. Ez vezetett 1784-ben a Horia és Closca által vezetett erdélyi parasztfelkeléshez, amelyben főként román származásúak vettek részt. II. József gyorsan elfojtotta a felkelést, és egy jobbágyrendelet kiadásával igyekezett a jobbágyok helyzetén javítani.

Hosszú (balkáni) hadjárat: I. Ulászló 1443-ban egy török elleni támadó hadjáratról döntött, amelyet Hunyadi Jánossal közösen vezetett. Hunyadi előbb a Morava menti Nisnél aratott győzelmet a törökök fölött, majd bevette Szófiát. Ekkor a török szultán békét kért. Ebben a váradi békében a szultán Magyarországnak területeket adott át és garantálta Szerbia függetlenségét. Höchstädti csata: 1556-ban a Habsburg-dinasztia egy spanyol és egy osztrák ágra vált szét. A spanyol-ág 1700-ban kihalt, ezért az osztrák-ág akkori uralkodója, I. Lipót igényt tartott a spanyol örökségre, ám ezt XIV. (Bourbon) Lajos francia király vitatta, és leányági rokonságra hivatkozva szintén bejelentette igényét a spanyol örökségre, az egyik unokája javára. Ez a dinasztikus és nagyhatalmi ellentét robbantotta ki végül azt a spanyol örökösödési háborút (1701–1714), amely különböző szövetségkötések révén szinte európai méretűvé vált. Ennek egyik mellékszálaként zajlott II. Rákóczi Ferenc szabadságharca Magyarországon a Habsburg-uralom ellen. Kezdetben a franciák értek el jelentős katonai sikereket, ám 1704. augusztus 13-án az angol John Churchill-Marlborough herceg oldalán a Duna mentén lévő Höchstädtnál a Habsburgok fővezére, Savoyai Jenő legyőzte a francia-bajor hadsereget, és ezzel megfordította a spanyol örökösödési háború menetét a Habsburgok javára. Mint a későbbi események megmutatták, ez a höchstädti ütközet II. Rákóczi Ferenc szempontjából is igen kedvezőtlenül befolyásolta az eseményeket. Kápolnai ütközet: A Dembinski Henrik fővezérlete alatt álló magyar honvédsereg a Duna-Tisza közén lévő Kápolnánál próbálta meg legyőzni Windischgrätz osztrák seregét, ám kétnapos kemény küzdelem (1849. február 26–27.) után vereséget szenvedtek, és ezért a magyar honvédcsapatokat vissza kellett vonni a Tisza vonala mögé. A kápolnai győzelem hírére Ferenc József Olmüztbem kiadott alkotmányában megszüntette Magyarország függetlenségét. Kenyérmezei ütközet: 1479 nyarán a török hadsereg benyomult Erdélybe és nagy pusztításba kezdett. Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán egyesített hadereje azonban a dél-erdélyi Kenyérmezőnél nagy győzelmet aratott a törökök felett. Kőszeg ostroma: I. Szulejmán szultán török hadai I. Szapolyai János királyt I. Ferdinánd ellenében támogatandó 1532-ben hadjáratba kezdtek Bécs

elfoglalására, ám Jurisich Miklós kaptán által vezetett Kőszeg makacs ellenállása miatt az egész hadjárat meghiúsult. Második világháború: A XX. század történetének legpusztítóbb háborúját kiváltó első lépés az volt, amikor a náci Németország 1939. szeptember 1-én lerohanta Lengyelországot, amely miatt Anglia és Franciaország hadat üzent a németeknek. 1940 áprilisában Németország elfoglalta Dániát és Norvégiát, majd ugyanez év nyarán a Benelux-államokat és Franciaországot. 1940. szeptember 27-én Németország, Olaszország és Japán megkötötték a háromhatalmi egyezményt, amellyel végső formát nyert a második világháborút elindító tengelyhatalmak katonai szövetsége. Velük szemben egy ideig csak Anglia állt ellen, miután azonban 1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót, Japán pedig az Egyesült Államokat, hamarosan kiformálódott a tengelyhatalmakkal szembeni szövetséges hatalmak rendszere Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetésével. Magyarország a második világháború kitörésekor fegyveres semlegességi politikát hirdetett meg, amellyel csak mintegy másfél esztendőn át sikerült elkerülni a hadba lépést, mert a magyar revíziós külpolitika egyre inkább a németekhez és szövetségeseihez láncolta az országot. A Bárdossy László vezette magyar kormány a környező országok rivalizálásából kimaradni nem akarván 1941. június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak, és ezzel Magyarország belépett a számára sok szempontból is végzetessé váló második világháborúba. A Bárdossy-kormány 1941 decemberében hadiállapotba került Angliával és az Egyesült Államokkal, így az ország sorsa ettől kezdve a német szövetségeseknek lett kiszolgáltatva. Miután 1942/43 telén a 2. magyar hadsereg megsemmisült a keleti fronton, a Kállay Miklós vezette magyar kormány megtette az első kísérletet a háborúból való kilépésre, a szövetséges hatalmakkal való titkos fegyverszünet aláírásával. E kísérlet miatt a németek 1944 márciusában megszállták Magyarországot, rákényszerítve ezzel a magyar vezetést a háború folytatására. 1944 őszére teljesen egyértelművé vált a tengelyhatalmak háborús veresége, ezért Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-én bejelentette Magyarország kilépést a háborúból. Rosszul előkészített kiugrási kísérletét azonban a Magyarországot megszállva tartó német katonai erők, és a velük szövetkezett hazai szélsőségesek, a nyilasok megakadályozták, végső romba döntve ezzel az országot. Magyarország területéért így elkeseredett és véres harcokat vívtak a szemben álló felek, mígnem 1945 áprilisára a szovjet csapatok az egész országot elfoglalták. A második világháborúban való részvétele Magyarországnak a fronton elesett

katonák, a koncentrációs táborokban – illetve más módon – meggyilkolt több mint félmilliónyi magyar zsidóság, és az ország területén folytatott harcok során elpusztult polgári lakosság arányszámát figyelembe véve nyolcszázezernél is több emberéletébe került, miközben az ország javainak csaknem fele is megsemmisült. Medgyesi csata: A Bemtől Piskinél vereséget szenvedett Puchner osztrák tábornok a vele szimpatizáló szász városba, Medgyesbe menekült. Itt a város falainál sikerült még egyszer utoljára, 1849. február közepén győzelmet aratnia Bem seregén. A medgyesi csatavesztés azonban nem törte meg Bem lendületét, aki hamarosan a segesvári és a szebeni győzelemmel köszörülte ki a medgyesi csorbát. Ménfői csata: Orseolo Péter királyt 1041-ben elűzték a magyar előkelők, és helyére I. (Szent) István sógorát, Aba Sámuelt ültették. Péter német segítséggel visszatért, és a Győr melletti Ménfőnél szétverte Abba Sámuel seregét, akit menekülése közben meg is gyilkoltak. Merseburgi csata: I. (Madarász Henrik) német király Merseburg közelében, Riade mellett 933-ban szinte megsemmisítő vereséget mért a magyarokra. Ez volt a kalandozó magyarok első súlyos veresége, aminek következtében három évig nem is indultak el haddal német földre. Mezőkeresztesi csata: 1596. október 26-án Mezőkeresztesnél az egyesített magyar és erdélyi hadak vereséget szenvedtek a török hadseregtől. Ez az ütközet fordulópontot jelentett a tizenöt éves háború történetében, mert innentől a kezdeményezés a törökök kezébe került. Mogyoródi csata: Salamon király és unokatestvérei, Géza és László hercegek között az 1070-es évek elején mérgesedett el a viszony. 1074-ben a hercegek cseh-morva segédhadakkal megerősítve Mogyoródnál legyőzték Salamont, és ezután I. Géza lett Magyarország királya. Mohácsi csata: 1526. augusztus 29-én a Tomori Pál kalocsai érsek fővezérlete alatt álló magyar haderő a Duna árteréhez tartozó mohácsi síkon próbálta megállítani az ország belseje felé nyomuló török sereget. Az itt elszenvedett katasztrofális vereség során a menekülő II. Lajos király is életét veszítette. Ez az ütközet a középkori magyar állam bukásának kezdetét jelentette.

Morvamezei csata: A Bécsi-medencéhez tartozó Morvamezőn 1278-ban ütközött meg egymással Rudolf császár és II. Ottokár cseh király. E harcban IV. (Kun) László magyar király a császárt támogatta. Az ütközet során II. Ottokár meghalt, ezután a cseh nagyhatalom lehanyatlott, az osztrák tartományok pedig a Habsburgok kezére jutottak. Mosonyi ütközet: Az I. András király és öccse, Béla herceg között zajló trónharc során lezajlott döntő ütközetre a mai Mosonmagyaróvár közelében, a Lajta és az Ikva folyók közötti, Mosonyi-kapunak nevezett területen került sor, ahol Béla győzelmet aratott királyi bátyja fölött. A mosonyi csata következményeként Béla kerülhetett a trónra, a csatában fogságba esett I. András pedig fogságba esett, és hamarosan meghalt. Muhi csata: IV. Béla király hadai a Sajó és a Hernád összefolyása közelében lévő Muhi mellett szenvedtek katasztrofális vereséget a Vereckei-hágón keresztül benyomult, Batu kán vezette tatár erőktől. A muhi csatavesztés miatt a király Dalmáciába menekült, a tatárok pedig egy időre az ország nagy részét megszállták. Munkács ostroma: 1685-ben a Szent Liga csapatai a török kiűzésére indított hadjáratuk mellékhadszíntereként szétzúzták Thököly Imre Felsőmagyarországi Fejedelemségét, aki emiatt török földre menekült, Ekkor felesége bezárkózott a munkácsi várba, és számos ostromot kiállva két és fél esztendőn át sikeresen védelmezte, amit azonban végül egy megállapodással felkényszerült adni. Nagyharsányi ütközet: 1687-ben Szári Szulejmán török nagyvezír megpróbálta Budát a Szent Liga seregétől visszafoglalni, és ezért hadjáratot indított, de a Mohácshoz közeli Nagyharsánynál Lotharingiai Károly tőrbe csalta a török haderőt, és gyakorlatilag megsemmisítette. Ezt a hatalmas katonai győzelmet a kortársak fordított, vagy második mohácsi csata néven kezdték el később emlegetni. Nagylaki ütközet: A Dózsa György vezette parasztseregek Nagylaknál aratták első jelentős katonai győzelmüket, amely után a foglyul ejtett Csáky Miklós erdélyi püspököt a felkelők karóba húzták. Nagyszebeni csata: 1849. március 11-én Bem József serege a nagyszebeni síkon döntő győzelmet aratott Puchner osztrák tábornok osztrák seregén és

szövetséges orosz segédhadán. A menekülő osztrákokat még nyolc nappal később, a Brassó közelében lévő Feketehalomnál is legyőzte, és ezzel egész Erdély a kezére került. Nagyszombati ütközet: 1704. december 24-én Nagyszombat mellett szenvedett vereséget II. Rákóczi Ferenc kuruc hada Heister osztrák generálistól, így a Nyugat-Felvidéket nem sikerült tartósan birtokba vennie. Nagyszombatnál a másik jelentősebb ütközet 1848. december 13-án zajlott le, ekkor Guyon Richárd honvédserege vállalt csatát itt az osztrák erőkkel. Nagyszőlősi csata: 1662-ben Nagyszőlősnél zajlott le az a csata, amelyben Kemény János erdélyi fejedelem az életét vesztette. Később, 1717-ben a Radnai-szoroson át betörő krími tatár hadak támadtak rá Nagyszőlősre, a felkészületlen magyar erők pedig súlyos vereséget szenvedtek. A tatárok elpusztították a várost, amelynek mindössze 49 lakója maradt életben. Nándorfehérvári diadal: II. Mehmed szultán Konstantinápoly elfoglalása után (1453) Magyarország meghódítása mellett döntött és 1456 nyarán ostrom alá fogta a Magyarország déli kapujának számító Nándorfehérvárt. A várat Szilágyi Mihály védte, a felmentő seregek élén pedig Hunyadi János állt. 1456. július 22-én a Hunyadi vezette hadak hatalmas győzelmet arattak a törökök fölött. Nápolyi hadjáratok: Johanna, Nápoly királynője hatalomféltésből 1345-ben meggyilkoltatta férjét, I. (Nagy) Lajos magyar király öccsét, András herceget. Ezen Lajos király felháborodva elindította első (1347–1348), majd második (1350) itáliai hadjáratot. Mindkét alkalommal nagy katonai sikereket aratott, ám a nagy távolság miatt itáliai hódításait nem tudta megtartani. Nikápolyi csata: A szerbek 1389-ben súlyos vereséget szenvedtek Rigómezőnél a törököktől, és elveszítették függetlenségüket. Az emiatt folyamatos fenyegetettség állapotába került bolgárok a magyar király, Luxemburgi Zsigmond segítségét kérték, aki 1396-ban egy európai zsoldoshadsereg élén a törökök ellen vonult, de Nikápolynál (Nyikopol) súlyos vereséget szenvedett tőlük. Ezzel a bolgárok függetlensége is elveszett, a Török Birodalom pedig elérte Magyarország déli határát. Ostroleka: Bem József az 1830-ban kitört lengyel szabadságharc folyamán

az 1831. május 26-án Varsótól északra, Ostrolekánál lezajlott csatával hívta fel magával hadvezéri tehetségével egész Európa és így a magyarság figyelmét is. Ebben a csatában a tüzérség megfontolt és taktikus irányításával fel tudta ugyanis tartóztatni a túlerőben lévő orosz hadsereget. E csata miatt nevezte később az 1848/49-es magyar szabadságharc erdélyi hadjáratában diadalt aratott Bem Józsefet az őt rajongva tisztelő Petőfi Sándor költő „Osztrolenka véres csillagának”. Osztrák örökösödési háború: A Habsburg-ház férfiágon utolsó uralkodója, III. Károly 1723-ban elfogadtatta országaival a pragmatica sanctio néven ismert nőági örökösödést. Ennek alapján foglalhatta el leánya, Mária Terézia 1740-ben a trónt. Ekkor azonban II. Frigyes porosz király megtagadva a nőági örökösödést területszerző céllal támadást indított a Habsburg Birodalom ellen, kirobbantva ezzel az egészen 1748-ig elhúzódó osztrák örökösödési háborút. A pozsonyi országgyűlésen összeült magyar rendek 1741-ben általános nemesi felkelést hirdettek a királynő védelmében. Mária Terézia végül meg tudta tartani trónját, bár elveszítette Sziléziát, ami a poroszoké lett. E háború leghíresebb magyar hadvezére Hadik András volt. Pákozdi ütközet: 1848. szeptember 11-én Jellasics horvát bán támadást indított Magyarország ellen. Móga János, a magyar honvédsereg parancsnoka folyamatosan hátrált előle, végül az Országos Honvédelmi Bizottmány utasítására szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között ütközetet vállalt. A pákozdi csatában aratta a magyar honvédsereg a szabadságharc első jelentős győzelmét. Péterváradi ütközet: 1716-ban kitört egy újabb Habsburg-török háború, amelynek során III. Károly király Savoyai Jenő herceget bízta meg a főparancsnoki teendőkkel. Savoyai Jenő ebben a háborúban első katonai sikerét 1716 augusztusában lezajlott péterváradi csatában aratta, majd elfoglalta Temesvárt. Piski: A Nagyszebenre támadó Bem seregét Vízaknánál állították meg az osztrákok, ahonnan azután egészen Piskiig szorították vissza. A Piski csatában (1849. február 9.) a még mindig erősebb osztrák haderőt Bem véresen megverte. Pozsonyi hajósüllyesztés: A magyar krónikák szerint egy Zotmund (búvár

Kund) nevű magyar vitéz 1052-ben a Magyarországra törő III. Henrik dunai hajóit Pozsonynál megfúrta és ezzel használhatatlanná tette, amivel nagyban hozzájárult I. András király katonai győzelméhez. Rákóczi-szabadságharc: II. Rákóczi Ferenc 1703-as zászlóbontásával kezdődött. A kurucok 1703–1705 között birtokba vették a Felvidéket, a Tisza menti területeket és Erdélyt, majd 1707-ben a Dunántúlt is. A trencséni csatavesztés (1708) viszont már sorozatos katonai kudarcok következtek, és 1711-re a szabadságharc a kiindulópontjára, vagyis a Tiszahát vidékére szorult vissza. A további katonai küzdelem reménytelensége miatt Károlyi Sándor kurucgenerális 1711-ben III. Károllyal megkötötte a szatmári békét. Rigómezei csata: 1389-ben zajlott le az első rigómezei csata, amelyben a szerbek szenvedtek katasztrofális vereséget a törököktől. 1448-ban Hunyadi János kormányzó az albán Szkander béggel szövetkezve indított támadást a törökök ellen és egészen Rigómezőig nyomult előre, ahol azonban II. Murád szultán többszörös túlerőben lévő hadától vereséget szenvedett. Romhányi csata: 1710. január 22-én Romhány mellett zajlott le a Rákócziszabadságharc utolsó nagy csatája, amelyben a vezérlő fejedelem kuruc serege súlyos vereséget szenvedett Sickingen osztrák tábornok haderejétől. Rozgonyi csata: A nápolyi Anjou házból származó Károly Róbert nőági örökösödésére hivatkozva az Árpád-ház kihalása után, 1301-ben azonnal trónkövetelőként lépett fel. Ennek ellenére csak 1308-ban, két riválisának: a cseh Vencelnek és a bajor Ottónak a bukása után foglalhatta el a trónt, hatalmát azonban még ekkor tovább fenyegették a kiskirályoknak is nevezett magyar tartományurak. Az országot szétszabdaló tartományurak elleni első sikeres katonai fellépésére 1312-ben került sor, amikor is Károly Róbert seregének sikerült Rozgonynál legyőznie az ÉszakkeletMagyarországot birtokló Aba nemzetség haderejét. A rozgonyi győzelem értékét nagyban növelte, hogy az Abákat ebben a csatában az ország legnagyobb hatalmú kiskirályának, Csák Máténak a segédhadai is támogatták. Így a rozgonyi csata lett az első lépése a tartományúri rendszer felszámolásának, majd a központi királyi hatalom megszilárdításának. Rövid (balkáni) hadjárat: 1444-ben megszegve a váradi békekötést I. Ulászló és Hunyadi János 20 000 fős hadereje támadást indított a törökök

ellen és a Balkán-hegységen való átkelést elkerülendő egészen a Feketetenger partján lévő Várnáig nyomultak előre. Itt azonban II. Murád szultán hadserege november 10-én legyőzte őket, I. Ulászló király is holtan maradt a várnai csatatéren. Szalánkeméni csata: 1690-ben az 1684-óta elveszített magyar területek visszaszerzése érdekében a törökök nagyarányú ellentámadásba kezdtek, ami kezdetben sikeresnek is tűnt, ám 1691-ben Bádeni Lajos, a Szent Liga seregeinek egyik fővezére Szalánkeménnél fényes győzelmet aratott a Köprülü Musztafa nagyvezír vezette oszmán fősereg fölött, és emiatt törökök szinte reménytelen helyzetbe kerültek. Szászfenesi csata: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem bukása után keményen harcolt fejedelmi címe visszaszerzéséért, romba döntve ezzel országát. 1660. május 22-én a budai pasa török serege a Kolozsvár mellett lévő Szászfenesnél rátámadt II. Rákóczi Györgyre, aki az itt szerzett fejsebébe belehalt. Szentgotthárdi csata: Az 1663-ban elindított török hadjárat döntő csatájára 1664. augusztus 1-én került sor Szentgotthárdnál, ahol a Raimondo Montecuccoli vezette császári katonaság nagy győzelmet aratott a törökök fölött. Ezután azonban I. Lipót gyorsan megkötötte a katonai győzelmet politikai vereségre változtató vasvári békét. Szigetvár ostroma: 1566-ban I. Szulejmán szultán újabb hadjáratot vezetett Magyarország ellen. A Nándorfehérvártól Budáig tartó hadiút biztonságát Szigetvár bevételével akarta biztosítani. Zrínyi Miklós a török túlerővel szembeni kilátástalanság ellenér 38 napon át kitartóan védelmezte a várat, és minden katonájával együtt hősi halált halt. Az ostrom közben hunyt el I. Szulejmán is a török táborban kitört vérhas járványban. Szolnok ostroma: A törökök 1552. évi Magyarország elleni hadjárata során Ali budai pasa és Szulejmán Ahmed másodvezér egyesített hadai ostrom alá vették a Nyári Lőrinc várkapitány által védelmezett Szolnokot. Nyári katonáival a legvégsőkig kitartott, és mind egy szálig elestek. Tavaszi hadjárat: Az 1849. március végén a Tiszánál összevont magyar fősereg Windischgrätz elleni támadásának tervét Klapka György dolgozta ki. Ennek megvalósítása lett a dicsőséges tavaszi hadjárat, amelynek első

győztes ütközetére április 2-án került sor Hatvannál. Április 4-én Tápióbicskénél, április 6-án Isaszegnél győzték le az osztrák sereget, amiért Windischgrätz-et elcsapták Bécsben és Welden tábornok vette át, aki azonban Vácnál, Nagysallónál és Komáromnál szintén súlyos vereségeket szenvedett. A tavaszi hadjárat csúcspontjaként a magyar honvédsereg visszafoglalta Budát. Téli hadjárat: 1663-ban a törökök újabb hadjáratba kezdtek a magyar területek ellen. A fővezérnek kinevezett Zrínyi Miklós 1664 januárjában ellentámadást indított, és a törökök területére mélyen benyomulva február 2-án seregével felégette a török haderő utánpótlási útvonalát biztosító eszéki hidat, ezzel megalapozva a végső győzelem lehetőségét. Temesvári csata: A Dózsa György vezette parasztseregek 1514 júliusában fogták ostrom alá a temesi várat. A vár felmentésére siető Szapolyai János erdélyi vajda Temesvár mellett döntő győzelmet aratott a felkelőkön, Dózsa Györgyöt elfogatta és kivégeztette. Temesvár ostroma: A törökök 1552. évi hadjárata során fogták ostrom alá a temesi várat, amelyet Losonczy István várkapitány védett. A várban lévő külföldi zsoldosok Losonczyt a vár feladására kényszerítették, ám az elvonuló várvédőket a törökök tőrbe csalták és lemészárolták. Thököly-felkelés: Thököly István 1678-ban állt a felvidéki kuruc mozgalom élére, és 1682-re az egész Felvidéket sikerült birtokba vennie. Katonai sikereit kihasználva létrehozta a Felső-magyarországi Fejedelemséget, amelyet 1685-ig birtokolt. Ekkor a Szent Liga csapatai legyőzték és ezért kénytelen volt török földre menekülni. Tizenöt éves háború: A drinápolyi béke (1568) felmondása után a Királyi Magyarország és a Török Birodalom közötti csatározások 1591-ben újultak ki. A tizenöt éves háborúnak elkeresztelt nagy háborús sorozat valójában 1593-ban indult. 1596-ig a kezdeményezés Rudolf király hadainak kezében volt, ezt követően azonban a török sikerek következtek. A háborút végül a Bocskai István közvetítésével megkötött zsitvatoroki béke zárta le. Trencséni csata: A kuruc hadszervezet nem bizonyult képesnek nagyobb ütközetek sikeres megvívására. Az 1708-ban Trencsénnél lezajlott csata a Rákóczi-szabadságharc legnagyobb katonai kudarcának bizonyult, amely a

kuruc állam hanyatlásához vezetett. Várnai csata: II. Murád szultán török hadserege november 10-én a várnai csatában győzte a támadó magyar haderőt, és ekkor I. Ulászló király is holtan maradt a várnai csatatéren. Végvári harcok: A török elleni első magyar végvári vonalat még Zsigmond király építette ki az 1420-as években. A második vonalat I. Mátyás király alakította ki az 1460-as évek során. Ezt a védelmi vonalat I. Szulejmán szultán törte át 1521-ben Nándorfehérvár és a szerémségi várak bevételével. Miután a törökök 1541-ben megszállták Budát és az ország középső területeit, I. Ferdinánd királynak egy új védelmi vonalat kellett megteremtenie. Az ekkoriban létrehozott új végvári rendszer katonái külföldi zsoldosok és a Magyarországon verbuválódott vitézlő rend tagjai lettek. A végvári harcok nagy korszakai 1542–1544, 1551–1552, 1566, 1591– 1606 és 1663–1664 közé estek. A végvári harcok az Erdélyi Fejedelemségnek védelmet nyújtó Partium területét is rendszeresen érintették. Vértesi-ütközet: Henrik III. német-római császár 1051-ben kísérletet tett Magyarország leigázására, de seregei a Vértes-hegységben lezajlott csatában vereséget szenvedtek I. András öccsének, Béla hercegnek a hadaitól. Egy legenda szerint a hegység arról kapta a nevét, hogy a császár lovagjai eldobálva vértjeiket menekültek a magyar vitézek elől. Vízaknai csaták: A szászok lakta Nagyszebenre támadó Bem Józsefet Puchner tábornok osztrák erői 1849 januárjának végén Vízakna község közelében meg tudták állítani, majd négy napi véres küzdelem után Piskiig visszaszorítani. Zentai csata: 1697 szeptemberében Savoyai Jenő, a törökök Magyarországról való kiűzését irányító Habsburg hadvezér hatalmas győzelmet aratott itt II. Musztafa szultán serege fölött. A törökök huszonötezer katonát veszítettek, és az akkori török nagyvezír, Elmas Mohamed is holtan maradt a csatatéren. E csata késztette a szultánt 1699ben a magyar területek elvesztését jelentő karlócai béke aláírására.

NÉVMUTATÓ

A

I. Abd al-Medzsid (XIX. század) 1839 és 1861 között a Török Birodalom szultánja. A szabadságharc leverésekor, 1849-ben befogadta a magyar menekülőket, és ezért számos magyar honvédtiszt állt be a seregébe, például: Bem József, Gulyon Richárd, vagy Kmety György. (kézirat: 25, 113. old) Abdurrahman pasa (XVII. század): Az utolsó budai pasa, IV. Mohamed szultán hadvezére, 1686-ban a Szent Liga seregeinek ostromában veszítette életét. (kézirat: 119. old.) Áchim L. András (1871–1911): Békéscsabai gazdálkodó és politikus, 1906-ban a Magyar Független Szocialista Párt alapítója. 1911-ben a Bajcsy-Zsilinszky testvérek megölték. (kézirat: 103. old.) Ady Endre (1877–1919): Újságíró és költő, a XX. század magyar költészetének megújítója és egyik legkiválóbb alakja. (kézirat: 55. old.) III. Ágost (1696–1763): II. Ágost szász választófejedelem és lengyel király fia a Szász-házból. 1733-tól haláláig szász választófejedelem és lengyel király. (kézirat: 71. old.) I. Ahmed (XVI–XVII. század): III. Mohamed török szultán fia, 1603-tól 1617-ben bekövetkezett haláláig az Oszmán Birodalom szultánja. Bocskai Istvánt megerősítette fejedelmi székében, és 1606-ba Habsburg Rudolffal megkötötte a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki békét. (kézirat: 27. old.) III. Ahmed (XVII–XVIII. század): Ibrahim szultán negyedik fia, bátyja, II. Musztafa 1703-ban való megölésével jutott trónra, 1730-ig török szultán. (kézirat: 118. old.) Ajtony (?–1003?): Magyar vezér a Körösök, illetve a Tisza és Erdély közötti

területeken. Itt. Géza fejedelem halála után önálló tartományúri hatalmat épített ki, és I. (Szent) István királyi hatalmát nem akarta elismerni. Az ő legyőzésével I. (Szent) István király jelentős lépést tett az egységes magyar királyság megteremtése érdekében. A tőle elkobzott területekből alapította meg a csanádi püspökséget. (kézirat: 4–8. old.) Albert (1397–1439): IV. Habsburg Albert osztrák herceg fia, feleségül vette Zsigmond király leányát, Luxemburgi Erzsébetet, és ez alapozta meg trónigényét. 1437–39-ben Magyarország és Csehország királya, német-római uralkodó. (kézirat: 77–78. old.) Ali bég (?–1598): A tizenöt éves háború idején 1595-től Győr török várparancsnoka, a vár visszavételére indított magyar ostromban veszítette életét. (kézirat: 140. old.)

Ali bég (XV. század): Török hadvezér, szendrői bég, 1474-ben benyomult Magyarországra és egészen Váradig feldúlta az országot. (kézirat: 99. old.) Ali pasa (XVI. század): Boszniai, majd 1551-től budai pasa, az 1552. évi török hadjárat vezére. Drégelyt és Szolnokot elfoglalta, de hiába ostromolta Egert. 1556-ban Szigetvár ostromával is kudarcot vallott. (kézirat: 40. old.) Álmos (819–895): A magyar törzsszövetség egyik fejedelme az Etelközben, Árpád fejedelem apja, Ügyek és Emese fia. A honfoglalás első szakaszában halt meg, egyes feltételezések szerint megölték. (kézirat: 9-13. old.) Álmos herceg (1075k–1129): I. Géza király kisebbik fia az Árpád-házból, II. (Vak) Béla király (1131–1141) apja. Többször fellázadt bátyja uralma ellen, ezért Könyves Kálmán 1113-ban fiával együtt megvakíttatta. (kézirat: 146., 148– 149. old.) Anasztázia (XI. század): Kijevi hercegnő és magyar királyné, I. András felesége, Salamon király és Dávid herceg anyja. (kézirat: 19. old.) András herceg (1327–1345): I. Károly Róbert magyar király és Lokietek Erzsébet negyedik fia, I. Johanna nápolyi királynő férje, felesége megölette. (kézirat: 132., 134. old)

I. András (1015 k.–1060): Magyar király, Vazul legidősebb fia. 1046-ban lépett öccse, Béla herceg segítségével a magyar trónra. A trónöröklés kérdésében 1058-ban megromlott I. András és Béla herceg viszonya, trónharcukból 1060ban Béla került ki győztesen. A foglyul ejtett I. András hamarosan meghalt, és az általa alapított tihanyi apátságban temették el. A későbbi Salamon király (1063– 1074) apja. (kézirat: 7., 18–21., 146. old.) III. András (1250k.–1301): István herceg és Tomasina Katalin fia az Árpádházból, 1290-től Magyarország királya, vele halt ki az Árpádok dinasztiája. (kézirat: 132. old) Anna (1693–1740): V. Iván orosz cár leánya a Romanov-házból, 1730-tól haláláig Oroszország cárnője. (kézirat: 68. oldal) Anonymus (XII. század): P. mester, a Gesta Hungarorum szerzője, a legvalószínűbb feltételezés szerint III. Béla király jegyzője volt. (kézirat: 10-11. old) I. Apafi (Apaffy) Mihály (1632–1690): Erdélyi főúr, II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata során (1657) négy évre tatár fogságba került. 1661ben a török porta támogatásával Kemény János ellenében erdélyi fejedelemmé választották. (kézirat: 95., 120., 150-151., 153. old.) Arany János (1817–1882): Nagyszalontai földművelő gyermeke, a legnagyobb magyar epikus költő, a Toldi-trilógia jeles szerzője. (kézirat: 136. old.) Árpád (?–907): Álmos fejedelem fia, a honfoglaló magyarság fejedelme, a megyer (magyar) törzs vezére. 895-ben a Vereckei-hágón keresztül nyomult be a Kárpát-medencébe. Ő irányította a morvák és a frankok elleni harcokat. (kézirat: 4., 9-13. old.) Asbóth János (1768–1823): Mezőgazda, Lőcsén és Késmárkon líceumi tanár, majd a keszthelyi Georgikon igazgatója és a gazdasági tudományok tanára. Asbóth Lajos honvédtábornok és Asbóth Sándor honvédszázados apja. (kézirat: 14. old.) Asbóth János (1845–1911): Asbóth Lajos honvédtábornok fia, újságíró és jeles Afrika-utazó, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. (kézirat: 14. old.) Asbóth Lajos (1803–1886): Hérnök, honvédtábornok, az 1848–49-es

magyar forradalom és szabadságharc hőse. A világosi fegyverletétel után az osztrákok halálra ítélték, amit kegyelemből 18 évi várfogságra változtattak. 1856-ban szabadon engedték. (kézirat: 14. old.) Asbóth Oszkár (1891–1960): Mérnök, Asbóth Lajos honvédtábornok unokája. 1928-ban a helikopter feltalálásával vált világhírűvé. (kézirat: 14. old.) Asbóth Sándor (1811–1868): Honvédtiszt és mérnök, részt vett az 1849-es tavaszi hadjáratban. A szabadságharc veresége után emigrált, egy ideig New Yorkban volt mérnök. Az amerikai polgárháborúban az északiak egyik vezére lett dandártábornoki rangban. (kézirat: 14–17. old.) Aubouin, Adéle (XIX. század): Francia származású társalkodónő, Görgei Artúr tábornok felesége. (kézirat: 61. old.)

B

Bach, Alexander (1813–1893): Polgári származású osztrák politikus, 1849 júliusától osztrák belügyminiszter, 1852-től 1859-ig az osztrák kormányzat irányítója. (kézirat: 122. old.) Bádeni Lajos (1655–1707): Bajor őrgróf, 1683-ban Bécs egyik felmentője, 1684től a Szent Liga seregeinek egyik legkiválóbb hadvezére. 1686-ban részt vett Buda felszabadításában. (kézirat: 119, 153. old.) II. Bajazid (XV–XVI. század): II. Mohamed szultán fia az Oszmán-dinasztiából, 1481-től 1512-ben bekövetkezett haláláig török szultán. (kézirat: 101. old.) Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886–1944): Publicista és politikus, 1923-ban a Fajvédő párt egyik alapítója, 1935-től a Kisgazdapárt tagja, Tarpa országgyűlési képviselője, a náci németekkel való szövetség ellenzője. 1944 végén a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának politikai vezetője, az antifasiszta katonai ellenállás vértanúja. (kézirat: 103–105. old.) Bakics Pál (?–1537): Szerb származású rác vajda, 1526-ban magyar nemességet kapott, a mohácsi csata egyik alvezére, 1528-tól győri várkapitány. (kézirat: 157.

old.) Bakócz Tamás (1442–1521): Egy erdődi jobbágy fia, fényes egyházi karriert futott be. Domonkos rendi szerzetes, I- Mátyás király udvari tanácsadója, 1484tól győri püspök, 1491-től II. Ulászló titkos kancellárja. 1497-ben VI. Sándor pápa esztergomi érsekké nevezte ki, 1500-tól bíboros, 1507-től a konstantinápolyi pátriárka cím birtokosa. (kézirat: 45–47, 155. old.) Balassa János (1510k.–1576): Felvidéki főúr, bányavárosi főkapitány, 1555-től Hont vármegye főispánja, királyi főajtónálló. Dobó István egri várkapitány sógora, Balassi Bálint költő apja. (kézirat: 39, 42. old.) Balassi Bálint (1554–1594): Felvidéki nagybirtokos család sarja, Balassa János és Sulyok Anna fia, a magyar reneszánsz költészet nagy alakja. Esztergom ostrománál halt meg. (kézirat: 139. old.) Balogh István (XV–XVI. század): klerikus, az 1514-ben meghirdetett török elleni keresztes háború egyik toborzója. A parasztháború kitörésekor Dózsa György mellé állt és az egyik alvezére lett. Balogh István páter (1894–1976): Római katolikus pap, kisgazdapárti politikus, 1947-ben a Független Magyar Demokrata Párt alapítója. A kommunista hatalomátvétel után vidéki plébánosként élt. (kézirat: 37. old.) Bánffy Dezső báró (1843–1911): A Szabadelvű Párt egyik vezetője, SzolnokDoboka vármegye főispánja, 1892-tő a képviselőház elnöke, 1895-től 1899-ig magyar miniszterelnök. (kézirat: 55. old.) Bárány Júlia (XVIII–XIX. század): Noszlopy Antal Somogy megyei kisbirtokos felesége, hat gyermeket szült, Noszlopy Antal szabadságharcos és ügyvéd, illetve Noszlopy Gáspár gerillavezér anyja. (kézirat: 123. old.) Barcsay Ákos (1610–1661): Erdélyi főnemesi család sarja, Bethlen Gábor fejedelmi udvarában nevelkedett, 1648-tól Hunyad vármegye főispánja. 1658ban Erdély fejedelmévé választották, ám 1661-ben Kemény János lemondatta és megölette. (kézirat: 93–94. old.) Barcsay András (?–1661): Erdélyi főnemesi család sarja, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem öccse, fogarasi várkapitány Kemény János megölette. (kézirat: 94–95. old.)

Barcsay Gáspár (?–1661): Erdélyi főnemesi család sarja, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem öccse, Kemény János megölette. (kézirat: 94. old.) Bárdossy László (1890–1946): Jogász és politikus. Hosszú ideig a Külügyminisztériumban teljesített szolgálatot, majd 1934-ben bukaresti követ lett. 1941 februárjától a Teleki-kormányban külügyminiszter, Teleki öngyilkossága (1941. április 3.) után Horthy Miklós miniszterelnökké nevezte ki. Politikájával Magyarországot a németek oldalán beléptette a második világháborúba. 1942 márciusában Horthy menesztette. A világháború után a népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégezték. (kézirat: 35., 75., 102. old.) Barlabási Lénárd (XV–XVI. század): Erdélyi főúr és alvajda, több levele is fennmaradt, melyek fontos kortörténeti dokumentumok. (kézirat: 46. old.) Basta, Giorgio gróf (1544–1607): Albán származású kisnemesi család sarja, itáliai zsoldosvezér, 1597-től a tizenöt éves háború Habsburg-hadvezére, 1598tól kassai főkapitány, 1601-től 1604-ig Erdély osztrák katonai kormányzója. (kézirat: 118. old.) Báthory András (?–1493): Erdélyi főúr, kiváló hadvezér, a kenyérmezei csata győztese, 1471-től országbíró, 1479 és 1493 között erdélyi vajda. (kézirat: 99. old.) Báthory Erzsébet (1560–1614): Nádasdy Ferenc országbíró felesége, Nádasdy Pál anyja, 1611-ben szadista gonosztettek vádjával a nádori bíróság a csejtei várában való elfalazásra ítélte. (kézirat: 131. old.) Báthory Gábor (1589–1613): Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király unokaöccse, 1608-ban a hajdúk segítségével lemondatta Rákóczi Györgyöt és Erdély fejedelme lett. Egyaránt küzdött a Habsburgok és a törökök ellen, 1613ban Váradon meggyilkolták. (kézirat: 29. old.) Báthory István (?–1530): Főúr, 1507-től zalai főispán, II. Lajos király egyik nevelője. 1511-től temesi főispán, 1514-ben a Dózsa György vezette parasztfelkelők ellen hadra kelt főnemesség egyik vezére. 1519-ben nádor lett, a mohácsi csata után I. Ferdinánd pártjára állt. (kézirat: 47., 154. old.) Báthory István (1533–1586): Báthory István (?–1493) hadvezér, erdélyi vajda és Telegdi Kata fia. 1564-ben váradi kapitány és János Zsigmond erdélyi fejedelem

diplomatája. 1571-ben erdélyi fejedelemmé választották, 1576-tól pedig Lengyelország király is lett. (kézirat: 26., 130–131. old.) Báthory Kristóf (1530–1581): Báthory István (?–1493) hadvezér, erdélyi vajda és Telegdi Kata fia, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király bátyja. 1576-tól össze megbízásából tíz éven át Erdély kormányzója. (kézirat: 26. old.) Báthory Zsigmond (1572–1613): Báthory Kristóf erdélyi kormányzó és Bocskai Erzsébet fia, Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel király unokaöccse és kijelölt örököse. 1581-től Erdély fejedelme, a tizenöt éves háború idején Rudolf császárral lépett a török ellen szövetségre, amiért birodalmi hercegi címet kapott. 1597-ben lemondott és császári kézre juttatta Erdélyt. 1598-ban visszatért, majd hamarosan ismét lemondott. 1601-ben harmadszor is visszatért Erdély élére, ám 1602-ben végleg kiűzték őt Erdélyből, és ettől kezdve Csehországban élt. (kézirat: 26–27., 138. old.) Báthory Zsófia (1629–1680): A fejedelmi Báthory-család utolsó sarja, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége, I. Rákóczi Ferenc anyja. (kézirat: 152. old.) Batthyány Ádám gróf (1610–1669): Dunántúli birtokos, nagy vagyonszerző, 1630-ban kapott grófi rangot. Jelentős törökverő hadvezér, dunántúli főkapitány. (kézirat: 164. old.) Batthyány Boldizsár (1543k.–1590): Humanista műveltségű főúr, a szigetvári hős: Zrínyi Miklós Dóra nevű leányát vette feleségül, a Habsburgok tábornoki rangú hadvezére. (kézirat: 130. old.) Batthyány Farkas (?–1552): Nagybirtokos főnemes, 1552-ben Losonczy István mellett Temesvár másodkapitánya. Az ostromló törökök meggyilkolták. (kézirat: 40. old.) Batthyány Ferenc (1497–1566): Dunántúli nagybirtokos, 1514-től királyi kamarás, 1522-től horvát bán, a mohácsi csata egyik magyar vezére. (kézirat: 157. old.) Batthyány Lajos gróf (1806–1849): Liberális nagybirtokos, a reformkor idején a felsőházi ellenzék vezéralakja. A forradalom győzelmekor, 1848 márciusában a magyar történelem első miniszterelnöke lett. 1849 januárjában az osztrákok Pesten letartóztatták, majd a szabadságharc veresége után, október 6-án a pesti

Újépületben kivégezték. (kézirat: 25., 62–64., 111., 122. old) Beatrix (1457–1508): I. Ferdinánd nápolyi király negyedik gyermeke, 1476-ban lépett házasságra I. (Hunyadi) Mátyással. 1490-ben Corvin János ellenében II, (Jagelló) Ulászlót segítette a magyar trónra. (kézirat: 45., 98. old.) Bebek Detre (XIV–XV. század): Királynéi udvarmester, 1389-ben horvát-szlavón bán, 1397 és 1402 között az ország nádora és macsói bán. (kézirat: 133. old.) Beethoven, Ludwig van (1770–1827): Világhírű német zeneszerző, 138 alkotása maradt ránk. (kézirat: 52. old.) I. Béla (1020k.–1063): Magyar király, Vazul második fia. Nagy szerepet játszott bátyja, I. András trónra kerülésében. Bátyja letaszításával lett 1060-ban király. 1063-ban szerencsétlen körülmények között halt meg dömösi kúriájában. Fiai a későbbi I. Géza (1074–1077) és I. (Szent) László (1077–1095) királyok. (kézirat: 7., 18–21., 146. old.) III. Béla (1147k.–1196): II. Géza király és Fruzsina kijevi hercegnő fia az Árpádházból, III. István király (1162–1172) öccse, 1172-től magyar király. (kézirat: 149. old.) IV. Béla (1206–1270): II. András király és Gertrúd meráni hercegnő fia az Árpád-házból. 1235-től Magyarország királya. Fia, V. István követte a trónon. (kézirat: 61. old.) Belgijoso, Jacomo Barbino gróf (XVI–XVII. század): Habsburg Rudolf császári olasz származású zsoldosvezére és generálisa a tizenöt éves háború idején. Uralkodója megbízásából 1604-ben megpróbálta elfoglalni Bocskai István Bihar vármegyei birtokait, de a hajdúkkal szövetkezett Bocskaitól súlyos vereséget szenvedett. (kézirat: 27. old.) Bem József (1794–1850): Lengyel katonatiszt és magyar honvéd tábornok, az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc egyik legkiemelkedőbb egyénisége. 1848 decemberétől az erdélyi hadak főparancsnoka, 1849 márciusától altábornagy. A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált, és röviddel később itt is halt meg. (kézirat: 22–25., 66., 112–113., 158. oldal) Bercsényi László gróf (1689–1778): Bercsényi Miklós kurucgenerális fia, a franciaországi huszárság megszervezője, 1758-tól Franciaország marsallja.

(kézirat: 114–116. old.) Bercsényi Miklós gróf (1665–1725): Felvidéki főúr, 1696–98-ban FelsőMagyarország főhadbiztosa, a Rákóczi-szabadságharc egyik vezetője, 1705-től a szövetkezett rendek főgenerálisa és a szenátus elnöke. A szabadságharc veresége után emigrált, és a törökországi Rodostóban halt meg. (kézirat: 87., 89–90., 114. old.) Berinkey Dénes (1871–1948): Ügyvéd, jogtudós, polgári radikális politikus, 1919 januárjától márciusig magyar miniszterelnök és külügyminiszter, később a Keleti Kereskedelmi Akadémia tanára. (kézirat: 144. old.) Bethlen Gábor (1580–1629): Bethlen Farkas köznemes és Lázár Druzsina fia, tizenöt éves korától részt vett a tizenöt éves háborúban katonaként, majd erdélyi diplomataként. Bocskai István, majd Báthory Gábor fejedelmek bizalmasa. 1613-ban, Báthory Gábor meggyilkolását követően erdélyi fejedelemmé választották. A harmincéves háború kezdetén a csehek oldalán harcolt, katonai sikerei hatására a besztercebányai országgyűlés magyar királlyá választotta, ám a cseheknek hamarosan bekövetkezett veresége miatt a trónt mégsem foglalta el. (kézirat: 27., 29., 49., 88., 92., 141., 150. old, 162.) Bethlen István gróf (1874–1947): Erdélyi nagybirtokos család sarja, 1904-től parlamenti képviselő, 1919-ben a Nemzeti Egyesülés Pártjának alapítója. 1921től 1931-ig Magyarország miniszterelnöke, ám ezt követően is Horthy Miklós kormánytó belső köréhez tartozott. (kézirat: 73–74. old.) Bethlen Miklós gróf (1642–1716): Erdélyi államférfi, kancellár, jeles emlékiratszerző, Udvarhelyszék főkapitánya, később Máramaros vármegye főispánja. (kézirat: 165. old.) Bíborbanszületett Konstantin (905–959): Bizánci császár 1913-től 959-ig. A birodalom kormányzása című művében beszámolt a honfoglaló magyarság vezéreiről, társadalmáról és hadszervezetéről. (kézirat: 9–12. old.) Bismarck, Otto von (1815–1904): Német államférfi és diplomata, 1862-től Poroszország miniszterelnöke és külügyminisztere, 1871-től 1890-ig a Német Birodalom kancellárja. (kézirat: 109. old.) Bocskai György (XVI. század): Partiumi középbirtokos nemes, a végvári harcok egyik jellegzetes alakja. A Sulyok Krisztinával kötött házasságából született fia,

Bocskai István 1605-ben Erdély fejedelme lett. (kézirat: 26., 39. old.) Bocskai István (1557–1606): Középbirtokos család leszármazottja, 1592-től váradi várkapitány, majd Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hadvezére és diplomatája. 1604-ben Rudolf király felségárulási perbe fogta. Ekkor a hajdúkból magánhadsereget szervezett és felkelést indított a Habsburg-uralom ellen. Szabadságharcának sikereként 1605-ben erdélyi fejedelemmé választották. 1606-ban megkötötte a számára győztes bécsi békét Rudolffal. (kézirat: 26–29., 139. old.) II. (Merész) Boleszláv (1042k.–1082): 1058-tól lengyel király a Piast-házból, I. Béla magyar király sógora. Több alkalommal is beavatkozott a magyar történelembe Béla oldalán. (kézirat: 20. old.) Bonaparte Wyse Adél (XIX. század): III. Napóleon francia császár egyik unokahúga, Türr István olaszországi altábornagy felesége. (kézirat: 160. old.) Bonfini, Antonio (1434–1503): Olasz származású humanista történetíró, 1486ban került Hunyadi Mátyás király visegrádi udvarába. 1488-ban Mátyás megbízta a magyar történelem megírásával. (kézirat: 76., 99–100. old.) VIII. Bonifác (1234–1303): Eredeti neve Benedetto Caetani, egy campaniai nemesi család sarja, 1291-től bíboros, 1294-től VIII. Bonifác néven pápa. (kézirat: 132. old) Bottyán János (1645k.–1709): Kisnemesi család sarja, részt vett a török kiűzése elleni harcokban, 1704-ben csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, amelynek során generálissá léptették elő. (kézirat: 86–91. old.) Böhm Vilmos (1880–1949): Eredetileg műszerész, szociáldemokrata politikus, a tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa és a magyar Vörös Hadsereg főparancsnoka. (kézirat: 142–145. old.) Brankovics György (XIV–XV. század): Ősi szerb nemzetség leszármazottja, az 1365-ben széthullott Szerbia részfejedelme 1398-tól 1456-ig. A magyar és a török nagyhatalom között lavírozó politikát folytatott. (kézirat: 78., 80. old.) Brodarics István (1470–1539): Humanista író és diplomata, 1524-ig Szathmáry György esztergomi érsek titkára, a mohácsi csata túlélője és részletes leírója, 1537-től váci püspök. (kézirat: 157. old.)

Brünner Andor (1912–1937): Kommunista munkásmozgalmi vezető, önkéntesként csatlakozott a köztársaságiakhoz a spanyol polgárháborúban. (kézirat: 79. old.) Budai Nagy Antal (?–1437): Kolozs vármegyei kisnemes, 1437-ben az erdélyi parasztfelkelés fővezére. A Kolozsvár mellett lezajlott ütközetben halt meg. (kézirat: 30–33. old.) Budai Zsigmond (?–1661): Erdélyi főúr, Barcsay Ákos erdélyi fejedelem mostohatestvére. Kemény János elfogatta és megölette. (kézirat: 95. old.) Bulcsú (X. század): Kalandozó magyar vezér, 955-ben az augsuburgi vesztes csata egyik magyar vezetője. (kézirat: 5. old.) Bun, Alexander čel (XIV. század): Havasalföldi román vajda, 1344-től I. (Nagy) Lajos király hűbérese. (kézirat: 134. old.)

C

III. Callixtus (1378–1458): Valencia mellett született Alfonso de Borgia néven, IV. Jenő pápa tette bíborossá 1430 körül, 1455-ben lett pápa, amikor a III. Callixtus nevet vette fel. (kézirat: 96. old.) Caraffa, Antonio gróf (1646–1693): 1665-től a Habsburgok szolgálatában álló, kegyetlenkedéseiről hírhedté vált olasz származású tábornok, 1686-tól FelsőMagyarország katonai parancsnoka, 1688-ban Zrínyi Ilonától elfoglalta Munkács várát. (kézirat: 86, 118. old.) Castaldo, Giovanni (1500–1562): Olasz zsoldosvezér I. Ferdinánd szolgálatában. 1551-ben megszállta Erdélyt, Martinuzzi Fráter Györgyöt orgyilkosokkal megölette. (kézirat: 40. old.) Cavour, Camillo gróf (1810–1861): Olasz államférfi, 1852. és 1859. között Piemont miniszterelnöke, az egységes Olaszország egyik megteremtője. (kézirat: 159–160. old.)

Cékei Zsófia (XV–XVI. század): Felvidéki középbirtokos család leszármazottja, Dobó Domokos felesége, Dobó István egri várkapitány anyja. (kézirat: 38. old.) III. Celesztin (1106k.–1198): Eredeti nevén Giancinto Bobo, 1144-től kardinális, 1191-től III. Celesztin néven pápa. (kézirat: 149. old.) Churchill-Marlborough, John herceg (1650–1722): Angol hadvezér, diplomata és szónok, a spanyol örökösödési háborúban több fényes győzelmet is aratott. (kézirat: 121. old.) Cillei Erzsébet (XV. század): Cillei Ulrik birodalmi herceg leánya, családjának utolsó leszármazottja. Hunyadi Lászlóval akarták eljegyezni, ám a házasság nem jött létre. (kézirat: 80–81. old.) Cillei Hermann (1360k.–1435): Stájer őrgróf, Zsigmond király párthíveként került Magyarországra, és szerzett a Dunántúlon is jelentős uradalmakat. Garai Miklóssal létrehozott ligája az évtizedekig az ország legbefolyásosabb pártszövetsége lett. (kézirat: 30. old.) Cillei Ulrik (1406–1456): Cillei Frigyes stájer herceg és Frangepán Erzsébet fia, Luxemburgi Zsigmond 1436-ban német birodalmi herceggé emelte. V. László magyar és cseh király nagybátyja, a Hunyadiak fő ellenfele. Hunyadi László 1456-ban megölette. (kézirat: 78., 80–81. old.) Clemenceau, Georges (1841–1921): Francia radikális politikus, 1871-től nemzetgyűlési képviselő, 1906-tól 1909-ig, majd 1917-től 1920 januárjáig Franciaország miniszterelnöke. (kézirat: 145. old.) Corvin János (1473–1504): Hunyadi gróf és liptói herceg, I. Mátyás király és egy Edelpeck Borbála nevű bécsi polgárleány házasságon kívül született fia. Mátyás örökösének szánta, de özvegye, Beatrix királyné megakadályozta Corvin János trónra lépését. És II. Ulászló cseh királyt segítette a magyar trónra. (kézirat: 45., 101. old.)

Czelder Orbán (1674–1717): Szepességi polgárcsalád sarja, a császári haderőben muskétás 1705-től kuruc ezredes, 1709-től brigadéros. Kuruc alvezérként a Garam folyó völgyének védelmét látta el. (kézirat: 89. old.)

Czetz János (1822–1904): Katonai akadémiát végzett Bécsújhelyen, 1848 áprilisától főhadnagyi rangban csatlakozott a magyar honvédséghez. Jelentős része volt az erdélyi hadsereg megszervezésében, a nagyszebeni csatában mutatott hősiességéért tábornokká léptették elő. A szabadságharc veresége után emigrált, 1859-ben Argentínában telepedett le. Argentínában ő szervezte meg a katonai térképészeti intézetet, és Buenos Airesben katonai akadémiát alapított, amelynek huszonöt éven át volt az igazgatója. (kézirat: 24. oldal)

CS

Csáki László (XV. század): A Szepességből elszármazott középbirtokosi család sarja, Budai Nagy Antal erdélyi parasztfelkelésének (1437) idején erdélyi vajda. (kézirat: 31. old.) Csáky György (XIV–XV. század): Erdélyi származású főúr és hadvezér, Zsigmond király a székelyek ispánjának nevezte ki. (kézirat: 77. old.) Csáky István gróf (1659–1729): Felvidéki nagybirtokos, Bereg és Ugocsa vármegyék főispánja. 1705-ben hűséget esküdött II. Rákóczi Ferencnek, kuruc generális és szenátor. A szatmári béke után III. Károly király főpohárnokmestere. (kézirat: 88. old.) Csáky Miklós (1465–1514): Főúri család leszármazottja, 1495-től szerémi, 1500-tól haláláig csanádi püspök. 1514-ben Apátfalvánál legyőzte a parasztsereget, de nem sokkal később Dózsa György Nagylaknál elfogta, és karóba húzatta. (kézirat: 47. old.) Csanád (X–X. század): A Gellért-legenda leírása szerint előbb Ajtony vitéze volt, majd I. (Szent) Istvánhoz csatlakozott, és jelentős szerepe volt korábbi urának legyőzésében. Az Ajtonytól elvett vidék első királyi ispánja lett, végül a terület őróla kapta a nevét. (kézirat: 8. old.) Csatay Lajos (1886–1944): Katonatiszt, a Hadiakadémia tanára, 1943-ban vezérezredes és a 3. magyar hadsereg parancsnoka, 1943. júniusától 1944. októberéig honvédelmi miniszter, A Gestapo zaklatása miatt öngyilkos lett.

(kézirat: 143. old.)

D

Dálnoki Miklós Béla (1890–1948): Katonatiszt, az első világháború után a vezérkarnál teljesített szolgálatot. A második világháború alatt hadtestparancsnok, majd az I. hadsereg parancsnoka vezérezredesi rangban. 1944 októberében a Szovjetunióba utazott magyar békedelegáció tagja, december 22-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke lett. (kézirat: 34–37. old.) Dávid (XI. század): Árpád-házi herceg, I. András kisebbik fia. Nagyon fiatalon meghalt, így a magyar történelemben jelentős szerepet nem játszott. (kézirat: 19. old.) Davis, Jefferson (1808–1889): Az USA-ból 1861-ben kivált tizenegy déli állam konföderációjának elnöke, az amerikai polgárháborúban Abraham Lincoln legádázabb ellenfele. (kézirat: 15. old.) Deák Ferenc (1803–1876): Nemesi származású földbirtokos, jogász, reformkori politikus, a Batthyány-kormány igazságügyi minisztere, 1867-ben az osztrákmagyar kiegyezés egyik megalkotója. (kézirat: 64., 67., 122. old.) Dembinski, Henryk (1791–1894): Lengyel származású katonatiszt, az 1830-31es lengyel szabadságharc idején Varsó katonai kormányzója, 1849 elejétől egy ideig a magyar honvédsereg főparancsnoka altábornagyi rangban. (kézirat: 64., 66. old.) Dersffy Orsolya (XVI–XVII. század): Főúri asszony, első férje Mágóchy Ferenc Felső-Tisza vidéki nagybirtokos. Második férje Esterházy Miklós lett, akinek vagyonát örökségével nagyban gyarapította. (kézirat: 49. old.) Dévai Bíró Mátyás (1500–1545): Reformátor és hitvitázó, iskolamester, debreceni pap, Melanchton magyar tanítványa. Valószínűleg külföldön halt meg. (kézirat: 129. old.)

Dobó Domokos (XV–XVI. század): Ung vármegyei földbirtokos, Dobó István várkapitány apja. 1510-ben egy birtokvita hevében a Perényi család egyik tagja megölte. (kézirat: 38. old.) Dobó István (1500k.–1572): Felvidéki nagybirtokos főnemes, 1549-től Eger várának kapitánya. 1552-ben sikeresen védte meg várát a török ostromtól. 1553 és 1556 között erdélyi vajda. (kézirat: 38–44. old.) Dobó Kata (Katica, Klára, XIV. század?): Valós létezése konkrét dokumentumok hiányában egyáltalán nem bizonyított. A legendák szerint Dobó István egri várkapitány lánya, az Eger várát védelmező vitézek hősies asszonyainak vezére. Amennyiben tényleg élt, úgy Dobó István testvére, vagy távolabbi nőrokona lehetett.(kézirat: 43–44. old.) Dóczy Zsuzsanna (XVI. század): Dóczy János báró (?–1533), erdélyi főúr és udvari kamarás unokája, Thököly Sebestyén felesége, Thököly István báró anyja. (kézirat: 150. old.) Dom, Pedro (XIX. század): Az alkotmányosságért küzdő polgári reformerők vezetője Portugáliában. Forradalmi – kudarccal végződött – terveit számos kelet-európai emigráns szervezet támogatta. (kézirat: 23. oldal) Dózsa Gergely (?–1514): Dózsa György öccse, és az 1514. évi parasztháború alvezére. A temesvári csatában a jobbszárnyat vezette és fogságba esett. Bátyja kivégzése előtt lefejezték. (kézirat: 47. old.) Dózsa György (1470k.–1514): Egy dálnoki közszékely család leszármazottja, Nándorfehérváron szolgált lovaskapitányként, a Bakócz Tamás által 151-ben meghirdetett török elleni keresztes hadjárat kijelölt vezére. A keresztes toborzás megtiltása után kitört parasztháború vezetője. Kezdeti katonai sikerek után Temesvár ostrománál fogságba került, megkínozták és kivégezték. (kézirat: 45– 48., 154. old.) Drágffy Anna (Bélteki Drágfi, ?–1531): Erdélyi főnemesi család leszármazottja, Kanizsai László főúr felesége, Kanizsai Orsolya anyja. (kézirat: 130. old.) Dragos vajda (XIV. század): A krími tatároktól elfoglalt Moldva első vajdája 1358-ban, I. (Nagy) Lajos magyar király hűbérese. (kézirat: 137. old.) Draskovich Gáspár gróf (XVII. század): Horvát származású délvidéki főúr,

Zrínyi Miklós költő és hadvezér apósa. (kézirat: 163. old.) Draskovich Mária Eusébia (?–1650): Draskovich Gáspár délvidéki főúr lánya, Zrínyi Miklós költő és hadvezér első felesége. (kézirat: 163–164. old.) Drugeth Miklós (?–1355): I. Károly Róbert király híve, I. (Nagy) Lajos egyik nevelője, 1344-től Ung vármegye főispánja, 1354-től országbíró. (kézirat: 134. old.) Dugovics Titusz (?–1456): Hunyadi János katonája, részt vett a várnai csatában, Nándorfehérvár török ostrománál (1456) egy a falra lépő törököt magával rántva halt hősi halált. (kézirat: 81. old.) Dunant, Henri (1828–1910): Svájci orvos, a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítója. (kézirat: 53. old) Dunyov István (1816–1889): Ügyvéd, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alezredese, majd olasz szabadsághős és itáliai ezredes, a kiegyezést elutasítva haláláig emigrációban élt. (kézirat: 160. old.) Dusán István (?–1355): Szerb és bosnyák király 1331-től, I (Nagy) Lajos király fő ellenfele a Balkánon. (kézirat: 136. old.) Dzierkowski, Józef (XIX. század): Az 1830–1831-es lengyel felkelés kiemelkedő katonája, 1832-ben a portugáliai lengyel légió egyik szervezője, 1848-ban a magyarországi lengyel légió egyik meghatározó alakja, személyes okokból Bem József riválisa és ellenfele. (kézirat: 23. oldal)

E

III. Edward (1312–1377): II. Edward angol király és Capet Izabella fia, 1327-től Anglia királya. Uralkodása idején robbant ki a százéves háború Anglia és Franciaország között. (kézirat: 134. old.) Egervári László (1435k.–1496): Zala megyei birtokos család sarja, 1476-tól horvát-szlavón bán, 1485-89 között a Sziléziában harcoló magyar seregek

vezére. (kézirat: 97. old.) Egressy Béni (1814–1851): Eredeti neve Galambos Benjámin, zeneszerző és író, a Szózat megzenésítője és a Klapka induló szerzője. (kézirat: 109. old.) Emese (VIII–IX. század: Ügyek magyar törzsi vezér felesége, Álmos fejedelem anyja, a híres turulmonda egyik szereplője. (kézirat: 10. old) Emich Gusztáv (1814–1869): Könyvkiadó és könyvkereskedő Pesten, ő adta ki Petőfi Sándor verseit is. 1848-ban nyomdát alapított, 1850-től a Pesti Napló kiadója. (kézirat: 16. old) Erzsébet (1709–1761): I. (Nagy) Péter orosz cár és I. Katalin orosz cárnő kisebbik leánya a Romanov-házból, 1740-től haláláig Oroszország cárnője. (kézirat: 69. old) Erzsébet, Árpád-házi Szent (1207–1231): II. András és Gertrúd meráni hercegnő leánya, Lajos thüringiai őrgróf leánya. 1235-ben avatták szentté, a szegények és betegek védőszentje. (kézirat: 43. old.) Erzsébet, Kotromanics: (?–1385): II. István bosnyák despota lánya, 1353-tól I. (Nagy) Lajos király második felesége, Mária magyar királynő anyja. (kézirat: 136. old.) Erzsébet, Lokietek (1300–1380): I. Ulászló lengyel király leánya a Piast-házból, 1320-tól I. Károly Róbert magyar király negyedik felesége, I. (Nagy) Lajos király anyja. (kézirat: 132., 134. old) Esterházy László gróf (XVII. század): Esterházy Miklós (1582–1645) nádor és Nyáry Krisztina hét utóda közül a legidősebb, rövid ideig az Esterházy család feje. (kézirat: 49–50. old.) Esterházy Miklós gróf (1582–1645): A családi vagyon és hírnév megalapozója, 1618-tól Zólyom vármegye főispánja és aranysarkantyús vitéz. 1625-ban grófi rangot kapott és az ország nádora lett. (kézirat: 49., 163. old.) Esterházy Miklós herceg (1714–1790): Sopron vármegye főispánja, táborszernagy, a fertődi kastély építtetője. (kézirat: 50–51. old) Esterházy Miklós herceg (1765–1833): 1791-től a magyar nemesi testőrség

kapitánya, 1796-tól generális, 1817-től táborszernagy. Diplomata és a művészetek nagy pártolója. (kézirat: 51–52. old.) Esterházy Orsolya (XVII. század): Esterházy László leánya, 1655-ben nagybátyjához, Esterházy Pál herceghez ment feleségül. (kézirat: 50. old.) Esterházy Pál herceg (1635–1713): Esterházy Miklós (1582–1645) nádor fia. 1652-től Sopron vármegye főispánja, 1661-ben főudvarmester, 1681-től az ország nádora. 1687-ben birodalmi hercegi címet kapott. Költő és zeneszerző, a Harmonia Coelestis szerzője. (kézirat: 49–50., 90. old.) Esze Tamás (1666–1708): Tarpai származású jobbágy, 1697-ben a hegyaljai kuruc fölkelés egyik vezetője, 1707-től a Rákóczi-szabadságharc kuruc brigadérosa. (kézirat: 86–87. old.)

F

Fajsz (Falics, ?–955?): Az Árpádok nemzetségébe tartozó magyar fejedelem. Árpád fejedelem unokája. Uralkodása idején váltak egyre sikertelenebbekké a nyugati irányú kalandozó hadjáratok. (kézirat: 4., 12. old.) Faragho Gábor (1890–1953): Katonatiszt, az első világháborúban ütegparancsnok. 1936-tól vezérkari ezredes, 1943-tól altábornagy és a csendőrség felügyelője. Horthy Miklós utasítására 1944 szeptemberében a Moszkvába utazó magyar fegyverszüneti delegáció vezetője. 1944. december végétől az Ideiglenes Nemzeti kormány közellátásügyi minisztere. 1945 nyarától haláláig visszavonultan élt. (kézirat: 36., 103. old.) Fejérváry Géza báró (1833–1914): Katonatiszt, táborszernagy, Ferenc Józseftől 1862-ben kapta a bárói rangot. 1884 és 1903 között magyar honvédelmi miniszter, 1905-1906-ban miniszterelnök. (kézirat: 53–56. old.) Felkowski, Julius (XIX. század): Az 1830–1831-es lengyel felkelés kiemelkedő katonája, a lengyel emigrációban kialakult ellentéteket megpróbálta elsimítani, ezért Magyarországon többször is tárgyalt Bem Józseffel. (kézirat: 23. oldal)

I. Ferdinánd (1431–1494): V. Alfonz aragóniai király fia, 1458-tól nápolyi király, Beatrix nevű lánya I. (Hunyadi) Mátyás felesége lett. (kézirat: 98. old.) I. Ferdinánd (1503–1564): Szép Fülöp burgundi herceg és Johanna kasztíliai hercegnő fia, V. Károly német-római császár és spanyol király öccse, Mária magyar királyné bátyja a Habsburg-házból. 1526-tól haláláig magyar és cseh király, 1556-tól német-római uralkodó. II. Lajos halála után a köznemesség akaratából Szapolyai Jánost választották meg magyar királynak, amibe II. Lajos özvegye, Mária nem nyugodott bele, és a főurakkal bátyját, Ferdinándot is magyar királlyá koronáztatta. I. Ferdinánd lett a folytatólagos Habsburg-uralom megteremtője Magyarországon. (kézirat: 38–42., 83–85., 118, 128–129., 162. old.) II. Ferdinánd (1578–1637): Habsburg Károly főherceg és Mária Anna bajor hercegnő fia, II. Mátyás király unokaöccse, 1619-től magyar és cseh király, német-római császár. (kézirat: 49., 141., 162. old.) III. Ferdinánd (1608–1657): II. Ferdinánd és Mária Anna spanyol hercegnő fia a Habsburg házból, 1637-től magyar és cseh király, német-római császár. (kézirat: 49., 141., 150., 163. old.) V. Ferdinánd (1793–1875): I. Ferenc és Mária Terézia szicíliai hercegnő fia a Habsburg-Lotharingiai házból. 1835-től magyar és cseh király, osztrák császár, 1848. december 2-án lemondatták, és helyére unokaöccsét, Ferenc Józsefet ültették. (kézirat: 63. old.) I. Ferenc (1494–1547): Károly herceg és Savoyai Lujza hercegnő fia a Valoisházból, 1515-től Franciaország királya, a Cognac-i Liga létrehozója. (kézirat: 156. old.) I. Ferenc (1768–1835): II. Lipót és Mária Lujza spanyol hercegnő fia a Habsburg-Lotharingiai házból, 1792-től magyar és cseh király, 1806-ig németrómai császár, 1806-tól az első osztrák császár. (kézirat: 51–52., 141. old.) Ferenc József (1830–1916): Habsburg Ferenc Károly főherceg és Zsófia bajor hercegnő fia, V. Ferdinánd császár és király unokaöccse. A magyar forradalom és szabadságharc sikerei miatt lemondatott V. Ferdinánd helyébe állították 1848. december 2-án. A magyar szabadságharc engesztelhetetlen ellenfele, a katonai győzelem érdekében azonban szövetkezni kényszerült az orosz cárral. 1849 és 1867 között Magyarországot abszolutista módon kormányozta. Az olasz, majd a

német egységtörekvések során elszenvedett súlyos kudarcok 1867-ben a magyarokkal való kiegyezésre késztették, amelynek eredményeként létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. Hosszú uralkodása végén a Szerbiának küldött hadüzenetével (1914. július 28.) robbant ki az első világháború. (kézirat: 25., 53–55., 63., 65., 72., 108., 125., 159–161. old.) Festetics György, gróf (1755–1819): Császári katonatiszt, a Graeven huszárezred alezredese, nagybirtokos, a Georgikonnak elkeresztelt keszthelyi mezőgazdasági főiskola alapítója. (kézirat: 14. old.) Figyelmessy Fülöp (1820–1907): Az 1848–49-es szabadságharcban, a Bocskaihuszárezred őrnagya, az emigrációban Kossuth Lajos bizalmasa, 1859-ben csatlakozott az itáliai magyar légióhoz, az amerikai polgárháborúban az északiak lovasezredese, később amerikai diplomata. (kézirat: 125–126. old.) Forgách Ferenc (1530–1577): Humanista történetíró, pap, I. Ferdinánd váradi püspöknek nevezte ki, később Báthory István erdélyi fejedelem kancellárja. Emlékirat című műve a XVI. század magyar történetének egyik fontos forrása. (kézirat: 40. old.) Forgách Simon gróf (1669–1730): I. Lipót udvarában nevelkedett, 1702-ben generális a császári seregben. 1704-ben Rákóczihoz állt és kuruc tábornagy lett. (kézirat: 89., 91. old.) Franco, Francisco (1892–1975): Tábornok, 1936-tól a köztársaság-ellenes erők főparancsnoka, 1939-től Spanyolország diktátora. (kézirat: 57–59. old) Frangepán Katalin (XVI. század): Nagyhatalmú főúri család sarja, Zrínyi Miklós szigetvári hős első felesége. (kézirat: 162. old.) Friedrich István (1883–1951): Legitimista politikus és gépgyáros, 1919 augusztusától novemberig Magyarország miniszterelnöke, 1920-tól 1939-ig parlamenti képviselő. (kézirat: 73. old.) III. Frigyes (1415–1493): Habsburg Ernő stájer és karantán herceg fia, V. (Utószülött) László magyar és cseh király gyámja. 1442-től német-római uralkodó és Ausztria főhercege. Több háborút is vívott I. (Hunyadi) János király ellen. (kézirat: 78., 80., 96., 98. old.) I. Frigyes Ágost (1670–1733): III. János György szász választófejedelem és

Brandenburgi Krisztina hercegnő fia a Szász-házból. 1691-től szász választófejedelem I. Frigyes Ágost néven, 1697-től lengyel király II. (Erős) Ágost néven. (kézirat: 68., 86. oldal) II. Frigyes (1712–1786): I. Frigyes Vilmos porosz király fia a Hohenzollernházból, 1740-től haláláig Poroszország királya. (kézirat: 51., 69–70., 114–115. old.) VII. Frigyes (1799–1863): VIII. Keresztély dán király fia az Oldenburg-házból. 1848-tól 1863-ig Dánia királya. (kézirat: 53. old)

Fugger Mária (XVI–XVII. század): Gazdag német bankárcsalád leszármazottja, Pálffy Miklós hadvezér felesége. (kézirat: 141. old.) Fulk, Vörös (909–942): Normann származású főúr, III. (Együgyű) Károly nyugati frank királytól Anjou tartományt szerezte meg hűbérként. Az első Anjoudinasztia megalapítója. (kézirat: 132. old) II. Fülöp Ágost (1165–1223): VII. Lajos francia király és Champagne-i Adél fia a Capet-házból, 1180-tól Franciaország királya. (kézirat: 132. old)

G

Gál fia László (XV. század): A Belső-Szolnok megyében lévő Antos község egyik jobbágycsaládjából származott, feltehetően román származású volt. Az 1437-ben kitört és Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés hat kapitányának egyike. (kézirat: 31. old.) Gálffi Mihály (?–1854): Székely kisnemesei származású, az 1850-es évek elején feleségével, Török Rózával, és sógorával, Török Jánossal részt vett a Makk-féle összeesküvésben. Az osztrákok kivégezték. (kézirat: 126. old.) Gáll János (1897–1938): A szovjet Vörös Hadsereg ezredese, a spanyolországi polgárháború magyar résztvevője. (kézirat: 57–60. old)

Garai László (?–1459): Főúr, 1439-től visegrádi várnagy, majd macsói bán és nádor, a Hunyadiak egyik fő ellenfele. (kézirat: 80–81. old.) Garai Miklós (1366k.–1434): Zsigmond királyhoz csatlakozva 1387-ben macsói és horvát bán lett, 1401-ben szövetséget kötött Cillei Hermannal az ország irányításra, 1402-től Magyarország nádora. (kézirat: 30., 133. old.) Garbai Sándor (1879–1947): Eredetileg földműves, szakszervezeti és szociáldemokrata vezető, a tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács elnöke. Párizsi emigrációban halt meg. (kézirat: 143. old.) Garibaldi, Giuseppe (1807–1882): Olasz szabadsághős, 1848-ban részt vett Itália függetlenségi harcaiban, 1859–61-ben meghatározó szerepet játszott az egységes Olaszország megteremtésében. (kézirat: 109., 159–161. old.) Gasparich Mark Kilit (1810–1853): Ferences szerzetes, egyházi szónok, 1848– 49-ben tábori lelkészként szolgált. Bekapcsolódott a Makk-féle ellenállási mozgalomba, ezért az osztrákok elfogták és kivégezték. (kézirat: 126. old.) Gellért (980k–1046): Velencei patrícius családból származott, 1015-ben került I. (Szent) István király udvarába, aki megtette őt fia, Imre herceg nevelőjének. Nevéhez fűződik 1030-ban a csanádi püspökség megszervezése. 1046-ban, a Vata-féle pogánylázadás idején a budai révnél a pogányok halálra kövezték. 1083-ban VII. Gergely pápa avatta szentté. (kézirat: 8., 147. old.) Georghe, Stefan (XVII. század): Moldvai román bojár, II. Rákóczi György 1648tól 1655-ig Moldva fejedelme. (kézirat: 93. old.) Geréb Péter (?–1503): Anyja, Szilágyi Zsófia révén I. Mátyás király unokatestvére, 1476-tól Felső-Szilézia kapitánya, majd erdélyi vajda, 1499-től haláláig nádor. (kézirat: 97. old.) VII. Gergely (?–1085): Német származású, családi neve Hildebrand volt, szerzetes, pápák főtanácsadója, 1073-tól VII. Gergely néven pápa. (kézirat: 147. old.) Géza (940–997): Taksony vezér (fejedelem) és egy előkelő kun nő fia, 972-től a magyarok fejedelme. A fejedelmi hatalom megerősítésével és diplomáciai tevékenységével elősegítette fia, I. (Szent) István számára a középkori magyar állam megalapítását. (kézirat: 4–6., 12., 18. old.)

Géza I. (1048k.–1077): I. Béla király legidősebb fia, Salamon uralkodása idején a dukátus (hercegség) birtokosa. Öccsével, a későbbi I. (Szent) Lászlóval 1074ben elűzte Salamont, és királlyá koronáztatta magát. (kézirat: 19., 146–147. old.) Giskra, Jan (?–1468): Cseh származású zsoldosvezér, V. László idején FelsőMagyarország helytartója, I. (Hunyadi) Mátyás ellenfele. (kézirat: 97. old.) Gizella (985k.–1065): Magyar királyné, I. (Szent) István felesége, II. (Civakodó) Henrik bajor herceg leánya, II. (Szent) Henrik német-római császár (996–1024) húga. Valószínűleg öt gyermeket szült, de ezek közül csak az 1032-ben vadászbaleset során szintén korán elhalt (Szent) Imre herceg érte meg a nagykorúságot. (kézirat: 6–7., 18. old.) Glad (Galád, ?): Anonymus leírásában a honfoglalás idején a Kárpátmedencében élő és a magyarokkal szembeszálló vezér. Ugyancsak Anonymus állítása szerint az ő leszármazottja volt Ajtony, de történelmileg még az sem bizonyított, hogy valóban létezett-e egy ilyen nevű személy. (kézirat: 8. old.) Gottfried, (Geoffrey, Igazságos) IV. (1129–1151): Normann származású, Anjou negyedik grófja, Feleségül vette I. Henrik angol király Matild nevű leányát. Közös gyermekük, II. Henrik a Plantagenet-dinasztia első angol uralkodója. (kézirat: 132. old) Gömbös Gyula (1886–1936): Jobboldali és fajvédő politikus, az első világháború hivatásos katonatisztje. 1923-ban a Fajvédő Párt egyik alapítója, majd csatlakozott az Egységes Párthoz. A fasiszta Olaszországgal és a náci Németországgal való szövetségkötés híve, 1932-től haláláig Magyarország miniszterelnöke. (kézirat: 103. old.) Görgei Artúr (Görgey, 1818–1916): Katonatiszt, vegyészmérnök, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején több ízben a magyar honvédsereg fővezére. (kézirat 61–67., 106–108., 111–113., 122. old.) Görgey Ármin (XIX. század): Görgei Artúr honvédtábornok és fővezér testvére. (kézirat: 61–62. old.) Görgey Ferenc (?–1847): Görgei Artúr honvédtábornok és fővezér nagybátyja, felvidéki birtokos nemes. (kézirat: 61. old.)

Görgey Guido (XIX. század): Görgei Artúr honvédtábornok és fővezér legidősebb bátyja. (kézirat: 61. old.) Görgey György (?–1843): Görgei Artúr honvédtábornok és fővezér apja, felvidéki középbirtokos nemes. (kézirat: 61. old.) Görgey István (XIX. század): Görgei Artúr honvédtábornok és fővezér öccse. 1848–49-es szabadságharc önkéntese. (kézirat: 61–62. old.) Gritti, Alvisio (?–1534): Török szolgálatban álló velencei kalandor, a szultán magyarországi képviselője, I. (Szapolyai) János király 1531-ben Magyarország kormányzójának nevezte ki. 1534-ben magyar főúri összeesküvés végzett vele. (kézirat: 83–84., 118., 128. old.) Guyon Richárd (1812–1856): Angol nemesi származású osztrák császári tiszt, aki 1848 nyarán a magyar honvédséghez csatlakozott. Tevékeny részese volt Görgei Artúr sikeres felvidéki (északi) hadjáratának 1849 elején, nem sokkal később tábornoki rangot kapott. A szabadságharc veresége után emigrált és belépett a török hadseregbe, ahol altábornagy lett és egy ideig Anatólia katonai parancsnoka is volt. 1856-ban megmérgezték. (kézirat: 16., 25., 64., 110–113., 158. old.)

GY

III. György (1648–1691): Szász herceg és választófejedelem a Wettin-házból, 1684-ben a Szent Liga egyik létrehozója. (kézirat: 119. old.) Gyula (X–XI. század): Eredetileg a kettős fejedelemség idején a magyar törzsek hadvezér fejedelmének címe. A korabeli források tanúsága szerint legalább három ilyen elnevezésű törzsfő volt. A honfoglalás idején Erdély egy része lett a szállásterületük. A Géza fejedelemsége idején élt Gyula a bizánci kereszténységet vette fel, és Sarolt nevű leányát Gézához adta feleségül. Házasságukból született meg a későbbi I. (Szent) István. Az utolsó Gyulát (aki valószínűleg a sógora lehetett) 1002 körül győzte le I. (Szent) István, és ezzel az erdélyi részek is a fennhatósága alá kerültek. (kézirat: 4–8. old.)

II. Gyula (1453–1513): Eredeti neve Giuliano della Rovere, már tizennyolc éves korában nagy bátyja, IV. Sixtus pápa bíborossá nevezte ki. 1503-tól pápa, Bakócz Tamás az ő halála után indult eséllyel a pápaválasztáson, de néhány szavazattal alul maradt Giovanni de Medici, azaz X: Leó pápával szemben. (kézirat: 45. old.) Gyulaffi Mária (XVII. század): Erdélyi főúri család leszármazottja, Thököly István gróf felesége, Thököly Imre felső-magyarországi és erdélyi fejedelem anyja. (kézirat: 150. old.) Gyulay Ferenc gróf (1798–1868): Táborszernagy osztrák szolgálatban, egy ideig osztrák hadügyminiszter. 1859-ben a magentai vereség miatt fosztották meg a fővezérségtől. (kézirat: 53. old)

H

Habsburg Mária (1505–1558): Habsburg (Szép) Fülöp németalföldi kormányzó és (Őrült) Johanna spanyol királynő leánya, II. (Jagelló) Lajos magyar király felesége. Özvegyen, 1536-tól a németalföldi tartományok kormányzója. (kézirat: 82–83. old.) Hadik András gróf (1710–1790): Felvidéki kisnemesei származású osztrákmagyar hadvezér. 1747-től tábornok, 1762–63-ban a sziléziai osztrák erők főparancsnoka, 1764 és 1768 között Erdély katonai főparancsnoka. 1772-ben a Lengyelországot megszálló császári csapatok fővezére, 1774-től haláláig a bécsi Udvari Haditanács elnöke. (kézirat: 68–71. old.) Hag, Frantisek (XV. század): I. (Hunyadi) Mátyás cseh származású zsoldosvezére, a huszita harcmodor kiváló alkalmazója, a Fekete sereg megszervezője. (kézirat: 96–97. old.) Hagymássy Katalin (XVI. század): Erdélyi birtokos nemesi család leszármazottja, 1583-tól Bocskai István felesége, gyermektelenül halt meg. (kézirat: 29. old.) Haszán-oglu Isza bég (XV. század): II. Mohamed szultán hadvezére, 1479-ben

Erdélyre támadt, de Kenyérmezőnél súlyos vereséget szenvedett a magyar seregtől. (kézirat: 99. old.) Haydn, Joseph (1732–1809): Neves osztrák zeneszerző, a fertődi Esterházyzenekar karmestere és komponistája. (kézirat: 50–51. old.) Hayes, Rutheford Birchard (1822–1893): Az amerikai polgárháború északi katonatisztje, később Ohio állam kormányzója, majd republikánus színekben 1877-től 1881-ig az Egyesült Államok 19. elnöke. (kézirat: 17. old) Haynau, Julius báró (1786–1853): Osztrák fővezér, 1849 májusától a magyarországi osztrák haderők főparancsnoka. A szabadságharc leverése után Magyarország teljhatalmú parancsnokaként véres terrort valósított meg. (kézirat: 65–66., 108., 122. old.) Hedvig (1372–1399): I. (Nagy) Lajos magyar király és Kotromanics Erzsébet harmadik leánya az Anjou-házból, 1383-tól Lengyelország királynője, Jagelló Ulászló litván fejedelem és lengyel király felesége. (kézirat: 137. old.) Hegedűs István (?–1552): Birtokos nemes, 1552-ben Dobó István várkapitány egyik hadnagya. Egyezkedni kezdett az ostromló törökökkel, és ezért Dobó a vár udvarán felakasztatta. (kézirat: 41. old.) I. Henrik (1068k.–1135): I. (Hódító) Vilmos és Flandriai Matild fia a Normannházból, 1100-tól Anglia királya. (kézirat: 132. old) II. Henrik (1133–1189): Anjou IV. Gottfried és Matild angol királynő fia, a Plantagenet-ház alapítója, 1154-től Anglia királya. (kézirat: 132. old) III. Henrik (1017–1056): 1028-tól német király, 1046-tól koronázott németrómai császár a Száli-házból. 1044-ben az ő segítségével szerezte vissza Orseolo Péter a magyar trónt. 1051-ben kísérletet tett Magyarország leigázására, de seregei a vértesi csatában vereséget szenvedtek I. András öccsének, Béla hercegnek a hadaitól. (kézirat: 19–20. old.) IV. Henrik (1050–1106): 1056-tól német király, később koronázott német-római császár a Száli-házból. Salamon magyar király sógora, több alkalommal is – sikertelen – kísérletet tett Magyarország alávetésére. Az ő és VII. Gergely pápa közötti konfliktus vezetett az európai méretűvé vált úgynevezett invesztitúra háború kirobbanásához. (kézirat: 20–21., 146. old.)

Hentzi, Heinrich (1785–1849): Osztrák tábornok, 1849 januárjától a Pestet megszálló császári erők vezetője, majd Budavár osztrák parancsnoka, ez év májusában a honvédseregek ostroma közben halt meg. (kézirat: 111. old.) Hildebrandt, Johann Lukas von (1668–1745): Bécsben letelepedett építész, alkotásaival nagy hatást gyakorolt az osztrák és a magyar barokk építészet kialakulására. (kézirat: 121. old.) Hitler, Adolf (1889–1945): 1919-től a németországi náci párt vezetője, 1933 és 1945 között Németország fasiszta diktátora, a második világháború kirobbantója. (kézirat: 102–104. old.) Hmelnyickij, Bogdan (XVII. század): Kozák hetman, a lengyelekkel szembeni ukrán függetlenségi harc vezetője, Ukrajnát egyesítette Oroszországgal. (kézirat: 93. old.) Homonnai Drugeth Bálint (1577–1609): Zemplén vármegyei nagybirtokos és főnemes, az elsők között csatlakozott Bocskai István szabadságharcához. Bocskai halálakor pályázott az erdélyi fejedelmi székre, de a rendek nem őt, hanem Rákóczi Zsigmondot választották meg. Állítólag megmérgezték. (kézirat: 29. old.) Horthy István (1830–?): Református vallású kenderesi földbirtokos, Halassy Paulával kötött házasságából született Horthy Miklós, Magyarország későbbi kormányzója. (kézirat: 72. old) Horthy István (1904–1942): Horthy Miklós és Purgly Magdolna idősebbik fia, 1942 februárjától rövid ideig Magyarország kormányzóhelyettese. Repülőszerencsétlenségben halt meg az orosz fronton. (kézirat: 75. old.) Horthy Magdolna (1902–1918): Horthy Miklós és Purgly Magdolna legkorábban született gyermeke. (kézirat: 75. old.) Horthy Miklós (1868–1957): Kenderesi református középbirtokos család leszármazottja, 1909 és 1914 között Ferenc József szárnysegédje. Az első világháború alatt cirkálóparancsnok, 1918 márciusától az Osztrák-Magyar Monarchia ellentengernagya. 1919 májusától az ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, majd a Nemzeti Fővezérség parancsnoka. Az ellenforradalom vezetőjeként 1920. március 1-én Magyarország kormányzójának választották meg, amely tisztségét 1944. október 15-ig, a nyilas hatalomátvételig töltötte be.

(kézirat: 34., 72–75., 102–105., 143. old.) Horthy Miklós ifjabb (1907–1988): Horthy Miklós és Purgly Magdolna legfiatalabb gyermeke, brazíliai magyar követ, 1944 októberében az úgynevezett kiugrási iroda vezetője. A Gestapo az ő elrablásával kényszerítette Horthy Miklóst lemondásra. (kézirat: 75. old.) Horthy Paula (1903–1940): Horthy Miklós és Purgly Magdolna második leánygyermeke. (kézirat: 75. old.) Horváth Károly (XIX. század): Háromszéki székely kisnemes, az 1848–49-es szabadságharc önkéntes katonája, 1852-ben a Makk-féle összeesküvés egyik szervezője. (kézirat: 125–126. old.) Hummel, Johann Nepomuk (1778–1837): Zeneszerző és karmester, Mozart tanítványa, a fertődi Esterházy-zenekar karnagya. (kézirat: 52. old.) Hunyadi (Serbe) János, ifjabb (?–1441): Serbe fia Vajk és Morsinai Erzsébet legkisebb fia, Hunyadi János kormányzó öccse, szörényi bán, egy törökök elleni harcban esett el. (kézirat: 76. old.) Hunyadi János (1407k.–1456): Vajk havasalföldi bojár elsőszülött fia, katonai pályafutását Zsigmond király oldalán kezdte, 1427-től macsói, 1439-től szörényi bán, 1441-től erdélyi vajda. A törökök elleni magyar küzdelem legkiemelkedőbb alakja, országos főkapitány, 1446 és 1452 között Magyarország kormányzója. 1456-ban nevéhez fűződik a nándorfehérvári diadal, amely után pestisben váratlanul meghalt. Hunyadi László és a királlyá koronázott Hunyadi Mátyás apja. (kézirat: 46., 76–81., 96., 138. old.) Hunyadi László (1433–1457): Hunyadi János kormányzó és Szilágyi Erzsébet idősebbik fia, 1453-tól horvát-szlavón bán, 1456–57-ben temesi ispán. 1457-ben megölette a birtokaira törő Cillei Ulrikot, és ezért V. László király Budán lefejeztette. (kézirat: 81. old.) Husz János (1369–1415): A prágai egyetem tanára, 1415-ben a De ecclesia című művében a katolikus egyház megreformálásáért lépett fel. Emiatt a konstanzi zsinat elé idézték, ahol az inkvizíció elítélte és máglyán elégették. Csehországi követői ezután elindították a huszita mozgalmat, majd hamarosan kitört a huszita háború (1419–1434). (kézirat: 30. old.)

Huszár Károly (1882–1941): Eredetileg tanító, majd keresztényszocialista politikus, 1919 novemberétől 1920 márciusáig Magyarország miniszterelnöke. 1927-től 1934-ig az Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke. (kézirat: 73. old.)

I

Ibrahim nagyvezír (XV–XVI. század): I. (Hódító) Szulejmán szultán hadvezére, 1532-ben Kőszeg várának ostromlója. (kézirat: 84–85. old.) Ibrahim pasa (XVII. század): Buda utolsó pasája, sikertelenül harcolt a Szent Liga seregei ellen, 1686-ban Buda ostroma során vesztette életét. (kézirat: 91. old) Illésházy István báró (1541–1609): Nagybirtokos főúr, 1584-től királyi tanácsos, Trencsén vármegye főispánja. Csatlakozott a Bocskai-szabadságharchoz, 1608ban a magyar rendek az ország nádorává választották. (kézirat: 28–29. old.) Ilosvai Selymes Péter (XVI. század): Epikus énekszerző, 1550 előtt tanító Nagyidán, 1570 körül a Szilágyságban élt. Leghíresebb műve a Toldi Miklósról szóló monda megverselése. (kézirat: 136. old.) Imre (1007k.–1031): Árpád-házi herceg, I. (Szent) István és Gizella egyetlen fia. Vadászbaleset áldozata lett, korai halála miatt apja kénytelen volt új trónöröklési rendet kialakítani, ami Vazul lázadásához vezetett. Imrét 1083-ban avatta szentté VII. Gergely pápa. (kézirat: 18., 147. old.) IX. Ince (1611–1689): Gazdag comói kereskedőcsalád sarja, eredeti nevén Benedetto Odeschalchi. 1676-ban választották meg pápának. (kézirat: 118. old.) I. (Szent) István (975k.–1038): Géza magyar nagyfejedelem fia, 975 körül született Vajk néven. Anyja Sarolt, az erdélyi Gyula leánya. A keresztségben az István nevet kapta, és nevéhez kötődik a magyar állam megalapítása a Kárpátmedencében. 1000–1038 között az első magyar király, 1083-ban VII. Gergely pápa avatta szentté. (kézirat: 4–8., 12, 18–19., 146–147. old.)

V. István (1239–1272): IV. Béla magyar király és Lasakris Mária fia az Árpádházból, 1270-től Magyarország királya. (kézirat: 132. old) István, Tomasevics (XV. század): 1459 és 1463 között bosnyák király, I. (Hunyadi) Mátyás szövetségese. A törökök taszították le trónjáról. (kézirat: 98. old.) Istvánffy Miklós (1538–1615): Humanista történetíró, Oláh Miklós esztergomi érsek titkára, később az ország alnádora. Fő történeti munkájában Magyarország 1475 és 1606 közötti történetét tárgyalja nagy részletességgel. (kézirat: 46–47. old.) Ivánka Imre (1818–1896): 1848-as honvédezredes és politikus, Batthyány Lajos miniszterelnök nemzetőrségi titkára, a dunáninneni nemzetőrség parancsnoka. (kézirat: 62. old.) Izabella (1519–1559): Zsigmond lengyel király leánya a Jagelló-házból, 1539től Szapolyai János magyar király felesége. Szapolyai János Zsigmond választott magyar király és erdélyi fejedelem anyja. Fia nevében 1556-tól haláláig Erdély kormányzója. (kézirat: 38., 40–42. old.)

J

Jakab mester fia János (XV. század): Kolozsvárról származott céhes polgár családból. Az 1437-ben kitört és Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés hat kapitányának egyike volt. (kézirat: 31. old.) III. (Sobieski) János (1629–1696): Lengyel mágnás, 1674-től Lengyelország választott királya. 1683-ban Bécs egyik felmentője, 1684-ben a Szent Liga egyik létrehozója. (kézirat: 119. old.) Jeleg (Üllő, IX–X. század): Magyar törzsi vezér, a fennmaradt források szerint Árpád fejedelem második fia. (kézirat: 12. old) Jellasics, Josef báró (1801–1859): Horvát bán és császári táborszernagy. A bécsi udvar támogatását élvezve 1848 szeptemberében harcba szállt a magyar

kormánnyal. (kézirat: 62., 112. old.) IV. Jenő (1387–1447): A gazdag velencei családból, Gabriele Condularmo néven született ágoston-rendi szerzetest 1408-ban választották meg bíborosnak, 1431-ben pedig IV. Jenő néven pápának. Fő szövetségese az európai politikában Zsigmond magyar király volt. (kézirat: 30., 79. old.) I. Johanna (1326–1382): Károly calabriai herceg lánya (Bölcs) Róbert nápolyi király unokája az Anjou-házból. 1343-tól Nápoly királynője, első férje I. (Nagy) Lajos öccse, András herceg volt, akit 1345-ben megöletett, ez váltotta ki a délitáliai hadjáratokat. (kézirat: 134–135. old.) Johnson, Andrew (1808–1875): Szabómester, demokrata párti politikus. 1865 márciusától Abraham Lincoln mellett alelnök, majd Lincoln meggyilkolása miatt az Egyesült Államok elnökévé (1865–1869) lépett elő. (kézirat: 16. old) Jordan, Wladyslaw (XIX. század) A Magyarországra érkezett Bem József segédtisztje, ő akadályozta meg azt, hogy Ksawrey Kolodziejski Bem elleni gyilkossági kísérlete végzetessé válhasson. (kézirat: 24. oldal) József főherceg (1881–1962): II. Lipót leszármazottja a Habsburg-házból, az első világháború és az azt követő forradalmak idején az ország nádora, 1920ban az Alcsúti előnevet vette föl, 1925-től 1944-ig a Felsőház elnöke. (kézirat: 142. old.) I. József (1678–1711): I. Lipót és Pfalz-neuburgi Eleonóra fia a Habsburgházból. Apja háborúiban hadvezérként működött, 1705-től haláláig magyar és cseh király, német-római császár. (kézirat: 121. old.) II. József (1741–1790): Mária Terézia királynő és Lotharingiai Ferenc németrómai császár fia, az első uralkodó a Habsburg-Lotharingiai házból. 1764-től német-római császár, 1780-tól haláláig magyar és cseh király. (kézirat: 51., 71. old.) Jubál Károly (1818–1853): Tanár, Kossuth Lajos gyermekeinek nevelője, 1851ben a Makk-féle összeesküvés egyik irányítója, az osztrák hatóságok letartóztatták és felakasztották. (kézirat: 125–126. old.) Judit (XI. század): Nemet hercegnő és magyar királyné, IV. Henrik német-római császár húga, Salamon magyar király felesége. (kézirat: 20. old.)

Jurisich Miklós (1490–1453): Horvát főnemes, I. Ferdinánd király híve, 1532ben Kőszeg várának kapitánya, 1533-tól királyi tanácsos és a vendek főkapitánya. (kézirat: 82–85. old.) Jutocsa (Jutas, IX–X. század): Magyar törzsi vezér, Árpád fejedelem harmadik fia, Fajsz fejedelem apja, Géza fejedelem nagyapja. (kézirat: 12. old)

K

Kállay Miklós (1887–1967): Szabolcs megyei nagybirtokos, a Horthy-rendszer politikusa. 1922-től 1929-ig Szabolcs megye főispánja, 1932 és 1935 között a Gömbös-kormány fölművelési minisztere. 1942 márciusában Horthy Miklós miniszterelnökké nevezte ki, titokban fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett az angolokkal, ezért később tevékenységét hintapolitikának nevezték. A német megszálláskor (1944. március 19.) német koncentrációs táborba került, a háború után Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. (kézirat: 35., 102., 105. old.) Kálmán, Könyves (1070k.–1116): I. Géza király idősebbik fia az Árpád-házból, 1095-től Magyarország királya. (kézirat: 146., 149. old.) Kamicsáni Mislenovics Márk (?–1509): Délvidéki és dunántúli főúr, Kinizsi Pál özvegyének, Magyar Benignának a második férje. (kézirat: 100–101. old.) Kanizsai Dorottya (?–1532k.): Kanizsai Miklós soproni ispán leánya, Perényi Péter nádor felesége, Perényi Ferenc püspök anyja. A mohácsi csata után fia holttestét keresve saját embereivel temettette el az ütközet halottait. (kézirat: 43. old.) Kanizsai János (?–1418): 1377–78-ban a padovai egyetem rektora, 1384-től egri püspök, 1387-től esztergomi érsek, Zsigmond király főtanácsadója. (kézirat: 133. old.) Kanizsai László (?–1525): Dunántúli nagybirtokos főúr, családjának utolsó férfisarja, Kanizsai Orsolya apja. (kézirat: 130. old.)

Kanizsai Orsolya (?–1571): Dunántúli főúri nemzetségének utolsó sarja, 1535ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez. Korának közismert nagyasszonya, a reformáció és a magyar nyelv terjesztője. (kézirat: 130. old.) Kapisztrán János (1386–1456): Itáliai ferences rendi szerzetes, 1455-ben a magyar főpapok hívására érkezett Magyarországra. 1456-ban keresztes sereget szervezve csatlakozott Hunyadi János Nándorfehérvárt felmentő seregéhez. A csata után két hónappal meghalt. Sírja zarándokhely lett, 1724-ben szentté avatták. (kézirat: 81. old.) Kara Musztafa nagyvezír (XVII. század): IV. Mohamed török szultán hadvezére, 1683-ban Bécs sikertelen török ostromának irányítója. (kézirat: 118–119. old.) III. (Együgyű) Károly (879–929): II. (Kopasz) Károly unokája a Karolingházból, 983-tól a nyugati frankok királya. (kézirat: 132. old) II. (Sánta) Károly (1254–1309): I. Károly nápolyi király és Provence-i Beatrix fia az Anjou-házból, 1285-től Nápoly királya, Károly Róbert magyar király nagyapja. (kézirat: 132. old) I. Károly (1226–1285): Anjou hercege, VIII. Lajos francia király és Kasztíliai Blanka második fia, 1266-tól Szicília és Nápoly királya, az Anjou-ház alapítója. 1282-ben elveszítette Szicíliát. (kézirat: 132. old) Károly (Martell) herceg (XIII. század): II. (Sánta) Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária fia, I. Károly Róbert magyar király apja. (kézirat: 132. old) II. Károly (1661–1700): IV. Fülöp spanyol király és Ausztriai Anna Mária fia a Habsburg-házból, 1665-től Spanyolország királya, vele halt ki a Habsburgdinasztia spanyol ága. (kézirat: 119. old.) III. Károly (1685–1740): I. Lipót és Pfalz-neuburgi Eleonóra hercegnő fia a Habsburg-házból. 1711-től magyar és cseh király, VI. Károly néven német-római császár. Vele halt ki férfiágon a Habsburg-család. (kézirat: 50–51., 68–69., 90., 114., 118., 121. old.) IV. Károly IV. (1887–1922): Habsburg Ottó főherceg és Mária Jozefa szász hercegnő fia, Ferenc József császár és magyar király unokaöccse. 1916-tól 1918-ig az utolsó magyar király. (kézirat: 74., 142. old.)

I. Károly Róbert (1288–1342): Martell Károly nápolyi herceg és Habsburg Klemencia fia, V. István magyar király dédunokája, 1308-tól Magyarország királya, a magyar Anjou-ház megalapítója. (kézirat: 132–134. old) Károly, Durazzói (?–1347): A nápolyi Anjouk mellékágából származott, I. Károly nápolyi király unokája, Tarantói Lajos öccse, I. Johanna nápolyi királynő sógora, I. (Nagy) Lajos magyar király lefejeztette. (kézirat: 134–135. old.) Károlyi Antal gróf (1732–1791): Károlyi Ferenc gróf fia, 1758-tól Szatmár örökös főispánja, 1766-tól altábornagy és titkos tanácsos, 1787-től táborszernagy és a magyar királyi nemesi testőrség kapitánya. (kézirat: 90. old.) Károlyi Ferenc gróf (1705–1758): Károlyi Sándor kuruc főgenerális fia, 1721től Szatmár örökös főispánja, 1748-tól császári tábornok és az összes lovasezred főkapitánya. A Károlyi-ezred tulajdonosa. (kézirat: 90. old.) Károlyi Gábor gróf (1841–1895): Károlyi György gróf fia, liberális politikus, 1866-ban a Klapka-légió önkéntese, 1887 és 1892 között parlamenti képviselő. (kézirat: 90. old.) Károlyi György gróf (1802–1877): Főúr és reformkori politikus, Batthyány Lajos sógora, a Magyar Tudományos Akadémia egyik megalapítója. (kézirat: 90. old.) Károlyi Gyula gróf (1871–1947): Nagybirtokos és konzervatív politikus, 1919 májusában ellenforradalmi kormányt alakított Aradon, amit Szegedre helyeztek át. 1931–32-ben Magyarország miniszterelnöke. (kézirat: 73., 90. old.) Károlyi József gróf (1884–1934): Károlyi Mihály gróf féltestvére, konzervatív legitimista politikus, 1922-től haláláig parlamenti képviselő. (kézirat: 90. old.) Károlyi László gróf (XVII. század): Partiumi főúr, Szatmár vármegye főispánja és szatmári főkapitány, Károlyi Sándor kuruc főgenerális apja. (kézirat: 88. old.) Károlyi Mihály gróf (1875–1955): Arisztokrata család sarja, politikai tevékenységét a Szabadelvű Pártban kezdte, 1916 júliusában alapította meg a Függetlenségi és 48-as Párt nevű mozgalmát. 1918. október 25-től a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az őszirózsás forradalom győzelme után magyar miniszterelnök, 1919 januárjától március 21-ig köztársasági elnök. (kézirat: 37., 90., 142–144. old.)

Károlyi Péter (1543–1576): Nagykárolyi birtokos család sarja, a magyarországi kálvinizmus egyik legkorább terjesztője, Debrecen református püspöke. (kézirat: 88. old.) Károlyi Sándor gróf (1668-1743): Szatmár vármegye főispánja, 1704-től II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem főgenerálisa, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke megkötője. (kézirat: 86–91. old.) Károlyi Zsuzsanna (1585–1622): Nagykárolyi birtokos família sarja, 1605-től Bethlen Gábor felesége, 1613-tól haláláig Erdély fejedelemasszonya. (kézirat: 88. old.) Katalin hercegnő (1370–1380): I. (Nagy) Lajos magyar király és Kotromanics Erzsébet legidősebb leánya az Anjou, házból, korai haláláig a magyar és a lengyel trón várományosa. (kézirat: 137. old.) II. Katalin (1729–1796): Zsófia Friderika Auguszta anhalt-zerbsti hercegnő, 1745-ben ment feleségül III. Péter cárhoz, az ortodox vallásra áttérve kapta a Katalin nevet. 1762-ben megbuktatta és megölette férjét, ettől kezdve haláláig II. (Nagy) Katalin néven Oroszország cárnője. (kézirat: 70. old.) I. Kázmér (1016–1058): 1034-től 1058-ig lengyel király a Piast-házból. Leányát, Richeza hercegnőt az udvarában élő Béla magyar herceghez adta feleségül. I. Géza és I. (Szent) László magyar királyok nagyapja. (kézirat: 18. old.) III. Kázmér (1310–1370): I. Ulászló lengyel király fia, I. (Nagy) Lajos magyar király nagybátyja, 1333-tól Lengyelország királya. Trónját Lajosra hagyta. (kézirat: 134., 137. old.) Kecskés Tamás, Aszalósi (XV–XVI. század): Ferences rendi szerzetes, az 1514ben meghirdetett török elleni keresztes háború egyik toborzója. A parasztháború kitörésekor Dózsa György mellé állt és az egyik alvezére lett. (kézirat: 47. old.) IV. Kelemen (1291–1352): Francia származású, 1329-től Sens érseke, 1342-től VI. Kelemen néven pápa, Avignonban székelt. (kézirat: 134. old.) V. Kelemen (1260k.–1314): Eredeti neve Bertrand de Got, Bordeaux érseke, 1305-től V. Kelemen néven pápa. (kézirat: 132. old) Kemény János (1607–1662): Nagybirtokos, Fehér vármegye főispánja és

fogarasi főkapitány. II. Rákóczi György főtanácsosa, 1661-ben a törökellenes párt erdélyi fejedelemmé választotta, 1662-ben a nagyszőlősi csatában esett el. (kézirat: 92–95. old.) Kenderessy Anna (XIX. század): Székely kisnemesi származású asszony, 1851ben a Makk-féle összesküvés futára. (kézirat: 125. old.) Kendy Ferenc (?–1558): Erdélyi nagybirtokos és főnemes, 1553-ban Dobó Istvánnal együtt Erdély vajdája. Ő hívta vissza 1556-ban Izabellát és János Zsigmondot Erdélybe, ám hamarosan ismét szembekerült Izabellával, aki megölette. (kézirat: 42. old.) Kereki Gergely (?–1519): Dunántúli főúr, Kinizsi Pál özvegyének, Magyar Benignának a harmadik férje. Felesége gyilkoltatta meg. (kézirat: 100–101. old.) Kézai Simon (XIII. század): Krónikás, 1283-ban IV. Béla király udvari jegyzője. Ekkoriban írta a Gesta Hunnorum et Hungarorum néven ismertté vált munkáját. (kézirat: 18. old.) Kinizsi Pál (1446k.–1494): A hagyomány szerint eredetileg molnárlegény, Magyar Balázs egyik alvezéreként tűnt föl, 1481-től a déli végek védelmezője, 1484-től temesi főispán, a Fekete sereg kiváló hadvezére. (kézirat: 96–101. old.) Király Albert (XVI–XVII. század): Székely származású erdélyi főúr, Báthory Zsigmond fejedelem hadvezére a tizenöt éves háborúban. (kézirat: 139. old.) Kis Albert (1664–1704): Jobbágyszármazású vitéz, Thököly Imre seregében hadnagy, a kuruc mozgalom egyik fő szervezője. (kézirat: 86–87. old.) Kiss János (1885–1944): Altábornagy, 1944 végén a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetője, az antifasiszta katonai ellenállás vértanúja. (kézirat: 102–105. old.) Klapka György (1820–1892): Honvédtábornok, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hőse. 1842-től a bécsi magyar testőrség tagja, 1847-től határőrezredi főhadnagy. A szabadságharc kitörése után honvéd táborkari őrnagy, majd egy ideig hadügyminiszter helyettes. A szabadságharc utolsó szakaszában tábornoki rangban Komárom várának parancsnoka. 1867 után országgyűlési képviselő lett. (kézirat: 14., 90., 106–109., 122., 124., 126. old.)

Klapka József (1786–1863): Nemesi származású, nyomdász és könyvkiadó, egy ideig temesvári polgármester, Klapka György honvédtábornok apja. (kézirat: 106. old.) Kmety György (Kmetty, 1813–1865): Honvédtábornok az 1848–49-es szabadságharcban, Iszmail pasa néven török tábornok a krími háború (1853–56) idején, 1859-ben közreműködött az itáliai magyar légió megszervezésében. (kézirat: 110–113., 158. old.) Kodály Zoltán (1882–1967): A XX. századi zene kimagasló alakja, zeneszerző, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A második világháború után, az 1945 novemberében megválasztott nemzetgyűlés országgyűlési képviselője. (kézirat: 37. old.) Kollonich Lipót (1631–1707): Osztrák császári katonacsalád sarja, máltai lovag, 1660-ban egyházi pályára lépett, 1695-től esztergomi érsek, a Habsburg érdekek hű kiszolgálója. (kézirat: 86. old.) Kolodziejski, Ksawrey (XIX. század): Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Magyarországra érkezett fiatal lengyel önkéntesek egyike, aki személyes okokból sikertelem merényletet kísérelt meg Pesten Bem József ellen. (kézirat: 24. oldal) Koppány (?–997): Somogyi vezér, Árpád fejedelem leszármazottja. Géza fejdelem halála után nemzetségének rangidőseként magának követelte a fejedelmi címet Vajk (I. István) ellenében. Lázadásának leverésével indulhatott meg a középkori magyar állam megszervezése. (kézirat: 6. old.) Kosciuszko, Tadeusz (1746–1817): Rousseau francia filozófus tanítványa, az amerikai függetlenségi háborúban Washington tábornoka, az 1794-es lengyel szabadságharcban a lengyel sereg főparancsnoka. (kézirat: 22. oldal) Kossuth Lajos (1802–1894): Birtoktalan köznemesi család leszármazottja, jogász, a reformkori politikai ellenzék vezére. Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik politikai vezetője, az első felelős magyar kormány pénzügyminisztere, később az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, majd 1849 áprilisától az ország kormányzó-elnöke. A világosi fegyverletétel után a külföldi magyar emigráció meghatározó vezetője. A kiegyezést követően sem tért haza, Torinóban hunyt el. (kézirat: 14–15., 23–25., 62–67., 106–107., 109., 111– 113., 123–124., 126–127., 159. old.)

Kossuth Zsuzsanna, Meszlényiné (1817–1854): Kossuth Lajos legfiatalabb húga, 1849 áprilisától a tábori kórházak főápolónője, 1851-ben csatlakozott a Makkféle összeesküvéshez, 1853-ban Amerikába települt és ott is halt meg tüdőbajban. (kézirat: 125. old.) Kotromanics István II. (?–1371): Bosnyák despota, I. (Nagy) Lajos magyar király szövetségese, Erzsébet nevű leánya 1353-ban Lajos királyhoz ment feleségül. (kézirat: 136. old.) Kováts Mihály (1724–1779): Karcagi születésű, részt vett az osztrák örökösödési és a hétéves háborúban, 1777-től az amerikai függetlenségi háborúhoz csatlakozva ezredesi rangot ért el, hősi halált halt. (kézirat: 114–117. old.) Kölcsey Ferenc (1790–1838): Jeles költő és kritikus, reformkori politikus, a Himnusz szerzője. (kézirat: 62. old.) Köprülü Ahmed nagyvezír (XVII. század): IV. Mohamed szultán nagyvezére, 1664-ben súlyos vereséget szenvedett Monrecuccolitól a szentgotthárdi csatában. (kézirat: 165. old.) Köprülü Mohamed nagyvezír (XVII. század): IV. Mohamed szultán nagyvezíre, a Török Birodalom hódító politikájának újbóli elindítója. 1658–60-ban elpusztította Erdélyt és elfoglalta Váradot. (kézirat: 92–93. old.) Köprülü Musztafa nagyvezír (XVII. század): Köprülü Mohamed nagyvezír fia, 1687-től IV. Mohamed szultán hadvezére, 1691-ben Szalánkeménnél súlyos vereséget szenvedett Bádeni Lajostól. (kézirat: 120. old.) Kun Béla (1886–1939): 1918-tól a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapítója és vezetője, 1939-ben a Szovjetunióban kivégezték. (kézirat: 58., 143– 145. old.) Kurszán (?–904): Árpád fejedelem mellett a kende (kündü) tisztséget betöltő magyar fejedelem a honfoglalás idején. 904-ben a bajorok tőrbe csalták és megölték, ekkor szállásterületét a két magyar fejedelmi cím egyesítésével Árpád vette birtokba. (kézirat: 4., 12. old.)

L

Lackfi András (?–1359): Főúr, 1345-től a székelyek ispánja, 1350–52-ben I. (Nagy) Lajos nevében Nápoly helytartója, 1356-tól haláláig erdélyi vajda. (kézirat: 135. old.) I. (Nagy) Lajos (1326k.–1382): I. Károly (Róbert) magyar király és Lokietek Erzsébet királyné fia az Anjou-házból, 1342-től magyar király. Igen aktív külpolitikát folytatott, uralkodása alatt csak három olyan év volt, amikor nem vezetett hadjáratot. 137-től lengyel király is, ezzel létrejött az első lengyelmagyar perszonálunió. Személyéhez kötődő birodalma jelentősen meg növelte Magyarország európai tekintélyét. A magyar trónon leánya, Mária követte. (kézirat: 30., 132–137. old.) II. Lajos (1506–1526): I. Ulászló király és Candalei Anna francia hercegnő fia a Jagelló-házból. Tíz esztendősen korától, vagyis 1516-tól Magyarország és Csehország királya. 1521-ben Habsburg Máriát, V. Károly német-római császár és spanyol király húgát vette feleségül. 1526-ban a mohácsi csatából menekülve belefulladt a megáradt Csele-patakba. (kézirat: 38., 82., 101., 128., 154–157. old.) VIII. (Oroszlán) Lajos (1187–1226): II. Fülöp Ágost francia király és Hennegaui Izabella fia a Capet-házból, 1223-tól Franciaország királya. (kézirat: 132. old) XIV. Lajos (1638–1715): XIII. Lajos francia király és Ausztriai Anna fia a Bourbon-házból. 1643-tól, öt esztendősen lett francia király, uralkodása az abszolutizmus fénykora Franciaországban, a Napkirály jelzővel is illették. (kézirat: 86., 119. old.) XV. Lajos (1710–1774): XIV. Lajos francia király dédunokája a Bourbon-házból, 1715-től haláláig Franciaország királya. Uralkodása idején alakult ki az abszolutista rendszer válsága. (kézirat: 114. old.) Lajos, Tarantói (XIV. század): A nápolyi Anjouk mellékágából származott, I. Károly nápolyi király unokája, unokahúgának, I. Johanna királynőnek a második férje. (kézirat: 134–135. old.) Lakatos Géza (1890–1967): katonatiszt, az első világháború idején csapattiszt, később a katonai akadémia tanára. A második világháború idején, 1943-tól a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka vezérezredesi rangban.

1944. augusztus 29-től 1944. október 16-ig Magyarország miniszterelnöke. (kézirat: 36., 75., 103–104., 143. old.) Laki Jeromos (XV–XVI. század): Magyar főúr, I. (Szapolyai) János király híve, és a török portánál több alkalommal is követe. (kézirat: 83. old.) Lalla Mehmed nagyvezír (XVI–XVII. század): A Török Birodalom hadvezére a tizenöt éves háború idején, Bocskai István Habsburg-ellenes szabadságharcának támogatója. (kézirat: 28. old.) Lampert (XI. század): I. Béla király és Richeza lengyel hercegnő fia, I. Géza és I. László királyok öccse. (kézirat: 146. old.) I. (Szent) László (1040k.–1095): I. Béla király második fia, I. Géza király öccse. Bátyja gyermekei helyett őt jelölte ki örökösének, 1077-től halálig magyar király. Lovagi erényei, bel- és külpolitikai sikerei miatt a magyar történelem egyik legjelentősebb uralkodójaként tartjuk számon. 1192-ben III. Celesztin pápa szentté avatta. (kézirat: 19., 134., 146–149. old.) V. (Utószülött) László (1440–1457): Albert király és Luxemburgi Erzsébet fia a Habsburg-házból. 1446-ban magyar királlyá választották, a trónt azonban csak 1453-ban foglalhatta el. 1453-tól haláláig cseh király és osztrák herceg is. (kézirat: 78., 80–81., 96–97. old.) Lázár Vilmos (1815–1849): 1848–49-ben honvédezredes, jelentős szerepe volt az észak-magyarországi ütközetekben, az aradi vértanúk egyike (kézirat: 122. old.) Lazarevics István (XIV–XV. század): Szerb főúr, Zsigmond király támogatásával 1403-ban Brankovics György fejedelemmel szemben despota rangra emelték. (kézirat: 77. old.) Lee, Robert Edward (1807–1870): Az Unióból kilépett déli konföderáció legismertebb és legsikeresebb tábornoka, a legtovább ő küzdött az északiak ellen. (kézirat: 17. old) Lehel (Lél, X. század): Kalandozó magyar vezér, 955-ben az augsuburgi vesztes csata egyik magyar vezetője. (kézirat: 5. old.) Lekcsei Sulyok Balázs (XV–XVI. század): Felvidéki főúr, főkamarás és országbíró, Dobó István egri várkapitány apósa. (kézirat: 39. old.)

Lenin, Vlagyimir Iljics (Uljanov, 1870–1924): Orosz kommunista forradalmár, a bolsevik párt és a szovjet állam alapítója, illetve vezetője. (kézirat: 58. old.) X. Leó (1475–1521): Eredeti neve Giovanni de Medici, a firenzei uralkodócsalád leszármazottja. 1513-ban Bakócz Tamással szemben nyert a pápaválasztáson, és a X. Leó nevet vette fel. 1514-ben az ő javaslatára kezdte el Bakócz szervezni azt a török elleni keresztes hadjáratot, ami végül a Dózsa-parasztháborúba torkollt. (kézirat: 46., 155. old.) Lépes György (1375k.–1442): Zaránd vármegyei birtokos leszármazottja, 1427től halálig erdélyi püspök. A jobbágyokkal szembeni magatartása nagyban hozzájárult 1437-ben az erdélyi parasztfelkelés kirobbanásához. (kézirat: 31. old.) Lépes Lóránd (XV. század): Lépes György erdélyi püspök testvére, a Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés (1437) idején erdélyi alvajda. (kézirat: 32. old.) Levedi (IX. század): Magyar törzsfő és fejedelem a IX. század közepétől. A Dnyeper és a Don folyók között húzódó sztyeppei magyar szállásterületet róla nevezték el. A hagyomány nevéhez kapcsolja a magyar törzsek közötti egyik vérszerződést is. (kézirat: 9–10. old.) Levente (XI. század): Árpád-házi herceg, Vazul legkisebb fia, I. András és I. Béla királyok öccse. Állítólag mindvégig megmaradt pogány hitén, de halálig hűségesen szolgálta testvéreit. (kézirat: 18–19. old.) Lincoln, Abraham (1809–1865): Ügyvéd, politikus, 1861-től az Egyesült Államok elnöke. Megválasztása miatt tizenegy déli állam kilépett az Unióból, ezzel kirobbantva az amerikai polgárháborút. 1865-ben újra megválasztották, a polgárháború befejezését követő napokban meggyilkolták. (kézirat: 15–17. old.) I. Lipót (1640–1705): III. Ferdinánd és Mária Anna spanyol hercegnő fia a Habsburg-házból. 1657-től magyar és cseh király, német-római császár. (kézirat: 50., 70., 86–87., 118–121., 131., 141., 151–152., 164–165. old.) II. Lipót (1747–1792): Mária Terézia királynő és Lotharingiai Ferenc németrómai császár fia, a Habsburg-Lotharingiai házból. 1790-től magyar és cseh király, német római császár. (kézirat: 51. old.)

Liutpold (IX–X. század): A Keleti Frank Birodalom bajor tartományának katonai vezetője, 904-ben Kurszán magyar fejedelmet tőrbe csalta és megölette. (kézirat: 12. old) Lónyai Menyhért gróf (1822–1884): Bölcsészdoktor, a Földhitelintézet egyik alapítója, 1867-től 1870-ig pénzügyminiszter, 1871–1872-ben magyar miniszterelnök. 1871-től haláláig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. (kézirat: 54. old.) Lorántffy Zsuzsanna (1600k.–1660): Zemplén vármegyei nagybirtokos család sarja, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége, II. Rákóczi György anyja. A református egyház és a tudományok bőkezű pártfogója. (kézirat: 92. old.) Lorca, Federico Garcia (1898–1936): Költő és író, a spanyol polgárháború áldozata lett. (kézirat: 58. old.) Losonczy Anna (1550k.–?) Losonczy István temesi várkapitány leánya, Ungnad Kristóf horvát bán felesége, Balassi Bálint költő plátói szerelme és múzsája. (kézirat: 43. old.) Losonczy István (?–1552): Nagybirtokos főnemes, 1547-től Nógrád vármegye főispánja, 1551-től temesi főispán és Temesvár kapitánya. 1552-ben a török ostrom során a várat feladta, de Szulejmán Ahmed pasa mégis elfogatta és lefejeztette. (kézirat: 40. old.) Lotharingiai (IV.) Károly herceg (XVII. század): II. Ferenc lotharingiai herceg fia a Vaudémont-házból, Lotharingia hercege 1625 és 1675 között. Tartománya unokaöccsére, Lotharingiai (V.) Károlyra szállt (1675–1690). (kézirat: 119. old.) Lotharingiai (V.) Károly herceg (1643–1690): A Habsburg Birodalom hadvezére, 1683-ban Bécs török ostroma alóli egyik felmentője. A Szent Liga első főparancsnokaként 1868-ban részt vett Buda visszafoglalásában. (kézirat: 118– 121. old.) Lotharingiai Ferenc (1708–1765): Lotharingiai és toscanai herceg, 1736-tól Mária Terézia magyar és cseh királynő férje, 1745-től haláláig német-római császár, a Habsburg-Lotharingiai ház alapítója. (kézirat: 69. old) Löbl Mária Zsófia (XVII. század): Osztrák főúri család sarja, Zrínyi Miklós költő és hadvezér második felesége, Zrínyi Ádám anyja. (kézirat: 164. old.)

Lőrinc pap (Mészáros Lőrinc), Meggyaszói (?–1514): Ferences rendi szerzetes, az 1514-ben meghirdetett török elleni keresztes háború egyik toborzója. A parasztháború kitörésekor Dózsa György mellé állt és az egyik alvezére lett. A temesvári ütközetben megmenekült, és Bihar területén még egy ideig folytatta a harcot, ám végül elfogták, és máglyára vetették. (kézirat: 47. old.) Lupu, Vasile (XVII. század): Moldvai román fejedelem, 1648-ban a fejedelemségére törő kozákok buktatták meg. (kézirat: 93. old.) Luther Márton (1483–1546): Német hitújító, a reformáció elindítója és egyik vezéralakja. Tanításaira alapozva született meg az evangélikus egyház. (kézirat: 129. old.)

M

Mágóchy Ferenc (1580k.–1611): Felső-Tisza vidéki nagybirtokos és főnemes, Bereg és Tolna vármegyék főispánja. Az elsők között csatlakozott Bocskai István szabadságharcához. Özvegy, Dersffy Orsolya később Esterházy Miklóshoz ment feleségül. (kézirat: 49. old.) Magyar Balázs (?–1490): Közrendű sorból emelkedett fel, I. (Hunyadi) János hadvezére, 1472–75-ben erdélyi vajda, majd horvát-szlavón bán. (kézirat: 96– 101. old.) Magyar Benigna (?–1526): I. (Hunyadi) Mátyás híres hadvezérének, Magyar Balázsnak a lánya, Kinizsi Pál felesége. (kézirat: 100. old.) Magyari István (XVI. század): Humanista műveltségű szerzetes, Nádasdy Ferenc tábori papja és fiának, Pálnak a nevelője. (kézirat: 130. old.) Mahmud nagyvezír (XV. század): II. (Hódító) Mohamed szultán hadvezére, 1458ban befejezte Szerbia teljes török elfoglalását. (kézirat: 96. old.) Makk József (Mack, 1814–1868): 1849-ben honvéd alezredes, 1851-ben Kossuth felhatalmazásával hazatért és ellenálló csoportokat szervezett az osztrák uralommal szemben. (kézirat: 122–127. old.)

Marchiai Jakab (1391–1476): Ferences rendi szerzetes és inkvizítor. 1435-ben érkezett Magyarországra, a huszitizmus híveinek üldözésére. Kegyetlen fellépése nagyban hozzájárult 1437-ben az erdélyi parasztfelkelés kirobbanásához. (kézirat: 30–31. old.) Margit, Árpád-házi Szent (1242–1271): IV. Béla király és Laszakrisz Mária görög hercegnő leánya. Gyerekkorától apáca, a Nyulak szigeti domonkos zárdában élt. 1272-ben boldoggá, 1944-ben szentté avatták. (kézirat: 43. old.) Mária (1257k.–1323): V. István magyar király és Erzsébet kun hercegnő leánya az Árpád-házból, II. (Sánta) Károly nápolyi király felesége, I. Károly Róbert magyar király nagyanyja. (kézirat: 132. old) Mária (1370–1395): I. (Nagy) Lajos magyar király és Kotromanics Erzsébet második leánya az Anjou-házból, 1382-től Magyarország királynője. 1387-ben Luxemburgi Zsigmondhoz ment feleségül, aki átvette tőle az uralkodást. (kézirat: 136–137. old.) Mária (XIV. század): (Bölcs) Róbert nápolyi király unokája, I. Johanna nápolyi királynő húga, unokabátyjához, Durazzói Károly herceghez ment feleségül. (kézirat: 134. old.) Mária Krisztierna (1574–1621): Főhercegnő a Habsburg-házból, II. Ferdinánd húga. Rudolf császár parancsára 1595-ben feleségül ment Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemhez. Házasságukat a pápa 1599-ben felbontotta, és ekkor egy tiroli apácakolostorba vonult. 1605-ben Bocskai István megkérte a kezét, de nemet mondott. (kézirat: 29. old.) Mária Lujza (1791–1847): I. Ferenc osztrák császár leánya, I. Napóleon császár második felesége. (kézirat: 52. old.) Mária Terézia (1713–1780): III. Károly és Braunschweigi Erzsébet hercegnő leánya a Habsburg-házból. Az 1723-ban elfogadott nőági örökösödés (pragmatica sanctio) révén kerülhetett trónra, Magyarország és Csehország királynője. (kézirat: 51., 69–71., 114–115. old.) Martinuzzi Fráter György (1482k.–1551): Horvát kisnemesi család sarja, A Hunyadi család szolgálatában katonáskodott, majd belépett a pálosok szerzetesrendjébe. 1527-ben Szapolyai János királyhoz csatlakozott, akinek legbizalmasabb tanácsosa lett. 1540-ben Szapolyai János Zsigmond egyik

gyámja, 1541-től 1551-ig az ország keleti részeinek és Erdélynek az irányítója lett. Halála előtt nem sokkal esztergomi érsekké nevezték ki. 1551. december 17én alvinci birtokán Castaldo osztrák zsoldosvezér meggyilkoltatta. (kézirat: 38., 40. old.) Márton (XV. század): Jobbágyszármazású, életéről semmit sem tudunk. Thuróczi János krónikája szerint 1437-ben a Szamos vidéki parasztfelkelők vezére. (kézirat: 33. old.) Matild (1102–1167): I. Henrik angol király lánya, 1135 és 1153 között Anglia királynője, a Plantagenet-ház első uralkodójának, II. Henriknek az anyja. (kézirat: 132. old) I. Mátyás (1443–1490): Hunyadi János erdélyi vajda, majd kormányzó és Szilágyi Erzsébet kisebbik fia. 1457-ben, bátyja kivégzése után V. László király Prágába hurcolt. V. László váratlan halálát követően nagybátyja, Szilágyi Mihály magyar királlyá (1458-1490) választatta. Megteremtette a központosított rendi államot, Magyarországot az európai fejlődés élvonalába emelte. Aktív külpolitikája során harcolt a törökökkel, elfoglalta Morvaországot és Sziléziát, majd 1485-ben bevette Bécset. Távlati célját, a német-római császári cím megszerzését nem érte el. (kézirat: 43., 46., 82., 84., 96–100., 155., 164. old.) II. Mátyás (1557–1619): Miksa király és Mária spanyol hercegnő fia a Habsburg-házból, 1608-tól magyar király, 1612-től cseh király és német-római császár. (kézirat: 49., 162. old.) May, Johann (?–1851): A szabadságharc kitörésekor hadnagyként szolgált, részt vette a komáromi tüzérség kiképzésében, Klapka György alezredessé léptette elő. Az emigrációban Kossuth egyik bizalmasa, részt vett a Makk-féle összeesküvésben, ezért letartóztatták. Börtönében öngyilkos lett.(kézirat: 126. old.) Mazzini, Giuseppe (1805–1872): Ügyvéd és olasz forradalmár, az egységes olasz állam egyik megteremtője, köztársasági nézeteket vallott. (kézirat: 159. old.) Mednyánszky Sándor báró (XIX. század): Felvidéki főúri család sarja, az 1848– 49es forradalom és szabadságharc honvédtisztje, 1866-ban a Klapka Légió ezredese és vezérkari főnöke. (kézirat: 109. old.) Mekcsey István (?–1553): Birtokos nemes, az egri vár várnagya, Dobó István

várkapitány helyettese. 1552-ben az egri diadal egyik meghatározó alakja. 1553ban egy katonai csetepatéban lelte halálát. (kézirat: 41. old.) Melanchton, Philipp (1497–1560): Wittenbergi tanár és hitújító, Luther Márton segítője és társa, az evangélikus egyház egyik megalapítója. (kézirat: 129. old.) II. Mieszko (990–1034): 1025-től 1034-ig lengyel király a Piast-házból. Vazul lázadása után befogadta Béla herceget, és a lengyel haderő egyik vezérének tette meg. (kézirat: 18. old.) Mihály (X. század): Árpád-házi herceg, Taksony fejedelem fia. A források tanúsága szerint megkeresztelkedett. Két fia volt: Vazul és Szár László. (kézirat: 18. old.) Mihály, Vitéz (1557–1601): Havasalföldi fejedelem, Báthory Zsigmonddal kötött szövetséget a törökök ellen a tizenöt éves háború idején. 1600-ban szembefordult Báthory Zsigmonddal és kísérletet tett Erdély, Havasalföld és Moldva egyesítésére. Báthory Zsigmondot lei is győzte, hamarosan azonban Basta osztrák generális meggyilkoltatta. (kézirat: 27. old.) I. Miklós (1796–1855): 1825-től orosz cár a Romanov-házból. 1849 májusában osztrák kérésre csapatokat küldött a magyar szabadságharc leverésére. (kézirat: 22., 25., 65–66., 110. oldal) V. Miklós (1397–1455): Tomasso Parentucelli néven született La Spezia közelében egy orvos fiaként, 1446-tól bíboros, 1447-ben V. Miklós néven lett pápa. (kézirat: 80. old.) Miksa (1527–1576): I. Ferdinánd német-római császár és magyar király fia a Habsburg-házból. 1564-ben lépett a magyar trónra, és több kísérletet tett Erdély megszerzésére is. 1570-ben megkötötte Szapolyai János Zsigmonddal a speyeri egyezményt, amelyben elismerte a független Erdélyt. (kézirat: 26., 42–43., 130., 138., 162. old.) II. Miksa Emánuel (1654–1726): Ferdinánd bajor herceg fia a Wittelsbachházból, 1679–1704 és 1714–1726 között Bajorország uralkodó hercege. (kézirat: 119. old.) Miksa főherceg (1558–1618): Miksa király és Mária spanyol hercegnő negyedik fia a Habsburg-házból, Rudolf és II. Mátyás királyok öccse, a tizenöt éves

háború osztrák fővezére. (kézirat: 138., 140. old.) Móga János (1785–1861): Katonatiszt, 1848 nyarán Pest város parancsnoka altábornagyi rangban, 1848 szeptemberében a Jellasiccsal szembeszálló magyar honvéderők parancsnoka. (kézirat: 63., 112. old.) II. Mohamed (XV. század): II. Murad szultán fia az Oszmán-dinasztiából, 1451től 1481-ig törökszultán, 1453-ban Konstantinápoly meghódítója. (kézirat: 80– 81., 98–99., 101. old.) III. Mohamed (XVI–XVII. század): III. Murád szultán fia az Oszmán dinasztiából, 1595-től 1603-ban bekövetkezett haláláig török szultán. (kézirat: 139. old.) IV. Mohamed (XVII. század): Ibrahim török szultán fia az Oszmán dinasztiából, 1648 és 1687 között szultán. A Szent Ligától elszenvedett vereségei miatt lemondott, 1693-ban halt meg. (kézirat: 92., 118–119., 151. old.) Molotov, Vjacseszlav (1890–1986): Szovjet politikus, a sztálinista diktatúra egyik vezéralakja. 1939-től a Népbiztosok Tanácsának elnöke, 1953-tól 1956-ig szovjet külügyminiszter. (kézirat: 36. old.) Montecuccoli, Raimondo (1609–1680): Olasz származású császári hadvezér, 1664-ben a magyarországi hadak főparancsnoka. Szentgotthárdnál jelentős győzelmet aratott a török seregek fölött. 1668-tól egy ideig az udvari haditanács elnöke. (kézirat: 165. old.) Morsinai Erzsébet (XIV–XV. század): Magyar nemesi származású, Serbe fia Vajk felesége, Hunyadi János kormányzó anyja. (kézirat: 76. old.) Mozart, Wolfgang Amadeus (1756–1791): Osztrák zeneszerző, számos operát, misét, szimfóniát és más zenekari darabot írt. (kézirat: 52. old.) II. Murád (XV. század): I. Mohamed török szultán fia az Oszmán-dinasztiából. 1412-től 1451-ben bekövetkezett haláláig török szultán. (kézirat: 78–79. old.) III. Murád (XVI. század): II. Szelim szultán fia az Oszmán dinasztiából, 1574-től 1595-ben bekövetkezett haláláig török szultán. (kézirat: 138–139. old.) II. Musztafa (XVII–XVIII. század): IV. Mohamed szultán fia, II. Ahmed szultán

fivére az Oszmán-dinasztiából, 1695-től török szultán, 1703-ban öccse, III. Ahmed trónfosztotta és megölette. (kézirat: 118., 121. old.) Münnich Ferenc (1886–1967): Kommunista vezető, Zalka Máté tábornok helyettese a spanyol polgárháborúban, 1958–1961-ben magyar miniszterelnök. (kézirat: 79. old.)

N

Nádasdy Ferenc (1555k.–1604): Nádasdy Tamás nádor és Kanizsai Orsolya fia, Báthory Erzsébetet vette feleségül. Hadvezér, Dunán inneni főkapitány. (kézirat: 128–131. old.) Nádasdy Ferenc gróf (1625–1671): Nádasdy Pál fia, 1646-ban főudvarmester, 1664-től országbíró, valamint Zala és Somogy vármegyék főispánja, I. Lipóttól grófi rangot nyert. A Wesselényi-féle összeesküvésben játszott szerepéért 1671ben lefejezték. (kézirat: 131., 150. old.) Nádasdy Ferenc gróf (1660–1718): Nádasdy Ferenc (1625–1671) országbíró fia, a Habsburg császári sereg generálisa. (kézirat: 131. old.) Nádasdy Ferenc gróf (1708–1783): Nádasdy Ferenc (1660–1718) generális fia, az osztrák örökösödési háborúban a Habsburgok tábornoka, 1756-tól horvát bán. (kézirat: 131. old.) Nádasdy László gróf (1662–1729): Nádasdy Ferenc (1625–1671) országbíró fia, papi pályára lépett, 1710-től csanádi püspök. (kézirat: 131. old.) Nádasdy Pál (XV–XV. század): Nádasdy Ferenc (1555–1604) hadvezér és Báthory Erzsébet egyetlen felnőtt kort megért fia. (kézirat: 131. old.) Nádasdy Tamás (1498k.–1562): Dunántúli nagybirtokos főúr, királyi diplomata, 1537-ben horvát bán, 1540-ben országbíró, 1554-től az ország nádora. (kézirat: 128–131. old.) Nagy Ferenc (1903–1979): Kisgazdapárti politikus, a Magyar

Földművesszövetség alapító elnöke, 1946–46-ben az ország miniszterelnöke. (kézirat: 144. old) Nagy Jenő (1898–1944): Hivatásos katonatiszt és vezérkari ezredes. 1944 végén a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetőségének tagja, az antifasiszta katonai ellenállás vértanúja. (kézirat: 105. old.) Nagy Mihály és Gál (XV. század): Testvérek, a Küküllő-vidékén fekvő Kendről származtak. Az 1437-ben kitört és Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés kapitányai voltak. (kézirat: 31. old.) Nagy Tamás (XV. század): A Doboka megyei Székről származott. Az 1437-ben kitört és Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés hat kapitányának egyike volt. (kézirat: 31. old.) I. (Bonaparte) Napóleon (1769–1821): Egy sokgyermekes korzikai ügyvéd fia, tüzértiszt, a nagy francia forradalom idején előbb a jakobinusok, majd a direktórium tábornoka. 1799-ben katonai államcsínnyel ragadta a hatalmat magához Franciaországban. Hamarosan meghódította Európa nagy részét, 1804-ben I. Napóleon néven francia császárrá koronázták. A vele szemben létrejött európai koalíció 1815-ben tudta csak végleg legyőzni, ezután Szent Ilona szigetére száműzték, és itt is halt meg. (kézirat: 22., 51–52. oldal) III. Napóleon (1803–1873): Eredeti neve Charles Louis Napoleon Bonaparte, I. Napóleon császár egyik unokaöccse volt, 1848 decemberétől francia köztársasági elnök, 1852-től 1870-ig III. Napóleon néven Franciaország császára. (kézirat: 108., 159–160. old.) Noszlopy Antal, idősebb (XVIII–XIX. század): Somogy vármegyei kisbirtokos, Noszlopy Gáspár nemzetőr őrnagy és gerillavezér apja (kézirat: 123. old.) Noszlopy Antal, ifjabb (1812–1890): Szabadságharcos, ügyvéd, Noszlopy Antal kisbirtokos és Bárány Júlia fia, Noszlopy Gáspár gerillavezér bátyja. (kézirat: 123. old.) Noszlopy Gáspár (1822–1853): Nemzetőr őrnagy 1848–49-ben, 1849-től gerillavezér a Habsburg-uralommal szemben. (kézirat: 122–127. old.)

NY

Nyári Lőrinc (?–1552): Birtokos nemes, szolnoki várkapitány. 1552-ben a törökök ostromakor hősiesen küzdött, és karddal a kezében esett el. (kézirat: 40. old.) Nyáry Krisztina (XVII. század): Esterházy Miklós (1582–1645) nádor második felesége, Esterházy Pál herceg anyja. (kézirat: 49. old.)

O

Orbán Balázs báró (1830–1890): Székely származású főnemes, író és néprajzi gyűjtő, 1871-től országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Fő műve a Székelyföld leírása. (kézirat: 126. old.) IV. Orbán (?–1264): Eredeti neve Jacques Pantaléon, egy cipész fia, jeruzsálemi pátriárka, 1261-től IV. Orbán néven pápa. (kézirat: 132. old) V. Orbán (1310–1370): Eredeti neve Guillaume de Grimoard, francia ferences rendi szerzetes, majd apát és pápai követ, 1362-től V. Orbán néven pápa. (kézirat: 136. old.) Orseolo Ottó (X–XI. század): II. Pietro Orseolo velencei dózse fia, maga is dózse 1009. és 1026. között. Géza magyar fejedelem egyik lányát vette feleségül, házasságukból született fiúk, Orseolo Péter lett I. (Szent) István kijelölt örököse Imre herceg halála után. (kézirat: 18. old.) Orseolo Péter (1011–1046?): Orseolo Ottó velencei dózse fia, Imre herceg halála után I. (Szent) István kijelölt utóda, 1038-tól magyar király. 1041-ben egy Aba Sámuel vezette magyar főúri összeesküvés elűzte. 1044-ben német segítséggel tért vissza a trónra. A német seregek távozása után, 1046-ban újabb lázadás tört ki ellene (Vata-féle pogánylázadás), és állítólag ekkor megölték. (kézirat: 18–19. old.)

Ostenburg-Moravek Gyula (XX. század): Katonatiszt, tiszti különítményparancsnok, 1919 augusztusától a fehérterror egyik irányítója őrnagyi rangban. (kézirat: 73. old.) I. Oszmán (1280–1324): Török törzsi vezér, a kis-ázsiai Anatóliában megtelepedett törzseket egyesítette, és 1300 körül felvette a szultáni címet. A róla elnevezett Oszmán (Török) Birodalom alapítója. (kézirat: 46. old.) I. (Nagy) Ottó (912–973): Madarász Henrik német király fia, 936-tól német király, 962-től koronázott német-római császár. 955-ben döntőnek bizonyult győzelmet aratott Augsburgnál a kalandozó magyarok fölött. (kézirat: 5., 6. old.) Ottó, Wittelsbach (1261–1312): Henrik bajor herceg és Árpád-házi Erzsébet fia, IV. Béla magyar király unokája, 1305-től Magyarország király, 1307-ben megfosztották trónjától. (kézirat: 132. old) Ozorai Pipó (1369–1426): Olasz származású, Filippo Scolari néven született. Firenzéből települt 1382-ben Budára, és 1387-ben Zsigmond király szolgálatába lépett. 1397-től kamaraispán, majd kincstartó és szörényi bán. (kézirat: 77. old.)

P

Pálffy István gróf (1586k.–1646): Pálffy Miklós hadvezér fia, nagybirtokos, Pozsony vármegye örökös főispánja, 1608-tól koronaőr, 1626-tól 1644-ig Érsekújvár és a bányavidéki végvárak főkapitánya. (kézirat: 141. old.) Pálffy János gróf (1663–1751): Császári tábornagy, 1710-től a császári hadak főparancsnoka, a pozsonyi vár örökös kapitánya, 1731-től országbíró, 1741-ben Magyarország főhadikormányzója és nádor. (kézirat: 141. old.) Pálffy János gróf (1663–1751): Pozsony vármegye örökös főispánja, 1710-től a császári hadak főparancsnoka tábornagyi rangban, később Magyarország nádora. (kézirat: 89. old.) Pálffy Károly József Jeromos herceg (1735–1816): 1762-től udvari tanácsos, 1783-tól királyi főudvarmester, 1787-től Erdély udvari kancellárja. 1807-ben

osztrák hercegi méltóságot kapott. (kézirat: 141. old.) Pálffy Miklós gróf (1552k.–1600): Nagybirtokos család sarja, a tizenöt éves háború magyar hadvezére, Pozsony vármegye örökös főispánja, 1599-ben német birodalmi grófi rangot kapott. (kézirat: 138–141. old.) Pálffy Miklós gróf (1657–1732): Pálffy János bátyja, 1693-tól Kassa katonai parancsnoka, 1701-től koronaőr és testőrkapitány, 1707-től császári tábornagy, 1714-től haláláig az ország nádora. (kézirat: 141. old.) Pálffy Pál gróf (1590k. –1653): Pálffy Miklós hadvezér fia, 1625-től a magyar kamara elnöke, 1646-ban országbíró, 1649-ben nádor és királyi helytartó, 1651től pozsonyi várkapitány. (kézirat: 141. old.) Pálócz Antal (XV–XVI. század): Nagybirtokos, a sárospataki uradalom birtokosa, Dobó István egri várkapitány főrangú rokona. Elesett a mohácsi csatatéren. (kézirat: 38. old.) Paszkievics, Ivan Fjodorovics herceg (1782–1856): Orosz hadvezér, a Napóleon elleni háborúk résztvevője, 1830–30-ben a lengyel szabadságharc egyik leverője. Varsó hercege, és Lengyelország orosz kormányzója. 1849-ben a magyar szabadságharc leverésére küldött cári seregek főparancsnoka. (kézirat: 65–66. old.) Pattantyús-Ábrahám Dezső (1875–1973): Ügyvéd és politikus, a második szegedi ellenforradalmi kormány elnöke 1919 júliusában. (kézirat: 73. old.) Pátzay Pál (1896–1979): Kossuth-díjas szobrász, a Képzőművészeti Főiskola tanára. A második világháború után, az 1945 novemberében megválasztott nemzetgyűlés országgyűlési képviselője. (kézirat: 37. old.) Pázmány Péter (1570–1637): Jezsuita szerzetes, majd esztergomi érsek, bíboros, író, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja. (kézirat: 163. old.) Pekry Lőrinc gróf (?–1709): I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem hadvezére, 1692től gróf, a Rákóczi-szabadságharcban tábornagy és az erdélyi hadak főparancsnoka, Petrőczy Kata Szidónia költőnő férje. (kézirat: 150. old.) Perczel Mór (1811–1899): Tolna megyei földbirtokos, császári katonatiszt, a reformkorban ellenzéki politikus, majd az 1848–49-es forradalom és

szabadságharc kimagasló honvédtábornoka. (kézirat: 63. old.) Perényi Imre (?–1519): Főúr, 1498-tól II. Ulászló főudvarmestere, 1504-től az ország nádora, 1517-ben birodalmi hercegi címet kapott. (kézirat: 154. old.) Perényi Péter (1502k.–1548): Felvidéki nagybirtokos, Perényi Imre (?–1519) nádor fia. Egy időben temesi ispán és várkapitány, 1526-ban jelen volt a mohácsi csatában. Nem sokkal később erdélyi vajda. 1529-ben I. Ferdinánd ellenében Szapolyai János király oldalára állt. 1542-ben I. Ferdinánd elfogatta, és holtáig fogságban tartotta. (kézirat: 38., 157. old.) Pertizan Vilma (XVIII–XIX. század): Szász polgári származású, Görgey György felesége, Görgei Artúr honvédtábornok és fővezér anyja. (kézirat: 61. old.) I. (Nagy) Péter (1672–1725): Alekszej orosz cár és Natalja Nariskina úrnő fia. 1682-ben orosz cárrá koronázták, a tényleges hatalmat azonban csak 1695-től gyakorolhatta. Az orosz nagyhatalmi pozíció megteremtője. (kézirat: 87. old.) III. Péter (1728–1762): Károly Frigyes holstein-gottropi herceg és I. Erzsébet orosz cárnő húgának, Anna holsteini hercegnőnek a fia. 1761-ben orosz cárrá koronázták, 1762-ben felesége palotaforradalommal lemondatta, majd meggyilkoltatta. (kézirat: 70. old.) Petőfi Sándor (1823–1849): Költő és forradalmár, az 1848. március 15-i pesti forradalom egyik hőse. A szabadságharc kitörésekor kapitányi rangban a honvédség kötelékébe lépett, és hamarosan Bem József segédtisztje lett. Egy időre kilépett a seregből, és csak 1849. július 25-én csatlakozott ismét Bem erdélyi seregéhez. Néhány nap múlva, július 31-én a segesvári vesztes csatából való menekülése közben eltűnt, valószínűleg üldözői meggyilkolták. (kézirat: 16., 23. old) Petrőczy István báró (1620–?): Felvidéki nagybirtokos, a Wesselényi-féle összeesküvés részese, 1672-től a kurucmozgalom fővezére, Thököly Imre felsőmagyarországi és erdélyi fejedelem nagybátyja. (kézirat: 150. old.) Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708): Jeles költőnő, Petrőczy István báró és Thököly Erzsébet leánya, Pekry Imre gróf felesége, Thököly Imre felsőmagyarországi és erdélyi fejedelem unokahúga. (kézirat: 150. old.) Pfeiffer Zoltán (1899–?): A Kisgazdapárt jobbszárnyához tartozó politikus, az

1947-ben alapított Magyar Függetlenségi Párt vezetője. A kommunisták zaklatásai miatt 1947 végén külföldre emigrált. (kézirat: 37. old.) Philippovich, Joseph báró (1819–1889): Osztrák tábornok, 1848–49-ben a magyar szabadságharc ellen harcolt. 1878-ban hadsereg főparancsnokként vezette Bosznia katonai megszállását. (kézirat: 63. old.) Piri basa (XV–XVI. század): I. (Hódító) Szulejmán szultán hadvezére, 1521-ben a szerémségi várak és Nándorfehérvár elfoglalója. (kézirat: 82. old.) Piringer-Pataky Mihály (?–1853): 1848–49-ben önkéntes nemzetőr, az emigrációban Kossuth egyik bizalmasa. Részt vett a Makk-féle ellenállási mozgalomban. (kézirat: 126. old.) II. Pius (1405–1464): Enea Silvio Piccolomini néven született Siena környékén, 1456-tól bíboros, 1458-tól II. Pius néven pápa. (kézirat: 98. old.) Podjebrád György (1420–1471): Cseh főúr, Boczko Viktor és Vartenberg Anna fia, 1448-tól Csehország kormányzója, 1458-tól haláláig cseh király. (kézirat: 96. old.) Podjebrád Katalin (1449–1464): Podjebrád György cseh király leánya, 1461-től I. (Hunyadi) Mátyás első király felesége. Tizenöt évesen hunyt el gyermekszülésben. (kézirat: 96. old.) Pogány József (1886–1939): Újságíró, 1916-tól haditudósító, szociáldemokrata, majd kommunista politikus, a tanácsköztársaság idején a Katonatanács elnöke. (kézirat: 142. old.) Poháros Péter (XIV. század): Felvidéki főúr, Abaúj vármegye főispánja, I. (Nagy) Lajos király egyik nevelője. (kézirat: 134. old.) Poniatowski Szaniszló (1732–1798): III. Ágost szász választófejedelem lengyel király unokaöccse, 1763-tól 1793-ban való elmozdításáig Lengyelország utolsó királya II. Szaniszló néven. (kézirat: 71. old.) Pöltenberg Ernő (1814–1849): Osztrák származású honvédtábornok, 1849 áprilisától a VII. hadtest parancsnoka, a 13 aradi vértanú egyike. (kézirat: 65. old.)

Prónay Pál (1875–1945): Az első világháborúban századosként szolgált, 1919 májusától Horthy Miklós egyik leghírhedtebb tiszti különítményének parancsnoka, szélsőjobboldali akciók szervezője. A második világháború utolsó hónapjaiban eltűnt. (kézirat: 73. old.) Puchner, Anton báró (1779–1852): Osztrák hadvezér, az 1830-as években az Itáliában állomásozó osztrák sereg parancsnoka, 1846-ban Erdély osztrák katonai parancsnokává nevezték ki. Bem József ellenfele 1848–49-ben az erdélyi hadjárat során. (kézirat: 24. oldal) Pulaski, Kázmér gróf (XVIII. század): Lengyel hazafi és szabadságharcos, az amerikai függetlenségi háború hőse. (kézirat: 116. old.) Purgly Magdolna (1881–1959): Arad megyei földbirtokos család leszármazottja, húsz esztendősen, 1901-ben ment felségül Horthy Miklóshoz, így 1920-tól 1944ig Magyarország kormányzónéja. (kézirat: 74–75. old.)

R

Rajk László (1909–1949): Kommunista vezető, önkéntes a spanyol polgárháborúban, 1946–1948-ban magyar belügyminiszter. A Rákosi-diktatúra áldozata. (kézirat: 79. old.) I. Rákóczi Ferenc (1645–1676): II. Rákóczi György erdélyi fejedelem és Báthory Zsófia fia. Még apja életében, 1652-ben erdélyi fejedelemmé választották, de a trónt sohasem foglalhatta el. 1666-ban feleségül vette Zrínyi Ilona grófnőt. (kézirat: 86., 151., 163. old.) II. Rákóczi Ferenc (1676–1735): I. Rákóczi Ferenc címzetes erdélyi fejedelem és Zrínyi Ilona grófnő egyetlen fia, a Rákóczi-szabadságharc vezére. 1704-től 1711ig Erdély fejedelme, 1705-től 1711-ig Magyarország vezérlő fejedelme. 1711 után Törökországba emigrált, és a Márvány-tenger partján lévő Rodostóban hunyt el. (kézirat: 86–91., 152., 163. old.) I. Rákóczi György (1593–1648): Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem és Gerendi Anna fia, 1630-tól halálig Erdély fejedelme. (kézirat: 49., 92–93., 163. old.)

II. Rákóczi György (1621–1660) I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és Lorántffy Zsuzsanna fia. 1640-től váradi főkapitány, 1648-tól Erdély fejedelme, a szászfenesi csatában esett el. (kézirat: 92–94., 163–164. old.) Rákóczi Julianna (1672–?): I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona leánya, II. Rákóczi Ferenc fejedelem nővére, 1692-től Aspermont francia gróf felesége. (kézirat: 152. old.) Rákóczi Zsigmond (1544–1608): A Rákóczi család vagyonának és hatalmának megalapozója, várkapitány a tizenöt éves háború idején, 1605-ben Erdély fejedelmi kormányzója, majd erdélyi fejedelem (1607–1608) (kézirat: 28–29. old.) Ransano, Pietro (1420–1492): Olasz származású humanista történetíró, előbb Hunyadi Mátyás király, majd II. Ulászló udvarában szolgált. (kézirat: 76. old.) Rhédey Ferenc (1610k.–1667): Rhédey Ferenc váradi kapitány és Károlyi Kata fia, Bethlen István rokona. Máramaros vármegye főispánja, fejedelmi tanácsos. 1657-ben II. Rákóczi György ellenében Erdély fejedelmévé választották, néhány hónap után azonban le kellett mondania. (kézirat: 92–93. old.) Richeza (XI. század): Lengyel hercegnő és magyar királyné, I. Béla felesége, a későbbi I. Géza és I. (Szent) László királyok anyja. (kézirat: 18., 146. old.) Rimay János (1570–1631): Köznemesi család sarja, politikus és költő. Részt vett Bocskai István felkelésében, később Bethlen Gábor szolgálatába állt és több diplomáciai megbízást is teljesített. Írásai korszakának igen fontos forrásai. (kézirat: 29. old.) Rivera, Primo de (1871–1930): Spanyol tábornok, 1921-től haláláig országának diktátora. (kézirat: 57. old) Róbert (1278–1343): II. (Sánta Károly) nápolyi király negyedik fia az Anjouházból, 1309-től Nápoly uralkodója, trónját leányunokájára, I. Johannára hagyta. (kézirat: 134. old.) Roverella, Florio (XV. század): Dél-itáliai főúr, I. Ferdinánd nápolyi király követe I. (Hunyadi) Mátyás udvarában). (kézirat: 99. old.) Rózsafi Mátyás (1828–1893): Az 1848–49-es szabadságharcban honvéd, 1851-

ben a Makk-féle összeesküvés egyik vezetője, 1858-tól az USA-ban újságíró, az amerikai polgárháborúban az északi hadsereg ezredese. (kézirat: 124–125., 127. old.) Rudolf (1552–1612): Miksa német-római császár és magyar király fia a Habsburg-házból. 1576-ban lépett trónra, kezdeményezője volt a törökök elleni tizenöt éves (1591–1606) háborúnak. Az ebben és Bocskai István erdélyi fejdelemtől elszenvedett súlyos katonai-politikai kudarcai miatt öccse, Mátyás főherceg lemondatta és a helyére lépett. (kézirat: 26–28., 118., 130., 138., 140., 150. old.) Salamon (1053–1087?): 1063-tól 1074-ig magyar király, I. András fia. I. Béla ellenében német segítséggel juttatták a trónra. Kiegyezett I. Béla fiaival, Géza és László hercegekkel, később azonban ellentéteik kiújultak. A hercegek 1074-ben fellázadtak ellene és elűzték. Később több sikertelen kísérletet tett a trón visszaszerzésére. (kézirat: 19–21., 146–147. old.) IV. Sándor (?–1503): Rodrigo Borgia néven született, III. Callixtus pápa unokaöccse volt. 1456-tó pápai alkancellár, bíboros, 1492 nyarától VI. Sándor néven pápa, Bakócz Tamás pártfogója (kézirat: 45. old.) Sándor vajda (?–1364): A románok lakta Havasalföld vajdája, 1359-től haláláig I. (Nagy) Lajos magyar király hűbérese. (kézirat: 137. old.) Sarolt (954?–997?): Az Erdélyben fejedelemként uralkodó Gyula leánya, 969 körül ment feleségül a későbbi Géza fejedelemhez. Férje mellett elősegítette a keresztények terjesztését a magyarok között. Házasságukból született I. (Szent) István és még négy leány. (kézirat: 4–7. old.) Sarolta Amália hercegnő (XVII–XVIII. század): Károly hessen-rheinfelsi uralkodó leánya, II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem felesége. (kézirat: 86. old.) Savoyai Jenő herceg (1663–1736): Francia származású Habsburg-hadvezér, 1686-ban részt vett Buda visszafoglalásában, 1697-ben a törökök felett Zentánál aratott győzelme hatására született meg 1699-ben a karlócai béke. (kézirat: 118– 121. old.) Schlick, Franz Heinrich gróf (1789–1862): Császári altábornagy, egy ideig Krakkó osztrák kormányzója. 1848 decemberében Galícia felöl betört

Magyarországra, seregeit később Görgei Artúr felvidéki hadjárata verte szét. (kézirat: 107. old.) Schwarzenberg, Adolf (XVI. század): Főúri származású osztrák tábori marsall, a tizenöt éves háború egyik császári alvezére. (kézirat: 139-140. old.) Sennyey István (XVI–XVII. század): Váci püspök, Zrínyi Miklós költő és hadvezér egyik ifjúkori nevelője. (kézirat: 163. old.) Serba, Konstantin (XVII. század): Moldvai román bojár, 1655-től egy rövid ideig Moldva fejedelme, II. Rákóczi György ellenfele, majd hűbérese. (kézirat: 93. old.) Serbe fia a Vajk (XIV–XV. század): Havasalföldi bojárszármazású, Luxemburgi Zsigmond lovagja, akitől Hunyad várát kapta. A magyarországi Hunyadi-ház alapítója, Hunyadi János kormányzó apja, I. Mátyás király nagyapja. (kézirat: 76. old.) Serbe fia Magos (XIV–XV. század): Havasalföldi bojárszármazású, Luxemburgi Zsigmond lovagja, Serbe fia Vajk testvére. (kézirat: 76. old.) Serbe fia Radol (László) (XIV–XV. század): Havasalföldi bojárszármazású, Luxemburgi Zsigmond lovagja, Serbe fia Vajk öccse (kézirat: 76. old.) Serbe Vajk, ifjabb (XV. század): Serbe fia Vajk és Morsinai Erzsébet fia, Hunyadi János kormányzó bátyja. (kézirat: 76. old.) IV. Sixtus (1414–1484): sco della Rovere néven született, 1464-től bíboros, 1471-től IV. Sixtus néven pápa. (kézirat: 99. old.) Stahel-Számwald Gyula (1825–1912): Könyvkereskedő, az 1848. március 15-én megalakult Közcsendi Bizottmány tagja, a szabadságharc idején honvédhadnagy. Először 1849-ben emigrált, majd 1853-ban végleg külföldre távozott. Londonban, majd New Yorkban lett újságíró. Az amerikai polgárháborúban az északiak egyik hadvezére, hadtestparancsnok és altábornagy. (kézirat: 16. old) Starhemberg, Ernst Rüdiger gróf (1638–1701): Osztrák tábornok, Kara Musztafa nagyvezír ostromával szemben ő védte Bécset 1683-ban, 1686-ban Buda visszavételében is részt vett. (kézirat: 119. old.)

Stromfeld Aurél (1878–1927): Az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari tisztje, a tanácsköztársasági egyik katonai vezetője, a magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, az északi hadjárat kidolgozója. (kézirat: 142–145. old.) Sulyok Anna (XVI. század): Lekcsei Sulyok Balázs országbíró leánya, Bocskai György felesége, Dobó István egri várkapitány sógornője. (kézirat: 39. old.) Sulyok Krisztina (XVI. század): Lekcsei Sulyok Balázs országbíró leánya, Balassa János bányavidéki főkapitány felesége, Dobó István egri várkapitány sógornője. (kézirat: 39. old.) Sulyok Sára (XVI. század): Lekcsei Sulyok Balázs országbíró leánya, Dobó István egri várkapitány felesége. (kézirat: 39. old.) Súr (X. század): Kalandozó magyar vezér, 955-ben az augsuburgi vesztes csata egyik magyar vezetője. (kézirat: 5. old.) Sylvester János (1504–1551): Humanista tudós és bibliafordító, Sárváron tanár és a helyi nyomda vezetője, magyar nyelvtankönyv szerző. (kézirat: 129. old.)

SZ

Szalai Barkóczi Krisztina (XVII–XVIII. század): Partiumból való nagybirtokos család sarja, 1687-től Károlyi Sándor gróf, későbbi kuruc főgenerális felesége. (kézirat: 88. old.) Szálasi Ferenc (1897–1946): Katonatiszt és fasiszta pártvezér. Az 1930-as évektől különböző hazai szélsőjobboldali szervezetek alapítója és irányítója. A nyilas mozgalom központi alakja és ideológusa. 1944. október 15-én puccsal megbuktatta Horthy Miklós kormányzót, majd magához ragadta a miniszterelnöki és államfői funkciókat. A „hungarista állam” nemzetvezetője. A világháború után a népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégezték. (kézirat: 36., 75., 103. old.) Szalkai László (1475–1526): Mátészalkai jobbágyszármazású ágoston-rendi szerzetes, 1513-tól váci püspök, 1516. és 1525. között kincstartó, 1524-től

esztergomi érsek és főkancellár. (kézirat: 155., 157. old.) Szalontai György (?–1697): Jobbágyszármazású, 1697-ben a hegyaljai kuruc fölkelés egyik vezére, az osztrákokkal vívott egyik ütközetben hunyt el. (kézirat: 86. old.) Szapolyai György (1487k.–1526): Szapolyai István és Hedvig tescheni hercegnő fia, a később királlyá választott Szapolyai János öccse. A mohácsi csatában esett el, mint Tomori Pál egyik alvezére. (kézirat: 97., 156–157. old.) Szapolyai István (?–1499): I. (Hunyadi) Mátyás hadvezéreként 1474. és 1481. között Szilézia kormányzója, 1487-től örökös szepesi főispán, Szapolyai György, valamint Szapolyai János király apja. (kézirat: 97. old.) Szapolyai János (1487–1540): Szapolyai István nádor (?–1499) nádor és Hedvig tescheni hercegnő fia, 1511-től erdélyi vajda 1526-tól 1540-ig Magyarország királya. A mohácsi csata után a köznemesség akaratából választották magyar királlyá, ellenében a bárók I. Ferdinándot emelték a trónra. A kettős királyválasztásból fakadó belharc miatt előbb ketté (1538), majd háromfelé (1541) szakadt az ország. (kézirat: 26., 38., 47–48., 82–84., 97., 118., 128–130., 154., 156. old.) Szapolyai János Zsigmond (1540–1571): Szapolyai I. János király és Jagelló Izabella fia, hathetes korától II. János néven Magyarország választott királya. 1556-tól halálig a függetlenné váló Erdély első fejedelme. (kézirat: 26., 38., 40– 43., 82. old.) Szár László (X–XI. század): Taksony fejedelem unokája, Mihály herceg fia, I. (Szent) Istvánnak férfiágon közeli rokona. Bátyja, Vazul lázadása idején is megmaradt I. (Szent) István hűségén, ezért a későbbi krónikaírók meghamisítva az Árpádok családfáját Vazul gyermekeit: András, Béla és Levente hercegeket az ő fiainak nevezték. (kézirat: 18. old.) Szári Szulejmán nagyvezír (XVII. század): IV. Mohamed szultán hadvezére, 1687-ben sikertelenül próbálta Budát visszafoglalni a Szent Ligától. (kézirat: 119–120. old.) Szász vajda (XIV. század): A románok lakta Moldva második vajdája, I. (Nagy) Lajos magyar király hűbérese. (kézirat: 137. old.)

Széchy Magdolna (XVII. század): Gróf Zrínyi György horvát bán és hadvezér felesége, Zrínyi Miklós horvát bán, költő és hadvezér anyja. (kézirat: 162. old.) Széll Kálmán (1843–1915): 1869-től parlamenti képviselő, 1875. és 1878. között pénzügyminiszter, a Jelzálog Hitelbank alapítója. 1899. és 1903. között magyar miniszterelnök. (kézirat: 54. old.) Szemere Bertalan (1812–1969): Középbirtokos család sarja, jogász, író, reformkori politikus. Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik politikai vezetője, az első felelős magyar kormány belügyminisztere. 1849 nyarától néhány hónapig miniszterelnök. A világosi fegyverletétel után emigrált, és csak 1865-ben tért haza elborult elmével. (kézirat: 14., 25., 62., 64., 107., 112. old.) Szemere Erzsébet (XIX. század): Szabolcsi nemesi család leszármazottja, Szemere Bertalan miniszterelnök unokahúga, Noszlopy Gáspár gerillavezér élettársa. (kézirat: 125. old.) Szent-Györgyi Albert (1893–1986): Nobel-díjas biokémikus, a C vitamint a Szeged környékén termesztett paprikából állította elő, a P-vitamin felfedezője. A második világháború után, az 1945 novemberében megválasztott nemzetgyűlés országgyűlési képviselője. (kézirat: 37. old.) Szilágyi Erzsébet (?–1483k.): Szilágyi László dél-erdélyi birtokos nemes leánya, Hunyadi János kormányzó felesége, Hunyadi László és a királlyá koronázott Hunyadi Mátyás anyja. (kézirat: 43., 77. old.) Szilágyi Mihály (?–1461): Hunyadi János kormányzó sógora, akinek fiát, Hunyadi Mátyást 1458-ban a trónra segítette, 1457-től macsói bán, 1458-ban rövid ideig Magyarország kormányzója. (kézirat: 77., 81. old.) Szinyei Merse Zsigmond (XVIII. század): Régi nemesi család sarja, Sáros vármegye alsipánja, Franciska nevű leányát Kováts Mihály vette feleségül. (kézirat: 115. old.) Szokoli Mehmed bég (XVI. század): Török beglerbég, I. (Hódító) Szulejmán szultán parancsára 1551-ben hadjáratot vezetett Erdély ellen. (kézirat: 40. old.) Szombathelyi Ferenc (1887–1946): A Horthy-korszak ismert katonai vezetője, vezérezredes, 1941-től 1944-ig a honvéd vezérkar főnöke. A jugoszláv hatóságok

háborús bűnösnek minősítették és kivégezték. (kézirat: 143. old.) Szondi György (?–1552): Nemes, talán egy mezővárosi polgárcsalád sarja. A végvári harcokban vitézségével küzdötte fel magát a társadalmi ranglétrán. 1545-től Drégely várának kapitánya. 1552-ben a törökök ostromakor katonáival együtt esett el. (kézirat: 40. old.) Szőnyi István (1894–1960): Kossuth-díjas festő, a második világháború után, az 1945 novemberében megválasztott nemzetgyűlés országgyűlési képviselője. (kézirat: 37. old.) Sztójay Döme (1883–1946): Katonatiszt és politikus. Katonai karrierjét a Horthy-hadsereg kémelhárítójaként kezdte, később vezérkari ezredes, majd tábornok. 1927-től katonai attasé Berlinben, 1935-től altábornagy. Német- és nácibarát nézeteket vallott, Magyarország német megszállásakor (1944. március 19.) Magyarország miniszterelnöke lett. Miniszterelnöksége idején pusztították el a magyar zsidóság legnagyobb részét. Horthy Miklós 1944 augusztusában menesztette. A világháború után a népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégezték. (kézirat: 35., 103. old.) I. (Hódító) Szulejmán (1495–1566): 1520-tól 1566-ig a Török Birodalom szultánja. 1521-ben indította meg első hadjáratát Magyarország ellen, amelynek során elfoglalta Nándorfehérvárt és a szerémségi várakat. 1526-ban Mohácsnál legyőzte a magyar hadsereget, 1541-ben elfoglalta Budát és ezzel Magyarországot háromfelé szakította. 1566-ban halt meg Szigetvár ostroma közben. (kézirat: 38., 40., 82., 84–85., 128., 155–156., 162. old.) Szulejmán Ahmed pasa (XVI. század): Török pasa, az 1552. évi Magyarország elleni török hadjárat másodvezére Ali budai pasa mellett. (kézirat: 40. old.)

T

Taksony (931? –971): Árpád fejedelem unokája, 955 után a magyarok fejedelme. Uralkodása idején a kalandozó hadjáratok már csak a Balkán felé folytatódtak, de 970-ben a bizánciaktól elszenvedett vereség következtében végképp

befejeződtek. Fia, Géza követte őt a fejedelmi tisztségben. (kézirat: 4., 6., 12. old.) Tamási Áron (1897–1966): Erdélyi származású Kossuth-díjas író. A második világháború után, az 1945 novemberében megválasztott nemzetgyűlés országgyűlési képviselője. (kézirat: 37. old.) Tar Szerénd (X. század): Tormás vezér fia, Koppány somogyi vezér apja az Árpádok nemzetségéből. (kézirat: 6. old.) Tarhos (Tarkacsu, IX–X. század): Árpád fejedelem fia, a hagyományok szerint az ő egyenes ági leszármazottja volt Koppány, az I. (Szent) István ellen lázadó somogyi vezér. (kézirat: 6. old.) Tarkacsu (Tarhos, IX–X. század): Magyar törzsi vezér, a fennmaradt források szerint Árpád fejedelem legidősebb fia. (kézirat: 12. old) Tartsay Vilmos (1901–1944): Huszár-, majd vezérkari százados. 1944 végén a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetője, az antifasiszta katonai ellenállás vértanúja. (kézirat: 105. old.) Tegenyei Tamás (XVI. század): Felvidéki köznemes, aki birtokvitába került a Dobó családdal, évtizedes pereskedés után, 1567-ben neki adtak igazat, és ezért Dobó Istvánt letartóztatták. (kézirat: 42. old.) Teleki Mihály gróf (1634–1690): Erdélyi nagybirtokos, 1685-ben szerzett grófi rangot, I. Apafi Mihály fejedelem kancellárja, 1678-ban egy rövid ideig a kuruc mozgalom fővezére. (kézirat: 150., 153. old.) Teleki Pál gróf (1879–1941): Erdélyi nagybirtokos, földrajztudós és politikus. Konzervatív és antiszemita nézeteket vallott. 1920 júliusától 1921 áprilisáig első ízben miniszterelnök, nagy szerepet játszott a Horthy-rendszer kiépítésében és megszilárdításában. 1927-től 1938-ig felsőházi tag, majd ismét parlamenti képviselő. 1939 februárjától másodízben miniszterelnök, a magyar fegyveres semlegességi politika meghirdetője. A Jugoszlávia elleni katonai akció következetes elutasítója, emiatt 1941. április 3-án öngyilkosságot követett el. (kézirat: 35., 74–75., 102. old.) Teveli (X. század): Törzsi vezér az Árpádok nemzetségéből, Árpád fejedelemnek Tarhostól származó unokája. (kézirat: 6., 12. old.)

Thaly Zsigmond (XIX. század): Nemesi származású, tüzér alezredes 1848–49ben, Komárom várában a Klapka György elleni összeesküvés egyik szervezője. (kézirat: 124. old.) Thorma András (XV–XVI. század): Nagybirtokos, 1521-ben, a törökök ostroma idején Szabács várának kapitánya, hősi halált halt. (kézirat: 82. old.) Thököly Erzsébet (XVII. század): Thököly Imre felső-magyarországi és erdélyi fejedelem leánytestvére, Petrőczy István báró felesége, Petrőczy Kata Szidónia költőnő anyja. (kézirat: 150. old.) Thököly Éva (XVII. század): Thököly Imre kuruc fejedelem testvére, Esterházy Pál nádor második felesége. (kézirat: 50. old.) Thököly Imre gróf (1657–1705): Felvidéki főúr, 1678-tól a kurucok vezére, 1682 és 1685 között Felső-Magyarország fejedelme, 1690-ben Erdély fejedelme. Felesége Zrínyi Ilona grófnő volt. (kézirat: 86., 88., 118., 150–153., 163. old.) Thököly István báró (1581–1651): Thököly Sebestyén fia, felvidéki nagybirtokos, a Habsburgok feltétlen híve. (kézirat: 150. old.) Thököly István gróf (1623–1670): Felvidéki nagybirtokos, Thököly István báró és Thurzó Katalin fia, 1654-ben kapott grófi rangot, 1667-től a Wesselényi-féle összeesküvés részese. (kézirat: 150. old.) Thököly Sebestyén báró (?–1607): Vagyonos nagyszombati marhakereskedő, 1572-ben szerzett nemességet, 1598-ban bárói rangot kapott. (kézirat: 150. old.) Thuróczi János (1435k.–1490k.): Hont vármegyei földbirtokos, I. (Hunyadi) Mátyás uralkodása idején személynöki ítélőmester, krónikaíró. A magyarok krónikája című művét korábbi krónikaszövegek, oklevelek és szóbeli hagyományok alapján írta meg. (kézirat: 6., 33., 77. old.) Thurzó György gróf (1567–1616): Felvidéki főúr, 1585-től Árva vármegye főispánja, hadvezérként harcolt a tizenöt éves háborúban, 1606-ban grófi rangra emelték, 1609-től az ország nádora. (kézirat: 131., 150. old.) Thurzó Katalin (XVI–XVII. század): Thurzó György nádor leánya, Thököly István báró felesége, ifjabb Thököly István gróf anyja. (kézirat: 150. old.)

Tieffenbach, Christop (XVI–XVII. század): Osztrák származású kassai főkapitány, a tizenöt éves háború egyik császári alvezére. (kézirat: 139. old.) Tildy Zoltán (1889–1961): Református lelkész, 1930-ban részt vett a Független Kisgazdapárt megalapításában. 1945 novemberétől 1946 februárjáig miniszterelnök, majd 1948 nyaráig köztársasági elnök. 1956. október 28-tól november 4-ig Nagy Imre kormányában államminiszter. (kézirat: 37. old.) Tisza István gróf (1861–1918): Tisza Kálmán miniszterelnök fia, politikus. 1886tól országgyűlési képviselő, 1903 és 1905 között először, majd 1913 és 1917 között másodszor is magyar miniszterelnök. (kézirat: 55. old.) Tisza Kálmán (1840–1902): Bihari nagybirtokos, 1865-től a balközép párt vezére, 1875-ben a Szabadelvű Párt egyik alapítója, 1875 és 1890 között Magyarország miniszterelnöke. (kézirat: 67., 72., 109. old.) Tokaji Ferenc (?–1709): Thököly Ferenc hadnagya, 1697-ben a hegyaljai kuruc fölkelés egyik fő szervezője. Az osztrákok foglyul ejtették, és a börtönükben halt meg. (kézirat: 86. old.) Toldi Miklós (1320k.–1390): Bihar vármegyei birtokos családból származott, I. (Nagy) Lajos király vitéze, 1365-ben itáliai zsoldosvezér, 1383-85-ben szabolcsi ispán. (kézirat: 135–136. old.) Tomori Pál (1475k.–1526): Birtokos köznemesi család sarja, 1514-től fogarasi és munkácsi várnagy, 1521-től kalocsai érsek és országos főkapitány, a mohácsi csatában esett el. (kézirat: 154–157. old.) Tormás (X. század): Teveli magyar vezér fia az Árpádok nemzetségéből, Koppány somogyi vezér nagyapja. (kézirat: 6–7. old.) Török János (1806–1854): Marosvásárhelyi tanár, 1848 nyarán századosi rangban szolgált, 1851-ben csatlakozott a Makk-féle összeesküvéshez, 1853-ban az osztrák hatóságok letartóztatták, és 1854-ben kivégezték. (kézirat: 125–126. old.) Török Róza, Gálffiné (XIX. század): Székely kisnemesi származású asszony, 1851-ben a Makk-féle összesküvés futára, Török János tanár és szabadságharcos vértanú testvére. (kézirat: 125. old.)

Túrkevei András (XV–XVI. század): dévaványai pap, az 1514-ben meghirdetett török elleni keresztes háború egyik toborzója. A parasztháború kitörésekor Dózsa György mellé állt és az egyik alvezére lett. (kézirat: 48. old.) Tüköry Lajos (1830–1860): Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonája, 1859-ben az itáliai magyar légió egyik katonai vezetője, Palermo ostrománál halt meg. (kézirat: 158–161. old.) Türr István (1825–1908): Szabadsághős, olasz altábornagy, csatornaépítő mérnök és vállalkozó, 1860-ban Garibaldi hadsegéde és Nápoly katonai parancsnoka. (kézirat: 158–161. old.)

U, Ü

Újlaki László (XIV–XV. század): Délvidéki főúr, az 1420-as években macsói bán, Zsigmond király egyik fő támasza. (kézirat: 77. old.) I. Ulászló (1424–1444): Jagelló Ulászló lengyel király és Hedvig magyar hercegnő fia, 1434-től lengyel király, 1440-ben magyar királlyá választották. A várnai csatában vesztette életét. (kézirat: 78–80. old.) II. Ulászló (1456k.–1516): Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet elsőszülött fia, 1471-től cseh, és 1490-től magyar király a Jagelló-házból. II. Lajos király apja. (kézirat: 45., 48., 82., 97., 101., 154–155. old.) Ügyek (VIII–IX. század): Magyar törzsi vezér, Álmos fejedelem apja, a híres turulmonda egyik szereplője. (kézirat: 10–12. old)

V

Várady József (?–1852): Kisnemesi származású, részt vett a Makk-féle ellenállási mozgalomban az egyik szabadcsapat vezetőjeként. Az osztrákok

kivégezték. (kézirat: 126. old.) Varkocs Tamás (?–1576): Szapolyai János király híve, 1549-ig egri várkapitány. E tisztségben Dobó István váltotta fel. Ezután váradi kapitány és bihari ispán volt. (kézirat: 39. old.) Vata (XI. század): Az Orseolo Péter ellen 1046-ban fellázadt pogányok vezére. Pétert elűzte, és visszahívta az országba Vazul fiait. I. András azonban megkoronázása után azonban Vata mozgalmát erélyesen elfojtotta. (kézirat: 19. old.) Vazul (X–XI. század): Taksony fejedelem unokája, Mihály herceg fia, I. (Szent) Istvánnak férfiágon közeli rokona. Imre herceg halála után magának, illetve fiainak: András, Béla és Levente hercegeknek követelte a trónutódlás jogát. Pogányságára hivatkozva ezt I. (Szent) István megtagadta tőle, ezért fellázadt ellen. Lázadását leverték, fogságra vetették és megvakították, fiainak pedig menekülniük kellett az országból. (kézirat: 18. old.) Vécsey Károly gróf (1807–1849): 1848–49-ben honvédtábornok, 1849 tavaszától váradi városparancsnok, az aradi vértanúk egyike. (kézirat: 122. old.) IV. Vencel (1361–1419): IV. Károly német-római császár és cseh király fia a Luxemburg-házból, Zsigmond magyar király bátyja. 1376-tól cseh és németrómai király. Uralkodásának végén bontakozott ki Csehországban a huszita mozgalom. (kézirat: 30. old.) Vencel, Přemysl (1289–1306): II. Vencel cseh király és Habsburg Guta fia, 1301 és 1305 között magyar király, majd haláláig cseh király, vele halt ki a Přemysl dinasztia. (kézirat: 132. old) Vencellin (X–XI. század): A Gizella királynéval magyar földre érkezett német lovagok egyik vezetője. Nagy szerepet játszott Koppány somogyi vezér felkelésének leverésében. (kézirat: 6. old.) Verancsics Antal (1504–1573): Dalmáciai származású humanista történetíró, 1553-tól pécsi, majd 1557-től egri püspök. 1569-ben egri érsek és 1572-től királyi helytartó. Fő történeti munkája a Memoria Rerum. (kézirat: 82. old.) Vetter Antal (1803–1882): Osztrák származású császári tiszt, csatlakozva a magyar szabadságharchoz 1848 novemberétől a honvédvezérkar főnöke,

Mészáros Lázár hadügyminiszter helyettese, Dembinski után egy rövid ideig a honvédsereg fővezére. (kézirat: 64. old.) II. Viktor Emánuel (1820–1878): Károly Albert szárd király és Ausztriai Mária Terézia fia, 1849-től az utolsó szárd-piemonti király, 1861-től az egységes Olaszország első uralkodója. (kézirat: 160–161. old.) Viktória (1819–1901): III. György angol király unokája, Edward kenti herceg leánya, 1837-től brit királynő a Hannover-házból. (kézirat: 159. old.) Vlad Tepes III. (?–1476): II. Vlad Dracul havasalföldi vajda fia, három alkalommal is Havasalföld uralkodója. Személyéhez kötődik a Drakula legenda. (kézirat: 96., 98. old.) Vlaicu vajda (XIV. század): Havasalföld vajdája 1364-től, I. (Nagy) Lajos magyar király ellenfele. (kézirat: 137. old.) Vörös János (1891–1968): Vezérkari tiszt, 1943-tól altábornagy, 1944 márciusától októberéig a Honvéd Vezérkar Főnöke, 1944 decemberétől 1944 novemberéig az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadügyminisztere. (kézirat: 143. old.) Vörösmarty Mihály (1800–1855): Epikus, lírikus és drámaíró, a legnagyobb magyar romantikus költő. (kézirat: 62. old.)

W

Washington, George (1732–1799): Amerikai hadvezér és államférfi, az északamerikai függetlenségi harc fővezére, 1789-től az Amerikai Egyesült Államok első elnöke. (kézirat: 116. old.) Wekerle Sándor (1848–1921): Jogot végzett, 1886-tól a magyar pénzügyek irányítója. 1892–95-ben először, 1906-10-ben másodszor, 1917-18-ban harmadszor magyar miniszterelnök. (kézirat: 55. old.) Welden, Ludwig (1780–1853): Osztrák tábornagy, részt vett a Napóleon elleni

háborúkban, 1849 tavaszán a leváltott Windischgrätz helyett a magyarországi osztrák seregek főparancsnoka egy rövid ideig. (kézirat: 111. old.) Wesselényi Ferenc gróf (1605–1667): Erdélyi eredetű főúr, 1646-ban I. Ferdinándtól grófi rangot kapott. 1647-ben felvidéki főkapitány, 1655-től az ország nádora. A vasvári béke (1664) miatt kibontakozott Habsburg-ellenes főúri szervezkedés vezetője. (kézirat: 50., 131., 150–151., 163. old.) Wieland György (XVIII–XIX. század): Altábornagy az osztrák hadseregben, Görgei Artúr katonai pályafutásának elindítója. (kézirat: 61. old.) Windischgrätz, Alfred herceg (1787–1862): Osztrák hadvezér, Csehország katonai parancsnoka, császári tábornagy, az 1848 decemberében Magyarország ellen megindult osztrák seregek főparancsnoka 1849 áprilisáig. (kézirat: 63–65., 111. old.) Wysocki, Józef (XIX. század): Az 1830–1831-es lengyel felkelés kiemelkedő katonája, 1832-ben a portugáliai lengyel légió egyik szervezője, 1848-ban a magyarországi lengyel légió egyik meghatározó alakja, személyes okokból Bem József riválisa és ellenfele. (kézirat: 23–24. oldal)

Z

Zalka Máté (1896–1937): Kommunista harcos és író. A spanyol polgárháború magyar részvevője. (kézirat: 57–60. old) Zelezni, Jan (XV. század): Cseh származású huszita zsoldosvezér, I. (Hunyadi) Mátyás Fekete seregének egyik megszervezője és irányítója. (kézirat: 97. old.) Zichy István gróf (1616–1693): Dunántúli főúr, győri várparancsnok és országos altábornok, 1655-től III. Ferdinánd udvari kamarása, 1679-ben grófi rangot kapott. (kézirat: 101. old.) Zichy Ödön gróf (1809–1848): Nagy birtokos és konzervatív politikus, királyi főlovászmester. 1848-ban Görgei haditörvényszék elé állíttatta és kivégeztette. (kézirat: 62–63. old.)

Zklobit Márkó (XV–XVI. század): Horvát-dalmát származású nagybirtokos, 1521-ben, a törökök ostroma idején a zimonyi vár kapitánya, hősi halált halt. (kézirat: 82. old.) Zolta (Zsolt, ?–933 előtt): A honfoglaló Árpád fejedelem negyedik fia, akit Anonymus közlése szerint örökösének és utódának tett meg. A hagyományok szerint vezérlete alatt indultak meg a kalandozó hadjáratok. (kézirat: 4., 12. old.) Zrínyi Ádám (1662–1691): Zrínyi Miklós horvát bán, költő és hadvezér fia, Légrád és Muraköz főkapitánya, a törökök magyarországi kiűzése során a zalánkeméni ütközetben esett el. (kézirat: 163–164. old.) Zrínyi György (1549–1603): Horvát származású főúr, a szigetvári hős, Zrínyi Miklós és Frangepán Katalin fia, Batthyány Boldizsár sógora, tárnokmester, hadvezér. (kézirat: 130., 162. old.) Zrínyi György gróf (1598–1626): Zrínyi György tárnokmester fia, Zrínyi Miklós szigetvári hős unokája. 1622-től horvát bán, a harmincéves háború egyik magyar hadvezére a Habsburgok oldalán. (kézirat: 162. old.) Zrínyi Ilona grófnő (1643–1703): Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Katalin leánya, Zrínyi Miklós költő és hadvezér unokahúga. Első férje I. Rákóczi Ferenc, második férje Thököly Imre volt. 1685-től három éven át védelmezte Munkács várát az ostromló császári hadakkal szemben. (kézirat: 86., 151–153., 163. old.) Zrínyi János (1650–1703): Zrínyi Péter horvát bán fia, Zrínyi Ilona grófnő öccse, a Zrínyi család utolsó férfisarja. I. Lipót császár hadvezére, később felségárulás vádjával letartóztatták, és börtönben halt meg. (kézirat: 163. old.) Zrínyi Miklós (1508k.–1566): Horvát származású nagybirtokos, horvát bán, főtárnokmester, szigetvári hős, a családi vagyon és hírnév megalapozója. (kézirat: 162. old.) Zrínyi Miklós gróf (1588–1625): Zrínyi György tárnokmester fia, Zrínyi Miklós szigetvári hős unokája. 1608-tól dunántúli főkapitány, majd Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadvezére. (kézirat: 162. old.) Zrínyi Miklós gróf (1620–1664): Költő, hadvezér és politikus. 1646-tól Horvátország kapitánya és Zala vármegye főispánja, 1647-től horvát bán. Az 1663–64-ben zajló török elleni háborúk hőse, valamint többek között a Szigeti

veszedelem és Az török áfium ellen való orvosság jeles szerzője. (kézirat: 50., 151., 162–165. old.) Zrínyi Péter gróf (1621–1671): Zrínyi Miklós költő és hadvezér öccse, 1647-től a horvát végek főkaptánya, 1665-től horvát bán, a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételéért kivégezték, Zrínyi Ilona apja. (kézirat: 151– 152., 162–164. old.)

ZS

Zsigmond (1368–1437): IV. Károly német-római császár és cseh király fia a Luxemburg-házból. 1385-ben feleségül vette Mária magyar királynőt és 1387-től Magyarország királya lett. 1410-ben német királlyá választották, 1419-ben megszerezte a cseh trónt is, 1433-tól koronázott német-római császár. (kézirat: 30–32., 46., 76–77., 84., 97., 133., 155. old.) Zsinkó Vilmos (1911–1938): Vasmunkás, önkéntesként csatlakozott a köztársaságiakhoz a spanyol polgárháborúban. (kézirat: 79. old.)

FELHASZNÁLT IRODALOM

A kereszténység története. Budapest, 1990. A magyar középkor irodalma (1000 k.–1526 k.). Budapest, 1984. A világtörténelem krónikája. Budapest, 2002. Ács Tivadar: Akik elvándoroltak. Budapest, 1940. Acsády Ignác: Magyarország három részre oszlásának története. Budapest, 1897. Adorján Andor: Nagy katonák. Budapest, 1912. Anderle Ádám: Spanyolország története. Budapest, 1999. Antalffy Gyula: Így utaztunk hajdanában. Budapest, 1976. Antall József: Asbóth Sándor. Megjelent: Élet és Tudomány, 1966. 10. szám. Apponyi Albertné, gróf (szerk.): Ezer év nagyasszonya. Budapest, 1937. Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Budapest, 1876. Asztalos Miklós: Erdély története. Budapest, 1936. Balázs Dénes (szerk.): Magyar utazók lexikona. Budapest, 1993. Balogh József – Tóth László (szerk.): Magyar leveleskönyv. Reprint kiadás, Budapest, 2001. Bangha Béla (szerk.): Katolikus lexikon. Budapest, 1933. Barta Gábor: Az Erdélyi Fejedelemség születése. Budapest, 1979. Barta Gábor: Az önálló erdélyi állam első országgyűlése. Megjelent: História 1980/4. szám.

Bártfai Szabó László: Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808– 1860 I–II. kötet. Budapest, 1943. Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. Budapest, 1987. Bátky Zsigmond: A magyar konyha története. Budapest, 1937. Benczédi László: A Thököly felkelésről. Megjelent: Katonai Figyelő, 1955. Benczédi László: Bécs és Sztambul között. Thököly Imre pályafutása. Megjelent: História 1983/4. szám. Benda Kálmán (főszerkesztő): Magyarország történeti kronológiája I–IV. kötet. Budapest, 1983. Benda Kálmán: A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei. Budapest, 1906. Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Budapest, 1987. Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Budapest, 1989. Bertényi Iván: Szent István és öröksége 1000–1440. Budapest, 1997. Birányi Ákos: „Martius 15.” Megjelent: História 1988/3. szám. Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek. Budapest, 1997. Böhm Vilmos: Másodszor emigrációban. Budapest, 1986. Czetz János: Bem erdélyi hadjárata 1848–1849-ben. Pest, 1868. Csapodi Csaba: Esterházy Miklós. Budapest, 1942. Csekonics Erzsébet: Erdély kultúrképe. Budapest, 1929. Dibás Gabriella (összeállította): Magyar mítoszok és legendák. Budapest, 1996. Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika. Budapest, 1967.

Dömötör Attila: Történelmi lexikon. Budapest, 1999. Engelmann, Bert: Poroszország. Budapest, 1986. Gáspár Zsuzsa – Horváth Jenő (szerk.): Királyok könyve. Budapest, 1995. Gazda István: Magyar tudománytörténet. Piliscsaba, 1997. Geréb László (szerk.): A magyar parasztháborúk irodalma. Budapest, 1950. Gergely András – Szász Zoltán: Kiegyezés után. Budapest, 1978. Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1982. Gergely Sándor: Torzítás nélkül. Megjelent: Élet és Irodalom, 1965. 19. szám. Glatz Ferenc (főszerkesztő): A magyarok krónikája. Budapest, 1996. Gombos F. Albin: Az 1437. évi parasztlázadás története. Kolozsvár, 1898. Gonda Imre – Niderha Emil: A Habsburgok. Budapest, 1987. Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Budapest, 1934. Gudenus János – Szentirmay László: Összetört címerek. Budapest, 1989. Györffy György (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, 1986. Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest, 1948. Györffy György: Kurszán és Kurszán vára (Tanulmányok a magyar állam eredetéről). Budapest, 1960. Györkei Jenő: Zalka Máté vallomása önmagáról. Megjelent: Hadtörténeti Közlemények, 1967. 2. szám. Hajdu Tibor: Károlyi Mihály és az 1918–19-es forradalmak. Megjelent: Századok 1963/5. szám. Halmay István: I. Apafi Mihály fejedelemsége 1661–1690. Szeged, 1934.

Halmos Ferenc (főszerkesztő): Száz Rejtély a magyar történelemből. Budapest, 1994. Hanák Péter (főszerkesztő): Magyarország története 1890–1918 I–II. kötet. Budapest, 1978. Hanák Péter (szerk.): Hogyan éltek elődeink? Fejezetek a magyar művelődés történetéből. Budapest, 1980. Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Budapest, 1975. Hangay Zoltán: A pápák könyve. Budapest, 1991. Hegedűs Gyula: Történelmi dokumentumok lexikona. Budapest, Budapest, 2001. Hegyaljai Kiss Géza: I. Rákóczi Györgyné fejedelemasszony. Tahitótfalu, 1924. Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története. Budapest, 1996. Hermann Róbert: A szabadságharc hadserege. Megjelent: Rubicon 1995/5. szám. Hevenesi Gábor: A régi magyar szentség avagy ötvenöt magyar szent és boldog. Budapest, 1998. Hóman Bálint: Magyar középkor. Budapest, 1938. Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, 1990. Horváth Jenő: Évszámok könyve I–II. kötet. Budapest, 1996. Horváth Mihály: Magyarország szabadságharcának története. Pest 1871. Horváth Mihály: Magyarország történelme. Pest, 1872. Horváth Mihály: Zrínyi Ilona életrajza. Pest, 1869. II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. Budapest, 1979. Jakab Elek: Szabadságharcunk 1848–1849-re. Budapest, 1881.

Kallós Zoltán: Balladák könyve. Budapest, 1973. Kálti Márk: Képes krónika. Budapest, 1978. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I–III. kötet. Budapest, 1901. Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen. München, 1922. Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Budapest, 1977. Károlyi Sándor: Magam életének s azalatt történt állapotoknak emlékezetes folyási. Pest, 1866. Katona Tamás (szerk.): Budavár bevételének emlékezete 1849. Budapest, 1989. Kenyeres Ágnes (főszerkesztő): Magyar életrajzi lexikon I–II. kötet. Budapest, 1967. Kisfaludy Katalin: Matthias Rex. Budapest, 1983. Kiss József: A jászkunok meghonosodása. Megjelent: História 1991/2–3. szám. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. kötet. Budapest, 1988. Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Budapest, 1964. Kócziánné Szentpéteri Erzsébet: Szekéren, kocsin, hintón a középkorban. Megjelent: História 1983/3. szám. Koltay-Kastner Jenő: A Kossuth emigráció Olaszországban. Budapest, 1960. Kosáry Domokos: Hogyan került Magyarország a Habsburg-monarchiába? Megjelent: História 1980/4. szám. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1990. Kovács Endre (főszerkesztő): Magyarország története 1848–1890 I–II. kötet. Budapest, 1979.

Kovács Endre: Bem József. Budapest, 1954. Kovács Imre: Magyarország megszállása. Budapest, 1990. Köpeczi Béla (főszerkesztő): Erdély története I–III. kötet. Budapest, 1988. Köpeczi Béla: A gyermek Rákóczi környezete. Megjelent: História 1981/4. szám. Kőváry László: A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából. Pest, 1860. Kőváry László: Erdély történelme. Pest, 1866. Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.): Károly Róbert emlékezete. Budapest, 1988. Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. Budapest, 1988. Kristó Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Budapest, 1994. Kristó Gyula (szerk.): Középkori históriák oklevelekben (1002–1410). Szeged, 1992. Kristó Gyula: Az első Anjou Magyarország trónján. Megjelent: História 1992/9. szám. Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónöröklésének problémái. Megjelent: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. szám. Veszprém, 1982. Kubinyi Ferenc – Vahot Imre: Magyarország és Erdély képekben. Pest, 1853. Kulcsár Péter (szerk.): A Hunyadiak kora. Budapest, 1981. Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Budapest, 1981. Kulcsár Péter: A magyar államszervezés néhány problémája. István és Ajtony harca. Szeged, 1958.

Küküllei János: Lajos király viselt dolgai. Budapest, 1984. Lederer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történelmének tanulmányozásához. Budapest, 1964. Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest, 1972. Lósy-Schmidt Endre: A szabadságharc mérnökvezérei és mérnökvezetői. Megjelent: Magyar technika, 1948. Lukács Lajos: Garibaldi magyar önkéntesei. Budapest, 1962. Lukinich Imre: A szatmári béke története és okirattára. Budapest, 1925. Makkai László – Mezey László (szerk.): Árpád-kori és Anjou-kori levelek. XI– XIV. század. Budapest, 1960. Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest, 1984. Márki Sándor: Thököly Imre életrajza. Budapest, 1885. Markó Árpád: Futaki gróf Hadik András tábornagy. Budapest, 1944. Memoria Rerum 1504–1566 (Verancsics-évkönyv). Budapest, 1981. Mérei Gyula: A magyar politikai pártok programjai 1867–1918. Budapest, 1971. Mérey Gyula (főszerkesztő): Magyarország története 1790-1848 I–II. kötet. Budapest, 1980. Miskolczy István: Magyarország az Anjouk korában. Budapest, 1923. Molnár György: Világos előtt. Szabadka, 1882. Morby, John E.: A világ királyai és királynői. Budapest, 1991. Nagy Ferenc (főszerkesztő): Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig. Budapest 1997. Nagy László: A Bocskai-szabadságharc katonai története. Budapest, 1961. Nagy László: Kard és szerelem. Török kori históriák. Budapest, 1985.

Nehring, Karl: Mátyás külpolitikája. Megjelent: Történelmi szemle, 1978. Nemes Dezső: Magyarország felszabadulása. Budapest, 1955. Ormos Mária – Incze Miklós: Európai fasizmusok 1919–1939. Budapest, 1976. Pajkovits János (szerk.): Magyar asszonyok lexikona. Budapest, 1931. Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Budapest, 2000. Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. Kolozsvár, 1940. uth László: Sasnak körme között. Budapest, 1956. Pauler Gyula – Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900. Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. Budapest, 1899. Pauler Gyula: Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése. Budapest, 1876. Pauler Gyula: Zrínyi Péter. Megjelent: Századok, 1870. Perjés Géza: Mohács. Budapest, 1979. Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. Budapest, 1965. Pivány Jenő: Hungarians in the American Civil War. Cleveland, 1913. Pivárcsi István: Székelyföldi legendárium. Budapest, 2003. Pivárcsi István: Szent László városa – Váradi legendárium; Budapest, 2002. Poór János: Utak és utazók. Megjelent: História 1992/1. szám. Pór Antal: Az Anjou-ház és örökösei. Budapest, 1895. Pölöskei Ferenc: Horthy és hatalmi rendszere, 1919-1922. Budapest, 1977.

Ránki György: A második világháború története. Budapest, 1973. Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest, 1987. Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest, 1987. Salamon Ferenc: Az első Zrínyiek. Pest, 1865. Simonffy András: Kompország katonái. Budapest, 1981. Somorjai Ádám – Zombori István (szerkesztők): A katolikus egyház Magyarországon. Budapest, 1991. Surányi Miklós: A nápolyi asszony. Budapest, 1924. Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. Budapest, 1997. Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, 1975. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Budapest, 1990. Székely György: A huszitizmus és a magyar nép. Megjelent: Századok, 1956. Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Budapest, 1929. Szentpéteri József (főszerkesztő): Magyar kódex I-V. kötet. Budapest, 2000/2001. Szerémi György: Magyarország romlásáról. Budapest, 1979. Szigeti László (szerk.): Háborúból háborúba, békétől békéig 1914-1947. Budapest, 1994. Szilady Áron (szerk.): Török-magyar-kori állam-okmánytár. Budapest, 19681974. Szinai Miklós – Szűcs László: Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, 1962. Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra. Bratislava, 1979. Szuhay-Havas Henrik: Tizenhárom csillag. Budapest, 1976.

Szücs Jenő: Királyválasztás a középkori Magyarországon. Megjelent: História 1985/5-6. szám. Tarnóc Márton: Mátyás király és a magyarországi reneszánsz (1450-1541). Budapest, 1994. Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Budapest, 1980. Thuróczy János: A magyarok krónikája. Budapest, 1980. Tolnai Gábor: Régi magyar főurak. Budapest, 1939. Tóth István György: Hogyan élt a 17. század embere? Megjelent: História 1992/1. szám. Tringli István: Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs? Megjelent: História 1994/3. szám. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540-1690. Budapest, 1980. Trócsányi Zsolt: Erdélyi fejedelemválasztások. Megjelent: História 1985/5-6. szám. Uralkodók és dinasztiák. Budapest, 2001. V. Kovács István – Kulin Ferenc (szerk.): Magyar felvilágosodás. Budapest, 1984. Váczy Péter: Gyula és Ajtony. Pécs, 1938. Várkonyi Ágnes: Az ismeretlen Vak Bottyán. Megjelent: Történelmi Szemle, 1964/I. szám. Vasváry Edmund: Lincoln`s Hungarian Heroes. Washington, 1939. Vég Gábor: Magyarország királyai és királynői. Budapest, 1990. Vértes József: A nagy palatinus. Budapest, 1939. Vida István (főszerkesztő): Az ideiglenes nemzetgyűlés almanachja 1944-1945. Budapest, 1994.

Vidor Miklós: Budai Nagy Antal. Budapest, 1952. Vígh Károly (szerk.): Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Budapest, 1984. Vofkori László: Székelyföld útikönyve I-II. kötet. Budapest, 1998. Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona. Budapest, 2000. Wertner Mór: Álmos királyfi és családja. Budapest, 1890. Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Nagybecskerek, 1892. White, Kristin E.: Szerzetesek kislexikona. Budapest, 1993. Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században. Budapest, 1990. Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században. Budapest, 1990. Zóványi Ernő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest, 1977. Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Debrecen, 1997.