Hiába 2k6h6i

SZATHMÁRI SÁNDOR

HIÁBA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991

© Szathmári Sándor jogutódja

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-558-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A szó nem gondolatközlésre, csak az író szórakozására való. Esetleg az is szórakozik, aki a szót olvassa, ha ebbe a keretbe bele tudja illeszteni saját lelkét. De akkor sem az író gondolatát veszi át, csak maga színeit éli és élvezi, mialatt az írót átgondolkozza magává. Ezért igyekeztem a szavakkal nemcsak keretet adni, hanem mindent olyan világos-részletesen megadni, ami bennem van, hogy lehetetlen legyen idegen kedvtelésekre keretnek ráhúzni. Tökéletes, minden pontjában megvilágított, érthető és kiépített látást akartam adni. Az eredmény persze az lesz, hogy senki sem fogja megérteni, mert nem homályos általánosság, szövegtelen sóhaj, vagyis nem ad teret idegen hangulatoknak bennem való kinyújtózkodására. Az olvasó általában azért olvas, hogy nézettársat találjon. Ruhát keres testének. Így persze a tanításnak, megértésnek nincs lehetősége. Tanulni lusta az ember, legfeljebb akkor teszi meg, ha muszáj. Akkor viszont mindent megtanul, sőt elhisz. Gyermekeket még lehet esetleg krétával, térképpel vagy leydeni palackkal tanítani, de a felnőttek egyetlen tanszere a nádpálca. Persze ennek a könyvnek nincs nádpálcája, csak szerényen világra kéredzkedő igazsága. Aki ezt olvassa, nem muszájból teszi, tehát meg sem fog hallgatni, csak kellemes fürdőt keres meglevő énjének. Ezért kell előre figyelmeztetnem mindenkit: nem az ő hangulatait fogja megtalálni benne, hanem engem, és ne azt keresse, hol mondok egy „jót”, hanem gondolkozzon a szavaimon; próbálja elképzelni, honnan jöttek, mert ha egyszer meg tudja találni azt, ami mögötte van, öröme telik benne. Minden világszemlélet egy hangulatkomplexum, aki ebben a hangulatban nincs benne, annak kínaiul csendülnek a szavak. Aki egyszer belezökkent, annak minden következő mondat szívéből jön. Utána kell menni az írónak, és mindenki élvezhetővé válik. Már akinek egyáltalán vannak gondolatai. A gondolattalanságot csak a nevelés által tervszerűen formált agy tudja élvezetté képzelni. Nagyon egyszerű, tiszta és átlátszó vagyok. Sejtem, hogy épp ezért nem fognak megérteni az akadémiák, szalonok és irodalmi iskolákon nevelődött agyak, akik még forradalmiságukban is hazuggá nevelődtek, mert fejezzék ki magukat bármi „világnézet” szerint, közös alapelvük a régi osztrák bürokráciáé: minek valamit egyszerűen csinálni, ha bonyolultan is megy?

Nem remélem, hogy megértést találok, de előre kellett mégis bocsátanom, hogy itt nem keretet, langy fürdőt vagy gondolattalan „szórakoztatást” kapnak, hanem engem, aki egyszerű, tiszta és világos vagyok, tehát meg kell tanulni. Előre kellett bocsátanom, nehogy valaki is utólag azzal vádoljon, hogy ha ezt a használati utasítást hozzáfűztem volna, meg tudott volna érteni. Azt is meg kell jegyeznem, hogy regényemben semmiféle létező vagy jövő pártot, „világnézetet” nem akartam pártolni vagy ellenezni. Az embert írom meg benne, a szenvedéseket, ami a meg nem értésből és a tiszta lényeg nem látásából folyva örökké rángatni fogja. Mert élni nem tanultunk meg.

I. HAJÓS AZ ÁLLAMBAN

1 SZÁZÖTVEN ÉV MÚLVA TÖRTÉNIK

Felsőgádor határában az ötös számú szórakozási intézetre lassan ráborult az este. Kint nagy pelyhekben hullt a hó, a járművek csak dupla elektromágnessel tudták tartani az irányt a szél ellen, ami bele-belekapott a karosszériájukba. Az automatairányítók és a rölé felmondták a szolgálatot, és csak a kézikormány állandó tartásával lehetett megfeszített éberséggel előrehaladni. A szórint (így nevezték a szórakozási intézetet) munkásművelődési termében, az egyik sarokban ült Bödöméry, a helyi nép földtermény-intézet másodgondnoka. A termet egyetlen ultreonforrás világította. Bödöméry a kiürült négyszegletes boroshüvely mellett úgy nézett maga elé a szemben lévő falra, mintha még sohasem olvasta volna el az ott függő kép alá írt humoros szöveget: „Elvtárs, ha kibicelsz, fecsegéssel ne szennyezd a proletár nevet!” Odakinn, a sűrű hópehelyfüggönyön átvillanó fényszignátorok néha kék félhomállyal öntötték el a termet. A járművek mágnes radiátorainak zizegését tompára szelídítette a mindent elnyelő puha hó szőnyeg, és ez Bödöméryt romantikus hangulatba ringatta. Eszébe jutott erről gyermekkora, a tanya, ahova apja este beterelte a teheneket a fejőterembe, amelynek ultraviola dezinfektorai és a szívóapparátusok zizegése adták ezt a különös, régies hangulatot. Persze, ezeknek a mai moderneknek nincs érzékük a romantika iránt. Ezek már vitafluidot isznak, és fogalmuk sincs, micsoda íze volt a régi, tehénből fejt, egyszerű, népies szuperolnak, pláne egy kis vekszinnel keverve, azon melegében véve ki a violátorból. Vele szemben ült Hajós Kálmán, az önellátási jegytár egyik fiatal fejmunkása, aki áhítattal hallgatta Bödöméry elbeszéléseit. Mint mondtam, Bödöméry romantikus hangulatban volt. Elseje volt, az egyetlen én-nap, amikor délelőtt sietve vitte a csereintézetbe összes nélkülözhető ruha- és élelemjegyét, hogy megfelelően borsos csereilletékért alkoholjegyre váltsa át azokat, és este eligya a szórintban.

– Ezek? – mondta megvető kézlegyintéssel. – Ezeknek fogalmuk sincs már, mi a proletárerkölcs. Nem tudnak lelkesedni az igaz materializmusért. Bizony, öcsém, ha úgy néha eszembe jutnak azok a bizalmi választások a kerületi agronóm üzemekben, mondom, a szívem szorul össze. Tenyér Jani volt a marxista jelölt, Bogár Laci a proletariánus. Végigkorteskedtük az alüzemeket mindkettőnek. Volt jegy bőven, adott a kerületi szovjet, amennyi kellett. Tenyér Jani kivitte, hogy az alkoholüzembe titokban bement a párt java, annyit pároltunk, hogy a kutya is pálinkát ivott, mi pedig az alüzemekben csak jelentkeztünk a csőpostánál, átvettük a „Hivatalos olaj-terményminta” felírású hengereket, és mértük belőlük az italt. Tudta a csőpostás is, de elvégre ő is szovjet alkalmazott volt, nem szólhatott. Egyszer csak megszűnik a posta, hiába jelentkezünk. Felhívom a jeladón az alkohol bét. Ott azt mondják, nincs zavar, az italt küldik. Felhívom hát Rápolti Bódogot – mindig jó barátom volt, most a proletariánusoknak korteskedett –, megkérdezem: „Te Bódi, nem ti csináltatok valami disznóságot?” Röhög a Bódi: „aki inni akar, idejöjjön, hozzánk!” Hát kiderült, hogy megfúrták és elvezették az egész miskulanciát. Tudom, mi a proli becsület, persze nem mondtam el a bizalmasan közölt dolgokat, de megegyeztünk, hogy kapok tőle jegyet egy kézzel hímzett, finom hálóruhára. Az ő jelöltjük, Bogár Laci bent volt a legjobb körökben, pertu barátja volt a MarxEngels Intézet igazgatójának, aki titokban segítette a proletariánusokat, mert Bogár Laci asszonya szeretője volt, amit Bogár Laci is tudott, de nem szólt, hanem kamatoztatta a helyzetet. Így tett szert hamarosan két olyan egészséglakra, hogy a pesti élproletárok is megirigyelhetnék. Na, de nem volna itt még baj, csak a csereintézet ne vonna le az embertől akkora százalékot, ha az ember a jegyét beviszi. Népnyúzók ülnek ott végig. – Úgy van – mondta Hajós –, ez volt az egyik oka annak, hogy a jegytárhoz jöttem. Mióta a másodrendű cikkek jegyeit lejjebb kontingálták, azóta nem lehet velük bírni. Van, aki a becserélt munkaórák után huszonöt százalékot is felszámít. Tehetik, kezükben van a szovjet, nincs hatalom velük szemben. – Na, Bogár Lacinak azért ott is volt protekciója. Öt százalék csencsilletékkel váltották be a jegyeit, amit más húszért is hiába kunyerálna. Öt százalék, öcsém, öt százalék! Na, szóval, megkaptam onnan is a hálóruhát, amit pedig tőlem megkapott a Juci. Jó test volt, jó test, hej, sok munkaórámba került, sokszor azt sem tudtam, mit eszem másnap, a Juci öle meg csak nyelte a jegyeket. És mindig szabad munkajegyet követelt. Az én időmben még nem volt olyan alacsonyra kontingentálva a szabad munkajegy, mint most. Az ember a munkaértéke felét is úgy váltotta be, ahogy akarta. Ha kellett, snapszra, ha kellett, ruhára.

– Jaja! – mondta szomorúan Hajós. – Most bizony főhet a fejünk, hogy osszuk be azt a húsz percent szabad szelvényt. Kaptam ma egy korcsolyaszelvényt és egy cipő hegesztőgép- jegyet. Ha a cserébe viszem, húsz százalék levonással váltják be. Kinek kell a szovjet cipő hegesztőgépe? Ha túltermelték, használja el az, aki túltermelte, számítsanak jobban, de ne akarják a szegény proli nyakába sózni. – Nyavalyát! – kiáltott fel Bödöméry. – Dehogy számítottak rosszul! Hiszi maga, hogy az a cipőhegesztő létezik? Dehogy! Jegyet adnak, tudva, hogy úgysem kell senkinek. Beviszi a szegény proli a csereintézetbe, ott húsz percent illetékkel beváltják kenyérre, ruhára, mit tudom, mire, és mi az eredmény? Az, hogy maga húsz percenttel kevesebb ellátmányt kapott, de húsz percenttel hizlalta a csereintézet urait, akik, legyen nyugodt, nem kenyérre és ruhára kapják érte az utalványt, hanem egészséglakra. Olyan egészséglakjaik vannak, mint a mesebeli kastély! – Bizony, sokszor azon gondolkozom – szólt Hajós –, hogy hátha maga Marx is becsapta az embereket. – Na, így nem szabad beszélni, fiatalember – mondta feddőleg Bödöméry. – Maga még fiatal ehhez, tüzel magából a lelkesedés, újat keres, de azért ha egy kicsit meghiggad, öregebb korára csak visszatér a ceremóniaterem hűs levegőjébe, mert belátja, hogy hit és bizalom nélkül csak nem élhet az ember. Majd tapasztalni fogja, hogy egy tiszta materiális szuggesztióval elénekelt Internacionálé milyen megnyugvást ad a pszichének! – Én már nem tudok úgy hinni, mint Bödöméry bácsiék. – Az ember nem azért hisz, fiam, mintha tényleg hinne. Ne felejtse el, hogy mi felvilágosodott, jó proletárok vagyunk, nekünk nem kell szó szerint venni a dialektikus materializmust, mi úgyis betartjuk a proletármorált. De a világ nemcsak belőlünk áll, hanem ott van a lumpenprolik nagy serege, akiket vezetni kell. Na, azoknak kell szüntelen prédikálni az osztályöntudatot. Mit gondol, mit csinálnának azok, ha nem rágná folyton fülükbe a ceremóniás a dialektikát? Rabolnának, öcsém! Gyilkolnának! Mert ők csak azt látják, hogy a Néptermelési Jólétbizottság elnöke saját, kényelmes luxusrakétáján megy a bizalmi vacsorákra, míg ők örülnek, ha másodosztályú jegyet kapnak az aerobuszra egyszer egy hónapban. Igen, a szovjetelnök a nyarat saját sarki egészséglakában tölti, de a buta tömeg nem látja a különbséget. Ha neki van, miért ne lehetne

nekem is? Ezt kérdi, nem látva, hogy az elnök személyében nem azt az embert, hanem az elnököt tiszteljük, aki a forradalom megtestesítője, a proletárközösség, a szintetikus, magasabb rendű társadalom jelképe, akinek reprezentálnia kell, és tulajdonképpen önmagunkat tiszteljük, ha az elnökség fényét emeljük. Ennek a buta tömegnek igenis kell, hogy a hétvégi osztálytiszteletre összegyűjtsük őket, és a ceremóniás osztálybeszéde vezesse pszichéjüket a rend tiszteletére. Kell valami, ami az embereket összetartja és biztosítja a rendet. Különben is kicsinyek vagyunk mi ahhoz, hogy kritizáljuk a nagyokat, azért vannak a bizalmiak, hogy ők foglalkozzanak a proletariátus ügyeivel. – Dehogy akarom én kritizálni Marxot, bocsásson meg Bödöméry bácsi, talán rosszul mondtam az előbb, de mégis meg akarom jegyezni, hogy a nép választása nem feltétlen esik mindig a legjobbakra. – Hát hova? – döbbent fel Bödöméry. – Hiszen a bácsi mondta, hogyan folytak az üzemi választások. A munka értékjegyek a szovjet kezében vannak, egy szűk klikk vezeti a proletariátust. De eltekintve ettől, a sajtó is a szovjet kezében van, én nem indíthatok lapot, akármennyire is igazam van, és a nép az ellenvéleményről sohasem értesülhet. Bödöméry a fejét csóválta, hümmögött. – Én nem értem ezeket a mai fiatalokat. Ezelőtt száz évvel nehéz forradalmak árán ragadta magához a proletariátus a hatalmat. Azelőtt igen, úgy volt, hogy mindenki szabadon indíthatott lapot, akinek pénze volt, ami azonban független volt a munkaértéktől, mindenki annyit harácsolt, amennyit a tőke hatalma megengedett neki. A szabad verseny alatt a sajtó a tőke kezébe jutott, és a saját érdekükben úgy vezették a népet, ahogyan akarták. Hát talán azért ragadta magához a hatalmat a proletariátus, hogy most szabadon engedje át a sajtót egyeseknek, akik önös érdekből butítanák a népet, és kifejlődjön újra a kapitalizmus, ami alatt annyi proletárvér ömlött, míg fel tudtunk szabadulni? Maga talán nem vesz részt a Marx-születésnapi ünnepélyeken a mártírok csarnokában? – Dehogynem – tiltakozott Hajós. – Én mondom, mindent nagyon tisztelek… – És mit gondol, öcsém – vágott közbe tűzzel Bödöméry –, hova jutnánk, ha mindenki mirniksz-dirniksz újságot csinálhatna, és saját egyéni érdekét szuggerálhatná a proletariátusba a köz rovására? Tudja, hova? Vissza oda,

amikor még az emberek a fákon mászkáltak és keresztet vetettek! Nem is ez vagy az a hiba a marxizmusban, hanem az, hogy egy csomó piszkos uzsorás karmaiban élünk, aki mind antropista. És ezek az őrült antropista népbolondítók már nem ismernek sem Marxot, sem proletariátust, kiölik a népből a hitet, a materializmust és nyúzzák a népet a csereintézetekben. – De kedves bátyám, hiszen az antropisták éppen a túl magas munkaértékek ellen küzdenek. Azt hirdetik, hogy a munkaértéket el kell törölni, és mindenkit fáradsága szerint kell fizetni. – Édes öcsém, magának csak az a hibája, hogy egy kicsit elcsavarták a fejét ezek a modernek, pedig, ha a Munkaérték meghaladottsága helyett inkább a pioníreket olvasná, akkor látná, hogy Lenin az Állam és forradalom-ban programjába vette a javaknak szükségletek szerinti elosztását, de ezt csak a proletariátus teljes győzelme után érhetjük el. – Igazán szólva, én sokszor azt hiszem, hogy ennek már ideje lenne. – Ideje lenne! Micsoda beszéd?! Hol vagyunk még a gépek teljes tökéletességétől! Meg van írva: majd ha a világproletariátus elérte teljes tökéletességét és betöltötte földi hivatását, akkor Marx más alakban újból meg fog jelenni a földön és igazságot tesz: ki-ki saját szükséglete szerint fog élni, és sohasem kell senkinek dolgoznia. Akkor az ember élete a pihenés lesz, de amíg kenyerünket munkával kell termelnünk, addig nincs más mód, mint munkaérték alapján részesedni a termelt javakból. – De ez a részesedés nagyon igazságtalanul megy, kedves bátyám. – Igazságtalanul! Micsoda kereszténykori metafizikai fogalmakat dob bele öcsém a vitába! – Pardon – mondta elvörösödve Hajós –, úgy akartam mondani, hogy a való szükséglettől lényegesen eltérő a munkaérték. Én elhiszem, hogy az elnök munkaértéke felér háromezer gépészével, hiszen a kommünt a népakaratnak megfelelően kormányozni felelősségteljes és nehéz feladat, de mégis, a fáradságtól és szükséglettől eltér. – Ezeket a szavakat maga az antropistáktól hallotta, öcsém, akiket pedig nem hajt más, mint az irigység: „mert az elnöknek nagyobb a munkaértéke, mért ne lehetne az enyém is?” Ezt is megírta Marx a Kapital-ban: „nem a tudat határozza

meg a létet, hanem a lét a tudatot”. Ők azért beszélnek, mert kicsi a munkaértékük, de ha ők volnának fent, bezzeg nem járna a szájuk. De azért vagyunk mi intelligens, osztálytudatos marxisták, hogy ezt a tételt ismerjük, és le tudjuk győzni magunkban egyéni létünk által diktált ferde tudatunkat. – Azt látom, hogy bátyám sűrűn látogatja a ceremóniatermet. Ott mondják minden héten ugyanezt az antropisták ellen. – Hát csak az antropistákhoz ne keveredjen soha, öcsém. Lehetünk marxisták, proletariánusok vagy neoszocialisták, egyben mindnyájan megegyezünk: ugyanazt a proletárközösséget szolgáljuk, ugyanazt a Marxot hisszük, de az antropisták egy kótyagos fejű társaság, akik nem riadnának vissza, hogy lángba borítsák a világot, és elpusztítsák a civilizáció áldásait. Haladást akarnak! Tudja öcsém, hogy mi a haladás? Az, hogy a szórint új szórnőt alkalmazott. Látta már? Hajós csak most nézett a jegyszekrényhez, ahol bóbiskolva ült egy erősen kicicomázott szórnő. A szeme sarkába festett ráncok annyira sötétzöldek voltak, hogy Hajós rögtön megállapította, hogy három munkaóráért bármire azonnal kapható. Nyakáról karvastagságú finom selyemkötél lógott, és egész öltözete rikító és ízléstelen volt. – Nem szeretem az álöntudatosságot – mondja Hajós. – Miért viseli ez a szórnő olyan szemforgatással nyakában azt a kötelet? Ez a marxizmus igaz jelvénye a mártírok emlékére, akik végtére mégis csak küzdöttek a prostitúció ellen is. Miért hazudik? Ha megmondja őszintén: kérem, én a testemmel keresem a munkaóráimat, hát fejet csóválok, és azt mondom, jó, ha úgy tetszik, csinálja. De miért kell hazudni kötéllel a nyakában? Nem gondolja, hogy mást tesz, mint amit mutat? – De jó lába van! – felelte Bödöméry. Azzal odaszólt a szórnőnek, mire az felkelt, és mintha kicserélték volna, sugárzó arccal ült Bödöméryék közé. – Mit isztok, kedves kérges pofáim? – mondta vidáman, és már nyúlt is a boroshüvely után. Hajósnak sohasem tetszett a hízelgés. Pláne, ha tudta, hogy kérgesnek csak azért becézi őt, mert munkaértéket vár. Ha tudná, hogy ő csak holnapután veszi fel munkaértékét, habozás nélkül lepiszkolná aranyosnak, sima kezűnek vagy rohadt kapitalistának. Emiatt nem tudott soha az emberekkel szemben felszabadult lenni. Mindig ott érezte a hazugságot, ami kényszeredett mosolyt fagyasztott

arcára, mert úgy kell bánni mindenkivel, mintha semmit sem tudna a lényegről és a valódi szándékokról. De Bödöméry otthonosan érezte magát. Odarántotta a szórnőt, édes likőrt hozatott neki, és bekapcsolta a múlt heti szabűvészeti est slágerét:

Szóri, szóri az én babám, elvetted az eszemet, munkaórát százat kapsz, ha megcsíphetem termelési feledet.

Mert mink vagyunk a mink vagyunk a finom élfiúk, bélfiúk. Amerre járunk, bukik ránk a príma szórityúk, szórityúk, és magunkhoz szorítjuk, mi finom élfiúk.

A szórnő együtt énekelte Bödöméryvel a slágert, aztán magát a díványon elvetve ráborult a hanyatt dőlő férfira, és Hajós felé kacsintott. – Hát maga kis szomorú dolgozó, talán még nagyon tartja magát a felszabadult erkölcsökhöz? Ezzel poharából hamiskásan Hajósra löttyintette a likőrt, és jóízűen nevetett, amikor az zavartan tisztogatni kezdte magát. Bödöméry is nevetett, harsogva, szélesen. Már nagyon el volt ázva. Kijelentette, hogy nincs szebb, mint az osztálytudat és a forradalom, és elvonult a szórnővel a könyvtárszobába. Amikor visszajött, nagyon mérgelődött, mert a könyvtár díványából valaki kieresztette a levegőt, biztos valami piszok antropista. Gyanakodva nézte a harmadik vendéget, majd bekapcsolta az Internacionálét, és dühösen énekelni kezdte. Mindenkit felállított, felrángatta székéről az idegent is, hangoztatva, hogy aki az Internacionálé alatt ülve marad, az zsidó, antropista vagy keresztény rabszolgatartó.

2 MEG FOGUNK ISMERKEDNI A JEGYTÁRRAL, AHOL HAJÓS DOLGOZOTT, VALAMINT EGY ISKOLÁBAN TESZÜNK LÁTOGATÁST

Hajós, mint említettük, az önellátási kísérleti jegytárban volt alkalmazva. Hogy ez mi volt, ahhoz el kell mondanunk néhány adatot a szovjet történetéből. Az ezerkilencszáznyolcvanas években a forradalmak által kivívott népjogokat a hatalom lassan leszerelte, azután pedig a munkások ellátmányát annyira szorította le, amennyire csak lehetett. A termelés nagy része lassan áttért a luxuscikkekre, amelyeket a legfelsőbb réteg, az élproletariátus számára termeltek. A tömegek ellátására olyan kevés munkát fordítottak, amennyi épp csak elég volt a gépészség munkaerejének fenntartására. Gépészeknek a kétkezi dolgozókat nevezték, mert egyébként mindenki munkás és proletár volt. Fent voltak az élproletárok, középütt a fejmunkások és lent a gépészek. Az újabb találmányok lehetővé tették, hogy egy ember minimális évi életszükségletét tizenkét munkaóra alatt ki lehetett termelni. Égetett-cementizált szivacsos anyagból házalkatrész-idomokat préseltek szabványos formára, amiből tizenkét különböző mintájú házat lehetett összeállítni. Ezt sokszorozni is lehetett emeletes, vagy kiterjedtebb tömeglakások céljaira. Egy kétszobás ház súlya három és fél tonna volt, amit három fuvarral a helyszínre lehetett szállítni és harminc munkaórával összeállítni, tehát a szovjet ilyenben helyezte el a gépészséget. Nagy lökést jelentett az útfelület üvegesítésének behozatala is. A házak közt az utat formára hengerelték, és az üvegesítő aggregátum végighaladva tizenöt centiméter vastag rétegben üvegesítette a felületet, ami simább, tartósabb és főleg kiadósabb volt minden eddigi útépítésnél. A gépészség ruháját duritból préselték formába, ami egy cellulózából készült erős és porózus anyag volt. Kényelmesnek egyáltalán nem volt mondható, mert sokkal merevebb volt a szövött ruhánál, ezért a tehetősebbek kényelmes, omló

szövetruhában jártak. A gépészség egyetlen élelme a vitafluid volt, amit heti adagokban elosztva kaptak. Változatosság csak a hét napjaiban volt, amennyiben az egyes napi adagok minőségileg különböztek, de a hét azonos napjain mindig ugyanazt kapták. Ételkülönlegességek csak az élproletariátus számára és a jobb módú fejmunkásoknak voltak beszerezhetők. Megtehette ugyan a gépész is, hogy vitafluid jegyét a csereintézetben beváltja, de eltekintve az illetéktől, az úgynevezett szabad ételek árai megfizethetetlenek voltak, ennek pedig megvolt a maga igen természetes oka. Ugyanis egyheti vitafluid előállítása mindössze nyolc munkapercet jelentett, hála a szovjet ide irányuló lázas kutatásainak, hiszen, mint említettem, egy ember egész évi szükséglete tömegellátásban tizenkét munkaórára ment alá. A szovjet tényleg ennyivel fizette a gépészt, míg az évenként teljesített átlagos 2100 munkaórából fennmaradó 2088 órát az élproletariátus számára dolgozta. Ha tekintetbe vesszük, hogy a napi vitafluid előállítása alig két perc, és ezzel szemben egy liba felnevelése a mezőgazdaság minden fejlettsége mellett is tíz munkaóra, elképzelhetjük, hogy a gépész egész évi fizetéséért sem tudott magának libát szerezni. Hogy a gépész észre ne vegye, hogy 2100 munkaóráért voltaképpen csak tizenkettőt kap, ezért a szovjet 2100 munkaóráról szóló jegyet adott ki neki, de az általa vásárolható mennyiség olyan kicsi volt, amennyit valójában tizenkét óra alatt készített. Ezzel szemben a hatalmát mindjobban körülbástyázó élproletariátus használta fel a gépészség fennmaradó munkaerejét: parkokat és úgynevezett egészséglakokat építettek, lukulluszi lakomákat rendeztek, és azelőtt hihetetlen szolgasereggel olyan fényűzést folytattak, ami az elégületlenséget a végletekig fokozta. Ezeknek óriási fizetését a munkaértékkel igazolták: míg egy gépész erejének teljes megfeszítésével is, mondjuk, legfeljebb megkétszerezi munkájának eredményét, azaz legfeljebb évi 2100 munkaórával termel többet, addig egy élproletár egy helyesen megfogalmazott rendeletével millió és millió munkaórák termékét szerezheti meg a köznek. Elképzelhető, mekkora különbségek fejlődtek ki így ember és ember jövedelme közt, ha meggondoljuk, hogy a technika a rendőrséget is olyan hatalommá növesztette a fegyvertelen és ellenőrzött gépészséggel szemben, hogy alkalmas

volt csírájában megakadályozni minden mozgalmat. Tüntetéseket és nyilvános mozgalmakat teljesen lehetetlenné tett a bénító sugár. A vörösőrség ezért privilegizált helyzetben volt, dédelgetett kedvence az élproletariátusnak. A hadi gépek is annyira tökéletesedtek, hogy a közbiztonsági szolgálatot az egész országban alig húszezer főnyi vörösőrség látta el. A nyílt mozgalmak tényleg elmaradtak, az emberek pisszenni sem mertek, de következett a földalatti munka: üzemek megrongálása és a szabotázs legkülönbözőbb alakjai. Ezt is többé-kevésbé leszerelte a vörös ellenőrzés módszere, ami abból állott, hogy a gyanúsaknak állandóan maguknál kellett hordaniuk egy miniatűr leadószerkezetet, ami minden szavukat továbbította a központnak, ahol felvevő automaták hangsodronyra jegyezték még a suttogást is, és amelyből bármikor, bármely percet ellenőrizni lehetett, ha az időpontnak megfelelő sodronyrészt lejátszották. A leadószerkezetet mellre szíjazva kellett hordani, és a szívhangokból kontrollálni lehetett, hogy nem tette-e le vagy adta át másnak. A büntetés a zárt üzemekben végzett kényszermunka volt. Arra általában rájöttek – szemben a rövidlátó, régi kapitalizmussal –, hogy az embert, annak munkáját ki kell használni. Nem is múlt el nap, hogy a ceremóniákon ne hirdették volna, hogy már nincs munkanélküliség. Az élproletariátus el sem tudta képzelni, hogy volt idő, mikor az emberek munkát követeltek, és a vezetők szuronnyal űzették vissza a „lázadókat”, mert a profitot féltették. Hát honnan lehet jobban megélni, ha nem az emberek munkájából? Hogyan lehetett korszak, mikor a kapitalisták dolgozó jószágaikat ápolták, eltartották, gondozták, ugyanakkor leghasznosabb jószágukat, az embert hagyták munkátlanul élni és éhen veszni. Kartelleket csináltak azért, hogy ne kelljen sok embert dolgoztatni ahelyett, hogy megszervezték volna az egész társadalom ellátását minél olcsóbban, minél kevesebb munka árán, és az embereket szakadásig (de nem azon túl!) dolgoztatták volna saját javukért. Hiszen bár lenne háromannyi munkáskéz, azonnal beállítanák dolgozni. Hogy nincs hova elhelyezni őket, nincs gyár vagy lakás számukra? Azért vannak, hogy megépítsék. Egy újabb ember újabb 2100 óra hasznot jelent és csak tizenkét óra kiadást. Ha annak idején erre a kapitalizmus rájött volna, és ahelyett, hogy szakmánként tömörülve emberállományukat csökkentették, inkább az egész vezetőség összeállva megszervezte volna a munkát, megszűntek volna a krízisek, és elérték volna azt a biztos, gondtalan jómódot, amit most az élproletariátus.

Milyen szerencse – állapították meg sokszor egymás közt –, hogy erre akkor nem jöttek rá. Marxista forradalmak nélkül most bizonyára ők dolgoznának szakadásig az üzemekben, és mások élveznék az egészséglakok kényelmét. A szabotázs letörése után azonban jött a gyermeksztrájk. A reménytelen, állati élet tudata az embereket elkeserítette, és minthogy már semmi fegyver sem állt rendelkezésükre, ehhez folyamodtak. Annál is inkább, mert az emberi munkaerő kihasználását felismerő szovjet óriási propagandát fejtett ki a szaporodás fokozására. Ezzel szemben a szovjet tehetetlen volt. Az ellenszegülő férfiakat hiába vitték kényszermunkára, azok tudták, hogy ennél nagyobb büntetés nem éri őket, mert életük és egészségük érték, amit csak a legritkább esetben vettek el tőlük, elsősorban akkor, ha gyógyíthatatlan betegséget kaptak, ami miatt munkaképtelenné váltak. Ugyanúgy kivégezték – fájdalom nélkül – a nagyon öregeket is, amit „megszüntetésnek” neveztek, és humánus színezetet adtak a dolognak. A gyermeksztrájk a levegőben volt. Nagy jutalmakat ígértek a nőnek, aki gyermeket szül, mert a férfitől ingyen el lehetett venni a spermát mesterséges úton, de a nő még mindig tönkre tudta tenni gyermekét születése előtt. És mégis csak a legelvetemültebb nők vállalkoztak szülni, mert tudták, hogy a cél tenyészbarmokat hozni a világra, és a kiirthatatlan anyai szeretet a sikert lehetetlenné tette. Ekkor folyamodott a szovjet az önellátási jegytárak felállításához, amely engedmény akart lenni a gépészség felé, megcsillantani előttük az emberi élet lehetőségeit, hogy a gyermeksztrájkot leszereljék. Ennek igazgatójává Felsőgádoron Hufnagelt tették meg. Az intézet kifele hangoztatott célja az volt, hogy a benne szövetkezett gépészség idővel önálló lesz, önmaga látja el magát. A jegytárban tömörült tagok keresményük egy bizonyos részét állandóan befizették. Ezért később úgynevezett önellátási telepet rendezhettek be maguknak, amihez földet az állam volt köteles adni bizonyos összegért, és amin tetszés szerinti üzemeket rendezhettek be. A termékekkel aztán szabadon rendelkeztek: elfogyasztották, vagy cserekereskedést űztek vele a szovjettel. A telepeknek szigorúan biztosított önkormányzatuk volt. Megalakulásuk után az első évre a szovjet nevezett ki

vezetőt diktatórikus hatalommal, de az év leteltével népszavazás állapította meg a további telepkormányzati rendszert. Ettől kezdve a telep teljesen önálló lett, és a szovjetnek semmi beleszólása sem lehetett. A teleptagok tetteikért és elveikért csak az önkormányzatnak voltak felelősek, vörösőr már nem léphette át a határt. De éppen ezért kifele is el volt zárva a telep. Nehogy az ottani véleményszabadság megmételyezze a szovjetlakosságot, ezért tilos volt minden kifele irányuló propaganda, és csak néhány kijelölt embernek volt szabad kijárni a csere lebonyolítására. Természetesen a szovjet nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit jelentene, ha a gépészséget elveszítené, ha azok lassan mind a jegytárakba távoznának, és ezért minden lehetőt elkövetett, hogy az önellátási mozgalom csak annyi munkaerő veszteséget jelentsen számára, amennyi, mint engedmény, a gyermeksztrájk békés lefegyverzéséhez okvetlen szükséges. Ezért mindenféle nyílt és titkos megszorításokat tett. Mindenekelőtt kikötötték, hogy a jegytár tagja csak olyan munkás lehet, akinek legalább négy gyermeke van. Ha ezek közül időközben egy is elhal, elveszti tagságát, ami azt jelentette, hogy a tagok lázasan szaporították családjaikat úgy, hogy semmiféle csapás ne apaszthassa a gyermekek számát négy alá. Arról is gondoskodtak, hogy ezek a gyerekek alapos szovjethű nevelést kapjanak, és ezt állandóan ellenőriztették. A tagokat is megrostálták. Aki államellenes cselekmények miatt büntetve volt, elvesztette tagságát, és befizetett járulékai a többiek javára estek. Megérthető ezek után, hogy a forradalmi pártok, élükön az antropistákkal, egészen föld alá szorultak, és az volt az elvük, hogy minél forradalmibb valaki, annál inkább igyekezzen kifele megbízható proletárnak látszani, mert így többet használ az ügynek. Azon kívül a jegytár megindulásakor, mikor a befizetéseket csak megkezdték, már hivatalt kellett felállítani, amelynek igazgatóját a szovjet nevezte ki, és nagy jövedelmet biztosított neki. Ezen kívül alkalmazniuk kellett négy-öt hivatalnokot, akik fizetése ugyan messze járt ettől, de így is kitette egyenként nyolc-tíz gépész jövedelmét. Az igazgató bizalmas feladata volt aztán lehetőleg odahatni, hogy a telepek minél későbben alakuljanak meg, ezért igazgatónak csak olyanokat neveztek ki, akik teljesen megbízhatók voltak. Hufnagelen kívül a többi négy hivatalnokot a munkásság választotta, és ezek

közt volt Hajós is. Ez a négy ember jelenleg teljesen Hufnageltől függött, mert joga volt kifogást emelni valaki ellen, és helyébe mást választatni, ami azt jelentette, hogy az illetőt gépésznek nyilvánították át, és élhetett tovább vitafluidon. Ettől mindenki reszketett, és egyike volt a legnehezebb pozícióknak: félni a választók visszahívásától és a főnöktől is. Itt dolgozott tehát Hajós is, akinek apja is fejmunkás volt, és a tagok azért választották be, mert ismerték szociálisabb gondolkozását, viszont származása folytán felfele is plauzibilisnek látszott. A jegytárról tudta, hogy szemkiszúrás, de mégis ezt találta az egyetlen olyan helynek, ahol tűrhető jólétben mégis tudna valami olyat produkálni, ami előhaladást, humánus építést jelentene. A többi hivatalnoki munkát, ami nem állt egyébből, mint a kaptárban összehordott mézet kiszedni és átadni a felsőbbeknek, nem bírta volna idegekkel. Hufnagel éppen reggeli vizitjét tartotta. Rohanva ment végig, hogy mindenki lássa, mennyi dolga van, és milyen fontos ember egy főnök, akit a magas szovjet nemhiába bízott meg a magas funkcióval. A hivatalnokok felállva üdvözölték, de ő oda sem nézve futott be szobájába. Öt perc múlva a csengő Hajóst hívta. Hufnagel bosszús volt. Gondolkozott. – Megvan a gyerekek jegyzéke? – Igenis. Hajós kiment, behozta. – Iskolák szerint? – Igen. – Elvtárs sorra veszi az iskolákat, és meggyőződik az előmenetelről. Figyelmeztetem, hogy az ország mai rendkívül nehéz helyzetét elvtársi kötelességtudással vegye számba. Elv, hogy csak olyan apa részesülhet az önellátási kedvezményben, akinek gyermekéből minden bizonyság szerint jó proletár válik.

Hajós vette a kabátját, és elment az iskolákba. Két utcával arrébb volt a legközelebbi. Az igazgatónál engedélyt kapott, hogy az osztályokat végigjárja. Az első osztályba belépve a gyerekek harsány kórusban köszöntötték: – Ki-tar-tás! Vakítóan tiszta, világos terem volt. Az egész oldalfal egyetlen ablak, óriási, széttolható üveglemezekből. A kis székek mind a vetítőfal felé voltak fordítva, és még meleg volt a mikroprojektor, amivel a vas elektronjai átcsoportosulásait mutatták be, mialatt ólommá változik. A fal egy méter magasságtól a plafonig csupa kép a természettudományokból és történelemből, amiket fotografikus úton vittek fel. A fényérzékennyé tett falra fixálták a rávetített képeket. A főfalon természetesen Marx portréja, mellette pedig Drághffy, a jelenlegi szovjetelnök. – Kitartás! – felelte Hajós, és odament a tanárnőhöz. – Hajós Kálmán a jegytárból. – Szecsői Ilona. – Az összeírt jegytári tagok előmenetele iránt érdeklődöm. – Kérem, tessék, elvtárs. – Hát teszem fel, Fekete Béla – olvasta fel Hajós a jegyzékből. – Igen, Fekete Béla. A gyerek előjött. – Milyen körből tegyek fel kérdéseket? – kérdezte Ilonka. Hajósnak nehéz tiszte volt. Hogyan végezze el úgy, hogy felsőbbségének is eleget tegyen, mégse rombolja még tovább azt, amit a gyerekben úgyis elrontott már a mesterséges szolganevelés. – Inkább az egyéni képességekre vagyok kíváncsi. Valami olyant kérdezzen

elvtársnő, amiből a gyermek önálló képességei kitetszenek. – Óh, az önállóság ellen igazán nem lehet kifogása az elvtársnak. Mi csak addig neveljük a gyereket, amíg a fogalmakkal megismerkedik, és azon túl magától kell mindenre rájönnie, ahogyan az a szabad tanítási elvnek megfelel. Ha a gyerek eredményei helytelenek, nem befolyásoljuk rábeszéléssel, hanem kutatjuk, hogy milyen ismerethiány lehet az oka tévedéseinek, és a hiányt pótoljuk. Akar talán egy szavalatot? – Amit a gyerek legszívesebben szeret szavalni. – Na, Fekete elvtárs, mondja el azt a verset, amit legszebbnek tart! Fekete Béla gondolkozott, aztán vékony kis cérnahangján szavalni kezdett:

KIS ELVTÁRSAK FOGADALMA

Tudjátok-e, mit susog a Duna-Tisza habja? Azt susogja, a bojárnak vesszen ki a magja. Azt susogja, rác fasiszta nem fér a bőrébe, míg bele nem lép a magyar elvtárs a belébe. Náci-bácsi német sógor, lassabban a testtel, szíjat vágunk a hátadból, ezt sose felejtsd el! Hármashalmos vörös zászló a magyar jelvénye, ha az élen úgy akarják, meg is halunk érte. Ha nagy leszek, ütök-vágok, senkit se kímélek, koponyákat behasítok, nyelveket kitépek,

a gyomrukba beleugrom, szemüket kiszúrom, ha még lélegzetet vesznek, menten kihasítom. Dicsőséges vörös virtust ország-világ lássa, német sógort s a vadrácot csípje meg a kánya. Tűkön ülünk, alig várjuk már az osztályharcot, hogy a végső diadalra segíthessük Marxot.

– Mint látja, elvtárs – szólt Ilonka –, a gyerek minden befolyás nélkül rájön a helyes tényekre, és véleményei a tiszta dialektikus gondolkodásnak felelnek meg. – Mondja, kis elvtárs – kérdezte Hajós –, miért haragszik a szerbekre és németekre? – Nem a szerbekre és németekre haragszom, hanem a szerb és német imperializmusra, amely eltiporja és kizsákmányolja a proletárokat. De ezekre sem haragszom, csak fel akarom szabadítani rabságban sínylődő proletártestvéreinket. – Hát nem haragszik az imperialistákra sem? – Nem, mert ott osztályok vannak, és az imperialisták kizsákmányoló osztály. – Na és? – És az ő gondolkodásukat osztályhelyzetük csinálja. – Mi az, hogy csinálja?! – kérdezte feddően Ilonka. – Határozza meg – javította ki a gyerek. Hajós szomorúan nézett Ilonkára. – Én tudom, hogy mindenütt így megy – mondta –, de mégis, nem érzi elvtársnő, hogy ez ellentétben van a kimondott elvvel? Nem érzi, hogy ez a módszer mégiscsak befolyásolás?

– Hogyan? Hiszen én csak a helyes nyelvtani szabályokat közlöm a gyerekkel, amelyek feldolgozása az ő eszére vár. Véleményt a gyerek alkot. – Jó. Ez nyelvtan. De honnan tudja a gyerek, hogy a szerbek és németek elnyomják a proletariátust? – Megmondtam neki. – Azt mondta, véleményt a gyerek alkot. Ilonka nagyra meresztett szemekkel bámult. – Ez nem vélemény, hanem adat. Tény. – Akkor hol van a határ adat és vélemény közt? – Mikor a gyerek arra az eredményre jut, hogy proletártestvéreinket fegyverrel kell felszabadítani, ez már vélemény. Ismétlem, mi csak a létet ismertetjük meg a gyerekkel, a tudatnak önmagában kell kialakulnia. – Mondja, elvtársnő, hisz ön abban, hogy Isten teremtette a világot? – Miért kérdez ilyeneket? Én csak a lét alapján tudok vagy nem tudok valamit. Misztikus hipotézisek ma már nincsenek. – Pedig ez valaha nem hipotetikus vélemény volt, hanem ugyanúgy adott alapnak, ténynek vették, mint ön most azt, hogy itt vagy ott elnyomják a proletariátust. – Ön talán azt hiszi, hogy Németországban és a Balkán Szövetségben nem nyomják el a proletárokat? Hajós felnevetett. – Dehogy hiszem! Sőt! Jobban meg vagyok győződve róla, mint önök! – Hát akkor? – Akkor, ha megengedi, térjünk át másra. Áttértek az olvasásra, írásra, az író- és számológépek kezelésére, különféle mérőkészülékekkel való bánásmódra. Mértek hosszúságot, súlyt, időt, hőt,

feszültséget, víz- és gázfogyasztást, tápértéket, erőt, területet, atomenergiát. Hajós bámult, micsoda emberanyag áll rendelkezésre, mi mindent lehetne kihozni az emberiségből, milyen termékeny és hajlékony massza! Gyúrható, építhető, szinte korlát nélkül. Ha a jellemnevelés nem volna ellenkezője a képességnevelésnek, olyan társadalmat lehetne alkotni, ami a legtisztább magasságban szárnyaló utópiákat is messze maga mögött hagyná. Ilonka az órára nézett. – Át kell adnom a gyerekeket a játékteremben – mondta. – Jó. Ne bontsuk meg a munkarendet. Más osztályba fogok átmenni. Azzal Ilonka összeszedte a gyerekeket, és Hajóssal átment a játékterembe, átadta őket a játékmesternek. – Ha kívánja, bevezetem önt a harmadik osztályba – mondta Ilonka. – Köszönöm. Bementek a harmadik osztályba. Ruganyos járású, kissé hetyke, de rendkívül barátságos fiatalember fogadta őket. – Fejős László vagyok – mondta –, üljön le, aranyos elvtárs. Ide talán, a főhelyre – mondta nevetve, és a pódium mellé tolt egy széket. Készségesen ugrott, hogy lesegítse Hajósról a kabátot. – Ezt meg talán ide tesszük – és ezzel egy másik székre helyezte. – Ide teszi, oda teszi, hol felveszi, hol leteszi, mint a nóta mondja – és harsányan nevetett hozzá. A gyerekek kórusban utána nevettek. – Pszt! – fordult hátra Fejős. – Csend a karzaton! – És végül, de nem utolsónak – folytatta nagy hangon –, kedves elvtársnő megbocsát, hogy először vendégünket láttam el, fogadja kimondhatatlan örömömet, mit látogatásával okozott! Azzal önmaga széles öröme közt elhelyezte Ilonkát a katedrán. – Történelemtanítás folyik – fordult Hajóshoz. – Mivel lehetek szolgálatára?

Hajós egy gyerek nevét olvasta fel. A kérdéseket Fejős tetszésére bízta. A gyerek előrejött. – Beszéljen a kapitalizmus hanyatlásáról! – A kapitalizmus a kizsákmányolás kora volt – kezdte a gyerek –, mikor a proletariátus rabigában szenvedett. A népet a tőkések uralma kormányozta, és a proletariátusnak csak a munkaerejét fizették meg, míg a termékeket munkaértékükön vitték piacra a nép kizsákmányolására szövetkezett kapitalisták. Ezek kartellekbe és trösztökbe tömörülve szabták meg az áruk ellenértékét, minek folytán az elszegényedett piac ezt nem tudta felvenni, és így válságok álltak be. Munkanélküliség és éhínség keletkezett. Hiába követelte az internacionálé a fogyasztás megszervezését, a tőke ez elől elzárkózott, és miután a lakosság nem tudta megvásárolni áruikat, idegen országok meghódítására törekedtek, hogy a külföldet leigázva az ottani tőkések vagyonát is megkaparintsák, és több ország proletariátusa szolgáljon nekik. A munkásság viszont rájött, hogy önmagát csak a maga erejével szabadíthatja fel. 1914-ben a tőkések versengése folytán kitört a háború, amit a tőke a proletárokkal vívatott, egymás ellen uszítva a kizsákmányoltakat. – Mivel biztatták a proletárokat? – A győzelemmel. – Mit jelentett a győzelem? – Azt, hogy a győztes állam kapitalistái még gazdagabbak lettek, a proletárok pedig ugyanolyan sorban maradtak. Hajós helyeslően bólongatott, és ismét arra gondolt, hogy az ember milyen gyúrható anyag. Jelenleg Fejősre gondolt, aki íme milyen helyes premisszákat tud, tanít, és fogalma sincs, hogy a konklúziók nem felelnek meg ezeknek. Úgy látszik, a múlt annyira meghalt dolog, hogy nyugodtan lehet teljes valóságában feltárni, a tanulságot az ember sohasem fogja levonni önmagától. A prófétáknak ki kellene ugraniuk a sírból, és életre rázni az örökszolga iskolákat: „Ember, vedd elő az eszed! Kövesd azt, amit mondtam, ha már prédikálod! Ne szajkózz, tudd is, mit beszélsz!” Úgy látszik, az emberek szavai és értelme közt nincs összefüggés. – Mi tette lehetővé a kizsákmányolást a kapitalizmus alatt? – kérdezte Fejős.

– A magántulajdon, ami azt jelentette, hogy a termelőeszközök egyesek magántulajdonában voltak, és a termelőmunkát ezek azon feltétellel engedték meg a munkásságnak, ha munkájuk eredményének nagyobb részét a tulajdonosnak engedik át. – Folytassa! – A proletariátus először Oroszországban szabadította fel magát 1917-ben, amikor kikiáltották a proletárdiktatúrát. A világháború után Oroszországon kívül újra lábra kapott a reakció. 1922-ben Olaszországban megalakult a fasiszta uralom, 1932-ben pedig Németországban a nemzeti szocialista rendszer. Az Egyesült Államokban a krízis és a korrupció pusztított, Japánban pedig a szélsőséges imperializmus, ami állandó háborúkhoz vezetett. 1939-ben Japán további hódító hadjáratba kezdett, melybe Oroszország is beavatkozott. Ennek során kitört a második világháború, amit főként az időközben kialakult fasiszta államok vívtak a még parlamentárisakkal. – Ekkor a kapitalizmus leggyengébb láncszeme Japán volt, ahol mindjárt az első hónapban kitört matrózlázadás megindította a proletárforradalmat, és az imperializmust megdöntve megalakult az orosz, japán és kínai proletárok Keleti Szovjetuniója. – A háború második évében következett a francia proletárforradalom. A német nemzeti szocializmus a forradalmi zavarok alatt bevonult Párizsba, de ugyanakkor Ausztria, Magyarország és Olaszország proletariátusa is fellázadt a féktelen elnyomás ellen. Az olasz, osztrák és magyar szovjetek megalakulása és a francia kommün megerősödése Németországot békére kényszeríttették. Így jött létre a berlini béke, amely elismerte az újonnan alakult szovjeteket. Tíz évre rá a második amerikai válság alatt Kanadából indult el a forradalom, amely magával rántotta az Egyesült Államokat is, és létrejött az Észak-amerikai Szovjetunió. Ezzel a kapitalizmus leggyengébb láncszemei felőrlődtek, és befejeződött a forradalmi korszak. – Talán mást kérdezzünk – mondta Hajós, és felolvasott egy másik nevet. – Mondja el a forradalmak utáni idők történetét! – szólt Fejős.

– A forradalmak idejét a rémuralom jellemezte – kezdte a fiú. – A csőcselék rabolt és pusztított. Úgynevezett üzemi tanácsokat állítottak fel, amelyekben a csőcselék határozott az üzemek vezetéséről, sőt, még a legfontosabb hűveleti dolgokba is beleszólt, ami a termelést sokszor megakadályozta, és ami miatt a bölcsebb és higgadtabb elemek háttérbe szorultak. A vezetők pozíciója sem volt biztonságban, mert a csőcselék választotta őket, és bármikor vissza is hívhatta. A legjobb proletárok elkeseredéssel szemlélték a marxi eszmék sárba tiprását és az erkölcsök eldurvulását. – 1950-ben Szalay László vezetésével néhány elvtársiasabban gondolkozó proletártestvérnek sikerült a komolyabb elemeket összegyűjteni, és a maguk részére hódítani a budapesti vörös helyőrség vezetőit, akikkel egy éjszaka megtámadták a központi gondnokságot. Sikerült is elfogni a népbiztosságot, és ezek közül a három főcinkost a felháborodott proletariátus felkoncolta, de a külvárosokból betóduló ezredek és a hozzájuk csatlakozó csőcselék megtámadta őket, és a kis csapat vitéz ellenállás után megadta magát. A csőcselék, amelynek vezetője Kajtár András volt, a vezetőket hallatlan brutalitással börtönbe vetette, ahonnan csak fél év múlva bocsátották őket szabadon, becsületszavukat véve, hogy többet nem politizálnak, a közkatonákat pedig úgynevezett felvilágosító tanfolyamokba utalták, ahol demagógok magyarázták nekik a rémuralom tévtanait. – Szalay elvtárs ezután külföldre menekült, és ott szervezte a magyar proletariátus ügyét. 1953-ban titokban hazajött, és élére állt a második szabadságharcnak, amely már győzelemmel ért véget. Az összes népbiztosokat elfogták, és átadták a forradalmi igazságszolgáltatásnak, amely közülük hármat megnyúzásra ítélt, Kajtár Andrást meztelenül vitték végig az utcán, majd összes fogait kifúrták, és gyufaszálakat nyomtak bele, míg végül tüzes vason ülve vette el méltó büntetését. Debrecen pedig díszproletárrá választotta Szalay László elvtársat, megsemmisítvén egyben Kajtár András régebben elfogadott díszproletárságát. Szalay László erélyes kézzel hamarosan helyreállította a rendet és nyugalmat. Megszüntette az üzemi tanácsokat, bölcs vezetőket rendelt ki az üzemek élére, megszervezte a közbiztonságot, és megalapította az üzemvezetőkből álló élproletariátust, akiknek tanácsa kormányozza jelenleg is a magyar szovjetet.

Hajós harmadik fiút kért. – Ha kívánja, elvtárs – szólt Fejős –, irodalmi kérdéseket is feladhatok. – Tessék! Más fiút szólítottak. – Beszéljen Kolta Ferencről! – Kolta Ferenc született 1986-ban, meghalt 2035-ben. Erős tehetségű lírai költő volt, főként szerelmi és elvtársi énekei híresek. Szerelmi líráját mély, gazdag képek jellemzik, tarka fordulatok és némi neologizmus. Elvtársi dalaiban az akkori proletariátus sorsa felett kesereg, és azon idők vezetőségének régies gondolkodásmódját kritizálja éles hangon. Emiatt kora nem értette meg, és csak most, halála után sok-sok évvel tudja őt méltányolni a proletariátus, amikor már az ő szellemét nem látjuk idegennek, sőt az ő olthatatlan elvtársi érzései adják az alapját a modern magyar szovjet vezetésének. – Tudna egy verset mondani tőle? Kis gondolkodás után a fiú rákezdte:

AVE PROLETÁR!

Ne küzdj, testvér! Miért a robot? Hová építesz? Mért szül asszonyod? A legszebb házban más lakik, a legszebb asszonyt más csókolja, véred szívja, munkád lopja,

gyermeked eltanítja, elbutítja, elrabolja.

Embertársam, győztes proletár, mondd: életedért vajon mi az ár? Kéjlakér, rakétakocsiér, mit építesz elvtársnak, zsiványnak, kihízott, hájfejű hitványnak, mi a bér, mi a bér, mi a bér?!

Higiénikus tenyészlakot, préselt ruhát, rondát, tucatot, kalóriát mérve, mert kell a karod, sebekre kötésnek szónoklatot, egyik után a másik üres napot, mert sorsod, parancsod a robot, és ha ellankadsz, botot, botot,

ezt adja neked cifra vörös talár.

Ha szereted élted, légy süket, hülye, dolgozz másokért, ne láss, ne fájj, mert ha mégis érzel, béred a halál.

Légy üdvöz, óh, győztes proletár!

Hajós vele fájt a verssel, úgy fojtotta, szorította a sivatag érzése. Elcsukló hangon kérdezte Fejőst: – És vajon tudja a gyerek, hogy mennyiben rehabilitálta a mai szovjet Kolta Ferencet? – Na, mondja meg! – fordult Fejős a gyerekhez. – Kolta Ferencnek három éve díszes szobrot állítottak a belügyi népbiztosság palotája előtt, és a Marx-Engels Intézet tagjai minden évben megkoszorúzzák azt születésnapján díszes ünnepély és beszédek keretében, mikor is az ifjúság fogadalmat tesz, hogy továbbra is Kolta Ferenc szellemében fog élni, és ha kell, meghalni a szovjetért. – Azt szeretném még tudni, mennyiben lett a mai szovjet alapelve Kolta szelleme? – kérdezte Hajós. – A mai szovjet gondoskodott a munkásság és főleg a gépészség szellemi táplálékáról, iskolákról, ahol szovjethű nevelésben részesül a gyermek, tudományos intézetekről, ahol haladó szellemű szociális tanításban van része, felállították a mindenkire kötelező esti egészségügyi és technikai tanfolyamokat, ahol a proletár megtanulja okosan ápolni egészségét, valamint a rendelkezésünkre álló energiákat okosan hasznosítani a köz érdekében. Azon kívül megindult a telepítési akció, megalakította a szovjet minden üzemben a fúvószenekarokat, és önképző előadásokat tartanak vetített képekkel a technika, természetrajz és a római ásatások köréből, végül pedig a szovjet lankadatlanul

ébren tartja bennünk az osztálytudatos proletárszellemet, amely hivatva van a még elnyomás alatt szenvedő szerb és román testvéreinket felszabadítani. – Hm – mondta Hajós. – Hogy tetszik? – kérdezte Fejős. – Sajnálom, hogy Kolta nem tudta megérni eszméinek diadalát. Vajon mit szólna most hozzá? Fejős lemondóan nagyot sóhajtott. – Proletársors! Ez a legjobb proletárok sorsa, elvtárs! Mikor már örülhetnénk, nem élünk. – Na, de mint látom, az ön tanítása kellőképpen megismerteti a tanítványokkal Kolta ideológiáját. Fejős komikus szerénységgel hajolt meg. – Érdemeimről nyilatkoznom szerénytelenség volna. Mindenesetre igyekszem, hogy tanítványaim mentalitása és a mai kor szelleme közt meglegyen az összhang. – Összhang? – kérdezte Hajós. – Mint a fúvószenekarban? Fejősnek roppant tetszett a vicc. Falrengető nevetésbe kezdett. – Egyelőre csak az orrukat fújják, de azt fortissimo. Tessék elhinni, sok mérgelődés van velük. Hajós önkéntelenül elmosolyodott, ami Fejőst újabb diadalmas nevetésre ösztönözte, látván szellemességének sikerét. Aztán elköszöntek, mert Hajós még át akart menni a hatodik osztályba is. A folyosón Ilonka megkérdezte: – Ha nem tévedek, elvtárs, nincs teljesen megelégedve velünk. – Én azért vagyok kiküldve, hogy az előírt anyagban tett előhaladást ellenőrizzem. Hogy magam szempontjából mit gondolok, az más, de nem az

önök teljesítményét kevesellem. Sőt, sokallom. – Akkor mi a kifogása? – Ne haragudjon, elvtársnő, de sietek. Engedje talán, hogy bemenjek a hatodikba. – Tessék. Én is önnel fogok talán menni. Érdekel a véleménye. Nem vagyok tisztában magával. Majd azután, ha megengedi, kérdezek egyet-mást. A hatodik osztályban közgazdasági tanítás folyt. Szemüveges ceremóniás adott elő vörös ornátusban és vastag selyemkötéllel nyakában. Rendkívüli tekintélyének megfelelő tempós hanglejtéssel és finom mosollyal üdvözölte a jövevényeket, és a fal mellett álló székekre mutatott. – Kitartás! Foglaljanak helyet! Hajós megmagyarázta jövetele célját. Egy fiút kiszólítottak. A ceremóniás felmutatott a falon lógó képre, amely Marxot és Engelst aranysujtásos vörös palástban, trónon ülve ábrázolta. Lábuk zsámolya a földgolyó volt. – Kik ezek? – Marx és Engels, a proletárok prófétái. – Mi volt Marx? – Marx látnok volt, mert előre megjósolta a proletariátus győzelmét. – Kinek tulajdona most a termelőeszközök? – A proletariátus, azaz mindnyájunk tulajdona. – Kik vezetik a termelést és elosztást mindnyájunk javára és bölcsességük folytán? – Az élproletariátus. – Ki alapította az élproletariátust?

– Az élproletariátust maga Marx alapította, amikor Engelst bízta meg, hogy halála után vezesse tovább a proletárokat. Engels segítőtársakat vett maga mellé, akiket haláluk után utódaik követtek, így alakult ki az élproletariátus. – Miért szükséges, hogy az élproletariátus gondoskodjék a termelésről és az elosztásról? – Mert így követeli meg a munka társadalmasítása. – Miben áll a munka társadalmasítása? – A termelőeszközök specializálódása folytán megkívánt munkamegosztásban. Minden gépnél megfelelő szakmunkás dolgozik, összhangban a termelés többi fázisaival, amelyekkel összhangban áll az isztráció, közoktatás, közbiztonság és közegészségügy is, mindezen részek összhangjáról pedig az élproletariátus gondoskodik. – Mit nevezünk a kommunizmus gyermekcipőjének? – A forradalmak után következő évek téves gyakorlatát, ami abban áll, hogy üzemi tanácsokat állítanak fel, minden munkás szavazással választja vezetőit, és ugyancsak szavazással vissza is hívhatja, valamint azt, hogy a termelés minden problémájáról maga a munkásság dönt szavazat útján, ami a hozzá nem értés és látókör hiánya miatt a termelés állandó zavaraira vezetett. – Milyen alapon történik ma a termelés és a fogyasztás vezetése? – Mindezt az élproletariátus látja el felelősségteljes és nehéz munkával, akikre a nép Marx akaratának megfelelően ráruházta a hatalmat és a vezetést. – Miért nagyobb egy élproletár munkájának az értéke, mint másénak? – Egy gépész évi 2100 munkaórája alatt csak ennek megfelelő termelt jószágot tud létrehozni, és a termelését erős szorgalom mellett is csak lényegtelenül tudja fokozni. Egy mérnök proletár azonban, ha javítást eszközöl a gépen, lényegesebben javítja a termelést, ami több munkásra terjed ki, akik olyan gépen dolgoznak, és így munkája nagyobb értéket jelent, míg végül az élproletár egy bölcsen fogalmazott rendelete az egész proletariátus munkaszervezetét változtatja meg, és így sok millió munkaórával tudja növelni a termelést.

– Mit jelent az, hogy a lét határozza meg a tudatot, és nem a tudat a létet? – Azt, hogy az ember anyagi helyzetének megfelelően gondolkozik, tehát, ha a gépész elégedetlen saját jövedelmével, az nem azért van, mintha tényleg érdemén alul fizetnék, hanem mert csekélyebb a munkaértéke, és csekélyebb jövedelme ezt a téves tudatot hozza létre benne. Hajós másik fiút kért. – Mit jelent az, hogy a felépítmény visszahat az alépítményre? – Azt, hogy a fennálló termelési rendszer igyekszik a termelési eszközöket a maga javára és hasznára változtatni és átalakítani. – Min alapszik a mai termelési rendszer? – A közérdeken, mindnyájunk legtökéletesebb jólétének elvén. – Mi tehát a mi feladatunk? – A mi feladatunk, hogy nehéz és felelősségteljes közérdekű munkájában támogassuk az élproletariátust, hogy a termelési eszközöket saját javunkra tökéletesíthessük, hogy így a magunk jólétét emeljük. – Mivel segítjük ezt elő? – Önzetlen és áldozatkész munkával, proletárfegyelemmel és azzal, hogy egyéni érdekeinket mindig alárendeljük a közérdeknek, nem zúgolódunk és távol tartjuk magunkat az antropista és egyéb szélsőséges antimarxista tévtanoktól. – Hogyan tartjuk magunkat távol? – Úgy, hogy csak olyan könyveket olvasunk, amit a ceremónián előírnak, antropistával nem beszélünk, és ha gyanús beszélgetést hallunk, rögtön jelentjük a vörösőrségnek. – Ha mindezeket betartjuk, hova fogunk eljutni? – A második etapba, amely abból áll, hogy a termelt javakból mindenki szükségletei szerint részesedik.

– Mikor következik ez el? – Amikor az élproletariátus fáradhatatlan működése folytán az egész termelést sikerül automatikussá tenni úgy, hogy az emberiségnek egyáltalán nem kell munkát kifejtenie azok előállítására. – Miért fogják a javakat szükség szerint és nem munkaérték szerint elosztani? – Mert munka már nem lesz, csak szükségletek. – Hogyan érjük ezt tehát el? – Ha a téveszméktől tartózkodva minden erőnket az élproletariátus rendeletei alapján a termelésre és annak tökéletesítésére fordítjuk. – Mi a legközelebbi feladatunk? – Az, hogy a világforradalmat megvalósítsuk, és elnyomott szerb és román testvéreinket fegyverrel felszabadítva bekapcsoljuk a magyar szovjetbe. – Milyen uralom van ma szerb és román testvéreink felett? – Névlegesen proletárdiktatúra, de valójában fasiszta és bojár uralom. – Miért? – Mert az ottani, magát élproletariátusnak nevező osztály kizsákmányolja és elnyomja a munkásságot, azok munkáját nem fizeti meg, a munkások jogait elkobozza, oligarchikusan kormányoz, és minden olyan propagandát kegyetlenül üldöz, ami a népet felvilágosítaná elnyomott helyzetéről. Ilyen nyomtatványokat olvasniok is tilos, sőt, ha valahol felvilágosító szavakat hallanak, azonnal jelenteniök kell a hatóságoknak. – Milyen ez a szellem? – Ez aljas, barbár, zsarnok és reakciós szellem, amit ki kell irtani, és helyébe a kultúrát és felvilágosodást ültetni. – Mit jelent ez a szó: rabulisztika? – Azt, hogy valamely tényt úgy mondunk el, hogy az homlokegyenest ellenkező

színben tűnjék fel, mint ahogy van. – Mondjon példát! – Például a szerb és román imperializmus azt a hírt terjeszti rólunk, hogy nálunk az élproletariátus elnyomja a munkásságot, kizsákmányolja és nem fizeti meg, hogy itt a munkások jogait elkobozzák, a felvilágosodást üldözik, hogy mi olyan területeket bitorolunk, ami mindig hozzájuk tartozott, és hogy nálunk zsarnok, barbár és reakciós szellem uralkodik. – Miért mondják ezt? – Hogy megbontsák a magyar proletariátus egységét, és viszályokkal meggyengítve majd alkalomadtán leigázhassák. – Mennyivel is inkább fel kell szabadítani az elnyomott szerb és román proletárokat? – Annyival is inkább, mert olyan területeket bitorolnak, amelyek mindig mihozzánk tartoztak. A katedra felett megszólalt a rádió: – Gyerekek – hangzott a rádióból – a mai tanulás befejeződött. Menjetek szét, és ne mulasszátok el hirdetni a tudást, amit ma nyertetek. Képezzétek magatokat szellemben, hogy majdan a kommün számára értékesen gyümölcsöztessétek. De ne mulasszátok el ápolni testeteket is, amire éppoly szüksége lehet még a szovjetnek. – Na, kinek a hangja ez? – kérdezte a ceremóniás. – Drághffy elvtársé, a szovjet jelenlegi elnökéé – felelték kórusban a gyerekek. A rádióban hármas kongás hallatszott, majd rákezdte a zene az Internacionálét. Mindenki állva énekelte: – Fel, fel, ti rabjai a földnek…

3 MEGISMERKEDÜNK LÍVIÁVAL, MAJD FÓLIÁKKAL, AKI A KÖZÉLETBEN NAGY SZEREPET JÁTSZIK

Bödöméryné jó anya volt. Lányát, Líviát gondosan nevelte. A jó modor és elvtársias gondolkodás volt az, amit Líviának el kellett sajátítania. Már gyermekkorában mindig csak szövött ruhában járatta, hogy a család társadalmi rangja megfelelően kidomborodjék. Lívia jó tanuló volt, szerette a könyveket. Egyébként mindössze hárman viseltek az osztályban szövött ruhát. A másik kettő már nem szerette annyira a könyveket, de a tanítónő mind hármójukkal szemben egyformán nyilvánította különös kegyeit, ami Líviát még különösebb hálaérzettel töltötte el. Tüntető igyekezettel figyelt a tanítónőre, és ha felelete után barátságos arcsimogatást kapott, mélyen átérezte, hogy mégis érdemes élni, tanulni, szót fogadni. Ezek a simogatások még jobban ösztönözték, és elhatározta, hogy ő lesz a legengedelmesebb és legszorgalmasabb kislány. Különben is nagyon hajlékony természet volt, aki nem tudott ellenállni. Kéréssel mindenét el lehetett szedni tőle. Adakozási hajlamának különösen nagy lendületet adott, amikor a ceremónián először hallotta, hogy mindnyájan proletártestvérek vagyunk, akiknek kötelességünk egymást keresnünk, segítenünk és támogatnunk. Ettől kezdve elhatározta, hogy életét proletártestvérkéinek fogja szentelni, jellemét ékesíti, és előre is örömmel kasszálta be a nyerendő felsőbb dicséreteket. Mindennap látta szép katonás rendben az iskolába jönni az intézeti lányokat, akiknek vagy nem voltak szüleik, vagy pedig a szülők bajlódni nem akarván velük, beadták az állami nevelőintézetbe. A gyermekszülés a legfőbb erények egyike volt, és ezért egyáltalán nem volt

kötelező a gyermekek eltartása. Nem volt törvényes vagy törvénytelen gyermek, és a szülő bármilyen módban élt is, beadhatta gyermekét nevelésre, minek ellenében a családfő elvesztette családi pótlékát, a gyerek pedig az állam tulajdonába ment át. A magzatelhajtás viszont nagy erkölcstelenségnek számított és szigorúan büntették, persze Marxra hivatkozva, aki kimondta, hogy a proletariátus az állam legértékesebb rétege, amivel képletesen azt fejezte ki, hogy aki a proletárállamban egy proletármagzatot elhajt, méltó a halálra. Lívia látta ezeket a gyerekeket préselt ruhában, durva cipőben és kopaszra nyírt fejjel jönni az iskolába, ahol tanítás közben megitatták velük a vitafluidot, aztán délben ugyanígy sorba állva hazakopogtak. Az ő haját anyja mosta, fésülte, kis loknikat mesterkedett a halántékára, délelőttre pedig többnyire ízes falatokat hozott, vajas kenyeret, bonbont vagy igazi tojást. Ettől kezdve tízóraiját mindennap szétosztotta, sokszor pedig tanulás után hozzászegődött az intézeti lányok csoportjához, és elment hozzájuk. Itt a kertben játszott velük sokáig, vagy elhozta nekik könyveit, közösen olvasták az elbeszéléseket és a könyv rendszerint ott is maradt. Egyszer az intézeti felügyelő meglátta egy lánynál a könyvet és megkérdezte, honnan való. A gyerekek megmondták. Erre a felügyelő rögtön hangírógép elé állt, és bemondta az üzenetet: – Tisztelt Bödöméry elvtársnő, a gyermekkel visszaküldött könyv az ön tulajdona, amit Lívia lánya hagyott itt az intézeti növendékeknek ajándékba. Tekintve az önök társadalmi körülményeit, meg vagyok győződve arról, hogy az ön tudtán kívül történt, tehát kötelességemnek érzem erre önt figyelmeztetni. Egyébként is Lívia lánya feltűnően sokat forgolódik intézeti lányok társaságában, ami a gyermek jellemére káros lesz, és ajánlatosnak tartanám vele ez irányban behatóbban foglalkozni, hogy jellemét megmentsük. Streicher felügyelő. Aztán kivette a gépből a levelet, átadta egy intézeti gyereknek és elküldte Bödömérynéhez a könyvvel együtt.

Amikor Bödöméryné a levelet átvéve gépbe tette, és az visszabeszélte az üzenetet, első pillanatban nem tudott hova lenni a szégyentől. Hogy őneki ezt így kell megtudnia! Hogy már bizonyára az egész világ beszél arról, hogy hol csatangol az ő lánya! Aztán elővette Líviát: – Hát te merre csatangolsz? Ki engedte meg neked, hogy azok közé a kis préselt koszosok közé keveredj? Mit keresel te ott, ahova nem vagy való? – Nekik adtam a tízóraimat meg a könyveket. Bödömérynét a guta kerülgette. – Hát van neked magadhoz való eszed? – A tanítónő elvtárs is azt mondta. – Mit?! – Hogy segítni kell minden proletártestvérünket. – Miit??!! – Minden proletártestvérünket. – Majd megtanítlak én téged, hogy ki a te testvéred! Nem tudsz okosabb testvéreket szerezni? – De a tanítónő ezt mondta… – Azt nem neked mondta! Az nem neked szól! Mi fejmunkások vagyunk. Másnap felment a tanítónőhöz, megbeszélte vele a dolgot, az pedig megígérte, hogy mindent helyrehoz. Tanítás után behívta Líviát. Lívia, aki úgy érezte, anyja elhagyta, kétszeres vonzalmat érzett a tanítónő iránt, aki egyedüli támasza. – Nagyon elszomorítottál, kis Lívia – kezdte –, azt hallom, hogy nem neked való

társaságban töltöd az idődet. Lívia szólni akart, de a tanítónő folytatta: – Azok a kislányok, akikhez jártál, nem valók hozzád, lánykám. – Azok is testvérkéink – mondta remegve Lívia. – Persze hogy testvérkéink, de nekik nincs olyan jó anyukájuk, mint neked, aki téged jó modorra tanít és szépen járat. Ha te odamész, el fogsz romlani. – De azokat is segítnünk kell – szólt Lívia, és sírni kezdett, mert már nem tudta, hogyan kell viselkedni. – Úgy van, segíteni kell, hogy őket is a szépre, jóra és elvtársi erkölcsre neveljük. Ha megnősz, te is megtanulod, hogyan kell a mi asszonyainknak szépre és jóra tanítani a szegény gyermekeket. Édesanyád is sokszor megjelent az intézetben, mint ahogy általában a fejmunkás asszonyoknak illik is ellátogatni, és tanulságos, szép elbeszélésekkel nevelni a szegény, elhagyott lánykák szellemét, hogy ha felnőnek, tisztességes, jó elvtársak váljanak belőlük. De te még kicsi vagy ehhez, nem tudod, mire kell őket nevelni, és csak téged fognak elrontani. – De én csak a tízóraimat és a könyveimet adtam nekik – pityeregte Lívia. – A tízóraidat csak edd meg, ezért dolgozik neked anyukád, nem azért, hogy szétosszad. Amit neked ad, azt nem szabad szétosztani, mert ezzel megkárosítod jó anyádat, pedig te jó kislány akarsz lenni. Hagyd a szegény kislányokat, majd gondoskodik azokról az, aki jobban ért hozzá. Ugye jó leszel, és nem teszed többé? Azzal megint megsimogatta Lívia arcát, a könnyet letörölte róla, de Lívia nem felelt, amit a tanítónő meghatottságnak vélt. Innen kezdődött Líviában a hasadás. Tanult ezután is, de lélektelenül. Lassan idegen világnak és muszáj-robotnak tűnt fel számára az iskola, mert nem találta a szavak mögött azt a tartalmat, amit azelőtt annyira hitt.

Tizenkét éves korát elérve szakmára kellett mennie. Következett a pszichotechnikai vizsgálat napja, ami hivatva volt meghatározni, hova kerül. Minden szülő legnagyobb izgalma. Bödöméryné napokon át beszélt a férjének, piszkálta, szidta, kergette, hogy vegye elő minden összeköttetését, nehogy végül valami alsórendű munka tanfolyamára osszák be Líviát. Bödöméry azonban nem abból a fából volt faragva, aki egykönnyen kimozdítható. – Úgyis látja a technikus, hogy rendes ruhában van. Intelligens lányokat nem oszt be mezőgazdasági termelésre. – Jó, csak feküdj a füledre, és nézd majd, mi fog történni! Nem láttad, hogy tették be Hanákné korlátolt fiát a textilszervezésbe? Egész életükön át azért rakták félre a pénzt, és íme, most a fiúkból fejmunkás lesz, habár az öreg Hanák ma is a kolhozban szedi a gyomot. Majd megérjük, hogy a mi lányunk annak a kölöknek fogja takarítani a szobáját, mint segédmunkásnő. Nem fog kisülni a szemed? Végül is Bödöméryné maga ment el Cseke Zoltánhoz, mint a legbefolyásosabb ismerőséhez, aki kerületi kultúrfelügyelő volt. Mindenki befolyásos embernek ismerte, akit egyesületek kérnek fel védnöknek, és aki minden forradalmi emlékünnepen megjelenik, mint díszszónok, akit sokszor láttak az élproletariátus díszpáholyában is megjelenni. Cseke Zoltán jóban volt mindenkivel. Elegáns, korrekt modora volt, megvolt benne az a bizonyos hűvös disztingváltság, a kötelező mosollyal egyetemben, ami mindenkiben tiszteletet gerjesztett iránta. Cseke Zoltán sohasem jött indulatba, mindent felülről intézett el. Bödöméryné, aki mindig igyekezett felfelé orientálódni, még leánykorából ismerte Cseke Zoltánt, akivel néhányszor közös társaságban szórakoztak. Azóta Cseke dolgát felvitte a dialektika, de Bödöméryné annál inkább ápolta a kapcsolatokat. Most tehát elment Csekéhez, és előadta az ügyet. – Ön az egyetlen elvtárs, aki régebbről ismeri családunkat. Persze, most nem vagyunk abban a módban. Szegény férjem, bizony nem tud reprezentálni, a súlyos gazdasági helyzet nálunk is megérződik és aki mostani helyzetünket látja, bizony, nem tudja, hova való az én lányom.

Cseke Zoltán mindent megígért. Reggel elment a kerületi tanügyi főnökhöz. A tanfőnökkel sokáig kellemesen eldiskurált az időjárásról, társaságról, estélyekről, vadászatról, a főnök újfajta likőrjeit végigkóstolgatták, közben pedig megemlítette, hogy jó volna Líviát valami neki megfelelő szakra képesíteni. A tanfőnök behívta Pollákot, a pszichiátert, és kiadta a rendeletet, hogy Lívia képessége lehetőleg kedvezően bíráltassék el. Pollák pedig elővette a listát, hol már sok előjegyzés volt felírva, és bejelentette, hogy az energiakontrollnál már nincs hely, és valakit ki kellene szorítani, ha oda akarnák tenni. – Mit szeret tulajdonképpen a kicsike? – kérdezte a tanfőnök. – Mit tudom én? Azt nem kérdeztem, de nem is fontos. Olyan helyre kell tenni, hogy az anyja ne szégyellje magát miatta. Végre kisütötték, hogy legjobb lesz a propagandaügyekhez tenni, ott jó társaságba kerül, és könnyen jut összeköttetésbe a legnagyobb közéleti tényezőkkel is. Így került Lívia a Marx-Engels Intézetbe, éspedig a legjobb minősítésű törzslappal. Pollák maga is meglepődött képességei felett, mikor kérdezte: – Két elvtárs vitatkozik az ez évi termelési programról. Az egyik azt mondja, hogy a fősúlyt az üzemek automatizálására kell fordítanunk, hogy az embert jobban mentesítsük a munkától. A másik azt állítja, hogy a születéseket kell fokozni, mert ha több az ember, kevesebbet dolgozik az egyén. Melyiknek adna igazat? – Annak – felelte Lívia –, aki boldogtalanabbnak érzi magát. Pollák meglepődött. Sok mindenre gondolt, amit nyilvánosan titkolt. Csendesen kérdezte: – De ha nem annak van igaza? – Akkor is, mert az jólesik neki.

– De itt az igazságról van szó, elvtársnő, nem az ő boldogságáról. – Hát még boldogtalanabbá tegyem? Miért van akkor az emberiség? Pollák nem merte tovább kérdezni, hanem bejegyezte, hogy az összes próbákon propagandaszakmára találtatott alkalmasnak és míg társnői még a szomszéd teremben fűzték a gyöngyöt és számolgatták a sárga foltokat a képen, már vitte a bizonyítványt büszkeségtől dagadó anyjának. Így került be a Marx-Engels Intézetbe. Ez az intézet volt hivatva azokat a nevelőket nevelni, akik hivatása lesz a népben az elvtársias gondolkodást fenntartani, vagyis a nép gondolkodását az élproletariátus érdekeihez hangolni. A jelenségeknek olyan magyarázatot találni, amely az él érdekét az egész nép érdekének tünteti fel, valamint a figyelmet a bántó dolgokról elvonja. Erre két mód volt: az első az összetartás szükségességének hangsúlyozása, második a szórakozások rendezése. A Marx-Engels Intézet tagjainak így mégis szükséges volt, hogy némileg ismerjék a kulisszatitkokat, mert bár a népbe oltott jelszavak az él érdekében tartották a tudattalanok gondolkodását, de az intézet tagjainak épp az volt a hivatásuk, hogy ezeket a jelszavakat megalkossák. Nekik tehát ismerniök kellett némileg a célt. Pollák nagyon megörült a helyzetnek. Ennek magyarázata az, hogy titokban antropista volt. Nyíltan hangoztatni semmit sem lehetett, de az utóbbi évek tökéletesített közbiztonsági ellenőrző technikája nagyon kifejlesztette a forradalmi mozgalmak technikáját is. Az antropisták nevettek a múltak mártírjain, akik kidomborított mellel népgyűléseken izgattak, jelvényeket viseltek és nyílt egyesületekben szervezték az embereket. Most minden föld alatt ment. A forradalmi káték így kezdődtek: – Ha tanainkat szereted, légy kifele kétszeresen elvtárs, mint azelőtt. Légy kétszeresen szolgája az élproletariátusnak és sose áruld el hozzánk tartozásodat! A forradalmi propaganda pedig a legnagyobb fokra tökéletesedett. Mióta a hangírógépet feltalálták, igen sok tökéletesítésen esett keresztül, és a felolvasógépen ma már oly kicsire írt levelet is le lehetett játszani, hogy egy bélyeg nagyságú fonotip lemezre elfért 8-10 nyomtatott oldal előadása. Ezeket a

fonotip lemezeket az emberek megtalálták otthon, vétkezés közben ruhájukban, ahova becsempészték. Amikor Pollák Lívia feleleteiből meggyőződött annak jó szándékú intelligenciájáról, mélyen gondolkodóba esett. Tudta, hogy a Marx-Engels Intézetben előbb-utóbb bajok lesznek vele, és ezért őt később felelősségre vonhatják. De viszont ha ilyen pozícióhoz segíti, sokat használhat az ügynek. Tehát elhatározta, hogy kapcsolatot tart fenn vele és vigyázni fog, nehogy természete kitörjön belőle, és őrá is bajt hozzon. Ellenben fel fogja világosítani, mihelyt arra érett lesz, és bekapcsolja a mozgalomba. Lívia tizenhét éves korában már kezdődött a propaganda tananyag: a nép pacifikálásának magas tudománya. Egyszer megkérdezte Pollákot: – Miért kell a munkaképtelen öregeket megölni? – Mert itt a munkaérték alapján becsülnek mindenkit. – De ez végtére mégis embertelenség! – Maga nagyon szentimentális. – Úgy mondja, mintha vádolna érte. Pollák elnézően mosolygott. – Nem vádolom, a vonás szép magában, de ezzel semmire sem megyünk. Lívia ezerszer hallotta azt minden oldalról. Azt hitte Pollákról, hogy közel áll hozzá, meg fogja őt védeni, hiszen sokszor nagyon jóakarattal beszélt vele, bátorította, és most ugyanazt hallja. – Maga is olyan idegen – mondta. – Higgye el, utóbbi időben olyan kivert kutya vagyok. A férfiak mellém szegődnek, egy darabig mind el van ragadtatva tőlem, és amikor valamiről én kezdek beszélni, amit ők nem értenek, lemosolyognak, és csendesen távoznak azzal, hogy csalódtak bennem. Mert mind önmaga piedesztáljának vél engem felhasználni. Mert mind olyan szörnyű okosak, olyan hatnyelvűek! Mindnek óriási elmélete van, pedig tudom, hogy az egész férfibölcselkedés csak tartalmatlan nagyképűség. Úgy szeretném sokszor megállítani a szónokló férfiakat: álljon meg, térjen egy kicsit magához, legyen egy pillanatra ember és semmi más, hiszen olyan egyszerű a tisztaság. Legyünk egyszerűen jók és emberek. Nem! Ha ezt megkísérlem, a válasz egy fölényes

felhőbe zárkózás, begombolkozott finom mosoly, pedig higgye el, Pollák – és itt megfogta annak kabátját –, higgye el, olyan nagyon biztos vagyok, én vagyok az igaz, csak nem tudom, miért. – Úgy van – vágta rá nyomatékkal Pollák. – Igaza van. Épp azért nem szabad szentimentalizmusba veszni az érvekkel, hanem megtanulni a dolgokat látni, és megtanulni a magyarázatot. – Hát akkor magyarázzon! – Ezt akarom én is. És Lívia merően figyelt, mert hitte, hogy megtalálja azt, ami eddig hiányzott neki: a kapcsot, ami széthulló magát összeköti és talpra állítja úgy, hogy mindenkinek nyugodtan meg tudja mondani tiszta, megtalált valóságát. – Mint mondtam, nálunk munkaérték alapján fizetik az embereket, ami alapjában véve egy óriási blöff. A valódi cél az, hogy a dialektikus fejlődés eredményeit maguknak kasszálhassák be a kiváltságosak és ennek valami filozófiai alapot kerestek, a munkaérték alapján való fizetségben, amit meg is találtak. Egy feltaláló kényelmes karszékben töpreng találmányán, amiért esetleg ötvenezer munkaórát fizetnek neki. Miért? Az annyi neki, mint másnak a rejtvényfejtés. Szórakozás! Szórakozás! Lívia itta a szavakat. Nagyon fel akart készülni. – De vegyen egy kishivatalnokot, aki majdnem gépészmódra van fizetve, aki unva és utálkozva várja a hazamenet idejét, mert minden csak robot számára, nem saját ügye. Ki fejt ki itt több munkát? – A kishivatalnok. – Na ugye! – Igen, mert boldogtalan. – Áh! – legyintett Pollák türelmetlenül. – Megint szentimentalizmusba veszünk. Dehogy azért! – Hát?

– Azért, mert az eddigi elméletek összetéveszthették a sportot a munkával. – Mi az, hogy sport és munka? – Egy régi gyermekmesére emlékeztetem, és látni fogja. Így szól: A fiú rosszul viseli magát, és ezért apja büntetésképpen megtiltja neki, hogy délután a pajtásaihoz menjen, ellenben megparancsolja, hogy estig fesse be a kerítést. A fiú elszontyolodva festeni kezd. Odajön egyszer egyik barátja és megkérdezi, mit csinál. A fiú szégyelli a dolgot, és azt mondja: – Apám megengedte, hogy a kerítést fessem. A másiknak megtetszik a dolog, és kérlelni kezdi: – Engedd, hogy én is fessek egy kicsit. – Ha adsz öt golyót. Megkapta. A másik is festeni kezdett. Később jön a másik fiú barátja, és az is részt kér az élvezetből. Annak már csak tíz golyóért engedi. És így tovább. A végén egy sereg fiú fest, ő pedig egy sarokban golyózik más barátaival. – Így szól a mese, amit az emberek nagyon jól tudnak, de a reakció nem engedi, hogy a tanulságot levonjuk. A természetes gyerekész látja, hogy az, aki sportból fest, fizetni köteles, és az, akinek ez munka, megérdemli a munkabért. De próbálja ezt a társadalomban kijelenteni! Maga már tudja, hogy nálunk ki sem szabad ejteni ezt a szót: sport. A régebben sportnak nevezett játékokat testszórakozásnak kell nevezni. Általában mindent üldöznek, ami a népet az elégedetlenségre emlékeztetné. Ha az antropizmus jelvényét, a görnyedt hátú gépészt agyonnyomó óriáslabdát látják, már nyüzsgésbe jön az egész őrség, letépik a falról, kivakarják, üldözik. Már a labdát sem szabad nyilvánosan kézbe fogva vinni, az is veszedelmes izgatásnak számít. – A kommunisták azt mondják, hogy a munka az egyetlen érték. Ezt nevezi az antropizmus a termelés fetisizmusának: úgy látják, mintha a kifejtett munka eredménye már magában hordozná az értéket. – Hát akkor mit kell megfizetni? – kérdezte Lívia. – Mit?! Hát magától értetődik! – kiáltotta Pollák. – A veszteséget! Ahhoz, hogy

a világ egyensúlyban legyen, nem az kell, hogy az élvezők élvezetét jövedelemmel fokozzuk. Egy igazgató kedvvel csinálja üzeme szervezését, mert az övé az eszme, övé az üzem minden fázisának lényege. Nem azt kell fizetni, ami nyereség az egyénnek, amit magától is szívesen csinál, hanem azt, amit magától nem tenne meg, vagyis a fáradságot, a kényelmetlenségi érzést. Elvégre a fizetés csak ellenérték lehet valamiért, amit elvettünk. Nincs nagyobb hülyeség, mint a marxizmusnak az a tétele, hogy szabad árucsere esetén az ember az árukat a bennük rejlő munka arányában cseréli ki. Dehogy! Képzeljen el egy magányos szigetet, ahol két ember lakik. Az egyikről leszakad a ruha, és kénytelen-kelletlen belekezd egy új megcsinálásába. Egy hétig piszmog, vergődik, míg végre-végre kész a ruha, pihenhet. Az alatt a másik, született gépész zseni, egy órát készít zióval, élvezettel ugyanannyi idő alatt. Amikor kész vannak, mondjuk, az órás cserét ajánl fel a ruha ellenében. El tudja képzelni, hogy a másik hajlandó volna belemenni és újra kezdeni a heti robotot? Viszont az órás sokat nyerne, mert elcserélt óráját könnyen pótolná. Belátja már, hogy a munkaértéket, mint fizetési alapot az emberiség elnyomására találták ki? – Hát mi akkor az antropizmus? Mit akar? – A robotosok uralmát. A marxizmus megszüntette az osztályok uralmát, és helyébe hozta a foglalkozási különbségeket. A társadalom ma is egy gúla, tetején az élproletariátus, alul a robotos gépészek, pusztán azért, mert azok munkájának nagyobb az értéke, eredménye, márpedig munkaérték szerint fizetnek. Az antropizmus ezzel szemben a gúla alsó rétegére, a gépészekre akar minden hatalmat ruházni, ami megadja nekik azt az erőt, ami a mai potenciálkülönbségeket megszünteti, és a gúlát egyetlen síkká laposítja, ahol nincs foglalkozási különbség, csak egysíkú, homogén társadalom. A jelen rendszertől azonban semmi változást sem várunk, és ostoba utópiának tartunk minden reformpolitizálást. Akik Marxból jól élnek, azok úgyis mindig a munkát fogják értéknek tekinteni, mert így diktálja a gyomruk. A robotosok csak maguk szabadíthatják fel magukat, de ez viszont feltétlenül be fog következni. – Honnan tudják? – Az egész természet igazolja. Hogy keletkezik a villám? Úgy, hogy a felhőben a pozitív, a földben a negatív energia sűrűsödik. Amikor az így keletkezett potenciakülönbség egy bizonyos fokot meghalad, bekövetkezik a villám: a forradalom. Ugyanígy a társadalomban: egyik oldalon a gyűlölt robot keserűsége, másikon az élvezetek mind élvezetesebbé válása lassan olyan

potenciakülönbséget hoz létre, ami kisüléshez vezet. Ezt nem lehet elkerülni, mert a világ természetszerűleg efelé érik. És itt van a másik hülyesége a marxizmusnak: a dialektika, amely a potenciakülönbségek elméletét figyelmen kívül hagyva egyszerűen al- és felépítményre osztja a világot, és ezeket tologatja, mintha az emberek egymás közti dolgába a természet folyna bele. Pedig dehogy! – Hát? – A rendszer, mint tisztán belső ügy, tisztán belső tényezők függvénye, amit csak belső differenciák mozdíthatnak ki helyükből. Nézzük a történelmet: a rabszolgakorszak megdöntésének oka az emberek közt kifejlődött hatalmi differencia volt, ami a császárság túltengése idején kisüléshez vezetett, és a forradalom meghozta a feudalizmust, amely jellemzője azonban nem a céhrendszer vagy egyéb termelési tulajdonság volt, mint a marxizmus hiszi, hanem a dogmatizmus túltengése. A szellem megfojtása, egyházi és világi tekintélyek mind erősebb kiépülése. A természeti felfedezések azonban a köz szellemét mind szabadabbra hangolták, amivel szemben a hivatalos szellem mind dogmatikusabbá szorult össze, hogy védje pozícióját. Pedig ezzel vesztette el, mert ezzel állította elő azt a szellemi potenciálkülönbséget, ami a kisülést létrehozta. A következő korszak, a kapitalizmus alatt a potenciakülönbség a vagyonban nyilatkozott meg. Egyesek vagyona mind mérhetetlenebbé vált, és velük szemben mind vagyontalanabbá a tömeg. Ez is kisüléssel végződött. Most nincs vagyon, minden a közé, tehát a termelés irányítói oda igyekeznek, hogy a durva munkát lerázva saját életüket tegyék élvezetesebbé, minek folytán most a kényelmetlenségi érzet éri el a kisüléshez szükséges potenciakülönbséget, és ez fogja meghozni mindazt, amit maga sejt és remél, de amit nem tud kifejezni, hogy mi és miért lesz jó. Az antropizmus magát a potenciakülönbséget akarja kiküszöbölni, és létrehozni a homogén, egysíkú társadalmat, amelyben újabb eltolódások nem támadhatnak, és ezzel fogja biztosítani a társadalom végleges, nyugalmi helyzetét. Ezért szükséges a hatalomnak a gépészekre ruházása. Bevezetem magát hozzánk, és megígérem, hogy biztos talajon fog állni. Líviának nagyon kellett a biztos talaj és odakapcsolta magát Pollákhoz. Mind sűrűbben találkoztak és minden igyekezetével azon volt, hogy engedelmesen magába fogadjon mindent, ami neki egyensúlyt fog hozni, mert ezt biztosan remélte. Huszonkét éves korára elvégezte a Marx-Engels Intézetet és beosztást nyert a

ceremóniahivatalba, ahol az osztálytiszteletek körül kellett segédkeznie. Tulajdonképpeni névleges munkája a munkásság nyilvántartása volt és figyelnie kellett, hogy a kellő látogatottság mindig meglegyen. Ha valamely üzem munkásai elmaradtak, intézkednie kellett, nógatni azokat, vagy felsőbb nyomást igénybe venni. Főnöke, egy elhízott ceremóniás sokkal jobban kedvelte az ebéd utáni szundítást, semhogy az előadások szövegéről szívesen töprengett volna. Így aztán Líviára maradt az előadások összeállítása is. Sokszor az egész beszédet össze kellett szó szerint állítania és hangírógépbe mondania, úgyhogy a ceremóniás ötölvehatolva olvasta fel a szöveget, aminek tartalmáról a ceremónia előtt öt perccel fogalma sem volt. Itt elég önálló munkája volt, emiatt nem is panaszkodott, de volt két nagyon rossz oldala is a dolognak: az unalom és az undor. Foglalkozása természete hozta magával, hogy mindennap ugyanazt kellett csinálnia, és semmi előhaladást, megfogható alkotást nem látott. Az ilyen munka, amelynek célja egy meglevőnek további megtartása, természetszerűleg mindennap ugyanaz volt. Egyedüli társasága tényleg Pollák volt, akivel lassan viszonya is fejlődött ki. Amikor a ceremónia már nagyon a könyökén jött ki, megint Pollák volt az, aki kieszközölt neki egy félévi szabadságot. – Ne féljen – mondta –, a fél év alatt elviszem mindenhova, ahol tanulhat, megismeri a világ lényegét, és valami biztos, nyugodt világszemlélete lesz. Én is elégedetlen vagyok a világgal, de meg tudok állni, mert tudom a magyarázatát is. – De mi lesz fél év múlva? Mégis vége lesz egyszer és vissza kell jönnöm. Mikor kapok már tartalmat az életembe? Nem elég az nekem, hogy erőt gyűjtsek a következő napra. Az kellene, hogy egyszer értelmét lássam az életemnek. Valamit el szeretnék érni. – Mit? – Nem tudom. Valami olyant, mikor nem kívánnám a holnapra remélt változást. Pollák nevetett. – Amit maga sem tud, hogy tudjam én?

Líviának hirtelen nagyon idegenül tűnt fel Pollák. Hiszen értelmes ember és ezért szegődött hozzá, mert ő maga sem tudja kifejezni, amit vár. Pollák itt számol, filozofál, rohan, beszél és mindez mégis nem tartalom. Nem az a megnyugtató, puha, lágy ringatózás, ami mégse puszta hangulat, hanem valóság. Ami távol esik a ceremónia előkészítésétől, Fejős Laci korlátolt és katonás sablonvicceitől, Pollák komolykodó társadalommagyarázatától – de mégis létezik.

4 ILONKA ELHATÁROZZA, HOGY HAJÓST OLTALMÁBA VESZI

Hajós nagy kábultsággal ment haza. Az iskolavizit még jobban elreménytelenítette. Főként a lelkek háborúra készítése. Ha egész életünket kényszerre rángatva, szolgaságban kell eltölteni, ez magában is lehengerlő tudat. Soha, soha nem lehet önmaga az ember, szava, mozdulata a másé, mert különben vége van. De hogy ezen túl egész életében arra készüljön, hogy később ugyanazon idegen rángató kezek érdekében háborúban meghaljon céltalanul, ez a végtelen, nyomott tehetetlenségi érzet fogcsikorgató ellenállást váltott ki belőle. Lakásába érve felhúzta az ablakot, hogy szellőztessen. A másik lakásban a Pesti Hang legújabb száma ordított a felolvasóból: – A magyar szovjet mindenkor békés eszközökkel fog küzdeni jogos nemzetközi követeléseinek érvényesítésére, de hangsúlyoznunk kell, hogy jogainktól elállni nem vagyunk hajlandók, és ha ellenségeink kényszerítenek, magyar lelkesedéssel, utolsó csepp vérünkig… Hajós lehúzta az ablakot. Eloltotta az ultreont, végigfeküdt a díványon és üresen nézte a sötétséget. Így jobb. Az utcáról a lámpák fénye nagy, fehér foltot vetített a plafonra. Majd zene hallatszott. Közeledett. A szoba túlsó falán egy másik fehér folt jelent meg és imbolyogva közeledett feléje. Felállt, az ablakhoz ment. Az Ifjú Harcos Munkások jöttek nagy csinnadrattával. Elöl a zenekar, utána a zászló, óriási, ízléstelenül agyonaranyozott rúdon és még agyonabbul hímezve. Úgy látszik, nagyon szépnek találták. A zászlón sarlókalapács motívumok, középen egy meztelen ifjú széttört bilincsekkel. Feltartott jobbjában kalapácsot tart, baljában könyvet. A zászló tetején transzparens világított:

Elvtársiság! Rettenthetetlenség! Meg nem alkuvás! Öntudatra ébredés! A menetet aranysujtásos ruhában Fejős Laci vezette, a szaktanár. Kezében könnyű vörös kalapács. Utána 12-18 éves fiúk préselt egyenruhában, vörös vállszalaggal és mindnek mellén jelvény: a bilincstörő ifjú. Talán valami főfunkcionárius érkezik a városba, és sorfalat állni vezénylik ki őket. Látszott rajtuk az önérzet, mereven, büszkén néztek előre. A járókelők megálltak, és ha a fiúk észrevették, hogy nézik őket, még büszkébben, feszesebben léptek. Ahogy Hajós visszafordult, kopogtak az ajtón. Ilonka jelent meg. Hajós felgyújtotta a lámpát, és meglepetten nézte a lányt. – Tudom, hogy csodálkozik – mondta a lány. – Sokat gondolkoztam a délelőtti beszélgetés óta. – És mire jött rá? – Szeretném, ha néha eljönne a társaságunkba. Tudja, sokszor olyan üres a napunk. Beszéltem Fejőssel is magáról, ő is szívesen látná. Hajós alapjában véve örült. Mindig várt valakit, akivel beszélgessen, és akitől hallhasson. – És mondja, mi ragadta meg magát a délelőtti beszélgetésünkből annyira, hogy eljött hozzám? Ami azt illeti, Ilonkát főleg Hajós szőke haja és kezeinek formája ragadta meg, de most, hogy a szavakról volt szó, eszébe jutott, hogy a hanglejtésében is volt valami olyan furcsa, meleg nyugodtság. – Általában tetszett nekem, hogy maga nem úgy beszél, mint mások. Hajós emeleteset ugrott magában az örömtől. Eddig mindig el kellett tenni valamit önmaga igazi lényéből, hogy hasonuljon a többihez, és mégis! Van, akinek az tetszik benne, ami ő, és nem mások. Nagyon rehabilitálva érezte ingadozó önérzetét.

– Milyen a társaság, ahova engem hív? – Természetesen, intelligens emberek. Ott van sokszor Cseke Zoltán, a kultúrfelügyelő, Bárdos, a sajtómunkás, de a többiek is mind a kultúrszakmából vannak: Fejős Laci, a kollegám, az apjával, aki nagyon kedves bácsi, Csergő Bandi sajtómunkás és még sokan. Higgye meg, nívós társaság, és magának nagyon meg fog felelni. – Vagy úgy! – gondolta Hajós, mert majdnem végig ismerte a nívós társaság tagjait, de nem nagyon bántotta a névsor, elvégre Ilonkától az is szép, hogy egyáltalán felfigyelt szavaira. – És hogy szórakoznak? – Nagyon kellemesen. A központi szórintban jövünk össze, az öregek nagy kártyacsatákat rendeznek, Fejős bácsi adomákat mond, mi pedig táncolunk vagy beszélgetünk. A társalgás mindig nívós. Hajós megígérte, hogy elmegy. – Most milyen társaságba jár? – kérdezte Ilonka. – Legtöbbnyire saját magamhoz. El szoktam járni délutánonként az olvasóterembe. Leültette Ilonkát maga mellé a pamlagra. – Egyébként remélem – szólt Ilonka –, hogy meg van elégedve gyermekeim tudásával. – Kedves Ilonka, délelőtt hazudok hét órát azért, hogy délután pihenhessek és önmagámmá lehessek. Engedje meg, hogy most legalábbis ne beszéljek erről. – Talán kifogásolja a munkámat? – Ha mindenáron akarja, felelek, de csak igazat mondhatok, és kikötöm, hogy nem szabad megharagudnia. – Természetesen.

– Jó. Tehát úgy látom, hogy maga nagyon aranyos lélek, aki csupa jó szándékkal dolgozik. Nem magában van a hiba. – Maga az egész rendszert kifogásolja, ha jól sejtem. – Úgy van. Mert az emberek elvesztették öncéljukat, és az életet önálló értelem nélkülivé tették. Naponta dolgozom, és nem tudom, miért. Bemegyek a hivatalomba, és várom a munkaidő végét, hogy pihenhessek, és erőt gyűjthessek a holnapi végetváráshoz. – Maga nem szeret dolgozni? – Egész életem, elemem a munka. – Akkor mit kifogásol? – Hogy az embereket közös kaptárba gyűjtötték, hogy több mézet lehessen elszedni tőlük. Ha látnám munkámban az előhaladást, hogy tettem valamit, amit másnap, mint befejezett egészet látnék, jó volna. Ha volna fül szavaimhoz és nem ütnének agyon első becsületes szándékú szavamnál, minden menne. Hiszen elvégre jót akarok, miért csak a jó bűn? – Mi az a jó? – A csend. Csinnadratták nélküli őszinte lényeg. Az előbb láttam az Ifjú Harcos Munkásokat; agyonhímezve, zászlókkal, jelvényekkel törték a bilincset, de nem tudják, mit és miért, hova, milyen célért? Rettenthetetlenek és meg nem alkuvók, ha úgy parancsolják nekik és főleg öntudatra ébrednek, ha megmagyarázzák nekik, hogy mától kezdve ez az öntudatuk és ezt pontokba szedve bebiflázzák. A marhát vágóhídra lehet vinni, de hogy önmaga menjen oda, és vezesse ezer marhatársát felvirágozva csak azért, mert a mészáros őt fő marhának nevezte ki, ez képtelenség volna és csak emberek közt képzelhető el. – Sokszor úgy tűnik fel, mintha demagóg volna, nem tudom, mi az igazi lénye, mert máskor viszont csendet, szeretetet emleget. Igazán mondom, sokszor megijedek magától, de mégis van valami vonzó a lényében. – Mert a tanulás nagyon sokat ront a természetes ítélőképességen. Tanult embernek azt nevezik, akinek a fejében megszűnt a kapcsolat a premisszák és konklúziók közt. A tanult ember megtanulja, hogy az emberi cél a boldogság,

béke, szeretet, jómód, de azt is megtanulja, hogy ezért szenvedni, harcolni, gyűlölni kell és nyomorban élni. – Hát azt nem tanulta, hogy az azonosak ellentétesek és az ellentétesek azonosak? Minden fejlődésben van és semmire sem felelhetünk határozottan igennel vagy nemmel. A szeretet megköveteli a gyűlöletet. – Ó, milyen kényelmetes alkalmatosság ez a szocializmus haszonélvezőinek! Tényleg, mennyivel könnyebb volt kiforgatni Marxot önmagából, mint akárki más prófétát. – Hát mi maga, hogy még egyszer megkérdezzem, marxista vagy mi? – Most az egyszer a hivatalos módszer szerint felelek: igen és nem. Marxista, keresztény, buddhista, liberális, demokrata és minden, avagy semmi, ahogy tetszik. Ugye, jó tanítvány vagyok? De mégis különbözöm a hivatalos doktrínáktól a konklúziókban: tudniillik én megértem a prófétákat, mert magam is az vagyok. Az én igen-nemem nem azt jelenti, hogy tehát nyomorogjatok, öljetek és alázkodjatok meg Buddháért, Jézusért, Rousseau-ért vagy Marxért, hanem hogy éljetek, szeressetek és legyetek szabadok a prófétákért. – Maga olyan hitetlen és pesszimista! És azt hiszi, hogy rossz a rendszer. Hát hogy képzeli el, hogy olyan rendszer fennmaradjon, amelyik az alsóbb rétegek bolondításán alapszik? Örökké nem lehet a világot becsapni… – …ugyanazzal – vetette közbe Hajós. – Igaza van. Ezért váltotta fel Mózest a kereszténység, azt a liberalizmus, majd a szocializmus. A cirkusz új attrakciót kíván és kénytelenek vagyunk új prófétát előkeresni, akit elismerhetünk, főleg, ha a kiuzsorázottak már nagyon türelmetlenül követelik, hogy más címen uzsoráztassanak ki. – Én sajnálom magát. – Miért? – Mert nincs célja. Aki ennyire pesszimista, és nem tud másnak élni, mint gondolatainak, az kiesett a világból. – Talán nem egészen. Mert az, hogy igaz látásom tudatában vagyok, éppen azt jelenti, hogy a világ igaz valóságába jutottam bele. Az, hogy a világ nem tetszik,

és nem látok segítséget, nem azt jelenti, hogy nincs célom. – Magának célja csak akkor lehetne, ha mindezeken túltehetné magát, és élni tudna a létnek úgy, ahogy van. Eljönne velünk társaságba és nem törődne gondolataival. Hajós elgondolkozott. Cigarettára gyújtott, hátravetette magát a díványon. Sokáig a levegőbe nézett. Ilonka ránézett. A szemében sok kérés volt és egy kis anyaság. Megfogta Hajós kezét, de úgy, mintha gyermeke pulzusát akarta volna megtapintani. – Úgy hiszem, jót tenne magának – szólt Ilonka. – Sajnálom magát. – Nehéz lesz – szólt Hajós bent maradó, rekedt hangon. Megköszörülte a torkát. – Nekem is nagyon nehéz így, én tudom. De már hiába megyek emberek közé, nem tudok nem látni. – Na, mondja el, mi az, ami magát képtelenné teszi a társaságba beilleszkedni? Biztosan képzelt betegség, amin túl lehet esni. Én segíteni akarok. Hajósnak nagyon jól estek a szavak. – Hiszen úgy szeretnék gyónni! Ha valakinek bízva letehetném magamat, olyan csend tudna rám jönni! Csak volna fül! – Mondja! Fül akarok lenni. Nem bánom, ha megbánt is! Ne törődjön vele! Segíteni akarok magának. – Hát – kezdte elgondolkozva Hajós. – Képzelje el a vakok országát, ahol mindenki vak és mindenki szeplős meg ragyás. És képzelje el, hogy itt mindenki hangoztatja arca tisztaságát és kölcsönösen agyondicsérik egymást. Ha ide egy látó ember bekerül, nem tudná bosszankodás nélkül hallgatni őket. És igazán nem lehet kívánni tőle, hogy ő is hangoztassa, hogy a szeplő a tisztaság. Nem teheti, mert mindig látnia kell, hogy hazudik, ami, ha nem is bosszantja, de zavarja, úgy, hogy nem tud folyékonyan hazudni. Ezért az a furcsaság következik be, hogy a látó ember lesz bizonytalan és félénk, éppen ő nem fogja tudni oly könnyen kimondani, hogy ez vagy az milyen. A vakok hamar készek a véleménnyel, mert tegyük fel, ők az érdes tapintású felületet pirosnak képzelik, a rücsköset sárgának, a simát zöldnek, a csipogást kéknek, az éneket lilának, a

durranást pedig fehérnek. Nekik megvan a paragrafusokba szedett kátéjuk az elnevezésekről, és habozás nélkül mondják, hogy mondjuk „ez zöld”. De ha egy látó ember egy rücskös zöld fakérget lát, bizonytalanná válik, mert ő, aki a színt önmaga lényében látja, nem tudja hirtelen, hogy mit kell a zöld helyett mondania vak nyelven, mert őt, mint mondtam, nagyon zavarja a vak káté megtanulásában az, hogy lényegében látja a színeket. Ilonka barátságosan nézett Hajós szemébe. Rövid hallgatás után érezte, hogy rajta van a sor. Megszólalt: – Jöjjön csak velünk, meglátja, jó lesz. Hajós felnevetett. – Vagyis nem érti. Nem baj. Maguknak könnyű, de mit tegyek én? Vak országban a látó ember még kiszúrhatja zavaró szemét, de mit csináljon a lelki látó?! Annak nincs menekvése. Hallgattak. Ilonka elszomorodott. – Azaz van – szólt később Hajós. – A társaság. Ha van egy másik látó vagy legalábbis látni akaró, aki engem befogad. Ilonka szeme felcsillant. – Kálmán, én szeretnék látni. Mindig elmondja, ugye, ami bántja? – Ilonkám, Ilonkám, fogadjon be engem! – mondta Hajós megragadva a lány kezét. – Csak akarjon velem lenni és én nem kérek többet. Legyen az én kis jó anyám. – Leszek, Kálmánka, és maga felejteni fog. Jöjjön egy kicsit sétálni, jó? Arra megyünk, amerre akar, mindig tehet mindent. Én csak segíteni fogok. Hol a kabátja? Anyásan feladta rá a kabátját és kimentek. A néptelen Kossuth utcán át szótlanul bandukoltak a főtér felé. A főutcán néhány ifjúharcost láttak szállingózni. Úgy látszik, hazafelé jöttek a nagy parádéról. Hajós megkérdezte az egyiket: – Ifjúelvtárs, hol voltak?

Az ifjúelvtárs büszke haptákba vágta magát és szalutált: – Az élproletariátus kiküldöttjét fogadtuk a rakétaállomáson. – Mondja, ifjúelvtárs – kérdezte Hajós gondolkozva –, mit jelent a zászlajukon ez a szó: öntudatra ébredés? Az ifjúharcos nagy szemeket meresztett. Olyan elemi dolgot kérdeztek tőle, amit hirtelen meg sem tudott magyarázni, olyan közérthető és annyira alapfogalom volt. Mintha valaki azt kérdezné egy opera után, hogy mi az a hang? De annál jobban jött számára, hogy egy nagyon tudatlan embernek megmagyarázza. – Öntudatra ébredés azt jelenti, hogy mi, akik a zászló után mentünk, öntudatra ébredt proletárok vagyunk. – De mit jelent maga az öntudatra ébredés? – Azt, hogy… hogy is mondjam…, hát, hogy tudjuk azt, hogy mi proletárok vagyunk. – Áhá! És mégis miért kell ezt tudni? – Hogy úgy viselkedjünk, mint öntudatos proletárokhoz illik. – Hogyan? – Hát, hogy fegyelmezni tudjuk magunkat, és örömmel, öntudattal teljesítsük kötelességünket a proletariátussal szemben – mondta most már folyékonyan az ifjú, aki érezte, hogy végre belejutott a vágányba. – Mi a proletariátussal szembeni kötelességük? – Egyszer ez, egyszer az. Ma például kivonultunk és sorfalat álltunk. – Honnan tudják, hogy ez a kötelességük? – Mert így kaptuk parancsba. – De ha nem ez volna mégsem a kötelességük? Az ifjú megmérgelődött. Ez tényleg hülye. Még büszkébben domborította a

mellét és most már felülről, oktatóan vágta oda: – Az a kötelességünk, ami kötelesség. A parancsot hívják kötelességnek, mert amit nem parancsolnak meg, az nem muszáj, tehát nem kötelesség. Hajós nem merte folytatni. – Egyébként, hogy sikerült az ünnepély? – kérdezte. – Köszönöm, jól – felelt az könnyebben és felvidulva. – A kiküldöttet a kerületi főnök fogadta szép beszéddel, aztán a kiküldött válaszolt, két tűzijáték rakétát eresztettek fel, ami vörös sarló-kalapácsot rajzolt az égre, aztán az él kiküldötte az Internacionálé hangjai mellett szemlét tartott felettünk. Hajós és Ilonka továbbmentek. A főúton emberek sürögtek, autók zizegtek, tülköltek. A főtéren a központi szórint kioszkjának nagy ablakai szórták a fényt, bent, a körbefutó erkélyen az előkelő társaság itta a kávét és likőröket. Lent, a középen emelvényen egy pár táncolt és énekelt egy divatos dalt hegedű, cimbalom és különböző villamos szferofonok kíséretével. Az ablakok előtt bámész préselt ruhások ácsorogtak és topogtak a járdán. Az élet a szokottnál is mozgalmasabb volt, a parkolóban mintegy hatvan kocsi állott. Mikor a parkoló bejárata előtt haladtak el, új kocsi gurult be, amiből Bárdos lépett ki, leállította a sugárfogót, és elindult a szórint felé. Ilonkát észrevéve szertartásos „Kitartás!”-t köszönt, és Hajóssal is kezet rázott. – Azt hiszem, elvtárs – mondta Hajósnak –, most kivételesen mégiscsak lesz egy kis mozgalom ebben az eldugott fészekben. – Milyen tekintetben? – Mi az, hogy milyen tekintetben? Hát a tanácsvezető elvtárs tekintetében. Hajós megint le volt forrázva. Eddig bizony fogalma sem volt, hogy az él kit küldött ki. Most legalább megtudta, hogy egy tanácsvezető, de hogy melyik tanácsé, azt most sem tudta, és szégyellte kérdezni. Kerülő úton próbált érdeklődni: – Na és remélhető, hogy a város nyerni fog valamit a látogatástól?

– Természetesen! – Milyen tekintetben gondolja, szerkesztő elvtárs? – Hát – szólt elgondolkozva Bárdos –, ez még a későbbi döntésektől függ. Egyelőre meghívták a szórintba estélyre, és mindenesetre meg akarjuk mutatni, hogy Felsőgádoron is tudnak valamit az emberek. A pódiumon ultreon fényjátékok közben fognak régi népviseletek felvonulni, egypár élőképet mutatunk be a kolhozokról és a munkásműkedvelők is elő fognak adni valamit. Na, de sietek, bocsánat! Azzal udvarias mosollyal elszaladt. Még visszakiáltott: – Legyen talán szerencsénk! Úgyis ritka az alkalom. A szórinttól elhaladva a mellékutcába fordultak be. Hamarosan nagy csend vette őket körül, csak a hó ropogott lábuk alatt. Az út két oldalán hóba pólyált ágaikat lengették a gyümölcsfák. A szovjet minden utat gyümölcsfákkal szegélyezett. A kapitalizmus versenye megszűnt, a nép eltartása a szovjet feladatává lett, és ezért minden lehetőt megtett, hogy ezt minél kevesebb munkaveszteséggel érhesse el. Ezért ültettek gyümölcsfákat az utak mellé a meddő díszfák helyett, amit valaha meg nem lehetett volna tenni, hacsak az állam nem akart szembekerülni a hatalmas agráriusokkal, akik a gyümölcs árát féltették volna. Általában az új vezetőség rájött a munka lényegére, hogy minden jó, amit a hatalmasok élveznek, a nép munkájából van, tehát nem kizárni kell őket a munkából, nem elzárni előlük az ingyen vagy olcsó táplálkozást, hanem dolgoztatni és táplálni őket. A gyümölcs szabad préda volt, viszont hamar kitűnt, hogy a nagy propagandával behirdetett szociális gondolatnak mi a háttere. Ugyanis a szovjet a gyümölcsérés idején csökkentette a vitafluid fejadagokat is. A nép egy darabig igyekezett gyümölcsöt szedve pótolni a hiányzót, verekedések folytak a fák alatt, de végre az elkeseredés kirobbant. Természetesen ez is föld alatt: a gyümölcsfákat éjjel elfűrészelték vagy megmérgezték. A szovjet ezzel szemben tehetetlen volt, és ha nem is állította vissza a régi fejadagokat, de kénytelen volt felemelni. Bandukoltak a ropogó havon. Hajós érezte, hogy szólni kellene, de olyan feszült állapotban volt, amikor annál kevésbé tudott beszélgetésbe kezdeni, minél jobban érezte ennek sürgetését. Végül, hogy valamit tegyen, belekarolt Ilonkába. – Szabad?

Aztán megint csend következett, amit Ilonka tört meg. – Mondja, mikor tudná maga megtalálni a célját? – Ha alkotó munkát tudnék végezni, olyant, ami az én ügyem is. – És mondja most, az adott helyzetben, ott a jegyintézetben mi lehetne a maga számára olyan, ami megvalósítható és magának jó volna? – Ha vicces kedvemben volnék – felelt mosolyogva Hajós –, azt mondanám, hogy Hufnagelt felköttetném. Ez nagyon jól esne. De tekintsünk el az utópiáktól. Nem is volna olyan nagydolog, ha végre engedélyt kaphatna a jegytár tagsága arra, hogy földet vásárolhasson. Elvégre az önellátási telepek alakítása törvényes jog. Pénz is volna már rá, és ilyen célra a szovjetnek kötelessége volna földet adnia, csak persze, mindez papíron van. – És mit csinálna, ha földet kapnának? – Dolgoznék, építenék rajta a tagságnak. Nem a munkát utálom én, csak a robotot, nem a társadalmat, hanem a tigriscsordát. Igenis, dolgozni szeretnék, embereknek, másokkal összhangban, békében és egymásért kamatoztatni gépet, tudást, erőt. Megint hallgattak. A hó szőnyeg mind vastagabb lett, amint a mellékutcába mélyedtek. A csend nőtt, és élesen kihallatszott, hogy nem lépnek egyszerre. Ilonkát nagyon gyötörte egy gondolat. Végre megszólalt bátortalanul: – Magát nagyon elfoglalják a gondolatai. Nőkkel egyáltalán nem törődik? – Egyik legnagyobb vágyam, hogy társat találjak. – Milyent gondol? Bizonyára magas igényei vannak – mondta félénken. Hajós a hangon mindent észrevett. – Nem tudnám megmondani – szólt –, hogy milyen legyen. Társ. De ne gondolja, hogy azonos nézeteket és ismereteket keresek a nőben. A közelség nem a szellemi azonosságban van, főleg nem a műveltség kérdése. Jóindulat és egy kis önállóság, amit keresek. Vitatkozzon, mondjon ellent, akit szeretek, de független jó szándékkal és gondozzon engem.

– Mondja, maga lenéz engem? – Ellenkezőleg. Bizonyos tekintetben nagy támaszom lehetne, mert biztosabban áll az emberek közt, és amellett bizonyára jót akar. – Én csak jót akarok magának – szólt repesve Ilonka. Egy utcalámpa mellett voltak. Hajós megállott. Ilonka szemébe nézett. Az ultreon enyhe lilába vonta mindkettőjüket. Hajós jó, kellemes melegséget érzett a lány iránt, aki nem tudja, ki ő, de megérzi a tisztaságot és átnyúl hozzá, ahol pedig önmagának csak bajt, szenvedést és idegességet fog találni. De hova forduljon? Nem ezt keresi végtére ő maga is? A barátságot? Nem ő maga pózol-e fellengzősen, amikor annyira elkülöníti magát? – Kössünk szövetséget, Ilonka – mondta csendesen. – Legyünk jó barátok. A lány válaszul belekarolt és hozzásimult. Hajós megsimogatta a fejét. Újra megindultak. A sarki óra nyolc óra nyolcvanöt percet mutatott. Ilonkának fájón jutott eszébe, hogy már rég otthon kellene lennie, már rég megvacsoráztak. (A nap tíz órára és az órák száz percre voltak beosztva.) Olyan szép, nyugodt pihenésnek érezte az együttlétet. A kapujukhoz értek, megálltak. – Eljön holnap a központiba? – El. Ilonka körülnézett, odasimult és csókra tartotta a száját. Elválás után Hajós többször visszanézett. A lány a kapuból integetett utána. A főútra kiérve látta, hogy a központiból kifelé szállingóznak az emberek. A Kossuth utca felé sietős lépteket hallott a háta mögött, ami bántotta. Nem szerette, ha valaki sokáig közvetlen mögötte jön, nagyon súlyosnak érezte az elképzelt szemeket sarkain. Bosszúsan megállott, hogy előreengedje. Ekkor vette észre, hogy az Csergő Bandi sajtómunkás, jó ismerőse. Bocsánatkérő szervusszal üdvözölte. – Megérezted, hogy én vagyok? – kérdezte mosolyogva Bandi.

– Téged mindenütt megérezlek – szólt Hajós nagy elismeréssel. – A szórintból jössz? – Áh, ne is mondd, nem jött el! – Hogyhogy? – Egyszerűen nem jött el. Nyolcra ígérte, ott vártuk felkészülve nyolcvan percig, de hát ő nagyúr, az él tagja és tanácsvezető. Nem tudom, hogy fogja Bárdos elszámolni a vajas kenyeret, amit a műkedvelőknek ígértünk és ki is kellett osztani. – Bíz’ az kellemetlen – mondta Hajós, hogy csak mondjon valamit. Nagyon unta a helyzetet és kényelmetlenül érezte, hogy most itt mulattatni és hallgatni kell Bandit, de maga volt a bűnös, ő állott meg. Pillanatig hallgattak. Bandi hirtelen kitört. – Bocsáss meg, drága Kálmánkám, de meg kell mondanom, rosszkor állítottál meg, nagyon sietek. Randim van – tette hozzá finom mosollyal –, majd máskor. Ugye, nem haragszol? Azzal szaladt is. Még békítőleg visszakiáltott: – Azért gyere el holnap a központiba. Bárdos új programot dolgozott ki, majd részletesen beszélünk. Fenomenális! Bocsáss meg! Hajós eddig is ingadozott a központiban teendő látogatás ügyében. Néhány magakorú emberrel, mint Bandival is, néha beszélgetett, de Csekéék nagyhangújai vadidegenek és kényelmetlenek voltak a számára. Most végleg elhatározta, hogy nem megy el.

5 CSERGŐ BANDI BEMUTATJA KÖZBOLDOGÍTÓ TEVÉKENYSÉGÉT, DE KÉSŐBB OLYAN DOLGOK TÖRTÉNNEK A KÖZPONTI SZÓRINTBAN, AMELYEK MÉLYEN MEGRÁZZÁK AZ OLVASÓT ÉS HUFNAGELT EGYARÁNT

Másnap Hufnagel a jegytárban kiállott a terem közepére, és kihirdette: – Elvtársak, mint bizonyára tudják, városunkat az a megtiszteltetés érte, hogy az agrártanács-vezető elvtárs hozzánk érkezni volt szíves. Tekintve, hogy a magas látogatás jegytárunkat is közvetlenül érinti, lévén működésünk részben agrárszakos, felhívom az elvtársak figyelmét, hogy most kapott értesüléseim szerint a tegnap elmaradt fogadtatás helyett ma hatkor lesz a központi szórakozási intézetben a város fejmunkásainak összejövetele, melynek keretén belül a főelvtársat üdvözölni fogjuk. Ezért ma délben pont ötkor befejezzük a munkát, hogy az elvtársak nyugodtan ebédelhessenek, és illően átöltözhessenek. Csak azt kívánom még megemlíteni, hogy amennyiben a főelvtárs közülünk bárkit megszólításával tüntetne ki, és kérdést intézne munkánk iránt, mindnyájunk kötelessége hangoztatni, hogy a szovjet közös érdekeit állandóan szem előtt tartjuk, és az alsóbb néprétegek partikuláris érdekeivel szemben intézményünk mindig lojálisán megvédte a proletariátus magasabb rendű céljait. Tehát mégis menni kell. Nem Ilonkát vagy Bárdost mulattatni, hanem sokkal súlyosabb ügyben. Hajlongani egy főhere előtt, hajbókolni és feszengeni a vitézmihályok közt, hallgatni a kenetet, velük éljenezni, halljukozni, lódítani és hangoztatni mindazt, ami neki sohasem volt saját vágya, sőt esetleg, ha megszólítja őt a Nagy Misztérium Bálványa, hangoztatni, hogy ő is nyúz, és képmutat, spontán lelkesedésből, mert gyermekkorában az asztal körül kergették, ha a préselt ruhások izzadságszagú pénzét nem ravaszkodta el az ápolt kezű elvtársak számára. Hivataltársai egész délelőtt a magas látogatásról beszéltek. Na, hát mégis felfigyel a kormány Felsőgádorra! És hogy milyen ruhát vesznek fel ebből a

vacak munkaértékből, amivel a szemüket kiszúrták. Elvégre ők a népet képviselik, és mégsem való, hogy a nép reprezentánsai úgy éljenek, mint akármelyik préselt ruhás. Szomorú szegénységi bizonyítvány a tagságra, hogy saját reprezentánsait így honorálja. Ebéd után húsz perccel már ott volt a központiban. A terem közepén hosszú asztal húzódott végig, felvirágozva, leterítve. Hátul a színpad az obligát lantokkal, álarcokkal és vörös szalagokkal ékesítve, felette a körirat: „Elvtársiasság, rettenthetetlenség, meg nem alkuvás, öntudatra ébredés.” Beletemetkezett egy agrárszakos nyomtatott folyóiratba. A kolhozok tökéletessége nagyon érdekelte. Az alárácsozott földekről volt benne egy cikk több képpel: a rácsot a régitől eltérően már nem gömbölyű rudakból, hanem szigonyszerű lapátrostéllyal készítik. A rácsozat megmozgatása így sokkal könnyebben forgatja át a földet, és a szántás így a régi 70 perces mozgatás helyett 10-15 perc alatt kész, és alig félannyi energiát fogyaszt. Be volt mutatva képekben egy hat emeletben művelt növénykultúra az egyes emeletekre a különböző növényeknek megfelelő különböző fényszórással. Persze, ez a magyar viszonyoknak még túl utópisztikus volt, ahol még a mintagazdaságok is legfeljebb a harmadik emeletig épültek ki. Hajós elgondolkozott, hogy ha ezeken nem luxusnövényeket termesztenének, hanem búzát, kukoricát és krumplit, milyen egyszerűen el lehetne kerülni a szervetlenből előállított és élvezetet nem nyújtó vitafluidot, hiszen bőven el lehetne látni mindenkit természetes, jó és ízletes táplálékkal, változatosan. Mindenkinek vissza lehetne adni az evés élvezetét, ami ma csak a kiváltságosok joga. A mi földművelésünk hatvan százalékban ma is egy szinten történik, amivel velejár a jég és aszály állandó veszélye, mert hiányzik a védő tető és az onnan való állandó esőztetés. Az élproletariátus úgy gondolkozik, hogy minek pazarolja a közmunkát termőszintek építésére, amikor az élelmezés meg van oldva vitafluiddal is, a meglevő egy szint pedig úgyis elég arra, hogy az él- és a fejmunkásság fejadagjait megteremje. – Szervusz, vén harcos! – hangzott most mögötte. Hajós felocsúdott az újságból. Csergő Bandi állt előtte. – Ja, persze! – folytatta Bandi a homlokára ütve. – Persze, te eljöttél. Emlékszem rá. Na, ne félj, elhoztam, itt van.

Azzal egy gépírt papírcsomót húzott elő a zsebéből. – Olvasd el, szórakozz vele, addig én, ha megengeded, továbbszaladok. Bárdos nagyon exponálva van a mai muriban, sietek hozzá. Csergő Bandi elrohant. Még visszakiáltott az ajtóból: – Ha sajtóhibát találsz, kérlek, ne botránkozz meg. Bárdos kissé raccsol, és a hangírógép az „r” helyett mindenütt két-három „g”-t ütött. Nem a mi gépünkkel van írva, és nem volt beállítva Bárdos beszédmodorához. Hajós olvasni kezdte a programot:

„Elvtársak!

Ütött az óra, amikor minden becsületes munkásnak talpra kell állni, és határozott, erős akarattal követelni jogait. Nem nézhetjük továbbra is tétlenül a vezetőség bűnös mulasztásait, amelyek a magyar proletárok verejtékező millióinak jólétét és megérdemelt boldogságát ássák alá vétkes könnyelműséggel. A magyar neoszocializmus most, a tizedik órában kibontotta a zászlót városunkban is, és felszólít minden becsületesen gondolkozó proletárt faji és csoportkülönbség nélkül, hogy aki szívén viseli maga és milliónyi elvtársa jövendőjét, szívvel-lélekkel csatlakozzék hozzánk, hogy makulátlan lobogónkat mielőbb a biztos győzelemre vihessük. A mi elvünk a tisztesség, a meg nem alkuvás. Programunk a minket megillető jogok határozott, gerinces és ingadozást nem tűrő követelése, az új, tisztultabb magyar szociális élet.

Követeljük:

Gazdasági téren minden dolgozónak becsületes, emberhez méltó megélhetését, a munka és tehetség megbecsülését. A vezető pozíciókat arra érdemesekkel és rátermettekkel kell betölteni. Követeljük a rejtett magyar tehetségek felkutatását és megmentését az elkallódástól. Követeljük az életautomatizálás tökéletesítését, mert halálos vétek minden egyes munkaóra felesleges eltékozlása. Szociális téren követeljük az emberélet kellő értékelését. Minden dolgos kar drága kincse a proletariátusnak. Követeljük a fokozott csecsemővédelmet, a gyermekjóléti intézmények szaporítását, hogy a gyermeksztrájk mételyének utolsó szikráit is kiirtsuk félrevezetett népünkből, és hogy a magyar proletariátus bízó hittel tekinthessen egy eljövendő biztos hajnal szebb ragyogása felé. Kulturális téren egy átfogóbb, koncepciózusabb rendszert követelünk. Az iskolák gyakorlati átszervezését magyar és szovjet szellemben. A tudománynak a proletariátus céljait kell szolgálni. Ki mindennel a tudományból, amit kótyagos agyvelők és penészes szobatudósok a nép alacsony ösztöneire számítva a proletáregység megbontására eszeltek ki és csempésztek be a könyvekbe! A vörös hadsereg a szovjet dísze és virága, proletárközösségünk és a civilizáció védőbástyája. Követeljük ezért hadseregünk fejlesztését, mert a neoszocializmus békét akar, de nem hajlandó az országot dögkeselyűk prédájául átengedni. Követeljük a vörös hadseregnek a kor színvonalára való emelését, a szemidegbénító és tüdőmaró gázok kezelésében való intenzívebb oktatását, valamint a csontlágyító és agyhártyaforraló sugarak tökéletesítését. Politikai téren követeljük a szovjet érdekében végzett becsületes munka honorálását, a kapitalizmus százfejű hidrája még mindig kísértő szellemének megszüntetését, a becsületesen dolgozó fejmunkások magasabb jutalmazását. Az élproletariátust fel kell világosítanunk a nyomorról, és rámutatni, hogy az ittott mutatkozó luxus országunkra és a közszellemre károsan hat, és hogy az antropizmus rémétől végleg megszabadítsuk sokat szenvedett országunkat, szükséges, hogy az élproletariátus saját körében is hozzájáruljon, hogy a tudatlan nép által könnyen félremagyarázható luxus csökkenttessék.

Elvtársak!

A neoszocializmus a szebb magyar proletárhajnal záloga. Nekünk egyformán becses a legelső élproletártól a legutolsó gépészig minden dolgozó elvtársunk, egyformán szívünkön fekszik minden munkás jóléte és jövője. Aki maga és gyermeke jövőjét szebbnek akarja látni, csatlakozzon lobogónk alá.

Kitartás!”

Hajós végigolvasta, és nem volt meglepve. Nem várt sem többet, sem kevesebbet. Most felnézve Pollákot pillantotta meg, aki Líviával együtt érkezett. Ismerte Pollák felfogását, mert ő is azon kevesek közt volt, akit az antropisták maguk közé hívtak. Néhányszor volt is köztük, rokonszenvezett velük, de beilleszkedni nem tudott. Emiatt azok, ha nem is lettek ellenségei, de óvakodtak tőle. Most, hogy Pollák megpillantotta, megörült neki. Mégis egy kis sziget. Tökéletesebb egy fokkal. Megszólította: – Mit csinál itt? Pollák odajött. Bemutatta Líviát is. Körülnézett, szavát lehalkította. – Meg akarjuk nézni a mai parádét. Líviának akarom megmutatni a labdázok nagyképűségének kulisszatitkait. Az ember gyakorlati példákon tanul igazán. Mit olvas? Hajós szó nélkül átadta a neoszocialista programot. Pollák mosolyogva futotta át. Aztán Líviának nyújtotta. – Olvassa maga is. Lívia is átolvasta. – Eklatáns példa – mondta Pollák. – Ezeket el fogja söpörni az idő. Terméketlen onánia. Figyelje, milyen gondosan kerülik a labdázok a létező potenciakülönbségeknek még csak a megemlítését is. „Gyakorlati téren minden

dolgozónak becsületes, emberhez méltó megélhetését, a munka és tehetség megbecsülését.” Megint a tehetséget becsülik! A tehetség egyetlen valódi értékelése az volna, hogy ugyanolyan fizetést kapjon, mint a tehetségtelen, de többet kívánjunk tőle. Látja, milyen tervszerűen igyekeznek az életélvezetet még élvezetesebbé tenni? Míg a dolgokat nem fogják az antropizmus által kitűzött elvek alapján látni, addig a potenciakülönbségek állandó katasztrófával fogják fenyegetni a világot. Majd Hajóshoz fordult. – Azért mégis haladunk egy kicsit – mondta halkan és mosolyogva. – Tegnap Pesten megint végiggurult egy óriási, távolról irányított labda az utcákon. A vörösőrséget a guta ütötte, mert gyorsabban futott, mint az autójuk. Remek ötlet ez! Egy öt-hatméteres labda nekimehet mindennek, legfeljebb felugrik ha autónak ütközik, és leesve gurul tovább, míg a vörösőröknek mindig kerülgetni kell. Persze megint hiába keresték az irányítót, mert ugyanakkor több helyről helyeztek üzembe leadókat, hogy a hullám-háromszögelést megzavarják. Most vidéken keresik, mert kifutott Vác felé, és elbújtatták valahol az erdőkben. Egyébként, ha érdekli, az éjjel tizenkét gyümölcsfát kivágtak. A fejlődést nem lehet megakadályozni. Hajósnak tetszett Pollák forradalmisága, és ezért rokonszenvezett is vele, bár rideg doktrinersége nem engedte, hogy fel tudjon oldódni vele szemben. Most mégis örült, hogy itt van. Igyekezett támogatni. – Bizony – mondta –, az egész ellenzéki mozgalom a föld alá szorult, aminek nagyon érthető oka van… – Pardon – vágott közbe Pollák –, az antropizmus nem ellenzéki mozgalom. Ellenzéki a neoszocializmus vagy a proletarizmus, de az antropizmus gyökerében más: forradalmi mozgalom. Hajós hagyta elmagyarázni, hogy mi a különbség ellenzékiség és forradalmiság közt. Pollák idézett Max Hartlebennek, az antropizmus prófétájának Potenciális evolutika című könyvéből. Hajós látta, hogy itt csak idézetekkel lehet valamit megmondani, ezért amikor szóhoz jutott, sietett megjegyezni: – Nem is tagadom a forradalmi jelleget, nagyon is egyetértek Hartlebennel. Arra a zusra célzok, ahol kifejti, hogy a fegyvertechnika az erőviszonyokat tolta el a fegyveres emberiség, szóval a hatalom javára. Ez tette lehetővé a

fegyvertelenek olyan mérvű elnyomását, amilyenre azelőtt a forradalmi veszély miatt gondolni sem mertek volna. Ez viszont a föld alá szorított minden forradalmi mozgalmat. Gyűlések vagy tüntetések lehetetlenek, marad a földalatti szervezkedés, bomba, fák kivágása és távolról irányított labda. Mondom, ezt Haitiében is említi. Mikor a Potenciális evolutiká-t olvastam… – Miért pont ezt? – vágott közbe Pollák. – Hartlebent az ember nem abból ismeri meg igazán. El kell olvasni az Einführung in die Teorie der Menschenmúde-t vagy az A nalise der Potenzialdialektik-et, vagy Watsonnak Hartlebenről írt memoárját: The Life and Work of Hartleben. Hajós türelemmel hallgatta végig. Igyekezett mindent végigcsodálni, hogy lehető simán és teljes levezetést nyerjen Pollák önbizalomteli leckefelmondása. Amikor úgy érezte, már nincs több kimutatni való benne, megszólalt: – Nekem is az a véleményem, hogy most csak a földalatti munka segít, amit betiltás és elfojtás nem fenyeget. Csak azt nem tudom, mi biztosítja, hogy egy esetleges antropista rendszerben nem fejlődne-e ki majd ugyanaz a reakció? Pollák fölényesen mosolygott: – Ennek pontos vezérfonala le van fektetve Ehrenfeld: Das neue Sistem der Weltkonstruktion című brosúrájában: amint az érték alapelvéül az elszenvedett fáradságot tesszük meg, önmagától megszűnik a munkaértékkel való visszaélés. – Tudom, de ki biztosítja, hogy így fogják az emberi termelést fizetni is? Pollák nagy szemeket meresztett. – Hát már most is vannak mérőkészülékek, amelyek a kényelmetlenségi érzetet mérni tudják. Wundermann kísérletei ezt olyan fokra fejlesztették, hogy ő az antropizmusnak jóformán előkészítője volt. Ha ő nem lett volna, talán nem is gondoltak volna a potenciális dialektika felállítására. Mint Watson mondja: „Nem tudjuk, valójában Hartleben szülte-e a potenciális dialektikát, vagy Wundermann.” – Nem kétlem, nem is azt vitatom, hogy lehet-e, hanem hogy lesz-e tényleg az a rendszer, azon az alapon. Marx sem úgy képzelte a marxizmus uralmát, hogy az él minden termelési eredmény kisajátítson magának, és az igazi dolgozók vitafluidon éljenek Anatole Francé, a nagy pacifista egyszer így jelölte meg a

militarizmus lerombolásának módját: „Irtsátok ki a katonai erényeket és összeomlik a társadalom.” Pár évvel halála után Pétain tábornok idézte ezt egy beszédében, mikor Franciaországot fegyverkezésre szólította fel. De úgy idézte, mintha Anatole Francé a katonai erények védelmére hívta volna fel a társadalmat, hogy megmentse az összeomlástól. Vagy nálunk nem így nyomták-e agyon halála után Ady Endrét, akinek A magyar Messiások című verse hazafias és irredenta dal címén került az iskoláskönyvekbe a keresztény korszak utolsó vergődése idején. Avagy mi lett Kolta Ferenccel? Így ölnek el minden próféciát és így lett Marx tiszta humanitásából a rablás és elnyomás alapja. – Maga még Marxra hivatkozik? Ezt az osztálytiszteleten is hallom. „Marxot meghamisítják!” Ezt sápítozza minden jámbor vénasszony, aki még azt hiszi, hogy Marx nagyon jó, csak meg kellene magyarázni az elvtárs uraknak, hogy nem ez az igazi marxizmus. Mért nem hivatkozik mindjárt Jézusra vagy Rousseau-ra? – Ha kívánja, hivatkozhatom. A „szeresd felebarátodat” ugyanaz, mint a „szabadság-egyenlőség-testvériség” vagy a „kizsákmányolás megszüntetése”, és mindezek semmiben sem különböznek Hartleben fáradsághonorálási céljaitól. Mind az emberi egyenlőség igazát akarja, és mind azt hiszi, hogy az elődje elméletének hibái okozták a rákövetkezett rosszat, amit újabb elméletreparációkkal akarnak kiküszöbölni. És biztos vagyok benne, hogy a maguk fáradság-elmélete is nagyon alkalmas alapja lesz egy elkövetkezendő rablási rendszernek. Nem elméletet kellene teremteni, hanem embert. – Ezek szerint – szólt Pollák most már egész magasról – maga egészen levegőbe épült. Micsoda romantikus kifejezés az, hogy embert teremteni?! Misztikumokkal osztálytiszteletet vezetnek, nem új társadalmat építenek. Watson ezt így fejezi ki: „ha az ember saját gondolkodásából teljesen ki tudja majd kapcsolni azt, ami ő, és teljesen csak gondolkodás tud lenni, amely egyszerűen a társadalom végcélját és a rendelkezésre álló eszközöket mérlegeli, akkor lehet majd egy ideális társadalmat építeni”. Ehelyett maga az embert akarja kifejleszteni. – Ez az, látja – vágta rá Hajós –, ha maga tudná, mit mond ezzel Watson, aki szintén próféta, akkor látná, hogy a járszalagosak mennyire csavarják ki a próféciát. Watson ugyanazt az „embert” akarja, amit én: aki nem szavak és paragrafusok vágányain mozog, hanem önállóan látja az emberek célját, és nem lehet az él rabulisztikájával megzavarni, viszont az önök doktrínáját sem

hallgatja meg, hanem kiválasztja azt a tettet, ami az emberiség érdekében jó, és alkalmazza. Az élet nagyon egyszerű: ennünk kell, szeretnünk, laknunk, ruházkodnunk. Minden, ami egyesek túlzott jólétét szolgálja a többi rovására, rossz. Ide ugyan nem kell doktrína. – Úgy látszik, ön nem olvasta Ehrenfeldtől az… – Eltalálta! – csattant fel indulatosan Hajós. – Nem olvastam. Nem is kívánom. De megnyugtathatom, hogy ha olvastam volna, én akkor sem lettem volna butább, mint most, mert én próféta vagyok, nem bába, akinek kezein elvész a gyerek. Én világra akarom hozni a próféták gyermekeit. Maguk a legborzalmasabb angyalcsinálók. Az él tudja, miért hamisította meg Marxot, amint az egyházak is tudták, miért hamisították meg vallásaik alapítóit, de maguk, akik látják a hatalomnál a paragrafusbolházást, szolgamódon leutánozzák és agyonütik saját prófétájukat, elangyalcsinálják az eszmét, mikor még önhasznuk sem diktálja ezt. – Kérem – szólt Pollák –, fejezzük talán be. – Befejezzük – szólt hirtelen lecsendesedve Hajós. – Úgyis hiába a világ, és úgyis elpusztulunk. Igazán nem tudom, miért élek, csak szépen szeretnék meghalni. Egy olyan percet szeretnék még megélni, amikor azt hiszem, hogy az ember magára ébredt, és akkor meghalni, hogy ne érjem meg az utána következő gazságot. Egy pillanat kellene még az életembe, amikor tettet látok és valaminek érezhetem magamat, de ez a sivár üresség megöl, ahol maguk képviselik a forradalmárokat. Kifejezéstelen tekintettel, üresen bámult az ajtó felé, amelyen át mind sűrűbben érkeztek az előkelőségek. Hirtelen egy ütést érzett a szívén. Ábrándozásában csak nehezen ébredt az okára: Hufnagel lépett be, és feléje tartott. Nyakában karvastagságú, finom selyemkötél, hogy hithű mivoltát megfelelően domborítsa. Hajós ijedten ugrott fel és mereven várta. Mikor közel ért, mélyen meghajolt. Hufnagel rá se nézve rohant tovább, alig biccentve meg fejét. A rángatott életnek ez a mementója végleg letörte. Ó, csak egyszer, egyszer jönne egy pillanat, amikor valami értelmét látja az emberiségnek! De meg tudna akkor halni!

Hirtelen az ajtó felől lárma hallatszott. Néhányan ijedten tódultak be, a bent ülők pedig az ablakokhoz rohantak. – Labda! Labda! – kiabálták összevissza. Hajósék, akik az ablak mellett ültek, kinézve egy tízméteres, óriási labdát láttak közeledni a főúton a központ felé. Belsejéből fúvószenekartól kísért kórus énekelte az Antróposz-indulót:

Antróposz, reményünk izzón kelő napja, emelkedj! Tárulj szívünk új ablaka! Oly rég vár a világ tikkadt lelke, sívó szolgaélet, öntözetlen ugar, meddőségünk csendje, anyák szikkadt melle. Jöjjön új földrengés, pusztító, teremtő! Támad az új élet, éled a temető és szabad lesz élni, levegőt szívni, örömet kérni. Félre a dőre tunya várással, hiába sírással! Gépészek, előre! Pusztuljon, ki élt mások vérén, boldogságán, bérén!

Antróposz, előre!

A labda lassú tempóban gurult a központi elé. Az utcán az emberek szertefutottak, a közeli házakból viszont ömlött ki az embertömeg, és eltűnt mindenki a mellékutcákban. De már zúgott az egész központi. Az emberek a túlsó oldali kijárat felé tolongtak. De a labda irányítói, úgy látszik, a központi egész közönségére pályáztak, mert hirtelen őrült iramban megindult, körülgurulta a központit, és a kitódulókat egyszerűen visszaterelte az ajtón. Senki sem merte megkockáztatni, hogy alákerüljön. Ettől kezdve körbe kezdett gurulni a főtéren, oly gyorsan, hogy alig lehetett szemmel követni. Már senki sem mert kimozdulni. A közönség a csarnok közepén zsúfolódott össze. Ők hárman dermedten álltak az ablak előtt, és hátrahúzódtak, csak Lívia állt egyenesen, szemét kissé összevonva nézte a zúgó labdát, amelyen a ráfestett görnyedt gépész alakja cikázva hányta a cigánykereket, és mind harsogóbb tempóban szólt belőle az Antróposz. Az utca néptelen volt, és csak néhány gépész maradt ott, élvezve az elvtársi rémületet, bár tudták, hogy büntetést kapnak, ha meglátják őket együtt érezni. Néhány jóakaratú sorstársuk erővel cipelte el őket. Lívia pedig ott állt mozdulatlanul az ablak mellett, szemét félig lehunyva. Pollák hozzáugrott és hátra akarta húzni. Lívia felocsúdott. Mosolygott. – Jenőké – mondta halkan, óvatosan –, a mi énekünk. Egy pillanatra valakinek érezhetjük magunkat! Pollák nem osztotta az örömét. – Nem tudhatjuk, hogy nem kerítik-e be a vörösőrök, és akkor itt robban fel. Pont most kellett ennek a keserves vacaknak idekerülnie! Jöjjön hátra! Lívia úszott az Antróposz melódiájában.

– Nem érdemes! Mi úgyis meghalunk, hiába a világ, úgyis elpusztulunk. Most haljunk meg, Jenőké, amikor úgy látszik, mintha az ember önmagára ébredt volna. Hajós meglepetten hallotta saját szavait a lány szájából. A tömegben egy hang kiáltott: – A konyhán keresztül le lehet menni a pincébe! Most mindenki a konyha felé tódult. Tülekedés, ordítozás kezdődött, Hajósékkal senki sem törődött, és egy perc múlva üres volt a csarnok Utolsónak Steiner ment le, az inspekciós vörösőrparancsnok. Távolról páncélkocsik sivítása hallatszott. Pollák egy pillanatra felderült. De a hang inkább távolodó volt. Hirtelen újra megragadta Lívia karját. – Tudja, mit csinálnak most? A külső utcákat zárják le, és ide fogják beszorítani. Legyen esze! – Köszönöm, hogy elhozott ide – felelte Lívia mosolyogva. – Hozta a nyavalya! – kiáltotta idegesen Pollák. – A maga ostoba eszméje volt a mai idejövetel. Nem jön? – Nem, Jenő – felelte az szelíden és megnyugodva. – Hagyjon itt. Pollák hátra akarta húzni a lányt, de az kiszakította magát. – Hagyjon! Ebben a pillanatban egy mellékutcából egy igénytelen kis kocsi gurult ki a főtérre. Úgy látszik, nem tudott a labdáról. Hirtelen fékezett, de már késő volt: a labda az orrának ütközött, nagyot ugrott, és újra visszaesett. Pollák ijedten eresztette el Líviát, és lefutott a pincébe. A kocsiban most hirtelen felemelkedett valaki, és a kormányhoz nyúlt. Úgy látszik, a vezetőt megsebesítette az összeütközés. A kocsi megindult, és sikerült a központi garázsába átfutni, még mielőtt a labda

visszatérhetett volna, de az, úgy látszik, nem is pályázott az egyszerű kocsira, mert folytatta útját. A csarnokban teljes csend volt, csak az Antróposz szólt kívülről. Lívia széket húzott az ablakhoz, és leült. Hajós nézte egy darabig, aztán megfogott egy másik széket, és a lány mellé ült. Egymásra néztek. Lívia elmosolyodott, és megfogta Hajós kezét. Egymáshoz húzódtak. A labda mennydörgött:

Szabad lesz élni, levegőt szívni, örömet kérni, félre a dőre tunya várással, hiába sírással! Gépészek, előre!

Lívia Hajós vállára hajtotta fejét, és utána dúdolta az éneket. – Ilyennek képzeltem én a percet – mondta Hajós. – A mienket. Szorosan átfogták egymás vállát. – Csókoljuk meg egymást – szólt Hajós –, hátha sikerül meghalnunk.

A lány hátravetette fejét, szemét behunyta. A labda mennydörgött, és ők csókolták, csókolták egymást. Egyszer csak a vállukon érzik egy idegen kéz szorítását. Amint meglepetten felnéztek, egy idegen férfi állt előttük. – Bocsánat – szólt az –, jobb lesz, ha lemennek a pincébe. Itt veszélyes. – Tudjuk – válaszolta nevetve Hajós. – Tessék itt hagyni minket. Önért kár volna, vonuljon el. Nekünk is jót tesz. – Köszönöm, én szeretem az ilyen murit. Bár majdnem elgázolt ez a golyóbis. – Ön ült a kocsiban? – kérdezte meglepetten Hajós. – Volt szerencsém. Azzal minden további nélkül odahúzott egy széket, őket egy kissé széttolta, és közéjük ült. – Bocsánat, tudom, hogy háborgatom önöket, de érdekelnek engem. Szeretném bebizonyítni, hogy nem vagyok spicli, és azután megkérdezni… – Felesleges – vágott közbe Hajós. – E tekintetben hiszek önnek. A lakáj csak parancsra bátor, mert vérében van, hogy a deres félelmesebb, mint az ágyú. – Akkor megmondhatja: ön is antropista? – Nem. Csak ember. Ez a labda is hazugság szülötte, mint minden, de tett! És egy pillanatra úgy látszik, mintha valami igazi volna, mert történik valami. – Jobb lesz, ha eltűnik innen. Felrobbanhat. – Bár már látnám! – Jobb szeretne meghalni? – Természetesen! – Miért?

– Mert élet nincs. – Hogyne volna! Lívia felnevetett. – Önnek jobb, ha menti magát – szólt Hajós. – Ne akarjon minket meggyőzni. Nekünk is jobb egyedül. Egy páncélkocsi sivítása hallatszott, jóval közelebbről. A labda megtorpant, a kórus elhallgatott. Majd hirtelen kifutott a térről, és eltűnt a főutcán. – Jaj, csak megmeneküljön! – szólt Lívia. Majd később hozzátette: – Vagy inkább idejöjjön vissza felrobbanni. Nem is tudom, mit szeretnék. Csend lett. Az idegen felhasználta az alkalmat. – Hogyan képzelne ön egy igazi életet? Ne féljen, nem vagyok buta ember – tette hozzá, mikor látta Hajós idegenségét. – Nekem is vannak teóriáim az élettel szemben. – Nekem nincs. Inkább minden teóriát ki szeretnék irtani. El szeretnék vonulni egy tiszta társadalomba, ott dolgozni, építeni másoknak, hogy azok is építsenek nekem, ahol az egyedüli szabály az élet: mindenki éljen. A pincéből lépések hallatszottak. Egypáran visszamerészkedtek, de hirtelen egy nő sikította el magát: – Jön! Az egész társaság hanyatt-homlok menekült vissza. A labda tényleg sietve gurult vissza a főúton, elhaladt a központi előtt és ellenkező irányban eltűnt. – Elzárták az utat az Erdős-hegy felé – szólt Hajós. Lívia kitörő örömmel ragadta meg Hajós kezét: – Meghalunk! Meghalunk! Nyakába ugrott, összevissza csókolta. – Ön most hol van alkalmazva? – kérdezte az idegen. A lelkesedés Hajósra is átragadt.

– Úgy látom, apám, csak voltam alkalmazva a jegytárban. Hej! Hogy fogok nevetni, ha meghalok! Hufnagelt, azt a gyáva lakájt a guta üti meg, ha megtudja, hogy az ő alkalmazottja itt halt meg énekelve. Átkarolta Líviát, csókolta, ahol érte. Az idegen cigarettára gyújtott és kinézve, ujjaival, szórakozottan dobolt az ablaküvegen. Azok most észre sem vették őt. A főúton újra sivítás hallatszott, és megjelent két páncélkocsi. A tér torkolatánál megálltak, összefutottak, közöttük egy oszlop szökkent fel, majd az oszlop kettévált és a kocsikkal együtt az utca két széle felé tartott. Közöttük háló feszült, ami gyorsan gömbölyödött ki belőlük. Az út szélére érve a két kocsiról egy szerkezet a talajba fúrta az oszlopokat úgy, hogy háló zárta el az utcát, amely háló mögött a kocsik voltak. Most a hálót ott hagyva sietve visszafordultak, eltűntek arra, ahonnan jöttek. Most távolról elemi erővel szólalt meg az Antróposz. A labda közeledett. Lívia és Hajós felugrottak. – Jaj, csak ki ne szorítsák a főtérről! – kiáltotta Hajós. Szédületes iramban jött két újabb páncélkocsi a mellékutcából át a főtéren. Izgatottan lestek, melyik ér előbb a céljához. Baj lehetett, mert a kocsik a teret megkerülve ugyanolyan iramban visszafutottak. Tényleg, a dal közeledett, és feltűnt újból a labda. Hajós és Lívia tele torokkal énekelte vele:

Pusztuljon, ki élt mások vérén, boldogságán, bérén, Antróposz, előre!

A labda pedig rohant, amerre az autók eltűntek.

Pár pillanatnyi nehéz csend következett. Az idegen felállt, Hajóshoz lépett, szólt valamit, amivel azok egyáltalán nem törődtek. Egymást átfogva tele torokkal énekeltek. Lívia a zsebkendőjét lobogtatta arrafelé, amerre a labda eltűnt. Az idegen megfogta Hajóst, hátra akarta húzni, de nem lehetett. Hirtelen úgy egy kilométernyi távolságból irtózatos hang kiáltotta: – Gépészek, előre! A következő pillanatban a világot rettenetes robbanás rázta meg. Az épület megremegett, az ablaküvegek behajtottak, szétrepedtek, össze-vissza görbültek, és ronggyá szakadva lógtak szerteszét az ablakkeretekről. A robbanás mindhármukat hanyatt vágta, a bejárat melletti fal bedőlt, a külső és belső réteg közé öntött hőszigetelő por, mint sűrű felhő repült szét és betöltötte az egész termet. Szemüket-szájukat telelepte. Jó tíz percig tartott, amíg magukhoz tértek. A felhő lassan oszladozni kezdett, és akkor látták, hogy a terem újra megtelt. A pincéből ujjongva áradt fel a tömeg, belepve fehér pihékkel, mint rengeteg hóember. Elmúlt a veszély. Ők döbbenten néztek egymásra. Jóformán semmi bajuk sem volt. Következő gondolatuk újra az élet volt: a nyomorult, le nem tehető életösztönnel biztosítani tovább a kegyelmet. Mit fognak most magukról hazudni? Az éneket azok nem hallhatták, hiszen maguk is alig hallották a hangorkánban. Sebesülésük nincs, ami elárulná, hogy nem menekültek, Pollák sem lehet áruló, hiszen neki több vaj van a fején. Csak kissé távol voltak a tömegtől, ami feltűnhetett. Mindketten erre gondoltak, és siettek arrafelé. Igyekeztek egymástól távol kerülni. A labda elment, és az utána jött dermedt lelki csendben félelmesen didergett fel a tettek jégruhás hóhérja: az életösztön. Hajós Csergő Bandit kereste, mint legalkalmasabb ürügyet.

Mikor megtalálta, hangos beszélgetésbe akart kezdeni. Teli szájjal nevetett. – Na, ez jó eset volt, Bandi, mi? – Csak a főelvtárs érkezzen meg épen! Nem tudod, mi van vele? Bandi nagyon ideges volt. – Még csak ennek kellett jönnie! Hogy a nyavalya törje ki ezt a piszok bandát! Hirtelen elkomolyodott. Merően nézett Hajósra. – Hát te hol sebesültél meg? Hajósnak minden tagja remegni kezdett. Hufnagel előtt érzett csak ilyen bizonytalan gyengeséget, mint amilyen hirtelen elfogta. Mit mondjon? – A lépcsőn feljövet hasra vágódtam – mondta erőltetett nevetéssel. – Semmi, nem fáj. – Hasra estél, és hátul, a nyakadon sérültél meg? – Ja! Akkor valószínűleg még odalenn. Hogy hogyan mondja el, még nem tudta, de annyit tudott, hogy lent létét kell hangoztatnia. Bandi nem válaszolt, és Hajós úgy érezte, száz szem nézi, és Bandi szótlanságában a mindent átlátó vizsgálóbíró befejezett megállapítása sújt le rá. Pedig Bandi nem gondolt semmire, őt már rég a mai ceremónia ügye aggasztotta, de Hajós zavara nem hagyta annyiban a dolgot. – Bizonyára lent, amikor ott álltam Hufnagel mellett, ment bele valami… Hirtelen csak ez a név jutott eszébe alibinek. – Eredj, kösd be – mondta Bandi –, most nem érek rá. – És rohant Bárdost keresni. Hajós sietve nézett körül, merre találna tükröt, és ha lehet, vizet. Hirtelen egy kezet érzett a vállán, megfordult. Hufnagel fogta.

– Lesz szíves egy pillanatra?! – szólt. Hajósban elhűlt a vér. Követte Hufnagelt egy sarokba. – Kedves szaktárs – mondta. – Én önnek nem Hufnagel vagyok, hanem legalábbis Hufnagel elvtárs, ha már a magas szovjet által juttatott rangomról természetéhez híven hallgatni kíván is. De öntől már ehhez hozzászoktam. – Bocsánat, nyelvbotlás – mondta hadarva Hajós. Nem annyira mentegetőzésül, hanem inkább hogy megakadályozza, hogy a beszéd átterelődjön arra a másik dologra. De Hufnagel rögtön leintette. – Köszönöm, most nem erről van szó. Miért említette ön, hogy mellettem állt, mikor nem állt ott? Hajós már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Gépiesen hebegett valamit. – Azt hittem, igazgató elvtárs áll mellettem. Összetévesztettem… – Kérem, fékezze a modorát. Én, mint igazgató, nem állhatok a beosztottaim mellett, legfeljebb maga állhat énmellettem, fiatalember. Egyébként mi oka van, hogy újból, hogy úgy mondjam, szándékosan tévedett? – mondotta most, irtózatosan élvezve a megszerzett fölényt. – Mert ön nagyon jól tudja, hogy nem mellettem állt. Régóta figyelem önt a hivatalban is mint megbízhatatlan és rest fejmunkást, aki emellett gyanúsan viselkedik. Hol volt ön? Hajós mindent veszve látott. Kár mindenért. Elveszett. De miért vesszen el gyáván? Ha tovább alázatoskodik az emberférgek legférgebbje előtt, és úgy fogják innen megkötözve elvinni, olyan piedesztált nyújt Hufnagel további dölyfének, amit soha, semmi sem ingat meg. A sarokba szorított vad mindenmindegy tudata tört ki belőle. Legalább egyszer megmondani. – Itt fent voltam – szólt hangosan, nyomatékkal –, és énekeltem az Antróposzt. – Kérem, ne akarjon engem álcinizmussal megtéveszteni – mondta kegyetlen szadizmussal Hufnagel –, mert én igen könnyen fel is tehetem önről ezt, és ez igen veszélyes játék lenne!

– Micsoda „feltehetem”?! – kiáltott most Hajós. – Igenis, fent voltam és énekeltem, és örültem, hogy egyszer megmondhatom nekik. – Kinek mondta meg maga? – Többek közt magának. Igenis, magának. Vagy ha jobban tetszik, Hufnagelnek. – Szemtelen, pimasz! – Maga meg üresfejű pojáca. De ha tetszik, tegye hozzá az elvtársat és a magas szovjet által juttatott rangot. Torkig vagyok a rendszerükkel! Hufnagel felemelkedett, és kiáltott: – Vörösőrt! Vörösőrt!! A tömeg köréje gyűlt. Izgatott szavak röpködtek. Amikor Hajóst meglátták Hufnagel kezében falfehéren, majd pipacsvörösen, a tömeg szadista ösztönével agyon akarták verni, fogalmuk sem volt, kit és miért, de ütni lehetett, büntetlenül, és ugyanúgy agyonverték volna, mint bárkit az utcán, ha azt látják, hogy tömeg üldözi, tehát védtelen. Ebből az ösztönből táplálkoznak azok a mutatványos bódék, ahol olcsó pénzért fagolyókkal, agyagtányérokat, korsókat, vázákat, miegymást lehet törni, zúzni. Már zuhogtak az első ütlegek, amikor az egyik elkiáltotta: – Ez irányította a labdát! Végre megvolt az indok is. Néhányan az előkelőbbek közül köréje álltak, hogy az ütlegeket megakadályozzák, hivatkozva a szovjet törvényes igazságszolgáltatására, mely egyedül jogos érvényt szerezni a közbiztonságnak, de ezt sem átérzett törvénytiszteletből, csak hogy saját rangjuk méltóságának langy fürdőjét mélyebben kiélvezzék. Most Lívia fúrta át magát a tömegen, elébe ugrott és szembenézett velük. – Engem is verjenek – kiáltotta oda –, én is becsületes vagyok! Én is megérdemlem! A tömeg egy pillanatra meghökkent.

– Pollák! – kiáltott Lívia – Védjük meg! Pollákot, aki a túlsó sarokban szorgalmas beszélgetésekben keresett alibit, szíven döfte a kiáltás, és igyekezett nem hallani. Ez a szerencsétlen nő bajba keveri a pártot! Ilyen hülye csak egy tyúk lehet! Ki fogja záratni a legközelebbi ülésen. De most futni! Kereste a menekülés útját, míg végre egy mellékajtón eltűnt. Egyszerre egy hang bömbölt át a tömegen: – A főelvtárs! Mindenki egyszerre legmélyebb ünnepi pózába dermedt, hajlott, illetve keneteskedett, már ahogyan rangja és érdemjelei diktálták. Az ajtó közelében a notabilitások sűrűsödtek valaki körül. Mindenki elcsendesedett, Hufnagel agyán átfutott az alkalom soha vissza nem térő ragyogása. Halkan szólt a körülállóknak: – Fogják kérem, vigyük a főelvtárs elé. Mutassuk meg, hogy városunk tanúságot tud tenni szovjethűségéről. – Úgy van! – szólt egy basszushang. – Nálunk nem lehet büntetlenül labdát gurítani. – Engem is vigyenek! – kiáltott Lívia. – Maga is irányította a labdát? – Persze! Én gyilkoltam meg Marxot, én húztam karóba Engelst és Lenint. A kis csoport sietve cipelte el a két áldozatot. De mire odaértek, embergyűrűbe ütköztek. Ennek közepén állt valahol a főelvtárs, és tisztán lehetett hallani Cseke Zoltán üdvözlő szavait. A lármára néhány ember megfordult, és buzgó igyekezettel pisszegni kezdtek. – Várjanak! – intették le néhányan. – Üdvözletünket tolmácsolják. Hufnageléknek várni kellett, így hát megelégedtek azzal, hogy fontosságuk

kiélvezésére háromszor olyan erősen szorítottak Hajóst, mint kellett volna. Mert Hajós a legkisebb ellenállást sem fejtette ki. Halványan arra gondolt még, hogy ha a főelvtárs elé viszik, azt legalább szembeköpi, majd azt vizsgálta, nem lehetne-e menteni még valamit? Líviára is gondolt, aki nem volt hajlandó elmenni, mellette állt, és akit végül szintén megragadtak azok, akiknek bár Hajóson nem maradt megragadható felület, de a főelvtárs előtt mindenképpen meg akartak jelenni valakivel a kezük közt. Később menekülésre is gondolt, és arra, hogy hogyan tudná Líviát is kimenteni? A gondolatok roppant gyors tempóban villantak át rajta, végül teljesen megzavarodott, és megadta magát. Úgy lógott a szorító kezek közt, mint a rongy. Karjában megállt a vér, és zsibbadni kezdett minden része. Homlokán dagadni kezdtek az erek. Az ünneplők fontoskodó csendben porolták magukról a pihét, és sugdolóztak: – Mikor jött be a főelvtárs? – Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hol jött be. Csak azt láttam, hogy Cseke meghajlik valaki előtt. – Így van ez a fejetlenségben. – Meglehet most a véleménye Felsőgádorról. Ez alatt Cseke mondta az üdvözlőbeszédet: – …mindnyájan elítéljük azt az aljas és gálád merényletet, amit a féket nem ismerő antropista őrület elkövetett, amely métely azonban távol áll a magyar nép nyílt, becsületes és őszinte természetétől. Az elvtársias magyar nép természeténél fogva mindig kommunista volt és lesz. A mi népünk is ugyanazon Ázsiából származott, ahonnan a kommunizmus, ezt hozta onnan magával, és mint azt minden iskolás gyermek tudja, a vérszerződés volt Európában a legelső szovjethatározat, amit a tökéletes bizalmi rendszer alapján alkottak a nép dolgozói. A közbeékelődött ezeréves nyugati feudalizmus sem tudta népünk ősi kommunista jellemét megváltoztatni, és a száz év előtti nagy felszabadító harcok óta, mint poraiból éledt főnixmadár bizonyította be életképességét és erejét a világnak ez a nép. Az idegenből importált antropista őrület, amely romba akarja dönteni a civilizált világot, és állati rabszolgaságba hajtani az emberek millióit, nálunk nem talált

termőtalajra. A józan magyar nép megvetéssel fordul el minden felforgató tévtantól, és kész utolsó csepp véréig védeni a proletárdiktatúrát. A most kudarcba fulladt aljas merénylet legyen számunkra intő példa, hogy a jövőben fokozott hűséggel kell védenünk a mi közös édesanyánkat, és egyben legyen ez bizonyság a főelvtárs előtt arra, hogy Felsőgádor józan magyar népének ellenállásán megtörik minden felforgató aknamunka… – Már el is fogtuk – sietett közbevágni egyik buzgó, aki kezdett türelmetlen lenni a hosszú elmefuttatás miatt, ami a nagy jelenést hátráltatta. A középen állók csodálkozva arra fordultak, úgy, hogy Cseke is érezte saját érdektelenségét, és gyorsan befejezte. A kézfogások alatt keletkezett pillanatnyi csendet felhasználva Hufnagel lökött egyet Hajóson. – Előre! Hajós ment magától. Most még több kéz igyekezett hozzátapadni, de kitűnt, hogy az előrelátók itt is előnyben vannak, mert azok lettek a nyertesek, akik régebben biztosítottak rajta maguknak helyet. Líviát is besodorták. A tömeg kettévált, és ott álltak a főelvtárs előtt. Hajósban alig volt élet, de amint szemét felemelte, majd kővé meredt. Alig akart hinni önmagának. Az idegen előtt állt. Nem! Nem lehetett tévedés. Hiszen még a ruhája is fehér, tehát nem utólag jött. Ha még egyáltalán lehetséges volt, keserű csalódás futott át rajta. A rendszer aljasságáról sok mindent elképzelt, de hogy egy ilyen magasan álló főember ilyen aljas spicli szerepre vállalkozzon, azt nem hitte volna. Pedig, hogy mondta, hogy nem spicli! Eh! Hufnagel azonban sietett mélyen meghajolni, és beszédbe kezdeni, mielőtt mások megelőzik. Eleresztette Hajóst, és rámutatott: – Legmélyebben tisztelt Lichtenberg Ernő elvtárs, nekünk jutott a szerencse,

hogy rögtön a most lefolyt aljas merénylet után ön elé hozzuk Hajós Kálmánt… És itt váratlan esemény történt. A főelvtárs meglátva Hajóst, kitörő örömmel lépett hozzá, megrázta kezét és felkiáltott: – Ó, nagyon köszönöm, hogy megtalálták. Önnek is nagyon köszönöm, hogy hozzám fáradt, és megköszönhetem azokat a nagy szolgálatokat, amelyekkel a szó szoros értelmében az életemet mentette meg. Igazán mondom – fordult Hufnagelhez –, pardon, kihez van szerencsém? – Hufnagel Árpád, a magas él szerény szolgája, a jegytár igazgatója – dadogta elképedten. Hajós válláról persze pillanatok alatt lehulltak a kezek, néhány azonban rajta maradt baráti ölelés alakjában. Persze Líviát is elengedték. – Hát igazán mondom, ha ez a derék elvtárs ott nincs mellettem, mikor bejöttem, most talán nem látnának. Mikor senki sem volt fent, ők siettek egyedül megvédeni. Óh, hiszen vérzik a nyaka! Még meg is sebesült miattam! Gyorsan, orvost, elvtársak! Néhányan orvost kezdtek kiabálni, Hufnagel buzgón szaladt le és fel, de orvos már akadt a tömegben, aki azonnal hozzálátott a bekötözéshez. – De hol van az a kedves elvtársnő, aki önnel volt? – Tessék, tessék – szóltak, és mutatták Líviát, akivel szintén melegen kezet rázott, és nem győzött hálálkodni. Majd Hufnagelhez fordult: – Szóval ön, elvtárs, a jegytár igazgatója? Gratulálok önnek. Mindig mondtam, hogy a siker attól függ, hogyan tudja az ember megválasztani munkatársait. Ugyanis Hajós elvtárs már volt szíves közölni, hogy a jegytárban van alkalmazva, Hufnagel elvtárs kitűnő igazgatása alatt. – Hajós elvtárssal mindnyájan meg vagyunk elégedve – dadogta Hufnagel. – Méltóztassék talán az asztalhoz… – mondta most kéz dörzsölve Cseke Zoltán.

A főelvtárs megindult az asztal felé. Hufnagel a jó alkalmat kihasználva mellette maradt egész az asztalig. Ott azonban, sajnos, el kellett maradnia, mert a helyek rang szerint voltak kiosztva. A főelvtárs mellé Cseke Zoltán és a kerületi közigazgatási főnök ült volna, ha a főelvtárs hirtelen körül nem néz: – Pardon, elvtársak, nem feledkezhetünk meg a nap hőseiről. A szovjethűség mindig megbecsülést érdemel. Azzal odament Hajóshoz, őt és Líviát odatessékelte, és leültette maga mellé. – Megbocsátanak az elvtársak, ugyebár? – kérdezte mosolyogva Csekééktől, amit azok mély meghajlással viszonoztak. Aztán elhelyezkedtek, majd a színpadon a munkáskórus kezdett bele az Internacionáléba, amit felállva énekeltek, azután megkezdődött a lakoma. Hajós és Lívia a dologból semmit sem értettek és gépiesen ettek. De a főelvtárs annál többet foglalkozott velük. Hufnagel legnagyobb rémületére azt kérdezte Hajóstól, hogy hogy van megelégedve a hivatallal, és nem kívánna-e magasabb rendű ügykört ellátni? De Hajós azt felelte, hogy ő csak használni szeretne az emberiségnek. – Mindnyájunknak ez a célunk – felelte Lichtenberg –, és ezt várja el a szovjet is. Ön még úgyis fiatal, reméljük, hogy munkásságából nagy haszna lesz a szovjetnek. – Attól félek – szólt Hajós –, hogy csalódni fognak bennem az elvtársak… – Na, ne szerénykedjék! – vágott közbe Lichtenberg. – Meg vagyunk győződve az ön képességeiről, kivált azon információk után, amiket az ön főnöke nyújtott nekem. Ugyebár? – fordult Hufnagel felé, aki zavarával és a szájában lévő nagy falat őzgerinccel egyaránt küszködve igyekezett kézzel-lábbal és villával helyeselni. – Nem emiatt félek – folytatta makacsul Hajós –, hanem… De Lichtenberg újra közbevágott: – Kérem, kérem, mondtam, ne szerénykedjék.

Bár mosolygott, de hangjában erélyes leintés is volt, úgy hogy Hajós megdöbbenve hallgatott el. – Ne felejtse – folytatta Lichtenberg különös nyomatékkal –, hogy van úgy néha az életben, hogy nemcsak látszik, hanem történik is valami, mert csakugyan történik… És higgye el, mégis van élet. Hajós most nem tudta, voltaképpen hányadán áll? Ő tévedett volna egész életében, teóriáiban? Mindenesetre hallgatott. Majd felköszöntők következtek. Cseke beszélt újból, majd Bárdos fejtette ki, hogy bár a kormánytól eltérő utakon jár, de ő is ugyanazon közös szovjethaza szerény közkatonája, és a helybeli ellenzék és sajtó nevében üdvözli az él kiküldöttjét. Lichtenberg válaszában megköszönte, mindenkit sorban megdicsért, kijelentette, hogy Felsőgádor dísze és ékessége annak a gyönyörű szovjetkoszorúnak, amelyben a gyöngyöket a magyar városok jelentik, és nem kell félnie annak a hazának, amelynek egyetlen városa olyan fiakat tud felmutatni, mint Felsőgádor, éspedig mint Cseke Zoltán, Bárdos, Hufnagel, satöbbi. Itt következtek rangsor szerint az összes nevek, melyekre ugyancsak rangsor szerinti erejű éljenek robbantak válaszul. Végül újból kiemelte Felsőgádor ragyogó hőseit, Hajóst és Líviát, akikre poharat ürített, és az egész terem tolongott Hajós körül egy-egy koccintást kicsikarva tőle. Az ünnepélyt ultreon fényjátékok zárták be, amelyek után Lichtenberg mindenkitől szívélyesen elbúcsúzott, nem mulasztva el újból a legnagyobb megelégedését kifejezni mindenkivel külön-külön, majd Hajósékhoz lépett, és intett nekik: – Leköteleznének, ha velem jönnének, elvtársaim. Azzal kivezette és betessékelte őket egy pazar autóba, amelyen ott díszelgett elöl a szám helyett az arany sarló-kalapács. A sofőr bekapcsolta a hullámfogót, dudált, a gép zizegni kezdett, és elindultak. Az ott maradottak közt pedig a csodálkozás moraja futott végig. Mindenki áradozva beszélt a főelvtárs közvetlen, leereszkedő nyájasságáról, de különösen arról a csalhatatlan ösztönről, amellyel Hajósban a rátermettséget felismerte, és

amely csak kiváló emberek sajátja. Most Hufnagel örvendett legnagyobb tekintélynek, mint aki először fedezte fel Hajóst és alkalmazta hivatalában. Hufnagel a nimbuszt hűvös előkelőséggel kasszálta be, és könnyedén jelentette ki, hogy a dicséretet túlzottnak tartja, mert Hajós kiválóságát más is bizonyára éppúgy felismerte volna, és végtére kötelessége volt, amiről nem ildomos külön dicséretet zengeni. Úgy ha most sötétben, tanúk nélkül bármelyikük is előkaphatta volna Hajóst, valószínű, hogy egyetlen ép porcikája nem maradt volna, de hát többen voltak, és éppúgy ünnepelték, mint sorshúzáskor a szerencsés nyerőt azok, akik helyett az elnyerte a főnyereményt.

6 NAGY ÉS SÚLYOS TITKOKRÓL LEBBEN LE A FÁTYOL, AMINEK HAJÓSÉK NAGYON MEGÖRÜLNEK

Amikor a kocsiba beültek, az átélt sok furcsaság zsongott a fejükben. Hajós nem szólt, csak nagyon türelmetlenül várta a végét, amikor a nagy zavar megoldódik. Lichtenberg pedig szintén hallgatott. Megérkeztek. Lichtenberg felterelte őket az emeletre. A szobába belépve ugyancsak szó nélkül leültette őket két karosszékbe. Ő maga velük szemben a díványra ült. Aztán hosszan, percekig nézte őket. Egyszer Hajós vállára tetté a kezét, mintha szólni akarna, aztán idegesen felugrott, és fel-alá járkált. Azok bámulva néztek utána. Hajós mind kínosabban érezte magát, mint a vizsgálati fogoly, aki már tíz évben is szívesen kiegyezne, csak túl legyen a döntésen. Amint így egyszer Lichtenberg a szeme közé nézett, nem bírta tovább. Szólni kell, akármit. Ajka remegni kezdett. – Parancsol, főelvtárs? – kérdezte. Lichtenberg bosszúsan legyintett: – Hagyd! Csak még jobban megzavarsz ezzel a hülyeséggel –, szólt, és pár pillanat múlva valamivel nyugodtabban folytatta: – Épp azt nem tudom, hol kezdjem. Azt hiszed, olyan könnyű az embernek újra megtalálni önmagát annyi mocsok után? Majd látva azok csodálkozását, felkacagott.

– Drága pajtás, tudod, úgy van az, hogy én… hogy is mondjam… lényegében ugyanaz vagyok, mint ti. Csakhogy én él vagyok, míg nektek ugyancsak mindegy, hogy vagytok-e vagy meghaltok. Tehetetlenek, tehát halottak vagytok. Ezért gondoltam ott, az ablak mellett, hogy talán nektek jobb is úgy. – De én kényúr vagyok, mert így születtem, és nekem lehetne élnem, lehetne alkotnom, de csak úgy, ha briganti társaim mindig biztosak felőle, hogy csak magamnak és nekik élek a többiek bőrére, szóval, ha megbízhatónak látszom… végig kell járnom az országot és megelégedésemet fejezni ki a legpiszkosabb, legjellemtelenebb lakájok közérdekű működése felett. – Most képzeld el, mit jelent nekem ezt mind végigszenvedni és még téged is visszatartani attól, hogy igazat mondj. Nézd – mondta, tenyerét Hajós elé tartva –, van fogalmad, hány sötétjellemű brávóval fogtam ma ezzel kezet? Most gondold meg, mit jelent nekem itt hirtelen mindent elfelejteni és újra kezdeni, de mindig úgy, hogy a holnapi színjátékot mindig szem előtt tartsam. Hogy fürödjék le egy perc alatt mindent, mikor még ott zúg, kavarog a fejemben az a mocsok ezen a szép teremtett földtekén, amit emberi társadalomnak neveznek. Mennyi szenny van rajtam, menynyi szenny! Leült a pamlagra. – Mikor láttam – folytatta –, hogy milyen örömmel vártátok a halált, utána lelkiismeret-furdalásom volt. Hiszen, ha összeszámolom, amit eddigi hazugságaimmal mégis tenni tudtam, olyan kevés jön ki! A gépezet jól meg van szerkesztve, ami a jó szándékot halálos biztonsággal szűri ki és öli meg, még mielőtt valami lehetne belőle. Százezer hazugság után mondhatok egy igaz szót. Mit csináltam én, amiért élek? – Tenyerébe hajtotta fejét. Hallgattak. Hajós előtt roppant mélységek nyíltak meg. Van barátja! Feltámadtnak érezte magát. Nagyot lélegzett, megfogta Lichtenberg csuklóját. – Ne félj – mondta –, most én is azt mondom, hogy van élet. Ami ma történt, az mind igazi volt. Lívia zavarában vizet hozott.

– Igyál talán egy kortyot – mondta remegő hangon. Lichtenberg a hangra hirtelen felnézett. Mikor meglátta, hogy Lívia szeme könnyes, felugrott, elvette a poharat, és teljes szívből nevetni kezdett. – Ne pityeregj, testvérke! Azért még nem vagyok olyan gyenge fiú! Azzal visszaült, tenyerét térdére tette. – Na! – mondta. – Tehát te a jegytárban vagy, és szeretnél egy önellátási telepen dolgozni. A mai helyzet mellett ez tényleg a legokosabb dolog számodra. De ne felejtsd el, hogy ott is emberek közt leszel, és az emberek nemcsak parancsra aljasak, azok maguktól is, kedvtelésből. – Nem tudom egészen elhinni – mondta Hajós. – Hiszen a jegytárban azért tömörültek az emberek, hogy az elnyomás alól szabaduljanak. A telep teljesen önkormányzati intézmény. Ha nincs miért leütni a másikat, mért ütnék le? Szavai bizonytalanul hangzottak, inkább vigasztalásul. – Azért, hogy leüssék. Nem fontos. Te vagy a fontos. Kapni fogsz földet, építs rajta, és élj. Csak ajánlom, hogy erős kezed legyen. Ha jót akarsz tenni az emberekkel, előbb Néró legyél. Verd pofon őket, mire majd elkezdenek szeretni téged. Szedd el mindenüket, mire dicsérni fogják adakozó jóságodat, mert a garas visszakapásának örömét csak akkor tudják értékelni, ha előbb egy tallért vettél el tőlük. Egy párat gyilkolj is meg, hogy irgalmas és könyörületes jó szívedről is meggyőzd őket, sőt, hogy bölcsességed felől se legyenek rossz véleménnyel, jelentsd ki, hogy az egészség fáj, a csók keserű, a legnagyobb öröm a halál, szegénység és hogy a köz csak akkor boldog, ha fiaik éhesek, rongyosak, vagy legalábbis hősi halált haltak a te gyomrod érdekében. Ki ne felejtsd a feketéről külön megállapítani, hogy fehér! Általában igyekezz nyúzni és gyötörni őket, hogy rájöjjenek, mi fáj nekik, mit vettél el tőlük, milyen tulajdonságot szeretnének, ha meglenne benned, és akkor mindazt az áhított, hiányzó jót rád fogják hálálkodni és imádkozni, mert azt hiszik, hogy ha sokáig dicsérik atyai jó szívedet, az meg is fog jönni; de csak addig dicsérik, míg meg nem jött, aztán mindenki beléd töröli a cipőjét. – De hiszen nem ez a célom – nyögte Hajós. – Persze hogy nem! Adhatsz és tehetsz jót velük, csak észre ne vegyék. Mindig és mindenkoron hazudni kell. A nyílt becsületesség csak alkalom a többi

született tirannus számára, hogy nyakadra lépjen. De azért próbáld meg, csak útravalónak mondtam. Menjetek haza, majd beszélek azzal a főbarommal is, azzal az izé… – Hufnagel… – Igen, azzal. Bár még nem vagyok biztos benne, hogy neki szólok-e egyáltalán. Mindenesetre úgy fogom csinálni, hogy jó legyen. Mindenesetre igénybe vesz pár hetet. Addig igyekezz kijönni. Egy darabig még alakoskodnod kell, elvégre én is ezt teszem, miért legyenek neked előjogaid? Lichtenberg kezet adott, Hajós valami köszönetfélét rebegett, de érezte, hogy ez most nem helyénvaló. Ferdén, félszegen hullottak a szavak belőle. Lichtenberg elgondolkozva megfogta Hajós vállát, mintha még mondani akarna valamit. – Aztán… aztán, ha még valami kell, keress fel engem – mondta végül, és kituszkolta az ajtón. – Várj csak mégis! – kiáltotta utánuk, mikor már kint voltak. Visszamentek. Lichtenberg bőröndjében keresgélt, egy cigarettatárcát vett elő. – Fogadd el tőlem emlékül. Tudom, dohányzol. Drága művű platinatárca volt. Hajós furcsán nézett rá. – Nekem ne ajándékozz értéket! – Lehet, hogy igazad van, csak úgy jön belőlem. Csak emléket akarok adni, és nincs nálam egyszerűbb. Ez persze olyan jutalomtárca, ami a többieknek készült kitüntetésképpen, de fogadd el, nincs más. – Csak ha követeled. – Követelem. És azt is, hogy használd, tartsd mindig magadnál. Hajós eltette, és elmentek. Csak az utcára érve ébredtek a helyzetre. Olyan dolog vált valóra, amit még álmában sem mert volna komolyan hinni. Összesen négy telep kapott eddig engedélyt, öt-hatszáz hektáros területeken, amiket a lapok mindig szidtak, hogy

a köztermelésből kivonják a munkaerőt, amivel rontják az ország közgazdasági erejét, hogy elvtársiasan gondolkozó munkás önként lemond erről a jogáról, hogy a felszerelésük primitív, mert a nagy közösségből kiszakadva pár ember ereje nem teremthet világot, hogy ellentétben van a dialektikus fejlődéssel, amely a munka mai társadalmasodási helyzete mellett nem engedi meg az egyéni elszakadást. Amellett az ottani munkások megfelelő nevelés és munkatempó híján elpuhulnak, és szellemiekben nem is a feudalizmusig, de az őskommunizmusig süllyednek vissza, mintha ma is valami patriarkális termelési fokon élnénk. Mindebből persze Hajós azt a meggyőződést szerezte, hogy valami nagyon jó lehet az, amit a labdázok orgánumainak ennyire szidniok kell. Jobb karjával Líviát átfogta, a balt magasra emelte. – Liberté, egalité, fraternité! – kiáltotta. – De ugye – szólt Lívia –, ha nekem itt nagyon rossz lesz, engem is elviszel oda magadhoz? Hajós szó nélkül megfordult, visszament Lichtenberghez és kérte, hogy Lívia felvételéhez szerezzen engedélyt, tekintve, hogy ő nem tag. Ezt az ígéretet is megkapta, aztán visszafutott, és karonfogva táncolták végig a sötét utcákat. A főtéren a központiból Faust indulója ropogott. – Lépjünk egyszerre! – kiáltotta Lívia, és az induló ütemére verték lábukkal az utat. Madarat lehetett volna fogatni velük. Mindenféle ostobaságokról beszéltek. Találgatták, hogy vajon hol kapnak telket. Hajós a göbécsi dombokra spekulált, Lívia a nagyerdőt szerette volna. – Szavazzunk! – szólt Lívia, és nevetve állapították meg, hogy ketten vannak, és eldöntetlen volna az eredmény. Egy harmadik kellene. – Majd lesz harmadik – mondta Hajós, és ezen még jobban mulattak. Százféle alakban elképzelték, hogy mit fognak csinálni a jövendő harmadikkal, mert ők már egészen egymás mellett voltak, és észre sem vették, hogy pár órával ezelőtt még névről is alig ismerték egymást. De minden olyan természetesen, magától értetődően történt, mintha sose lett volna másképp.

Már jól bent jártak a Kossuth utcában, amikor észrevették, hogy tulajdonképpen Líviának másfele kellett volna mennie. Megálltak. – Ni – mondta Hajós –, a Kossuth utca. Meleg kéréssel nézett Líviára. Az hozzásimult. Szótlanul mentek tovább. Hajós lakására.

7 HUFNAGEL NEM TUDJA MIRE VÉLNI A HELYZETET, DE MINDENESETRE TELJESÍTENI SZERETNÉ ELVTÁRSI KÖTELESSÉGEIT A KÖZZEL SZEMBEN

A hivatalban Hajós az érdeklődés központjába került. Hivataltársai részletekért ostromolták, de ő titokzatos mosolyba burkolódzott, ami még jobban növelte a kíváncsiságot. Hufnagel kínos helyzetben volt. Nem tudta, úgy beszélhet-e Hajóssal továbbra is, mint alantasával. A főelvtárs részéről semmi utasítást nem kapott, Hajóst nem nevezték ki, viszont ott kísértett annak a lehetősége, hogy Hajós nagyobb úr lehet nála. Csak legalább biztosat tudna! Ez a felemás, bizonytalan helyzet az idegeire ment. Ha hirtelen látná az írást, amely Hajóst, mondjuk, a jegytárak kerületi felügyelőjévé nevezi ki, nyugodtan odamenne hozzá a fejmunkási kar élén, mindnyájuk gratulációját tolmácsolná szép beszédben, és biztosítaná, hogy mindnyájan odaadó hűséggel fogják szolgálni. Már ki is dolgozott magában egy beszédet, amelyben csak mellékesen és igen szerényen utalna arra a közvetlen, szinte baráti kapcsolatra, ami köztük volt, és csekély szolgálataira, amit eddig Hajós felfedezése körül tett. De így, bizonytalanul nem lehet hozzá másképp szólni, mint rideg hivatalossággal. Ha közvetlenebb próbálna lenni, kezét szorongatná és esetleg mégsem nevezik ki felügyelőnek, oda lenne a tekintély, és ő itt állna meg kéz szorongatva alantasától. Szerette volna ő is megtudni a történteket, hiszen ő volt legjobban benne Hajósnak a főelvtárs elé kerülésében, de közvetlenül nem merte kérdezni a tekintély miatt, amely egyelőre mégis fenntartandó. Végül rászánta magát, hogy diplomatikus formában fogja kivenni Hajósból a dolgot. Behívta tehát, és atyai, oktató hangon – amit helyes középarányosnak vélt

minden eshetőségre – azt magyarázta, hogy Hajósnak illenék megköszönnie a főelvtárs jóságát. Hajós változatlan feszes haptákban jelentette, hogy élőszóval megtörtént a főelvtárs lakásán, amire viszont aziránt érdeklődött, hogy a formákat betartottae, milyen alakban, mit mondott, mert Hajós karrierjét szeretné elősegíteni, és az előkelőbb elvtársak bizony egy kicsit kényesek a formákra. Hajós némi szellemi erőlködés után azt mondta, hogy belekezdett a köszönésbe, de a főelvtárs félbeszakította, és minden köszönetet visszautasított, ami Hufnagel előtt is valószínűnek tűnt fel, és nem maradt más hátra, mint nyíltan megkérdezni, hogy mi volt az a szolgálat, amit a főelvtársnak tett. Ez volt a legnagyobb megalázkodás, amit Hufnagel megért életében. Érezte, hogy elvörösödik, a hangja elcsuklott, nem mert Hajósra nézni. Egy alantasától bizalmasan kérdezett valamit! Ezzel viszont Hajóst is zavarba hozta, mert erre nem volt semmi megbeszélve. Körülményes történetet nem mondhatott el, hátha Lichtenberg is nyilatkozni lesz kénytelen valamikor és ellentétben fognak állni egymással. – Áh, semmi – mondta Hajós tétován és az időt húzva. – Csak figyelmeztettem a főelvtársat a labda veszélyére. – Hát a főelvtárs nem látta, mikor bejött? Az éneket neki is hallania kellett. Ezzel Hajós teljesen sarokba volt szorítva. Végső elszántsággal kitört: – Többet nem mondhatok a dologról. Hufnagelt mennykőcsapás gyanánt érte a felelet. Még jobban elvörösödött. Igyekezett lehető kegyes főnöki mosollyal elbocsátani, de forrott a méregtől, és mélyen megbánta, hogy nála alacsonyabbakkal, elvei ellenére, szóba állt. Aztán azon gondolkozott, hogy mi lehetett az a szolgálat, amit Hajós tett az élnek. Vagy tényleg csak figyelmeztette a főelvtársat a veszélyre, vagy valami van a dolog mögött. Első esetben a stréber prototípusa, mint a nápolyi koldus, aki az idegenhez este odalépve azt mondja: „signor, la luna!”, és tartja a kezét, amiért megmutatta a holdat. De valószínűbb, hogy valami disznóság van a dolog mögött, amiről őneki már nem mer nyilatkozni. Mégiscsak neki volt igaza! A főelvtárs valami csúnya becsapás áldozata lett. Elhatározta, hogy valamilyen

formában felvilágosítja a főelvtársat. Délután meg is említette gyanúját Cseke Zoltánnak a központiban. – Előttem nem egészen világos az ügy – mondta Cseke, mire nekibátorodva előadta az esetet. Cseke titokzatos mosollyal szívta a szivarját. – Az emberek véleményére nehéz alapítani – mondta. – Pár napja még úgy emlegették, mint megbízhatatlan, különc alakot, most persze senki nem mer így nyilatkozni róla. Mindenesetre várnunk kell, többet nem tehetünk.

8 HAJÓS FÉNYKORÁBA LÉP, ÉS ANNÁL CSÚNYÁBB TŐLE, AMIT MOST ILONKÁVAL SZEMBEN ELKÖVET

Mikor Hajós a jegytárból kilépett, mintegy véletlenül, hirtelen Ilonka lépett hozzá, arcán áhítatos csodálattal. – Maga olyan nagy ember lett, Kálmán – mondta, és lépteit lassítva, igyekezett vele tartani –, olvastam a helyi lapokban, mit csinált. És előhúzta zsebéből a lapot, ahol a nyomtatott részben hosszan méltatták Hajóst. A cikk különben így szólt:

„Van úgy, hogy az életben csakugyan történik valami és mégis van élet”

– Ezeket a súlyos szavakat mondta Lichtenberg főelvtárs, amivel mindnyájunk szívének felelt: igenis, Felsőgádoron van élet, itt még vannak, akik szívvellélekkel magyarok és kommunisták, és ez garancia arra, hogy, mint Cseke Zoltán kultúrfőnök kijelentette: „Felsőgádor józan magyar népének ellenállásán megtörik mindenféle felforgató aknamunka, mert a lovagias magyar nép természeténél fogva mindig kommunista volt és lesz.” Erre a szovjethűségre adott példát városunk egy derék fia, Hajós Kálmán, aki a tegnapi galád merénylet alkalmával életét kockáztatva ugrott a belépő főelvtárs elé, és tisztelettel, de határozott hangon figyelmeztette őt arra, hogy az utcán labda gurul, amivel felbecsülhetetlen szolgálatot tett nemcsak a kommünnek, de Felsőgádor jó hírnevének is. Délután öt óra hetven perckor érkeztünk meg a központi szórakozási intézetbe. Fel a központiba!

Már szép számmal ott volt a város színe-java, kik a főelvtárs üdvözlésére megjelentek és csoportokba oszolva izgatottan várták az időt. Még huszonöt perc… még húsz… még tizennyolc…

A labda, a labda!

Ekkor hirtelen a Marx út felől feltűnt a labda, amely egyenesen a központi felé tartott, ott körbefutott és közben a csőcselék szennydalát énekelte. A békés munkásság körében leírhatatlan pánik

keletkezett. Minden igaz elvtárs borzadva próbált menekülni, az utca pillanatok alatt kiürült, csupán néhány éretlen suhanc maradt kint – láthatólag elégedetten –, akik közül utóbb a vörösőrség néhányat elfogott. „A pincébe, a pincébe!”

Ekkor valaki elkiáltotta magát: „a pincébe!” Pár pillanat alatt kiürült a nagyterem, csak Hajós Kálmán elvtárs és Bödöméry Lívia elvtársnő maradtak fenn, és mikor pár perc múlva a főelvtárs megérkezett, ők figyelmeztették a labdára. Alighogy a főelvtárs belépett,

borzasztó dörrenéssel robbant fel a labda és a pincéből előtóduló közönség előtt szemtől szemben

ott állt a főelvtárs, kedélyesen mosolyogva, mintha mi sem történt volna. Mosolyogva üdvözölt mindenkit. Lapunk szerkesztőjét külön is kéz szorítva üdvözölte. – Hogy van?

kérdezte közvetlen hangon, mosolyogva.

– Köszönöm, jól,

feleltük mi, ami után a főelvtárs láthatólag megelégedve lépett tovább. Majd Cseke Zoltán kultúrfőnök elvtárs üdvözlő szavai következtek, mire a főelvtárs röviden válaszolt, és kezdetét vette a

dúsan terített

lakoma. A főelvtársnak itt elmondott nagy horderejű, magas szárnyalású beszéde mindenkire mély hatást gyakorolt. – Felsőgádor – mondta – egyik ékessége annak a gyönyörű koszorúnak,

amelynek neve: magyar városok. Büszke lehet a hon, mely ilyen várost tud felmutatni, melynek fiai közül különösen kiemelendő Cseke Zoltán, Hufnagel Árpád, de főleg

Bárdos Antal elvtárs,

a kiváló publicista. A főelvtárs szavait szűnni nem akaró tapsorkán követte, és mindenki megállapította, hogy ilyen mélyenjáró, szép beszédet ritkán hallottunk. Úgy a beszédet, mint a tapsorkánt lapunk fonotip részében nyújtjuk olvasóinknak. Este hét óra volt, amikor a főelvtárs

láthatólag megelégedve

szállására tért, nem mulasztva el újból kezet

szorítani

szerkesztőnkkel.” Hajós végigolvasta, bár láthatólag nem volt annyira megelégedve Bárdos Antal publicista elvtárssal, mint Bárdos szerint a főelvtárs. – Na, csak nem szerénykedik talán – mondta Ilonka –, hisz ez gyönyörű tett volt magától. Tudtam én, hogy maga nem olyan gyilkos, mint ahogy mondja. Lám, az én Kálmánkám a veszedelemben mégis milyen hősnek bizonyul! Ugye, maga is belátja, hogy nagy kár lett volna, ha egy főelvtárs elpusztul? Na, ugye?

– Bizony, kár lett volna – mondta mély meggyőződéssel. Ilonka sugárzott. – Látja, Kálmánka, nem csalódtam magában. Akármit beszél, magának szíve van, tudom. Úgy örülök, hogy megmentette. Ezzel karját a Hajóséba fűzte… – Jöjjön, menjünk karonfogva. Olyan büszke vagyok most magára. Maga a város hőse. Hajós nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ha egy igaz szót szól, elárulja az egész dolgot, amit titkolni kell, és tönkre is teszi ezt a szegény lelket, akitől világok választják el, akihez egy őszinte szóval nem lehet szólni, hazudni meg oly nehéz, különösen most, amikor van valaki, akinek őszintén feltárhatja magát, akinek ölébe fúrhatja fejét, és elpanaszolhatja, ami fáj, és szavaira van értő felelet. Igyekezett kedvesen mosolyogni. – Maga nagyon drága – mondta. – Ugye, jó együtt lennünk? – Persze! – Tudja, Kálmánka – csicseregte lelkesen tovább –, mi olyan jól összeillünk, ugye? – Persze, persze! – Én úgy tudnám magát védeni, ápolni! Olyan jól tudnánk együtt élni, ugye? – Bizony, bizony! Hajós mind nagyobb fáradtsággal figyelt. Gondolatai egész máshol jártak, Hufnagel jutott eszébe. Magában elmosolyodott. Ilonka ezt látva még erősebben hozzásimult, kacagott az örömtől. – Hiszen mi még lehetünk egymásé, Kálmánka! Én már első perctől kezdve vonzódtam magához. Elkísérem magát. Azzal még nagyobb iramban cipelte utcákon át, haza, Hajós lakására. Ott széket

törölt neki, segített lehúzni a kabátját, és mellé ült. – Így, kicsi Kálmánkám, így – gőgicsélte. – Az én aranyos, drága mucusom, szép hősöm. Ugye most mindenki rólad beszél a városban, ugye, kis hősöm? És vadul simogatta, becézte. Hajós kényszeredetten mosolygott és hallgatott. Ilonkában valami furcsa érzés támadt, mintha a feje tetejére állott volna. Még maga sem tudta, hogy mi, csak azt érezte, hogy valami nem elég, kevés, nem tökéletes. Azért egyelőre nem akart tudomást venni erről, és tovább gügyögött. Hajós pedig gondolkozva hullatott néha-néha egy bizony-bizonyt. Ilonka elhallgatott. Hajóst egyszer csak a nagy csend ébresztette fel. Érezte, hogy baj van, valamit tenni kell. Elöntötte a bűntudat. Gyorsan valami gondolatot keresett. Odahajolt, megsimogatta a haját. – Bizony – mondta –, Ilonka szép kislány. Ilonkának szép haja van. Az pedig mihelyt látta, hogy kérlelik, mindjárt megtalálta erejét. Zord lett és makacs. – Mondd – szólt gondolkozva –, hogy kerültél te össze Lichtenberg előtt azzal a nővel? Hajós kínosan szorongott. – Nem tehetek róla, hogy ott maradt. Így kerültünk egymás mellé. Én nem hívtam. – És mit beszélgettél ott vele egyedül? – Mindenfélét. A labdáról. – Piszok! Rongy! – Miért rongy?

– Egész életében abból élt, hogy férfiak után szaladgált. Az egész város ismeri. Miért kellett neked, hogy melletted legyen? – De én nem hívtam! Ott volt. – És miért nem küldted el? Mért nem mondtad neki, hogy pusztuljon a nyavalyába? – Hát mért bántsam meg? – Mert megérdemli! Aki férfiak mellé odatolakszik, hogy elcsábítsa őket, az olyant ki kell rúgni! – De nem csinált semmi rosszat! A világról beszéltünk, ugyanúgy vélekedett mint én, és őszintén szólva jól esett nekem. – Beszélj a világról velem, ne ővele. Hajós nem fojthatott el egy mosolyt, ami Ilonkát a végletekig felbőszítette. – Igenis, egy rongy, és az is rongy, aki vele szóba áll. És amellett ostoba és korlátolt. Mindenki tudja a származását, hiába henceg az anyja mindenkinek. A nagyapja közönséges gépész volt, és ez meg is látszik! De persze te nem tudod, mert neked nem mondja. Úgy áll a haja, mint a szénaboglya, és micsoda maskarát vesz fel! Röhög rajta mindenki. Az emberek közt meg beszélni sem tud, mert mulya szegény. És ezzel beszélsz te a világról?! Velem beszélj, érted?! Nekem a hetedik öregapám is fejmunkás volt. Hajós már nem mosolygott. – Igenis – folytatta Ilonka –, a dédapám ott esett el a nagy forradalomban, a parlament ostrománál, ahol a köztisztasági munkások sorában harcolt az elnyomás és az urak ellen. A mi családunknak múltja van, de mije van az övének? Igenis, tudd meg, egy senkiházi, jöttment gépészcsemetének teszed a szépet. Be vagy csapva. Hajós türelmetlenül legyintett. – Mit legyintesz? – kiáltotta Ilonka, és kezeivel fenyegetően hadonászott az orra előtt. Hajósnak lassan elfogyott a türelme.

– Mert nem érted a dolgokat! – kiáltotta. – Nem értem?! – hűlt el vészjóslóan. – Nem!! Fogalmad sincs a világról! Érted? Fogalmad sincs! Ilonkába beleszorult a szó. – Nem tehetsz te erről, édes fiam – folytatta Hajós. – Én se rosszakaratból állapítom meg, csak megállapítom. Ilonka felpattant és hátat fordítva az ajtó felé indult. – Volt szerencsém! – kiáltotta. Hajós nagyon lecsendesedett. Nagy kő esett le a szívéről. Hálás, simogató hangon szólt utána: – Ez a legokosabb dolog Ilonkám, amit tehet. Higgye el, maga látja hasznát. Rossz lennék én magának. Legyen hálás a sorsnak, ha tőlem megszabadul. Erre a hangra Ilonka megtorpant. Pár pillanatig meredten állt, majd hirtelen lendülettel nekiesett az ajtófélfának, kalapját fejéről letépve földhöz vágta, és keservesen sírni kezdett. Hajós mély szánalommal lépett mellé, és fejét a mellére vonta. – Kálmánka – zokogta az –, Kálmánka, szeress engem. – Mindig szeretni foglak. Ilonka felragyogott. – Ugye, nincs is közöd ahhoz az alakhoz? Ugye, nem fogsz vele többé szóba állni? – Ezt nem ígérhetem. – Nem?! Hát szereted? – Nincs értelme, hogy áltassuk egymást, mert kölcsönös szerencsétlen életbe lovalnánk egymást. Meg kell mondanom, hogy benne jó társat találtam, aki megért. Te távol vagy kissé. Reménytelen volna a közeledni próbálás. Egész lényünket ki kellene cserélnünk. Mindig szeretni foglak, mert jó szándékkal

vagy hozzám, segítlek is, ha kell, de csak kölcsönös tragédia lenne, ha mégis össze akarnánk kerülni. Menj szépen. Ilonka újra zokogni kezdett. De hirtelen abbahagyta, megtörölte szemeit, felegyenesedett. Végigmérte Hajóst, kirántotta az ajtót és elfutott.

9 LEGJOBBAN MÉGIS BÖDÖMÉRYNÉ ÖRÜL AZ ESETNEK, ÉS ERÉLYESEN MEGVÉDI HAJÓST EGY BORBÉLYLEGÉNY SZEMTELENSÉGEI ELLEN

Bödöméryné ugyancsak boldogan szorongatta az újságot. Újra és újra végigolvasta. Aztán bekapcsolta a fonotip részt a felolvasóba, és végigélvezte a főelvtárs magasan szárnyaló szavait, és megállapította, hogy reá magára is mély benyomást tett, különösen az a része, ahol Hajósról és az ő lányáról emlékezik meg. Nagyon meleg hálát érzett Hajós iránt, és óriási perspektívák nyíltak meg előtte. Hőshöz hősi pár. Milyen gyönyörű lesz! Hajós majd elmegy Lichtenberghez, kieszközöl magának egy jó állást, és eljön az idő talán, amikor az ő veje fog a banketteken úgy megjelenni, mint most Lichtenberg, asztalfőre ültetik, mellette az ő lánya, és persze ott lesz mellettük ő is, mint anya főelvtársnő és Cseke Zoltán kezet fog csókolni neki. Ettől kezdve lányát váltig kérte, hogy hívja el Hajóst hozzájuk, meg akar ismerkedni vele. Lívia egy darabig ellenállt, de végül a békesség kedvéért megtette. Mikor a nagy nap elérkezett, Bödöméryné kicsinosította magát, nyakába öltötte a selyemkötelet, elüzent a fodrászért, és Líviát is nem szűnt meg oktatni, hogyan kell bánni a vendéggel. Ebéd után végre megjelent Kubán, a fodrászsegéd. – Na, maga miatt ugyan lekéshetne az ember a saját temetéséről is – pattogott az asszony. – Intézkedni fogok, hogy ne ilyen alamuszit küldjenek ki máskor. Percek kérdése, itt lehet a vendég, az embert pedig üsse meg nyugodtan a guta. De mit is várok egy ilyen rongy fészektől, ahol évenként egyszer ha látnak egy élproletárt. Kubán dadogott valamit, de az asszony már ült a tükör előtt.

– Na, most már ne disputáljon, fiam, hanem csinálja. Kubán előszedte a szerszámait, és belekezdett a frizuraépítésbe. Alig dolgozott pár percig, mikor megszólalt a csengő. Bödöméryné felsikoltott. – Na! Biztosan Hajós elvtárs jön! Tudtam! Hogy az embert ne üsse meg a guta! Majd Líviához fordult. – Eredj ki már, te másik alamuszi, vezesd be te. De mondd meg, hogy még nem vagyok kész, és legyen elnézéssel. Ültesd le a másik szobában, mondd, hogy mindjárt jövök. Lívia kiment, de a következő pillanatban legnagyobb rémületére visszatért Hajóssal. Bödöméryné rákvörösen, szégyenkezve üdvözölte Hajóst. – Óh, bocsánat… De drága leánykám, úgy szerettem volna, ha a vendéget a másik szobába vezeted. De persze elfelejtettem megemlíteni. Óh, igazán bocsásson meg Hajós elvtárs, nem én vagyok az oka, hanem ez a szerencsétlen, alamuszi fráter itt. Az ember nem tudja rendesen fogadni a vendéget. – Kérem, kérem elvtársnő – szabadkozott Hajós. – Biztosítom, hogy nekem igazán nincsenek igényeim. Én az emberben éppúgy az embert látom megfésülve, mint fésületlenül. – Óh, olyan jól esik hallani egy ilyen felülemelkedett szellemű embert, mint ön. Na, csak ne szerénykedjen, mi már tudjuk, hogy ön egy kiváló agyvelő. Kislánykám sokat beszélt önről. Ön messze kimagaslik a többi közül. De foglaljon helyet. – Nem tudom, hogy tetszik értelmezni a kimagaslást. Magam is úgy érzem, több vagyok… – Óh, igen, igen, ön több. Ön jóval magasabb rangra született. – …mert tisztábban látom a dolgokat, az emberek viszonyait. – Drága elvtárs, mért nem ment ön például közigazgatási pályára, ott szolgálhatott volna igazán a szovjetnek!

– Hát nem csak így, belviszonylatokban értem, hanem általánosan, minden ember viszonyára. A világra. – Úgy, úgy, nagyon helyesen mondta, elvtárs! Magának diplomatának kellett volna mennie. Országok felett rendelkezhetne, parancsolna. – Hát, ami azt illeti – szólt zavartan Hajós –, én inkább szolgálni szeretnék az embereknek. – Na! Ahogy vesszük! Azért az emberek közt mégis van különbség! – Természetes különbség létezik, de az magában az emberben van. A felfogáskülönbség, a modor, a szándék. – Ahá, úgy van, úgy van! Mindenkinek a modora elárulja a származását! Állítsa kislánykámat egy gépészlány mellé, és látni fogja a különbséget. Így van ez, kérem. Hajóst valami buta vágy ragadta el, hogy ennek az asszonynak ízelítőt adjon gondolataiból. Nagyon nehéz volt, mert el sem volt szabad árulnia magát. Valahogy magától kellett rávezetni. Arról kezdett beszélni, hogy mit ért ő modorbeli különbség alatt. Hufnagelt hozta fel, aki lefelé durva, felfelé rongy. Példákat hozott fel, hogy milyen ostoba kaszárnyamodorral akar tekintélyt tartani. – Látja – vágott közbe az asszony –, ez a parvenü. Igazi elvtárs nem bánna úgy egy fejmunkással, mint egy gépésszel. – Hufnagel valamennyi őse fejmunkás volt, elvtársnő, bár nem tagadom, hogy a parvenü még mohóbban veti magát a megszerzett hatalom kiélvezésére, hiszen mindig ezt a rendszert tanítják neki megbecsülni. Bödöméryné tanácsosabbnak vélte elhallgatni. Kicsit furcsa még számára ez az ember, majd meg fogja szokni. Hagyni kell beszélni, és úgy fogja majd kitapogatni, hogy mi ő voltaképpen. Mindenáron helyeselni akart neki, mert óriási kincs a családnak ez az ember. – Ön feltétlenül intelligens ember. Úgy el tudnám hallgatni. Érzem, hogy nagyon stimmelünk! Itt élünk az eszmék harcában, mindenki programokkal jön, és az

ember megpenészedhet, mert itthon ülünk anélkül, hogy egy okos szót hallanánk. – Elvtársnő kérem, én nem nagyon hozok új eszmét. Az elméletek eddig csak arra voltak jók, hogy uralomra jutásuk után új pocsolyába vesszenek. Jöhetünk itt akármivel. Az ember vadállat, aki eltapossa a másikat, ha azt gyengébbnek véli. Eltapossa, ha haszna van belőle, ha nincs, csak azért, hogy veleszületett szadista ösztönét kielégítse. – Jaj, de igazán beszél – sóhajtott átszellemülten az asszony. – Az emberek olyan-olyan durvák! – Mert a szadizmus ösztön – folytatta egyre lelkesebben Hajós –, az embernek elengedhetetlen lelki szüksége, hogy a másikat megalázza, különben nem érzi biztosnak magát a saját lábán. Talán attól fél, hogy az általános taposásban őt tapossák el, ha ő nem tapos másokat, de ezt a tiprási versenyfutást semmiféle rendszer eddig nem tudta megállítani. Ha itt valaki jobb érzésű nem bírja az iramot, hiába határozza el, hogy kiszáll a hintából, hogy soha senkivel nem ellenkezik, hanem aláveti magát mindennek, csak ne bántsák. Minél inkább azt veszi észre az embercsürhe, hogy valaki megállt és nem üt, annál durvább vele szemben, mert annál jobb anyagnak tartja saját erejének kipróbálására. – Jaj! – sóhajtott Bödöméryné és a székben hátravetette magát, hogy Kubán a fésülést egy pillanatra abbahagyni volt kénytelen. – Csodálatos igaz dolgokat mond, elvtárs. Úgy van, nagyon-nagyon rosszak az emberek. Jaj, de igaz! Úgy a szívemből beszél! Kubán ott állt, fésűvel a kezében. Most ő is Hajóst nézte. Már régen fojtogatta valami a torkát, most végre remegni kezdett az ajka. – Köszönöm önnek – mondta alig hallhatóan. – Azt hiszem, én nagyon egyezem önnel. Bödömérynét erre a szemtelenségre elöntötte a pulykaméreg. – Mit köszön maga? Kivel egyezik maga? Honnan tanult maga modort, fiam? Tudja, ki maga és ki ez az elvtárs? Micsoda „egyezem”? Ez az elvtárs itt fejmunkás, és az apja is az volt, maga meg egy közönséges borbélylegény. Maga csak végezze a dolgát, fiam, ne molesztálja a vendégeket. Legalábbis nem az én lakásomban. Micsoda bizalmaskodás! És egyáltalán, ha a vendéghez szólni akar,

talán előbb engedélyt kérne tőlem, vagy micsoda? Kubán ijedten kezdett újra hozzá. Hajós alig tudta magát türtőztetni, hogy a most készülő szép frizurába bele ne ragadjon, és térdre ne lökje Kubán előtt. Nem tudott nyugodtan témába kezdeni. De Bödöméryné mézes mosollyal fordult feléje: – Drága Hajós elvtárs, ne zavartassa magát! Nem kell ezeknek a beszédét felvenni. Tudja, az ember egyszerűen túlteszi magát. Szegény, tanulatlan alakok, mit lehet ezektől tisztességet várni! Én már nem is szoktam mérgelődni, különben a guta üthetne meg. Na, beszéljen, mondja, hogy volt díszítve a központ? Mondja, kik voltak ott? Voltak nők is? Kiket látott? Hajós csak nagy nehezen tudott valami témába találni. Még örült, hogy az asszony a díszletekről és a nőkről szólt és nem folytattak valami komolyabb témát. Kényszeredett mosollyal ötölt-hatolt. Amit tudott a díszletekről és kosztümökről, azt igyekezett úgy variálni, hogy az időt lehetőleg simán kihúzza. Kubán befejezte a műveletet, elment. Hajóst pedig asztalhoz ültették, és még fél órán át élvezhette Bödöméryné témáit. Bödöméryné mindazonáltal megállapította, hogy Hajós kellemes modorú, szerény és elvtársias ember, akivel érdemes lesz majd társaságba menniök, ha elveszi Líviát. Mert erről is volt szó. Hajós garantálta, hogy Líviát nagyon megbecsüli, az asszony pedig biztosította, hogy szintén örvend az összeillő pár találkozásának. Magában félt tőle, hogy Hajós előbb-utóbb észreveszi Lívia furcsa és hebehurgya modorát, ami miatt mind elidegenedtek tőle, ezért igyekezett a házasságkötést lehetőleg sürgetni. És azt sem mulasztotta el megpendíteni, hogy a főelvtárssal való kapcsolata révén mégis előre lehetne haladnia, igazán kár volna ilyen nagy jövőjű embernek parlagon hevertetnie képességeit.

10 MOST MEGISMERKEDÜNK KUBÁN KÜZDELMEIVEL, ÉS LÁTJUK MAJD, HOGY HAJÓS NEM TUDJA ELÉGGÉ MEGVÁLOGATNI A BARÁTAIT, AMI SOSE VEZET JÓRA

Két nap telt el, míg újra találkoztak. Az alatt semmi jelentős nem történt, hacsak jelentősnek nem számítjuk azt, hogy Líviát az antropisták kizárták maguk közül illojális viselkedése miatt, mely a központiban Pollákot és a pártot majdnem bajba keverte. Ez azonban Líviát nem túlságosan búsította, és így mi sem foglalkozunk vele bővebben. Mikor Hajóssal legközelebb találkozott, rögtön Kubánra terelődött a szó. – A mi helyzetünk is rémes – mondta Hajós –, de milyen lehet, ha valaki gondolkodó fejjel gépésznek születik, akit nem véd semmi! – Valahogy magunkhoz kellene venni ezt az embert – vélte Lívia. Elhatározták, hogy megkeresik a műhelyben. Elmentek tehát a tizenötös borbélyműhely elé. Hajós bement. Dobák, a műhelyvezető széles üdvözlettel fogadta. – Milyen kedves, ritka vendég, Hajós elvtárs! Engedje, hogy üdvözöljem úgy is, mint a jegytár szerény, de munkás tagja. Ilyenkor az ember igazán büszke lehet, hogy tagnak belépett. Tetszik tudni, mennyi kígyót-békát kiált a kormány a jegytárra! Van, aki egyenesen a munkásság árulóinak bélyegez bennünket, hogy kivonjuk magunkat a közös munka alól, és voltaképpen a fennálló rend ellenségei vagyunk. És elvtárs volt az, aki megmutatta, hogy a tagság nem árulás, mert éppen a jegytárból került ki az a férfiú, aki egyedül állta a sarat, amikor az ország egy kitűnősége forgott veszélyben. – Csak ne szerénykedjék, elvtárs – folytatta a szóáradatot, látva, hogy Hajós közbe akar szólni –, nagy szó ez kérem. És az elvtársnak nagy politikai jövője

van. Ezzel már húzta ki a zsebéből a neoszocialista programot, mert Dobák egyik lelkes híve volt Bárdosnak. – Örömmel látnánk, ha egy ilyen férfiú tisztelne meg bennünket közreműködésével, hogy lássa a világ, mi nem felforgatók vagyunk, hanem a szovjet igazi támaszai. Hajós megígérte, hogy majd áttanulmányozza, és Kubán iránt érdeklődött, de Dobák előzékenyen felajánlotta, hogy illusztris vendégét, a haza oszlopát, maga fogja megnyírni, és mielőtt Hajós egy szót is szólhatott volna, belenyomta a székbe és sietett a sapkáért. – A Kubán fiú egy kicsit mamlasz, szegény – mondta mentegetőzve –, viszont igaz, hogy tisztességtudó, szerény ember. De a vendég, különösen az intelligencia megkívánja, hogy a borbély művelt ember legyen, aki szórakoztatni tudja. Mit csináljak, ha a szegény fiú semmire sem való? Ha kiteszem, senki sem fogadja be. Hajós inkább megadta magát sorsának, úgyis egy perc az egész. Dobák megkérdezte, milyen frizurát parancsol, aztán fejére tette a megfelelő sapkát, bekapcsolta az áramot, mire hajszálai elektromossággal telítve felborzolódtak és a vibrátor olló a sapka kontúrjai mellett pár pillanat alatt frizurára vágta, utána pedig Dobák szépen lefésülte. De ez az egy perc elég volt, hogy Dobák előadja, hogy milyen lelkesedéssel csatlakoznak a kisműhelyi munkások a neoszocializmushoz, hogy Bárdos Antal milyen kiváló koponya, együtt szokott vadászni nem egy főelvtárssal. Hajós alig jutott szóhoz, hogy megkérdezze, mikor van vége a munkának. – Hat húszkor, kérem. Az embernek alig van szabad ideje, ami pedig van, azt elveszik a közügyek. Bizony, sokkal jobban élnék, ha nem törődnék a szovjet sorsával. Most lenne pénzem, amennyi kell, de hát az embert hajtja az elvtársi érzés. Nem igaz, hogy a politika piszkos mesterség. Aki nem politizál, az gyáva vagy szívtelen ember, mert nem törődik a mások bajával… Végre kijutott. Húsz perc volt még a munka végéig. Megvárták odakint.

Hat húszkor tényleg megjelent Kubán. Hajós egy kicsit meg volt illetődve, nem ismerte Kubán gondolatkörét, nem tudta, hogy közeledjen hozzá. Mindenesetre nyugtatni igyekezett, hogy nem ért egyet Bödömérynével, és ha önmagát megalázva érzi, jöjjön csak hozzá, mert bízik benne, hogy tényleg stimmelnek. Kérte, hogy magáról beszéljen valamit. – Amit én magamról mondhatnék, azt sokkal szebben el tetszett mondani akkor – szólt Kubán. – Én nem tudtam így soha kifejezni, pedig szerettem volna. – De mégis, hogy érzi magát a borbélyság mellett? Nem teher önnek ez az örök megalázás? Kubán elmondta, hogy ő eleinte félig fejmunkás volt. A ruhagyárban alkalmazták, ahol csoportvezető volt. De nem bírta az ordítást, amit feljebbvalói fegyelemtartás címén megköveteltek tőle. Kubán irigyelte a régi idők szövőmunkásait, akik a gép mellett állva figyelték, mikor áll meg, mert ez annak a jele volt, hogy fonal szakadt, vagy kifogyott az orsó. Akkor összekötötte a fonalat, és újra indított. Az is hajsza volt, de nem olyan, mint a mai, amikor mindent a gép csinál, az ember pedig csak szervezőmunkát végez mellettük. Ez fejtöréssel jár, öntudatos vezéri munkát igényel, de mégis szolgai, mert a gépek csak dolgoznak, dolgoznak, olyan célért, amit ő sohasem tud magába átlényegíteni. Minden olyan messze esett tőle. Ha kijött a gyárból, egyetlen gondolata sem húzta többé oda. Örült, hogy szabad, és másnap csak a kapun belépve ébredt rá, hogy újra itt van, és csinálni kellene valamit, mutatni, hogy dolgozik. De mit? Minden tette, munkája erőszakolt teljesítmény volt, az esze sohasem járt ott. Aztán egyszer pszichotechnikai revízióra küldték, minek eredményeként gépésszé degradálták. Ezután szörnyű tortúrákon ment át. Felettesei szidalmai és társai röheje közben mindent rosszul csinált. Minél többet gúnyolták vagy szidták, annál inkább igyekezett jól dolgozni és annál zavartabb lett. Az öngyilkosság felé terelődött, mert nem bírt visszavágni, és a tehetetlen, magába fojtott méreg mind messzebbre lökte az emberektől. Egyetlen öröme volt, ha esténként kimehetett a vízpartra, ahol nem jár ember. Ilyenkor olvasott, vagy ha besötétedett, gondolkozott. Önmagát versekben vezette le, amiket sohasem tudott kiadni. Szorgalmas látogatója volt az osztálytiszteleteknek. Megnyugtató-jólesők voltak

azok a bölcsességek, amiket ott hallott. Ott tudott csak megnyugodni, hallván, hogy mindaz, ami van, nem tőlünk függ, és kár ellene hadakozni, mert a világon szabadság úgy sincs, csak a világ eseményei szükségképpeniségének a felismerése… Erre megvette az egész Engelst és szorgalmasan olvasta. A fonotip könyvet nem bírta, és ezért az egész keresete könyvre ment el. Dialektikában tudott lecsendesedni, mert hallotta, hogy nem a tudat határozza meg a létet, hanem fordítva, és elképzelte, hogy a világ voltaképpen jó, csak az ő helyzete láttatja rossznak. Nagyon jó volt, ha így el tudta engedni magát a főceremóniás szavaiban, és terheit, problémáit rá tudta bízni a dialektikára. – Mi voltaképpen egy nagy folyam cseppjei vagyunk – mondta egyszer a ceremóniás –, azok a cseppek, amelyek alul kerültek, nagyobb nyomás alatt vannak, mint a fent lévők, de bármennyire is nem tetszik nekik a helyzet, nem tudnak felülkerekedni, mert fajsúlyuk vitte le őket, amit megváltoztatni nem tudnak. Éppúgy nem lehet megváltoztatni a folyó irányát, és ha valaki ez ellen lázong, csak feleslegesen emészti az erejét és rontja földi életének napjait. A folyó könyörtelenül megy tovább a meder által adott irányban, amit szintén a folyó ásott önmagának, de nem szeszélyesen, hanem a nehézkedési törvény alapján úgy, hogy előre ki lehetett volna jelölni, honnan, hova fog folyni. A régi rendszerekben is ilyen folyókban úsztak az embercseppek, azzal a különbséggel, hogy nem volt tudomásuk róla, és azt hitték, Isten, vagy emberi szabad akarat változtathat a dolgokon, és állandóak voltak a pszichológiai katasztrófák. Mi már tudjuk, hogy cseppek vagyunk, és ezzel szabadok is lettünk, mert ez az egyedüli szabadság: a szükségképpeniség felismerése és az abban való megnyugvás. Mi már ismerjük a törvényt, tudjuk, miért és hova visz bennünket a folyó, tudjuk, hogy ez a társadalmi optimális helyzet, amint a folyóvíz elhelyezkedése és mozgása is a gravitációs optimum, és nyugodtan bízhatjuk magunkat a hullámokra, amelyekről tudjuk, hogy a tengerbe, vagyis a teljes kiegyenlítődés nyugalma felé visznek bennünket. Ennek az előadásnak a fonotipjét eltette magának, és munka után magával vitte a felolvasóját, letette a fűbe, belehelyezte a lemezkét, és az alkonyi csendben, tücsökcirpelés mellett újból és újból végighallgatta. Ezalatt pedig úgy érezte, hogy benne úszik az előtte fodrozó, nagy nyugodt vízben, felette a csillagos ég, mellette milliónyi társa, akikkel együtt hangtalanul úszik, magát eleresztve, és rábízva a törvényre, amely nem követel erőkifejtést, mert maga a bölcs, elrendező Erő. Ilyen esték után könnyű és nyugodt volt, mint egy nagy, ultramarin

szappanbuborék, és elhatározta, hogy holnaptól kezdve nyugodtan végzi a gépies munkát: csepp lesz. De hiába. Az üzemben bármi hiba volt, ő volt a bűnös. Gépészember különben is arra való, hogy végeredményben minden hiba megtorlása rajta csattanjon el. Ő meg olyan jámbor igavonó volt, hogy akkor is rákenték a hibát, ha egész más helyen, más csoportnál történt. A sorozatos bemártások annyira mentek, hogy végül vizsgálatot indítottak ellene, és közölték vele a határozatot, hogy ismétlődés esetén zárt intézetbe csukják. Kubán ezt nem bánta volna, ott legalább kinyújtózhatik, mert rosszabb nem jöhet, de az osztálytiszteletek annyira megvetetté színezték előtte a zárt munkát, hogy erkölcsi irtózata támadt. Mikor vágya jött a zárt munkára, erőszakkal hessegette el magától, mert félt, hogy ha a marxista világnézet épületét egyik részen megbontja magában, az lassan össze fog omlani egészen, nem lesz hite a többiben sem, és elveszti azt, ami eddig legalább percekre meg tudta nyugtatni. Ezért azt tette, hogy folyamodott a közellátás alóli felmentéséért. Idegbetegségre hivatkozott, és hónapok múltán nagy nehezen meg is engedték neki. Most nem volt a szovjet szolgája, de ellátást sem kapott. Önálló lett, ami csak kivételes és nagyon indokolt esetben kapható meg. Így is ott fenyegette a szabály, amely szerint ha egyszer is a nyomor miatt kolduláson kapják, vagy éhség miatt az utcán szedik fel, és állami táplálásra szorul, többé nem lehet szabad, beosztják szigorított üzembe, onnan pedig ismételt hanyagság esetén zárt munkára. Verseit vette hát fel fonotip lemezekre és annak árulására kapott engedélyt, de ez jóformán a koldulás palástolására alkotott jogcím volt. A szórinteknek volt rendes látogatója, itt járt asztalról asztalra. Rendszerint nem fogadták el a lemezt, hanem odavetettek neki néhány munkapercet. Aztán ez is befagyott, az emberek unták. Egyszer a központiban egy civilben levő vörösőr tisztnek ajánlotta versét, de az kezével elutasítóan legyintett. Kubán könyörögni kezdett, megemlítve, hogy aznap még egy korty vitafluidot sem ivott, mire a tiszt nyakon ragadta és átadta a vörösőrnek. A felsőgádori őrparancsnok előtt Kubán keserves zokogásba kezdett, úgy, hogy annak is megesett rajta a szíve, és feltételesen elengedte azzal, hogy három

napon belül kérje önmagától a közellátásba való visszavételét. Addig keressen magának helyet, ahol alkalmaznák, mert különben kényszerrel osztják be olyan helyre, ami neki valószínűleg nem fog tetszeni. Kubán kétségbeesve töprengett, hogy mi volna az a munka, ahol minden mozdulat gépies, formai, és nem kell az élettel ezer rafinériával küzdeni. Így jutott el a borbélyszakszervezetbe, akik hajlandók voltak alkalmazni. Azóta Dobáknál dolgozik, és viszonylag meg van elégedve. Az ember reggel felkel, a frizurákat elkészíti, este olvas, esetleg ír, utána pedig lefekszik, és nem törődik a világgal. Már nem ragadtatja magát kilengésekre, egész nap hallgat, hogy a belekötésre ne adjon alkalmat. Így valahogy el lehet húzni halálig. Kubán tényleg alig akarta elhinni, hogy most érte jöttek. Csak azt hajtogatta: köszönöm, köszönöm, úgy örülök. Majd az a gondolata támadt, hogy meg kellene őket ajándékoznia, holnapig gondolkozni fog, mit vegyen? Valami áldozatot kellene hozni értük, köszönetnek, hogy kimutassa háláját. Persze – jutott eszébe –, neki nincs semmije, mit áldozzon nekik? Esetleg itt, előttük, szívesen levágja egyik ujját. Egész zavart volt, amikor Hajós nyugtatgatta. Megkérték, hogy legyenek pertuban, amitől szintén félt. Nem mintha nagyon kicsinek tudta volna magát, hiszen titokban mindig gondolt arra, hogy ő több mint mások, de a rangkülönbség tudata tartózkodást ékelt közéjük. De azért elfogadta. Ezzel Hajósék lekezeltek vele, közrefogták, és megindultak vele a főutca felé. Hajósnak régen fúrta az oldalát, hogy titkát valahogyan közölje Kubánnal. Megkérdezte, hogy tagja-e a jegytárnak. – Igen – felelte az –, a mesterem bekényszerített. A neoszocialistáknál is tagnak kellett lennem, bár legszívesebben semmi politikai tülekedésben nem vennék részt. – És neked semmi érdeked sem volt belépni? – Nekem? Először is, ha az önellátási telep egyáltalán megvalósulna, én nem kerülhetnék be addig, míg négy gyerekem nincs, akiket átadok a szovjetnek. – Volt eset, hogy ezt a feltételt egyeseknek elengedték, és a négy gyermek

leszállítását utólagos határidőhöz kötötték. – Ugyan – legyintett Kubán –, kár beszélni róla. Önellátási telep úgysem lesz. Ez is csak egy adóztatási jogcím, ügyesen belekapcsolva a gépészek szabadulási vágyaiba és egyben összekötve a rabszolgatermelés követelményeivel. – Ez kétségtelen – felelt Hajós mély meggyőződéssel. – Ebben ők valósággal zseniálisak. A Marx útra értek, az ultreonok most villantak fel, enyhe, kékes fény ömlött el rajtuk, ami barátságossá tette a hangulatot. Hajós töprengett, hogy megmondja-e? Ezzel sokat használna neki, és még ha nem is sikerülne, olyan reményt adna barátjuknak, ami erőssé tenné. Hirtelen Fejős Laci tűnt fel. Kínos érzés futott át rajtuk. De Kubánnak mindenáron meg kellett adni az önbizalmat, főleg azért vitték magukkal a korzóra. Ki tudja, mit jelent neki, ha látja, hogy sehol nem szégyellik? Fejős Laciban vegyes érzések borzolódtak, úgy vélte, legokosabban teszi, ha most félrefordul. Ezzel Hajóssal szemben is udvarias lesz, akire nem tudni, milyen módon, ráragadt ez a gépészember, és valószínűleg szégyellné magát, ha észrevennék. A túlsó oldalon egy nő haladt. Fejős Laci nagy igyekezettel nézett oda, követve szemével, míg elhaladt Hajósék előtt. De amaz nagyon benne volt a lélekmentésben. Nem akarta észrevenni, és annál hangosabban köszönt neki. – Jó napot, Fejős elvtárs! Laci zavartan fordult oda, gyorsan furcsa jó napot darált nekik, és sietve tovább ment. Fejős és Lívia összemosolyogtak. Végül is kirukkolt. Elmondta Kubánnak, hogy kilátásban van az önellátási telep megvalósulása, és ha ő ott szerepet fog játszani, Kubánnak feltétlenül biztosítja a nyugodt életet. Aztán arról beszélt, hogy nem kell csak a tehetetlenségben keresni az egyensúlyt, mert amit a ceremóniákon hall, az egy kialakult hatalmi rendszer kortes szónoklata. A ceremóniás éppúgy ember, öklöző, csörtető, cintányérozó, elnyomó, mint mindenki más, nem kell hinni, de felesleges is, mert lám, lehet élet, ha az ember elég erős arra, hogy önmagának kiverekedje.

Azok a cseppek, akik fent vannak, igenis, saját akaratukból, brutalitásuk folytán jutottak oda. Kubán kétségbeesetten tiltakozott. – Ne, Ne! Ne mondjátok! Ha tudnám, hogy biztosabb támaszt találok a ti világotokban, nagyon szívesen elrúgnám ezt magam alól. Én is tudom, hogy a ceremónia emberi dolog, de kell hinnem. Érted? Kell! Ne vegyétek el tőlem! Ha majd csakugyan megadjátok nekem azt a nyugodt életbiztonságot, amiben el tudok nyugodni, akkor bontsátok le bennem a régit, nem bánom. Addig hagyjatok tökéletlennek! A tökéletesség úgyis csak illúzió dolga. Ezt a nézetet Hajós nem osztotta, szerinte az ember tökéletessége javakban és szabad lélegzésben meghatározható tárgyi valóság, amit Kubán csak azért nem tud, mert a valóságtól nagyon eltávolodott, elvesztette az iránta való érzékét. Most már fogalma sincs róla, hogy anyagi igazság és kölcsönös megbecsülés mellett jól érezné magát. Pedig biztos, hogy rendbe jönne, bár akkor sem tudná, hogy miért. Kubán ahhoz a fajtához tartozott, akit csak tudtán kívül lehet gyógyítani. Ezért inkább mindent ráhagytak, és csak azt kérték, hogy ha bántja a világ, mindig találkozzon velük, aminek nagyon megörült. Kimentek a folyópartra, Kubán leültette őket egy padra. A folyó hidegen pihent előttük. A túlsó parton a mező fázott és bújt a fehérszürke láthatárba. Sokáig hallgattak, tele voltak gondolatokkal. Kubán szólalt meg először. – Prózában nem tudom magamat elmondani. Arra valók a vers születésének percei, hogy az ember szavakba sűrítse magát, és később át tudja adni azt, mint konzervált érzelmet. Hallgassatok meg! És beszélni kezdett egy verset:

ŐSZ

Szürke ruhás napok vonulnak

fáradt vándorsorban, utána hullnak az elől menőknek, cifrát ígért letűnőknek. Itt-ott csillan a fény, lompos az árnyék, hiú fényjáték, játék… játék… Csak ingerel, hogy kapd el a krajcárt s ne lásd a bűvész tátott kabátujját. Játék, játék… Mit vársz még? A gyümölcs őszi káprázatát, mire leérnek, levéllé válnak, fonnyadtak, sárgák, levedlett életlárvák és üresen zörögnek a porban s a napok taposnak felettük sorban. Kámzsás, szürke napok, únt szájú, vén papok. Nincs elfutás, nincs egérút, porba fúlunk és tovább vánszorog a circumdederunt.

Hajósnak Lichtenberg jutott eszébe. Milyen távol van az az erős ember emettől, és mégis milyen közel! Soha ennyire igazolva nem látta azt a tételt, hogy nincsenek pártok, nézetek, elméletek, mert minden, ami „eszme”, gyümölcstelen. Egyetlen dolog van, a szándék, ami megkülönböztet. Ha egyszer kitalálnák a rendszert, ami automatikusan felülszitálná a jó szándékúakat, ez volna az egyetlen megoldás, gyógyszer minden szenvedésre, ostoba, üres vergődésre, amin a pofozkodó emberiség átesett. Most pofozkodnak, és minél többet szenvednek saját pofonjaiktól, annál mérgesebben folytatják és csodálkoznak, hogy még mindig nem szűnt meg a szenvedés, pedig már félholtra pofozták egymást. Amíg pedig ezt a rendszert ki nem találják, igazán az egyetlen jótétemény, amit jó szándékú ember az emberiségnek tehet, az, hogy nem szül gyermeket.

11 ITT VISZONT FEJŐS LACI DILEMMÁJÁRÓL FOGUNK SZÓLNI, AKI VÉGÜL IS KÉNYTELEN KÖTELESSÉGÉT TELJESÍTENI

Fejős Laci oldalát nagyon fúrta az eset. Hogy lehet az, hogy aki egy élproletárért az életét kockáztatja, egészen kétes elemekkel korzózik? Mert igen, az ember foglalkozik gépészekkel, ő maga is azok gyermekeit oktatja szépre-jóra, elvtársiasságra, szovjethűségre. Foglalkozni kell a műveletlenebb rétegekkel, hogy illő erkölcsi nevelést kapjanak, de az ember nem bratyizik velük! És így, közrefogva. Valaki nagy kalapot emelt neki. Felnézett. Steiner volt, a vörösőr tiszt, akinek barátságát sokra tartotta. Ő maga az ifjúharcosokat vezette, dresszírozta katonás szovjet erényekre, Steiner pedig az állam fegyveres erejének képviseletében ugyanezt tette a felnőttekkel szemben. Ha lehet, még mélyebben üdvözölte társát az erőben és férfias hatalomban. Hozzá csatlakozott. – Kedves kolléga – mondta neki, –, ön ott volt azon a fogadóesten. Mit tud ön Hajós szerepéről? A lapok híradásai olyan misztikusak, és máig sincs fogalmam, hogy történt az a bizonyos életmentés. – A lapok – felelte Steiner – nem is lehetnek kevésbé misztikusak, lévén az eset hasonlóan ködös. A főelvtárs véleménye mindenesetre döntően esik latba, de a vörösőrségen tett vallomások eléggé különös színben tüntetik fel az esetet. – Hogyhogy? – Önnek szívesen megemlítem becsületszó terhe alatt. – Na, ez magától értetődik. Hasonló ügykörben dolgozunk…

– Nem is kétlem, csak megemlítettem. Szóval, amikor azokat hallgattuk ki, akik a labda érkezésekor az utcán maradtak, és akiket megbízhatóságuk kivizsgálására összefogdostunk, többen látták Hajós és Bödöméry elvtársakat, amint lelkesen énekeltek, sőt zsebkendőt lobogtattak a labda felé. – Ne mondja! – döbbent meg Fejős. – Elég furcsa biz’ ez. Mindenesetre az egészet eldöntené a főelvtárs véleménye, de a törvények persze nem engedik meg, hogy a vörösőrség akár csak véleményt is kérjen a főelvtárstól. Mi legfeljebb csak jelentést teszünk, amivel valószínűleg élni is fogunk. – Ehhez a jelentéshez volna egy adatom – mondta komolyan Laci. – Tessék. – Egy borbélylegénnyel láttam az előbb mindkettejüket korzózni – folytatta egészen közel hajolva és fontosságának mély tudatában. – Ismerem a tizenötösből. Valami Kubán. Most Steineren volt a meglepetés sora – Ne mondja! Azt az alakot én is ismerem. Már volt vele dolgunk. Most is kegyelemből él a világon, már rég zárt intézetben dolgozna, ha a főnökömnek nem esik meg a szíve rajta. Abszolút megbízhatatlan, léhűtő, munkakerülő fráter. Kivonta magát a munkából, és koldulásból élt. Igazi, semmire se való piócatermészet. Amit más verejtékes munkával szerez, abból akart ő munka nélkül megélni.

12 A DIALEKTIKA MEGHOZZA KUBÁNNAK, AMIT MEGÉRDEMELT, AZ EMBERISÉG VISZONT EGY FOLYÓ, AMIT A TERMÉSZETES ERŐK TERELNEK

Másnap beidézték Kubánt a vörösőrségre, ott azt kérdezték tőle, mióta ismeri Hajóst. Amikor azt felelte, három napja, a parancsnok dühösen az asztalra csapott. – Nekünk ne hazudjon! Magának régebben kell ismernie. Tagadta. Elvitték egy cellába, ahol semmiféle bútor nem volt. A földre ült. Este újra elővezették. – Na, mióta ismeri Hajós Kálmánt? – Három napja, kérem – mondta reszketve. Látta, hogy a parancsnok arca elkomorul. Megijedt. – Nem tudom, mit parancsol, elvtárs – mondta. – Szíveskedjék megmondani, hogy kell vallanom, hiszen nem tudom, mit kívánnak. A parancsnok valami jó keresztkérdésen gondolkozott. – Mondja – mondta vontatottan –, miért jön maga ki mindig olyan suttyomban az összejövetelekről? – Milyen összejövetelekről? – Ne tegye magát! Az antropistákéról. Kubán előtt forogni kezdett a világ. Az antropistákat mindig gyűlölte. Nem elveik miatt, hanem, mert fel akarják forgatni a csendet, ami még így is problematikus.

– Sohasem voltam az antropisták között. – Ne beszéljen! – kiáltott rá a parancsnok. – Hülyének képzeli maga a vörösőrséget? Azt hiszi, nem látják magát? Na, beszéljen szépen! – Én… én nem tudok mit mondani. A parancsnok felkelt, fel-alá járkált. Kínos csend következett. Hirtelen megállt. – Na, nem beszélünk? Kubán a ruhája szélét tépkedte. A parancsnok újra megindult. Egy perc múlva megállt, csengetett. – Vissza fogom vitetni a cellába, amíg meggondolja magát. Ajánlom, hogy könnyítsen a pszichéjén. Nagyon nehéz lehet így a lelkiismerete. Na, nem? – De igen – mondta hirtelen Kubán. Az ajtó nyílott, az őr megjelent. A parancsnok visszaküldte. – Na – szólt Kubánhoz –, hát akkor lássuk. Mi a mondanivalója? – Az, hogy most nagyon szeretnék ceremóniát hallgatni. A parancsnok dühösen csengetett, és sötétzárkába csukatta. De éjszaka azon gondolkozott, hátha esetleg a megtérés szelleme dolgozik Kubánban? Sokszor olvasta, sőt tapasztalta, hogy megrögzött antimarxisták halálos ágyukon vagy bűneik kipattanásakor megbánják tetteiket és megtérnek. Ilyenkor jó, ha a ceremóniással beszélnek, annak szelíd szavai kiveszik az ilyenekből a titkot. Másnap délelőtt megjelent Kubán cellájában a ceremóniás. Kubán áhítattal csókolta meg a nyakából lógó vörös selyemkötelet. – Édes fiam – mondta a ceremóniás mézédes hangon –, mondták, hogy könnyíteni akarsz a pszichéden. Ha a psziché eltévelyedik a dialektika által megszabott pszichológiai szükségképpeniségtől, kibillen egyensúlyából, amin

csak egy segít: visszailleszkedni a történelmi keresztmetszetbe, letenni egyensúlytalanságunk terhét, és elvenni a büntetést. Ebben találunk nyugalmat. Beszélj, mit akarsz közölni velem? – Azt szeretném, ha ceremóniás elvtársam elmondaná nekem azt a szép beszédet a folyóról és a cseppek sorsáról. – Miért vagy arra kíváncsi? – Hogy megnyugodjak, mert most úgy érzem, hogy igazságtalanság történt velem. Szeretném, ha belém beszélné valaki, hogy mindez szükségképpen van így, hogy ez a lent levő cseppek sorsa. – Mi? – Hogy idehurcolnak, megvernek, és azt akarják, hogy antropistának ismerjem el magamat. – Hát te nem vagy az? – Nem. Sose voltam. A ceremóniás maga elé meredt. Hirtelen felállt, begombolta a kabátját. Kubán megragadta. – El akar menni, elvtárs? – El. Én nem vagyok alkalmas alany arra, hogy ravasz trükkökkel rajtam keresztül akarja tisztára mosni magát. Ha a bűnös meg akar térni, örömmel nyújtok neki pszichológiai támaszt, de ha azt látom, hogy szolgálatkészségemet valaki ravasz fondorlattal akarja kihasználni, erre csak azt válaszolhatom, hogy maga ahhoz fiatal. Kifelé indult. Kubán beleragadt a kabátjába, alig tudta lerázni magáról. Odakint jelentette, hogy nagyon rafinált gazemberrel van dolga, akire nem elég a pszichológiai ráhatás. Más eszközökkel kell vallomásra bírni. Steiner mindenesetre megtett annyit, hogy Hufnagelt és Lívia főnökét beosztottaik fokozottabb megfigyelésére utasította, kérve, hogy minden gyanús

jelenséget neki jelentsenek.

13 ÚJRA MEGJELENIK ILONKA, AMINEK FOLYOMÁNYA, HOGY HAJÓS TETTRE HATÁROZZA EL MAGÁT

Másnap Hajóst a jegytárból kijövet Ilonka várta, mint régen. Hajós őszintén megijedt, azt hitte, le fogja vitriolozni. De nem. Egy mellékutcába hívta. – Látja, Kálmán – mondta, mikor befordultak –, nekem tulajdonképpen örülnöm kellene most a maga baján, és mégis segíteni akarok. – Mi az, mi bajom van nekem? – Magának? – csattant fel Ilonka. – Az, hogy nagyon könnyen zárt üzemben rothadhat meg, mert azt híresztelik magáról, hogy antropista mozgalmakba keveredett. – Én?! Ilonka megvetően nézett végig rajta. – Maga nem férfi. Bizalmasan beszélek magával, még mindig a javát akarom, de nekem ne színészkedjen, mert a nem egyenes férfi előttem nulla, érti?! – Tudtommal minden szellemi kóklerkedést utáltam. Az antropizmust is. – Maga voltaképpen antropista. Már régen gyanús volt nekem, ahogy maga szidta a szovjeteket. – Egyet elismerek: jobban tűröm őket, mint az uralkodó rendszert, mert a meglopott tömegek az ő oldalukon vannak. De jól tudom, hogy az is szemfényvesztés, új cirkuszt hozni a régi helyébe. Gabalyodott, hínáros, vásári lárma. A hazugságokkal kormányzott ember még forradalmiságában is hazuggá nevelődik… – Köszönöm – vágott közbe Ilonka –, nekem most ne folytassa fellengző stílusát.

Tudom, mi jön még: cikornyás, nyakatekert mondatokban fogja elrebegni, hogy mennyire imádja az egyszerűséget. Előttem ne bujkáljon! Magát mindenki ismerni kezdi és tudja, mi a gyanú? Az – mondta nyomatékkal –, hogy maga részt vett a labda irányításában. Hajós egy pillanatra feldöbbent, aztán teljes szívből keservesen hahotázni kezdett. – Hát pusztítsanak ki, de hamar! – kiáltotta. – De nem akarok magának rosszat most sem – mondta Ilonka –, mert tudom, honnan fúj a szél. Nem maga a hibás, hanem az a ringyó, aki magát ezekbe beleviszi. Azóta ismerkedett meg mindenféle szemét néppel, többek között azzal a borbélylegénnyel is, akivel karonfogva járt az utcán, és akit azóta már az őrség is elfogott, mint körözött antropistát. – Mit beszél? – ijedt fel Hajós. – Kubánt elfogták? A vörösőrségen van? – Már nem, mert ott is kimutatta a foga fehérjét, meg akarta verni az őrséget, és eközben megsebesült. Látja, milyen társaságba keverte az a… – Gazember banda! – vágott közbe Hajós. – Hol van most Kubán? – A kórházban. De én nem akarom, hogy maga… – Engedjen, fel kell keresnem, szaladok. Viszontlátásra! – De Kálmán! Kálmán! – kiáltott utána Ilonka, aki nem ezt akarta, hanem visszaszerezni magának Hajóst.

A kórházban a sebészet alvó osztályán találta meg Kubánt összevissza pólyázva. Azokat altatták el, akiknek betegsége fájdalmas volt, és szükségük volt a nyugalomra. A kórháziak viszont úgy tudták, hogy Kubánt részegen egy kocsi ütötte el, és a vörösőr szedte fel és hozta be. – Mikor ébresztik fel a beteget? – kérdezte az ápolónőtől. – Hat-hét nap múlva.

Innen Líviához rohant. Belátták, hogy csak egy kiút van: Lichtenberghez menni, és kérni a telep mielőbbi engedélyezését. Megegyeztek, hogy holnap szabadságot fog kérni, és holnapután reggel az autóbusszal utazik. Líviának átadta a jegy árát. – Váltsd meg a jegyemet, te arrafelé mész a hivatalodba, és holnapután reggel várj az állomáson, én addig mindent elintézek. Másnap jelentkezett Hufnagelnél, szabadságot kért. Hufnagel felfigyelt. Azt a választ adta, hogy a munka nem engedi meg, de két hét múlva esetleg elmehet. – Nekem csak két napra van szükségem – felelte –, de ez most kellene, sürgős magánügyeim elvégzésére. – Ilyen rövid napi munkaidő mellett az elvtárs bőven elintézheti az ügyeit szabadidejében is. – De nekem el kell utaznom. – Hova? Hajós gondolkozott. Hiába hazudik, ha tényleg figyelik, úgyis megtudják hova ment, és kellemetlenebb csávába kerül. Ha pedig Lichtenberggel elintézte a dolgot, úgysem merik utólag bántani. Bízott annyira benne, hogy csak jó eredménnyel, biztonságban térhet vissza. – Pestre – felelte. Hufnagel sejteni kezdett. Hajós valamit megneszelt. Zavarban volt. Ha megtagadja, Hajós esetleg kerülő úton értesíti Lichtenberget. Megteheti, mert a főelvtársnak egyelőre kegyeiben van, és nem számítja sértésnek, ha üzenetet küld. Azután pedig egész biztos, hogy kihallgatásra fogja magához kéretni, mikor is telebeszéli a fejét, és még Hufnagel húzza a rövidebbet, amiért nem engedte el. Ha pedig elengedi, már most ki fogja beszélni magát, mint ahogy először is félre tudta vezetni. A kisebbik rosszat választotta: elengedte. Mikor pedig Hajós kiment, telefonon értesítette Csekét és a vörösőrséget.

14 MOST NAGYON KELLEMETLEN DOLGOK FOGNAK TÖRTÉNNI

Reggel Hajós alighogy felöltözött és indulni akart, detektív állított be hozzá. – Előállítási parancsom van – mondta. – Ön nem utazhat. Hajós falfehér lett és remegett. Mi vár még rá? Engedelmeskednie kellett. Megindult a detektív után. Az egyenesen Lívia lakására vitte egy vörösőrrel együtt. Amikor Bödöméryékhez beállítottak, az asszony holtra rémült. El sem tudta képzelni, hogy a város hősét, az ő lánya nagy partiját így lássa viszont. De még jobban megrémült, amikor a detektív nyersen azt kérdezte: – Hol van Bödöméry Lívia elvtársnő? – Miért? – dadogta. – Kérem, most erre nem érünk rá. Itthon van, vagy nincs? – Nincs itthon. De kérem, az én lányom mindig… és az egész családom… – Szóval nincs itthon? – De kérem, ha én mondom… – méltatlankodott az, de a detektív nem törődött vele. Az őrt Hajóssal együtt a kapuba állította, maga pedig megindult, átkutatta a házat. Pár perc múlva dühösen ment vissza Hajóshoz. – Magának tudnia kell róla, hol van az a nő. Hajós vállát vonta. – Nem tudom. Úgy volt, hogy az állomáson találkozunk. – És miért nem mondta ezt mindjárt? – ripakodott rá. – Látja, hogy keressük, és egy szót sem szól.

– A fogoly kötelessége, hogy csak a kérdésekre feleljen. – Gyerünk a postára! – kiáltotta a detektív. A postára érve felhívta a pesti aerobuszt, hogy van-e az utasok közt egy ilyen és ilyen nő pesti jeggyel. Pár pillanat alatt megkapta a választ, hogy volt, de már leszállt Győrben. Azonnal felhívta a győri őrséget, és megadta a személyleírást. Aztán bementek a főőrségre, Hajóst cellába zárták, és fél óra múlva a referens elé vitték. – Azt hiszem, nem kell ön előtt ismertetni az okokat, ami miatt önt idehozták – szólt a referens. – A városban lappangó hírek bizonyára önhöz is eljutottak. – Igen – felelte. – Tudom, mi a vád. Ember vagyok. – Igen, tudjuk, hogy ön ilyen demagóg stílusban szokta kifejezni magát, de a vádak ennél sokkal konkrétabbak. Tanúvallomások vannak arról, hogy amikor a labda jött, ön a központi ablakában állt Bödöméry Líviával együtt, és lelkesen énekeltek, valószínűleg az Antróposzt. Igaz ez? – Eddig igen. – Mi az, hogy eddig? Tagadja ez után, hogy ön antropista? – Tagadom. – Miért lelkesült fel akkor annyira? – Mert a pillanat lelkesítő volt. Valami új történt, ami megkapó és lelkesítő volt, de ismétlem, semmi közöm sem volt hozzá. – Ön az antropizmust nem tekinti világromboló mételynek? – Szerintem nincs mit lerombolni. Az antropizmus pedig nem hoz jobbat, mert a már régen tönkretett emberi agyvelő szülte azt is. – Adataink vannak arról is, hogy Bödöméry Lívia a zsebkendőjét lobogtatta a labda felé. És ön azelőtt ilyen mozgalmakban nem vett részt. Milyen befolyással

volt önre az elvtársnő? – Semmilyennel. Akkor, abban a pillanatban megtaláltuk egymást. – Furcsa egy pillanat. – Bizony, nekem is nagyon furcsa volt. – Biztosítom, hogy nekünk még furcsább. Azt még elképzeljük, hogy férfi és nő egyedül maradva hirtelen megtalálják egymást; régebben én is, sötét sarkokban nem egy csinosabb menyecskét találtam meg, de más gyanús körülmény is volt, és ezt különösen ki kell emelnem: önök nem kettesben voltak. És itt szúrósan nézett rá. – Nem kettesben voltak – ismételte nyomatékkal. – A letartóztatott gépészek vallják, hogy önökkel volt egy ismeretlen férfi is, aki önök mellett ült, és az ablakon kopogtatással váltott jeleket a labdával. Mit keresett az önök „kettesében” az a férfi? – Bizonyára érdeklődött az események iránt. – Igen? És miért érezte magát olyan biztonságban? Mikor minden elvtársi érzésű ember a pincébe menekült, önök nyugodtan énekeltek, az ismeretlen férfi olyan nyugodtan ült, mint aki biztos benne, hogy nem ott fog felrobbanni a labda, holott mindenki, aki a dologba nem volt beavatva, biztos volt benne, hogy ott robbantják fel, ahol a város előkelősége összegyűlt. És íme, maguknak milyen szerencséjük van: tényleg nem ott robbant fel. Már engedje meg, de ez a szerencse kissé különös. – Amennyiben szerencsének nevezhető – felelte Hajós. – Mi jobban szerettük volna, ha ott robban fel. Be szerettük volna fejezni. Meghalni jobb. A referens felnevetett. – Na, talán hagyjuk a szentimentál-demagógiát, maradjunk a realitásoknál. Ki volt az az idegen férfi? Hajós zavarban volt. Ha megmondja, talán kimenekül, de lehet, hogy még rosszabb lesz. Esetleg Lichtenberget is tönkreteszi, és mindent elveszít.

Különben is, ha megkérdezése nélkül mártaná bele, ez a gyávaság még akkor is rosszul esne Lichtenbergnek, ha semmit sem ártana. – Nem tudom – felelte. – Nem mondta meg a nevét. Leült, érdeklődött az események iránt, aztán elment. – Épp ez a különös. Míg a labda ott járkált, önökkel volt. Később eltűnt, és a labda sem tért többet vissza. Engedje meg, itt kapcsolat van. Hova ment az a férfi? – Nem tudom. – Kedves Hajós elvtárs! Én még egyszer megpróbálom önnel a dolgot összegezni. A labda megérkezik, mindenki menekül. Önök nyugodtan fent maradnak, és három ember, akik közt azelőtt a nyilvánosság előtt semmi kapcsolat sem látszott, énekel, zsebkendőt lobogtat, vagy nyugodtan dobol az ablakon. Az idegen férfi eltűnik, vele együtt a labda is. Utána, amikor önt a nyaksebe miatt kérdőre vonják, azt mondja, lent kapta, a főnöke mellett. Erre a főnöke azonnal rácáfol, mire ön durván kifakad és azt mondja: „üresfejű pojáca!”. Meg hogy torkig van a mi rendszerünkkel. Aztán együtt, karonfogva jár egy gépésszel, aki nem éppen a leghasznosabb társadalomtagként van nyilvántartva nálunk. Mikor ezt a gépészt kérdőre vonjuk, és ellenállás közben megsebesül, ön egy elvtársnő előtt azt mondja: „gazember banda!”. Legfeljebb az lehet még mentség, hogy egyedül az ismeretlen férfi lett volna kapcsolatban a labdával, és önök csak mint kíváncsiak csatlakoztak volna hozzá, bár ez esetben is érthetetlen az önök lelkesedése. Mindenesetre ön is láthatja, hogy a legobjektívebb szemmel nézve minden önök ellen vall. Az pedig, hogy feltűnik egy ismeretlen férfi, majd ugyanúgy távozik, és ön nem hajlandó a nevét elárulni, engedje meg, ez több mint gyanús. Ha az ön lelkiismerete tiszta, erre nem volna oka. – Nem tudom a nevét – mondta újra Hajós. – Pedig ezzel sokat rontott a helyzetén. – Nem tudok többet mondani. – Jó. Most akkor arra feleljen, hogyan mentette ön meg a főelvtárs életét, mert ez is nagyon problematikus dolog. Alapos a gyanú, hogy a főelvtárs félrevezetés áldozata lett. Önök, akik egyedül voltak fent, úgy tűntek fel a főelvtárs előtt,

mintha direkt őreá vártak volna halált megvető bátorsággal. De ez még nem életmentés. Mi volt ennek a lényege? Bizony, ezen már sokat gondolkozott Hajós, számtalanszor megbánta, hogy nem beszélte meg előre Lichtenberggel, mit kell az ilyen kérdésekre felelnie. – Ezt tessék talán a főelvtárstól megkérdezni – felelte. A referens az asztalra csapott. – Ne hozzon ki, kérem, a sodromból! Jól tudja, hogy a főelvtársat kihallgatni nem lehet. És kérem, ne gúnyolódjék, mert bár jelenleg a magas hely rokonszenvét tévesen bár, de élvezi, lassanként mégis elegendő bizonyítékunk gyűlik arra, hogy éppen a magas hely érdekében módszert változtassunk önnel szemben, aztán majd lássa a következményeket. – Engedtessék meg, a főelvtárs megmentését eddig nem rótták fel bűnnek, tehát ennek részleteit ne kérdezzék, nem ide tartozik. Nem tudok többet mondani. – Majd adunk önnek gondolkozási időt. Reméljük, pár nap múlva jobban eszébe jutnak a részletek. Azzal csengetett, és Hajóst levitette a cellájába.

15 MEG FOGJUK TUDNI, MI TÖRTÉNT LÍVIÁVAL, ÉS EGYBEN MEGISMERJÜK, HOGY MILYEN VOLT PEST SZÁZÖTVEN ÉV MÚLVA

Lívia a legnagyobb félelemben táncolt a peronon. A pesti kocsi már feltűnt a láthatáron; mint óriási aranyhal úszott a levegőben, majd a propellereket megindítva nagy zajjal, szép függőlegesen ereszkedett le. Hajós még mindig nem jött. Rossz sejtelmei voltak. Mindjárt sejteni kezdte, hogy mi baja lehet. De most mit tegyen? Ha visszamegy, mindketten csávába kerülhetnek. Hogyan értesítse Lichtenberget? Kezében volt a Hajós számára megváltott jegy. Hirtelen elhatározással beugrott a kocsiba. A kocsi alig pár másodperces tartózkodás után elindult. Most még jobban félni kezdett. Ha esetleg megtudják, hogy itt utazik, elfoghatják. Tűkön ülve várta a következő állomást. Győrben kiszállt. Innen is el kell tűnnie valahogy, de hogyan? Miből? Pénze nincs. A pénztár előtt sokan tolongtak. Eszméje támadt. Többeket megkérdezett, hova utaznak. A legelső pesti utasnak felajánlotta a jegyét harminc százalék engedménnyel. Az persze örömmel belement. Most volt pénze, bár nem sok. Az állomás előtt kürt szólalt meg. Kiszaladt. Az autóbusz indult. Beugrott, bár nem tudta, hova megy. A kalauztól azt kérdezte, hol megy Pest felé az országút? Át kellett szállnia. A következő kocsival kiment a végállomásra, és ott gyalog vágott neki az útnak, kezében Hajós kofferével,

amely még nála volt. Vagy negyedórát gyalogolt, amikor maga mögött autóbuszt hallott tülkölni. Hátratekintve tisztán olvasta a „Budapest” felírást. Kezét feltartotta, a kocsi megállott, ő pedig beszállt. Komáromig mert csak jegyet váltani, részben, mert Pestig nem is futotta volna a pénzből, másrészt nem akart sokáig egyazon helyen utazni. Oda megérkezve össze-vissza ődöngött. Nem mert nyilvánosan mutatkozni, kiment a Duna-partra. Autóra szeretett volna felkéredzkedni, de nem mert. Egyszer kürtöt hallott. Siklómotor állt a Dunán, indulásra készen. Odasietve megtudta, hogy Pestre indul. Lesz, ami lesz. A hajó olcsó, kifutja Pestig. Sietve jegyet váltott, és beszállt. Két-három türelmetlen perc telt el, míg a hajó újra tülkölt, behúzták a hidat, és indultak. A hajótest lassan kiemelkedett a vízből, amint mind gyorsabban tempót vett, aztán előtűntek a szárnyak, majd az egész alkotmány csak a nagy elliptikus szárnyakon nyugodott. Úgy nézett ki, mintha ráépítették volna a vízre. Amint nagyobb hullámok jöttek, fel-felugrott és visszaesve szétspriccelte a vizet. Hullámzó ringassál repült a víz tetején, mint az ugráló lapos kavics. Öt óra volt, mikor Pestre érkezett, éppen elhangzott Budáról a déli ágyúlövés. Kiszállt. A parton autók végtelen sora suhant hangtalan egyformaságban. Az aluljárón bement a gyalogjáróra, majd felment a felső járdaszintre, a magasvasút megállójáig. Spórolt, nem akart autóbusszal menni. Itt is meggondolta magát, mert sokáig nem jött kocsi, és elhatározta, hogy nekivág gyalog. Fellépett a mozgójárdára. Amikor a leggyorsabb harmadik szalagra átlépett, majdnem elcsúszott, nem volt szokva hozzá. Az izgalomtól kimerülten ült le a padra. A Lenin-hegy tetejéről a régi Citadella tetejére épített iromba forradalmi emlék

ütötte meg a szemét: hátborzongatóan cifra, oszlopsoros körönd tetején hármas halom, amelyen lánctépő munkásalak magasra nyújtja a sarlót és kalapácsot. Lába alatt a kapitalizmus eltaposott kígyója vonaglik, körötte a mellékalakok: egy anya felajánlja gyermekét, egy vöröskatona meghajtja zászlaját, egy másik katona sebesült bajtársát támogatja, aki átszellemülten tekint a főalakra, egyik keze átlőtt mellén, másik a főalak felé kiterjesztve. Egy oroszlán bőg, végül Klió írja a történelmet. A Kossuth Lajos utca sarkán felállt, lelépegetett a szalagról, és átlépett a Kossuth utcai járdára. A szalag egyenletesen futott vele végig a Rákóczi úton. Megbámulta a pompás szilicit palotákat, bár bőgött róluk a sok műarany díszítés. A Rókus kórház régi épületénél tett egy kis kitérőt, ami sajnos kissé benyúlt az úttestbe. Igaz, hogy épp most vetette fel a városházán egy fiatal mérnök, hogy az egész kórházat jó volna valahova kihelyezni. A körúton túlérve hirtelen sivító szirénahangot hallott, mire az egész földszinti forgalom megállott, de megállt a szalag és a magasvasutak is. A házakon elhelyezett megafonok bömbölni kezdtek: – Éljen Drághffy főelvtárs, a szabad proletárhaza elnöke! Nyolc páncélautó robogott el párosával, mindenfelé szétirányzott sugárcsövekkel. A mozgólépcsőn mindenki felállott és hátat fordított, kezeit feltartotta. Most a főelvtárs autója következett. A vörösőrök egymás után kiáltották: – Kitartás! Végre az utánamenő nyolc páncélkocsi is elhaladt, és a szalag megindult. A Thököly úton át kiérkeztek végre az élproletárok parkvárosába. Itt elvégződött a szalag, Lívia leszállt, és a földszintre lemenve gyadult meg a Dolgozók útján. Egyik park a másikat követte, benne váltakozó stílusú rendszerek. Itt japánkert, kanyargós partú tavacskával, kis hidakkal, törpefákkal, amott nyírott versailles-i kert szobrokkal, szökőkutakkal. A parkokban a legváltozatosabb paloták: itt volt Xerxes palotájának élethű mása, a másik hivalkodó magyarossággal gigantikus méretekben székely parasztházat ábrázolt. A park bejárata is roppant galambbúgós kapu. Az egyik ház tornya

szabályozható volt: a földben mélyen besüllyesztve, de megfelelő szerkezettel százméteres magasságig tetszőlegesen kiemelhető. Volt olyan, amelyiknek legfelső emelete, ha kellett, elvált az épülettől, erős, zajtalan légcsavarok a levegőbe emelték, és a földön rögzített fotocellák megadta függőleges sugár bármely pontján, bármily magasságban megállott. Az élproletárok általában szerették az ilyen légi szigeteket. Több híres légi mulatóhelyük volt 2-3000 méter magasban, azon kívül szanatóriumok, ami kétségkívül csendes és tiszta levegőt biztosított az üdülőknek. Volt olyan ház, ami tetszés szerint változtatta az alakját. A földben összevissza falak voltak lesüllyesztve, és ezeket a főelvtárs kedve szerint emelték fel különböző rendben. Pár perc alatt át lehetett az egészet rendezni úgy, hogy az előbbire nem lehetett ráismerni. A kapuk előtt rendszerint aluljárókon kellett átmenni, lépcsőn le, azután újra fel. Ezek azért voltak, hogy az utcai gyalogjárók ne zavarják a ki-bemenő autókat. Mindenütt csodálatos csend. A parkokban még a télizöld növényzet volt: fenyők és ciprusok, a nyári fák a főelvtársak vidéki telepein álmodták a telet, hogy majd tavasszal helyet cseréljenek a ciprusokkal és fenyőkkel. Néhol azonban virított a narancs, amit úgy értek el, hogy különleges fénykezeléssel a törzset és a leveleket bizonyos vonalak mentén vezetővé tették, és ebbe gyenge villamos áramot bocsátottak, amely a fát állandó melegben tartotta. Lívia tízpercnyi gyaloglás után befordult az Osztálymentes utcába. Itt, az egyik parkban zenélő szökőkút kötötte volna le a figyelmét, ha egyéb célja nem lett volna. Száz és száz sípból tört elő a vízsugár felváltva. A sípok rezgő nyelve a sugarat majdnem ködszerűvé szórta szét, és a körben elhelyezett vízorgonából oszlopszerűen felrezgő vízsugár a melódia szerint folyton változtatta alakját, amint fenséges akkordokban bontakozott ki belőle az Internacionálé. Csak egy dolog volt egyforma: a minden kapuban feszesen posztoló vörösőr és a felirat a kapu felett: „Üdvözlégy, proletártestvér!” Ezen kívül persze voltak feliratok, Marx-idézetek, mint: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, „Szociális termelésből fakad a jólét”, „A filozófia célja nem magyarázni, hanem megváltoztatni a világot”, vagy „Az egyetlen érték a munka”. Ezek persze csak a hitbuzgóbbak villáin számos, trónon ülő Marx- és Engels-szoborral kapcsolatban.

Végre elért Lichtenberg villájához. Az őrnek bemondta a nevét. – Milyen ügyben? – kérdezte az őr. – Magánügy. Az őr betelefonált, onnan megjött az engedély, erre a hosszú, kanyargós gumiúton bement az épülethez. A parkot rengeteg szobor díszítette. Háromszoros oszlopcsarnokon keresztüljutott az épületbe. Felül világított körönd, pálmákkal, szőnyegekkel. Felment az agrárkirendeltség titkárához, az újból megkérdezte, milyen ügyben. A magánügyre kissé fejcsóválva nézett végig Lívia egyszerű öltözetén, de azért átutalta a magántitkárságra. – Mindjárt hívok vezetőt, aki elvtársnőt elkalauzolja. – Ó, köszönöm, csak tessék megmondani, hol van, elmegyek én magamtól is. – A vezető nem a látogatók kényelmére van, hanem biztonsági intézkedés. – Az más. Fegyveres szolga lépett be. – Vezesse az elvtársnőt a magántitkárságra! Hosszú, fedett folyosóra léptek ki, majdnem ötszáz lépést haladtak. Egy kisebb, elliptikus alakú épületbe jutottak. Tiszta, világos, de jóval egyszerűbb volt. Egy szobába vitték, ahol két férfi ült az íróasztalnál. Lívia bemutatkozott. – Lichtenberg főelvtárssal szeretnék beszélni – mondta. – Talán kihallgatásra kíván jelentkezni, elvtársnő – javította ki az. Lívia az ajkába harapott. Rossz előérzetek gyötörték. A kezdet nem biztató. – Igen, úgy akartam mondani.

– Milyen ügyben? – Magánügy. – Magánügy? – ütötte fel a fejét a férfi. Végignézte, bár nem olyan furcsán, mint az információs tisztviselő, inkább érdeklődve. – Igen. Tessék elhinni. – Mégis, milyen magánügy? – Csak tessék azt mondani, hogy Hajós Kálmán ügyében. A főelvtárs bizonyára tudni fogja. De eszébe jutott az előbbi kínos csalódás. Hozzátette: – Ha a főelvtárs azt felelné, hogy nem emlékezik, akkor is tessék kihallgatást kérni, lehet, hogy megfeledkezett, de eszébe fog jutni, ha beszélek róla. – Hajós Kálmán? – mondta az gondolkozva. – Nálunk mindenkinek a neve fel van jegyezve, akivel a főelvtársnak kapcsolata van, majd megnézzük odabenn. Ezzel áttessékelte a másik szobába. Amikor az ajtót maguk után betette, mindkét kezét megragadta. – Szervusz testvérke, hát te vagy az? Én József vagyok. Líviát a váratlan fordulat egy kissé zavarba hozta. Nehéz volt az előbbi lidércnyomásból ébredni. – Persze hogy tudok rólatok, hiszen egy hónapja egyebet sem teszünk, mint különböző ravaszságokkal az önellátási telepet akarjuk kiszorítani számotokra. Csak, tudod, mindenfele hazudni kell, nem szabad magunkat elárulnunk, nem szabad feltűnően sürgetnünk, pedig ennek az ügynek meg kell járni a hadügyi, közbiztonsági és szociálpolitikai biztosságokat is. De ne félj, Lichtenberg már a vége felé jár. Egyébként én számotokra Józsi vagyok. Hát mi a baj? Lívia lassan kiderült, amint ráébredt a kellemes valóságra. – Hajóst valószínűleg elfogták a vörösőrök. – Nem nagy újság. Hiába, az embernek nagyon meg kell tanulni táncolni ahhoz,

hogy szabadon ne eressze magát akkor sem, ha a szabadságot megcsillanni látja. Nem vádképpen mondom… – Na, de ki tudja, mi történik vele? Most ne erről tárgyaljunk, hanem vezess Lichtenberghez! – Ezzel egy kis baj van, testvérke, ő elutazott. – Hova? – Nem mondta. Lívia megragadta József kabátját. – De értsd meg, nekem beszélni kell vele! Hát mit csináljak? Utána megyek, akárhol van. Józsit is bántani látszott a dolog. Gondolkozott. – Kellemetlen, hogy pont most tűnt el. Máskor minden útja előre be van harangozva, mindenki tud róla, most tűnt el így, és azt mondta, két-három nap múlva jön vissza… Valamit tenni kellene, de mit? – Mit tegyek, Józsi, mondd, mit tehetünk? Úgy nézett rá, mint egyetlen reménységére, de Józsi kókadtan csak azt mondta: – Meg kell várnod Lichtenberget. Holnap, holnapután visszajön. Épp az előbb ment el, egy órája sincs. De biztos, hogy közben fel fog minket is hívni, és akkor megtudjuk, hol van. – Mikor? – Hát ezt, ugye, nem tudom, de fel kell hívnia. – Józsi, én hazamegyek! – Hogy téged is lefogjanak? – Hát akkor mit csináljunk?

– Azt, amit mondtam: ülj nyugodtan, mert egyebet úgysem tehetsz. Lívia tehetetlenségében sírni kezdett, ami Józsit annyira meghatotta, hogy kiszaladt, és pár másodperc múlva mindenféle ennivalóval, sonkával, süteményekkel jött vissza. – Ne sírj, testvérke, rendbe jön minden. Pár órát várunk, és megtudjuk, hol van. Más is ült már, mégsem halt meg. Míg valaki dolgozni tud, addig nem ölik meg, akármit követ el. Na, egyél! Tekintve, hogy mást nem tehetett, Lívia ott maradt, de nem evett, mert ha nem is ölnek, de verni és kínozni annál inkább tudnak, és e tekintetben hiába volt Józsi minden vigasza. Lívia maga is érezte, hogy valójában Józsi is aggódik Hajósért.

16 LICHTENBERGGEL TALÁLKOZNI FOGUNK, ÉS ENNEK MEG FOGUNK ÖRÜLNI

A felsőgádori határban a posztoló vörösőr jellegzetes kéthangú autótülökre lett figyelmes. Az országúton egy hatalmas autó közeledett, elöl a táblán szám helyett az arany sarló-kalapács. Az őr feszes vigyázzba ugrott, és amint a kocsi elhaladt előtte, előkapta táskájából a kagylót, és sietve jelentette a központi őrségnek, hogy élproletári autó érkezett a városba. A hír a központban valóságos pánikot idézett elő. Ritka eset, hogy élproletárok bejelentés nélkül érkezzenek. Biztosan kellett jelentésnek jönni, csak valaki elmulasztotta továbbadni. Most azonban nincs idő bűnbak után nyomozni, tehát gyorsan rádióparancs ment az összes őrszemeknek: a közönséget a házakba beparancsolni és az összes előírásokat betartani! Lichtenberg autója már a következő őrszemnél kihalt utcára talált, így jutott el a kerületi közigazgatási főnökséghez, ahol már díszben várták, tekintve, hogy az élproletárok érkezésükkor itt szoktak először megjelenni, itt fogadják a város üdvözletét és adják ki esetleges utasításaikat. A kerületi főnök rövid, de velőtlen beszéddel fogadta, mert hiába, a sablonokra is készülni kell, de Lichtenberg elnéző volt. A beszéd után felment az emeletre, és a főnökkel annak a hivatali szobájába vonult vissza. – Kínos meglepetéssel értesültem róla – mondta –, hogy egy ember, akiben valaha bíztam, rútul visszaélt ezzel, de mélyen csalódtam benne. Minthogy a dolog így roppant kínos rám nézve, szeretném, ha az elvtársak segítenének a dolgot úgy elintézni, hogy az lehetőleg nyilvánosságra ne kerüljön. Értem ezalatt azt, hogy az illető, aki bizalmammal így visszaélt, elvegye méltó büntetését, és ne legyen alkalma engem a nyilvánosság előtt kompromittálni.

– Bocsánatot kérek, hogy az ügyet nem ismerem részletesen – válaszolta bizonytalanul a főnök –, de nem méltóztatott előre értesíteni magas érkezéséről. Miről van szó, ha szabad érdeklődnöm? – Hát az elvtársak nem tudnak róla? Hiszen Pesten is beszélik, hogy az itteni közvélemény fel van háborodva egy jobb társadalmi állású fiatalember viselkedésén. Meglepetéssel hallottam, hogy ez az ember, legalábbis névre, azonos azzal, akit én valaha megmentőmként tiszteltem. A főnök azt indítványozta, hogy talán az őrségen többet tudna meg, fel is ajánlotta, hogy kinyomozza, de Lichtenberg ezt elhárította, és maga indult oda. Az őrségen, persze, díszben és beszéddel fogadták, de hamar bevonult a parancsnokkal annak a szobájába, és előadta az esetet. – Őszintén elhiheti, elvtárs – mondta a parancsnoknak –, hogy az eset elég kínos rám nézve. Nem szeretném, ha jelentések mennének a dologról a közbiztonsági biztossághoz. Tévedés volt részemről, de hát mit tudtam én, ugye, emberek vagyunk mindannyian. A parancsnokot annyira meghatotta, hogy egy főelvtárssal egyazon emberszámba tartozik, hogy legteljesebb szolgálatkészségéről biztosította Lichtenberget, és megígérte, hogy Hajóst mukkanás nélkül el fogja tenni az útból. Lelki szemei előtt már számolgatta, hogy mennyire tudja majd kamatoztatni ezt a diszkrét szolgálatot. Lichtenberg pedig homlokát csapkodta. – De hogy is lehettem ilyen ostoba! Hát ki ez az ember? Hogy viselkedik? – Hajós Kálmánról csak az utóbbi időben hallottunk kellemetlenebb dolgokat, kérem, főelvtárs. Azelőtt azt sem tudtuk, világon van-e, míg most egymás után jöttek tisztes elvtársak, akik bizony furcsákat mondtak róla. – Sokan ismerik a dolgait? – Elég sokan. – Az baj. Ha egy-két ember volna, azokat meg lehetne bizalmasan kérni, hogy ne terjesszék a dolgot.

– Ó, főelvtárs kérem, nem lesz veszélyes. Mind megbízható, derék, elvtársi gondolkozású emberek, akik az információkat adták. – Hogy áll egyébként az ügy? A parancsnok elébe tette a Hajós-ügy aktáit. – Csak szóval szíveskedjék, nincs időm ezeket böngészni. A parancsnok nagyjából előadta. – Hol van az illető? – A zárkájában. – Már elfogták? – Ó, igen, ma reggel. – Nagyszerű. Igazán köszönöm. Lehetne látnom? A parancsnok felhozatta. Hajós szíve nagyot dobbant Lichtenberg láttára. Alig akarta elhinni. Szédülve ült le. A parancsnok rákiáltott. – Nem tanult tisztességet? Akkor üljön le egy főelvtárs jelenlétében, amikor ő főelvtársisága megengedi. – Úgy látszik, az ifiurat rosszul nevelték – mondta Lichtenberg. – Na, majd lesz alkalma megtanulni a tisztességet! Most az egyszer még leülhet! – tette hozzá csendesebben. Leült. – Súlyos vádak vannak ön ellen – szólt Lichtenberg. – Szeretném magam is megismerni a dolgot, miután az én tévedésem volt, hogy önt, mint elvtársias érzésű embert becsültem meg. A parancsnok elvtárs szíves engedelmével – és itt nyájasan nézett a parancsnokra, aki még nyájasabban intett engedélyt –, kihallgatom magát a merénylet körüli szerepére vonatkozóan. Figyelmeztetem, hogy mindig csak a kérdésre feleljen, semmi egyebet ne beszeljen, és csak az igazat mondja. Nyomatékosan ismétlem – szólt merően ránézve –, hogy csak a kérdésre feleljen, és csak az igazat mondja.

– Igen. – Igaz, hogy ön a saját főnökének azt mondta, hogy üresfejű pojáca? – Igen. – Mikor mondta ezt? – Amikor a főnök elvtárs át akart adni a vörösőröknek a teremben a merénylet után. – Igaz, hogy maga egy borbélylegényt választott barátjául a merénylet utáni időben? – Igaz. – Hogy ismerkedett meg vele? – Bödöméryné elvtársnőnél voltam, és arról beszéltem, hogy a világ és az emberi természet… Lichtenberg erélyesen félbeszakította. – Mondtam, hogy csak a kérdésre feleljen: hogyan, milyen alapon ismerkedett meg vele? Nem arra vagyok kíváncsi, mit prédikált ön akkor, vagy hogy aznap mit ebédelt a kínai császár – mondta ingerülten –, hanem, hogy milyen alapon ismerkedett meg vele? – Szellemi közösség volt köztünk. – Gondolta ön, hogy szellemi segítségével támogatni tudta őt? – Igen. – Milyen volt annak az embernek az előélete? – Textilgyárban kezdte, de durvának találta az embereket, aztán kiiratkozott a közellátásból, és verseit árulta. Munkakerülésért elfogták, és utána egy borbélyműhelyben talált munkát. – Milyen ember volt? Bizonyára nagyhangú népvezér, aki önt erőszakos

fellépésével terrorizálta. Igen? – Ellenkezőleg, alig tudott az életben megállni, olyan gyenge akaratú volt. – Miért kereste önnel a kapcsolatot? – Én kerestem kapcsolatot vele. – Mi célja volt ennek? – Talpra akartam állítani, öntudatossá, céltudatossá tenni, megmagyarázni, hogy a világtól nem várhatja, hogy bármikor is… – Ne terjengjünk! Megint eltér a tárgytól! – állította meg Lichtenberg. – A barátja az antropista párthoz tartozott? – Sőt, ellenkezőleg. Buzgó marxista volt. Lichtenberg felnevetett. – Na, ezt nehezen hisszük el önnek, barátom! A parancsnok elvtárs említette, hogy minden bizonyság megvan rá, hogy antropista volt. Lesz szíves, parancsnok elvtárs, szemébe olvasni a bizonyítékokat? – Kubán ugyan tagadja – felelt a parancsnok –, de minden jel arra mutat, elsősorban az, hogy a merényletet követő időben látták először együtt Hajóssal. – Áhá! – mondta felcsillanva Lichtenberg. – Tehát az van bizonyítva, hogy Hajós volt antropista, és minthogy Kubánt együtt látták vele, valószínű, hogy ő is az. Tehát közvetlen a vádlott ellen van bizonyíték. Miben áll az? – Hajóst éppen a merénylet után látták együtt Kubánnal – felelte a parancsnok. – Hogyan? Hajós azért antropista, mert Kubánnal látták. Kubán pedig, mert Hajóssal látták? Hol itt a kiinduló bizonyíték? – Hát kérem, főelvtárs, az események furcsa összejátszása – mondta zavartan a parancsnok. – A vádlottak természetesen tagadnak, de ez régi kriminológiai tapasztalat, nem kell felülni nekik. Ugyanakkor látták egy nővel, akit azelőtt nem ismert. – Hol van az a nő?

– Ma reggel el akartuk fogni, de úgy látszik, megszökött, ami szintén a bűnösség jele. Miért szökne meg, akinek nyugodt a lelkiismerete? – Megszökött? – kérdezte nagy szemeket meresztve Lichtenberg. – Fegyver volt talán nála, és lelőtte a detektívet? – Nem, csak amikor a detektív Hajóst elfogta, őérte is kiment, de már nem találta otthon. – Önöknek csak egy detektívjük van? – Nem. Tizenkettő. – Hát hogy lehet két külön helyre egy embert küldeni? Nem gondolják, hogy a környezet az alatt értesíti a másikat? Ez elemi szabály! – Hát… nem tudom még pontosan az esetet… – dadogta a parancsnok. – Parancsnok elvtárs nem tudja pontosan az esetet? Hát kitől kérdezzem meg, hogy mit csinál a vörösőrség? A parancsnok kínosan hallgatott. – Pedig nekem nagyon lényeges lenne, hogy meglegyenek az összes szereplők. Már említettem, miért. Nem akarom a vádlott előtt ismételni. Kínos csend következett. – Holnapra elő fogjuk keríteni – szólt a parancsnok. – Minden intézkedést megtettünk. – Na jó. Szóval ez a nő befolyásolta magát antropista elvekkel? – Nem befolyásolt – felelte Hajós. – Csak egymásra találtunk. – Mikor? – Amikor egyedül maradtunk a labda érkezésekor. – Na, ez elég különös alkalom. Tehát önt senki sem befolyásolta. Önök mind véletlenül kerültek egymáshoz?

– Igen. – Fiatalember, fiatalember… – mondta fejcsóválva Lichtenberg. – Hát akkor azt mondja meg, hogy az az ismeretlen férfi, akivel a labda érkezése előtt látták, szintén véletlenül került oda és véletlenül tűnt el? – Igen. A parancsnokot a guta kerülgette. – Hallatlan, micsoda szemtelenség, ugye mondtam, főelvtárs? És mint a rend és tekintélyvédő, nagy oszlopa, megsértődve járt fel-alá, és meg volt elégedve, hogy az összes kötelező botránkozást elvégezte. – Ó, az embernek türelemmel kell bírnia – válaszolt mosolyogva Lichtenberg. – Azért tényleg impertinens a fiatalúr. Majd Hajóshoz fordult. – Ismerte ön akkor azt az embert? – Nem. – Hallatlan! Hogy mondhat ilyet? Saját cinkostársának a nevét nem tudná?! A parancsnok látva, hogy a főelvtárs botránkozik, szolgálatkészen ugrott oda Hajóshoz, kézzel-lábbal hadonászott, és úgy ordított, hogy a falak rengtek bele. – Hogy mer ilyet mondani, maga szélhámos, maga szemtelen fráter! Odajön magához egy idegen alak, maga félórát trafikál azzal a bitang, bombavető orgyilkossal, és nem tudja a nevét?! – Az nem volt bitang orgyilkos – felelte nyugodtan Hajós. Lichtenberg látva a helyzet kedvező fejlődését, még tüzelte a parancsnokot. Tenyerét botránkozva csapta össze. – Önnek egy ilyen alak nem bitang orgyilkos?! A parancsnok szívvel-lélekkel benne volt a szolgálatkészségben. Nagyon örült, hogy az előbbi kis kellemetlenség után alkalom kínálkozik minden érdemet

visszaszerezni. Harsogott: – Az is aljas bitang, aki azt a másik bitangot védeni meri! Van még magának fogalma, mi az az erkölcs és szemérem? Egy labda-gurító brigantit, egy ilyen akasztófáravaló szennyet! És van még pofája így nyilatkozni?! Lichtenberg hagyta, hogy minél jobban kitombolja magát. Amikor azt gondolta, már elég, közbeszólt: – Hát szóval azt állítja, hogy nem ismeri. Ez igazán furcsa. Most sem tudja még a nevét? – De már tudom. A parancsnok felhúzott vállakkal botránkozott, és Lichtenberg felé fordulva, kezeit nagy erővel csapva lábszáraihoz, jelezte, hogy: íme! – De ugye nem meri megmondani? – szólt szúrósan Lichtenberg. – Ugye ezt nem meri, mi?! Hajóst egy pillanatra meghökkentette a kérdés. Úgy volt feltéve, hogy nemmel kellett felelni rá. De mit ér ő vele, hogy épp a legfőbb mentőkörülményt nem mondhatja el? Tényleg meghátrált volna Lichtenberg, és őt áldozatul veti? Vagy valami újabb ravaszság van mögötte? Eh, gondolta, ezzel bármikor kirukkolhat. Egyelőre a vágányban akart maradni. – Nem merem – felelte remegve. – Na!! Tetszik látni! – mondta diadalmasan a parancsnok. – Hát így vagyunk?! – mondta Lichtenberg. – Pedig hiába a titkolódzás, fiatalember, mert önt mások is látták. Ki volt akkor az ügyeletes vörösőrtiszt? – kérdezte a parancsnokhoz fordulva. – Steiner elvtárs. Idehívassam? – Kéretem. Pár pillanat múlva bent volt Steiner.

– Kérem, elvtárs – szólt hozzá Lichtenberg –, legyen szíves elmondani, hogy nézett ki az az ember, akit a labda érkezése előtt látott Hajós mellett? – Nem én láttam személyesen, hanem a gépészek, akik az utca túlsó oldalán álltak. – Hát ön hol állt? – Lent voltam a pincében. – Hooogy? – A pincében, kérem. A közönséget letereltük, hogy megvédjük a robbanás veszélye ellen. – Elvtárs – szólt Lichtenberg nyomatékkal –, tudják önök, kit vártak akkor? – Főelvtársat. – Mondja, a főelvtársat önök alulról várták? – Nem, csak odafönn a labda keringett és a közönséget nem lehetett kitenni a labda veszélyének. A város egész előkelősége együtt volt, és a felelősség… – Szép magától, hogy ilyen gondot fordít az előkelőség biztonságára, de mondja, engem nem számít közéjük? Steiner megsemmisülten hallgatott. – Ha én robbanok fel a labdától, az önnek semmi? Ön roppant szigorúan veszi feladatát, ha azokat kell védeni, akikért a pincébe kell bújni, de egyáltalán nem számít ön előtt előkelőségnek az, akinek a védelmére ott kellene állni, ahol nem kényelmes. Lichtenberg felállt, fel-alá járt nagy léptekkel. Néma csend volt. Amikor lecsillapodott, visszaült. – Jó. Hát küldje be, kérem, azt a vörösőrt, aki fent maradt. Steiner és a parancsnok egymásra nézett, mindegyik azt várta, hogy a másik kezdje. – Nos, ki volt fent?

– Kérem, főelvtárs – szólt a parancsnok minden ízében remegve –, fent nem volt biztonsági intézkedés, ugye, nem volt előrelátható… – De miért nem volt?! Önök napokkal előbb kaptak értesítést, amelyben önöket figyelmezteti a közbiztonsági biztosság, hogy merénylet készül, és önök ennek dacára elmulasztják az előzetes intézkedéseket?! – Bocsánat, ilyen értesítést nem kaptunk – tiltakozott önérzetesen a parancsnok. – Ha ilyet kaptunk volna, és elmulasztottuk volna kötelességünket, úgy gazembereknek kellene lennünk. Nem gondolja talán főelvtárs, hisz ez egyenlő lenne azzal, hogy az antropistákkal összejátszom. Lichtenberg meghökkent. – Hát akkor nem értem. Én napokkal előtte kaptam figyelmeztetést a közbiztonsági központtól, amelyben a készülő merényletről értesítenek, és egyben megemlítik, hogy a felsőgádori vörösőrség is értesítve lett. Hiszen azért nem jöttem a saját kocsimon, hanem egy közönséges kiskocsin, amit egy gépész is megvehet. Ennek utána fogok nézni. Megkérdezem a biztosságot, hogy értesítette-e önöket, vagy nem. A parancsnok alig állt a lábán. Most már biztosra vette, hogy az értesítés megjött, csak elkallódott, mint ahogy most úgy toppant be Lichtenberg, hogy ő nem tudott róla. – Főelvtárs kérem – mondta nyöszörögve –, rögtön fegyelmit indítok az egész társaság ellen. Ne méltóztassék talán addig… Tetszik tudni, ilyen személyzettel, amilyennel én meg vagyok verve, csak mérgelődni lehet. Minden meglesz. De Lichtenberg megint fel-alá járkált és fújt mérgében. – Hát akkor ki látta?! Mutassák meg azt az embert, aki látta! Kezében tartott ceruzáját idegesen kettétörte és a sarokba vágta. Steiner hanyatt-homlok rohant a huszonhatos rabért. Boldog volt, hogy eltűnhetett. A rabot elővezették. – Ez az ember látta, főelvtárs kérem – mondta Steiner. – Az utcán ácsorgott. Lichtenberg hozzálépett.

– Mondja, maga az utcán volt, amikor a labda érkezett? Az meghökkenve bámult Lichtenbergre. – Igen – és csak nézte nagy, csodálkozó szemmel. – Mondja, látta maga azt a férfit Hajós elvtárs mellett a labda érkezése előtt? – Igen. – Ki volt az, nem tudja? – Ön, főelvtárs! A szobában általános morajlás futott végig. – Én?! – Igen, a főelvtárs. Most, hogy látom, ráismerek. Lichtenberg magából kikelve kiabált rá: – Szerencsétlen, nem arról van szó, amikor a labda már megérkezett, hanem azelőtt! Persze, hogy az érkezés után én voltam ott! – Azelőtt nem láttam senkit velük. Amint a labda megérkezett, az elvtársak lefutottak a pincébe, ők egyedül maradtak, és jött a főelvtárs. – De hát a parancsnok elvtárs szavai szerint… de nézzük magát az iratot – és felvette az iratcsomót, olvasta: – „Gyanúsított és Bödöméry Lívia a labda érkezésekor az ablaknál maradtak, nemsokára rá egy idegen, tanú által nem ismert férfi lépett hozzájuk, aki később az ablak mellé ült és ujjaival dobolt rajta. A robbanás után ezt a férfit senki sem látta.” Lichtenberg fogta az egész iratcsomót, és úgy vágta az asztalra, hogy csak úgy porzott. – De hiszen itt végig énrólam van szó, mint gyanús jöttmentről! Hát csak erről az ismeretlenről van szó, más nincs? A parancsnoknak a foga is vacogott. – Esedezem, főelvtárs, Hajós elvtárs egy szót sem volt hajlandó elárulni sem

erről, sem arról, hogy miben állt az a tette, amiről a főelvtárs, mint életmentésről volt kegyes megemlékezni. Bocsánatért esedezem, de ez mindenki előtt gyanús lenne. – Ez igaz – mondta csendesen Lichtenberg. – Mondja – szólt Hajóshoz fordulva –, de őszintén mondja: miért nem akarta elárulni, hogy én voltam ott? – Nem tudtam, egyezik-e a főelvtárs intencióival. Engedély nélkül nem beszélhettem róla. Lichtenberg visszafordult, és végigmérte a parancsnokot. Az nem bírta kiállni a tekintetét. – Tehát önök engedélyem nélkül faggatták az én legintimebb dolgaimról – mondta mély megvetéssel. Újra fel-alá járkált halálos csendben. – Na jó. Szóval az elvtársak szerfelett kíváncsiak arra, miben állt a mi kapcsolatunk. Majd elmondom hát én a vádlott antropista merénylő helyett, bár én is egy csirkefogó orgyilkos vagyok… – De főelvtárs kérem… – dadogta a parancsnok, aki már azt se tudta, eleven-e vagy holt. – Nem baj. Hát kérem: amikor hamis autón megérkeztem, sőt az önök remek gondoskodása folytán a labda keresztülgurult rajtam, csak Hajós elvtársat láttam egy nővel a nagyteremben. Tőlük kértem védelmet. Le nem futhattunk, mert ha a labda meglátja menekülésünket, gyanút fog, hiszen mindenki engem várt. Felkérésemre megjátszották a szimpatizánst. Tele torokkal énekelték az Antróposzt, hogy a labdát félrevezessük. Saját autómat Kabak-házán hagytam, remélve, hogy a labda várakozásában csalódva majd csak elindul Kabakháza felé, ami meg is történt. Sajnos, akkor már a vörösőrség lezárta az utat arrafelé, és a labda kénytelen volt belterületen felrobbanni. A dialektika csodája, hogy dacára az őrség buzgalmának, mégse mi pusztultunk el. Az a tény, hogy egy élproletár az Antróposz hangjai mellett menti az életét, éppúgy fonák, minthogy a vörösőrség a városba zárja a labdát, ezért nem kívántam nagyon szellőztetni az esetet. De ha az elvtársak nagyon kívánják a nyilvánosságot, szívesen felterjesztem a közbiztonsági biztossághoz. Rajtam csak nevetni fognak a társaságban, ha megtudják ezt a tragikomikus helyzetet, de önök mást is fognak

kapni. – Könyörgöm, főelvtárs, – vacogott a parancsnok –, nagyon természetes, hogy az eljárást megszüntetjük. Méltóztassék talán eltekinteni a további… ugyebár, mindnyájan emberek vagyunk, és a körülmények furcsa összejátszása… Lichtenberg megint fel-alá járkált. – Az elején azt hittem – mondta kimérten –, hogy csalódtam egy emberben, és az önök diszkrécióját szándékoztam kérni. Közben a helyzet egészen megfordult. Őszintén felháborító dolgokra bukkantam. De nem folytatom a dolgot. Nem teszek semmit. Zárjuk le. Általános fellélegzés. – Két okból. Először azért, mert kezdetben én akartam kérni az önök diszkrét támogatását. Nem volnék következetes, nem volnék korrekt, ha most valamit megtorolnék. Másodszor, úgyis hiába tűnnének el önök a cselekvés színteréről, úgysem jönnek jobbak a helyükbe. Ez a legigazabb szó a világon, minden igaz társadalomfilozófia alaptétele kellene hogy legyen: hiába! Jegyezzék meg az elvtársak. Remélem, a vádlott szabad? – Természetesen – sietett a parancsnok. – Akkor gyerünk – szólt Hajóshoz. Kezét megfogva kivezette. – Kitartás, elvtársak! – köszönt vissza nekik, és betessékelte Hajóst az autóba.

17 HAJÓS ÉS AZ OLVASÓ VÁGYAI TELJESÜLNEK

– Látod – mondta az autóban Lichtenberg –, ha az elvtársak nem szaladtak volna le a pincébe, ha a labdát elengedték volna Kabakháza felé, vagy ha Líviát elfogták volna, ugyanígy le tudtam volna szidni őket, és ők ugyanígy meg lettek volna győződve bűnösségükről. Nincs jó és rossz hivatalnok, ezt a fogalmat a hatalom csak azért találta ki, hogy legyen indok megbüntetni azt, aki nem tetszik. Viszont ha egy kisember vélekedett volna ugyanúgy, mint én most, senki se hitte volna el, hogy az az igazság. Minden csak a hatalmi viszonyoktól függ. – Mindent köszönök neked – szólt Hajós –, de még egy kérésem van: segíts megtalálni Líviát. – Nálam van, oda viszlek. Azzal leemelte a kagylót, és Józsit kérte a telefonhoz. – Halló, a Hajós ügyet lezártuk. Kálmánt viszem haza. Két óra múlva ott leszünk. A gyereket is felvilágosíthatjátok, ne nyugtalankodjon tovább. – Mikor ért hozzád? – kérdezte Hajós, aki kezdte sejteni az összefüggéseket, bár egyelőre rosszul. – Egy órával azután, hogy én elindultam. Nem mondták meg neki, hol vagyok, mert mindenáron utánam akart jönni, és csak zavarta volna az ügyek elintézését. A kerületi főnökség elé értek. Lichtenberg kiszállt, felfutott a főnökhöz, köszönetet mondott a szíves fogadtatásért, és elragadtatással nyilatkozott a parancsnok képességeiről, aki nagyszerű hozzáértéssel és rátermettséggel végére járt a dolognak, és mesteri nyomozással megállapította, hogy a szállingózó mendemondák alaptalanok, és Hajóssal épp abban a pillanatban találkozott, amikor szabadon bocsátva el akarta hagyni az épületet. Ennek mindketten hosszan örvendeztek, és Lichtenberg a főnök rózsás mosolyú

hajlongásai mellett szállt vissza kocsijába. – Mondd meg – kérdezte újra Hajós –, hogy ért oda Lívia? Nem történt vele valami baj? – Részleteket nem tudok, majd otthon. Az őrök folyton tisztelegtek a kocsi mellett. Lichtenberg, aki sofőr nélkül jött, annyira el volt foglalva a visszamosolygással, hogy nem merte zavarni. Amikor a városból kiértek, feltűnt az út szélén az irányítóvezeték, Lichtenberg pedig nyolcvanas tempóra állítva kocsiját, bekapcsolta az indukciós vezető automatát, aztán a kormányt eleresztve hátradőlt az ülésen, és Hajós felé fordult. – A mai komédiát befejeztük. Rendelkezésedre állok. – Mondd – kérdezte az –, tényleg előre tudtad a labda érkezését? – Dehogy! Ez volt az egyetlen hazugságom. Csak óvatos voltam. Bár nem érzem magam méltónak élproletárnak számítódni, de miért robbantassam fel magamat? Azzal, hogy kisautón érkeztem, egy csomó ceremóniát is elkerültem. – Éppen hozzád akartam utazni, amikor lefogtak. – Azért jöttem ide. – Ezt honnan tudtad? Azt mondtad, hogy Lívia még nem érkezett meg, amikor elindultál. Lichtenberg felnevetett. – Jó emberek tudnak egymásról. Elárulta a cigarettatárcád. – Amit te adtál nekem? – Az. Persze, te nagyon meg voltál illetődve, milyen vastag, nehéz-mívű platina és csodálkoztál bőkezűségemen. Nos, vérző szívvel bár, de kénytelen vagyok ezt a nimbuszomat megtépdesni. A tárca fedele két vékony platinabádog, ami között egy értéktelen mikrofon tölti ki a hézagot. Nálunk a gyanús emberek meg lesznek figyelve, fiatalúr! Na és az utóbbi időben, amikor a napi

hangsodronyodat lejátszottuk, mind különösebb helyzeteket olvastunk ki, úgyhogy ma, elutazásod napján, minden percedet hallgattuk. Hajós már semmin se lepődött meg. Most a kocsi tülkölni kezdett és fékezett, ami útkeresztezés közeledtét és azon jövő kocsit jelentett. Tényleg egy autó kanyarodott ki elébük. A kocsi mindaddig fékezett, amíg az idegenek kétszáz méterre megelőzték őket. Akkor a fék oldódott és újra megindult, de csak hatvanra ment fel a sebességmutató. Lichtenberg mérgelődött. – Nem akarok az ő kedvükért három órát utazni. Előzzük meg őket. Lekapcsolta az automatát, egy hosszú, két rövid tülköléssel megadta az előzés jelét és rákapcsolta az áramot. Amint ezt az elöl menők meghallgatták, ők is gyorsítottak. – Vagy úgy! – mondta Lichtenbeg nevetve. – Szóval detektívek. A parancsnok jóvá akarja tenni eddigi mulasztását és most őrizteti az életemet. Visszakapcsolta az automatát és a mutató már felszaladt nyolcvanig. Most leemelte a telefont és a motor mellé helyezte. – Nem lehet tudni, nem őrzik-e szavaimat is – mondta. – Ilyen közelről felerősíthetik a membránrezgés áramát is, ha akarják. Így legalább nyugodtan beszélgethetünk, az elvtársak motorszikrát hallgatnak. – Akkor meséld tovább – nógatta Hajós. – A te sorsod nem aggasztott, mert tudtam, mi van veled, de Líviáról nem tudtunk semmit, pláne, hogy téged tárcáddal együtt lecsuktak és azt gondoltuk, neki is valami baja történt, amiről most fogalmunk sincs. Azért siettem ennyire, de útközben hallottam, hogy megérkezett hozzánk. Ennyi az egész. Két óra múlva megérkeztek. Az őrség kocsija egész a parkvárosig ment előttük, ott elfordult, mert feltűnő lett volna. Innen egyedül mentek a palotáig.

Az agrárkirendeltség pazar termein átmentek, a hosszú folyosón át a magánpalotába jutottak. Ajtónyitáskor Józsi futott elébük. Kezét mellére téve mélyen meghajolt Hajós előtt. – Elvtárs! – rebegte halálos komolyan. – Midőn e csekély hajlék szerény küszöbét átlépi, engedje meg, hogy bár nem vagyok a cikornyás, szép szavak mestere, egyszerű, szívből jövő pár szóval ragadjam meg az alkalmat, hogy önt, ki fennkölt lélekkel, törhetetlen elvtársi szilárdsággal, megalkuvást, meghátrálást nem ismerő proletári bátorsággal bebizonyította, hogy sok vészt látott szegény proletariátusunk mindenkoron bizton és nyugodtan számíthat az ön nemes pszichéjére és elvtársi szolgálataira, aki, ha kell, nem retten vissza vésztől és akár élete árán is, mint az a szovjet dicső fiaihoz illik… Pardon – mondta lemondóan –, belegabalyodtam. Majd máskor. Abbahagyta. Annyival is inkább, mert Lívia nyakába ugrott a törhetetlen és meg nem alkuvó elvtársnak. – Úgy örülök, hogy először utánam érdeklődtél Lichtenbergnél. – Ezt honnan tudod? – Amióta jöttök, itt hallgattuk a tárcádat. – Ja, persze! – Beszéljünk a dolog komolyabb részéről – mondta Lichtenberg. Leültek. – Az önellátási telep készen van – mondta. – Közel hozzátok, kapsz ötszáz hektárt: a Martinovics Kolhozt kiürítik és átadják nektek. A berendezést negyed áron írják terhetekre, tehát bőven marad pénzetek iparüzemekkel kiegészíteni. Kitombolhatod magadat. Teljes önkormányzatotok lesz, olyan rendszer és olyan világnézetek lehetnek köztetek, amilyen felmerül. Szabadon beszélhettek, írhattok, veszekedhettek egymás közt, csak arra vigyázzatok, hogy kifele meg ne kíséreljétek a propagandát, mert agyonütnek. Ezt a szabályt bizonyára ismered, csak elismétlem, lelkedre kötve újból, saját biztonságod érdekében. Kereskednetek csak az állammal szabad. Ez igen jó arra, hogy a telepek fejlődését megnehezítsék, mert veletek szemben egy gramm kininért vagy egy kiló nyersgumiért mód van egy mázsa árpát kizsarolni. Aziránt is intézkedtem

tehát, hogy ti a hivatalos napi csereárfolyamon kapjátok a kívülről szerzendő dolgokat. A csereintézet erre utasítva van. Ma vendégeim lesztek s holnap az engedéllyel utazhattok haza. Hajósék tehát ott maradtak. Vacsoránál megismerkedtek Lichtenberg társaságával, akik hivatalosan szolgaszemélyzet voltak, valójában pedig baráti kör. Jóérzésű, csendes sziget, de ez sem tudott teljes szigetté válni, mert kifele meg kellett tartani a főelvtársi lak gőgjét, hogy el ne pusztuljanak. Hajóst általában irigyelték, bár megjegyezték, hogy mégsem cserélnének vele. Az önellátási telepen több a tér, szabadabb a mozgás, de az ember mindenütt egyforma. – Ha össze lehetne szedni ezer magunkfajtát – jegyezte meg J-zsi –, talán meg lehetne csinálni egy fogcsattogtatás nélküli, nyugodt életközösséget. De ezer nincs. Vagy ha van is, nem lehet ezer embert megismerni, hiszen mindenki kiismerésére egy év kell. – Azért az én módszerem egy kissé meggyorsítja a dolgot mondta Lichtenberg. – Néhány tisztességesebb embert már kihalásztam a dzsungelből ezzel a módszerrel. Persze, neked nehéz lesz, mert mindenfajta belekerül, aki tag volt. Tartsd magad ahhoz, amit az emberekről az első találkozás idején mondtam, és valahogy megélsz köztük. Aludni tértek. Másnap reggel Lichtenberg átadta nekik az engedélyokiratot, amely Hajóst megbízza az önellátási telep megszervezésével, felhatalmazza, hogy az első évre maga állítsa össze a vezetőséget, és ugyanazon időre teljes gazdasági és politikai hatalmat biztosít neki a telepen. Szükség esetén az első évben igénybe veheti a külső karhatalmat, de az csak azt teheti, amit Hajós elrendel számára. A következő évben mindent a többség intéz, a bel élet teljesen a lakosság dolga, a külső karhatalom pedig semmi körülmények közt sem lépheti át a határt. – Menj haza ezzel – mondta Lichtenberg –, és mutasd meg Hufnagelnak. Aztán szervezd meg a tagokat és tégy tetszésed szerint. A Martinovics Kolhoz rendelkezésedre áll, már megindult a költözködés, mert telefonáltam. Délelőtt négy óra hatvankor váltak el. Lichtenberg még egyszer a lelkére kötötte, hogy ne feledkezzen meg arról, amit annak idején elmondott, aztán elváltak. Aerobusszal mentek hazafelé. Útközben a telefonhoz hívták Hajóst. Lichtenberg

kérte. – A tárca nálad maradt – szólt. – Nem akarlak figyelni, azért hívlak fel, nehogy azt gondold, hogy szándékosan hagytam nálad. Magad ura vagy, a felvevődet kikapcsoltuk. Ha megérkezel, tedd le vagy küldd vissza. Hajós megígérte, hogy visszaküldi. Amint megérkezett, Hufnagelhoz ment, aki alázattól csöpögött, és újra bizonygatta, hogy ő segítette Hajóst a felfedezésig és hogy az őrségen félreértették a Hajósról mondott szavait, mert ő nem olyan értelemben mondta információit. Hajós azonban félbeszakította, felmutatta megbízólevelét. Hufnagel elsápadt. – Ez azt jelenti, hogy én, mint a jegytár kormánybiztosa elmehetek? – Azt is jelenti, de most nem ez a legfontosabb jelentése, hanem az, hogy a telep megalakul. – De számomra sajnos az a lényegesebb. – Nekem nem, ön pedig úgy is meg fogja kapni legközelebbi beosztásáig a munkanélküli ellátmányt, ami sajnos így is van tízszer akkora, mint egy gépész teljes munkakeresete. – Elvtárs kérem – dadogta, – azt nem tagadhatja, hogy mindig szívvel-lélekkel viseltettem munkatársaim iránt. Jogos kérelmeket sohasem tagadtam meg… – Ne folytassa, elvtárs. Én minden jogos kérelmet meg fogok tagadni, mert ami manapság jogos, az semmi esetre sem igazságos. Önnek csak egy igazságos kérelme lehetne, ha azt kívánná, hogy szedjük el öntől azt a pénzt, amivel többet keresett eddigi életében egy gépésznél, és adjuk azt vissza azoknak a gépészeknek, akik önt tagdíjaikból eltartották. Amennyiben ezt óhajtja, szívesen állok rendelkezésére. – De, hogy gondolja, elvtárs, hogy az én jogos keresetemet visszaadjam? Miért nem volna az a marxizmus szerint is igazságos.

– Nézze, elvtárs: Egyszer Jézushoz elment egy gazdag ifjú és azt mondta, hogy ő a vallás minden parancsát betartja és kell-e még valamit tennie? Jézus azt felelte, hogy menjen haza és ossza szét a vagyonát a szegények közt. Aki erkölcsöt, igazságot akar gyakorolni, először is adja vissza azt a többletet, amit a közösen termelt dolgokból elvett a társa elől. És íme, mi vajon nem azt tanuljuk a kereszténységről, hogy a despotizmus és a harácsoló kizsákmányolás rendszere volt? Miért képzeli hát az elvtárs azt, hogy csak a kereszténység alapjait hamisították meg és a marxizmus olyan tisztán gyakoroltatik ma is, mint ahogy azt Marx annak idején kívánta volna? Azt hiszi, a kereszténység idejében nem vágták volna le a fejét vallásgyalázás miatt annak, aki egy oltár előtt térdeplő királynak vagy gazdag püspöknek azt mondta volna, hogy nem igazi keresztény, amíg a vagyonát szét nem osztja a szegények közt? Egyetlen erkölcs van: nem húzni több hasznot a közösségből, mint a közösség másik tagja. De épp ezt hamisította meg eddig minden uralomra jutott rendszer és hiába fedezik fel újra és újra a próféták. Hiába.

II. HAJÓS AZ ÖNELLÁTÁSI TELEPEN AZ EGYSÍKÚ, HOMOGÉN TÁRSADALOM

18 HAJÓS HOZZÁKEZD A TELEP ÉPÍTÉSÉHEZ, DE EBBEN A HALADÁS FÁKLYAVIVŐI ERŐSEN AKADÁLYOZZÁK

A jegytárban Hajós nagy munkát végzett. A tagoknak részben kiosztották a bárcákat, aminek felmutatása ellenében a közellátásból kiírják őket. Aztán egymás után hívta be őket munkára. A befizetett tagdíjakból mindenekelőtt lakóházakat kellett építeni. A kolhoz eddigi ötszáz főnyi személyzete helyett több mint tizenötezer tagot kellett elhelyezni. A kolhozban volt egy bauxittelep, ehhez csatolva pedig energiacentrálé, ami a bauxit atomenergiáját tűrhetően hasznosította. Mindenesetre elegendő arra, hogy e tekintetben ne legyenek a külvilágra utalva. Lichtenberg körültekintő munkát végzett. A telepen átvett teherautókkal kifuvarozták a leendő lakóházak falait és kétszáz behívott gépész a hideg dacára alig egy hónap alatt összerakott egy ötszáz emberre való lakóházat. Másik háromszáz ember a legszükségesebb üzemek építésének állt neki. A ruházat készítésére egyelőre csak présműhelyt rendeztek be. A szükséges faanyag rendelkezésre állott, csak a hozzávaló nitrogén feldolgozó aggregátumot szerezték be hozzá. Innen az anyag a szalagra, majd az elosztóra és onnan a présbe jutott. Itt készült persze a cipő is. Általában a ruházati cikkek közt nem volt meg az az éles elhatárolás, mint régen, tekintve, hogy egyazon anyagok különböző sűrítése és préselése útján keletkeztek. A szerszámjavító műhelyt kibővítették és felszerelték az új gépek javításához szükséges dolgokkal. Március elején újra nagyon hidegre fordult az idő. Hóviharok tomboltak. Az építésnél rövidhullámú fűtőtesteket helyeztek el, ami az emberi testet melegen tartotta anélkül, hogy a közbeeső levegőt melegítené.

Hajós egész nap futott, csak az éjjelt töltötte telepi lakásán, amit kettejüknek rendezett be. Lívia ez alatt a telepen rendezkedett. Lakásukat rendbe hozta, nappali szabad idejében kint járt a gépészeknél, részt vett a vitafluid-elosztásban, gondoskodott a kiköltözendő tagok elhelyezéséről, segített a berendezkedő családoknak, és általában az apróbb panaszokat intézte el, hogy Hajóst megkímélje ezektől. Hajós ezt úgy megszokta, hogy az embereket panaszaikkal rendszerint hozzá küldte. Ő volt a nagy rendbe hozó, aki végtelen türelemmel és lelkesedéssel végezte a szervezést. Sohasem hitte volna, hogy legyen ügy, amely őt ennyire le tudja kötni és magával ragadni. Ez a hit különben kölcsönös volt. Este, bármily holtfáradtak voltak, gyerekesen örültek egymás munkájának. Ez volt a rég áhított kéz a kézben munka. Hajós egy kis meglepetéssel konstatálta, hogy a tagok közt Pollák is szerepel, de inkább örült neki, mint bánkódott. Orvos úgyis nagyon kevés volt, és Pollák azon kívül is jó szervezőtehetséggel bírt. Nagy segítségére volt Hajósnak egy lelkes tag, Hartmann Jóska, aki eddig mezőgazdász volt és itt a tavaszi földmunkákat intézte. Rajongott Hajósért és az eszméért. Mindig az ő nyomában akart lenni. Ha Hajós futott, ő még jobban igyekezett rohanni. Ha Hajós homlokát ráncolta, ő már szitkozódott, hogy soha semmiben el ne maradjon. Persze ott volt Kubán is, mint régi tag. Őt a kertészetbe osztotta be. Rábízta, hogy olyan parkot ültessen a telepen, amilyent akar. Kapott két segítőtársat, de nem tudott velük dolgozni. Sohase parancsolt, nem is kért tőlük semmit; azok egész nap lebzseltek, míg Kubán lótott-futott, ásott, ültetett, még a kavicsot is maga talicskázta az utakra. Egyszerűen nem mert rendelkezni, és inkább maga végzett el mindent. Végül a két ember maga jelentkezett Hajósnál, hogy ossza be őket máshová, mert megeszi őket az unalom. Ez meg is történt, és Kubán felszabadulva olyan hévvel díszítette a parkot, hogy ötöt is kitett a munkája. Egyébként mindennapos vendég volt Hajósnál, őt ismerte az egyetlen embernek, akivel beszélni tud. A bauxittelep mellett hatalmas központi épületet emeltek. Itt helyezték el az irodákat. Az épület legnagyobb részét a gyűlésterem tette ki, amit Hajós az eljövendő szabad korra számítva már most megépíttetett. Tizenötezer ember gyűlésterme volt ez négy erkélysorral. Általában az volt a szándéka, hogy kezdettől fogva az emberekkel való teljes egyetértésben fogja a telepet vezetni, mindent közöl, mindent meghallgat és dönt.

Áprilisban beköltözött ötezer ember. Innen számított hivatalosan a telep élete. Következő év április 15-éig volt Hajós a telep vezetője. Pollákot megbízta a telep egészségügyeinek vezetésével. Az orvos szanatóriumot rendezett be az erdő szélén és ápolókat oktatott ki. Ugyanő rendezte be a vitafluid-telepet, tekintve, hogy az első évben a termés maga nem lehet elég tizenötezer ember számára. Az ehhez szükséges szenet az erdő fáiból nyerte, a patak vize adta a hidrogént. Persze, ez a fával való rablógazdálkodást jelentette, de remélték, hogy két-három év múlva a termés fedezi a szükségletet. Ezért már most megkezdték az emeletes mezőgazdaság kiépítését. Eleinte lassan ment, csak amikor kellő agyagbányára bukkantak, tudták belőle a szükséges novobeton oszlopokat, illetve párkányokat előállítani. Persze, fel kellett állítani hozzá a szükséges kemencéket és keverőket. Júliusban a terményt learatták, és minthogy már volt elég élelem, lassan beköltözött mind a tizenötezer ember családostul. Az építkezések szeptemberre fejeződtek be, és itt vette tulajdonképpen kezdetét a telep önálló élete. Hajós teljes gőzzel szándékozott beindítani az emeletes gazdaság építését, de nem akart a tagok megkérdezése nélkül tenni, tehát összehívta a tagokat a nagyterembe és ismertette a terveit. – Ötezer hektárunk van – mondta a plénum előtt –, ez tizenötezer családot úgyahogy a mai állapotában is el tud látni. De a nálunk elő nem állítható cikkekért termelendő csereanyagot is számítva legalább kétannyi területre van szükségünk ahhoz, hogy jól éljünk. A jegytárban még rendelkezésre álló pénzből legalább egy évig a közszükségleti cikkekre is ki kell adni, hiszen mostani termésünk és a vitafluid éppen hogy fedezik szükségleteinket. – Ezért úgy osztottam be, hogy az első évben csak ezer hektárt építünk fel, de mindjárt ötemeletesre, tekintve, hogy a magasabb emeletek építése gazdaságosabb az alapnál, ahol a földben levő alap sokat emészt. A meglévő pénzünkből még be tudjuk szerezni az emeletek világítótesteit, a bauxitcentrálét is kibővítjük, hogy az új világítási elektromos terhelést kibírja, be tudjuk szerezni a mennyezetekre szerelendő esőztető csővezetékeket a szivattyúteleppel, valamint a boronáló, vető, arató és egyéb futóhidakat. – A következő évben már felemésztjük ugyan a tagdíjakból gyűlt pénzünket, de termelési többletünk módot ad az újabb ötszáz hektár etazsírozására, de persze

csak ha közben nem szándékszúnk életnívónkat is növelni. Ez esetben a rákövetkezendő évben már nyolcszáz, aztán ezerháromszáz, végül kétezernégyszáz hektárt etazsírozhatunk, ami azt jelenti, hogy öt év alatt készülünk el a nagy munkával. Persze, megtehetjük azt is, hogy közben életnívónkat is emeljük, erre is kidolgoztam több tervet. Ha például évenként tíz százalékkal növeljük fogyasztásunkat, akkor a program nyolc évre tolódik el, tizenöt százalék esetén tizennégy évre, húsz százalék pedig az a határ, amikor már nem lenne feleslegünk, amit invesztálhatnánk. Sajnos, a szovjet nem engedett számunkra etazsírozott birtokot, de ebbe bele kell nyugodnunk. – Úgy van! – kiáltotta Dobák. – A szovjet meg akarja látni, mit tudnak a fiai. Meg kell mutatnunk, hogy hűséggel és szorgalommal megálljuk a sarat. – De a labdázóknak három szintben terem a sampinyongomba! – vágta rá egy másik, aki a szovjetben benne fulladt antropista nézeteiéit kéjjel vezette le. – Ne lázítson! – kiáltotta Dobák. – A szovjethaza senkinek sem adott többet, mint nekünk. – Elég disznóság – replikázott az pulykavörösen –, hogy a saját nehezen spórolt pénzünk élvezését kegynek kell számítani. Dobák pártján összevissza kiabálták: – Örüljön, hogy él! – Ne kompromittálja a telepet! – Azt akarja, hogy Hajós elvtársnak elfogyjon a türelme és magukra küldje a vörösőrséget? Most amott is egyre több hang szólalt meg: – Nem fogunk többet lakatot tenni a szánkra! – Még itt is a régi nótát fújják? Maguk sose térnek észre? Dobák igyekezett a zsivajt túlharsogni: – Nyughassanak a bőrükben! Ne bontsák meg az egységet!

– Maguk bontják – volt a válasz. – Maguk a gépészek árulói! Hajós igyekezett a kedélyeket nyugtatni. A megafont felerősítve kiabálta túl őket úgy, hogy azok nem hallották tőle saját vitájukat. – Minden rendben lesz, tagtársak. – Mondta. – Most szabadok vagyunk és ki fogjuk építeni otthonunkat úgy, hogy abban vállvetett munkával, igazságos elosztással, jól és békében élhetünk. Itt nem lesz igazságtalanság, nem lesz elnyomás, mindenki szabad és biztos életet fog élni. És ez a lényeg: maga az élet. A filozófiákból csak a formalitások maradnak meg. A tízparancsolat kabalizmussá válik, a hegyi beszéd eucharisztikává, Rousseau kokárdákká és himnuszokká, Marxból a proletáröntudat ezer rabulisztikája nő ki, és amíg az utódok ezt bogarásszák, elvész az élet, csak a verekedés marad meg a formalitások miatt, amit az élelmesek jól kihasználnak hatalmuk és jövedelmük megalapozására. Most szigeten vagyunk, ahol mindent úgy rendezhetünk, ahogy nekünk jó, s így magától elesik az ok, ami a verekedést szüli. Most még bennünk van a társadalomból magunkkal hozott felajzottság, de amint lassan rájövünk, hogy nincs durvaság és eltiprás, úgy fog eltűnni belőlünk az ellentétek érzete is. Egyelőre türelmet kérek, igyekezzen mindenki elnyomni magában a bent maradt fúriát és később csodálkozva fogja látni, hogy nem kell elnyomni, mert már nincs meg. – Úgy van! – süvöltött Dobák. – Vörösőrrel vezettesse ki elvtárs a békétlenkedőket. Megint pokoli lárma kezdődött, mire Hajós a csengőt a mikrofon előtt úgy megrázta, hogy a bömbölés miatt megszűnt a vita. – Térjünk vissza a tárgyra – mondta. – Arról van szó, milyen beosztással valósítsuk meg a programot. Egyedül határozhatnék, de a jó ízlésemmel ellenkezik, hogy az önök megkérdezése nélkül döntsek olyan ügyekben, ami az önök gyomrát érinti. Van ehhez valakinek hozzászólása? Néhányan megkísérelték, hogy közbeszóljanak, de Hajós erélyesen lecsengette. Végre Pollák jelentkezett: – Tekintve – szólt –, hogy a vezető tagtárs kezében van a hatalom, csak úgy szólok hozzá, ha biztosítja, hogy szavaimért nem fog kiszolgáltatni a szovjetnek. Hajós dühösen ugrott fel.

– Tiltakozom még a megemlítése ellen is, hogy én azonnal vörösőrséget hozatok, vagy hogyha valaki pisszenni mer, zárt üzemben fog megrohadni. Magunk között vagyunk, szigetre hoztam a tagságot, békét, jólétet, egyenlőséget akarok, a magunkért való egyforma munkát, szabadságot. Kijelentem, hogy bármi történik, nem fogom igénybe venni a fegyveres erőt. Ezt viszont az antropisták tapsolták meg és Dobákék morogtak elégedetlenül. Pollák újra megszólalt: – Az elnök itt pusztán termelésnövelésről beszél. De nem egészen mindegy, hogy ezt hogyan csináljuk. A termelés végtére miértünk van, és azt kell tekintetbe venni. – Tudtommal nem az angyaloknak termelünk – mondta Hajós. – Nem kétlem a jó szándékát. De ha a régi szovjetrendszer alapján dolgozunk, kifejlődnek köztünk ugyanazon potenciálkülönbségek, amelyek a világot mindeddig egyik forradalomból a másikba hajszolták és amelyek miatt recseg és ropog a mai szovjetrendszer. – Majd recseg még a maga koponyája! – kiáltotta közbe egy ortodox marxista. Hajós lecsengette. – Mindent meg kell hallgatnunk, kérek türelmet. – A mai kommunizmus egész elmélete hibás – folytatta Pollák –, és életbe vágóan fontos, hogy ezek a hibák köztünk ne ismétlődjenek, mert ugyanolyan krízisekre vezet, mint az, amiből kikerültünk. Ha ez nem fontos az elnöknek, kérdem, tulajdonképpen miért alapoztunk magunknak külön életközösséget? Az antropisták helyeslően zúgtak. – A kommunizmus elmélete mesterségesen úgy van csinálva, hogy a mai rendszer igaza legyen általa bizonyítva. A kommunizmus felállítja a munkaérték teóriáját, hogy igazolja az élproletariátus szédületes jövedelmeit. Tényleg, ha aszerint osztjuk el a jövedelmeket, hogy kinek a munkája mennyi hasznot jelent a köznek, kiderül, hogy a millió munkaórák felett rendelkező élproletár egy aláírással annyi hasznot hajt a köznek, mint ezer gépész egy év alatt. De vajon fáradt-e annyit vele?

Az antropisták gúnyosan kiabáltak közbe: – Szörnyű nehéz tollakat gyártanak… – Három és fél tonna… – Végelgyengülésben vannak szegények az éhségtől… Hajós közbeszólt: – Marx nem így képzelte a munkát. Minden prófétát meghamisít az utókor és az új vezetőség felébredő önzése. Ezért lássuk be, hogy nem új elmélet, új rendszer vagy új próféta kell a világnak, hanem az összes eddigi próféták szándékának megértése, és annak önzetlen megvalósítása. Egyikünk Marxra esküszik, másik Hartlebenre, holott éppúgy ugyanazt akarják, mint Marx, Hartleben, Jézus, Zarathusztra vagy Rousseau, és éppúgy fejbe verjük egymást az elméletek miatt, mint ahogy a próféták is fejbe verték volna egymást, mert nem értették meg egymás tiszta szándékát, lényegét és azért kerestek új szavakat az örökké közös lényeg kifejezésére. A próféták csak azt látták, hogy elődjük elveinek cégére alatt fosztják ki a világot, és azt hitték, elődjük szavaiban van a hiba és kutatták, milyen rendszert hozzanak az igazság elérésére, és nem látták meg az önzést, ami őket is éppúgy agyonnyomorította később. Hitték, hogy ők az elsők, akiket nem lehet majd elalkudni. Az igazságos közélet roppant egyszerű és nem filozófia kell hozzá, hanem hogy ennek lényegét megértsük, és akkor mindenki tudni fogja, hogy adott esetben milyen intézkedés szükséges. Lényeglátó nép mindig tudni fogja, mikor csapják be, és tudja, mikor hogyan lépjen fel. Persze, meg kell adni a módot, hogy a nép saját megcsalatását megakadályozhassa, erre volna való a demokrácia, a kicsinyek hatalma, amit én is hozni akarok. De jegyezzük meg: a demokráciát a vezetőség ravaszkodása előbb-utóbb kicsavarja a nép kezéből, mint eddig mindig, és ezután módot talál a nép átiskolázására is érdekeinek megfelelően, és azzal elveszett a filozófiák tiszta célja és átalakul lényeg nélküli szemfényvesztéssé. Egy dolog volna még lehetséges az emberiség javára: a közszellemet a tiszta életlényeg meglátására ébreszteni, ami teóriák és kódexek nélküli automatikus erkölcsi iránytűt ad neki. Persze, ez sem tökéletes, mert egy puccsszerűen jövő despotizmus terrorja féken tudja tartani a tiszta látás ellenszegülését, míg az iskolák elvégzik a morál átgyúrását, tekintve, hogy olyan szérum nincs, ami az emberbe egyszer beleoltva örökre mentesíti az ostobaság befogadásától, de

sajnos, ennek a szérumnak ellenkezője létezik: a filozófia, amely gúlákról, társadalmi síkokról, potenciálokról, munkaértékekről és történelmi dialektikákról szól, mert az az agyvelő, amellyel megszoktattuk, hogy az életet nem életlényegében, hanem teóriákban fogja fel, hajlamos arra, hogy teóriákban az ellenkezőjét is bevegye. Legyünk tehát lényegemberek és ne magyarázatemberek, hagyjuk a cirkuszt, szálljunk ki az önmagába visszatérő körhintából: adva van ötezer hektár, éljünk meg! Termeljünk és azt együk meg úgy, hogy a nagyobb étkű, a nehezebb munkát végző többet kapjon, hogy az olvashasson könyvet, aki olvasni szeret, az kapjon több meleget, aki jobban fázik és azt szeressük jobban, aki elhagyottabbnak érzi magát. Legyen mindenki a másik barátja és segítőtársa. – A keresztény felebaráti szeretet alapján – mondta valaki, mire általános vihogás támadt. – Kénytelen vagyok ellenezni az egész programot – szólt Pollák –, ha nem látom biztosítva a telep jövőjét. Az elnök nem adja meg, milyen alapon képzeli el a vezetést, ami magában hordja a jövő veszélycsíráját, hogy ugyanis lassan szovjetrendszerbe megyünk vissza és akkor igazán kár volt évtizedekig félrerakosgatnunk keserves filléreinket. – De hát milyen rendszert kíván? Mondjon konkrétumot! – szólt Hajós. – Antropizmust. – Nevezze meg konkrétan, mit jelent ez a jelen esetben? – Potenciálkiegyenlítést. A homogén, egysíkú társadalmat. – Reális indítványt kérek: hibáztatja az etazsírozást, vagy mit kíván? Hogy képzeli el az antropizmus megvalósítását reális intézkedésekben? – A termelés és az elosztás ellenőrzésére mindenekelőtt válasszunk bizottságot. De kikötöm, hogy szavazati joggal csak gépészek bírnak. – Nekem mindegy, nem volt szándékomban a közt meglopni, egyenesen jólesik, ha van szerv, amelyik mindenkor igazolhat a közösség előtt. Legyen egy öttagú bizottság, amely mindig ellenőriz, és a közösséget bármikor összehívhatja, ha bajt lát.

A marxisták egy darabig tiltakoztak, de Hajós elnöki jogaira hivatkozva minden ellenzés dacára listákat kért. Hamarosan befutott két lista: egy marxista és egy antropista. Hajós szavazásra tette fel a kérdést és kiderült, hogy a marxisták többen vannak. Az ő listájuk győzött. Az antropisták dühöngtek, a padot verték. – Maguk sose fognak felébredni? – Persze, a szovjet jól kiválogatta a társaságot, aki a legkevésbé is gyanús volt, nem lehetett tag. – Így könnyű győzni. – Vonuljunk ki! – mondta egy elkeseredett antropista. – Itt is szovjet van, nekünk nincs hazánk sehol! Hajós kétségbe volt esve. – Legalább azt mondják meg, miért veszekednek? Szálljunk ki a cirkuszból és ne verjük egymást a szavak, a jották miatt. Arról tárgyaljunk, mit termeljünk és hogyan osszuk szét, ne arról, ki milyen ,,-ista”. Az antropisták felkeltek, megindultak kifelé. – Megsemmisítem a szavazás eredményét – szólt Hajós. – A bizottság hat tagból fog állani: mindkét lista három-három tagjából. Hartmann Jóska nem bírta magát türtőztetni. Teljes bámulattal Hajós nagysága iránt kiáltotta közbe: – Semmisítsd meg! Legyen abszolút igazság! A zsivajban Pollák feltartotta a kezét. Szót kapott. – A mai viselkedésünk proletárfelfogásban nevelkedett agyak számára inkorrektnek és értelmetlennek tűnik fel. Ezért kell kijelentenem magyarázatul, hogy az antropizmus a gépészség forradalmi világnézete, amely nem mehet bele

semmiféle kompromisszumba a proletárpártokkal, mert ez az eszme százszázalékos feladását jelentené. Nekünk nem lehet a régit toldozni-foldozni. – Menjenek ki, ha nem tetszik! – kiáltotta Hartmann. – Hol itt a régi? – szólt Hajós. – Magunkban vagyunk, nincs előzetes adott rendszer, csak az én megbízatásom, amit úgy akarok felhasználni, hogy mindnyájan, közakarattal, teljes szabadságban rendezzük be életünket. A legtermészetesebb rendszert akarom. – Az az antropizmus. Sajnálom, nem mehetünk bele a kompromisszumokba. Gyerünk, gépésztársak! Azzal zajongva kifele indultak. – Na, vége! – sóhajtotta Hartmann. Most a megafonból tombolva süvített Hajós hangja: – Azonnal vörösőrséget hozatok! A tömeg megrettent. Hanyatt-homlok menekültek vissza. Mindenki úgy surrant, hogy lehetőleg észre ne vegye senki, hogy egyáltalán elmozdult. A tömeg meg volt zavarodva, nem tudta, hogyan történt ez. A percek azonban múltak és lassan ismét csendes morgás indult meg. – Az előbb azt mondta, hogy sose hív vörösőrt – mondta egy mély hang. Ugyanakkor a marxisták éljenezni kezdték Hajóst és Dobák intésére felállva ünnepelték őt. Hajós hangja újra végigsüvöltött a megafonokból: – Ha valaki pisszenni mer, zárt üzemben fog megrohadni! Az egész terem síri némaságba süllyedt. Hajós falfehéren állt az emelvényen, tanácstalanul nézett ide-oda. A szája remegett, de nem szólt. Senki sem tudta megfejteni az összefüggést. Egy, az előbbi leghangosabbak közül bátortalanul feltartotta a kezét. Hajós erőtlenül intett neki. – Azt hiszem, mindnyájunk nevében szólok – kezdte –, amikor az elnök elvtársat

tisztelettel megkövetem. Bocsásson meg nekünk az előbbiekért. Szegény gépészek voltunk, talán a kelleténél több keserűség gyűlt össze bennünk. Az előbbi sajnálatos kifakadások nem is az elnök személye ellen szóltak, hanem régi elnyomottság… azaz jobban mondva félre voltunk vezetve. Minden józan gépész tudja, hogy itt nincs szükség antropizmusra, hiszen nincs elnyomás. – Úgy van, úgy van! – zúgott felszabadultan a mellkasokból minden oldalon. – Az elnök elvtársnál megértőbb, jóindulatúbb embert pedig úgysem képzelhetünk – folytatta, mire általános éljenzés tört ki. A szónok egészen nekibátorodva melegedett bele. Most már harsogva deklamált: – Mondhatnám, közös atyánk ő nekünk, aki mindnyájunk ügyét egyformán viseli szívén, azért kijelentjük, hogy ország építő gondjaiban mindnyájunkat, mint egy embert tudhat mindenkor maga mögött, és kérjük, hogy ha rögös is az útja, ne veszítse el türelmét, rendelkezzen velünk, és mi híven fogjuk követni. Meg kell érteni új, szabad helyzetünket, meg kell becsülnünk magunkat, a lázítókat pedig, ígérjük, hogy mi magunk fogjuk magunk közül kizárni. A tömeg felállva éljenzett és ugyanakkor dühös kifakadásokat szórtak Pollákra, aki meglapulva, halotthalványan húzta meg magát. Többen ököllel közeledtek hozzá, és csak Hajós parancsára távoztak mellőle. A zaj lecsillapultával újra megszólalt Hajós csendes, szomorú hangon: – Tehát fogadjuk el, hogy mindkét lista három-három vezető tagja lesz az ellenőrzőbizottság. Az antropista lista három vezetője azonnal kijelentette, hogy nevük, tudtuk és akaratuk nélkül került bele, de hogyha kell, szívesen közreműködnek, de nem, mint ellenőrző közeg, hanem mint Hajós szolgálatkész alattvalója, segítni neki a nagy munkában. Hajós azonban kijelentette, hogy az előbbi jogkörüket fenntartja és kéri őket a legteljesebb ellenőrzésre. Ezután szavazásra tette fel a programot, amit szó nélkül elfogadtak. A telep eszerint öt év alatt fog elkészülni, addig, ha kell, koplalnak és minden áldozatra készek.

Mikor kifele mentek, Hartmann Jóska hozzáugrott, kezét rázta. – Gratulálok! Óriás voltál! Született hadvezér vagy! Lívia mellésimult és örült, hogy épen megúszták. Most Kubán is odafurakodott. – Hogy bírod? Mondd, hogy bírod? Én úgy remegtem és olyan keserű volt bennem minden. Hazafelé mentek. Elváláskor Hajós behívta Kubánt. – Veled szeretnék még pár szót váltani. Bementek. – Mondd, hogy bírod? – kérdezte újra Kubán. – Én megbolondulnék. Sohase lesz itt csend? Miért hívtál ide? Csodálom, hogy tudsz nekik parancsolni, de ez nem nekem való világ. – Éppen ezt akarom mondani – szólt Hajós. – Azt akarom veled közölni, hogy én voltam legjobban meglepve, amikor a megafon azt kiáltotta: „vörösőrséget hozatok”. Ezt nem én mondtam. – Ugye? Ugye?! – mondta felkiáltva Kubán. – Én is úgy csodálkoztam. Nem természeted. Csak úgy kiszaladt a szádon. – Nem! Értsd meg: Nem én mondtam. A szó legszorosabb értelmében. A megafon megszólalt és mégsem én beszéltem. – De hisz a te hangod volt! – mondta Lívia meglepetten. – Ez igaz. És ez a legnagyobb rejtély. Most megszólalt a telefon. Felvette. Legnagyobb meglepetésére Lichtenbergék Józsijának a hangját hallotta. Fuldoklott a nevetéstől. – Édes pajtás, mit csodálkozol? – mondta. – Én voltam a bűnös. Ugye, így jár az, aki nem fogadja meg a jó tanácsot. Miért nem küldted vissza a tárcát? Azóta Lichtenberg tudtán kívül hallgatóztam irányodban. Az a furcsa eset pedig így történt: Te azt mondtad: „tiltakozom a megemlítése ellen is, hogy én azonnal vörösőrséget hozatok, vagy hogyha valaki pisszenni mer, zárt üzemben fog megrohadni”. Akkor én mindjárt sejtettem, hogy erre még szükség lesz és a hangsodronynak ezt a részét levágtam. Na és mondd: nem lett tényleg

szükséges? A kritikus pillanatban pedig visszajátszottam a tárcádnak, az pedig hasonló áramot indukált az előtted álló mikrofonban anélkül, hogy egy hangot is szóltál volna. – Te… te voltál? – dadogott Hajós. – Igen. Na, tehát bocsáss meg és emlékezz Lichtenbergre, mit mondott neked: Verd pofon őket, hogy szeressenek, szedd el mindenüket, hogy jóságodat dicsérjék, satöbbi. Na, csak emlékezz rá és tartsd be. Jó éjt. Azzal letette a kagylót. Hajós támolyogva ment vissza és elmondta az esetet. – Pedig én mégsem tudok csürhemódon kormányozni – tette hozzá. – Vagy fel tudom az emberekben támasztani a józanságot, vagy nem tudom, mi lesz. Az nekem nem életcél, hogy megtöltsem a gyomromat és megtöltsem tizenötezer élőhalottét is. Én a tökéletes, együtt dobbanó emberiséget akarom megteremteni, akihez termékenyen szólok, akiben meglelem a visszhangot, akivel feljebb és feljebb tudok menni. Én az emberiség szerelmese vagyok, és fel kell támasztanom, hogy célomat találjam benne. Nem élhetek növényi életet. – Ne bántsd a növényeket! – mondta Kubán. – Azokhoz jó menekülni. Félek, hogy sehol sincs az a valami, amit keresünk. Ősz van, testvér, örök ősz, hideg röhej, átokcirkusz. És sehol, sehol, sehol! Talán húzni még tudjuk, de értelme nincs. Pedig nekem is úgy kellene valami, de én nem tudom mi, és sohasem találom meg. Te meg tudod mondani, hittem is sokáig neked, de most már kételkedem. Talán az is csak szó és forma, amit te akarsz testül alkotni magadnak, de valójában amit keresünk, az nincs, és a környezet, szavak, barátok, termelés, villany és ruha nem adják meg soha, soha. Annak, amit keresek, talán nincs teste, még szavakból, barátságból, csendből sem. Talán maga a nincs. A virág színe és illata talán megközelíti, de még a mögött kell lennie. Nem tudom. Hajósból azonban erre kitört az örök ellenzéki. Ő is szeretett letörni és elhagyni magát, de csak addig, amíg az, akivel vitázott, lejjebb nem tört. Most féltékenyen védte eddigi művét. – Nem szabad ennyire a semmibe hullanod. Az élet konkrét valami, aminek kell céljának lennie. Különben nem fejlődött volna ki a Földön. Ez a cél pedig nem lehet a Földön és az embereken túl. Várj, hiszen a legtöbbjük most érkezett kívülről, meghajszolt, elvadult fejek, mit vársz tőlük?

– Lehet, csak engedd meg, hogy egészen visszavonuljak a virágaim közé, azokkal beszélgetni, mert azok nem felelnek, és nem terhelnek problémákkal. Tudom, hogy csupa jóakarat vagy. Az erő és remény, ami benned volt, sokszor szikrát adott nekem is, azt hittem, a te társaságodban megtalálom magam újra, hogy az emberek közti életben célt és értelmet fogok találni. Nem ment. Próbáltam magam így és úgy győzködni. Lehet, hogy egyszerűen én vagyok érzéketlen a valóság iránt, szavaid logikája lepereg rólam, de mindegy. Fő az, hogy nem megy. Ti voltatok az utolsó próbálkozásom. – Ugyan menj – mondta Lívia szelíden. – Hát csak nem azt akarod mondani, hogy ott kint jobb volt? Mégiscsak haladás az, hogy kedved szerinti munkát végzel, és senki nem háborgat. Nézd, most indul meg a fénynyomású lapunk, ebben leközöljük verseidet. Kellesz nekünk, mint a kenyér, te fogod beléjük tölteni a kultúrát. Dolgozol, írsz kedved szerint. Amit írtál, ide adod és másokba lelket adsz anélkül, hogy rajtuk kívül valakivel is beszélned kellene. Kubán a fejét csóválta. – Már nem tudok írni. Hónapok óta érzem. Míg a telep embereiben nem csalódtam, hittem, hogy van még valami. Tudtam írni, vártam, hogy a telep beteljesüljön. Kár volt megérnem. – És mit szándékozol tenni? – Csak visszavonulni. Élni már nem akarok, csak csendesen meghalni. És addig csendben maradni a kertemben. Azzal elbúcsúzott tőlük. A főtéren, a teremépületet körülvevő parkban kódorgott sokáig. Késő éjszaka volt, mire lement az épületben levő pincelakásba. Maga választotta ezt a lakást az alagsor végében. Itt közel volt a kertjéhez, egyetlen szűk kis ablaka az udvari parkra nyílt, és csend volt.

19 ITT RÉSZLETESEN MEGISMERJÜK A MODEM MEZŐGAZDASÁGOT, DE HAJÓST MÉGIS BÚSÍTJÁK MIND A FÁKLYAVIVŐK, MIND A REND ÉS CIVILIZÁCIÓ ELSZÁNT VÉDELMEZŐI

Hajós részletesen ismertette terveit a kontrollbizottsággal, azok nem győzték bámulni képességeit. Mindegyik részt kért a munkából. Egyik bejelentette, hogy kitűnő agrárszakos ismerősei vannak, akikből tervezőirodát fog szervezni, a tervezeteket kiosztja és mindent készen fog Hajós elé terjeszteni. Erre Hajós megjegyezte, hogy a tervek egy részét már elkészítette Hartmann Jóska, és a többit is ő fogja csinálni. Külön iroda szükségtelen. Másik az emeletépítkezés élelmezésének megszervezését ajánlotta fel. Hajós erre is nagyot nézett. – Eddig is építkeztünk, és az élelmezés nem igényelt külön szervezetet. Minden munkacsoport összeállította létszámát és maga küldött be délben az élelemért egyet maguk közül, akinek Lívia kimérte vagy kimérette a fejadagot. – Mégis úgy vélem, zavarokat kerülünk el… – Dehogy. Csak csinálnánk. A bürokrácia mindig csak zavarta az egyszerűen megoldható dolgokat. Aztán azzal is jöttek, hogy közbiztonsági szervet is kellene felállítani. Eltelik az év, és aztán Hajósnak nem lesz módjában igénybe venni a vörösőrséget. Ha bármi zavargás adódna, nem tudnának fellépni velük szemben. – Miért zavarognának? Ha bármi bajuk van, összejönnek, szavaznak és az fog történni, amit a többség akar. Mindenki egyformán kap a termelésből, nem lesz miért zavarogni. – Akkor legalább nevelő előadásokat kell szervezni. Körzetekre kell osztani a telepet és minden körzet hetenként egyszer köteles valahol összegyűlni, hogy

meghallgassák az előadást. Az elvtárs pedig kinevezné a tanítókat. – Dehogy nevezem! Éppen azt szeretném elérni, hogy minden teória alól mentesülve, csak természetes esze maradjon meg a lakosságnak. A legszükségesebb technikai nevelésre pedig van iskolánk. Hajós mindent csinált, egész nap rohant. Az emeletépítkezés teljes gőzzel folyt. A földbe nagy alaptömböket raktak le, erre nagy oszlopokat állítottak. Végtelenül hosszúnak tűnő oszlopsorok vonultak egymástól tizenöt méter távolságra és ezeken egymástól három méter magasan húzódtak az emeletszintek. Minden szinten az oszlopsorok mellett betonpárkány húzódott fogazott vágánnyal. Ezen fognak futni a talajművelő gépek. A mennyezeten felváltva függtek az esőztető csőkígyók és a különböző ultreon világítótestek. Hajós mindenütt ott volt, és nem hagyott pihenőt. Jóformán az egész lakosság az emeleteken dolgozott. Őszre elkészült háromszáz hektár. Az egyes szintek betonsíkjára előbb elhelyezték a földforgató fenékrácsot és ráhordták a földet. Az őszi szántás idején pedig mozgásba hozták a fenékrácsokat, amivel megforgatták a földet, és kezdődött a vetés. A futóhidakat rátették a fogasvágányokra, belsejüket maggal töltötték meg, és a tizenöt méter széles betonmedencét átérő híd a vágányokon gurulva elindult. Útközben meghatározott távolságra lerakta a szemet. A fogasvágány oly pontos vetést tett lehetővé, hogy minden szemnek milliméterre meg volt határozva a helye. Mikor a vetőhíd a medence végére ért, magától áttolódott a mellette futó medencére és azon vetett visszafelé jövet. A medencék végében magas betontornyokban volt tárolva a vetőmag. Minden torony tíz medencéhez szólt. Amikor a vetőhíd a toronyhoz ért, csöveken át teleeresztették maggal, ami elég volt arra, hogy végigmenjen, és a szomszéd medencén visszajöjjön. Ugyanezen tornyokban volt a műtrágya, amit szintén a futóhíd osztott szét. Az, hogy minden magnak milliméterre meg volt határozva a helye, lehetővé tette, hogy a kapálás és gyomlálás is géppel történjen. Ilyenkor ugyancsak a

futóhíd ment végig és minden növényt pontosan körülgyomlált vagy kapált. Az aratás és gyűjtés pedig egyszerűen gyerekjáték lett a híddal. El sem tudták képzelni, hogy volt idő, amikor a földet teljesen magára hagyva termeltek az emberek, amikor a termőföld nem volt sík, hanem olyan, amilyen éppen volt, hepehupás, a magot úgy szórták bele, ahogy hullott, ami miatt kézzel kellett gondosan gyomlálni, kapálni, a férgek, madarak olyan kárt tettek benne, amilyen jólesett. Ma az emeleteket körül háló védi, amin a férgek, madarak nem mehetnek be. A termékenyítést bent tenyésztett ártatlan rovarok és méhek végzik, szélvihar nem árt neki, mert a háló a legerősebb szélvihart is ártalmatlanná gyengíti, sőt a gyom is csak elvétve terem meg benne, mert a nagyobb magvakat kiszűri a háló. A talajvíz, jégeső milyen veszedelem volt hajdan! Ma az esők nem tudják kiáztatni még a legfelsőbb emeletet sem, mert a földréteg alatt porózus réteg van, amelyen át a felesleges víz átfolyik és összegyűlik a lemez és a betonszint közt. Innen tetszés szerint bocsátják le az alsóbb szintek öntözésére. Ugyanígy veszélytelenné vált a fagy. Ott van a mennyezeteken a rövidhullámú hálózat, ami szükség esetén a növényzetet melegen tartja anélkül, hogy a levegő felmelegítésére energiát pazarolna. Milyen vad világ is volt az, amikor az ember nem volt ura a mezőgazdaságnak, keservesen húzta a néhány vasú ekét, vetett, ahogy hullott és aztán legfeljebb misét mondott, hogy az idő el ne romoljon. És, ha nem tekintették most épült háromszáz etazsírozott hektárjukat, a többi is milyen silány képet nyújtott ehhez képest! Tizenöt méter távolságokban hosszú betonpalyok fogasvágánnyal, de semmi egyéb! Egyszintű, régi gazdálkodás. Minek is több? Az élproletariátus szükségletét bőven fedezi, a gépészeknek pedig ott a vitafluid. Miért pazarolnák erre a munkaerőt? Pedig lám, milyen egyszerűen meg lehetett volna építeni! Húsz év alatt az egész ország hasonló kultúrájú gazdaságot kapott volna. Persze ott kint valamivel lassabban ment volna, mert az emberek jó része szervező, nevelő vagy közbiztonsági szolgálatot teljesít. A lakosság egyharmada azért van, hogy a másik kétharmad érdekei meg ne változtassák a rendszert. A hatalom annyi energiát pazarol az elnyomott lakosság féken tartására, hogy ha azt az elnyomottak életnívójának emelésére fordítaná, nem kellene féken tartani őket.

A munkaidőn kívül mindenki szabadon használta fel idejét. Ezzel Hajós egyáltalán nem törődött. A lakosság ezt látva lassan társaságokat képezett. Dobákék önképzőköröket létesítettek zenekarral és műkedvelő előadásokkal. Később szemelvényeket adtak elő a történelemből – főleg a nagy forradalmak idejéből –, amik a kapitalizmus legyőzését dicsőítették. Novemberben már ceremóniákat tartottak, megfestették Marxot és Engelst a királyi trónuson, és ceremóniást választottak, aki nyakában selyemkötéllel fulmináns osztálybeszédeket tartott arról, hogy a jó proletár legfőbb kötelessége az engedelmesség új hazájának vezetősége iránt és ezért teljes hódolattal adózzanak Hajósnak, akit a dialektika erre kiszemelt, de ne szűnjünk meg őt bátorítani, szívét erősíteni és lojalitásunkkal meggyőzni arról, hogy a világon az egyetlen etikai érték a marxista filozófia és rend. Egyben pedig szervezzünk a proletártestvérek számára ceremóniákat, hogy minden kis zugba, minden szomjú pszichéhez eljusson az igaz szózat életadó csöppje, hogy a kicsiny magból majdnem terebélyes fává növekedjék az igaz marxizmus, amely képes a viharral dacolni. Az antropisták is éledni kezdtek. Megalapították a Világítótorony Egyesületet, előadásokat rendeztek a potenciális dialektikáról, és műkedvelő előadásokon zavaros verskórusok dübörgő zeneszó mellett illusztrálták, hogyan verejtékezik a gépész a földeken és míg nehéz munkával emeli az oszlopot, a vezetők élvezettel szemlélik „saját” művüket. Utóbb jelvényeket bocsátottak ki: a nyíllal átlőtt labdát. Régi jelvényük, a labda alatt görnyedő gépész már nem volt elég harcias. A telep más, és ki akarták domborítani, hogy a labdázok rendszerét meg fogják szüntetni. A marxisták ezt siettek beárulni Hajósnak, aki legyintett rá. Aztán színes szavakkal festették a veszedelmeket, amit az antropisták mozgolódása hozhat a telepre és indítványokkal jöttek. Eddig ugyanis mindenkinek részt kellett vennie a közös termelőmunkában. A ceremóniások nappal a gépeket kezelték, vagy az irodákban dolgoztak és csak ezen túl élhettek eszméiknek. Őrséget is az egyes csoportok választottak, amennyiben néhány jobbmarkú legény volt megbízva, hogy a munka közben vagy azután felmerülő disputákat elintézze a szintén választott vezető parancsára. De mindenki végzett valami munkát is. Egyéb őrség és bíróság pedig az egyenlő jövedelmek miatt felesleges volt.

A marxisták most azt kérték, hogy a ceremóniákat tegye általánosan kötelezővé és jelöljön ki ceremóniásokat, akiknek hivatása csak a népnevelés lesz. Ugyanúgy szervezzen fegyveres őrséget is az antropista veszedelemre való tekintettel. Persze, ezeket az új kreatúrákat megfelelően díjazni kellene, rangjukhoz méltóan. Általában pedig biztosítani kell a tekintélytiszteletet, ami mindennek az alapja. Hajós elutasította őket, sőt megfenyegette, hogy ha a szovjetrendszert ide is be akarják vezetni, beszünteti a ceremóniákat. Nem tűr semmiféle izgatást, ami reakcióra vezetne és különbségeket létesítene az emberek közt. A marxisták visszavonultak, és megkezdődött az elégedetlenkedés Hajós gyenge kezű kormányzata ellen, ami előbb-utóbb romlásba viszi a telepet, a destrukció kígyója fel fogja ütni a fejét, akkor pedig minden rend fel fog borulni és a civilizáció romba dől. Mindenfelé suttogni kezdték, hogy Hajós titokban antropista és egymás után kerültek felszínre régi kijelentései, amelyek miatt majdnem lecsukták, és csodálatos, hogy ennek dacára szabadon engedték. Ezzel kapcsolatban került aztán felszínre a marxisták közt az is, hogy Hajós rossz szelleme tulajdonképpen Lívia, odakint is ő volt az igazi oka Hajós ballépéseinek. Ilyen kis bestiáknak adott kenyeret a szovjet, akik most hátba támadják. A marxisták morgolódása persze eljutott az antropisták fülébe is, ahol Hajós átmenetileg rokonszenvre tett szert. A kontrollbizottság három antropista tagja mindjárt bizalmasan kérte, hogy kezdje meg a gyökeres átszervezést, nehogy az autonóm választás napja készületlenül találja a telepet, és újra szovjet gyarmattá süllyedjenek. Ennek módja pedig az, hogy minden hatalmat a gépészségre ruház. – De hiszen itt nincs is gépész, mert tulajdonképpen mindenki az – felelte nekik –, a munkakör mindig szükség szerinti. – De ha nem intézkedünk, idővel kifejlődnek a különbségek, hiszen a marxizmus már előrevetette a reakció árnyékát, amikor a ceremóniát kívánta általánosítani és biztosítani a tekintélytiszteletet. – Ennek magam is ellene vagyok, de nincs-e nálunk már most is általános népszavazás? Most mindenki gépész és mindenki szavaz. Finoman elmosolyodtak.

– Elvtárs bizonyára jól ismeri a szovjetben történt lélekmérgezést és tudja, hogy úgynevezett megbízhatósági szempontból alaposan megrostálták, ki lehet a jegytár tagja. A marxisták foglalkozásra esetleg gépészek, de meggyőződésük a beléjük pofozott maszlag, és csak a tekintélytiszteletet tudják verklizni, ezen túl számukra ismeretlen a világ. Olyan önálló gondolkozású koponyák, akikre a jövő szabad, természetes kiépítését bízni lehet, csak azok közt akad, akikre a reakció maszlagja nem hatott. – Na, hogy érti akkor azt, hogy csak gépészek gyakorolják a hatalmat? – Úgy, hogy gépészeknek csak azok tekintendők, akik nézetükben, pszichéjükben, szóval lényegükben gépészek. – Szóval antropisták? – Igen. Bármennyire igazságtalannak és párturalomnak tűnik is fel, voltaképpen ez a pártmentes uralmat jelenti, mert az egyetemes emberiség célja jelenleg az antropizmus. Nem kívánjuk mi az elbolondított, megvakított marxista gépészeket letörni és kiirtani, sőt öntudatra rázni akarjuk és akaratuk ellenére is biztosítani számukra azt az életnívót, amit emberi méltóságuk megkövetel. Hajós helyeslőleg bólintott: – Hisz én is ezt akarom. – De éppen ezért kell megakadályozni, hogy a szolgalelkek felfogása politikai tényezővé lehessen. Fel kell őket világosítani és alapos nevelőmunka után beereszteni a politikai arénába. Esetleg egy második, harmadik generációban, mert ez a generáció egy szabad antropista élet számára elveszett, ezzel számoltunk. – De hogy gondolja ezt a nevelést gyakorlatilag keresztülvinni? – A Világítótorony Egyesületet kell megbízni, hogy mindenütt rendezzen hetenként egyszer felvilágosító munkát, előadások alakjában. – Erre a marxisták egyszerűen nem mennek el. – Azért kell kötelezővé tenni.

– Akkor sem mennek. – Nagyon helyesen mondta elnökünk. Éppen ezt akartam kihozni. Örvendek, hogy belátja, hogy megfelelő kényszerítő erőre is szükség van. Ez pedig az antropizmus fegyveres ereje, amit meg kell szervezni. Legyen állandó, szervezett fegyveres erőnk, amely semmi mást nem csinál, és megszervezett felvilágosító gárdánk. – Először is semmiféle teóriát nem engedek működni, márpedig önök tele vannak vele. Ha egészségről, kenyérről és szükségletekről szólnának, én kívánnám segítségüket, de önök potenciáldialektikát, társadalmi síkokat, kúpokat és homogenitást prédikálnak, ami egy esetleges zsarnokság számára a legjobb kizsákmányolási alap. Azon kívül, ha professzionista tanítókat és őröket szervezünk, ezek már nem lesznek gépészeknek számíthatók. Ezzel pedig már megvan a kizsákmányolás csírája: megindultak az emberi nívókülönbségek. Látják, a teóriákba csavart agyvelő mennyire nem veszi észre, mikor tér el saját céljától! Mennyiben jelent gépészuralmat az, ahol katonatisztek és tanárok uralkodnak? – Hó! – nevetett fel amaz. – Óriási különbség van egy katonatiszt és egy antropista csapatmegbízott között! Ön már elismerte, hogy az embert nem foglalkozása, hanem meggyőződése teszi. Amint a marxista gépész lényegében nem gépész, úgy nem katonatiszt a csapatmegbízott. – De azzá lehet! Ki biztosítja, hogy nem válik azzá? A népbiztosok nem a nép önhatalmának voltak valaha végrehajtói? És mi lett belőlük? – Gyökeres különbség van a marxista szovjetrendszer és az antropizmus közt. Ott minden proletár szavazott, most csak a gépészek. Ez biztosítja a jövő rendszer állandóságát. – Nem engedek semmiféle különbséget felépíteni, még a magját sem. Letelik az év, akkor tehetnek, ami jólesik, most még nem. Az antropista megbízottak pedig összehívták a pártot, és bejelentették, hogy Hajós őket semmire sem használja, akármit indítványoznak, leinti, éppúgy, mint a marxistákat. Ők komoly munkára vállalkoztak, amikor a nép bizalmát elfogadták, nem hajlandók most egyszerű marionettek lenni és semmi esetre sem hajlandók közreműködésükkel azt a látszatot kelteni, mintha ezt a rendszert támogatnák. Főleg pedig érzik, hogy a mulasztások katasztrófára vezetnek és

nem hajlandók a felelősséget vállalni. Ők mossák kezeiket és lemondanak. Az antropisták dühös kifakadásokkal kísérték a bejelentést. Pollák felszólalásában ezt a tényt, mint annak bizonyítékát fogta fel, hogy a gépészség csak maga szabadíthatja fel önmagát. A rábeszélések kora lejárt. Ő mindeddig a háttérben maradt, mert sejtette, hogy a júliusi nagy lelkesedésnek eljön majd a böjtje. Akkor mindenki hirtelen bízni kezdett a hatalom jóindulatában, és a megbízottak azt képzelték, hogy meg tudják győzni. Most íme, a tanulság őt igazolta: a hatalomnak egyszerűen maga felé hajlik a keze, egymás ellen kijátssza a két ellenfelet és a testvérharc lángjában a maga pecsenyéjét süti meg. Ez a rendszer voltaképpen marxista, a régi marxizmus reakciójának minden jellemzőjét magán viseli, csak nem vallja be, mert abból az következne, hogy saját baráti körét mellőzve a régi marxistákat kellene a hatalom húsosfazekai mellé ültetni. Ugyanakkor a marxista megbízottak is hasonlóképpen számoltak be és mondtak le az elkeseredett tömeg előtt. Lapjuk, a Proletáröntudat gúnyképet közölt Hajósról, akinek oldaláról két kulacs lóg le és mindkettőből egyszerre issza ki pezsgőjét. Ugyanakkor a Világítótorony, mint potrohos proletárt ábrázolta aranytrónuson, kifordított köpönyegben, amelynek külseje préselt gépészruha és belül pazar díszítésű vörös talár. A marxisták egyik gyűlésén egy gépész azt indítványozta, hogy március 18-án, a kommunizmus nagy ünnepén, az 1871. évi párizsi kommün évfordulóján, rendezzenek tüntető felvonulást. Ostorozta a lanyha szellemet, amely a pártban uralkodik. – Ha már magatokkal nem törődtök – mondta –, gondoljatok a jövőre, gyermekeitekre. Nem engedhetjük, hogy gyermekeink antropista rabszolgák legyenek. Ezzel felmutatta négyéves kisfiát, aki széles viháncolással lobogtatta parányi kezében a vörös zászlót és roppant büszke volt vörös ruhájára, amibe tetőtől talpig volt öltöztetve. – Aputa jó majcitta! – mondta. – Aputa jó majcitta… A hallgatóság lelkesedett és majd megette az édes csöppséget.

– Hát téged, hogy hívnak? – kérdezték. – Bicó Lenin – volt a válasz. És mindenki gratulált az apának, hogy ilyen elvtársi szellemben neveli kisfiát. Egyébként kiáltványt bocsátottak ki, amelyben bejelentik, hogy a kommunizmus nagy ünnepét, március 18-át megünneplik és felhívnak minden jó érzésű marxistát, hogy házaikat lobogózzák fel, és tüntető menetben vonuljanak a teremépület elé, ahol a Világítótorony egy példányát ünnepélyesen elégetik. Erre válaszul a Világítótorony felhívást közölt, hogy március 18-án, Hartlebennek az antropizmus alapítójának születésnapján, nagy menetben vonuljanak végig a telepen. A menet a Proletáröntudat szerkesztősége előtt fog megállni, ahol antropista szónokok fognak beszélni, innen pedig Dobák lakása elé mennek. Hajós ezt megtudva, mindkettőt azonnal betiltotta. A levegő azonban már puskaporos volt. A munkahelyeken dolgozó csoportok két részre váltak, s munka közben folyton vitáztak. Ez nem csak a munkamenetet lassította, hanem az egymás közti viszonyt is kiélezte. Nem egy helyen verekedéssé fajult a helyzet, amit a csoport kijelölt rendcsinálói is ímmel-ámmal vagy túlbuzgón intéztek el, aszerint hogy milyen pártállásúak voltak maguk a vezetők vagy a rendcsinálók. Lassan ugyanis maguk a munkavezetők is belesodródtak és részrehajlóan osztották el a munkát, ami miatt állandó volt Hartmannál a panasz. A pártokon kívül maradó munkavezetők is lehetőleg arra törekedtek, hogy dolgozóik egy párthoz tartozzanak, amit Hartmann is elfogadott, és így osztotta el az embereket. Ez ugyan megoldotta a csoportok bel békéjének kérdését, de annál jobb alkalom volt a pártszervezkedésre, tekintve, hogy most minden csoport egyben pártkör is volt. Most már a csoportok is veszekedtek egymással. Az étkezőhelyeken is szét kellett őket választani, mert ha valaki mellén ötágú csillaggal antropisták közé került, éppúgy megverték, mintha a marxisták látták meg a nyíllal átlőtt labdát. Ezért külön termekben étkeztették a két pártot, ami azt eredményezte, hogy az étkezőhelyek politikai arénákká alakultak, ahol ebéd alatt szónokok tüzelték a hallgatóságot a másik párt ellen. Csak abban egyeztek meg, hogy a mai vezetőséget mindkettő utálta és mindkettő a másikkal való

paktálással vádolta. Március elsején plakátok jelentek meg az utcán:

„GÉPÉSZEK!

Több mint huszonöt éve gyűjtöttük pénzünket, kuporgattuk garasainkat abban a reményben, hogy egyszer megalapozhatjuk szabadságunkat. Másfél hónap múlva itt vannak a választások és milyen reménnyel nézünk a jövőnk elé? A jegytárban tervszerűen tömörített szovjetlakájok minden követ megmozgatnak, hogy verejtékes munkánkkal összehozott telepünket a régi elnyomásnak szolgáltassák vissza. Ezért koplaltunk immár generációkon keresztül? Az elnökkel minden tárgyalásunk csődöt mondott. A türelem legvégső határáig mentünk el. Semmi sem történt. Ha pedig ők jutnak többségre, alkotmányosan is a szovjetnek szolgáltatnak ki bennünket és megindul az irtó hadjárat minden társunk ellen, aki pártunkba mert tartozni. Tőlük nem remélhetünk kegyelmet. Hatezer új mártír számára készítik a helyet a proletárok zárt üzemeiben. Nyomorult kutyák, kulik voltunk, de most fellélegzettünk és amit megfogtunk, nem adjuk vissza! Végre is élni akarunk. Nekünk már nincs veszteni valónk. Egykedvűen nézünk szembe a fegyverekkel. Ütött az utolsó óra. Ha az elnök jónak látja, ám hívja be a vörösőrséget, a gépészség foggal és körömmel is nekimegy, de nem él többé rabszolgasorsban.

MÁRCIUS 18-ÁN A GÉPÉSZSÉG MÉGIS FELVONUL!!

Legyetek ott mindannyian!”.

Ugyanakkor a Világítótorony cikket hozott, amely leleplezi Kubánt:

„Ez az elvtárs – írja – jóformán hitbizományba kapta a teremépület körüli parkot. Tipikus példája a labdázok kéjmunkájának. Azt csinál, ami jólesik, senki sem ellenőrzi, senki sem parancsol neki. Kéjmunka. Önmaga sokszor kijelentette, hogy ez a munkának egyetlen fajtája, amit eltűr. Ez alatt ezrek és ezrek dolgoznak parancsra, ütemre, robotban. Mégis, a kertész ugyanolyan ellátmányt kap, mint a robotosok, mert az elnöknek kegyeiben van. Idővel persze még nagyobb ellátmányt fog kapni, régi jó élproletári módra. A gépészek rendjében nem lehet luxusmunkás, vagy legalábbis alacsonyabb jövedelemmel. Szóval így indul a szabad haza! Mi lesz ebből később?!” Kubán ezt a lappéldányt saját ajtaján vette észre, odaszögezve. Komoran ment fel Hajóshoz. – Légy szíves, öless meg. Szüntess meg engem. Valahogy meg szeretnék semmisülni. Mindenüvé utánam jönnek. Megpróbálták nyugtatni. Nem lehetett. – Azt mondanám – felelte –, hogy elmegyek az erdőbe, gyökéren élni, de az is a ti területetek. – Micsoda „ti”? – Az embereké. Nem számítom magam embernek. A szovjetbe nem mehetek vissza. Egy kis zugot szeretnék, de nincs sehol. Mindenütt a lárma, erőszak, gyilkosság nyúl utánam. Mindenütt szúrom a szemét valakinek. Meghalni jobb. – Ugyan menj!

– Ne szólj semmit. Te még az élethez vagy kapcsolva. Engem kiűztek és megbarátkoztam a halállal. Jó, meleg és egyetlen barát. Egy kissé kettéváltunk, pedig szeretlek. De az az érzésem, hogy feletted vagyok, mert megértelek, csak nem hiszek neked, te pedig meg sem értesz. Én vagyok túl terajtad. – Ne félj, meg foglak védeni. – Ne védj! A verekedve védés nekem annyi, mintha bántanál, a verekedést magát szeretném kikapcsolni. Üttess agyon, szüntess meg. Ha nem teheted, hagyj magamra. Kopogtak. Öt férfi lépett a szobába. – Az antropista komitétől jövünk. Szeretnénk kívánságainkat előadni – mondta a vezető. – Tessék. – Hatezer emberünk gyűlt ma össze. Elébük terjesztettük a helyzetet. Határozatba ment, hogy vagy megalkotjuk a gépészek hazáját, vagy meghalunk. Elnök tagtárs még nem látott olyan tömeget. Egy szó fejezi ki: halálraszántság. Egy hónap múlva szavazás és még semmi, ami biztosítékot adna nekünk… – Szavazzanak rám, és meglesz a biztosíték. – A további bizonytalanságra! Nem, tagtárs! Ez az idő már elmúlt. Az ígéreteknek nem hihetünk. Tizenhatodikán fel fogunk vonulni. Amennyiben a tagtársnak jólesik, vörösőrséget hozat, és legyilkoltat bennünket. – Tiltakozom! – kiáltotta Hajós. – A tagtárs már hasonlóképpen tiltakozott egyszer, és pár perc múlva… Na, hagyjuk! Hajós éppen azon volt, hogy megmagyarázza az esetet, de úgysem hinnék el, csak nevetségessé tenné magát. Legyintett. – Éppen azért elhatároztuk, hogy biztosítékokat követelünk. Vagy teljesíti a tagtárs, vagy nem. Utóbbi esetben felvonulunk, a tagtárs pedig halomra gyilkoltat bennünket, a telep visszakerül szovjetgyarmatnak, és élni fognak

benne tovább a született rabszolgák, de mi már nem. Hajós izgatottan járt fel-alá. – Mik volnának azok a biztosítékok? – A jelenlévő öttagú antropista bizottságnak átadni már most a hatalmat. A tagtárs lenne az elnök, akinek bizonyos vétójoga van. – Éspedig? – Minden ügyben bármikor összehívható a párt plénuma. Ennek népszavazása dönti el az indítványokat. Idegen tagok nem szavazhatnak. Az itt hozott határozatokkal szemben vétójoga van, de a pártot, mint tanácstestületet meg nem szüntetheti, és csak az ott hozott indítványokat hajthatja végre. Ez alapon hajlandók vagyunk önt támogatni. Ellenkező esetben jön a késhegyig menő harc, és győzelem esetén persze semmit sem garantálunk. – De voltaképpen mi a kifogásuk az én kormányzatom ellen? – A bizonytalanság. A tagtárs igen szép építőmunkát indított be. Talán jók is a szándékai. Háromszáz hektárt sikerült etazsírozni. Ha ezt így folytatjuk, öt év múlva a világ mintatelepe lehetünk, ahol nincs nyomorgó gépész. De mit gondol, mi lesz, ha a reakció felül kerül. Kell ezeknek tömegellátás? Meg fog szűnni az építkezés, megnagyobbítják a vitafluid-üzemet, a földeken pedig vadászterületeket és magánparkokat fognak berendezni az élproletároknak. Nem vagyunk hajlandók a megkezdett építkezést a reakció rablóbandájának prédájául odadobni. – De tettem én valamit az egyenlőség ellen? Nem ugyanazon ellátmányt kapom, mint akárki más? Ha önök veszik át a vezetést, nagyobb különbségek fognak kinőni. Adtam bárkinek is többet, mint a másiknak? – Nem. De tagtárs, aki nem antropista szemmel nézi a világot, nem is láthatja tetteinek tulajdonképpeni lényegét. Ezért talán meddő volna felhoznom eseteket, úgysem ért minket. – Csak tessék! – A tagtárs luxusállásokat szervez, ami már egyenlőtlen teherviselést jelent. Míg

mások nehéz, parancsszóra menő robotban… Itt Kubán felugrott. – Üssenek agyon! – kiáltotta. – Itt vagyok, de nem akarok teher lenni. Amaz szárazon válaszolt. – Nem erről van szó. Mindnyájan felelősek vagyunk munkavezetőnknek, az építésvezetőnek, az az elnöknek, az elnök a köznek. Ön senkinek sem felelős. Sziget a közös munkában, akinek az élete, munkája kedvtelés. Most Hajós pattant fel. – De drága tagtárs, hát mondja, nem jól végezte talán munkáját? Hiszen ez a munka és produktivitás ideálja: ha a munka öröm és egyezik az énnel. Éppen ezt akartam megvalósítani az egész vonalon, hogy mindenki magáénak érezze munkáját. – Nem a munkája eredménye ellen van kifogásunk, csak az ellen, hogy ez már nem egyenlő teherviselés, mert mások kevesen jutottak élvezeti munkához. Mi szerintünk az ilyen munkát kevesebb haszonrészesedés illeti, mint a többit. – Csak erről van szó? – vágott közbe Kubán. – Vegyék el a jogtalant, adjanak annyit, amennyit gondolnak. Hálok a földön, félannyi vitafluidot iszom, csak hagyjanak békén, kapcsoljanak ki. – Ez sem a mi elvünk. Az antropizmus nem akar ellátási különbséget sem. Egyforma felelősség, egyforma részesedés. Ez a mi elvünk. – Könyörgök, tegyenek amit akarnak. Mit csináljak, mindent megteszek, csak hagyjanak. – Ugyan! – szólt közbe Hajós. – Nem engedem. – De én akarom! Akarom! Nekem úgy jó, ha nincs felület rajtam, amibe belekapaszkodhassanak. Követelem, mondják meg, mit akarnak, hogy békében élhessek, és megteszem. Jelöljék ki, aki parancsoljon nekem. Engedelmeskedni akarok, robotolni akarok!

Hajós védelmére akart kelni, de leintette. – Ha becsülsz, ne védj. Oda akarom dobni mindenemet, hogy ne legyen mit elvenni. Igenis – fordult hozzájuk –, jelöljenek ki önök főkertészt és én a szolgája leszek. Míg ez nincs meg, nincs nyugalom. – Ez az elnöktől függ – felelték. – Nem, önöktől. Egyezz bele, ha becsülsz! – fordult Hajóshoz. Az bólintott, ők pedig mosolyogva ígérték meg, hogy majd ajánlanak főkertészt. Aztán újra Hajóshoz fordultak. – Nos, elfogadja, tagtárs, a feltételeinket? Hajós azon gondolkozott, hogy ha választani kell, muszáj lesz hozzájuk csatlakoznia. Abban bizonyos volt, hogy minden izmus alatt csak rosszabb lehet, mint az őáltala elképzelt törvény és kényszer nélküli szabad világban, amelynek minden mozzanatát a józan élet irányítaná. De körülötte nem emberek vannak, hanem fogcsikorgató pártcsordák, ahol, ha külön marad, szelídsége nem vonzó példa lesz, hanem alkalom arra, hogy feje felett összecsapjanak és kiirtsák egymást és őt is. Ha csatlakozik, akkor pedig mégis inkább ezekhez fordul. A marxisták reakciós bornírtsága örök időkre lezárná a fejlődés menetét. Azt mégsem engedheti, hogy egy év alatt kifejlődjön a hereuralom, és tekintély címén rabolják ki a dolgozókat. Gondolkodási időt kért. – Jó. Tizenhatodikáig. A kiküldöttek visszamentek, és jelentették, hogy az elnök gondolkodási időt kért, el kell fogadni, amíg halvány remény is van a kibontakozásra. Ez azonban a kedélyeket nem csillapította le. Mindkét párt még tüzesebben izgatott a másik ellen. Másnap éjjel egy marxista csoport elkapott az utcán három labdajelvényes embert, verekedés kezdődött, amelyben az egyik antropistát megölték. A másik kettő vérző fejjel egy épp akkor folyó antropista gyűlésre rohant, ahonnan a felbőszült tömeg ordítva tódult ki, és a legközelebb lakó marxista házát lerombolta, a bentlakó családot félholtra verte. A lakó négyéves kisfia sikoltozott:

– Báci, ne báncat aputát, aputa jó majcitta! – és pityeregve nyújtotta feléjük a vörös zászlót. Amiért Bicó Lenint rögtön gyomron rúgták, hogy azonnal kiszenvedett.

20 MOST EGY ÚJ SZEREPLŐ LÉP A SZÍNRE, AKIVEL KUBÁNNAK NÉZETELTÉRÉSEI LESZNEK, PEDIG AZ NEM BÁNTJA ŐT

Pár nap múlva jelentkezett egy ember Kubánnal azzal, hogy őt jelölte a párt főkertésznek. Kubán elszámolt neki a szerszámokkal, bevezette a parkba, elmondott mindent. Átadta neki azt a lakást, ahol azelőtt két segítőtársa lakott, akiket később elzavart. A főkertész pedig beköltözött. – Nem akarok azért tagtársnak parancsolgatni – mondta Kubánnak –, tudom, hogy nem esik önnek jól. Majd két részre osztjuk a parkot, mindenki műveli a magáét, nekem csak névleg tartozik felelősséggel, amennyiben a forma kedvéért nekem naponta jelenteni fogja, mit végzett. Ennyivel tartozunk a pártnak, a közvéleményt is leszereljük, és önnek sem okozok kellemetlenséget. Egyébként arra is megkérem, hogy néhány hétig még végezze az egészet, egy kis átalakítást szeretnék csináltatni az épületen. Úgy látom, itt nincs hova helyezni télire a virágokat. – Nincs, mert tavasszal újra vetek. – De ez nem gazdaságos, és csak primitív termelést tesz lehetővé. Melegházat kell létesítenünk. – Az nem természetes dolog. Nem szeretem az életet mesterségesen tenyészteni. – Muszáj. Az épületben magában nincs hely, de majd furatok alá pincét. Muszáj. Kubán már nem szólt. Ő engedelmeskedik. Visszavonult, csak azt kérdezte, mit kell tennie. – Semmit. Végezzen mindent úgy, ahogy eddig. Majd szólok, ha valamit kívánok.

Másnap megjelentek a fúrógépekkel. A főkertész lakásából hosszú alagutat fúrtak az épület alá. Néhány világítótestet és rövidhullámú melegítőt szereltek fel, aztán ehhez vezetéket, amely felment a nagyterembe, és ott kapcsolódott a fővezetékbe. Kubánnal annyi kapcsolata volt, hogy az mindennap jelentette, mit végzett, de egyébként alig látták egymást. Nappal a pinceépítésnél dolgozott, este az antropistákhoz ment. Kubán az új pincére rá se nézett, nem szerette, így jött el március tizennegyedike. Mint rendesen, most is be akart számolni aznapi munkájáról. A főkertészt nem találta a lakásában. A pinceajtó nyitva volt, belülről motoszkálás zaja hallatszott. A kötelesség küzdött benne az undorral. Végre bement. Inkább végigmegy és beszámol, csak kifogást ne lehessen találni benne. Hosszú, sötét folyosón botorkált végig. A legvégén háttal állt a főkertész, egy halom egymásra rakott láda előtt. A mennyezetről vezeték csüngött le, amely eltűnt az egyik ládában. Kubán bátortalanul szólalt meg. – Tagtárs kérem, jelenteni akarok. Az megrázkódott, gyorsan megfordult. – Köszönöm, majd holnap. – De kérem, egy perc. – Jó, jó. Gyerünk ki, ez nem tárgyalóterem – mondta durván, azzal kifelé tuszkolta Kubánt. Odakint türelmetlenül hallgatta végig a jelentést. – Rendben van, köszönöm – mondta kurtán. Kubán gondolkozva ment el, és az éjjel nem tudott aludni.

Másnap alig várta, hogy a főkertész elmenjen az antropistákhoz. Odaosont az ajtajához, zárva volt. Csakhogy a másodkulcs Kubánnal volt, mert itt lakott régen két segítőtársa. Erről a főkertész valószínűleg nem tudott. Belépett, a pinceajtót kereste. Azon nem volt zár. Kinyitotta, végigment a folyosón. Megtalálta a ládákat. Mindegyiket vezeték kötötte össze. Az egyik láda fedelét felfeszítette. A vezeték itt villamos patronban végződött, amely egy nagy, nehéz vasládába volt csavarva. Kicsavarta a patront. Belül hosszú gyújtójárat. Aztán követte a vezetéket. Kiment a lakásból, maga után visszazárta. A vezeték felment a terembe, ott a fővezetékbe csatlakozott. De íme, egy leágazás is van, ami eltűnik a falban. A friss vakolás csíkja a palló felé vezet. Ott is meglátszott még a frissen öntött rész. Az elnöki pódiumhoz vezetett. Alaposan körülnézte a pódiumot, de nem látta a folytatást. Végül egy lemez alatt nyomógombot fedezett fel. Villamos lámpát kerített. A falon az elágazásnál kibontotta a dobozt, szétkapcsolta a vezetéket, és a lámpát akasztotta a helyébe. Megnyomta a gombot, és a lámpa felvillant. Mindent visszaszerelt. Lement a lakásába. Össze volt zavarodva, a feje kóválygott. Ledobta magát az ágyra, és sírni akart. Nem ment, pedig hogy tudott valaha! Csak az ajkát harapta. Felkelt. Összepakolta néhány ruháját, egy kis élelmet, és elindult. Az erdő felé.

21 KUBÁN VÉGRE MEGTALÁLJA A SZÁMÁRA EGYEDÜL LEHETSÉGES KIUTAT

Az erdőben sokáig kóválygott. A hideg és a sötét borzongatta. Tapogatózva ment fától-fáig. Néhol térdig süppedt a sárba, zsombékba. Félni kezdett. Nem, az erdő jó barát, nem kell félni. Most érezte, hogy felfelé megy. Ott jobb lesz, nem vizes. A fák közül néha tenyérnyi helyen kibuktak a csillagok. Irtózatos csend, csak lépteire zörögtek néha a levelek. Néha megállt, és különös érzéssel hallotta, hogy itt-ott néha akkor is zörren a levél, de semmit sem látott. Pedig jönni kell valaminek, tisztán hallja. Vagy valakinek. Ez még jobban megijesztette. Ha vadállat jön, az egyszerű eset, az állat kitátja száját, ráugrik, mire bele kell szúrni. Ha talál, jó, ha nem talál, az állat felfalja. De ha ember jön, az veszedelmes, mert sose tudni, milyen furfangos tortúrát szándékozik vele véghezvinni. Esetleg rabolni akar, akkor oda kell adni neki, de mit? Azt se tudja, mit kíván. Esetleg holdkóros, és akkor holtra rémíti őt. Esetleg csak le akarja szúrni zióból. Esetleg valamelyik párt bujkáló összeesküvője, aki titkos összejövetelre érkezik. Akkor azt kell neki hazudni, hogy ő is odatartozik, ha életben akar maradni. De hova? Minden erejével figyelt. Itt-ott újra hallotta a lépéseket, amik a szíve dobogásával folytak egybe. Vigyázott, hogy el ne árulja magát, lélegzetét is visszatartotta. Most meghatározottan vélte hallani, hogy csúszik valaki. Éppen feléje. A következő percben úgy vélte, hogy mégsem feléje közeledik, sőt össze-vissza hallja a hangokat.

Eh, bizonyára semmi, csak ártatlan levélzörgés. Néhány holmit kipakolt, ágyat vetett a földre, és ráfeküdt. El kell aludni. Reggel felébred, és semmi. A nap fog sütni, és minden barát lesz. Erővel lehunyta a szemét, de így még tisztábban hallotta a hangokat körös-körül. Nem mert felnézni. Most suttogást is hallott, majd mind több más susogás felelt neki. Csak aludni, aludni! Egy óra múlva csuromvíz volt az izzadságtól. Hirtelen tisztán hallotta, amint valaki mondja: – Szúrd, szúrd! Szíve nagyot lökött, és kinyitotta a szemét. A hold kísérteties fényében egy magas férfi alakja imbolygott. Feléje jött, le a dombról. Vére meghűlt, felugrott, dermedten várta, hogy közel érjen. De az nem közeledett, bár lábai mozogtak. Még mindig a dombon van. Szélroham keletkezett, és az alak még jobban mozgatta a lábait. – Akasztott ember! – ötlött át Kubánon. Hangosan felhördült. – Pszt! Pszt! – pisszegtek körüle. Kubán megfordult. Tagbaszakadt, torzonborz férfi állott mögötte, öklét magasra emelte. – Mit akar? – kiáltotta halálra rémülten, és hátraugrott. Az felemelt ököllel lassan megindult feléje. Most vette észre, hogy nem is egy, sok ember veszi körül. Lassan kúsztak elő a bokorból, és lépésről lépésre közeledtek. Kubán minden hajszála az égnek meredt. Lépésenként hátrált, kését előhúzta. – Ki az? Szóljanak, mit akarnak?! Vigyétek mindenemet! Azok öklüket nyújtogatva közeledtek.

– Mi az? Mit akartok tőlem? Üssetek már meg! Hát hiába beszélek? Hiába?! Egyszerre felkacagott. – Oh! Igen! Igen! Mindenhova tartozom! Futok, amíg kell. Én ám igen! Golyó vagyok, amit gurítni kell. Na, gyere, gyere pajtás… – hízelegte csendesebb hangon. – Én szeretlek, meg foglak ölelni. Engedd, hogy megöleljelek, ugye, a folyó a tengerbe ömlik és minden cseppje, a legalsó is oda fut be? És ugye, nem hiába? Érezte, hogy ezzel megnyerte annak tetszését. Barátságosan közeledett a vezér felé, és mikor már ott volt, ölelésre tárt karjaival, és hirtelen vad erővel belevágta a kését. Az erős kéregből alig tudta kirángatni, amikor látta, hogy a többiek feléje rohannak. Felordított: – Igenis, tudjátok meg, én vagyok a semmi. Na, gyertek, nem fogtok meg, én vagyok az üres, én vagyok, ölök, a semmi öl… öl, öl, menjetek, hagyjatok… nesze… nesze… Nem hiába… nem hiába… Összevissza szurkálta a fákat, ugrált, hadonászott. – Úgy, úgy, itt vagyok, az úr, a dialektika és a potenciál főelvtársa, akit a fejlődés kiküldött, hát tudjátok meg, igenis, pusztulnotok kell. Hitvány, hiába dugod a többletértékedet, látom, hogy luxus vagy, pusztulj, mindent ki fogok irtani, semmi sem kell, mert minden rothadt, ami valami. Hamm, hamm! Azt mondja a semmi, az egy jó, becsületes vadállat, és megesz titeket! Gépész!! Gépész vagy, rothadsz, ölsz, megöllek… Ne közeledj! De ebben a pillanatban jól látta, hogy az akasztott ember feléje rúg a lábával, aki csak azért akasztotta fel magát, hogy büntetlenül belerúghasson. Ezt hirtelen nagyon élesen átlátta, és meg volt elégedve éleselméjűségével. Hátraugrott, mert erélyesen rá akart kiáltani, de mögötte egy óriási alak állt, aki ekkor teljes erővel fejbe vágta. – Hiába! – ordította elesőben vadul nevetve. – Úgysem engem határozol meg, rothadó lét, mert csak a tudatot határozod meg, de én nemlét vagyok. Hiába! Nemlét! Érted? Piszok! Hiába! Hiába!…

Fel akart tápászkodni, hogy beleszúrjon, de elszédült, elesett, az eltűnt előle, aztán minden olyan tiszta lett és nyugodt.

22 A REND ÉS A CIVILIZÁCIÓ VÉDŐI IS FELSORAKOZNAK

A marxisták közé hamarosan kiszivárgott a hír, hogy Hajós felvette a tárgyalásokat az antropistákkal. Rögtön összehívták a pártot, ahol Dobák fulmináns beszédben tüzelte harcra a proletárokat. – Vajon azért alapította a szovjet a telepet, hogy a haladás és a civilizáció ellenségeinek adjon tanyát? Nem vagyunk hajlandók az ország szívében szégyenfolt lenni. Mi a békés munka, a rend és a többlettermelés otthonát akartuk megvalósítani. Háromszáz hektárt sikerült eddig etazsírozni. Ha ezt a munkát békében folytatjuk, öt év múlva mi lehetünk a világ mintatelepe, ahol nincs nyomorgó gépész, mindenki proletár és boldog. Minden alkotás alapja a rend, nem hagyhatjuk, hogy felfordulásba fulladjon minden, amit eddig alkottunk. Amazok azt hirdetik, hogy ha a marxizmus veszi át a hatalmat, minden gépészt a lábánál fogva akasztanak fel. Elvtársak, nem akarom a szovjet vezetőségének mai politikáját támogatni, hiszen magam is neoszocialista vagyok, és azt hiszem, mindnyájan, akik tagul léptünk be a jegytárba, nem azért tettük, mintha helyzetünkkel túlságosan meg lettünk volna elégedve. De nem azért léptünk ki egy felsőbb elnyomásból, hogy most egy alulról jövő terrornak engedjük át a teret. Ott sohasem láttuk, hogy a gépészeket lábuknál fogva akasztották volna fel, de mit gondoltok, elvtársak, mi lesz a mi sorsunk, ha ők veszik át a hatalmat? Ők a szavazásból is ki akarnak minket zárni, amit mi sohasem akartunk megtenni velük szemben sem. Mindig a legteljesebb harmóniában akartunk maradni a vezetőséggel. Ez a marxista nevelésünk alapelve. Soha az erőszak elvére nem helyezkedtünk, de kijelentjük, hogy nehezen megalapított tanyánkat nem engedhetjük prédául a felforgatásnak és terrornak, és ha az elnök erre kísérletet tesz, nyolcezer marxista öklével találja magát szemben, akik ha kell, meghalunk, de nem fogunk egy

kisebbség terrorja alatt elpusztulni. Nem azért éheztünk, kuporgattunk generációkon keresztül, hogy végül is hazátlanná váljunk! A tömeg extázisban fogadta meg, hogy a telepet megvédi a támadás ellen. – Március 18-án – folytatta Dobák – fel akar vonulni ez a társaság a Proletáröntudat szerkesztősége elé. Hát tudja meg a túloldal, hogy a munkásság megelőzi őket, és készen fogja várni. Sőt kijelenthetem, hogy intézkedések történtek az irányban is, hogy még ha többségbe jutnának is, a telep soha antropista uralom alá ne kerüljön. Tiszteljék a vezetőséget, és a tekintélyt, de megköveteljük, hogy a vezetőség is hivatása magaslatán álljon. Ha kell, mi gondoskodunk róla, hogy ennek megfeleljen. Ezzel egy ott álló asszonytól egy kis négyéves fiút vett át, és az asztalra állította. Talpig vörösbe volt öltöztetve, parányi kezében vörös zászló, de a tömegtől nagyon meg volt illetődve, rúgkapálni kezdett, Dobák alig tudta megfogni. – Na, kisfiam – mondta harsogva –, mit mondanál most, ha úgy tudnál beszélni, mint a nagyok? Mi nyomja a te kis szívedet? Majd elmondom én helyetted. Azzal megfogta a zászlótartó kis praclit, és lengette. – Kedves elvtárs bácsik – folytatta –, látják, ez a zászló volt a kis Bicó Lenin pajtáskám kezében, akit elvtársi érzése miatt vertek agyon a dúvadak. Ezzel azonban csak erősítették kis szívünkben a hitet, és ígérem, hogy ha nagy leszek, becsülettel megőrzöm a telepet a kommunizmus számára. De most a bácsikra hárul a feladat, hogy megbosszulják elvtárskám mártírhalálát, és hogy gondoljanak ránk is, el ne veszítsék a telepet, mert mi szabad kommunista hazában akarunk élni. A tömeg őrjöngött, ami még jobban megzavarta a kis elvtársat. Dobák csitításképpen megsimogatta könnyes arcocskáját, és kedvesen kérdezte: – Ugye, kis elvtárs, csak szabad hazában akarsz élni? De a kis elvtárs egyszerűen csak a jó, biztos padlón szeretett volna már lenni és elszaladni a haragos idegenek elől. Rúgott, kapálózott, bömbölt. Dobáknak a kezét is megharapta, mire az gyorsan leemelte, kétszer is a fenekére ütött, és visszaadta az asszonynak.

A tömeg felugrált, tombolva lelkesedett, és rögtön indulni akart, hogy minden antropistát azonnal kiirtsanak. Dobák alig tudta visszatartani őket. A gyűlöletből Líviának is kijutott, mert sokan őt vádolták, hogy Hajóst befolyásolja. Az „antropista tyúk” néven emlegették, azt híresztelték, hogy Kubánnal is viszonyt kezdett, és annak következménye, hogy a kertészet is antropista főnököt kapott. Most azt kiabálták, hogy a gyermek haláláért őket kell agyonverni. Gyermekért asszonyt. De ebből egyelőre nem lett semmi, mert a teremben váratlanul felfedeztek egy antropista férfit, aki hallgatózni volt kiküldve. Ezt rögtön agyonverték, és elégtétellel állapították meg, hogy lovagias bosszú volt: erős férfit öltek meg.

23 A CIVILIZÁCIÓ BAJNOKAI ÖSSZECSAPNAK A HALADÁS FÁKLYAVIVŐIVEL, AMIBŐL MÉG EZUTÁN IS SOK BONYODALOM SZÁRMAZIK, MÍG VÉGRE JÖN EGY BÁTOR FÉRFI, AKI MEGÍGÉRI, HOGY MINDENT RENDBE HOZ, HAJÓS PEDIG SZÖVETSÉGET KÖT VELE

Tizennyolcadikán reggel három óra hetvenöt percre volt kitűzve az antropisták felvonulása. Előtte való nap Hajós mindent megmozgatott, hogy az összeütközést elhárítsa. Behívta a marxisták vezetőségét, kérte, hogy álljanak el a tüntetéstől. – Mi tüntetünk? – mondták azok. – Ők hirdettek felvonulást! A sarokba szorított vadnak joga van megharapni a kopót, csak nekünk kell mindent eltűrnünk? Ki akart pártterrort bevezetni, mi vagy ők? Az építkezést és a rendet mindenképpen meg fogjuk védeni. – De azok is ugyanazt akarják. – Akkor tegyék le a fegyvert. Behívatta az antropistákat is. Persze, azok is azt kötötték ki, hogy a marxisták tegyék le a fegyvert. De kezdeni egyik sem volt hajlandó. Az antropisták kijelentették: – Az építkezést és a rendet mindenképpen meg fogjuk védeni, és nem engedjük át a telepet a reakciónak és a terrornak. – Mindketten a rendet akarják úgy, hogy a másikat agyonverik. Nem okosabb volna a jólétet akarni? – Azt akarjuk. – Úgy hiszem, élve is lehet jólétet élvezni.

– De nem börtönben élve. – Maguk közt csak az a különbség, hogy egymást gyűlölik, ami szuggesztió. A teóriákban agyonhajszolt emberiség felajzott fogcsikorgatása. Miért nem próbálják ezt letenni? Hát teljesen lehetetlen emberek közt elképzelni egy torzsalkodásmentes, szabad egyenlőséget, vállvetett munkát? – Éppen ezt akarjuk. Mi hozzuk az emberiségnek a szabad levegőt. Az ostobákat azonban ártalmatlanná kell tenni. Minden kísérlet meddő volt. Hozzájött még, hogy a főkertész bejelentette Kubán eltűnését. Hajós, akinek a feje már százfelé főtt, nem tudott keresésére indulni, és embert sem talált, aki vállalta volna. Mindenki izzott a politikától, és akárkit kért, megvetően fordult el tőle, csodálkozva, hogy barátja sorsát a közérdek fölé helyezi. Végre Lívia kapta fel kabátját, összejárt minden elgondolható helyet. Volt mindenekelőtt a szanatóriumban, ahol nyögő betegeken kívül egyetlen ápolót sem talált, mert Pollák mindenkit elvitt szervezkedni a holnapi napra. Egy takarítótól tudta meg, hogy ide nem hozták. Hosszas könyörgésre tudta meg, hogy hol találja meg a főkertészt, aki persze megbeszélésen volt. Odaérkezve be sem engedték, egy gyéren világított előszobában kellett várakoznia, míg kihívják. Közben embergyűrű vette körül, és ízetlen megjegyzéseket tettek rá, hogy miért érdekli őt annyira egy ábrándos szemű poéta. A főkertész kijött, de nem tudott semmi újabbat mondani. – Menjen talán, úrhölgyem, a marxistákhoz – mondta epésen az egyik –, az ő elvtársuk a jeles költő. Amennyire a munkát szereti, előbb-utóbb élproletár lesz belőle. Lívia azonban komolyan kapott az ajánlaton, megkérdezte, hol vannak a marxisták, és a társaság harsány nevetése közt elfutott. Azokat egy udvaron találta meg, ahol szónoklatokat tartottak nekik. Dobákot kérdezte meg, de az ridegen felelt:

– Az antropistákat kérdezze meg, ő maga kért antropista főnököt, amibe kész örömmel egyeztek bele, meg sem kérdezve, hogy mi mit szólunk a kertészet antropizálásához. Lívia agyon volt törve. Sírva fakadt. – Csak emberről van szó, kérem, nem marxistáról vagy antropistáról. Kérem, ne bántsanak, támogassanak. Dobák egy székre ugorva kiáltotta: – Ez a hölgy egy antropista úr, bizonyos Kubán nevezetű egészsége miatt aggódik. Ki hajlandó az elvtársak közül őt támogatni, illetve megvigasztalni? Röhej és szitok volt a válasz. – Úgy látszik, gyenge férfiak az antropisták! – kiáltotta egy. – Idejön a tyúkjuk vigasztalódni. Lívia hazafutott. Mindent feladva várták a másnapot. Másnap reggel már három óra ötvenkor kopogtattak Hajós lakásán. Dobák jött a marxista vezetőséggel. – Elvtárs, az épület körül van véve – jelentette ki. – Nem vagyunk hajlandók bevárni a teljes felfordulást. Most lesz szíves, elvtárs felvenni a kagylót és a vörösőrséget behívni. – Erre nem vagyok hajlandó. Jöjjön meg az eszük, ne irtsák egymást, és majd meglátják, hogy úgy is lehet élni. – Na, ennek a politikának vége van. Nem tárgyalni jöttünk. Kényszerítjük önt, hogy az őrséget behívja és rendet teremtsen. – Nem tehetem. – Akkor megtesszük magunk. Majd csinálunk rendet, ön pedig a foglyunk. – Az lehet – mondta Hajós, mint akinek minden mindegy. Apatikusan nézett végig a kint zajongó tömegen, amely az egész teret betöltötte. Most látta, hogy az utcatorkolatnál centrifugális gépfegyverek álltak. Tehát jó előre készültek, és míg ő azt hitte, mindenki teljes lényével a nagy, közös munkán csüng, addig

ezek a szabad idejükben, igazi énjük idején az ölésre készültek. Tehát minden jólét, amit eddig az emberiség alkotott, muszáj és teher. Az igazi felséges sport, az élvezet, az élet sója és tartalma csak a harc, mások legyűrése. Lívia reszketve simult hozzá. Dobák kiszólt az ablakon: – Gyerünk! Tíz felfegyverzett férfi lépett be. Hajóst körülfogták, megláncolták, kifelé vitték. Lívia vele ment. A tömeg üvöltéssel fogadta. – Áruló! Áruló! – kiabáltak feléje. – Antropista pénzért eladta a munkásságot! Dobák egy nyitott ablak párkányára ugrott, fél kezével kapaszkodva, féllel gesztikulálva szónokolt. – Az elnök elvtársat ujjal sem szabad bántani! Nem azért fogtuk el, hogy bosszút álljunk rajta. Személye ugyan egyáltalán nem rokonszenves a proletariátus szemében… Óriási röhej volt a válasz. – De őt a szovjet bízta meg a telep vezetésével az első évre, és szovjethazánkat tiszteljük, amikor intézkedéseit tiszteletben tartjuk. Mi pusztán az árulót akarjuk ártalmatlanná tenni, azért elfogtuk és fogva tartjuk addig, míg a szovjetet értesítjük a történtekről, és onnan új rendelkezést kapunk, nehogy törvény adta hatalmánál fogva az őrséget behívhassa, és a proletárfegyvereket saját vérei ellen fordíthassa. Addig pedig elindulunk, és megkezdjük a tisztítómunkát, hogy április tizenötödike itt csak jóérzésű, szovjethű munkásokat találjon. Most a tömegen át egy hahotázó hang törte magát keresztül, és ezt kiabálta: – Rába, bába, hiába, nincs a láda fiába. Ezt, mint kiszámoló versikét harsogta, minden ütemnél valakinek a mellére bökve. Kubán volt. Egy pillanatra csend lett, az emberek odafigyeltek. – Őrült – mondták többen, és kitértek előle.

Így jutott be a fal mellé, ahol az őrök Hajóst őrizték, és ahol Dobák szónokolt. Itt megállt, szembefordult a tömeggel, kezével dobverést imitált, és harsogta: – tramm, tramm, trararamm, tramm, tramm, trararamm… – Fogják meg, csendesítsék le! – kiabálta az őröknek Dobák, akit zavart a dobolás. De az ezt meghallva, mellé ugrott, az ablakpárkányra, kezéből trombitát formált, és úgy harsogta a tömeg felé a harci riadót: – Trará… trará… trará… Verjék agyon, gyilkos! Meg kell gyilkolni a potenciált, és hiába dőre sírás! Felcsavarni a nívót, és az antitézist munkaegységbe profitálni! És mindent meg kell gyilkolni, mert a nemlét az új Marx, mint a földrengés, rába, bába, hiába, hiába, hiába… És mellen bokszolta Dobákot, majd kiköpött a tömegre, de az emberek már lerángatták. Ott is tovább üvöltötte mondókáját: – Meg kell ölni úgyis mindenkit, mindenkit hiába, gyilkos! Dobák végre folytatta: – Ez a szerencsétlen jó marxista volt valaha, amíg az én műhelyemben dolgozott. Most, mióta az elnök barátjává fogadta, ő is antropista maszlagot szedett magába, és íme, az eredmény. De a munkásság megelégelte ezt a lélekmérgezést. Most pedig kérdezlek titeket, akartok-e cselekedni, akarjátok-e, hogy a munkásság még ma megmutassa öklét a konkolyhintőknek, és rendet csináljon egy nap alatt a telepen? – Akarjuk, akarjuk! A tömeg tombolt. – Fel fogunk vonulni a Világítótorony szerkesztősége elé… – Sötétség tornya, sötétség tornya! – kiabálták a szellemesebbek. Ebben a pillanatban a teremépület két oldalán a térre torkolló utcákból kerepelés hallatszott. A centrifugális gépfegyverek szólaltak meg. – Megtámadtak az antropisták! – zúgott végig az ijedt kiáltás. – Majd ellátják őket a fegyverek! – nevetett Dobák. – Azt hiszik, a munkásság a fülén feküdt, míg ők mérgeztek?

De a két utcából hamarosan menekülő marxista tömegek hullámoztak be. A gépfegyverek hirtelen elnémultak. Egy pillanat múlva pedig feltűnt mindkét utcában két-két autó, teljesen páncélozva. Köztük háló feszült, ez seperte maga előtt a tömeget. A térre érve még széjjelebb mentek, a háló az egész teret elzárta keresztben. Mindenki megfutamodott, szét a többi utcákba. Hajóst otthagyták, aki Líviával együtt megragadta Kubánt, és mindhárman sietve beugrottak a kapun. A háló pedig megindult előrefelé, maga előtt leteperve Kubán szép bokrait, és a túlsó oldalon újra összefutva bementek az utcába a marxisták után. De alighogy kiürült a tér, az autók után újabb tömeg nyomult: az antropisták. Hajós lakása előtt újabb gyűrű képződött. A tömegben Pollák tört át néhány emberrel, Hajós megláncolt kezét megragadta, és az odahívott fegyvereseknek adta át. – Egy ládát ide! – kiáltotta. Egy kapu alól több ember egy hatalmas ládát cipelt ki. Hajóst fellökték rá, majd Pollák is felugrott, aztán beszélni kezdett a tömeghez. – A gépészség a mai napon megmutatta öklét a reakciónak. És garantáljuk, hogy a marxizmus soha többé nem lesz úr a telepen, amit a gépészség verejtékkel alkotott. Óriási lelkesedés volt a válasz. – Gépészek, itt áll előttetek megláncolva az elnök. – Úgy kell az árulónak! Le kell ütni! – ordították. – Nem mi láncoltuk meg, hanem a marxisták… Erre még üvöltőbb kórus felelt: – Piszkos gazemberek! Ki kell szabadítani az elnököt! A lelkesedés abba az irányba nyúlt, ahova húzták, olyan mindegy, csak verekedni lehessen! Pollák alig tudott már vágányon maradni.

– Úgy van – mondta. – Mi nem tehetjük meg azt, amit azok. Ha a marxisták agyonütik is az elnököt úgy, hogy a szovjet a hátralevő időre újat nevez ki, csak nyerhetnek vele, de mi semmi esetre sem. Mi üldözöttek vagyunk, nem tehetjük ki magunkat annak, hogy az új elnök szovjet repülőgépekkel kiirtson minket. De ha kell, ennek is szemébe nézünk. Ugyanis felszólítjuk az elnököt, éspedig utoljára: elfogadja-e a feltételeinket? Ha igen, úgy magunk közé fogadjuk, és megalkotjuk a gépészség mintatelepét, de ha nem, akkor is szabadon engedjük: ám hívja be a vörösőrséget, és pusztítson ki bennünket. De előbb tisztogatni fogunk. Most egy pár percre, amíg az autók visszaérkeznek, le fogjuk oldani a láncot, és tárgyalni fogunk. Ráspollyal nekiestek a bilincseknek és Hajós pár pillanat múlva megszabadult tőlük. – Most pedig kezdjük meg a tárgyalást. Kérdem az elnököt: elfogadja-e feltételeinket? – Elfogadom – mondta Hajós alig hallhatóan. – Rába, bába, hiába, nincs a láda fiába – hangzott Kubán hangja, és nevetve bökdöste a körülállókat. – Gyilkos! Meg kell gyilkolni, fel kell hasítani. Trará… trará! – Őrült – suttogták. – Íme, az eredmény – mondta Pollák. – Világéletében buzgó, ceremóniára járó marxista volt, soha a felvilágosodás szelleme nem ért el hozzá. Ilyenekkel vette körül magát az elnök. De garantáljuk, hogy ennek a mérgezésnek a gépészség véget vet. Most a tér túlsó oldalán megjelent az első autó pár. Maga után óriási, zárt hálózacskót húzott, amelyben sikoltozó, őrjöngő embermassza hánykolódott, hörgött, könyörgött, jajgatott, amint a földön végighúzta a két kocsi. Az antropisták roppant lelkesedéssel fogadták, örömükben sapkájukat dobálták a levegőbe. Hajósnak minden idegszála holtra borzadt. – Persze – szólt Pollák –, a proletariátus azt hitte, hogy a gépészség a fülén feküdt, míg ők mérgeztek. Most megismerkedtek a gépészököllel. Aztán Hajóshoz fordult.

– Tehát elfogadja? Hajós előrelépett. Reszkető, szinte síró hangon, kezeit összetéve szólt a tömeghez. – Emberek, azért fogadom el, mert még mindig nektek akarok segíteni. Nektek éltem, és vártam, hogy elérem, amikor az életet lényegében fogjátok megérteni. Mindegy, olyan mindegy nekem, hogy nevezitek el a világnézetet, élet csak egy van, egynemű, valóságos élet, amit jól megélni csak egyféleképpen lehet: barátságban, szabadon, de tisztán megértve a tartalmat. Ezt a tiszta, érthető valóságot összezavarja a ti sokfelé húzott filozófiátok és a szadizmus; azért maradtam pártokon kívül, csak embernek. De látom, hogy végleg ki fogjátok egymást irtani, ha nem válok magam is pártemberré. Ezért csatlakozom hozzátok. De csak ha megfogadjátok, hogy a marxizmust ugyan kiirtjátok, de nem a marxistákat. A további vérengzéstől és pusztítástól el kell állnotok. A tömeg dühösen fakadt ki. – Hogy ők irtsanak ki bennünket? – Most az egyszer vannak kezünkben, nem engedjük újra fölénk kerekedni a társaságot! Hajós kézzel-lábbal magyarázott: – Csukjatok le mindenkit, aki az antropizmus ellen pisszenni mer, hallgattassátok el őket, de ne irtsátok és ne tegyétek lehetetlenné az emberéletet. Most a tömegből egy férfi ugrott elő. A főkertész volt. – Elnök! – ordította Hajós felé. – A gépészség, ha kell, ma meghal, de tisztává teszi a levegőt. Sokat csalódtunk magában, többet nem hiszünk. Itt vagyok, ölessen meg, nekünk az élet nem minden, és ma végeznünk kell. Ezzel elébe ugrott, és mellén feltépte ruháját. – Azt hiszi, ma is remegő szolgákkal áll szemben? Mi nem félünk, mi csak nyerhetünk, ölessen meg, gyilkoljon meg, ha akar! Kubán a főkertészt meglátva kidagadt szemmel ugrott oda.

– Gyilkos! Meg kell gyilkolni! – kiabálta. – Le kell ölni! Azzal kését teljes erővel a mellébe vágta. Majd az eleső hullát diadalmasan körültáncolta. – Rába, bába, hiába, nincs a láda fiába… Többen rávetették magukat. Pollák kiabált: – Nem szabad bántani! Vigyétek a szanatóriumba, ki fogom analizálni. Ez az eset örök dokumentuma lesz az antropo-pszichoanalízis tételeinek. Kubánt elvitték. Pollák újra Hajóshoz fordult. – Ön tehát beleegyezett – mondta inkább a tömegnek, mint Hajósnak –, hogy a marxista izgatást elfojtsuk, csak azt kötötte ki, hogy a vérengzést és pusztítást abbahagyjuk. Nem valószínű, hogy a kesztyűs kéz meg tudja fékezni a reakciót, de a szovjet hatalmas, mi pedig üldözöttek vagyunk, és ezért indítványozom, hogy az ajánlatot fogadjuk el. A bosszú úgyis távol van a gépészségtől, és most, hogy a hatalmat átvettük, talán sikerül béké… Most távolról szörnyű detonáció hallatszott, aztán még egy, aztán még egy. A tömegen zavart kiáltások futottak végig. Mindenki elvesztette a fejét. – Az emeletek!! – kiáltott magánkívül Hajós. – Az emeletek! Mentsétek meg az emeleteket! Pollák habozott. – Az autókat az emeletekhez! – kiabált Hajós. – Nem tudjuk lekapcsolni a hálót – felelte zavartan Pollák. – Mindegy, úgy, ahogy van. Gyerünk az emeletekhez! És elfeledkezve a helyzetről, csak a kedves, egyetlen, nagy műre gondolt, és félrelökve mindenkit, rohant az autókhoz. Pollák a nyomában. Az egyikre felugrottak, és Hajós a sofőrt félrelökve indított. A két hatalmas kocsi megrántotta a hálót, amelyben kétszáz ember jajgatott és vérzett, élő a halott hátán. Irtózatos halálüvöltés hangzott fel, a kocsik rohanni kezdtek, a nagy kolonc ide-oda gurult, nekivágódott a házak falának, felugrott meg visszaesett, míg pár perc múlva a jajgatás megszűnt, csak a hosszú

vérfolyam jelölte a két egymás mellett haladó kocsi útját. Közben újabb robbanások hallatszottak. Hajós teljes erőre kapcsolta a hullámfogót. Öt perc múlva ott voltak a romoknál. Vagy ötven hektár emeletei hevertek romokban, körötte emberek százai. Letértek a mezőre, bekerítni a marxistákat. A két kocsi újra széjjelvált, a háló kiegyenesedett, a hullák kiszóródtak belőle, és az autók nekiindultak az embereknek. Sikoltozás támadt, százfelé rohantak. Csak egy ember maradt a helyén, kezében villamos vezetékek végeit tartva. A sofőr vette észre, kikapta Hajós kezéből a kormányt, és lefékezte a kocsit. Zökkenve álltak meg. – Na, gyertek, kutyák! – kiáltotta az gúnyosan feléjük. – Gyerünk közelebb! Tíz nektár fog a nyakatokba zuhanni! Dermedt csend következett. Még elfutni sem lehetett a kocsikkal. A férfi pedig ördögi mosollyal vigyorgott, és élvezte a perceket. – Legalább féljetek egy kicsit, kutyák, mielőtt megdögöltök – mondta. Most egy lövés dördült el. A férfi térdben megrogyva összeesett, kezében még ott szorítva a két drótvéget. Önkívületben a földön vergődött. Kétségbeesett pillanatok következtek. Hátha összeér a vezeték a kezeiben? De most az autó alól egy beesett arcú, sápadt fiatalember ugrott elő, kezében a puskával, amivel lelőtte, rávetette magát, és az egyik drótvéget megragadta. Rögtön maga is összeesett az ütéstől, de a helyzet meg volt mentve. A sofőr leugrott, elvágta a vezetéket, és az ájult fiatalembert az autóba téve megindultak. – Utánuk! – kiáltotta most felszabadultan Hajós, és felállva deklamált, parancsolt, irányított. A többiek lerángatták. – Ne dugja ki a fejét a páncélból.

– Ne bántsatok! – üvöltött rájuk. – Azt tegyétek, amit parancsolok! Bekerítni, összezúzni a kutyákat. Szétszedni, aztán ágyúba töltve lőjétek ki, hogy atomjuk se maradjon a föld vonzókörében! Vagy száz embert sikerült a hálóba kerítni, a többiek hanyatt-homlok menekültek részint a telepre, részint a határ felé, be, szovjet területre. A hálóba zártakat Hajós pokoli tempóban húzatta fel a hegyre, sziklákon át. A halálkórus üvöltött, a kocsiban ülők már megelégelték, de Hajós nem hagyta őket. – Itt a bosszú órája, ki kell irtani a reakciót! Fel kell hasítani a terhes asszonyt is! Ez újra lelkesedést öntött beléjük. A kórus lassan elhallgatott. Most a telep felé indultak. A telep határán izgatott embertömeg várta. Az antropisták. Hajós felemelkedett, kiment a páncéltetőre. A kocsik lassítottak. – Íme – kiabált a hálóra mutatva –, elhoztuk őket. És vegye tudomásul mindenki, hogy az antropizmus átvette a hatalmat. És aki ellene pisszenni mer, azzal végzünk. A tömeg üvöltve ünnepelte Hajóst. Leszedték a tetőről és vállukon vitték be a főtérre. Ott felsietett az erkélyre, és újra szónoklatot kellett tartania. A szabadság most kelő napjáról beszélt, ami meghozza a nagy emberi igazság hajnalát, a békét, munkát jólétet és testvériséget, és amely acélpöröly gyanánt fog lesújtani a szabadság és a testvériség ellenségeire. Aztán lement, maga vezette a tömeget a Proletáröntudat szerkesztősége elé, ahol egy lelket sem találtak, mire a felgyújthatót felgyújtották, az összetörhetőt összetörték, és az egész házat földig lerombolták. Legnagyobb segítsége Hartmann volt, aki vasdoronggal ünnepelte a nagy felszabadulást, és minden ütés után felkiáltott: – Éljen Hajós, a gépészek felszabadítója! – Éljen a vezér! A tömeg pedig mindent ezerszeresen visszhangzott.

Csak most jutott eszébe az összeesett arcú, sápadt fiatalember, akit közben a szanatóriumba vittek. Bement hozzá, de nem találta. Közben felélesztették, és elment. Nem volt hajlandó megmondani a nevét. – Amit tettem, elveimért tettem – mondta. – Az egysíkú, egyenlő társadalomban nincs helye annak, hogy valakit ünnepeljenek, mert ezzel már fölébe kerül másoknak. Engedjétek meg, hogy ne tagadjam meg elveimet. Azzal eltűnt. Hajós nagyon szerette volna megtalálni. Ilyeneket szeretett volna látni maga körül, de senki sem tudott róla közelebbit mondani. Utána, amikor hazatért, Lívia semmit sem értett a dologból. Reszketve, borzadva közeledett hozzá. – Mit tettél? De Hajós eltolta magától. – Eh, hagyd a szemrehányásaidat, nincs időm vénasszonyoskodni, végre is tennem kellett. – De így teszel? Társam, hova lettél? Hajós fel-alá rohant. Oda se hallgatott. Lívia kezeit tördelve követte szemével. Aztán sírni kezdett. Erre meghökkenve állt meg. Odament, gyengéden átfogta. – Ne félj tőlem. Tudom, hogy vadállat vagyok. De másképp nem megy. Téged nem bántalak. – Mit érek én azzal? – zokogta Lívia. – Rá kell jönnünk, hogy tényleg nincs az, amit ábrándos-hülyén keresünk. Ez a valóság, és ez az élet. És az élet nem lehet más, mint szükségképpeni valami, amit ha meg akarunk kerülni, olyasmit hajszolunk, ami nincs, tehát nem igaz. Fantomot hittünk életnek, valóságos dolognak. Ez van, tehát ennek kell jónak lennie, mert ezzel érhetek el valamit. – Te az emberek közti siker szerint mérlegeled a jót és az igazat?! – sikoltotta

Lívia. – Pont te beszélsz így? – Így van, mert másképp nem lehet. Ami diszharmonikus az élettel szemben, az elpusztul. Ne félj, simulj mellém, nem lesz semmi baj. De Lívia borzadva elhúzódott, és kiment. Hajós a vállát vonogatta. Fogát összecsikorította, de nem ment utána. Lefeküdt. Egy óráig hánykódott, míg el tudott aludni. Arra ébredt, hogy rázogatják. Lívia feküdt ráborulva, és zokogott. – Gyere vissza társam, hova mentél!? Olyan üres minden. – De hisz itt vagyok – és át akarta ölelni. Az szomorúan rázta a fejét. – Nem, nem vagy itt, és már sohasem leszel. Nem téged hívlak, hanem azt, akit megismertem akkor. – Az vagyok, kis társam, a tied. – Úgy tudnék szeretni, úgy kellene valakit szeretnem! Felült, és az ágy széléről nézte, kihűlve, idegenül, és zokogott. Hajós nem mert hozzányúlni. Őt is nagyon fojtogatta valami. Az elmúlt órák alatt elült benne a fenevad, és ébredni kezdett benne a régi. Jobban utálta magát, mint Lívia, mert az nem haragudott rá, csak eltűnt bálványát, menedékét siratta, de Hajós lassan érezni kezdte, hogy ő lett az utolsók utolsója, aki soha nem is fogja megérdemelni, hogy tiszta kézzel hozzáérhessen ez a nő. Nem is kérlelte többé. Elfordult, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Egyik cigarettát a másik után szívta el. Így virradt rájuk a reggel. Akkor Lívia felöltözött, és elment. Hajós nem merte kérdezni, hová. A szanatóriumba ment. Rimánkodott, hogy vegyék fel ápolónőnek, mindent elvégez, csak engedjék meg, hogy Kubánt ápolhassa.

Nem sokat kellett könyörögnie. A harcoknak sok sebesültjét alig tudták elhelyezni. A régi, képzett ápolókat mindenünnen a sebészetre tették át, és kapva kaptak, hogy az elmeosztályra akad jelentkező. Hajós ajtaján pedig nagy sebbel-lobbal lépett be Hartmann. – Kálmán, kérlek, itt vagyunk küldöttségben – sugározta boldogan. – Az éjjel a pártvezetőség küldött ki bennünket, hogy megkérjünk, vállald el az antropista köztársaság vezéri tisztségét. Azzal bejött Pollák is és nyolc-tíz férfi. Hajós az egyikben felismerte a sofőrt, aki azt a borzalmas kocsit vezette. Most csak egy célja volt: méltónak bizonyulni. – Vállalom – szólt –, de vissza kell térnünk a békés munkához. A bosszú be van fejezve. – Úgy van – szóltak azok –, már bízunk a mi tagtársunkban, aki megmutatta a válságos percekben, hogy szíve a gépészek mellett van, és követni fogjuk. Hajós gondolt egyet: ezeket az embereket le kell kötni maga mellé. – Rendben van – mondta –, most pedig lássunk hozzá, hogy megalapozzuk a jövőnket. Mindenekelőtt a gépészdiktatúra a fontos. Hogy hívják önt, gépésztárs? – fordult a sofőrhöz. – Potecki János. – Az ön szíve helyén volt, mikor kellett. Felkérem, vállalja a közbiztonság megszervezését. – És mit szól ehhez a párt? – Majd előterjesztjük. Természetesen a párt dönt, de indítvány nélkül nincs miről döntenie. – Vállalom – felelte az. – Pollák tagtárs lesz szíves vállalni a szellemi felvilágosítás munkáját, megszervezni a körzetekben a heti előadásestéket és erre mindenkit kötelezően

berendelni. Az elmaradókat a biztonsági hivatal fogja előállítani, esetleg megbüntetni. – Te pedig – fordult Hartmannhoz – vállald az építkezési ügyeket. Szervezz hivatalt, és intézd a párt szellemében teljes hatalommal. – Jó – mondta Hartmann –, most pedig menjünk, mert vár a párt plénuma. A nagyterembe mentek, ahol az egybegyűltek falrengető, szűnni nem akaró ovációval fogadták a bejelentést, hogy Hajós mindent elvállalt. Ő megköszönte a bizalmat, és előállt az indítvánnyal. Persze, egyhangú üdvrivalgással elfogadták, és egy felszólaló szavaira azt is elhatározták, hogy a zavaros idők elmúltáig a négytagú kormányt teljes hatalommal ruházzák fel. Egy év múlva a párt automatikusan újra összeül, amikor a megbízottak referálnak a végzett munkáról, és a párt határoz a továbbiakról. Majd felharsant az Antróposz, és az emberek egymás nyakába borulva énekelték:

Szabad lesz élni, levegőt szívni, örömöt kérni, félre a dőre, tunya várással, hiába sírással! gépészek, előre!

Hartmannal és Poteckivel távozott el. Azok kérdésekkel és indítványokkal

ostromolták, ő pedig szórakozottan felelgetett. Azon gondolkozott, hogyan tudna megállni a megkezdett lejtőn, hogy azok észre ne vegyék. Visszaemlékezett Lichtenberg szavaira, hogy az embereket halálra kell gyötörni, ki kell fosztani, meg kell nyúzni, ha azt akarja, hogy szeressék és rajongjanak érte. Akkor esetleg tud adni is nekik valamit. De nem lehetne-e úgy tenni, hogy csak látszatra raboljon és gyötörjön, valójában simogasson és adjon? Elhatározta, hogy az ösztönöket mindenesetre ki fogja elégíteni, mert ez kell. Adni fog hivatalokat, mint eddig. Úrrá teszi a környezetét, amivel egyszersmind szolgájává is tette. De őrködni fog, hogy ez csak látszat legyen, és ne adjon módot igazi rablásra. Így majd odaállhat Lívia elé, és ha majd fel fogja tárni, az megbocsát neki. Nélküle nem tudna élni, hiszen most jött rá, hogy ezeket a terheket csak azért tudja viselni, mert nála még elismerést talál. Ő volt az, akinek be tudott számolni, aki megértette és méltányolta mindazt, ami benne lélek volt. Ha ő elveszne, vele veszne az egyetlen visszhang, és értelmetlen lenne az élet. Nagyon, nagyon szégyellte tegnapi magát. Elkapta őt is az őrület. De most mindent rendbe fog hozni, nagyon fog vigyázni magára. Hazaérve mindent el fog mondani Líviának, és újra élni fognak. A tegnapiakat le fogja vezekelni. Ezért a kapuban sietve búcsúzott el tőlük, hivatkozva rá, hogy fáradt, képtelen ma tovább tárgyalni. Majd délután. Felment, de Líviát nem találta. A szoba minden zugát megnézte, hátha lefeküdt, vagy hallgat valahol. Nevén szólította, nem kapott választ. A szíve összeszorult. Kifutott az utcára. Biztos vissza fog jönni. Várt a kapu előtt. Az emberek megéljenezték, mindenki levett kalappal üdvözölte. Akik legmélyebben üdvözölték, tegnap még marxisták voltak. Amint erre gondolt, döbbenve jutott eszébe, hogy hátha megölték Líviát a marxisták. Ha így volna, ő sem tudna többé megmaradni annak, amiben már amúgy is inog. Poteckihez futott, akit útközben talált meg. Néhány lakásból karhatalommal költöztette ki a marxistákat, ahol ideiglenesen az őrséget helyezték el. Izgatottan érdeklődött, nem tud-e valami merényletről Lívia ellen, de nem kapott

határozott választ. – Mi nem tudunk semmiről – mondta –, de az nem jelenti, hogy ki is volna zárva. Zavarosak az idők, biztosat csak a szanatórium tudna, ahova a sebesülteket viszik. Sietett a szanatóriumba, és majdnem emeleteset ugrott az örömtől, mikor ott megtalálta. Mit bánta ő, hogy ápolónőruhában látta! Majd visszajön. Bement Lívia szobájába. Mikor az ajtót becsukták, és Lívia leült, elébe térdelt, fejét az ölébe fúrta és sírt, jólesőn, megkönnyebbülten. – Olyan piszkos vagyok, olyan piszkos! – zokogta. – Gyere vissza, mert én is vissza akarok térni hozzád. Belevittek akaratom ellenére, és engem is elkapott az ár. Emberek közt feltétlenül ragad rám valami, ami bennük van. Neked könnyű, kívül állsz, nem érzed, hogy rángatnak. De én érzem, és önkéntelenül visszarántok, pedig igazi énem nem akarja. Úgy szeretném, ha megértenél. Nem változtam, vissza akarok térni hozzád. Lívia megértette. Szelíden simogatta a fejét. – Ne támadj most. Segíts. Szükségem van a kezedre – kérlelte tovább Hajós. Lívia megfogta a fejét, és felemelte. Kérőén mondta: – Nem tudnád otthagyni őket? Próbálj kiszállni. – Ez volna a legjobb, de akkor elveszek, és én sem alkottam semmit. És ha kiszállok is, utánam jönnek, kényszerítenek, hogy az ő vitustáncaikat folytassam. Így legalább kezemben vannak, és enyhíthetem a táncot. – Úgy látom – szólt elgondolkozva Lívia –, hogy itt csak két kiút van. Egyik a halál, másik, amit Kubán választott. Most nagyon jól érzi magát. Bölcsődalt hall, mire lefekszik és anyjával beszél, akinek kezét a homlokán érzi. Nagyon csendes, mindig mosolyog. Máskor a folyosó virágos rét neki, tavaszi napot lát, kitárt karral szaladgál, aztán képzelt virágokat gyűjt, és azt is az anyjának adja. Azért ápolom őt, mert elérte az egyik célt, ami jóérzésű ember számára cél lehet, és vigyázok, nehogy visszatérjen az esze. – De mit csináljak én? Muszáj köztük lennem. Én tudom, hogy még segíthetek,

csak meg kell csalnom őket. Az eddigi csalódás azt jelenti, hogy rossz volt a módszerem. Meg kell változtatni és már tudom is, hogy mit fogok csinálni. Úgy fogok tenni, mintha ütnék, és valójában segítek. Lívia elmosolyodott. Most megint olyan igazi, jó, nagy gyereknek látta Hajóst, mint azelőtt. Ez a nagy hit a jó erejében tette olyan rokonszenvessé. Letörölte könnyeit, átvezette az ágyhoz, ott maga mellé vonva leültette. – Mondd, mit terveztél? – szólt és szétsimította homlokába lógó szőke haját. Mélyen a szemébe nézett, úgy, hogy most neki eredtek el a könnyei, annyira szerette ezt az örök, elolthatatlan, nagy gyereket. Hajós egészen felvillanyozódott. Egymást átfogva mondta el neki nagy terveit. – Meglátod – mondta –, milyen eredményről fogok neked beszámolni! Akkor vess meg aztán, ha tudsz! Te – fordult hirtelen feléje –, tudod mit? Bízzál bennem! Próbáld meg. Este, ha együtt leszünk, úgy fogunk nevetni, hogy becsaptuk az emberiséget. Az így lesz – mondta lelkesedéssel és hadarva –, itt van, mondjuk, a fűtőtest, ide állítjuk a kis ernyős lámpát. Te így ülsz, én veled szemben, így, és megfogom a kezed. Mind a kettőt. És így fogunk beszélni és nevetni. Te!! Olyan tiszták és szépek leszünk, és mindenki kalaplevéve fog minket tisztelni, mert azt hiszi, mocskosak vagyunk, és mennyit fogunk ezen nevetni! – Lívia szívből kacagott, míg Hajós a szoba közepén ugrált és magyarázott. A végén felugrott, és összecsókolta az ő nagy gyerekét. – Hát visszajössz velem? – kérdezte Hajós. – Persze hogy megyek, csak engedd, hogy pár napig itt maradjak, mert nagy szükség van rám. Majd ha a most beszállítottak felgyógyulnak, úgy két hét múlva. Addig vársz, ugye? Nem volnék kibékülve magammal, ha most itt hagynám őket. Ebbe bele kellett egyezni. Az antropisták közt is rossz vért szülne, ha azt látnák, hogy az elnök felesége hangulata szerint változtatja beosztását, míg a gépészek azt végzik, amit momentán előírnak számukra. Az pedig, hogy mikor szükség volt, azonnal jelentkezett ápolni, és kitart amíg kell, nagy nimbuszt jelentett számukra. A véletlen is közrejátszik, hogy minden a legjobb rendben menjen Hajós hatalma felé. – De azért kikísérlek egy darabon – mondta.

Elindultak. Abban egyeztek meg, hogy mindennap meglátogatja Líviát egy fél órára, és ha a szanatóriumból kiválik, akkor is minden két-három napban megnézik Kubánt. Lívia tréfásan megfenyegette: – De csak úgy egyezem bele, ha mindig jó gyerek maradsz! Az embereket sose szabad bántanod! Csak az én Hajósomat szeretem, nekem nem kell mostoha Hajós! Hirtelen egy sarok mögül egy férfi ugrott elő. Kezében régimódi revolver, és Hajósra szegezte. – Dögölj meg, áruló! – kiáltotta, és elsütötte. Lívia sikoltva vetette magát Hajós elé, és összeesett. A férfi ezt látva elfutott. – Fogják meg! – kiáltotta Hajós, mire többen utána vetették magukat, ő is majdnem utána szaladt, de Lívia volt a fontosabb. Felkapta, és rohant vele vissza a szanatóriumba. Az emberek segítettek neki. Odabent rögtön átvilágították. A golyó szerencsére csak a szívét járta át, de a gerincoszlopnál megakadt. Mellét megnyitották, az aortába bekapcsolták a csövet, működésbe hozták a szivattyút, ami vérkultúrát adott az erekbe, és pár perc múlva megindult a lélegzés. A szívet kivették, a mellkast a kiömlött vértől megtisztították és ideiglenesen újra összezárták. Aztán hátából kivették a golyót. Késő este lett, mire elkészültek. De élt, mert szerencsére tizenöt percen belül be tudták kapcsolni a véráramot és a gerincvelő sértetlen maradt. Hajós az őrület határán állt, és csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy asszonya újra lélegzik. De most egy hónapig nem beszélhet vele. Pollák csak késő délután érkezett vissza. Már tudott a dologról. Hajóst a folyosón ülve találta. Vállára tette a kezét. Az megrettent. – Nos, mit szól a tekintélytisztelő és lojális marxistákhoz? Ezekkel szemben minden jóakarat hiába.

Az komoran nézett fel. – Nem. Többet nincs kegyelem. Igazuk van. Hiába. – Már meg is van az ipse. – Hol?! – Potecki megmutatja. Hajós, mint a fúria rohant Poteckihez. A főőrségen találta meg. Most már ilyen is volt, és csak Pollák útbaigazításával találta meg. Ott egy nagyobb szobában több antropista őr közt a mennyezetről kötélen, fejjel lefelé egy férfi lógott és üvöltött a fájdalomtól. A merénylő. Hangja már rekedt volt, de olyan velőbe hasító, hogy Hajós máskor megőrült volna tőle. Meztelen lábujjai mind sebesre voltak pörkölve, szájából vér csorgott, ami lefolyva a szemgödreibe száradt úgy, hogy alig látott. Szája pecekkel volt kifeszítve. Hajósban irtózatos dilemmák dúltak. Csak állt és nézte, néha szinte kéjjel, néha feltámadt valami benne a régiből. De már nem önmaga volt a régi sem, csak a kényszerű engedelmeskedés Lívia utolsó szavainak. Nem szabad az embereket bántania! Nem tudott mit mondani, pedig akart valamit. Szótlanul megfordult, és kifelé indult. Potecki utána. – Mondja, vezér, mi történjen vele? – Nem tudom… nem szólhatok. Úgy szeretném, ha nem én nyúznám meg. Harsány nevetés volt a válasz, és megéljenezték. Mindenki megállapította magában, hogy ilyen ember kell nekik. Amint kilépett, még hallotta az áldozat felfokozott üvöltését, és igyekezett elfutni. Éjjelre Hartmann Jóskát hívta magához, hogy aludni tudjon. Másnap autót kért, hogy a dolgait el tudja végezni. Kihajtott a szanatóriumba, megnézte Líviát, és visszajött. Poteckit rendelte magához, érdeklődött, hogy állnak az ügyek, sürgette a teljes tisztogatást.

Potecki beszámolt, hogy az éjjel általános razziát tartottak, a volt marxista vezetőséget összefogták. Dobák ellenkezés közben, sajnos, életét vesztette, több társával együtt. – Jól tettétek – szólt megelégedetten Hajós. – Elkoboztuk az összes marxista röpiratokat és könyveket, a ceremóniásokat összefogtuk és bezártuk. Hajósnak ötlete támadt. – Ezeket a röpiratokat nyilvánosan, ünnepélyesen el kellene égetni. A ceremóniásokat pedig kényszeríteni kell, hogy maguk hányják máglyára az összes Kapitálokat és Bérárprofitokat, nyakukban a vörös selyemkötéllel. – Meglesz – örvendezett Potecki. Aztán Hartmann-nal tárgyalt. – Írasd össze azokat, akik a forradalmi védőrségnél, bíróságoknál, a felvilágosító hivatalnál vagy egyebütt szolgálnak, és ezek kivételével mindenkit rendelj ki munkára a felrobbantott emeletek építéséhez. – Ez a pártban rossz vért szülne. Bocsáss meg, hogy megemlítem. Minden kerületi összejövetelen azt kiabálják, hogy a marxistákkal kell felépíttetni, ők csak újat hajlandók csinálni, és ebben igazuk van. – Persze hogy igazuk van. Rendeld ki a marxistákat a romokhoz, az antropistákat az új építkezésekhez. Ebben megegyeztek. Pollák jött még azzal, hogy a körzeti összejöveteleknek nincsenek megfelelő termeik. Építeni kellene sürgősen legalább tíz nagytermet, ahol a felvilágosítógépészek is lakhatnának. Azon kívül több könyv kinyomatását kérte, de nem fonotip lemezekre, mert a telep nem szerzett be idejekorán elég felolvasógépet és a nyomtatott betűt különben is könnyebb tanulni. – Bizony, nekem annak idején csak a termelés volt a fontos – mondta Hajós. – Minden pénzünket ide koncentráltuk. – És ennek most isszuk meg a levét. Látja, hiába a legjobb szándék, a jólétet nem

lehet pusztán a jólétre irányuló munkával megteremteni. Oda egészséges gondolkozás és kialakult, egységes világnézet kell, ami rendszert teremt, különben széthull minden. – Még van egy kis pénzünk, azon beszerezhetnénk az iskoláknak felolvasógépeket a szovjettől. – Erre is van jelenteni valóm. A szovjet hírét vette az eseményeknek, és minden közlekedést beszüntetett. A határon ott állnak a vörösőrök. De nem mernek jönni, félnek, hogyha minket elpusztítanak, az a kinti gépészséget végleg elkeseríti, ezért fenn akarják tartani a szótartás látszatát, hogy elkerüljék az esetleges újabb gyermeksztrájkot. Efelől nyugodtak vagyunk, de hermetikusan el vagyunk zárva. – De a nyomtatás nagyon költséges dolog. – Muszáj. Ötven embert elveszünk, akik háromszoros váltott turnusokban nyomtatnak. Papír van elég, de meg kell építenünk a papírgyárat is. Anyagunk van, adja a bauxit és az agyag, legfeljebb mindent facilitból készítünk. Ez azonban háromszáz embert igényel három hónapon át. – Hát végül is hány ember kell magának? – kérdezte Hajós felugorva. – Cirka ezer. – Ezer?! – Na igen, a teremépítkezésekkel együtt. – És mi lesz az emeletekkel? – Mindez azért szükséges, hogy idővel biztosítsuk az emeletek nyugodt építését. Hiába, ez vele jár az átalakulással. – Hát akkor jövőre nem lesz nagyobb az életnívó? – Legfeljebb megesik, hogy az első évben nem. De látja, hogy körül vagyunk zárva, mit csináljunk? Magunkra vagyunk utalva, magunknak kell állnunk a sarat.

– Meg is álljuk! – mondta keményen Hajós. – Szólok Hartmann-nak az ezer emberért. Este ablaka alatt nagy éljenzés harsant fel. Potecki lépett a szobába. – Vezér jelentem, hogy a Kapitálokal elégettük. A ceremóniások dobálták a máglyára, de a lelkesedés olyan fokot öltött, hogy a nép nem akart megállni, és a Kapitálok után a ceremóniásokat is utána hajigálta. Nem lehetett megakadályozni. Na, de nem nagy kár. – Nem szabad egészen szabadjára ereszteni a vadságot – szólt Hajós. – Nem jóra vezet. – Nem tudom – mondta elkomorodva Potecki. – Ha a plebsz megszokja a máglyaszabadságot, utóbb megeshetik, hogyha mi nem tetszünk neki, minket is odahajigál. Na de ez csak a kezdet velejárója, hadd fussák ki magukat. Még nem vagyunk elég erősen megszervezve ahhoz, hogy a kitöréseket szabályos mederbe tereljük. Még egy kicsit velük kell ordítani. A tömeg odalent éljenzett. Hajóst akarta hallani, aki ki is nyitotta az ablakot, és elmondta ugyanazt, amit az autó tetejéről mondott a szabadság hajnaláról, felvilágosodásról, széttört láncokról és a megmutatott gépészökölről, sőt a máglyáról az is eszébe jutott, hogy az antropizmus nem más, mint hatalmas máglya a marxizmus sötétségében, fárosz, mely az eltikkadt pszichéknek az utat mutatja. Megdicsérte a tömeget bátor magatartásáért, és ügyes fordulattal biztosította, hogy az antropizmus ügyét a jövőben is szívén fogja viselni, és fáradhatatlan katonája lesz a köznek a békés munkára való visszatérésben is, ami mindnyájunktól rendet, fegyelmet követel meg, de nem a marxizmus rabszolgafegyelmét, hanem a felszabadult gépészség spontán együttérzését, önfegyelmét, amikor öntudattal hallgatunk azokra, akiket szabad akaratból bíztunk meg a közakarat végrehajtásával. Frenetikus éljenzés és az Antróposz dörgő akkordjai volt a válasz, és a nép szétoszlott. Potecki már csak azt kérte, hogy az őrségek részére megfelelő őrtanyákat kell sürgősen építeni és ezeket fegyverekkel felszerelni. Mindezekre ötszáz ember szükséges pár hónapra. A telepen csak munkanapokban beszéltek, mert nem volt pénz, így viszont

tisztábban is látták a dolgokat, mint a szovjetben, ahol úgy tűnt fel, mintha a pénz hozná létre a dolgokat, és tényleg úgy volt, hogy akinek módjában volt pénzt szereznie, meg is gazdagodott, mert módjában volt mások munkaeredményét általa magához szereznie, ezt azonban a tömeg nem látta, mert ott volt a közvetítő pénz, ami eltakarta a dolgok igazi mivoltát. Hajós a fejét vakarta, de beleegyezett. Alighogy elment, Hartmann jött be. – Bocsáss meg, hogy zavarlak. Az emberek morognak, és megint igazuk van. Kellene valamit tenni. – Na? – Most beosztottam az embereket utasításodhoz híven: a marxistákat a romokhoz, az antropistákat az új építkezésekhez. És az antropisták morognak, hogy ez igazán nem büntetés. A reakciósok felrobbantották, amit közösen építettek, most felépítik, és ugyanannyi ellátmányt kapnak, mint azok, akik nem romboltak. Voltaképpen kétszer fizetjük meg nekik az emelet felépítését. Úgy volna illő szerintük, hogy most semmit se kapjanak. – Azt nem lehet. Élni kell. Esetleg csökkentsd az ellátmányt és a megtakarítottból juttass az antropistáknak. – De hogy adjam be ennek az igazságát úgy, hogy meg legyenek nyugodva? – Hát hülyék ezek? – csattant fel Hajós. – Ha nem adunk enni nekik, elpusztulnak, és akkor nincs, aki felépítse. Örüljenek, hogy vannak, akiknek a munkája eredményéből élhetnek. Ha a fejőstehenet agyonütik, ők maradnak tej nélkül. – Ez igaz miköztünk, de őket csak a bosszú vezeti, ott hiába beszélsz. – Akkor mond meg nekik, hogy az építés is közösen történt, tehát amikor felrobbantották, voltaképpen csak félannyi idegen alkotást pusztítottak el, mert a másik fele az ő kezük munkája volt. Emeld fel egyharmaddal az antropisták ellátmányát, szállítsd le ugyanennyivel a marxistákét, és meglesz az egy a kettőhöz arány. Hartmann szája tátva maradt.

– Óriási! Zseniális! – Na, majd csak megtanulok ostobának lenni! Aztán nagy fejvakarások közt elintézték az ezerötszáz ember ügyét is. – Hiába, a köznek szüksége van rá – mondta Hajós. – Persze, a köznek szüksége van rá – felelte Hartmann, és adta az ezerötszáz embert. Alighogy elment, Líviához akart indulni, de már jött Potecki. Izgatott volt. – Jelentéseket kaptam, hogy a határon a szovjet szikraszóró kocsikat koncentrált, ami támadó magatartásra vall. Ha sürgősen fel nem szerelünk mindenkit védőhálós ruhákkal, mindnyájan megsülhetünk. Már csak ez kellett Hajósnak mára. Egészen megzavarodott. – De hát mit csináljak? Ha ezer embert fordítunk rá, akkor is egy hónapig dolgozhatunk, míg elkészülünk, hiszen még berendezésünk sincs rá. – Mindenkit oda kell koncentrálni. Nem adhatjuk meg magunkat. – De gondolja meg: mi semmiképpen sem vehetjük fel a harcot. Hányan vagyunk mi, és mit jelent a mi erőnk? Ha a szovjet meg akarja szegni a saját törvényét, úgyis veszve vagyunk. – Nem egészen. A második bejelentésem ugyanis az, hogy mi, antropisták még a szovjetben kísérleteztünk az elektronok távoli csoportosításának problémájával. – Mit érünk mi ezzel? – Azt, hogy bizonyos anyagokat távolról át tudunk alakítani más anyagokká. Például minden fémet ólommá lehet redukálni. – Ezt már régen tudja a világ. – Igen, de mi azt is megoldottuk, hogy az átalakító hatás csak bizonyos távolságban kezdődjön. Ez pedig azt jelenti, hogy az összes fegyvereket hatástalanná tudjuk tenni.

– Hogy is van ez? – kérdezte érdeklődve Hajós. A gondolat nagyon rokonszenves volt előtte. Ártalmatlanná tenni az embert önmagával szemben. Micsoda eredményekről fog ő beszámolni Líviának! – Beállítjuk a gépet, mondjuk a vas elektronjaira, és egy perc alatt minden, ami vas, ólommá változik meghatározott körzeten belül. Az antropisták a háborúk leszerelésén töprengve foglalkoztak a dologgal. Itt van egyébként a szakértő. Beszólított egy magas, markáns vonású embert. – Kardos Gábor. Valaha a felsőgádori szikraállomáson dolgozott. Kardos elmagyarázta, hogy minden kész volna, csak elő kellene állítani. Odakint nem tudott tökéleteset alkotni az ellenőrzés miatt, de itt meg tudja csinálni. – Rendben van. Másnap az egész telep ezen dolgozott. Legtöbbje a védőruhákon, kisebb része pedig az anyag-átalakítón. Kardos külön őrséget kapott, akik a munkát őrizték éjjel-nappal, nehogy kiszivárogjon, min dolgoznak. Hajós azon spekulált, hogy ezt a kitűnő békecsináló gépet, hogy lehetne felhasználni, ha esetleg bent kezdődik újra a virtus. Sajnos, házak közt nem lehetett használni, mert nemcsak a fegyvereket, hanem a környezet összes vasanyagát tönkreteszi. Napok és hetek múltak, de a szovjet csak nem támadott. A telepről nem merészkedett ki senki, még telefonon sem érintkeztek. Az anyag-átalakító is elkészült, ki is próbálták. Beállították vasra és alumíniumra. Ez az a két fém, amely minden gépnek feltétlenül alkatrésze. A készülék működésére mindkét fém percek alatt ólommá változott, de olyan hőtermelés közben, hogy előbb megolvadt. Nem baj, annál jobb. Ez alatt megszervezték a felvilágosítómunkát is, vitaestek alakjában. Minden összejövetelen egy-egy kérdést adott fel a vezető, amihez mindenki hozzászólott. Ennek a nagy demokráciának mindenki örült. – Lám – mondták –, odakint egyszerűen elmondták a ceremóniákon, mit kell hinnünk, itt a gépészség maga vitatja meg nemes versenyben a problémákat. Azonban az ilyen viták rendszerint vég nélküliekké váltak. Egyik sem tudta

meggyőzni a másikat, és sokszor nem tudták azt sem, hogy a megoszlott vélemények közt melyik közelítette meg jobban az antropista felfogást. Feltették a kérdést, hogy mi vagy ki legyen disputák esetén a döntő fórum. Többen azt mondták, hogy az antropizmus mint tökéletes társadalmi potenciálkiegyenlítődés csak a gépészek szótöbbségét fogadhatja el. De ellene vetették, hogy a gépészek sem számíthatók szellemi potenciál szerint egyenlőknek, mert sokukban él még az előző nevelés által elnyomott képesség, minthogy a marxisták még gépészeknek sem számíthatók. Legyen bár foglalkozásuk gépész, de mentalitásuk proletár. A szótöbbség csak majd a késő jövőben lehet döntő, amikor a teljes társadalmi kiegyenlítődés a szellemi kiegyenlítődést is magával hozza. Végül abban állapodtak meg, hogy a döntő fórum maga Pollák legyen, részben, mert ő választott megbízott, tehát a választási elvnek megfelel, másrészt szellemi vezető is volt mindig, tehát a képességei is megfelelnek. Voltak, akik ellene vetették, hogy ez a régi, elavult tekintélyelv visszahozása, de a felvilágosodottabbak ledorongolták őket, mondván, hogy evolutikusan kell gondolkozni: az új rendszer, bár ugyanazon eszközöket alkalmazza, mint a régi, de ez lényegében mégis más, mert míg azelőtt az élproletariátus a gépészek elnyomója volt, most a vezetőség a kirobbant gépészöntudat megvalósítását elősegítő eszköz, tehát lényegében homlokegyenest ellenkezője a reakciós tekintélyelvnek. Hartleben ezt a Grundzügé-ben úgy nevezi, hogy transzformálisan lényeget cserél a módszer. Így aztán az történt, hogy a viták végén felbontottak egy lepecsételt borítékot, amiben Pollák véleménye volt leírva, és akinek a válasza legközelebb volt ehhez, az lett a győztes. Eleinte megelégedtek az erkölcsi sikerrel, de később látható jellel is bizonyítani akarták azok kiválóságát, akik így a versenyt megnyerték. Persze kitüntetést nem lehetett osztogatni, mert az antropizmus ezt, mint az emberek közti különbségek termelésének egyik fő eszközét, elvetette. A jelszó az abszolút homogén emberi társadalom lett. Tehát úgy oldották meg, hogy a nyertesek közt Hajós arcképét osztogatták saját kezű aláírásával, ami szintén transzformálisan más volt, mint a kitüntetés.

Egyszerűen csak bizonyított, semmi heterogén kiemelkedésre nem jogosított, mint teszem fel, a Marx-rend nagy, ötágú csillaga. De semmit sem lehet mindenki megelégedésére végezni, kötekedők mindig akadnak, amint hogy egy felszólaló azt állította, hogy ez személyi kultusz, ami nem illik a homogenitás elvéhez, de megmagyarázták neki, hogy a módszer csak módszerben látszik azonosnak, de lényegileg transzformálisan más: mert az arcképekben nem személyileg tisztelik Hajóst, hanem magát a gépészség új, szabad homogenitását ünneplik, melynek Hajós csak megtestesítő szimbóluma, vezetője. – A vezetéssel sem vagyok megelégedve – mondta a felszólaló –, egy homogén antropista társadalomban csak a köz vezetheti önmagát, vezetők nem is léteznek. Ez volt az egyetlen állítása a sápadt arcú, fiatal felszólalónak, amin komolyan elgondolkozott a hallgatóság. Megállapították, hogy a „vezetőség” cím tényleg abszurdum egy homogén társadalomban, hol az a testület tényleg nem vezet, csak a közakaratot hajtja végre. Most nincs rangkülönbség, mindenki egy síkon áll a másikkal. Ezen a síkon van középpont és kerület, de nem nívókülönbség. Elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek Hajóshoz, kérve, hogy az elnöki cím helyett valami olyant válasszon, ami az antropista felfogásnak jobban megfelel. A sápadt arcú olyasfélét mondott még, hogy nem így értette, de a hallgatóság lassan belátta, hogy a felszólaló nincs egészen tisztában, mit akar tulajdonképpen, és udvariasan napirendre tértek felette. Mikor a küldöttség Hajós elé ért, az azonnal intézkedett, hogy a vezetőség nevében se viselje többé a régire emlékeztető kifejezést, hanem transzformálisan más lényegét ebben is juttassa kifejezésre. A megbízottak arra az elhatározásra jutottak, hogy az elnököt ezután Centrumgépésznek fogják nevezni, a három főmegbízottat pedig Belső Körnek, ami megfelel az egysíkú társadalom elveinek. Mikor ezt a Világítótorony leközölte, általános örömujjongás fogadta, és lampionos menetben vitték körül az első arcképet, amit Hajós úgy írt alá: Hajós Kálmán Centrumgépész. Ugyanakkor többen indítványozták, hogy Hajóst, aki a tökéletes homogenitásnak ekkora oszlopa, válasszák meg tiszteletbeli örökös Centrumgépésznek, és a gépészség – hálája jeléül – emelje fel ellátmányát a háromszorosára. Ez ellen csak a sápadt arcú tiltakozott, ami már direkt gyanús volt. Többen agent provocateurt sejtettek benne, akit a szovjet küldött ki, hogy viszályt szítva felborítsa a homogén egyenlőséget. Elvégre az

antropizmus alapelve a fáradság honorálása, és nem volna-e a legnagyobb igazságtalanság, hogy az, aki az egyenlőségért annyit fáradt, ne kapja meg a megérdemelt ellenértéket? A hiba ott volt, hogy Hajós nem fogadta el. Ez a pártban vegyes érzelmeket szült. Úgy vélekedtek, hogy a felajánlás közakarat volt, ami ellen a Centrum nem tiltakozhat, lévén az a közakaratnak csak végrehajtására kötelezve, és nem kritizálásra jogosult, mert ha már visszautasítja, azt jelenti, hogy valamiben felettük áll. Végül pedig – és ez volt a főérv – a szabad gépésztársadalom Centruma nem élhet olyan sorban, mint a proletárrendszer rabszolgái. Meg kell mutatni a külvilágnak, hogy szabad hazában jólét uralkodik, a reprezentáns férfinak reprezentálnia kell. Tehát újabb küldöttség ment Hajóshoz, hogy a felajánlott dolgokat fogadja el. Azt is közölték vele, hogy ha nyilvánosan megjelenik, jó volna úgy öltözködnie, hogy benne tényleg tisztelettel lássa a gépészség az egyenlőség megtestesítőjét. A Belső Kör erre úgy határozott, hogy Hajósnak külön ruhát szabatnak, úgynevezett egyenlőségi díszruhát. A kabát és a nadrág külön darabok, a nadrágon lent, a szárakon egymás felett két parallel, körbemenő paszománnyal, a derékon viszont csak egy, ami azt jelképezi, hogy az emberi különbségek (a különböző nívójú körök) ma már le vannak tiporva, ma már csak egyetlen síkban élnek az emberek. Mellére pedig aranyból hímezték a nyíllal átlőtt labdát. A háromszoros ellátmányt pedig elfogadta. Ezalatt Kardos teljesen elkészült az anyag-átalakítóval, és minthogy az más fegyvernemekkel együtt kellett hogy dolgozzon, úgy intézkedtek, hogy a fegyveres erő két részre oszoljon: Poteckinek meghagyták a belső rendtartást, Kardost pedig megbízták a honvédelemmel. Bel-és külőrségnek nevezték el. Potecki ez ellen tiltakozott. Féltette hatalmának megnyirbálását, és azt vetette ellene, hogy ez a gépészséget, tehát közvetve a homogenitást is megbonthatja. Pollák megmagyarázta, hogy a homogenitás megmarad, mert mindkét fegyvernem azonos síkon dolgozik a köz érdekében, csak más területen. Potecki nem volt filozófus, nem tudott ellene vetni semmit, és hirtelenében átengedte a külőrség számára a tankosokat és láng-vetősöket. Neki csak a gépfegyverek, bekerítő hálósok és a puskás gyalogosok maradtak.

Másnap Kardos átvette a csapatokat. Potecki csak ezután jött rá, hogy őt voltaképpen mellőzi, és hogy biztosan valami gyalázatos intrika megy végbe a háta mögött, pedig neki annyi érdeme van, hogy nélküle ma sem lenne Hajós Centrumgépész. Őt honorálni illett volna. A belőrség csapatmegbízottai sem örültek testületük megfogyatkozásának. – Mi vagyunk az egyenlőség támaszai – mondogatták. – Emelje fel a kalapját minden gépész, ha ránk tekint, mert mindent nekünk köszönhet. Mi vívtuk ki az egyenlőséget, és íme a hála: a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Hol voltak ezek az emberek akkor, amikor mi a hömpölygő marxista áradatot mellünkkel tartottuk fel? Később Potecki megjelent Hajósnál, és azt kérte, hogy a belőrség azon tagjai, akik a forradalomban részt vettek, különleges kalapot hordhassanak, hogy valahogy rekompenzálják őket. Hajós beleegyezett. Poteckiék erre megalapították a Vérzett Forradalmárok Szövetségét, és azt követelték, hogy az egyenlőség bajnokainak emeljék az ellátmányát húsz percenttel. Legyen ez a köz hálája azért, amit a harcosok a köz érdekében véghezvittek. A belőrség nagy menetben, teljes fegyverzetben vonult a Centrumépület elé, és úgy tolmácsolták kívánságukat. Hajós megijedt, a fegyver náluk van, muszáj jóban lenni velük. Felemelte az ellátmányt húsz százalékkal, de minthogy ezt valahonnan venni kellett, tehát újból a volt marxisták ellátmányát csökkentette. Máshoz még nem mert nyúlni. A marxisták eleinte összecsikorított foggal, némán dolgoztak, mint a mártírok, de nem léptek be az antropista pártba. Az antropista párt viszont mindent megmozgatott, hogy belépésre bírja őket. A szovjet fenyegető magatartása miatt szükséges volt, hogy a meggyőződéses antropisták száma szaporodjon, a marxisták pedig ugyancsak a szovjet várható támadásában reménykedve nem léptek be. Most azonban, hogy a szovjet csak nem támadott, lassanként, remény vesztve, mégis belépett egy-egy marxista, annál inkább, mert így magasabb ellátmányban részesült. A belépés azonban olyan méreteket öltött, hogy a készletekből nem

futotta a felemelt ellátmány, ezért – főleg a már bent levő volt marxisták indítványára – közhatározattal lezárták a további belépést azon a címen, hogy a süllyedő hajó patkányaira nincs szükségük. Ők szent elvek alapján állanak, és nem fognak haszonleső köpönyegforgatókat még honorálni is pálfordulásukért. Ezért név szerint írták össze a kint rekedteket és rögzítették keresetüket a jövőre. Ezalatt Pollák arra az ötletre jutott, hogy azokat, akik a vitaesteken legjobban megközelítették az abszolút egyenlőség világnézetét, nem szabadna elkallódni engedni. Pláne, hogy most Poteckiék szervezkednek, ezt jól képzett és centrum hű gárdával kell ellensúlyozni. Ezért elrendelték, hogy a szellemi nyerteseket össze kell írni, és ezekből megalakították a Homogén Szellem Társaságát. Ebből a társaságból aztán előszeretettel válogatta ki a Belső Kör az egyes hivatalokra alkalmasokat. Különösen a külőrség csapatmegbízottait válogatták közülük, ami a vitaestek iránti érdeklődést nagyban fellendítette, és az ambíciót emelte. Poteckiék ezért mind mérgesebbek lettek. – Azok az egyenlőség bajnokai talán – mondták –, akik most a Centrum tányérnyalói? Egyenlőség az, hogy a Centrum önkényesen kiszemelt emberei a „csapatmegbízottak”? A Belső Kör a Világítótorony útján felelt, kijelentvén, hogy őket egy évre maga a köz választotta, és mindenki, aki a széthúzást szítja, az egyenlőséget bontja meg. Menjenek ki ezek a legények a szovjetbe, ott csináljanak széthúzást, ne a végtelen türelmű gépésztársadalomban. Poteckiék válaszcikket nyújtottak be a Világítótoronynak, de az Hajós utasítására nem közölte. – Nem engedhetjük – írta a Világítótorony –, hogy hasábjainkat egyes ambiciózus emberek az egység megbontására és a maguk zsarnokságának előkészítésére használják fel. Mindenkor készek vagyunk megvédeni a demokráciát. Erre a szerkesztőség néhány, Poteckiékkal érző tagja kivált, és megalapították a Gépészek Égő Napja című lapot, amelyben kijelentették, hogy szép kis

demokrácia az, ahol csak a Centrum véleményét közölheti a gépészek közös, hivatalos lapja, de a gépészséget nem jó ingerelni, mert baj lesz, ha az alvó oroszlán felébred. A Belső Kör a külőrségben látta azt az erőt, amivel az ellenzéki szervezkedést ellensúlyozhatja. A helyzet mind mérgesebbé vált, és ezért szükségesnek vélte magához láncolni a külőrséget, és tekintettel arra, hogy Kardos éjt-napot fárad a szervezés körül, neki is megháromszorozta ellátmányát, sőt a csapatmegbízottakét is ötven percenttel emelte. Persze újra a marxistákéból. Erre a hírre a vitaesteken olyan tülekedés indult meg, amilyent sohasem reméltek. Nem egy esetben megtörtént, hogy a vitavezetőtől előző este kilopták a lepecsételt megoldást, elolvasták, hamis pecsétnyomóval újra lepecsételték, visszalopták, és másnap szó szerinti szoros megoldások merültek fel, ami gyanússá tette az esetet. Az is kiszivárgott, hogy az ötödik körzeti vezető (aki önmagát Vitacentrumnak nevezte, miután az egyenlőség divatja így hozta, és így lehetett előhaladást remélni) titokban maga bontotta ki előre a megoldást, és rokonainak elárulta. A nyolcadik körzetben pedig a vezető direkt ellátmányért osztogatta a titkot. Ezeket persze szigorúan megbüntették. Csak a tizenegyedik körzeti vitavezetővel volt baj, aki nem csak ellátmányért osztotta, de egyszerre nyolctíznek is eladta, és mikor a feleletek begyűltek, mégsem kapta meg egyik sem a Hajós-arcképet, hanem a szeretőjének ítélte, aki egész mást mondott, mint a megoldás. A károsultak feljelentették, de mégsem lehetett bíróság elé állítani, mert kiderült, hogy Kardos Gábor testvéröccse, márpedig Kardosra a köznek nagy szüksége van Poteckiék ellenében. Ezért úgy oldották meg, hogy külön dicséretet kapott, és eddigi érdemeinek honorálására berendelték a kultúrközpontba Pollák mellé, ahol megkapta a központi kultúrmegbízotti címet, és az volt a teendője, hogy semmit sem szabad csinálnia, aminek betartására Pollák személyesen ügyelt fel, nehogy újabb kényelmetlenségbe sodorja a Centrumot. Azonban itt sem bírta sokáig. Egy napon nyomtalanul eltűnt, senki sem tudta hová, és miből él. A Belső Kör abban reménykedett, hogy átszökött a szovjetbe. Mindenesetre Kardos Gábor előtt hallgattak az esetről. Poteckiék ez alatt lázasan szervezkedtek, minek feleletéül a külőrség erősítése is

lázas tempóban történt. A nyilvánosság előtt a célokról persze mindkét fél hallgatott, mindig szent eszmékről, a gépészség nagy, közös céljairól szavaltak, valahányszor egy lépést tettek a szervezkedésben. Amikor a Belső Kör úgy vélte, elég erős a külőrség, a megbízhatóság emelésére megháromszorozta az összes külőrök ellátmányát, de minthogy a marxistákéból már nem lehetett levonni, az antropista emeletépítőkéből vontak le, tekintve, hogy bár antropisták voltak, de nem volt náluk fegyver. Erre, persze, óriási felzúdulás volt a válasz. A Gépészek Égő Napja a helyzetet jól kihasználva tajtékozva támadta a rendszert, amely a kisemberek ellátmányát rabolja meg, és ezzel sárba tiporja az antropizmus szent eszméit. Egyben megállapította, hogy a Potecki csoport ügye túlnőtt a belőrség magánügyén, és az egysíkú, homogén társadalom közügyévé lett, azért megalapítják a Neoantropista Pártot, és ebbe meghívnak mindenkit, aki a Belső Kör mai bűnös politikájával nem ért egyet. A külőrséget azonban nem merte támadni, tehát így írt: „Mindnyájan tisztelettel hajlunk meg a hősök előtt, akik a telepet, közös édesanyánkat, megvédeni vannak hivatva, és különösen annak zseniális vezetője, Kardos gépésztárs élvezi mindnyájunk rokonszenvét, ellenben hibáztatjuk a Centrumgépészt, aki az egészet önző céljaira maga rendezte. Jól tudjuk, hogy a katonák, akik legtöbbet fáradnak, megérdemlik a magasabb ellátmányt, de vajon helyes-e a gépészség egyes szakmái közé éket verni azzal, hogy egyiket a másik rovására előnyben részesítjük? Ez a konkolyhintés, fortélyos ravaszkodás csak arra lesz alkalmas, hogy a külőrök, akiknek jobbérzése máris lázong az ellen, hogy őket mintegy megvesztegetni akarják, megundorodnak saját Centrumuktól, ami újabb széthúzásokra fog vezetni. Máris több külőr kereste fel szerkesztőségünket, ahol is szégyenpírtól égő arccal tiltakozott az ellátmány felemelése ellen, kijelentve, hogy a magyar gépész nem anyagiakért szolgálja telepét.” Ezt persze csak a Gépészek Égő Napja írta így. Valóságban a külőrség elég mérsékelten lázongott a megaláztatás ellen, sőt egy este többen elkapták Poteckit és alaposan helybenhagyták, amiért a külőrség tagjai közt a bajtársi szellemet megbontva őket meghasonlásra akarja bírni a fizetés dolgában. Nagygyűlést hívtak össze, melyen lelkesen ünnepelték a bajtársiasságot, és örömmel fogadták

azt a tényt, hogy a konkolyhintő felhívás dacára mindössze egyetlen áruló akadt köztük, egy beesett arcú, sápadt fiatalember, aki mindenáron a marxisták közt akarta szétosztani a rendesen felül kapott ellátmányt, valószínűleg a szovjet titkos megbízásából, de a reakció e sötét lovagját alaposan elagyabugyálták, és kiközösítették maguk közül. Így aztán nem volt más hátra Poteckiéknak, mint minden ódiumot Hajósra kenni, mint akiről tudták, hogy fegyvertelen és jámbor. A Gépészek Égő Napja egymás után leplezte le, hogy naponta legalább hat órát alszik, tehát nem fárad háromszor annyit, mint más, aki csak harmadrész annyit kap, meg hogy a barátja, Kubán csak játssza az őrültet, hogy munka nélkül eltarthassa magát, ami nem is rossz eszme. Most Hajós parancsára megállapították rajta az elmebajt. Elvégre csak nem őrül meg dolgozni, ha így is élhet. De az Égő Nap kissé elszámította magát, mert Hajós okult az előző tapasztalatokból és a lap megjelenését betiltotta, mire hódoló küldöttségben kérték az újból való megjelenését, minden hibát egyik munkatársukra kenve. Hajós engedélyt adott azzal a feltétellel, hogy mindent helyreigazítanak, ami meg is történt, és ezután már Hajós sem szerepelt a támadottak között, hanem csak rossz tanácsadói. A képződő fejetlenség és egyesek gazdagsága az embereket a könnyebb kereseti lehetőségek felé csábította. Több rablóbanda alakult, amelyek rendszeresen fosztogatták a lakosságot és nem lehetett ellenük kellő eréllyel fellépni. Hiába fordultak a belőrséghez, amelynek hivatása lett volna ezeket letörni, az sokkal jobban el volt foglalva a külőrség elleni készülődéssel és különben is azt mondták, hogy a rablóbandák ugyanazt művelik törvénytelenül, amit a külőrség törvényesen. A külőrség néha leszerelt egy-egy ilyen bandát, de azt is ímmel-ámmal, mert azoknak is más, fontosabb céljaik voltak és a rendcsináló csapatok sokszor összepaktáltak a rablókkal. Nagy megütközést keltett a Belső Körben, mikor megtudták, hogy a legerősebb banditaszervezet feje maga Kardos Emil, a Gábor öccse, aki egyáltalán nem szökött át a szovjethez, hanem így szerezte meg a kenyerét. Ez ellen tehetetlenek voltak, mert Gábornak nem merték tudomására hozni, attól félvén, hogy ha elfogják és meg kellene büntetni, a testvéri érzés elidegenítené Gábort a Centrumtól. Valahogy tárgyalásokat akartak kezdeni vele, hogy botrány nélkül

szereljék le, de hogyan? Nem lehetett vele kapcsolatot találni. Esetleg, ha nyom nélkül eltennék láb alól. Néhány megbízhatóbb embernek titokban nagy jutalmat ígértek, ha feltűnés nélkül elpusztítják, de Emilt sohasem lehetett megközelíteni. Közben Lívia szíve behegedt, visszatették és Hajós újra nagyon boldognak érezte magát. Elmondta a viszonyokat, amin Lívia kissé csodálkozott, és megjegyezte, hogy talán még távolabb jutottak az eszmétől, mint azelőtt voltak. – Dehogy – mondta Hajós. – Várj, még nem fejeztem be. Most kezdem tanulni, hogy kell bánni az emberekkel. Meg kell szervezni a fegyveres hatalmat és amikor a tömeg fegyvertelen, pár emberrel sakkban tarthatom az egészet. Akkor majd le fogom faragni a most kizsarolt kívánságokat. – Majd gondolkozva hozzátette: – Legfeljebb a legszükségesebb fegyvereseket fizetem jobban. Úgy látom, ezt mindig muszáj lesz. Lívia a nyakába ugrott. – Drága, nagy gyerek, nem bánom, csinálj úgy, ahogy akarsz. Én elhatároztam, hogy nem foglalkozom többé eszmékkel, hanem befogom a fülemet és annak élek, hogy szeretlek téged. Te csak játsszál, én majd gondodat viselem. Pollákra új feladatok hárultak a viszonyok rosszabbodásával és az elégedetlenség növekedésével: a telephűség eszméjének terjesztése, ami abból állt, hogy minduntalan ünnepségeket rendezett, ahol a fenyegető külveszélyre kellett a nép figyelmét felhívni, ami minden gépészt eggyé kell, hogy forrasszon. A szónok ilyenkor hevesen ostorozta azokat, akik belviszályt szítva megbontják az egységet, de amely aljas demagógiát a gépészség józan öntudata undorral vet el magától. A szovjet azonban egyáltalán nem támadott. Ezért bár ezek a beszédek eleinte igen hatásosak voltak, később egyesek mégis mindjobban hangoztatták, hogy a külveszedelem humbug és csak arra jó, hogy a belső disznóságokról eltereljék a figyelmet. Egy ünnepélyen valaki azt is közbeiktatta, hogy ne emlegessék annyit a külveszélyt, mert ő mindig megijed, de nem a külveszélytől, hanem hogy újra összébb kell húzni a nadrágszíjat.

Ezt a Belső Kör is észrevette és azon tanakodtak, hogy provokálni kellene egy szovjettámadást. Az emberek elpuhultak, lassan kivész a telephűség és ezt az összetartó erőt kellene egy kis mozgással feléleszteni, ami pezsgésbe hozná a vért és újratámasztaná az emberekben a magasabb célok tudatát. Ez általános örömöt keltett a Belső Körben, de Kardos azt mondta, hogy előbb a belső ellenséget kell lefegyverezni, különben az egész külőrség célját tévesztette. Hirdessék ki, hogy a telep veszélyben van, itt vagy ott egy vörösőr átlőtt a határon és az egység érdekében másnak, mint a külőrségnek nem lehet fegyvere. Akkor hirtelen meg kell rohanni Poteckiékat, elszedni a fegyvereket és a forma kedvéért jó volna egy kis háborút is folytatni. Ez azonban, hogy, hogy nem, kiszivárgott, és Poteckiék titokban fegyverkezni kezdtek. Beszervezték az elégedetlenkedő emeletépítőket, sőt a marxisták számára is engedményeket tettek. Potecki maga jelentette ki, hogy a marxisták már megtértek, nincs ok, hogy gyűlölet válassza szét őket. Most csak centrum és kerület van, ők, a kerület nem engedhetik, hogy a centrum a reakciót meghonosítsa. Sőt, filozófusuk is akadt, aki a régi filozófiák minden hibájára rámutatott és bebizonyította, hogy az emberiség célja nem a potenciálkiegyenlítés, nem az emberek egy síkba hozása, hanem végcél az, amikor nincs centrum és kerület, hanem az egész emberiség egy pontban koncentrálódik. A társadalomnak jelenleg még két kiterjedése van és ez hiba, mert az embereket gyűrűkre osztja. Cél a gyűrűmentes társadalom, ami úgy érhető el, hogy minden hatalmat a területi erőkre ruháznak, midőn majd a jelenlegi centrifugális erők helyett egy hatalmas centripetális erő lép fel, tekintve, hogy mindenki a középpont felé törekszik és ez a hatalmas centripetális erő lassanként egy pontba sűríti a társadalmat, mikor nincs se osztály, se foglalkozás, se gyűrűkülönbség. Egyébként a történelemből vett ezer példával illusztrálta, hogy a fejlődésnek ez a menete, és ez lesz a társadalom végső ideális állapota. A marxizmus még különböző síkban helyezte el az embereket, gúlaszerűen, felül az élproletariátus, lent a gépészek. Az antropizmus egy síkba hozta, amellyel már egy társadalmi dimenzióval kevesebb lett, de el kell vetni a másik kettőt is, hogy ponttá sűrűsödjön a társadalom, aminél tovább nincs út, tehát világos, hogy ez az ideál. Azon kívül bebizonyította, hogy a társadalmi fejlődés automatikusan is e felé irányul, tehát ők is a jövő emberei, akiket az idő igazolni fog: az antropizmus, íme, egy dimenziót kikapcsolt, nyilvánvaló, hogy a fejlődés a dimenziók csökkenése felé tart. A jövő állama a kerületé! Aztán könyvek jelentek meg a

fejlődés filozófiájáról. – A marxizmus szerint – írja az alapító – az alépítmény, valamint a fel- és alépítmény kölcsönös egymásra hatása határozza meg az új felépítményt. Az antropizmus szerint az alépítmény, valamint a felépítményben mutatkozó potenciáldifferenciák határozzák meg az új felépítményt. Mi viszont kimondjuk, hogy az al- és felépítmény pillanatnyi egymásra hatása határozza meg az al- és felépítmény változását. – Ez az egyetlen teória, amellyel meg lehet magyarázni az emeletek keletkezését: az adott antropista társadalom, mint rendszer, felépítmény és a rendelkezésre álló gépek, bányák, mint alépítmény hozták létre együttesen azt, hogy a régi egyszintű termelés helyett, ötszintűt építettünk, mint változást az alépítményben. Semmi más filozófia nem képes ilyen precíz magyarázatát adni annak, hogy az emeletek hogyan keletkeznek. Ebből is nyilvánvaló, hogy a jövő a kerületé! A filozófia új mozgalmat szült, amely önmagát koncentrizmusnak nevezte el. Ez volt különben a legveszedelmesebb mozgalom, mert míg Poteckiék az antropizmus rendszerének fenntartásával pusztán reformálni akarták a telep kormányzatát azzal, hogy a Belső Körben helyet kértek néhány vezetőjüknek, addig a koncentristák elvetették az egész körrendszert és minden hatalmat a kerületre akartak ruházni. Ezzel a neoantropistákat kényelmetlen helyzetbe sodorták, mert jelenleg a kerület főleg a teljesen elszegényedett volt marxistákból állt, akiknek uralma esetén elveszne a belőrség addig kiharcolt húsz percent ellátmánytöbblete, amit egyébként a koncentristák nyíltan hirdettek is. Ezért Poteckiék kizárták őket azon a címen, hogy a neoantropista párt kebelében nem lehet olyan csoport, amely nem tiszteli az antropizmus szent eszméit. Erre a koncentristák különválva szervezkedtek, és számuk veszedelmesen nőtt, mert a volt marxisták hamarosan mind átpártoltak hozzájuk. Ez az egy pont aztán némileg összeforrasztotta a Belső Kört Poteckiékkal, amennyiben akárhogy is csepülték egymást, ha a koncentristák ügye merült fel, közös erővel támadták az „antropista rend és civilizáció ellenségeit” vagy „a haladás kerékkötőit, a rombolás szellemét”. A Homogén Szellem Társaságában pedig több tudós bebizonyította, hogy a

pontszerű társadalom nem képzelhető el, mert a társadalom szabad dilatációt követel meg és az emberi életet nem lehet penészes szobatudósok járszalagján vezetni. Általában a koncentrizmus nem egyezik az emberi természettel. Még fontosabb esemény volt, hogy a Belső Kör behozta a fáradságjegyeket. Az történt ugyanis, hogy a felemelt ellátmányokat az illetők nem tudták elfogyasztani. Évi egy rend ruha helyett hármat-négyet elhordani nehéz volt, valamint a kiosztott sokszoros vitafluid- és kenyéradagok is ott romlottak el felhasználatlanul. Mind többen kérték, hogy három rend ruha helyett kapjanak inkább egyet, de az legyen jó, valamint a sok kenyér helyett kapjanak inkább libacombot, mert így nincs értelme az egésznek, hiába dolgoznak, fáradnak, nem kapják meg az ellenértékét. Tekintve, hogy akik ezt kérték, éppen azok voltak, akikre a centrum nagyon rá volt szorulva, nem lehetett elzárkózni előle és behozták a fáradságjegyeket. Megállapították minden cikkről, hogy előállításuk mennyi fáradságba került, és ellátmány helyett fáradságjegyekben fizették a teleptagokat, akik most tetszés szerinti árukat kérhettek. Az egység a lóerő tizedrésze volt, amit a közhumor hamarosan csikónak keresztelt el és az átlagos napi ellátmány tíz csikó lett, viszont például egynapi vitafluid egy csikó, egy kiló kenyér másfél csikó, egy liba nyolc csikó volt. Természetes, hogy a felemelt ellátmányúak inkább a liba iránt érdeklődtek, viszont a kerület emberei a vitafluidot keresték. A kenyérfogyasztás azonban visszaesett. Ezért a Belső Kör úgy határozott, hogy a búzát libatömésre kell felhasználni, hogy a túltermelést hasznosan levezessék, esetleg, ha ez se volna elég, jövőre redukálni a búzatermelést és az ott elfoglalt embereket áttenni a libatömésre. Örvendetes virágzásnak indult a szövőipar is, finomabbnál finomabb szövetek kerültek le a szövőszékekről, míg a préseltruha-üzem is dolgozott, csak a nemrég beindított középminőségű műgyapjúszövetekből kellett mind kevesebb. Poteckiék fegyverkezése mind erősebb tempóban haladt előre. Titokban védőruhákat is gyártottak, sőt szikraszóró kocsikat is, ami már kétségtelen bizonysága volt annak, hogy a külőrség ellen támadást készítenek elő. Ezt persze Kardos jó emberei kiszimatolták, jelentették neki, az pedig Hajósnak, sürgetve a leszámolást.

Ez a hír Hajóst módfelett felháborította, de még inkább az, amikor pár nap múlva az utcán rálőttek, és csak az volt a szerencse, hogy autójában ült és öt perc múlva a szanatóriumban Pollák kiszedte a golyót lapockájából. Az Égő Nap vezércikke mélyen elítélte az esetet, mint amely távol áll a gépészség nyílt, egyenes és becsületes gondolkozásától. A gépész semmit sem tesz orvul és titokban. Minden felelősséget a koncentristákra hárított, követelvén a métely azonnali kiirtását, ami meg is történt, amennyiben az összes koncentrista köröket azonnal bezárták a vezetőkkel együtt, és razziákon kutattak a merénylők után. Ha valahol megláttak valakit vitafluidot inni, rögtön gyanús volt és a razziák százszámra hozták be a cinkosokat. Titkos nyomdát is fedeztek fel, ahol fényírással állították elő lapjukat, a Világmegváltó Hajnalpír-t. Erre az innen kiszorult elemek lassan visszaszivárogtak Poteckiékhoz. Eleinte nehezen ment, az ellentéteket nem tudták áthidalni, ugyanis a koncentristák közt az az elv uralkodott, hogy a kerület csak önmaga szabadíthatja fel magát, és az antropista pártokkal való együttműködés csak gyengíti a kerület erejét, de később kénytelen-kelletlen ide szivárogtak vissza, lévén az egyetlen legális ellenzéki mozgalom. Hajós maga is kezdte reményét veszteni, mikor váratlan esemény történt, ami gyökeresen megfordította a helyzetet. Az pedig így esett: Egy délelőtt kihallgatásra jelentkezett nála egy ember és majdnem hanyatt esett, mikor a belépőben Kardos Emilt ismerte fel, a körözött banditavezért, aki olyan negédes, könnyed mosollyal hajolt meg előtte, mintha bálterembe lépett volna. – Hogyan? – dadogott Hajós. – Ön csak ilyen egyszerűen ide mer jönni? – Én féljek? – kérdezte az földöntúli bájos derűvel és csendes nyugalommal. – Bizonyos vagyok benne, hogy Centrumságod jól ismeri érdemeimet, amellyel mind a közösség, mind a Centrumságod értékes bizalmát és rokonszenvét sikerült megnyernem. – Micsoda érdemek?! – hüledezett Hajós. – Először is a bátyámat jól választottam meg, mivel Centrumságod nagy értékű becsülését sikerült biztosítanom, másodszor, sohasem lépek fegyvertelenül a nyilvánosság elé, amivel a nép tiszteletét nyertem meg. Talán ez az első eset, hogy fegyvertelenül jelenek meg, de csak itt, ahol biztos vagyok benne, hogy a

kollegialitás és a közös célok tudata minden páncélnál biztosabban véd. Hajós már nem tudta, kettejük közül melyik a bolond. Nagy levegőt szívott, megtudni, hogy ébren van-e. – Micsoda kollegialitás és közös célok? – Kollegialitás, mert Centrumságod ugyanazon brancsban dolgozik, mint én, bár tudattalanul, sőt abban is egyezünk, hogy az üzlet mindkettőnknek igen keveset hoz. Centrumságodnak azért, mert jövedelméről önként mond le, hite szerint a nép javára, valójában pedig a brancs többi tagja részére, nekem pedig azért, mert a társaim és a vesztegetés emésztik fel a jövedelmemet. Pihenőt tartott. Hajós egy székbe roskadt, amit Kardos Emil készséggel tolt alá. Majd folytatta. – Közös célunk pedig a közös veszély elhárítása. Mégpedig annak megakadályozása, hogy a bátyám Centrumgépész legyen. – Micsoda?! – Bizonyos voltam benne, hogy Centrumságod nem tud róla. Közölnöm kell, hogy bátyámnak az a terve, hogy a Poteckiékkal való leszámolás után ő veszi át a hatalmat és Centrumgépésszé kiáltatja ki magát. Hallottam, hogy a csapatmegbízottak előtt Centrumságod jó szívét is magának vindikálja, hirdetve, hogy a felemelt ellátmányt ő verekedte ki. Azt hirdeti még, hogy erőskezű kormányzat kell, hogy Centrumságod – ó, bocsánat a kifejezésért is –, egy vénasszony, sőt esetleg áruló, aki Poteckiékkal paktál. Hajós kétségbeesetten ugrott fel és szaladgált. Eszébe sem jutott, hogy voltaképpen kivel beszél. Kardos Emil újra majdnem a földig hajolt. – Óh, Centrumságod talán nem is hiszi – mondta fuvolázva –, hogy a telepen talán egyedül én tudom méltányolni fennkölt jellemét és emberi jó szívét, amelynek egész karrieremet köszönhetem. Valami vérszopó zsarnok már régen megirigyelte volna kenyeremet és börtönben rothasztott volna el, amiért rajta kívül más is élni akar. És ez a sors várna rám, ha bátyám venné át a hatalmat. Ebből már értheti a közös érdek lényegét Centrumságod. – De miért jött hozzám? Mit akar?

– Helyreállítani a közéleti tisztaságot. Mindketten csak tengetjük életünket, míg köztisztesség és erőskezű vezetés mellett úri jólétben élhetnénk. – Most már igazán nem tudom, mit akar. Ön akarja a köztisztességet helyreállítani? Mit vár ön attól az ön számára? – Azonnal. Egy kis kalkuláció az egész. Ma nekem összevissza átlag napi kétszáz csikó a hasznom. A többi rámegy a társaim fizetésére, és felemészti a rezsi. Ne tessék elfelejteni, hogy az engem üldözőket is állandóan pénzelnem kell. Sorsunk ebben is közös. A nyomasztó rezsi Centrumságodat is éppúgy sújtja. És amióta ez az üzletág felvirágzott, a konkurencia is megnőtt. Egyes aljas bandák nem átallják a külőrséget azzal a kéréssel megvesztegetni, hogy pusztítsa el a konkurens társaságot. Ma a bel- és külőrségen kívül még legalább harminc rablóbanda működik, a telep viszont egyre szegényedik, és egy szakmából ennyit nem tud eltartani. – Tehát mi a terve? – Mint mondtam, a köztisztesség helyreállítása. Az összes útonálló bandát ki kell irtanunk, hogy közülük csak egy maradjon: az állam. Ha így a konkurenciát megszüntetjük, a haszon nem oszlik sok részre, és a rezsi is csökken, mert a túl nagy személyzetet le lehet építeni és kevesebb kell a vesztegetésekre is. Centrumságod is efelé törekedett, de – és itt újból meghajolt – engedtessék meg minden tiszteletem mellett megjegyeznem, kissé kevés gyakorlati érzékkel. Ó, bizonyos vagyok benne – mondta sietve, elhárító gesztussal –, hogy mindent Centrumságod végtelen jó szíve diktált, de lényegében mégis ugyanaz történt, amit én is szerettem volna elérni más alapgondolattal és tudatosabban. Hajósban kavarogtak a gondolatok, és nagyon keserűnek érezte a világot. Kardos Emil újból meghajolt, és nagy tisztelettudással folytatta: – Amint voltam tehát bátor indítványozni, a sok állam helyett csak egyet fogunk megtűrni, önmagunkat. A sáp lefizetése teleptagi kötelesség lesz, és a közönség azt fogja megvetni, aki telepfiúi kötelezettsége alól ki akarja vonni magát. Minden magától és kényelmesen fog menni. Most annyit keresek, mint tíztizenöt gépész, Centrumságod annyit sem, holott ha a köztisztességet és rendet biztosítanánk, úri módon és biztonságban élhetnénk, mint a nép körülrajongott atyja és jótevője. Nem kellene erdőkben bujkálnom, és a lakosság is boldogabb lenne; nem kellene csak kétannyit fizetnie nekem, mint most keresek, de

megszabadítanám őket a többiektől, sőt hajói számítjuk, most is rablók kétannyit, mint amennyi a nyomasztó rezsi leszámítása után tisztán megmarad magamnak. Hajós kétségbeesetten járt fel-alá. – Mit lehetne itt tenni? Mit lehetne tenni? – ismételgette. – Semmi sem egyszerűbb annál – felelte mézédes hangon az ifjabb Kardos –, el kell tenni láb alól a bátyámat, aki a legcentrálisabb helyet ily galádul elárulta. – A bátyját? – Ah, nem bátyám! Megtagadom azt, aki Centrumságod ellen bármit elkövet, ha az édesapám is. Az embernek végtére vannak magasztosabb eszméi is, és aki ezt saját önzésének áldozza fel, méltó a halálra. – De hogyan történne ez? – Azt bízza rám Centrumságod. Ha megígérni szíveskedik, hogy siker esetén engem tesz az ő helyére, és legalább hússzoros ellátmányt kapok, garantálom, hogy Centrumságod kezébe kerül minden hatalom. Hajósnak már semmi sem volt újdonság. Elhatározta, hogy belemegy, csak egyszer legyen végre kezében a gyeplő, majd csinál ő rendet. A lelkiismeret már nem furdalta. Csak azt kérdezte még: – Aztán mi a biztosíték arra, hogy ön is nem fog majd megint rám támadni, ha az ő helyén lesz? Kardos Emil a meghajlásból kiegyenesedve, szívére tette a kezét. – Gépészi becsületszavam – mondta templomi ünnepélyességgel. Hajós felnevetett. – Egyéb nem? – De Centrumság! Csak nem kételkedik? – Pedig én kételkedem. De van egy javaslatom. – Előre alá van írva.

– A bőre alá operáltatok önnek egy leadódobozt, mint ahogy a szovjet tette a megfigyelendőkkel. Azonban ugyanebbe rövidhullámú felvevőt is szereltetek. Egy emberem valahol mindig figyelni fogja önt, mit tesz, hol jár. Ha pedig bármikor ellenem tenne valamit, csak megnyomja a gombot, és ön szénné ég. De ha betartja a szavát, megkapja a húszszoros ellátmányt és mindent, amit ígértem. – És erre mi a biztosíték? – A becsületszavam. De az enyém. Kardos Emil finom mosollyal újra földig hajolt. – Ennél többet sosem is kívánnék. – Úgy van. Higgyen nekem. Belátom, hogy csak szélhámosokkal lehet kormányozni. Úgy látszik, az eddigiek nem voltak eléggé azok. Önről azonban kezdem hinni, hogy megfelel a követelményeknek. Kardos már majdnem megkezdte a felemelkedést, de ezekre a szavakra lehajolva maradt. – Leghőbb vágyam a belém helyezett bizalmat teljes mértékben kiérdemelni. – Tehát egyezzünk meg: maga biztosítja nekem a centrumot és olyan jövedelmet, hogy abból rangszerűen éljek, mert csak így tudok alkotni, különben nem imponálok és leköpnek. Én viszont biztosítom, hogy ön mindig a lehető legtöbbet fogja keresni, de ezen kívül senkinek kiváltságot nem osztogatunk, kivéve a legszükségesebb fegyveres parancsnokságokat. – Nagyon természetes. Mindenféle aljas anyagi célokat le kell szerelnünk. A közéleti tisztaságot helyre kell állítanunk. Ez az állam támasza és talpköve. – Rendben van. Ezután Pollákhoz mentek, akinek csak annyit mondott Hajós, hogy Kardos Emil önként jelentkezett egyezkedésre, és megígérte, hogy jó útra tér, ha büntetését elengedik. Nagyobb bajok elkerülésére ezt el kell fogadni, viszont meg kell őt figyelni, és ezért egy leadódobozt a bőre alá kell operálni. Ennek szükségét Pollák is mélyen átérezte, és késznek nyilatkozott rá.

Másnap Hartmannékkal elkészíttette a dobozt és egyben beavatta őt a dologba, rábízván, hogy ő ellenőrizze Kardos Emilt. Ő volt az egyetlen barátja, akiben bízott. Hartmann meg volt hatva a megbízástól, és mikor később Pollák beleoperálta a dobozt, naponta ötször-hatszor is sietett lejátszani a közben felvett hangsodronyt. Kardos Emil első ténye volt felvétetni magát a külőrségbe, amit bátyjánál csak hosszas könyörgéssel tudott kivívni, de hivatkozott rá, hogy a kultúrközpontban mindig szellemi munkát kell végezni, amit ő nem bír. Ezt bátyja is belátta, és beosztotta a gépfegyveresekhez. Itt teljes idejét a kocsmában töltötte. Napokig figyelte, kik a legveszekedőbbek, legrészegesebbek, akik már fülig vannak adósságban, és akikről feltehető volt, hogy pár csikóért mindenre vállalkoznak. Ezekkel aztán lassan megbarátkozott, néhányszor megbicskázta őket, pénzüket hamisjátékban elnyerte, ami különös népszerűséget szerzett számára. Mindjárt az elején észrevette, hogy tudományával nem áll egyedül, mert egy Csiszár nevű partnere még nagyobb hamiskártyás volt. Mikor egymásra ismertek, összeölelkeztek és örök barátságot fogadtak. Pár perc múlva rájött, hogy az ölelkezés folyományaként eltűnt a pénztárcája, de nem szólt, sőt örömrepesve rázta meg a kezét. – Pajtás, te nagyra vagy hivatva a társadalomban! – jelentette ki hévvel. Mindjárt félre is vonta, és beleavatta nagy tervébe. – Gemacht – szögezte le Csiszár, mire sírva borultak egymás nyakába és ez alatt a pénztárca is visszakerült Kardoshoz. Ettől kezdve Csiszár lett a jobb keze, és rajta keresztül avatták be a dologba a többieket is. Nagyon vigyáztak, hogy csak olyanokat vegyenek be, akik teljesen megbízhatók voltak, vagyis legalább egy betörés vagy lopás volt a rovásukon, amivel mindig sakkban lehetett tartani őket, és biztos volt, hogy nem fognak az őrségre futni árulkodni. Ugyanakkor azonban fenntartotta bátyjával is a kontaktust, sőt igyekezett jó barátságban lenni vele, míg végre itt is mindenüvé befurakodott.

24 ELTÉRŐ VÉLEMÉNYEK A SZOVJETBEN

És mi történt vajon ez alatt a szovjetben, ahova nem merészkedett ki senki, és ahonnan hírek nem érkeztek be? Amint a szovjet tudomást szerzett a bent lefolyt antropista forradalomról, azonnal lezárták a határokat, de akciót kezdeni nem mertek, gondolván, hogy jobb, ha a dolgokról a köznép egyáltalán nem szerez tudomást. Ellenben az élproletariátus annál jobban tárgyalta az esetet. Természetesen, minden ódium Lichtenberg nyakába zúdult, amiért ilyen embernek, mint Hajós, telepet adott. Lichtenberg azonban arra hivatkozott, hogy a forradalomhoz egy ember nem elég, bizonyára sokan voltak, és szívesen vállalja az ódiumot, de követeli az általános vizsgálatot, kiket terhel a felelősség azért, hogy megbízhatatlan emberek tömegét engedték a jegytárba. Az élproletariátus eleinte tényleg általános vizsgálatot akart indítani, de már az első bizalmas nyomozások is azt az eredményt hozták, hogy azok, akik a telepen antropista érzelmekről tettek bizonyságot, a szovjetben a legmegbízhatóbb alattvalóknak voltak elismerve. Ezt pedig nem volna ajánlatos szellőztetni, nehogy az alsóbb rétegek elbízzák magukat, így is alig lehet már bírni a söpredékkel. A telepet megtámadni pedig nem lenne hasznos, mert a telepek nagyon jó dokumentumok a nép felé a hatalom jóindulatáról, és ha ezt az egy kivívott népjogot elvennék, újból gyermeksztrájk fenyegetne. Ezért inkább az agyonhallgatás mellett döntöttek. De ez sem ment sokáig. A föld alatt működő antropista szervezetek lapjai örömujjongva közölték a felszabadulást. Hajós fényképét hozták, alá dicshimnuszokat írtak, melyekben a gépészek vezércsillagának, a holnap reményének nevezték. Aztán jöttek a nagy cikkek a haladásról. Becsempésztek egy tudósítót, aki lefényképezte az emeleteket. Leközölték ezzel a felírással: „Most és azelőtt a

telepen”. De tekintve, hogy az azelőttről nem volt képük, mellényomtattak egy útleírásból vett képet, aminek ott volt a címe: „Orkán a Góbi sivatagon”. Majd lefényképezték az emeletek magtornyait skurcban, hogy égig érőknek látszottak, a medencéket lefényképezték hosszában, majd ugyanazon képet lekicsinyítve utána ragasztották és ezt a kettős képet vették le újból, hogy legalább öt kilométer hosszúnak nézett ki, mellé bemázolták egy moziszínésznő mosolygó portréját és aláírták: „Telepi gépésznő munka után elégedetten szemléli a gépésztársadalom nagy művét.” Ezt követték a statisztikák. Bebizonyították, hogy a telepen száz mázsa gabonatermésre sokkal kevesebb szamárhurutos megbetegedés esik, mint a szovjetben és hogy míg, a szovjetben száz négyzetkilométerre évenként 0,0036 árvízkatasztrófa esett, addig a telepen a legöregebb tagok sem emlékeznek hasonló esetre. Közölték Hajós fényképét a díszruhában, aláírva: „A Centrumgépész az általánosan használt napközi gépészruhában.” A telep lett a holnap reménye. A fegyverkezésről is hírek szivárogtak ki, és míg odabent lázasan készült mindenki, hogy a lehető leghatásosabban verje be a másik fejét, addig a kinti gépészek közt egymás után keletkeznek a különböző terminusok: ekkor és ekkor fog Hajós és a telep gépészsége megindulni, hogy felszabadítsa kint sínylődő gépésztársait a rabszolgaság alól. Hogy ott bent egyébre is gondolhattak volna, arról még álmodni sem mertek. Ezek az antropista tudósítások lassan mégis kiszivárogtak, és a hatalom kényszerítve érezte magát a rendcsinálásra. A szovjetlapok is híreket kezdtek közölni. Ezek szerint a telepen az éhínség keltette elégedetlenség az összeomlással fenyeget. A lázadások napirenden vannak, a gépészek az erdőben kóvályognak és a Centrum halomra löveti, ha gyökérrágáson kapja őket. Az összes maradék gyökerek le vannak foglalva a Belső Kör számára. Ugyanúgy sorra járja az őrség az embermészárszékeket, és lefoglalja az összes gyermekfüleket, mert ez Hajós kedvenc csemegéje. Részletes tudósítás jelent meg arról a nagy verekedésről, ami Hajós és Pollák közt folyt le azért a fél kiló fenyőfából őrölt lisztért, amit Pollák éjjel kilopott Hajós mellényéből, ahová az bevarrta. Förmedvényekben ostorozták azokat a megtévedt munkásokat, akik mégis bedőlnek az antropista maszlagnak, amelyből pedig hiányzik mindaz az erkölcsi erő, amely alapja a társadalomnak. Megállapították, hogy a telep iskoláiban teljesen ki akarják irtani a gyermekekből a materializmust, és antropista métellyel mérgezik ártatlan

agyukat. Hogy mégis akadnak elbolondított gépészek, akik felülnek nekik, ez csak azt az indokolatlan, ostoba türelmet bizonyítja, amit a szovjet velük szemben tanúsít. Bezzeg, ha külföldön történne hasonló eset! Pedig a türelem nem tengett túl. Razziákon kutattak összeesküvők után, százszámra hozták be az elfogottakat és ha megláttak valakit vitafluidot inni, már gyanús volt. Ha antropista szervezetet fogtak el, mindjárt az után kutattak, honnan vették a pénzt? Mindenütt a telepet és Hajós kezét szimatolták. A gépészek pedig lelkesedtek a telepért, és már nem is nagyon kutatták, hogy ott hogyan élnek az emberek. Inkább a statisztikák érdekelték őket: a nagy számok és a nagy alkotások. Főleg pedig a fegyverkezésről kiszivárgott, és alaposan túlzott hírek. Az égbe nyúló öt szint gigantikus méreteinek és az országokat elsöprő fegyvercsodáknak drukkoltak, nem is keresve mögötte a célt, az embert, előbbi vallásukat, mert az embert a nagyság lepi meg, nem az igazság, ezért tud lelkesedni, legyen az akármi, esetleg saját halála is.

25 EBBEN A FEJEZETBEN RÁJÖVÜNK, HOGY KARDOS EMILBEN NEMHIÁBA BÍZOTT AZ INGATAG HAJÓS

Eltelt egy hónap. Kardos Emil majdnem mindennapos vendég volt Hajósnál, és mindig a legalázatosabban esdekelt valamiért. Hogy jó volna, ha Hajós megjelenne az építkezéseknél, és buzdító szózatot intézne hozzájuk, vagy meglátogatná a szanatóriumot és a többi. Utána pedig a Világítótorony hozott nagy tudósításokat. Ilyenek voltak:

„HOGY VAN?”

„– Ezt a két szót a Centrum intézte a szanatórium egyik betegéhez, akit lábtörés miatt szállítottak be az építkezésektől. E két szóval fordult mosolyogva a Legcentrálisabb Hely az emeletek egyszerű gyermekéhez, és e két szóban benne rezgett a forradalom teljes nagyszerűsége, az egy síkra hozott társadalom minden dicsősége, ahol mindnyájan egyek vagyunk, egyazon nagy mű egybevágó fogaskerekei, ahol a Centrum számára egyaránt kedves minden gépész egészsége és jóléte. „Hogy van?” – Világos szavak ezek, melyek mindnyájunkhoz szólnak, és mi egyöntetűen, egy szívvel, egy lélekkel válaszolunk rá: „igen, megértettük, szívünkbe véstük a szózatot, amely mindnyájunk szívéből fakadt óhajunkat fejezi ki, és ez az, hogy feladatunkat mély centrumtisztelettel és telephűséggel fogjuk mindenkor teljesíteni, akár életünk és vérünk árán is.”

Amikor Hajós a cikket elolvasta, dühöngött és hívta Kardos Emilt. Az majdnem a földön csúszott az alázattól. Érdeklődött, hogyan kegyeskedett legcentrálisabban tölteni az éjszakát, de Hajós mérgesen félbeszakítva tartotta elébe a cikket. – Mi ez? – Alázattal bátorkodom jelenteni, ez egy magasztos szózat. – Nem lehetne inkább igazat és jót írni? – Nem – felelte röviden Kardos. – Miért? – Centrumságod parancsára, a telep- és centrumhűség magasztos eszméi így kívánják meg. – De nézze: ez a cikk úgy tünteti fel, mintha én ott csak annyit mondtam volna: hogy van? Miért kell engem trotlinak, hülyének mutatni? – Hogy a népben meg ne inogjon a tekintélytisztelet, ami Centrumságodat teljes joggal megilleti. – Ejnye, a teremtésit, azt mondja ezzel, hogy én joggal vagyok hülyének tekinthető? – Még talán nem, de Centrumságod napról napra ragyogóbb bizonyságát szolgálja centrális képességeinek. Hajós ijedten nézett a tükörbe. – Mi által? – Azáltal, hogy alázatosan előterjesztett javaslataimat mindinkább akceptálni kegyeskedik. Hajósnak a gyomra fordult ki ennyi alázat láttára.

– Legalább azt tegye meg, hogy ne alázatoskodjon annyit, beszéljen úgy, mint emberrel. Azt hiszi, olyan mulatságos ez nekem? – Valóban abban a reményben ringattam magamat, hogy csekélységem modora támpontot nyújt Centrumságodnak magát uralkodói szerepében gyakorolni. Mélyen sajnálnám, ha fogyatékosságaim miatt erre képtelen volnék. Hajós felnevetett, de aztán elkomolyodott, és gondolkozva járkálni kezdett. Bízni kezdett ebben az emberben. Tükör elé állt, pózokat gyakorolt, majd mosolyogva lépett Kardoshoz. Unottan mondta: – Köszönöm. Ma elbocsátom, kedves Kardos. Hogy van? Kardos ámult és örült. – Ragyogó! Ragyogó! – mondta, és derékszögben kihátrált. Már harmadnap jelentette, hogy a Poteckival való leszámolás napja elérkezett. – Poteckiék – mondta – holnap meg fogják támadni a külőrség kaszárnyáját, amit holnapután tudatni fogunk Poteckival magával is, és akkor mi fogjuk őket joggal szétverni. – Mi az, hogy Potecki holnap támad és holnapután tudatják vele? – Tudniillik Potecki még nem tudja, hogy ő holnap támadni fog. – Áhá! – mondta Hajós, aki előtt nap nap után újabb titkai bontakoztak ki az uralkodásnak. – Fogadja legcentrálisabb megelégedésemet. Kardos elragadtatva örült a remek kifejezésnek, és derékszögben távozott. Másnap beterjesztette Hajósnak a nyomtatott kiáltvány egy példányát, amit majd az utcán fognak kiragasztani és szólt ekképpen:

„GÉPÉSZEK! Mély szomorúsággal tölt el a tény, hogy a neoantropista párt néhány elvetemült gonosztevője imádott, közös édesanyánk, a telep iránti hűséget lábbal tiporva a külőrség ellen fegyvert ragadott.

A Belső Kör garantálja, hogy a külőrség az egység megbontását célzó múló zavargásokat rövidesen elfojtja, a békét és köznyugalmat minden rendelkezésre álló eszközzel biztosítja. Egyúttal felszólítok minden gépészt, hogy a rend helyreállítására irányuló munkákban hagyományos hűséggel támogassa a fegyveres erőt.

Hajós Kálmán Centrumgépész”

Hajós átfutotta és visszaadta. – Maga tudja, mit, hogyan kell tenni. Csak azt mondja meg, mi lesz az én feladatom? – Centrumságod ma, a galád merénylet után megrendülve kegyeskedik legcentrálisabban elfogyasztani vacsoráját, amit különben le is fogunk fényképezni, és a Világítótoronyban közzétenni. – Jó. Hogy van? – és kezét nyújtotta. Hogy csinálta ezt Kardos Emil? A neoantropisták közt – mint azt már említettük – volt egy elégedetlenkedő csoport, akik főleg a feloszlatott koncentristák közül tevődtek össze. A vezetőjük egy beesett arcú, sápadt fiatalember volt, az egyenlőség fanatikusa, tele lelkesedéssel, aki a neoantropista üléseken tűzzel követelte a leszámolást. Ez volt az, aki a páncélautó alá csúszva lőtte le a marxistát, aki fel akarta robbantani az emeleteket és aki azután nyomtalanul eltűnt. Így, ismeretlenül szolgált tovább Potecki őrségében. Amikor a belőrség tagjai megkapták a húsz percenttel felemelt ellátmányt, hevesen tiltakozott ellene, és felszólította társait, hogy mindnyájan utasítsák vissza, mint az egyenlőség megcsúfolását. Ezért lepisszegték, meg is dorgálták, mire átlépett a külőrségbe. Itt később még nagyobb fizetést kapott. Ő volt az megint, aki a többletet a marxisták közt akarta szétosztani, és ezért a többiek megverték és kizárták a külőrségből. Ezután a koncentristákhoz pártolt, forradalmat hirdetett, míg a tisztogatás őt is el nem

érte, s egy hónapra bezárták. Kiszabadulva újra Poteckiékhoz ment, ahol a pártban egy elégedetlen csoportot szervezett. Titkos éjszakai összejöveteleken szőtte az összeesküvést és sikerült összehozni egy ötvenfőnyi csoportot, amelynek tagjai elhatározták, hogy az elnyomást nem tűrik tovább, inkább meghalnak, de hősi kirohanásukkal felrázzák az elnyomatásban tespedő rabszolgákat. Kardos Emil ennek a fiatalembernek férkőzött közelébe, és felajánlotta, hogy fegyvereket szerez a felszabadító harcra. Az ötven fanatikus úgy fogadta Kardost, mint a megváltót. Mikor aztán egy este letakart kocsival állt meg a ház udvarán és a takarót fellebbentve megpillantották a fegyvereket, a sápadt arcú örömében könnyezve borult Kardos mellére és meghatottan ismerte be, hogy mégsem csalódott az emberekben, mert van még, aki önzetlenül tud áldozatot hozni az igazságért, embertársai jogaiért. Kardos tanácsa szerint délután kellett megtámadni a külőrség kaszárnyáját, amikor csak a kaszárnyaőrség van otthon, amellyel könnyen elbánnak, elfoglalják a fegyvertárat, és utána minden az övék. Azután Poteckiéket semmisítik meg, és kikiáltják a szabad, egyenlő telepet, ahol nincs felemelt ellátmány és elnyomás. Persze, Kardos gondoskodott róla, hogy a kis csoportot erős, elrejtett csapatok fogják körül, mert mindezt bátyjával is előre megbeszélte, azt mondván neki, hogy ez a legjobb alkalom a döntést kierőszakolni, amit Hajós önmagától nem engedne meg. Ha pedig Poteckiékkal végeztek, akkor vetélytárs nélkül állva, egyszerűen kikiáltják az öregebb Kardost Centrumgépésznek. Hartmann, aki állandóan figyelte Kardos lépéseit, sokszor jelentette Hajósnak, hogy az bizonytalan és veszélyes machinációkat végez, nem lehet bízni benne, de Hajós el sem engedte mondani. – Ne mondd! – intette le. – Jobb, ha nem hallom, megundorodnék. Ez pedig esetleg baj lenne. Csak azt figyeld, nem gyilkol-e le? Ha ilyenre bizonyságot szerzel, égesd el, de addig hagyd futni. Ez az egyetlen reményem. A sápadt arcú csoportja tehát megtámadta a kaszárnyát. A kapuőrség öt tagját könnyen lelövöldözték és ellenállás nélkül hatoltak be. Az utcán összeverődött tömeg látva a kapuőrség pusztulását, lelkesen ünnepelte a csapatot, és szidta a külőrséget:

– Le a gazemberekkel! Szélhámos rablóbanda! Agyon kell verni mindet! Odabent aztán körülfogta őket a katonaság, és vad harc keletkezett, mert a csoport minden tagja halálig ki akart tartani. Összesen ötvenkét ember esett el mind a két oldalról, míg le tudták őket fegyverezni. A sápadt arcú is a foglyok közt volt. Pár perc múlva megjelent a színhelyen Kardos Emil is, és intézkedett, hogy a foglyokat azonnal szállítsák a börtönbe, és velük senki ne beszélhessen. Attól tartott, hogyha Hajós mégis valahogy kijönne ide és beszélne velük, megkegyelmezne nekik, és a további tervet veszélyeztetné. Nem tudott bízni Hajós uralkodói képességeiben. A foglyokat autókra rakták és erős fedezettel a börtönbe szállították. Amerre mentek, a tömeg lelkesen ünnepelte a külőrséget és ököllel fenyegette a foglyokat. – Le a gazemberekkel! – kiáltották – Szélhámos rablóbanda! Agyon kell verni mindet! Már másnap reggel megjelentek a plakátok, melyeken Hajós a rend és béke helyreállítását ígéri, valamint a fénykép a megrendülve elköltött vacsoráról, és megindult a leszámolás. Poteckiék riadót fújtak, felfegyverkeztek és eltorlaszolták az utcákat. Amikor a külőrség tankjai jöttek, gépfegyver fogadta őket. A tankok ugyan hamar áttörték a barikádokat, de az utca alá helyezett aknákon kettő felrobbant, mire gyalogosokat indítottak el lángvetőkkel és sugárcsövekkel. De Potecki emberei elrejtőztek a házakban, és felvették a védőruhákat, úgyhogy a sugárcsövek hatástalanoknak bizonyultak velük szemben. Erre beállították az anyag-átalakítót, ami a házak vasát és alumíniumát azonnal ólommá változtatta és megolvasztotta úgy, hogy a házak kapcsai lecsöpögtek és a falak egymás után dőltek össze, maguk alá temetve a neoantropistákat, és egyben felgyújtva a felgyújthatót. A védőruhák sodronya is átizzott, és az történt, hogy nem az ultrarövid sugaraktól égtek meg az emberek, hanem magától az ellene védő ruhától, így haladt előre a külőrség, míg végül a belőrségi kaszárnyát is elfoglalták, és Poteckit vezérkarával együtt megkötözve szállították a börtönbe a koncentristák mellé. Amerre a foglyokat szállították, a nép lelkesen ünnepelte a külőrséget,

záptojásokat hajigált a foglyokra és kiabált: – Le a gazemberekkel! Szélhámos rablóbanda! Agyon kell verni mindet! Most volt esedékes a Centrum elfoglalása. Kardos Gábor magához rendelte a csapatmegbízottakat és a válogatott századból azt az ötven embert, akiket öccse szervezett össze erre az alkalomra. Gábor aztán megindult kis csapatával Hajós lakása elé. Az ötven ember közül negyvenötöt az épület körül helyezett el, kint hagyta a tisztikart is, míg öt embert, öccsét és két legbizalmasabb megbízott társát magához véve belépett a kapun. Hajós két testőrét minden teketória nélkül lelőtték, aztán az öt fegyverest az előtérben hagyva beléptek Hajóshoz. – Gépésztárs, ön foglyunk! – mondta Gábor emelt hangon. – Ne próbáljon ellenkezni! – Nem próbálok – mondta nyugodt hangon Hajós, látva, hogy Emil is ott van, és Hartmann most úgyis figyeli a leadót. – Rendben van – mondta Gábor –, örülök, hogy ilyen röviden végeztünk. Azzal az ajtót felnyitva beintette az öt katonát. – Kötözzétek meg! Azok pedig beléptek, élükön a már említett Csiszárral, hárman revolvert szegeztek Gábor és a két megbízott mellének, míg a másik kettő összekötözte őket. Gábor csak akkor ocsúdott fel, mikor bilincsben volt. – Mi történik itt? – hebegte. Most Emil lépett elő. Mellén keresztbe font karral állt meg velük szemben. – Mi? – mondta. – Az áruló büntetése. Pfuj! Lelkem mélyéből fel vagyok háborodva, hogy nem átallottál saját aljas egyéni céljaidért ilyen ocsmány

intrikákat szőni mások ellen. Avagy te nem érezted néha magadban azt a szikrát, ami még a legelvetemültebb gonosztevőben is él? Ami az embert a jóra, igazságra, hűségre vezérli? Tudjátok, mi az áruló büntetése? A halál! – Kegyelem! – rebegte térdre hullva a három fogoly. – A legcentrálisabb hely hajlandó nektek megkegyelmezni – folytatta Emil fölényesen –, de csak azon feltétellel, hogy megbízottaidat behívod és hódolni kényszeríted a Centrum előtt. Magad jelented ki nekik, hogy más belátásra jutottál és teljes hódolatot követelsz. – Azonnal – repesett Gábor. Az ablakhoz akart lépni. Emil megfogta. – Előbb leoldjuk a bilincseket. – Ja, persze. – Aztán pedig nem ide hívod őket, hanem a fogadóterembe. – Hova? – A fogadóterembe. A kis tanácstermet lefoglaljuk a centrális udvartartás számára és fogadóteremnek fogjuk használni. – Igen. Azzal az ablakhoz lépett és kikiáltott, hogy az összes megbízottak gyülekezzenek a kis tanácsteremben, amely ezen túl fogadóterem lesz. Azok azt hitték, Gábor elfogta Hajóst, és most fogják Centrumgépésznek kikiáltani. Mindnyájan betódultak a kis tanácsterembe. Később bejött Gábor is két társával. Éppen bele akart kezdeni mondókájába, amikor az összes ajtók felől behatolt az ötven fegyveres, és Emil elkiáltotta: – Senki ne moccanjon! Mindenki fogoly! Az elképedés moraja futott végig, de nem lehetett mit tenni. Percek alatt bilincsbe volt verve az egész társaság, majd autók jelentek meg és elvitték őket a

börtönbe, a koncentristák és Poteckiék mellé. Amerre a foglyokat szállították, a tömeg lelkesen ünnepelte Hajóst, a foglyokat pedig leköpdösték, záptojást vagdostak hozzájuk és kiabálták: – Le a gazemberekkel! Szélhámos rablóbanda! Agyon kell verni mindet! Egy órával később pedig újra a fogadóteremben gyülekezett az ötven hadfi, akiknek Emil tolmácsolta a Legcentrálisabb Hely köszönetét, felolvasta a centrális kéziratot, amelyben őt telepvédelmi főmegbízottnak nevezik ki, és egyben kiosztotta a tisztségeket. Az elfogottak helyére azokat nevezte ki, akiket valaha a kocsmában toborzott össze. Kardos után Csiszár kapta a legmagasabb rangot, ő lett a közerkölcsi és köztisztességi ügyek gépész biztosa. Majd megjelent Hajós is, akit falrengető éljenzéssel fogadtak, és letették előtte a hűségfogadalmat. Hajós pedig beszédet intézett hozzájuk. – A telepkatona két erénye a hűség és a becsület. Önök a mai napon ragyogó bizonyságát szolgáltatták ennek. Önökben van meg minden kellék arra, hogy a telep bel- és külbiztonságának és a közerkölcsiségnek őrei és vezetői legyenek, egyben pedig mintaképe a lakosság előtt az igazi jellemnek. Most, mikor megköszönöm önöknek tántoríthatatlan és elvhű magatartásukat, és azt az elévülhetetlen szolgálatot, amit önzetlen áldozatkészségükkel a köznek tettek, egyben biztosítom önöket, hogy jóindulatomra mindenkor számíthatnak. Ezután Kardos Emil közölte vele, hogy most pedig ki kell menni a főtérre, ahol a már előre felállított emelvényen fogja ünnepélyesen fogadni a hadsereg és a lakosság hódolatát. Hajós az ötven vitéz kíséretében megindult a főtér felé. Amikor a tömeg a fegyveresek közt Hajóst észrevette, záptojásokat szedtek elő, de látván, hogy Hajós az emelvényre lép és körötte többen meghajolnak, visszatették zsebükbe és a kalapjukat feldobálva, őrjöngve kezdték éljenezni. Hajós beszédében megköszönte a hódolatot, megdicsérte a nép tántoríthatatlan hűségét, amely mindenféle felforgató aknamunkával szemben megőrizte józan

felfogását, sziklaszilárd meggyőződését, elutasított magától minden szélhámos demagógiát, és ezzel nagyban elősegítette a közéleti tisztesség helyreállítását. A tömeg lelkesedése nem ismert határt. Amikor a katonazene rázendített az Antróposzra, idegenek borultak sírva egymás nyakába és a jelenet olyan részegítő volt, hogy Csiszár néhány emberrel vállára kapta Hajóst, mire a tömeg hol felugrált, hol hasra feküdt, de állandóan ordítozott, senki se tudta, mit csináljon a lelkesedéstől. Hogy miért lelkesednek, arról egyelőre nem volt fogalmuk, miután erről nem szóltak nekik, tehát csak azt hajtogatták: éljen, éljen, mert valakit vállra emeltek és szólt a katonazene: bumm, bumm, bu-bubumm… Szerettek volna pusztítani, nekimenni az ellenfélnek, csak nem tudták, momentán ki az ellenfelük, azért elhatározták, hogy várnak holnapig, akkorra meg fog jelenni a Világítótorony-ban. Aztán felvonult Hajós előtt a hadsereg, a zászlót meghajtották, Emiltől megkérdezte, hogy hogy van kedves Kardos és díszkíséretével hazavonult. Otthon vette észre, hogy hiányzik a pénztárcája. Rögtön Kardost hívatta, aki azonnal tisztában volt a helyzettel, és intézkedett. Csiszárt új hivatalában fogták el, ahol örömorgiát rendezett. Az asztalon rengeteg ital volt és éppen liliomtiprással volt elfoglalva, amit a harc közben elfogott lázadók lányain követett el. Nyomban Kardos elé vitték, aki bevezetőül két józanító pofont mért a képére. Az nem akart hinni a szemének. – Mi az? – böfögte még mindig tántorogva az italtól. – Hát már ezt sem szabad? Vitézi harcban győztem le az apjukat, csak jogom van tán hozzájuk? – Eh! – legyintett türelmetlenül Kardos. – Ne erről beszélj, hanem a bűnödről! Te kiloptad a Centrum pénztárcáját. – Na és? Kardost a guta kerülgette. – Mi az, hogy na és? – ordította. – Már nem a külőrség kocsmájában vagyunk, hanem komoly államférfiak. Tanuld meg, hogy már nem szabad felülről lopnunk. Hát belőled kiveszett az erkölcsi érzés utolsó szikrája is? Szégyellem

magam, hogy barátomul fogadtalak. Intézkedett, hogy lecsukják úgy, hogy legalább egy évig ne legyen alkalma kompromittálni az államférfiak karát.

26 EBBEN A FEJEZETBEN PEDIG DIREKT MINDEN ROKONSZENVÜNKET EL FOGJA NYERNI KARDOS EMIL

Alighogy Hajós másnap felébredt, Kardos Emil jött hozzá. Derékszögben érdeklődött a legcentrálisabban töltött éjszaka iránt. Hajós határozottan meg volt hatva. – Komolyan mondom – szólt –, hálát érzek ön iránt. Én még mindig nem tudom felfogni, mért éppen hozzám csatlakozott, és nem a bátyjához. Kardos egy lépést hátrált, alig tudott szóhoz jutni. Mellére tett tenyérrel tört ki belőle a méltatlankodás. – Centrumságod megsért. Ilyent feltételezni szolgájáról, aki Centrumságodért mindenét áldozná. – Lehet. De mégis, mondja: miért? – Elsősorban az árulás és hűtlenség legtávolabb áll jellememtől, másodszor ez többet hoz a konyhára. – Honnan tudja? Ön ismeri elveimet. Persze, amit megígértem, megkapja, de bátyja valószínűleg kevesebb skrupulussal elégítette volna ki az ön konyhai ambícióit. – Centrumságod államférfiúi bölcsessége újból fején találta a szöget: úgy van, és éppen ez a hiba. – Miért? – Mert bátyám könnyebben engedte volna szabadon az ambíciókat. Éspedig nemcsak az enyémet. Ahol pedig tíznél több ember lop, ott már sokan lopnak, de keveset, és ezt korrupciónak nevezik, amibe eddig minden rendszer belebukott,

mert a néphez közel állók lopása szembetűnő és járványszerűen terjed. Csak rendezett és tisztességes állam marad fenn, ahol kevesen lopnak, de sokat. Ah! – mondta hévvel és sóhajtva –, mindig a tisztesség fanatikusa voltam. Centrumságodért életemet áldoznám. – Na, jó. Tehát hagyjuk talán, és térjünk a tárgyra. Mit hozott? – Jelenteni kívánom, hogy a lázadók mind össze vannak fogva, és Centrumságod lába előtt heverve várják méltó büntetésüket. – Na, és mire kell legkegyelmesebben elítélni méltóztatnom? – Ah, egy uralkodó nem ítélkezik önhatalmúlag – tiltakozott méltatlankodva Kardos. – Ezt tiltja Centrumságod puritán igazságszeretete és törvénytisztelete. – Hanem? – Hanem arra való a független bíróság, ami az elfogulatlan igazságtevés hivatott fóruma. – És hol van az? – Majd kinevezzük. – Akkor mennyiben független? – Mert az ellenkezőt állítni tiltja a telephűség, a talárt megillető tisztelet és az ügyész. – És ezek fel is menthetik a vádlottakat? – Nem. – Ezt mi tiltja? – A bírák telephűsége, igazságérzete, és az, hogy a bírákat a legkiválóbb koponyákból válogatjuk össze. – Hogyan? – Ott van a Homogén Szellem Társasága, azoké, akik vitaestjeinken leginkább

megközelítették a kulturális főmegbízott véleményét. Ezek telep- és centrumhűsége garancia az igazságos ítéletre. A tárgyalás sokáig húzódott, a Világítótorony nagy tudósításokat közölt róla. A vádlottak általában ártatlanságukat, régi centrumhűségüket hangoztatták, és mindegyik csak áldozat volt, akiket rászedtek a többiek. A bírák csillogtatták képességeiket. Folyton a teleptag kötelességeit, a fennköltebb eszményeket és a tisztességet állították a vádlottak elé, és magas szárnyalású szavakban korholták őket. Néha egy-egy szellemesebb viccet is közbeszőttek, például, mikor Potecki ügyét tárgyalták, azt mondta a bíró: – Potecki, maga egy kicsit butecki. Ezt a karzat harsány nevetéssel méltányolta. Potecki pedig igyekezett szintén szolgálatkészen mosolyogni, reszketve, hátha volna valami hatása. Tényleg volt is, amennyiben a bíró kedvre derült jólesett neki, hogy annyira szellemes ember, na, meg az is, hogy a vádlott hogyan reszket, milyen előzékeny, nevetséges és félszeg figura, mikor így, az akasztófa árnyékában vacogva elmosolyodik. Ezért elhatározta, hogy jó kedélyét és frappáns szellemességét, ha csak lehet, mindig megcsillantja. Mondatait lehetőleg hosszúra szabta, majd leeresztette hangját. Ha a vádlott felelt, rákiáltott, hogy ne vágjon közbe, ha nem felelt, azért kiáltott rá, miért nem felel. Kérdéseit homályosan fogalmazta, és bármit felelt a vádlott, összeszidta, hogy nem ezt kérdezte. Figyelte a mozdulatokat, és ha annak térde a félelemtől megroggyant, a bíróság iránti tiszteletlenség miatt rendbüntetést szabott ki. A lényegről keveset tárgyalt, de annál többször intézett hosszas, magas szárnyalású intelmeket hozzájuk erkölcsi kötelességekről. Általában mindenki ámulattal hallgatta, és nagy jövőt jósolt neki. Minden vádlott pörénél sokszor nyilvánította erkölcsi felháborodását, de legerősebben akkor, amikor a sápadt arcút vezették elébe. Mikor elébe került, gúnyosan nézett végig rajta. – Na, legényke, hát maga elbírta a fegyvert?

A karzat szolgálatkészen nevetett, a sápadt arcú arcizomrándulás nélkül állt tovább. Ez felbosszantotta. – Maga miért harcolt? – kérdezte. – Igazságért, tisztességért, megértésért. Elveimért. Újból gúnyosan nézett végig rajta. A karzat mindjobban nevetett. – Na, a maga elveitől, úgy látom, csak mások laktak jól, de magát nem táplálták túl kövérre. A karzat harsogott, a sápadt pedig dacosan állt. Még mérgesebb lett. – Múltkor itt leütöttek egy veszett kutyát a főutcán. Mondja, nem a maga elveit vette be talán? Az hallgatott. A bíró az asztalra csapott. – Feleljen, ha kérdezem! – Nem – felelte az. A bíró majdnem kiugrott mérgében a bőréből. – Hallja! Micsoda szemtelen cinizmus ez? Nem a koncentrista bűnbarlangban vagyunk! – Tudom. – Hát azt tudja-e, fiam, hogy itt akasztófát is lehet kapni? – Tudom. – Hát akkor ajánlom, hogy viselkedjék azzal a tisztelettel, ami a bíróságot megilleti. – Azt, sajnos, nem tehetem. – Miért?

– Mert tíz lépésről nem tudom önt szembeköpni. Erre rögtön zárt tárgyalást rendeltek el a közerkölcsiséget zavaró körülmények miatt, de a vádlott többé egy szót sem szólt. Az újból való megnyitáskor aztán dörgedelmes szavakban jelentette ki, hogy minden vádlottban látott még több-kevesebb jellemet, de ez a jellemtelenség minden képzeletet felülmúl. Ebben az emberben az erkölcsi érzésnek egy atomját sem lehet felfedezni. Majd az ügyész szólt. – Csak lelkem mélyéig felháborodva szólhatok az elvetemült gonosztevőről, aki páratlan cinizmussal helyezkedett szembe a jog és az erkölcs szabályaival. Aki éretlen suhancokat szervezett meg, hogy a jog és igazság helyébe a durva elnyomást, a tisztesség helyébe brigantik és zsebmetszők rablóuralmát és az igaz erkölcs helyébe lélekmérgező tévtanok bűzhödt mocsarát hozza. És mindeme gálád célokért nem átallotta, hogy fegyverrel oltson ki élő és viruló emberéletet, ami mindnyájunk szemében legszentebb a földön. A pokoli ravaszsággal és ördögi rafinériával szőtt ármány szerencsére megbukott a jó érzésű gépészség felháborodásán, és most itt áll a romlott lelkű suhanc a bírái előtt. Azután klasszikus költőkre hivatkozott, akik dicsőítik az erkölcsöt, tisztességet, és ostorozzák a képmutatást és az erőszakot, majd megemlítette, hogy az aljas maffia a Centrum ellen is irányult, akinek fennkölt személye védelmében mindnyájan egyek vagyunk, és Hajósra hivatkozva kért halált a zsarnokság, képmutatás, fosztogatás és lélekmérgezés eme bacilusterjesztőjére. Egyébként az összes vádlottakra halálos ítéletet mondtak ki. A vádlottak hozzátartozói kegyelmi kérvénnyel járultak Hajóshoz, amit szintén Kardos Emil terjesztett elébe. – Szóval kegyelmezzek meg? – kérdezte. – Nem. Centrumságodnak jelenleg skrupulusai vannak. – Igen? Skrupulusaim vannak? – Természetesen. Skrupulusai vannak az irányban, hogy törvény adta joga van-e a megkegyelmezésre.

– De hiszen mi fogtuk el őket, mi ítéltettük el, sose kerestük a jogot, hát akkor talán csak meg is kegyelmezhetek? – Nem. – Hát ezt mi tiltja? – Centrumságod fennkölt jelleme és hagyományos törvénytisztelete. Hajós könyörgött. – Legalább annyit tegyünk meg, hogy fájdalommentesen hajtsák végre az ítéletet. Önmagam lelkiismeretével már leszámoltam, csak feleségemnek szeretnék valami eredményt felmutatni. Ezt az egyet engedje meg, kedves Kardos. – Centrumságod kérése parancs számomra. – De be ne csapjon! – Centrumságodnak megint rosszat kegyeskedik feltételezni rólam. Ki lett tehát nyilatkoztatva, hogy a Legcentrálisabb Hely nincs törvényesen felhatalmazva a kegyelmezésre, különben sem tartja jellemével összeegyeztethetőnek, hogy a független bíróság ítélkezését önhatalmúlag megváltoztassa. A Világítótorony pedig nagy cikkben dicsérte Hajós tiszta jellemét, hozzáfűzve, hogy azért mégis lehetetlen állapot, hogy a Centrumnak olyan kevés joga van, hogy még a kegyelmezés jogával sem élhet. Követelte egyben, hogy a Centrumjogokat törvényesen szabályozzák, és adjanak alkalmat arra, hogy a Centrum teljes egészében kifejthesse áldásos munkáját a köz javára. Össze kell hívni a gépészek plénumát, ami végre is ruházza fel a Centrumot mindazon jogokkal, amelyek megilletik. Pár nap múlva össze is jött a Plénum, ahol Hajós falrengető üdvrivalgástól kísérve foglalta el díszes trónját, jobbján Líviával. Kardos előterjesztette a javaslatot, amely minden jogot a Centrumra ruház, aztán szavazásra tette fel a kérdést, amennyiben megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése.

Mindenki a másikat nézte, de senki sem merte kezdeni, tehát ünnepélyesen törvénnyé emelték és a tömeg üdvrivalgással ünnepelte az egyenlőség bajnokát, az egysíkú társadalom megteremtőjét. Még sokáig vitatkoztak a társaságban arról, hogy a Hajósnak megadott intézkedési jogba bele volt-e érthető a kegyelmezés joga, vagy sem, de mindenki megegyezett abban, hogy Hajós az utóbbi időben jellemileg sokat emelkedett, amennyiben felhagyott a minden lében kanál despotizmussal, önmagát puritán távolságban tartja a mindennapi tülekedésektől, és ezek intézését a nép arra illetékes fórumaira bízza, mikor pedig a legkisebb kétely merül is fel saját jogait illetően, inkább visszavonul, hogy lovagias eljárásával tisztán megőrizze jellemének érintetlenségét.

27 A TELEP HAJÓJA ÍGY FUT BE A BÉKE ÉS REND KIKÖTŐJÉBE

A békésebb időkre való tekintettel mindenekelőtt fegyverek után kutattak. Amit találtak, elkobozták, és a tulajdonost könyörtelenül megbüntették. Fegyver csak a külőrség kezében lehetett. De ez is veszedelmes volt, mert túl sok volt a külőr, és ezek fizetése is sokat emésztett, azon kívül a sok ember újabb pártoskodás veszélyének volt melegágya. Ezért azt tették, hogy a külőrséget gyakorlat címén behívták, felét fegyvertelenül kivonultatták, másik fele a kaszárnyában maradt. A bent levőknek aztán kihirdették, hogy a Legcentrálisabb Hely megengedte felemelni fizetésüket tíz percenttel, ha kint levő társaikat nem engedik vissza, mert azokat az emeletekhez szándékoznak beosztani egyszerű gépészi fizetéssel, hogy nekik több jusson. Az őrség azonnal fegyvert ragadott, és mikor társaik este visszatértek, a kapukat bezárva találták. Amikor meghallották, hogy dolgozni kell menniük gépészfizetéssel, megostromolták a kaszárnyát, de olyan tüzelés fogadta őket, hogy öt társuk eleste után visszavonultak, és másnap engedelmesen beálltak az emeletépítkezésnél. Természetesen méltatlankodtak, és aljas igazságtalanságnak minősítették az eljárást, de a bent maradottak annál hangosabban dicsőítették ezt a lépést. – Végre! – mondták nagyot sóhajtva. – A telep tényleg nem bír el akkora terhet. Békés idők jönnek, kerüljön mindenki a maga helyére. Ezt a módszert még kétszer ismételték meg. A kiszorultak, akik még előbb szívükből üdvözölték Hajós erélyes lépését, méltatlankodtak, a bent maradtak ünnepelték, de a fegyver mindig azoknál volt, akik ünnepeltek, és így nem volt baj.

A telep most Hajósért rajongott, ő volt az egyetlen úr. Legendák fűződtek köré, és mindenütt az ő nevétől volt hangos a társaság. Az étkezőhelyen a mákos tésztát közkívánatra Hajós-metéltnek nevezték el, a főtér éppen úgy Hajós tér lett, mint a Homogén Szellem Társasága egy zoológus tagja által felfedezett új tetűfaj, ami a Pedicus Hajósiensis nevet kapta. A nők a körmükre fotografáltatták Hajós arcképét, és gomba módra keletkeztek a Hajós-gyűrűk, fülbevalók és kombinék. Egymás után kapta a szerelmes leveleket, a leányiskolák árnyékszékében mindenütt az ő neve tarkította a falat, és egy most megjelent könyvet adtak kézről kézre: Hajós a hálószobában címmel, melyben szexuális biográfiáját dolgozták fel. Különböző asztaltársaságok naponta keresték fel küldöttséggel, és díszpipát, díszkardot, dísz dohánytárcát, vagy dísztoalettpapírt ajándékoztak neki. Hajós majdnem rókázott, és be akart mindent tiltani, ami Kardos heves ellenvetésével találkozott, aki körömszakadtáig védte a népjogokat, és végül úgy egyeztek ki, hogy csak a legkirívóbbakat tiltják be, mint például a körömfényképezést. Ez meg is történt, és a Hajós-képek tényleg átvándoroltak a nők körméről a fülcimpára és mellbimbóra. Hajós erre kimerülten legyintett. Legalább az anyagi tisztogatást végezzük el! Még mindig különbség volt ugyanis a dolgozó gépészek fizetése közt, amennyiben valaha a marxistákat nagyon megnyúzták, de ezt könnyű volt nivellálni, tekintve, hogy nem volt fegyverük. Csak a közigazgatási és bírósági tisztviselőkkel volt baj, amennyiben ezek közt sok neoantropista is volt, ami bajt okozhatott. – Mi legyen ezekkel? – kérdezte Kardost. – Semmi. Ha az ember az ellenségtől elfoglal egy ágyút, nem semmisíti meg, hanem felhasználja, és visszalő vele. – Na de ezek nem ágyúk, hanem emberek, és gondolkoznak. – De Centrumság! – döbbent meg Kardos. – A tisztviselők? Így aztán megmaradtak, csak a fizetésüket kellett lefaragni, de úgy, hogy mégis legyen miért szolgálniuk igyekezni. Ezt úgy oldották meg, hogy névleg gépésznívóra szállították le, de újévkor

jutalomban részesítették őket, attól függően, mennyiben feleltek meg a Centrum és a telep iránti hűség követelményeinek. Ez a jutalom nem tett ki többet évente, mint 8-10 napi keresményüket, de tapasztalat szerint óriási tülekedést eredményezett. Pár garas jutalomtöbbletért bárki az apját is agyonütötte volna. Hajós olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Szerette volna Kardost kitüntetni, ha nem ellenkezett volna elveivel. Mikor a tisztogatás már jól előre haladt, és a legszükségesebb 10-20 emberen kívül nem volt nagy jövedelem, úgy érezte, elérkezett álmai világába. Az emberek már áhítattal hallgattak rá, tehát ki akarta használni az alkalmat: most, ebben a szélcsendben emberré nevelni őket, lényeglátó öntudatot építeni beléjük, míg újra mocsárba nem fullad minden. Most nincs gátolva pártokkal, most korlátlan Hajós országban él, most kellene széthirdetni szavait. Csak Kardos ellenzésétől félt. Egyszer mégis megemlítette neki: – Szeretném már egyszer magamat megismertetni a néppel. Most csak reánk figyelhetnek, minden csetepaté le van törve, szeretném a tiszta embervilág alapelveit egy kátéban leszögezni, amit aztán az iskolában mindenkinek meg kellene tanulnia. Kardos az első szavaknál nagyon megijedt, de később, hallván, hogy tanokról van szó, megkönnyebbülten lélegzett fel. Általában megértően viselkedett Hajós egyéni ziói iránt, és az volt az elve, hogy minden játékot meg kell hagyni neki, amivel nem rontja a helyzetet. Mélyen meghajolt. – Centrumságod óhaja parancs számomra. Hajós, aki bizonyosra vette, hogy Kardos meg fogja tagadni, nagyon megörült. – De azt írom bele, amit tiszta szándékkal jónak látok, nem alkuszom! – mondta még bizalmatlanul és gyanakodva. – Centrumságod bármit megírhat. Egyre megy minden. Hajós másnap félve adta át tervezetét. – Itt van, olvassa át. De sokat nem engedek változtatni! A tervezet pedig így szólt:

AZ EMBERVILÁG TISZTA KÁTÉJA

1. Az embervilág emberekből áll. 2. Az embereknek vágyaik vannak: étel, ital, meleg, ruha, szerelem, gyermeknevelés, művészet stb. Nevezzük ezeket szükségleteknek. Az emberiség célja ezek lehető legteljesebb kielégítése: a hasznosság. 3. Emberi társadalomban egyéb cél, mint emberi hasznosság, nincs. Aki az embereket emberen kívüli, úgynevezett ideális célokért akarja harcba vinni, az egész bizonyosan szélhámos, és nagyon is önös emberi céljai vannak, de éppen azért nem indokolja szándékát létező vágyaival, mert többet akar szerezni, mint amennyi a termelésből egy embert megillet, vagyis másokat akar megrabolni, és az anyagi igazságtalanságot anyagi érvekkel nem tudná elfogadtatni. 4. A szükségleteket részben a termelés elégíti ki, részben egyéni cselekvések (utóbbiak a pszichológiai szükségletek: művészet, szerelem, család). Eszerint oszlik meg a szükséglet lehető legtökéletesebb kielégítésének társadalmi módja is: a termelés a tökéletes, fegyelmezett, rendszeres együttműködést kívánja meg, míg a többi a legteljesebb szabadságot, ahol is egyetlen elv: saját kedvtelésében senkit sem háborgatni. 5. A fizikai inga abban különbözik a társadalmi ingától, hogy annak nyugalmi helyzetét az alul levő vonzóerő jelöli ki, míg emerre két erő hat: lent a tömegek éhsége, fent a momentán hatalom kapzsisága. A forradalmak az ingát alsó helyzetbe hozzák, később az új hatalom megszilárdulásával a felső vonzóerő lép túlsúlyra, és mindinkább maga felé vonja az ingát, míg a következő forradalom újra le nem hozza, és akkor újra kezdődik a játék. Ezt világtörténelemnek nevezik. 6. Eddig semmiféle prófécia és rendszer nem hozott igazságot, mert nem tudott mindenkit önállóan ítélkező fegyveres hatalommá tenni, mint ahogy nem is lehet. A végrehajtó hatalom mindig csak egyesek, tehát a kisebbség kezében van, ezeknek érdeke pedig kisebbségi mivoltuknál fogva az igazságtalanság. A népnek pedig mindegy, milyen prófécia alapján rabolják ki.

7. Egyetlen biztosíték a nép önérdektudata volna, amely rögtön észreveszi a szándékot, és csírájában fojtja el a rablást, de erre nem lehet számítani, mert a próféciákat a hatalom iskolái mindig meg tudták hamisítani. Próféciának azt a szellemi defektust nevezik, amikor valaki azt hiszi, hogy a kimondott szó és az agyvelő közt kapcsolat van. Persze ezt a Kátét is meg fogják hamisítani, mert a rablás bármily köntösbe bújik is, pénzt fog csinálni ebből is. Ezért szeretnék olyan kritériumot nyújtani, amelynek szem előtt tartásával gondolkozásképesség nélkül is mindenki eldöntheti valamely szándék vagy tanítás igaz voltát. 8. Ez pedig így hangzik: ha valaki egy eszmét felvet, vagy egy rendszert támogat, számítsd ki, többet keres-e, vagy fog-e keresni nálad? Ha igen, már ne higgy neki, mert szélhámos. Ezt azért szükséges megtanulni, mert, mint mondtam, a rendszer sohasem biztosítja az igazságot, mert a hatalom narkotizálja a népet, és azalatt meghamisítja a célt. Ha a fenti elvet szem előtt tartod, esetleg sikerül elkerülnöd a narkózist és megmentened a célt: az embervilág életét. 9. Tekintély nincs. Amit józanésszel el lehet fogadni, annak nincs is szüksége rá. Ha valamit tekintéllyel védenek, azért teszik, mert a józanész e nélkül szélhámosságnak minősítené. Ezért aki tekintélyre hivatkozik, nyugodtan le lehet csukni. 10. Aki ezeket a tanokat hirdeti, azzal is légy bizalmatlan, és mindig azt kutasd, mennyit keres általa, mert én nem elveket, hanem életet és egyenlőséget hirdetek.

Kardos szemrebbenés nélkül vette át és tette el. – Holnap ki lesz nyomtatva, és még aznap mindenhova szétküldve. Kötelező összejöveteleken fogjuk tanítani, gyermeknek, felnőttnek. – Hát el se olvassa? Azt se tudja, mi van benne. – Ismétlem, egyre megy. És Centrumságod óhaja parancs számomra. Hajós csodálkozott, de örült, mint a kisdiák, hogy be tudta csapni a tanárt. Szívdobogva várta, hogy nem fogja-e Kardos utólag elgáncsolni az ügyet, mert ez a nagy készség gyanús volt neki, hiszen olyanokat mond benne, ami minden korrupciót szíven döf.

De legnagyobb ámulatára másnap szó szerint kinyomva látta viszont kátéját, harmadnap pedig mindenütt kihirdették, és egy hét múlva kívülről fújta az egész telep, és mindenki megszédült annak nagyságától. Hajós túláradó örömmel látta tanai sikerét, úgy érezte, végül is világra bábáskodta az embert. Kardos is örült, hogy mind Hajós, mind a nép el van foglalva ártatlan játékával, és nem érnek rá csúnya gondolatokkal foglalkozni. Fő, hogy a nép a hatalom tanításaiért lelkesedjen, legyen az akármi, eredmény úgyis a csend. Tekintettel a gyorsan javuló anyagi viszonyaira, Kardos egy építésszel csodás kastély terveit dolgoztatta ki. Különböző kátétársaságok alakultak, egy zeneszerző megzenésítette, és Kátébálokat rendeztek, amit ezzel nyitottak meg. A Homogén Szellem Társasága nagy etimológiai vitát rendezett az „embervilág” szó nyelvtani eredetéről, egy szimbolista festő megfestette a Kátét, mint hajót az élet tengerén, amelyet Hajós kormányoz, és sokan utaznak rajta a fény felé. Azt írta alá: „Hajós, a hajó hajósa”. A Kátét kinyomtatták miniatűr kiadásban, ezüstfedéllel, amit a nők amulettként viseltek a nyakukban, és ha udvarlást hallgattak, ezt babrálták, szopogatták. A hentes kirakatokban zsírból megépítették a kátéhajót, a nők szerelmes leveleket írtak Hajóshoz, és az arcképét a köldökük alá fényképezték, valamint az új frizurát is a Kátéról nevezték el, és megválasztották Miss Kátét, a legszebb köldökű nőt. Hajóst csak per „Hajuci” emlegették, és díszkötésű Kátéikba ilyeneket írtak: „Hajuci snájdig, Hajuci hercig”. Ez alatt Kardos kastélyterve szépen haladt előre, és meg volt vele elégedve. Mikor a nép meghallotta, hogy Kardos palotát építtet, a kátétársaságok valósággal megostromolták. Mindegyik őt akarta megnyerni díszelnöknek, vagy legalábbis egy díszbeszéd számára. Alig győzte őket ellátni, és fáradságkímélés céljából mindig ugyanazt mondta. Szép szavakban ecsetelte, hogy a kátéhű teleptag ne vágyjon anyagi haszonra, mert aki egy rendszerből anyagi hasznot húz, az szélhámos. Eddig minden próféciát meghamisított az uralomra kerülő rendszer, és anyagi hasznot húzott belőle, palotákat emelt, pezsgőt ivott a vezetőség, ennek nem szabad többé előfordulnia, és bárkit meglátunk, aki a rendszert védi és többet keres, mint bárki más, azt le kell csukni, mert szélhámos, így mondja ezt a Káté.

A közönség könnyekig meghatva fogadta a szép szavakat, és utána rendszerint gyűjtést indítottak maguk közt, és a begyűlt összeget Kardosnak adták, aki ebből fedezte részben kastélyának építését, másrészt Hajósnak is mesébe illő palotát építtetett, mint a gyám, aki gondoskodni köteles könnyelmű rokonáról. A nép gyönyörködött a Centrum-palota építésében. Hajós pedig azon gondolkozott, hogy mi hiányzott a Kátéból, vagy mit fogalmazott rosszul, mert úgy érezte, valami baj van vele. Ezt az aggodalmát meg is mondta Kardosnak. – Kegyeskedjék talán egy Káté-kommentárt is kiadni – mondta az –, ha ez a legcentrálisabb jó érzetének megfelel. – Azt is ki fogja adni? – Sőt. A nép direkt várja, hogy tiszteletének és hódoló hűségének nyilvánítására alkalmat adni szíveskedjék. – És ha abban mindent megmondanék? – Egyre megy. És Centrumságod parancsára mindent megteszünk. Hajós sóhajtott, és elhatározta, hogy a jövőben csak élni fog. Egyre megy. Ez volt az utolsó próba. Egy zeneszerző egy dalt komponált, ami hamar népszerűvé vált az előadótermek révén, ahol a műkedvelők sokszor előadták. A röfrénje így szólt:

Hajuci snájdig, Hajuci hercig. Hajuci és a Káté jobb, mint a csokoládé. Szívem csak őérte remeg, a csókja vajh, milyen lehet? Nekem csak Hajuci tetszik,

mert Hajuci hercig, Hajuci snájdig.

Ezt minden nő megtanulta zongorázni, és özönlöttek hozzá a szerelmes levelek. De voltak komolyabb nők is, akik mélyen átérezték a Kátét, és sivár életükben élményt jelentett minden szava. Ezektől a meg nem értett nőktől kapta Hajós a legtöbb levelet, amelyekben őt csodálatos mesternek, életistennek és tökéletesnek nevezik, kietlen környezetükből hozzá menekülnek szomjazó lelkükkel, és kijelentik, hogy addig nem lesznek boldogok, míg a lelkükben támadt nagy űrt Hajós ki nem tölti egy éjszakán. A Káté-társaságok versengtek egymással. Mindegyik azon igyekezett, hogy díszelnökül gazdagabb és hatalmasabb notabilitást válasszon a másiknál. Ezeket díszszónoknak kérték fel, mikor is a tagok csak ünneplő ruhában jelenhettek meg. A díszszónok a Kátéból vett idézetekkel szárnyaló szavakban ecsetelte a teleptag kötelességeit: összetartást, áldozatkészséget és lemondást. A nők is jól szórakoztak, mert számukra ez volt a divatbemutató, és hogy mindenki jól érezze magát, később szétválasztották az összejöveteleket: külön tartottak Káté-esteket a népnek és külön a jobb családoknak. Ezeken szórakoztató versenyeket is rendeztek: ki tudja leggyorsabban elmondani a Kátét előre vagy visszafelé, ki énekli leggyorsabban. Akadt egy zseniális ember, aki apró betűkkel bélyegnagyságú területre leírta az egészet, bár később egy másik egy fél négyzetcentiméterrel verte a rekordot. Egy bűvész azzal produkálta magát, hogy vízivás közben mondta el az egészet, pillanatnyi megszakítás nélkül, a bordélyház nagytermét Káté-teremnek nevezték el, leánykák a Kátéba rejtették ideáljaik hajfürtjeit, vagy Hajós autogramját és megjelent a Káté-cipőpaszta, Káté-szelet és Kátéhajnövesztő. Persze, a kedélyek lecsendesedése nem ment máról holnapra. A külőrségnél hajdan nagy fizetést húzó katonák közt, akiket az emeletépítkezésekhez osztottak be, óriási volt az elkeseredés. Ezek, akik valaha Poteckiékat irtották ki, most megsiratták ezt a tettüket, és bosszúból ők maguk szerveztek maguk közt neoantropista csoportot. Ugyanitt dolgoztak a volt marxisták is, akik azóta már a koncentristákhoz is pártoltak, de eddig mindig ők voltak az utolsók, akármit próbáltak. Ezért

mindjobban az a meggyőződés terjedt el közöttük, hogy egyedül a marxizmus volt igaz és jó, mert ott ők voltak a gépészség krémje, sokan fejmunkások, akik parancsoltak másoknak, míg itt mások parancsolnak és ők szolgálnak. Így újra két csoport alakult ki az emeletépítők közt, akik mindketten a Kardosrendszer ellen támadtak, és az elnyomottakat akarták – szerintük különbözőképpen – felszabadítani, de Kardosnál fegyver volt, és így csak egymás közt verekedtek, de ezt annál lelkesebben végezték. Hajós ezt nem értette. – Ebbe meg lehet bolondulni – mondta Kardosnak. – Azt még megértem, hogy elnyomva érzik magukat, de nem tudom, menynyivel lesz sikeresebb a felszabadító harcuk, ha kiirtják egymást? Az emberben fúria van, ami annál inkább tombol, minél inkább visszaszorítják. Szabadon kellene engedni, akkor talán megszűnne. Kardos ennek nagyon ellene volt, és figyelmeztette Hajóst, hogy már volt egyszer verekedési szabadság, amit alig tudtak rendbe szedni. De hogy – mint mondta – hagyományos Centrumtiszteletének eleget téve, Hajós kívánságát is teljesítse, mely számára parancs, megígérte, hogy igyekezni fog találni olyan megoldást, hogy a szabadság is meg legyen s a rend is biztosítva legyen. Ő is azt vallotta, hogy verekedőkre nincs szükség. Tehát népszavazást rendelt el az emeletépítők közt arra vonatkozólag, ki óhajtja a másik csoportot fegyverrel kiirtani. Biztosította őket, hogy mindenki, aki igennel szavaz, fegyvert fog kapni, kiviszik a telep egyik sarkába, és szabad harcra fogják bocsátani a másik csoport verekedőivel. A szavazás természetesen nyílt és nyilvános lesz. A szavazás meglepő eredményt hozott. Azok a legvéresebb szájú vezérek, akik legfanatikusabban tüzelték pártjukat a másik ellen, szemlesütve szavaztak nemmel. Összesen tizenketten akadtak, akik a szégyentől nem tudták ezt megtenni, ezeket kivitték az erdőbe, puskával és munícióval látták el, két csoportban kétfelől egymásnak engedték őket és otthagyták sorsukra bízva. Azok pedig két napig kerülgették egymást, végül parlamenterek útján tárgyalni ültek össze, és megállapították, hogy ők tulajdonképpen rútul be vannak csapva, hiába verik agyon egymást, nem nyernek vele hivatalt és vezető pozíciókat, nem lévén kiket felszabadítani. Ezért összebékéltek, és karonfogva jöttek haza újra

felvenni a munkát, Hajóst pedig mindenfele éltették és még jobban nőtt népszerűségében. A nők az arcképét a combjukra fényképezték. Nem múlt el azonban minden baj, mert az elégedetlenség a föld alatt tovább élt. Véleményeket már nem mertek hangoztatni, félve az újabb népszavazástól, de titokban nagyon haragudtak a rendszerre. Most Hartmann Jóskát gyűlölték, azt hitték a volt jó fizetésű külőrök, hogy ő az egyik oka a jövedelmek nivellálásának. Ezek társadalmilag különváltak, csak egymás közt éltek, a többi emeletépítőt lenézték, és nagyra voltak múltjukkal. Mélyen szomorkodtak az erkölcsök züllésén, amely csak a forszírozott anyagias munkát követeli, és megveti az emberiség tisztább eszményeit. Ezek kiveszésén sokat siránkoztak, és fogukat csikorgatták Hartmannra, akit parvenűnek tartottak, mert egész életében kétkezi dolgozókkal foglalkozott, és könyörtelenül kimondta, hogy több fizetése senkinek sem lehet, mint a másiknak. Titokban megalakították a Puritán Telephősök Ősierény Társaságát, és elhatározták, hogy Hartmannt elteszik láb alól. Egy este meg is támadták, hátba szúrták, ami miatt egy hétig feküdt. A tetteseket elfogták, a bírák tokája napokig remegett a botránkozás kéjétől, végül halálra ítélték őket. A fájdalommentes halálos ítéletet úgy hajtották végre, hogy elektronsugárzással vezetővé tették az egész testet, mire az idegrendszer azonnal megállt, az áldozat fájdalom nélkül megszűnt érezni s tudni, utána pedig rövidhullámokkal pillanatok alatt elégették. Azonban a merényletek megismétlődtek. Kardos többször alázattal kérte, hogy a Centrumnak méltóztassék a kivégzési módokat legkegyelmesebben súlyosbítani, de Hajós e tekintetben hajthatatlan maradt. Nagyon emlékezetében volt a borzalmas hálóvontatás, azt akarta jóvátenni. Az emberek tényleg nem sokba vették ezt a büntetést. Megtörtént, hogy egy neuraszténiás súlyos beteg könyörgött, hogy mentsék meg szenvedéseitől ilyen módszerrel. Persze visszautasították, mire elment, leütötte munkavezetőjét, és pár nap múlva hálás mosollyal feküdt az elektrongép alá. Kardos sokszor fejét fogva szaladgált fel-alá szobájában.

– Az a marha, az a vadbarom! – mondta ilyenkor a Legcentrálisabb Helyről. – Ki fog pusztulni a lakosság fele! Ki fogja irtani ez a hülye, vérengző vadállat. Kétségbeesetten tördelte a kezét, és megoldásokon gondolkozott. Egyszer, amint fontos államügyekben hajtatott a teremépület elé, egy utcasarkon különös csoportosulást vett észre. Jobban odanézve látta, hogy a csoport közepén Csiszár áll, körötte részben dühöng, részben röhög a tömeg. – Hát ez a jómadár hogy kerül ide? – mondta, és azonnal kiszállt, a sofőrt pedig elküldte a kocsival, hogy a legközelebbi őrt hozza ide. A csoportnál megtudta, hogy Csiszár bűvészmutatványokkal szórakoztatta a közönséget, vizet borrá változtatott, tüzet okádott, majd bűvészmutatvány címén pénzdarabokat kért, amiket el fog tüntetni. Mikor egy jó csomó összegyűlt, eltüntette, és azzal odébb akart állni. A károsultak azonban visszakövetelték pénzüket, amire ártatlan arccal felelte, hogy eltűnt. Megragadták, de hiába motozták, nem találták nála, ami viszont a tömeg másik felében támasztott harsány derültséget. Mikor az őr megérkezett, elfogatta Csiszárt, és újra lecsukatta. Kiderült, hogy a fogságból megszökött, egy gépészt agyonvert, és annak az igazolványával élt, de munkára nem mert és nem is akart jelentkezni, hanem hamiskártyázásból, zsebmetszésből és a mostanihoz hasonló szemfényvesztő szédelgésből élt. Átadták a független bíróságnak, ott is a legrezgőbb tokájú bírónak azzal az utasítással, hogy ítélje halálra. A bíró a megtiszteltetéstől meghatva napokig készült a tárgyalásra, végiggondolta, milyen szóviccek stimmelnek a Csiszár névre, szép parabolákat dolgozott ki az erkölcs és lelkiismeret párhuzamáról, a borbéllyal megkonstruáltatta felháborodási frizuráját, és halálra ítélte. De Kardosnak eszméje támadt… Nem engedte kivégezni. Személyesen ment el hozzá, és hosszan tárgyalt vele. – Gemacht – szögezte le a végén Csiszár. Aztán pedig a Homogén Szellem Társaságából magához hivatott két megbízható pszicho fizikust, és megbeszélte velük nagy tervét.

Nemsokára napvilágot is látott az egyik tudós könyve A pszichikai energia megmaradása címmel, melyben azt bizonyítja, hogy az én tudata és a testi tudat külön dolgok. Az én tudata a halállal nem szűnik meg, csak különválik. Illusztrációként hivatkozott az altatásra. Az altatott egyén éppúgy él, tud, reagál, mintha ébren volna. Az operálókésre felsikolt, hangosan veszekedik az orvossal, segítségért kiabál, sőt azt is tudja, hogy operálják, mert értelmesen tiltakozik. Vajon ennek nem fáj az operáció? Fáj, mert kiabál. Hát mégis kinek fáj? És kinek nem fáj? Annak a másik tudatnak, amit ideiglenesen különválasztottak tőle, de a különválasztás alatt nem tud működni, mert a kapcsolat a testi tudattal még megvan, fele itt, fele ott. Csak a halállal tud teljes egészében megszabadulni, ami önálló létre, tehát működésre, örömre, fájdalomra képesíti. Ez a tudat nem anyag és nem fogalom, hanem fogalomanyag. A tudós szerző meglepő bizonyítékokra hivatkozik. Egy halálraítéltre rákapcsolták az elektrongépet, ami agyát vezetővé tette, tehát a tudatot teljesen kikapcsolta, sőt az éntudatot teljesen el is űzte, úgy, hogy üres volt a test. Ha ilyenkor beszüntetik a sugárzást, nem éled fel többet. De íme, a készülékben váratlanul rövidzárlat történt, a sugárzás idő előtt megszűnt, mire az áldozat magához tért, de egészen más tudattal. Kiderült, hogy egy rég meghalt szovjethivatalnok éntudata, fogalomanyaga kapcsolódott bele. Ez az ember ma is él. Közölte fényképét és kijelentéseit. Az illető nem akarja elhinni, hogy itt van. Egyébként állandó szenvedésről panaszkodik, attól fél, hogy a gépészek agyon akarják verni zsarnoki életéért. Mit bizonyít ez? Az általános egyensúly elvét. Ami hibát az ember életében elkövet, azt elnyomhatja magában, de halála után felébred az elfojtott tudatok reakciója. Az említett áldozat nem akarja elhinni, hogy csak most öltött testet, azt beszéli, hogy tíz év óta szenved és üldözik. Minden eseményt pontosan elmond. Mi tehát újabb veszélyekkel ismerkedtünk meg: a halál utáni betegségekkel. Ennek csak preventív gyógykezelése lehetséges: még az életben állandóan kutatni tudatunkat, és sohasem követni el olyat, ami lelkiismeret-furdalást és halál utáni reakciót jelentene. Persze a lelkiismeret-furdalást tudat alá is szoríthatjuk, tehát hogy tudjuk meg mégis, mitől kell óvakodnunk? Ezért követelte, hogy a telep alapítson tudományos intézetet a testi tudat és a

fogalomanyag megismerésére és a halál utáni betegségek preventív gyógyítására. – Itt van az anyag – írja –, a már említett halálraítélt gépész, akit azóta több ízben az elektrongép alá tettünk, és mindig más-más fogalomanyag kapcsolódott bele. Ezeknek a fogalomanyagoknak nyoma is maradt benne, amennyiben testi tudata rögzíti az élményeket és mindenről pontosan beszámol. Be is mutatták Csiszárt – mert persze ő volt a halálraítélt –, aki referált a mérhetetlen szenvedésekről és boldogságról, amit elhaltak fogalomanyagaival kapcsolatban érzett. Mindig tisztán megérezte, mit tett az illető életében, amiért most boldog vagy bűnhődik. Eredményként azt a tanulságot vonta le, hogy a Káté, a telepes centrumhűség az az elv, amelynek gyakorlása elkerülhetővé teszi a halál utáni betegségeket. Részletes tanáccsal szívesen szolgál bárkinek, tekintve, hogy ő teljes kapcsolatban van a testtől különvált fogalomanyagokkal. Több felszólaló indítványára hivatalt szerveztek, melynek feladata volt a népet állandóan tájékoztatni a preventív életmódról. Ennek vezetését Csiszárra bízták, aki tanítványokat képezett ki, és körzeti felvilágosító összejöveteleken minden alkalommal volt transzgeotikus előadás is – így nevezték Csiszár tudományát. Az előadó rémes színekkel ecsetelte a hűtlenség miatt kivégzettek fogalomanyagának borzalmas szenvedéseit, az emberek pedig csapatostul járultak hozzá, elmondván, mit tettek, hogy élnek, és kérték, vizsgálja meg tetteiket, lelkiismeretüket, tanácsoljon, hogyan lehetne elkerülni a transzgeotikus szenvedéseket. Mindez később ünnepélyes formák közt történt, a tanítványok különleges talárt kaptak, és végül megvolt az eredmény is: a bűnesetek csökkentek, mert mindenki félt, hogy a fájdalommentes kivégzés után annál borzalmasabb szenvedésekben lesz része. Ezekbe a transzgeotikus előadásokba aztán bekapcsolták a Kátét is. Az előadó minden alkalommal megragadott belőle egy zust, amiről hosszan beszélt, és vonatkoztatta valamely aktuális problémára. Tehát a rendszernek sok haszna volt és sokba sem került. Mindössze Csiszárt kellett állandóan pénzzel tartani, hogy el ne árulja az igazat, a tanítványoknak annyira imponált hivatásuk és az azzal szerzett tekintély, hogy erőszakkal hessegették el maguktól a kételyt, és lassan maguk is hinni kezdtek rendkívüli képességeikben. A tömeg pedig vakon követte őket. Mikor egy ízben egy kétkedő azt kiáltotta közbe, hogy a tanítvány hazudik, a tömeg halálra rémült, hogy a vakmerő hitetlenség esetleg az összes jelenlevők fogalomanyagát beteggé

teszi, és ott helyben agyonverték, hogy aznap tiszta lelkiismerettel térhessenek nyugovóra. Később a transzgeotikus vezetőség Csiszár látnokságának segítségével azt is megállapította, hogy a fogalomanyag egészségére jó hatással van, ha az ember reggeli ébredéskor tízszer elmondja: „picsi-pácsi, bumsza-hó”, este pedig ugyanezt fordított sorrendben, háromszor megfordulva, és hetenként legalább egy csikót letesz a transzgeotikus kutatások céljaira. Tekintve a csikók gyors gyülemlését, nemsokára akadt egy másik gépész, aki azt hirdette, hogy ő is kapcsolatot talált a transzgeotikus fogalomanyagokkal, és azt a tudományos tapasztalatot nyerte, hogy reggel kell így mondani: „hó-bumsza, pácsi-picsi” és este fordítva, és nem háromszor kell megfordulni, hanem négyszer. Aki másképp jár el, lelkiismeretét terheli, és halál utáni betegségek várnak reá. Mindössze a heti csikó volt az a pont, amelyben Csiszárral megegyezett, de ezt természetesen az igazi transzgeotikusoknak kell fizetni, nem a régi, tévhitet terjesztő álmesternek. Erre Csiszárok nagyon felzúdultak, és tekintve, hogy már sokan odapártoltak, kijelentették az összejöveteleken, hogy az új mester a betegség legfőbb bacilusa, és ha valaki fordítva mondja a picsi-pácsit, az egyenlő egyhavi transzgeotikus szenvedéssel. Hivatkoztak a Kátéra, amely kimondja, hogy eddig minden próféciát meghamisítottak anyagi érdekből. Idézték ezt a zust: „ha valaki egy eszmét felvet vagy rendszert támogat, számítsd ki, többet keres-e vagy fog-e keresni nálad? Ha igen, már ne higgy neki, mert szélhámos”. Vagy, mint ugyancsak a Káté mondja: „A rablás bármily köntösbe bebújik, és pénzt fog csinálni akarni a Kátéból is.” Az új próféta pedig csikókat kér, tehát szélhámos, és aki csikóit nem a hivatalos Káté alapján álló transzgeotikus intézetnek fizeti, lényegében hozzájárul az igaz prófécia meghamisításához, szélhámosokat támogat, és ellensége a tiszta embervilágnak. A felizgatott tömegek többször össze is csaptak, egymást félholtra püfölték, úgyhogy végül is Hajósnak kellett beavatkoznia, annál is inkább, mert Csiszár fenyegetőzött, hogy leleplezi az egész transzgeotikus blöfföt, ha a Centrum ki nem irtja az új tanok terjesztőit. Hajós erre be is tiltotta, kijelentvén, hogy az új mester tévtana rossz hatással van a lakosság kiegyensúlyozott lelkiismeretére, transzgeotikus boldogságára és nem egyéb, mint a jóhiszemű lakosság megtévesztésére és zsarolására kitalált aljas szélhámosság. Aki pedig a picsipácsit fordítva mondja, vagy a csikókat nem Csiszárnak fizeti, azt meg kell

büntetni. Tényleg össze is fogták az új próféta azon híveit, akik a felszólítás után sem akarták a csikókat Csiszárnak fizetni. Ezeket összegyűjtötték, és Csiszár békésen akarta az ügyet megoldani, részben, hogy türelmességét kimutassa, másrészt, mert ha az ellenszegülőket lecsukják, azok egyáltalán nem fognak fizetni, mert nem tudnak. Elment tehát közéjük, lelkükre beszélni. Hosszan magyarázta, hogy a picsi-pácsi látnoki sugallat, amit úgy kell elfogadni, ahogy neki a transzgeotikus világ sugalmazta, és különben is, semmi bizonyíték arra, hogy fordítva kellene mondani. – De van! – kiáltotta közbe egy buzgó. Csiszár, aki jól tudta, hogy a picsi-pácsira az ő kezeiben is mennyi volt a bizonyíték, nyugodtan állt ki vitára. – Mi? – kérdezte. – Az, hogy úgy mondták. – Ki mondta? – Ami prófétánk. – És ti hiszitek? – Igen. – Miért? – Mert az látnok. – Édes fiam, tekintélyre ne hivatkozzatok, mert az nincs. – De van. – De nincs. – Ki mondja, hogy nincs?

Csiszár a megdöbbenéstől alig tudott szóhoz jutni. – Ki?! – kiáltotta. – Hát a Káté!? A Káté!! Meg van írva a Kátéban: „Tekintély nincs.” így szól a Káté. „Ha valamit tekintéllyel védenek, azért teszik, mert a józan ész e nélkül szélhámosságnak minősítené.” Halálos csend. Csiszár a győzelem trónusáról gúnyos-gőgösen hallatta fölényes szavait. – És tudjátok, ki mondta ezt ki? A Centrumgépész Ő központisága – és itt mélyen meghajolt, mire az egész elnémult terem hirtelen, mint egy ember állott fel, és meghajoltak. – Igen, a Centrumgépész, maga a Centrumgépész. – És mindannyiszor meghajoltak. – Na, van-e még tekintély? Erre mindnyájan mélyen belátták, hogy tekintély tényleg nincs, és valamennyien szívből megtértek, sírva kérve Csiszárt, hogy bocsásson meg nekik, ami a csikók lefizetése után meg is történt. Általában minden virágzásnak indult. A Homogén Szellem Társaságából kiválogatták a művészlelkeket, akik gyönyörű szobrokat faragtak a terekre. A főtéren, persze, Hajós szobra állt. Először úgy akarták megmintázni, amint a páncélautó tetején buzdító beszédet intéz a néphez, az autó mögött pedig ott a nagy háló az elfogott marxistákkal, de ezt maga Hajós fújta le, mert kellemetlen emlék volt, és szerette volna elfelejteni. Skrupulusai azóta lényegesen csökkentek, a világot kezdte egész tűrhetőnek találni, de nem szívesen emlékezett arra a borzalmas napra, szerette volna vérengzés nélkül élvezni az életet. Erre lóháton mintázták meg, régi lovagi vértezetben, amint szemét összevonva kardjával előre mutat, lándzsájára egy marxista levágott feje van szúrva, míg lentről egy hófehér női alak, a kiegyensúlyozott lelkiismeret megszemélyesítője olajágat nyújt feléje. Ez sem egészen tetszett Hajósnak, de Kardos megmagyarázta, hogy valami kis vérnek mégis lenni kell a szoborban, hogy legyen miért lelkesedjen érte és tisztelje őt a nép. Egész szimplán mégsem lehet megfaragni. Festők is támadtak, akik részben Hajós dicsőségét festették, más részük pedig csendéleteket, kismacskát, virágot. Különösen kedvesnek talált mindenki egy hangulatos képet, amelynek „Esti picsi-pácsi” volt a címe. Egy gépészcsaládot ábrázolt, amint a család felállva, feltartott kezekkel, áhítatosan mondja a picsi-

pácsit, még a gyermekszékben ülő apróság is nyújtogatja kis pracliját, az okulárés nagymama pedig a karszékben szelíden mosolyog, és látszik rajta, hogy fiatalkorára gondol. Általában a szép, kerekded ábrázolási stílus uralkodott. A kritikák pedig akadémikus tudálékossággal boncolgatták a hatásokat, ráhatásokat és visszahatásokat. Színskálákat és vonalharmóniákat állapítottak meg, és szabályozták, hogy mely esetben tekinthető színnek az arany, ezüst és fekete. Hosszas pszichológiai kutatások után könyvet írtak róla, hogy a feltartott gyermek praclin látható árnyékfolt egy régebbi festményen látott bárányfelhő szellemi visszacsendülése. Egyben kifejtették, hogy mért volt jobb a kisgyermeket secondplanban a balközépre helyezni, nem pedig jobbra, a hatásosabb világítási effektusok körébe. A hivatalos telep erősen felkarolta a művészeket. Kardos külön akadémiát szervezett számukra, akik népszerű művészeti iskolákat vezettek és tárlatlátogatásokat rendeztek. A nép sokat disputált a gyermek pracli és bárányfelhő problémájáról, amit Kardos úgy nevezett, hogy a nép szellemileg hasznosan van elfoglalva, és ez megőrzi őket a káros behatásoktól. Önmagának ez alatt felépítette pazar palotáját, amelynek stílusáról szintén könyv jelent meg, leírva, hogy miért egyedülálló a maga nemében a vesztibül mennyezete, amely ion oszlopokat és barokk kariatidákat egyesít a neoproletista mennyezettel. A nép pedig leesett állal bámulta a gyönyörű alkotást, és büszke volt rá, különösen mikor megtudta, hogy a szovjet, sőt a külföldi lapok is ámulattal közlik a képeket róla. Nagy tömegek sétáltak előtte estefelé, és felemelő érzés szállta meg őket, látva a tengernyi ablakból kiáradó fényözönt. Sokszor összeverődve, tombolva kívánták látni Kardost, aki kénytelen volt hölgyeket, pezsgőt és rulettet otthagyva az erkélyre menni, hogy meghajlással köszönje meg a rokonszenvet, míg végre a nép kielégülve elénekelte a Kátét, és szétoszlott azzal a büszke tudattal, hogy ilyen csak nekik van. Tekintve Kardos tetemes érdemeit, és azt, hogy jóformán mindent ő intéz, Hajós belátta, hogy a szimpla telepvédelmi főmegbízott cím kevés, amiért is a centrum helyettesi címet adta hivatalának. A nép erre sorozatos ünneplésekben részesítette a most lett centrum helyettest, és könyv jelent meg ezzel a címmel: Egyszerű szabadsághősből centrum helyettes. Ebben le van írva Kardos Emil karrierje, onnan kezdve, hogy a Potecki-Kardos Gábor-zsarnokság idején a

szabadságszerető férfiakat összegyűjtötte az erdőben, és vívta hősi harcait az elnyomás pribékjeivel szemben, egészen a centrum helyettesi kinevezéséig. A könyvnek egy aranytáblába kötött példányát Hajós is megkapta, és igazat adott neki. Azt, hogy valaki rablóvezér vagy szabadsághős, furfangos útonálló vagy hadvezéri lángelme, nemzetközi szélhámos vagy finánczseni, véres kezű, aljas zsarnok vagy erélyes kezű, bölcs uralkodó, csak a siker dönti el. Márpedig Kardosnak sikerült. A könyv címlapját, persze, Kardos olajnyomatú arcképe díszítette, egyik kezében pecsétes tekercs, a másik pedig egy cifra kard markolatán pihen. Mindenki gyönyörűnek találta, és az összes szalonok asztalán ott pihent a Káté ugyancsak díszkötésű, illusztrált kiadása mellett. Nemsokára a fiatalok közt új művészi irány jött divatba, ami egy kis kavarodást jelentett. A régi kerek vonalak helyett szegletes vonalakkal dolgozott, és linearizmusnak nevezték. Görnyedt gépészeket ábrázoltak tört egyenes vonalakkal, roppant fekete emeletsorok alatt. Rombuszos szemükben dac villogott. Feltűnést keltett az Iga című kép: végtelen tömegben, hajlott háttal vonulnak az elcsigázott építkezők a háttérben, ahol fekete emeletoszlopokból roppant kolosszus áll, és ennek még feketébb, nagy nyílása elnyeli őket. Az Erő című képen a világot nagy, fekete felhők borítják, és a felhőkön át egy robotmunkás óriás alakja emelkedik magasra. Szája fájdalmas kiáltásra torzul, mert lent egy törpe munkavezető korbáccsal üti a lábszárát. Ezek különváltak a Homogén Szellem Társaságától, és megalakították a „Mégsohanemvolt Megújhodás Földrengő Fárosza” egyesületet. Lapjuk is indult Gyanánt címmel, amely a következő kiáltványt tette közzé:

„AKAR

A vonalkonstrukciók vertikál-horizontális dinamikája és az eszmekomplexumok hogyanjának a tudatba telített látens energiái azonosan hatják át a spirito-vizuális abszolútum eredő masszáját és ennek divergens rétegzettségét. A szellemileg imaginált és a vászonra, mint a megélések anyagi azértjére létített

transzcendentális matériastruktúrák, úgy is, mint belső összetevői az alanyiságot átható képített spirituális áramoknak és áramított tárgyi képzeteknek, elkivetítője egyszersmind azon pszichobiotikai vonal- és színelemekbőli mekkoraságoknak, amelyek az itt- és ottságok domináns formanyelvét szükségítik. Jöjjön a holnap! Jöjjön az abszolút művészet! Mi akarjuk és hozzuk az igenlő tagadást és a tagadó igenlést. Leromboljuk és megsemmisítjük a tagadást igenlő tagadást és az igenlést tagadó igenlést.”

Nagyon büszkék voltak, hogy így megmondták a magukét, mert ennél forradalmibb hang még nem hagyta el a sajtót, de hősökhöz méltó büszke daccal, emelt fővel jártak az utcán, tudván, hogy még le sem lehet őket csukni érte. Azt is megállapították, hogy a vonalnak dinamikája van. A képnek mozognia kell. Mikor egy laikus erre azt hitte, hogy filmet akarnak festeni, harsányan és öntelten nevettek össze, örömmel szorítva meg egymás kezét, hogy sikerült olyan szótárt kiépíteniük, amit csak ők értenek, és ami így a plebsz fölé emeli őket. Persze laikus elvörösödött, és erre atyásan megmagyarázták, hogy a vonalnak szintetikusan tartalmaznia kell az idődimenzió abszcisszájának az origótól jobbra és balra eső részét is. Laikus erre ragyogó arccal mondta: „áhá!”, mert már nem merte tovább kompromittálni magát, mire finom mosollyal tovább magyarázták, biztosak lévén, hogy nem értette, hisz nem azért mondták, hogy megértse. Kimondták, hogy ők a kétdimenziós vonalat akarják, amennyiben náluk a történés pontszerűsége is dimenzionális expanziót nyer. Ezt a mondatot egyébként abban a pillanatban rögtönözte a mester, és mindenki megállapította, hogy nagyszerű kifejezés, amit a Gyanánt-ban alkalmazni fognak. Hiába, beszélgetés közben teremnek a dolgok legnagyszerűbb magfogásai. A régi művészetet hazugnak nevezték, és büszkék voltak rá, hogy meghozták a dolgok őszinte, meztelen kimondását, mentesen az akadémiák nagyképű

tudálékosságától. Műveikről úgy mondták, hogy a „tiszta erő”, „anyaszült lendület” hozta létre. A hivatalosak nem fogadták el őket, dekadenseknek nevezték, azok azonban lankadatlan hévvel verték az asztalt az öregek elavult doktrínáiról, friss levegőről, amit ők fújnak a bagolyvárak penészes odvaiba, bizonygatva, hogy a holnap festészete csak a linearizmus alapján képzelhető. Később Kardos a leghangosabbat centrális festőnek nevezte ki, mire az megfestette Hajóst szegletes vonalakkal, keményen, mint vészekkel dacoló hőst és megváltót, és ezzel a Homogén Szellem Társasága is kénytelen volt elismerni a linearizmus jogosultságát. Ők csak most jöttek rá arra, amit Kardos régen tudott, hogy lineárisan éppúgy lehet hazudni, mint bármi más izmussal. A linearista festők egy darabig ünnepelték irányzatuk diadalát, vagonszámra gyártották és ajánlották fel különböző szegletes hajósaikat és kardosaikat, azonban a telep csak egy párat vett át, és utána lezárta a sorompót, mire azok kijelentették, hogy az egész linearizmus hülyeség és meghaladott, művészietlen felfogás, aminek nem is lehet jövője, és ezzel elült a linearizmus vitája. A kint maradottak pedig még sokáig törték a fejüket, hogy miért bukott meg a linearizmus, és milyen volna az abszolút művészet, amivel a világot be lehetne venni. Hajós így lassan belemelegedett helyzetébe. Már nem volt pesszimista, bízott magában, annál is inkább, mert régi eszméit lassan elhomályosította a pompa és a gondtalan élet, amibe belekerült. Kardos hízelgései gondoskodtak róla, hogy magát mindinkább istennek képzelje, akinek minden jár, mert megteremtette a világ legboldogabb hazáját. Nyájas, mosolygó és leereszkedő lett, és ha visszagondolt régebbi magára, azt a Hajóst parvenünek érezte. Néha eszébe jutott az, amikor Ilonkának elmondta, hogy ő nem tud beleilleszkedni a többiek vak társaságába. Neki szeme van, nem tudja megtanulni, hogy a színeket, amiket ő lát, míg a többiek csak tapogatják, hogyan nevezze el, hogy tanulja meg, hogy a kéket minek nevezze, ha az érdes, és minek, ha sima vagy nedves. Akkor volt a homlokán valami olyan zavaró szerv, aminek tiltakozásától nem tudott asszimilálódni. Aztán jött a telep. Az a zavaró szerv nem engedte, hogy mások rovására harácsoljon. Aránylag szegényen élt. És ütődött, bántották, semmi sem volt

rendben közte és a többiek közt. Mert az a zavaró szerv még mindig megvolt. Aztán jött Kardos, és muszáj volt uralkodónak lennie. És íme, megtörtént a csoda: a zavaró szerv eltűnt. Amit semmi igyekezet el nem tudott mulasztani, azt elmulasztotta a pénz. A Kátét most is hirdette, sőt újabb és újabb elmefuttatásokat írt a szabadságról és a zsarnokság ellen, meg, hogy hogyan lehet a hazugságot azonnal észrevenni. Most is ugyanazt mondta, mint akkor, és egész természetesnek vette, hogy ezért őt annyira megbecsülik, hogy fejedelmi fizetést húz, és hogy a tekintélyek ellen írt dörgedelmes és gyönyörű munkái olyan tekintélyt és megbecsülést szereztek neki. Ha valaki nem hajolt volna előtte elég mélyre, bizonyosan méltatlankodott volna, hogy így tisztelik a tekintélyről szóló munkák szerzőjét, ha már a Centrumot nem is nézik benne. Megépíttette saját kétszáz szobás centrális palotáját Kardosé mellett, a dombon pedig korinthoszi oszlopok mögött szökkent fel a központi transzgeotikus csarnok kupolás épülete, hol a heti összejöveteleken óriási villamos éterhangszereken dörgött fel a Káté fenséges melódiája a lelkiismereti egyensúly kultuszában, amely után Csiszár saját főtranszgeotikus talárjában publikálta a látnoki részt. Pazar kivitelű színház is épült, díszpáhollyal a Centrum számára, ahol különböző vígjátékokat adtak a szerelmi háromszögről, valamint bonyolult lélekanalizáló drámákat, amik tragikus erővel ecsetelték, hogy a társadalommal szembeforduló, meghasadt lélek hogyan bűnhődik. A színészek és színésznők bejáratosak lettek a legjobb körökbe, és mind nagyobb gázsit kaptak. A lapok bőven foglalkoztak pazar magánéletükkel és főleg viszonyaikkal, ami rajongó kultuszt keltett a népben. Ábrándos kislányok legszebb álma volt színésznővé lenni, sok szeretőt tartani, vagy legalábbis egy ismert színész szeretője lenni. Az ifjúság utolsó pénzét színházra vagy autogramra költötte, amiből a telepnek és a színészeknek is nagy jövedelmük származott. Ambiciózusabb kislányok többször jelentkeztek Csiszárnál, hogy segítse őket a színházba, és ha ezek művészi képességeiről Csiszár saját kezűleg meggyőződött, sokszor be is jutottak, a Belső Kör pedig megelégedéssel tapasztalta a közönség hasznosan fejlődő érdeklődését a művészetek iránt. Az érdeklődés azonban hamarosan olyan fokot ért el, hogy a lányok és a fiúk

lassan mind kedvet kaptak a könnyű életre, munkájukat elhanyagolták, fizetésükkel elégedetlenek lettek, sokszor a transzgeotikus csikókat sem tudták megfizetni, mert színházra költötték a pénzüket, és azt kezdték hinni, hogy nekik is elég jogcím a testük a megélhetésre, ami a termelésben zavarokat okozott, az ifjak pedig követelődzővé és elégedetlenné váltak, a fegyelem is meglazult. Ismét Csiszárra hárult a feladat a lazuló közerkölcsöket a tisztesség medrébe visszaterelni, tehát a transzgeotikus összejöveteleken szárnyaló szavakkal ostorozta a mai fiatalok léhaságát, akik testüket bocsátják áruba, és a művészet tiszta céljait félreértve lejtőre kerülnek, idejüket léhaságokra pazarolják, ahelyett hogy a transzgeotikus összejövetelekre járva szívüket és jellemüket a gépészerényekben erősítnék. Különösen a lapokat vádolta, amelyek a színészek viszonyait teregetik a nyilvánosság elé. Ennek az lett a következménye, hogy a közerkölcsökre való tekintettel az ilyen cikkeket betiltottak, a színészek pedig a nyilvánosságtól megszabadulva nyugodtabban folytathatták viszonyaikat, miáltal az erkölcsök biztosítva lettek, és a köznyugalom is helyreállt. Ezen kívül napirenden voltak a centrális bálok, pazarnál pazarabb kiállításban. A színház primadonnája Hajósnak lett a szeretője, míg a bonvivánt Lívia látogatta öltözőjében, de amellett csodás harmóniában éltek tovább, sőt teljesen megszűnt minden régebbi ellentét köztük, és úgy gondoltak vissza régi magukra, mint valami terhes lidércnyomásra. Ugyanilyen terhes lidércként gondoltak néha Kubánra, aki szerencsére elmúlt, réges-rég nem látták, sőt még a megemlítését is gondosan kerülték, aki ezalatt csendben tépdeste a virágot a szanatórium folyosóin anyjának. A telep jó hírneve kifelé is emelkedett. A szovjet bizalmatlansága lassan felengedett, és megszüntette a blokádot. Cserekereskedésre lépett a teleppel, és a lapok is elismerték, hogy ott komoly építőmunka folyik, de a saját lázongó antropistáikat továbbra is üldözték, és megmagyarázták, hogy az antropizmusnak csak a telepen van létjogosultsága, amelynek földrajzi és gazdasági helyzete, valamint a lakosság természete egyaránt alkalmas talaj volt az antropizmus számára, de ez a szovjetbe nem importálható, mert nem egyezik a magyar munkás jellemével. A szovjettel való kereskedés megindulásával az emeletépítkezés is hatalmas lendületbe kapott. Nem feledkeztek meg a nép másik hasznos foglalkoztatásáról sem, a sportról.

„Ép testben ép lélek.” Ezt íratta fel Kardos minden iskolában a falra, ami alatt azt értette, hogy aki sporttal foglalkozik, az testben alkalmas a robotra, lelkét pedig a bajnokságok nyilvántartásának szenteli, és nem ér rá káros dolgokkal foglalkozni. Megjegyzendő, hogy ezt nem mondta ki nyilvánosan, csak gondolta. Majd újabb hasznos foglalkoztatásokat eszelt ki. Ünnepségeken gondolkozott. Nem tudta, mit ünnepeljenek meg a két nagy vérengzés közül: a marxisták leverését vagy Poteckiék kiirtását. Tekintve, hogy közben a szovjettel helyreállt a kapcsolat, amellett döntött, hogy egyiket sem ünnepelik, hanem április tizenötödikét, a telep alapítását. Ennek azonban az a hátránya volt, hogy akkor senkit sem öltek meg, és a nép nem tudna kellően örülni, lelkesedni a nap emlékének. A nehézségek elhárítására elhatározták, hogy későbbi harcaik hőseinek emlékét is ezen a napon fogják megülni. De kiét? Dobákot, a sápadt arcút, Kardos Gábort és Poteckit ők maguk tették el láb alól, mint a szabadság ellenségeit vagy jellemtelen útonállókat. Végül felfedezték a főkertészt, akit Kubán gyilkolt le, nem a szovjet, se nem a mai rendszer, nincs aki kárt szenvedjen, tiltakozzon. Kubán a szanatóriumban mosogatott, sepert, virágot tépett anyjának, nem voltak ambíciói, nem akart könyökölni, verekedni, harácsolni: bolond volt. Viszont a harcok egyetlen élő hőse Kardos volt, aki akkoriban az erdőkben szervezte a szabadságszerető férfiakat a zsarnokság ellen, amely zsarnokságból alkonyat után több pénztáros tulajdonost le is ütöttek. Tehát összeírták a hőstettek sorát, amiből több ünnepi beszédet írtak meg, szétküldték az iskoláknak, és április tizenötödikén, az ünnepélyen vállszalagos tanítók rezgő hangon el is mondták. Ugyanakkor nagy felvonulások történtek, és erre a napra meg volt engedve a dolgozóknak is a pálinkafogyasztás, ami különben tilos volt, mint ahogy betiltottak néhány olyan sportágat is, ami a test túlzott megerőltetésével gyengítette a munkaerőt. Tekintve, hogy ezek a tilalmak csak a dolgozókat védték, a jobb módúakra nem vonatkoztak, a gépészség ilyen gondos őrzése Kardost különösen népszerűvé tette és általánosan csak „Emil apukánk” néven emlegették. Megalakultak a különböző vértanúkultusz társaságok. Összegyűjtötték a főkertész-relikviákat: kilenc szemfogat, három szőke, két barna és tizenegy vörös hajtincset, egy tuskót abból a fából, amelytől két kilométerre volt a ház,

ahol születése előtt anyja a kapu alá állt, mert esett az eső. Majd ezt a tuskót szilánkokra vágva amulettekben árulták, és Csiszár rögtön transzgeotikus ceremóniát szervezett külön a főkertész halála évfordulóira, amelyre tódult a nép, mert tudták, hogy a mártír fogalomanyaga csak a jelenlevőket tölti el a tökéletesség fluidumával, amely fluidum két hónapra elég, de három csikóval újabb két hónapra meg lehet hosszabbítani, ha az ember bedobja a „mártír hős vére emlékének” felírású perselybe, amely pénzekből Csiszár nemes gesztussal transzgeotikus folyóiratot adott ki, részben tiszta jellemének igazolására, másrészt, mert a folyóiratból háromannyi jövedelme volt, mintha úgy nyersen tette volna zsebre a fluidum-pénzeket. A főkertész-relikviákból aztán megalapították a főkertész-múzeumot, emléktáblával jelölték meg a házat, amelynek helyén az a ház állott, amely előtt utolsó sóhaját kilehelte. Éppen azért az itteni levegőből palacknyit lepecsételve a múzeumba szállítottak. A múzeumot Hajós ünnepélyes formák közt nyitotta meg. Erre az alkalomra pettyes nadrágot húzott, ami feltűnést, sőt forradalmat jelentett a divatban, és egy hét múlva alig győztek a szövőszékek a pettykeresletnek megfelelni. A béke jeléül a szovjet is kiküldte megbízottját, aki koszorút helyezett el a főkertész arcképe előtt, és hangoztatta, hogy a szovjet és a telep egymásra vannak utalva, hogy a telepváros szép, a nép lovagias, és kellemesen érzi magát. Hajós a kezébe adott aranypálcával háromszor ráütött egy aranygongra, amit két préseltruhás ifjú – akik ezzel a ruhával a gépészuralmat szimbolizálták – tartott elébe, és ezzel megnyitotta a múzeumot. Aztán elmondta megnyitó szavait: – A telep e ragyogó hősének arcképe előtt állva – így szólt – két érzelem kap meg bennünket. Egyrészt fájlaljuk a tragikus sorsot, amely miatt a hős kora halált szenvedve nem tudta kifejteni áldásos működését, mely a telepre bizton mérhetetlen hasznot jelentett volna. Idő előtt halt meg a férfiú egy elvetemült orgyilkos kezétől, aki azt hitte, hogy galád tettével a telep jövőjét sikerül tönkretennie. De másrészt látjuk a hősben a nagyszerű példát, mely azt tanítja nekünk, hogy ha a telep úgy kívánja, életünket és vérünket is szívesen kell áldoznunk érte. Szolgáljon e fennkölt példa útmutatóul, és vezesse a kései nemzedéket a hűség és áldozatkészség ösvényén a szebb hajnal felé.

A Homogén Szellem Társasága kiadta a főkertész életrajzát, ami azonban hiányos volt, mert nem tudtak abban a kérdésben megegyezni, hogy a főkertész hivatalba lépésének napján tojásos makarónit evett-e vagy töltött káposztát. E tekintetben két pártra oszlottak a tudósok, és a parázs viták eredménye az volt, hogy a könyvben mindkét nézetet megemlítették, és a kérdést nyitva hagyták, amin aztán a közönség vitázott tovább. A Világítótorony a közérdeklődésre való tekintettel körkérdést adott fel, amely így szólt: 1. Mit szól a makaróni-töltött káposzta-kérdéshez? 2. Miként gondolja a telep és az emberiség jövőjét és boldogságát megalapozhatónak? 3. Milyen jövőt jósol a pettyes-nadrág divatnak? Erre vonatkozólag aztán meginterjúvolták Csiszárt, a szovjet kiküldöttet, Cukross Cicyt, a színház szubrettjét, egy matematikus professzort a pesti egyetemről, és azt a komponistát, aki a Hajuci hercig slágert szerezte. Meg kell jegyeznünk, hogy Kardos ez alatt többször emelte a legalsó rétegek fizetését is. Született államférfi volt, akinek pontosan kell tudnia, hány bőr van a népen, és abból hányat húzhat le, hogy pont annyi maradjon, amennyi feltétlenül muszáj. Ha kevesebbet húz le, ő veszít, ha többet, megint csak ő, mert bizonyos határon túl az elkeseredés veszélyt jelent. Kardos államférfiúi bölcsességgel ismerte az optimumot, amit hasznos foglalkoztatással fokozni lehet, de ami bőr még ezen túl meghagyandó a népen, azt meghagyta. Azt is tudta, hogy a nyomor, mint minden érzés, relatív, és attól függ, mekkora luxust lát a nép a gazdagoknál. Ezért valahányszor újabb százezer csikókat akart saját életének aranyozására költeni, mindig adott pár csikó havi emelést a népnek is, ami az emeletek előrehaladásával könnyen ment. Az építkezések az előzetes tervet messze meghaladó tempót vettek fel, és öt év múlva a telep etazsírozva volt. Ennek örömére újból összehívták a lakosságot a teremépületbe. Hajós és Lívia óriási aranytrónuson foglalt helyet jöttüket harsonával jelezték, a kórus pedig a Kátét énekelte.

Csiszár gyémántos ornátusban mondta el a picsi-pácsit, utána pedig Kardos járult a trón elé, és meghajtva magát beszédjébe kezdett: – Öt éve, hogy a Centrumgépész Ő központisága elfoglalta a helyet, és átvette a centrális pálcát, amellyel nekünk az utat mutatta a homogén, egysíkú társadalom megalkotása felé. Az út rögös volt, de a Legcentrálisabb Hely csüggedést nem ismerve harcolt az egyenlőségért, amit íme… Ekkor különös dolog történt. Az oldalajtón egy zilált alak lépett be, mosolygott, egy dalt dúdolt és táncolva közeledett a padsorok előtt a trón felé. Kubán volt. – Jé, virágok… szép kis virágok – mondta túlvilági derűvel arcán, és tépdesni kezdte a terem padlójáról a képzelt virágokat. – Édes kis ibolyácskám, anyácskámnak viszlek… gyere te is, piros szegfű… Magához szorította, csókolgatta a semmiből kötött csokrot. A beszéd félbeszakadt, a jelenlevők tanácstalanul nézték. Egy pillanatig mindenki azt hitte, hogy hozzátartozik az ünnepséghez, és nem nyúltak hozzá. Csak Hajós emelkedett fel helyéről borzadva, mintha rég meghaltak kísértete jelent volna meg. Dermedten állt, szólni nem tudott, csak az ajka vonaglott. Kubán odapillantott. Hajóst meglátva megtorpant. Aztán körülnézett, és végigsimította homlokát. Pár pillanatig tétován hunyorgott, majd újra Hajósra pillantva felordított: – Gyilkos!… Gyilkos!… Csaló!… Hazudik!… Bepiszkítja a tisztát!… Elcsavarja az egyenest… az egyenest… szép, szép, szép egyenes… virágokat… Az emberekben megfagyott a vér. Halk moraj futott végig: – Örült… szegény megőrült… Hajós végre nehezen kinyögte: – Fo… fogják meg… vigyék ki…

Kubán erre még velőtrázóbban sikongott: – Gyilkos! Gyilkos! Meg kell gyilkolni! Mindenkit meg kell ölni! És mielőtt megakadályozhatták volna, odaugrott az emelvényhez, keze pár pillanatig ide-oda futott a deszkák alatt, míg végre megtalálta a nyomógombot, és megnyomta.

28 CSEKE ZOLTÁN LEVONJA A HIVATALOS NÉZET SZERINTI TANULSÁGOT, MI IS A MAGUNKÉT

A robbanást a szovjet területén messze hallották, a felcsapó lángoszlop pedig Pestig bevilágította az eget. Negyvenezer kilogramm detonit rengette meg a földet úgy, hogy a szumátrai geofizikai állomások is tisztán leolvasták a kilengést. Az épületek és az emeletek darabjait száz kilométeres körzetben szedték össze, és a hőemelkedés tizenöt kilométeres körzetben égetett ki minden növényzetet. A telep területe geológiai katasztrófa képét mutatta. Csak hosszas előmunkálatokkal lehetett annyira járhatóvá tenni, hogy kocsikkal hozzá tudtak kezdeni a romok eltakarításához. Az ásatások alatt talált emberi testrészeket külön gyűjtötték. Kéthavi munkába került, míg a legmodernebb gépekkel el tudták takarítani a rengeteg törmeléket. Két hónap múltán az emberi részeket ünnepélyesen elégették. Az aktuson megjelent Lichtenberg is. Lehajtott fejjel ment a nagy kocsi után a krematórium felé. A lebocsátáskor Cseke Zoltán mondott beszédet. – Ez a szomorú eset – mondta –, aminek utolsó akkordjai most játszódnak le előttünk, nemcsak szomorúságával kapja meg szívünket, de egyben értékes tanulságot is rejt magában számunkra. – Ezek a szerencsétlen emberek börtönnek tekintették a szovjetet, amely pedig mindnyájunknak közös édesanyja, és eltévelyedtek. Másfele akartak orientálódni, azt hitték, hogy a demagógiákkal kiszínezett távol köde csodás paradicsomot rejt méhében a vándor számára, de kiderült, hogy minden csalfa látszat, és a valóság az, hogy nekünk, proletároknak itt a mi áldó hazánk, itt kell élnünk, akár tetszik, akár nem, ez nyújt számunkra kenyeret, kinek-kinek érdeme szerint, és bármit is próbál a véges emberi agy, minden meddő.

Mint ahogyan azt koszorús költőnk, a hajdan félreértett nagy Kolta Ferenc megírta:

És vajon te, ki szegényen, nyúzottan, hulltan, fáradtan is hiszel, élsz a reményen, szépfejű, fiatal testvérem, mit vársz az újaktól, kik öblös szájjal rekedtre fúlnak robbanó tanoktól, újhímes szavaktól, kik másképp csalnak, újat hazudnak? A cirkusz bömböl, szédülsz, olyan mindegy, miért, ki nyeli a kócot, ki nyújtja a tányért. Nincs út jobb hazába, hiába, hiába!

– Bár Kolta Ferencet sokan vádolták elvtársiatlansággal, nem hiába rehabilitálta az utókor, mert, mint a Marx-Engels Intézet helyesen szögezte le, ez a vers dönthetetlen bizonysága annak, hogy Kolta Ferenc rendületlenül hitt és bízott a szovjetben, amely, mint mindnyájan tudjuk, egyedül ad fiainak tökéletes boldogságot és igazságot. Egyedül a kommunizmus volt az, amely igazságot teremtett a földön, mert megmondatott, hogy a filozófia célja nem az, hogy

magyarázzuk a világot, hanem hogy megváltoztassuk azt. És ezeket a gyönyörű szavakat a mi prófétánk mondta: Marx Károly. – Hiába – mormogta utána Lichtenberg.

MÉG NÉHÁNY FELESLEGES SZÓ

Mint az elején írtara, a szó nem gondolatközlésre való. A tragédia ott van, hogy az emberek mégis szavakba akarják magukat átültetni, és ha valami hiba történik a világban, utánanéznek, ki tanította azt a rendszert és milyen szavakkal. Következő lépés, hogy a szavakat kicserélik, új szavakkal fejezik ki ugyanazt a szándékot, és azt hiszik, új célt tűztek ki, mert lerombolták a régi szavakat. Pedig, ha az ember venné magának azt a fáradságot, hogy embertársa tanítását kényszer nélkül is megtanulni igyekezzen, de sok ostoba és felesleges disputa szűnne meg! Valamit megtanulni nem azonos az elolvasással. Ha valamit elolvastunk, először kínai nyelven írottnak látszik, mert szokatlanok a szavak. Ilyenkor meg kell próbálni felépítni magunkban egy szemszöget, amit legvalószínűbben képzelünk megbújva a szavak mögött. Persze, ez még valószínűleg nem az, amit a szerző is gondolt, és ez kiviláglik a következő mondatokból, amibe az elképzelt szemszöget helyezve nem fog egyezni a szavakkal. Most más szemszöggel, hangulattal próbálkozunk, míg végre megtaláljuk azt, aminek az összes eddig olvasottak meg fognak felelni. Ettől kezdve az egész tan világos és könnyen olvasható lesz. Aki a megérteni akarás fáradságát nem veszi magának, a legelső szóbuckán megbotlik, ott megakad és elkezd rágódni, lemarházza a szerzőt, aki pedig esetleg ugyanazt akarja, mint ő. Így keletkeznek azok a disputák, amiket azonos célú emberek ellenfelekként vívnak egymással. Az emberi tökéletességet már egyszer kifejezte valaki: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ebben benne volt a teljes anyagi egyenlőség, egyforma érvényesülés, béke, szabadság, fesztelen pihenés, igazmondás, becsületesség, életbiztonság. Ennél mindenre kiterjedőbb életszabályt soha többé nem alkottak. De az e címen felül kerekült rétegek érdeke hamarosan befogta az eszmét saját érdekszekerébe, lőn elnyomás, kiuzsorázás, gyűlölet, és lőn sötétség mindjárt első nap.

Az utódok pedig keresték, hol is volt a hiba. A szavakat addig böngészték, míg rájöttek, hogy ez a szeretetparancs nagyon általános és szentimentális valami, és sok kibúvót tartalmaz. Majd csinálnak ők precízebb valamit, amit nem lehet félrecsavarni! És kimondták: szabadság, egyenlőség, testvériség. És elkezdtek az emberek egyenlők lenni. Ha a bankigazgató leugrott a villamosról, éppúgy négy pengőt fizetett, mint a napszámos. Ha a bankigazgató megbetegedett, éppúgy nem fizette meg senki helyette a kezelést, mint a munkásnak. A szabadság is megindult. A nagytőke éppúgy indíthatott lapokat, csinálhatott propagandát, mint azok, akik csak azért nem tették, mert nem volt miből. A nagytőke kartelleket alapított: ennyit kérünk az áruért, ennyit fizetünk a munkásnak. Ha nem tetszik a munkásnak, ő is szervezkedjen. Sztrájkoljon. Legfeljebb három hétig nem keres sem a munkás, sem az igazgató. Hogy az igazgató rendszerint tovább bírta a keresetnélküliséget? Elvégre szabadságában állt bírni. Ha nagyon kellemetlen volt a munkásszervezkedés, az igazgatók szövetsége feketelistát készített a békétlenekről, akiket mindenünnen kizártak. Elvégre szabadság van. Tessék a munkásoknak is feketelistát állítani a nem tetsző igazgatókról, és kimondani, hogy azokat viszont ők nem alkalmazzák üzemeikben. Szabad! És a szabadság tényleg meg is követelte, hogy minden szabad legyen. Érezték a gondolkozók, hogy valami nem egyezik, bár az alapelvekkel egyezik. Pedig csak vissza kellett volna térni a lenézett szeretetparancshoz, ami még tökéletes volt. Mert ugyebár, ha az igazgató úgy szerette volna munkását, mint saját gyomrát, ezek a zavaró momentumok nem merülhettek volna fel. De nekik részletezni kellett, eltudományoskodni olyan pontokba, amelyek az élet egyes jelenségeiben jót jelentenek, máskor rosszat. És lőn még feketébb sötétség a második nap. És akkor megint utánanéztek a szavaknak: mit mondott a liberalizmus? A szerződési, vagyongyűjtési és vagyon felhasználási szabadságot. Ez pedig két osztályt hozott létre: a tőkével rendelkezők és nem rendelkezők osztályát. Fogalmazzuk tehát újra a tökéletesség elvét így: osztálymentes társadalom. Ez végül csak elég világosan mondja ki, hogy egyik ember nem nőhet a másik nyakára? Élesén és precízen ki lett mondva: megszüntetjük az osztályokat, a tőkét szocializáljuk. Itt már igazán nem lehet hiba.

De már ott bizonytalan a helyzet, ki melyik osztályba tartozik. A mindenható részvénytársasági igazgató, bár a tőke nem az övé, tőkésnek lett nyilvánítva, mert szellemileg a tőke megbízottja és szolgája. Viszont a kismester, bár saját tőkéje van, proletárnak számított, mert szíve és érdeke oda húz. Ez csak az egyik szóbucka, amiben megbotlottak. Aztán a tőke szocializálása kezdődött. Mert a telekkönyvben a gyártelep Kohn Izsó, Geötheössy Zuárd vagy az Első Hazai Kelmefestő és Bőrnyúzó Rt. nevére volt írva, és azt látták, hogy ezekkel a fenti közgazdasági tényezők bizonyos zavaró körülményeket fejtenek ki az áhított tökéletességgel szemben. Nosza, ki kell gumizni a bejegyzést, és helyére a tulajdonos rovatba odaírni: Osztálymentes Állam, Mely Átmenetileg Él, De Szabály Szerint El Fog Halni. Így minden rendben lesz, nem lesz kartell- és monopolhelyzet a munkásság kiuzsorázására. És keletkezett az abszolút monopolhelyzet. Most már minden attól függ, mely pillanatban ébred a szovjet vezetősége rá, hogy csak inteni kell a hadseregnek, és egy kis puccs után az egész lakosság nekik fog verejtékezni olyan feltételekkel, amelyeket ők diktálnak. Egy gépfegyver máris ezer embert képes sakkban tartani, hogy a gazokról és repülőgépekről ne is szóljunk. És ha ez megtörténik, senki ellene nem szólhat, hisz a tőke nem magántulajdon, csak a tőke hozamát kényszerítette magához a vezetőség, amely nem saját üzemében dolgoztatva kereste meg pezsgőjét, hanem az államiakban. Holott, ha úgy szeretnék a népet, mint saját magukat, ez sem történne meg. De hát nekik részletszabályt kellett hozni, ami egy esetben jó, de a másikban már katasztrófa. Feltétlenül valami „új” kellett, és azt hiszik, ők hozták azt a nochniedagewesen eszmét, ami az egészet visszavonhatatlanul és elalkudhatatlanul rendbe hozza. És lőn sötétség a harmadik nap, sötétebb minden eddiginél, mert már minden természetes, igaz, agyon van tudományoskodva és a részletes szabályok tömege olyan káoszt teremtett, hogy minden elnyomásra és zsarolásra van valahol kádencia a paragrafusok közt. Vajon honnan merítik a hitet, hogy pont az állammá monopolizált gazdaságban, minden kizsákmányolás legtermőbb talajában és legtágabb lehetőségében nem fog bekövetkezni az a kizsákmányolás, ami eddig mindenkor követte a próféciák

diadalát? És honnan veszik a próféták és a közönség azt a hitet, hogy újat mondanak vagy hallanak, ha a szavak újak? Érdekes tünet, hogy jó szándékú emberek összeverekednek, mert másképp titulálják szándékaikat, és meg vannak győződve, hogy céljaik tényleg különbözőek is, mert nem fárasztották magukat azzal, hogy társukat megtanulják. Ennek pedig az a következménye, hogy mindegyik egy részletszót tűz ki annak az elérésére, amit mind akar, de azt hiszik, hogy nem mind akarják, és kátyúba jutnak, mihelyt a szó jelentési körén kívüli fogalmak merülnek fel. Már említettem a tőkés fogalmát. Hadd említsek most más példákat: a marxizmust és Szabó Dezső nézeteit. A marxizmus jelszava az internacionalizmus, Szabó Dezsőé a nacionalizmus, vagy, mert érzi, hogy ezt a szót különböző üzletek már kompromittálták – új nacionalizmusnak nevezi. (Új honfoglalás, újlelkű magyar stb. Látszik a szavakba gabalyodott küzdelem, amiből a szót figyelő természet nem tud a lényegre átlábalni.) Szabó Dezső magyar szellem, magyar vezetés címen foglalja össze harcát az „idegenfajú betolakodottak” ellen. Így nevez mindenkit, akit a marxizmus tőkésnek, Jézus pedig képmutató írástudóknak és farizeusoknak nevezett és aki ellen voltaképpen küzd, bár nevén nevezni nem tudja magyar bogarától. Komplikált kerülő mellékszabályok tömegével határozza meg, mikor tekintendő valaki magyarnak, pedig egyszerűen azt kellene mondania: én pedig a kizsákmányoltat, szenvedőt, áron alul eladottat ezután magyarnak nevezem. A világ másik jelszava az internacionalizmus. Kevésbé zavart fogalom. Ugyanis az általános emberszeretet kevesebb nyaktekeréssel és rabulisztikával nyomorítható bele az internacionalizmusba, mint a magyar mivoltba. De van sok eset, amikor ez is összeütközésbe kerül önmagával, és csak kerülő szabályokkal lehet a jót vele megmagyarázni. Például az internacionalizmus a reakciós országokban nemzetnélkülinek hirdeti magát. Komplikált úton vezeti le, hogy voltaképpen nincs faj, az emberek agyonházasodtak, a fejlődés ennek megszűnése felé vezet. Viszont Oroszországban a kommün után első lépés volt az orosz birodalomnak

nemzeti jellegű egységekre bomlása. Voltak népek, amelyeknek nem volt ábécéjük sem, mert nyelvüket írásban nem művelték. Ezeknek most csináltak ábécét, megírták faji történelmüket, feléledtek a faji tudatok, művészetek, szokások. A fejlődés tehát, úgy látszik, csak reakciós országokban tart a fajok megszűnése felé. A szocializmus kapujában minden megfordul, bár ott is összeházasodnak, sőt még szabadabban. Tehát megindul a fejtörés új szabállyal odamagyarázni az internacionalizmushoz a faji életet: az internacionalizmus nem a fajok kulturális élete ellen küzd, csak imperializmusa ellen. Vagyis a faj csak akkor tekintendő fajnak, ha imperialista törekvései vannak. (Lásd: tőkés, képmutató farizeus, sváb betolakodott.) Ha ez nincs, akkor már elvileg nem faj szocialista értelemben, hanem kultúra és egyszerre joga van a „kultúrának” ferde szemet és sárga arcbőrt viselni. Fő, hogy szeresse felebarátját, amit azonban így, ilyen egyszerűen és lejárt szóval nem fejezhetünk ki, mert akkor hova tennénk az internacionalizmus nehezen felépített egész filozófiáját, amit éppen a kereszténység ellenében eszeltünk ki. Ugyanígy a materializmus. Jézus az elnyomás és kiuzsorázás ellenében a szeretetet idealizmusnak hirdette: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is. Tehát ne akard embertársad bőrét lenyúzni, légy belátással, hogy az éppúgy életre teremtett ember, mint te. Később ugyanezt materializmusnak nevezték: az ember kenyérrel él, ne hagyd, hogy az elnyomók lehúzzák bőrödet. Jöjjön meg a proletáröntudatod, hogy éppúgy életre teremtett ember vagy, mint más. De egyik idealizmus, a másik materializmus. És agyba-főbe verik egymást az emberek, ami hagyján volna, ha csak a másik cégér alá férkőzött rosszakaratúakat vernék agyon, de még nagyobb elánnal verik be a másik párt jó szándékúinak koponyáját, mert azok még fanatikusabban hiszik, hogy a szavak alapján tesznek, hajót tesznek. Egyik, mert akkor követi Istent, másik, mert az felel meg a materializmusnak. Mondjunk furcsa példákat? Az idealista Jézushoz jön egy gazdag ifjú. Elmondja, hogy a vallás minden szabályát betartotta, és kérdezi, megfelelt-e az Isten parancsainak ezzel? Jézus egyszerűen azt feleli: menj haza, oszd szét vagyonodat a szegények közt, és meg fogsz felelni az Istennek. Vagyis az igének materiális gyökerei is vannak. (Mellesleg megjegyezve: ha ezeket a napnál világosabb szavakat is el lehetett alkudni, hogy képzelik, hogy a szocializmus

lesz az egyetlen, el sem csavarható tanítás?) Másrészt: az ember tényleg nemcsak anyagiakkal él. Hogy egyezik a materializmussal a szerelem, művészet, faji élet, kultúra? Nem tesz semmit! Ki lett jelentve, hogy lényegében az is a matériához tartozik, mert, bár nem anyag, de, mint az életnek egyik része, elvben odatartozik. (Ahogy a gazdag ifjú vagyonának szétosztása elvben az idealizmushoz tartozott, a demokrácia pedig a magyar mivolthoz.) Ez a zavar okozza azt is, hogy a nem rajongó, csak pusztán igazat kereső lélek eltéved az elvekben. Ha végigolvassa egy idealista próféta könyvét, örömrepesve csap rá: hiszen mindezt én is így gondoltam! Később végigolvas egy materialista könyvet, és abban szintén megtalál mindent, amit a világon tenni szeretett volna, de meg van magyarázva, hogy mindez pedig materializmus. És akkor döbbenve eszmél az igazat kereső, hogy a materializmusnak is igaza van. Ilyen szemszögből éppúgy lehet látni a világot, mint amúgy: De hát akkor kinek van igaza? Ezért zavarodik bele önmagába a világ. Azt hiszik, mást mondanak, mikor az élet jó megélését, az igaz, emberi hasznosságot másképp fejezik ki. Más szemszög? Más világnézet? Dehogy! Más szavak! Igazán kár a tiszta, jó szándékú kereső lelkekbe azt szuggerálni, hogy mást hisz, ha őt hiszi, nem az „ellennézetet”. Miért kell belezavarni önmagával és más jó szándékúakkal meghasonlásba hozni a tiszta, kereső lelket. Ez, és csakis ez a próféták bűne, mert különben ők is jót akarnak. Pedig élet csak egyfajta van, amit jól megélni csak egyféleképp lehet. Ez olyan egyszerű volna! Szeresd felebarátodat, mint magadat! Próbálj ennél abszolútabb, teljesebb kifejezést találni a tökéletes társadalomra. Nem találsz. És a tiszta valósághoz, a lényeg felismeréséhez nem tudunk eljutni, mert gondolatainkat szavakkal zavarjuk és hínározzuk meddővé, és magunk is megbotlunk, megfeneklünk saját szavainkban, nem tudjuk a tökéletes benső gondolatot olyan erőhöz juttatni, hogy az rendezze a szavakat, ne pedig a gondolatot kelljen a szavaknak utána mesterkednünk. Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne, és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki

fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti. Ezért fogunk rángatódzni folyton, földtől az égig, a rendszerek kergetni fogják egymást, lesznek „újabb és újabb” „világnézetek”, és míg a politika szélhámosai nyugodtan kasszálják be lényeg nem látó filozofálgatásuk kamatait, addig mi, jó szándékúak, hévvel fogjuk egymást új és új szavak zászlai alatt ölni és irtani, mert szavakra haragszunk és szavakból élünk. Nem lesz soha nyugalmunk. Ez az ember tragédiája. De csak a jó szándékúaké. A többié a butaság és rosszindulat, amely butaság vagy megfeszíti a prófétát, vagy köldök alá fényképezi az arcképét és megválasztja Miss Kátét, a rosszindulat mindent kamatoztat. Ezek finomak és nem verik be egymás fejét. Ezt a jó szándéknak hagyják. Ezért: hiába.