Magyar Zeneszerzők Kalandjai 1p6y

PIVÁRCSI ISTVÁN

MAGYAR ZENESZERZŐK KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-218-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

ÁBRAHÁM PÁL

A ZENÉS SZÍNHÁZ

Az európai zenés színpad szálai a XVI–XVII. század reneszánsz Itáliájába, Firenzébe vezetnek vissza. A reneszánsz művészetek képviselőinek leghőbb vágya ekkoriban az volt, hogy az antik görög-római világ műveltségét saját világukkal kössék össze. Így volt ez a zenészekkel is, akik azt kutatták, hogy vajon minként muzsikáltak az ókori görögök, illetve milyen hangszereken játszottak. Hamarosan eljutottak az antik görög színházak hagyományaihoz, és arra a következtetésre jutottak, hogy a görög drámákban szereplő karok zenei aláfestéssel megerősített énekmondók voltak. A firenzei zenés színházi kísérletek során terjedt el ezek meghatározására az opera kifejezés. Ez a latin eredetű szó kezdetben valamennyi irodalmi mű megnevezésére szolgált, és csak később a barokk korában kezdte el kizárólagosan a zenés drámákat jelölni. A mai opera műfaja tehát a hagyományok szerint Itáliában bontakozott ki, és csak később terjedt el a német, majd más területeken. Az első operaszerzőként a Cremonában született Claudio Monteverdit (1567–1643) szokás tisztelni. A XIX. század közepéig az opera volt tulajdonképpen az egyetlen, meghatározó zenés színházi műfaj. Az egyre inkább polgárosodó európai társadalmakban viszont ekkoriban erősödött fel az igény a zenés szórakoztató műfajok iránt, és ez az úgynevezett könnyűzene kialakulásának kezdetét jelentette. Ilyen tömegszórakoztatást szolgáló műfajként született meg például a népszínmű, amely eredetileg Bécsből származott. A magyar színpadokon a XIX. század során elterjedt el, mint a zenés-táncos színpadi szórakoztatás egyik sajátos műfaja. A hazai népszínművek főszereplői alapvetően a magyar mese- és mondavilág ismert alakjai voltak, így például Tündér Ilona, vagy Háry János, és különösen nagy hangsúlyt kaptak bennük a különböző népi hőstípusok, valamint a betyárromantika is. A külföldi hatások fokozatos eltűnésével a XIX. század második felétől a népszínműveket, mint az egyetlen valóban sajátosan magyar színpadi műfajt kezdték el ünnepelni. Míg a kiegyezést megelőző időszakban a népszínművek hangulatát a mélabú és a nagy romantikus érzelmek hatották át, addig a kiegyezést követően egyre idillikusabbá váltak, ugyanakkor viszont

cselekményük egyre kuszább és érthetetlenebb lett. A parasztromantika jegyében népviseletbe öltöztetett színészek gyakran a történettől teljesen függetlenül fakadtak dalra, illetve a cselekményt folyvást táncbetétekkel szakították meg. Mindebből fakadóan a nézők elsősorban a népszínműben elhangzó dalokért, illetve azok előadóiért váltottak jegyet a színházba. A népszínművekkel párhuzamosan terjedt el a XIX. században a szórakoztató zenés színház másik műfaja, az operett, amely végül teljességgel diadalmaskodott színpadi riválisán, tökéletesen kiszorítva a népszínmű műfaját a színházak falai közül. Az operett francia eredetű, és szülőapjának Florimod Hervét (1825–1892) szokás tekinteni. E műfaj igazi sajátosságait azonban Jacques Offenbach (1819–1880) teremtette meg, aki egy kölni zsidó kántor fia volt, de párizsi muzsikusként vált világhírűvé. A francia mellett hamarosan megjelent az angol operett is, amely a műfajt alapvetően az egzotikum és a mesés cselekményszövés világába helyezte, valamint a rendszeresen alkalmazott táncbetétei révén jóval mozgalmasabbá vált, mint a francia. Az angol operett talán legjelesebb képviselőjének az az Arthur Sullivan (1842–1900) tekinthető, akinek 1885-ben írt A mikádó című operettje egyértelműen világsikert aratott. A XIX. század második felében született meg az úgynevezett Monarchia-operett, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia dallamos, slágerekkel teli és bonyolult cselekményszövésű zenés színpadi játéka. Létrejöttét a „valcerkirály” ifjabb Johann Strauss (1825–1899) a Cigánybáró című, 1885-ben előadott darabjához szokás kötni, amelynek cselekménye Jókai Mór egyik regényén alapult. A Monarchia-operett legnagyobb kiválóságai azonban Strauss után nem elsősorban osztrák, hanem olyan magyar származású alkotók lettek, mint például Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc. A magyar operett követte a műfaj alapvető stíluskorszakait, így kezdetben az Offenbach kultusz jellemezte, majd ifjabb Johann Strauss nyomdokain haladt. Lehár Ferenc 1906-ban színre vitt A víg özvegy című darabjától kezdve azonban már önálló magyar operett stílusról beszélhetünk. Ez alapvetően már daljátékszerű volt, remek slágerekkel, és olyan jeles képviselőkkel, mint Huszka Jenő, vagy Kacsóh Pongrác.

A FŐVÁROSI OPERETTSZÍNHÁZ KARMESTERE

Bár messze nem Ábrahám Pál a magyar zenés színpad legjelentősebb alkotója, eredetisége mégis kétségbevonhatatlan. Ezt az eredetiséget az 1930-as évek elejének Európájában is elterjedő zenei műfaj, a jazz iránti rajongása adta. A jazzt az Egyesült Államok déli részének fekete bőrű zenészei, zenekarai teremtették meg. Az ősi afrikai zene- és táncritmusokon nyugvó jazz egy új zenés színpadi műfaj, a musical kiindulópontjául is szolgált. A musical kifejezés a zenés komédia (musical comedy) és a zenés játék (musical play) rövidített meghatározásának tekinthető. A musical kezdetei ugyan a XX. század első felére tehetők, ám színpadi világhódító útjára mégis csak a második világháborút követően indult el. Ábrahám Pál 1892-ben született Apatinban. A Zeneakadémián tanult, ám megélhetését kezdetben banktisztviselőként, majd tőzsdebizományosként volt kénytelen megteremteni. Zenei pályájának kezdetét az jelentette, hogy 1928-ban karmesterként debütálhatott a Fővárosi Operettszínházban. Somossy Károly (1837–1902) cirkusz-, orfeum- és varietéigazgató volt az 1922-ben, aki megalapította Budapesten, a Nagymező utca 17. szám alatt a Fővárosi Színházat, amely 1923-ban felvette a Fővárosi Operettszínház nevet. E híres és sikeres intézmény 1936 és 1938 között a Bárdos Artúr Művész Színház nevet viselte, manapság pedig Budapesti Operett Színház néven működik, máig ugyanazon a helyen. Ábrahám első operettszerzeményét a Zenebona című darabot is itt adták elő, amely nagy közönségsikert aratott. Következő, 1929-ben előadott műve, Az utolsó Verebély-lány volt, Drégely Gábor (1883–1944) A kisasszony férje című vígjátékából készült. Első darabjai nemcsak itthon, hanem Németország színpadain nagy sikert arattak, az akkoriban szokatlannak számító, jazzelemeket ötvöző hangzásuk és hangszerelésük miatt.

HAWAII RÓZSÁJA

Ábrahám Pál 1930-ban Németországba költözött, és itt alkotta meg első világsikert hozó darabját, amely a Hawaii rózsája címet kapta, és amelynek szövegkönyvét két német szerző: Alfred Grünwald és Fritz Löhner-Beda írták. A darab cselekménye teljesen elrugaszkodott mindenfajta valóságtól, vagyis teljesen abszurd:

Amikor az amerikaiak megszállják Hawaiit, akkor a szigetek királyi családja Franciaországba költözött. A Hawaii királyi palota területen kívüliséget kapott az amerikaiaktól, ezt kihasználva Lilia visszatér hazájába, hogy elfoglalja a trónt, eljegyzett vőlegénye, Lilo Táró tiltakozása ellenére. Lilia ki nem állhatja vőlegényét, ugyanis egy Stone nevű fregattkapitányba szerelmes. Stone azt a parancsot kapja az amerikaiaktól, hogy ejtse foglyul Lilia királynőt, de képtelen erre, ezért végül Hawaii amerikai kormányzója tartóztatja le Liliát. Lilia végül lemond a trónról és visszatér Franciaországba. Monte Carlóban számos félreértés után kiderül, hogy a tróntól való lemondási nyilatkozatot nem Lilia, hanem csak egy hasonmása írta alá, így továbbra is Lilia, „Hawaii rózsája” a trón jogos várományosa. A darab a sikerét nyilvánvalóan nem a képtelen meseszövésnek, hanem a pergő ritmusú zenének és a kiváló hangszerelésnek köszönhette. Ezzel a színpadi művel Ábrahám egy csapásra az európai színházak egyik legkeresettebb szerzője lett. Magyarországon a darabot 1931-ben mutatta a Fővárosi Operettszínház Lábass Juci (1896–1932) jeles operettprimadonnánk főszereplésével. Ezzel egy időben a világon még 108 színház tűzte műsorára a darabot.

BÁL A SAVOYBAN

A Hawaii rózsájának szövegkönyvírói 1932-ben készítették el Ábrahám Pál számára a Bál a Savolyban librettóját. Ez a történet még képtelenebb volt az előzőnél is, ám az akkori világban rendkívül modernnek számító dallamok hatalmas sikert hoztak a darabnak. A történet vázlata a következő: Egy főrangú házaspár mézesheteit tölti, amikor nyugalmukat megzavarja egy levél. Ezt a levelet a férj kapja egy gyönyörű, spanyol táncosnőtől, Tangolitától, és az állt benne, hogy a táncosnő birtokosa egy olyan váltónak, amelynek értelmében a férfi köteles vele tölteni egy szerelmes órát, bárhol és bármikor. A férfi kénytelen elmenni Tangolita hívására a Savoy bárjába, ahová a feleségét szintén elviszi karmesternő barátnője. Természetesen kitör a botrány, ám a félreértések tisztázása után mindenki megtalálja a maga párját. A mű ősbemutatója Berlinben volt. A darab szövegét az a Heltai Jenő (1871–

1957) neves író, költő és újságíró ültette át magyar nyelvre, aki ekkoriban a Magyar Színház egyik igazgatója is volt. Ebben a Magyar Színházban mutatták be a darabot először itthon 1933 decemberében Törzs Jenő, Harmath Hilda és Lázár Mária főszereplésével. Bár a mű a meggyökeresedett magyar opera hagyományait követte bizonyos mértékben, ugyanakkor sajátos hangszerelése és bizonyos szerkezeti elemei már a musical műfajának irányába mutattak, nem csoda hát, ha ez a darab az Egyesült Államokban is nagy sikert aratott.

ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN

Mivel Ábrahám Pált Hitler 1933-ban történt németországi hatalomra jutása nemcsak művészileg, hanem már létében is elkezdte fenyegetni, ezért kénytelen volt hazatérni Magyarországra. Itthon egy sikeres (Történnek még csodák, szövegkönyv: Békeffy István és Halász Imre; 1934), valamint több (Viki, 1935; Mese a Grand Hotelben, 1936; Júlia, 1937; Fehér hattyú, 1938), már kevésbé sikeres operettet alkotott. Minthogy az 1930-as évek végén a magyarországi szélsőjobboldal is egyre inkább aktivizálódott, ezért nem látván más kiutat, az Egyesült Államokba emigrált. Itt reményeiben csalatkozni volt kénytelen, mert nem várták őt tárt karokkal, annak ellenére sem, hogy az amerikai színpadokon, mind a Hawaii rózsája, mind pedig a Bál a Savoyban korábban oly kirobbanó sikert aratott. A XX. század radikális, gyűlölködő és kirekesztő eszméit a sikeres, édes-bús mesevilágban élő Ábrahám Pál képtelen volt megérteni, vagy akárcsak bármilyen formában is feldolgozni, így az amerikai őrlődésre kárhoztatott operett szerző elméje végül teljesen elborult. Idegösszeomlása következtében New Yorkban, a Credmoor-kórház idegosztályán kötött ki. Hosszas kezelés után végül gyógyíthatatlan elmebeteggé nyilvánították itt. Később, a második világháború lezárulása után felesége, Halász Sarolta unszolására visszatértek Európába, és Hamburgban telepedtek le. Ábrahám elmeállapota azonban itt sem javult, és 1956-ban a hamburgi elmeklinikán is végleges elmeháborodottnak voltak kénytelenek nyilvánítani. Utolsó éveiben felesége ápolta hamburgi otthonukban, egészen 1960-ban bekövetkezett haláláig.

JUHÁSZ GYULA: RÉGI OPERETT

A zenekarban bujkál, mint az erdőn A kis madár, egy pajzán, buja dallam, A hegedűk is fölsírnak merengőn S egy szőke tündér mosolyog a karban.

A félhomályos nézőtér zugában Elálmodozva nézek föl a fénybe, A gyönyörű és talmi ragyogása S eszembe jut múltam szép szőkesége.

Míg gyöngyöznek a trillák és a lallák, Föltámad bennem a tűnt fiatalság, Mikor még szín volt és fény volt az élet.

S hogy tapsviharba hal a boldog ének Szemem lehunyva én Őt újra látom, Ki életem volt egykor és halálom.

ÁBRÁNYI KORNÉL

REFORMKORI SZELLEMBEN

A feudális abszolutizmus gazdasági és társadalmi válságának kibontakozása a napóleoni háborúk után mind Magyarországon, mind pedig az Osztrák Császárság többi országában-tartományában a birtokosok, illetve az értelmiség egy részét arra indította, hogy ebből a válságból a feudális viszonyok megreformálásában keresse a kiutat. Balásházy János (1797–1857) középnemesi származású mezőgazdasági szakíró a változások szükségességét így foglalta össze 1830-ban: „Az idő, s az újonnan kifejlődött szükségek elementáris erővel bírnak, melyeknek ereje, ha bölcs törvények által nem szivárogtatik el, lassanlassan szétpattantja a társadalmat egybekapcsoló láncokat.” A kiútkeresés, a megújulás vágya nem csak a társadalom progresszív politikai, szellemi erőit, hanem a magyar művészeti életet is jelentős mértékben felpezsdítette. A reformkor vajúdó szellemi közegében érett felnőtté a Pesten, 1822-ben született Ábrányi (eredeti nevén Eördögh) Kornél is. Szüleinek pesti otthona a reformkori magyar szellemi élet egyik igen jelentős központja volt, ahol rendszeresen megfordultak a XIX. századi magyar zenetörténet olyan meghatározó kiválóságai, mint Lavotta János, Rózsavölgyi Márk, vagy Bihari János. Mégsem az ők, hanem az 1834-ben megismert Erkel Ferenc hatására választotta végül a zenei pályát. Zongorázni tanult, közben pedig fantáziája egyre inkább a zeneszerzés felé fordította. Első szerzeménye, a Magyar Ábránd 1841-ben jelent meg. Zongoraművészként először húsz esztendős korában, Nagyváradon mutatkozott be 1842-ben. Pályakezdését az Erkel iránti rajongása határozta meg, és a vele kibontakozó barátság kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel egészen Erkel Ferenc 1893-ban bekövetkezett haláláig fennmaradt.

NYUGATI TANULMÁNYÚTON

Szűknek érezvén a hazai lehetőségeket a zenei tanulmányok fejlesztésére, Ábrányi Kornél 1843-ban Nyugat-Európába indult továbbképeztetni magát. Némi bizonytalankodás után Párizsban kötött ki, amely éppen ebben az időszakban kezdett a művészetek szinte minden ágában Európa elsőszámú kulturális fővárosává válni. Megérkezése után először a kor egyik jelentős zeneszerzőjének és zenepedagógusának számító Cristian Kalkbrennerhez jelentkezett be zongoraórákat venni. A Liszt Ferencre féltékeny, mert Lisztet riválisának tekintő Kalkbrenner egy ideig szívesen fogadta az ifjú Ábrányit. Liszt egyébként nem vette fel Kalkbrenner gáncsoskodását, amelyet Auguste Boissier egyik visszaemlékezése is bizonyít: „Liszt (…) nagyon sok tanítási órát visszautasított azzal, hogy szereti szabadságát és parancsoló, elkerülhetetlen kötelezettségei vannak; Hertzet, Kalkbrennert, Bertinit ajánlotta nekünk, akik, mint mondotta, többet érnek őnála – teljesen lekicsinyelte magát ezeknek az uraknak tehetségéhez képest.” A mára szinte elfeledett Kalkbrennerhez képest azonban Ábrányi Kornélnak akadt Párizsban egy olyan másik zongoratanára is, aki mind a mai napig a zeneművészet egyik legmegkerülhetetlenebb halhatatlan óriása, és aki nem más, mint a lengyel származású Frédéric Chopin (1810–1849). Talán nem volt véletlen ez a találkozás, minthogy Magyarországon éppen az az Erkel Ferenc játszotta először Chopin műveit, akinek hatására Ábrányi a zenei pályán indult el. A Kelet-Európából nyugatra vetődött Chopin különleges eredetisége abban állt (és áll), hogy rendkívül népszerű zongoradarabjaiban képes volt a szláv érzelmességet, a lengyel büszkeséget a francia könnyedséggel és lendületességgel ötvözni. Nem véletlen tehát, hogy Liszt mellett éppen Chopin művészete volt képes az egyik legjelentősebb hatást gyakorolni az ekkoriban kibontakozó magyar nemzeti zeneművészetre. Chopin zongoraetűdjei nagyban befolyásolták a későbbiekben Ábrányi zeneszerzői és zeneelméleti munkásságát is.

ZENÉSZETI LAPOK

Miután Ábrányi Kornél 1847-ben végleg hazatért, bekapcsolódott a magyar zene megújításáért kibontakozó mozgalomba, emellett pedig sok népies műdalt, férfikari darabot és egyveleget komponált. Kompozíciói művészeti szempontból

nem igazán jelentősek, korukban mégis nagyon népszerűek voltak, sőt jelentős alkotók is gyakran merítettek belőlük motívumokat. Ezek közé tartozott Liszt Ferenc is, akit Ábrányi csodált, és nagy büszkeséggel a barátjának mondhatott. August Stradal francia író Lisztről írt életrajzában így emlékezett meg erről: „Liszt abban az időben többek közt utolsó magyar rapszódiáján dolgozott. (…) A rapszódia motívumait barátjának, Ábrányi Kornélnak a Csárdás-nobles-jéből vette és komponálásának már 1884 végén nekifogott Rómában (…).” A zenei élet összefogása és szervezettebbé tétele érdekében Ábrányi Kornél 1860-ban a Zenészeti Lapok nevű folyóiratot, amelynek azután 16 éven át volt a szerkesztője és rendszeres szerzője. E lap jelentőségét az adta, hogy ez volt az első olyan hetenként megjelenő újság, amely kizárólag zeneelmélettel, illusztrált zenetörténettel, zenekritikával és műelemzésekkel foglalkozott. Elmondható tehát, hogy a Zenészeti Lapok alapvető hatást gyakorolt a magyarnyelvű zeneirodalom kialakulására, valamint kritikáival segített a közvélemény számára abban, hogy a magas színvonalú kompozíciókat el tudja választani a dilettáns művektől. A zongorázni tudó műkedvelők számára a lap időről-időre kottamellékleteket jelentetett meg. A lap munkatársai, szerzői között a kor kiemelkedő zenészegyéniségeit találjuk. Ilyen volt például Mosonyi Mihály (1815–1870), Reményi Ede (1828–1898) és Bartalus István (1821–1899).

ORSZÁGOS MAGYAR DALÁREGYESÜLET

Magyarországon az 1850-es években alakultak meg az első dalárdák. Ezek a dalárdák olyan férfikar-egyesületek voltak, amelyekben a közös éneklés a kispolgárság egyik jelentős társasági érintkezési formájává váltak. Emiatt különösen a kisvárosok szellemi életében játszottak fontos szerepet. Az első közismert dalárdát Thill Nándor, a lipótvárosi egyház karnagya hozta létre 1851ben, és amely a következő esztendőben felvette a Pestbudai Dalárda nevet. Ennek olyan sikere lett, hogy ezt követően egyre-másra kezdtek el a vidéki városokban is a dalárdák megalakulni. A karéneklés az 1860-as évek elejétől valóságos mozgalommá vált. A dalárdák az első országos találkozójukat Pécsen tartották meg 1864-ben, a rákövetkező évben pedig Pesten rendeztek országos felvonulást. 1867-ben a dalárdák Aradon gyűltek össze, ahol Ábrányi Kornél javaslatára létrehozták a mozgalmat összefogó Országos Magyar

Daláregyesületet. Az egyesület titkárának Ábrányit választották meg, aki ettől kezdve nemcsak minden évben más-más városban szervezte meg nagy lelkesedéssel és kitartással az országos találkozóikat, hanem a dalárdák számára számos népszerű kompozíciót is alkotott, amelyekkel több pályadíjat nyert. A dalárdák fénykorában, vagyis a XIX. század utolsó két évtizedében az Országos Magyar Daláregyesület találkozói több ezer résztvevőt vonzottak, és így az első tömegeket megmozgató hazai kulturális fesztiváloknak is tekinthetők.

A ZENEAKADÉMIA LÉTREHOZÁSA

A muzsikának és a muzsikálásnak nagyon hosszú időn keresztül nem volt állandó helyszíne Magyarországon. A XVIII–XIX. század fordulóján még főként a főúri kastélyok színháztermeiben, majd később a nagypolgári szalonokban került sor házikoncertekre. Ebben a házimuzsikálásban azonban még az amatőr és a profi zenélés nem különült el élesen egymástól, erre csak fokozatosan, a XIX. század második felében nyílt meg a lehetőség. A magyar zenekultúra továbbfejlődésnek egyik legalapvetőbb feltétele a Magyar Királyi Zeneakadémia létrehozása volt, amely 1875. novemberében nyitotta meg kapuit. Felállításáról már a kiegyezést követően, 1869-ben rendelkeztek, ám az anyagi feltételek hiánya miatt a megvalósítására még hat évet kellett várni. Ábrányi Kornél aktívan részt vett a Zeneakadémia létrehozásáért folytatott agitációkban és küzdelmekben. Erről egyik művében meg is emlékezett: „Több évi erős agitáció, éles hírlapi polémia, országgyűlési ellenzék, minden néven nevezendő intrika, fondorlat s kultuszminisztériumi húzás-halasztás után, végre 1875. szeptember havában életbe lett léptetve az Országos Magyar Zeneakadémia (…). Elnökéül Liszt Ferenc, igazgatójául s egyik rendes tanárául Erkel Ferenc, másik rendes tanárául a magyar nyelvben teljesen járatlan Volkmann Róbert, s rendkívüli tanárául s egyszersmint titkárául Ábrányi Kornél lett kinevezve oly miniszteri utasítással, hogy ezek teremtsenek meg egy olyan magas nívójú zeneintézetet, mely hangszerileg egyelőre csak a legmagasabb zongora-kiműveléssel foglakozzék, de mellette a magas zeneszerzés tudományát (…) akadémikus alapossággal oktassa.” Ábrányi Kornél a Zeneakadémiának nem csak titkáraként, hanem rendkívüli

tanáraként is tevékenykedett hosszú éveken át. Többek között az ő kitartó szervezőmunkájának eredményeként sikerült elérni azt is, hogy a Zeneakadémia állandó épületet kaphatott. A Zeneakadémia első épülete a Duna-parti Hal téren állt, ám ezt az intézmény elég hamar kinőtte, ezért 1880-ban új helyszínre, a Sugár (ma: Andrássy) útra költözött. A Magyar Királyi Zeneakadémia ebben az időben egyre-másra bocsátotta útjára a világban elismerést szerző művészeket, aminek köszönhetően hamarosan Európa egyik legfontosabb és legjelentősebb zenei műhelyeként kezdték el számon tartani. A hazai, és egyre nagyobb számú külföldi hallgató képzése szükségessé tette, egy újabb épület kialakítását az intézmény számára. A Zeneakadémia „zenepalotáját”, vagyis a kifejezetten erre a célra épített új épületét 1907-ben avatták fel a mai Liszt Ferenc téren, ahol mind a mai napig is működik.

ZENEELMÉLET ÉS ZENETÖRTÉNET

Ábrányi Kornél, mint személyes résztvevője a hazai zeneélet megújításának, szinte mindenkit személyesen ismert, aki csak a XIX. század második felében a magyar zenekultúrában maradandót tudott alkotni. Ezért zeneelméleti, zenetörténeti és kritikai írásai alapvetően fontos, szemléletformáló kordokumentumok. Első összefoglaló műve 1866-ban látott napvilágot Pesten Általános zenetörténet címmel. E munka olyan alapos volt, hogy évtizedeken keresztül tankönyvként is használták. Barátairól, így Liszt Ferencről és Mosonyi Mihályról írt részletes tanulmányokat ezt követően. Az 1890-es években feldolgozta a dalárdamozgalom történetét (Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története; 1892–1898), és emellett megírta híres Erkel-életrajzát (Erkel Ferenc élete és működése; 1895). Utolsó nagy rendszerező munkája az 1900-ban Budapesten kiadott A magyar zene a XIX. században című műve volt. Munkáit a zene iránti rajongás és műpártolás hevítette, ezért került egy időre konfliktusba Erkellel is, akinek operaszerzői tevékenységét többször is heves kritikával illette. A Zeneakadémián való együttműködésük során azonban fokozatosan megbékültek egymással, és ismét barátok lettek. Ábrányi – formálódó – szemléletéből fakadóan szembefordult az olasz operairodalommal is, főként Giuseppe Verdi munkásságát támadta, és vele szemben a Berlioz – Liszt – Wagner nyomdokain haladó újromantikus zenedrámákat magasztalta. Az 1903-ban Budapesten elhunyt Ábrányi Kornélt máig a hazai zeneelmélet és

zenetörténet elindítójaként szokás tisztelni.

AZ ÁBRÁNYI-ROKONSÁG

Az Ábrányi család a XIX. századi Magyarország egyik legjellegzetesebb értelmiségi-művész dinasztiájának számított. Ábrányi Kornél bátyja, az igen fiatalon elhunyt Ábrányi Emil (1820–1850) író, publicista, lapszerkesztő és politikus lett. Írásai főként a kor népszerű lapjaiban, a Honderűben és az Életképekben jelentek meg. Legismertebb drámáját, az Omode Pál és családja című darabot a Nemzeti Színház mutatta be 1846-ban. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején Ábrányi Emil Szemere Bertalan (1812– 1869) belügyminiszter titkára lett, illetve kormánybiztossá is kinevezték. Ekkoriban dolgozta ki az új magyar országgyűlés tervezetét és házszabályát. Munkatársa volt Kossuth Lajos (1802–1894) Pesti Hírlapjának, 1848 decemberében pedig megindította rövid életű saját lapját Jövő címmel. A szabadságharc eltiprását követően hatalmasodott el rajta tüdőbaja, amely rövidesen végzett is vele. Ábrányi Kornélnak két fia született. Az ifjabb Ábrányi Kornél (1849–1913) író és újságíró lett. 1868 és 1875 között hivatalnokként kereste a kenyerét, ezt követően a Kelet Népe, a Magyarország, majd az Ország-Világ nevű lapok munkatársaként dolgozott. Újságírói tevékenysége mellett aktívan politizált is, 1884-ben a Nemzeti párt színeiben országgyűlési képviselőnek is megválasztották. Miután 1901-ben megvált a képviselőségtől, elfogadta egy évre a Pesti Napló szerkesztését. Élete végén, 1909-től a miniszterelnöki sajtóosztályt vezette. Számos társaságnak, így a Kisfaludy Társaságnak és a Petőfi Társaságnak is tagja volt. Hírlapi tárcái mellet számos, mára teljességgel elfeledett regénye, illetve színpadi műve látott napvilágot. Abárnyi Kornél másik fia, az ifjabb Ábrányi Emil (1850–1920) szintén újságíró, valamint költő és műfordító lett. Abban az esztendőben született, amikor nagybátyja, idősebb ábrányi Emil elhunyt, keresztnevét az ő emlékére kapta. Első versei 1866-ban jelentek meg. 1873-tól számos újság (Pesti Napló, Magyarország, Budapesti Napló, a Nap, Koszorú) sikeres és elismert publicistájaként dolgozott. Politikai eszméi és elvárásai a bátyjával, ifjabb Ábrányi Kornél nézeteivel némileg szemben álló táborba sodorták, és függetlenségi programmal a keceli

választókerületben országgyűlési képviselővé is megválasztották 1889-ben. Versei nagy hatással voltak a korabeli ifjúságra, népszerűségének köszönhetően tagja lett a Kisfaludy, és más irodalmi társaságoknak. Azt a Wein Margit nevű operaénekesnőt vette feleségül, aki 1901-től a Zeneakadémia elismert tanára lett.

AGGHÁZY KÁROLY

NEVES MESTEREK

A XIX. század második felének jeles magyar zeneköltői között számon tartott Aggházy Károly 1855-ben született Pesten. Gyermekkora óta zongoraművésznek és zenepedagógusnak készült. Első neves mestere Bartalus István (1821–1899) volt, aki pályáját eredetileg jogászként kezdte, később azonban beiratkozott a kolozsvári zenei konzervatóriumba és 1846-tól már zongoratanárként működött. 1851-ben költözött Kolozsvárról Pestre, és itt egy ideig előadóművészként, illetve az állami elemi és polgári iskola tanítóképző intézetének zenetanáraként jeleskedett. Bartalus 1867-től a Kisfaludy Társaság tagjaként Mátray Gáborral (1797–1875) a magyar zenetörténeti kutatás elindítója lett. Zenetörténeti kiadványai, tanulmányai és nevezetes népdalgyűjteménye országos hírnevet szereztek számára. Aggházy Károly gyermekéveiben Bartalus zongoraórái mellett még főként Zapf Antaltól, és Fiegler Gézától tanult, akik akkoriban Pest zenei életében a legnevesebb előadóművészek közé tartoztak. A pesti tanulmányok után Aggházy Károly 1871-ben, tizenhat éves korában Bécsbe ment. Ezekről az éveiről szinte semmit sem tudunk, bizonyos utalásokból viszont arra lehet következtetni, hogy az osztrák fővárosban az akkoriban már Európa szerte közismert Anton Bruckner (1824–1896) zeneszerző tanítványa volt. Bruckner nyolc szimfóniájával, férfikari darabjaival és három nagyszabású miséjével a kor legjelentősebb zeneszerzőinek egyike lett. 1875ben Aggházy hazatért Budapestre, ahol felvételt nyert felvételt a Zeneakadémiára, ahol hivatalosan Liszt Ferenc növendéke lett. Liszt, bár elég sok időt töltött a magyar fővárosban, emellett azonban kötelezettségei rendszeresen Weimarba és Rómába is elszólították, így tanári működéséből csak a valóban igazán tehetségesek tudtak igazán profitálni. Liszt pályatársa, Thomán István így írt erről: „Liszt (…) tanítása kevéssé terjed ki technikai problémákra. (…) Tanításának e három színhelyen egész különböző karaktere volt. Budapesten (…) is, mint Weimar- és Rómában hetenkint háromszor du. 4–6-ig folyt úgy, hogy valamennyi tanítványa jelen volt. Majd egyiket, majd másikat ültette zongorához, főleg arra való tekintettel, hogy az illető milyen és mennyire

érdekes kompozíció előadására készült. A gyengébbekkel keveset, sőt alig foglalkozott. (…) Amennyire vissza tudok emlékezni a pesti séjourokon Aggházy, Juhász, Szendy, Voigt Gizella, Krivácsy Ilona, Kramer Ernesztine, Neumann Gizi, Weisz József, ez az itthon kevéssé méltányolt nagy zenész voltak a legkiválóbbak.”

PÁLYATÁRSAK

A magyar zenei intézmények kialakulásával, illetve azok folyamatos bővülésének révén a XIX. század utolsó harmadában egy új, jól képzett és világlátott zenésznemzedék növekedhetett fel. Korábban a zenei tehetségek jórészt csak szerencséjüknek köszönhették pályára lépésüket, most a zeneképző intézmények már egyre-másra voltak képesek felfedezni és kiképezni a tehetségeket. A zenei élet felvirágzásának köszönhetően megszaporodtak a fellépési lehetőségek is, mert a fővárosi és vidéki koncertpódiumok hangversenyei egyre fontosabb társasági eseményeknek kezdtek el számítani. Ez utóbbi miatt az újságok is rendszeresen beszámoltak ezekről a hangversenyekről, népszerűsítve ezzel a hazai muzsikát és zenészeket egyaránt. A Pesti Hírlap 1879-ben például részletes leírást közölt Aggházy Károly és Hubay Jenő egyik közös fellépéséről: „Aggházy Károly és Hubay Jenő ma este adták hangversenyüket a budapesti zenekedvelők termében. A vidéki diadalútjukról visszatért fiatal művészeket rokonszenves tapsokkal fogadta a teljesen zsúfolt terem közönsége (…). A nagy tehetségű két művész méltó egymáshoz, képzettségüket és vérmérsékletüket tekintve. Hubay mély érzéssel és rendkívüli technikával, Aggházy elegánsan és magas fokra fejlesztett futamkönnyűséggel játszik. Goldmark és Vieuxtemps [zeneszerzők] voltak legerősebben képviselve a műsorban, melyben Hubay széles és briliáns hegedűkezelése aratott rendkívüli tetszést, míg Aggházy művészete kiválóan Chopin f-moll koncertjében és Paganini – Liszt Camlájában emelkedett érvényre. A két művész mint zeneszerző is bemutatta magát; Hubay népdalai még nem kiforrott erőről tanúskodnak, míg Aggházy, mint dalköltő, sokat ígérő tehetséget árul el (…).” Aggházy Károly zongoraművészként már fiatalon nagyon szép sikereket aratott itthon és külföldön egyaránt. Pályatársai közül a legszorosabb kapcsolatba Hubay Jenővel került, akivel 1879 és 1881 között több igen sikeres

koncertkörutat tett. Hubay mellett azonban Aggházynak számos más nagy feltűnést keltett pályatársa is akadt. Ilyen volt például Auer Lipót (1845–1930) hegedűművész, aki egy ideig Hamburgban volt koncertmester, majd 1868-tól 1917-ig a szentpétervári konzervatórium hegedűtanáraként működött. Az első világháború után az Egyesült Államokba költözött, és New Yorkban, majd Philadelphiában folytatta tanári tevékenységét. A horvát nemesi családban született Mihalovich Ödön (1842–1929) gyermekkorában került Pestre, zenei pályáját zongoristaként kezdte, később azonban már zeneszerzőként vált a korszak meghatározó zenei személyiségévé. Hans Richter (Richter János: 1843– 1916) a magyar karmesterek egyik első európai hírű képviselője lett. Egy ideig a müncheni opera karigazgatójaként tevékenykedett, majd hosszú időn át a bécsi udvari opera dirigense volt. Nikisch Artúr (1855–1922) 1878-tól volt Lipcsében karigazgató, majd karmester. 1893–95-ben a budapesti Operaház igazgatójaként ismerhette meg nevét jobban a magyar közönség. Thomán István (1862–1940) jeles zongoraművészként, illetve a Zeneakadémia tanáraként is sok elismerésben részesült. Szendy Árpád (1863–1922) zongoraművészként és zenetanárként egyaránt korának egyik jelentős személyiségévé vált. Emellett az 1900-as évek elejétől Budapesten több fontos posztot is betöltött a magyar zenei élet irányításában. Kerner István (1867–1929) brácsásként kezdte ugyan zenei pályafutását, tartós sikereit azonban később mint karmester aratta.

KONCERT ALGÍRBAN

Aggházy Károly fiatal korában az egyik legnagyobb feltűnést keltő külföldi koncertjét Hubay Jenővel közösen Algírban adta. Az észak-afrikai arab nagyváros a francia gyarmatbirodalom ékkövének számított ekkoriban. Pezsgő gazdasági és kulturális életét elsősorban az ide települt igen nagyszámú franciának köszönhette, akik itt Észak-Afrikában is a francia, illetve az európai hagyományok és kultúra meghonosítására törekedtek. Egy algériai újságcikk 1881 májusában így emlékezett meg a két fiatal magyar tehetség koncertjéről: „A hangverseny, melyet Hubay és Aggházy adott tegnap Algerben a Szépművészetek-termében, igazi művészi ünnepség számba ment. Csak sajnálnunk lehet, hogy nem sokkal hatalmasabb teremben és ennek megfelelően jóval nagyobb hallgatóság előtt került erre sor. Ritkán lesz alkalmunk arra, hogy olyan értékes művészeknek tapsoljunk, mint Hubay és Aggházy. Aggházynál a

kitűnő technika igazi stílusérzékkel társul, mégis némi kritikát kell gyakorolnunk, mert kissé visszaél a pedállal (…). Ettől eltekintve nagy gyönyörűséget okozott nekünk, különösen egy saját nocturne-jével és a Valse caprice-szal, melyet Joseph Wieniawski írt. (…) Már bele is fáradtunk a tapsolásba és azt hittük, nincs többé erőnk ahhoz, hogy viszonozzuk azt a sok örömöt, amit nekünk nyújtottak, amikor Hubay és Aggházy visszajött, és hazájuk dallamainak, az Echos de la Puszta-nak (Hubay műve Aggházy zongoraszólamával) előadásával újjáélesztette lelkesedésünket. Egyszerre megkétszerezett erővel törekedtünk arra, hogy még egy új darabot hallhassunk és egészen biztosan még most is a Szépművészetek-termében ülnénk, folytonosan (…), ha fel nem ismertük volna, hogy tulajdonképpen örökké szeretnénk hallani e két csodálatos művészt.”

HARMÓNIA

A magyar zenetörténet és zenekritika az 1830-as évek elején született meg. A reformkori Magyarországon a magyar kultúra iránt fellobbanó hazafias érdeklődésnek köszönhetően jöhettek létre ekkoriban az első zenei szaklapok is. Az egyik első, zenei kritikákat és beszámolókat, tudósításokat közzé tevő újság a Honművész volt. Ennek hasábjain jelentette meg Mátray (eredetileg: Rothkrepf) Gábor (1797–1875) a magyar zenetörténet első összefoglalását. Fáy Miklós gróf 1830 és 1835 között a zenekedvelők számára koncertsorozatot szervezett Hangászati mulatságok címmel, és ugyanezzel a névvel egy időszaki kiadványt is létrehozott a koncertek népszerűsítése érdekében. Ebből a kiadványból nőtt ki az 1840-es évek zenei szaklapja a Hangászati szemle. Ekkoriban már a közéleti újságok is szép számban jelentettek meg zenei tudósításokat, ezek közé tartozott például a Honderű, a Pesti Hírlap és a Pesti Divatlap is. Az első jelentősnek, illetve mérvadónak számító zenei folyóirat mégis az Ábrányi Kornél által 1860tól kiadott és szerkesztett Zenészeti Lapok lett. Aggházy Károly 1882-től Ernyey Józseffel (1846–1929) közösen adta ki és szerkesztette évekig a Harmónia nevű szaklapot, amely főként a fiatal tehetségek pártolásáról vált nevezetessé. Ernyey a párizsi Conservatorie növendéke volt. Franciaországból való hazatérése után 1867-től 1901-ig a Nemzeti Zenede tanáraként tevékenykedett. Elismert énektanárként szerzett magának

megbecsülést, zeneszerzőként viszont nem keltett igazán nagy feltűnést, bár számos zongoraművet, daljátékot, melodrámát és dalt alkotott. Személyének jelentőségét növeli a Gyakorlati énektan című könyve, amelyet a középiskolai énektanítás számára írt. Aggházy és Ernyey a Harmónia hasábjain sok beszámolót és kritikát közölt a hazai koncertélet eseményeiről, és ezek révén nagyban hozzájárultak a magyar zenei szaknyelv kialakulásához is.

EGY ELMARADT KINEVEZÉS

Aggházy Károly az 1880-as évek közepétől már nem csak zenélni és zenét szerezni vágyott, hanem széleskörű tapasztalatai birtokában tanítani is. Budapesten azonban még nagyon kevés volt ekkoriban a biztos megélhetést nyújtó zenésztanári állás, ezért kényszerűségből végül Németországba ment, és Berlinben először a Stern-, majd a Kullak-féle zenei konzervatóriumban tanított. Zenei és tanári tevékenységét egyaránt nagyra becsülték a német fővárosban, és ennek köszönhetően több külföldi meghívást is kapott. 1889-ben felajánlották számára, hogy az Egyesült Államokban lévő Cincinnati város konzervatóriumának legyen a zongoratanára, ám ezt mégsem fogadta el, mert hazavágyott. A magyar műemlékvédelem megszervezéséért és a Zeneművészeti Főiskola megteremtésért igen sokat tevő Trefort Ágoston (1817–1888) kultuszminiszter 1888-ban a Zeneakadémián tanszéket ajánlott fel Aggházynak, aki azt örömest fogadta, ám mire berlini kötelezettségei lejártak, és 1889-ben hazatérhetett, addigra Trefort Ágoston elhunyt és így a kinevezése végül elmaradt. Nagy csalódás volt ez természetesen a számára, hiszen Németországban hozzá szokott már a megbecsüléshez, ezért az itthoni mellőzés különösen fájt neki. Szerencséjére azonban nem sokáig maradt állás nélkül, hiszen rövidesen zongoratanári állást kapott a Nemzeti Zenedében, majd emellett a Zenekedvelők Egyesületében is.

GYÁSZHANGOK

Aggházy Károly 1891 és 1892-ben korrepetitori állást kapott az Operában, 1898tól pedig a Nemzeti Zenede kamarazenei tanszékét vezethette. Ekkoriban már újra sokat koncertezett itthon és külföldön, különösen nagy feltűnést az 1902– 1903-ban tartott svájci koncertsorozata keltett leginkább. Zeneszerzői tevékenysége is ebben az időszakban érett be. 1897-ben mutatták be a Maritta, a korsós madonna című operáját, ám ez nem aratott túl nagy sikert, ezért figyelme a szimfonikus énekköltemények felé fordult. Zeneszerzőként az igazi és hangos sikert az 1905-ben komponált Gyászhangok II. Rákóczi Ferenc emlékére című szimfonikus költeménye hozta meg számára. A sikeren felbuzdulva továbbdolgozta a témát, és ennek eredménye lett az 1907-ben először bemutatásra került Rákóczi című nagyszabású szimfonikus énekdarabja. Nagylélegzetű művei mellett természetesen sok zongoradarabot, dalt és kórusművet is írt, amelyek a korabeli koncertpódiumok repertoárján rendszeresen helyet is kaptak. Aggházy Károly az első világháború végnapjaiban, 1918. október 8-án hunyt el Budapesten.

BAKFARK BÁLINT

A RENESZÁNSZ ZENE

A XV–XVII. század uralkodó korstílusának számító reneszánsz az ókori művészetek feltámasztásával a korabeli művészetek megújítására törekedett. Jelentőségét nagymértékben növelte, hogy a korábbi évszázadokban egyeduralkodó egyházi műveltség mellett képes volt egy új, emberközpontú világi kultúrát is létrehozni. A reneszánsz a vallásos életszemlélet tiszteletben tartása mellett alapvetően az ember nagyságát és életörömét hirdette. Hatására ugrásszerű fejlődésnek indult az irodalom és gondolkodás – ennek megnyilvánulási formája a humanizmus volt –, felgyorsult a tudományok, különösen a természettudományok fejlődése, és nem utolsó sorban egy új, virágzó és emberközpontú művészeti stílus alakulhatott ki. Ebben a művészeti megújulásban része volt a zenének is. Ekkoriban kezdett el egyre több hivatásos és amatőr muzsikus működni Európa szerte, akik közül nem egy jelentős megbecsülést, rangot és hírnevet tudott magának kivívni. Ebben az időszakban híres énekiskolák egész sora jött létre Európában, és a kórusművészet ekkor vált általánosan elismertté. A reneszánsz korában már sokféle fúvós, vonós és billentyűs hangszert ismertek, ám a legjellegzetesebb és legkedveltebb hangszernek ekkoriban mégis a lant számított. A reneszánsz idején komponált művek elterjedésében és népszerűségében nagy szerepet játszott az is, hogy éppen ebben az időszakban született meg a könyvnyomtatás, és egyre több nyomda vállalkozott zenei művek, kották kiadására. Fontos volt az is, hogy megjelentek az első hangszerkészítő műhelyek, céhek is. A reneszánsz hangszerkészítők nem csak a hangszerek használhatóságát tartották fontosnak, hanem a hangszerek külső, művészi megformálását is. Ezért születtek egyre-másra a gyönyörű, faragásokkal, berakásokkal és festékekkel díszített hangszerek, amelyek az egyik ilyen hangszer belsejének felirata szerint: „Szemnek és fülnek egyaránt gyönyörűséget szereznek.” A reneszánsz zene egyik legkedveltebb műformája az a mise volt, amelyet a

katolikus egyház legfontosabb szertartásainak aláfestésére alkottak. Ezek a korábbi gregoriánhoz képest már általában többszólamú kompozíciók voltak. A mise leggyakoribb formája a cantus firmus (latin: meghatározott dallam) lett, de ez a forma a világi dalokban is már nagyon hamar megjelent. A reneszánsz idején a francia eredetű chanson vált a világi dalok közül a legnépszerűbbé. Ekkoriban terjedt el széles körben a motetta is, amely egy- vagy többszólamú, latin nyelvű, vallásos szövegre írt kórusmű. A reneszánsz világi zene legismertebbike a madrigál lett, amely eredendően az egyszerű strófákra épülő többszólamú énekekből alakult ki. A madrigálok szövege nemzeti nyelvű, így mindenki számára könnyen érthető volt, és főként a korabeli szerelmi költészetből merített. Magyarországon I. (Hunyadi) Mátyás király uralkodása (1458–1490) idején terjedt el a humanizmus és a reneszánsz, főként második felesége, a nápolyi származású Beatrix királyné pompa- és művészetkedvelő életvitelének hatására. A magyar királyi udvarok közül Mátyás visegrádi palotájában alkalmaztak először folyamatosan hivatásos udvari zenészeket. Mátyás halálát követően, a Jagelló királyok idejében (1490–1526) négy kiváló reneszánsz muzsikus, lantművész is született Magyarországon.: a kezdetben Pozsonyban, majd különböző európai udvarokban tevékenykedő Neusiedler fivérek; a históriás énekeivel magának országos hírnevet szerző Tinódi Lantos Sebestyén; végül és nem utolsó sorban pedig a lantfantáziáival európai rangra emelkedett Bakfark Bálint.

A FEJEDELMI UDVAROK ZENEKARAI

A nemzetközi reneszánsz kultúra élvonalába emelkedett Bakfark Bálint 1507ben született az erdélyi szászok legjelentősebb városának számító Brassóban. Miután rokonságba került a vagyonos Greff családdal, élete során többször használta a Greff nevet is. Bár több forrásban is van utalás arra, hogy zenei képzésben részesült, tanítómestere mégis ismeretlen maradt. Többféle zeneszerszámon, így például orgonán is jól megtanult játszani, fő hangszere mégis a lant lett. Mivel főként fejedelmi udvarokban játszott, ezért zenei működése különböző források révén elég jól nyomon követhető. Ezek a fennmaradt források minden esetben kiemelték virtuóz lantjátékát, kiváló

előadói képességeit. Ennek köszönhetően pedig neve bekerült az európai zenetörténettel foglakozó szinte minden munkába. Így például a német zenekultúrával foglalkozó, egyik legelsőnek számító munkában, Samuel Frederick Stocknak 1814-ben a lipcsei Allgemeine Musiklaische Zeiutngban megjelent írása így emlékezik meg róla: „A szász nemzet körében mindig akadtak időnként ügyes énekesek, zenészek és komponisták. Azok közül, akiket tudósítójuk ismer, kiemelendők: Gräw Bálint, akit különben Bakfarknak neveznek, akinek – miként említém – Zápolya Zsigmond nemesi birtokot adományozott, aki Francia-, Német-, Olaszországban utazásokon képezte magát, s állítólag kikosarazta Miksa császárnak Bécsbe szóló meghívását (…).” Bakfark Szapolyai János király (1526–1540) udvarában nevelkedett, ahová valószínűleg tíz esztendősen, 1536-ban került, és így Szapolyai udvari zenekarában kezdte el művészi pályafutását is. Az öregedő uralkodó annyira megkedvelte Bakfark játékát, hogy nemességet adományozott neki. Az európai udvarok zenekarainak létszáma változó volt, de néhol elérte a harminc főt is. A zenészek évekig, évtizedekig szolgálták uralkodóikat. Az egységes reneszánsz zeneáramlat kialakulásában ugyanakkor nagy szerepe volt az uralkodók azon törekvésének, hogy minél több kiváló és képzett muzsikust szerződtessenek udvarukba. Az udvari zenekarok részben istentiszteleti feladatokat láttak el, részben pedig ünnepségeken és lakomákon szórakoztatták fejedelmüket. A zenekarokban jól elkülöníthető csoportot alkottak a trombitások, és a hozzájuk tartozó dobosok. Egy másik csoportot alkottak a különféle fafúvós hangszeren játszó zenészek, akiket a korabeli magyar források egyszerűen csak síposoknak neveztek. A zenekarokban muzsikusok névvel ekkoriban csak azokat illették, akik kimondottan világi zenét játszottak, és zenjük célja a szórakoztatás volt. Ilyen muzsikusnak számított Bakfark Bálint is. Az udvari együttesekben voltak billentyűsök is, akiket hangszerüktől függetlenül orgonistáknak virginásoknak neveztek, valamint hegedűsök is, akik többféle húros hangszeren játszottak.

UDVARI TANÁCSOS ÉS KÉM

Szapolyai János király halálát követően Bakfark Bálint elhagyta

Magyarországot, és először Franciaországba ment, ahol Tournon gróf szolgálatába állt. Valószínűleg itt komponálta lantra az első chansonjait és motettáit. 1549-ben II. Zsigmond Ágost lengyel király (1548–1572) szolgálatába szegődött. A lengyel uralkodó udvari muzsikusaként számos madrigált és lengyel dalt szerzett. II. Zsigmond Ágost annyira meg volt vele elégedve, hogy udvari tanácsosainak egyikévé is megtette. A lengyel királyság ekkoriban konfliktusban állt néhány baltikumi terület birtoklásának kérdésében a német lovagrendi területekből kinőtt porosz hercegséggel, ahol a sváb eredetű Hohenzollern család egyik ága uralkodott. Bár 1410-óta a porosz hercegség elvben a lengyel király hűbéres állama volt, ám a Brandenburgi választófejedelemség megszerzésével megerősödött porosz hercegek ekkoriban már, hol a svédek, hol pedig az oroszok támogatásával egyre függetlenebb politikát folytattak, és a lengyel területek rovására igyekeztek terjeszkedni. II. Zsigmond Ágost Bakfark Bálintot 1551-ben Albert porosz herceg königsbergi udvarába küldte. Szándéka ezzel ma már kideríthetetlen, mindenesetre Bakfark ugyan hivatalosan a lengyel királyt képviselte a porosz udvarban, mégis inkább Albert herceg titkos politikai megbízottja lett, vagyis neki kémkedett. Bakfark Bálint ekkoriban házasodott meg, egy Katharina Narbuttowna nevű litván nőt vett feleségül. A lengyel és a porosz udvar között ingázó Bakfark akkori életét jól mintázza az Albert porosz herceghez 1554-ben írott egyik levele: „Szeretném hercegi kegyelmességedet alázatosan kérni, ne vegye rossznéven, hogy oly hosszú ideig nem mondtam köszönetet hercegi kegyelmességed közbenjárásáért az én kegyelmesebb uram ő királyi felségénél (…), inkább törekedtem arra, hogy ha hercegi kegyelmességed egy fiatalembert kaphatna, aki az én hivatásomra hajlamos, azt hercegi fenségednek és hercegi kegyelmednek utódául hagyom. Feleségem barátaival pörbe keveredtem ő királyi felsége előtt. De ellenfeleimnek tarsolyában több pénz van, mint az enyémen. Pedig Isten tudja, hogy a mi igazunk jobb, mint az övék, de míg mi az ő királyi felsége elé megyünk, szeretnék hercegi fenségedtől alattvalói alázattal egy kis pártfogó írást és közbenjárást kérni az ő királyi felségénél.” A lengyel király és a porosz herceg konfliktusának az lett az eredménye, hogy 1561-ben II. Zsigmond Ágost megszerezte Livóniát és Kurlandot Albert hercegtől, majd ezt követően 1569-ben a lublini unióval végleg egybeforrt a lengyel-litván állam. Ezt erősítendő II. Zsigmond Ágost királyi udvarát áthelyezte Litvánia központjába, Vilnába. Bakfark Bálintnak 1566-ban szakadt meg váratlanul kapcsolata a lengyel udvarral. Az ezt kiváltó ok nem ismeretes, csak annyit tudunk, a lengyel király minden vagyonát elkobozta, ő maga pedig

egy időre Posenban (Poznan) talált menedéket.

AZ EURÓPAI MŰZENE EGYIK MEGTEREMTŐJE

Bakfark Bálint 1552-ben Danzigba (Gdansk), majd onnan Augsburgon át Lyonba utazott. E franciaországi városban sikerült első lantdarabgyűjteménye számára kiadót találnia, amely Intavolatura Valentini Bacfarc Transilvani Coronensis címmel jelent meg 1553-ban. A motettákat, chansonokat, madrigálokat és lengyel dalokat tartalmazó gyűjtemény hamar népszerű lett, és egyes darabjait számos európai udvarban kezdték el rendszeresen játszani. Második lantkönyvét több mint tíz esztendővel később, 1565-ben adatta ki Krakkóban Valentini Greffi Bakfarci Pannonii, harmoniarium musicarum in usum testudinis factarum. Tomus primus cím alatt. E lantfantáziákat és lantátiratokat tartalmazó gyűjteménye már az érett és eredeti reneszánsz művészt állítja elénk. E műveket már a polifón szerkesztésmód jellemezte. Erre a szerkesztésre az jellemző, hogy a szólamok imitációs rendben követik egymást és egymással egyenrangúak. Imitáció alatt az értendő, hogy a zenei témát az egyik szólam indítja, a többi szólam pedig időbeli eltolódással, legtöbbször más hangról elindulva utánozza.

Halljad-e pendítsd a lantot…

Halljad-e pendítsd a lantot, Hadd járjam szépen a táncot; Leány, köss fel aranyláncot, Ne tegyen közöttünk gáncsot.

Söpörtesd gazda a házat, Hordass ki tányért és tálat, Vitesd ki az hosszú asztalt, Rendelj helyt tánchoz, jó tágast.

Az ki nem akar táncolni, Nagy pohár bort elköszönni, Idején mondják meg neki: Rendeltek más szállást neki.

ERDÉLYI ÉVEK

A lengyel udvarral való szakítása után Bakfark Bálint családjával együtt 1568ban hazatért Erdélybe, ahol egykori mentorának, Szapolyai János királynak a fia, János Zsigmond erdélyi fejedelem nagyon szívélyesen fogadta. A tudós és művészlelkű Szapolyai János Zsigmond fejedelem maga is több hangszeren játszott, így igen nagyra értékelte Bakfark művészetét, amelyet birtokadományokkal is meghálált. A fiatal fejedelem azonban hamarosan elhunyt. Erdély új ura, Báthory István fejedelem (1572–1586) is igényt tartott Bakfark szolgálataira, ám ő mégis elhagyta a fejedelmi udvart és családjával Itáliába ment. Báthory István egy ideig Bakfarkot a birtokainak elkobzásával való fenyegetéssel próbálta meg hazatérésre kényszeríteni, mivel pedig ez sem hatott, végül valóban jószágvesztésre ítélte őt: „Mi somlyói Báthory István Erdély vajdája és a székelyek ispánja emlékezetül adjuk ezen írás által mindennek, akiket illet, hogy néhai II. János fejedelem, méltóságos Balassa Menyhért birtokainak egyikét, a Fehér megyében fekvő Olhá-Gáld-ot nemes Bakfark Mihálynak adta azon zenei szolgálatokért,

amelyeket az uralkodó mellett állandóan vállalt, miután azonban nevezett Bakfark ezeket a szolgálatokat megtagadta, a jószágot ismét elvette, és később testvérének (…), ki ugyancsak muzsikus volt, adományozta. Ámbár a nevezett fejedelem halála után mi azt a birtokot a kezén hagytuk (…) azon szolgálatokért, amelyeket velünk és az országgal szemben vállalt. Miután azonban itáliai útjára tőlünk a nevezett jószág elvesztésének terhe mellett, oly feltétellel kapott engedélyt, hogy (…) Szent György vértanú napjára hazatér, mindemellett ő nem tért vissza, (…) azért a nevezett birtokot tőle elvettük (…).”

HALÁL ITÁLIÁBAN

Bakfark Bálint családjával a híres, és még mindig nagyhatalmú Velencei köztársaság uralma alatt álló egyik városban, Padovában telepedett le 1572-ben. Padova régi egyeteme révén az európai tudományos és művészeti élet egyik legjelentősebb központjának számított akkoriban. Az akkor már európai hírű lantművészt Padovában nagy örömmel fogadták. Négy esztendőn át élt itt megbecsülésben és szeretetben, amikor a végzetes tragédia bekövetkezett. 1576ban ugyanis pestisjárvány tört ki Észak-Itáliában, és a gyilkos kórnak Bakfark Bálint is egész családjával együtt az áldozatává vált, mint ahogyan erről, egy máig fennmaradt padovai felirat meg is emlékezik: „Graew, máskép Bacfort Bálintnak, aki Erdélyből, a németországi szászok kolóniájából származott, s akinek egészen új és szokatlan lantjátékát hallgatva korunk elámult és őt új Orfeuszként csodálta. Meghalt 1576. aug. 15-én. Élt 61 évet. Az egységes Natio Germanica a végrehajtás tanúja.”

BARTÓK BÉLA

KEZDETI ÉVEK

A XX. század legnagyobb zenei klasszikusai közé emelkedett Bartók Béla a ma Romániához tartozó Nagyszentmiklóson született 1881-ben. Édesapja gazdálkodó és a helybéli iskola igazgatója volt. Még kisgyermek volt, amikor apját elveszítette, így özvegy édesanyjának kellett nagy szegénység közepette őt és húgát felnevelnie. Idősebb pályatársa, Kacsóh Pongrác (1873–1923) írta meg Bartók első életrajzát, és ebben így jellemezte a kezdeti évek nehézségeit: „Bartók atyja Szent-Miklóson ismerkedett meg Voit Paula tanítónővel, aki egy Magyarországon meghonosodott jómódú és művelt német családból származott (…). Bartók rövid ismeretség után nőül vette Voit Paulát, és ebből a házasságból egy fiú született, Bartók Béla. A gyermek – mint minden nagy zseni – korán elárulta jövendőjét; négy éves korában már egy egész sereg magyar nótát tudott egy ujjal kalapálni a zongorán (…). Mikor a fiú hét éves volt, a családot súlyos veszteség érte, meghalt az atya, szerény körülmények között hagyva özvegyét és árváját. Bartókné még egy évet töltött Szt.-Miklóson, azután Nagyszőllősre költözött, Ugocsa megyébe, ahol újból tanítónői állást kapott. Nagyszőllősőn a fiú feltűnő jeleit adta zenei tehetségének; kilencéves korában már komponálni kezdett, anélkül, hogy a zeneelmélet szabályaira bárki is oktatta volna.” Bartókot muzikális édesanyja kezdte el zenére oktatni, zongorázni és hegedülni tanult. A Nagyszőllősőn bevégzett elemi iskola után előbb Besztercére, majd Nagyváradra került gimnáziumba. Zenei érdeklődése ezeken a helyeken sem lankadt, ekkoriban különösen a nagyváradi Kersch Ferenc (1853–1910) orgonaművész volt rá nagy hatással. A gyermek Bartók nagyon sokat betegeskedett, aminek az lett a következménye, hogy Váradon kénytelen volt osztályt ismételni. Ettől függetlenül első nyilvános koncertjére már tíz éves korában sor került. 1891-ben családjával Pozsonyba költözött, és itt fejezte be a gimnáziumot. Ebben a városban már alaposabb zenei képzésben részesülhetett, hiszen itteni zenetanára Erkel Ferenc harmadik fia, Erkel László (1845–1896) karnagy és zenepedagógus lett. Édesanyja kíséretében tartotta meg első

koncertkörútját 1892-ben, amelynek során egykori otthonába, Nagyszőllősre is ellátogatott: „De mindezeknél még nagyobb mértékben magára vonta a közönség figyelmét a kis Bartók Béla II-od osztályos gimnáziumi tanuló, ki zongora művészetét bemutatandó vendégszerepelni jött Nagyszőllősre. Az előadott klasszikus darabok a legnagyobb kézi ügyességre vallanak s hogy a zongora művészetre a 10 éves fiúnak nagy hivatottsága van, kétségen kívül elárulta az eljátszott darabokkal.”

TANULMÁNYOK A ZENEAKADÉMIÁN

Bartók Béla életének újabb fordulata 1898-ban kezdődött. Rajongásig szeretett édesanyjával megbeszélve a dolgot úgy határoztak, hogy a bécsi zenei konzervatóriumba fog felvételizni. El is utaztak Bécsbe, a meghallgatásról pedig jóval később Bartók édesanyja az unokájának írt egyik levelében részletesen meg is emlékezett: „1898. év december 8-án Bécsbe utaztunk, hol egy konzervatóriumi tanár meghallgatta játékát és szerzeményeit; ő tudniillik állandóan komponált, most már nem táncdarabokat, hanem komolyabb zenét; egy zongoraszonátáját játszotta ő akkor Bécsben; a tanár roppant meg volt elégedve és azt mondta – habár magyar honos – tandíjmentesen felveszik a konzervatóriumba és a császár magánpénztárából kaphat majd ösztöndíjat.” A bécsi sikeres felvételi vizsga ellenére azonban Bartók meggondolta magát, és mégis inkább Pestre, a Zeneakadémiára szeretett volna menni tanulni. 1899-ben ezért meghallgatást kért Thomán Istvántól (1862–1940), aki ekkoriban zongorát tanított az akadémián. Thomán felismerte Bartókban a kivételes tehetséget, ezért ajánlásával felvételi vizsga nélkül kerülhetett be a Zeneakadémiára. A budapesti Zeneakadémia növendéke 1899-től 1903-ig volt, zongoratanára Thomán, zeneszerzés tanára pedig Hans Koessler (1853–1926) lett. A német születésű, rendkívül szigorú Koessler Drezdában kezdte zenepedagógiai pályafutását, és 1882-ben kérték fel arra, hogy vállalja el Budapesten az orgona, illetve a karének oktatását. Egy évvel később, 1883-ban átvette a zeneszerzés tanszak vezetését is. Keze alól a Zeneakadémián Bartók mellett olyan világhírűvé vált zeneszerzők kerültek ki, mint Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán és Weiner Leó, vagy az operettek világában elhíresült Huszka Jenő.

Bartók a zeneakadémiai évek alatt is elég sokat betegeskedett, mégis hallatlan kitartással tanult és komponált. Éveken keresztül minden vizsgatárgyból a legjobb jegyeket kapta, az utolsó vizsgáján azonban Koessler egyel rosszabb jegyet adott neki. Emiatt Bartók úgy döntött, hogy az egész utolsó évet megismétli. Példáját Dohnányi, Kodály és Weiner is követte. Ezekben az években Bartókot elsősorban a nemzeti műzene nagyszabású megújításának lehetősége izgatta, és ennek szellemében komponálta meg az 1904-ben bemutatott Kossuth szimfóniát, amivel országos feltűnést keltett.

SIKEREK ÉS KUDARCOK

A zeneakadémiai évek alatt Bartókot elsősorban inkább tehetséges zongoristának tartották, mint komponistának, annak ellenére, hogy ekkoriban már több művet: rapszódiát, szvitet és hegedűszonátát is írt. Első nagy, országos visszhangot kiváltó zongoraművészi feltűnése 1901-ben, a Liszt Ferenc születésének évfordulójára megrendezett nyilvános hangversenyen volt, ahol Liszt h-moll szonátájának előadásával éppen ő nyitotta meg a koncertet. 1903-ban több rendkívül sikeres zongorakoncertet is adott, például Bécsben, majd szülővárosában, Nagyszentmiklóson: „Bartók Béla, a nagyhírű zongoraművész, városunk szülötte, húsvét másodnapján, hétfőn este tartja meg hangversenyét a Fekete sas szálloda nagytermében. A hangverseny iránt nemcsak városunkban, de a nagy környékén is élénk érdeklődés mutatkozik (…).” 1904-ben Párizsban megrendeztek egy nemzetközi Rubinstein-versenyt, amelyen Bartók is zongoraművészként és zeneszerzőként egyaránt elindult. Bár e versenyen messze a legnagyobb kvalitású művésznek bizonyult, a zsűri zongoristaként még a rangsoroltak közé sem juttatta, zeneszerzőként pedig csak a második helyre rangsorolta. Anyjának háborgó hangvételű levélben számolt be a versenyről: „Sajnálattal értesítelek, hogy a versenyben sikert nem értem el. Hogy a zongoraművészek között nem én nyertem, az nem oly különös, meg nem is bántó dolog. De ami a zeneszerzői díj kiosztása, azaz ki nem osztása körül történt, az felháborító. (…) Én az én dísz(telen) oklevelemet, amint megkapom, azon módon visszaküldöm (…). Ilyen szamárságot nem fogadok el.” Lelkének nyomorúságát csak az enyhítette némileg, hogy a közönség soraiban mégis ő aratta a legnagyobb sikert: „A publikumnál többrendbeli sikerem volt. Három

fiatalember először franciául, majd angolul megkérdezte, megjelent-e szonátám. Meg akarták venni. Többen tetszésüket nyilvánították.” A párizsi verseny volt első komoly kudarca, ráadásul ezt követően egyre több éles hangú kritika jelent meg a magyarországi lapokban is modernista törekvéseiről. Ez olyannyira elkedvetlenítette, hogy az ekkor még csak huszonöt esztendős művészt már a zeneszerző pályafutása abbahagyásának gondolata foglalkoztatta. Volt azonban a hazai lapok hasábjain egy kitartó pártolója is, mégpedig az eredeti hangú és zaklatott lelkivilágú orvos, zenekritikus és író Csáth Géza (1887–1919) személyében, aki a Nyugatban így méltatta őt: „Bartók következő munkájában, az első szvitjében már teljesen kiformálta a stílusát. Ez szimfonikus stílus, meggyőzően zenekarra szabott gondolkodás, és előkelő, felsőbb kifejezésmód, egy nemzetközileg is érthető zenei formanyelv.” Az egyre szaporodó ellenséges kritikák ellenére Bartók Bélát 1907-ben kinevezték a Zeneakadémia zongoratanárának. Ennek az állásnak köszönhetően sikerült kikerülnie abból a hullámvölgyből, amelybe a művészetét támadó írások miatt került. Nagy segítségére volt ekkoriban művészeti megújulásában barátja és kitartó támasza, Kodály Zoltán is.

A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRA

Bartók Bélát az 1905 és 1910 közötti évek csalódásai színpadi művek megalkotása felé fordították. 1911-ben komponálta meg egyetlen, A Kékszakállú herceg vára című operáját. Az opera szövegkönyvét a Nyugat első nemzedékéhez tartozó Balázs Béla (1884–1949) írta: „A Kékszakállú herceg hazaviszi Juditot, új feleségét titkokkal teli komor várába. A szerelmes asszony nem hisz a férjét körülvevő vérfagyasztó legendákban és bizalommal követi urát otthonába. A várban van hét ajtó, és Kékszakállú arra inti Juditot, hogy azokat ne nyissa ki. A kíváncsiság azonban erőt vesz Juditon, és sorra kinyittatja a titkos kamrákat rejtő ajtókat. Az első ajtó mögött a kínzókamra, a második mögött a fegyvertár, a harmadik mögött pedig a kincsestár van. A negyedik ajtó egy olyan virágzó kertre nyílik, amelynek véres a földje. Az ötödik ajtó mögött feltárul a Kékszakállú herceg egész birodalma,

amelyre a felhők véres árnyat vetnek. A hatodik ajtó mögött a könnyek tava rejlik. A hetedik ajtót Kékszakállú egyáltalán nem akarja kinyitni, Judit azonban végül kikényszeríti tőle. E mögött vannak Kékszakállú eddig eltűnt asszonyai, akiké már minden reggel, minden nappal és minden alkony, de mi lesz Judittal? A Kékszakállú ekkor felöltözteti és megkoronázza Juditot, akié ettől kezdve minden éjszaka. A várra csen borul.” Bartóknak több mint hat esztendőt kellett várnia arra, hogy operája színre kerülhessen. Az első világháború kezdetén, 1914–1916-ban alkotta meg A fából faragott királyfi című színpadi táncjátékát, ugyancsak Balázs Béla szövegkönyve alapján. A táncjátékot 1917-ben mutatták be és nagy sikert aratott. Ennek a sikernek volt köszönhető, hogy hamarosan A Kékszakállú herceg vára is bemutatásra kerülhetett. Ez már nem aratott olyan egyöntetű sikert, mint a táncjátéka, mert a diszharmonikus zene néhány rosszalló kritikát is kiváltott. 1919-ben fejezte be harmadik, és egyben utolsó színpadi művét, A csodálatos mandarin-t, amelynek a szövegkönyvét a korszak egyik legnevesebb magyar drámaírója, Lengyel Menyhért (1880–1974) írta. Ez a balettpantomim mind a zenekritikusok, mind pedig a közönség véleményét alaposan megosztotta. Ez odáig fajult, hogy a mű 1926-os németországi, kölni bemutatóján a közönség tiltakozott a botrányos történetet ellen, aminek hatására végül egy jó időre betiltották a darabot.

A NÉPZENE TANULMÁNYOZÁSA

A magyar népzenekutatás elindítójának azt a népdalgyűjtő és zenetörténész Bartalus Istvánt (1821–1899) szokás tekinteni, aki az 1870-es évektől hét kötetben jelentette meg a Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteményét. E kezdeti próbálkozásnak elég hosszú időn át nem akadt követője. A századfordulón megjelent új technikai eszköz, a fonográf segítségével Vikár Béla (1859–1945) néprajzkutató és műfordító volt az első, aki a népdalokat eredeti előadásmódjukban rögzítve gyűjtötte. Az ő nyomdokain indult el Bartók Béla is a népzene tanulmányozásában. Bartók 1904 tavaszán a felvidéki Gerlicepusztán tartózkodott, ahol véletlenül meghallotta egy erdélyi származású parasztlány, Dósa Lidi énekét, ami annyira elbűvölte, hogy nyomban le is jegyezte. A rákövetkező évben pedig már tudatosan kezdte el gyűjteni a magyar népdalokat,

amelyeket fonográfon is rögzített. Az 1921-ben írt önéletrajzában részletesen beszámolt zenei érdeklődésének e gyökeres fordulatáról: „1905-ben az addig úgyszólván ismeretlen magyar népzene felkutatásába fogtam. Nagy szerencsémre Kodály Zoltánban kiváló muzsikus segítőtársra találtam, aki éleslátásával és ítélőerejével a zene minden ágában nem egy megbecsülhetetlen intéssel és tanáccsal segített. A kutatásban kezdetben pusztán zenei szempontok vezettek, és csak a magyar nyelvterület érdekelt. Később szükségessé vált a zenei anyag tudományos feldolgozása és a kutatás kiterjesztése a szlovák és a román nyelvterületre is. A parasztzene megismerése azért volt rendkívül fontos számomra, mert lehetővé tette, hogy az eddig egyeduralkodó dúr- és moll-rendszer alól teljesen felszabaduljak. A gyűjtött dallamkincs túlnyomó része, s éppen az értékesebbje, a régi egyházi hangnemeken, ógörörg, sőt még régibb (pentaton) hangnemeken épül (…).” Rendszeres gyűjtőmunkáját kezdetben főként Erdélyben, illetve a magyar nyelvterületeken folytatta, később azonban kiterjesztette munkásságát más népek zenekultúrájának tanulmányozására is. 1906 és 1909 között szlovák, majd 1909 után román nyelvterületen gyűjtött, de zenei horizontjának tágítása érdekében még a az Észak-Afrikában lévő Biskrába is elutazott 1913-ban, hogy az arab népzenét tanulmányozhassa. A Kodály Zoltánnal közösen folytatott kutatásaik eredményét 1906-ban tették közzé egy népdalfeldolgozás-gyűjteményben, majd 1910-ben pedig két egymást követő közös koncertet adtak a népzene hatására írt saját kompozícióikból. Ezek a koncertek hatalmas érdeklődést váltottak ki és óriási sikert arattak, ráadásul új irányt is mutattak a magyar zenei élet számára. 1911-ben fiatal muzsikusok részvételével létrehozták az Új Magyar Zeneegyesületet annak érdekében, hogy műveik hitelesebb tolmácsolásával nyerjék meg maguk számára a közönséget. Ez az egyesület azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a folyamatos támadások és az egyre nagyobb érdektelenség miatt hamarosan elhalt. Bartók egy későbbi, vallomásszerű levelében a népzenekutatás jelentőségét nem csak a zenei fejlődés számára programszerű célként fogalmazta meg, hanem személyes sorsának egyik legfontosabb érzelmi állomásaként is: „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát. (…) Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok között töltöttem.”

SZERELEM ÉS HÁZASSÁG

Bartók Béla 25 éves korában lobbant szerelemre először igazán, méghozzá Geyer Stefi (1888–1956) hegedűművésznő iránt. Ismeretségük 1906-ban kezdődött, közelebbi kapcsolatba azonban csak 1907-ben kerültek, amikor Bartók a Zeneakadémia zongoratanára lett, Geyer Stefi pedig ugyanott Hubay Jenő mesteriskolájának növendéke lett. A tizennyolcadik életévét éppen csak betöltött leány kezdetben elfogadta az ifjú zeneszerző közeledését, felfogásbeli különbségeik miatt azonban nagyon hamar el is távoldott tőle, így Bartók szerelme végül viszonzatlan maradt. Bartók Geyer Stefi iránt érzett szerelmének hatására erősödött meg új, modern zenei stílusának helyességében, és erről az ifjú hegedűművésznőt több levelében is igyekezett meggyőzni: „Ami a tradíciókat illeti, ez csak az átlagemberek szent-szentírása. De éppen a Geyer Stefik azért teremtődtek, hogy ne dőljenek igájába (…). Azt hiszem, küzdenie kell mindenkinek, nőnek úgy, mint a férfinak a tradíció bilincsei ellen, persze ha megvan a hozzávaló ereje. Ne függjünk senkitől, semmitől, úrrá legyünk még saját magunk felett is.” A fiatalok közelebbi kapcsolata csak mindössze nyolc hónapon át tartott, mivel a leány végül elutasította Bartók mindenfajta közeledését. Az zeneszerző csalódása olyan mély volt, hogy majd egy évtizeden át képtelennek bizonyult tartós szerelmi kapcsolat kialakítására. Az új szerelem végül Pásztory Ditta zongoraművésznő személyében érkezett el számára, aki viszonozta érzéseit, így 1923-ban házasságot kötöttek. Az asszony hű társa és támasza lett, szerelmük gyümölcseként két fiú született. Pásztory Ditta Bartók művészetének egyik jelentős ihletője is volt, hiszen Bartók az ő számára írta meg 3. zongoraversenyét.

KISKOCSMA

Az első világháború utáni Magyarországon Bartók Béla művészetét értetlenség és egyre hangosabb kritikai visszhang kísérte. Ez alól csak az 1923-ban

komponált Táncszvít volt kivétel, amelyet Budapest fennállásának ötvenedik évfordulójára komponált. A haza csalódásokból Bartók külföldi koncertkörutakba menekült, amelyek viszont hamarosan világhírnevet szereztek számára. Első jelentős vendégszereplése 1920-ban volt Berlinben, ezt követően pedig Angliában, Párizsban, Hollandiában, majd Olaszországban vendégszerepelt. 1928-ban az Egyesült Államokban, egy évvel később pedig a Szovjetunióban koncertezett osztatlan sikerrel. Miközben külföldön egyre hangosabb sikert aratott, itthon egyre hevesebb támadások érték, főként a környező népek zenéje iránt érzett szimpátiája miatt. Mindez 1930-ban érte el a tetőfokát, amikor egy maga szerkesztette román népi szövegre megkomponálta egyik legszemélyesebb művét, a Cantata profaná-t. Huszonhét évi tanítás után, 1934-ben megvált a Zeneakadémiától, és a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott tovább a magyar zene sajtó alá rendezésének érdekében. Ennek eredményeként született meg a Népzenénk és a szomszéd népek zenéje című, az összehasonlító népzenében úttörőnek, és ezért mindmáig megkerülhetetlennek számító műve. Az akadémián folytatott működése mellett az 1930-as évektől kezdve egyre több külföldi megrendelést kapott. Így például Paul Sacher bázeli karmester megrendelésére írta meg világhírűvé vált, Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára című kompozícióját, a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta című művét, valamint a vonószenekari Divertimento-ját. Világsikerei ellenére Bartók legendásan szerény és visszahúzódó maradt, amit lelkes és iránta rajongó kortársa, Lajtha László az egyik írásában meg is örökített: „Sokszor ebédeltem együtt Bartókkal a Zeneakadémiával szemben a Kürt utca sarkán. Bartók ragaszkodott a sokak által lenézett kiskocsmához. 1913-ban a Párizsból hazajött Szántó Tivadar elcsábította a Király színház mögötti kocsmába, ahol sokkal jobban főztek s onnan az Erzsébet körútra. Nem sokáig! Bartók visszatért a megvetett kiskocsmába, hogy főzeléket egyék feltéttel a tarka abrosszal terített asztalon, miközben a pultnál kocsisoknak mérték az italt. Szerénységben – emberi nagyságban nem múlhatta felül senki. Annak a kocsmának sohasem lehet különb vendége, mint ő volt.”

EMIGRÁCIÓ NEW YORKBAN

Bartók Bélát az 1930-as években a fasizmus térhódítása egyre nagyobb elkeseredéssel töltötte el. A kirekesztés és a totalitarizmus elleni tiltakozásul megtiltotta, hogy műveit olasz és német rádiókban játsszák, ezzel együtt pedig fokozatosan felszámolta mindennemű német zenei kapcsolatait. A második világháború kitörése teljesen elkeserítette, és már szinte az első perctől kezdve az emigráció gondolata foglalkoztatta. Erre végül édesanyja halála után, 1940ben szánta rá magát, amikor családjával az Egyesült Államokba költözött át. New Yorkban továbbfolytatta népzenei kutatásait, itt készítette elő kiadásra saját román és török gyűjtését. Az amerikai években született kompozícióit is főként megrendelésekre írta, Serge Koussevitzky karmester számára a zenekari Concerto-t, illetve Yehudi Menuhin, a világhírű hegedűművész részére a Szólószonátá-t. Ekkoriban már súlyosan betegeskedett, így az életének utolsó esztendejében, 1945-ben elkezdett Brácsaverseny című kompozícióját már nem volt módja befejezni, azt végül vázlatai alapján Serly Tibor állította össze és hangszerelte. Már halálakor is mindenki tudta azt, hogy életműve mind a magyar, mind pedig az egyetemes zenetörténet szempontjából korszakalkotó jelentőségű.

A BARTÓK-PER

1949-után a kommunisták egypárti diktatúrájának keretei között Magyarországon és a többi, úgynevezett szocialista országban a Szovjetunió kultúrpolitikájának sugallatára csak egyetlen hivatalos művészeti irányzat létezhetett, ez pedig az úgynevezett szocialista realizmus volt. E politikai ideológia nyomán 1949-ben létrehozott Magyar Zeneművészek Szövetsége kivetette maga közül azokat, akiket a párt kultúrfelelősei a polgári modernizmus bélyegével láttak el, és ezzel súlyos egzisztenciális fenyegetést jelentettek mindazon magyar zeneművészek számára, akik a politikától függetlenül a maguk útját akarták járni. A korszak legsötétebb zenepolitikai fejezete az úgynevezett Bartók-per volt. Ebben a már nem élő zeneszerző modernista törekvései fölött komoly ideológiai vita robbant ki, és ennek során megbélyegezték Bartók újító törekvéseit. Bartók súlya azonban túl nagy volt a világ zenei életében ahhoz, hogy egész életművét kiátkozhassák, ezért a párt kulturális komisszárjai azt a megoldást találták ki, hogy a zeneóriás munkásságát két részre osztották. Ez azt jelentette, hogy Bartóknak a népzenére épülő

kompozícióit széles körben propagálták, népszerűsítették, míg „polgári expresszionista” alkotásait zára alá helyezték, vagyis egyszerűen nem engedték hazai pódiumokon eljátszani. Mindez ahhoz vezetett, hogy Magyarországon a Bartók-életmű kutatása évtizedekre eltorzult.

BIHARI JÁNOS

A CIGÁNYOK EREDETE

Az európai cigányság származására, eredetére vonatkozó első komolyan vehető elképzeléseket a XVIII–XIX. századokban fogalmazták meg. A cigányok önmagukat romnak vagy romának nevezik, amely a nyelvükön embert jelent. Ezt a kifejezést egyesek a római szóból, míg mások az indiai isten-királyfi, Rama nevéből eredeztetik. A római szóból való eredeztetés hívei szerint a cigányok az ókor végén, vagy a középkor legelején a Keletrómai Birodalom területén vették fel sajátos népnevüket. A Kelet-európában meghonosodott cigány megnevezést általában a görög athinganoi (érinthetetlen) kifejezésből származtatják, és egy hajdani, a kisázsiai görög területeken élt szektával, a melkizedekitákkal hozzák összefüggésbe. Ennek a szektának a tagjait a szektán kívüliek, idegenek nem érinthették meg. Európában nagyon hosszú időn keresztül a cigányokat egyiptomi eredetűeknek hitték, és ezt a hiedelmet maguk a cigányok is szívesen terjesztették magukról. Az egyiptomi kifejezésre utal a görög güphtosz, a makedón gyupci, az angol gypsy, a spanyol gitano és a francia gitan elnevezésük. Magyarországon is sokáig egyiptomi származásúaknak gondolták őket, ennek bizonyítéka, hogy egy XVI. századi oklevél a pharaones, vagyis a fáraó ivadékai kifejezést alkalmazta rájuk. A cigányokat számos más névvel is illették, főként nyugaton. A franciák például bohemiensnek is nevezték őket, mert egy időben Csehországból érkeztek hozzájuk tömegesen. A származásukra vonatkozó további elképzelések szerint nevezték őket valachoknak (oláhoknak), szaracénoknak, núbiaiaknak is, sőt DélAmerikában még az is előfordult, hogy magyaroknak (hungaros, hongrois) tekintették őket. Egy Hollandiában tanuló magyar papnövendék, Vályi István figyelt fel először arra 1760 táján, hogy a cigányok nyelve rokonságot mutat a malabári indiaiak nyelvével. Ezt a felfedezését először egy bécsi újságban tette közzé 1766-ban. Ezt követően indult meg Európában az a részletes nyelvi összehasonlításon alapuló kutatás, amely végül a cigányok indiai eredetét bizonyította. A kutatók

feltételezése szerint a cigányok kivándorlása Indiából a Kr. u. V. és X. század között kezdődött, és ezt követően hosszabb időt töltöttek Perzsia, Törökország, Görögország, majd később a román fejedelemségek területén. A cigányok Európába való megérkezésükkor nagy valószínűséggel már semmit sem tudtak saját eredetükről. Európában már egy laza összetartozású nomád népként érkeztek, és valamikor a XIV. század vége felé indultak el a román fejedelemségek területéről nyugat felé. Vándorlásuk nem nagyobb tömegben, hanem kisebb csoportokban és békésen történt, így nem keltettek riadalmat a nyugati népek körében.

A MAGYAR NÉPZENE CSILLAGA

A cigányok indiai eredetét felvető nyelvészeti kutatásokkal egy időben látta meg a napvilágot az első európai hírnévre szert tett cigánymuzsikus, Bihari János. 1764-ben született a Pozsony megyei Nagyabonyban, és már apja is hegedűs volt. Gyermekkoráról és ifjúságáról nem maradtak fenn hiteles adatok. Serdülőkorának nagy részét valószínűleg a Győr megyei Bőny községben töltötte. 1788-ban, huszonnégy esztendős korában megnősült, felesége az akkoriban nevesnek számító Banyák Simon cimbalmos Éva nevű leánya lett. 1801 körül költözött hosszabb időre Pestre, ahol már jeles és kiművelt hegedűművészként ünnepelték. Bihari első életrajzírója, a korában zeneszerzőként, zenetörténészként és pedagógusként is egyaránt magának nevet szerző Mátray Gábor (1797–1875) így jellemezte Bihari János Pesten töltött időszakát: „Biharinak Pesten, mint hazánk legnagyobb és legnépesebb városában, legtöbb alkalma volt magát hangszerén kiművelni s gyakorolni. Ügyessége hamar kitünteté őt, s a magyar zenét pártoló közönség bő jutalomban részesíté. Elsősége levén minden egyéb Pesten s az országban létezett magyar népzenészek fölött, minden nyilvános és magánházaknál tartott ünnepélyekhöz és lakomákhoz meghivatott. Budán a cs. k. főherceg-nádori s Pozsonyban a koronázási, udvari, országgyűlési s egyéb vigalmaknál a folyó század három első évtizedében mindenkor ő volt a magyar zene előadója; sőt Bécsbe is gyakran felhivatott a császári fényes ünnepélyek és lakomák alkalmával, hova egyébiránt csaknem évenként felutazott társaival.”

Bihari János Pesten alakította meg bandáját (zenekarát), ami többnyire öt tagból állt, egy cimbalmosból és vonósokból. A verbunkos zene az ő és bandája táncfeldolgozásaiban nyerte el a XIX. századra oly jellemző formáját. Összesen 84 dallam szerzőségét szokás Biharinak tulajdonítani, bár nem ismervén a kottát egyetlen művét sem jegyezte le, így a ránk maradt Bihari szerzeményeket tanult zenész kortársai írták le, és tették közzé hallás után. Bihari János művészetének legnagyobb vívmányaként azt szokás számon tartani, hogy verbunkos zenéjében megtalálta a kapcsolatot a népi zenével, illetve azt, hogy sikerült felelevenítenie a kuruc korszak zenei örökségét. A zenei tradíciókat egyetlen magyar nemzeti hagyománnyá ötvözni képes Bihari zenéjét olyan jeles zeneszerzők használták fel egyes műveik megírásakor, mint Liszt Ferenc a magyar rapszódiáiban, Erkel Ferenc az operáiban, Egressy Béni a dalaiban, vagy éppen a világhírű német zeneszerző, Johannes Brahms (1833–1897) a Magyar táncok című kompozíciójában.

VERBUNK

A verbunk (Werbung) német eredetű szó, és eredetileg fogadást, édesgetést, szerzést, átvitt értelemben pedig toborzást jelent. E kifejezés először Magyarországon a XVI. században tűnt föl I. (Habsburg) Ferdinánd király (1526–1564) uralkodása idején, amikor először toboroztak lovas katonákat a törökök elleni harcra. 1715-től, az állandó hadsereg megszervezésétől egészen 1868-ig, az általános hadkötelezettség bevezetéséig a Habsburg haderő utánpótlását rendszeres toborzással biztosították. A toborzásnak elég csábítónak és rábeszélőnek kellett lennie, ha célt akart érni, ezért terjedt el a toborzáshoz kapcsolódó zene és tánc. A verbunkos így eredetileg vitézi tánc volt, később azonban a kifejezés már nem csak egyetlen férfi táncot jelölt a zenéjével együtt, hanem egy egész korszak jellemző magyar zenei stílusát is. Fejlődésének eredményeként a verbunkos egy háromrészes (lassú – gyors – friss) formai szerkezetre épül. Zenéjének egyik gyökere a népdal, másik pedig az úgynevezett lassú tánc, vagy más néven a lassú magyar lehetett. A zenei dallamra épülő feszes tempójú tánc lassan és méltóságteljesen indul, majd a zenei ritmus gyorsulásával egyre ropogósabbá, pergőbbé válik. Egy XVIII. század végéről származó leírás a verbunkos zenét és táncot már jellegzetesen magyar nemzeti sajátosságnak tartotta: „Először történt, hogy táncot láttam, s én nem tudom

leírni azt a hatást, melyet reám tett. A nemzet jellemét rendkívül mód kifejezi. A magyarok hosszú nadrágjai már oly népre mutatnak, melynek életeleme a lovaglás. Valóban csak a huszárok azok, kiket igazi nemzeti katonaságnak lehet nevezni, mert a magyarországi gyalogcsapatokban mindenféle nemzetiségbeli vegyülék van. A huszárok közt ellenben kevés a más nemzetiségű, s a magyar nyelv, miként egyéb nemzeti bélyeg is, közöttük tisztábban fennmarad. Mármost olyan népre, mely a lovaglásban találja megszokott életmódját, vall a magyar tánc is. A táncosnak ennél szükségképp sarkantyúsnak kell lenni. A sarkantyúk összeverése ugyanis lényeges része a magyar táncnak.”

ESIK ESŐ, ESIK…

Eső esik, esik a kaszárnya falára Süvít a szél végig az udvarában. Süvít a szél végig az udvarában, Nem találok rája sötét éjszakában a babámra

Ez a barna kislány kisírta már mind a két szemét, Sajnálja a regruta szeretőjét. Úgy sajnálja, ráborul a gyönge vállára, Szíve boldogságát, katonababáját siratja.

ORSZÁGGYŰLÉS PESTEN 1811-BEN

A XVIII–XIX. század fordulóján a Franciaország ellen vívott úgynevezett napóleoni háborúk egyik legkövetkezetesebb résztvevője I. Ferenc osztrák császár és magyar király (1792–1835) volt. A több mint két évtizedig húzódó szakadatlan háború Magyarország területét nem sújtotta, ugyanakkor a gazdasági életben, azon belül is elsősorban az agrártermékek piacán egy háborús konjunktúrát alakított ki, hiszen a hadban álló seregek ellátáshoz igen nagy mennyiségű élelmiszerre volt szükség. E konjunktúra hatására a magyar nemesség gyors gazdagodásnak indult és jelentős vagyonokat halmozott fel a bécsi korány által kibocsátott papírbankókban, amelynek egy részét luxusköltekezésekre fordította. A wagrami csatavesztést követően, vagyis 1809ben I Ferenc békét kényszerült kötni Napóleonnal, ráadásul még Mária Lujza nevű leányát is hozzá kellett adnia a francia császárhoz. Az időlegesen beállt béke idején szükségessé vált a bécsi udvar államháztartásának egyensúlyba hozása, mert a hadikiadások miatt felhalmozódott adósságok már csőddel fenyegettek. Megoldásként a bécsi kormányzat egyötödére szállította le a forgalomban lévő pénz értékét, azaz a pénzrontás eszközével élt. Ezzel a magyar nemesség elveszítette felhalmozott készpénzének nagy részét, ami miatt az országgyűlés azonnali összehívását követelték. I. Ferenc 1811-ben össze is hívta a magyar országgyűlést Pozsonyba. Kihasználva a nagyszámú nemes jelenlétét Bihari János is Pozsonyban termett, ahol a gyűlések szüneteiben bandájával szórakoztatta az egybegyűlteket. Verbunkos zenéje, hegedűjátékának virtuozitása, borongós előadásmódja elbűvölte az előkelőségeket. Nevét ekkor kapta igazán szárnyra a hírnév, és ekkor vált művészete a magyar nemzeti zene és érzésvilág egyik legjelentősebb kifejezőjévé. Liszt Ferenc egyik írásában az általa is olyannyira kedvelt és tisztelt Bihari jelentőségét így foglalta össze: „Bihari a cigányzenének olyan hírnevet szerzett, amit fokozni már nem lehet. A magyar nemesség ugyan régen is védte és dicsérte azt, de vele vált a cigányzene a nemzeti reprezentáció integráns részévé. Bizonyos fokig hozzákapcsolták a pozsonyi országgyűlés kötelező szertartásaihoz; nemzeti művészetként bevonult a koronázási bálra, ahol a koronázási ékszerek legragyogóbb gyémántjának, nemzeti büszkeségnek tekintették.” Az 1811–12-ben folytatott nemesi-nemzeti sérelmi politikának a pozsonyi országgyűlésen nem volt foganatja, minthogy a devalváció kérdésében a bécsi udvar hathatatlan maradt. A Napóleonnal kötött időleges béke miatt ugyanis I. Ferencnek ugyanis nem kellett figyelemmel lennie a magyar nemesség érzékenységére, így az országgyűlést magyar szempontból eredménytelenül

oszlatta fel, és egészen 1825-ig újabb országgyűlést össze sem hívott.

A PÁRTFOGÓ

Bihari János első muzsikus pártfogója Magyarországon Ruzitska Ignác (1777– 1833) zeneszerző és karmester volt. Ő a pályafutását Pozsonyban kezdte, mint templomi fiúénekes. Később a héderváry gazdaságban dolgozott tiszttartóként, majd 1800-tól a veszprémi káptalan zenekarának első hegedűsként tevékenykedett. 1818 körül ismerkedett meg az ekkoriban Veszprém megyében többször is megforduló Bihari Jánossal, akinek hegedűjátéka teljesen elbűvölte. Bihari Ruzitskában nemcsak lelkes rajongóra, hanem barátra és támogatóra is lelt. Ruzitska Ignác számos veszprémi előkelőséghez ajánlotta be Biharit, így azután zenekarával a megye számos kastélyában és udvarházában megfordulhatott. Főként bálokon és családi ünnepségeken szórakoztatta nagy sikerrel a vidék nemességét. Ruzitska Bihari hatására kezdett el a verbunkos zenével foglalkozni, és ennek eredménye lett a Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből című, 1823–24-ben összeállított kiadványsorozata, amelyben Ruzitska Ignác több saját kompozícióját is megjelentette. E kompozíciók azonban nem túl eredetiek, általában Bihari műveinek utánzataiként élnek a zenei köztudatban.

A BÉCSI KONGRESSZUS

Napóleon francia császár katonai veresége után a győztes hatalmak 1814-ben kongresszusra gyűltek össze Bécsben. Ennek a kongresszusnak az volt a célja, hogy visszaállítsák azoknak a született koronás főknek a hatalmát, akiket korábban Napóleon letaszított a trónjukról, ezzel együtt pedig át kívánták rajzolni Európa térképét is. Ez utóbbi jegyében például Hollandiához csatolták Belgiumot, Svédországhoz Norvégiát, Oroszországhoz Finnországot és a Varsói Nagyhercegség területét, de jelentős területekhez jutott Poroszország és az Osztrák Császárság is. A nagy egyezkedést váratlanul megzavarta az Elba

szigetén fogságban tartott Napóleon császár szökése, akinek ezt követően száz napra sikerült Franciaországban visszaszereznie a hatalmat. Az újabb franciaellenes koalíció Waterloonál végleg letaszította trónjáról Napóleont, és a bécsi kongresszus 1815-ben folytatta a munkáját. Bihari Jánost és bandáját az a megtiszteltetés érte, hogy muzsikájával szórakoztathatta az egybegyűlt koronás főket. A már idézett Mátray Gábor ezt írta Bihari bécsi vendégszerepléséről: „Midőn a lipcsei ütközet után az elfoglalt francia ágyúkból készíttetett érdemkeresztek Bécsben kiosztattak, nemkülönben a császári városban 1814. oct. 18-kán tartatott pompás tábori ünnepély alkalmával s az európai fejedelmek bécsi gyűlése egész idején ő is jelen volt, sőt ekkor ott csaknem egész évet töltött. Ez idő alatt részesült Bihari ama legmagasabb kegyben, hogy bandájával a fölséges császári udvar előtt is játszhatott, sőt ugyanott, sőt ugyanott egyéb magas kitüntetésekre is méltatták (…).” Zenéjéről és játékáról I. Sándor orosz cár (1801–1825) is nagy elismeréssel szólt ekkor. Bihari bécsi jelenléte történetileg azért érdekes egyébként, mert ő és zenéje képviselték egyedül a magyarságot ezen a nemzetközi kongresszuson. A bécsi kongresszus záróakkordjaként I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király megkötötték az úgynevezett Szent Szövetség-et, amelynek célkitűzése a feudális monarchiák fenntartása, mindenfajta forradalmi mozgalom elfojtása és leverése volt.

HÍRNEVES CSODÁLÓK

Bihari János 1820 körül jutott el művészetének és sikereinek csúcspontjára. Ekkoriban a kibontakozóban lévő magyar nemzeti kultúra legjelesebb alkotói rajongtak játékáért. A költők és írók közül Kisfaludy Károly (1788–1830), Kölcsey Ferenc (1790–1838), Szemere Pál (1785–1861), illetve Vitkovics Mihály (1778–1829) rendszeresen hallgatták őt és zenekarát, ám legnagyobb rajongójának mégis a mélabúra hajlamos Berzsenyi Dániel (1776–1836) volt. Szemere Pál egyik visszaemlékezése erről tanúskodik: „Másnap (…) a Paradicsomba tértünk be. Ott leltük Vitkovics és Kölcsey barátainkat. (…) Ekkor Berzsenyi, Vitkovics, Horvát, Kölcsey s én asztalt foglaltunk s leültünk. Alig mondá ki Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a szót: Itt van Bihari, azonnal felkele

Berzsenyi s Vitkovics őtet a másik szobában hegedülő Biharihoz vala kénytelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedültetett s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozóról egészen elfelejtkezett. (…) Végre bejött Berzsenyi s hegedültette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. Úgy láttam, hogy ezért elszomorodott. – De legalább isznak egy-két pohár bort az Urak? Bort ide! Te pedig Bihari húzd. Énnékem a muzsika, csak a magyar nóta legyen, igen tetszik [mondotta].” Bihari művészetét nemcsak az írók, hanem a zeneszerzők egy része is nagyra értékelte. Ezek közé tartozott Liszt Ferenc, aki több írásában is megemlékezett róla, de lelkesedett érte többek között Erkel Ferenc, Egressy Béni és Lavotta János is. A reformkor számos nagy alakja, politikusa, így például Széchenyi István (1791–1860) vagy Felsőbüki Nagy Pál (1777–1857) a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak róla.

BOHÉMSÁGOK

Bihari János népszerűségének köszönhetően rengeteg pénzt keresett, ám a pénzforgatáshoz, vagy a pénz megtartásához egyáltalán nem értett, megszerzett jövedelmét két kézzel szórta szét. A kései kortárs Bartalus István (1821–1899) zenetörténész Bihari jövedelméről a következőket írta: Bihari Pesten a Hét választófejedelemnél tartott bálokban a közlelkesedést annyira fel szokta izgatni, hogy a szünetek alatt körülhordozott kalapot a közönség versengve töltötte meg bankjegyekkel, melyek közt százasok, ötvenesek s tízesek voltak legnagyobb számmal. E sorokat egy élő tanú – Bräuer Ferencz – után írom, ki ma a belvárosi egyház karigazgatója s a zenedében aligazgató; akkor pedig mint 8–9 éves gyermek, néha éppen ama kalapot szokta körülhordozni.” Az esténként megkeresett pénznek azonban Bihari rögvest a nyakára hágott, hiszen Pesten a legelőkelőbb szállodákban lakott, a legdrágább ételeket és borokat fogyasztotta, szerencsétlenebb sorsú cigányzenész társainak mindenkor gavallérosan fizetett, és mindez abból a megfontolásból tette, hogy az olyan neves muzsikus, mint ő, aki Európa legjelentősebb uralkodóinak muzsikált, nem lehet kicsinyes: „Egykorúak állítása szerint jövedelme mesés volt (…) fejedelmi

módon élt, szállodában lakott, s libériás inas hordta utána hegedűjét.” Könnyelműen és vidáman élt tehát, vagyont éppen ezért nem is gyűjtött, mert mindenkor abban bízott, hogy hegedűjátékával még öreg korában is képes lesz a megélhetésére valót megkeresni.

SZEGÉNYEN ÉS MAGÁNYOSAN

Zenészkortársainak lejegyzései alapján olyan híressé vált dalok fűződnek Bihari János nevéhez, mint amilyen a Csípd meg bogár, a Mikor a pénze elfogyott, az Országunkban futkározó ebadta németje, a Bercsényi nótája (ez Jaj de nagyon régen volt, de soká lesz kezdetű szöveggel is ismert), a Hatvágás verbunk, a Primatialis lassú magyar, vagy éppen A Felséges Magyar Királyné koronázására készített lassú magyar. A zenetörténészek ma is vitatkoznak azonban azon, hogy minden neki tulajdonított verbunkos szerzemény valóban az ő nevéhez fűződike. Egyes feltételezések szerint miután Beethoven hallotta játszani őt Bécsben, az István király nyitányában Bihari egyik dallamát használta fel. Szerencsecsillaga egy váratlan esemény miatt áldozott le, 1824-ben ugyanis egy baleset következtében a bal keze eltörött, és ez véget vetett virtuóz pályafutásának. Bár ezt követően is játszott még, muzsikája egyre inkább megkopott, pártfogói ezért elhagyták, pénze pedig elfogyott. Mindennek az lett a következménye, hogy 1827-ben elég nagy elhagyatottságban és nyomorban halt meg. Halálának híre ugyanakkor gyorsan elterjedt Pesten, így a reformkor számos jeles személyisége megjelent a temetésén. Ezek közé tartozott a történészként és politikusként magának egyaránt hírnevet szerzett Szalay László is: „Kétségbeesésemben meglátogattam Kulcsárt, értekezni a jó öreggel a polticiáról. (…) Ebéd után szakadt az eső, ahogyan csak szakadhatott, de ő [vagyis Kulcsár] kocsira pakolt bennünket, s vitt, hogy temessük el Biharit. Pharaó népe zokogott a fuldoklásig, midőn Kulcsár a sírnál beszédet mondott az elhunyt érdemeiről, buzdítván őket, követnék nyomdokait. Mód nélkül ellágyultam.”

CZINKA PANNA

AZ ELSŐ MAGYAR CIGÁNYPRÍMÁS

A népes cigánycsaládban, Sajógömörön született Czinka Panna születési éve bizonytalan, egyedül Markó Miklós jelöli meg pontosan 1711-re téve a dátumot a Cigányzenészek Albuma című, 1896-ban megjelent könyvében. Korabeli tudósítások híján életéről is meglehetősen keveset tudunk. Egy Lányi József nevű Gömör vármegyei földbirtokos volt a gazdája, és ő taníttatta Czinka Pannát zenére Rozsnyó városában. Tizennégy esztendős korában feleségül adták egy bőgőshöz, aki egyben a falu kovácsa is volt. A cigánybandák létszáma ekkoriban 4-6 főből állt, a legkisebb létszámú tehát négytagú volt. Czinka Panna együttese is négy tagot számlált, ő volt benne a cigányprímás, férje a bőgős, férjének egyik testvére a kontrás, másik testvére pedig a cimbalmos. Később a sógorok távoztak a zenekarból, és helyüket Czinka Panna gyermekei töltötték be. Czinka Panna bandája verbunkos zenét játszott, amelyek közül sok az asszony saját szerzeménye volt. Hitelesnek tartott műve azonban egy sem maradt fenn, annak ellenére sem, hogy gróf Fáy István a XIX. század közepén megjelent egyik leírásában számos Czinka Pannának tulajdonított dallamot közölt. Valószínűleg ezt a művet vette alapul Káldy Gyula (1838–1901) karmester és zenetörténész is, aki a Régi magyar zene kincsei, és a Régi magyar harci dalok, verbunkosok című műveiben sok dallamot Czinka Panna eredeti alkotásaként mutatott be. Hegedűjátékával Czinka Panna elbűvölte urát, Lányi Józsefet, akinek házánál naponta megjelent zenekarával, és asztali zenét játszottak a számára. Ezeken az úri mulatságokon vált ismertté és híressé a környékbeli, majd távolabbi vidékeken is, mert a jelenlévő vendégek elvitték virtuóz és érzelmes játékának hírét. Ezért aztán lakóhelyétől akár 16–20 mérföldre is elvitték hegedülni egyes nevezetesebb mulatságok alkalmával. Az 1772-ben bekövetkezett halála után tisztelői néhány, országszerte elterjedt latin nyelvű versben emlékeztek meg róla. Mivel a legkisebb létszámú, ám még teljesnek mondható cigánybandák közül a legkorábbi Czinka Pannáé volt, ezért őt tekinthetjük az első mai értelemben vett

cigányprímásnak.

DÖGHÚST PEDIG NE EGYENEK

Czinka Panna életében volt Magyarországon az első kísérlet arra, hogy a cigányokat életmódjuk megváltoztatására, illetve letelepülésre kényszerítsék. Mária Terézia királynő (1740-1780) 1768-ban bocsátotta ki ugyanis azt a nevezetes cigányrendeletét, amelyben arra törekedett, hogy az országaiban élő cigányok helyzetét rendezze. A rendelet kimondta, hogy a cigányok kötelesek letelepedni és állandó lakásokba költözni. A rendelet további részletei rögzítették, hogy a cigányok válasszanak maguknak állandó és hasznos foglalkozásokat, gyerekeiket ne járassák meztelenül, és úgy öltözködjenek, mint azok a parasztok, akiknek a környezetében élnek. Ez a rendelet megtiltotta nekik még például, hogy lovakkal üzérkedjenek, vagy hogy döghúst egyenek, és még azt is, hogy cigány nyelven beszéljenek. Mária Terézia újabb, 1773-ban kiadott rendelete kimondta, hogy csak az a cigány nősülhet, aki leendő gyermekeit képes tisztességes munkával eltartani, mert ha nem, akkor az öt éven felüli cigánygyermekeket a szüleiktől el kell venni, és egy távolabbi vidéken kell őket parasztokhoz nevelésre kiadni. Ez utóbbi rendelet pontos, betű szerinti végrehajtására csak Pozsony vármegyében került sor, ám ott sem vezetett eredményre, mert a nevelésre kiadott gyermekek hamarosan elszökdöstek, és visszamentek a saját szüleikhez.

A SZÉP CIGÁNYNŐ

Czinka Panna külsejéről és jelleméről több, egymásnak alaposan ellentmondó híradás látott napvilágot a XVIII. és a XIX. században. A legkorábbi leírások szerint egyáltalán nem volt szép, sőt kifejezetten csúnya volt. Bár modorát nagyon megnyerő találták, minthogy szépen beszélt magyarul, ami akkoriban a cigányok körében feltűnő jelenségnek számított, bőre azonban erősen sötét és himlőhelyes volt, nyakán pedig egy nagy golyva éktelenkedett. Ha hinni lehet az

egykorú leírásoknak, akkor erősen pipázott is, de csak rövidszárú pipát szívott, azért, hogy ez a szenvedélye ne zavarja őt a hegedülésben. A halálát követő néhány évtizedben alaposan megváltozott a róla alkotott kép, és gróf Fáy István már ezt írta róla: „(…) feltűnő szépsége miatt közönségesen a szép cigánynőnek neveztetett.” A XIX. század romantikus hevülete tehát a valószínűleg igencsak vaskos és rosszküllemű cigányasszonyból zseniális hegedűjátéka okán egy tüzes és gyönyörű leányt faragott. Czinka Pannának a XIX. század első évtizedeiben végbe menő idealizálásban nagy szerepet játszhatott az a tény, hogy annak idején zenekarával főként a kuruc kor dallamait elevenítette fel, újította meg, és ezzel a reformkornak a Habsburg uralommal szembefordult szellemi erőinek a szimpátiáját sikerült elnyernie. A kuruc dalok ugyanis a Habsburg ellenes mozgalom szimbólumaivá váltak, hazafias, lelkesítő szövegeik ellenállásra és hősies harcra buzdítottak.

MAGYAR TÁNCOK

A XVIII–XIX. századai magyar tánckultúrára a magyar nemzeti táncok és a – főként Bécsből érkező – német, illetve nemzetközi táncdivatok kölcsönhatása volt jellemző. Európa szerte is ekkoriban váltak ismertté a legkarakteresebb magyar táncok: a csárdás és a verbunk. Czinka Panna és zenekara főként a verbunk, illetve a magyar népzene feldolgozásában jeleskedett. Magának a verbunkos zenének a jelentőségéről Csokonai Vitéz Mihály a Dorottya egyik jelenetében így emlékezett meg: „Az igaz magyar tánc a lassú verbunkos, amit becses emlékű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi [korunkra jellemző] hiú, szapora és rendetlen táncunk, melyben asszonyszemélyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s ki-ki magárét és párjáért táncol… az ázsiai gravitással és méltósággal általjában ellenkezik…” Mind a verbunk, mind pedig a csárdás helyi gyökerekből táplálkozott, főként a parasztság és a nemesség hagyományos táncaiból. A verbunk elsősorban olyan férfi körtánc volt, amelyet páros követett, a csárdás viszont inkább páros tánc volt, amely jobban teret engedett az önálló férfi és női karakterek bemutatásának. Ez a két magyar tánc a reformkorban virágzott fel, meghódítva először a báltermeket majd a színpadokat is. A két legjelentősebb magyar táncról

egy Magyarországon időző német tiszt 1792-ben kelt írásában részletesen megemlékezett: „Az igazi magyar táncoknak egészen lassan kell kezdődniük, s azután gyorsabban folytatódniuk. Sokkal jobban illenek komoly, bajuszos archoz, mint fiatal suhanchoz, bárha ez mégoly mesterkélt bakugrásokat tesz is. (…) Többször láttam azt is, hogy férfiszemélyek csupán magukban, nők nélkül táncoltak, s a nők nélkülözhetők is olyan táncnál, hol a táncos egész művészete lábai művészi mozgatásában és sarkantyúi ütemszerű összeverésében jelentkezik.”

RÁKÓCZI-NÓTA

A kuruc kori költészet és dallamvilág megújulására és népszerűvé válására a XIX. század elején került sor. 1804-ben jegyezték le például ebben a témakörben a Czinka Panna nótája című verbunkos szerzeményt, amelyhez azonban Czinka Pannának valószínűleg semmilyen köze sincs. Ugyancsak Czinka Panna szerzeményeként terjedt el a Rákóczi-dallam, majd a Rákóczi nóta is, amelyeknek szintén nem ő a szerzője, ám az alkotó személye mind a mai napig ismeretlen, ezért továbbra is Czinka Panna személyéhez szokták igen gyakran kötni. Maga a Rákóczi-nóta többféle szöveges változatban is fennmaradt. Legkorábbi változatai egészen a kuruc korig nyúlnak vissza, hangszeres változata azonban csak a verbunkos korszakban terjedt el. Ebből fakadóan alapvetően nem tartozik a kuruc kor zenei világához, ezért terjedhetett el az a téves nézett, hogy Czinka Panna szerzeménye. A sok változatból neki tulajdonított szerzemény szövege így hangzik:

Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi Magyar vitézek nemes vezéri! Hová lettek, hová mentek válogatott vitézi?

Jaj néked szép magyar nép!

Mert az ellenség szaggat s tép, Megromlottál mint cserép.

Mire jutott állapotod romlandó cserép! Mert a sasnak körme között fonnyadsz, mint a lép. Szegény magyar nép! Mikor lesz már ép?

MAGYARORSZÁGI CIGÁNYOK

A XVIII. századtól kezdve Magyarországon alapvetően kétféle cigányréteget különböztettek meg aszerint, hogy mennyire asszimilálódtak a társadalomhoz. Azt a réteget nevezték magyarcigánynak, cigányul romungronak vagy ungricka romának, akik már jórészt elfelejtették saját nyelvüket, és életformájukban igyekeztek hasonulni ahhoz a népi közösséghez, amelyben letelepedtek. Ezek közül az úgynevezett magyarcigányok közül kerültek ki a hírnevessé vált zenészek is. A másik, nomád életformáját, cigány nyelvét és szokásait megőrző réteget oláhcigányoknak nevezték el a Kárpát-medencében. Maga Czinka Panna és családja még átmenetet képezett e két cigányréteg között. Patrónusától, Lányi Józseftől ugyanis házat és telket kapott, zenekara pedig háromévenként egy új vörös egyenruhát. Letelepítése ellenére Czinka Panna azonban mégsem volt képes teljesen elszakadni a vándorcigányok életformájától, amit az is bizonyít, hogy a Sajó partján lévő háza mellett nyaranként felvert egy sátrat, mert a családjával igazán csak abban szeretett lakni. Később ezt a szokását a fantázia azzal egészítette ki, hogy időnként sátoros cigányokhoz csatlakozott és velük együtt vándorolt, ezek a történetek azonban egyáltalán nem igazak. Czinka Panna a hegedülés mellett gondosan ellátta a háztartási munkákat, és gyakran besegített férjének kovácsműhelyében is.

GVADÁNYI JÓZSEF

A XVIII. század második felének cigányzenészeiről a legtöbbet Czinka Panna kortársának, gróf Gvadányi József (1725–1801) császári lovasgenerális, költő és író munkáiból tudhatunk meg. Vidám, szatirikus műveivel nagy népszerűséget vívott ki magának az akkori olvasóközönség körében, és olyan sokat emlegetett figurákkal gazdagította a magyar irodalmat, mint amilyen a peleskei nótárius, vagy Rontó Pál. Gvadányi sok úri mulatságban vett részt élete során, számos cigánybandát ismert meg, akiknek a körében nagyon jól érezte magát. Népies hangvételű és stílusú munkáiban rendszeresen szerepeltetett ezért cigányokat, cigányzenekarokat, és gyakran ki is figurázta őket. Gvadányi a vaskos tréfák mestere is volt, amelyekkel többször sikerült hatalmas botrányt okoznia. Az egyik ilyen botrányát írta meg a Pöstyéni förödés című, 1787-ben megjelent művében. E történet lényege dióhéjban az, hogy Gvadányi egy előkelő társasággal unatkozott a reumás panaszok gyógyítására alkalmas vizű fürdővároskában. Nemsokára a fürdőhelyre érkezett egy öttagú cigányzenekar, akik részben reumájuk kezelésére jöttek, részben pedig a hasznosat a kellemessel összekötve az előkelő társaság szórakoztatásával pénzt is akartak keresni. Gvadányi gyorsan összebarátkozott a cigányzenészekkel, és felajánlott nekik egy hatásos reuma elleni gyógyszert, amit azok be is szedtek. Ez a szer azonban hashajtó volt, és a cigányok bélrendszere éppen fürdés közben mondta fel a szolgálatot, így az előkelő társaság szeme láttára és legnagyobb döbbenetére rondították tele a nemes fürdővizet. Gvadányi egyik kései munkájában az 1791ben lezajlott pozsonyi országgyűlés eseményeit dolgozta fel szatirikus formában. E terjedelmes mű alábbi részlete abból a fejezetből való, amelyben a szerző a cigányzenészekkel való katonatoborzást figurázza ki:

Hárma hegedűjét füléhez illette, Cimbalmos cimbalmát térdére rátette, Bőgőjéhez magát egy vén görbítette, Poziturájokat hogy már mind megtette;

Húzd rá kiáltottam, bezzeg karikázták, Mi tőlük telhetett, ugyan megcifrázták, Nótáit legfelsőbb tónusra csigázták, Felsőről alsóbbra egyben letrillázták.

Itt én, mint a sárkány, mindjárt ordítottam, Gyere katonának, szörnyen kiáltottam, Ez az élet! ez! ez! gyöngy élet! mondottam, Pajkos ritmusokat szüntelen danlottam.

DANKÓ PISTA

A MAGYAR NÓTA

A köztudatban magyar nótaként ismert szerzeményeket a zenetudományban népies műdalnak, esetleg népies dalnak szokta nevezni. A magyar nóták a XIX. század második felétől fokozatosan beépültek a szélesebb népzenei szájhagyományba, annak ellenére, hogy ezek nem mások, mint olyan városi műzenék, amelyek a falusi, népi kultúra formakincsét használják fel. Mivel a XIX. században még nem voltak pontos műfaji meghatározások, ezért az egyes stílusok sem különültek el élesen egymástól. Az akkori magyar közfelfogás ezért egyrészt a magyar romantikus dalstílust, másrészt pedig a városokban kialakult népies műdalt tekintette összefoglalóan népdalnak. A romantikus dalstílus követői szerzeményeikben a magyar zene motívumait – többek között a verbunk és a csárdás – és hagyományit igyekeztek ötvözni, műveiket éppen ezért leginkább népes műdaloknak tekinthetjük. Az 1867-es kiegyezést követően az alkotók egyre érzelmesebb, érzelgősebb dalokat kezdtek el írni, és azokat az énekesek többnyire cigányzenekarok, vagy romantikusan hangszerelt szalonzenekarok kíséretében adták elő, így alakítva ki a magyar nóta új stílusát. A magyar nóták, népies műdalok első népszerűsítői és terjesztői vándorszínészek voltak. Ebben a tevékenységben különösen nagy hatásúnak bizonyult Déryné Széppataki Róza (1793–1872) énekművészete, aki sok megzenésített verset adott elő, így például Petőfi Sándor egy sor költeményét zenésítette meg és énekelte el. A magyar nóták esetében – lejegyzésük ellenére – a versek és a szövegek párosítása nem rögzült teljesen, hanem az eladó személyéhez igazodóan dallamés szövegváltozatok sora alakult ki. A magyar nótákat kezdetben csak egyetlen hangszerrel, zongorával vagy valamilyen húros hangszerrel festették alá, a zenekari változatokat már elsősorban a cigánybandák terjesztették el. A nótaszerző cigányzenészek közül a legnagyobb hírnévre és népszerűségre Dankó Pista tett szert.

NYOMORÚSÁGGAL KÜSZKÖDVE

Dankó Pista 1858-ban született a Szeged közelében lévő Szatymaz községben, egy igen népes és nagyon szegény cigánycsaládba. Apja olyan cigányzenész volt, aki évtizedeken át másodhegedűsként kereste a kenyerét egy bandában. A gyermek Dankó Pista az apjától tanult meg hegedülni, és ő oltotta belé a zene iránti múlhatatlan szeretetet is. Még csak tizenöt esztendős volt, amikor megszervezte első zenekarát szülőfalujában. Bár ez a zenekar gyorsan népszerű lett a környéken, ám sokat mégsem kerestek, ezért aztán állandó anyagi gondokkal küszködtek. Dankó Pista nagyon korán, már húsz éves kora előtt elkezdett zenét szerezni, és dalai gyorsan népszerűek lettek. Ennek köszönhetően később olyan jeles alkotók írtak szerzeményeihez verseket, mint amilyen például Gárdonyi Géza (1863–1922). Nótái közül az Eltörött a hegedűm…, az Egy cica, két cica…, a Most van a nap lemenőben…, az Írom a levelem Balog Máriának…, a Búsan szól a kecskeméti öregtemplom nagy harangja…, a Szőke kislány, csitt, csitt, csitt…, és a Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány… kezdetű dalok váltak többek között országosan is népszerűvé. Ebben a korszakban különösen népszerűek voltak az úgynevezett népszínművek. Ez a műfaj a zenés-táncos színpadi szórakoztatásnak egy sajátos válfaja volt. A népszínmű eredetileg Bécsből származott, ám igazán népszerűvé és egy időben meghatározó műfajjá éppen Magyarországon vált. Sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy a színpadon könnyed formában a magyar mese- és mondavilág ismert alakjai elevenedtek meg. Különösen a dalbetétek bűvölték el a hallgatóságot, amelyek azután a darabtól független életre keltek. Az 1880-as években a hazai színpadokon a népszínmű annyira egyeduralkodóvá vált, hogy egy ideig eredeti és egyedi magyar műfajként tartotta számon a nemzetközi közvélemény. A népszínmű sikerét meglovagolva Dankó Pista is számos darabhoz írt zenét, illetve nótabetéteket. Ezek közül a Szegeden komponált A zsöllérleány (1887) és a Szegény Laci (1888), illetve a későbbiekben Budapesten bemutatott A leányasszony (1889), a Cigányszerelem (1898), valamint A halász szeretője (1899) váltak rendkívül sikeressé. Néhány hangszeres darabot is szerzett, ilyen volt például a Feszty-körkép hatására komponált A magyarok bejövetele című induló. Dankó Pista a saját korában hihetetlenül népszerűvé lett szerzeményeiből soha nem volt képes meggazdagodni, vagy legalább egy tisztes megélhetést

biztosítani a maga számára. Nem ismerte ugyanis a kottaírást, így a nála jóval műveltebb kortársai jegyzeték le szerzeményeit, és persze az ebből fakadó haszon is az övék lett. Ráadásul Dankó Pista hiába tudott fülbemászó dallamokat alkotni, mert eladói tehetsége nem volt igazán nagy, így nótái inkább a nála jóval virtuózabb prímások keze alatt váltak híressé.

HEGEDŰSZÓLÓ

Magyarországon a XVIII. században alakult ki a vidéki vándorzenészeknek az a jellegzetes típusa, akik a szülőföldjük nagyobb környezetében mozogva vásárokon, kocsmákban, lakodalmakon és más falusi mulatságokon szórakoztatták a népet. Kezdetben még főként szólózenészek voltak, és csak egy-egy nagyobb eseményre álltak össze alkalmilag. Ezekből az alkalmi társulásokból jöttek létre azután a század vége felé az első bandák. A XVI. századtól kezdve évszázadokon keresztül a magyar tánczene legjellegzetesebb hangszere a duda volt, amelyhez később a lant, majd a tekerő társult. A duda, mint hangszer azonban a XIX. századra fokozatosan kiszorult a népi hangszerek közül, minthogy a vándorzenészek helyébe lépő cigánymuzsikusok meghatározó hangszere a hegedű lett. A hegedű-féle vonós hangszernek Magyarországon is sokféle formáját ismerték már régtől fogva. A mai formáját mutató hegedű Észak-Olaszországban alakult ki a XVI. században, és onnan terjedt el Európa szerte, így a magyar zenészek körében is. Ennek ellenére Magyarországon a XVIII. században még mindig kedvelt volt a hegedűnek az a népi változata, amit a zenész ülve, hangszerét a térdére állítva szólaltatott meg. A XIX. századi magyar falun egy-egy cigányhegedűs is elegendő volt a szórakoztatáshoz, ha játékuk elég érzelmes vagy virtuóz volt. A hegedűsökhöz azonban hamarosan kísérő zenét játszó zenészek is társultak. A hegedűjáték zenei aláfestésére elterjedt egyik legfontosabb hangszer a cimbalom, a másik pedig a gardonnak is nevezett bőgő lett. A mai értelemben vett bőgőt azonban ekkoriban még nem különböztették meg a kisbőgőnek is titulált csellótól. A kialakuló zenészbandákban a szólóhegedűt, a másodhegedűt, a cimbalmot és a gardont kiegészíthette még a klarinét, illetve annak népi változata, a tárogató, amit a történelmi források töröksíp néven is emlegetnek. A Hasznos mulatságok nevű újság 1823-ban így

összegezte a népi együttesek akkori felállását: „Nevezetes tulajdona a magyar muzsikának, hogy közönségesen négy eszközök által gyakoroltatik, úgymint: két hegedű, egy bőgő és egy czimbalom által; noha ezek mellett az újabb időkben többféle fúvó eszközök is hozzá alkalmaztattak.” Mivel a dallamok többnyire kötetlenek voltak, ezért az együttesek játékát az szólóhegedűs, vagyis a prímás tehetsége és tudása határozta meg, hiszen az ő ritmusérzékéhez és tempójához kellett alkalmazkodnia a többi zenésznek. A prímások így egyfajta karmesteri szerepet is betöltöttek, ráadásul ha kellően virtuózak voltak, akkor kezük alól új dallamok egész sora került ki, vagyis önálló zeneszerzőkké válhattak. Dankó Pista azon ritka kivételek egyike volt a prímások között, akinek szólóhegedűsként nem bizonyult elég karakteresnek a játéka, szárnyaló fantáziája mégis lehetővé tette számára számos új és népszerű dallam megalkotását.

A SZEGEDI KISPIPA VENDÉGLŐBEN

Sok legenda terjedt el Szegeden és környékén arra vonatkozóan, hogy Dankó Pista miként és kinek a hatására kezdett bele a nótaszerzésbe. Az egyik ilyen közismertté vált történetet Herke Mihály újságíró jegyezte el, nem sokkal Dankó Pista 1903-ban bekövetkezett halála után: „Dankó a szegedi Kispipa vendéglőben szokott találkozni Pósa Lajossal. Pósa bíztatta, próbálkozzék nótaírással, ő majd ad hozzá verset (…). – Hát megpróbálom a nótacsinálást, Lajos bácsi – mondta. – Hol a vers? Pósa Lajos kihúzott a zsebéből egyet. Volt ott mindig tucatszámra. – Itt a vers öcskös, de aztán legyen a nóta, mint a vers: jó! (…) A megszületett nótával másnap megjelenik Dankó a Kispipában a bohémek asztalánál. Pósa kérdéssel fogadja: – Van-e nóta, füstös?

– Vanni vóna – válaszolja –, de nem jó vót a vers Lajos bácsi. Igazítani kellett rajta. – Ejnye a nemjóját! – hördült fel a lant mestere – még te mersz igazítani az én versemen, te… te… te… girhes, göthös? Végül is a nóta megnyerte Pósa tetszését; hangjaira táncra perdült a bohémek társasága.”

AZ IZMOS TÖLGY

Dankó Pista első patrónusa a barátai által csak Izmos Tölgynek becézett Pósa Lajos (1850–1914) költő és ifjúsági író volt. Pósa eredetileg tanári diplomát szerzett, ám már nagyon fiatalon újságírói pályára lépett, emellett pedig verselni kezdett. Eleinte a Bolond Miska nevű humoros lapnál dolgozott, a későbbiekben viszont jóval komolyabb lapok, az Ellenőr, a Nemzeti Hírlap, majd a Szegedi Napló munkatársa lett. Szegedről visszatérve a halála előtti utolsó éveket ismét Budapesten töltötte, ahol a nagy mesemondó Benedek Elekkel (1859–1929) együtt megindította az első, irodalmi értékeket is felmutató gyermeklapot, amelynek az Én Újságom lett a címe. Pósa Lajost 1892-ben beválasztották a Petőfi Társaságba, sok verseskötete és mintegy ötvenkötetnyi gyermekverse jelent meg. Veresei igen egyszerű ritmusképletűek, könnyen megjegyezhetőek, gyakran a népdalszövegek egyszerű utánzatai voltak. Mindezekből fakadóan nagyon könnyen meg lehetett zenésíteni őket, nem csoda hát, ha több száz versét meg is zenésítették, és így korának egyik legismertebb nótaszövegírójaként tartották őt számon. A Szegeden, a Kispipa vendéglőben fedezte fel Pósa Lajos az akkoriban ott bandájával rendszeresen fellépő Dankó Pistát. Első nótaszerzeményeit Dankó így Pósa szövegeire írta, és a dalok sikerének hatására együttműködésük hosszabb időn át fennmaradt. Dankó Pista ugyan 1890-ben Budapestre költözött egy időre, Pósa azonban rendre küldte utána Szegedről a megzenésítésre váró strófáit. 1895-ben Dankó Pista megzenésítette Pósa úgynevezett balatoni nótáit, amivel sikerült elnyernie 305 induló közül az Új Idők nevű újság 300 koronás pályadíját. Ez volt életében az egyetlen hivatalosnak mondható elismerés.

NÉPSZERŰ MŰVÉSZNŐ, NÉPSZERŰ DALOK

Dankó Pista első dalait a nemzet csalogánya-ként tisztelt Blaha Lujza (18501926) művésznő tette országosan is népszerűvé. A népszínművek koronázatlan királynőjeként ünnepelt színésznő a népies műdalokat és a magyar nótákat olyan átéléssel és dévaj érzelmességgel tudta előadni, hogy minden ilyen előadása szinte frenetikus hatást váltott ki közönségében. Művészetének ellenállhatatlanságát az is mutatja, hogy mintegy harminc esztendőn át a közönség töretlenül kitartott páratlan énekelőadói stílusa mellett. Mivel Dankó Pista nótaszerzeményeinek többsége elég lassú ritmusú és kellően érzelmes dallamvilágú volt, ezért ezeknek a daloknak az előadásával Blaha Lujza különösen meg tudta közönsége előtt csillogtatni előadói tehetségét. Dankó Pistának az egyik legnépszerűbb és legismertebb nótája Blaha Lujza előadásában a Dorozsmai szélmalom… lett:

Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom, A malomban fogadtál te hű szerelmet angyalom, De megcsaltál, mással éled világod, Tán most csókolt meg a rózsád, hogy a malom megállott.

SAN REMO

Az 1890-es években mind ismertebbé váló Dankó Pista Budapesten daltársulatot szervezett. Ez a társulat főként az ő, magyar szövegekre írt szerzeményeit adta elő. Produkciójukkal szinte az egész országot bejárták, mindenhol zajos sikert aratva, olyannyira, hogy a Magyarországon ekkoriban még nagy számban

turnézó német nyelvű daltársulatokat szinte telesen háttérbe szorították. Daltársulatának híre külföldre is eljutott, ennek eredményeként meghívták őket turnézni Oroszországba. Itt a különböző városokban olyan leírhatatlan sikert arattak, hogy egy ideig orosz földön Dankó Pista szerzeményeivel azonosították az egész magyar zenekultúrát. Hiába áramlott azonban mindenhonnan Dankó Pista felé a hangos ováció, az anyagi siker elmaradt, mert a jóhiszemű és egyszerű muzsikust annyian és annyiféleképpen használták ki, amennyire csak lehetett. Dankó Pista még nagyon fiatalon tüdőbajt kapott, és az akkoriban gyógyíthatatlan betegség egész rövid életét végigkísérte. A rajta egyre jobban elhatalmasodó betegség miatt tisztelőinek egy része gyűjtést rendezett számára, és a pénzből San Remoba küldték gyógykezelésre. A segítség azonban későn érkezett, mert betegsége olyan stádiumba jutott, hogy szenvedésein már San Remoban sem tudtak enyhíteni. Mindössze negyvenöt esztendős volt a magyar nóta fejedelme, amikor hosszú szenvedés után 1903-ban elhunyt. Az egész életében kínos anyagi gondokkal bajlódó Dankót természetesen országra szóló gyásszal és hatalmas pompával temették el Szegeden, jó magyar szokás szerint. Szeged hálás közönsége azonban a gyász elteltével sem felejtette őt el, hiszen 1912-ben szobrot is emeltek a városban az emlékére.

ADY ENDRE: DANKÓ (RÉSZLET)

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten!… Kanyargó Ér mentén… Óh szállj csak rám álom! – Lássam meg a múltat. Aranyozott szárnyon Borulj rám: hadd tudjak gyermekmódra sírni, Szálljon meg oly kéj, mit nem lehet elbírni…

Tele van a szívem… Holdas enyhe éjjel,

Mámorossá tesznek erős vadvirágok, Kábultan pihenve hallgatok egy nótát, Gyermek szemeimből a könny szivárog, Egyszerre szakad rám kárhozat és éden, Leányok nótáznak csendes faluvégen, Reszket mellettem a vadba oltott rózsa… Óh szent, égből lopott, magyar lelkű nóta…

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten, Akinek a lelke elvágyódik innen, Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya, Akinek a lelke magyar földön árva, Megmenti, megtartja a te magyar lelked, A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed, A te duhajságod, a te kacagásod… Visszaadtál nekem egy vesztett világot!…

DOHNÁNYI ERNŐ

PANSTENOGRAPHIA

Dohnányi Ernő édesapja, Dohnányi Frigyes (1843–1909) rendkívül figyelemreméltó és sokoldalú egyéniség volt. A bécsi egyetemre járt, ahol mennyiségtan-természettan szakos tanári diplomát szerzett. Természettudományi érdeklődése mellett gordonkázni is megtanult és gordonkajátékával már elég fiatalon zenészi hírnevet tudott kivívni magának. Tanári pályafutását a Felvidék legjobb gimnáziumaiban, Körmöcbányán és Besztercebányán kezdte. 1873-ban nevezték ki a pozsonyi római katolikus gimnázium tanárának, és innen is vonult nyugdíjba több mint harminc esztendővel később, 1905-ben. Egy tanítónővel kötött házasságából született meg 1877-ban Ernő nevű fia. Dohnányi Frigyes pozsonyi tevékenységének egyik igen nagy feltűnést keltő momentuma az volt, hogy iskolájában összeszerelte és felállította az első magyarországi röntgenlaboratóriumot. Másik jelentős alkotása egy saját rendszerű gyorsírás létrehozása volt, amelyet panstenographia névre keresztelt. 1887-ben engedélyt kapott arra a vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy gyorsírási módszerét iskolában is taníthassa. Eljárásának népszerűsítésére Panstenographia néven folyóiratot adott ki, és szerkesztette is azt egészen 1890ig. Módszerét magyarul egyetemes, minden nyelvre való gyorsírásnak nevezte, és azt tervezte, hogy megalkot egy világnyelvet is. Mivel nagyon jó gordonkajátékos volt, ezért különböző alkalmi társulatok hívták őt zenélni Pozsonyban és környékén. 1874-ben az éppen Pozsonyban tartózkodó Liszt Ferenccel tarthatott közös koncertet.

POZSONYI GYERMEKÉVEK

Dohnányi Ernő Pozsonyban szigorú, de nagyon szeretetteljes légkörben nőtt fel.

Zenei érdeklődését és tehetségét édesapjától örökölte, ahogyan erre egy kései visszaemlékezésében egyértelműen rá is mutatott: „Három éves voltam, mikor édesapám egy ilyen hangverseny előtt J. S. Bach egyik gavottáját gyakorolta. A darab annyira elragadott, hogy folytonos unszolásomra apám kénytelen volt azt többször is eljátszani. Az egyik napon kezembe adta a vonót, melyet én a dallam ritmusa szerint húztam le és fel, míg ő a bal kezével a hangokat képezte a húron. Ez volt zenei tehetségem első megnyilatkozása. Mindazonáltal zenei nevelésem érdekében egyelőre csak annyi történt, hogy vasárnaponként, amikor édesapám Pozsony legjobb műkedvelőivel, vagy esetleg hivatásos zenészekkel kamarazenét játszott, én ott ülhettem a karosszéken és hallgathattam.” Zongorázni öt esztendős korában édesapja kezdte el tanítani. Iskoláztatása is magánúton kezdődött, hiszen az elemi ismeretekre saját édesanyja oktatta. Nyolc éves volt mindössze, amikor első szerzeménye megszületett: „Nyolcadik életévem karácsonyára a Jézuskától kottapapírost kívántam, amelyen elkezdtem firkálni. Így jött létre első szerzeményem, hét kis darab hegedűre és zongorára, amelyet édesapám nagy mulatságára vele eljátszottam.” Nagy zenei tehetségére való tekintettel apja úgy döntött, hogy képzését a továbbiakban szakavatott kezekre bízza, ezért Ernőt tíz évesen Forstner Ágostra, a pozsonyi dóm orgonistájára bízta. Ekkor döntött családja arról is, hogy gimnáziumba íratják, ahová sikeresen felvételt is nyert. Mivel apja a város egyik legismertebb és legtekintélyesebb tanárainak egyike volt, ezért a gimnáziumban igen nagyok voltak az elvárások vele szemben. Szerencsére képes volt ezeknek az elvárásoknak megfelelni, és így kortársainál hamarább, tizenhat évesen érettségi vizsgát tennie. Gimnáziumi évei alatt, az iskola és a város különböző rendezvényein került sor első nyilvános fellépéseire: „A pozsonyi dalegylet, 1890. évi december hó 28-án este 7 ¹/² órakor, a városház nagytermében Dohnányi Ernő úr szíves közreműködésével tartandó IV. zene-estélyének műsorsorozata. Az e plakát szövegén szereplő Dohnányi Ernő úr ekkor éppen tizenhárom esztendős volt.

MESTER ÉS TANÍTVÁNY

Egészen a halálig Thomán Istvánt (1862–1940) tekintette Dohnányi Ernő a legnagyobb mesterének. A tisztelet és kölcsönös bizalom mellett a későbbi

években barátság is összefűzte őket. Thomán Erkel és Liszt tanítványa volt, ez utóbbit többször is elkísérte európai koncertkörútjaira. 1888-ban nevezték ki őt a Zeneakadémia zongoratanárának, ahol nyugdíjazásáig, 1906-ig egy egész új zongoraművész nemzedéket nevelt fel. E nemzedéknek lett az egyik legkiválóbb tagja Dohnányi Ernő, akit saját korában Liszt Ferenc után a legkiválóbb és legnagyobb hatású magyar zongoraművészként ünnepeltek az egész világon. Thomán István az egyik emlékiratában így ír erről: „Zenei pályám egyik legfőbb büszkesége, hogy a zenészek egyik legnagyobbja, Liszt volt a mesterem – és a másik nagy büszkeségem, hogy a zenészek egy másik legnagyobbja, Dohnányi Ernő volt tanítványom. Mert Dohnányi mint komponista világhírű nagyság, mint zongoraművész tüneményes, sőt a maga nemében a legnagyobb.” Thomán István pozsonyi fellépése során hallotta először a tíz éves Dohnányi Ernőt játszani, és már ekkor meggyőződött a fiú kivételes zenei talentumáról. Dohnányi 1894-ben került fel Pestre, ekkor nyert ugyanis felvételt a Zeneakadémiára. Zongoratanára természetesen Thomán lett, a zeneszerzést pedig a rettegett Koessler János tanította neki, akárcsak Bartók Bélának vagy Kodály Zoltánnak. Zeneakadémiai évei alatt aratta első hangos sikereit zongoraművészként és zeneszerzőként egyaránt. Ekkoriban született meg az első világszerte játszott műve, az e-moll zongoraverseny (Op. 5. 1897) is. Zeneakadémiai tanulmányait itthon három esztendő alatt fejezte be, ezt követően Párizsba utazott, ahol d`Albert tanítványaként a korszak új zenei irányzataival és formanyelvével ismerkedett meg.

VILÁGSIKER

A hazai koncertek lelkes visszhangjától hajtva zenei tanulmányainak befejezése után Dohnányi Ernő az európai koncertszínpadokon próbált szerencsét. Külföldi támogatókkal nem rendelkezett, ezért csak a saját tehetségére és kitartására támaszkodhatott. Az akkoriban ugyancsak bizonytalanak tűnő jövőjét jól mutatja apjának egyik, 1898-ban hozzá intézett levele: „Már régen nem olvastunk Te tőled írt sorokat. Úgy látszik, igen jó dolgod van. Csak legyen! Geisler asszony leveleiből és a küldött kritikákból kivesszük, hogy Londonban feltűnést okoztál. Vajon Te meg vagy-e elégedve vívmányaiddal, éppen nem tudjuk és szeretnők Tőled hallani. (…) A Times első kritikáját a pozsonyi újságok és a Pester Lloyd

hozták. (…) Mint Geisler asszony írja, még 28-án adsz egy koncertet rizikódra és aztán jönnek a szerződések? Minő szerződések? Talán már szerződtetve vagy angolhonban? Azt igen szeretném megtudni.” Tehetsége azonban olyan átütő volt, hogy hamarosan meghódította játékával az egész zeneszerető angliai közönséget. Az első lelkes hangú kritikát a tekintélyes Times közölte Dohnányi londoni koncertjéről 1898-ban: „(…) de a legbarátságosabb és legserkentőbb hallgatók sem mertek volna olyan váratlan, az előadóművészet csúcspontján mozgó előadást feltételezni, mint amiben Beethoven szeretetre méltó G-dúr zongoraversenyében egy fiatal magyar előadóművész, Dohnányi Ernő részesített minket. Dohnányi azonnal elnyerte valamennyi hallgatójának kegyét. Technikája egészen hibátlan, hangja rendkívül tiszta, megnyilatkozása világos, emellett már olyan tiszta a stílusa, aminővel a legritkább esetben találkozhatunk, és frazírozásban csak a legnagyobb művészek múlhatják felül.” Angliai turnéját követően Németországba ment, ahol szinte minden előadása lelkes ovációt váltott ki, berlini koncertje pedig valóságos diadalmenet volt. A sikereken felbuzdulva 1900-ban indult el első amerikai koncertkörútjára. Erről a The World nevű újság részletes beszámolót közölt: „Tegnap este tartotta meg a New York-i Carnegie Hall-ban Dohnányi Ernő, a fiatal magyar zongoraművész első hangversenyét és nagy sikert aratott. Azokat a szertelen dicsérteket, amelyekkel Londonban és legutóbb Bostonban elhalmozták, mind beigazolta. Napjainkban, amikor oly tolakodóan mutogatják a személyeset a művészetben, az ilyenfajta zongoraművész meglepetés. Dohnányi klasszikus típusú előadó. Bármit tesz, az elsődlegesen a zenéből születik. Tisztelettel van a zeneszerző iránt és magát teljesen alárendeli. Nem fitogtatja ügyességét, nem forgat ki semmit azért, hogy az előadásban sajátos képességeit megcsillantsa. Nemes, méltósággal teli és szerény. Játéka fölöttébb tiszta, becsületes, nem affektáló, értelmes.” Amerikai koncertkörútját követően a hírnév olyannyira gyorsan szárnyára kapta Dohnányi Ernő nevét, hogy ettől kezdve nem győzött eleget tenni a koncertmeghívásoknak. 1901 és 1905 között bejárta szinte az egész világot, fellépett többek között Skandináviában, Oroszországban, Olaszországban és Franciaországban is. Folyamatos távolléte miatt kimaradt jeles kortársainak, a Bartók és Kodály nevével fémjelzett, és éppen ekkoriban kibontakozó, a magyar népzenei hagyományokra építő új hazai zenei mozgalmából.

BERLIN

Dohnányi Ernő zeneművészeti karrierjének egyik meghatározó állomására 1905ben került sor, amikor meghívták Berlinbe, hogy az ottani Zeneművészeti Főiskola zongoratanára legyen. Az erről szóló dokumentumot Schulze berlini zeneigazgató személyesen küldte meg neki: „Örömömre szolgál, hogy közölhetem Önnel, miszerint a Vallás-, Oktatás- és Egészségügyi Miniszter Úr Őexcellenciája Önt a Királyi Akadémia Zeneművészeti Főiskolára teljes munkaidővel foglalkoztatott rendes tanárrá kinevezte. (…) Önnek az a kötelezettsége, hogy hetenként hat tanítási órát ad, és vállalja mindazokat a feladatokat, amelyek egy rendes tanár kötelmei, mint nevezetesen, hogy ingyen részt vesz a vizsgákon, konferenciákon stb. A szünidőn kívül Önt egy velem közösen megállapított, négy hónapig terjedő szabadság illeti meg. Tisztelettel kérem, hogy felesketése céljából ez év május 3-án délután háromnegyed ötkor – a 2-es szobában – szíveskedjék nálam megjelenni.” A berlini évek jelentették Dohnányi alkotóművészetének beérését. Zenéje így ekkoriban környezetének hatására főként a klasszikus német zenéből, és leginkább a brahmsi örökségből táplálkozott. Berlinben született darabjainak szinte mindegyike felkerült a világ koncerttermeinek repertoárjába. Ezek közül szerzemények közül a zongorára írt Winterregien (Op. 13.), a Pierette fátyola című pantomim, a Tante Simone nevű opera, valamint a Variationen über ein Kinderlied és a Zongorás-kvintett (Op. 26.) című zongoradarabok bizonyultak a leghatásosabbaknak és legnépszerűbbeknek. Az első világháború kirobbanása nem kedvezett a művészeteknek, ezért Dohnányi Ernő 1916-ban feladva berlini tanári katedráját, hosszú idő után hazatért Budapestre. Itthon természetesen azonnal kinevezték a világhírű művészt a Zeneakadémia zongoratanárának, majd 1919-ben a zeneintézmény igazgatójának.

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG NAPJAIBAN

Az első világháborúban az antanthatalmaktól elszenvedett katonai vereség felbomlasztotta az Osztrák-Magyar Monarchiát, alig feldolgozható traumát idézve ezzel elő az osztrák és a magyar nép körében. A gróf Károlyi Mihály által 1918 decemberében megteremtett első magyar polgári köztársaság a háborút követően nem volt képes megbirkózni az antant országok nagyhatalmi törekvéseivel, illetve a monarchiából kivált és Magyarországot körülölelő utódállamok területszerzési étvágyával. Mindez természetszerűleg vezetett el az „őszirózsás forradalom” bukásához, amely után a hatalom a szociáldemokratákkal szövetkezett és Kun Béla által vezetett kommunisták kezébe hullt. A polgári kormányzattól a hatalmat 1919. március 21-én megszerző Tanácsköztársaság a Szovjet-Oroszországban zajló kommunista rendszer kiépítésnek igézetében élt és tevékenykedett. A szovjetrendszer mintájára teljes körű államosítást hajtottak végre, és a proletárdiktatúra jegyében az élet szinte minden területét kisajátították. Szovjet mintákat követve a Tanácsköztársaság vezetése alapvetően arra törekedett, hogy az addig igencsak sokszínű és változatos kultúrát, benne pedig különösen az oktatást és a művészeteket egy egységes, a munkásosztály felemelkedését szolgáló tömegkultúrává alakítsa át. E cél elérése érdekében a művészetek minden ágában – akárcsak az élet szinte minden más területén is – úgynevezett direktóriumokat hoztak létre. A változások szinte felfoghatatlan zűrzavarában élő, és többnyire politikailag igencsak naiv művészek egész sorát sikerült megnyerniük ezeknek a direktóriumoknak a vezetésére, illetve irányítására. Ezek közé tartozott a Zeneakadémia friss igazgatójának kinevezett Dohnányi Ernő is, aki Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal közösen vállalkozott a Zenei Direktórium vezetésére. Bár jó szándékaikhoz kétség sem férhetett, nemes céljaikat és hírnevüket a tanácsrendszer művészeti kormánybiztosa, Reinitz Béla (1878–1943) tulajdonképpen csak kihasználta. A Zenei Direktórium tagjai terveik megvalósítására szinte semmilyen esélyt nem kaptak. A Tanácsköztársaság bukásakor 1919. augusztusában, a Horthy-féle politika restauráció kezdetén természetesen megszűnt a Zenei Direktórium is, és az abban való közreműködése miatt Dohnányit eltávolították a Zeneakadémia éléről.

A KARMESTER

A XIX. század második felének végétől a magyar zenei élet egyértelmű és kivételes központjává Budapest vált. Kezdetben a magyar főváros egyetlen hivatásos zenekara az 1853-ban alapított Filharmóniai Társaság volt, amely alkalmas koncertterem híján eleinte csak a Nemzeti Múzeumban és a Pesti Vigadó épületében tudott nagyzenekari hangversenyeket rendezni. A zenekar első elnökkarnagya Erkel Ferenc lett, majd 1871-től az a Richter János (1843– 1916), aki később Wagner műveinek dirigálásával világhírnévre tett szert. Tőle az elnökkarmesteri pálcát 1875-ben Erkel Ferenc egyik fia, Erkel Sándor vette át, aki hivatalosan egészen 1900-ig állt a Filharmóniai Társaság Zenekarának élén. A tisztán zenei előadásokra való specializálódás lehetősége Budapesten először csak 1875-ben adatott meg, amikor a mai Blaha Lujza tér és Rákóczi út sarkán megnyitotta kapuit a Népszínház. Ennek első igazgatója Rákosi (eredetileg: Kremsner) Jenő (1842–1929) író és publicista volt, aki a népoperák és népszínművek színpadra állítása mellett rendszeresen helyet biztosított a Filharmóniai Társaság koncertjeinek is. Az újabb és jobb akusztikájú koncerttermek felépítése miatt a Népszínház később lemondott a komolyzenei hangversenyekről, majd egyre inkább operettek előadására specializálódott, míg végül az épülete egészen lebontásáig, 1906 és 1965 között a Nemzeti Színház ideiglenes otthonaként működött. 1884-ben épült fel a mai Andrássy úton a Magyar Királyi Operaház látványos épülete. A zenés színház létrejöttétől kezdve lehetőséget nyújtott a hangszeres szólisták koncertjeinek megtartására, illetve a zenekari vagy oratorikus művek előadására is. Az 1880-as évek közepétől kezdve a Filharmóniai Társaság Zenekara alapvetően az Operaház és a Nemzeti Színház hivatásos zenészeiből állt össze. Ez a zenekar az első világháború kezdetéig mintegy félezer koncertet tartott Budapesten. A Filharmóniai Társaság Zenekarának az Operaház épülete 1907-ig adott otthont, mert ekkor avatták fel az első a mai értelemben vett igazi hangversenytermet Budapesten, a Zeneakadémia új épületében, ahová ezután a zenekar költözött. A Filharmonikusokat 1900 és 1919 között Kerner István (1867–1929) hegedűművész dirigálta. Tőle vette át 1919-ben az elnökkarnagyi tisztséget Dohnányi Ernő, aki ezt követően tizenöt esztendőn át, egészen 1934-ig állt a Filharmóniai Társaság Zenekarának élén.

A XX. SZÁZAD EGYIK LEGKIEMELKEDŐBB

ELŐADÓMŰVÉSZE

A Filharmonikusoknál betöltött elnökkarnagyi állása mellett Dohnányi Ernő mind zongoraművészként, mind pedig karmesterként folyamatosan koncertezett. Itthon a legnagyobb visszhangot kiváltó és legnagyobb hatású előadássorozatát 1920-ban tartotta, amelyen Beethoven összes zongoraművét eljátszotta. Visszatért a világ koncertpódiumaira is. Az Egyesült Államokban, 1922-ben sorra került újabb turnéja ismét csak diadalmenetnek bizonyult, olyannyira, hogy ekkoriban már a világ egyik legnagyobb élő zongoraművészeként kezdték el számon tartani. Dohnányi zongora- és kamaraestjei szinte mindenhol telt házakat vonzottak, és a kritikai visszhang gyakorlatilag minden esetben nagyon kedvező volt. 1923-ban végigturnézta Olaszország, Franciaország, Németország és Anglia legrangosabb koncerttermeit, zongorajátékával elkápráztatva a zsúfolásig megtelt termek hallgatóságát. Mindeközben fennmaradt jó kapcsolata a hazai zenei élet másik két óriásával, Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal is, akik azonban ekkoriban már egészen más utakon indultak el, mint Dohnányi.

BUDAPESTI JUBILEUM

1923-ban ünnepelte a székesfőváros Buda, Óbuda és Pest egyesülésének félévszázados jubileumát. Budapest megszületésének ötvenedik évfordulóját nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepelte meg a főváros vezetése, amelyhez gróf Bethlen István miniszterelnök (1921–1931) kormányai is igen nagyvonalúan hozzájárult. Szimbolikus jelentősége volt annak, hogy az ünnep fényének emelésére éppen attól a három zeneszerzőtől kértek új művet bemutatásra, akik a Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumának tagjai voltak, és ezért a Horthy-rendszer politikusai megbízhatatlannak tekintették őket. A felkérés egyben a művészek politikai rehabilitációját is jelentette, illetve annak beismerését, hogy a művészi értékrendek nem összekeverendők a napi politikával. A három művész igen különbözőképpen oldotta meg a feladatot. Dohnányi Ernő Ünnepi nyitány-a késő romantikus stílusával kiállt a zenei hagyományok és a

múlt folytatása mellett. Ezt az is bizonyítja, hogy nyitánya a Himnusz, a Szózat és a Magyar hiszekegy egy-egy idézetét tartalmazza. Bartók Bélának az ünnepi alkalomra írt Táncszvit című alkotása viszont a népzenei karakterek, így a romános, a szlovákos és arabos tételek beemelésével a kor nacionalista felfogásával szállt szembe. Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című műve a XVI. században élt Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításának szövegére íródott, és ezzel egyfajta nemzeti programot sugallt, illetve ráirányította a figyelmet a magyar történelmi múltra.

SZÓL A RÁDIÓ

Magyarországon a rádiózás hőskora az 1920-as évekre esett. 1923-ban kezdődtek meg a különböző kísérleti adások. Az első tapasztalatok alapján 1925ben a rádiózást állami monopóliummá nyilvánították. Ez azt jelentette, hogy csak a posta létesíthetett rádióadót, a műsorkészítés jogát pedig a Magyar Távirati Irodához tartozó Telefon Hírmondó Rt. kapta meg. 1928. április 29-én a déli harangszóval indította meg működését az a lakihegyi Telefunken rádióadó, amely képes volt a műsorsugárzást az egész Kárpát-medencére kiterjeszteni. Mivel sugárzása nem bizonyult kifogástalannak, ezért 1931-ben a rádió vezetői a Standard nevű akkori világcéget megbízták egy még nagyobb adó felállításával. Ez rekordidő alatt meg is épült, így a lakihegyi nagyadó már 1933-ban megkezdhette a rendszeres műsorsugárzást. A műsorszolgáltatás előfizetéses rendszerben folyt. Az első vevőkészülékek roppant egyszerű detektoros rádiók voltak, hiszen tulajdonképpen csak négy alapvető alkatrészből (tekercs, forgókondenzátor, detektor, fejhallgató) álltak. Dohnányi Ernő a Filharmóniai Társaság elnökkarnagyi pozíciója mellett 1931ben elvállalta a Rádió zenei osztályának igazgatói posztját is. Ekkoriban a Rádiónak már mintegy kétszázötvenezer előfizető hallgatója volt. A rádióműsorok bő harmadát különböző felolvasások, drámai előadások és tanfolyamok tették ki. A zenei adásoknak a negyede-harmada cigányzenéből állott, ám a hallgatók még ezt is kevesellték. Csak Dohnányi színrelépésével lett jelentős súlya a különféle komolyzenei anyagoknak. Az ő ízlésén és rátermettségén múlott ugyanis az, hogy milyen zenei anyagok kerülnek műsorra. Ennek volt köszönhető, hogy a Rádió sok kortárs magyar zenét mutatott be,

többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kósa György (1897–1984), Bárdos Lajos (1899–1986) és Farkas Ferenc (1905–2000) műveit. Ez egy határozott elkötelezettséget mutatott a magasabb zenei műveltség szélesebb körű megismertetésére és elterjesztésére is. Dohnányi a zenei adások minőségének folyamatos javítása érdekében el akarta érni, hogy a rádiónak legyen saját szimfonikus zenekara. Ez a kívánsága a pénzszűke miatt hosszú ideig nem teljesülhetett, kitartásának köszönhetően azonban végül 1943-ban létrejött a Magyar Rádió Zenekara.

BOLYONGÁS

Dohnányi Ernő 1934-ben visszatérhetett első nagy sikereinek helyszínére, a Zeneakadémiára, ahol főigazgatóvá nevezték ki, úgy, hogy mind a filharmonikusoknál, mind pedig a rádiónál betöltött állását is megtarthatta. Így a magyar zenei élet első számú vezetőjévé vált, amiből nyilvánvalóan az következett, hogy nem függetleníthette magát a Horthy-korszak kultúrpolitikájától. A Zeneakadémia keretében működött a magyar zeneoktatás legmagasabb szintű és legrangosabb intézménye, az 1925-ben Liszt Ferenc nevét felvevő Zeneművészeti Főiskola, amelynek igazgatását tehát 1934-ben vette át Dohnányi Hubay Jenőtől. Tanári karába a kor legnevesebb művészeit vette fel, így Bartók Bélát, Kodály Zoltánt és Weiner Leót. A második világháború kitörését követően a kulturális élet még a korábbi évekhez képest is erőteljesebben átpolitizálódott, amivel szemben Dohnányi már nem tudott kellőképpen szembehelyezkedni, és ezért az egyre erőteljesebb jobbratolódással való egyet nem értése miatt 1941 után fokozatosan minden pozíciójáról lemondott. A Horthy-rendszer 1944 októberében bekövetkezett bukása, és Szálasi Ferenc nyilasainak hatalomátvétele miatt Dohnányi 1944 novemberében elhagyta Magyarországot. A második világháború befejeződése után, vagyis 1945 nyarán vissza kívánt térni, ám a hazai sajtóban kampány indult személye ellen, és háborús bűnök elkövetésével vádolták meg. Emiatt végül mégsem jött haza, annak ellenére, hogy hosszas vizsgálódás után végül tisztázták a nemtelen vádak alól. A nevéhez tapadó gyanú azonban ezután is megmaradt, ezért komoly nehézségei támadtak az újjáéledő európai koncertéletbe történő beilleszkedéssel.

Egy ideig Angliában turnézott, majd elhagyva az öreg kontinenst 1948-ban Argentínába ment tanítani. 1949-ben az Egyesült Államokban telepedett, ahol a folyamatos koncertezés mellett mesterkurzusokat tartott. Számkivetettségben, New York-i otthonában érte a halál 1960-ban.

EGRESSY BÉNI

NEHÉZ KEZDETEK

A Borsod vármegyei Sajókazincz községben református lelkészként tevékenykedő Galambos Pálnak és feleségének, Komjáthi Juliannának hat gyermeke született. 1814-ben jött világra a legfiatalabb, és ő a Benjámin nevet kapta. A szerény körülmények között élő család gyermekei szigorú nevelésben részesültek. Galambos Pál kitűnő egyházi szónok hírében állt, de szilárd jelleme és kiterjedt műveltsége is nagy megbecsülésnek örvendett egyházában. Kedvelte a művészeteket, különösen a zenét, hiszen hegedülni, fuvolázni és zongorázni egyaránt tudott. A művészetek iránti rajongását két fia, Gábor és Benjámin is örökölték. A felserdült Gábor végül megszökött otthonról és vándorszínésznek állva felvette az Egressy művésznevet. A később ugyancsak a színészettel megpróbálkozó Benjámin bátyja példáját követve nevet változtatott, így a művészvilágban már Egressy Béni néven vált ismertté. Egressy Béni elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd beíratták a miskolci református gimnáziumba. Innen 1828-ban, tizennégy esztendős korában a sárospataki református főiskolára került, ám még ebben az évben elhunyt édesapja, özvegy édesanyja pedig nagyon súlyos anyagi gondok közé került. Benjáminnak ezért magának kellett gondoskodnia tanításának költségeiről. E nehéz kezdetekről ez áll a nem sokkal a halála után az Értesítő 1852 áprilisi számában közreadott életrajzában (szerzője valószínűleg bátyja, Gábor lehetett): „A tizenöt éves ifjút azonnal megüték az élet gondjai, s a különben olcsó város és mérsékelt költségű főiskola mind terhül volt szegény ifjúnak, s ahelyett, hogy iskoláit végezné, kisebb tanítói hivatalra lépett Mezőcsáton, Borsodban, 1833 januárjában. (…) Béni deli ifjú, sokáig lányilag fiatal, pelyhe nélkül bajusznak, szakállnak, Shakespeare szerint hölgyi szerepet vihet vala színpadon; kedélyben izgalmasság nélkül, elven; barátságban, mint később szerelemben, odaadó, magát feledő, menten számítás és viszontköveteléstől, de a szenvedélyben tartós; ez tette őt igen munkássá is.”

TANÍTÓBÓL SZÍNÉSZ

Iskolaévei alatt Egressy Béni főként szép, erőteljes és tiszta énekhangjával tűnt ki. A dicséretek hatására elmerült a zsoltárok tanulmányozásában, illetve éneklésében és karénekesi pályafutásról ábrándozott. A sárospataki főiskola elvégzése után az Abaúj vármegyei Sepsiben vállalt segédtanítói állást. 1832-ben báró Berzeviczy Vincét (1781–1834) kérte fel Abaúj vármegye és Kassa városa arra, hogy a vidék színházi életét fellendítse. A mecénás báró meg is szervezte Kassán a nemzeti daltársulatot, és ideszerződtette Egressy Béni bátyját, Gábort is. Az egymáshoz így földrajzilag is igen közel került két testvér gyakran találkozott egymással, aminek az lett az eredménye, hogy Egressy Béni otthagyta az anyagi biztonságot nyújtó tanítói állását és 1834-ben csatlakozott a kassai nemzeti daltársulathoz énekes színésznek. Berzeviczy Vince azonban még ebben az esztendőben elhunyt, és társulata anyagi támogató nélkül maradt. Mivel Kassa városának vezetői mindenféle ígéreteik ellenére sem biztosították a színészek megélhetését, ezért a nemzeti daltársulat tagjai végül Budára mentek, ahol a budai vár karmelita templomából kialakított színházban (ez a mai Várszínház) kezdtek el játszani. Egressy Béni szintén Budára szerződött, és egymás után játszotta el a legmegerőltetőbb énekes szerepeket. Mivel hangját sohasem kímélte, így 1837-re szinte teljesen tönkrementek a hangszálai. Ebben az esztendőben épült fel Pesten az első olyan kőszínház, amelyben nem német nyelven, hanem magyarul kezdtek el játszani. A Pesti Magyar Színház névre keresztelt intézménybe szerződött át ekkor a budai vár színésztársulata, így Egressy Béni is, aki viszont itt már szinte semmilyen komolyabb szerepet nem kapott tönkrement hangja miatt. A pesti színtársulatot az 1840-ben összeült országgyűlés az egyik törvénycikkével Nemzeti Színház néven az ország elsőszámú színházi intézményének ismerte el, ám ennek azonban Egressy Béni már nem örülhetett, mert a mellőztetéséből fakadó keserű csalódása miatt még 1838-ban elhagyta a társulatot.

GYALOGOSAN MILÁNÓBA

A csalódott Egressy Béni 1838-ban úgy határozott, hogy Itáliába utazik, azért,

hogy a prózai és az énekes színészmesterségben egyaránt tovább képezhesse magát. Mivel megtakarított pénze egy fillér sem volt, ezért merész vállalkozására gyalogosan indult el: „Midőn (…) Benjámin reménycsillaga lealkonyult, s fájdalma, mely hangja vesztése miatt érte, epedéssé vált Olaszország után. Talán az éghajlattól vára üdülést, talán éppen az a vágy vitte, mely a madarat a délibb ég alá? (…) Nemsokára útban látjuk Benjámint Olaszország felé” Elindulása előtt a következő sorokat vetette bátyjának levélpapírra: „Sajnos érzelmek tolultak a keblemre. Oly sok nyomort, oly sok ínséges napokat éltem földeden, oh haza! Bár még csak ifjú vagyok, mégis mi nehéz dolog tőled elválni. (…) Magyar vagyok, ez az, mi oly varázserővel csatol hozzád, oh szép hon! (…) Teljes könnyek görögtek le sovány arcomon, és gyermekként sírtam, kit anyja öléből először visznek iskolába.” Balatonfüredről indult el gyalog hosszú útjára és előbb Pécs, majd Szigetvár érintésével Horvátországba ment. Itt lement az Adria partjáig, ezután Fiumét érintve Triesztbe jutott, ahol hosszabb pihenőt tartott. Útja végül Velencén, Padován és Veronán keresztül Milánóba vezetett. Olaszországi tartózkodásáról nagyon keveset tudunk, bár néhány levelet azért küldött haza onnan: „Itt minden mutatja, hogy ez a harmónia dicső hazája, még a harangok is összhangzólag konganak, az utcai gyerkőcök a legszebb melódiákat éneklik.” Némely levelének tanúsága szerint Itália földjén az „éhhalál” leselkedett rá, vagyis az egész utazása igen nagy nyomorúság közepette telt el.

A LIBRETTISTA

„Olaszországi útjáról megtérve, a dalszínészeti pályát mások által elfoglalva lelé, s pótlékul irodalmi s dalszerzői munkásság virrada lelkében. (…) A hazai költészet felé fordulván, néhány népszerűbb dalnak hangra tételével próbálgatá zeneíró tehetségét. (…) Mit Szerdahelyi oly sok kitartással vitt az idegen dalművek áthonosításában: azt Egressy Béni szerencsésen folytatta nemcsak, hanem már librettókat is jó sikerrel alkotott: Erkel operái, Bátori Mária és Hunyadi László poétai része az ő műve, övé a sokat emlegetett Bánk bán-é is (…).”

Életrajzi részletének itt idézett tanúsága szerint Egressy Béni itáliai útjáról hazatérve felhagyott a színészmesterséggel, ám a művészi pályáról mégsem mondott le, mert tehetségét színművek fordítójaként, operák librettójának szövegírójaként és dalszerzőként kezdte el kamatoztatni. Az 1840-e évek elejétől folyamatosan komponált zenét és dalainak előadására saját cigánybandát szervezett, amellyel a Nemzeti Színházban is és külföldön is többször nagyon sikeresen szerepelt. Legnagyobb sikereit mégis Erkel Ferenc nemzeti operáinak, így például a Bánk Bánnak és a Hunyadi Lászlónak a szövegkönyveivel aratta. Nem csoda hát, ha 1843-ban szerződtették a Nemzeti Színházhoz fordítónak és librettistának. Ezekben az években azután több mint ötven darabot fordított magyarra, illetve összesen tizenkilenc opera szövegkönyvét írta meg. Saját színdarabok írásával is kísérletezett, amelyeknek szinte mindegyikét be is mutatták, ám ezek közül maradandónak csak a bakonyi betyárról írt a Két Sobri című népszínműve bizonyult hosszabb időn át maradandónak.

A SZÓZAT MEGZENÉSÍTŐJE

Zeneszerzői pályáját Egressy Béni a kortárs költők verseinek megzenésítésével kezdte. A legnagyobb hatást Petőfi Sándor tette rá, akinek azután számos versét megzenésítette. Egressy Béni még a hagyományosnak mondható magyar zenei irányzatokat követte, dallamai a csárdás és a verbunk műfajának keretein belül mozogtak, ezek ugyanakkor mégis nagyon megfeleltek a reformkorban kibontakozó magyar romantika érzésvilágának. A reformkor egyik kiválósága, Bartay András (1799–1854) zeneszerző és tanár kapott megbízást 1843-ban a Nemzeti Színház igazgatására, és ő pályázatok kiírásával igyekezett a magyar nemzeti dráma- és dalirodalom kibontakozását elősegíteni. Első pályázati kiírása Vörösmarty Mihály Szózat című versének megzenésítésére szólt, és ezt a pályadíjat végül Egressy Béni nyerte el, akinek dallamára szól mind a mai napig ez a mű. A rákövetkező évben, 1844-ben Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére írt ki pályázatot, amelynek díját Egressy Béni barátja és alkotótársa, Erkel Ferenc nyerte el. A Nemzeti Színház első két pályadíjasa a sikereken fellelkesülve elmélyítette együttműködését, aminek az eredménye többek között Verdi két művének, a Nabucco-nak és az Ernani-nak a Nemzeti Színház műsorára tűzése lett. Egressy fordította le az operák szövegkönyvét, Erkel pedig hangszerelte és vezényelte a műveket. Verdi két operájának 1847-

ban történt bemutatásával új korszak kezdődött a hazai operajátszás történetében.

A MAGYAR NÓTA ATYJA

Egressy Béni 1844-ben a Magyar Dalvirágok és a Petőfi dalok ciklusaival lett országszerte ismert és népszerű dalszerző, olyannyira, hogy hamarosan „a magyar nóta atyja” megnevezéssel kezdték el illetni őt. Dalainak azonban csak egy részét írta már kész szövegre (többek között például Petőfi Sándor: Ez a világ milyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet, Ereszkedik le a felhő; Tompa Mihály: Télen nyáron pusztán az én lakásom; Gaál József: Mi füstölög ott a síkon távolban; Erdélyi Gyula: Juhász a hegy oldalán), mert számos szerzeménye eredetileg hangszeres darabnak készült, és így csak később kapott szöveget. Ez utóbbiak közül a Fel fel vitézek a csatára kezdetű dal vált hihetetlenül népszerűvé, amelynek szövegét a már meglévő dallamra Thaly Kálmán írta meg. A népies műdalok egyik megteremtőjeként oly nagy hírnevet vívott ki magának, hogy a magyar népzene egyik legnagyobb megújítójaként kezdték el őt az 1840-es évek második felében ünnepelni: „Már mondatott, hogy ő szabályozá a magyar népzenét, vagyis ő alapítá meg barna zenészeink között a mailag divatos harmóniát, s ahelyett, hogy mint régen, csak az első hegedűst lehete jó ízlésnek hallgatni, most egész bandákat szívesen hallgathatunk, az ő érdeme. (…) Béni a mámoros zene hullámai közt feledé magát. Senki sem érezte jobban nála, mi a magyar zene és a csengő hangok.” Dalainak, szerzeményeinek virágkora az 1848/49-es forradalom és szabadságharc volt, mert népies stílusuk és szövegviláguk mozgósító erejűnek bizonyult. E népies műdalok mellett azonban számos népszínmű és színmű kísérőzenéjét is megkomponálta, ezek közül az első a Falusi lakodalom című, mára gyakorlatilag elfeledett darab zenéje volt. Több zenekari művet is alkotott, ezekből azonban csak a Klapka-induló bizonyult egyedül időtállónak. Dallamait később olyan világhírű zeneszerzők is feldolgozták, mint például Liszt Ferenc (10. és 12. magyar rapszódia), vagy az orosz származású zenefenomén, Anton Rubinstein (1829–1894). A szerzeményei iránt megnyilvánuló kortársi lelkesedés azonban nem feledtetheti azt, hogy a magyar zene progresszív megújításában valójában nem játszott szerepet. Erről az éles szemű kritikus, Ábrányi Kornél Egressy halálát követően néhány évtizeddel így nyilatkozott:

„Egressy Béni szélesbített keretű és a megszokottnál magasabb lendülettel bíró dalai, igaz, hogy szerencsés vegyületét képezték már akkor is a magyar népdalnak, s az ebből nemesebben kifejlődni törekedő műzenének: de azok szerzőjüknek zenészeti készületlenségénél fogva, mellyel azokat a világba dobta, éppen nem szolgáltak még meggyőző tényekül arra nézve, hogy a követelő tudósabb zenészek igényeit kielégítsék.”

KÁPOLNA

Bátyja példáját követve Egressy Béni az 1848-as polgári forradalom kitörését követően, a haza iránti lelkesedéstől hajtva nemzetőrnek állt, majd az osztrákokkal szembeni szabadságharc kibontakozásakor belépett a magyar honvédség kötelékébe. Miután báró Josip Jellasics (1801–1859) császári-királyi táborszernagy és horvát bán első támadási kísérlete 1848 szeptemberében kudarcot vallott a magyar függetlenség leverésére, azután Alfred Windisch-Grätz (1787–1862) herceget nevezték ki a császári seregek főparancsnokává, aki 1848decemberében indította meg támadását Magyarország ellen. Rövidesen elfoglalta a Dunántúlt, bevonult Pestre, majd 1849 februárjában a Duna-Tisza közének megszállására tett kísérletet. A hadseregével szembeszálló magyar főerők parancsnoka ekkor a lengyel származású gróf Dembinski Henrik (1791–1864) volt, aki Kápolna községnél próbálta megállítani Windisch-Grätznek a Debrecen irányába előretörő haderejét. Az 1849 február 26-26-én lezajlott kápolnai csatában Dembinski tanújelét adva hadvezéri alkalmatlanságának súlyos vereséget szenvedett. A csatában katonaként résztvevő Egressy Gábor sok más szerencsétlen társához hasonlóan megsebesül. Életrajzában ennek kapcsán ez áll: „Elég az: követte a forradalmi zászlót, kilépve családi köréből, ki a színészetből. Kápolnánál sebet kapott s megsántult, mely tehetetlen testi állapotban, felgyógyultáig, Borsodba Ónodra vonult egy barátjához, hol Dávid zsoltárainak, amint francia hangozat szerint elfogadák a reformátusoknál, orgonára tételével foglalkozott, mely művét eredeti kéziratban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint hangszerzeményeinek mindegyikéből is egy-egy példányt, hogy legalább egy hangmester legyen ott képviselve; mert nélküle más nincs.” Úgy tűnt, hogy sebe nem tartós, ezért a későbbiekben visszatért a honvédséghez, és egészen a szabadságharc leveréséig Klapka György (1820–1892) seregében

szolgált. Részt vett a komáromi vár védelmében, Klapka kapitulációja után végül menlevelet kapott, és így visszatérhetett a Nemzeti Színházhoz. A kápolnai ütközetben szerzett sebe azonban mégis elfertőződött, és a folyamatos kezelések ellenére egyre rosszabb fizikai állapotba került. Végül ez okozta a halálát 1851 júliusában. Mindössze harminchét esztendőt élhetett.

SZÍNÉSZÓRIÁS TESTVÉR

Egressy Béninek a bátyja, Egressy Gábor nemcsak egyszerűen a testvére volt, hanem egész életében a példaképe és a legjobb barátja is. Az 1808-ban született Egressy Gábor megszökve a szülői házból először 1826-ban állt színpadra Rozsnyón. Ezt követően két két évig vándortársulatokkal járta az országot, majd Kassára szerződött. Itt került Béni öccse annyira a hatása alá, hogy azután a színészi pályát választotta. Gábor 1831-ben Kassán elcsábította az akkoriban igen nagy hírnéven örvendő Szentpétery Zsigmond (1798–1858) színész szintén színművész Zsuzsika nevű húgát, akit azon nyomban feleségül is vett. Asszonyával 1834 végén a kolozsvári színtársulathoz szerződött, ahová követte őket Béni is. Egy évvel később már mind a hárman a budai Várszínházban játszottak. Bár Egressy Gábor 1837-ben elszerződött a pesti Magyar színházhoz, a következő évet mégis Bécsben töltötte tanulmányúton. Pestre való visszatérése után hamarosan barátságot kötött a hazai íróvilággal, így tagja lett Vörösmarty Mihály Csiga vendéglőbeli körének, a legszorosabb baráti kapcsolatot azonban 1844 után Petőfi Sándorral épített ki. Jól ismerte Kossuth Lajost, akit több előadókörútjára is elkísért. 1840-től a Nemzeti Színház társulatának lett a tagja, és ettől kezdve a legnagyobb drámai színészként tartották őt számon. A pesti forradalom kitörésekor, 1848. március 15-én este éppen ezért ő szavalhatta el a Nemzeti Színházban Petőfi Talpra magyar című versét a felhevült és ünneplő közönségnek. A szabadságharc kitörésekor nemzetőrnek állt, és a küzdelemben az utolsó pillanatig kitartott a haza védelmében. Egy rövid ideig a független magyar kormány szegedi kormánybiztosa volt, ezért a szabadságharc leverését követően Törökországba volt kénytelen emigrálni. Távollétében az osztrák hatóságok halálra ítélték, ám végül 1851-ben mégis amnesztiát kapott, és így hazatérhetett. Öccsével azonban már nem találkozhatott, mert Béni éppen azelőtt

hunyt el, hogy Gábor hazatérhetett száműzetéséből. Egressy Gábor mélyen gyászolta szeretett öccsét, akinek emlékét és művészetét halálig folyamatosan ápolta. 1854-től ismét a Nemzeti Színházban szerepelt, közben pedig megírta az első magyar színházelméleti művet. Ekkoriban főként Shakespeare-alakításaival tűnt ki, őt szokás tekinteni a magyarországi Shakespeare-kultusz elindítójának. 1865-ben elvállalta az első magyar Színitanoda tanári állását. Ennek vizsgajátékaként mutatták be 1866. július 30-án Obernyik Brankovics című drámáját, amelynek nyitóelőadásán szélütés érte, és még ezen a napon meghalt.

ELVINUS

A TEMPLOMI ZENE MEGSZÜLETÉSE MAGYARORSZÁGON

I. (Szent) István király (1000–1038) korától kezdve az egyházszervezet folyamatos bővülésének köszönhetően egy új, keresztény zenekultúra bontakozott ki fokozatosan Magyarországon. A káptalani, a plébániai és kolostori iskolák, nem csak az írásbeliség és a tudomány akkoriban egyedüli letéteményesei, hanem a zenei kultúra terjesztői is voltak. A korabeli iskolai oktatás két legfontosabb elemének ebben az időszakban a grammatica és a musica számított. A koraközépkori magyar iskolákban a gyermekeknek akár kéthárom órát is énekelniük kellett egy-egy templomi misén. A keresztény liturgia szerint a mise Krisztus keresztáldozatának szentségi megjelenítése. Az éneklés már a kezdetektől fogva a keresztény istentisztelet elválaszthatatlan része lett, mert a közösségi összetartozás egyik leghatásosabb kifejezésformájának tekintették. Ez az ének persze a mai fogalmaink szerint inkább énekbeszédnek, illetve stilizált éneknek tekinthető. Az első magasrendű európai műzene az a gregorián stílus volt, amely még egészen visszanyúlt a Krisztus születése körüli mediterrán zenekultúrához, és amelyet azután Magyarországon az úgynevezett pentatonizált változatrendszerben vettek át. A gregorián zenei irányzatának névadója I. (Nagy Szent) Gergely (590-604) pápa volt, aki egyházában a zenét és az éneklést az egységes liturgia kialakításának szolgálatába állította.

ZSOLOZSMA ÉS SZEKVENCIA

A nyilvános istentiszteleteknek a mise mellett a másik formája a zsolozsma volt, amely végeredményben nem más, mint a papság hivatalos, naponta meghatározott időpontokban és karban elmondott imája. A papi zsolozsmának két nagy válfaja alakult ki: a szerzetesi és a székesegyházi gyakorlat. Az imaórákat – amelyekre a papság és a szerzetesek egyaránt kötelezve voltak –

Szent Benedek regulája szerint határozták meg. Maguk az imaórák zsoltárokból, himnuszokból, könyörgésekből, illetve olvasmányokból állottak. A zsolozsma szerkezetének (azaz mit kell énekelni), és repertoárjának (vagyis milyen rend szerint kell énekelni) meghatározásában Magyarországon feltehetően először Lukács (1158–1181) esztergomi érsek intézkedett. III. Béla király (1172–1196) lépést akarván tartani az európai zenei élet fejlődésével, elküldte Párizsba az egyik, Elvinus nevű udvari klerikusát, hogy az ottani liturgikus énekeket tanulmányozza. Valószínűleg ennek az útnak a hatására terjedt el Magyarországon is az úgynevezett szekvencia-költészet. Maga a szekvencia eredetileg a mise egyik énektétele volt, azt a szentlecke után énekelték, vagyis a szentlecke után énekelt alleluja utolsó szótagjának hosszú dallammal bővített bővítményeként jelent meg. Hazai elterjedése után nagyon hamar népszerűvé vált, aminek köszönhetően azután itthon is számos született belőle. Ezek közül az egyik legkiemelkedőbb alkotás Szent László zsolozsmája, amely nem más, mint a szent uralkodó tiszteletére és kultuszának ünneplésére valamikor az 1192es esztendő után Váradon költött éneksorozat.

SZENT LÁSZLÓ ZSOLOZSMÁJA (RÉSZLET)

Új dicséret szava zengjen a királynak, énekeljen ujjongásunk dallama. Mint a lépesméz, az ének olyan édes, a dicséret László királyt zengje ma. Királyunknak szóljon ének, erősítse a dicséret mennyországi hangjait.

Hitvallóknak ura áldott! Tőle nyerték a királyok élet ajándékait. Dicsőítnek esengve mindenek, királyoknak gyöngye, ki mennyeket ígérsz s üdvnek javait. Ó mily boldog s milyen ékes, szent nevével fényességes, Várad híres temploma! Századok királya mosta kezét tisztára, szenny ne érje már soha.

MAGYAR SZENTEK DALCIKLUSAI

A magyar szentek zsolozsmái alapvetően az egyes szentek helyi kultuszának erősítését, folyamatos táplálását szolgálták. Ennek megfelelően általában az adott hely, vagy vidék szellemiségéhez igazodó liturgikus szövegek születettek. Így természetszerűleg az Elvinusnak tulajdonított zsolozsma szövege sem csak Szent László, hanem a váradi egyháznak a tekintélyét és nagyságát is hivatva volt kifejezni. A magyar szentek zsolozsmáinak tehát az adott elsősorban jelentőséget, hogy a műfaj általánosan meghatározott keretei között lehetőséget kínált az egyéni hangvétel kialakítására is, amelyre a mise keretei között

nemigen kínálkozott más lehetőség. A zsolozsmákat részben átírással, részben pedig átszövegezéssel vagy új tételek komponálásával igazították a hely szelleméhez. Mindenképpen új alkalmazást jelentett az az eljárás, amikor a magyar zenészek tollából a zsolozsmákat a helyi szentek életéhez kapcsolódó dalciklusokkal egészítették ki, mint ahogyan az ugyancsak Váradon keletkezett alábbi dalszövegrészletből is kitűnik:

Áve, égi király híve, királyoknak gyöngye, éke, László, mennyeknek sorsosa! …………………………… Boldog Várad, szálljon híred, növekedjék dicsőséged, visszhangozzák századok. ………………………………

A REJTÉLYES ELVINUS

Néhány bizonytalannak tűnő utalástól eltekintve Elvinus életéről gyakorlatilag szinte semmilyen információval sem rendelkezünk. Annyit azonban bizton állíthatunk róla, hogy III. Béla király megbízatásából Párizsban járt, és ez az utazás a korabeli viszonyok közepette nemcsak fáradságos, hanem rendkívül veszélyes is lehetett. Fegyveres kíséret nélkül ugyanis ekkoriban könnyen válhatott az utazó zsákmányra éhes útonállók, vagy rablólovagok martalékává. Az ilyen hosszú útról való megtérés tehát már önmagában is nagy szerencsének számított, amelyet Isten különleges kegyének volt szokás tulajdonítani. Elvinus mindenesetre megbízatását sikerrel teljesíthette, aminek köszönhetően hazatérése

után királyának kegyéből Várad püspöke lett. A váradi püspökséget mintegy száz évvel Elvinus kora előtt alapította I. (Szent) László király (1077–1096), méghozzá oly módon, hogy egy korábbi, vagyis Szent István által létrehozott püspökség központját helyezte át Biharvárról Váradra. Szent Lászlót halála után a váradi püspökség székházában temették el, és helyi kultusza már nagyon hamar kialakult. Az Elvinust váradi püspökké emelő III. Béla az egész országban sikeresen terjesztette el a lovagi erényeiről elhíresült elődjének kultuszát azáltal, hogy I. Lászlót éppen az ő kérelmére avatta szentté III. Celesztin pápa 1192-ben. Szent László zsolozsmája, valamint a hozzá kapcsolódó dalciklus a szentté avatási eljárás körüli időben keletkezett, vagyis éppen Elvinus püspökségének ideje alatt, ezért hagyományosan őt tartják ezek szerzőjének, bár erre semmilyen kézzelfogható bizonyíték sincs. Akár így van, akár nem, mindenesetre a gregorián stílus hazai megteremtésével benne tisztelhetjük a legkorábbi, név szerint ismert zeneköltőt. Bár e Váradon keletkezett Szent László zsolozsma és dalciklus nagyon változatosnak mondható, mégsem mutat még olyan egységes képet, mint a tervszerűen felépített, klasszikus tételeken nyugvó, és valószínűleg már az 1280-as években született Szent István zsolozsma. A két szent király mellett a Szent Imre és az Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére írott zsolozsmák is nagyon hamar népszerűekké váltak, így gyorsan beépültek a magyarországi egyházak liturgikus életébe. A XII. század végén keletkezett Szent László zsolozsma eredetiségét mindazonáltal nagyban növeli, hogy nem csak új szöveg született a dalciklus megírása révén, hanem ahhoz friss és önállóan kitalált dallamot is társított a szerző, amely így újszerűsége ellenére is egyedibbé és átélhetőbbé tette a helyi liturgiát:

Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály, Magyarországnak édes oltalma, Szent kerályok közt drágalátus gyöngy, csillagok között fényességes csillag. ………

Mikoron méglen gyermekded volnál, kihozta Béla kerály jó Magyarországba, hogy dicsekednél te két országban: Magyarországban és mennyországban. Letelepedél Bihar-Váradon, ah városnak lől édes oltalma, templomot rakatál Szíz Máriának, kiben most nyugoszol minden tisztességvel. Körülfekszenek téged császárok, püspökök, kerályok és jobbágy urak; olaj származik szent koporsódból, tetemed foglaltatik az szép sár aranyból. ……..

ERKEL FERENC

ZENEI TANÍTÓMESTEREK

A Himnusz 1844-ben történt megzenésítésével a magyar kultúrába nevét örökre beíró Erkel Ferenc 1810-ben született egy dél-alföldi kisvárosban, Gyulán. Apja, Erkel József kántortanító és egyházi karnagy volt, így gyermekei zenei alapműveltségét ő alapozta meg. Az ifjú Erkel Ferenc az iskoláit eleinte Nagyváradon, majd Pozsonyban végezte. Első zenei tanítómestere a Morvaországból Pozsonyba elszármazott Klein Henrik (1756–1832) zeneszerző volt. Klein egy ideig a pozsonyi Notre-Dame zárda zeneigazgatójaként működött, ezt követően, 1796-tól a pozsonyi fő-nemzeti iskola rendkívüli zenetanáraként vált hírnevessé. Kantátákat, dalokat és egyházi zeneműveket is szerzett. Művészetével és pedagógi munkásságával egyaránt igen nagy hatást gyakorolt Erkel Ferencre. Klein hírneve egyébként később a határokon túlra is eljutott, amit az is bizonyít, hogy 1805-ben a Stockholmi Királyi Zeneakadémia tagjává választották. Erkel Ferenc 1828-ban, tizenhét esztendős korában Kolozsvárra szerződött házi zenetanárnak. Itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel (1789–1869), Erdély zenei életének akkori vezéralakjával. A Bécsben született Ruzitska báró Bánffy János házi zenetanítójaként került 1810-ben Erdélybe. Kolozsvárra 1819-ben költözött, ahol szintén zenetanításból tartotta fenn magát. Egy ideig a kolozsvári Nemzeti Színház karmestereként működött. Ekkoriban ismerkedett meg Erkellel, akit karmesterségre és zeneszerzésre tanított. Ő formálta ki az ifjú zenei ízlését, és irányította figyelmét az operák és szimfonikus zenedarabok felé. Erkel világképének formálásában nagy szerepet játszott az ugyancsak Kolozsváron megismert Brassai Sámuel (1797–1897) polihisztor is, aki felhívta figyelmét a magyar nemzeti kultúra, benne különösen a tudományok, a művészetek és az oktatás fejlesztésének szükségességére. Zongoraművészként Erkel Ferenc 1834-ben mutatkozott be először Pesten, amellyel azonnal felkeltette a hazai zenei élet érdeklődését. A Honművész 1834. május 8-i száma így számolt be erről: „Pesten előadatott a Nemzeti Casino

termében (…) Sphor E-dúr kvartettje (…) fortepianínón ritka ügyességgel, mind a jobb, mind a balkéznek egyirányos fürgeségével játszá a Kolozsvárról jött s éppen Pesten keresztülutazó, Békés-Gyulán született hazánkfia s klavírtanító Erkel Ferenc úr. Valamint jeles előadását méltán megtapsoltuk, úgy méltán s kétszeresen örülhettünk (…), hogy megismertetett velünk oly honi s tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk (…).” A sikeren felbuzdulva Erkel 1835-ben végleg Pestre költözött. Erkel Ferenc öccse, ifjabb Erkel József (1813–1859) is zenei pályára lépett. Először tenorénekesként lett ismert, majd az 1833/34-es évadban Ruzitskától átvéve a karnagyi pálcát a kolozsvári színház karnagyaként működött. Bátyjával együtt költözött 1835-ben Budára, és 1837-től a Nemzeti Színház énekese lett. A hazai zenei életben azonban sehogyan sem találta a helyét, ezért 1840-ben Hamburgba ment, ahol éveken át sikeresen szerepelt az operai színpadokon. A szabadságharc után visszatért Magyarországra, de helyét ekkor sem lelte, így visszatért szülővárosába, Gyulára és itt is hunyt el nagy csendben.

ZONGORAMŰVÉSZ ÉS KARNAGY

Erkel Ferenc Pestre való költözése után először két évig a Városi Német Színház, valamint a Budai Magyar Színjátszó Társaságnál működött karnagyként. 1837-ben szerződött a Pesti Magyar Színházhoz, amely nem sokkal később Nemzeti Színházzá alakult át. Itt a színházban mintegy három évtizeden keresztül volt zenei vezető és irányító szellem. Karnagyi tevékenysége mellett ugyanakkor rendszeresen koncertezett zongoraművészként is, és ezekről a Honművész rendszeresen be is számolt: „Pesten a Nemzeti Casino termében [1835] nov. 1-jén adatott hangászati mulatságokon, melyre középszámú hallgatók jelentek meg, tárgyai voltak: 1. Haydn d-moll quartettja. 2. Onslov esdur quintettje (két cello). 3. Chopin concertja (II-dik műve); játszá fortepianón a több ízben jeles tehetségeiről dicsért Erkel úr, a budai színház karmestere. Kísérte őt 5 húros és 3 fúvósszer. Ezen itt még nem hallatott s új ízléssel készült hangmű nemcsak kellemes mineműségére, hanem igen helyes előadatására nézve is köztetszést nyert, s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagymértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazák tapsaikkal a válogatott műértő

hallgatók.” Ekkoriban kezdett el alkalmilag zeneszerzéssel foglalkozni, vagyis saját zenedarabokat is írni, főként zongoraműveket. Ezek közül a Rákóczi-induló, az Eredeti magyar és a Marches hongroises magyaros témájuk és romantikus stílusuknál fogva igen nagy sikert arattak a reformkor szellemi közegében, de mindmáig maradandónak bizonyultak.

A NEMZETI OPERA MEGTEREMTÉSE

Magyarországon az 1830-as évek elejétől merült fel több zenészben és zeneszerzőben egyaránt a magyar nemzeti opera megteremtésének igénye. Az első ilyen irányú kísérlet Ruzitska József (1775–1824) nevéhez fűződik, akinek a Kolozsváron 1822-ben eljátszott Béla futása című műve volt az első bemutatásra került magyar opera. Ennek zenéje még alapvetően verbunkos motívumokra épült, mint ahogyan Rózsavölgyi Márk 1839-ben előadott Visegrád kereskedői című darabjának is. A hazai és külföldi zenei tendenciáknak egységes stílussá való formálása azonban először Erkel Ferencnek sikerült, aki az olaszos, a magyaros és a németes formanyelv ötvözésével alkotta meg első, a magyar romantika zenei példaképévé vált operáját, a Báthori Máriát, amit a Nemzeti Színház mutatott be 1840-ben. Bár ez az első operamű is már nagy feltűnést keltett a hazai közönség körében, ám az igazi és hatalmas sikert Erkelnek a következő operája, a Hunyadi László hozta meg 1844-ben. A darabot szintén a Nemzeti Színházban mutatták be, és azon jelen volt Ábrányi Kornél is, aki éppen ennek a műnek a hatására választotta a zeneszerzői hivatást: „Ilyen viszonyok közepette köszöntött be az 1844-ik év, mely a magyar zene, a magyar opera s Erkel Ferenc élettörténetében a legnevezetesebb mozzanatot képezi. Mindjárt az év kezdetén (…) került színre az ő nagy érdeklődéssel várt Hunyadi László operája (…). Mikor az első felvonás végén először csendült fel a >Meghalt a cselszövő < kezdetű s még ma is mindig felvillanyozó karének, elementáris tapsvihar tört ki (…). A közönség tömegesen felkelt a helyéről, kendőket, kalapokat lobogtatott s zúgta az éljeneket. Mikor pedig a vasfüggöny legördült, többször követelte a kar ismétlését, a szerzőt pedig számtalanszor hívta ki a lámpák elé s a zenekar

értékes ezüst-babérkoszorút s billikomot nyújtott át neki emlékül.” A Hunyadi László című opera ősbemutatóján Szilágyi Erzsébet szerepét Schodelné Klein Róza (1811–1854) szoprán énekesnő alakította, akiben az első szakszerűen képzett és európai színvonalú magyar operaénekest tisztelhetjük. Erkel Ferenc első két operájának szövegkönyvét Egressy Béni írta, akivel barátsága és szoros együttműködése annak 1851-ben bekövetkezett halálig fennmaradt. Erkel a Hunyadi László bemutatásának évében zenésítette meg Kölcsey Ferenc Himnusz-át is, és ezzel vitathatatlanul a magyar nemzeti zenekultúra apostola lett.

FORRONGÁS

A reformkori (1825–1848) modernizációs törekvések kudarca indította el a magyar polgári forradalmat. A pesten 1848. március 15-én kitört forradalom a magyar nemzeti kultúra diadalmenete is volt. A bécsi udvart képviselő pesti helytartótanács meghátrálást a fiatal és lelkes forradalmárok 15-én este ünnepi előadással tisztelték meg a Nemzeti Színházban. A jeles nap egyik részvevője és krónikása, a német származású Birányi Ákos (1816–1855) újságíró részletesen beszámolt erről az előadásról is: „Így vontaták a nép apostolát sebesen s diadallal egész a magyar színházig. Itt közkívánatra Bánk bán adatott este – Katona dicső műve, melyben szinte szabadsághősök küzdenek idegenek önkénye s kormányzása ellen, – s miután híre futamodott, hogy Táncsicst a színházba viszik, roppant sokaság gyűlt, nemzeti jelekkel ékesítve (…). A páholyok megnyíltak a népnek (…), míg a színészek a színpadra valamennyien kiállottak, bámulván a játékot, mit a nép kezeikből kiragadott (…), Egressy Gábor, úgy mint volt a szabadlelkű Petur bán öltönyében előre lépve, polgártársait megkérdé: vajjon Bánk bán előadását folytassák-e, vagy a Hunyadi László dalmű némely kedveltebb szakait énekeljék a színészek? (…) Ezután Wolf és a kardalnokok a Hunyadi László dalműből énekeltek, mellynek e szavainál: Meghalt a cselszövő; többen Metternich nevét kiáltozták.” Az idézet tanúsága szerint a pesti forradalomban Erkel operája a magyar nemzeti függetlenség egyik szimbóluma lett. A mű iránti hatalmas lelkesedés érlelte meg Erkel Ferencben azt az elhatározást, hogy Katona József Bánk bán című nemzeti

drámáját is megzenésíti. Egressy Béni a szabadságharc idején el is készítette a leendő opera szövegkönyvét, ám a szabadságharc leverése miatt Erkel egy időre elállt a mű megkomponálásától.

BÁNK BÁN

A szabadságharc leverését követően Ferenc József osztrák császár és magyar király (1848–1916) úgynevezett neoabszolutista politikát vezetett be, amelynek irányítója Alexander Bach volt. 1859-ben az osztrákoknak az olaszoktól elszenvedett súlyos veresége arra indította az osztrák birodalom uralkodóját, hogy országaiban reformokat vezessen be, és ez a szellemi, illetve a kulturális élet számára Magyarországon az újrakezdés lehetőségeit hordozta magában. Így lett az 1861. év legnagyobb hazai zenei eseménye Erkel Ferenc Bánk bán című operájának bemutatója, Egressy Béni librettójára. Ábrányi Kornél igen nagy lelkesedéssel írt később erről az eseményről: „1861-ben március 9-én volt első bemutatása az ő rég várt Bánk bán-jának a Nemzeti Színházban, mely örökre emlékezetes mozzanata s diadala marad a hazai műtörténelemnek (…). Az azóta leszűrődött magyar közvélemény ma is épp oly egyhangúlag azt vallja, amit akkor, hogy Erkel Ferenc írhatott – s írt is – Bánk bánnál még hatalmasabb, még magasabb szárnyalású zenedrámákat, minők a Dózsa György, a Brankovics (…), de egyet sem olyat, mint Bánk bán, mely örökké eszményképe marad az illatos és erőteljes magyar dallamosságnak (…). Mikor Bánk bán első előadása után szétoszlott a közönség, mámoros ittassággal eltelten a hallottaktól és látottaktól, csak egy gondolat vett rajta erőt, mely egy egész nemzet összérzületét fejezte ki: hogy megszületett a legfenségesebb, legnépszerűbb magyar zenészeti epopéa (…).” A Bánk bán, és annak bemutatása Erkel Ferenc művészi pályájának csúcspontját jelentette. Bár később is írt még nagyszabású és remek kiállítású operákat, ám ezeknek a sikere már meg sem közelítette a Hunyadi László-ét vagy a Bánk bánét. A zenetörténészek megállapítása szerint a Bánk bán nemcsak a nemzeti függetlenség igényét sugalló témája miatt lehetett sikeres, hanem azért is, mert harmonikusan tudta ötvözni egymással a francia, az olasz és a magyaros stílust. Mosonyi Mihálynak az operáról szóló bírálatában a legnagyobb elismerés hangja csendül ki: „Ezen második felvonást az egész dalmű fénypontjának lehet

nevezni. Valóságos zenészeti pazarlást követett el a szerző e második felvonásban. Mindent fel lehet abban találni: művészeti igazságot a kifejezésben, eredeti s megható zenei gondolatokat, új hangszerelési hatást (melyben legfőbb szerepet játszik a cimbalom, a viola d`amour-hárfa és az angolkürt. Mindezek együttvéve valóban igéző hatást gyakorolnak a hallgatóra (…).”

A FŐVÁROS ZENEI ÉLETÉNEK FELVIRÁGOZTATÁSA

Erkel Ferenc a szabadságharc leverését követően Pest zeneéletének felvirágoztatására törekedett. E törekvését kitartó és szívós szervezőmunka jellemezte. Ennek első látható eredménye 1853-ban az első állandó magyar szimfonikus zenekar, Filharmóniai Társaság létrehozása lett, amelynek koncertjein számtalan esetben vezényelt, hiszen egészen 1871-ig a karnagya volt. Az 1850-es években számos népszínmű zenéjét komponálta meg, amivel a magyar színjátszás ügyét kívánta előmozdítani. Az 1861-ben összeült magyar országgyűléshez egy nagyon bátor hangú levelet írt, amelyben az önálló magyar operatársulat, illetve egy állandó operaház épületének létrehozására tett javaslatot. Bár ekkor ez a törekvése nem járt sikerrel, kezdeményezését nem felejtették el, így az Operaház 1884-ben megnyitása után a ház főzeneigazgatói címével tüntették ki. Ugyancsak az ő kitartásának volt köszönhető a magyarországi dalárdamozgalom felvirágzása is. 1868-ban megválasztották az Országos Magyar Daláregyesület vezető karnagyának, és ez jó néhány kórusmű megírására is inspirálta őt. Két évtizeden keresztül töltötte be a daláregyesület karnagyi tisztét, amelyről azután csak hanyatló egészsége miatt mondott le.

ZENEAKADÉMIA

A muzsikálásnak az előadó művészet más ágaihoz hasonlóan igen hosszú időn keresztül nem volt állandó pódiuma Magyarországon. A XVIII-XIX. században először főként a főúri kastélyok színháztermeiben, majd később a nagypolgári szalonokban került sor úgynevezett házikoncertekre. Ebben a házimuzsikálásban

azonban még az amatőr és a profi zenélés nem különült el élesen egymástól, erre csak fokozatosan, a XIX. század második felében nyílt meg a lehetőség. A magyar zenekultúra továbbfejlődésnek egyik legalapvetőbb feltétele a Magyar Királyi Zeneakadémia létrehozása volt, amely 1875. novemberében nyitotta meg kapuit. Felállításáról már a kiegyezést követően, 1869-ben rendelkeztek, ám az anyagi feltételek hiánya miatt a megvalósítására még hat esztendőt kellett várni. Az 1873-ban elfogadott zeneakadémiai tervezet szerint a nyugati főiskolákon már szokásos szinte valamennyi tanszak elindításával és huszonöt tanár irányításával kívánták az intézményt elindítani, ám végül 1875-ben csupán két tanszak, a zongora és a zeneszerzés szakokon indulhatott meg az oktatás. A Zeneakadémia első elnöke a világhírű zeneszerző és zongoraművész, Liszt Ferenc (1811–1886), első igazgatója pedig az akkorra már a magyar nemzeti opera megteremtőjeként elhíresült Erkel Ferenc lett. A Zeneakadémia első épülete a Duna-parti Hal téren állt, ám ezt az intézmény a folyamatos bővülése miatt hamarosan kinőtte, ezért 1880-ban új helyszínre, a Sugár (ma: Andrássy) útra költözött. A Magyar Királyi Zeneakadémia ebben az időben egyre-másra bocsátotta útjára a világban elismerést szerző művészeket, aminek köszönhetően Európa egyik legfontosabb és legjelentősebb zenei műhelyének könyvelték el. A hazai és az egyre nagyobb számú külföldi hallgató képzése szükségessé tette egy még újabb épület felépítését az intézmény számára. A Zeneakadémia „zenepalotáját”, vagyis kifejezetten az erre a célra épített új épületét 1907-ben avatták fel a mai Liszt Ferenc téren, ahol mind a mai napig is működik. A Zeneakadémia új épületében két ünnepélyes nyitóelőadást tartottak. Az első nyitóelőadáson az intézményben 1875-óta tevékenykedő tanárok, vagyis Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Mihalovich Ödön (1842–1929) egy-egy művét szólaltatták meg, majd a két nappal később megrendezett második nyitóelőadáson az intézménynek addigra már világhírűvé vált tanítványai léptek fel hatalmas sikerrel. Erkel Ferenc tíz esztendőn át volt a Zeneakadémia igazgatója, illetve a zongora tanszak tanára, így zenepedagógusi működésével nagy szerepet játszhatott egy új, képzett és tehetséges zenésznemzedék elindításában.

ÜNNEPLÉS ÉS HANYATLÁS

Erkel Ferenc zeneszerzői sikersorozata a Bánk bán bemutatójáig tartott. Később írt operáit már nem fogadta olyan lelkesedéssel sem a zenekritika, sem pedig a közönség. Ebben részben szerepet játszhatott az is, hogy olyan librettista alkotótársat már nem tudott találni új műveihez, mint amilyen korábban Egressy Gábor volt. Az 1867-ben bemutatott Dózsa György még nagy feltűnést keltett, mert a témája miatt a közönség egy része a kiegyezés, illetve Ferenc József megkoronázása elleni tiltakozásként értelmezte. A kiegyezést követő dualista rendszer szellemiségében a magyar nemzeti érzelmekre apelláló, történelmi témájú operái fokozatosan talajtalanná váltak, így utolsó operái, a Brankovics György (1874), a Névtelen hősök (1880) és az István király (1885) már sikertelennek bizonyultak. Ezekben a zenedrámákban a hagyományos, úgynevezett zártszámos szerkesztéstől eltávolodva a népi zenedráma megteremtésének igényével lépett fel. Az István király végső formába való öntésében saját legidősebb fia, Erkel Gyula volt a segítségére. Bár az 1880-as években általános tisztelet és megbecsülés vette körül, hiszen a XIX. században létrehozott összes magyar zenei intézménynél vezető szerepet töltött be, zeneszerzőként ennek ellenére egyre inkább elszigetelődött. Az öreg mester utolsó operáinak kudarcaitól kissé megkeseredve 1887-ben nyugdíjba vonult, lemondva az egyes zenei intézményekben betöltött tisztségeiről. Félévszázados művészi jubileumáról a főváros mindenesetre zajos ünnepséggel emlékezett meg egy évvel később, 1888-ban: „Az ünnepség két napra lett elosztva. December 16-án délelőtt a Vigadó nagytermében vette kezdetét díszgyűléssel (…). Déli 12 órakor küldöttség ment Erkel Ferenc lakására, hol Falk Zsigmond lelkese beszéd kíséretében hívta meg az ősz mestert az ünnepségre, kit megjelenésekor hosszantartó éljenekkel üdvözölt a teremt zsúfolásig megtöltött díszes közönség, a zenekar pedig háromszoros tust zengett a tiszteletére. (…) Ezután Jókai Mór, a nemzet koszorús írója s költője, Erkel Ferenc legkimagaslóbb élő kortársa vette át a szót, s a közönség frenetikus éljenzései közt hosszabb beszédben üdvözölte a jubilánst (…).” A jubileumi ünnepséget követően két évvel, 1890-ben születésének nyolcvanadik évfordulóját is fényes külsőségek közepette ünnepelte meg a főváros. Erkel Ferenc ekkor már teljes visszavonultságban élt. Teste megfáradt ugyan szelleme azonban még mindig friss volt. Sokat sakkozott ekkoriban. A mester ugyanis neves sakkozó is volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakk-körnek az első évben alelnöke, majd ezután hosszabb időn át elnöke lett. Több sakkjátszmáját közölték német szaklapok, és sakkteljesítményeiről a legnagyobb elismeréssel írtak. 1890-től Erkel már csak alig egy-két emberrel érintkezett,

ezek közé tartozott Érdy Lajos (1854–1918) ügyvéd és újságíró is, aki a nagy művész életének utolsó idejéről később krónikát írt: „Legutoljára, 1892. december 30-án Brahms f-moll kvintettjét játszottuk el Erkelnek. Gyászos és vigasztalan zene, minden szürke és komor; már a párhuzamos kvint-menetek, mint valami különös, elsuhanó váz-alakok, izgatott hangulatot keltenek (…). Erkelt nagyon érdekelte, belemélyedt, de nem nyilatkozott róla. 1892 és 1893 közti télen már ritkán jött el közénk. Ehelyett orvosától folytonos betegeskedéséről értesültünk s végül egy szokatlanul zord tavasz végén örökre eltávozott (…).”

ERKEL FERENC FIAI

Erkel Ferenc 1839-ben vette nőül Adler Adélt, és boldog házasságukból négy, muzsikus tehetséggel megáldott fiú született. A legidősebb fiú, Erkel Gyula (1842–1909) először apjától, majd Mosonyi Mihálytól tanult zenélni. Képzettségének köszönhetően dobosként a Nemzeti Színház zenekarában zenélhetett 1856 és 1861 között, eközben azonban zongoraművészként is több önálló koncertet adott. 1861-től két esztendőn át gróf Zichy Rezső családjánál működött zongoratanítóként, majd ismét a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1884-től 1889-ig az Operaház karmestereként tevékenykedett. 1879-ben a Zeneakadémiára is meghívták tanítani. 1891-ben megalapította az újpesti zenei konzervatóriumot, és annak első igazgatója lett. 1892-ben egy rövid időre visszatért az Operaházba, ahol főként a francia és olasz operaelőadások dirigálásával tűnt ki. Zeneszerzőként sok zongoradarabot, illetve balettzenét szerzett, de írt színpadi kísérőzenét is, és néhány népszínművet (A falu rossza, A tolonc, stb.) is nagy sikerrel zenésített meg. Erkel Ferenc második fiát, Erkel Eleket (1843–1893) eredendően ipari pályára szánta, ezért ő ifjú korában az óbudai hajógyárban dolgozott kovácsmesterként. Szabad idejében azonban zenét tanult, és tehetségének köszönhetően 1860-ban felvették a Nemzeti Színház zenekarába, illetve a színház ügyelőjének. Erkel Ferenc meghajolva második fia kitartása előtt, ezekben az években zeneszerzésre és vezénylésre kezdte el tanítani. Meg is lett e képzés hatása, mert 1875-ben Erkel Elek a Népszínház első karmestere lehetett, ahol az 1884-85-ös operaházi évadát leszámítva egészen haláláig nagy megbecsülésnek örvendve dirigálhatott.

Erkel Elekben a magyar operett egyik megteremtőjét is szokás tisztelni, darabjait (Székely Katalin, Tempefői, Kassai diákok) az 1880-as években kirobbanó sikerrel játszották. Erkel Ferenc harmadik fia, Erkel László (1845–1896) zenepedagógussá és karnaggyá képeztette magát. Zenei pályáját a gyulai dalárda karmestereként kezdte, majd 1871-től Pozsonyban működött zenetanárként. 1878-tól 1881-ig a Pozsonyi Magyar Dalkör karmestere volt, és ekkoriban számos dalt írt férfikarra. Zenetanárként tanítványai közé tartozott az ifjú Bartók Béla. Erkel Ferenc negyedik gyermeke, Erkel Sándor (1846–1900) 1875-ben a Nemzeti Színház első karmestere lett, majd 1876 és 1885 között a Nemzeti Színház operai igazgatójaként tevékenykedett, ezt követően pedig haláláig az Operaház első karnagya lett. Életében a magyar karmesterek legkiválóbbjának tartották. Sok zeneművet írt, így operákat (Csobánc, Salamon király), kórusműveket és átiratokat, ezek azonban korántsem bizonyultak olyan sikereseknek, mint karmesteri működése.

FÁTYOL KÁROLY

NAGYKÁROLY

Nagykároly hosszú időn át a Károlyi grófok hatalmas birtokállományának egyik központja volt, így városias jellege csak viszonylag lassan és későn alakult ki. A település neve először egy 1320-ban keletkezett oklevélben tűnik fel, mint olyan helységé, ahol a Kaplony nemzetségből kiszakadt Károlyi család várat emelt. 1428-óta viseli a Nagykároly nevet, mezővárosi rangját Hunyadi Mátyás királytól (1478–1490) nyerte el. Maga a helységnév egyébként nem a Károly személynévből alakult ki, hanem annak a karul (vagyis karvaly) nevű ragadozó madárnak az elnevezéséből, amely már a legkorábbi időkben szerepelt a Károlyi család címerében. Teljes jogú várossá az 1848-as forradalom után vált, amikor külön városcímere, polgármesteri hivatala és tanácsa is lett. A magyar lakosság mellé a XVIII. század közepétől kezdett el Nagykárolyba letelepülni nagyobb számú sváb és zsidó népesség, ami azután új városrészek (Mesterrész, Svábrész, Zsidóköz) kialakulásához vezetett. A XIX. század folyamán ezek mellet létrejött az Új sor és a tisztviselőtelep, valamint a város szélén az úgynevezett Cigányvég. Az első, még a XVIII. század végén betelepült cigánycsaládok tagjai zenészek voltak, és ezek közül a Fátyolok, illetve a Ruhák váltak igazán jelentős zenészdinasztiává a későbbiekben. Nagykároly leghíresebb cigányzenész családjában született 1830 körül a gyenge, beteges testalkatú Fátyol Károly gordonkaművész és dalszerző, aki művészetével szinte már gyerekként országos hírnévre tudott szert tenni.

VONÓS HANGSZEREK

A Hölgyfutár nevű újság szemleírója Fátyol Károly egyéni gordonkajátékát megismerve határtalan lelkesedéssel írt művészetéről: „E halvány ifjú (…) arca

egészen átszellemül, szeme villámlik a tűztől s mind addig félbe nem hagyja játékát, míg csak a vastag húrok össze nem vérzik az ujjait (…). Erőteljes vonásai alól a legtelibb, legkerekebb hangok kerülnek ki, csengő staccatók, s harmonikus arpeggiók, amire egy világvándorló művész bizonyosan elámulva kérdezné: ember hol tanultad ezt! Mintha a költői szív nem többre tanítaná az embert, mint a leghíresebb mesterek.” Fátyol Károly hallgatóit főként rendkívül virtuóz és érzékeny játékával bűvölte el. Olyan elmélyülten tudott játszani hangszerén, hogy attól hallgatóinak nagy része szinte eksztázisba esett. A szabadságharc leverését követően sírva vigadó hazafiak érzéseit ugyanis nagy átéléssel tudta életre kelteni, és így Fátyol Károly dallamainak hallgatása a tiltakozás egyik formája lett a bécsi udvar önkényuralma ellen. Fátyol Károly volt a XIX. század második felének egyik legelső közismert gordonkaművésze Magyarországon. A vonós hangszerek családjába tartozó gordonka viszonylag későn alakult ki. Maguknak a vonós hangszereknek a kialakulásáról annyit tudunk, hogy a IX. századig a közismert húros hangszereknek közé a líra és a lantfélék tartoztak. Ezeket azonban még csak pengették, mivel a vonót ekkoriban még nem ismerték. A középkor első kezdetleges vonós hangszerei a rotta, a rebek és a vonós líra lettek. Ez utóbbit sokszor fidulának is nevezték. Ezeknek a vonós hangszereknek mintegy kétszázféle változata alakult ki az idők során, és ezeket főként vándorzenészek, illetve mutatványosok használták. A vonós hangszerek történetében is a reneszánsz korszak jelentette az egyik legjelentősebb fordulatot. Ekkor ugyanis a reneszánsz ízlés kiválogatta a középkortól örökölt vonósok legéletképesebb darabjait, amelyeket összefoglalóan viola gyűjtőnéven kezdték el emlegetni. A reneszánsz korában a legnépszerűbbekké ezek közül a kisebb-nagyobb térdhegedűk családja vált, amelyeket olaszul viola da gamba consort megnevezéssel illettek. A röviden csak gambának hívott vonós hangszer onnan kapta a nevét, hogy térdre támasztva játszottak rajta. A gamba hangzása már nagyban hasonlított a ma ismert hegedűkéhez. A barokk korban alakult ki a térdhegedűk vetélytársa, a viola da braccio néven ismertté vált karhegedű. Ebből jött létre a hegedű ma ismert formája. A hegedű négy, különböző vastagságú húrját a vadászíjra hasonlító vonó fájának ívére kifeszített szőrrel szólaltatták meg. A hegedű fő jellegzetessége, hogy húrjain a vonó gyantázott, érdes felületével létrehozott rezgést a hangszekrény felerősíti. A hegedűknek a hangszerkészítő mesterek keze alatt nagyon sokféle formája alakult ki. A zsebhegedű, a pochette például olyan kicsi, hogy akár egy zsebben is elfér. A karhegedű-család első tagjaként azonban a barokk korban a brácsa

terjedt el. Ez valamivel nagyobb a mai hegedűnél, és húrjait öt hanggal mélyebbre hangolják. A hegedűvel viszont gyakorlatilag egyidősnek tekinthető a gordonka, aminek a közismert, bár helytelenül használt másik neve a cselló. Ez a brácsánál nyolc hanggal, vagyis egy oktávval mélyebbre hangolt basszus hangszer. Mivel méretei miatt a gordonkát nehezebb volt tartani, mint a térdhegedűt, ezért az alsó részét egy állítható támasztó rudacskával, úgynevezett tüskével egészítették ki, amellyel a hangszert a padlón tudja megtámasztani a játékos. A vonós hangszerek közül a gordonka hangterjedelme a legnagyobb, ezért sajátos, szólókra alkalmas hangszínét, elsősorban a romantika kora fedezte föl. A vonós hangszerek legmélyebb hangfekvésű tagja viszont a gordon, amit más néven nagybőgőnek is hívnak.

A SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc viharos időszakában a művészetek, és benne a zenei élet háttérbe szorult. A hazai zenészek legnagyobb része bevonult katonának, így a zenét ekkoriban főként a katonazenekarok és a cigánybandák szólaltatták meg. A katonatoborzásánál és az ezredek tábori életében egyaránt fontos szerephez jutottak. A gyalogságnál a dob, míg a lovasságnál a trombita volt a parancsadás akusztikai eszköze. A dobosokat és a trombitásokat hangászoknak hívták a seregben. A gyalogezredeknél fafúvós hangszereken játszó 8-10 zenész volt rendszeresítve, akiket oboistáknak hívtak attól függetlenül, hogy milyen hangszeren játszottak. Mivel ők nem tudtak igazán jó hangzású zenét produkálni, ezért a szabadságharc idején engedélyezték az ezredeknek, hogy zeneértőkkel maximum 34 főre felemelhessék zenekaruk létszámát. A zenei képzés és irányítás a karmester feladata volt, akit az ezredparancsnokság szerződtetett, és aki egyenruhát viselő polgári alkalmazott volt. A szabadságharc alatt a katonazenekarok, illetve a hozzájuk csatlakozott cigánybandák újra divatba hozták a verbunkos zenét és a csárdást. Ez utóbbiak közül Döme József Ne bántsd a magyart nevű csárdása volt nagyon közkedvelt, már csak a címe miatt is. Különösen népszerűek lettek ekkoriban az indulók is. A Rákóczi-induló mellet gyorsan elterjedt Doppler Ferenc (1821–1883) zeneszerző Kossuth-indulója, Egressy Béni Klapka-indulója és Erkel Ferenc

Hunyadi László darabjának indulója. Az egyébként német származású Doppler Ferenc Ilka és a huszártoborzó címmel lelkesítő operát is írt, amelyet eredetileg Kossuth Lajosnak ajánlott. A szabadságharc katonájaként több cigányprímás is országos hírnevet vívott ki magának. A Csallóközben született Sárközi Ferencet (1820–1890) például Kossuth honvédhadnaggyá léptette elő és a szabadságharcban résztvevő összes cigányzenész főkarmesterévé nevezte ki. Kálózdi Jancsi (1812–1882) tábori zenészként megzenésítette Petőfi Sándor Nemzeti dalát, illetve két hangszeres szerzeménye, az Országgyűlési Csárdás és az Edvárd Csárdás is hamar népszerű lett. Sági Balog Jancsi (1803–1876) a szabadságharcban való részvétele miatt Guyon Richárd tábornokkal emigrált Törökországba, ahonnan azonban később visszatért, és egy cigányszótár létrehozásán kezdett el fáradozni. Dombi Marci (1801–1869) 16 tagú bandájával csatlakozott a nemzetőrséghez, Pityó József (1790–1888) pedig először vadászkürtösként, majd Liptó vármegye toborzózenekarának pírmásaként vállalt katonai szolgálatot. Az ekkoriban húsz éves kora körül járó Fátyol Ferenc is katonazenész lett. Bunkó Antal bandájával járta be a szabadságharc nagy színtereit. A Bunkó cigánycsalád a legenda szerint a füleki kántortól kapta a nevét, aki a banda első prímását, Bunkó Ferencet (1813–1889) nevezte el így állítólag, annak túl nagy feje miatt. Fátyol első önálló dallamai ebben az időszakban születtek, játékára is ekkoriban figyeltek fel először.

ÖNKÉNYURALOM ÉS A ZENE

A szabadságharc leverését Magyarországon Julius Haynau osztrák táborszernagy megtorló katonai diktatúrája (1849/50), majd Ferenc József császár államminiszterének, Alexander Bachnak az önkényuralmi rendszere (1850– 1859) követte. Az első években az alkalmi előadóestek szavalatainak, valamint a színpadokon népszerűvé vált élőképeken kívül főként az ének- és zeneszámok megválasztását befolyásolták a nemzeti ellenállás szempontjai. Egykorú forrás így számolt be erről: „E halotti csöndben midőn még a fájdalom is elhallgattatott, csak a zene szólt még; igaz, hogy szintén korlátok közé szorítva (…), de szólhatott mégis olykor-olykor a szegény magyar emberhez, vigasztalva, bátorítva őt a levertség, a csüggedés nehéz napjaiban. (…) Soha nem felejthetem

el azt a mély benyomást, melyet az ostromállapot idején a Klapka induló egy alkalommal rám tett.” Az önkényuralom éveiben soha nem látott divatja lett a magyar nótának nevezett műdalnak, a tánctermekben pedig a csárdásnak. E korszak egyik fő jellegzetessége lett a „sírva vigadás”. Nem véletlen tehát, hogy a cigánybandák és a cigányprímások előadásai ebben az időszakban hatalmas sikereket arattak. Fátyol Károly, Sárközi Ferenc és Patikárius Ferkó (1827–1870) azzal tudták növelni hírnevüket, hogy a verbunkos zenét magyar népi elemekkel vegyítve továbbfejlesztették a műzenét. Az önkényuralom kezdetén Fátyol Károly saját bandát szervezett, amellyel főként szülőhelyén, Nagykárolyban, illetve Debrecenben lépett fel, de néhányszor vándorzenekarként bejárták az ország nagyobb városait is.

A CIGÁNYOKRÓL ÉS A CIGÁNYZENÉRŐL

Az 1850-es években a cigányzene olyan népszerűvé vált, hogy egyre inkább azonosítani kezdték a magyar népzenével. Ez a tévedés nemcsak a közvéleményben alakult ki és vált általánossá, hanem neves muzsikusok is magukévá tették ezt a nézetet. Jól mutatja ezt Liszt Ferencnek A cigányokról és a cigányzenéről Magyarországon című, 1859-ben megjelent írása is: „Valóban a cigányok ahogy csakugyan ők voltak első szerzői ezen dallamoknak, ezen ritmusoknak, első bevezetői ezen stílusnak s e cifrázatoknak, első tulajdonosai ezen hangközöknek, mely zenéjüket megkülönbözteti, sohasem mívelték volna ki oly mértékben, ha az ő nemes gazdáik nem adtak nekik arra alkalmat; őket nem ösztönözték volna, annak hallgatásában nem gyönyörködtek volna, s még azok is kik ezen túl is megmaradnak amellett, hogy a magyarok voltak, kik saját énekeiket és táncnótáikat a cigányoknak betanították, nem tagadhatják, miszerint azon darabos és szegényes töredékállapotból, melyben a nemzeti zene legtöbb hagyománya más országokban maradt, a cigányok által mentettek meg.” Liszt írása nem tagadja ugyan, hogy létezett autentikus magyar népzene, ám az idézett részletből jól kiolvasható a szerzőnek az a meggyőződése, hogy csak a cigányzenészek voltak képesek arra, hogy a leromlott és töredékesen megmaradt magyar népzenét alapvetően megújítsák. Lisztnek, és más zeneszerző kortársainak alapvető tévedése azonban abban rejlik, hogy a cigányprímások, így

Fátyol Károly is alapvetően nem népzenét műveltek, hanem a népzene felhasználásával a műzene egy sajátos műfaját hozták létre. Liszt tehát a verbunkos, a csárdás és a népdalok dallamvilágának elegyítéséből megszületett műdalokat olyan autentikus cigány népzenének tartotta, amely a magyar népzene egyenes folytatása. Szerencsére nem mindenki fogadta el az álláspontját, és a kibontakozó vita eredményeként megindulhatott a valódi magyar népzene gyűjtése és kutatása.

NEMESEK ÉS CIGÁNYOK

Liszt Ferencnek a cigányzenéről írt műve helyesen állapította meg, hogy a magyarországi cigányprímások főként a magyar nemesek pártfogásának köszönhették felemelkedésüket. A cigányzenészek a XIX. század második felében az urak olyan házi szórakoztatói, belső cselédei lettek, akik bizonyos mértékig részt vettek a nemesek életében, és élvezték pártfogóik bizalmát. Az egyik neves cigányprímás, Berkes Béla a Családi hegedű címmel írt művében ezt a helyzetet így jellemezte: „Mi százszor és százszor muzsikáltunk casinói cabinetekben, fülledt szeparékban, intim kis vadászatokban, társaságok előtt, ahol az ital, a muzsika és az éjszakai hangulat varázslatában minden szó és minden tekintet elárul valamit, de soha minket magyar úriember nem figyelmeztetett a diszkrécióra, mert tudta, hogy titoktartásra inteni minket teljesen fölösleges (…).” Az urak és a cigányzenészek között kialakult hagyományos kapcsolat lényege abban állt, hogy a cigány nem csupán zenész szolgálatot teljesített, hanem egyfajta zenész-szórakoztató volt. Ez azt jelentette, hogy mintegy udvari bolondként a cigányzenésznek a nemesek sok mindent elnéztek, ugyanakkor velük pedig sokféle tréfát lehetett űzni. Ilyen tréfa volt eredetileg a cigányzenészek homlokára ragasztott vagy a vonóba húzott bankjegy is, amely később a mulatságokon hagyománnyá vált. Fátyol Károly a debreceni Bika Szállóban rendszeresen zenélt kártyázó földbirtokosoknak. Ilyenkor egy este akár ezer koronát is kereshetett, és az urak óvatlan beszélgetései révén számos, főként erotikus titok tudója lett. Ezekkel azonban sohasem élt vissza, és ez legalább akkora népszerűséget hozott számára, mint a gordonkajátéka. Nagy feltűnést keltett muzsikájával 1857-ben Pesten, amikor a Nemzeti Színházban kapott fellépési lehetőséget. 1858-ban Simonffy

Kálmán nótaszerzőt kísérhette végig koncertkörútján. Ezek a fellépései olyan sikert arattak, hogy számos zenészkortársa, így például Mosonyi Mihály is a legnagyobb elismerés hangján szóltak róla. A kiegyezést követően, az 1870-es években csökkent az érdeklődés iránta, így visszatért Nagykárolyba, illetve Debrecenbe. 1888 nyarán egy főúri társaság mulatságán annyi hideg pezsgőt ivott, hogy tüdőgyulladást kapott, és ebbe bele is halt.

ARANY JÁNOS: KOLDUS ÉNEK

Oh! mikor ez a seb idebent megsajdul, Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul; „Húzd rá cigány, mondom, egy keservest, ingyen”, És a cigány húzza, áldja meg az Isten; Könnye pergi át a barna ábrázatot… – Adjatok, adjatok, a mit Isten adott.

GOLDMARK KÁROLY

SOPRON ÉS BÉCS

Az 1830-ban, Keszthely városában született Goldmark Károly még életében a magyar zenei élet egyik legelső világsztárrá előlépett képviselője lett. Apja, Goldmark Ruben a keszthelyi izraelita hitközség kántora és jegyzője volt, kivételes zenei hallását fia tőle örökölte. Tisztes nyomorban éltek, a Goldmark szülőknek időnként a szájuktól kellett megvonniuk a falatot, hogy fiúkat taníttathassák. Bár Goldmark Károly gyermekként nem részesült rendszeres zenei oktatásban, ennek ellenére önszorgalomból már ekkor megtanult több száz dallamot. A zenei tehetséget mutató fiút tizenkét éves korában, azaz 1842-ben beíratták Sopronban egy hegedűtanárhoz muzsikát tanulni. Ekkoriban költözött a Goldmark család Keszthelyről Németkeresztúrra, és a gyermek innen két órát gyalogolt csak azért, hogy bejusson a soproni tanárhoz, majd a zeneóra után ugyancsak két órát kutyagolhatott hazafelé. Hihetetlenül szorgalmasan tanult és a hegedülés mellett nagyon hamar megtanult zongorázni is. Tizennégy esztendősen, 1844-ben a Bécsben élő orvostanhallgató bátyjához, Goldmark Józsefhez költözött. Bécsben beiratkozott a Konzervatóriumba, ahol egészen 1848-ig Josef Böhm tanítványa volt. Ezekben az években is nagyon szerény anyagi körülmények között tengette életét, úgynevezett Tagessen volt, vagyis szívességből, illetve támogatásból minden nap más és más famíliánál étkezhetett. A bátyja kételkedett abban, hogy ilyen nyomor közepette képes lesze zenei tehetségéből a későbbiekben megélni, ezért Goldmark Károly visszaemlékezése szerint le akarta őt beszélni zenei tanulmányainak folytatásáról: „Már rég nem tanított senki, de azért hegedültem és komponáltam, az összhangzattan és ellenpont legcsekélyebb ismerete nélkül, azt sem tudtam, hogy Haydn, Mozart és Beethoven élt valaha, de ha hallottam is róluk egyet s mást, mélyebben nem szóltak bele az életembe. Bátyám azt mondta: menj haza szüleidhez. Más hivatást kell választanod. Ha hallgatsz rám, támogatlak, Ha nem – vess magadra.” Az 1848-ban kirobbant bécsi forradalmat követő zűrzavar miatt a még mindig

nagyon fiatal, mindössze tizennyolc esztendős Goldmark Károly visszatért Sopronba. A magyar szabadságharc idején a soproni színháznál működött hegedűsként. Itteni fizetéséből az albérleti szobáját sem tudta rendszeresen fizetni, ám szállásadója megkönyörült rajta és nem tette ki az utcára. Kosztjáról azonban senki sem gondoskodott, így megint az éhhalál szélére került.

BÉCSI SZÍNHÁZAK

Az éhhalál elöl menekülve Goldmark Károly 1850-ben vándorbotot vett a kezébe és először Győrben, majd onnan odébbállva Budán próbált szerencsét. Itt is színházi muzsikusként helyezkedett el, de megélhetésének biztosítása érdekében emellett kénytelen volt óbudai kocsmákban is hegedülni. Ezekben az alkalmi kocsmazenélésekben az egyik gyakori közreműködő társa a zongoránál a még kisgyermek Richter János (1843–1916) volt, aki Goldmark Károlyhoz hasonlóan később világsztárrá lett, mint karmester és mint a Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik ünnepelt vezetője. Budán sem volt Goldmarknak hosszú ideig maradása, hiszen már 1852-ben újra Bécsbe ment. A szerencse azonban még mindig elkerülte egy kis ideig. Egy alkalommal ájult állapotban az utcáról szedték össze. A kórházi orvos diagnózisa szerint a rosszullét oka az éhség volt. Végül azonban újra el tudott helyezkedni színházi muzsikusként, és hét esztendőn át különböző bécsi színházak zenekarának tagjaként tevékenykedett. Főként a Josefstädter-Theater és a Carl-Theater tartott igényt hegedűjátékára, és ezekben a színházakban ismerkedhetett meg korának színpadi muzsikájával, illetve drámazenei követelményeivel. Mindez nagy hatással volt későbbi operaszerzői munkásságára. Ezekben az években ismerkedhetett meg személyesen ezen időszak nagy zeneművészeivel is, így Anton Rubinsteinnel, Corneliusszal és Liszt Ferenccel.

A KAMARAMUZSIKA

Goldmark Károly az 1850-es években kezdett el tudatosan zeneszerzéssel

foglalkozni. Eleinte főként kamaramuzsikát komponált. A kamara szó eredeti olasz jelentése: szoba. Kezdetben ugyanis az olaszok a musica da camera kifejezéssel jelölték a világi zenét, később azonban már olyan kisebb méretű hangszeregyüttesekre vonatkoztatták a kifejezést, amelyek elsősorban kisebb főúri színpadokon, illetve szalonokban játszottak. Az idők folyamán kialakult kamaraegyüttesek jellegzetessége az lett, hogy csak néhány hangszer és énekes muzsikál együtt, mégpedig többnyire úgy, hogy mindegyik külön szólamot játszik. A XIX. században a kamaramuzsika fejlődésének igen fontos állomásaként tartották azt számon, hogy a zeneszerzők már a művük hangulata szerint előírták, hogy alkotásaikat milyen és hány hangszerrel kell előadni. Magyarországon kamarazenét nagyon hosszú időn keresztül csak ritkán, alkalmilag összeállt zenészek adtak elő, főként főúri kastélyok szalonjaiban. Erről Beer Ágost a Budapest zeneélete című, 1891-ben megjelent írásában így emlékezett meg: „A kamarazene, nálunk sokáig szerény ibolya, utóbbi időben nem sejtett virágkort ért. A három évvel ezelőtt még csak egyetlen vonósnégyesre szorult genret most már három négyes-társaság műveli, úgy, hogy ezen idő alatt a hangversenyek száma az előbbi számú négyszeresére szökött fel.” Goldmark Károly neve kamaradarabjainak révén vált egyre ismertebbé és népszerűbbé először Bécsben, majd Európa koncertpódiumain. Ezekben a művekben sajátította el a hangszeres zenei művek formai követelményeit.

SAKUNTALA

Első nyilvános szerzői estjének megtartására már beérett művészként kapott lehetőséget Goldmark Károly 1857 nyarán Bécsben. Egy évvel később Pesten is bemutatkozhatott. Bár büszkén vallotta magát magyarnak, a hosszú, Ausztriában töltött évek miatt ekkoriban már eléggé hadilábon állt anyanyelvével. Ettől függetlenül igen nagy sikert aratott pesti fellépése a hazai zeneszerető közönség körében. A kamarazene mellett ekkoriban már kórusműveket is komponált, illetve hamarosan a szimfonikus zenével is megpróbálkozott. 1865 májusában komponálta a Sakuntala-nyitány című művét, amellyel elég váratlanul világsikert aratott. Ez a műve a kor európai romantikájának fő sodrába tartozott, és nemzetközi formanyelve miatt könnyen elfogadhatóvá és szerethetővé tette a világ zeneértői számára. A Sakuntala világsikere ellenére Goldmark

megélhetését továbbra is a bécsi színházak zenekaraiban betöltött állásai biztosították, és sikerét az osztrák zenei vezetők csak egyszeri szerencsének tudták be.

A MAGYAR OPERA ELSŐ NEMZETKÖZI CSILLAGA

Goldmark Károly a bécsi zenés színházakban szerzett tapasztalatai alapján határozta azt el, hogy megpróbálkozik az operaszerzéssel. Bécsben az operajátszás már ekkoriban a világ élvonalába tartozott, míg Magyarországon még mindig gyermekcipőben járt. Magyarországon ugyanis operákat először a főúri kastélyszínpadokon fellépő osztrák és olasz vándortársulatok játszottak. Az állandó magyar színházak közül először a Rondellában adtak elő operát 1784ben, ahol ekkor Salieri egyik darabját vitték színre eredeti német nyelvén. Az első magyar nyelvű operaelőadásra viszont csak jóval később, Kelemen László pesti társulatánál került sor 1791-ben. 1815 után az egri, majd miskolci központtal működő magyar vándortársulat egyre több zenés darabot mutatott be, és ezek szinte egytől-egyig Déryné Széppataki Róza szépen csengő hangjára épültek. Az első magyar szerzeményű operát Kolozsváron mutatták be, amely Ruzitska József Béla futása című műve volt. Ezt követően főként olasz, illetve német operákat adaptáltak a hazai színpadokra, a valódi nemzeti opera megteremtése csak Erkel Ferencnek sikerült az 1840-es években. Erkellel ellentétben Goldmark nem törekedett a magyar nemzeti hagyományok követésére, sőt Wagner műveinek hatására inkább a nemzetközi zenedráma újító irányzatához igyekezett igazodni. E törekvésének volt köszönhető az, hogy miközben Erkel itthon óriási népszerűséget tudott kivívni magának, de a nemzetközi operaszínpadok számára művei érdektelenek maradtak, addig Goldmark Károly mindjárt az első operájával, a Sába királynője című zenedrámával világsikert tudott aratni.

SÁBA KIRÁLYNŐJE

Életének fő művét, a Sába királynője című operát Goldmark Károly 1865 és 1871 között komponálta Bécsben. A darab története egy bibliai epizódra épül. Ez a rövid ószövetségi történet minden bizonnyal a zsidók ókori nagy királya, Salamon uralkodói képességeinek és hallatlan bölcsességének alátámasztására került bele a Bibliába: „Amikor Sába királynője értesült Salamon hírnevéről, eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Nagy kísérettel, fűszerekkel és rengeteg arannyal és drágakővel megrakott tevékkel érkezett Jeruzsálembe, és mihelyt Salamon király elé került, elmondott mindet, ami a szívén volt. Salamon azonban minden kérdésére megadta a feleletet, nem volt semmi, ami a király előtt titok maradt, s nem tudta volna megfejteni. Amikor Sába királynője látta Salamon nagy bölcsességét és a palotát, amelyet épített, asztalán az ételeket, azt, ahogyan tisztségviselői ott ültek, szolgái pedig fölszolgáltak, aztán öltözéküket és a pohárnokokat, az égőáldozatot, amit Salamon a templomban bemutatott az Úrnak, elámult, és így szólt a királyhoz: Csakugyan igaz, amit országomban felőled és bölcsességed felől hallottam. Nem hittem a hírnek, míg el nem jöttem és a saját szememmel nem láttam; valóban még a felét sem mondták el nekem, bölcsességed és gazdagságod felülmúlja a hírt, ami eljutott hozzám. Boldogok asszonyaid és boldogok szolgáid itt, mert mindig színed előtt állnak és hallgatják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, aki tetszését lelte benned és Izrael trónjára ültetett! Mivel az Úr minden időben szereti Izraelt, királlyá tett, hogy az igazságot és az igazságosságot szolgáld. Aztán a királynak ajándékozott 120 arany talentumot s rengeteg fűszert és drágakövet. Soha többé nem került be az országba annyi fűszer, mint amennyit Sába királynője ajándékozott Salamon királynak. De Hirám hajói is, melyek az aranyat szállították Ofirból, rengeteg almuggimfát és drágakövet hoztak. Az almuggimfából a király fölszerelési tárgyakat csináltatott az Úr templomába és a királyi palotába, továbbá citerákat és hárfákat a dalnokoknak. Soha többé nem került be az országba s nem volt látható annyi almuggimfa mind a mai napig. De Salamon király is odaajándékozott Sába királynőjének mindent, ami csak megtetszett neki s amit csak kívánt, azon kívül is, amit királyi nagylelkűségből ajándékozott neki. Aztán Sába királynője útnak indult és visszatért földjére, szolgáival együtt.” Sába királynőjének rejtélyes személye régóta foglalkoztatja az embereket, mivel róla szinte semmit sem lehet megtudni a történetből. A kutatók egy része a mai Jemen helyére helyezi a mesés gazdagságú uralkodónő országát, mások viszont a Vörös-tenger túlpartjára, a mai Etiópia területére, bár bizonyosság egyik változatra sincs. Goldmark az 1860-es évek elejétől sokat járt egy Bettelheim nevű bécsi iparmágnáshoz és annak családjához látogatóba. A rendkívül művelt háziasszony

volt az, aki Goldmark figyelmébe ajánlotta Sába királynőjének történetét, a mű szövegkönyvének első változatát pedig Bettelheimék házitanítója, egy Klein nevű fiatalember vetette papírra. Dramaturgiailag azonban ez a változat nem volt jó, ezért három évvel később sikerült rábírnia egy Mosenthal nevű költőt és librettistát, aki végül sikeres drámai koncepciót tudott készíteni a történetből. A romantikus és a nemzetközi zenei hagyományokat követő opera végül négy felvonásban, illetve öt képben született meg. Az 1871-ben elkészült művet azonban a bécsi opera igazgatósága nem akarta bemutatni, részben a szerző ismeretlensége, részben pedig a darab történelmi jellegéből fakadóan túl drágának ítélt díszletek és jelmezek miatt. Végül a szerencse mégis Goldmark mellé szegődött, mert 1875-ben Liszt Ferenc egy jótékonysági hangversenyt tartott Bécsben, ahol bemutatták a Sába királynőjének egy részletét. Liszt ezután olyan elismerően nyilatkozott Goldmark művéről, hogy szaktekintélye előtt meghajolva a bécsi opera vezetői mégis a darab bemutatása mellett döntöttek. A bécsi premiert követően hamarosan, 1876-ban Budapesten is bemutatták az operát a Nemzeti Színházban Erkel Sándor vezényletével, majd felkerült Európa nagy operaszínpadaira, és egyértelmű világsikert aratott.

SZULAMIT VALLOMÁSA (részlet a Sába királynője librettójából)

Szép mirtuszszál a kedvesem, Ki lágyan hajlik énfelém, Én tartom őt, én áldom őt. És küldöm szívem illatát És hűs kehely a kedvesem, Üdíti forró ajkamat.

Hogy a szád vissza jő, Hogy a szád vissza jő, És hűs kehely a kedvesem, Üdíti forró szám tüzét.

ERINNERUNGEN AUS MEINEM LEBEN

A Sába királynőjének óriási sikere után Goldmark Károly alkotóművészetének középpontjába az operaírás került. Későbbi operáinak (Merlin, 1886; A házi tücsök, 1896; A hadifogoly, 1899; Téli rege, 1908) színvonala semmiben sem különbözött a Sába királynőéjétől, sikerük azonban meg sem közelítette azt. Ennek ellenére operaszerzői tevékenysége igen jelentős helyet biztosít számára a világ XIX. századi zenetörténetében. Operái mellett mindmáig rendszeresen játsszák a világ koncertpódiumain a Szvit (Op. 11., hegedűre és zongorára; 1864), a Falusi lakodalom (szimfónia, 1876), a Zongorakvintett (B-dúr, Op. 30.) a Tavasszal (nyitány, 1888), a Zrínyi (szimfonikus költemény, 1903), és az Ifjú éveimből (nyitány, 1912) című nagysikerű hangszeres műveit. Az 1900-as évek elejétől kezdve az öregedő Goldmark már egyre ritkábban mozdult ki Bécsből, hazájával ennek ellenére a kapcsolata soha sem szakadt meg teljesen. 1902-ben például Budapesten volt a premierje a Götz von Berlichingen című operájának. Életének utolsó esztendeit gmundeni villájában töltötte, és ekkoriban írta meg visszaemlékezéseit Erinnerungen aus meinem Leben címmel: „1866 óta, amikor Sakuntalá-mat Bécs után hamarosan magam dirigáltam Budapesten, gyakran, később majdnem évenként átutaztam oda, hogy zenekari műveim bemutató előadását vezényeljem, vagy operáimat rendezzem. Ha emlékezetem nem csal, 1876-ban történhetett egyetlen találkozásom Liszt Ferenccel. Ebben az évben a Sába királynőjé-nek színre vitele végett utaztam Budapestre. Liszt ott tartózkodott; a déli órákban kerestem fel. A reá mindig jellemző szeretetreméltósággal meghívott, hogy este újra látogassam meg. (…) Az érdekfeszítő társalgásból csak kevésre emlékszem (már nagyon régen történt ez). Azt mondotta: A hangversenyteremben a zene tovább marad fenn, egy darabot ritkábban lehet hallani, azért kevésbé nyúzzák el. De az opera! Nincsenek kiásott

operák; ami a maga korában nem él, később sem él.” A világhírű mester 1915 januárjában hunyt el nagy visszavonultságban.

HUBAY JENŐ

HEGEDŰTAN A BUDAPESTI ZENEDÉBEN VALÓ TANÍTÁSRA

Pest városa a XIX. század közepétől indult rohamos fejlődésnek. A város igazi olvasztótégelyként a Kárpát-medencében együtt élő sokféle etnikai, nyelvi, vallási és társadalmi csoport és kultúra érintkezésének és keveredésének színtere lett. A magyar társadalom ekkoriban nagy toleranciával és szokatlan intenzitással integrálta a különböző kisebbségek képviselőit. Egyre megszokottabbá vált ezért ekkoriban a nyelvváltoztatás, a névmagyarosítás, a nemesítés és az úgynevezett vegyes házasság. A magyar zenei élet korabeli meghatározó személyiségei jól tükrözik ezt a folyamatot, hiszen többségük német származású volt, példaként elég csak a hegedűs Herzfeld Viktorra, a brácsás Waldbauer Józsefre, vagy a zeneakadémián később zeneszerzést tanító Koessler Jánosra utalni. Ebbe a sorba illeszkedik Huber Károly (1828–1885) hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus is. Huber a zenei tanulmányait Aradon végezte, ezt követően, 1844 és 1851 között a pesti Nemzeti Színház hegedűse lett. Ezután egy évre a bécsi operához szerződött, majd onnan hazatérve ismét a Nemzeti Színháznál helyezkedett el, mint hangversenymester. Művészetére ebben az időben figyelt fel a zeneszerető közvélemény, amint arról egy, a Szépirodalmi Lapok hasábjain 1853-ban megjelent írás is tanúskodik: „Fénypontja ennek a koncertnek Huber úr remek hegedűjátéka volt. Ami ezen művészt főleg megkülönbözteti, az az édes báj, mely játékát kíséri és ritka kedves élvezetet nyújt. Ritkát, mondjuk, mert hiszen szép és merész vonása, zengő hegedűhangja, gyors ujja, tisztasága, szabatossága sok más hegedűsnek is van. De a Huber úr hegedülésében, ha öt nincs is, de két kanál méz bizonyosan van.” Huber Károly 1856-ban nagysikerű európai hangversenykörutat tett, majd innen hazatérve Pesten vonósnégyes társaságot alapított a kamarahangversenyek népszerűsítése érdekében. Bár számos művet, így operát, kórusművet, zenekari művet, vonósnégyeseket és dalokat szerzett, a legmaradandóbbnak mégis elméleti munkája a Hegedűtan a budapesti zenedében való tanításra című műve vált. Munkásságának legkövetkezetesebb és legkitartóbb követője fia, Huber

Jenő lett, aki már ismert művészként Hubayra magyarosította a nevét.

NAGY TEHETSÉGŰ VIRTUÓZ

A Pesten, 1858 szeptemberében született Hubay Jenő első zenei tanítómestere természetesen édesapja, Huber Károly volt. Ezután tizenöt évesen került Joachim József hegedűművész berlini mesteriskolájába, ahol három esztendőn keresztül képezte magát. Igazi hegedűvirtuózzá fejlődött itt, és játékáról már a kezdetektől fogva a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak mindazok, akik csak egyszer is hallották őt játszani. Ekkoriban ismerkedett meg Liszt Ferenccel is, aki annyira meg volt győződve az ifjú Hubay tehetségéről, hogy az ő ajánlólevelével 1878-ban Párizsba utazhatott, és ahol a Pasdelouphangversenyeken fellépve hatalmas nemzetközi sikert aratott. A siker hatására számos európai pódiumra meghívást kapott, és Aggházy Károly zongoraművésszel, illetve későbbi neves zeneszerzővel számos meghívásnak eleget is tett. Nyugat-európai koncertkörútjukon minden fellépésükön meglepetést keltettek, és zajos sikert arattak. Hubay és Aggházy 1879-től itthon is számos felérést kapott, és koncertjeik szinte mindenhol lelkes érdeklődést váltottak ki, mint ahogyan erről a Pest Hírlap is beszámolt az egyik tudósításában: „Aggházy Károly és Hubay Jenő körútjáról nagy lelkesedéssel írnak a vidéki lapok. Nagy örömmel és kitüntetéssel fogadják a jeles művészeket. Így legközelebb Balassagyarmaton október 2-án adott hangversenyük minden tekintetben fényesen sikerült: a színkör szorongásig megtelt a város és a vidék műértő és műszerető közönségével; a hangversenyzők művészi játékukkal valóban meglepték és meghódították a hallgatókat (…).” A magyar zene, illetve a magyar zeneművészek iránti rajongás persze ekkoriban sem volt azért általánosnak mondható. Időnként Hubaynak is meg kellett tapasztalnia a kellő érdeklődés hiányát, ennek egyik jellemző példája a Kelet című újságban megjelent egyik cikk, amely az 1879-ben megtartott kolozsvári koncertjéről tudósított: „Aggházy és Hubay művész hazánkfiai tegnap este tartották meg hangversenyüket a [kolozsvári] Nemzeti Színházban. A közönség botrányosan kevés számban jelent meg (…). Biztosítjuk azonban mindazokat, kik csak félöles falragaszok és éktelen reklámok után indulnak, hogy nagyon

sokat vesztettek elmaradásukkal.”

PÁRIZSTÓL BRÜSSZELIG

A nagyon ifjan, mindössze húsz esztendősen már nemzetközi sikert aratott Hubay Jenőt sok koncertpódiumra meghívták. Zeneszerzőként is először külföldön, Párizsban mutatkozott be 1880-ban. Erről az eseményről az akkori Franciaország egyik legtekintélyesebb lapja, a Le Constitutionel is beszámolt: „Párizsban most lehetett először hallani Hubay Jenőt, egy magyar hegedűművészt; saját művét, a Roi de Lahore szvitet játszotta. Oly szenvedéllyel és hangsúllyal kezeli vonóját, hogy a hangszer valósággal él a kezében: a Roi de Lahore dallamos motívumaiban benne sír és jajgat, felváltva táncol és fenyegetőzik. A virtuozitás, az előadói képességek alacsonyabb rendű oldala, Hubay kezében valami fantasztikus és előre nem sejtett jelenséggé alakul, amely elfelejteti a legyőzött nehézségeket és ellenállhatatlanul magával ragad. Ami a kompozíciót illeti, figyelemre méltó és tökéletes művészi egyéniséget igazol: meggyőző és eredeti, mint egyáltalán Hubay tehetsége.” Párizsban Hubay barátságot kötött Henri Vieuxtemps (1820–1881) francia hegedűművésszel. Vieuxtemps korának egyik legünnepeltebb francia művésze volt, aki azonban bal oldalának megbénulása miatt 1878-ban kénytelen volt visszavonulni. A nála éppen ekkoriban először jelentkező Hubayt olyan megnyerőnek és tehetségesnek találta, hogy azonnal tanítványául fogadta. Életének ebben az utolsó pár esztendejében Vieuxtemps Hubay Jenőt tartotta a legkiválóbb tanítványának valamennyi művész-neveltje közül. Egyik legutolsó levelét is éppen Hubaynak írta, amelyben egy észak-afrikai koncertre igyekezett őt – egyébként sikerrel – rábírni: „Levelemmel nem csupán az a célom, hogy szerencsekívánatokat tolmácsoljak, de az is, hogy megkérdezzem önt, nem tudná-e úgy rendezni ügyeit, hogy április elején eljöjjön Algerbe, amikor a várost mindazon az idegen és francia tudósok meglátogatják, akik a tudományok fejlesztésére szervezett évenkénti gyűlésüket tartják itt.” Hubay Jenő eleget tett tanítómestere, és egyben barátja invitálásának, így egy nagysikerű londoni koncertet követően Aggházy Károllyal Algírba utazott, ahol virtuóz játékával ismét sikerül elnyernie a helybéli közönség rajongását. Innen

az útja Brüsszelbe vezetett, ahol újfent el tudta bűvölni játékával a hallgatóságát. E koncert sikerének köszönhetően 1882-ben kinevezték a brüsszeli konzervatórium hegedűtanárának: Hubay Jenő hazánkfiát a brüsszeli kir. Zeneakadémia első hegedűtanári állására, mely Wieniawsky halála óta üresedésben van, a belga király folyó hó 7-én kinevezte. A brüsszeli királyi akadémia tagadhatatlanul első zenekiképzési intézete Európának (…), mindig európai hírű tanárokat volt szerencsés megnyerni. (…) Most már félévi üresedés után Hubay Jenőt kérte fel az igazgatóság az állás elfogadására. A feltételek a következők: 6000 frank évi fizetés, két havi szünidő nyáron és 6 heti szabadságidő télen. Hubay, értesülésünk szerint, két feltételhez kötötte az állás elfogadását. Elsősorban meg akarta tartani a magyar állampolgárságot (…), másodszor a hegedű kiképzési osztályokon kívül a kamarazene osztály vezetését is kívánja.” A Harmónia című újság cikkének további részéből az is kiderül, hogy Hubay minden kívánságát, illetve feltételét teljesítették a brüsszeli akadémián.

HUBAY MESTERISKOLÁJA

Négyesztendei tanítás után Hubay Jenő 1886-ban hazatért Brüsszelből, mert ekkor felkérték a budapesti Zeneakadémia hegedűtanszékének vezetésére. A Zeneakadémia felállításakor még az volt az eredeti terv, hogy azonnal megindítják az oktatást minden olyan tanszakon, amely a nyugat-európai zenei főiskolákon már megtalálható volt. Elegendő pénz és megfelelő tanárok hiányában azonban az induláskor mégis csak két tanszakon: a zongora és zeneszerzés szakon kezdődhetett meg az oktatás, három tanár közreműködésével. A zeneszerzés szak első oktatója Robert Volkman (1815– 1883) német komponista lett, akinek halála után egy másik német származású zenepedagógus, Hans Koessler (1853–1926) vette át a tanszak vezetését. Az 1880-as évek elejétől, az anyagi lehetőségek bővülésének köszönhetően újabb és újabb tanszakok jöhettek létre. 1882-ben indult az ének tanszak, a korszak híres operaénekesének és dalszerzőjének, Pauli Richárdnak (1835–1901) az irányításával. A hegedűtanszakot 1884-ben alapították, és annak irányítását Huber Károlyra bízták. Mivel azonban Huber alig egy esztendő múltán elhunyt, ezért fiát, az akkoriban a brüsszeli konzervatórium hegedűtanáraként tevékenykedő Hubay Jenőt kérték fel a munka folytatására.

Hubay Jenő a Zeneakadémia hegedűtanszékét közel ötven éven keresztül vezette, és meghatározó szerepet játszott az intézmény hírnevének kialakításában. Ő lett a világhírűvé vált magyar hegedűiskola megteremtője. Hubay indította el a pályájukon az első magyar csodagyerek-világszátokat, így például Geyer Stefit (1888–1956), Vecsey Ferencet (1893–1935) és Szigeti Józsefet (1892–1973), akik virtuóz hegedűjátékukkal bámulatba ejtették a világ szinte minden koncerttermének közönségét. Tanítványai között találjuk még többek között a szintén világhírnévre szert tett Arányi Jellyt, Ormándy Jenőt, Székely Zoltánt, Zathureczky Edét és Gertler Endrét is. Hubay az egyik visszaemlékezésében így vallott jeles tanítványairól: „Kiváló tanítványaim mindig akadtak, de legtöbben, ha jól is hegedültek, csak fokról fokra haladtak, nem törtek fel egyszerre, nem ragyogtak fel máról holnapra szinte kész tökéletességgel, szuggesztív és elemi erővel, mint a csodagyerekek. (…) A csodagyerekeket fel kell tudni fedezni, azaz fel kell fedezni bennük a csodát. (…) A tanító arra törekszik, hogy saját rendszerét, annak különleges irányító principiumait minden növendékénél érvényesítse, az ifjú zenész egyéni tulajdonságaira és képességeire való tekintet nélkül. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy ez a növendék a technika bravúrjával, amaz a tónus kristálytisztaságával, harmadik az átérzés mélységével, negyedik pedig e tulajdonságok egynehányának párosításával fejlődhetik művésszé.”

VONÓSNÉGYES

Az úgynevezett kamarazene fénykora a XV. Században kezdődött el. A kamara olasz szó eredetileg szobát jelent, a kamaramuzsikán pedig olyan világi zenét értettek, amely kisebb méretű hangszer-együttesekre vonatkozott. A kamaramuzsika végeredményben tehát azt jelenti, hogy csak néhány hangszer vagy énekes muzsikál együtt, többnyire úgy, hogy benne mindenki külön szólamot játszik. Bármilyen két hangszer együttes muzsikálást duónak hívják. Aggházy zongora és Hubay hegedűjátékának kettőse az egyik legsikeresebb ilyen duónak számított a XIX. század második felének koncertpódiumain. Ha két énekes társul, azt duettnek nevezték, illetve nevezik. A duónak, illetve a duettnek az egyik legsikeresebb korai műfaja a dal volt. A három zenész által alkotott kamaraegyüttes elnevezése a trió lett, amelyre a zeneszerzők már számos művet komponáltak, a legsikeresebbnek ezek közül leginkább az úgynevezett

szerenádok váltak. A trió énekes párjának a tercett felel meg. Ez lehet bármilyen három énekhang zenei kísérettel, vagy akár anélkül is. A trió és a tercett már hosszabb, több tételes művek előadását is lehetővé tette, ezek közé tartozik például a táncos jellegű szvit is. A kamarazene leginkább elismert formája mégis a négy hangszerből álló együttes, a kvartett lett. E műfaj megteremtőjeként az osztrák zeneszerző óriást, Joseph Haydnt szokás tisztelni. A kvartett esetében nem csak a hangszertudás minősége számít, hanem az is, hogy mennyire képesek a csoporttagok egymásra figyelni, illetve egymáshoz alkalmazkodni. A kvartett művészi zenéjét ugyanis elsősorban az egymásra figyelő muzsikusok egyetértése segíti elő. Az 1886-ban Budapestre hazatért Hubay Jenő nemcsak tanítani kezdett a Zeneakadémián, hanem még ugyanebben az esztendőben vonósnégyest is alapított a prágai születésű Popper Dávid (1843–1913) gordonkaművésszel. Popper igazi kamaravirtuóznak számított. Pályája kezdetén Lowenbergben a Hohenzollern hercegek kamarazenekarának tagja volt, 1868 és 1873 között pedig a bécsi udvari opera szólógordonkásaként tevékenykedett. Hubayhoz hasonlóan 1886-ban hívták meg a budapesti Zeneakadémiára tanítani, ismeretségük és barátságuk is ekkor kezdődött. Popper egyébként már Magyarországon vált elismert zeneszerzővé, és főként gordonkaversenyeivel, illetve kisebb virtuóz gordonkadarabjaival keltett nagyobb feltűnést. Hubay és Popper vonósnégyese itthon és külföldön egyaránt hatalmas sikereket aratott fellépéseivel, kamarazenéjük évtizedeken keresztül meghatározó jelentőségűnek számított a magyar koncertéletben, és gyümölcsöző kapcsolatuk egészen Popper visszavonulásáig, vagyis 1903-ig tartott. Kiválóságukat mi sem bizonyítja jobban, hogy Johannes Brahms (1833–1897) világhírű német zeneszerző kései műveinek első előadásai az ő nevükhöz fűződnek, amely koncerteket a mester személyes jelenlétével is rendszeresen megtisztelt, és mindenkor nagy elégedettséggel fogadott.

A CREMONAI HEGEDŰS

Hubay Jenő zeneszerzői pályafutása rendkívül szerteágazó és nagyon termékeny volt. Mintegy négyszáz kompozíciót alkotott. A XIX. század végétől kezdve nagyon népszerűek lettek hegedűművei, amelyek közül a Romantikus szonáta,

és a tizennégy kisebb darabot felölelő Csárdajelenet aratta a legnagyobb sikereket. Ezek mellett a hegedűre írt műdalfeldolgozásai és karakterdarabjai váltak a magyar közönség körében a leginkább kedveltekké. Hubay első kompozícióira még a német romantikus zene hatása volt a legjellemzőbb, későbbi művei azonban arról tanúskodnak, hogy a wagneri hagyományokkal szemben egyre inkább a francia zene, így Bizet és Massenet, valamint némileg az olasz veristák hatása alá került. A zenéjében jól kimutatható nemzetközi hatások ellenére Hubay Liszt nyomdokain kívánt haladni, és egy nemzetközileg befogadható és elismert magyaros stílust akart kialakítani. A hegedűdaraboktól Hubay érdeklődése a XIX. század utolsó éveiben egyre inkább a nagyobb szabású, szimfonikus és színpadi műfajok felé fordult. Első operáját Aliénor címmel 1891-ben írta, még nem túl nagy műfaji biztonsággal, és éppen ezért nem is túl nagy sikerrel. Következő operája, az 1894-ben előadott A cremonai hegedűs viszont már világsikert hozott a számára. A művet először a pesti Operában vitték színre Nikisch Artúr vezényletével, hamarosan pedig a világ szinte minden jelentősebb operaszínpadán bemutatták. Különösen a cári Oroszországban rajongtak a darabért, a szentpétervári előadások mindegyikét hangos ovációval ünnepelte meg a közönség. Nagy sikert aratott a tengerentúlon is, hiszen Amerikában éppen e darab hatására figyeltek fel a magyar zeneművészetre. A cremonai hegedűst követő operáiban magyar témák színpadra vitelével kísérletezett, ám az 1896-ban bemutatott A falu rossza, és az 1906-ban először előadott Lavotta szerelme című műveivel már nem tudott újabb jelentős nemzetközi sikereket elérni. A kudarc miatt ezt követően ismét olyan témákkal kísérletezett, amelyek alapvetően a nemzetközi hagyományokhoz kapcsolódtak, ezért azután az Anna Karenina (1923) és Az álarc (1931) nemzetközi sikerei már nem is maradtak el. Hubay zeneszerzői munkásságának e kései korszakában még két nagyszabású szimfóniával (Danteszimfónia, és Petőfi-szimfónia) is felhívta magára a zenei világ figyelmét. Hubay Jenő darabjait zeneakadémiai tanítványai is rendszeresen játszották és népszerűsítették. A hegedűművész csodagyerekként világhírűvé vált Vecsey Ferenc (1893–1935) tíz esztendős korában tartott koncertjéről a Budapesti Napló közölt részletes beszámolót: „A Lipótvárosi Kaszinó kezdte meg művészestjeinek sorozatát (…). A hallgatóság soraiban ült a kaszinó elnöke, báró Bánffy Dezső, és vele a közélet sok nobilitása. A mai megnyitó igazi szenzációval szolgált, a kis Vecsey Ferencet mutatta be, az új század csodagyermekét, aki úgy kezdi karrierjét, mint valamikor Mozart és Liszt. (…) A kis Vecsey Ferenc ma Hubay Jenő Carmen-ábrándját játszotta, azután roppant

tapsokra Wieniawszky Souvenir de Moscou-ját adta ráadásul. A meglepett és leragadtatott közönség nemcsak a kis művészt ünnepelte, hanem kitűnő mesterét, Hubay Jenőt is látni kívánta, aki végül meg is jelent a pódiumon tüneményes tanítványa oldalán (…).”

ZENE ÉS POLITIKA

Az első világháború ideje alatt Hubay Jenő nem adott hangversenyeket, idejének legnagyobb részét ekkoriban zeneszerzéssel töltötte. A politikai kérdések iránt viszont mindig nagy érdeklődést tanúsított. A forradalmi eszmékkel ugyanis Hubay a konzervatív világszemléleténél fogva sohasem értett egyet. Nem csoda hát, hogy 1919 elején, miután az úgynevezett őszirózsás forradalom politikusai nem tartottak igényt tevékenységére, el is távolították a Zeneakadémiáról. A Tanácsköztársaság megalakulásakor családjával együtt Svájcba emigrált, ahol nyilvánosan elítélte Bartók és Kodály szerepét, illetve tevékenységét a zenei direktórium vezetésében. Hubay számára különösen Bartók politikai szerepvállalása volt csalódást keltő, hiszen az elsők közé tartozott korábban, akik felismerték a gyermek Bartókban a zenei zsenialitást. A Tanácsköztársaság bukása után visszatért családjával Magyarországra, és a kialakuló Horthyrendszer keresztény-konzervatív kultúrpolitikája hamarosan a Zeneakadémia élére állította. Ettől kezdve Hubay egészen a haláláig a két világháború közötti Magyarország hivatalosan is támogatott, a magyar nemzeti kultúrfölényt zászlajára tűző kultúrpolitikájának egyik legmeghatározóbb és legismertebb személyisége lett. Minthogy a magyar zenei élet legfontosabb reprezentatív személyiségének számított, ezért Duna-parti palotája a főváros egyik legfontosabb kulturális központjává vált. A Horthy-rendszer hivatalos kultúrpolitikája melletti nyílt elkötelezettsége miatt számos korábbi zenésztársával és tanítványával megromlott a kapcsolata. Minthogy már ekkoriban is elég nagy számban voltak olyanok, akik azt gondolták, hogy a politika ártalmára van, illetve kifejezetten megrontja a művészetet, ezért a modern zene képviselői, valamint a hagyományos magyar népzenei hagyományok követői közül egyre többen fordultak szembe Hubay Jenő tanári és művészi törekvéseivel.

EMLÉKBESZÉD

Idős korára való tekintettel Hubay Jenő 1934-ben lemondott a Zeneakadémia igazgatói tisztéről, ám annak egészen 1937-ben bekövetkezett haláláig tiszteletbeli örökös elnöke maradt. Élete végén is számos hivatalos elismerésben részesült a hatalom részéről, amelyeket ekkoriban már leginkább csak az újabb nemzedékekhez tartozó tanítványai értékeltek igazán nagyra. Ezek közé a tanítványok közé tartozott az az 1903-ban született Zathureczky Endre, akit hegedűművészként Hubay a tanítványai közül a legnagyobbra tartott. Hubay 1929-ben felkérte Zathureczkyt a Zeneakadémia hegedűtanárának, és az ifjú művész, az úgynevezett Hubay-iskola hagyományainak az egyik legkövetkezetesebb folytatója lett. Amikor Hubay 1937-ben elhunyt, akkor a tanítványok nevében Zathureczky vett végső búcsút egy mélyen érző emlékbeszédben a mestertől. Zathureczky későbbi pályafutása során sem feledkezett meg Hubayról, amit jól igazol az 1943-tól 1957-ig tartó igazgatói tevékenysége is a Zeneművészeti Főiskolán. 1957-ben egyébként az Egyesült Államokba emigrált, ahol két éven át, vagyis az 1959-ben váratlanul bekövetkezett haláláig igyekezett a bloomingtoni Indiana University egyetem hegedűtanáraként az amerikai diákokat a Hubay-iskola szellemében zeneművészetre tanítani.

HUSZKA JENŐ

A MAGYAR OPERETT ELSŐ MESTERE

A magyar operettmuzsika egyik megteremtőjeként elhíresült Huszka Jenő 1875ben született Szegeden. Gyermekkora óta a muzsika bűvöletében élt, de mert a zenészi pálya megélhetés szempontjából igencsak bizonytalannak tűnt, ezért szülei kívánságára jogásznak tanult. Emellett azonban mégis beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol Hubay Jenő és Koessler János tanítványa lett. Zenei tanulmányainak befejezése után Párizsba ment, ahol egy évig a Lamoureuxzenekar első hegedűse volt. Franciaországból való hazatérése után Pesten nem tudott zenészként elhelyezkedni, ezért a Kultuszminisztérium művészeti osztályán helyezkedett el. Itt ismerkedett meg a vele egyidős Martos Ferenccel (1875–1938). Martos szintén jogot végzett, a kultuszminisztériumi éveket követően azonban a Pesti Napló belső munkatársa lett, majd néhány évig a Fővárosi Lapok szerkesztőjeként dolgozott. Martos az írói pályafutását versekkel és regényekkel kezdte, az 1900-as évek elejétől azonban már csak operettlibrettókat írt, méghozzá igen nagy sikerrel. Huszka Jenő Martosban találta meg azt az ideális társat, aki zenéjére a neki tetsző librettókat volt képes írni. Első közös sikerük a Bob herceg lett.

BOB HERCEG

Huszka Jenő huszonöt esztendős korában próbálkozott meg először színpadi zene komponálásával. Első mentora a színházi világban az Mérei Adolf (1877– 1918) lett, aki a Magyar Színháznak évekig rendezője és egyik házi szerzője volt. Később dolgozott a Népszínházban és a Vígoperában is. Mérei mutatta be Huszkát az akkori színházi legrátermettebb színházigazgatójának, Beöthy Lászlónak (1873–1931). Huszka és Beöthy első, a Magyar Színházban lezajlott találkozásáról Kellér Andor a Beöthy életét feldolgozó Bal négyes páholy című

regényében meg is emlékezett: „Akkoriban mondta Herczeg, hogy Beöthy sugallata még a színpadon kívül is hatott. (…) Az új igazgató divatossá tette a magyar szerzőket. (…) Egy napon a roppant ügyes Mérei Adolf jelent meg nála, átnyújtotta a Tilos a bemenet című zenés bohózatát, és bemutatott egy félszeg, bátortalan fiatalembert, Huszka Jenőt. Mérei addig csak orfeumi jeleneteket és kuplészövegeket írt, ez volt az első darabja. Beöthy ott helyben elolvasta, és rögtön lekötötte a bohózatot, majd megkérdezte: És a zene? Mérei rámutatott a megilletődött ifjúra: Ő csinálná a számokat.” Huszka Jenő első nyomtatásban is megjelent műve a Jogász csárdás lett. 1901ben Martos Ferenc egy leendő operett, a Bob herceg librettóját nyújtotta át neki megzenésítésre. Martos a darabot a nagyváradi születésű Bakonyi Károllyal (1873–1926) közösen írta. A szintén jogvégzett Bakonyi írói pályáját elbeszélésekkel és tárcákkal kezdte, első híres librettója pedig éppen a Bob herceg lett. Később olyan hatalmas sikert aratott zenés művek szövegkönyvét írta, mint például a János vitéz, a Tatárjárás és a Mágnás Miska. A Bob herceg ősbemutatója a Népszínházban volt 1902 decemberében volt, és a siker felülmúlhatatlanságát mutatja, hogy 1903 áprilisáig száz előadást tartottak meg telt házzal. A Bob herceg története igazodott Huszak romantikus felfogásához, és slágerekkel teli dallamvilágához: „Londonban György herceg esténként álruhában, Bob úrfinak kiadva magát rendszeresen kiszökik a nép közé. Kiszökéseinek egyikén beleszeret egy Plumpudding nevű borbély Annie nevű menyasszonyába, a hatalmas rangkülönbség miatt azonban a helyzetük reménytelen. Huszadik születésnapját is a nép között ünnepli, pedig anyja, a királyné ekkor akarja átadni neki a Szent György kardot, és vele a hatalmat. Ráadásul el kellene jegyeznie egy gőgős hercegnőt, aki viszont egy gárdatisztnek a szeretője. Bob szerencsésen hazatér a ceremóniára, ahol fogadja a hódolókat, illetve a panasztevőket. A panaszosok között van apjával és vőlegényével Annie is. A borbély bepanaszolja Bobot, vagyis a királyfit menyasszonya elcsábításával, ám a herceg azzal védekezik, hogy csak egy hasonmásról lehet szó. Végül a királyfi úgy ítél, hogy a borbély vegye feleségül Anniet, de közben azt is elhatározza magában, hogy ezt a házasságot meg fogja akadályozni. Másnap Bob (György herceg álruhában) maga mellé állítja a Bowie Street lakóit a borbéllyal szemben a házasság megakadályozására. Megjeleni a királynő is, aki nem ismer rá a fiára, és ezért a szerelmesek mellé áll a vitában. A csetepaté közben Annie rájön az igazságra, és ezért nem akar hozzámenni a királyfihoz. Bob szomorúan tér vissza a palotába, ahol késznek mutatkozik a gőgös hercegnő feleségül vételére, ám kiderül, hogy szeretőt tart. A felháborodott királynő ezért megbocsát fiának és engedélyezi házasságát

Annieval.” A darabot nem csak a közönség fogadta hallatlan lelkesedéssel, hanem a hírlapok is, az újságírók beszámolóikban az új magyar operett megszületését ünnepelték. Faragó Jenő (1872–1940) író és újságíró a Magyar Hírlap hasábjain egy lakalmi verssel is megtisztelte a Bob herceg századik előadását:

Száz estén át hangzott a nóta, Bob úrfi, rólad szól a dal: Mi tagadás: ősidők óta Nem volt hasonló diadal. Nem volt sem hasonló láz, se mámor, Bob úrfi hej! Maga vagy Ámor, Ki mindenkit megbabonáz És – esténként teli a ház!

ARANYVIRÁG

Huszka Jenő következő operettjét Aranyvirág címmel a Király Színház mutatta be 1903 novemberében. A darab librettóját természetesen Martos Ferenc írta. Magát a Király Színházat Beöthy László alapította, a Király utca 71. szám alatt lévő Somossy Orfeum átépítésével. A színház létrehozásához számos akadályt és gáncsoskodást kellett leküzdenie. Az Aranyvirág az új színház nyitódarabja volt, ám az építési hatóságok elhúzódó engedélyezési eljárása miatt bemutatása az utolsó pillanatig kétségesnek látszott. Beöthy minden befolyását, no meg híres rokonságát is bevetette a színház megnyitásának érdekében. Beöthy anyja ugyanis a Nemzeti Színház hírneves drámai művésznője, Rákosi Szidi (1852–

1935), nagybátyja pedig a nagyhatalmú és igen befolyásos író, újságíró, hírlapkiadó és konzervatív politikus, Rákos Jenő (1842–1929) volt. Végül az utolsó pillanatban megérkezett az engedély, és így Huszka a következő hangos sikerét a Királyszínházban arathatta. Az Aranyvirág címszerepét a kor legünnepeltebb operettprimadonnája, Fedák Sári (1879–1955) alakította. Huszka újabb darabját, a Gül Baba című operettet is a Király Színházban állították színpadra 1905-ben. A darab ötlete úgy merült fel, hogy egy ízben Huszka és Martos a Rózsadombon elsétáltak Gül Baba türbéje mellett, és a hely felkeltette az érdeklődésüket. Beszélgetni kezdtek róla, és mindkettejükben felmerült a gondolat, hogy milyen jó operett-téma lenne a szent török története, persze némi magyaros ízzel körítve.

LILI BÁRÓNŐ PONTYPAPRIKÁSA KAPROS REZGŐKÉVEL

Huszka Jenő első házasságát Bacsák Lilivel, Bacsák György (1870–1970) hírneves jogtanácsos, csillagász és geológus lányával kötötte. 1907-ben FonyódBélatelepen villát vásároltak, és Huszka nyaranként itt dolgozott. Első felesége ihletésére itt kezdte el megalkotni Lili bárónő című operettjét, ám az első világháború és a forradalmak viharai elől hű szerzőtársával, Martos Ferenccel együtt egy időre Svájcba költöztek, és a darabot végül itt is fejezték be. A Lili bárónőt a Városi Színház mutatta be 1919 márciusában, még a Tanácsköztársaság megalakulása előtt. A Tisza Kálmán (ma: Köztársaság) téren 1911-ben felépült Városi Színház épületében eredetileg a Népopera működött, nevét 1917-ben változtatta Városi Színházra. A színház egyébként ma is áll, igaz erősen átalakított formában, és jelenleg az Operaház Erkel Ferenc Színháza működik benne. A Lili bárónő lett Huszkának az első világháborút követően a legtöbbször játszott, illetve legtöbbet felújított operettje. Fonyódon később Huszka tiszteletére az éttermek étlapjára felkerült egy sajátos ízű étel, a Lili bárónő pontypaprikása kapros rezgőkével: „Olajon finomra vágott vöröshagymát pirítunk, majd hozzáadjuk a darabolt zöldpaprikát. A tűzről lehúzva megszórjuk fűszerpaprikával, majd felengedjük halalaplével. Hozzáadjuk a sózott pontyfiléket, és készre pároljuk. A megpárolt pontyfiléket kivesszük a pörköltalapból, és az alapot tejfölös habarással sűrítjük. A mártást kiforraljuk, majd átszűrjük. Vékony tejfölcsíkkal díszítjük. Kapros rezgőke hozzávalók: fél kg csuszatészta, 20 dkg baconszalonna, fél kg túró, tejföl, fél csokor friss kapor,

só. A csuszatésztát sós vízben kifőzzük. A húsos baconszalonnát apró kockákra vágjuk, serpenyőben kiolvasztjuk, kiszedjük zsírjából, melybe beleforgatjuk a megfőzött, leszűrt csuszatésztát. A túrót áttörjük. A tejfölhöz hozzákeverjük a finomra vágott kaprot. A tálaláskor a forró tésztára halmozzuk az áttört túrót, meglocsoljuk kapros tejföllel, majd megszórjuk a húsos pörccel.” Huszka Jenő második feleségét Arányi Máriának (1897–1977) hívták. Fiatalon a Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt Glatz Oszkár (1872–1958) festőművész tanítványaként. Mégsem képzőművész lett, mert 1925-ben érdeklődése az irodalom felé fordult, és hamarosan az Új Barázda nevű parasztlap asszonyrovatának szerkesztője lett. Megalakulásától kezdve sokat dolgozott a Magyar Rádiónak is, ahol az 1930-as években az Asszonyok tanácsadója nevű rovatot szerkesztette. Több könyvet is írt, ezek közül A boldogság iskolája (1937), az Öcsike naplója (1940), A kis háziasszony (1941) és a Huszka Jenő élettörténetét feldolgozó a Szellő szárnyán (1977) lettek a legismertebbek és a legnépszerűbbek. Arányi Mária Huszka Jenő 1960-ban bekövetkezett halála után nagyon sokat tett férje művészetének fennmaradásáért és megbecsüléséért.

MÁRIA FŐHADNAGY

Huszka Jenő romantikus hajlamának köszönhetően már ifjú korában sokat hallott és olvasott Lebstück Máriáról, és mivel zenés darabjainak témájául gyakran választott romantikus vagy frivol történelmi hősöket, ezért nem hagyta nyugodni Lebstück Mária személye. Végül az asszony életének bizonyos elemeit felhasználva írta meg 1942-ben a hatalmas sikert aratott Mária főhadnagy című operettjét. Lebstück Mária egy jómódú kereskedő leányaként született 1830-ban. A leány tizenhárom éves korára árvaságra jutott, így 1843-ban nagybátyja, Simunich Boldizsár bécsi házába került. Addig az előkelő hölgyek mindennapjait élő Mária életét az 1848-ban kitört bécsi forradalom azonban alaposan megváltoztatta. Az ekkor tizennyolc esztendős Lebstück Mária 1848. március 13-án kilépve nagybátyja bécsi palotájának kapuján elindult kalapot vásárolni. Kalapot azonban végül mégsem vett, mert magával ragadta az utca forradalmi

hevülete. A barikádok és lövöldözések láttán egy cipészmestertől férfiruhát szerzett magának, majd csatlakozott a forradalmárokhoz. A forradalmi erők intézményeként hamarosan megszervezték a nemzeti gárdát, ahová férfiruhában, Lebstück Károly álnév alatt Mária is jelentkezett. Bécsben a magyar szabadságharc támogatására újabb forradalom tört ki október 6-án. Lebstück Mária ebben a második bécsi forradalomban is a barikádokon harcolt, a fején elég súlyosan meg is sebesült. 1848 októberének végén női ruhában Magyarországra menekült, majd ismét férfiruhát öltve csatlakozott a Győrben állomásozó és a magyar szabadságharc mellé állt német légióhoz. Lebstück Mária életének ekkori eseményeit Jókai Mór később beleszőtte A kőszívű ember fiai című nagy sikert aratott regényébe. A német légió tagjaként Lebstück Mária is csatlakozott Görgey Artúr (1818– 1916) honvéd tábornok seregéhez. Pest-Budán Lebstück Mária a tiroli vadászokhoz kérte felvételét, és már ennek az egységnek a tagjaként harcolta végig az úgynevezett téli hadjáratot. Guyon Richard (1813–1856) császári és királyi főhadnagy hadosztályára hárult ekkor az a nehéz feladat, hogy az ÉszakiKárpátok előterében lévő Branyiszkói-hágót megtisztítsa a magyar kormányzat ellenségeitől. A jeges hágó elfoglalásában Lebstück Mária is részt vett. Ezután Dembinszky Henrik (1791–1864) tábornok fővezérsége alá rendelt magyar honvéderők Kápolnánál próbálták megállítani a Duna-Tisza közén előrenyomuló osztrák főerőket. A kápolnai csata a szabadságharc egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete lett. Lebstück Mária a kápolnai ütközetben olyannyira kitüntette magát, hogy Dembinszky még ott azonnal a csatatéren hadnaggyá ütötte. Nem sokkal később Lebstück Görgey javaslatára Mészáros Lázár honvédelmi minisztertől főhadnagyi rangot kapott. Így már főhadnagyként volt jelen 1849 májusában Buda visszafoglalásánál, ahol egyike volt azoknak, aki ostromlétrán felmászva a vár falára közelharcot vívott az osztrák várvédőkkel. Budán ismerkedett meg Lebstück Mária azzal a Jónák József nevű tüzér századossal, akibe azon nyomban beleszeretett. Az epekedő leány ezért az egyik budai bálon női ruhában jelent meg, leleplezve ezzel magát. A bálon jelenlévő Görgey Artúr azonnal letartóztatta őt, és mint osztrák kémet agyon akarta lövetni. A gyanú alól rövidesen tisztázódott ugyan, de a főtisztek többségének felháborodását csak Kossuth Lajos tudta lecsillapítani, akinek közbenjárására végül szabadon engedték. Az osztrák-orosz támadás miatt ismét ki kellett üríteni Budát, és a honvédseregek dél felé vették az irányt. Visszavonulás közben, a Szeged melletti Dorozsmán kötött házasságot Lebstück Mária és Jónák József. A fiatal pár a

boldogító igen kimondása után azonnal visszasietett a saját egységeihez. Öt nappal a világosi fegyverletétel után mindkettejüket elfogták az osztrákok, és fogolyként Arad várába kerültek. Lebstück Mária ekkor már gyermeket várt, és várbörtönében is szült meg. Jónák Józsefnek a fogság idején mindössze csak egyszer engedték meg, hogy feleségét és gyermekét megnézze. Lebstück Máriát Haynau bécsi leváltása mentette meg végül az elítéltetéstől, ám hat hónapi raboskodás után gyermekével együtt születési helyére, Horvátországba internálták. Itt vette hírét férje halálának is. Ekkor megszökött Horvátországból és sikerült eljutnia nővéréhez Győrbe. Az özvegyen maradt Lebstück Mária gyermekével együtt nagy nyomorba jutott és támogatást szinte senkitől sem kapott. Kilátástalannak tűnő helyzetéből egy újabb házassággal sikerült csak kilépnie. Új férje, a Győrben élő Pasch Gyula festő nem volt túl tehetséges vagy eredeti alkotó, de azért elég biztos anyagi hátteret tudott biztosítani ahhoz, hogy Lebstück Mária és fia nyugalomban élhessenek tovább. Az 1876-es kiegyezést követően megnőtt az érdeklődés a forradalom és szabadságharc hősei iránt, de a megkeseredett Lebstück Mária továbbra is szinte teljes visszavonultságban élte le életét egészen 1892-ben bekövetkezett haláláig. A Mária főhadnagy című operettet a Fővárosi Operettszínház mutatta be a második világháború idején, 1942 szeptemberében. A darab szövegkönyvét Szilágyi László és Kellér Dezső írták, hiszen a régi szerzőtárs, Martos Ferenc már nem élt. A főbb szerepeket Szeleczky Zita, Honthy Hanna, Földényi László és Pártos Gusztáv játszották.

ZENESZERZŐK VILÁGSZÖVETSÉGE

Huszka Jenő operettjeit saját hazájának és a magyar közönségnek írta, de jórészük külföldön, így különösen a német nyelvterületeken is népszerűekké váltak. Eddig nem emlegetett operettjeit, a Tilos a bemenet (1899), a Tündérszerelem (1907), a Rébusz báró (1909), a Hajtóvadászat (1926), a Gyergyói bál (1941) és a Szép Juhászné (1955) című darabokat is rendre és nagy sikerrel mutatták be főként a hazai színpadokon, de némelyiket külföldön is. Huszkát már a kezdetektől fogva nagyon bosszantotta az, hogy zenéjét számos helyen és nagyon különböző formában felhasználják anélkül, hogy őt erről értesítenék, szerző jogait tiszteletben tartanák, vagy akárcsak egy fillér szerzői

díjat is fizetnének neki. Ezért azután jogászi képzettségét felhasználva 1907-ben megalapította a magyar zeneszerzők első érdekképviseleti tömörülését, a MARS szövetkezetet. Ez lett az első hazai szerzői jogvédő iroda, amelynek jogutódja 1952-ben a Szerzői Jogvédő Hivatal, illetve manapság az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület lett. Huszka Jenőt, mint a magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezetének elnökét a Zeneszerzők Világszövetségének budapesti kongresszusán a világszervezet alelnökének is megválasztották, ahol érdekvédőként még sok megbecsülést vívott ki magának.

KACSOH PONGRÁC

BÖLCSÉSZDOKTORI OKLEVÉL

A Budapesten 1873-ban született Kacsoh Pongrác még gyermekként Erdély fővárosába, Kolozsvárra került, minthogy MÁV tisztviselő apját ebbe a városba helyezték át. A város pezsgő kulturális élete hamar magával ragadta az ifjút. Érdeklődése rendkívül szerteágazó volt, hiszen az irodalom és természettudományok mellett a művészetek is nagy hatást gyakoroltak szellemi fejlődésére. Zenére Farkas Ödön (1851–1912) zeneszerző, a kolozsvári konzervatórium igazgatója, illetve a kolozsvári színház karnagya kezdte el tanítani. Farkas neves énekpedagógusnak is számított ekkoriban, miközben zongoraművek, operák és operettek szerzőjeként is elhíresült. Kacsoh miután elvégezte alsóbb fokú iskoláit, beiratkozott a város híres Bolyai Egyetemére, ahol végül 1896-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Zenei, művészi hajlamai ellenére ugyanis ifjú kora óta tanítani szeretett volna, és ennek az oklevélnek a birtokában ezt már meg is tehette. Az egyetem elvégzése után több tanári állást is megpályázott. A legkedvezőbb ajánlatot Budapestről kapta, így került 1897ben a Tavaszmező utcai gimnáziumba (hivatalos nevén: VIII. kerületi Állami Főgimnázium) matematika – fizika szakos tanárnak. Diákjai körében hamar népszerűvé vált, különösen gyakorlati, kísérletező oktatási módszereinek köszönhetően. Kísérletezéseinek eredményeit matematikai és fizikai szakcikkekben igyekezett összefoglalni. Hamarosan tudományos könyve is megjelent az elektromos rezgésekről, a konszonanciákról és a disszonanciákról.

ZENEVILÁG

Gimnáziumi tanársága mellett Kacsoh Pongrác folyamatosan művészi ambíciókról ábrándozott. Budapesten ezért tovább folytatta zenei tanulmányait. Mestere az a pozsonyi születésű Herzfeld Viktor (1856–1919) zeneszerző és

zenepedagógus lett, aki németországi karrierjét otthagyva 1886-ban Budapestre költözött, és hamarosan a Zeneakadémia zeneelméleti tanára lett. A korszak ismert és kedvelt zeneszerzőjének számított, nevéhez főként vonószenei művek, kamarazenei darabok, zongoraművek, kórusművek és dalok fűződnek. Herzfeld hatására kezdett el Kacsoh zenét komponálni, és kezdetben főként népies hangvételű dalokat alkotott. A komponálás és a zeneelmélet egyre mélyebb ismerete arra ösztönözte Kacsoht, hogy zenekritikusként, illetve zenetörténészként is megnyilatkozzék. Zenei témájú írásai hamarosan nagy figyelmet keltettek, ezért határozta el 1905-ben, hogy megalapítja a Zenevilág című szaklapot, amelyet végül 1907-ig szerkesztett. Később a Pester Lloydnak írt lényegre törő kritikákat, és érdekes zenei beszámolókat. Zenéről vallott nézeteit 1909-ben két jelentős pedagógia munkában: a Prolegomena [bevezetés] a zene pozitív aesthetikájához [esztétikájához], és A zene fejlődéstörténete című művekben foglalta össze.

FLORESZTÁN

Első zenei sikerei után Kacsoh Pongrác kritikai és elméleti munkáit Floresztán álnéven jegyezte, mivel nem akarta, hogy művészi és írói tevékenységét összekeverjék, illetve összemossák, hiszen ekkoriban már az ő zenedarabjairól is egyre több kritika jelent meg a különböző napilapokban és szaklapokban. Kacsoh az elsők között ismerte fel az ifjú Bartók Béla zenei tehetségét és jelentőségét. Ennek bizonyítéka, hogy a Floresztán név alatt éppen ő tette közzé a Zenevilág hasábjain 1904-ben Bartók első életrajzát. Ez a méltató írás egyaránt jól tükrözi Kacsoh művészi és kritikusi felfogását is: „Személyi kultuszt űzni, privát érdekeket képviselni úgy a társadalomban, mint a hírlapírás terén, hibás és elítélendő dolog. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint ez, mikor e sorokat írjuk, melyeknek célja és feladata az, hogy a zeneművészettel foglakozó művelt magyar közönség figyelmét ráirányítsa arra a tüneményszerű, zseniális fiatalemberre, kinek a nevét ma még csak kevesen ismerik, de aki, hitünk szerint, nagy és fényes szerepre van hivatva a magyar zene történetében. Nem Bartók Bélának, aki igazán nem szorul reklámra, hanem a jövő idők zenehisztorikusainak akarunk szolgálatot tenni azzal, hogy Bartók eddigi

pályáját, részben tőle magától, részben tanáraitól, rokonaitól és barátaitól beszerzett adatok alapján hitelesen ismertetjük.”

A PESTI OPERETTSZÍNHÁZAK

Kacsoh Pongrác első zenés darabjainak megjelenésekor a budapesti színpadokon már az operett műfaja vált meghatározóvá. Az operett Magyarországon alapvetően a XIX. század második felének jellegzetes és népszerű műfajából, a népszínműből nőtt ki. Az európai irányzatnak megfelelően persze kezdetben francia és német operetteket magyarítottak az egyre szaporodó színházak, ám a nagy érdeklődés hatására megszülethetett a bécsi, majd a magyar operett is. Budapesten az első operetteket játszó színház a Nagykörút és a mai Blaha Lujza tér sarkán felépített Népszínház lett. Mint a neve is mutatja, kezdetben főként népszínműveket játszottak benne, ám az 1900-as évek elején az operett igazi otthona lett. 1908-ban átalakították, és ettől kezdve Nemzeti Színházként működött tovább, mígnem 1965-ben lebontották. A Magyar Színház 1897-ben nyitotta meg a kapuit az Izabella (ma Hevesi Sándor) téren, és legsikeresebb, telt házas produkciói operettbemutatók voltak. Később az 1965-ben lebontott Nemzeti Színház szerepét vette át, ma Pesti Magyar Színház néven működik. A Beöthy László által 1903-ban alapított Király Színház már kifejezetten operettek előadására szakosodott. A Royal Orfeum 1908-ban nyitotta meg a kapuit az Erzsébet körúton. Hosszú időn keresztül a főváros legszínvonalasabb mulatóhelyének számított, leghíresebb vezetője pedig Zerkovitz Béla (1882– 1948) zeneszerző és műépítész volt. 1935-től Royal Színház néven működött, és ekkoriban már három-felvonásos operetteket is játszottak benne. A Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren építették fel 1911-ben a Népoperát, amely 1917-ben Városi Színházra változtatta a nevét. Hosszú időn át a legtöbb nézőt befogadni képes színháza volt Budapestnek, és számos operett premierjére került itt sor. 1953-ban Erkel Színház néven az Operaház kezelésébe került. Az 1898-ban, a Nagymező utcában felépített orfeum átalakításával született meg 1922-ben a Fővárosi Színház, amely egy esztendő múltán felvette a Fővárosi Operettszínház nevet.

PETŐFI SÁNDOR: JÁNOS VITÉZ (RÉSZLET)

Jancsinak látása nem esett kedvére, Mert megijedt tőle, s ily szót csalt nyelvére: „Jancsi lelkem, mi lelt? miért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?

„Hej Iluskám! hogyne volnék halovány, Mikor szép orcádat utószor látom tán…” „Jancsikám, látásod úgyis megrémített: Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!”

„Utószor látlak én, szívem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!”

Most a boldogtalan mindent elbeszéle, Ráborult zokogó kedves keblére, Ráborult, ölelte, de képpel fordult: Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

DALJÁTÉKI AMBÍCIÓK

Bakonyi Károly (1873–1926) Huszka Jenő Bob herceg című operettjének librettistájaként vált közismertté 1902-ben. A nagy siker inspirálta arra, hogy egy új daljáték megírásába fogjon, amelynek alapja Petőfi Sándor János vitéz című alkotása volt. Barátját, az akkor már újságíróként és szépíróként egyaránt elismert Heltai Jenőt (1871–1957) kérte fel arra, hogy a darab számára megzenésíthető verseket írjon. Heltai hamarosan el is készült a versekkel. Bakonyi a daljáték elkészült szövegkönyvét először Huszka Jenőnek mutatta meg, aki azonban éppen új operettjének, az Aranyvirágnak a bemutatójára készült, és ezért nem vállalta el a feladatot. Ekkoriban Kacsoh Pongrác éppen a Málnai-féle Leánynevelő Intézet növendékei számára feldolgozta és megzenésítette Csipkerózsika meséjét. A műkedvelő előadást Bakonyi és Huszka is megtekintették, így akadtak rá az akkor még szinte teljesen ismeretlen Kacsóhra. A történetet Kellér Andor is megörökítette a Bal négyes páholy című művében: „Bakonyi többnyire sikeresen tudta lerohanni önbizalomhiányban szenvedő, visszahúzódó barátját. De ezúttal másképp történt: Huszka elfoglaltsága, időhiánya miatt kereken kijelentette: nem vállalja a János vitéz megzenésítését. A librettistát bántotta a visszautasítás, de nem kedvetlenedett el. (…) A daljáték hányódott, nem akadt hozzá muzsikus. Bakonyi Károlyt, Huszka Jenőt és Kern Aurélt meghívták a Verő Adél-féle magániskola növendék-színielőadásra. A növendékek eljátsszák Kacsoh Pongrác Csipkerózsika című daljátékát. Így ültek be hárman, Kern, Huszka és Bakonyi a daljáték iskolai előadására. Ahogy az első akkordok felcsendültek a zongorán, a három szakértő összenézett. Huszka egyetértő mosolyt váltott az elismerően bólogató Bakonyival. Előadás után Kacsoht magukkal vitték, Bakonyi ekkor már tudta, hogy vele íratja meg a János vitéz muzsikáját. A Csipkerózsikában több olyan szám volt, amelyet át lehetett menteni a János vitézbe. Közöttük a Megálmodtam réges-régen című dal egyetlen taktusváltás nélkül került át a daljátékba. (…) Így aztán Bakonyi elvitte a darabot Beöthyhez, aki egyetlen éjszaka elolvasta, és másnap már hívatta a szövegírót. (…) – Előadom a darabot – jelentette ki. – Ki is az a Kacsoh Pongrác?

– Számtan és fizikatanár a Tavaszmező utcai gimnáziumban. – Írt már valamit? – Hogyne – felelte Bakonyi. – Tudományos könyvet az elektromos rezgésekről, a konszonanciákról és a disszonanciákról. – Ne viccelj – Beöthy a kulcsait csörgette. – Ég a házam, és te tréfálsz. Mit tud az az ember? – Mindent. Délután felhozom hozzád, és elzongorázza a daljátékot. Amikor Beöthy a muzsikát hallotta, elfehéredett. – Jól van! Ez lesz az első darabunk.”

HATSZÁZ ELŐADÁS EGYVÉGTÉBEN

Beöthy László, aki éppen egy új sikerdarabot keresett a Király Színház számára, meglátta tehát a lehetőséget a János vitéz bemutatásában, ám még egy váratlan akadályt is le kellett küzdeni a darab előadásához. Ez az akadály a Király Színház üdvöskéje, Budapest akkoriban legünnepeltebb primadonnája, Fedák Sári volt. Rá osztották ki ugyanis János vitéz szerepét, és bár a nadrágszerep ellen semmi kifogása sem volt, mégsem akart egy ismeretlen zeneszerzőcske darabjában játszani, mert félt a bukástól. Beöthy végül zsarolással vette rá a szerep eljátszására. A János vitéz bemutatójára végül 1904. november 18-án került sor, annak a Konti Józsefnek (1852–1905) a vezényletével, akit a lexikonok az első magyar operett szerzőjeként tartanak számon. A bemutató sikere leírhatatlan volt, és Fedák Sári élete leghangosabb ünneplésében részesült. A János vitéz ezután egyvégtében közel hatszáz előadást ért meg, szinte mindvégig telt házzal, így a magyar színháztörténet egyik legnagyobb, ha nem éppen a legnagyobb sikerszériáját érte el. Szabados Béla operakomponista a János vitéz sikerét a következőkben látta: „A művet a Csipkerózsikában is feltűnt egyszerű, tiszta, keresetlen, édes-bús magyarság jellemzi. A naivitásban elbájoló népies elem megkapóan szövi át a

János vitéz dalait. A dallamok feldolgozása, formába öntése természetes és mesterkéltség nélkül való. Minden hangja szívből fakad, és szívhez szól. És ami a legcsodálatosabb: a fiatal szerző sehol sem esik a kezdők szokásos túlzásainak hibájába. A drámai jeleneteknél sem veszti szem elől a helyes mértéket (…), csodálatos ösztöne nem engedi elsiklani a mese poézisének virágos ösvényeiről.”

RÁKÓCZI

Kacsoh Pongrác a későbbiekben már egyszer sem tudta megismételni a János vitéz sikerét, bár kísérőzenét szerzett az akkor már ünnepelt színpadi szerző, Molnár Ferenc (1878–1952) két darabjához, a Liliom és a Fehér felhő című művekhez is, illetve 1906-ban új dalművel jelentkezett, amelynek a Rákóczi címet adta. Ez a daljáték II. Rákóczi Ferenc neveltetéséről, hivatástudatra való ébredéséről, valamint harcáról és bujdosásáról szól. Mind a történet összefogottsága, mind pedig a zenei anyag sokkal halványabbra, vértelenebbre sikerült a János vitéznél. A Rákóczi mellett Kacsoh még két operettet írt, a Mary-Ann és a Dorottya címűeket, ám a Rákóczihoz hasonlóan ezek sem arattak sikert. Az újabb keletű zenei kudarcok miatt Kacsoh Pongrác 1909-ben elvállalta Kecskeméten a főreáliskola igazgatói állsását. Szíve azonban visszahúzta Budapestre és az operettek világába, így 1912-ben elvállalta a székesfőváros zenei szakelőadói állását, közben pedig közép- és felsőfokú zenetanfolyamokat vezetett. A János vitéz nem múló sikerének köszönhetően sok kitüntető megbízatással is elhalmozták. Így lett a Székesfővárosi Énekkar vezetője, az Országos Dalosszövetség igazgatója, valamint az Országos Zeneszövetség elnöke. Kacsoh nagyon váratlanul, mindössze ötven esztendős korában hunyt el 1923-ban Budapesten.

KÁJONI JÁNOS

AZ EGYHÁZI ZENE

A XVI–XVII. századok során az egyházi és világi zene már jellegzetesen elkülönült egymástól Magyarországon. A királyi, fejedelmi udvarokban ekkorra már ugyanis általánossá vált az udvari muzsikusok, együttesek alkalmazása. Az udvari zenészek nemcsak ünnepségeken és szertartásokon jutottak szerephez, hanem lakomákon és más szórakozásra alkalmat adó eseményeken is. A katolikus uralkodók udvaraiban épült kápolnáknak (kapelláknak) ugyanakkor az egyházi, istentiszteleti szertartások lebonyolítására saját énekegyüttesük volt, és ezeket nevezték udvari kapelláknak. A kapella az úgynevezett karkáplánhoz tartozó énekesekből, kántorokból állt. A XV. századtól alakult ki az a szokás, hogy a kántorok iskolás énekes-fiúkkal együtt már különböző udvari lakomákon és ünnepségeken is közreműködtek. Az uralkodók által alkalmazott muzsikusok élén a magister capellae állt. A katolikus templomok kórusainak és zenészeinek eltartásáról többnyire a püspökségek, a későbbiekben pedig az egyházi méltóságok zenei alapítványai gondoskodtak. A középkor hagyományait követve a katolikus országokban az istentiszteletek alapvető liturgikus zenéje még az egy szólamban énekelt gregorián maradt, amely az udvari kapellák istentiszteleti rendjének is természetes részét képezte. A protestánsoknál a gregoriánhoz hasonló szerepet a zsoltárok, illetve más protestáns gyülekezeti énekek töltötték be. Az egy énektípusokat többnyire zenei kíséret nélkül adták elő, ritkábban intavolálva, vagyis egyetlen billentyűs vagy pengetős hangszerre átírva szólaltatták meg. A XVII. század folyamán a katolikus és a protestáns iskolákban egyaránt jelentős szerepet kapott a vokális zene művelése. A többszólamú liturgikus énekgyakorlatok legáltalánosabb műfaja a motetta volt. A protestáns diákok latin vagy anyanyelven előadott liturgikus tartalmú, strófás egyházi énekeit ugyanakkor kanciónak nevezték el. Ebben az időszakban szaporodnak meg a különböző felekezetek számára készült énekeskönyvek és zsoltárgyűjtemények. A katolikusok számára készült graduale a mise olvasmányát követő díszes gregorián énektétel, illetve a mise énektételeit

tartalmazó kóruskönyv. A latin kifejezést átvéve a protestánsok graduálnak nevezték el azokat a vallásos énekeket tartalmazó énekeskönyveket, amelyeket főként zsoltárokból és dicséretekből állítottak össze. Ennek az időszaknak a jellegzetes zenei lejegyzésmódja az úgynevezett tabulatúra volt. A tabulatúrák többnyire a zenészek számára nem a megszólaltatni kívánt hang magasságát adta meg kottával, hanem a húros hangszerek esetében a lefogandó hangok helyét, a billentyűsöknél pedig az ABC-s név és a kottaírás kombinációjával magát a megszólaltatni kívánt hangokat. A XVII. század végén a katolikus és protestáns zenei hagyományok keveredni kezdtek. Ezt jól mutatja Illyés István (1650–1711) nagyszombati kanonok Zsoltári énekek a magyar anyaszentegyház vigasztalására és halottas énekek a szomorú temetések alkalmatosságára című gyűjteménye, amely ugyan a katolikus hagyományokon nyugodott, mégis már több református zsoltárdallamot is tartalmazott. Bevezetője szerint: „Azt is pedig igen jól teszik a kántorok, ha reá vigyáznak, melyik zsoltárt mikor kelljen alkalmatosan énekelni, hogy aznapi evangéliummal, vagyis azon időbeli történt dolgokkal, amennyiben lehet, egyeztessék, a községnek nagyobb vigasztalására és az isteni szolgálatnak egyezésére. Mert lám az anyaszentegyház is a szent zsolozsmában reá vigyázott, hogy karácsony, vízkereszt, nagypéntek, húsvét, áldozó, pünkösd ünnepeire, úgy Boldogasszony, apostolok, mártírok etc. napjaira olyan zsoltárokat rendeljen, melyekben valami tulajdon, azon ünnepet illető dolog találtatik (…).”

JEGENYE

Kájoni János 1629-ben született a Kolozsvár környékén lévő, és a Kalotaszeg peremén álló Jegenye községben. Származására és születési helyére vonatkozóan csak az egyik művében, a Fekete Könyvben lévő néhány utalás igazít el: „[Kolozsvár környékén] a katolikus vallás csupán négy községben maradt meg: Monostoron, Bácsban, Fenesen és Jegenyén (…), amely engem erre a világra hozott.” Születési helyének meghatározásában ennek ellentmondani látszik Hortulus Devotionis könyvének címlapja, ahol viszont ezt írta magáról: „A Küs [Kis] Kájonból való Kájoni Jánostól, a szigorúbb rendszabályok szerint élő kisebb rendből való frátertől, aki oláh és a csíki Kolostor orgonistája.” A XVII. században a Hallerek, Béldiek, majd Bethlenek tulajdonában állott Kiskájon

jobbágyfalu lakóinak többsége ortodox vallású román volt. A két forrás közötti ellentmondás a kutatók szerint úgy oldható fel, hogy Kájoni János családja kiskájoni eredetű román család lehetett, amely azután Jegenyére származott el. Kájoni János családjáról azonban mindmáig szinte semmit sem tudunk. Édestestvéréről, Kájoni Juditról is csak annyi információnk áll rendelkezésre, hogy a csíkszeredai nemes és nemzetes Rácz Istvánhoz ment feleségül. Jegenye falu egyébként ekkoriban a jezsuiták tulajdona volt, így nagyon valószínű, hogy Kájoni a jezsuiták helyi iskolájában tanult, majd ők is küldték a tehetséget mutató fiút Erdély valamelyik jezsuita gimnáziumába továbbtanulni.

AZ ELSŐ ÁLLOMÁSHELY

Kájoni János idejében a protestáns fejedelmek által uralt Erdélyben a katolikus szerzetesrendek közül csak a jezsuitákat és a ferenceseket tűrték meg. Maga Kájoni 1647-ben került Csíksomlyóra, és még ugyanebben az esztendőben be is lépett a ferences rendbe. Ekkoriban Magyarországon Máriának, az Oltalmazó Szűzanyának a kultusza már igen elterjedt volt. A Mária tiszteletére szentelt templomok (például: Máriapócs, Máriabesnyő, Máriagyüd, Szeged és Csíksomlyó) híres búcsújáró helyekké váltak. A reformáció terjedése idején megmaradt, és a katolikusok körében különösen jelentőssé vált a Mária kultusz, amelyet egyre inkább a katolicizmus sarkalatos pontjára kezdtek el tekinteni. A török hódoltság idején a Mária kultusz a katolikusok körében a ferences szerzetesek révén új tartalommal is töltődött, hiszen az ő révükön a törökellenes küzdelem egyik fontos jelképévé vált. A székelyföldi katolicizmus elismert első számú központjaként Szilágysomlyót tartották számon. A Csíksomlyón megtelepedett ferences szerzetesekről az első hiteles adat 1352-ből származik, akiket azért telepítettek ide, hogy a moldvai csángók katolikus hitéletét gondozzák. A ferences rend alapítója egyébként Assisi Szent Ferenc (1181– 1226) volt, aki szerzetesrendjének szabályzatát az evangéliumra alapozta. A ferences rend működését és szabályzatát III. Honorius pápa hagyta jóvá 1224ben. Magyarországon a rend képviselői már nem sokkal Assisi Szent Ferenc halála után megjelentek, első kolostorukat Esztergomban alapították 1228 táján. A megtelepedett ferencesek kezdetben a jászokat és a kunokat térítették, miközben az ország egész területén számos missziós állomást alakítottak ki. Az Anjou királyok korában kezdték meg missziós tevékenységüket kiterjeszteni

Moldvára és a Balkán más területeire. A ferencesek a XIV. században meglehetősen sokat tettek az anyanyelvi kultúra megteremtéséért, amelynek szép példája, hogy az Ómagyar Mária-siralom is egy ferences szerzetes alkotása. IX. Bonifác pápa adott engedélyt 1400-ban arra, hogy a balkáni missziók ellátására Alvernói Bertalan négy ferences rendházat hozzon létre, amelynek az egyike a csíksomlyói volt. Csíksomlyón az első templomot az úgynevezett obszerváns ferencesek építették gótikus stílusban 1442 és 1448 között, Hunyadi János, akkori erdélyi vajdának (1407?–1456) a török felett aratott marosszentannai győzelmének emlékére. Ebből a templomból azonban csak néhány faltöredék maradt fenn, mert a török 1552. évi, majd 1661. évi támadása és pusztítása következtében a templomot szinte teljesen újjá kellett építeni. A többszöri kiegészítés és renoválás után a kegytemplom ma látható formája 1804 és 1834 között alakult ki, amikor Schmidt Konstantin marosvásárhelyi építész tervei alapján barokk stílusban teljesen átépítették, de végleges befejezésére csak 1876-ban került sor. A csíksomlyói kegytemplom legnagyobb értéke a Szűzanya hársáfából faragott kegyszobra, amely Máriát aranyozott fakoronával a fején, és kezében a kisded Jézussal ábrázolja. Ez a minden bizonnyal a XVI. században keletkezett, reneszánsz stílusú, festett és aranyozott szobor a Mária kegyszobrok közül a legnagyobb méretű a világon. Kájoni János végső szerzetesi fogadalmát Somlyai Miklós ferences gvardián előtt tette le, és az ő kezéből vette át a rend ruháját. A nagy zenei tehetséggel megáldott Kájonit azzal bízták meg, hogy Brassó számára orgonát vásároljon, így hát ebben az időszakban kezdődött meg orgonaépítő tevékenysége. 1652-ben a nagyszombati egyetemre küldték teológiát tanulni. Itt mélyítette el zenei tanulmányit is, és ekkor tanulta meg a tabultaúra-írást, valamint ekkor ismerkedett meg korának jeles zenészeivel. A gregorián dallamvilágának elsajátítása mellett itt ismerte fel az anyanyelven való zsoltáréneklés jelentőségét. Teológiai felkészülése alatt nagy érdeklődést tanúsított a természettudományok iránt is, főként a gyógyfüvek iránt ébredt fel a kíváncsisága. Kájoni Jánost 1655-ben Zongot Zsigmond nagyváradi püspök szentelte pappá. Ezt követően visszatért Csíksomlyóra. Csíksomlyón, a kegytemplom szomszédságában álló, még a XV. században emelt ferences rendházat azonban a török-tatár hadak az 1661-ben lezajlott hadjáratuk során elpusztították. Egy ideig csak a megmaradt épületszárnyakat lakták a szerzetesek, ahol azután 1668-tól megindították Csíkszék első középfokú tanintézetét is. Az oktatás megszervezésében Kájoni János, már mint rendházfőnök múlhatatlan érdemeket szerzett.

A FERENCES RENDHÁZAK FŐNÖKE

Az erdélyi fejedelemségben a XVII. században a katolicizmus a székelység körébe szorult vissza. A tatár dúlás során Somlyai Miklós ferences rendházfőnök az életét vesztette, utódának pedig Kájoni Jánost választották meg. Kájoni ezért Csíksomlyó mellett az 1660-as évektől a Székelyföld másik két rendházában, Mikházán és Gyergyószárhegyen is szolgált, mint miséző barát, és bizonyos időszakokban mint gvardián. Az 1661-ben elpusztított katolikus templomok újjáépítésére a török-tatár dúlást követően hamarosan Damokos Kázmér erdélyi katolikus püspök kezdeményezett egy nagyon eredményes gyűjtést. Az alapjaiban újjáépített templomokba (Csíksomlyó, Gergyószárhegy, Székelyudvarhely) Kájoni állított orgonákat. Mikházán 1663-ban, majd 1666 és 1668 között töltötte be a rendházfőnöki tisztet, és ekkoriban az ő kezdeményezésére történt meg a régi, vályogból és veszőből épült rendház teljes újjáépítése kőből és téglából. Valószínűleg ebben az időszakban fogott hozzá az orgonaépítések mellett a zsoltárok és más egyházi zenék összegyűjtéséhez és lejegyzéséhez, illetve ekkoriban keletkezhettek első saját szerzeményei is.

GYERGYÓSZÁRHEGY

A Gyergyói-medence egyik legrégebbi településeként tartják számon Szárhegyet. A falu neve kopasz vagy csupasz hegyet jelent. Szárhegy egyik fő ékessége a Lázár grófok XVI-XVII. században épült, pártázatos reneszánsz kastélya. A kastélyt, valamint 100 méter hosszú és 75 méter széles udvarát megerősített várfal veszi körül. A várkapu boltíve alatt olvasható 1532-es dátum a vár építésének kezdetére, míg a főbejárattól balra lévő sarokbástya Lázár címere alatt lévő 1632-es évszám a vár építésének befejezésére utal. Ebben a kastélyban töltötte gyermekéveit Bethlen Gábor, Erdély hírneves fejedelme is. A Lázár család Erdély, és benne a Székelyföld egyik legrégebbi nemesi családja volt. A régi oklevelek alapján számon tartott első jelentős Lázár, az 1400-as évek körül élt Lázár Bernát volt, aki székbíróként szerepel az okiratokban. Lázár

István volt az, aki a szárhegyi kastélyt 1631 körül átalakítatta, bástyákkal, várfalakkal és várárokkal vetette körül, és ekkor alakult ki a homlokzat reneszánsz tagolása és díszítése is. Ifjú Lázár István (1626–1679) szintén főkirálybíró és II. Rákóczi György (1630–1648) erdélyi fejedelem udvari főembere volt. Szárhegy másik ékessége a kastély közvetlen szomszédságában, a Szármányhegy tövébe épített ferences rendi kolostor és templom. A Lázár István királybíró által adományozott helyen 1669 és 1752 között létesített egyházi épületegyüttes jellegzetes barokk stílusban épült. Ebben a ferences rendi kolostorban élt Kájoni János az épület létrehozásától, vagyis 1669-től kezdve egészen 1675-ig. Felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a szárhegyi rendház és kápolna megépítésében. Szerteágazó tudományos és művészi tevékenysége éppen itt bontakozott ki a maga teljességében. Ebben az időben már ugyanis egyaránt foglalkozott orvostudománnyal, zeneszerzéssel és zenegyűjtéssel, illetve orgonaépítéssel is. Itt írta a Hortulus Devotions, illetve a Sacri Concentus című műveit, valamint itt kezdte el híressé vált énekeskönyvének megírását, amelyhez nagyon sok miserészt lefordított magyarra. Ekkoriban kezdett hozzá a manapság legértékesebbnek tartott feljegyzéseinek megírását is, amelyben a magyar, a román, és a cigány népzenei, illetve népies műzenei anyagot örökítette meg. Kájoni az ezt követő Ortus Sanitar című könyvében 244 gyógynövény részletes leírását adta meg. 1673-ban alkotta meg azt a hittani művét, amelyben a székely ABC-t a betűk rendjében és alkalmazásában ismertette.

ÉNEKSZERZŐ ÉS FORDÍTÓ

Kájoni János 1671-ben egy időre ismét Nagyszombatba ment, azzal a céllal, hogy I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelem (1661–1690) kérésre közbenjárjon Czeglédi István (1620–1671) református prédikátor, több jeles protestáns hitvitázó mű szerzőjének szabadon bocsátása érdekében. Utazása azért vallott kudarcot, mert mire a hosszú és veszélyekkel teli úton Nagyszombatba ért, addigra a prédikátor elhunyt börtönében. Kájoni az év egy részében mégis Nagyszombatban maradt, ahol korabeli zeneszerzők műveit másolta nagy szorgalommal. Valószínűleg számos zsoltárfordítást is készített itt, illetve több saját szerzeményt is ekkoriban alkothatott. Korábbi munkásságának és 1671-es

tevékenységének eredménye lett a híres Kájoni-kódex, amelynek összeállításában két rendtársa, Seregélyes Mátyás és Tasnádi Bálint is részt vett. Az úgynevezett Kájoni-kódex keletkezéstörténete azonban mindmáig elég rejtélyesnek mondható, hiszen ezt a kéziratot valójában 1634-ben kezdte el valaki Hídvégen írni, és a kézirat csak 1652-been került Kájoni János tulajdonába, valószínűleg Seregélyes Mátyás ajándékaként. Ő a már az addigra elég terebélyes munkát tovább folytatta, illetve a kéziratot rendbe hozta. Így születhetett meg a század egyik legbecsesebb és legfontosabb kézirata, amely már nemcsak egyházi énekeket és korabeli orgonaműveket közölt, hanem világi énekeket és már magyar táncdallamokat is. A kódex elkészítésével párhuzamosan született meg a Cantus Catholici című kézirata, amely főként himnuszokat és miseénekeket tartalmaz, a végén pedig utasításokat az orgonisták és énekesek számára.

A NYOMDAALAPÍTÓ

Kájoni János, mint az erdélyi rendházak főnöke engedélyért fordult Rómához, egyrést a csíksomlyói rendház helyreállítása és felújítása érdekében, valamint egy nyomda létrehozásának lehetőségét kérve. 1576-ban minden kérésére kedvező választ kapott a szent városból, így hozzáfoghatott nagy művének megvalósításához. 1681 és 1684 között csíksomlyói házfőnökként meghatározó szerepet játszott a templom és a rendház helyreállításában, illetve felújításában. Az új kegytemplomot 1682-ben szenteltette fel Csíksomlyón Vitus Pilutius moldvai isztrátorral. A nyomda megalapítása Csíksomlyón azért ütközött kezdetben nehézségekbe, mert bár az engedély megvolt hozzá, az egyház anyagi segítsége mégis elmaradt. Szerencsére több előkelő világi hívő, így a források tanúsága szerint Kornis Gáspár, Haller Jánosné és Bánffy Jánosné jelentős adományai révén mégis felállhatott a nyomda. Kájoni Jánosnak az első könyvek kinyomtatásában Kassai András ferences testvér és könyvkötő volt a segítségére. A somlyói klastrom nyomdájában végül az első, 1676-ban kiadott munka Kájoni Cantionale Chatolicum című műve lett, amely nem más, mint egy latin-magyar nyelvű énekgyűjtemény. Előszavában céljaként a következőket fogalmazta meg: „Édes hazámnak akartam szolgálni, és másoknak is alkalmatosságot e kis munkával kiadni, hogy akadály nélkül dicsérhessék az Istent.”A felállított nyomda mellett könyvkötő műhely is tevékenykedett, aminek az volt a

jelentősége, hogy itt újították fel a kolostor könyvtárának egyes köteteit. 1678-ban, Damokos Kázmér halála után Kájoni Jánost nevezték ki a Szentszék erdélyi ferences rendtartományának kormányzójává. Apaffy Mihály erdélyi fejedelem ugyan nem volt hajlandó megerősíteni őt ebben a tisztségében, feladatát mégis hűségesen és következetesen ellátta a következő években. Ebben az időszakban is több jelentős művet alkotott, amelyek legérdekesebb darabjának a Kéziratos Calendarium számít. Ekkoriban fejezte be legterjedelmesebb művét, a Custodia története, vagy ahogyan fekete borítója miatt inkább nevezték, a Liber niger (Fekete Könyv) című munkáját. Élete végén Kájoni János visszatért szeretett kolostorába, Gyergyószárhegyre, és itt is hunyt el 1687 áprilisában. A Kájoni szakirodalom jelenleg mintegy húsz címet tart nyilván a kéziratban és nyomtatásban megjelent munkáiból.

XC. ZSOLTÁR (Szenci Molnár Albert fordításában, részlet):

Tebenned bíztunk eleitől fogva Uram, téged tartottunk hajlékunknak. Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva: Te voltál és te vagy erős Isten, És te megmaradsz minden időben.

Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból löttetek,

Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint az tegnapnak az ő elmúlása, És egy éjnek rövid vigyázása.

KÁLMÁN IMRE

A KOPPENSTEIN CSALÁD

Kálmán Imre a Balaton partján, Siófokon született 1882 októberében. Édesapja, Koppstein Károly gabonakereskedő és vállalkozó volt, édesanyja, a művészlelkű Singer Paula hat gyermeket hozott a világra. Kálmán Imre a népes família harmadik gyermekeként született. Elemi iskolai tanulmányait a mindössze egy tanítóval rendelkező izraelita népiskolában folytatta. Tanítója az a Rónai Adolf volt, aki mintegy ötven esztendőn át a siófoki zsidóság értelmiségének legelismertebb alakja volt. Tanítóként olyan nagy hírnévnek örvendett, hogy sok nem zsidó szülő is hozzá íratta be a gyermekét. Az izraelita elemi iskola népszerűségét az is nagyban növelte persze, hogy Siófokon ebben az időszakban a diákokat csak itt tanították német nyelvre. Ebben az iskolában volt Kálmán Imre osztálytársa az a Révész Géza (1878–1955), aki később zenepszichológusként és hangfilozófusként szerzett magának világhírnevet hollandiai professzorsága idején. Az ifjú Kálmán a Fasori Evangélikus Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, és ekkoriban magyarosította a nevét. Kálmán Imre első, meghatározó zenei élménye ahhoz a Liedl Ferenc operaházi hegedűshöz fűződik, aki 1888 nyarán náluk vett ki szobát. Liedl sokat gyakorolt bérelt szobájában, és a folyton ott leskelődő gyermek Kálmánt teljesen elbűvölte a játéka. Ettől Liedl annyira meghatódott, hogy néhány zenei leckét is adott neki. A Koppenstein házaspár ugyan biztos megélhetést nyújtó szakmára akarta kitaníttatni gyermekét, ám nem akarták elfojtani a kis Kálmán Imre művészi hajlandóságát sem, ezért lehetővé tették a számára, hogy Siófok akkoriban egyetlen művész-tanárától, Remcsák Antalnétól zongoraleckéket vehessen. A zene mellett a siófoki Nyári Színkör előadásai is nagy hatást gyakoroltak Kálmán Imre gyermeki fantáziájára. Szinte minden nap ott volt a házuk közvetlen szomszédságában lévő alkalmi színház próbáin és előadásain. A színház tagjai egy idő után annyira megszokták a körülöttük sündörgő gyermeket, hogy Kálmán bejáratossá vált a színpad mögé, illetve a színészek öltözőibe is.

SATURNALIA

Kálmán Imre serdülőkora óta klasszikus zenei pályáról ábrándozott, így tizenöt esztendősen elérte, hogy beiratkozhasson a Zeneakadémiára, ahol annak a Koessler Jánosnak lett a tanítványa, akinél Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő és Weiner Leó is tanult. Jó fiúként azonban megfogatta a biztos megélhetésre vonatkozó szülői tanácsokat is, ezért a középiskola elvégzése után a zeneakadémiai tanulmányok folytatása mellett beiratkozott a budapesti egyetem jogi karára is. Megélhetését Pesten úgy biztosította, hogy öt éven át a Pesti Napló zenei rovatát vezette. Az újságírást ezt követően sem hagyta abba, hiszen ezt követően zenekritikusként helyezkedett el az Új Idők nevű lapnál. Zeneszerzéssel már nagyon ifjan megpróbálkozott, és bár legnagyobb vágya egy tökéletes szimfónia megalkotása volt, mégis első zenei sikereit a Meg a Berta nagy liba, és a Fedák Sári szobalánya című kuplékkal aratta, amelyet egyébként eléggé szégyellt zeneakadémiai tanárai és társai előtt. Fényes Samu (1863– 1937) ügyvéd, regény- és drámaíró, a radikális polgárság szószólója éppen ekkoriban, vagyis 1906-ban kérte fel Kálmánt arra, hogy a Pereszlányi juss című énekes játékához zenét szerezzen. Kálmán Imre eleget is tett a felkérésnek, a darab azonban mindössze hat előadást ért meg, mert egyházellenes kiszólásai miatt a művet nagyon hamar betiltották. Kálmán nem volt politikus alkat, ezért megijedt a lehetséges következményektől. Szerencséjére azonban a főváros egy zenei pályázatot írt ki, amelynek 1600 koronás pályadíját 1907-ben egy dalciklussal sikerült elnyernie, és ez egyben azt is bizonyította, hogy nem kell a hatalom részéről retorzióktól tartania. Zeneakadémiai évei alatt Kálmán Imre több szimfonikus költeményt is komponált. Ezek közül azonban csak a Saturnalia című darab, illetve az Endre és Johanna című szimfonikus nyitány vált csak némiképp ismertté, A Saturnaliat a Zeneakadémia végzős növendékeinek operaházi előadásán mutattak be, és elég nagy feltűnést keltett. Komolyzenei pályafutása azonban a véletlenek összejátszása folytán a Saturnalia bemutatása után hamarosan véget is ért.

TATÁRJÁRÁS

Kálmán Imre 1907-ben ismerkedett meg Bakonyi Károllyal, aki ekkoriban egy új operett librettóján dolgozott. Bakonyi azonnal fel is kérte Kálmánt, hogy szerezzen zenét a Tatárjárás című darabjához. Bakonyi ennek az operettnek a témáját Herczeg Ferenc (1863–1954) és Pekár Gyula (1867–1937) írók novelláiból merítette. A történet egy katonai hadgyakorlat kapcsán szövődött szerelmi kapcsolat bonyodalmait követi nyomon, természetesen boldog végkifejlettel, könnyed stílusban és remek humorral. Bakonyi szövege nagyon eredetire, ugyanakkor mégis könnyen megzenésíthetőre sikerült. Kálmán Imre zenéje ennek megfelelően a darabhoz kellemesen dallamos és fülbemászó lett. A Tatárjárást némiképp rendhagyó módon az egyébként inkább prózai darabokra szakosodott Vígszínház mutatta be először 1908-ban. A pesti közönséget főként a magyaros dallamvilág, főként az uralkodó, számtalan módon variált és stilizált csárdásmotívumok ragadták magukkal, így a darab természetesen óriási siker lett, nem csoda hát a Vígszínház egyvégtében 144-szer adta elő. Bécsben, a Theater an der Wien színpadán is bemutatták 1909-ben az operettet, a színház akkori magyar igazgatójának, Karczag Vilmosnak köszönhetően. Az ováció pedig ha lehet, itt még tombolóbb volt, mint Pesten. Ezzel a bécsi bemutatóval indult el Kálmán Imre világkarrierje, hiszen a művet hamarosan Európa szinte minden nagyobb zenés színpadán bemutatták, és az ekkor huszonöt esztendős szerző darabja az amerikai színpadokat is képes volt meghódítani. A Tatárjárás azzal tudott egyébként magának olyan óriási nemzetközi figyelmet kivívni, hogy ez volt az első magyar operett, amelyet Párizsban bemutattak, ráadásul komoly sikerrel.

A CIGÁNYPRÍMÁS

A Tatárjárás után Bakonyi Károly szövegére még egy operettet alkotott Kálmán Imre, amelyet az Obsitos címmel mutattak be 1910. márciusában a Vígszínházban. A darab nem aratott túl nagy sikert, mert a közönség nem vette túl jó néven a mű szövegébe beleszőtt vaskos népszínmű-tréfákat. A Tatárjárás eközben folytatta nemzetközi diadalútját, és ezen felbuzdulva Kálmán Imre 1911-ben Bécsbe költözött. Ettől kezdve egészen 1938-ig élt az osztrák fővárosban. Az itt szerzett operettjeinek szövegkönyvét már egytől egyig osztrák

librettisták írták, és a darabok ősbemutatói is mind Bécsben voltak, ezért egyre inkább osztrák operettszerzőként kezdték el számon tartani. Műveit persze magyar fordításban itthon is rendre előadták. Az első Ausztriában szerzett operettje az 1912-ben bemutatásra került Cigányprímás volt: „A világhírű cigányprímás, Rácz Pali fia, Rácz Laci a Zeneakadémiára jár, s titokban beleszeret abba a Juliska nevű leányba, akit éppen apja készül feleségül venni, annak ellenére, hogy előző három házasságából már 16 gyereke van. Reménytelennek tűnő szerelme miatt Laci bánatában világgá megy, és végül Gaston gróf párizsi palotájában köt ki. Gaston ünnepséget rendez, amelyre meghívja az öreg prímást, Rácz Palit is, így apa és fia kényszerűségből ismét összetalálkoznak. Az est fénypontja Rácz Pali hegedűjátéka lett volna, ám elszakad hegedűjének a húrja, így végül a fia játszik helyette, igen nagy sikerrel. A kudarc után a megtört és öreg Rácz Pali az ünnepségen részt vevő Irinoy grófnőben felismeri egy harminc esztendővel korábbi szeretőjét. Az öreg prímás tűzbe dobja az őt cserbenhagyó hegedűt és ismét fellángol szerelme Irinoy grófnő iránt, így Juliska végül Lacié lehet.” A darab története a híres magyar cigányzenész família, a Rácz család tagjainak életéből vett epizódokból lett összegyúrva, illetve meseszerűen átköltve. A bécsi bemutatón az öreg prímás szerepét nem kisebb nagyság, mint Alexander Girardi (1850–1918) osztrák komikus játszotta. A darab magyarországi bemutatójára Harsányi Zsolt fordításában került sor 1913-ban a Király Színházban. A mű végül csak szűk körben terjedt el Európában, vagyis nem lett világsiker.

A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ

Kálmán Imre következő két darabja, a Zsuzsi kisasszony című operett és a Kiskirály című népopera főként Magyarországon arattak sikert, nem is elsősorban zenéjük vagy történetük miatt, hanem azért, mert mindkettőben a hazai sztárok egész sorát vonultatták fel a színpadon. Ezeket követően alkotta meg Leo Stein szövegére Kálmán az Éljen a szerelem című darabját, amelynek a nevét végül megváltoztatták, így lett a címe A csárdáskirálynő: „Vereczky Szilvia, a mindenki által ismert és elismert csárdáskirálynő egy

varietében ünnepli búcsúfellépését. Elköszön Edvin hercegtől is, aki azonban vele akar tartani Amerikába. Ez viszont nem tetszik a herceg családjának, mert ők Stázi grófnőt szánják Edvinnek. Úgy akarja családja visszatartani Edvint a művésznő követésétől, hogy ulánus behívóparancsot kézbesíttetnek ki számára. Edvin rájön, hogy a katonai behívó családjának cselvetése, ezért aláír egy kötelezvényt, hogy nyolc héten belül feleségül veszi a csárdáskirálynőt. Szilvia azonban nem mer ujjat húzni Edvin családjával, ezért Bóni grófnak ígéri oda a kezét. Edvinnek a családi kastélyában rendezett társasági eseményen végül számos bonyodalom után kiderül, hogy Edvin anyja is eredetileg sanzonett volt. A leleplezés után már semmi sem állhat Szilvia és Edvin szerelmének útjában.” A csárdáskirálynő ősbemutatója bécsi Johann Strauss Theaterben volt 1915 novemberében, Magyarországon pedig a Király színház tűzte először műsorára 1916-ban. Ez az operett minden idők egyik legsikeresebbje lett. A Király Színházban több mint 300 előadást ért meg egyvégtében, miközben a világ színpadain is óriási diadalt aratott. Kálmán Imre ezzel a művével a világ egyik legismertebb és legkedveltebb operettszerzője lett, és a világhír ettől kezdve nem is hagyta el őt többé. A csárdáskirálynőt az idők folyamán ötször is megfilmesítették, és mindmáig rendszeresen felújítják a világ operettszínpadain.

MARICA GRÓFNŐ

Kálmán Imre rendkívül termékeny szerző volt, és szinte ontotta magából az olyan könnyed melódiájú sikereket, min például A farsang tündére (1917), A hollandi menyecske (1921), és a Bajadér (1921). Újabb nagy visszhangot kiváltó világsiker azonban az ezeket követő, 1926-ban bemutatott Marica grófnő lett: „Marica grófnő egy Kolozsvárhoz közeli birtok tulajdonosa. Gazdatisztje nem más, mint Tasziló gróf, aki tönkrement, és ezért álnéven vállalt állást. Marica grófnő megunja, hogy udvarlóinak mind csak a vagyonára fáj a foga, ezért kitalálja, hogy van egy vőlegénye, gróf Zsupán Kálmán. Csakhogy ezen a néven valóban létezik egy mulatságos és fura figura, aki hamarosan megjelenik, és számos galibát okoz. Közben egy cigánylány megjósolja Maricának, hogy nemsokára valóban egy gazdag és főrangú vőlegénye lesz. A gazdatiszt Tasziló beleszeret Maricába, amit megír egy barátjának. A levél azonban Marica kezébe

kerül, aki így jön rá arra, hogy gazdatisztje egy elszegényedett mágnás. Marica leleplezi Taszilót, amivel azonban elrontja bimbózó kapcsolatukat. Végül Tasziló nagynénje, egy bájos öreg hercegnő mindent helyre hoz, és összeboronálja Taszilót Maricával.” A Marica grófnő nemzetközi sikere vetekedett A csárdáskirálynőével, és háromszor is megfilmesítették, mindannyiszor német filmesek. Kálmán Imrének 1926-ban volt még egy bemutatója, és ez A cirkuszhercegnő című darab volt, amely szintén hallatlan sikereket ért meg. Két évvel később, 1928-ban mutatták be A csikágói hercegnő című darabját, amelynek fogadtatása azonban jóval halványabb volt az előzőeknél. Az 1932-ben színre került Ördöglovas viszont ismét szinte mindenhol kasszasikert hozott.

CSALÁDI BOLDOGSÁG ÉS TRAGÉDIÁK

A csikágói hercegnő bemutatóját követően Kálmán Imre megnősült, felesége a világszép lengyel-orosz származású Vera Natasa Makinszka énekesnő lett. Házasságukból két leány és egy fiú született. Családi boldogsága olyan nyugalmas légkört teremtett számára, amelynek révén újabb és újabb világsikerű darabokat tudott nyugodt körülmények között alkotni. Életébe azonban a politika hamarosan beleszólt. Utolsó európai sikerét 1936-ban aratta a Josephine császárné című darabbal, ám a bécsi bemutatót követően nem sokkal a nácizmus előretörése miatt családját és persze magát féltve kénytelen volt elhagyni Ausztriát. Családjával Párizsba költözött, ám a második világháború kitörését követően a zsidó származása miatt itt sem lehetett biztonságban, és ezért 1940ben családostól az Egyesült Államokba volt kénytelen menekülni. Itt a számkivetett operettszerzőt szeretettel és szívesen fogadták. Kálmán Imre már korábban is megpróbálkozott angol nyelvű operettek írásával, ilyen volt a londoni Hippodromban még 1912-ben bemutatott The Blue House, vagy az 1927–ben Washington közönsége előtt először bemutatásra került Golden Bown. A szeretetteljes fogadtatás ellenére Kálmán Imre azonban a számára idegen környezetben nem találta a helyét. Tovább komponált ugyan, de nem túlzottan nagy kedvvel és eredménnyel. Amerikai munkásságának legismertebbike az 1945-ben először New Yorkban színre került Marinka című darab lett, amely azonban nem aratott átütő sikert. A világháború befejeztével visszatért Európába,

és mivel a németekben súlyosan csalódott, ráadásul Bécset ekkoriban a szovjet csapatok tartották ellenőrzésük alatt, ezért ismét Párizsban telepedett le, és itt is élt egészen az 1953 októberében bekövetkezett haláláig. Keserűsége párizsi élete során sem hagyta el, így egyre kevesebbet komponált. Utolsó művét, Az arizonai lányt már halála után mutatták be Svájcban, a berni Stadttheater színpadán.

KODÁLY ZOLTÁN

NAGYSZOMBAT

A mind a mai napig a legnagyobb magyar zenepedagógusként tisztelt Kodály Zoltán Kecskeméten született 1882-ben. Születése után vasutas apját hamarosan a Duna melletti Szobra, majd a felvidéki Nagyszombatba helyezték, így első igazi gyermekkori emlékei már ez utóbbi városhoz kötődnek. Itt kezdett el iskolába járni, és itt tanult először zenélni is. Hamar megismerkedett a város környékének, így Galánta, a Zoborvidék és a Mátyusföld magyar népzenei hagyományaival. Nagyszombatban töltött gyermekkorára felnőtt fejjel is mindig szívesen emlékezett vissza: „Egész gyermekkoromat Nagyszombatban töltöttem, ahová atyámat, aki vasutas volt, áthelyezték (…). Gyermekkorom zenei miliője? A régi invalidus-templomban, ahol egykor Pázmány prédikált és Zrínyi imádkozott, bizony sokáig német egyházi dallamokat énekeltünk, amíg egy fiatal tanár meg nem zendítette a Fölvitetett magas mennyországba és a Boldogasszony Anyánk ősi énekét. Nagyobb zenei élet volt a főtemplomban, ahová én vasárnaponként nagymisére jártam.” Kodály Zoltán Nagyszombatban végezte el a gimnáziumot. Tanulóévei csendesen, kitartó tanulással teltek. Zenét ebben az időszakban főként önszorgalomból, autodidakta módon tanult, tehetségére, zenei ambícióira először iskolájában figyeltek fel. A Westungarischer Genzbote nevű németnyelvű újság egyik riportere 1898. február 25-én meghallgatta a nagyszombati gimnázium végzős növendékeinek koncertjét, és annyira meghatották az ott hallottak, illetve látottak, hogy erről egy szeretetteljes cikkben is megemlékezett lapjának hasábjain: „Utam Nagyszombaton vitt keresztül. (…) Beléptünk a gimnázium masszív épületébe, melynek hatalmas falai között parányi színház bújik meg (…). Felhangzanak a nyitány első hangjai. A zenekar a fúvósok kivételével az iskola diákjaiból került ki, a karmesteri dobogón egy fiatal tanár áll, aki karmesteri pálcájával kell hogy féken tartsa a zabolátlan erőket. Odafülelünk – egészen csinosan hangzik, a gondolatok logikusan követik egymást, lendület van a kompozícióban, tehetséget árul el. Belepillantok a műsorba: D-moll nyitány, komponálta Kodály Zoltán, 6-ik osztályos tanuló. Most már megértem, miért lett

olyan finoman sápadt szomszédnőm arca. A Nyitány véget ér, a színházon végigzúg a taps és kiáltva hívják a szerzőt. Szomszédnőm arcából eltűnik a sápadtság, és a gyengéd anya szemében könny csillog, az ő gyermekét, az ő fiát tapsolják most viharosan – én szívből vele örülök.”

TARTALMAS ZENE

Középiskolai tanulmányainak elvégzése után, 1900-ban Kodály Zoltán Budapesten beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakára. Mellette azonban felvételizett a Zeneakadémiára is, ahová szintén felvették, így a két intézményt párhuzamosan látogatta. A Zeneakadémián Koessler János tanítványa lett, és kiváló tanulmányi előmenetele, valamint egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó tehetsége miatt hamarosan felvételt nyert a nagyhírű Eötvös-kollégiumba is. A zeneakadémiai évek alatt írt, fiatalkori művei még főként zenekari darabok voltak. Ezek közül a leginkább említésre méltók a Nyári este és az Adagio című darabok. 1906-ban doktorált le a tudományegyetemen, disszertációjában a magyar népdal strófaszerkezetét elemezte. Ugyanebben az évben került sor a zeneakadémiai vizsgahangversenyére, bár zeneszerzői diplomáját már korábban, 1904-ben kézhez vehette. A Zeneakadémia végzőseinek vizsgahangversenyéről a Pesti Napló 1906. június 15-i száma részletes beszámolót közölt: „A Zeneakadémia hangversenytermében ma tartották az utolsó vizsgálati hangversenyt. Koessler János növendékei, a fiatal zeneszerzők mutatkoztak be ez alkalommal. (…) A legkomolyabb, legtartalmasabb zenét Kodály Zoltán írta. Témái nem elég pregnánsak ugyan, de olyan nemes, előkelő a dialektikája, olyan magas fokon áll a kidolgozási ügyessége, hogy ha Brahms túlságosan erős, szinte nyomasztó hatása alól felszabadítja a fantáziáját, értékes, jelentős munkákat várhatunk tőle (…).” Zenei tanulmányainak elvégzése után Kodály az őt rendkívül tehetségesnek tartó Mihalovich Ödön (1842–1929) zeneszerző, a Zeneakadémia akkori igazgatójának támogatásával ösztöndíjat kapott, amely lehetővé tette számára, hogy Berlinbe és Párizsba utazhasson tanulmányútra. Franciaországban érte életének egyik legdöntőbb zenei élménye, amikor megismerkedett Párizsban Claude Debussy (1862–1918) zenéjével. Miután hazatért nyugati útjáról

Mihalovich elérte, hogy Kodályt 1907-ben kinevezzék a Zeneakadémia zeneelmélet tanárának. Egy évvel később, 1908-ban átvette a nyugállományba vonuló Koessler Jánostól a zeneszerzés tanítását is. Zenepedagógiai munkásságát rendkívül nagy hatással folytatta szinte egészen a haláláig.

A NÉPZENEKUTATÁS KEZDETEI

A tudományos igényű magyar népzenekutatás elindítójának Bartalus Istvánt (1821–1899) tekintjük, akinek munkásságát kezdetben nem sokan igyekeztek követni. Kiss Áron (1845–1908) pedagógus és néprajzi gyűjtő tevékenységének legnagyobb érdemeként azt tarthatjuk számon, hogy elsőként szorgalmazta az iskolai énektanítás ügyét. A századfordulón megjelent fonográf segítségével Vikár Béla (1859–1945) néprajzkutató lett az első, aki a népdalokat eredeti előadásmódjukban rögzítve gyűjtötte össze. Vikár követőjeként Sebestény Gyula (1887–1954) 1902-ben az ősi dallamvilágot őrző regölés énekeit rögzítette fonográfra. A Bartalus és Vikár nyomdokain haladó Farkas Ödön (1851–1912) zeneszerző, a kolozsvári konzervatórium igazgatója pedagógia munkásságának legfontosabb célját abban látta, hogy a magyar és a keleti rokonnépek zenéjéből, ősi dallamvilágából szülessen újjá a magyar zene, ezért Erdélyben igen sokat tett a magyar népzenekutatás elindításáért. Az ugyancsak kolozsvári Seprődi János (1874–1923) zenetörténész és folklorista jelentős népdalgyűjtő munkát végzett el Erdélyben, és az egyik legkövetkezetesebb népszerűsítője lett az eredeti magyar dallamoknak. Kodály Zoltán és Bartók Béla Seprődivel, illetve Vikár Bélával szinte egy időben kapcsolódott be a magyar népzenekutatásba. Ennek értelméről és jelentőségéről Kodály Vallomás című írásában később így emlékezett meg: „Nem csoda, hogy ebben a német világban borzasztó vágyakozás fogott el bennünket az igazi Magyarország után, amely Pesten sehol sem volt található, mert Pesten úgyszólván a német volt a zene hivatalos nyelve. (…) Nem értettük, miért kell a klasszikus zene műveléséhez németül beszélni, hiszen tudtuk, hogy azt Oroszországban, Franciaországban, Angliában is művelik. Én is a klasszikus zenén nőttem fel: ez volt az a zene, mely először ütötte meg a fülemet: apám talált Kecskeméten néhány diákot, akikkel Haydn-quartettet játszott, pedig egyikük sem tudott németül. (…) A szöveges zene megértése ugyanis már nyelvhez van kötve, azok pedig, akik minálunk a klasszikus zenét művelték, a

szöveges zenében Schubert, Schumann és társai világában éltek, és a magyar dal, mely elébük került, útszéli, műveletlen és művelhetetlen dilettantizmus benyomását tette rájuk. Bizonyos fokig igazuk is volt, úgyhogy a magyar dalt felemelni és ősi gyökeréből egyenlő rangú művészi magaslatra fejleszteni sürgős és égető problémának mutatkozott. Ennek útját keresni másutt, mint a falu zenei levegőjében, nem lehetett. Ezeknek a falusi utazásoknak értelmét sokan ma sem látják tisztán, mert úgy képzelik, hogy a falu a tudatlanság, a duhajság, a vaskosság színhelye. Itt van a tévedés. A magyar lélek leggyengédebb virágai a falun nyílnak, mégpedig úgy, hogy nagyrészük a várost el sem érte. Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt – mindegy, hogy százat-e vagy ezret, szóval onnan kimarkolható, elvihető és felhasználható anyagot találtunk, hanem valami mást is, ami nélkül ezek a dalok sem jöttek volna létre: kultúrát. Bármilyen furcsán hangozzék is: egységes homogén kultúrát, amelynek az a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de miden esetre szerves kivirágzása.” Az 1910-es években már Kodálynak és Bartóknak a népzenegyűjtésben és kutatásban egyre több szövetségese, illetve támogatója akadt. Kiemelkedik ezek közül is Molnár Antal (1890–1983), későbbi zeneszerző, zeneesztéta és zeneszerző, valamint Latha László (1892–1963), aki szinte az egész életét a magyar népzenekutatással jegyezte el. Bartók egyik tanítványa, Balabán Imre (1889–1947) szintén nagyon sokat tett az ügy érdekében, különösen az 1912-ben folytatott Kolozs megyei kutatásai révén.

ZENEIRODALMI MŰKINCSEK

Kodály Zoltán a népzenegyűjtésbe és kutatásba 1905-ben kapcsolódott be, az első gyűjtőútja a Csallóközbe vezetett. Ugyanebben az évben jelentette meg első kutatási eredményeit is az Ethnographia című néprajzi folyóiratban, nagy feltűnést keltve vele a zenetudósok körében. Csallóközi útjának élményei egy életre meghatározták zenei érdeklődését: „Hátizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 100 koronával a zsebemben indultam el a Csallóközbe. Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába, és hallgattam az aratóleányok dalát. Legfárasztóbbak voltak a füstös kocsmai szeánszok éjszakánként. Idővel beláttam, hogy így nem lehet sokra menni. Először a gyűjtés idejét kellett télire tennem, amikor a

falusiaknak több ráérő idejük volt, majd Vikár példájára a fonográfot is bevettem eszközeim közé, nem a dallam, hanem a hangadás módjának megörökítésére.” Bartók Bélával is 1905-ben ismerkedett meg Kodály, és egy egész életre szóló barátság szövődött közöttük. Hamarosan közösen fogtak bele a népzene gyűjtésébe és kutatásába. 1906-ban adták ki közös füzetekben az első népdalfeldolgozásaikat énekhangra és zongorára. Kodály és Bartók közös munkájuk során jól kiegészítették egymást. Míg Kodály szinte mindvégig a magyar néprajzi tájegységek dallamvilágát gyűjtötte, addig Bartók, főként 1909től a Kárpát-medencében együtt élő népek, így a szlovákok és románok népzenei kincsét kezdte el összegyűjteni. Kodály Zoltán 1925-ig szakadatlanul folytatta a gyűjtőmunkát és a magyar dallamvilág rendszerezését, annak ellenére, hogy Bartókkal való közös munkája az 1920-as évek legelején véget ért, zenei útjaik fokozatosan szétváltak, barátságuk azonban megmaradt. Bartók egy későbbi, 1928-ban megjelent írásában Kodály zenei munkásságát méltatva ezeket a sorokat vetette papírra: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen bizalma népének építő erejében és jövőjében.” Bartók szavainak igazolására elég végigtekinteni Kodály életművének zenedarabjain a kezdetektől egészen a halálig. Például 1907 és 1909 között alkotta népi versekre az Énekszó című művét, majd 1913 és 1916 között a Két ének, 1915 és 1918 között az Öt dal, 1927-ben a Marosszéki táncok, 1924 és 1932 között a Székelyfonó, 1933-ban a Galántai táncok és 1938-ban a Felszállott a páva komponálta meg. Elméleti munkássága is szorosan kötődött népzenei ihletésű művészetéhez. Számos írása közül e tárgyban a Zoborvidéki népszokások (1909), Ötfokú hangsor a magyar népzenében (1917), Erdélyi magyarság (Bartókkal közösen, 1923), Sajátságos dallamszerkezet a cseremisz népzenében (1935), A magyar népzene (1937), Arany János népdalgyűjteménye (Gyulai Ágosttal közösen, 1953) és A zene mindenkié (1954) emelkedik ki.

EGY HÍRES VONÓSNÉGYES

A XX. század elején a fiatal zenei tehetségek különböző társaságokba csoportosultak, és ehhez bizonyos polgári szalonok teremtették meg a lehetőséget. Az egyik ilyen csoport társasági központja Gruber Henrikné Sándor Emma (1863–1958) volt, aki 1903-ban ismerkedett meg Bartókkal, majd 1905ben Kodállyal, akitől zeneszerzést kezdett el tanulni. Kodály és a fiatalasszony kezdeti barátsága szerelemmé szövődött, és Sándor Emma válása után 1910-ben házasságot kötöttek. Az immár Kodály Zoltánné Sándor Emma zeneszerzőként és műfordítóként is nevet szerzett magának. Kodály odaadó társaként önálló népdalgyűjtő munkát is végzett, miközben magyar balladák és népdalok szövegeit fordította rendszeresen németre. Sándor Emma révén ismerkedett meg Kodály és Bartók 1909-ben a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes tagjaival. Waldbauer Imre (1892–1952) hegedűművész és Kerpely Jenő (1885–1954) gordonkaművész 1909-ben alapították meg azt a kvartettjüket, amely egészen az 1930-as évek végéig az európai és a magyar kortárs zene egyik legjelentősebb népszerűsítője lett Magyarországon. A névadó Waldbauer és Kerpely mellett a vonósnégyes alapító tagja volt még Molnár Antal (1890–1983) brácsás, zeneszerző és zeneesztéta, valamint Temesváry János (1891–1962) hegedűművész és zenepedagógus. Kodály Zoltán első önálló zeneszerzői estjére 1910-ben került sor a Royal Szálló dísztermében, ahol műveit a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes mutatta be. Két nappal később egyébként ugyanitt a kvartett Bartók szerzeményeiből rendezett szerzői estet. Mindkét szerzői est nagy figyelmet keltett. Az ekkoriban Franciaországban élő Kovács Sándor (1886–1916) zongorapedagógus a két szerzői esttel szint egy időben szervezte meg Párizsban a Magyar fesztivált (Festival hongrois), ahol Kodály és Bartók egy-egy művét is bemutatta. A két fiatal zeneszerző nemzetközi zenei karrierje éppen ezzel a fesztivál bemutatóval kezdődhetett el. Kovács Sándor egyébként hazatérése után a híres Fodor Zeneiskola tanára lett. A Fodor Ernő (1878–1944) zongoraművész és zenepedagógus által alapított középszintű magán zeneiskola (konzervatórium) a két világháború közötti időszakban Magyarországon a legmagasabb szintű zeni képzést nyújtotta tanítványainak.

ÚJ MAGYAR ZENE-EGYESÜLET

A modern, kortárs magyar zene népszerűsítésének érdekében 1911 áprilisában létrejött az Új Magyar Zene-Egyesület (UMZE), amelynek egyik alapítója Kodály Zoltán volt. Az alapítók közé tartozott még Weiner Leó, Bartók Béla és Kacsoh Pongrác, valamint a zeneszerzőként és egyházi karnagyként is nevessé vált Kemény Dezső (1871–1937), illetve a zenekari művei helyett inkább a későbbi operettjei révén elhíresült Buttykay Ákos (1871–1935). Az UMZE által útjára indított kamarazenei koncertsorozaton azonban nemcsak a kortárs magyar zenét népszerűsítették, hanem játszották régi mesterek, így Alessandro Scarlatti (1659–1725) és Jean Philippe Rameau (1683–1764) kamaradarabjait, illetve az olyan nyugati kortárs zeneszerzők műveit is, mint Maurice Ravel (1875–1937), Claude Debussy (1862–1918) vagy Max Reger (1873–1916). A kamarazenei esteket az UMZE tevékenységében csak az első állomásának szánták, további céljuk egy olyan zenekar létrehozása volt, amely méltóképpen tudja megszólaltatni az új magyar zenét. Vállalkozásuk azonban pénz és támogatók híján kudarcot vallott, és az UMZE emiatt hamarosan fel is bomlott.

PSALMUS HUNGARICUS

Kodály Zoltánt az első világháborús összeomlást követő forradalmi változások idején, vagyis 1919-ben a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki. A Tanácsköztársaság alatt vállalt szerepe miatt a berendezkedő Horthy-korszak képviselői fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene, és ennek következményeként egy évnyi időre kényszerszabadságra küldték, illetve visszaminősítették tanári állásába. 1921-től azonban már ismét taníthatott, és ettől kezdve egészen 1940-ig volt folyamatosan az intézmény zeneszerzés tanára. A Budapest fennállásának ötvenedik évfordulóját 1923-ban megünneplő programsorozatra komponálta Kodály a Psalmus Hungaricus című művét, amely nemcsak itthon aratott hangos elismerést, hanem rövidesen nemzetközi hírnevet is szerzett a számára. Ekkoriban kezdett el karmesterként is tevékenykedni, és műveit ettől kezdve igen gyakran maga dirigálta. A Psalmus Hungaricus első külföldi bemutatója a svájci Zürichben volt 1926-ban, ám a mű nemzetközi diadalútját igazán az 1927ben sorra került hollandiai, angliai, németországi és USA-beli bemutatók jelentették. 1928 októberében a mű milánói bemutatóját a világhírű olasz karmester, Arturo Toscanini (1867–) vezényelte. Az előadáson ott volt Kodály is, és így személyes ismeretséget köthetett a nagy olasz művésszel. Az 1920-as

évek végére a nemzetközi koncertpódiumok egyik jellegzetes repertoárdarabjává vált a Psalmus Hungaricus, Kodály Zoltán pedig ennek révén világszerte elismert zeneszerző.

HÁRY JÁNOS

1926-ban mutatták be az Operaházban Kodály Zoltán első daljátékát Háry János címmel. A nagyotmondó obsitos katona kalandjait megelevenítő történet eredeti meséje Garay János (1812–1852) írótól, költőtől és újságírótól származik. Garay alapötletét felhasználva Harsányi Zsolt (1887–1943) író, újságíró és műfordító Paulini Béla (1881–1945) újságíró, riporter és karikaturista közreműködésével írta meg a Háry János daljáték szövegkönyvét Kodály felkérésére. A történet keretét a nagyabonyi csárda kocsmajelenete adja, ahol Háry János az összegyűlt törzsvendégeket fantáziadús történeteivel ejti ámulatba. A daljáték Háry János négy kalandját olyan kalandját beszéli el, amelyekben természetesen a népi furfang mindannyiszor győzedelmeskedik a hatalmasságok felett. Kodály Zoltán a magyar népdalkincs elemeiből építette fel műve zenéjét, és számos dal éppen e darab révén vált közismertté, ezek közé tartozik például:

A jó lovas katonának De jól vagyon dolga. Eszik-iszik a sátorban, Semmire sincs gondja. Hej élet, be gyöngy élet, Ennél szebb se lehet! Csak az gyüjjön katonának Aki ilyet szeret.

SZÉKELY FONÓ

Kodály Zoltán a Háry János sikerének hatására a daljáték zenéjéből zenekari szvitet komponált, amely hamarosan világszerte játszott hangversenymű lett. A szvitet az Egyesült Államokban például Willem Mengelberg (1871–) világhírű holland karmester szólaltatta meg 1927-ben óriási sikerrel. Kodály erre az időszakra már mintegy nyolcezer népdalt gyűjtött össze, és ennek rendszerezése során fogott hozzá egy újabb daljáték, a Székely fonó megkomponálásához. Gyűjtései során az egyik legnagyobb hatást a székely dallamvilág tette rá, amelyről így vélekedett: „Mélyszántás, rayol-eke kell most a magyar léleknek, hogy újra teremjen. Ez a rayol-eke a székely dal, mely ha beleszánt a magyar lélekbe: ősi gyökeréig feltárja, kihozza a napvilágra a kártékony férget, megújítja a talajt. Ezért akarnám elvinni minden magyar házba (…), és el akarnám vinni mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság.” A Székely fonó premierjére 1932-ben került sor az operában. Az egyetlen felvonásból álló daljáték zenéje és szövege népdalokra, illetve népballadákra épül, és a játék előadását számos táncbetét és pantomimjelenet színesíti. Maga a történet igen egyszerű, hiszen a jelenet egyetlen helyszínen, egy meg nem nevezett székely falu fonóházában játszódik. Miközben megelevenednek a székelyek népi hagyományai egy lánykérés tanúi lehetünk. A darab konfliktushelyzete abból fakad, hogy a háziasszony lányának két kérője is akad, egy gazdag és egy szegény legény. A drámai alaphelyzet ellenére a dalok többsége szellemes és humoros:

El kéne indulni, meg kén` házasodni, De még az a kérdés, kit kéne elvenni? Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, kit kéne elvenni. Ha kisasszonyt veszek, nem tud szőni fonni,

Jaj de szégyen nekem pénzért gatyát venni.

KIVÁLÓ TANÍTVÁNYOK

Az 1920-as évek közepétől Kodály Zoltán figyelme egyre inkább az iskolai ének- és zenetanítás problémái felé fordult. Felfigyelt ugyanis arra, hogy a zenei közoktatás Magyarországon még mindig alapvetőn idegen szellemben folyik. Ezért határozta el, hogy segíteni fog az iskolai énekkarokat magas színvonalúvá tenni, annak érdekében, hogy végre egy zeneileg művelt fiatalság nevelkedhessen fel. E cél érdekében kezdett hozzá kórusműveinek megkomponáláshoz női-, férfi-, vegyes- és gyermekkarokra egyaránt. A gyermekkarok közül különösen a Villő, a Túrót eszik a cigány, a Juhásznóta, a Gergelyjárás és a Pünkösdölő, a férfikarok közül a Karádi nóták, a Huszt és a Felszállott a páva, illetve a női karok közül a Két zoborvidéki népdal és a Hegyi éjszakák váltak különösen népszerűekké. A kórusművek komponálása mellett zeneakadémiai tanítványait is főként e nemes cél megvalósításának támogatására igyekezett megnyerni, valamint zeneelméleti munkásságának egy jó részét is ennek rendelte alá. E tekintetben a leghívebb és legjelesebb tanítványa Bárdos Lajos (1899–1986) lett, aki zeneszerzőként és zenetudósként egyaránt egész életében a Kodály által elindított kórusmozgalom szolgálatában állt. Bárdos karnagyként számos kórust szervezett és irányított, emellett pedig 1931 és 1950 között a Magyar kórus című folyóiratot is szerkesztette. Zeneszerzőként főként olyan kórusműveket alkotott, amelyek a magyar népdal hagyományaira épültek. Kodály másik jeles tanítványa, Szabó Ferenc (1902–1969) kórusművei és oratóriumai szintén a magyar népi hagyományokra épültek, ezek közül a Ludas Matyi és a Föltámadott a tenger lettek a legsikeresebbek. Kadosa Pál (1903– 1983) Kodálytól magánúton tanult zeneszerzést, és 1948 után a zeneakadémia zongoratanszékének vezetője lett. Az 1970-es években nagy szerepet játszott egy világhírű zongoraművész nemzedék felnövekedésében, akik közé olyan jeles személyiségek tartoznak, mint Ránki Dezső, Kocsis Zoltán és Schiff András. Szintén Kodálytól tanult zeneszerzést Veress Sándor (1907–1992) népzenekutató, zongorapedagógus és zeneszerző, Járdányi Pál (1920–1966) népzenekutató, zenekritikus és zeneszerző, Szervánszky Endre (1911–1977) klarinétművész, zenepedagógus és zeneszerző, illetve Szabolcsi Bence (1899– 1973) zenetörténész. Seiber Mátyás (1902–1960), aki Kodály szárnyai alatt

végezte el 1922-ben a zeneszerzés szakot, mesteréről nagy szeretettel emlékezett meg az egyik írásában: „A kitűnően iskolázott és képzett fiatal zeneszerzőgárda, mely évenként Kodály keze alól kikerül és európai viszonylatban is nagyon jól megállja a helyét, tanúskodik arról, hogy Kodály nevelő hatása a magyar zene és az egész mai zenekultúra számára milyen fontos tényező; és a zeneszerző Kodály mellett megfelelő nagy fejezetet kell szentelnünk a tanító Kodály érdemeinek méltatására. (…) Hogy saját szavaival éljek: hagyja a tanítványokat, saját gyökerükön fejlődni, senkinek az individuumába nem avatkozik bele, hagyja kibontakozni az egyéniséget szabadon, amerre annak útja ki van jelölve; Kodály nem ismer sémákat. Mondanunk sem kell, hogy ez a legideálisabb viszony, ami tanár és tanítvány között csak fennállhat. Az persze természetes, hogy a komponista Kodály géniuszának csaknem minden növendéke rabul esett, bár ő ezt egyáltalán nem akarta. Ne higyjük azért, hogy Kodály a maga sorsára bízza a tanítványt. Sőt, ellenkezőleg: biztos kézzel vezeti egy tervszerűen és konstruktívan megépített úton, anélkül azonban, hogy a tanítvány ezt észrevenné.”

MAGYAR MISE

Kodály Zoltán 1930-ban a magyar népi kultúra terjesztése érdekében a budapesti tudományegyetemen folklorisztikai és zeneelméleti szemináriumot indított, amelyet egészen 1939-ig vezetett. 1940-ben a Magyar Tudományos Akadémiára került, ahol a Magyar Népzene Tárának szerkesztését irányította, és még ugyanebben az évben a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjának is megválasztották. Mindeközben művei rendszeresen szerepeltek a világ szinte minden táján, sőt megrendelésre is egyre több zenét írt. Ezek közé tartozik például a Budavári Te Deum, amelyet Buda töröktől való visszafoglalásának emlékére alkotott, a Páva variációk, amely az amszterdami Concertgebouw zenekar felkérésére született, vagy a Concerto, amelyet a Chicagói Filharmonikusok számára írt. A fasizmus előretörése és Bécs náci megszállása miatt műveinek kiadását a londoni Boosey & Hawkes cégre bízta. A második világháború alatt a magyar népdalok sajtó alá rendezésének munkálataival foglalkozott. A világháborút követő első bemutató hangversenyén a budapesti

ostrom alatt az óvóhelyen komponált műve, a Missa brevis került bemutatásra. 1945-ben nevezték ki Kodályt az újjászervezett Zeneművészeti Főiskola igazgatói tanácsának élére. 1946 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia, 1951-től pedig az akkor felállított Zenetudományi Bizottság elnöki tisztét látta el. Munkásságának elismeréseként számos kitüntetésben is részesült. 1960-ban az oxfordi egyetem, 1964-ben pedig a berlini Humboldt Egyetem avatta díszdoktorává, miközben a Nemzetközi Népzenei Tanács és a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulta is megválasztotta őt díszelnökének. Hatalmas életművének mintegy lezárásaként alkotta meg az 1967-ben bekövetkezett halála előtt egy évvel a Magyar mise című kompozícióját.

LAJTHA LÁSZLÓ

SZELLEMI ÉS MŰVÉSZI HATÁSOK

A főként népzenekutatóként nevét elismertté tevő Lajtha László 1892-ben született Budapesten. A már nagyon fiatalon zenei érdeklődést tanúsító fiút felvették a Zeneakadémiára, ahol Hezrfeld Viktor (1856–1919) és Szendy Árpád (1863–1922) tanítványa lett. A Pozsonyban született Herzfeld előbb Bécsben, majd Berlinben tanult zeneszerzést, és 1886-ban költözött Budapestre, ahol a Hubay-Popper vonósnégyes társaság tagjaként kezdte zenei pályafutását. 1888ban lett a Zeneakadémia zeneelmélet tanára, majd 1908-tól a zeneszerzés tanára is. Lajtha László művészi kibontakozására nem csak tanárként volt nagy hatással, hanem kamarazenei tevékenységével, illetve zongoraművei és kórusművei révén is. A Szarvason született, és eredeti családnevén még Golnhofernek nevezett Szendy Árpád Lajtha zongoratanára volt a Zeneakadémián. Szendy zongoraművészként kezdte pályafutását, mellette pedig zeneszerzéssel is foglalkozott Főként kamarazenét és zongoraműveket komponált, de 1905-ben alkotott egy operát is Mária címmel. 1890-től lett a Zeneakadémia tanára, és zongorapedagógusként a Liszt-hagyományok egyik legméltóbb képviselőjének számított. Művészetében a nemzeti hagyományok és a nyugati zene hatásai keveredtek, és ez különösen felkeltette Lajtha érdeklődését, nem csoda hát, ha ifjúi éveiben főként Szendy nyomdokain haladt. Lajtha László 1910-körül kapcsolódott be aktívabban a magyar zenei életbe, illetve az új magyar zenei törekvésekbe. Ekkoriban ismerkedett meg Kodály Zoltánnal és Bartók Bélával is. Időskori visszaemlékezéseiben ezeknek az éveknek a szellemi és művészi hatásairól ezt írta: „Az 1910-es esztendő a magyar zenetörténet nevezetes dátuma. Ebben az évben adta elő első szerzői estjét Bartók Béla és Kodály Zoltán. A két bemutató-est az új magyar muzsika induló állomása volt. Új tavaszi szelek borzolták az egész magyar életet. Friss, fiatal erők kezdték új utakra, új tájak felé fordítani a magyar művelődést. (…) 1909-ben, az érettségi után, hazatérve első hosszabb külföldi utamról, már ismertem Debussy, Ravel, d`Indy, a bécsi Schönberg iskola műveit s túl voltam azon az első megrázkódtatáson, melyet Strauss Salome-jának meghallgatása

okozott. Akkori fiatal zeneakadémiai növendékek sokat kamarazenéltünk. (…) A magyar szellemi élet egységes megmozdulását ékesen igazolja egynéhány kiállítás, amelyen muzsikusok is felléptek. Családomnak jó barátja volt Kernstok Károly festőművész, aki hónom alá nyúlt és bevezetett abba a társaságba, amelybe már Waldbauer Imre és más zenészbarátok révén tulajdonképpen beletartoztam. (…) Érdemes még megemlékezni a korabeli zenekarokról is. Bartóknak és Kodálynak ugyan nem sikerült az a törekvése, hogy olyan zenekarra kapjanak állami támogatást, amely alkalmas lett volna az új művek megfelelő színvonalú bemutatására. Fel kell azonban idéznem két zenekar emlékét. Az egyik a Zeneakadémia tanári zenekara, amelyben a tanári kar mellett ott ültek a növendékek is (…). A zenekarnak két karmestere volt: Hubay Jenő és Popper Dávid. (…) A másik zenekart Kun László vezényelte és Országos Szimfonikus Zenekarnak hívták. Radnai Miklóssal együtt a fúvósokat korrepetáltuk. Sok új kompozíció hangzott el először e zenekar tolmácsolásában (…). A népdalgyűjtés hozott egyre közelebb Bartók Bélához. Az ő kérésére végeztem el azt a munkát, amit eredetileg Molnár Antalra bízott, s amely szerint ipolyi, Hont megyei népköltési szöveggyűjtésének dallamait kellett előkerítenem.”

FRANCIA KAPCSOLATOK

Hazai zenei tanulmányaival párhuzamosan Lajtha László rendszeresen folytatott külföldön tanulmányutakat. Először Lipcsében, majd Genfben járt, később pedig Párizsba került, ahol Vincent d` Indy (1851–1931) francia impresszionista zeneszerzőnél képeztette magát. Lajthát magával ragadta a francia kultúra és a francia zene. Indy révén sikerült ugyanis megismerkednie a francia zenei élet számos képviselőjével, akikkel a kapcsolata hosszú időn át fennmaradt. Lajtha hazatérése után kénytelen volt bevonulni, és az első világháború alatt végig katonai szolgálatot teljesített. Franciaországi kapcsolatai ekkor sem szakadtak meg, és a háború befejezését követően gyakran járt Párizsban. Komponistaként korai zongoraműveinek merész harmóniavilágára így főként még a francia zene hatott. Jó kapcsolatainak köszönhetően a legtöbb művét a párizsi Leduc Kiadó jelentette meg, és kompozíciói olyannyira kedveltekké váltak Franciaországban, hogy azokat mind a mai napig rendszeresen előadják. A francia zenei élettel való kitüntető kapcsolatát mutatja, hogy a második világháborút követően egy ideig,

vagyis 1947–1948-ban Párizsban élt, ahol részt vett a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC) megalapításában, sőt a szervezet elnökségi tagjai közé is beválasztották. Lajtha lett az első magyar művész, akit az a megtiszteltetés ért 1955-ben, hogy az Institut de (Académie des Baux Arts) levelező tagjai közé választottak. A második világháborút követő kommunista rendszer időszakában Lajtha László ugyanakkor zeneszerzőként Magyarországon szinte teljes egészében el lett hallgattatva, annak ellenére, hogy folyamatosan komponálta franciás hangvételű szimfóniáit, amelyekből összesen kilencet alkotott. Hűséges tanítványának, Ferencsik János (1907–1984) karmesternek is csak mindössze egyetlen Lajtha-bemutatót sikerült keresztülvinnie ebben az időszakban.

A NÉPZENEKUTATÓ

Bartók Béla kérésre kapcsolódott be 1910-től Lajtha László a magyar népzenekutatásba, a magyar dallamkincs összegyűjtésébe és megmentésébe. Első ilyen jellegű munkája 1911-ben a gyimesi csángók zenéjének feltárása volt. Több évtizedes munkája ebben szinte felmérhetetlen jelentőségű, és értékű. A folyamatos, lelkes és áldozatos gyűjtőmunka, majd az anyag aprólékos rendszerezése, kiértékelés és publikálása egy egész életet át tartó elkötelezettséget jelentett Lajtha számára. A két világháború között folytatott, alapvetően hangszeres népzenei gyűjtőmunkájának eredményeit főként az 1950es években kezdte el összefoglalni, vagyis abban az időszakban, amikor itthon zeneszerzőként nem érvényesülhetett. Népzenei kiadványai közül a Szépkenyerű-Szent-Mártoni gyűjtés (1954), a Széki gyűjtés (1954), a Kőrispataki gyűjtés (1955), a Sopron megyei virrasztóénekek (1956) és a Dunántúli táncok és dallamok (1962) váltak a legjelentősebbekké. Lajtha László másokkal együtt felismerte, hogy a nemzeti kisebbségek és etnikumok zeneileg különleges dallamanyagának ismerete közelebb visz a magyar népzenei hagyományok megismeréséhez is, hiszen az egymás közelségében élő népek dallamainak és zenei stílusának egymásrahatásait csak így lehetett tisztázni. A magyarsággal együtt élő népek dallamvilága közül Lajtha a legtöbbet a hangszeres cigányzene kutatásával foglalkozott. Első ilyen jellegű gyűjtését még 1930-ban folytatta Balassagyarmaton és környékén,

később pedig módszeresen bejárta Magyarországnak azon területeit, ahol nagyobb számban élt cigányság. Az erdélyi cigányzenészek repertoárja kapcsán ismerte fel például azt, hogy zenéjük nagyban keveredik a magyar és a román dallamokkal. Lajtha népzenei kutatásai annak révén váltak szélesebb körben is ismertté, hogy számos hanglemezfelvételt készített és adott közre.

LAJTHA A NÉPZENÉRŐL

„Ha a magyar zenéről akarok beszélni, avval kell kezdenem, hogy a magyar muzsika egész nagy épülete hármas tagozódású. Van műzene, népies műzene és népzene. (…) S most itt vagyunk a magyar népzene problémájánál. Ha definiálnom kellene a magyar népzenét, a legnagyobb zavarban volnék, mert ha általában meg tudnánk mondani, hol, mikor és hogyan születik meg egy népművészeti termék, ezzel minden népművészeti probléma megoldódnék. (…) A népzene típusait Bartók Béla állapította meg először (…). A típusokból kétféle variáció lehetséges; ezek egyike a dallam-változat, ami abból áll, hogy az egyik paraszténekes egy-egy hangot másképp énekel, mint egy másik. E változás továbbmehet, több hangra és a legnehezebb annak eldöntése, mikor jutottunk már egy új dallamhoz és mikor tartunk még csak a variánsoknál. Így keletkeznek a népdalok, sőt a típusok is: addig variálják az egyes dallamokat, míg a nép újabb típusokat készít magának. Készülhetnek ezek idegen hatás alatt is, így találunk a magyar népdalban szlovák, ukrán stb. hatásokra, de ez nem jelenti azt, hogy a szóban forgó népdal nem magyar (…). Meg kell állapítani, hogy minden idegen hatást (…), amely a néphez lejön, a nép lényegesen átalakít, mert típust csinál belőle; fel kell tehát tételeznünk, hogy van valami, amihez hozzámódosítja. Ez a valami bizonyos ősi elemek, melyek ugyanúgy, mint a nyelvünkben lévők, régibbek, mint maga a magyar nép. (…) A népzene azoknál a népeknél születik meg először, ahol a műveltség egységes és már itt típusokban születik meg (…).”

A NEMZETI ZENEDE TANÁRA

A Nemzeti Zenede tulajdonképpen Magyarország legrégebbi zenei tanintézményének tekinthető, bár az idők folyamán természetesen számos változáson ment keresztül. Az intézet eredete még arra a Pestbudai Hangászegyesületre nyúlik vissza, amelyet az 1834 és 1836 között fennállt Vidámság Társulat feloszlatása után hoztak létre. A hangászegyesület alapszabályzatát 1836-ban hagyta jóvá a budai helytartótanács, és ettől kezdve folyamatosan rendeztek hangversenyeket. Hamarosan azonban kitűnt, hogy a hangászegyesület képzett énekesek híján nem tud komolyabb énekes műveket, illetve kórusdarabokat a műsorára tűzni. Ezért javasolta Bartay András (1799– 1854) zeneszerző és zenepedagógus 1840-ben, hogy hozzanak létre egy zenedét, az ének és a hangszeres zene oktatására. Felhívására már ugyanebben az évben Liszt Ferenc egy jótékonysági hangversenyt adott a felállítandó Magyar Nemzeti Conservatorium javára. A Zenede megnyitásáig a jótékonysági koncertből befolyt összeg kamatait az ekkoriban megindult énekiskola kapta. 1851-ben a hangászegyesület és az énekiskola Pestbudai Hangászegyleti Zenede néven egyesült. Ekkor a növendékek száma még csak 73 volt, ám a következő, 1852/53-as tanévben már elérte a 253-at. Az intézmény 1876-ben vette fel a Nemzeti Zenede nevet. Egyik első jeles igazgatója éppen Bartay András fia, Bartay Ede lett, aki zeneszerzőként és zongorapedagógusként is egyaránt elismert volt, ráadásul ő alapította a magyar honban élő zenészeket segélyező első egyesületet is. 1918-ban a Károlyi-kormány felfüggesztette az intézet működését, majd az 1920-ban újraindított zenede állami kezelésbe került. 1927ben az újraalakult Nemzeti Zenede Egyesület kapta meg végül az akkori kultuszminiszteről az intézmény működtetésének jogát. Lajtha László hivatalosan 1945 és 1949 között volt az ez idő alatt ismét államosított Nemzeti Zenede igazgatója, és ő honosította meg az intézményben a népzenei hagyományok ápolását. Lajthának ekkoriban tudomásul kellett vennie az Egyesület feloszlatását, valamint azt, hogy zenedéjét konzervatóriummá szervezték át. Az intézmény egyébként ma is működik, és jelenleg a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium nevet viseli.

CSENDES MÚZEUMI TEVÉKENYSÉG

Lajtha Lászlót a zeneszerzés és a népzenekutatás mellett még a múzeumok nyugodt, és elmélyült kutatásokra lehetőséget nyújtó világához is olthatatlan

szerelem fűzte. Már 1913-ban elhelyezkedett a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol előbb a hangszergyűjtemény őreként az anyag bővítésén és rendszerezésén fáradozott, majd innen a néprajzi osztályra került, ahol azután egészen 1924-ig dolgozott. A néprajz és a népművészet iránti rajongása később is megmaradt, 1928-ban például Bartók Bélával együtt részt vett Prágában a népművészeti kongresszuson, ahol azután tagja lett a Népszövetség Comission Internationale des Arts et Traditions Populaires nevű bizottságának. A Nemzeti Múzeum kötelékéből kilépve 1924-ben a Néprajzi Múzeumban helyezkedett el, amelynek népzenei osztályán munkálkodott hosszú éveken át. Múzeumi tevékenységét a jóval zajosabb zenei életbe való bekapcsolódása, illetve egyre számosabb közéleti szereplései miatt volt kénytelen otthagyni. 1945-ben egy rövid ideig a Magyar Rádió zenei igazgatója is volt. Miután 1949-ben lemondott a Nemzeti Zenedében betöltött igazgatói posztjáról, teljes visszavonultságban kezdett el élni. 1952-ben ugyan még fizetés nélkül egy kis időre még elvállalta a Zeneművészeti Főiskolán a népzenegyűjtés tanítását, ezután azonban már főként csak zenei gyűjteményének rendszerezésével és kiadásával volt hajlandó foglakozni. Folklorisztikai munkásságát külföldön évtizedeken át külföldön is nagyra értékelték, így számos kitüntetésben részesült, és 1955-ben a nemzetközi Folk Arts Center levelező tagja is lett. Lajtha László 1863-ban hunyt el csendben Budapesten.

SZABÓ LŐRINC: ZENE

Hangok, tündérek, láthatatlanok, míg a fül meg nem idéz, áramok s jelek aztán is, tán a túlvilág, az egyik ti, kik szívünk ritmusát isteni lüktetésbe kötitek, illanóba és gyárthatóba, ti, édes, játékos kísértetei

bent a Kintnek, óh zene, mennyei, be jó átadnom magamat neked, s keretezni szárnyas képeidet, hegedűk, a suhogásotokat, harsonák, villámtornyaitokat, a tengeredet, teljes zenekar, a nem-tudom-mit, melybe belehal, belevész minden külső mozdulat: be jó, így, szűnve és mégis nőve, csak sejteni az imbolygó indulatot, s megsemmisülni: Minden Én Vagyok!

LAVOTTA JÁNOS ÉS CSERMÁK ANTAL

A VERBUNKOS TRIÁSZ

A XVIII–XIX. század fordulóján a három legjelentősebb zenei alkotónak Bihari János, Lavotta János és Csermák Antal bizonyult, akiknek hármasát egy időben a hazai verbunk zene „virtuóz triászának” neveztek. Zenéjük egymásra hatása rendkívül erős volt. Bihari Lavotta játékát és zenéjét tekintette zenei vezérfonalának, míg Csermák művészetére főként Bihari zenéje hatott. Lavotta és Csermák zenei tevékenysége azért keltett nagy feltűnést a főúri kastélyokban, mert addig a hegedűt Magyarországon alapvetően cigányhangszernek tekintették, ők pedig mindketten nemesi származásúak voltak. Virtuóz játékuk és saját kompozícióik bebizonyították, hogy a hegedűjátékot, illetve a hegedűre írt zenéket nem szabad a cigányság kizárólagos sajátosságának tekinteni. A Rákóczi szabadságharcot (1703–1711) követő évtizedekben váltak ismét a magyar fűúri udvarok a hazai kultúra központjaivá, mert most már nem csak az egyház, hanem a nemesek is rendszeresen támogatni kezdték a magyar művészeket. Ennek köszönhetően egyes főúri kastélyokban virágzó, európai szintű zenei élet alakulhatott ki. Ekkoriban persze nemcsak a nemesi udvarokban fejlesztették a zenét, hanem a parasztok, valamint a cigányzenészek is, egyre ismertebbé téve a magyar népzenét. E két irányból elinduló zenei fejlődés eredménye lett a verbunkos zene és táncstílus megszületése, amely a XVIII. század végére olyannyira meghatározóvá vált, hogy gyakorlatilag azonosították az eredeti magyar zenével. A verbunkos jelentőségét mutatja, hogy ez lett az első olyan hazai stílusirányzat, amely hatást tudott gyakorolni a nyugat-európai zenére is, ennek nyilvánvaló bizonyítéka Franz Joseph Haydn (1732–1802), Johannes Hummel (1778–1837) és Johannes Brahms (1833–1897) számos híres és mindmáig népszerű kompozíciója. Bihari, Lavotta és Csermák verbunkos zenéje emellett megtermékenyítő hatást gyakorolt a későbbi magyar zene fejlődésére is, ami jól mutatható például Erkel Ferenc, vagy Liszt Ferenc zenéjében. Lavotta és Csermák életrajzáról elég kevés biztos adatot tudunk. Bár

mindkettejükről készültek életrajzok a XIX. század közepén, ezek azonban mendemondákon, híreszteléseken alapultak és nem személyes tapasztalatokon, így nagy kritikával szabad csak olvasni őket. Lavottának két életrajza is fennmaradt, az egyik Erdélyi János (1814–1868) költő, kritikus, esztéta és filozófus tollából származik, míg a másik szerzője Bernát Mihály (?–1821) Tiszafüred vicefiskálisa volt. Erdélyi munkája jóval kevésbé tűnik hitelesnek, mint Bernáté, mert az ő munkáját már alapvetően a kialakult közvélekedés, főként két korabeli nagy költő, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc Lavotta iránti rajongása határozta meg. Erdélyi János egyébként az írását 1842ben jelentette meg a Regélő Pesti Divatlap hasábjain. Bernát elég hitelesnek tűnő munkája kéziratban maradt, és ezt később fia, Bernát Gáspár (1810–1873) átdolgozta, majd nyomtatásban is kiadta, ám az jóval alacsonyabb színvonalú lett, mint apja kéziratos munkája. Csermák egyetlen terjedelmesebb életrajza gróf Fáy István (1809–1862) zeneszerző és zongoraművész munkája, amelyet a Nagy Világ Képekben oldalain tett közzé 1855-ben. Csermák iránti mérhetetlen elfogultságát jellemzi, hogy művészetének csak egyetlen méltó, vele összehasonlítható párját találja, mégpedig Ludwig van Beethoven (1770–1827) német zeneóriás személyében.

RHETORICA

Lavotta János Pozsony vármegyében, egy Pusztafödémes nevű falucskában született 1764-ben. Atyja, idősebb nemes Lavotta János a pozsonyi helytartóságon dolgozott titoknokként, édesanyját Svetényi Katalinnak hívták. Mivel anyja nagyon korán meghalt, ezért apja hamarosan újranősült, és a még kisgyermek Lavotta mostohája Névery Katalin lett. A fiú a korabeli nemesi családok jellegzetes életét élte és gondos nevelésben részesült. Erdélyi szerint: „Alsóbb iskoláit Pozsonyban kezdé, majd Nagyszombatban folytatá; itt szerzé első zeneművét is a convictusban Rhetorica cím alatt. 1785-ben jött Pestre, hol a polgári törvényt prof. Sthur alatt hallgatta és végezte.” Amint e sorokból kiderül apja az ifjú Lavottát ügyvédi pályára szánta, ám a Pestre került fiatalember az idejét nem tanulással, hanem inkább mulatozással, vég nélküli tivornyákkal töltötte. Nemcsak elszórta az apja által kapott összes pénzt, de végül még az ügyvédi vizsgáit sem tette le. Idősebb Lavotta János hamarosan minden kapcsolatát megszakította fiával, kitagadva őt. E kitagadás okaként Erdélyi az

ügyvédi vizsga letételének elmaradását jelölte meg, míg Bernát egy egészen más jellegű okot örökített meg: „Lavotta (…) atyai házánál való mulatozás közben pedig összekapván némely szóbeli versengések között tulajdon mostoha anyjával, Névery Katalinnal, akkori éretlen fiatalkori tüzessége miatt azt egy előkapott hegyes késsel szinte keresztül akarta döfni. A sikoltással vegyes lármára és csetepatéra betoppant hatalmas atyjától való félelem miatt tehát megszeppenvén, szedte vette magát az ifjú és minden híradás nélkül bújában katonának állott (…).” Mindez Bernát szerint 1791-ben történt. Csak annyi tűnik azonban bizonyosnak, hogy Lavotta 1791-ben minden kapcsolatot megszakított a családjával, és részt egy rövid ideig részt vett a II. József (1780–1790) halálát követő utolsó nemesi ellenállásban Orczy László báró írnokaként. A ribillió lecsendesedése után Bécsbe ment, ahol már hegedűsként nyitották meg ajtajukat előtte az előkelő társaságok szalonjai. Innen hazatérve először a kancellárián hivatalnokoskodott, majd Zichy Mihály grófnál vállalt nevelői állást. Első művészeti állását 1792-ben foglalta el, amikor a pest-budai magyar színjátszó társaság zeneigazgatója lett: „Ígér az említett directio Lavotta Jánosnak az muzsikának directiójáért hónaponként 15 rftokat (…). Én alább is megírt Lavotta János kötelezem magamat, hogy én ezen ígért s hónaponként 15 rforintokkal teendő hópénzért, amelyek a fentebb írt directiótul e végre tőlem kívántatni fognak, egész szorgalmatossággal végben vinni semmi szín alatt el nem mulatom; egyszóval: minden ízléstelenségre szolgáltató okokat megelőzni igyekezem (…).”

ITALRA ADVÁN MAGÁT

A pesti színjátszó társaságot Lavotta 1793-ban odahagyva vándormuzsikusként élt egészen 1802-ig. Zeneileg ez volt a legtermékenyebb időszaka, Erdélyi közlése szerint ekkoriban mintegy száz verbunkos zenét komponált. Vándorévei alatt számos nemesi udvarházban megfordult, és kezdetben mindenhol szeretettel fogadták, ám a mérhetetlen alkoholfogyasztásából fakadó vad duhajkodásai következtében a legtöbb helyről nagy sebtében volt kénytelen távozni: „Mikor már úgyszólván nem volt lelkének hova menni, magános házaknál lelt menedéket és pártfogást (…), de szelleme mindig korlátlan, magaviselete önkényes, keble szenvedélyes s büszke maradt (…). És mivel a nemesebb anyagból formált szív (…), ha nincs tetszése szerint az élet és

körülményei, Lavotta nekikeseredett, italnak adván magát szinte a torkosságig.” A biztosabb megélhetés, és a nyugodtabb életkörülmények reményében Lavotta János először a miskolci színháznál próbált meg elhelyezkedni, ennek kudarca után viszont sikerült elnyernie 1802-ben a kolozsvári színjátszó társaság karnagyi posztját. Zeneszerzőként és hegedűművészként ekkor már egyaránt ismert személyiségnek számított: „1802-ben a kolozsvári színjátszó társasághoz kötelezte magát, de már ekkor hivatalában nem volt, nem lehetett sem állandó, sem pontos többé; sőt ideig óráig is alig maradhata egy helyben, bár némely házaknál, mint Teleki Imre grófnál, muzsikai órákat kezde adogatni. Hajlandósága a zene iránt 10 esztendős korában ütött ki, lángot kapván atyjától, ki maga is egyike volt a legügyesebb műkedvelő violinistáknak. Titokban tanult egy-két dalt, mit atyja megsejdítvén őt Batthyány herceg és cardinál híres hegedűsének keze alá adá. (…) Mint hangszerző, tagadhatatlanul első a hazában Lavotta, aki a természet adományával tudományos műveltséget, ízléssel erőt, erővel egyszerűséget, kellemmel jellemet párosítja. Ő szólaltatá meg a magyar zenét különböző formák alatt; ő emelte ki azt a népdali pongyolaság, vadvízi nyerseség, dacos egyoldalúság korlátaiból; ő vette ki a hegedűt a cigányok kezéből (…).” Lavotta sehol sem volt képes megállapodni, így Kolozsváron is mindössze két szezont töltött el, majd ismét vándoréletre adta a fejét. Ekkoriban legfőbb pártfogója az a Szemere Pál (1785–1861) földbirtokos, író, esztéta és ügyvéd volt, aki a magyar nyelvújító mozgalom élharcosaként elhíresült Kazinczy Ferenc (1759–1831) leghívebb tanítványának számított, és főként a Tudományos Gyűjtemény egyik megalapítójaként tette ismertté a nevét. Ebből az időszakból már csak nagyon szórványos adatok állnak rendelkezésre Lavotta életrajzára vonatkozóan. Az bizonyos, hogy 1816-ban zeneműboltot nyitott Debrecenben, illetve az is, hogy ezt követően az alkoholizmusából fakadó betegsége egyre súlyosabban hatalmasodott el rajta, olyannyira, hogy végül ez okozta a végzetét is 1820-ban.

KEZEIT CSÓKOLTA

Lavotta János zenei tehetségéről és különcségeiről már életében számos

anekdota és legenda terjengett, amelyek fő forrása Szemere Pál, a hű barát és lelkes rajongó volt. Így maradt fenn az az anekdota is, hogy a meglehetősen lusta, és állítólag csak főként kedvtelésből hangszerét kezébe vevő Lavottának az ifjú Bihari János hosszasan könyörgött, hogy játékát meghallgathassa. Bihari meglágyítandó Lavotta szívét még le is térdelt előtte és a kezeit is csókolgatta egyetlen hegedűjátékért: „Kik mélyen ismerik a magyar hangszerzőket, azt vallják, hogy Lavotta, mint zeneköltő, nem mérkőzhetik Csermák özönlő eredetiségével, mint játszó, Bihari viharos játékával; de más részről elismerik, hogy játékában csak erőre nézve enged az utolsónak, de jellemére nézve mind a kettőt felülhaladja. Az, mire mi magyarok zene dolgában oly nagyra vagyunk méltán, többé el nem veszhet, idegen ízléstől divatos külföldi zenekórságtól menten tisztán van megőrizve Lavotta műveiben. Játéka (…) a legmélyebb komoly és fájó indulatokat szaggatta föl a lélekben (…), de nem is nyúlt ám hangszeréhez, csak (…) mikor kedve tartotta. Szemere, kitől a fentebbi adatokat bírjuk, egy álló hétig várt, hogy halhassa [Lavottát]; Bihari letérdelt, kezeit csókolta, hogy játszék előtte s tanítsa őt, mind nem ért semmit, ha neki úgy tetszett.” Maga a történet erős túlzásnak tűnik. Erdélyinek ez a közlése valószínűleg tehát nem is igaz, mindenesetre annak illusztrálására mindenképpen jó, hogy Biharira milyen nagy hatást gyakorolt Lavotta művészete, akinek szerzeményeit nemcsak egész életében rendszeresen játszotta, hanem éppen az ő hatására formálódtak ki saját kompozíciói is.

ZÖLD KABÁT

Erdélyi és Bernát Lavotta személyiségéről és életének utolsó esztendeiről sok hasonló, ugyanakkor mégis számos ponton egymásnak ellentmondó vonást közölt. Erdélyi Lavottát rendszertelen életű, rendetlen és slampos emberként mutatta be, akinek szelleme, illetve művészete utolsó éveiben már folyamatosan hanyatlott: „Lavotta szeretett sokáig aludni; hegedűje, mintha neje lett volna, mindig mellette volt. Reggel, – de már akkor féldélre járt az idő, legelőbb is ahhoz nyúlt, még azon meleg törődetlen kebellel (…). Lavotta közép szikár termetű vala; arcszíne barna; haja rendetlen, mint öltözete, félig pelyhes, azaz elhanyagolt. Igen szerette a zöld színt, legalább többnyire zöld kabátot viselt.

Élte vége felé annyira el volt gyengülve, hogy emlékezőtehetsége is szenvede már.” Bernát ezzel szemben Lavottát olyan precíz, gondosan ápolt és kínosan rendszerető emberként jellemezte írásában, aki életének utolsó pillanatáig tiszta tudattal és el nem múló lelkesedéssel alkotta műveit: „Temperamentumára nézve egy volt Lavotta a legtüzesebb indulattal bíró emberek közül, becsületérzés, ősgőg és szabados akarat lévén fő rugója napjainak. A rendet és a pontosságot minden dolgaiban – főképp ruháinak, pipáinak és más egyéb aprólékjainak megőrzésére és tisztaságára nézve szerfelett követte, sőt, ha valamely legkisebb házi eszközét vagy hegedűjét nem abban a fekvésben találta, mint ahogy elhelyeztette: már annyira felháborodott, hogy tüzességét és lármáját alig-alig lehetett lecsillapítani. (…) Ágyába rendszerint reggeli 9 s tizedfél óráig szokott féloldalt s könyökölve heverészni, és úgy tapasztaltatott, hogy a hegedülés gondolataira akkor fűzött elevenebb szárnyakat s felköltével legottan kottaíráshoz látott, ágyában heverészve szeretvén meginnya egy fintsa kávét. A beszéde, kivált ha ínye szerént való tárgy fordult elő, (…) tágíthatatlan bőséggel bírt, de bölcsen is tudott úgy vidám, mint komorabb óráiban hallgatni.

ANTON CSERMÁK

Lavotta János művészete és játéka az egyik legnagyobb hatást Csermák Jánosra tette. Csermák születésére és származására vonatkozóan szinte semmit sem tudunk, ő maga is egész életében titkolózott e tekintetben. Fáy István gróf közlése szerint Csermák a nevét több alkalommal is így írta alá: Anton Csermák, Edler von Luid et Rohans. Származására vonatkozóan tehát találgatásokra vagyunk utalva, nagy valószínűséggel Cseh-, illetve Morvaországban születhetett, valamikor 1774 táján. A Magyarországra való érkezése előtti időszakról csak annyi állítható nagy valószínűséggel, hogy Bécsben volt hegedűtanár. Csermáknak a származása körüli nagy titkolózása miatt Fáy megkockáztatott írásában egy nagyon romantikus, hitelesnek semmiképpen sem tekinthető anekdotát a művész születésének körülményeiről: „Vannak azonban adatok, mik szerint ő a Trencsén egykori örökös főispánjának és az aranygyapja rend vitézének, Illésházi István grófnak, és egy főrangú cseh hölgynek természetes fia volt; Csermák maga Illésháziról mindig tisztelettel szólt, Illésházi

pedig őt tegezte; de más adatok is vannak, mik nem mind közölhetők, melyek szintén oda mutatnak, hogy ő Illésházi vér vala. Akármint legyen a dolog, elég az ahhoz, hogy Csermák körülbelől 1789-ik év körül jelent meg Bécsben, és akkor az egész közönséget elragadta hegedűjátékával (…).” A Fáy által leírt magyarországi előkelő, ám a korabeli viszonyok között merőben elítélendő és törvénytelen származási elképzelést elsősorban az motiválhatta, hogy a Csermák által komponált, és országszerte rendkívül népszerűekké vált vonósnégyesek, illetve kamarazenei darabok az ekkoriban kizárólag magyar zenei stílusként számon tartott verbunkos stílusában íródtak. Fáy közlésével ellentétben egyébként Csermák még 1795 előtt tartózkodott Bécsben, mert ezt követően már Pesten találjuk.

KÖZELÍTETT SZERELME TÁRGYÁHOZ

Csermák Antal 1795-ben került Pestre, ahol a pest-budai színtársulat első hegedűse lett. A városban ettől kezdve önálló hangversenyeket is adott, illetve ebben az időszakában jó néhány színielőadáshoz kísérőzenéket is komponált. Ekkoriban keletkezett kamarazenei műveinek legnagyobb része azonban kéziratban maradt, így ezeknek a szerzeményeinek meghatározása meglehetősen bizonytalan, mert főként csak más művészek utalásai, illetve átiratai révén lehet képet alkotni róluk. Kompozíciói közül a verbunkos táncok nagy része azonban még életében megjelent különböző gyűjteményekben, így azok révén művészetéről mégis elég pontos képet lehet megrajzolni. Zenetörténeti jelentőségét az emeli ki elsősorban, hogy elsőként komponált táncsorozatokat kamaraegyüttesre, illetve kísérletet tett az úgynevezett programzene megvalósítására. Csermák 1809-ben keletkezett Az intézett veszedelem vagy a Haza szeretete című kompozíciójának például az ad egyedi sajátosságot, hogy verbunkos stílusban íródott ugyan, de hangszerelése mégis klasszikus módon készült el. Magyarországi letelepedése idején ismerkedett meg Csermák Antal Lavottával: „Fölkereste Lavottát, ki kalauza vala, és pár év múlva, mint egy meteor, mint egy hódító Julius Caesar tűnik fel a magyar zene egén, melyen páratlanul ragyog, min előtte senki, és talán utána is nehezen vala! Alig volt magas család, alig volt ünnepély, hová Csermákot meg nem hívták, az Esterházy,

Grassalkovich, Károlyi, Illésházi, Barkóczi, Sztárai, Pálfi és más családok vetélkedve ragadták ünnepélyeikhez. Történt azonban, hogy egykor Egerbe ment, az akkori érsek meghívására, hol szintén magát produkálván, beleszeretett egy főrangú höllgybe, ki, fájdalom, szerelmét nem viszonozta; s ez volt első csapás lelkére, azonban bizonytalan reményt adván neki a hölgy Csermák (…) négy év múltán ismét közelített szerelme tárgyához, kitől azonban végképp visszautasíttatott. E csapás mélyen hatott szívére, az ember mindig komolyabb lett! Mivégre megőrült. Így tébolygott aztán az egész hazában faluról-falura, egy helyről a másikra, hol itt, hol ott, legszebb magyarjait írván, melyek, fájdalom, nagyobb részt elvesztek. Sokszor legszebb nótáit csárdában, korcsmákban, pásztor-tanyán, néha e legfinomabb szalonokban írta.” Fáy írásából kitűnik, hogy majd fél évtizeden keresztül Csermákot reménytelen szerelem fűzte egy sehol néven meg nem nevezett Eger környéki nemes leányhoz, ki őt sokáig hitegette, végül azonban kikosarazta. Fáy szerint ezért Csermák olyannyira belekeseredett a szerelmi bánatba, hogy elméje elborult, vagyis megőrült.

KLASSZIKUS BECS

Csermák János 1803 körül elhagyva Pestet vándoréletet kezdett el élni, és a hosszú évek alatt szinte az egész országot bejárta. Ekkoriban hallotta a gödöllői Grassalkovich kastélyban Bihari Jánost hegedűn játszani, és ez olyan nagy hatással volt rá, hogy ez után kezdett el igazán magyaros stílusú műveket komponálni. A Csermák művészete iránt elfogult Fáy András magyar hangvételű műveiről a legnagyobb csodálat hangján emlékezett meg: „Magyarok! E névnek említése mindenki előtt, ki a hazai művészetnek pártolója és kedvelője, valóban szent! Igenis! Csermák, a Nagy Csermák volt a magyar zene klasszikus Beethovenje. Játékában Lavottát, Biharit, mindegyiket felülmúlta, párja még eddig nem vala, kompozícióiban pedig senki meg sem közelíti! (…) Csermák szerzeményei tele vannak a legmélyebb klasszikus beccsel, és mégis mindenkiből a legnagyobb zenei eredetiség tűnik ki. Lavotta és Bihari nótáiban többnyire csak magyar; de Csermák magyar is, és egyszersmind Beethoven mély zenészeti tapintatával is bír. Vegyük fel csak a híres mole magyarját (…). Midőn én és Erkel e magyart hallgattuk Pesten, mindketten sírtunk, és a csodálkozástól szólni nem tudtunk. (…) Szinte megfoghatatlan az ő lánglelkének sugallata! Ha az ember most régi magyart hall, többnyire elunja, mint már nem a mostani

szellemhez valót, de bezzeg nem így van ám Csermák remekeivel, itt klasszikus lélek uralkodik, és a zeneértő s igaz magyar szellemű ember szinte megrázkódik, ha ezt hallja!” Csermák vándoréveinek egyik jellegzetessége az volt, hogy időről időre teljesen eltűnt a szem elől, és ilyenkor senki, még rajongói sem tudták azt, hogy hol tartózkodik. Amikor pedig már hívei éppen teljességgel lemondtak róla, akkor váratlanul feltűnt, és szerzeményeivel, illetve játékával ismét a zenei érdeklődés központjába került. E korszakából a legbiztosabbnak veszprémi tartózkodása tűnik 1818-ban, ahol játéka nyomán Ruzitska Ignác táncokat jegyzett le tőle, és azokat meg is jelentette a Magyar nóták Veszprém vármegyéből című sorozatában.

HALÁL A KOCSMÁBAN

Csermák Antalnak és Lavotta Jánosnak nemcsak zenei stílusukban jutott közös osztályrész, hanem életük is nagyon hasonlóképpen alakult hiszen Lavottához hasonlóan Csermák is életének utolsó két évtizedét vándormuzsikusként élte le, és megélhetését szintén elsősorban a főúri kastélyokban való zenélés biztosította számára. Ha hihetünk Fáy leírásának, akkor Csermák szerelmi bánatában megőrült, ivásra adta a fejét, és alkoholmámorában gyakran okozott olyan nagy közfelháborodást kiváltó botrányokat, miként azt Lavotta is tette. Italozása Lavottához hasonlóan beteges méreteket öltött, rajongói azonban ezt művészi különcködésének tudták be. Időnként a pénztelenségtől és az éhezéstől annyira lerongyolódott, hogy ilyenkor koldusnak nézték: „Gróf Dessewffy Ferenchez nevelőmmel kimenvén Miskolcról Edelénybe, éppen a templomban zenészi misepróba volt, melynél az öreg gróf orgonált, amint véletlenül egy rongyos koldus a kórusba feljön, a zenét hallgatja, és fejével sokszor helyeselve integet. A gróf már éépen komornyikja által ki akarta parancsolni, amint Zomb József, kassai zenetanító, egykori felejthetetlen mesterem félrenézvén és a koldust megpillantván, a grófhoz ugrik s felkiált: Méltóságod! Az egekért, tudja-e ki ezen koldus; senki más, mint a híres Csermák! Bezzeg nem kellett több, otthagytuk az egész kórust, és mintegy diadalmi menettel nem vittük, de emeltük Csermákot. A katélyba érvén, a gróf megfürösztette, körmeit levágatta, kifésültette, legdrágább ruháit neki adván, pár óranegyed múlva, Csermák

csinosan, úrias külsővel jelent meg köztünk.” Hiába élvezte azonban Csermák az ország egyik leggazdagabb főurának kegyét, aki ráadásul biztos megélhetést és nyugodt életet is kínált neki, nem volt képes egy helyben megmaradni és újra csak eltűnt. Alig két esztendővel élte csak túl Lavottát, és 1822-ben bekövetkezett haláláról Fáy ezt jegyezte le: „Azonban egyszerre csak eltűnt, senki nem tudta hová! Dessewffy gróf (…) mindenfelé kerestette, de hiába. Ez így folyt több évekig! Végre egy kocsmában halt meg, halála előtt írta halhatatlan Esz-moll magyarját e címmel: Csermák halála. De csak az első részt végezte be, és azt írta reá: Folytassa Bihari! – Hallom, hogy Csermák a veszprémi temetőben fekszik. Ily zenésze nem volt még Magyarországnak s nem is lesz többé soha!

LEHÁR FERENC

CIGÁNYRÉT

Idősebb Lehár Ferenc (1838–1898) az Osztrák-Magyar Monarchia 50. gyalogezredében szolgált katonakarmesterként, így tartósan megtelepedni sehol nem tudott, mivel ezredével gyakran helyezték át más és más városokba. Komáromban ismerkedett meg Neubrandt Krisztinával, akit hamarosan feleségül vett, és házasságukból született meg az ifjabb Lehár Ferenc 1870-ben. Az ifjú Lehárt első sikerei idején gyakran cigányszármazásúnak vélték, mivel édesanyja Komárom városának Cigányrét nevű külvárosában született, illetve itt is töltötte gyermekéveit is, és erről a Cigányrétről a városkát nem ismerők azt gondolták, hogy egy cigánytanya. Neubrandt Krisztina azonban nem cigány származású volt, hanem egy elmagyarosodott német család szülötte. Az ifjú Lehár Ferenc gimnáziumi éveit a piaristák budapesti intézményében töltötte, amellyel párhuzamosan a Nemzeti Zenede növendéke is volt, ahol Tomka István tanítványa lett. Pesti tanulmányainak befejezése után Prágába került, ahol a konzervatóriumban Anton Bennewitznél tanult hegedülni. 1888-ig. Prágában több zeneóriással is alkalma volt megismerkedni. Bemutatták például a mogorva természetű Antonin Dvorák (1841–1904) cseh mesternek, aki arra akarta rábírni a még csak tizenhét esztendős Lehárt, hogy hagyja abba a hegedülést, és kezdjen el inkább zeneszerzéssel foglalkozni. Ugyancsak Prágában volt alkalma találkozni az akkor már elég idős, és ezért meglehetősen visszavonult életet élő Johannes Brahms (1833–1897) német zeneszerzővel. Dvorák tanácsa ellenére Lehár persze nem hagyta abba a hegedülést, sőt Magyarországra való hazatérése után egyből hegedűsként helyezkedett el.

A TENGERÉSZKARMESTER

Lehár Ferenc 1890-ben apja nyomdokaiba lépve katonakarmesteri állást vállalt a Losoncon állomásozó 25. számú gyalogezrednél. A felvidéki városban szép éveket töltött, ám 1894-ben összeütközésbe került a tisztikarral, ezért kénytelen volt erről a hivataláról lemondani. Nem sokáig maradt azonban állás nélkül, mert éppen ekkoriban hunyt el a császári és királyi haditengerészet kiváló és közszeretetnek örvendő karmestere, Schlögel Lajos (1855–1894), akinek megüresedett helyét Lehár Ferencnek ajánlották fel. Így lett Lehár az OsztrákMagyar Monarchia egyetlen haditengerészeti zenekarának vezetője, amelyről egy 1912-ben keletkezett írásában így emlékezett meg: „1894-ben történt, hogy atyai barátom, Komczák, arról értesített, hogy megbíztak a katonakarmesteri állással a szép Pola városában. Igencsak csábosnak találtam 24 éves fejjel ezt az állást. Maga az, hogy száztíz ember állt a rendelkezésemre, köztük több mint harminc zenetanár, őrmesteri rangban – ó, mit jelentett ez egy magamfajta ifjú muzsikusnak. (…) A véletlen úgy hozta, hogy a császár meglátogatni óhajtotta a várost. Ezért azt sürgönyözték nekem, hogy foglaljam el mielőbb a posztomat.” Lehár Ferenc tehát tengerészkarmesterként az Adriai tenger mellé, a festői szépségű Isztriai félszigeten fekvő Pula (akkoriban Pola) városába került. Az itteni első koncertjét I. Ferenc József császár (1848–1916) jelenlétében adta a haditengerészet kaszinójában. Az uralkodó a koncert után kijelentette, hogy nagyon elégedett az új karmesterrel. Egy későbbi koncertjét a városba látogató II. Vilmos német császár (1888–1918) is meghallgatta, és olyannyira elvarázsolta a zene, hogy a koncert másnapján a porosz Vörös Sasrenddel tüntette ki Lehárt. Az ifjú karmestert azonban mégsem elégítették ki ezek a tekintélyes sikerek, mert önálló és független zeneszerzői karrierre vágyott. E vágyától hajtva alkotta meg Pulában az egyik bajtársa szövegére 1896-ban Kukuska című operáját, amit azután helyben elő is adtak egy próza-zenekari változatban. Ezt a művét később Lipcsében és a budapesti Operaházban is előadták, ám Lehár csalódására egyik helyen sem aratott sikert. Operájának kudarca zeneszerzőként egy jó időre elbizonytalanította, ezért egészen 1902-ig katonakarmester maradt, és ebbéli minőségében a pulai éveket követően még Triesztben, Budapesten, Esztergomban és Bécsben is szolgált.

A DRÓTOSTÓT

1902-ben Lehár Ferenc megelégelvén a katonakarmesteri életet, illetve az állandó vándorlást, otthagyta a hadsereget és Bécsben telepedett le azzal az a komoly elhatározással, hogy most már tényleg csak a zeneszerzéssel kezd el foglalkozni. Ekkor indul el az az elképesztő világkarrier, amelyet azután megközelíteni – bár túlhaladni nem – később csak Kálmán Imre volt képes. Megélhetésének biztosítása érdekében elvállalta a Theater an der Wien karmesteri állását, majd a színház akkori igazgatójához, a szintén magyar származású Karczag Vilmoshoz (1859–1923) hamarosan benyújtotta első, A bécsi kisasszonyok című operettjét, amelynek szövegkönyvét Emil Norini és Ottokar Tann-Bergler írta. A művet a színház 1902-ben be is mutatta, és a bécsi közönség körében hatalmas sikert aratott. A mű hamarosan a világ számos színpadára felkerült és világsiker lett. E sikereken felbuzdulva még ugyanebben az esztendőben Victor Léon librettójára egy újabb darabot komponált Lehár, amelynek A drótostót címet adta. A szlovák téma, a különleges nyitány és zenei atmoszféra már Lehár semmivel össze nem téveszthető eredetiségének jegyében fogant, a bécsi kritikák mégis fanyalogva fogadták a művet. Magyarországon viszont, ahol 1903-ban tűzte műsorára A drótostótot a Magyar Színház, olyan nagy sikert aratott a darab, hogy egyvégtében száz előadást ért meg, és Lehárt magyar zeneszerzőként kezdték el ünnepelni, tósztokkal, szerenádokkal és verssel:

A drótostótnak mestere Magyar ifjú – Lehár! Hogy nem egészen a miénk, Hogy Bécsben él – be kár! Bizonnyal érzi ő Ha színházunkba tér, Hogy itthon jobban zúg a taps – Édesebb a babér. S a hű, lelkes publikum

Ilyen parancsot ad: Lehárt mely tőlünk elvigye – Nem indul oly vonat!

A VÍG ÖZVEGY

Az 1900-as évek első évtizede Lehár legtermékenyebb alkotói korszakának bizonyult. 1903-ban volt következő operettjének, A bálványférj című darabnak a bemutatója a bécsi Carl Theater színpadán, és az igencsak pikáns történet, illetve a különlegesen melodikus zene nagy érdeklődét váltott ki. A Julius Bauer szövegére komponált Mókaházasság című művét 1904 decemberében mutatta be a Theater an der Wien, amelyet hamarosan, 1905 februárjában egy újabb ősbemutató követett, a Felix Falzari és Max Kalbeck szövegkönyvére írt Tatjana című darab brünni (ma Brno) előadása, amely tulajdonképpen Lehár Kukuska című operájának operetté való átdolgozása volt. Ez az operett azonban az alapanyagául szolgáló operához hasonlóan kínosan sikertelen maradt. Nem úgy az 1905 decemberében bemutatott Víg özvegy, amelynek témáját a két szövegíró, Victor Léon és Leo Stein Henri Meilhac A követségi attasé című vígjátékából merítette: „Zéta Mirkó Párizs montenegrói nagykövete elhatározza, hogy a követség szövetségi titkárát, Danilót összehozza a dúsgazdag Glavari Hannával, mert így országa 20 millióval gazdagodhatna. Danilo korábban szerelmes volt Hannába, ám amikor a lány hozzáment egy milliomoshoz, szakítottak. A megözvegyült Hanna ekkor már a szerencselovagok céltáblája, ezért megkéri korábbi kedvesét, Danilót, hogy tartsa tőle távol a hozományvadász kérőket. Közben a nagykövet felesége beleszeret egy párizsi gavallérba, ami számos félreértés és személycsere forrása lesz. A történet végére azonban minden félreértés tisztázódik, Hanna Danilo karjában leli meg a boldogságot, és Montenegró is megkapja a pénzt nyomasztó gondjainak enyhítésére.” A darab nem csak sziporkázóan szellemesnek bizonyult, hanem a zeneszámok szinte mindegyike azonnal örökzöld melódiává vált. Olyan hangos világsikert,

mint amilyet a Víg özvegy aratott, mindmáig egyetlen magyar szerzőnek sem sikerült megismételnie. A mű méltatása szinte összefoglalhatatlan, hiszen olyan kijelentések láttak róla napvilágot, mint amilyen: „A zenés színpadnak három műfaja van: az opera, az operett és Lehár.” Meg lehet kockáztatni azt a kijelentést is, hogy a darabot bemutatása óta nincsen olyan este, hogy a világon ne játszanák éppen valahol, és nemcsak az operettszínpadokon, hanem a műfajt egyébként igencsak finnyásan kezelő operaszínházakban is. E darabnak köszönhetően Lehárról számos legenda terjedt el a világban. Az egyik ilyen humoros, hitelesnek azonban kevéssé nevezhető anekdota szerint, amikor Bécsben Shakespeare Lear király című darabját készültek bemutatni, az előadás plakátjára megrendelést kapott nyomda a színművet „König Lehar”, azaz Lehár király főcímmel nyomtatta ki. A darab leírhatatlan sikerét mutatja, hogy New Yorkban a világhírű Metropolitan operaház tűzte a műsorára, és Hollywoodban nem kevesebb, mint négy filmváltozattal hódoltak a műnek. A Németországban, 1933-ban hatalomra került náci vezérnek, Adolf Hitlernek is ez volt a kedvenc zenés darabja, annak ellenére is, hogy a mű szövegkönyvének alkotói a legfinomabb kifejezéssel élve sem voltak árjáknak mondhatók. Hitler imádata természetesen mit sem von le a mű máig ható töretlen sikeréből.

LUXEMBURG GRÓFJA

Ausztria a XIII. és XIX. században, valamint a XX. század elején zenei nagyhatalomnak számított. Ezt olyan felejthetetlenül emblematikus zenéknek köszönhette, mint amilyen például Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791), Franz Joseph Haydn (1732–1809), a Strauss dinasztia tagjai közül id. Johann Strauss (1804–1869) és ifj. Johann Strauss (1825–1899), vagy éppen Oscar Straus (1870–1954) és Leo Fall (1873–1925) muzsikái voltak. Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott Lehár Ferenc, akit azonban nemcsak az osztrákok, hanem a magyar közönség is teljes szívvel a magáénak érzett. Lehár 1906-ban átdolgozta első sikerét, A bécsi kisasszonyok-kat, és azt először már A paradicsom kulcsa címmel mutatták be azt a lipcsei Új Operettszínház színpadán. Ezt követően az új bemutatója már ismét Bécsben volt, ahol a Péter és Pál Bergengóciában című operettjét 1906 decemberében tűzték műsorra. Ezt 1908-ban A három feleség premierje követte 1908-ban, majd egy esztendővel később, 1909-ben a bécsi Johann Strauss Theaterben került először színre a

Hercegkisasszony című műve. Az újabb hangos világsikert Lehár számára azonban az 1909 novemberében a Theater an der Wien színpadán először bemutatott Luxemburg grófja hozta meg a számára, amelynek librettóját Alfred Maria Willner és Robert Bodnatzky írta: „Bazil herceg szerelmes lesz a szép operaénekesnőbe, Angélába, de nem köthet rangon aluli házasságot. Ezért ráveszi a haszontalan és pénzpazarló Renét, Luxemburg grófját, hogy vegye feleségül a lányt, mert egy elvált grófnénak már nyugodtan megkérheti a kezét. René hatalmas összegért rááll a névházasságra, ám végül beleszeret Angélába, aki viszonozza a gróf szerelmét. A csalódott Bazil herceg a pénzéért kiköveteli René gróftól Angélát, ám a kétségbeesett szerelmesek szerencséjére feltűnik a herceg régi kedvese, Kokozov grófnő, aki újra elcsábítja Bazilt, így René és Angéla végleg egymáséi lehetnek.” Lehár ezt a művét nem becsülte sokra, és nem várt tőle túl sokat. Mégis éppen ez bizonyult a Víg özvegy után a második olyan tartós sikerének, amely képes volt kiállni az idő próbáját, és mindmáig gyakran szerepel a világ színpadainak műsorán.

A MOSOLY ORSZÁGA

A Luxemburg grófját egy újabb világsiker követte, az 1910 januárjában bemutatott Cigányszerelem. Romantikus, a XIX. századi Erdélyben játszódó témája ezt a darabot különösen népszerűvé tette Magyarországon, ahol szinte le sem lehetett venni a színházak műsoráról. Lehár később, 1943-ban e darab témáját és zenéjének részleteit felhasználta a Garabonciás című operájának megkomponálásához. A Cigányszerelem című operettet követő évtizedekben Lehár továbbra is ontotta magából a zenés darabokat (Éva, 1910; Rosenstock und Edelweiss, 1911; A tökéletes feleség, 1913; Végre egyedül, 1914; Tűzherceg, 1915; A csillagok bolondja, 1916; Pacsirta, 1918; A kék mazur, 1922; A tangókirálynő, 1922; Tavasz, 1922; A három grácia, 1923, A sárga kabát, 1923; Apukám, 1924; Frasquita, 1925, Paganini, 1925, Gigolette, 1926; A cárevics, 1927; Friderika; 1928), és bár ezek a művei is rendre eljutottak a világ nagy színpadaira, a korábbi frenetikus sikereknél azonban mégis jóval halványabbaknak bizonyultak. Az 1929 októberében a berlini Metropol Theater

színpadán bemutatásra került A mosoly országa című romantikus operettje azonban ismét ki tudta váltani iránta a világ szinte osztatlan csodálatát és megbecsülését: „Lichtenfels tábornok lánya, Liza, nyer egy lovasversenyen, amit nagy társaságban ünnepelnek meg a tábornok házában. Egy Feri nevű legény szerelmes Lizába, ám az nem viszonozza szerelmét, mert az apja házában tartózkodó kínai követért, Szu Csongért rajong. A szintén itt tartózkodó Csang herceg, kínai miniszter azonban nem nézi jó szemmel Liza és Szu Csong bimbózó szerelmét, ezért arra akarja kényszeríteni Szu Csongot, hogy az ősi törvények szellemében azonnal vegyen feleségül négy mandzsu lányt. A történet Pekingben folytatódik, ahová Ferit attasénak nevezték ki, Liza pedig Szu Csongot követve került ide. Az ármánykodás és cselszövések sorozata közepette Feri leleplezi Szu Csong titkos házasságát a négy mandzsu lánnyal. Mivel Liza nem akar háremben élni, ezért Ferivel megszökik Pekingből. Szu Csong bánatában végül ezt énekli:

Mosolygó nézés és jólnevelt arc, Mögötte fájjon akármilyen harc, Mögötte könnyezik a szívem, De hogy ott benn mi fáj Azt nem tudja más.

A darab iránti lelkesedést, és zenéjének magas színvonalát jelzi, hogy leggyakrabban operaházakban került színre a későbbiekben. Ennek volt köszönhető az is, hogy az utolsó igazán nagy sikert aratott művét, az 1934-ben bemutatott Giuditta című zenés vígjátékát már elve operaházak kezdték el játszani, és vitték sikerre. Lehár a második világháborút követő szovjet megszállás miatt elhagyta Ausztriát és a sváci Zürichbe költözött. Innen már csak a az 1948-ban bekövetkezett halálát megelőző néhány hónapban költözött vissza Ausztriába.

OPERETTVILÁG MAGYARORSZÁGON

Lehár Ferenc nemzetközi sikerét Magyarországon számos operettszerző igyekezett követni, kialakítva ezzel a sajátosan magyar operett stílusát. Ezek közé tartozott a már emlegetett Kálmán Imre és Kacsoh Pongrác mellett például Buttykay Ákos (1871–1935), aki olyan operettekkel tette ismerté a nevét, mint A bolygó ördög (1905), A csibészkirály (1907), Az ezüstsirály (1920) és az Olívia hercegnő (1922). Szirmai Albert (1880–1967) főként az 1917-ben bemutatott Mágnás Miska című darabjával vált híressé, olyannyira, hogy műveit rendszeresen játszani kezdték az angol és az amerikai színpadokon is. Az 1924ben bemutatott Mézeskalács című darabjának világsikerén felbuzdulva 1926-ban az Egyesült Államokba költözött, és New Yorkban olyan világnagyságokkal működött együtt, mint Cole Porter, vagy George Gershwin, illetve övé lett az a dicsőség, hogy felfedezhette azt a Leonard Bernsteint, aki később a West Side Story révén írta be magát örökre a zenetörténetbe. Jacobi Viktor (1883–1921) szintén nagy nemzetközi karriert futott be, főként az 1911-ben bemutatott Leányvásár és az 1914-ben színre került Sybill című operettjével, és ezt követően Szirmaihoz hasonlóan szintén New Yorkban telepedett le. A későbbi szerzők közül jelentősebb nemzetközi sikert tudtak még elkönyvelni Vincze Zsigmond (1874–1935) a Tilos a csók (1909) és A cigánygrófné, Farkas Imre (1879–1976) az Iglói diákok (1907), a Pünkösdi rózsa (1920) és a Repülj fecském (1928), Zerkovitz Béla (1881–1948) az Aranyeső (1913), az Aranyfácán 1917) és a Csókos asszony (1921), Márkus Alfréd (1888–1946) a Katica (1929), A csúnya lány (1930) és a Tessék beszállni (1930), Buday Dénes (1890–1963) A kék postakocsi (1923) és a Diákszerelem (1927), Komjáti Károly (1896–1953) a Pillangó főhadnagy (1918), az Éjféli tangó (1932) és a Grand Café (1935), Eisemann Mihály (1898–1966) az Egy csók és más semmi (1933) és a Bástyasétány (1958), Lajtai Lajos (1900–1966) a Mesék az írógépről (1927) és a Régi orfeum (1932), Farkas Ferenc (1905-2000) a Bűvös szekrény (1942) és a Csínom Palkó (1949), Ránki György (1907–1992) a Hölgyválasz (1958) és a Pomádé király új ruhája (1953-72), valamint Fényes Szabolcs (1912–1986) a Maya (1931) és A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak (1976) című darabok jeles alkotói.

LISZT FERENC

DOBORJÁN

Liszt Ádám György, az Esterházy hercegek tiszttartója tehetséges zenész is volt, több hangszeren játszott, és egy ideig a hercegek zenekarát, illetve énekkarát is dirigálhatta. Fiát, Liszt Ádámot megtanította a zene szeretetére, akire azonban a legnagyobb szellemi hatást az Esterházyak kismartoni kastélyában gyakran megforduló Beethoven és Haydn muzsikája gyakorolta. Zeneimádatában művészi karrierről álmodott, és bár szorgalmasan gyakorolt különböző hangszereken, nem bizonyult elég tehetségesnek. Megbízható munkájának elismeréseként a herceg kinevezte őt jószágigazgatónak a Sopron vármegyei Doborjánban lévő birtokára. Liszt Ádám ebben a kicsi faluban nagyon unalmasnak találta az életet a kismartoni kastély csillogása után. Unalmát elűzendő esténként spinétjén muzsikált, illetve asszony után nézett. Hamarosan feleségül vette a Kremsből elszármazott és Bécsben felnevelkedett Lager Annát, és házasságuk gyümölcseként 1811-ben megszületett egyetlen gyermekük, Liszt Ferenc. A fiúcska angyali szépsége ellenére gyönge és beteges volt, testét titokzatos láz gyötörte. Öt éves korában a láztól olyan mély ájult állapotba került, hogy már a koporsóját kezdték el készíttetni. Szerencsére azonban felgyógyult. Apja minden nap zongorázott, a gyermek pedig csodálattal figyelte őt, és egyszer hallás után visszadúdolta egy nehéz darab dallamát. Liszt Ádám felismerve fia különleges tehetségét, hozzáfogott az apró doborjáni házban gyermeke rendszeres zenei neveléséhez, aki ekkor még csak hat esztendős volt. Liszt Ádám egy idő után nem elégedett meg azzal, hogy csak ő tudja, milyen lángoló tehetség a fia, hiszen Doborjánban nem akadt más, aki azt értékelni tudta volna, ezért szervezni kezdte a kilenc esztendős fiú fellépéseit. Liszt Ferenc csodagyerekként Sopronban lépett fel először, amelyet hamarosan egy pozsonyi koncert követett. Itt olyannyira elbűvölte főrangú hallgatóságát virtuóz játékával, hogy néhány magyar főúr csodálatában ösztöndíj alapítványt hozott létre azzal a céllal, hogy a fiút Bécsben képezhessék tovább. Így kerülhetett Carl Czerny (1791–1857) osztrák zongorista, zeneszerző és kiváló zenepedagógus kezei alá. A szigorú Czerny így emlékezett később vissza a Liszt Ferenccel való első találkozásáról:

„1819-ben egy reggelen (…) egy férfi keresett fel, egy körülbelül nyolc éves fiúval és arra kért, hallgassam meg a gyermek zongorajátékát. Sápadt, gyengének látszó gyermek volt, játék közben ide-oda dülöngélt a széken, mintha ittas lenne (…). Mindezek ellenére bámulatba ejtett az a tehetség, amelyet a természet beléje oltott. (…) A legcsekélyebb összhangzattani ismeretei sem voltak, mégis zseniális értelemet tudott belevinni játékába. Az apja elbeszélte nekem, hogy Lisztnek hívják, Esterházy hercegeknél kishivatalnok, eddig maga tanította a fiát, most azonban arra kér, nem vállalnám-e a kis Francit, ha egy év múlva felköltöznek majd Bécsbe. (…) Minthogy napközben alig volt szabadidőm, csaknem minden estémet a fiúcskának szenteltem. Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom.”

A VILÁG NYOLCADIK CSODÁJA

Bécsben a kis Liszt rengeteget tanult Czerny mestertől, miközben apja a város legelőkelőbb szalonjaiban és koncerttermeiben szervezett számára rendszeres fellépési lehetőségeket. Ezek a koncertek igen jól jövedelmeztek, hiszen alig akadt olyan főúri társaság, amely ne akarta volna hallani a csodagyerek virtuóz és improvizációkban gazdag játékát. Bécsben a kor két nagy zeneszerzője is elismeréssel adózott tehetségének, az egyik Antonio Salieri (1750–1825) mester, operaszerző, aki zeneelméleti órákat adott számára, a másik pedig maga Ludvig van Beethoven (1770–1827) volt, aki 1823-ban ellátogatott az akkor tizenegy esztendős Liszt egyik koncertjére, és a végén, mint zenei örökösének gratulált neki. E koncert után határozta el Liszt Ádám, hogy fiával Nyugat-Európában próbál szerencsét, ám ez előtt még egy fellépést szervezett Pesten, a Hét választófejedelemhez címzett szálloda nagytermében gyermeke számára. Ez volt a kis Liszt Ferenc tulajdonképpeni búcsúja szülőföldjétől, mert bár közvetlenül ezután fellépett még egyszer Pozsonyban is, hazáját ezután már egészen 1839-ig nem látott viszont. E koncertekkel egy időben jelent meg nyomtatásban az első Liszt mű, melyet Diabelli zenemester adatott ki Bécsben a Cappi-féle zeneműkiadónál. Liszt Ádám 1823-ban Párizsba vitte a fiát, hogy a híres Conservatorie-ba írassa be őt tanulni. Az intézmény igazgatója, az olasz származású Luigi Cherubini

(1760–1842) zeneszerzőként ekkoriban igen nagy elismerésnek örvendett, mégis féltékeny volt mindenkire, aki nála tehetségesebbnek bizonyult, ezért a csodagyerek zongoristát egy átlátszó kifogással utasította el, amelyre később Liszt így emlékezett vissza: „Szerencsére kínlódásom nem sokáig tartott. Előre figyelmezettek minket arra, hogy a Konzervatóriumba való felvételem nehézségekbe fog ütközni, de mindaddig nem ismertük azt az előírást, amely határozottan megtiltja, hogy ott külföldi tanulhasson. Cherubini közölte ezt velünk először. Úgy ért, mint a villámcsapás. Egész testemben reszkettem. Apám mégis makacskodott, könyörgött; hangjától én is bátrabb lettem, és megpróbáltam néhány szót kinyögni.” Liszt tehát nem lett, nem lehetett a párizsi konzervatórium hallgatója, mégis hamarosan a legelőkelőbb párizsi szalonok és koncertek dédelgetett virtuózaként kezdték el ünnepelni, Cherubini nem kis bosszúságára, aki a későbbiekben is gyakran megpróbálta Liszt érvényesülésének útját állni, szerencsére vajmi kevés sikerrel. Olyan ünnepelt hírességgé vált Párizsban a virtuozitásával mindenkit ámulatba ejtő gyermek, hogy az egyik újságkritika már egyenesen „a világ nyolcadik csodájának” nevezte el. Liszt Ádámot a siker és a pénz hajszolása arra indította, hogy koncerttermekből koncerttermekbe vonszolja három éven át szinte szakadatlanul az egyre fáradtabb és egyre kedvetlenebb fiát. Tizenhárom esztendős fiával még egy operát is komponáltatott csodagyerek nimbuszának növelésére. A Don Sanche avagy a szerelem átka című darabot nagy remények közepette be is mutatták, ám már az a nyitóelőadáson megbukott, nem kis elkeseredést és elbizonytalanodást keltve gyermek szerzőjében, nagy örömet okozva ezzel viszont Cherubininek, aki széltében-hosszában kezdett el beszélni a csodagyerekség végnapjairól. Ebben az időszakban került sor a kis Liszt angliai koncertkörútjára, amelynek során IV. György (1820–1830) királyt is elkápráztatta játékával. A sok utazás apa és fia egészségét egyaránt kikezdte, aminek az lett a következménye, hogy Liszt Ádám 1827-ben váratlanul elhunyt, magára hagyva az ekkor tizenhat esztendős Liszt Ferencet.

BARÁTOK ÉS SZERELMEK

Apja halálát követően Liszt Ferenc azonnal visszavonult, abbahagyva a fárasztó utazásokkal járó koncertezést. Párizsba visszahívta az akkoriban már egy jó ideje Kremsben élő édesanyját, és zongoratanításból kezdte el fenntartani magukat,

miközben nagy buzgalommal vetette bele magát az olvasásba és a tanulásba. Hírnevének köszönhetően özönlöttek hozzá az előkelőbbnél előkelőbb tanítványok. Így ismerkedett meg tizenhat évesen első nagy szerelmével, a kereskedelmi miniszter, Saint-Cricq gróf Carolin nevű leányával. Liszt Ferencért már ekkoriban elkezdtek a nők rajongani, és nem csak eksztatikus játéka, hanem szépsége miatt is. A hosszú szőke hajú, arányosan sovány testalkatú, nemes arcélű és ábrándos tekintetű Liszt a legkülönbözőbb életkorú nők egyöntetű rajongását volt képes kiváltani, amint először megpillantották. Carolin édesanyja pártolta a fiatalok szerelmét, ám szívbetegsége hamarosan a sírba döntötte. A maga felsőbbrendűségével és előkelőségével eltelt apa ezután azonnal eltiltotta egymástól a szerelmeseket, és lányát egy nála húsz évvel idősebb férfihoz kényszeríttette feleségül. Liszt szerelmi csalódásában és megaláztatásában összeomlott, mély depresszióba esett, és halálvágy lett rajta úrrá. Ebből a mélységből csak az az 1830-ban lezajlott párizsi forradalom tudta őt kiszakítani, amely megbuktatta az önmagukat túlélt Bourbonok ostoba uralmát, és amely az addigi Orleans-i herceget, Lajos Fülöpöt juttatta a trónra. Bár bizonyos tekintetben Lajos Fülöp uralkodása (1830–1848) sem bizonyult jobbnak elődeinél, mégis utat engedett annak a szellemi forradalomnak, amely a romantika kibontakozásához vezetett. A forradalmi változásoktól új életerőre kapott Liszt az 1830-as évek elején számos jeles barátra tett szert Párizsban. Ezek közé tartozott Hector Berlioz (1803–1869) zeneszerző, a modern hangszerelés és a francia romantikus zene első kiválósága, Victor Hugo (1802–1885) a francia romantikus regényírás vezéralakja, Alfred de Musset (1810–1857), a keserű pesszimizmusáról elhíresült romantikus költő, Niccolo Paganini (1782–1840) olasz származású hegedűvirtuóz, akinek számos darabját ültette át zongorára, Frédéic Chopin (1810–1849) lengyel származású zongoravirtuóz és zeneszerző, Eugéne Delacroix (1799–1863) a romanticizmus legnagyobb francia festőegyénisége, és nem utolsó sorban az a George Sand (eredeti nevén: Aurore Dupin, 1804–1876) feminista írónő, aki ekkoriban azzal keltett általános megbotránkozást, hogy nadrágot merészelt hordani, szivarozott és a férfiak illetve a nők közötti egyenrangúságot hirdette a szerelemben. E kompánia a rendszeres összejöveteleit Liszt otthonában tartotta. 1834-ben az egyik alkalommal Sand magával vitte egy barátnőjét is a társaságba, azt híresen szép Marie d`Agoult grófnőt, aki ekkor már kétgyermekes asszony volt. A huszonhárom éves Liszt és a harminc esztendős asszony között az első pillantásra heves szerelem lobbant fel. Az asszony az akkori érzéseit Liszt iránt

meg is írta: „Ha zongorához ül, és minden gondtól mentesen a rajta uralkodó lángelméjét érvényesülni hagyja, szépsége oly megrendítően mutatkozik meg, amelyet csak a hallgatói foghatnak fel. Még halványabb lesz, orrcimpái kitágulnak, izgatott remegés mozgatja ajkait, és büszke, parancsoló pillantása már nem keres, nem kérdez semmit: uralkodik és lenyűgöz. És ki tudná leírni a csodát, amely emberi erényein és fölényes műveltségén kívül még jellemzi őt: természetes fogékonyságát, csaknem gyermeki vidámságát és szellemes jókedvét? Anélkül, hogy eltompítanák, ezek vezetik keresztül a felhevülésekkel és lázas izgalmakkal teli életén.” Miután Marie egyik leánya váratlanul meghalt, Liszt lett a fő vigasza, akit végül rábeszélt arra, hogy szöktesse meg őt férjétől. George Sand bátorította őket merész elhatározásuk megvalósításában. A szerelmesek a várható botrány elől Svájcba menekültek, és ettől kezdve tíz éven át együtt éltek, bár össze nem házasodtak.

LISZT LEVELE GEORGE SANDNAK (1837)

„Először, mikor apám előérzése elszakított Magyarország pusztáiról, ahol szabadon és fékezhetetlenül növekedtem a vad nyájak között, s engem, szegény gyermeket bevetett egy fényes társaság közepébe, s ez a fényes társaság megtapsolta annak a kisfiúnak az akrobata mutatványait, akit a „csodagyermek” dicső és megszégyenítő bélyegével tisztelt meg. Korai mélabú nehezedett akkor rám, és én ösztönszerű ellenszenvvel éltem át a művész-háziállat rosszul leplezett lealacsonyodását. Később, amikor a halál elragadta édesapámat, s amikor, egyedül térve vissza Párizsba, kezdtem már sejteni, hogy mivé lehet a művészet, csak nem összezúzott az a sokféle lehetetlenség, ami minden oldalról elémbe meredt a gondolatomban magam elé tűzött úton. S mivel különben nem kaptam egyetlen rokonszenvező szót, nemcsak a társasági emberek körében, de a művészek között sem, (…) akaratlanul is elöntött valami keserű undor az iránt a művészet iránt, amely, mint akkor láttam, többé-kevésbé hasznot hajtó mesterséggé, a jó társaság szórakoztatásává zsugorodott (…). Ez idő tájt két évig beteg voltam. (…) A szegénység, ez a vén kerítőnő az ember és a bűn között, kiragadott szemlélődő magányomból és sokszor visszavitt a közönség elé, amelytől részben létem és anyám léte függött. (…) Akkoriban gyakran játszottam közönség előtt, szalonokban is (ahol sohasem mulasztották el, hogy ne figyelmeztessenek: nagyon rosszul választom meg a darabjaimat) Beethoven,

Weber és Hummel műveit, s szégyenszemre bevallom, hogy ki akarván kényszeríteni a közönség éljeneit (…), bizony nem átallottam megváltoztatni a szerzők tempóját és szándékát, sőt néha odáig mentem, hogy szemtelenül egy csomó futamot (…) tettem hozzá.”

VÁNDORÉVEK

Liszt Ferenc Franciaország elhagyása után élettársával, Marieval egy ideig Genfben élt, ahol elvállalta a helyi konzervatórium zongoratanszékének vezetését. Marie gyors egymásutánban három gyermeket, két leányt és egy fiút szült szerelmének. Mivel azonban a jómódhoz szokott Marie, illetve a megszülető gyermekek eltartásához a zenetanári állás nem volt elég jövedelmező, ezért újra elkezdte a koncertezést. Hamarosan Belaggióba, a Comoi-tó partjára költöztek, és Liszt Itália nagyvárosait bejárva hódította meg zenéjével az olasz közönséget. Milánói tartózkodása idején egy új barátra is szert tett Antonio Rossini (1792–1869), a nagy olasz operaszerző személyében, aki arra bíztatta őt, hogy hagyja abba a bolyongást, és komponáljon inkább minél több zenét. Bár Liszt nem fogadta meg a baráti tanácsot az utazásokat illetően, mégis belaggói pihenői alatt belefogott a komponálásba, és itt is születtek meg első jelentős művei. Ezek közül kiemelkedik modernségével a Vándorévek című zongoraciklusa, amely az esztendők során háromkötetesre bővült. 1838-ban Liszt éppen Velencében tartózkodott, amikor egy helyi lapból hírét vette a pusztító pesti árvíznek: „Véletlen körülmény ébresztette föl bennem hirtelen az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti [árvíz] szerencsétlenség részletes elbeszélést. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? – kérdezetem magamtól.” Heves érzelmek kerítették ekkor hatalmukba hazája iránt, és azonnal Bécsbe sietett, ahol két nagyszerű jótékonysági hangversenyt adott a pesti árvízkárosultak javára. Liszt hosszú, 1849-ig tartó szakadatlan európai koncertsorozata ezt követően, vagyis 1839-ben vette kezdetét, és ennek első állomása éppen hazája, Magyarország lett. Pozsonyi fellépése iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy aznapra még a magyar országgyűlés munkáját is felfüggesztették, hogy mindenki ott lehessen,

aki csak számít. A pozsonyi sikert hamarosan a pesti diadal követte, Ábrányi beszámolója szerint: „Óriási fellendülést adott a fővárosi zeneéletnek, a magyar zenének s vele az operának is Liszt Ferenc első hangversenyzése Pesten 1839. év végén s 1840. január havában a Nemzeti Színházban s a városi Redoute nagytermében. Addig soha sem hallott árak mellett mindig zsúfolt volt mind a kettő s a hazafiúi fellángolások, kitüntetések, ovációk egész sorozata követte az épp oly nagy mint nemes szívű művészt, ki úgyszólván minden jövedelmét jótékony- s a hazai kultúrélet céljaira áldozta. A Nemzeti Színház alaptőkéjének jutott belőle a legnagyobb rész, azután az akkor úgynevezett Hangászegyesületnek s a megalapítandó zenedének (…).” Liszt fürdött a hazai sikerekben, és boldogsága végre határtalan volt. Az egyik tanítványának, Dunkl Nepomuk Jánosnak (1832–1910) emlékezetében is fennmaradt Liszt életének ez az örömteli periódusa: „Győrött egy egész napot töltöttünk. Liszt ezt arra használta fel, hogy jó ismerősét, a püspököt meglátogassa. Este viszont cigányokat hozatott, akiknek szívvel-lélekkel muzsikálniuk kellett (…), Győr városában állandóan több száz főnyi tömeg sereglett össze a szálloda körül, ahol lakott, csak azért, hogy láthassák őt. (…) Valóságos virágözönnel borítva utaztunk tovább Pestre. Ott az egész egyetemi ifjúság kivonult Liszt fogadtatására, díszmagyarban, kivont karddal. Amikor partot értünk, egy küldöttség élén Széchenyi István, a nagy magyar jött a hajóra, és üdvözlőbeszéddel köszöntötte Lisztet.” Magyarországi tartózkodása után London, Isztambul, Itália, Oroszország, Spanyolország és Svájc lettek vándorlásának újabb állomásai. 1841-ben, oroszországi tartózkodása alatt ismerkedett meg Kijevben Karolin SaynWittgenstein hercegnével. Ő volt az első olyan asszony, akit nem elsősorban Liszt férfiúi szépsége, hanem művészete és kompozíciói ragadtak meg. A két ember között barátság szövődött. Ebben az időben az egyre jobban unatkozó és folyton féltékenykedő Marie d`Agoult már ismét Franciaországban élt, ahol régi barátnője, George Sand mintájára férfi álnéven kezdett el irogatni elég tehetségtelen műveket. Hamarosan szerelembe bonyolódott egy angol regényíróval, akinek a kedvéért elhagyta Lisztet, közös gyermekeik felnevelését pedig a nagymamára, Liszt Ádámnéra bízta, és többé nem is törődve velük. Liszt nem bánta a szakítást hiszen Karolinnal kötött barátsága csendben szerelemmé mélyült.

A WEIMARI ÁLLÓCSILLAG

Tíz esztendei utazás és koncertezés után Liszt annyira elfáradt, hogy a hangos sikerek helyett már csak nyugalomra, biztos társra és zeneszerzésre vágyott. 1848-ban még egy meghatározó élmény érte, hiszen Bécsben tartózkodott a forradalom kitörésekor. Dunkl Nepomuk János Liszt forradalmi lelkesedését is megörökítette: „Csendesen és hasznosan teltek napjaim, amikor elkövetkezett az 1848-as esztendő és Liszt ismét megjelent Bécsben. (…) Akkoriban volt az a hangverseny is, amelyen Erkel Hunyadi-nyitányának bemutató előadását Liszt maga vezényelte. A mű határozottan nem tetszett és alaposan kifütyülték. Liszt bőszült oroszlánként megrázta a fejét, intett a zenekarnak és a nyitányt megismételték. Amikor véget ért, az egész közönség, amely Liszt eljárásától teljesen elképedve a művet másodszor nyugodtan hallgatta végig, viharos tapsban tört ki, és így Erkel nyitánya, bár kikényszerített, de mégis ragyogó sikert aratott. 1848 viharos napjaiban meglátogattam Liszttel azt a barikádot, amelyen Karl Formes, az ismert basszista volt a parancsnok. Liszt szivart és pénzt ajándékozott az ott őrt álló munkásoknak. Kabátja gomblyukában, minden egyéb kitüntetés helyett, a magyar nemzeti kokárdát viselte (…).” A népek tavaszának nevezett forradalmak közül mégis Lisztre a legnagyobb hatást a magyar forradalom és szabadságharc tette. Ez ihlette őt később a Magyar történelmi arcképek című zongoraciklusának megalkotására. 1849-ben a Szász-Weimar-Eisenachi nagyhercegségben felajánlották számára, hogy legyen a weimari udvar rendkívüli karmestere, és a megállapodásra, megnyugvásra vágyó Liszt el is fogadta a neki felkínált állást. Ide követte őt Karolin is, aki a Vatikánhoz és az orosz cárhoz fordult válása érdekében, hiszen Liszt el akarta őt venni feleségül. A weimari udvar meghatározó személyisége ekkoriban Károly Sándor nagyherceg felesége, Anna Pavlovna nagyhercegnő, I. Miklós orosz cár (1825–1855) húga volt, aki rajongott Lisztért, és ezért mindent igyekezett elkövetni bátyjánál annak érdekében, hogy a válást mihamarabb kimondják. A Wittgenstein család viszont minden követ megmozgatott ennek megakadályozására. Természetesen nem Karolin hűtlensége fájt nekik, csak nem akartak lemondani az asszony mérhetetlen személyes vagyonáról és birtokairól. A válás körüli bonyodalmak így végül tizenkét esztendőn át tartottak. Az önzetlen Liszt Weimarban nem a saját, ekkoriban már egyre szaporodó műveinek előadása kedvéért kamatoztatta hírnevét és zenei zsenijét, hanem a már addigra számos zenedrámát megalkotott, ám általában nagy értetlenséggel fogadott, ezért még el nem ismert, így pénztelen és sokat nyomorgó, nála

mindössze két évvel fiatalabb Richard Wagner (1813–1883) érdekében. A weimari színház dirigenseként Liszt nagy elszántsággal kiharcolta a főhercegi udvarnál Wagner Tannhä című operájának bemutatóját, amiről a hálás szerző így emlékezett meg: „e nagyszerű barátnak köszönhetem, hogy amikor hazátlanná váltam, meghódíthattam azt a hazát, melyet addig mindenütt hasztalan kerestem: művészetemét. Amikor én száműzetésben éltem, ez a nagy világcsavargó letelepedett egy kis zugban, hogy nekem otthont teremtsen. Mindig és mindenütt velem foglakozott, minden kívánságomat teljesítette, folyton segített, ha arra szükségem volt.” Liszt Ferenc indította el tehát Richard Wagnert a világhír felé, Wagner azonban emberileg később nem bizonyult méltónak erre a barátságra. Liszt ebben az időben már megpróbálkozott új műveinek, a Paganini-etűdök (1851), a Fantázia magyar népdalokra (1852), a hmoll szonáta 1852–1853), az Esz-dúr zongoraverseny (1853), a Faust-szimfónia (1854–1857), a Dante-szimfónia (1855–1856), a Szent Erzsébet legenda oratóriuma (1857–1862), a Haláltánc (1859) és más jelentősebb alkotásainak előadásával, ezektől azonban a közönség modernségük miatt idegenkedett, a zenei sajtó pedig éles támadást indított e művek és ezen keresztül személye ellen. Nagy fájdalmára az általa oly sokat pártfogolt zenésztársak közül senki, így például Wagner sem állt ki mellette e nemtelen támadásokkal szemben.

FÁJDALMAS VESZTESÉGEK

Liszt Ferenc helyzete Weimarban azután rendült meg, hogy Maria Pavlovna nagyhercegnő meghalt. Ezután olyan áskálódás indult meg ellene ugyanis, hogy végül Liszt lemondott az udvarban betöltött dirigensi állásáról. Csak az vigasztalta, hogy a város népe még mindig szerette őt, és ezt az egyik angol barátjának, Agnes Streetnek egy 1860-ban kelt levelében meg is írta: „Weimarról beszél nekem, ahol a múlt október 22-én fáklyásmenetet rendeztek a tiszteletemre s ez az egész várost felkavarta: utána a városi tanács egyhangúlag a város díszpolgárává választott. Zárójelben: már vagy húsz éve hasonló megtiszteltetésben részesített Pest, Sopron és Jéna községtanácsa.” A zeneköltőként elszenvedett támadásokat és csalódásokat hamarosan szörnyű családi tragédiák sora követte. Mivel szerelmének és élettársának, Karolinnak a válási ügye tizenkét év alatt sem tudott megoldódni, ezért az asszony Rómába költözött Weimarból, hogy személyesen járjon el a Vatikánban helyzetük

törvényesítése érdekében. A pápa azonban végképp elutasította kérelmüket, ezért le kellett mondaniuk arról, hogy házasságot köthessenek. Ennél nagyobb csapás volt, hogy Liszt imádott, Daniel nevű fia mindössze húsz esztendősen meghalt, majd hamarosan idősebbik leánya, Blandine is, így egyetlen reménysége maradt csak, a kisebbik leánya, Cosima. Ő Liszt egyik kedves tanítványához, Hans Bülowhoz (1830–1894) ment feleségül, aminek apja mérhetetlenül örült, ám ez a házasság hamarosan zátonyra futott, mert Cosimát elcsábította a nála évtizedekkel idősebb Wagner, aki azután a második férje lett. Liszt csalódásában hosszú évekre megszakította a kapcsolatot egyetlen életben maradt gyermekével, és persze Wagnerrel is. Ezért fordulhatott az elő, hogy a Liszt révén világhírűvé vált Wagner megvalósított álma, a bayreuthi Festspielhaus megnyitójára Liszt Ferencet elfelejtették meghívni. Karolin eközben Rómában vallási révületbe esett, és hosszas teológiai művek írásával töltötte mindennapjait. Az ő hívására, unszolására Liszt végül Rómába költözött, ahol ugyancsak az asszony hatására reverendát öltött, miután belépett a ferencesek harmadrendjébe. Vallási elmélyülése ellenére Liszt abbé azonban nem tudott teljesen lemondani a világi életről, ezért a zeneszerzés mellett a koncertezést és a zenetanítást is rendületlen elszántsággal folytatta.

MAGYAR RAPSZÓDIÁK

Az idős Liszt életét, idejét három város között osztotta meg. Az első Weimar, ahol háza és barátai voltak, a másik Róma, ahová a Karolin és a katolikus vallás iránti elkötelezettségek fűzték, és végül, de nem utolsó sorban Budapest, ahol művészként és tanárként egyaránt az utolsó nagy sikerekben, illetve elismerésekben részesült. Budapesten részt vett 1875-ben a Zeneakadémia megalapításában, és annak első elnöke, illetve tanára is lett. Halála után az intézmény tehát nem véletlenül vette fel éppen az ő nevét. Ekkoriban hazája tiszteletére számtalan magyar tárgyú kompozíciója született, ezek közül elég csak a Hungária című szimfonikus költeményére, vagy a Magyar rapszódiák befejező darabjaira utalni. Liszt Wagnerrel is megbékült egy idő után, és ha személyének nem is, de műveinek továbbra is az egyik legjelentősebb népszerűsítője maradt. Wagner halála után Liszt leánya, Cosima a bayreuthi fesztiválok ébrentartásával igyekezett imádott férje emlékét ápolni, ezért 1886ban arra kérte apját, hogy személyes jelenlétével emelje a rendezvény rangját.

Ezen az ünnepségen Liszt rosszul lett, majd elszállt belőle az élet, miközben a rendezvényt zavartalanul folytatták. Halálának híre rettenetet ekkoriban csak Magyarországon keltett. A legméltóbban Vadnay Károly (1832–1902), a „kor szellemének” is nevezett hírneves újságíró fejezte ki a magyar nemzet érzelmeit Liszt haláláról a Fővárosi Lapok hasábjain: „Szombat este aggodalommal írtuk: vajha reggel jobb hír érkeznék a mi Lisztünk beteg állapotáról. Fájdalom, reggelre a legrosszabb érkezett: „Meghalt Bayreuthban, szombat éjjel negyed tizenkettőkor.” (…) Volt benne valami „királyi”, nemhiába hogy „zongorakirály”-nak nevezte el a világ. Úgy is élt, bizonyos isten kegyelméből kapott fenségben s mindenütt hódoló udvartól környezve. Nagyok barátja, mint egykor Cicero mondta Atticusról. Barátja pápáknak, fejedelmeknek, államférfiaknak, nagy költőknek, művészeknek és fényes nevű nőknek. (…) Látták a koronát a fején, a lángész koronáját. És ő éppoly nyájas mosollyal és meleg kézszorítással ment ugyanakkor a szegényekhez, hogy fölemelje és segítse őket, az ügyefogyottakhoz, hogy támaszukra lehessen. Mert nem csak lángész, hanem csupa emberszeretet is volt.” Liszt Ferenc halála után két évtizeddel zongoraművészi zsenialitása már csak partitúráiban és tanítványainak emlékezetében élt tovább, zeneművei viszont ekkor kezdtek el önálló, és egyre sikeresebb életre kelni. Hamarosan méltó helyére került, mint a XIX. század egyik legzseniálisabb és lemaradandóbb zeneszerzője, olyannyira, hogy már származását is legalább három nemzet kezdte el magáénak követelni, hiszen a szülőhazájának tekintett magyarok mellett a franciák tősgyökeres franciaként, a németek pedig eredendően német zeneköltőként kezdték el őt tisztelni.

MOSONYI MIHÁLY

MICHAEL G. BRAND

A zenetörténtben a XIX. századi magyar klasszikus zene és operairodalom egyik vezéralakjaként ünnepelt Mosonyi Mihály 1815-ben született a Moson vármegyei Boldogasszonyfalván. Származását tekintve német eredetű volt, eredetileg Michael G. Brandtnak hívták, és csak 1859-ben vette fel a Mosonyi Mihály nevet. Rendkívül szegény családba született, apja egy mindig megélhetési gondokkal küszködő falusi szűcs volt, aki nem sokáig tudott gyermekének kenyeret nyújtani, ezért Mosonyi Mihálynak már igen korán a saját lábára kellett állnia. Nagyon küzdelmes gyermekkor jutott tehát neki osztályrészül, hiszen már tizennégy esztendős korától fogva el kellett tudnia tartani önmagát, illetve saját magának kellett előteremtenie tanulmányainak a költségeit is. Szülőhelyének környékén, Magyarország nyugati határszélén ezért szinte minden lehetséges munkát elvállalt, így lett belőle például sekrestyés, újságkihordó, nyomdai betűszedő, vagy éppen helyettes levéltáros. Felismerte, hogy csak a tudása és tehetsége révén lesz képes kiemelkedni a nyomorból, ezért folyamatosan, többnyire autodidakta módon képezte magát. Korán megélt tapasztalatai és ismeretei tették azután lehetővé azt, hogy házitanítóként is elhelyezkedhessen, amely tevékenysége hosszú éveken keresztül a fő megélhetési forrása lett.

GRÓFI NEVELŐ

Mosonyi Mihály a leghosszabb ideig, az 1830-as évek közepétől a Pejacsevich grófi család Rétfalun lévő kastélyában volt nevelő. Itt nagy megbecsülésben volt része, és viszonylag magas fizetése lehetővé tette a számára, hogy szenvedélyének, a zenének is hódolhasson. Zenei tanulmányait is először önképzéssel kezdte, ám érezvén azt, hogy ez korántsem elég, végül képzett

zeneoktató után nézett. Így talált rá Pozsonyban első zenei mesterére Turányi Károly (1806–1872) személyében, aki komoly felkészültségű muzsikus és zenetanár volt. E képzésnek köszönhetően ismerkedett meg a hangszeres zene rejtelmeivel, és vált maga is húsz éves korára zeneoktatóvá. Zenetanári működését nagy megbecsülés övezte mivel, azt tervszerűséggel, nagyfokú elméleti felkészültséggel, odaadással és el nem múló lelkesedéssel végezte. Zenetanári működésének céltudatossága és eredményessége hamarosan szélesebb körben is elterjedt, és egyre inkább Maróthi Györgyhöz (1715–1774), a magyar zeneelmélet és a művészi énektanítás úttörőjéhez kezdték el őt hasonlítani. Mosonyi legkorábbi zenei élményei elsősorban a német romantikus muzsikához kötődtek, hiszen a grófi szalonokban főként ezeket játszották, illetve Pozsonyban is ez volt akkoriban az uralkodó zenei stílus. 1842-ben Pestre költözött független zenetanárként, ahol egyre nagyobb számban jelentkező tanítványait a német stílusú romantikus zenével igyekezett megismertetni.

A NEMZETI MEGÚJHODÁS SZOLGÁLATÁBAN

Mosonyi Mihály az 1840-es évek első felében, pesti zenetanári működése alatt próbálkozott meg először a zeneszerzéssel. Így született meg első zenekari műve 1844-ben, a D-dúr szimfónia. A pesti forradalom szele azonban őt is leragadta 1848-ban és nemzetőrnek állt. Magyar hazafiúi érzései ekkor alakultak ki, és ez élete végéig meg is maradt. A szabadságharc leverése után továbbfolytatta zenetanári tevékenységét, mellette azonban már rendszeresen komponált is. 1856-ban nagy feltűnést keltett az A-moll szimfónia című darabjával, amelyről Liszt Ferenc is nagy elismeréssel nyilatkozott, és a két férfiú hamarosan egy életre szóló barátságot kötött. Ekkoriban fordult el Mosonyi a romantikus német zenétől, és célja a magyar nemzeti zene megteremtése és felemelése lett, ezért magyarosította 1859-ben a nevét is. Ez a törekvése hozta őt közel Erkel Ferenchez, akivel a későbbiekben sok ügyben együttműködött, ám kapcsolatukat mégis inkább a rivalizálás jellemezte, amely a későbbiekben nagyon megkeserítette Mosonyi életét és zenei pályafutását. Az 1850-es évek második felében kibontakozott új zenei törekvéseiről idősebb Ábrányi Kornél Mosonyiról írott élet- és jellemrajzában így emlékezett meg: „Az 1859-ik év feltámadási éve volt a magyar nemzetiségnek. (…) A nemzeti

fölébredésnek eme – mondhatni – lázas korszakában semmi sem volt természetesebb, minthogy egy oly rugékony szellem és tettek után vágyódó művész minő Brand Mihály [későbbi nevén Mosonyi Mihály] volt, sokáig veszteg nem maradhatott. (…) Sajátos terveket szőtt fejében s új pályafutását előbb kellően akarta előkészíteni. Mindenekfelett egy praktikus, világos és kimerítő zeneelméleti munka megírására határozta magát, hogy az a megindítandó zenészeti közlönynek egyszersmind kiegészítő részét képezhesse. (…) Német hangzású nevét is elhatározta letenni s a magyar zeneköltészet és műirodalom terén mint egészen új ember akart szerepelni (…). Régi, ismert nevétől megválva, Mosonyi Mihály – mondhatjuk – egész új emberré alakult át. Szokásai, élet- s gondolkodásmódja, művészeti iránya és elvei gyökeresen megváltoztak.”

SZÉP ILONKA

Mosonyi Mihály az új magyar zeneelmélet megteremtése érdekében elvállalta az 1860-ban Id. Ábrányi Kornél által alapított Zenészeti Lapok főmunkatársi állását, és ekkor keletkezett írásaival igen sokat tett a hazai zenekultúra felvirágoztatásáért. Esztétaként és kritikusként egyaránt kiváló volt, stílusérzéke és ízlése alapvetően befolyásolni volt képes a magyar zenekultúra iránt érdeklődő közönséget. Ekkoriban gondolkodására és művészetére a magyar felvilágosodás, illetve romantika képviselői, így például Kazinczy Ferenc, Arany János és Vörösmarty Mihály hatottak a leginkább. Erkelhez hasonlóan Mosonyi is a nemzeti daljáték, azaz opera megteremtésére törekedett, ezért Vörösmarty szövege nyomán megalkotta 1861-ben a Szép Ilonka című operáját, ami óriási tetszést aratott. Erről Ábrányi így írt: „1861. decemberében adott először zsúfolt ház mellett s dacára e dalmű szokatlan irályának a magyar operairodalom terén s dacára a hangszerelési vagy egyéb keresett effektek mellőzésének, oly rendkívüli sikert aratott, hogy az egész előadás folytán a szerzőt összesen mintegy tizenegyszer hívta ki a közönség. A kritika és a közönség nem csekély zavarban volt különben e dalmű értékének valódi megítélésében. Hogy egészen mást várt, mint amit benne kapott, az bizonyos. Az eddig ismert magyar operák hatásait nem találta abban. (…) A közönség és a kritika egy része, a mai operai ízlés színvonaláról ítélve, vontatottnak és unalmasnak találta azt. A másik résznek kifogása volt a zene

túlságos magyarsága ellen, s akadtak olyanok is, ki Mosonyinak még hangszerelési képességét is kétségbe vonták, mert a trombiták, púzonok, tamtámok-féle s más egyéb hasonló „vakulj magyar” instrumentális olcsó effekteket nem találtak fel benne. (…) Mosonyi ez első magyar operája írásakor sem versenyzési, sem hatásvadászati viszketegségből nem indult ki.” A mű sikerét nagyban növelte, hogy Mosonyi a darab főszerepet kifejezetten a kor ünnepelt operaénekesnőjének, Hollósy Kornéliának (1827–1890) a személyére szabta. Hollósy volt az első olyan magyar énekesnő, akinek koloratúrszopránja egész Európában tetszést aratott, nagy sikerrel lépett fel élete során például Bécsben, Milánóban, Torinóban, Varsóban és Bukarestben. Mosonyi barátját, Liszt Ferencet is olyannyira elbűvölte a darab, hogy azután egy parafrázist írt rá, tisztelegvén a mű és a barát művészi nagysága előtt.

PÁRTFOGOLTAK

Mosonyi Mihályt alapvetően mindig is az új zenei törekvések érdekelték, ezért hozta össze a sors Richard Wagnerrel (1813–1883), a német operairodalom óriásával is, akit 1863-ban ismert meg személyesen Pesten, és akivel később zenei kérdésekben több levelet is váltott, majd 1865-ben felkereste őt Münchenben. Mosonyi 1868-ban egy szezonra elvállalta a pesti Zenekedvelők Egyletének karnagyi állását, és ekkoriban kezdett el új magyar zenei tehetségek után is kutatni, akiket azután pártfogásába vett. Ilyen pártfogoltja lett például Szénfy (eredetileg Kohlmann) Gusztáv (1819–1875), aki jogászként kezdte a pályafutását, ám az 1850-es években hozzáfogott egy nagyobb összefoglaló mű megírásához a magyar zenéről, és ennek érdekében népdalokat kezdett el gyűjteni. Mosonyi az egyik, Népdal című írásában próbálta meg felhívni a nyomorgó Szénfy munkásságának jelentőségére a közvélemény és a mecénások figyelmét felhívni: „Van egy érdemdús fia hazánknak, Szénfy Gusztáv, kinek többször említett művét még csak megtekintés vagy megbíráltatásra sem tartja érdemesnek a magyar tudós társaság (…), ki élte feladatául tűzte ki a magyar dal s zene lényegét, sajátságait alaposan tanulmányozni s biztos, elvont szabályokra fektetni. (…) Volt alkalmunk e mű szerzőjével érintkezni, s őszintén bevalljuk: a legbiztosabb, legtalálóbb útmutatásokat nyertük tőle a magyar zene fejlesztési lényegére nézve.”

Mosonyi másik igazán szeretett pártfogoltja az a lengyel családból elszármazott Palotásy (eredetileg Pecsenyánszky) János (1831–1878) lett, aki dalegyleti karnagyként, hegedűsként és zeneszerzőként egyaránt nagy hatást gyakorolt Fáy István, Simonffy Kálmán, Johannes Brahms és természetesen Mosonyi művészetére is. Palotásy táncai és dalai korukban nagyon népszerűek voltak, főként gazdag hangszerelésük és magyaros stílusuk miatt, ám a hivatalos elismerés mégis egész életében elkerülte. Mosonyi hiába kardoskodott több írásában is Palotásy művészete mellett, a magas zenei körök még így sem voltak hajlandók tudomást venni róla.

A MAGYAR ZENE KÉRDÉSÉNEK ÉRDEKÉBEN

Pártfogoltjainak sikertelensége, tudományos és művészi kudarca nyomán jutott Mosonyi Mihály arra az elhatározásra, hogy saját művészi hírnevét kockára téve egy nagyobb és átfogóbb írást tesz közzé a magyar zene érdekében: „A magyar koronaországok minden részéből össze kellene szedni a különböző népdalokat; s ha ugyanegynek több változatai fordulnának elő: meghatározandó lenne, hogy valószínűleg valódi, vagy legalább a valódihoz legközelebb álló. A legrégibb krónikák lapjait is át kellene forgatni, ha netalán azokban valami zenénkre vonatkozó helyek fordulnának elő. Nemkülönben a régi levéltárak s privát könyvtárak régi okmányait és irományait is, melyekben ha nem is találnánk írott hangjegyekre, de megeshetnék, hogy bizonyos ünnepségek vagy nemzeti szokások leírása, lefestése által sok oly dologra akadnánk, melyek felvilágosító adatokat szolgáltatnának zenénk hajdani állapotáról, s melyek nyomán aztán tovább fűzhetnénk kutatásaink fonalát. (…) Az egyházi énekek s korálok nem utolsó anyagot nyújthatnának zenénk földerítésére. Ezek között valószínűleg sok eredeti s magyar zamatú dallamokra lehetne akadni (…).” Felhívása akkor nem talált kellően értő fülekre, később azonban az ő elképzelései alapján bontakozott ki a magyar népzene tudományos kutatása, amit azonban ő már nem érhetett meg. Reformelképzeléseit zeneműveiben is tudatosan igyekezett megvalósítani, először zongorára írt kisformákban, majd kantátákban és szimfonikus művekben. Mosonyi Mihály zenei pályafutásának meghatározó állomására azonban 1862-ben érkezett el igazán, amikor megalkotta következő, Álmos című operáját, amelyet Szigligeti Ede (1814–

1878) szövegkönyvére komponált. Ezt a darabot ugyanis életében nem mutatták be Erkel Ferenc gáncsoskodása miatt, és ez olyannyira megkeserítette őt, hogy ezután lassanként visszahúzódott a zenei élettől. A kiegyezést (1867) követően már olyannyira magányossá vált, hogy szinte nem is komponált. Az 1870-ben, Pesten bekövetkezett halála után hamarosan újra felfedezték művészetét és zeneesztétikai munkásságát, ennek megfelelően pedig magyar nemzeti zene egyik legnagyobb mestereként kezdték el újra tisztelni őt, és művei a magyar koncertpódiumok és színházak elmaradhatatlan repertoárdarabjaivá váltak a XIX–XX. század fordulójára.

RÁCZ ALADÁR

A NEMZETSÉGFŐ

Az 1849-ben orosz segítséggel levert szabadságharc után Magyarországon egy időre a gyász csendje uralkodott el, amelyet csak a szabad szellemüktől megfoszthatatlan cigányzenészek mertek csak megtörni. A sírva vigadásnak ebben a korszakában a cigányzene és a cigánybandák különösen népszerűekké váltak. A német birodalom megalapítójaként ismert Ott von Bismarck (1815– 1904) az 1852-ben tett magyarországi utazása során erről a jelenségről így számolt be a feleségének Szolnokról írott egyik levelében: „Öt órakor érkeztem meg ide, ahol az utcákat (Szolnok mintegy hatezer lakosú falu, de van tiszai vasút- és gőzhajó állomása) magyarok, szlovákok, oláhok nyüzsgő sokasága élénkíti, miáltal is szobám a legvadabb és legőrjítőbb cigánymelódiáktól hangos. Az orrukon keresztül énekelnek szélesre kitátott szájjal, kóros, panaszos molldisszonanciával történeteket a fekete szemekről és egy betyár haláláról, olyanféle hangzásban, mint amikor a szél lett nótákat dúdol a kéményben. A nők többnyire jó növésűek, közülük nem egy feltűnően szép; mindnek szurokfekete a haja, mait hátul piros szalagokkal copfba fonnak. (…) Öltözékük minden színe oly erőteljes, amennyire csak lehet. Megérkezésem után úgy öt óra tájban, míg az ebédre várakoztam, úsztam egyet a Tiszában, láttam az embereket csárdást táncolni és igen fájlaltam, hogy rajzolni nem tudván, e meseszerű alakokat Néked papírra nem vethetem; azután paprikás csirkét és halat ettem, sok magyar bort ittam, majd írtam; s így most aludni szeretnék, már ha a cigányzene megengedné. Jó éjt.” E korszak egyik legnagyobb hatású cigányzenésze id. Rácz Pál (1830–1886) volt, aki egy rendkívül népes cigányzenész famíliából származott, és zenészi pályafutását Milánóban kezdte katonazenészként, ahol őrmesteri rangot is kapott. Itt vette feleségül egy gazdag olasz háztulajdonos lányát, és ettől kezdve úri életet élt. Magyarországra az 1850-es években költözött haza, ám itthon feleségének hozományát szinte teljesen elverte, így ismét kénytelen volt a kezébe venni a hegedűt. Első pesti megjelenéséről egykorú beszámoló is fennmaradt: „Egy atléta termetű barna obsitos baka őrmester vetődött Pestre, ki a

Mexiko és a Két huszár kávéházakban muzsikáltatta magát, bőven szórta a pénzt, és nem húszast, de aranyat hullajtott a bőgőbe. (…) Egyszer aztán, amikor nagyon nekimelegedett hallgatván a duhaj nótákat: hirtelen felugrott, a meglepett prímás markából kikapta a hegedűt, s maga húzott rá (…). Oly tulipánosan nem hegedült még dádé fia (…). A sok sujtástól alig látszott a szövet, a cikornyától a dal.” Először Vácon telepedett le, majd 1863-tól Pesten muzsikált, és ekkoriban lépett a leghíresebb cigányprímások közé. Hírnevét elsősorban népies műzenéjének, valamint saját szerzésű magyar-nótáinak köszönhette, amelyek közül a Lehullott az ezüstszínű rezgőnyárfa levele aratta a leghangosabb sikert. Id. Rácz Pál olyannyira öntudatos cigány volt, hogy például Habsburg József főherceget a hetvenedik születésnapján cigány nyelven merte felköszönteni. Memóriája is legendás volt, egyszer fogadásból a 114. nótánál úgy hagyatták vele abba a játékot, hogy addig akárcsak egyetlen dalt is megismételt volna. Nemcsak a zene terén bizonyult termékenynek, mert házasságaiból, illetve azon kívüli kapcsolataiból összesen harminchat gyermeke született, akik közül jó néhány szintén neves muzsikus lett, egyik unokája, Rácz Aladár pedig a világ leghíresebb cimbalomművésze.

ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN

Rácz Aladár a cigányprímásként magának nagy népszerűséget szerzett ifjabb Rácz Pál fiaként látta meg a napvilágot 1886-ban, a Duna-Tisza közén meghúzódó Jászapátiban. Örökölte zenészdinasztiájának minden tehetségét, és már gyermekkorában cimbalmosként kereste a kenyerét különböző cigánybandákban. Kezdetben Jászberényben és környékén muzsikált, majd elég hamar Budapestre került, ahol főként különböző kávéházakban játszott. Egy ideig tagja volt nagybátyja, Rácz Laci (1867–1943) híres zenekarának is. Rácz Laci id. Rácz Pál harminchatodik, vagyis utolsó gyermekeként született, tíz éves korától játszott rendszeresen apja zenekarában, majd még elég ifjan önálló és híres cigányprímás lett. 1891-ben alapította meg önálló zenekarát, amely nemcsak itthon, hanem külföldön is nagy sikereket aratott. Ezért íratta hatalmas önbizalommal névjegyére azután: „36-ik Rácz Laci cigányok királya, az öt világrész legelső fejnaturalistája. Található: reggel 8–10-ig Hunnia kávéház, Calvin tér, du. 1-3-ig Nemzeti kávéház, Ráday-u. 15.” Rácz Aladár első külföldi, Szentpéterváron és Bécsben lezajlott koncertútjaira még Rácz Laci zenekarának

tagjaként került sor. 1910-től azonban már önállósította magát és Párizsba ment, ahol főként kávéházakban lépett fel. 1914-ben Svájcba költözött, és itt először egy magyar, majd egy francia cigányzenekarban játszott.

A CIMBALOMVIRTUÓZ

A cimbalom Svájcban rendkívül egzotikus hangszernek számított, így Rácz Aladár virtuóz játékát a legnevesebb nyugaton élő muzsikusok akarták hallani, illetve mélyrehatóbban megismerni. Muzsikájának első itteni felfedezője és egyik leglelkesebb csodálója Ernest Ansermet zeneprofesszor volt, aki 1915-ben elvitte barátját, a modern zeneszerzés egyik atyjának tekintett, orosz származású, ám ekkoriban már Párizsban élő, de Svájcban is gyakran koncertező Igor Fjodorovics Sztravinszkijt (1882–) a genfi Maxim bárba, azért, hogy Rácz Aladár különleges játékában gyönyörködhessék. Ez a találkozás mindkettejükre óriási hatást gyakorolt. Rácz Aladár ugyanis szégyellni kezdte hangszerét és játékát, ezért lankadatlan szorgalommal képezni kezdte magát a klasszikus zene területén, és zongorázni kezdett. Sztravinszkij ugyanakkor vásárolt egy cimbalmot, amelyen meg akart tanulni játszani, sőt az ekkoriban keletkezett műveiben, a Renard (Róka) és a Ragtime című darabjaiban a cimbalom egyedi hangzását a hagyományos zenekarok világával igyekezett ötvözni. Sztravinszkij egy idő után lebeszélte Rácz Aladárt arról, hogy zongoraművészként próbálkozzék, hiszen abban nem mutatott különösebben nagy tehetséget, hanem inkább arra buzdította, hogy különleges cimbalomtehetségét fejlessze tovább. Rácz Aladár, aki korábban még a kottát sem ismerte, olyannyira elmélyedt a klasszikus zenében, hogy korábbi, kávéházi repertoárját hamarosan klasszikus zeneművek cimbalomra való átirataival cserélte fel. Rácz Aladár zeneszerzői tehetsége és tevékenysége tehát nem elsősorban saját kompozíciókban, hanem főként klasszikus művek átirataiban, illetve szabad szellemű improvizációiban mutatkozott meg. Olyan mesterek műveit ültette át hatalmas sikerrel cimbalomra, mint például Johann Sebastian Bach (1685–1750) és Domenico Scarlatti (1685–1757). Ezeknek az átiratoknak a megvalósításához a cimbalomjáték hagyományos technikáját is meg kellet újítania, ami abból állt, hogy a maga készítette verőit nem az addigi cigányzenészek módján, a mutató és a középső újjak között tartotta, hanem részben a tenyerében, részben pedig a

hüvelyk- és mutatóujja között. Ez az újítás a hangerő és a hangszín sokkal szélesebb skáláját tette lehetővé, így ezzel a korábbinál jóval árnyaltabb előadásmód jöhetett létre.

NEVES HÁZASSÁGOK

A XIX. század második felére a magyar cigányzenészek közül sokan Európában olyan híressé váltak, hogy még a legmagasabb körökbe is bebocsátást nyertek, sőt társadalmi érvényesülésüket mutatja, hogy akár a legelőkelőbb családok leányainak kezét is elnyerhették. Mint ahogyan már szó volt róla, Rácz Aladár nagyapja, id. Rácz Pál például egy dúsgazdag milánói polgár leányát vehette feleségül. Piros Józsi szabadkai cigányprímás, aki elnyerte a „Rudolf trónörökös udvari zenésze” címet, egy dúsgazdag délvidéki földbirtokos lányával kötött házasságot. A Miskolc környékén felvirágzott Radics nevű cigánymuzsikus család híres tagjának, Radics Lajosnak egy gazdag francia gyáros lánya jutott osztályrészül, de a számtalan magyar tánc komponálásáról olyannyira elhíresült Patikárius Ferenc (1827–1870) fia, Bogár Patikárius Ferenc (1865–1896) cigányprímás is egy párizsi multimilliomos párizsi csokoládégyáros lányát vezethette az oltár elé. Ezeknél még nagyobb feltűnést keltett az, hogy Kiss János veszprémi cigányprímás harmadik felesége egy angol grófnő, Berkes Marci hegedűs felesége egy bárónő, míg Rigó Jancsi (meghalt 1927-ben) világhíressé vált cigányprímás felesége egy belga hercegnő lett. Rácz Aladár egy neves svájci zongoraművésznő, Yvonne Barblan kezét tudta elnyerni, aki művészi kibontakozásában is sokat segítette őt. Rácz Aladár az első önálló koncertéjt a svájci Lausanne-ban adta 1926-ban, és már ekkor a felesége kísérte játékát zongorán. 1927-ben Párizsba költöztek át, és ott 1935-ig éltek. Ebben az időszakban Rácz Aladár a barokk és a preklasszikus mesterek főként csembalóra írt műveit dolgozta át, és adta elő felesége zongorakíséretével. Koncertjeinek magas színvonala révén vált a cimbalom ekkoriban elismert hangversenyhangszerré. 1935-ben visszatért Magyarországra, ahol először a Nemzeti Zenedében, majd 1938-tól egészen az 1958-ban bekövetkezett haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskola tanáraként tevékenykedett.

FÜST MILÁN: RÁCZ ALADÁR

„Akármennyit is írtak róla, hogy milyen nagy művészünk van nekünk itt, hogy itt él közöttünk, a világ legnagyobb és legkülönlegesebb szólistája: a világhírű és mégis elhagyatott magányban élő Rácz Aladár cimbalomművész. (…) Meg kell vallanunk, azok közé tartozunk, akik a cigányzenét és annak legfőbb ékességét, a cimbalmot sose szerettük. Cifrálkodásra való, hol dohos hangú, hol rikoltó valaminek érzetük. És ami a legcsodálatosabb ebben, Rácz Aladár is annak érezte. És épp ezért határozta el, hogy a világ legangyalibb hangszerét fejleszti belőle és önmagából. Kettős munka volt ez: néki, a cigányzenekarok cimbalmosából előbb önmagából kellett a világ egyik legnemesebb érzésű muzsikusát kifejleszteni, s azután hangszeréből az angyalhangok instrumentumát. (…) Rácz Aladár hangszerét senki sem tudja utánacsinálni, ő tehát nyilván egyetlen virága marad ennek a csodának – se elődje, se utóda, ez a zene egyetlen egyszer elhangzott, és úgy látszik, sajnos nem fog elhangzani soha többé. (…) A legnagyszerűbb és legbensőségesebb zenék barátja, s ezért is szeretjük őt annyira, mert bár nagyszerű virtuóz, de virtuozitása mindenkor rejtőzködő. Ismételjük el: mikor őt hallgatja az ember, az az érzése támad, hogy ezt akár egy édes gyermek is eljátszhatná ugyanígy. (…) Művészetének intimitása páratlannak mondható, nincs olyan zongoristája a világnak, aki e tekintetben versenyre kelhetne vele, már hangszerének, a zongorának mechanikus konstrukciója, tehát a húroknak közvetettebb megszólaltatása miatt sem. (…) Meghatottan írunk róla, mert oly emberről beszélünk, aki egész életét áldozta művészetének, akinek egész lelke és minden idege telítve van vele.”

A MAGYAR ZENE ÉS A CIMBALOM

A XVII. században a cimbalom a magyarság hangszerévé, egy idő után pedig a magyar zene egyik szimbólumává vált. Ez az ázsiai eredetű hangszer a cigánymuzsikusok révén került Európába, és a magyar nemesi udvarokban már nagyon hamar a hegedűvel, a dudával, illetve a virginállal egyenértékű hangszerré vált. A cigányzenekarokban a végleges helyét a XVIII. században foglalta el a duda kiszorításával. A cimbalom sokáig jellegzetesen népi

hangszernek számított. A budapesti Schunda Vencel József (1845–1923) Csehországból Magyarországra elszármazott hangszerkészítő alkotta meg 1874ben az első olyan cimbalmot, amelyet már hangversenyeken is használni lehetett. A magyar műzene már elég hamar felfedezte a cimbalmot, és igyekezett felhasználni a nemzeti jelleg kidomborítására. Ez jól kimutatható például Erkel Ferenc Bánk bán és Dózsa György, illetve Mosonyi Mihály Szép Ilonka című operájában is. Liszt Ferenc magyar rapszódiáit is megihlette a cimbalomjáték, amelyet zongorára írt át. Kodály Zoltán a Háry János című daljátékában a cimbalom egyedi hangzását már a nagyzenekarral ötvözte, és ezeknek a betéteknek később éppen Rácz Aladár vált a leghitelesebb előadójává. A második világháború után jelentkező magyar zeneszerző-nemzedék közül Kurtág György (született: 1926) volt az első, aki újra felfedezte a cimbalmot, amelyet olyan világhírűvé lett műveiben alkalmazott azután alapvető hangszerként, mint a Szálkák, a Nyolc duó hegedűre és cimbalomra, vagy az Un brin de bruyere a Witold című darabok. Rácz Aladár értő keze alatt Budapesten egy új, az ő művészetét és törekvéseit híven követő nemzedék növekedett fel, ezek közé tartozott például Gerencsér József, Szalai József és Tóth Elek.

REINITZ BÉLA ÉS SERESS REZSŐ

A DALOS BUDAPEST

A pesti dal a magyar operetthez hasonlóan az 1900-as évek elején született meg, és legalább olyan egyedi, sajátos dologgá vált, mint a pesti vicc. Csáth Géza 1907-ben az egyik kritikai írásában a pesti dal lényegét így próbálta meg összefoglalni: „A pesti dal, ami a muzsikát illeti, pontosan megfelelője annak a speciális pesti irodalomnak, amely a fővárost felfedezte. Valami franciás sikk, valami szegényes fényűzés, valami nekikeseredett fényűzés züllöttség és fölényes fásultság, valami léha lenézése a nemes, férfias akarásnak, és kimosolygása mindennek, amit a közönséges ember komolyan vesz.” A kupléés a sanzonszerű dal akkor indult el hódító útjára a pesti éjszakában, amikor Kondor Ernő (1884–1951) színész és nótaszerző Bonbonniére névvel 1907-ben megnyitotta a magyar főváros első kabaréját a Teréz körúton. Példáját hamarosan többen is követték, így nyílt meg azután 1908-ban az Erzsébet körúton a Somossy-orfeum és a Royal-orfeum. Kezdetektől fogva azonban az orfeum léhább szórakozóhelynek számított a kabarénál, mert az a zenés kávéházakból, az úgynevezett zengerájokból nőtte ki magát. Az orfeumban az előadás alatt nem szünetelt úgy a kiszolgálás, mint a kabaréban, és éppen ezért az orfeumi vendégek figyelmének lekötésére a kuplék, dalok előadóinak elég tehetségesnek és szórakoztatónak kellett lennie ahhoz, hogy amulatozó vendégek figyelmét fel tudják kelteni. Az orfeumban előadott kupletták eredetiségét az adta, hogy a művészek egyéniségére szabott pesti viccek voltak dalban elbeszélve. A pesti kabaré az orfeumhoz képest sokkal nagyobb művészi invencióval indult útjára. Kosztolányi Dezső (1885–1936) költő és író a pesti kabaré sajátosságát a következőkben látta: „A mi kabarénk nem montmartre-i diákcsapszékek friss szellemiségét és bájos kajánságát szólogatja, mint a párizsi, nem véres, nem halálos, nem ideg-csigázó, mint a berlini, nem tüntet idétlen, kispolgári léhasággal,, mint a bécsi. Kezdettől fogva igényesebb, fényesebb és kényesebb, irodalmibb mindegyiknél. Ennek az irodalmibb pesti kabarénak az igazi létrehozója Nagy Endre (1877–1938) író és konferanszié volt, aki 1908-ban

alapította meg a Modern Színpad nevű kabaréját, amelyet 1913-ig igazgatott. Az első világháborút követően több kabarét is igazgatott, és eközben sok zseniális embert fedezett fel. Kabaréinak sikereit tehát főként annak köszönhette, hogy a legnevesebb kortárs magyar költőktől rendelt meg versszövegeket, amelyeket azután tehetséges komponistákkal zenésítetett meg, illetve azokat a műfajhoz leginkább megfelelő karakterű előadókkal mutatta be. A pesti dal első előadói közül Kökény Ilona (1891–1947), Gózon Gyula (1885–1972), Nyáray Antal (1868–1920) és Vidor Ferike (1889–1970) bizonyultak a legkiválóbbaknak, ám a pesti sanzon felülmúlhatatlan nagyasszonyának mégis az a Medgyaszay Vilma (1885–1972) bizonyult, aki a Modern Színház színpadán talált rá igazi műfajára. A pesti dal a komponistáitól eredeti látásmódot követelt meg. Sokan sokfelől közelítettek hozzá, így Reinitz Béla például a modern, Bartók Béla által kijelölt zenei törekvések felől, Nádor Mihály (1882–1944) a kamarazene irányából, Zerkovitz Béla (1882–1948) a magyar operettmuzsika felől, míg Seress Rezső a kávéházi és bárzenét ötvözte a jazz improvizációs világával. A különböző megközelítési módok ellenére a pesti dal a magyar városi zene sajátos, semmivel össze nem téveszthető műfaja lett.

DÉLVIDÉK

Reinitz Béla 1878-ban született a délvidéki Szabadkán. Családja a város neves és jómódú famíliájának számított, apja, dr. Reinitz Márk Szabadka elismert köz- és váltóügyvédjeként tevékenykedett elég hosszú ideig. Édesanyja, Müller Laura is a város egyik prominens családjából származott, hiszen dr. Müller Jakab orvos leánya volt. A Reinitz család 1910-ben az ugyancsak délvidéki Pancsova városkába költözött, majd egyre inkább elszegényedve Torontál-Keresztesre kerültek. Reinitz Béla a középiskolát Szabadkán végezte, itt kezdett el zenét is tanulni, és ezzel már tizenöt évesen elnyerte a „legnagyobb magyarról”, vagyis Széchenyi Istvánról (1791–1860) elnevezett jutalomdíjak egyikét. 1893-ban Palicson, a kedvelt délvidéki fürdőhelyen megtartott majálison zongorajátékával szintén nagy feltűnést keltett. Az elszegényedett család összefogásával végezhette el az ifjú Reinitz a jogi egyetemet Pesten, és végül többszöri nekifutásra ügyvédi vizsgát is szerzett, bár ezt a diplomáját végül sohasem hasznosította. Jogi tanulmányainak idején megélhetését zongorázással és dalok komponálásával egészítette ki, és ennek révén ismerkedett meg a magyar kabaré

mesterével, Nagy Endrével, aki később a Kabaré regénye című írásában többször is nagyon kedvezően nyilatkozott felfedezettjéről: „(…) akárhánysor hetykén fogadkozott, hogy majd ő megmutatja, fog ő még nekem olyan kuplékat írni, mint Gábor Andor. Rémülten tiltakoztam: no még csak az kellene, hogy úgy örökítődjem meg az irodalomtörténetben, mint a legnagyobb lírai tehetségnek megrontója! De amikor aztán beváltotta fenyegetését, és Párizsból beküldött két kuplét, rögtön láttam, kár volt őt féltenem. Ez a két kuplé Zozo levele és Kató a misén volt.” Nagy Endre és Reinitz Béla viszonya azonban nem volt mindig teljesen felhőtlen, amit Reinitz egyik visszaemlékezése is mutat: „Ezerkilencszáznyolcban lettem ügyvéd. Pénzem nem volt. Gondoltam elbújok egy faluban. (…) Egyetlen bútorom a zongorám volt. A kabarénak nem akartam dolgozni, mert Nagy Endrével összekülönböztem. Beleszerettem egy nőbe. A nőbe, aki életem sorsának kísérője lett. Ekkor jelent meg a Vér és arany [Ady Endre kötete]. Furcsa versek. Szerelmesek. Illettek a hangulatomhoz. Az első vers, amit megzenésítettem az Én asszonyom, be jó, hogy rossz vagy. (…) Éreztem, hogy olyat fogok csinálni, amit később talán nem kell szégyellnem.” Nagy és Reinitz időnkénti nézetkülönbségeik ellenére sokat köszönhettek egymásnak. Reinitz az akkori jeles és modern magyar lírikusok verseire írt dalait rendre bemutathatta a Nagy kabaréjában, és hamarosan az egyik legkeresettebb dalszerzővé vált Pesten. 1915-ben száz magyar kabarédalt nyomtattak ki három füzetben, és ezeknek a többségét az addigra már nagyon népszerű vált Reinitz szerezte. Az első világháború éveiben megpróbálkozott operettek szerzéssel is, így született meg például a Háztűznéző című darab, amelynek főszerepét Medgyaszay Vilma játszotta el. Operettjei azonban korántsem bizonyultak olyan sikereseknek és maradandóaknak, mint a pestiek szívébe belopózott dalai.

VERSEK ZENÉRE

Reinitz Béla az első világháború alatt, illetve az azt követő évtizedekben főként a magyar költészet nagyjainak verseit zenésítette meg, és ezek nemcsak nagy közönségsikert arattak, hanem számos kritikai elismerésben is részesültek. Többek között Petőfi Sándor (1823–1849), Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805), Arany János (1817–1882), József Attila (1905–1937), Gábor Andor (1884–

1953), Emőd Tamás (1888–1938), Somlyó Zoltán (1882–1937) és Szép Ernő (1884–1953) verseire írt felejthetetlen dalokat, a leghíresebbekké azonban mégsem ezek tették őt, hanem az úgynevezett Ady-dalok. A magyar költészet megújítójaként is tisztelt Ady Endre (1877–1919) mintegy ezer verset írt életében, és ebből több mint negyvenet zenésített meg Reinitz Béla. Ady költészete ugyanis elég tág teret engedett a sanzon-szerű előadásra, különösen az olyan szerelmes versek, mint például a Héja nász az avaron, vagy az Őrizem a szemed. Reinitz Ady-dalainak értékét és jelentőségét Tóth Aladár (1898–1968) zenetudós, zeneesztéta és operaházi igazgató egy terjedelmes tanulmányban így foglalta össze: „Reinitz Béla első sikereit a kabaré világában aratta. Tehát a muzsikának olyan területén, hol annál jobb a darab, mennél jobban lehet előadni, mert az előadás sikere előbbre való, mint az, amit előadnak. (…) Ebbe a fiatal és máris nyűtt, félörömökkel és félérzésekkel játszó, sápadt, szűk zenei világba (…) betoppant érzelmeinek harsány igazságával, temperamentumának bátor elfogulatlanságával, hitének gyermeki közvetlenségével – és ki tudná felsorolni az egyenes, tiszta jellemeknek még hányféle erényével – egy pompás zenei natúra: Reinitz Béla. (…) Az ilyen naturalista tehetségek gyakran érzékenyebbek, tisztábban látók a művészet dolgaiban is, mint a kultúra túlfinomultjai. Reinitzben pedig különösen fejlett a magasrendű esztétikai érzék. (…) És Reinitz megkereste a szavak zenéjéhez a zene szavait. (…) És íme: mindaz: ami a költő közvetlen közelében önmagát elejtve dalolt, most a költőt dalolta, a költőt, kiben az egész magyar nemzet megtalálhatta világot jelentő önmagát. A körutak dala volt, igaz, de már annak az utcának éneke, mely bártan löki ki szívét. Érdemes volt énekelni ezeket a dalokat, Reinitz Béla első Adydalait. (…) Méltatni ezeknek a daloknak a zeneiségét (…) szakfolyóiratokra tartozik. (…) Annyi azonban bizonyos: a közvetlen életnek az az intim közelsége, melyben Reinitz zenéje Ady szavaihoz simul, soha semmiféle más zenében vissza nem térhet. Ezzel Reinitz Béla egyedül fog állani a magyar zenetörténetben.”

ADY ENDRE: ŐRIZEM A SZEMED

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkezem meg hozzád S várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.

ÁRNYAK HAARLEM FELETT

Reinitz Béla 1917-től kezdett el rendszeresen zene- és műkritikával is foglalkozni, írásai főként a Népszavában, illetve a Világ című folyóiratban jelentek meg. Cikkeiben elsősorban a modern zene, így Dohnányi, Bartók és

Kodály munkásságát méltatta, illetve népszerűsítette, de rendszeresen közölt kritikákat a Nemzeti Színház bemutatóiról is. A baloldali érzelmű Reinitz a világháború végén aktív politizálásba kezdett és a Tanácsköztársaság idején a művészeti ügyek kormánybiztosa lett. Kormánybiztosként felügyelte az államosított színházakat és ő szervezte meg azt a háromtagú zenei direktóriumot is, amelynek Bartók, Dohnányi és Kodály voltak a tagjai. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. Megélhetését azzal biztosította ezekben az években, hogy német, svájci és osztrák városokban koncertezett. Baloldali nézeteit nem adta fel, és munkásdalokat kezdett el az emigrációban komponálni. Ezek közül az 1930-ban szerzett Árnyak Haarlem felett vált a legismertebbé. 1931-ben tért vissza Magyarországra, és a hazatérése utáni első szerzői estjét a Kereskedelmi Csarnok dísztermében tartotta meg. Reinitz az 1930-as években két embernek köszönhetett sokat abban, hogy vissza tudjon illeszkedni a hazai zenei életbe. Az egyik Medgyaszay Vilma volt, aki folyamatosan műsoron tartotta Reinitz dalait, a másik pedig báró Hatvany Lajos (1880–1961) író, kritikus és irodalomtörténész volt, aki mecénásként állt ki mellette. Hatvany jó barátságban volt Thomas Mann (1875–1955) világhírű német íróval, aki többször is felkereste őt Budapesten. 1936-ban Thomas Mann Hatvanyéknál vendégeskedve egy társasági összejövetelen hallotta Bartókot és Reinitzet zongorázni, és mindkettejükről nagy elismeréssel nyilatkozott. A fasizmus előretörése miatt Reinitz Béla egyre inkább magába zárkózott, helyzete pedig nyilvánvaló baloldali nézetei miatt egyre veszélyesebbé is vált. A második világháború kitörése után zeneszerzői tevékenysége Arany János balladáinak megzenésítésére koncentrálódott. A háború végét már nem érhette meg, minthogy 1943-ban elhunyt. Hű barátja, Medgyaszay Vilma ezekkel a szavakkal búcsúztatta őt: Vulkanikus, zseniális művész volt, aki nem tűrt ellentmondást, mikor szenvedélyes meggyőződéssel hirdette, harsogta, dübörögte zenei és irodalmi nézeteit.”

ÉN ÉS A HOLDVILÁG

Reinitz Béla mellett a pesti dal másik jellegzetes alakja és fenoménja az 1889ben Budapesten született Seress Rezső volt. A zsidó kispolgári családba született Seress iskolai tanulmányait nagyon hamar befejezte, és semmilyen képzettséget

sem szerzett. A pesti nyomorból ugyanis a szülei vidékre menekültek, és sok hányódás közepette egy vándorcirkuszhoz kerültek, ahol a gyermek Seress Rezső az 1910-es években artistajelölt lett. Az artistaéletet azonban nem kedvelte és ezért kitörésként megpróbálkozott a színészettel is, ám nem bizonyult ehhez elég tehetségesnek. Közben, már artistatanuló évei alatt megkezdte magánúton a zenei tanulmányait, gyakorlatilag azonban autodidakta volt. Zongorajátékát sem a virtuóz tehetség, vagy előadásmód jellemezte, hanem inkább egy olyan sajátos, semmivel össze nem téveszthető melankolikus, a pesti kisembereknek az életben örök vesztes érzésvilágát tökéletesen visszaadni képes hangulat, ami tartósan a pesti éjszaka egyik legismertebb alakjává tudták tenni őt. A színészi próbálkozásokkal felhagyva ugyanis már nagyon fiatalon belemerült Pest éjszakai életébe, hiszen a kezdetektől fogva kávéházi, illetve éttermi zenészként kereste meg a kenyérre valót. Seress a zene számkivetettjeként saját kisemberi élettapasztalataiból fogalmazta, komponálta meg dalait, amelyeket a hozzá hasonlóan szintén majdnem reménytelen élethelyzetben élő Kulacs és a Kispipa vendéglő törzsközönsége hallhatott meg először. Dalai, dalszövegei és zongorajátéka olyan érzelmes volt, hogy a lecsúszott emberek szinte benne találták meg egyetlen vigaszukat. Ez a szinte mindig szomorú kisember nem volt teljesen boldogtalan, amint azt az egyik korai dalának, az Én és a holdvilág-nak a szövege is mutatja:

Mikor minden kapu zárul. A sok sétatéri fárul Nem csipog a sok fagyos veréb. Ma minden pihen a házban Csak a zenés kávéházban Pikkolozgat sápadt arcú nép. Mikor más szövi álmát Feledve a napi lármát Én ilyenkor útnak indulok.

Amikor a holdat látom Teljes az én boldogságom Dalolva a holdhoz fordulok. Én és a holdvilág Két finom mákvirág Kettesben ballagunk Az éj a nappalunk Két ily jó cimbora Nem volt ám még soha Mint én és a holdvilág, a holdvilág…

SZOMORÚ VASÁRNAP

Seress Rezső pusztán szórakoztatni és zongorázni kívánó művészember volt. Valószínűleg a Kispipa vendéglőben komponálta meg 1933-ban a Szomorú vasárnap című dalát, amelynek szövegét kivételesen nem ő, hanem az egyik barátja, Jávor László írta. Ez a dal magyar szempontból olyan elképesztő karriert futott be, amelyet még azóta sem sikerült egyetlen magyar művésznek sem túlszárnyalnia. A Pesten megforduló világjáró művészek révén ugyanis a mű hamarosan eljutott nyugatra, és 1935-ben egy Paul Roberson nevű, akkoriban már világhírű jazzmuzsikus Amerikában lemezre is vitte. A Szomorú vasárnap ezt követően hamarosan az angolul Gloomy Sunday címet viselő slágerként beírta magát a világ zenetörténetébe, hiszen akkora tartós és leírhatatlan sikert ért el, hogy megszámlálhatatlan feldolgozásai közül mindmáig 135-öt vettek fel lemezre. Mindebből a szerző alig érzékelt valamit, hiszen a külföldi híradások alig jutottak el hozzá, jogdíjat pedig szerzeményéért szinte soha nem kapott. Miközben dala bejárta az egész világot, és a jazzmuzsika mindmáig szinte

megismételhetetlen világsikere lett a legnagyobb amerikai előadóművészek repertoárdarabjaként, Seress továbbra is szerény fizetésért pötyögtette zongoráját a szürke pesti éjszakában. A Szomorú vasárnapot itthon és külföldön egyaránt az „öngyilkosok dala” megjelöléssel játszották, hiszen amint azt Molnár Gál Péter kritikus az egyik, a Színház című írásában is megfogalmazta: „Mostanáig Seressről, a kocsmai muzsikusról, bárzongoristáról mint előadóművészről szóltunk és nem hoztuk szóba Seresst, a zeneszerzőt. Holott egyetlen dalával világhírű lett. Körbezokogta a nagyvilág a Szomorú vasárnapot. A két háború között Seress dala a könnyűzene Wertherjeként híressé vált, mert mint Goethe regénye divatba hozta az érzékeny ifjúság körében az öngyilkosságot. A Szomorú vasárnap szívfacsarására sorra eldobták maguktól az életet elkeseredett cselédlányok. Lúgkövet ittak, Dunának mentek, kinyitották a gázcsapot. Búcsúlevelükben utaltak az ihletet adó nótára, vagy kezük ügyében egy daloskönyvből kitépett lapon ott találta a rendőrség a halálos slágert.” A Szomorú vasárnap örökzöld szerzeménynek bizonyult – alkotóját halhatatlanná téve –, és mindmáig a jazz világában az egyik legtöbbet játszott alkotás:

Szomorú vasárnap száz fehér virággal, Vártalak, Kedvesem, templomi imával. Álmokat kergető vasárnap délelőtt, Bánatom hintaja nélküled visszajött. Könny csak az italom, kenyerem a bánat. Szomorú vasárnap. Utolsó vasárnap, Kedvesem gyere el, Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel, Akkor is virág vár, virág és koporsó, Virágos fák alatt utam az utolsó. Nyitva lesz a szemem, hogy még egyszer lássalak,

Ne félj a szememtől, holtan is áldalak! Utolsó vasárnap. …

SZERESSÜK EGYMÁST GYEREKEK

Seress Rezső élete az éjszakai életben elért sikerei ellenére tulajdonképpen elég egyhangúan telt, és egyetlen igazi, őszinte támasza a felesége, Helénke volt. A fasizmus előretörése, az 1930-as évek végén Magyarországon is egyre szaporodó zsidótörvények tovább keserítették amúgy sem vidám életét, bár kezdetben nem tudtak betörni az ő zárt világába. A fatális történelmi kor végül kivetette magából Seresst, megjárta a poklot, ám a haláltáborból végül a vak szerencse folytán haza tudott térni. A második világháború romjaiból lassanként felépülő Budapesten életét ugyanúgy folytatta, mint a háború előtt, és a fizetőképesek számára megnyílt Buday László utcai Miniatűr nevű szórakozóhelyen kezdett el zongorázni. Az 1950-es években már csak az egyik majdnem teljesen elfelejtett alakja lett a kommunista Magyarország kulturális peremére szorult képviselőinek. Életének erre az utolsó szakaszára jellemző az a nem feltétlenül igaz anekdota, hogy Ferencsik János, az ekkoriban már nemzetközileg is igen elismert karmester egy alkalommal ott vacsorázva, ahol Seress játszott, az akkoriban igencsak tekintélyes summának számító ötven forintot küldött neki, azért, hogy egy ideig ne zenéljen. Az egész életében magát alapvetően sikertelennek érző Seress beteljesítve a Szomorú vasárnap végzetszerű hírnevét 1968 januárjában öngyilkosságot követett el. Álljon itt emlékezetül halálának körülményeire utalva egy másik híres dalának, a Szeressük egymást gyerekek című kompozíciójának a saját maga által írt szövege:

Az élet egy színes álmodás, Mely egyszer véget ér. A sír lesz majd a végállomás A szívem pihenni tér.

Álmodjunk mindig szépeket, Hisz úgysem- tart soká. Tegyük, hát boldoggá! Szeressük egymást gyerekek, A szív a legszebb kincs. Ennél szebb szó, hogy szeretet A nagyvilágon nincs. Az élet úgyis tovaszáll, A sír magába zár. Szeressük egymást gyerekek, Hiszen minden percért kár! Az élet úgyis tovaszáll, A sír magába zár. Szeressük egymást gyerekek, Hisz minden percért kár!

REMÉNYI EDE

HÍRES HEGEDŰMŰVÉSZEK

A XIX. század első évtizedeiben Magyarországon felnövekedett egy olyan hegedűművész nemzedék, amely világszerte óriási elismerést tudott kivívni magának. Többségük külföldön találta meg művészi boldogulását, hatalmas érdemük itthon abban áll, hogy ők ismertették meg, illetve terjesztették el a magyar zenét, dallamokat a világban. E nemzedék első nagy alakja és elindítója a székesfehérvári Fodor József (1752–1828) volt, aki már nagyon fiatalon elhagyta Magyarországot, és először Itáliában, majd Franciaországban csinált magának karriert. Leánya, a már külföldön született Fodor Jozefin (1803–1887) Párizs egyik legjelesebb énekesnője lett. Böhm József (1795–1876) Bécsben telepedett le, és aratott ott tartós sikereket. A közelség, és persze Böhm ismertsége okán számos magyar ifjú kereste őt fel Bécsben, hogy művészetét elleshesse. Ezek közé tartozott például az a Ha Miksa (1822–1887), aki világjáró hegedűművészként egyaránt ámulatba ejtette Anglia, az USA, DélAmerika, India és Egyiptom koncerttermeinek közönségét. Böhm tanítvány volt a szintén világjáró, pozsonyi születésű Straus Lajos (1835–1899), a Tatáról a világba szakadt Singer Ödön (1830–1912), a főként az orosz, a német és az amerikai közönséget játékával elbűvölő, veszprémi születésű Auer Lipót (1845– 1930), és persze Reményi Ede is. Néhányan itthon próbálták meg művészetüket kiteljesíteni, ilyen volt például a magas igényű kamarazenélés egyik fő hazai kezdeményezőjeként számon tartott Táborszky Mihály (1805–1884), és Huber Károly is, Hubay Jenő édesapja.

GÖRGEY KEDVENC HEGEDŰSE

A világhírű hegedűművésszé vált Reményi Ede 1828-ban született egy viszonylag jómódú családban Miskolcon. Zenei tanulmányait a bécsi

konzervatóriumban kezdte 1842 és 1845 között Böhm Józsefnél. Innen hazatérve bekapcsolódott a hazai zenei életbe, ám hamarosan kitört a forradalom és szabadságharc. Reményi hazafiként tevékeny szerepet játszott a szabadságharcban, és kiváló katonazenészként Görgey Artúr tábornok, hadseregparancsnok kedvenc hegedűse lett. Számos ütközetben vett részt nagy bátorsággal, és gyakorlatilag az utolsó pillanatig, vagyis a világosi fegyverletételig kitartott a magyar honvédség kötelékében. A szabadságharc leverését követő véres osztrák terror elöl emigrálni kényszerült. Először Isztanbulba költözött, itt azonban zenészként nem boldogult, ezért onnan Párizsba, majd Londonba ment, végül pedig az Egyesült Államokban kötött ki. Rövid néhány esztendő alatt tehát hatalmas nemzetközi karriert futott be a világ koncertpódiumain, és korának egyik legismertebb és legünnepeltebb hegedűművészévé vált. Művészi sikerét bizonyítja, hogy 1853-ban befogadták Liszt Ferenc weimari körébe, 1854-től pedig hosszabb időn át London legkeresettebb hegedűseként élt. 1855-ben költözött át az Egyesült Államokba, ahol bő négy esztendőn át szinte szakadatlanul koncertezett, óriási sikerek és elismerések közepette.

BRAHMS MAGYAR BARÁTAI

A XIX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjeként ünnepelt Johannes Brahmsot (1833–1897) számos baráti szál és ismertség fűzte Magyarországon. Kezdő muzsikusként mulatókban lépett fel zongoristaként, Reményi Ede 1849 végén egy hamburgi kocsmában hallotta őt zenélni, és azonnal felismerte a még szinte gyermek Brahmsban az őstehetséget. Reményi a szárnyai alá vette a reményteli ifjút, akit 1853-ban arra is rábeszélt, hogy németországi koncertkörútján zongorán kísérve őt együtt hódítsák meg Németországot. Koncertjeiknek oly nagy sikere lett, hogy 1853-ban Liszt Ferenc mindkettejüket hajlandó volt fogadni Weimarban. A találkozót megörökítő, nem feltétlenül hiteles beszámolók szerint Brahmsot annyira megbénította a nagy magyar zeneszerző és zongoraművész egyénisége, hogy minden kérlelés ellenére sem mert Liszt jelenlétében a zongorához ülni. Az önmagában kételkedő, bizonytalan és visszahúzódó Brahmsot Reményi éveken át bíztatta, és a rossznyelvek szerint a nőfaló magyar hegedűvirtuóz volt az is, akinek először sikerült az ifjú német zongoristát szerelmi kalandokra rávennie.

Brahms és Reményi barátsága néhány év után elhidegült, miután ez utóbbi Londonba tette át a székhelyét. Brahms azonban hamarosan egy újabb magyar barátra tett szert Joachim József (1831–1907) személyében. Joachim Magyarországon született ugyan, ám nyolc éves korától már Bécsben élt, hegedűművészi tanulmányait Lipcsében folytatta, karrierjének legfontosabb állomása pedig a berlini zeneművészeti főiskola igazgatósága lett. Szülőhazájáról sohasem feledkezett meg, hiszen gyakran jött koncertezni Budapestre. Joachim ismertette össze Brahmsot Alexander Robert Schumann (1810–1856) zeneszerzővel, a német romantika egyik legnagyobb alakjával. E találkozás hatására kezdett hozzá Brahms a rendszeres komponáláshoz. Brahms Reményi és Joachim kezdeti támogatásának köszönhetően rendkívül tisztelte és szerette a magyarokat. Zeneszerzőként és muzsikusként egyaránt gyakran ját Magyarországon, B-dúr zongoraversenyét is a pesti közönség előtt mutatta be először, úgy, hogy ő maga ült a zongoránál. Pesti tartózkodásai alatt rendszeresen megfordult a Rózsavölgyi zeneműboltban, és az ott összevásárolt kották ihlették meg őt a Magyar táncok című világhírűvé vált darabjának megkomponálására.

A TITKOSRENDŐRSÉG MEGFIGYELÉSE ALATT

Miután az osztrák hatóságoktól amnesztiát kapott, Reményi Ede bő egy évtizednyi külföldi tartózkodás után hazatért Magyarországra. Ettől kezdve tizenöt esztendőn át volt a magyar zenei élet egyik központi, sokat ünnepelt egyénisége. Hallatlan hazai sikerét az is nagyban növelte, hogy nem volt hajlandó az osztrák hatóságok elnyomó törekvéseinek fejet hajtani, aminek persze az lett a következménye, hogy rendszeresen ki lett téve a rendőrség zaklatásainak. 1860-ban megtartott első hazai koncertjéről id. Ábrányi Kornél így emlékezett meg: „Ez időben történt, hogy egy a múzeum dísztermében tartott filharmóniai hangverseny alkalmával Berlioz Rákóczijának előadása oly frenetikus hatást és lelkesedést idézett elő, minőre talán soha sem volt példa a hangversenyek évkönyvében. A mindig grasszálni erőlködő rendőrség előbb megszigorította, későbben le is tiltotta e nemzeti indulónak nyilvános helyeken vagy hangversenyeken való előadását. De egynek sem volt bátorsága demonstrálni a nemzettel s ujjat húzni a még mindig zsarnokoskodó hatalommal. Az egyetlen kivételt Reményi Ede képezte, ki a Nemzeti Színházban tartott

legelső hangversenyén [1860] az egyenes tilalom dacára is merészelte azt eljátszani.”

Erről a koncertről a bécsi titkosrendőrség irattárában is fennmaradt egy részletes jelentés, amelyet Albrecht osztrák főherceg, mint szemtanú jegyzett fel: „Báró Thierry Adolf cs. kir. Rendőrminiszter Úr Őexcellenciájának Bécsben. A C. J. Nr. 510/21. I. szám alatt január 32-tól kelt szíves jegyzékére való hivatkozással nem mulaszthatom el Őexcellenciája szíves tudomására hozni, hogy a Londonból visszatért Hofmann Eduárd, más néven Reményi Ede, Pestre érkezett (…). Ebből az alkalomból arra intette őt Prottmann udvari tanácsos, rendőrigazgató, óvakodjék a politikai kihágásoktól (…). Az említett koncerten több zenedarab előadása után kitapsolták Reményit. Egy, majd több hang leharsogott a karzatról: „A Rákóczit!”. (…)Most az lett volna Reményi kötelessége, hogy visszavonuljon (…), de ő – könnyek színlelése közben – úgy határozott, hogy ennek az izoláltan álló kívánságnak tesz eleget. (…)Már az első hangoknál óriási tetszésvihar tört ki, elhangzott a kiáltás: „felkelni”, mire az egész közönség felemelkedett. (…) Hogy mennyire törekszik Reményi megjelenésével nyilvános helyeken tüntetni, abból is kitetszik, hogy hangversenye után a Lloyd termében megtartott nőegyleti bálon, majd később a jelentékeny számú diákoktól látogatott Anker-bálon is megjelent, s ünnepeltette magát. Mivel Reményi egész magaviseletéből kitetszik az a szándék, hogy magát a nap politikai hősévé avassa, félő, hogy ezentúl minden fellépésével újabb tüntetésekre fog alkalmat adni (…). Miután Reményi olyan egyéniségnek mutatkozik, akinél attól lehet tartani, hogy pesti fellépéseinek betiltása esetén vidékre megy és ott lép fel tüntetőleg, Prottmann udvari tanácsos az útlevélelőírások értelmében jegyzőkönyvileg tudatta vele, hogy rendőri beleegyezés nélkül nem távozhat el az itteni rendőri kerületből, én pedig ugyanakkor a helytartótanács alelnöki osztályának azt az utasítást adom, hogy Reményinek másféle megkísérelt fellépését minden esetben meg kell akadályozni. 1860. február 1. A koncert miatt Reményit és családját rendszeres rendőri megfigyelés alá helyezték, ám a világot látott művész szabad szellemét egy pillanatra sem tudták megtörni. Egy ugyancsak Bécsben megőrzött rendőrségi irat jelleméről ezt fogalmazta meg: „Tegnap volt először alkalmam hosszabb időt együtt tölteni a Reményi-családdal. Lakásuk a Dunasoron (…) van. Figyelemreméltó központja ez a magyarság legradikálisabb elemeinek, mert úgy látszik, hogy Reményi, ha

nincs is közvetlen összeköttetésben a külföldi lázítókkal, mégiscsak ezek érdekében és szellemében dolgozik a művészet örve alatt. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Reményi talán veszedelmes politikai tekintély, de feltétlenül fanatikus lázító, s hangversenykörútja is csak következetes lázítás.”

NAGY HALLGATÓ MAGYAR

Reményi Ede zeneszerzőként nem tudott olyan hangos sikereket aratni, mint hegedűművészként, bár hazatérése után folyamatosan komponált. Zeneszerzői munkássága alapvetően a magyar nemzeti zene megújításának akkoriban kibontakozott mozgalmához kapcsolódott, így műveinek (például: Nagy hallgató magyar, 1863; Magyar hegedűverseny-darab, 1865) többsége a magyar zenei hagyományokhoz, főként a verbunkoshoz és a csárdáshoz igyekezett kapcsolódni. Zeneszerzőként itthon 1865-ben mutatkozott be először nyilvánosan a Zeneakadémia Szent István napi koncertjén, melyről a Hazánk s a Külföld cmű lap augusztusi számában is részletesen beszámoltak: „A zenészek nagy széles padja hasonlóan ritka szép látvány volt. Ötszáznál több fej képezé a díszsereget, mely hangjegyekkel és hangszerekkel kezében várta az ünnep hősét [Liszt Ferencet]. Elöl a friss színekben tarkálló női kar ült, hosszú, tömött sorokban, köztük sok fiatal szép arc, a lelkesedés mosolyával, örülve, hogy ily ünnepélyben vehetnek részt. Azután a férfiak erős kara, majd a zenészek, köztük a nagybőgő mellet a klasszikai arcú Mosonyi, egy hegedűnél Reményi, szerteszét a zenedei tanárok, a háttérben Erkel, ki e nagy tömeg hátsó részét vezénylé (…).” Magyarországi működése mellet sokat járt külföldre is koncertezni, és ezzel sikerült fenntartania nemzetközi hírnevét. Barbey d`Aurevilly (1808–1889) ismert francia regényíró és kritikus Reményi lelkes rajongói közé tartozott, amint ezt egy Reményi párizsi koncertjéről közölt írása is jól mutat: „Reményi magyar, (…) mint Liszt s ez szerencse Magyarországra nézve! (…) A mi számunkra a tehetsége a határtalan talentumok titokzatos országából való. Címe az osztrák császár apostoli és az angol királynő felségének magánhegedűse. És szerencse úgy az angol királynő, mint az osztrák császárra nézve, hogy ilyen tehetség áll a szolgálatukban! De ismétlem, mit érdekel ez minket? Ő maga uralkodó, őfelsége, a hegedű császára, apostoli utódja őfelsége Paganininek. (…)

Nos hát kedd este kilenc óra óta Párizsnak alkalma nyílott e tehetség megismerésére. (…) Itt elég gyakran hallani komoly és nagyszabású zenét, hogy meg legyen minden joguk az arisztokratikus hidegségre. De milyen gyorsan szétolvadt a jég ma este! (…) Amint az emelvényre lépett, minden kérkedés, minden érdekesség hajhászat nélkül, de az erős öntudat teljes bizonyosságával, s amint a harmóniák istenének lelki nyugalmával belekezdett a Mendelssohn fenséges hegedűkoncertjébe zenekari kísérettel, rögtön meghódolt neki az egész terem (…). Megrészegítve, illúziókba ringat minket a Reményi hegedűje. Elragad és megdöbbent ez a varázslatos hegedű s ami még fenségesebb: mielőtt megdöbbentene, elbájol. S mert a hegedű jóvoltából angyalnak éreztem magam egy pár pillanatig, bizonyára azért nem látom magam többé művészetkritikusnak, mint a meghallgatása előtt.” Reményi Ede 1875-ben még részt vett a Zeneakadémia létrehozásában, ám ennek során annyira belefáradt a hazai zenei élet részéről őt ért gáncsoskodásba és kicsinyességbe, hogy ezt követően végképp külföldre költözött. Ismét Párizsba, illetve onnan Londonba pedig ment, majd 1878 őszén végül az Egyesült Államokban telepedett le. Itt az egyik legelismertebb és legfoglalkoztatottabb hegedűművész volt, egészen a San Franciscóban 1898 májusában bekövetkezett haláláig. Életének utolsó éveiben is sokat járt át Amerikából Európába koncertezni, így életében utoljára még egyszer Magyarországra is eljutott 1891-ben.

ROKONSÁG

Reményi Ede bátyja, Reményi Antal (1825–1912) őhozzá hasonlóan a magyar művelődéstörténet egyik kiváló alakja. Antal Egerben és Pesten tanult jogot, és 1846-ban ügyvédi oklevelet szerzett. Ügyvédi gyakorlatot azonban csak rövid ideig folytatott, mert a szabadságharc kitörése után beállt honvédnek Klapka György tábornok seregébe, ahol olyannyira kitüntette magát, hogy hamarosan századosi rangot kapott. A világosi fegyverletétel után Klapkát követve külföldre emigrált, és ezt követően tizenkét évet töltött Angliában és az Egyesült Államokban. Ekkoriban vált jeles földrajzi utazóvá és neves íróvá. 1853-tól több olyan híres expedícióban is részt vett Amerikában, amely a Mississippi forrásától nyugatra fekvő, akkoriban még csak indiánok által lakott területeket

térképezte fel. Egyik legfontosabb felfedezőútjának mégis az számít, amikor a Panama-földszoros vidékét kutatta át és írta le. Öccséhez hasonlóan a hosszú emigráció után, 1861-ben hazatért és bírói hivatalt vállalt. 1872-ben azonban lemondott állásáról, és ettől kezdve publicisztikai tevékenységéből tartotta fenn magát. Amellett, hogy földrajzi, történelmi és közgazdasági írásaival az egyik legjelentősebb közvélemény formálóvá vált, óriási szerepet vállalt 1882-ben a pesti Petőfi-szobor felállításában is. Reményi Antal fia, ifjabb Reményi Ede (1862–1908) neves műfordító lett, családjának kalandvágyó és művészi hajlamait egyaránt örökölve.

RÓZSAVÖLGYI MÁRK

KALANDOS IFJÚSÁG

Rózsavölgyi Márk 1789-ben egy zsidó eredetű kiskereskedő családba született Balassagyarmaton. Eredeti neve Rosenthal volt, és csak művészi pályájának kiteljesedésekor magyarosította a nevét Rózsavölgyire. Gyermekkorára vonatkozóan csak az a kevés információ áll rendelkezésre, amelyet egy önéletrajzában röviden összefoglalt: „Apám tanított, tanulmányaim mellett azonban egy ottani [balassagyarmati] iskolamestertől zenét is tanultam, melyhez nagy hajlamom volt. A magyar zene iránt már akkor is különös vonzódást éreztem, úgyhogy ha jó cigánybandát hallottam, megálltam, hallgattam őket, s miattuk még tanulmányaimat is elhanyagoltam. Apám, ha tanulás helyett hegedültem, gyakran kivette a hegedűt kezemből, mivel a zenét csak mellékes dolognak tekintette.” Apja tehát művészetkedvelő és zeneszerető ember volt, ám fiát természetesen kereskedőnek szánta. Ezért bár ő maga is tanította, majd taníttatta gyermekét hegedülni, ezt azonban pusztán kedvtelésnek szánta és nem megélhetésnek. Valószínű – bár erről Rózsavölgyi önéletrajzában szemérmesen hallgat –, hogy mivel őt viszont csak a zene érdekelte igazán, ez apa és fia között komoly konfliktusforrás lehetett. Mindenesetre a fiú tizenkét esztendős korában elkerült a szülői háztól, először Nyitrán, majd Pozsonyban és Bécsben folytatatta zenei tanulmányait, míg végül Prágában érett képzett hegedűművésszé. Tizenkilenc évesen jött haza Magyarországra, és mivel Pestre vágyott, ahol zenészként eleinte nem akarták befogadni, ezért mindenfajta munkákat elvállalt a városban, volt például kereskedelmi ügynök, majd egy nagykereskedésben könyvelő is, sőt időnként szépírás órákat is tartott, amelyből már korábban, Prágában is meg tudott élni. A Pesten vállalt kereskedelmi munkái tették anyagilag lehetővé számára azt, hogy itthon jobb mesterektől is zenét tanulhasson. Emellett társaságokban kezdett el hegedülni, és a vidám muzsikust egyre több helyre hívták meg zenélni, hírneve pedig ennek révén hamarosan szárnyra kapott a városban: „Közben a világ észrevette, hogy jó hegedűs vagyok (mert a legszebb koncerteket játszottam), s figyelmeztettek, hogy adjak nyilvános hangversenyt. Hagytam,

hogy rábeszéljenek, s a Hacker-szálában léptem föl; első hangversenyemen Kreutzert és néhány saját kompozíciómat játszottam. A közönségnek nagyon tetszettek, megtapsoltak, ez újabb tüzet gyújtott bennem a zene iránt, s így esztendőre kiléptem a kereskedésből, s az akkori Magyar Színháznál zeneigazgató lettem.” Első nyilvános koncertéjnek sikere, illetve a saját kompozíciói iránt megnyilvánuló érdeklődés hatására felmondta jól jövedelmező könyvelői állását, és az igencsak bizonytalan jövőjű zenészi hivatást választotta. 1808-ban a pesti magyar színjátszó társulatnál lett hegedűs, majd ezt követően hamarosan a Nemzeti Színház elődjeként működő társulat karmestere lett.

BAJAI ESZTENDŐK

1813-ban új fordulat állt be Rózsavölgyi Márk addig sem unalmas életében. Felmondta ugyanis állását a magyar színháznál, mert egy oroszországi hangversenykörútra készülődött, csakhogy közbeszólt a sors egy szép leány, Szlovák Henriette képében: „1813-ban felmondtam állásomat, s nagy hangversenykörútra készültem Oroszországba. El is indultam, de mikor Bajára, Bács megyébe kerültem, s ott a legnagyobb sikerrel két hangversenyt adtam, beleszerettem egy ottani nagyon csinos lányba, s el is vettem feleségül. A mai napig a házasságból egy kisleány és két fiú született. Szeretett feleségemmel alig hat esztendeje éltem boldogan és megelégedetten Baján, amikor 1819. április utóján éjjel a tűzvészben minden vagyonomat elvesztettem, 11-től i-ig ugyanis 375 ház égett le.” Rózsavölgyi 1814-ben kötött házasságot, és a családi boldogság kedvéért lemondva a vándoréletről Baján telepedett le. Egyre szaporodó családját zenélésből, illetve az anyagilag is elég jól jövedelmező dunántúli koncertkörútjaiból tartotta fenn. Ekkoriban már rendszeresen komponált, és előadásain gyakran játszotta saját szerzeményeit is, amelyek hamar népszerűek lettek. Egy muzsikát kedvelő helyi földbirtokos, szentgyörgyi Horváth János pártfogóként jelentősebb pénzösszegekkel is támogatta ebben az időben annak érdekében, hogy a városban maradjon. 1819-ben hatalmas tűzvész pusztított Baján, amelyben megsemmisült Rózsavölgyi háza és az addig összegyűjtött vagyona is. Miután önhibáján kívül koldusbotra jutott, kénytelen volt országszerte koncertkörutak egész sorát tenni, hogy családját el tudja tartani. Szerencsére új pártfogókat is sikerült szereznie,

ilyen volt például Auguszt Imre szekszárdi mágnás, akinek a segítségével egy ideig Pécsen élt, majd ezt követően a temesvári színház hegedűse lett: „Ismét néhány művészi körutat tettem, s Temesváron, mivel a közönségnek nagyon megtetszettem, a tek. Városi Színháznál mint zeneigazgatót és szólistát alkalmaztak. Két évig laktam ott, s azután feleségemmel és két gyermekemmel visszatértem Bajára, ahol a legnagyobb lelkesedéssel fogadtak.” Rózsavölgyi tehát a családjával 1821-ben ismét Bajára költözött, ahol azután egészen 1833-ig élt. Bajai megtelepedése ellenére folytatta koncertkörútjait, amelyek egyre nagyobb országos visszhangot váltottak ki. 1824-től a Veszprémmegyei Zenetársaság – ők beszélték rá ekkor a névváltoztatásra is – kérésére minden esztendőben komponált egy füzetre való zenét, amit más szerzők műveivel együtt nyomtatásban is rendszeresen megjelentettek.

A VERBUNKOS UTOLSÓ JELES MESTERE

Rózsavölgyi Márkot a verbunkos stílus egyik utolsó jeles alkotójaként tartja számon a zenetörténet. Rózsavölgyinek az 1830-as években alkotott muzsikája a verbunkos zenét már a mindennapok mulatságaiból főként a szalonok, és a koncertpódiumok világába helyezte át. Ennek ellenére műveinek országszerte a legnagyobb népszerűsítői a cigánybandák lettek. Sok cigányzenész köszönhette népszerűségét és elismertségét ekkoriban annak, hogy főként az ő dallamait játszotta. A cigányzenészek mellet azonban művei hatást gyakoroltak a kortárs zeneszerzőkre is, így például dallamait Erkel és Liszt is felhasználta néhány kompozíciójához. Szerzeményeit korában már csak azért is nagyra értékelték, mert magyaros stílusával képes volt kifejezni és erősíteni a reformkor nemzeti érzéseit, illetve lelkivilágát. Különösen jól mutatják ezt az Eredeti Magyar (1814), a Bácskai Magyar (1823), a Négy Magyar Nóták egy vagy két Hegedűre (1830), a Nemzeti Nóták Piano Fortera (1833–1834), az Emlékhangok magyar nemzeti nótákban (1836), vagy éppen a Virradó Magyar Nóta (1842) című szerzeményei. A sors jellegzetes fintora, hogy a reformkor nagyjai által a magyar zene és tánc éltetőjeként hangosan ünnepelt zsidó származású Rózsavölgyitől másfél évtizeden keresztül a hatóságok megtagadták névmagyarosítási kérelmét, ami azt jelentette, hogy hiába használta 1824-től művésznévként a Rózsavölgyi nevet, hivatalosan csak halála előtt két esztendővel, 1846-ban válhatott hivatalosan is Rosenthalból Rózsavölgyivé. Magyaros muzsikájának legnagyobb

híve egyébként az 1840-es években a nála jóval fiatalabb Petőfi Sándor (1823– 1849) lett, akivel szoros barátságot kötött. Petőfi több írásában is éltette zeneszerző barátja tehetségét, és Rózsavölgyinek az 1848 januárjában bekövetkezett halálakor egy fájdalmas versben maradandó emléket is állított.

A MAGYAR TÁRSASTÁNC ELSŐ SZABÁLYOZÓJA

Rózsavölgyi Márk az 1830-as években ismerkedett meg és kötött barátságot Szőllősy-Szabó Lajos (1802–1882) színésszel, illetve táncművésszel. SzőllősySzabó 1834-től a budai Népszínház tánciskoláját vezette, és ekkoriban már fő törekvése a magyar színpadi táncjáték megteremtése volt. Ebben talált végül megfelelő partnerre Rózsavölgyiben, akivel 1840-ben közösen megalkotja az első magyar „szabályozott” társastáncot, az úgynevezett körmagyart. A Rózsavölgyi zenéje és Szőllősy-Szabó koreográfiája által megteremtett körmagyar tulajdonképpen a francia négyes hazai utódjának tekinthető. A báltermekben aratott siker hatására Rózsavölgyi még több ilyen kompozíciót készített, ezek közül az 1842-ben megjelent Első Magyar Társastánc (körtánc) lett a legismertebb. Az 1840-es években Rózsavölgyi Márk a verbunkos zene és tánc megújításával kísérletezve eljutott a csárdás megteremtéséig, amelynek tehát ő lett az első elismert mestere. Csárdásai közül a Víg szeszély (1846) lett országszerte a legsikeresebb. A hamarosan jellegzetes nemzeti zeneként és táncként ünnepelt csárdás a verbunkos „friss” szakaszából fejlődött ki, mégpedig oly módon, hogy a verbunkos hangzás a nyugatias társastáncok dallamos zenéjével és formavilágával csiszolódott össze. A csárdás a XIX. század közepére a legjelentősebb zenei és táncdivattá vált Magyarországon. A csárdás mint tánc már nem a verbunk férfias katonás motívumait, hanem a forgó-forgatós karakterű páros táncok figurációit követte, így a verbunknál sokkal jobban megfelelt a polgári ízlés és a romantikus szellem számára. Mosonyi Mihály 1861-ben a Zenészeti Lapok számára írt értekezésében így foglalta össze a csárdás lényegét: „Nem olyan ez, mint a keringő vagy a zepperlpolka, mely szorosan egymáshoz köti a táncolókat. A csárdásban épp olyan szabad a nő, mint a férfi, s csak kölcsönös akarat mellett egyesülnek, sőt ez esetben is apró ingerkedésekkel ellensúlyozhatják egymást (…). E táncban minden mozdulatot

kellemessé lehet tenni (…). Ha néha éltesebb urak is (…) sorakoznak e táncban az ifjak mellé, ez nemhogy nevetséges lenne, de még inkább emeli annak szépségét, s új életre kelti a kedveket (…).”

PESTI REMÉNYEK ÉS KUDARCOK

Rózsavölgyi Márk zenei karrierjének kiteljesedésében reménykedve 1833-ban családjával együtt Pestre költözött. Bár a koncertkörútjai továbbra is méltán sikeresek és népszerűek voltak, életének ebben az utolsó periódusában már egyre több kudarcot is el kellett szenvednie. E kudarcok kezdetben főként magánjellegűek voltak, hiszen sokáig kellett hadakoznia a pesti hivatalokkal, azért, hogy azok a letelepedési, majd névváltoztatási kérelmét elfogadják, mert a város német bürokratái nem a nagy magyar muzsikust látták benne, hanem egy olyan idegen származású jött-mentet, aki a nevét önkényesen merészelte megváltoztatni. Pesten polgárjogot végül nem is nyerhetett, ennek ellenére ott lakott, és 1837-ben sikerült elhelyezkednie annál a Pesti Magyar Színháznál, amely rövidesen felvehette a Nemzeti Színház nevet. A színház megnyitásának körülményeiről id. Ábrányi Kornél részletes leírást közölt: „Mikor a magyar Nemzeti Színház már közel volt a megnyitáshoz 1837-ben, annak szervezését a megyei színházi bizottságtól bérbe vevő részvénytársaság vett át, mely drámai igazgatónak Bajza Józsefet, operai és balett-igazgatónak pedig Róthkrepf Gábort (…) nevezte ki. A titkári hivatalt Szigligeti Ede viselte. Első karmestere Heinisch József, a zenekar első hegedűse pedig az egész országban ünnepelt hegedűművész s zeneszerző Rózsavölgyi Márk volt. A megnyitási ünnepségen mind a kettőnek egy-egy eredeti zeneműve szerepelt (…)” Rózsavölgyinek a színházi munkában nem sokáig lehetett öröme, mert zenésztársai – főként származása okán – áskálódni kezdtek ellen, és az önérzetében megbántott művész hamarosan felmondta az állását. Emiatt viszont állandó kenyérkereset nélkül maradt, és így kénytelen volt a legkülönbözőbb rendű és rangú meghívásoknak eleget tenni. Vendéglői muzsikálásai során egyre több cigánybandával került kapcsolatba, akik nagy szeretettel vették őt körül, és számos szerzeményét folyamatosan játszották. A Nefelejts nevű folyóirat 1859-ben emlékezést közölt Rózsavölgyiről, és ebben a

művésznek a cigányprímásokkal való szoros kapcsolatáról is írt: „Sok cigány ki még most is működik, mint például Patikárius, Sárközi, Farkas, Csóri, Loót, Bunkó, sat. mind az ő tanítványai, és nem egy tehetséges cigányzenész, kit az öreg művész még mint tanuló ifjút a legszegényebb kunyhóban is oly örömest felkeresett, hogy tanítsa, még most is szívesen emlékszik vissza az ő Markbácsijára.” Rózsavölgyi minden igyekezete ellenére élete utolsó éveiben teljesen elszegényedett. Olyannyira, hogy egy korabeli szatirikus lap azt találta írni az 1848 januárjában bekövetkezett halála után, a nyomorgó művész szobáját haldoklása idején a maradék kézirataival fűtötték be. A pesti forradalom, majd a magyar szabadságharc kitörését tehát már nem érhette meg, a balsors azonban még halála után is üldözte, hiszen özvegyének lakását Buda és Pest ostromának idején egy ágyúgolyó a földög rombolta.

PETŐFI SÁNDOR: RÓZSAVÖLGYI HALÁLÁRA (RÉSZLET)

Vén muzsikus, mit vétettem én néked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb!

Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már így van, ébredj föl vén barátom, Hadd búsuljunk legalább a nótádon, Hadd búsuljunk nótádon!

Cudar nemzet bíz a magyar, hiába Nemigen néz se előre, se hátra, Elfeledte, ami történt azelőtt, A jövő meg? bánja is ez a jövőt, Bánja is ez a jövőt!

Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét, szívét megtölti a muzsika, Könnybe lábad a két szeme olyankor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor.

A RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰKIADÓ

Rózsavölgyi Márknak a magyarság iránt érzett elkötelezettségét, szeretetét, vágyait és álmait már csak fia, Rózsavölgyi Gyula (1822–1860) teljesíthette be, igaz, egészen másképp, mint ahogyan azt ő annak idején elképzelte. Rózsavölgyi Gyula ugyanis vele ellentétben már a szabadságharcot követően megkaphatta a pesti polgárságot, és elég rövid idő alatt a gyors fejlődésnek indult város egyik legelismertebb és legmegbecsültebb vállalkozója lett. Vállalata, a Rózsavölgyi Zeneműkiadó a XIX. század második felében Magyarország legnagyobb zenei kiadója lett, és működésének igazi értékét és hírnevét azzal alapozta meg, hogy főként magyar zeneművek kiadásával és népszerűsítésével foglalkozott. Az 1850-es évek elejétől fogva a Rózsavölgyi Zeneműkiadó már hangversenyek

szervezésével is foglalkozott, nyilvánosságot biztosítva ezzel az új magyar zenei tehetségeknek. Rózsavölgyi Gyula halála után, 1862-ben az Országos Nagy Képes Naptár foglalta először össze a kiadó zenei tevékenységének a magyar kultúrára, és ezen belül a hazai zeneirodalomra gyakorolt jelentős hatását. Ez a zeneműkiadó túlélve a magyar történelem legelképesztőbb viharait is, mind a mai napig működik.

SIMONFFY KÁLMÁN ÉS SZENTIRMAY ELEMÉR

A FŐJEGYZŐ

A magyar nóta műfajának egyik legnépszerűbb és legismertebb alkotójaként számon tartott Simonffy Kálmán Tápiószelén született 1832-ben, és Budapesten hunyt el 1881 decemberében. Köznemesi származású volt, családjának jövedelmei ezért elég kényelmes megélhetést biztosítottak számára, szinte az egész életén keresztül. A reformkorban, a köznemesi családok körében kialakult elvárásoknak megfelelően jogásznak tanították, és vármegyei karriert szántak neki. Ezt az előre elrendezett életutat törte meg váratlanul a forradalom és szabadságharc kibontakozása 1848/49-ben, amelynek hevülete a fiatal Simonffyt a honvédség kötelékébe sodorta, és ahol egészen a főhadnagyi rangig vitte. A szabadságharc leverését követően befejezte jogi tanulmányait és Cegléden helyezkedett el főjegyzőként. A vidám természetű fiatalember nagyon szeretett mulatni és énekelni, ezért ceglédi estéinek legnagyobb részét cigányzenekarok körében töltötte. Ezek az élményei indították arra, hogy maga is saját nótákat kezdjen el szerezni, amelyek először természetesen a szűkebb barátai körében arattak inkább sikert, később azonban a vándorló cigányprímások révén elég hamar országosan is népszerűekké váltak. Simonffy Kálmán a meglehetősen kevés zenei műveltségét autodidakta módon szerezte, vagyis zenei képzésben gyakorlatilag soha nem részesült, ezért dalainak harmonizálását kénytelen volt képzett zenészekre, így például id. Ábrányi Kornélra és Szénfy Gusztávra bízni. A zenei tehetségnek azonban egyáltalán nem volt híján, hiszen dalainak legnagyobb része országosan is ismertté vált, bár egy részük oly módon, hogy eredeti népdalként kezdték jegyezni őket. Erre a legjobb példa a Szomorúfűz ága kezdetű dala, amelyet az országban ma is szinte minden faluban énekelnek. Simonffy Cegléden sikeres dalárdát is szervezett, majd saját dalainak előadásával 1858-tól koncertkörutakat kezdett el tartani. 1860-tól 1862-ig Fátyol Károly cigány származású gordonkaművész társaságában sikeres nyugati hangversenykörúton vett részt. Hazatérése után először Pest vármegyei jegyzőként helyezkedett el, majd rövidesen Esztergom vármegye főjegyzője lett. A helyi, vármegyei politikában a

kezdetektől fogva igen aktívan részt vett, és ennek köszönhetően 1872 és 1875 között a Deák-párt országgyűlési képviselője is lehetett.

SIMONFFY KÁLMÁN – BORUTH ELEMÉR: SZOMORÚFŰZ ÁGA…

Szomorúfűz ága hajlik a virágra, Fáj a szívem érted, falu szép leánya! Fáj a szívem érted, de te azt nem bánod, Van Néked nálamnál gyönyörűbb virágod.

Kinek van, kinek van kút az udvarában, Aranyos diófa pitvar ajtajában. Aranyos diófa, szagos a levele, Mért nincs minden lánynak igaz szeretője.

SIMONFFY NÉZETEI A ZENÉRŐL

„Zeneirodalmunk története meg fogná mutatni, hogy zeneköltészeti reformjaink jobbára idegen érdekben történtek. Emlékezzünk Rózsavölgyire, ki körjeivel majdnem kivetkőzteté eredeti jellegéből zenénket; ismert, nem ismert műfilozófiai nézlet által vezéreltettek, mígnem az igazi népdalok tanulmányozása megteremté az óhajtott sikert és a valódi kiindulópontra bukkantak. Majd a Jászságban,

majd beljebb az Alföldön több helyütt, majd Szabolcs-megyében került elő egyegy jó zeneíró, mint egy–egy oltvány, hogy nemesíthessék az anyafát, és tovább is láthatni gyümölcsöt. Az igazi nemzeti zenészet alakjai mai nap már megvannak, és ki nem röstelli a tanulmányozást, többé nem kénytelen sötétben tapogatózni. Megtanultunk szólni a nép nyelvén, mint a próféták, és egyszerűen, mint az evangélium. Sohasem volt még módjában a magyar zeneköltészetnek ily nemzeties megújhodás. Ezelőtt néhány évvel még azt mondá egyik fiatalabb zsurnalisztánk: miért csinálunk mi népdalokat, midőn csinál magának a nép többet és jobbat, milyet és mennyi mi bírunk? Lelkem mélyében elszomorodott e kérdésen, midőn tapasztalám, hogy még sajtókezelőink közt is találkozik, ki nem tudja, hogyha magára a népre hagyjuk, valamint a nyelvet ki nem fejlesztette volna, úgy zenéjét sem fejleszthetné, hanem megmaradna azon primitív állapotban, hol a civilizációtól távolabb eső népek zenéjét tengeni szemléljük. Még akkor e pont körül soknak magyarázni kellett, mert soknak érthetetlen volt. Ma nem az többé. Magyarázat jelenleg az egész zeneirodalom; de még dönthetetlenebb azon hazai ösztön, mely a szellem életébe csudálatosan szövi be magát és mintegy isteni ujjmutatás szerint dolgozik.”

A LISZT-VITA

Liszt Ferenc 1859-ben egy könyvet jelentett meg a cigányokról és a cigányzenéről, amelyben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyarnak tekintett muzsika tulajdonképpen a cigányoktól ered. A Liszt iránt megnyilvánuló hazai tisztelet és csodálat ellenére ez a nézete a magyar zenei életben óriási felháborodást váltott ki, miután műve itthon is ismerté vált 1861ben Heckenast Gusztáv (1811–18789) híres könyvkiadója révén. Hamarosan heves vita bontakozott ki a magyar népzenéről, melyet egyes lapok, így például a Delejtű is gerjesztettek: Eddig azt hittük (s hisszük folyvást), hogy a zene magyar, fő ápolója (bár nem mindig javára) a cigány. Liszt úr ellenkezőleg arra tanít, hogy a zene cigány, s csak ápolása illeti a magyart (…)” Liszt nézetének legfőbb ellenzője és támadója Simonffy Kálmán lett, aki egy kemény hangú levélben rótta meg a nagy zeneköltőt: „A közvélemény ön ellen van, s íme tudósítom, hogy meg kell önt mindazon szigorra,l melyet megérdemel, cáfolnom.” A levélben Simonffy hazafiatlansággal vádolta meg Lisztet, aki ezt nem hagyhatta szó nélkül, és ezért válaszolt a levélre: „Ami a hazafiságot illeti,

azért okszerűen senki sem róhat meg, s ha majd megolvassa könyvemet, meglátja, hogy azt kiváltképpen hazám iránt táplált forró ragaszkodásom érzete sugallta.” A levélváltás nyilvánosságra került, és nagy zavart keltett, hiszen Liszt nézetét a magyar zenéről senki nem fogadta el, ugyanakkor Simonnffy durva hangnemét az európai hírű művésszel szemben szintén sokan kifogásolták. Nyilvánvalónak tűnt, hogy mivel Simonffy zenéje még csak meg sem közelíthette Liszt művészetét, ezért a zeneelmélet terén próbálta meg vele felvenni a versenyt, amint ez a Hölgyfutárban megjelent nyilatkozatából is kitűnik: „Azt, hogy nagyon szigorú levelet írtam Liszt úrnak, nem veheti rossz néven attól, aki számos év óta tanulmányaim tárgyává tevén a nemzeti zenét és annak cigány kezelőit, közöttük forogván szüntelen (…).” Liszt a továbbiakban nem vette fel a kesztyűt, és nem törődött többé Simonffy egyre szaporodó megnyilatkozásaival. Azt azonban mégsem tudta megjegyzés nélkül hagyni, hogy itthon egyesek Simonffyt a magyar Schubertnek merik nevezni: „(…) most már valóban csak az van hátra, hogy Bécsben Schubertet az osztrák Simonffy-nak nevezzék.” A Liszt-vita többi résztvevője is, így például Bulyovszky Gyula (1827–1883) ügyvéd és újságíró, gróf Fáy István (1809–1862) muzsikus és mecénás, Újfalussy Mihály (1835 k.–?) újságíró és zenekritikus, illetve Szénfy Gusztáv (1819–1875) zeneszerző Simonffyhoz hasonlóan alapvetően érzelmi alapon vitatták Liszt állításait, egyedül csak Erdély nagy polihisztora, Brassai Sámuel (1797–1897) volt az, aki tudományosan megalapozott érvekkel cáfolta Liszt megállapításait. A Liszt-vitáról összességében elmondható, hogy a zeneóriásnak ebben a művében nem volt igaza, ugyanakkor mégis hangneme és stílusa, valamint természetesen jóval kisebb tehetsége miatt Simonffy került ki veszteséggel a vitából, hiszen emiatt fokozatosan kiszorult a magyar zenei életből. Simonffy az 1870-es évek elején még ott serénykedett a Zeneakadémia felállítása körül, sőt még egy zenei ösztöndíjat is alapított, végül azonban művészi kudarcai miatt élete végén a világtól elvonulva elborult az elméje.

LAJTHA LÁSZLÓ A NÉPIES MŰZENÉRŐL

„Arra a kérdésre, hogyan keletkezik egyáltalán a népies műzene és milyen

kapcsolatban van a népzenével, egy hasonlattal válaszolok. Gondoljuk el, hogy egy úri hölgy vesz parasztvásznat, amilyent a parasztasszony odahaza lenből készít, hozzá szőrpamutot, melyet a parasztok odahaza festettek meg. Megtanulja a parasztöltést, előveszi egy népi hímzés mintáját, és most ez az úri asszony lemásolja a paraszthímzést. Mi ez a termék, népművészet, vagy úri művészet? Senki sem tudja megmondani, de én feltétlenül azt tartom, hogy népművészet, mert a népművészetnél kikapcsolódik az egyéniség, ott az egyén átadott a következő generációnak egy motívumot és a mű maga a fontos, sőt még nem tesz hozzá semmit. Ilymódon el tudom tehát képzelni, hogy egy népies műzene-költő egész pontosan, sőt még szakembereket megtévesztően tud népzenét utánozni. Medgyaszay Vilma véletlenül egy példát is megénekelt erre: az Utca-utca nem népdal, hanem műdal, Szentirmaitól való, nem pedig Bartók és Kodály népdalként adták ki. Nem volna egyetlen szerzőnek sem célja, hogy népdalhamisítványokkal árassza el zenekultúránkat, mert mindenesetre megvan a módja arra, hogy a megtévesztésig ennek közelében maradjon és mindazon ízeket, melyeket a népművészet termel, átmentse. A népies műzenének még egy történelmi értéke van, az, hogy minden idegen hatást meghagyott, átszűrt, és így engedte tovább a néphez.”

A GAZDATISZT

Simonnfy Kálmán dalainak népszerűségén a magyar nótaszerzők egy egész nemzedéke tudott felnőni. Kortársai közül a műfaj jeleseiként említést érdemelnek Thern Károly (1817–1886), Szénfy Gusztáv (1819–1875), Nyizsnyai Gusztáv (1829–1882), Matók Béla (1829–1897) és Dankó Pista (1858–1903). Simonffy mellett a népies műzene legjelesebbike és leghíresebbike mégis az 1830-ban Horpácson született Szentirmay Elemér lett, akinek az eredeti családi neve vadasfai és zsidi Németh János volt. Szentirmay fiatal korában mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, majd ezt követően gazdatisztként helyezkedett el a Zichy, illetve a Széchenyi grófok dunántúli birtokain. Némi pénzt összegyűjtve később földet vásárolt Alsószentiványon, ahol gazdálkodóként tevékenykedett. Ebben az időben kötött barátságot Vajda János (1827–1897) költővel, akinek néhány versét meg is zenésítette. Szentirmay ugyanis az 1850-es években kezdett el komponálással foglalkozni. Rendszeresen nem tanulhatott zenét, mivel erre a gazdálkodás mellett nem volt elég ideje,

mégis környezetében először naturalista zongoristaként szerzett magának hírnevet. Mivel a gazdálkodásból nem sikerült megélnie, ezért egy ideig szolgabíróként működött, majd hivatalnok lett. Eközben egyre több dala és csárdása jelent meg nyomtatásban, amelyek elég gyorsan ismertekké és népszerűekké váltak az egész országban. A nótaszerzők addigi hagyományaival ellentétben dalai szövegének többségét maga írta, sőt hangszeres darabokat (Első szerelem, 1853) is komponált. A szövegírást annyira megszerette, hogy a dalszövegek mellett novellák és színművek írásával is megpróbálkozott, ezek azonban korántsem arattak olyan sikert, mint dalai.

NÓTÁS KATA

Szentirmay Elemért egész életében vonzotta a színpad, ezért nótáinak többsége eredetileg népszínművek betétszámaként lett komponálva. A népszínmű műfaja eredetileg Bécsből származott, és a magyar színpadokon a XIX. század második felében elterjedt el. A népszínmű a magyar zenés-táncos színpadi szórakoztatás egyik legsajátosabb műfajává vált, hiszen ezek alakjai alapvetően a magyar mese- és mondavilág ismert alakjai voltak, így például Tündér Ilona vagy Háry János, de nagy hangsúlyt kaptak bennük a népi hőstípusok, és a betyárromantika is. A külföldi hatások fokozatos eltűnésével ezt a meglehetősen valótlan, de rendkívül népszerűvé vált műfajt már mint az egyetlen valóban sajátosan magyar színpadi teremtményt kezdték el ünnepelni. Míg a kiegyezést megelőző időszakban a népszínművek hangulatát a mélabú és a nagy romantikus érzelmek hatották át, addig a kiegyezést követően egyre idillikusabbá váltak, ugyanakkor viszont cselekményük egyre kuszább és érthetetlenebb lett. A parasztromantika jegyében népviseletbe öltöztetett színészek gyakran a történettől teljesen függetlenül fakadtak dalra, illetve a cselekményt folyvást táncbetétekkel szakították meg. A nézők természetes elsősorban a népszínműben elhangzó dalokért, illetve azok előadóiért váltottak jegyet a színházba. A népszínmű koronázatlan királynőjének Blaha Lujza (1850–1926) számított, hiszen a legnagyobb színpadi sikereit éppen a népszínművekben aratta, és nevével olyannyira összefonódott ez a műfaj, hogy a végén már őt magát, vagyis színpadi jelenlétét azonosították magával a műfajjal. Blaha Lujza ugyanakkor a népies műdalokat és a magyar nótákat is egyaránt kiválóan, hallgatóságára óriási hatást kiváltva tudta előadni. Nem véletlen tehát, hogy Szentirmay Elemér sok

dalát is éppen Blaha Lujza tette országosan népszerűvé. Szentirmay Elemér 1865-ben biztosítási tisztviselőként Pesten telepedett le, és ettől kezdve olyan nagy sikert aratott népszínművek betétdalait alkotta meg, mint amilyenek A falu rossza, a Sárga csikó vagy a Piros bugyelláris. Mégis a leghangosabb sikereit a Nótás Kata dalbetéteivel érte el, amelyeknek szinte mindegyike önálló életre kelt, sőt némelyiket az ország több vidékén népdalokként kezdték el énekelni. Összesen mintegy négyszáz dalt írt, és ezek közül az 1873-ban komponált Csak egy szép lány van a világon kezdetű nótája aratta a leghangosabb és legtartósabb sikert. Sok elismerést szerzett még számára az Ez a kislány azt hiszi, a Sárga ugorkának zöld a levele, a Gyászba borult az életem temiattad, a Jázminbokor kihajlik az utcára, a Csongrádi kis barna, a Zsebkendőm négy sarka és a Szálldogál a fecske kezdetű dalai is. Szentirmayt műveinek megbecsüléseként az 1880-as évek elején az Országos Daláregyesület is megválasztották. A nagy megbecsülésnek örvendő idős nótaszerző élete utolsó szakaszában Cinkotára vonult vissza, és csendben itt is hunyt el 1908 októberében.

TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN

SEBESTYÉN DEÁK

Tinódi Lantos Sebestyén életéről a legtöbb információt históriás énekeinek személyes utalásaiból ismerhetjük. Valószínűleg 1510-ben született a Baranya vármegyei Tinódon. Szüleinek a nevét nem ismerjük, de Tinódi I. Ferdinánd királytól (1526–1564) kapott nemesi levelének egyik utalásából arra következtethetünk, hogy valamilyen tisztes polgári foglakozást űztek. A szegénynek nem mondható, de alacsony származású szülők taníttatták fiúkat, ami ebben a korban egyáltalán nem számított általánosnak. Tanulmányai során elsajátította a lantművészetet. A korabeli lantosok, akiket latinul lutinistáknak neveztek, olyan többnyire közrendű származású, világi szemléletű és képzett emberek voltak, akik latinos műveltséggel rendelkeztek. Maga Tinódi ilyen lantosnak tekintette magát, és műveit ezért leginkább Sebestyén deák néven jegyezte. Első gazdája a kor egyik legnagyobb hatalmú főura, Török Bálint (?-1551) lett. Tinódi az ő egyik fontos erősségben, Szigetváron élt egészen 1542-ig. Maga Török Bálint a három részre szakadó Magyarország politikai anarchiájának egyik legerőszakosabb birtokszerzője, és hatalmaskodó főura volt. A II. Lajos király (1516–1526) mohácsi halálát követő kettős királyválasztás után birtokainak gyarapítása reményében I. Ferdinánd oldalára állt, ám később, 1536ban elárulta, és I. Szapolyai János király (1526–1540) egyik fő támogatója lett. János királytól számos birtokot nyert, megszerezte többek között Hunyad várát és Debrecen városát. János király halálakor – Fráter György, Izabella királyné és Petrovics Péter mellett – a csecsemő János Zsigmond egyik gyámjának választották. Karrierjének ezzel a csúcsára is ért, mivel Izabella királynét 1541ben elkísérte Hódító Szulejmán szultán (1520–1566) Pest melletti táborába, ahol azonban a török uralkodó elfogatta, majd Isztanbulba vitette, és ott bezárták a Héttoronyba. Török Bálint itt is halt meg tíz esztendei rabság után. Urának fogságba esése miatt Tinódi 1542-ben kénytelen volt elhagyni Szigetvárt, és ettől kezdve vándorlantosként igyekezett magának megélhetést találni.

MAGYARORSZÁG SZOMORÚ ROMLÁSA

Tinódi Lantos Sebestyén életében Magyarországon sorsfordító események sora következett be. A mohácsi csata utáni kettős királyválasztás ugyanis már a magyar történelem egyik legtragikusabb fejezetét vetítette előre. Az ország nyugati felét birtokló Habsburg Ferdinánd király és az ország keleti felén uralkodó Szapolyai János között azonnal kirobbant a belháború, így az ország katonai erőit nem lehetett egyesíteni a török fenyegetéssel szemben. Ráadásul Szapolyai trónjának megtartása érdekében elfogadta a szultáni udvar támogatását, gyámkodását is. A belső anarchia állandósulását kihasználva 1536ban a törökök ismét hódításba fogtak, és elfoglalták a Száva-folyó völgyének egyes vidékeit. Ez az esemény, illetve annak felismerése, hogy saját erejükből nem képesek legyőzni egymást, végül jobb belátásra bírták a két makacs uralkodót, és egyezkedni kezdtek. Ennek eredménye lett azután a 1538. február 24-én megszületett az úgynevezett váradi békeszerződés: „Az Ferdinánd király sok háborúság után hogy megértette látván, hogy haddal János királynak semmit nem tehet, békességre fordítá az dolgát. Mely békesség szerzésre Váradra küldte az Károly császárnak fő emberét, János püspököt. János király is beküldte két főurát Hispániába, az Frangepán Ferenc kalocsai érseket és Brodarics István szerémi püspököt, Károly császárhoz Toledóba. Ez két fejedelem között mindaddig járának, hogy az békességet megszerzék Várad városában úgy, hogy hótig János király szabadon maradjon magyari királyságában, hóta után Ferdinándra ha élne, és az ő gyermekeire szállana az magyari királyság. Ferdinánd is tartozik az János király fiának, ha lenne, és feleségének minden atyjától való örökséget megadni.” A váradi egyezményben tehát Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János kölcsönösen elismerték egymás királyságát, de kimondatott, hogy János király halála után az ő országrésze is Ferdinándra száll. Ezzel az ország hivatalosan két részre szakadt, bár ezt az állapotot akkor csak ideiglenesnek hitték. János királynak a lengyel király leányával, Jagelló Izabellával 1539-ban megkötött házasságából 1540. július 7-én fiúval született, aki a János Zsigmond nevet kapta. János király fia megszületésekor már haldoklott, és titokban tartott végrendeletében figyelmen kívül hagyva a váradi egyezséget arra intette a magyar rendeket, hogy ne válasszanak Habsburg királyt halála esetén. Ferdinánd

János király halálát követően a váradi egyezmény betartását követelte. A csecsemő János Zsigmond gyámjaként szinte teljhatalomra szert tett Martinuzzi Fráter György (1482–1551) azonban megtagadta a szerződés végrehajtását, és egy sebtében összehívott országgyűléssel királlyá választatta a gyermeket. Ferdinánd ezért újból sereggel támadt Budára. Az ekkor már eléggé nyíltan törökbarát politikát folytató Fráter György a szultánhoz fordult katonai segítségért. Ekkor ismét török had jelent meg Buda falai alatt, ahol le is győzték a Habsburg uralkodó haderejét. Fráter György azonban elszámította magát, mert bár a törökök eddig már kétszer visszaadták Budát, most azonban megszállták és Magyarország középső részeivel együtt a saját birodalmukhoz csatolták, ezáltal Magyarországot három részre szakítva szét. Fráter György ekkor belátta törökbarát politikájának tragikusan téves voltát és ezért egyezkedni kezdett Ferdinánd királlyal. 1541. december 29-én Ferdinánd és Szapolyai János özvegye, Izabella királyné követei között létrejött a gyalui egyezmény, amely lényegében a váradi egyezmény főbb pontjait erősítette meg, azzal a kikötéssel, hogy a szerződés csak abban az esetben lép életbe, ha Ferdinándnak sikerül az ország egész területéről kiűzni a törököt. Ferdinánd azonban katonai téren ismét kudarcot vallott, Izabella ezért végül kénytelen volt elfogadni a törökök gyámkodását. 1551-ben Fráter György még egy kísérletet tett a váradi egyezség tartalmának végrehajtására és lemondatva János Zsigmondot átadta Erdélyt Ferdinánd megbízottainak abban a reményben, hogy sikerül végre az ország egységét helyreállítani. Minthogy azonban az Erdélybe bevonult osztrák seregek nem bizonyultak elegendőnek egy újabb török támadás kivédésére, ezért Fráter György időnyerés céljából tárgyalásokat kezdett a délvidéki török pasákkal. Castaldo, az Erdélyben tartózkodó osztrák hadvezér ezt árulásnak tekintette, és ezért Fráter Györgyöt meggyilkoltatta 1551 decemberében. Ráadásul a korábbi években kiépített magyar végvári rendszer lerontására valóban meg is indult az újabb török hadjárat 1552-ben Ahmed vezér és Ali budai pasa vezetésével. Elfoglalták külön-külön Temevárt, Lippát, Drégelyt, majd a két török haderő Szolnoknál egyesült és Eger ostromára indult. A várat védő Dobó István és Mekcsey István azonban a hatalmas túlerővel szemben is képes volt diadalt aratni, reménységet és önbizalmat öntve a korabeli magyarság lelkébe.

A VÁNDORLANTOS

Az 1542-ben indult vándoréveket Tinódi Lantos Sebestyén szűkebb pátriájában, a Dél-Dunántúlon való kóborlással kezdte. Több török elleni csatában is részt vett ekkortájt, és az egyik ütközetben a bal kezén meg is sebesült. Baranyában először Istvánffy Imre, majd később, 1543-ban Daruvárott Werbőczi Imre fogadta őt szolgálatába. Miután a sikertelen védelmi harcokat követően Baranya és Tolna vármegyék a törökök kezére kerültek, Werbőczi Imre feladta a további küzdelmeket és Erdélybe vonult vissza. Tinódi azonban nem követte őt, hanem újabb vándorútra indult. Valószínűleg ott volt 1545-ben a felvidéki Nagyszombatban megtartott országgyűlésen, ezt követően nem sokkal viszont Báthory András szatmári várkapitány nyírbátori udvarába került. A Báthory család somlyói ágából származó András közeli rokonságban állt azzal a Báthory Istvánnal (1533–1586), akit 1571-ben erdélyi fejedelemnek, majd 1576-ban lengyel királynak is megválasztottak. Báthory András tehát a korszak egyik legjelentősebb főurának számított, így nem csoda, hogy 1549-ben az ő udvarában került sor a Magyarország nyugati területeit birtokló I. Ferdinánd és az erdélyi területeket a kiskorú Szapolyai János Zsigmond nevében kormányzó Fráter György egyezkedő tárgyalására. A török kiűzését és az ország újraegyesítését célul kitűző nyírbátori tárgyalások eredményesen zárultak. Fráter György ígéretet tett János Zsigmond és anyja, Izabella királyné lemondatására abban az esetben, ha I. Ferdinánd haderővel biztosítja a keleti végek védelmét, illetve kiűzi a törököt az ország középső területeiről. A tárgyalásokat figyelemmel kísérő Tinódinak ekkor alakult ki az a meggyőződése, hogy a török uralomtól az országot csak a bécsi udvarnak van esélye megszabadítani, és ebből a megfontolásból lett végül a Habsburgok híve. A Habsburgok iránt feléledt szimpátiája is szerepet játszhatott abban, hogy ekkoriban elhagyta Nyírbátort és az I. Ferdinánd uralma alá tartozó Kassa városába költözött.

HISTÓRIÁS ÉNEKEK

A XVI. században a história és a krónika szavakon ugyanazt értették, ráadásul verses és prózai műveket egyaránt jelöltek velük. A korabeli, rendkívül sokszínű tartalommal bíró énekirodalom műfaji megjelölésére a históriás ének megnevezést szokás használni. Ezek a históriás énekek, mint Tinódi esetében is,

lehettek történeti tárgyúak, vagy regényes, szerelmi témájúak. A történeti tárgyú históriás énekek egy részét azért nevezik tudósító éneknek, mert a mű valamilyen korabeli, közelmúltbeli eseményekről tudósított, míg a régmúlt eseményeit megörökítők a krónikás ének megjelölést kapták. Mivel a históriás énekeknek inkább hallgatótábora volt, mint olvasótábora, ezért szerzőik főként lantkísérettel adták elő őket. Ebből fakadóan a históriás énekeket nemcsak irodalmi, hanem zenei műfajnak is lehet tekinteni. A XVI. századból mintegy százötven históriás éneket ismerünk. A kor legtermékenyebb szerzője Tinódi Lantos Sebestyén volt, akinek 25 éneke maradt fenn, amelyből 17 tudósító jellegű, ezért nagyon fontos kordokumentumok is. Cronica nevű gyűjteményes művében 22 históriás éneke maradt fenn, 23 maga által komponált melódiával együtt.

EGRI HISTÓRIÁNAK SUMMÁJA (RÉSZLETEK)

Summáját írom Eger várának, Megszállásának, viadaljának, Szégyenvallását császár hadának, Nagy vígasságát Ferdinánd királynak.

Urak halljatok szép csuda dolgot, Mint az úristen ada vígságot: Mutat hozzátok irgalmasságot, Az pogányokon álla bosszúságot. …………….

Az Eger vára rossz kőfal vala, Nagy helyen vala, szakasztva vala, Szép lakóhelye püspöknek vala, Drága monostor közepette vala.

Sőt mint két várnak tornya, bástyája, Gyakor helyeken tapasztott palánkja, Egynéhány helyen töltése, dombja, Azokon feláll álgyúja, taraszkja. …………….

Az vitéz Dobó István fő hadnagy, Mecskei István társa más hadnagy Jó Pető Gáspár harmad fő hadnagy, Zoltai István az negyedik hadnagy.

Köztük Bornemissza jó Gergely deák Ötödik hadnagy jó királynak, Fügedi János az káptalannak, Hadnagya vala egri pap uraknak.

Vala ezeknek nagy vitézségük, Minden ügyekben nagy bölcsességük, Kikhöz hallgatnak sok jó legények, Az krónikában megvagyon az ő nevek. ……………..

Felhágnak, másznak pogány törökek, Nagy sok zászkókat törésre visznek, Allaht kiáltanak, dobok zöngenek Lőnek, hajítanak, igen emberködnek. ……………..

Rettenetes nagy öldöklés vala, Mind az két félben sok megholt vala, Szegény Mecskei megsérült vala, Szégyen törökök ott vallottak vala. ………………

Ám szégyenükre eltágulának, Dobjuk fakadva elbúsulásnak, Sok főnépeket ők siratának,

Magyar vitézek nagy hálát adának.

CRONICA

Czeczei Lénárt kassai várkapitány 1548-ban vette pártfogásába Tinódi Lantos Sebestyént, aki azután egészen 1553-ig élt itt a város megbecsült polgáraként. Ebben az öt esztendőben számos históriás éneket írt. Nyughatatlan vére 1553ban mégis újabb vándorlásra késztette őt. Először Debrecenbe ment, majd onnan Békés, Bihar és Arad vármegyék érintésével a kis-küküllői Bonyhára utazott. Bonyhai vendégeskedése során alkotta meg leghíresebbé vált históriás énekét, az Egri históriának summá-ját. A Kis-Küküllő vidékét elhagyva Kolozsvárra ment, ahol históriás énekeinek összeszerkesztéséből megszületett fő műve, amelynek a Cronica címet adta. A Hoffgreff György nyomdájában kinyomtatott Cronica 1554-ben meg is jelent Kolozsváron. Művészetének céljait Tinódi művének előszavában fogalmazta meg: „Tinódi Sebestyén minden rendbéli olvasó jámboroknak köszönetet és istenben való imádságot! Ez jelenvaló könyvecskét szerzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó várak, várasok rontó és várban szorult magyar vitézeknek lenne tanúsága üdvösséges, tisztességes megmaradásukra, az pogány ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozzanak; mert mint illik lélek szerint szerént az ördöggel, testtel, és ez világgal karonként az jó keresztényeknek hadakozni: ugyanez világ szerént és az pogány ellenséggel illik tusakodni, ellene állani, örök életet nyerni. Lám, az hadakozás, emberöldöklés régen kezdődött (…). Mindezek korta hallván: készöríttetém énmagamat ez szegény eszemnek ezeknek gondviselésre foglalnom, és egynéhány históriát megírnom (…). Igazmondó jámbor vitézektől, kik ez dolgokban jelen voltak, értekeztem; sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, azmi keveset írtam, igazat írtam (…).” A Cronica megírásának évében Tinódi I. Ferdinánd királyhoz folyamodott nemesi rangért. Egyik pártfogója, a későbbi évek neves történetírójává és polihisztorává vált Zsámboky János (1531–1584) a Cronicát lefordította latin nyelvre, és az uralkodó ebben a fordításban el is olvasta. I. Ferdinándra igen nagy hatással volt a mű, különösen Tinódi énekmondói teljesítménye, és ezért

megítélte számára a nemesi rangot. A kiérdemelt nemességére oly büszke Tinódi címere legfontosabb jelképének a lantot választotta.

MEGUNVÁN IMMÁR E FÖLDI MUZSIKÁT

A jelentős dunántúli birtokokkal rendelkező Nádasdy Tamást (1498–1562) I. Ferdinánd király szolgálataiért 1537-ben horvát bánná, 1540-ben országbíróvá, 1554-ben pedig Magyarország nádorává nevezte ki. A Habsburg uralkodó kegyéből 1553-ban bárói rangra is emelkedett Nádasdy Tamás 1535-ben vette feleségül azt a Kanizsai Orsolyát (?–1571), aki családjának utolsó sarja volt, és ezért Szapolyai János király 1532-ben fiúsította, ami lehetővé tette számára a hatalmas Kanizsai birtokok megöröklését. A Nádasdy család központja a dunántúli Sárvár volt, amelynek olaszbástyás, reneszánsz erődjét éppen Nádasdy Tamás kezdte el kiépíteni. A Kanizsai Orsolyával kötött házassága révén a Nádasdy és a Kanizsai birtokok egyesültek, és ennek köszönhetően az ország egyik legnagyobb birtokállománya került a Nádasdy család kezére. Tinódi Lantos Sebestyén 1552 óta egyre gyakrabban panaszkodott különböző nyavalyáira, ám ezek az egyre súlyosbodó betegségek sem nem tántoríthatták el őt országos vándorlásaitól. Tinódi 1555 nyarán egy nyugat-dunántúli utazásra indult, amelynek során ismeretséget kötött Nádasdy Tamással. Olyannyira sikerült elnyernie a nádor rokonszenvét, hogy rögvest a szolgálatába is fogadta őt. Az ország ügyei azonban Nádasdyt hamarosan a királyi udvarba szólították, Tinódit ezért sárvári udvarába küldte felesége, Kanizsai Orsolya szárnyai alá. A sárvári várban Tinódi hamarosan megbetegedett, és 1556 januárjában nagy hirtelenséggel elhunyt. Haláláról Nádasdy Tamást az egyik udvari embere, Perneszich György tudósította az 1556. január 31-én keltezett levelében: „Tinódi Sebestyén, megunván immár e földi muzsikát, megtért az égiekhez, hogy ott, az angyalok között sokkalta jobbat tanulhasson; tetemét e hónap utolsó előtti napján a sári atyák mellé helyeztem. Haldokolva pedig még rám parancsolt, hogy én se sokáig maradjak itt, hanem kövessem őt, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát.”

WEINER LEÓ

A ROSSZ TANULÓ

A Budapesten 1885-ben született Weiner Leó kisgyermekkorától kezdve nagyon szerette a zenét. A muzsikálás iránti vágyától hajtva zongorázni tanult, ám nagyon hamar kiderült, hogy ehhez nincsen kellő virtuozitása. Ez sem vette el a kedvét és elhatározta, hogy mindenképpen a zenének kötelezi el magát, és vagy zeneszerző, vagy pedig zenetudós lesz. Az első igazán nagy, személyes zenei élményeit Sauer Emil (1862–1942) és Dohnányi Ernő (1877–1960) koncertjei jelentették számára, akiknek a muzsikái egészen elvarázsolták őt. Dohnányival később nemcsak megismerkedett, hanem egy életre szóló barátságot is kötött. Az ábrándos, fellegekben járó ifjú Weiner a középiskolában nagyon rossz tanuló volt, mivel a muzsikán kívül szinte semmi sem érdekelte. Évről-évre bukdácsolt, és tanárai nem jósoltak neki túl reményteljes jövőt, olyannyira, hogy még arról is meg voltak határozottan győződve, hogy az érettségi vizsgát sem lesz képes letenni. Az végül sosem derült ki, hogy képes lett volna-e leérettségizni, mert szerencséjére már tizenöt esztendősen felvették a Zeneakadémiára, ahol Hans Koessler növendéke lett. A zeneakadémiai tanulmányait zeneszerzés szakon 1901 és 1906 között végezte, és már ekkoriban a legnagyobb új zenei reménységnek tekintették. Már korai kompozíciói megmutatták azt, hogy romantikus hajlamának megfelelően a modern törekvések helyett inkább a klasszikus zene hagyományait igyekszik követni. Zeneakadémiai évei alatt így a szimfonikus zene mellett főként a hagyományos kamarazenében lelte meg az igazi örömét.

SZERENÁD ÉS FARSANG

Weiner Leó 16 éves korától kezdve foglakozott tudatosan zeneszerzéssel, első művei még főként zongoraátiratok voltak. Zeneakadémiai vizsgadarabnak

készítette el 1906-ban a Farsang című zenekari művét, amely egyszeriben híressé tette őt, mind itthon, mind pedig a nemzetközi koncertpódiumokon. A mű olyan hamar meghódította a zenekedvelő közönséget, hogy a legtöbb hazai zenekar igyekezett azt a műsorára tűzni. Csáth Géza (1887–1919) író és művészeti kritikus a Budapesti Napló egyik 1907-ben megjelent számában a szerzőt és a művet egyaránt nagy elismerésben részesítette: „A filharmonikusok mai, ötödik hangversenyének elsőrangú érdekessége egy fiatal és nagytehetségű magyar zeneszerzőnek diadalmas bemutatkozása volt. Weiner Leónak Magyar szerenádját adták elő. Már hallottuk egyszer az Operában az Akadémia zeneszerző-növendékeinek vizsgálati hangversenyén. És ma csak megerősödött a véleményünk a Magyar szerenádról is, szerzőjéről is. Igen, a várva várt magyar szimfonikus érkezett meg vele. (…) Amit ez a huszonkét éves cingár fiú a magyar ritmusokkal cselekszik, maga is kész bizonyítéka annak, hogy ő az, aki még sokat fog cselekedni nemzeti műzenénk továbbfejlesztése körül. Többek közt a magyar szimfóniát kell megcsinálnia, és meg is fogja csinálni (…)” Csáth Géza – mások mellett – megérezte tehát, hogy a klasszikus hagyományokat könnyed és üde természetességgel követő ifjú Weiner a magyar szimfonikus zene egyik legnagyobb ígérete. A Szerenád bejárta egész Európát, és ez megalapozta tartós külföldi hírnevét, hiszen ettől kezdve szinte minden új alkotását érdeklődéssel fogadták, sőt a nyugati hangversenytermekben a keletkezésük után gyakorlatilag azonnal be is mutatták azokat. Már a Szerenád megalkotását követő esztendőben, vagyis 1907-ben sikerült egy újabb hazai és nemzetközi sikert elkönyvelnie a Farsang című alkotása révén. Ennek itthoni méltatói közül Herzfeld Viktor (1856–1919) jeles zeneszerző és zenepedagógus volt a leglelkesültebb, amint azt egy 1908-ban keletkezett írása is mutat, és amit a Pester Lloyd közölt le: „A szép sikerrel [a Zeneakadémián] kezdeményezett szimfonikus estek sorozatának második előadása olyan műsorból állt, amelynél jelesebbet nem is kívánhatnánk. (…) Az ifjú Weiner Leó a Farsang-nak nevezett humoreszkjében már olyan világosan kifejeződő sajátosságot és technikai virtuozitást mutat fel, ami egy érett mesternek is becsületére válnék. Egy bizarrul komikus figura nyitja meg és zárja le a művet úgy, mintha valami Paprikajancsi könnyedén odacsapna nádpálcájával.”

SZIMFONIKUS ZENE

A klasszikus zeneirodalom legnagyobb szabású művei a szimfóniák. Minden muzsika alapanyaga a hang, amelynek egy csoportját egy időben elrendezve jön létre a ritmus, ami lehet egy- vagy többszólamú. Az összecsendülő hangok és szólamok harmóniát alkotnak, de valamely hanghoz társulhat vele össze nem csengő disszonáns, vagyis feloldást igénylő hang is, és ilyenkor diszharmóniáról beszélünk. A hangokból, ritmusból és harmóniából összeállítható legkisebb zenei egység a motívum. Az összekapcsolt motívumokat, amelyek kérdés-felelet formájában társulnak, periódusnak nevezik. Az ennél nagyobb formaalkotó elem a téma, amely tulajdonképpen nem más, mint motívumokból összeállított, jól felismerhető, egy zeneműben többször is visszatérő dallam. Az egyes zenei műfajok szerkezetében az egyenként önálló és lezárt egységek a tételek, amelyek azonban a zeneműben szervesen összetartoznak. A szimfónia például három vagy négy tételből álló mű. Az első három tétel az allegro, az andante és az allegretto, a negyedik a bécsi iskolánál a menüett, míg Beethovennél scherzo. A hangszeres zenének vannak egyszerű (egytagú, kéttagú, visszatéréses kéttagú, visszatéréses háromtagú), összetett (triós, rondó, variációs, fúga) és ciklikus (szvit, szonáta, szimfónia, versenymű) formái. A korai tánczenéből kialakult zenei, zenekari formák is beépültek a klasszikus zenébe, ezek lehetnek például a szvit, a szerenád, a menüett, a mazurka, a polonéz, a polka, a keringő, a bolero, a verbunk és a csárdás. A klasszikus zenében a legösszetettebb zenei formakészlettel a szimfónia rendelkezik, amelynél ráadásul a szerző minden egyes dallamhoz, harmóniához az általa leginkább elképzelt hangszert, vagy hangszercsoportot választ ki. A szimfónia eljátszásához ezért nagyzenekarra van szükség. A szimfonikus zenekar a XVIII. században alakult ki, a benne használt és állandósult hangszercsoportok pedig a hegedűk, a csellók és nagybőgők, a brácsák, a fa- és rézfúvósok, valamint az ütős hangszerek lettek. Először Johann Stamitz (1717–1757) alkalmazta ezt a zenekari típust Mannheimben saját szimfóniáinak eljátszásához. Ennek a mannheimi zenekarnak a jellegzetes stílusjegyeit a bécsi klasszikusok, így például Franz Joseph Haydn (1732–1809) és Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) fejlesztették tovább, a szimfonikus zene meghatározó mestere mégis Ludvig van Beethoven (1770–1827), aki a szimfonikus zenekar hangzását műveiben monumentálissá növelte.

CSONGOR ÉS TÜNDE

Weiner Leó 1912-ben nyert megbízást a Nemzeti Színháztól arra, hogy komponáljon színpadi kísérőzenét Vörösmarty Mihály (1800–11855) Csongor és Tünde című verses mesedrámájához. Vörösmarty ezt a művét még 1831-ben alkotta, ám azt a hátralévő életében már nem érhette meg, hogy darabját be is mutassák. Halála után is huszonöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy először műsorra tűzzék. A mű első bemutatása Paulay Ede (1836–1894) rendező nevéhez fűződik, aki Szigligeti Ede (1814–1878) halála után vette át a Nemzeti Színház igazgatását. A Csongor és Tünde tehát 1880-ban került először a Nemzeti Színház színpadára, ahol azután a magyar nemzeti romantika egyik legmegbecsültebb repertoárdarabja lett. A már több felújítást megért színpadi művet az 1912/13-as színházi szezonban ismét be akarták mutatni, mivel azonban a darab közismert volt, ezért a közönség becsalogatásának szándékával egy zenés változatát akarták a színpadra vinni. A mű és szerzője iránti tiszteletből természetesen olyan művészt kerestek, aki képes a darab klasszikus szellemét a zenében megragadni, így találtak rá végül Weiner Leóra. Weiner végül nem egyszerű kísérőzenét alkotott, hanem munkásságának eredményeként végül 1913 novemberére egy új, nagy zenekari apparátust igénylő zenedráma született meg. A színpadi és zenei igényesség következtében ez az alkotás olyan költséges lett, hogy emiatt később már csak ünnepi alkalmakkor mutatták be. Az Operaház színpadán 1916-ban csendült fel először a mű a Nemzeti Színház vendégjátékaként, és ezt követően a nemzet dalszínházában repertoárdarab darab maradt egészen az 1950-es évek végéig. A Csongor és Tünde zenéjét a hazai zenekritikusok az 1930-as évektől kezdve Weiner főműveként kezdték el számon tartani.

DE CSÚNYÁN MUZSIKÁL, KÉREM

Weiner Leó a zeneakadémiai tanulmányait követően nyugati tanulmányútra ment, és Bécsben, Berlinben, Lipcsében, végül pedig Párizsban képezte magát tovább. Hazatérése után a Vígoperánál helyezkedett el korrepetitorként, majd ezután meghívták a Zeneakadémiára tanítani: „A Vallás- és közoktatásügyi magyar királyi Miniszter Úr Ő Nagyméltósága az 1908. évi szeptember hó 22-én 79371. sz. a. kelt rendeletével Önt, rendkívüli tanári minőségben, a

zeneelméletnek az instrumentális tanszakon való tanításával megbízni s heti 12 órai elfoglaltságáért Önnek Kétezernégyszáz korona tiszteletdíjat utalványozni méltóztatott.” Weiner kezdetben zeneelméletet és zeneszerzést oktatott az akadémián, később, 1918-után azonban zenei érdeklődése a kamarazene felé fordult egyre inkább, és ennek megfelelően tanári működése is erre a területre kezdett el koncentrálódni. Zenepedagógusi működése során számos világhírű karmester került ki a kezei közül, ezek közé tartozik például Solti György és Doráti Antal. 1928-ban mégis egy karmester nélküli zenekart szervezett, amelynek nagysikerű produkcióit ő maga tanította be. Több vonósnégyes kialakításában és képzésében is közreműködött, az egyik később az ő nevét vette fel (Weiner-vonósnégyes), a másik pedig később Bartók Béláét. Bár zenepedagógiai működését mindvégig nagy elismerés övezte, zeneszerzői munkássága az 1930-as évek végétől kezdve itthon mégis háttérbe szorult, miközben külföldön továbbra is közkedvelt és gyakran játszott komponista maradt. Tanítványai évtizedeken keresztül legendákat meséltek személyiségéről, bogarasságáról, aminek következtében ő lett a Zeneakadémián a diákok által egyik legtöbbet utánzott figura. A legtöbbet azt a jellegzetes fejrázását emlegették, amikor az elsőévesek zenélését hallgatta, majd ennek végén nagy fejrázások közepette csak ennyit mondott: „De csúnyán muzsikál kérem.” Hosszú és megbecsült zenepedagógusi pályafutás után 1957-ben vonult nyugalomba, és nem sokkal később, 1960-banel is hunyt Budapesten.

MÉLTATÓ SOROK

Weiner Leó zeneszerzői munkássága külföldön sok elismerésben részesült, így például 1915-ben a 2. fisz-moll vonósnégyes című darabjáért megkapta a Coolidge-díjat. Nyugaton a darabjainak első igazán nagy népszerűsítője és sikerre vivője pályatársa, illetve kedves barátja, a tragikusan fiatalon elhunyt Kovács Sándor (1886–1918) zongoraművész volt, aki az 1900-as évek végétől gyakran koncertezett nyugaton, és Weiner minden friss művét igyekezett bemutatni. 1909 végén egy párizsi lapban hosszas méltatást is közölt Weiner zenei munkásságáról: „Hihetetlen készsége, azt, amit hall, kotta alakjában meglátni, példátlan biztossága a hatások és előidézők viszonyának megítélésében, innen csírázik ki; hírét sem hallotta még iskolának, mikor már mutatványképpen elemzi Schumannt, kimutatva minden egyes hangról, miért áll

éppen azon a helyen, abban a vonatkozásban. (…) Tanulóévei alatt igazában csak önmagától tanult; ha derék vezetője volt is, ő azért a maga útját járta. Fejlődése, – melyet megadatott minden egyes mozzanatában és egészen közelről figyelemmel követnem – valahogy a környezetétől teljességgel független, kezdettől fogva és még iskolai dolgozatokban is, végtelenül egyéni, csak önmagától befolyásolt volt.” Weiner Leó csak hosszas utánajárással tudta megszerezni Kovács méltató cikkét, amelyre azután egy meleg hangú levélben válaszolt 1910-ben: „Végre hosszas utánjárás, kérés és várás után sikerült kézhez kerítenem rólam írt cikkedet. Elolvastam. Elfogódottan olvastam, nagyon megindított, hogy mennyi szívvel, mily nagy szeretettel írsz rólam. Nagyon boldog voltam, hogy van egy ily önzetlenül szerető barátom, mint te. Köszönöm! Úgy érzem, hogy túloztál és érdemeim messze maradnak ama elismerés mögött, mely cikkedből kisugárzik. (…) Mi van az újabban elküldött kompozícióimmal, melyekért sürgönyöztél? Írj. Ölel Leód” Kovács halálával Weiner nemcsak egy nagyszerű barátot veszített el, hanem zenéjének egyik legértőbb tolmácsolóját is. Talán ennek is tudható be az, hogy Kovács – aki hazai koncertjeit is főként Wiener darabjaiból állította össze – halála után Weiner zenéje itthon fokozatosan háttérbe szorult, minthogy őutána már nem volt annak ilyen igazán lelkes és törekvő előadója.

NÉVMUTATÓ:

Ábrahám Pál (1892–1960): banktisztviselő, karmester és operettszerző. (kézirat: 3-6. old.) Ábrányi Emil (1820–1850): író, lapszerkesztő, publicista és politikus. (kézirat: 10. old.) Ábrányi Emil, ifj. 1850–1920): újságíró, költő és műfordító. (kézirat: 10. old.) Ábrányi Kornél, id. (1822–1903): zeneszerző és zeneíró. (kézirat: 7–10, 13, 48, 55, 56, 123, 137, 142, 145. old.) Ábrányi Kornél, ifj. (1849–1913), író, újságíró és politikus. (kézirat: 10. old.) Adler Adél: Erkel Ferenc felesége. (kézirat: 58. old.) Ady Endre (1877–1919): a modern magyar költészet egyik megteremtője, író, publicista. (kézirat: 38, 39, 131, 132. old.) Aggházy Károly (1855–1918): zeneszerző, zenepedagógus és zongoraművész. (kézirat: 11–14, 69, 70. old.) Agoult, Marie d`(1805–1876) : Liszt Ferenc élettársa és gyermekeinek anyja. (kézirat: 117, 118. old.) Albert, Eugen d` (1864–1932): Párizsban élt zongoraművész és zeneszerző. (kézirat: 41. old.) Ali (XVI. század): 1551-ig budai pasa. (kézirat: 150. old.) Alvernói Bertalan (XIV-XV. század): a csíksomlyói ferences rendház alapítója (kézirat: 85. old.) Ansermet, Ernest (1883–1969): svájci zeneprofesszor és zeneesztéta. (kézirat: 127. old.)

Apaffy Mihály, I. (1632–1690): erdélyi fejedelem 1661-től haláláig. (kézirat: 87, 88. old.) Arany János (1817–1882): a legnagyobb magyar epikus költő. (kézirat: 63, 123, 131, 133. old.) Arányi Jelly (1895–1966): hegedűművésznő. (kézirat: 71. old.) Arányi Mária (1897–1977): író és lapszerkesztő. (kézirat: 77. old.) Árpád-házi I. (Szent) István (975k.-1038): az első magyar király 1000 és 1038 között. (kézirat: 51, 53, 58. old.) Árpád-házi I. (Szent) László (1048k.-1095): magyar király 1077-től haláláig. (kézirat: 51, 52, 53. old.) Árpád-házi III. Béla (1149–1196): magyar király 1172 és 1196 között. (kézirat: 51, 52, 53. old.) Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231): II. András magyar király és Meráni Gertrúd királyné leánya. (kézirat: 53. old.) Assisi Szent Ferenc (1181–1226): a ferences rend megalapítója. (kézirat: 85. old.) Auer Lipót (1845–1930): hegedűművész, koncertmester és zenepedagógus. (kézirat: 12, 136. old.) Aurevilly, Barbey d` (1808–1889): francia regényíró és műkritikus. (kézirat: 138. old.) Bach, Alexander (1813–1893): osztrák politikus, birodalmi belügyminiszter. (kézirat: 56, 62. old.) Bach, Johann Sebastian (1685–1750): német orgonaművész és zeneszerző. (kézirat: 40, 127. old.) Bacsák György (1870–1970): jogtanácsos, csillagász és geológus. (kézirat: 76. old.)

Bakfark Bálint (1507–1576): lantművész és zeneszerző (kézirat: 15–18. old.) Bakonyi Károly (1873–1926): író és újságíró, operettlibrettista. (kézirat: 75, 82, 90. old.) Balabán Imre (1889–1947): zongoraművész és népzenegyűjtő. (kézirat: 95. old.) Balásházy János (1797–1857): mezőgazdasági szakíró. (kézirat: 7. old.) Balázs Béla (1884–1949): író, műkritikus és filmesztéta. (kézirat: 21. old.) Bánffy Dezső, báró (1843–1911): magyar miniszterelnök 1895 és 1899 között. (kézirat: 73. old.) Barblan, Yvonne: svájci zongoraművész, Rácz Aladár felesége. (kézirat: 128. old.) Bárdos Artúr (1882–1974): színigazgató, rendező és színházi író. (kézirat: 4. old.) Bárdos Lajos (1899–1986): zeneszerző, zenetudós és kóruskarnagy. (kézirat: 45, 98. old.) Bartalus István (1821–1899): zenetörténész és népdalgyűjtő (kézirat: 8, 11, 21, 29, 94. old.) Bartay András (1799–1854): zeneszerző, tanár és színigazgató. (kézirat: 48, 102. old.) Bartay Ede (1825–1901): zeneszerző, tanát, ~ András fia. (kézirat: 102. old.) Bartók Béla (1881–1945): zeneszerző, zongoraművész és zenetudós. (kézirat: 1924, 41, 42, 43, 44, 45, 59, 73, 80, 89, 94, 95, 96, 100, 130, 132, 133, 147, 156. old.) Báthory András (XVI. század): szatmári várkapitány, ifj. ~ András (1566–1599) erdélyi fejedelem apja. (kézirat: 150. old.) Báthory István (1533–1586): Erdély fejedelme 1572-től, majd 1576-tól haláláig lengyel király is (kézirat: 18, 151. old.)

Batthyány József, gróf (1727–1799): 1776-tól esztergomi érsek és hercegprímás. (kézirat: 106. old.) Beer Ágost (1850–1915): újságíró és kritikus. (kézirat: 65. old.) Beethoven, Ludvig van (1770–1827): az egyik legnagyobb német zeneszerző (kézirat: 29, 44, 104, 115, 155. old.) Békeffy István (1901–1977): színműíró és kabarészerző. (kézirat: 5. old.) Benedek Elek (1859–1929): mesegyűjtő, író és lapszerkesztő. (kézirat: 37. old.) Bennewitz, Anton (1833–1882): cseh hegedűművész és zeneszerző. (kézirat: 110. old.) Beöthy László (1873–1931): színigazgató, színpadi szerző. (kézirat: 75, 76, 81, 82, 83. old.) Bercsényi Miklós, gróf (1665–1725): kuruc főgenerális (kézirat: 33. old.) Berkes Béla (XX. század): újságíró és író. (kézirat: 63. old.) Berlioz, Hector (1863–1869): zeneszerző, a modern hangszerelés és a programzene előfutára. (kézirat: 10, 117. old.) Bernát Gáspár (1810–1873): író, ~ Mihály fia. (kézirat: 104. old.) Bernát Mihály (?-1821): életrajzíró. (kézirat: 104, 105, 106. old.) Bernstein, Leonard (1918–1990): amerikai zeneszerző és karmester. (kézirat: 114. old.) Berzeviczy Vince, báró (1781–1834): a korai magyar színészet mecénása, színigazgató. (kézirat: 46. old.) Berzsenyi Dániel (1776–1836): a klasszikus verselés kiemelkedő mestere (kézirat: 28. old.) Bethlen Gábor (1580–1629): Erdély fejedelem 1613-tól haláláig. (kézirat: 87. old.)

Bethlen István, gróf (1874–1947): konzervatív politikus, Magyarország miniszterelnöke 1921 és 1931 közöt. (kézirat: 44. old.) Bezerédj Imre (1679–1708): kuruc brigadéros (kézirat: 33. old.) Bihari János (1764–1827): cigány származású zeneszerző és hegedűművész. (kézirat: 7, 25-3., 104, 106, 108. old.) Birányi Ákos (1816–1855): újságíró. (kézirat. 56. old.) Bismarck, Otto von (1815–1904): porosz, majd német kancellár. (kézirat: 126. old.) Bizet, Georges (1838–1875) francia zeneszerző, operakomponista. (kézirat: 72. old.) Blaha Lujza (1850–1926): a népszínművek leghíresebb színésznője. (kézirat: 37, 38, 81, 148. old.) Bobo, III. Celestin (1130k.-1198): pápa 1191-től. (kézirat: 53. old.) Bodnatzky, Robert: osztrák librettista, Lehár Ferenc munkatársa. (kézirat: 112. old.) Bor-Kalán nembeli Bánk (XII-XIII. század): horvát-szlavón bán, 1213-ban a Gertrúd királyné elleni merénylet részese. (kézirat: 56. old.) Boruth Elemér (1833–1886): költő, újságíró és lapszerkesztő. (kézirat: 145. old.) Böhm József (1795–1876): hegedűművész. (kézirat: 136. old.) Brahms, Johannes (1833–1897): német zeneszerző. (kézirat: 26, 58, 72, 104, 110, 124, 136, 137. old.) Brankovics György (1367–1456): szerb despota, a magyar királyok hűbérese. (kézirat: 56, 58. old.) Brassai Sámuel (1797–1897): polihisztor, egyetemi tanár. (kézirat: 54, 147. old.) Brodarics István (147–1539): humanista író, szerémi püspök. (kézirat: 149. old.)

Bruckner, Anton (1824–1896): osztrák zeneszerző és orgonista. (kézirat: 11. old.) Buday Dénes (1890–1963): operettkomponista. (kézirat: 114. old.) Bulyovszky Gyula (1827–1883): ügyvéd és újságíró. (kézirat: 146. old.) Bunkó Antal (XIX. század): cigányprímás, a szabadságharc katonazenésze. (kézirat: 62. old.) Bunkó Ferenc (1813–1889): cigányprímás. (kézirat: 62, 143. old.) Buttykay Ákos (1871–1935): operettszerő. (kézirat: 96, 114. old.) Bülow, Hans (1830–1894): német muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc veje. (kézirat: 120. old.) Castaldo, Giovanni (1500–1562): olasz származású osztrák hadvezér. (kézirat: 150. old.) Cherubini, Luigi (1760–1842): olasz származású zeneszerző. (kézirat: 116. old.) Chopin, Frédéric (1810–1849): lengyel származású zeneszerző és zongoravirtuóz. (kézirat: 7, 8, 117. old.) Cornelius, Peter (1824–1874): német zeneszerző és operaszerző. (kézirat: 65. old.) Czeczey Lénárd (1500k.-1551): 1534-től haláláig kassai várkapitány. (kézirat: 152. old.) Czeglédi István (1620–1671): református prédikátor. (kézirat: 87. old.) Czerny, Carl (1791–1857): osztrák zongoraművész és zeneszerző. (kézirat: 115. old.) Czinka Panna (1711–1772): az első ismert magyar cigányprímás, dalszerző. (Kézirat: 31-34. old.) Csáth Géza (1887–1919), író, újságíró és műkritikus. (kézirat: 20, 130, 154. old.)

Csermák Antal (1774k.-1822): zeneszerző és hegedűművész. (kézirat: 104–109. old.) Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805): a magyar felvilágosodás legnagyobb költője. (kézirat: 32, 104, 131. old.) Damokos Kázmér (XVII. század): erdélyi katolikus püspök. (kézirat: 86, 87. old.) Dankó Pista (1858–1903): cigányprímás és nótaszerző. (kézirat: 35-39, 147 old.) Dante, Alighieri (1265–1321): a reneszánsz olasz költészet elindítója. (kézirat: 73. old.) Debussy, Claude (1862–1918): francia zeneszerző. (kézirat: 94, 96, 100. old.) Delacroix, Eugéne (1799–1863): francia romantikus festő. (kézirat: 117. old.) Dembinski Henrik, gróf (1791–1864): egy ideig a magyar főerők parancsnoka az 1848/49-es szabadságharc idején. (kézirat: 49, 78. old.) Déryné Széppataki Róza (1793–1872): vándorszínész, az első magyar operaénekesnő. (kézirat: 35, 66. old.) Dobó István (1500k.-1572): egri várkapitány, főnemes. (kézirat: 150. old.) Dohnányi Ernő (1877–1960): zongoraművész, zeneszerző és karmester (kézirat: 20, 40-45, 89, 154. old.) Dohnányi Frigyes (1843–1909): tanár és zenész, ~ Ernő apja. (kézirít: 40, 132. old.) Dombi Marci (1801–1869): cigányprímás, a szabadságharc nemzetőre (kézirat: 62. old.) Doppler Ferenc (1821–1883): fuvolaművész és zeneszerző. (kézirat: 61. old.) Doráti Antal (1906–1988): világhírű karmester. (kézirat: 156. old.) Dózsa György (1470k.-1514): nándorfehérvári lovaskapitány, 1514-ben a parasztháború vezére. (kézirat: 56, 58. old.)

Drégely Gábor (1883–1944): író, színpadi szerző. (kézirat: 4. old.) Dunkl Nepomuk János (1832–1910): osztrák muzsikus és zeneszerző. (kézirat: 118, 119. old.) Dvorák, Antonin (1841–1904): cseh zeneszerző. (kézirat: 110. old.) Egressy Béni (1814–1851): színész, zeneszerző és író. (kézirat: 26, 29, 46-50, 55, 56, 61. old.) Egressy Gábor (1808–1866): drámai színész, ~ Béni bátyja (kézirat (46, 49, 50 old.) Eisemann Mihály (1898–1966): operettkomponista. (kézirat: 114. old.) Elvinus (XII. század): váradi püspök, zsolozsma és dalciklus szerző. (kézirat: 5153. old.) Emőd Tamás (1888–1938): újságíró és költő. (kézirat: 131. old.) Erdélyi Gyula (1851–1912): író és publicista. (kézirat: 48. old.) Erdélyi János (1814–1868): költő, kritikus, esztéta és filozófus. (kézirat: 104, 105, 106. old.) Érdy Lajos (1854–1918): ügyvéd és újságíró. (kézirat: 58. old.) Erkel Elek (1843–1893): karmester és operettszerző, ~ Ferenc második fia. (kézirat: 59. old.) Erkel Ferenc (1810–1893): zeneszerző, karmester és zongoraművész. (kézirat: 7, 9, 19, 26, 29, 41, 43, 47, 48, 54-59, 61, 66, 77, 104, 123, 124, 129, 141. old.) Erkel Gyula (1842–1909): zeneszerző és zenepedagógus, ~ Ferenc legidősebb fia. (kézirat: 58. old.) Erkel József, ifj. (1813–1859): tenorénekes és karnagy, ~ Ferenc öccse. (Kézirat: 54. old.) Erkel József: kántortanító és egyházi karnagy, ~ Ferenc apja. (kézirat: 54. old.)

Erkel László (1845–1896): karnagy és zenepedagógus, ~ Ferenc harmadik fia. (kézirat: 19, 59. old.) Erkel Sándor (1846–1900): karmester és zeneszerző, ~ Ferenc negyedik fia. (kézirat: 43, 59, 67. old.) Ernyey József (1846–1929): énektanár, zeneszerző és lapszerkesztő. (kézirat: 13. old.) Falk Zsigmond (1870–1935): író és szerkesztő. (kézirat: 58. old.) Fall, Leo (1873–1925): osztrák zeneszerző, opera és operettkomponista. (kézirat: 112. old.) Falzari, Felix: osztrák librettista, Lehár Ferenc munkatársa. (kézirat: 111. old.) Farkas Ferenc (1905-2000): zeneszerző és zenepedagógus. (kézirat: 45, 114. old.) Farkas Imre (1879–1976): zeneszerző, operettkomponista. (kézirat: 114. old.) Farkas Mihály (1829–1890): cigányprímás, Bihari János unokája. (kézirat: 143. old.) Farkas Ödön (1851–1912): zeneszerző és énekpedagógus. (kézirat: 80, 94. old.) Fátyol Károly (1830k.-1888): cigány származású gordonkaművész és dalszerző (kézirat: 60-63, 145. old.) Fáy István, gróf (1809–1862): muzsikus, mecénás és szakíró. (kézirat: 32, 104, 107, 108, 109, 124, 146. old.) Fáy Miklós, gróf : a Hangászati mulatságok alapítója 1830-ban (kézirat. 13. old.) Fedák Sári (1879–1955): operettprimadonna. (kézirat: 76, 83. old.) Felsőbüki Nagy Pál (1777–1857): liberális nemesi politikus. (kézirat: 29. old.) Fényes Samu (1863–1937): ügyvéd, regény- és drámaíró. (kézirat: 89. old.)

Fényes Szabolcs (1912–1986): zeneszerző, dalszerző, zenés darabok komponistája. (kézirat: 114. old.) Ferencsik János (1907–1984): karmester. (kézirat: 101, 135. old.) Feszty Árpád (1856–1914): főként vallási és történelmi tárgyú képek festője. (kézirat: 36. old.) Fiegler Géza: zongoraművész Pesten a XIX. század elején. (kézirat: 11. old.) Fodor Ernő (1878–1944): zongoraművész és zenepedagógus, iskolaalapító. (kézirat: 96. old.) Fodor Jozefin (1803–1887): francia operaéneksnő, ~ József leánya. (kézirat: 136. old.) Fodor József (1752–1828): világhírű hegedűművész. (kézirat: 136. old.) Forstner Ágost: a pozsonyi dóm orgonistája, zenepedagógus a XIX. század második felében. (kézirat: 40. old.) Földényi László (1895–1960): színész. (kézirat: 78. old.) Gaál József (1811–1866): székely eredetű író és költő. (kézirat: 48. old.) Gábor Andor (1884–1953): író, költő, műfordító és kritikus. (kézirat: 131. old.) Garay János (1812–1852): újságíró, író és költő. (kézirat: 97. old.) Gárdonyi Géza (1863–1922): író és költő. (kézirat: 35. old.) Gerencsér József: cimbalomművész. (kézirat: 129. old.) Gershwin, George (1898–1937): amerikai zeneszerző. (kézirat: 114. old.) Geyer Stefi (1888–1956): hegedűművész és zenepedagógus (kézirat: 22, 71. old.) Girardi, Alexander (1850–1918): híres osztrák komikus és operettszínész. (kézirat: 91. old.) Glatz Oszkár (1872–1958): festőművész. (kézirat: 77. old.)

Goldmark Károly (1830–1915): hegedűművész és zeneszerző. (kézirat: 64-68. old.) Gordianus, I. (Nagy, Szent) Gergely (540k.-604): egyházatya, 590-től haláláig pápa. (kézirat: 51. old.) Gózon Gyula (1885–1972): színész. (kézirat: 130. old.) Görgey Artúr (1818–1916): 1848/49-ben több alkalommal a magyar honvédség fővezére. (kézirat: 78, 136. old.) Gutkeled nembeli Lukács (?-1181): esztergomi érsek 1158-tól. (kézirat: 51. old.) Guyon Richárd (1812–1856): honvédtábornok. (kézirat: 61, 78. old.) Gvadányi József (1725–1801): császári lovasgenerális, költő és író. (kézirat: 33, 34. old.) Habsburg I. Ferdinánd (1503–1564): 1526-tól haláláig magyar és cseh király, 1556-tól német-római császár. (kézirat: 26, 149, 150, 151, 153. old.) Habsburg –Lotharingiai II. József (1741–1790): 1765-től német-római császár, 1780-tól magyar és cseh király. (kézirat: 105. old.) Habsburg Mária Terézia (1717–1780): magyar és cseh királynő 1740 és 1780 között. (kézirat: 31. old.) Habsburg V. Károly (1500–1558): német római császár, spanyol király, I. ~ Ferdinánd magyar és cseh király bátyja (kézirat: 149. old.) Habsburg-Lotharingiai I. Ferenc (1768–1835): 1792-től halálig magyar és cseh király, 1804-től osztrák császár. (kézirat: 27, 28. old.) Habsburg-Lotharingiai I. Ferenc József (1830–1916): 1848-tól osztrák császár, cseh és magyar király. (kézirat: 56, 62, 110. old.) Habsburg-Lotharingiai Rudolf (1858–1889): osztrák és magyar trónörökös. (kézirat: 128. old.) Hannover-házi IV. György: angol király 1820 és 1830 között. (kézirat: 116. old.)

Harmath Hilda (1885–1911): színésznő, hosszabb ideig a Vígszínház naivája. (kézirat: 5. old.) Harsányi Zsolt (1887–1943): író és műfordító. (kézirat: 91, 97. old.) Hatvany Lajos, báró (1880–1961): író, kritikus és irodalomtörténész. (kézirat: 133. old.) Ha Miksa (1822–1887): hegedűművész. (kézirat: 136. old.) Haydn, Franz Joseph (1732–1809): osztrák zeneszerző. (kézirat: 72, 94, 104, 112, 155. old.) Haynau, Julius (1786–1853): osztrák táborszernagy. (kézirat: 62, 78. old.) Heckenast Gusztáv (1811–1878): nyomdász, könyvkereskedő és könyvkiadó. (kézirat: 146. old.) Heltai Jenő (1871–1957): író, jeles színpadi szerző. (kézirat: 5, 82. old.) Herczeg Ferenc (1863–1954): író és újságíró. (kézirat: 90. old.) Herke Mihály: újságíró és emlékiratszerző a XIX-XX. század fordulóján. (kézirat: 37. old.) Hervé, Florimod (1825–1892): a francia operettstílus megteremtője. (kézirat: 3. old.) Herzfeld Viktor (1856–1919): hegedűművész, zeneszerő és zenepedagógus. (kézirat: 69, 80, 100, 154. old.) Hevesi Sándor (1873–1939): rendező, dramaturg, író és színigazgató. (kézirat: 81. old.) Hitler, Adolf (1889–1945): náci vezér és német kancellár 1933-tól. (kézirat: 112. old.) Hoffgreff György (?-1589k.): kolozsvári nyomdász és könyvkereskedő. (kézirat: 152. old.) Hohenzollern Albert: Poroszország hercege 1525 és 1568 között, a Teuton rend

nagymestere. (kézirat: 16, 17. old.) Hohenzollern II. Vilmos: német császár 1888 és 1918 között. (kézirat: 110. old.) Hohenzollern III. Frigyes Vilmos: 1797 és 1840 között Poroszország királya. (kézirat: 28. old.) Hollósy Kornélia (1827–1890): operaénekesnő. (kézirat: 123. old.) Honthy Hanna(1893–1978): operettprimadonna. (kézirat: 78. old.) Horthy Miklós (1868–1957): Magyarország kormányzója 1920 és 1944 között. (kézirat: 43, 44, 73, 96 old.) Hubay Jenő (1858–1937): zeneszerző és hegedűművész. (kézirat: 11, 12, 45, 6974, 75, 100, 136. old.) Huber Károly (1828–1885): hegdűművész, zeneszerző és zenepedagógus, Hubay Jenő apja. (kézirat: 69, 71, 136. old.) Hugo, Victor (1802–1885): francia romantikus regényíró. (kézirat: 117. old.) Hummel, Johannes (1778–1837): német zeneszerző. (kézirat: 104. old.) Hunyadi János (1407k.-1456): erdélyi vajda, országos főkapitány, kormányzó. (kézirat: 85. old.) Hunyadi László (1533–1457): ~ János kormányzó elsőszülött fia. (kézirat: 55, 61. old.) Hunyadi Mátyás (1443–1490): ~ János kormányzó második fia, Magyarország királya 1458 és 1490 között (kézirat: 15, 60. old.) Huszka Jenő (1875–1960): zeneszerző, a magyar operett klasszikusa. (kézirat: 4, 20, 75-79. old.) Illyés István (1650–1711): kanonok, zsoltárszerző. (kézirat: 84. old.) Indy, Vincent d` (1851–1931): francia impresszionista zeneszerző. (kézirat: 100, 101. old.)

Jacobi Viktor (1883–1921): operettkomponista. (kézirat: 114. old.) Jagelló II. Lajos (1506–1526): magyar és cseh király 1516-tól haláláig. (kézirat: 149. old.) Jagelló II. Zsigmond Ágost: Lengyelország királya 1548 és 1572 között. (kézirat: 16, 17. old.) Jagelló Izabella (1519–1559): királyné, I. Szapolyai János felesége. (kézirat: 149, 150, 151. old.) Járdányi Pál (1920–1966): zenekritikus, népzenekutató és zeneszerző. (kézirat: 98. old.) Jellasics, Josip (1801–1859): horvát bán és osztrák táborszernagy (kézirat: 49. old.) Joachim József (1831–1907): hegedűművész és karmester. (kézirat: 69, 137. old.) József Attila (1905–1937): költő. (kézirat: 131. old.) Juhász Gyula (1883–1937): költő, tanár és hírlapíró. (kézirat: 6. old.) Kacsoh Pongrác (1873–1923): zenepedagógus és zeneszerző. (kézirat: 4, 19, 8083, 96, 114 old.) Kadosa Pál (1903–1983): zongoraművész és zeneszerző. (kézirat: 98. old.) Kájoni János (1629k.-1687): szerzetes, zeneszerző és orgonaépítő. (kézirat: 8488. old.) Kalbeck, Max: osztrák librettista, Lehár Ferenc munkatársa. (kézirat: 111. old.) Káldy Gyula (1838–1901): karmester és zenetörténész (kézirat: 31. old.) Kalkbrenner, Chrisitian (1755–1846): német származású francia zeneszerző és zenepedagógus. (kézirat: 7. old.) Kálmán Imre (1882–1953): zeneszerző, operettkomponista (kézirat: 4, 89-92., 111, 114. old.)

Kálózdi Jancsi (1812–1882): cigányprímás és csárdásszerő. (kézirat: 61. old.) Kanizsai Orsolya (?-1571): Nádasdy Tamás nádor felesége. (kézirat: 153. old.) Károlyi Mihály, gróf (1875–1955): politikus, Magyarország első köztársasági elnöke. (kézirat: 42, 102. old.) Katona József (1791–1830): jogász és drámaíró. (kézirat: 56. old.) Kazinczy Ferenc (1759–1831): író, költő és nyelvújító. (kézirat: 106, 123. old.) Kecskeméti Vég Mihály (XVI. század): énekszerző és zsoltárfordító. (kézirat: 44. old.) Kelemen László (1760–1814): színész ás színházigazgató. (kézirat: 66. old.) Kellér Andor (1903–1963): író és újságíró. (kézirat: 75, 82. old.) Kellér Dezső: kabarészerző és konferanszié, operettlibrettista. (kézirat: 78. old.) Kemény Dezső (1871–1937): zeneszező és egyházi karnagy. (kézirat: 96. old.) Kern Aurél (1871–1928): zenekritikus és szeneszerző. (kézirat: 82. old.) Kerner István (1867–1929): hegedűművész és karmester (kézirat: 12, 44 old.) Kernstok Károly (1873–1940): festő és grafikus. (kézirat: 100. old.) Kerpely Jenő (1885–1954) gordonkaművész. (kézirat: 96. old.) Kersch Ferenc (1853–1910): orgonaművész és zenepedagógus. (kézirat: 19. old.) Kisfaludy Károly (1788–1830): dráma- és elbeszélésíró, költő. Halála után, 1831-ben hozták létre tisztelői a sokáig igen nagy tekintélynek örvendő Kisfaludy-társaságot. (kézirat: 10, 28. old.) Kiss Áron (1845–1908): pedagógus és néprajzi gyűjtő. (kézirat: 94. old.) Klapka György (1820–1892): honvéd tábornok. (kézirat: 48, 49, 61, 139. old.)

Klein Henrik (1756–1832): zeneszerző, zenetanár és zeneigazgató. (kézirat: 54. old.) Kocsis Zoltán (sz. 1952): zongoraművész és karmester. (kézirat: 98. old.) Kodály Zoltán (1882–1967): zeneszerző, zenetudós és néprajzkutató. (kézirat: 20, 21, 22, 41, 42, 43, 44, 45, 73, 89, 93-99, 100, 129, 132, 14.7 old.) Koessler János (1853–1926): német származású zeneszerző, orgonaművész és a Zeneakadémia zeneszerzés tanára (kézirat: 20, 41, 69, 71, 75, 89, 93, 94, 154. old.) Komjáti Károly (1896–1953): operettkomponista. (kézirat: 114. old.) Kondor Ernő (1884–1951): színész és nótaszerző. (kézirat: 130. old.) Konti József (1852–1905): operettszerző és karmester. (kézirat: 83. old.) Kósa György (1897–1984): zongoraművész és zeneszerző. (kézirat: 45. old.) Kossuth Lajos (1802–1894): reforkori politikus, államférfi, Magyarország kormányzó elnöke. (kézirat: 49, 61, 78. old.) Kosztolányi Dezső (1885–1936): költő és író. (kézirat: 130. old.) Kovács Sándor (1886–1916): zongoraművész és zenepedagógus. (kézirat. 96, 156, 157. old.) Kökény Ilona (1891–1947): színész és énekes. (kézirat: 130. old.) Kölcsey Ferenc (1790–1838): költő és reformpolitikus. (kézirat: 28, 48, 55, 104 old.) Kultsár (Kulcsár) István (1760–1828): író, szerkesztő és színigazgató. (kézirat: 30. old.) Kun Béla (1886–1939): a magyar kommunista mozgalom egyik megteremtője és vezetője. (kézirat: 43. old.) Kun László (1869–1939): karmester, cimbalomművész és zeneszerz. (kézirat: 100. old.)

Kurtág György (sz. 1926): világhírű szeneszerző. (kézirat: 129. old.) Lábass Juci (1896–1932): népszerű operettprimadonna. (kézirat: 5. old.) Lajtai Lajos (1900–1966): operettszerző. (kézirat: 114. old.) Lajtha László (1892–1963): zeneszerző és népzenekutató (kézirat: 23, 95, 100– 103. old.) Lavotta János (1764–1820): hegedűművész és zeneszerző. (kézirat: 7, 29, 72, 104–109. old.) Lázár Bernát (XIV-XV. század): székely bíró. (kézirat: 87. old.) Lázár István, gróf (XVI-XVII. század): főkirálybíró, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nagybátyja. (kézirat: 87. old.) Lázár István, gróf, ifj. (1626–1679): a székelyek főkirálybírája. (kézirat: 87. old.) Lebstück Mária (1830–1892): honvédtiszt. (kézirat: 77, 78. old.) Lehár Ferenc (1870–1948): világhírű operettkomponista. (kézirat: 4, 110–114. old.) Lehár Ferenc, id. (1838–1898): katonakarmester, ifj. ~ Ferenc apja. (kézirat: 110. old.) Lengyel Menyhért (1880–1974): író, színpadi szerző. (kézirat: 21. old.) Léon, Victor: osztrák librettista, Lehár Ferenc munkatársa. (kézirat: 112. old.) Liedl Ferenc (1855–1900): hegedűművész. (kézirat: 89. old.) Liszt Ádám (1783–1827): tiszttartó, ~ Ferenc apja. (kézirat: 115, 116. old.) Liszt Ferenc (1811–1886): zongoravirtuóz és a XIX. század egyik legnagyobb zeneszerzője. (kézirat: 7, 9, 10, 11, 20, 26, 27, 29, 40, 41, 45, 48, 57, 62, 63, 65, 67, 69, 72, 73, 100, 102, 115–121, 122, 123, 129, 136, 137, 138, 141, 146. old.) Makinszka, Vera Natasa: lengyel-orosz származású táncosnő, Kálmán Imre

felesége. (kézirat: 92. old.) Mann, Thomas (1875–1955): német író. (kézirat: 133. old.) Márkus Alfréd (1888–1946): operettszerző. (kézirat: 114. old.) Maróthi György (1715–1774): zeneeszéta és zenepedagógus. (kézirat: 122. old.) Martinuzzi Fráter György (1482–1551): szerzetes, királyi tanácsos, esztergomi érsek. (kézirat: 149, 150, 151. old.) Martos Ferenc (1875–1938): újságíró és író, operettlibrettista. (kézirat: 75, 76, 77. old.) Massenet, Jules (1842–1912): francia zeneszerző, operakomponista. (kézirat: 72. old.) Matók Béla (1829–1897): nótaszerző. (kézirat: 147. old.) Mátray Gábor (1797–1875): zeneszerző és zenetörténész. (kézirat: 11, 13, 25, 28. old.) Medgyaszay Vilma (1885–1972): színész, sanzonénekesnő. (kézirat: 130, 131, 133, 147. old.) Mekcsey István (?-1553): egri várnagy. (kézirat: 150. old.) Mengelberg, Willem (1871- ): világhírű holland karmester. (kézirat: 97. old.) Menuhin, Yehudi (1916–1999): világhírű hegedűművész (kézirat: 23. old.) Mérei Adolf (1877–1918): író és színházi rendező. (kézirat: 75. old.) Mészáros Lázár (1796–1858): honvéd altábornagy, honvédelmi miniszter. (kézirat: 78. old.) Mielhac, Henri: osztrák librettista, Lehár Ferenc munkatársa. (kézirat: 112. old.) Mihalovich Ödön (1842–1929): zongoraművész és zeneszerző (kézirat: 12, 57, 94. old.)

Molnár Antal (1890–1983): bárcsaművész, zeneesztéta és zeneszerző. (kézirat: 95, 96, 100. old.) Molnár Ferenc (1878–1952): író, színpadi szerző. (kézirat: 83. old.) Molnár Gál Péter: műkritikus és író. (kézirat: 134. old.) Monterverdi, Claudio (1567–1643): olasz zeneszerző, az első opera megalkotója. (kézirat: 3. old.) Mosonyi Mihály (1815–1870): zeneszerző és zeneíró. (kézirat: 8, 9, 56, 59, 63, 122–125, 129, 142. old.) Mozart, Wolfgang Amadeus (1756–1791): osztrák zeneszerző, operakomponista. (kézirat: 73, 112, 155. old.) Musset, Alfred de (1810–1857): francia romantikus költő. (kézirat: 117. old.) Nádasdy Tamás (1498–1562): horvát bán, országbíró, nádor. (kézirat: 153. old.) Nádor Mihály (1882–1944): zene- és dalszerző. (kézirat: 130. old.) Nagy Endre (1877–1928): író, kabarészerző és konferanszié. (kézirat: 130, 131. old.) Napóleon, Bonaparte (1769–1821): 1804 és 1815 között I. Napóleon néven francia császár (kézirat: 27, 28. old.) Nikisch Artúr (1855–1922): neves karigazgató és karmester (kézirat: 12, 72. old.) Nursiai Szent Benedek (480k.-547): a bencés rend alapítója (kézirat: 51. old.) Nyáray Antal (1868–1920): színész és énekes. (kézirat: 130. old.) Nyizsnyai Gusztáv (1829–1882): nótaszerző. (kézirat: 147. old.) Obernyik Károly (1814–1855): a magyar társadalmi dráma egyik megteremtője. (kézirat: 50. old.) Offenbach, Jacques (1819–1880): párizsi muzsikus, a francia operett

legnagyobb alakja. (kézirat: 3. old.) Orczy László, báró (1750–1807): titkos tanácsos, főispán. (kézirat: 105. old.) Orleans-i Lajos Fülöp: Franciaország királya 1830 és 1848 között. (kézirat: 117. old.) Ormándy Jenő (1899–1985): hegedűművész és karmester. (kézirat: 71. old.) Oszmán-dinasztiai I. (Fenséges, Hódító) Szulejmán: török szultán 1520 és 1566 között. (kézirat: 149. old.) Paganini, Niccolo (1782–1840): olasz hegedűvirtuóz. (kézirat: 117. old.) Pagerie, Josephine (1763–1814): francia császárné, I. Napóleon első neje. (kézirat: 92. old.) Palotásy János (1831–1878): hegedűművész, zeneszerző, dalegyleti karnagy. (kézirat: 124. old.) Pártos Gusztáv (1895–1947): színész. (kézirat: 78. old.) Pásztory Ditta: zongoraművész, Bartók Béla felesége (kézirat: 23. old.) Patikárius Ferenc, id. (1827–1870): cigányprímás és zeneszerző. (kézirat: 62, 128, 143. old.) Patikárius Ferenc, ifj. (1865–1896): cigányprímás és hegedűművész. (kézirat: 128. old.) Paulay Ede (1836–1894): rendező, színigazgató. (kézirat: 155. old.) Pauli Richárd (1835–1901): operaénekes és dalszerző. (kézirat: 71. old.) Paulini Béla (1881–1945): újságíró és karikaturista. (kézirat: 97. old.) Pázmány Péter (1570–1637): eszergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció kiemelkedő alakja. (kézirat: 93. old.) Pekár Gyula (1867–1937): atléta, író, politikus, 1919-től 1921-ig kultuszminiszter. (kézirat: 90. old.)

Perszenich György (XVI. század): köznemes. (kézirat: 153. old.) Petőfi Sándor (1823–1849): a magyar romantikus költészet legnagyobb alakja. (kézirat: 35, 48, 49, 50, 61, 73, 81, 82, 131, 141, 143. old.) Petrovics Péter (1485k.-1557): temesi bán. (kézirat: 149. old.) Pilutius, Vitus (XVII. század): moldvai ferences rendházfőnök. (kézirat: 88. old.) Piros Józsi (XIX. század): neves cigányprímás. (kézirat: 128. old.) Pityó József (1790–1888): cigányprímás és vadászkürtös. (kézirat: 62. old.) Popper Dávid (1843–1913) gordonkaművész. (kézirat: 72, 100. old.) Porter, Cole (1891–1964): amerikai zeneszerző és jazzmuzsikus (kézirat: 114. old.) Pósa Lajos (1850–1914): költő és ifjúsági író. (kézirat: 37. old.) Rácz Aladár (1886–1958): világhírű cimbalomművész, zenei átiratok szerzője. (kézirat: 126–129. old.) Rácz Laci (1867–1943): cigányprímás, id. ~ Pál 36. gyermeke, ifj. ~ Pali testvére. (kézirat: 90, 127. old.) Rácz Pál, id. (1830–1886): katonazenész és cigányprímás, ~ Aladár nagyapja. (kézirat: 126, 127, 128. old.) Rácz Pali, ifj. (XIX. század): cigányprímás, ~ Aladár apja. (kézirat: 90, 126. old.) Radics Lajos (XIX. század): neves cigányprímás. (kézirat: 128. old.) Radnai Miklós (1892–1935): zeneszerző, operaházi igazgató. (kézirat: 100. old.) Rákóczi Ferenc, II. (1676–1735): erdélyi fejedelem, a magyarok vezérlő fejedelme (kézirat: 33, 61, 83, 104. old.) Rákóczi György, II. (1621–1660): Erdély fejedelme 1648-tól haláláig. (kézirat: 87. old.)

Rákosi Jenő (1842–1929): író, publicista és lapkiadó. (kézirat: 43, 76. old.) Rákosi Szidi (1852–1935): drámai színésznő. (kézirat: 76. old.) Rameau, Jean Philippe (1683–1764): francia zeneszerző. (kézirat: 96. old.) Ránki Dezső (sz. 1952): zongoraművész. (kézirat: 98. old.) Ránki György (1907–1992): zeneszerző, zenés darabok komponistája. (kézirat: 114. old.) Ravel, Maurice (1875–1937): francia zeneszerző. (kézirat: 96, 100. old.) Reger, Max (1873–1916) német zeneszerző. (kézirat: 96. old.) Reinitz Béla (1878–1943): zongoraművész és dalszerző. (kézirat: 43, 130–135. old.) Remcsák Antalné (XIX. század): zongorapedagógus. (kézirat: 89. old.) Reményi Antal (1825–1912): földrajzi utazó és szakíró, ~ Ede bátyja. (kézirat: 139. old.) Reményi Ede (1828–1898): zeneszerző és hegedűművész. (kézirat: 8, 136–139. old.) Reményi Ede, ifj. (1862–1908): műfordító, ~ Antal fia. (kézirat: 139) Révész Géza (1878–1955): zenepszichológus és hangfilozófus. (kézirat: 89. old.) Richter János (1843–1916): európai hírű zongorista és karmester. (kézirat: 12, 43, 64 old.) Rigó Jancsi (?-1927): híres cigányprímás. (kézirat: 128. old.) Roberson, Paul (1940–1971): világhírű jazzmuzsikus. (kézirat: 134. old.) Romanov I. Miklós: orosz cár 1825 és 1855 között. (kézirat: 119. old.) Romanov I. Sándor: 1801 és 1825 között orosz cár. (kézirat: 28. old.)

Romanova, Anna Pavlovna: orosz főhercegnő, I. Miklós húga. (kézirat: 119, 120. old.) Rossini, Antonio (1792–1869): olasz operakomponista. (kézirat: 118. old.) Rózsavölgyi Gyula (1822–1860): zeneműkiadó és hangversenyszervező, ~ Márk fia. (kézirat: 137, 143. old.) Rózsavölgyi Márk (1789–1848): zeneszerző és hegedűművész. (kézirat: 7, 55, 140–144. old.) Rubinstein, Anton Grigorjevics (1829–1894): orosz származású zeneszerző és zongoraművész. (kézirat: 20, 48, 65. old.) Ruzitska György (1789–1869): zeneszerző és karmester. (kézirat: 54. old.) Ruzitska Ignác (1777–1833): hegedűművész, zeneszerző és karmester. (Kézirat: 27, 28, 108. old.) Ruzitska József (1775–1824): az első magyar opera szerzője. (kézirat: 55, 66. old.) Sacher, Paul (1906–1999): világhírű svájci karmester. (kézirat: 23. old.) Sági Balog Jancsi (1803–1876): cigányprímás. (kézirat: 61. old.) Saint-Cricq, Carolin, grófnő: Liszt Ferenc első szerelme. (kézirat: 116. old.) Salieri, Antonio (1750–1825): olasz zeneszerző és operakomponista. (kézirat: 65, 115. old.) Sand, George, eredetileg: Aurore Dupin (1804–1876): francia femeinista írónő. (kézirat. 117, 119. old.) Sándor Emma (1863–1958): zeneszerző és műfordító, Kodály Zoltán felesége. (kézirat: 96. old.) Sárközi Ferenc (1820–1882): cigányprímás, honvédhadnagy. (kézirat: 61, 62, 143. old.) Sauer Emil (1862–1942): zeneszerző és muzsikus. (kézirat: 154. old.)

Savelli, III. Honorius (XII-XIII. század): 1216-tól 1227-ig pápa. (kézirat: 85. old.) Sayn-Wittgenstein, Karolin, hercegné: Liszt Ferenc szerelme és élettársa. (kézirat: 119, 120. old.) Scarlatti, Alessandro (1659–1725) olasz zeneszerző. (kézirat: 96, 127. old.) Schiff András (sz. 1953): zongoraművész. (kézirat: 98. old.) Schlögel Lajos (1855–1894): katonazenész és karmester. (kézirat: 110. old.) Schmidt Konstantin (XVIII-XIX. század): barokk építész. (kézirat: 86. old.) Schodelné Klein Róza (1811–1854): szoprán énekesnő. (kézirat: 55. old.) Schönberg, Arnold (1874–1951): osztrák zeneszerző. (kézirat: 100. old.) Schubert, Franz Peter (1797–1828): osztrák zeneszerző. (kézirat: 94, 146. old.) Schumann, Alexander Robert (1810–1856): német romantikus zeneszerző. (kézirat: 94, 137. old.) Schunda Vencel József (1845–1923): hangszerkészítő. (kézirat: 129. old.) Sebestyén Gyula (1887–1954): néprajzkutató. (kézirat: 94. old.) Seiber Mátyás (1902–1960): zeneszerző. (kézirat: 98. old.) Seprődi János (1874–1923) zenetörténész és néprajzi gyűjtő. (kézirat: 94. old.) Seregélyes Mátyás (XVII. század): szerzetes, zsoltárfordító. (kézirat: 87. old.) Seress Rezső (1889–1968): zongorista és dalszerző. (kézirat: 130–135. old.) Shakespeare, William (1564–1616): reneszánsz angol költő és drámaíró. (kézirat: 50, 112. old.) Simonffy Kálmán (1832–1881): főjegyző és népies műdalok szerzője. (kézirat: 63, 124, 145–148. old.)

Singer Ödön (1830–1912): hegedűművész. (kézirat: 136. old.) Solti György (1912–1997): világhírű karmester (kézirat: 156. old.) Somlyai Miklós (1598–1661): ferences rendházfőnök. (kézirat: 86. old.) Somlyó Zoltán (1882–1937): költő és újságíró. (kézirat: 131. old.) Somossy Károly (1837–1902): cirkusz, orfeum és varietéigazgató. (kézirat: 4, 130. old.) Stamitz, Johann (1717–1757): német zeneszerző és muzsikus. (kézirat: 155. old.) Stein, Leo (1872–1947): osztrák író, Lehár Ferenc és Kálmán Imre több operettjének szövegírója. (kézirat: 91, 111. old.) Stock, Samuel Frederick: zenetörténeti munkák szerzője a XIX. század elején (kézirat: 16. old.) Stradal, August (1860–1930): francia író és műkritikus. (kézirat: 8. old.) Straus Lajos (1835–1899): hegedűművész. (kézirat: 136. old.) Straus, Oscar (1870–1954): osztrák zeneszerző. (kézirat: 112. old.) Strauss, ifj. Johann (1825–1899): a „keringőkirályként” elhíresült bécsi zeneszerző operettszerzőként is sikeressé vált. (kézirat: 3, 91, 112. old.) Strauss, Johann id. (1804–1869): osztrák zeneszerző, ifj. ~ Johann apja. (kézirat: 112. old.) Strauss, Richard (1864–1949): német zeneszerző, operakomponista. (kézirat: 100. old.) Sullivan, Arthur Seymour (1842–1900): a Shakespeare műveihez írt kísérőzenéje mellett az angol operett egyik megteremtőjeként vált ismertté. (kézirat: 3. old.) Szabados Béla (1867–1936): zeneszerző és zenepedagógus. (kézirat: 83. old.) Szabó Ferenc (1902–1969): zeneszerző. (kézirat: 98. old.)

Szabó Lőrinc (1900–1957): költő és műfordító. (kézirat: 103. old.) Szabolcsi Bence (1899–1973): zenetörténész. (kézirat: 98. old.) Szalai József: cimbalomművész. (kézirat: 129. old.) Szálasi Ferenc (1897–1946): nyilas pártvezér. (kézirat: 45. old.) Szalay László (1813–1864): reformpolitikus és történetíró. (kézirat: 30. old.) Szántó Tivadar (1877–1934): zongoraművész és zeneszerző. (kézirat: 23. old.) Szapolyai János (1487–1540): erdélyi vajda, majd Magyarország király 1526 és 1540 között (kézirat: 16, 149, 150. old.) Szapolyai János Zsigmond (1540–1571): választott magyar király, majd 1570-től a független Erdély első fejedelme. (kézirat: 18, 150. old.) Széchenyi István, gróf (1791–1860): a refomkor kiemelkedő politikusa és mecénása. (kézirat: 29, 131. old.) Szeleczky Zita (1915–1999): színésznő. (kézirat: 78. old.) Szemere Bertalan (1812–1869). Reformkori politikus, az első felelős magyar kormány belügyminisztere, majd 1849-ben miniszterelnök. (kézirat: 10. old.) Szemere Pál (1785–1861): ügyvéd, író és esztéta. (kézirat: 28, 106. old.) Szenczi Molnár Albert (1574–1639): nyelvtudós, filozófus és zsoltárköltő. (kézirat. 88. old.) Szendy Árpád (1863–1922): zonogoraművész és zenepedagógus (kézirat: 12, 100. old.) Szénfy Gusztáv (1819–1875): zeneszerző, zenei szakíró és népdalgyűjtő. (kézirat: 124, 145, 146, 147. old.) Szentirmay Elemér (1836–1908): zeneszerző. (kézirat: 145–148. old.) Szentpétery Zsigmond (1798–1858): színművész (kézirat: 49. old.)

Szép Ernő (1884–1953): költő és író. (kézirat: 131. old.) Szervánszky Endre (1911–1977): klarinétművész és zeneszerző. (kézirat: 98. old.) Szigeti József (1892–1973): világhírű hegedűvirtuóz. (kézirat: 71. old.) Szigligeti Ede (1814–1878): színpadi szerző, színigazgató. (kézirat: 124, 155. old.) Szilágyi Erzsébet (?-1483): Hunyadi János kormányzó felesége, ~ Mátyás király anyja. (kézirat: 55. old.) Szilágyi László (1898–1942): újságíró és operettlibrettista. (kézirat: 78. old.) Szirmai Albert (1880–1967): operettkomponista. (kézirat: 114. old.) Szlovák Henriette: Rózsavölgyi Márk felesége. (kézirat: 140. old.) Szőllősy-Szabó Lajos (1802–1882): színész és táncművész. (kézirat: 142. old.) Sztravinszkij, Igor Fjodorovics (1882- ): orosz származású zeneszerző. (kézirat: 127. old.) Táborszky Mihály (1805–1884): hegedűművész. (kézirat: 136. old.) Tasnádi Bálint (XVII. század): szerzetes, zsoltárfordító. (kézirat: 87. old.) Temesváry János (1891–1962): hegedűművész és zenepedagógus. (kézirat: 96. old.) Thaly Kálmán (1839–1909): politikus, történész és költő. (kézirat: 48. old.) Thern Károly (1817–1886): népies műdalok szerzője. (kézirat: 147. old.) Thill Nándor: a lipótvárosi egyház karnagya az 1850-es évek elején. (kézirat: 8. old.) Thomán István (1862–1940): zongoraművész, zongorapedagógus és zeneszerző (kézirat: 11, 12, 20, 41. old.)

Thuráni Károly (1806–1872): muzsikus és zenetanát. (kézirat: 122.) Tinódi Lantos Sebestyén (1505–1556): lantművész, énekmondó és zeneszerző (kézirat: 15, 149–153. old.) Tisza Kálmán (1830–1902): politikus, magyar miniszterelnök 1875 és 1890 között. (kézirat: 77, 81. old.) Tomacelli, IX. Bonifác (1350–1404): 1389-től haláláig pápa. (kézirat: 85. old.) Tompa Mihály (1817–1868): romantikus költő. (kézirat: 48. old.) Toscanelli, Arturo (1867–1957): világhírű olasz karmester. (kézirat: 97. old.) Tóth Aladár (1898–1968): zenetudós és zeneesztéta. (kézirat: 131. old.) Tóth Elek: cimbalomművész. (kézirat: 129. old.) Török Bálint (?-1551): főnemes, nándorfehérvári bán. (kézirat: 149. old.) Törzs Jenő (1887–1946): a két világháború közötti időszak egyik legnagyobb színésze. (kézirat: 5. old.) Trefort Ágoston (1817–1888): reformpolitikus és kultuszminiszter. (kézirat: 13. old.) Újfalussy Mihály (1835k.-?): újságíró és zenekritikus. (kézirat: 146. old.) Vadnay Károly (1832–1902): újságíró, író és kabarészerző. (121. old.) Vajda János (1827–1897): költő. (kézirat: 147. old.) Vályi István: református pap a XVIII. században, a cigányok eredetének első hazai kutatója. (kézirat: 25. old.) Vecsey Ferenc (1893–1935): világhírű hegedűművész virtuóz. (kézirat: 71, 73. old.) Verdi, Giuseppe (1813–1901): olasz romantikus zeneszerző, az opera mestere. (kézirat: 9, 48. old.)

Veress Sándor (1907–1992): népzenekutató és zeneszerző. (kézirat: 98. old.) Vidor Ferike (1889–1970): vígjátéki színésznő és kabaréénekesnő. (kézirat: 130. old.) Vieuxtemps, Henri (1820–1881): francia hegedűművész. (kézirat: 70. old.) Vikár Béla (1859–1945): néprajzkutató és műfordító. (kézirat: 21, 94. old.) Vincze Zsigmond (1874–1935): operettszerző. (kézirat: 114. old.) Vitkovics Mihály (1778–1829): író, a népies műköltészet egyik kezdeményezője. (kézirat: 28. old.) Volkmann Róbert (1815–1883): német származású zeneszerző, a magyar zenepedagógia egyik kiválósága. (kézirat: 9, 71. old.) Vörösmarty Mihály (1800–1855): romantikus költő és drámaíró. (kézirat: 48, 49, 155. old.) Wagner, Cosima (1837-930): Liszt Ferenc lánya, Richard Wagner felesége. (kézirat: 120, 121. old.) Wagner, Richard (1813–1883): a legnagyobb német operakomponista. (kézirat: 10, 43, 66, 72, 119, 120, 121, 123, 124. old.) Waldbauer Imre (1892–1952): hegedűművész. (kézirat: 96, 100. old.) Waldbauer József (1861–1920): hegedűművész. (kézirat: 69. old.) Wein Margit: jeles operaénekesnő, 1901-től a Zeneakadémia énektanára. (kézirat: 10. old.) Weiner Leó (1885–1960): zeneszerző és zenepedagógus. (kézirat: 20, 45, 89, 96, 154–157. old.) Willner, Alfred (1859–1929): osztrák librettista, Lehár Ferenc munkatársa. (kézirat: 112. old.) Windisch-Gräetz, Alfred (1787–1862): az osztrák seregek fővezére a magyar szabadságharc idején. (kézirat: 49. old.)

Zapf Antal: zongoraművész Pesten a XIX. század elején. (kézirat: 11. old.) Zathureczky Ede (1903–1959): hegedűművész. (kézirat: 71, 73, 74. old.) Zerkovitz Béla (1882–1948): műépítész és zeneszerző. (kézirat: 81, 114, 130. old.) Zongot Zsigmond (XVII. század): nagyváradi püspök. (kézirat: 86. old.) Zsámboky János (1531–1584): történetíró, polihisztor. (kézirat: 153. old.)

FELHASZNÁLT IRODALOM:

Abonyi Lajos: A mi nótáink Pest, 1864. Ábrányi Kornél Megjelent: Zeneközlöny, 1902/1. szám. Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és működése Budapest, 1895. Ábrányi Kornél: Jellemképek a magyar zenevilágból Budapest, 1900. Ábrányi Kornél: Mosonyi Mihály Pest, 1872. Ács Pál – Jankovics József – Kőszeghy Péter: Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény Budapest 1998. Ady Endre összes versei Budapest, 1929. Alexa Károly (szerk.): Magyar zsoltár Budapest, 1994. Alpár Ágnes: Reinitz-dalok a színpadon Megjelent: Népszabadság 2003. október 27./hétfő. Altmann, Wilhelm: Goldmarks Kammermusik Megjelent: Die Musik 1914–15. II. Bálint István (szerk.): Adalékok a 16-20. századi magyar művelődés történetéhez Budapest, 1987. Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok Budapest, 1994. Balla Károly: Emlékcsillámok Megjelent: Zenészeti Lapok II/212. szám. Balog, André: Lehár király Megjelent: http://wwwbmc.hu/muzsika/0005/lehar.htm Barát Endre: Bolygótűz Budapest, 1966. Bárdos Artúr: Az új színpad Budapest, 1911.

Bartalus István: 100 Magyar népdal Pest, 1861. Bartalus István: Magyar Orpheus. Vegyes tartalmú zenegyűjtemény Pest, 1869. Bartha Dénes (szerk): Zenei lexikon I-II. Budapest, 1965. Bartók Béla – Kodály Zoltán: Magyar népzene tára Budapest, 1959. Bartók Béla: Liszt Ferenc. Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémián. Megjelent: http://wwwmek.nt.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/doc/22596.htm Bartók Béla: Liszt-problémák Megjelent: Zenetudományi Tanulmányok III. Budapest, 1955. Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek zenéje Budapest, 1934. Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján Budapest, 1984. Benda Kálmán (szerk.): Magyarország történeti kronológiája I-III. Budapest, 1989. Berkes Béla: Családi hegedű Budapest, 1944. Berlász Melinda: Lajtha László Budapest, 1984. Bernát Gáspár: Lavotta élete Pest, 1857. Berza László (szerk.): Budapest Lexikon I-II. Budapest, 1993. Birányi Ákos: Pesti forradalom Pest, 1848. Bíró Andrea: Bihari János (1764–1827) Megjelent: http://www.atit.hu/palyazat/biro_a.htm Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél Budapest, 1962. Bónis Ferenc: Aggházy Károly emlékezete Megjelent: Muzsika 1959/3. szám. Bónis Ferenc: Bartók Béla élete képekben és dokumentumokban Budapest, 1980.

Bónis Ferenc: Csermák Antal kamarazenéje Megjelent: Új Zenei Szemle, 1952. Bónis Ferenc: Egressy Béni és a Szózat útja Megjelent: http://www.kortarsonline.hu/9806 Bónis Ferenc: Erkel Budapest, 1954. Bónis Ferenc: Még egyszer az elfelejtett Bartók önéletrajzáról Megjelent: Tiszatáj, 1962/2. szám. Bónis Ferenc: Mosonyi Mihály önéletrajzi töredéke Megjelent: Muzsika 1960/10. szám. Breuer János: Fejezetek Lajtha Lászlóról Budapest, 1992. Brown, Howard Mayer: A reneszánsz zenéje Budapest, 1980. Bulyovszky Gyula: Csevegés az olvasóval Megjelent: Nefelejts 1859/24. szám. Cenner Mihály (szerk.): Magyar színészportrék katalógusa Budapest, 1973. Colocci, Adriano: Gli Zingari Torino, 1889. Csányi Attila: A magyar muzsikáról röviden Megjelent: http://www.port.hu/kultura/info/muzsika.thm Csenki Imre – Csenki Sándor: Népdalgyűjtés a magyarországi cigányok között Budapest, 1943. Csomasz Tóth Kálmán: A XVI. század magyar dallamai Budapest, 1958. Csorba László – Velkey Ferenc: Reform és forradalom (1790–1849) Debrecen, 1998. Csörsz Rumen István – Sudár Balázs: „Trombita, rézdob, tárogató…” A török hadizene és Magyarország Enying, 1996. Dankó Pista 100 éve halt meg Megjelent: http://www.radio.hu/index.php/read/25489 Dankó Pista: Szegény Laci Szeged, 1888.

Demény János: Bartók Béla levelei Budapest, 1955. Dézsi Lajos: Tinódi Lantos Sebestyén Budapest, 1912. Ditrói Mór: Komédiások Budapest, 1929. Dobszay László – Szendrei Janka: A magyar népdaltípusok katalógusa Budapest, 1988. Dobszay László: A magyar dal könyve Budapest, 1984. Dobszay László: A magyar népének I. Veszprém, 1995. Dobszay László: Magyar zenetörténet Budapest, 1984. Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet I-IV. Szekszárd, 1991. Domokos Pál Péter: A csíkszobotfalvi Kájoni-kézirat Megjelent: Zenei Szemle, 1929. Domokos Pál Péter: Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században Budapest, 1978. Domokos Zsuzsa: Zenetörténet – műzene Megjelent: Magyar Kódex 4., Budapest, 2000. Dömötör János: Divatos nóták a fővárosban Megjelent: Vasárnapi Újság, 1873/259. szám. Dömötör Tekla: Magyar népszokások Budapest, 1983. Dömötör Tekla: Magyar színháztörténet Budapest, 1962. Eősze László: Az opera útja Budapest, 1972. Eősze László: Kodály Zoltán élete képekben Budapest, 1957. Eősze László: Örökségünk Kodály Budapest, 2000. Eősze László: Zoltan Kodaly. His life and Work London, 1962.

Erdélyi János: Lavotta életrajza Megjelent: Regélő Pesti Divatlap, 1842. Erdélyi János: Népdalok és Mondák I-III. Pest, 1846-48. Fábián Imre: Hubay Jenő emlékezete Megjelent: Muzsika 1958/9. szám. Fabó Bertalan (szerk.): Erkel emlékkönyv Budapest, 1910. Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése Budapest, 1908. Falus Elek (szerk.): Halhatatlan szerelem Budapest, 1930. Falvy Zoltán: A magyar zene története Budapest, 1980. Fáy István: Csermák Antal Megjelent: A Nagy Világ Képekben, 1855. Fáy István: Régi magyar zene gyöngyei I-III. Bécs, 1859. Fejes György: Egy halott, aki énekelhetne. Reinitz Béla halálának huszadik évfordulójára Megjelent: Magyar Zene 1963/5. szám. Felföldi László: Tánctörténet Megjelent: Magyar kódex 5. Budapest, 2001. Ferencz Csanád: A magyar zenetörténelem Megjelent: http://www.modresmal.lund.se/disor/mazene.html Ferenczi Ilona: Rajeczky Benjamin összegyűjtött írásai Budapest, 1976. Föld Ottó: Bohémvilág Budapest, 1996. Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Az operett regényes története Budapest, 1960. Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve Budapest, 1960. Gál György Sándor: Hazám, hazám, te mindenem Budapest, 1960. Gál György Sándor: Honthy Hanna. Egy diadalmas élet regénye Budapest, 1973. Gál György Sándor: Weiner Leó Megjelent: Új Zenei Szemle 1955/8. szám.

Géczy Áron: A Cyrano fordítója Megjelent: Ember LVI. évf. 47. szám. Gecse Gusztáv: A szerzetesség története Budapest, 1995. Gelencsér Ágnes – Körtvélyes Géza – Staud Géza – Székely György – Tallián Tibor: A budapesti Operaház 100 éve Budapest, 1984. Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig Budapest, 1968. Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek Budapest, 1987. Gerő András – Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: Volt egyszer egy Magyarország. A századvég és századelő világa Budapest, 1996. Geyer József: Egységes orgonatervezet Budapest, 1914. Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája Budapest, 1995. Goldmark Károly: Emlékek életemből Budapest, 1980. Gombos László: Hubay Jenő Megjelent: Magyar zeneszerzők 1., Budapest, 1998. Gombos László: Zenei élet a kiegyezés után Megjelent: Magyar kódex 5., Budapest, 2001. Gombosi Ottó: Der Lautenist Valentin Bakfark, Leben und Werke Megjelent: Musicologica Hungarica II., 1935. Halász Imre: Ábrányi Kornél Megjelent: http://www.mek.llt.hu/porta/szint/human/szepirod.html. Halász Péter: Zenetörténet – műzene Megjelent: Magyar kódex 6., Budapest, 2001. Hamburger Klára: Liszt Ferenc Budapest, 1966. Hanák Péter (szerk.): Hogyan éltek elődeink? Budapest, 1980. Hanák Péter (szerk.): Magyarország története 1890–1918. I-II. Budapest, 1978.

Hankiss János (szerk.): Liszt Ferenc válogatott írásai I-II. Budapest, 1959. Haraszti Emil: A tánc története Budapest, 1937. Haraszti Emil: Cigányzene – parasztzene – hivatalos zene Megjelent: Budapesti Hírlap, 1929. május 1. szám. Haraszti Emil: Hubay Jenő élete és munkái Budapest, 1913. Haraszti Emil: Hubay Jenő és a magyar zenedráma Megjelent: Zenei Szemle 1918/1. szám. Haraszti Emil: Un grand luthiste du XVIe siécle Megjelent: Révue de Musicologie, 1928. Harsányi Zsolt: Magyar rapszódia Budapest, 1936. Ha Miksa: Aus dem Wanderbuche eines österreichischen Virtuosen Leipzig, 1859. Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története Budapest, 1996. Hont Ferenc (szerk.): Magyar színháztörténet Budapest, 1962. Horusitzky Zoltán: Kodály Zoltán életútja Megjelent: A Zene, 1942. Horusitzky Zoltán: Rácz Aladár élete és művészete Megjelent: Magyar Zene 1963/2. szám. Horváth Cyrill (szerk.): Középkori magyar verseink Budapest, 1921. Horváth János: A reformáció jegyében Budapest, 1957. Horváth Károly: A romantika értékrendszere Budapest, 1997. Hubay Jenő: Aggházy Megjelent: Zeneirodalmi Szemle, 1895. Hubay Jenő: Atyámról, halálának félévszázados évfordulójára Megjelent: A Zene 1936/1. szám.

Huber Károly: Hegedűtan a pesti zenedében való tanításra Pest, 1853. Ignácz Rózsa: Róza leányasszony Budapest, 1942. Isoz Kálmán: Bihari János és a katonafogdosás Megjelent: Zenei Szemle, 1928/5-7. szám. Isoz Kálmán: Egressy Béni Megjelent: Zene 1932/15. szám. Isoz Kálmán: Hubay Jenő Megjelent: A Zeneművészeti Főiskola évkönyve 1936-7. Isoz Kálmán: Mosonyi Mihály Megjelent: A Zene 1931/13. szám. Isoz Kálmán: Rózsavölgyi Márk pesti letelepedése és névmagyarosítása Megjelent: A Zene 1931/11. szám. Jákfalvi Magdolna: Színháztörténet Megjelent: Magyar kódex 6., Budapest, 2001. Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje Kolozsvár, 1943. Juhász Gyula: Anna örök Budapest, 1982. Kacsóh Pongrácz: A zene fejlődéstörténete Budapest, 1909. Káldor János: A magyar zenetörténet kistükre Budapest, 1938. Káldor Márton – Várnai Péter: Goldmark Károly élete és művészete Budapest, 1956. Kálmán Mária: Goldmark Károly Budapest, 1930. Kálmán Vera: Emlékszel még… Kálmán Imre élete Budapest, 1985. Kaposi Edit – Maácz László: Magyar népi táncok, táncos népszokások Budapest, 1958. Kaposi Edit – Pesovár Ernő: Magyar táncművészet Budapest, 1983. Kaposi Edit – Pethes Iván: Magyar tánctörténeti áttekintés Budapest, 1959.

Kárpáti János: Kelet zenéje Budapest, 1981. Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete I-II. Budapest 1981. Kecskeméti István: Goldmark Károly 1830–1915 Megjelent: Magyar Zene 1964/6. szám. Kellér Andor: Bal négyes páholy Budapest, 1960. Kerényi Ferenc (szerk.): Magyar színháztörténet 1705–1849. Budapest 1990. Kerényi Ferenc: Színháztörténet (1867–1920) Megjelent: Magyar kódex 5., Budapest, 2001. Kerényi György: Népies dalok Budapest, 1961. Keresztury Dezső – Vésey Jenő – Falvy Zoltán: A magyar zenetörténet képeskönyve Budapest, 1960. Kereszty István: Dankó Pistáról Megjelent: Etnographia, 1903. Kertész Iván: Operakalauz Budapest, 1997. Klaniczay Tibor: Hagyományok ébresztése Budapest, 1976. Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk Budapest, 1961. Klempa Károly: Goldmark Károly az ember Budapest, 1930. Koch Lajos: Goldmark Károly bibliográfiája Megjelent: Zene 1930/14. szám. Kodály Zoltán: A magyar népzene Budapest, 1969. Kodály Zoltán: Bela Bartók Megjelent: La Revue Musicale, 1921. Kósa László (szerk.): A magyarságtudomány kézikönyve Budapest, 1991. Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet Budapest, 1998. Kosáry Domokos (szerk.): Magyarország története képekben Budapest, 1985.

Kovács Gábor: Reneszánsz táncok Budapest, 1997. Köpeczi Béla (szerk.): Erdély története I-III. Budapest, 1986. Kroó György: Bartók színpadi művei Budapest, 1962. Kuczka Géza (szerk.): A magyarság története Budapest, 1994. Kumlik Emil: Dohnányi Frigyes Budapest, 1937. Kun Imre: Harminc év művészek között Budapest, 1960. Kunszery Gyula: A magyar szonett kezdetei Budapest, 1965. Kurcz Ágnes (szerk.): László király emlékezete Budapest, 1977. Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon Budapest, 1988. Lakatos István: A kolozsvári magyar zenés színpad Bukarest, 1977. Lakatos István: Zenetörténeti írások Bukarest, 1971. László Zsigmond: Erkel Ferenc élete képekben Budapest, 1956. Legány Dezső (szerk.): Kodály Zoltán levelei Budapest, 1982. Legány Dezső: A magyar zene krónikája Budapest, 1962. Lestyán Sándor: Repülj fecském Budapest, 1942. Leszler József: Nótakedvelőknek Budapest, 1986. Liszkay Sándor: Néhány szó a magyar zenéről Megjelent: Debreczeni Közlöny, 1860. szeptember 8. Lowenberg, Alfred: Annals of Opera Genf, 1955. Lugosi Döme: A szegedi zenekultúra története Megjelent: Muzsika 1929/10. szám. Maácz László: A magyar néptánc színpadi pályafutása a XIX-XX. században

Budapest, 1976. Madas Edit (szerk.): Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez Budapest, 1992. Major Ervin: A népies magyar műzene és a népzene kapcsolatai Budapest, 1930. Major Ervin: Bihari János Megjelent: Zenei Szemle, 1928/1-2. szám. Major Ervin: Bihari János verbunkosainak visszhangja a XIX. századi magyar zenében Megjelent: Új Zenei Szemle, 1942/4. szám. Major Ervin: Rózsavölgyi Márk önéletrajza Megjelent: Zenei Szemle, 1928. Malecz Attila: Zenei ízlés Magyarországon Budapest, 1987. Markó Miklós: A régi mulató Magyarország Budapest, 1927. Maróthy János: Erkel útja a hősi-lírai operától a kritikai realizmus népi ágáig Megjelent: Magyar Zene, 1962. Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága Budapest, 1979. Merényi-Metzger Gábor: Lehár Ferenc a tengerészkarmester Megjelent: http://www.mahart.hu Mód Aladárné (szerk.): Ezer év. Arcképek a magyar történelemből Budapest, 1985. Mohácsi Jenő: Hegedű és koldusbot Budapest, 1942. Molnár Antal: Magyar-e a cigányzene? Budapest, 1937. Molnár Antal: Weinre Leó emlékezete Megjelent: Muzsika 1960/11. szám. Molnár Géza: Erkel Gyula Megjelent: A Zeneművészeti Főiskola évkönyve 1908-9. Molnár György: Emlékeimből I. Szabadka, 1882. Molnár Imre (szerk.): A magyar muzsika könyve Budapest, 1936.

Molnár Zoltán: Kodály Zoltán Budapest, 1936. Nagy Alpár: Amiről „A soproni evangélikus tanuló Ifjúság Zene-társaságának Jegyzőkönyve” mesél Megjelent: http://www.sopron.hu/sopronifuzetek/2001/nagy5.html Nagy Endre: A kabaré regénye Budapest, 1996. Németh Adamé: A magyar opera története a kezdetektől az Operaház megnyitásáig Budapest, 1987. Németh Amadé: A magyar operett története Budapest, 2001. Németh Amadé: Operakalauz – másként Budapest, 2000. Németh Amadé: Operaritkaságok Budapest, 1980. Németh László: Petőfi Mezőberényben (történeti dráma) Budapest, 1963. Paksa Katalin: Magyar népzenetörténet Budapest, 1999. Pálfy Miklós: A Zsoltárok könyve Budapest, 1964. Papp Géza: Kájoni János orgonakönyve Megjelent: Magyar Zenei Szemle, 1942. Papp Viktor: A nóta. Zenekönyv Budapest, 1944. Papp Viktor: Aggházy Megjelent: Zenekönyv, 1944. Papp Viktor: Arcképek a magyar zenevilágból Budapest, 1925. Papp Viktor: Dohnányi Ernő Megjelent: Zenei Szemle, 1927/9–10. szám. Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai Budapest, 1972. Peteani, Maria von: Lehar. Seine Musik, sein Leben Wien, 1950. Petőfi Sándor összes költeményei Budapest, 1974. Pivárcsi István: Székelyföldi legendárium Budapest, 2002.

Pivárcsi István: Szent László városa Budapest, 2002. Pongrácz Zoltán: Népzenészek könyve Budapest, 1965. Ponori Therwrewk Emil: A magyar zene tudományos tárgyalása Budapest, 1890. Poor Vilmos (szerk.): Egressy Béni dalai Pest, 1869. Prahács Margit: A magyar népzene vitás kérdéseiről Megjelent: Napkelet, 1930. Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története I-II. Budapest, 1938–1940. Pulszky Ferenc: Életem és korom I-II. Budapest, 1958. Rajeczky Benjamin (szerk.): Magyarország zenetörténete I. Budapest, 1988. Rajeczky Benjamin: Mi a gregorián? Budapest, 1981. Rakodczay Pál: Egressy Gábor élete és kora Budapest, 1911. Rátonyi Róbert: Operett I-II. Budapest, 1984. Rényi Péter: Bismarck magyarországi utazása Budapest, 1988. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai Budapest, 1985. Réti Zoltán: Rózsavölgyi Márk Budapest, 1975. Rohonyi Zoltán: A magyar romantika kezdetei Bukarest, 1975. Rózsavölgyi Márk: Első magyar társas táncz Pest, 1842. Rueth, Marion: The Tallahassee Years of Ernö von Dohnanyi Tallahassee, 1962. Rupp Kornél: Adalékok Kájoni János életéhez Megjelent: Magyar Könyvszemle, 1896. Ságh József: Magyar zenészeti lexikon Budapest, 1879. Sárosi Bálint: Cigányzene Budapest, 1971.

Sárosi Bálint: Zenei anyanyelvünk Budapest, 1973. Schneidereit, Otto: Lehár Budapest, 1988. Schneidereit, Otto: Operettenbuch Berlin, 1964. Schöpflin Aladár (szerk.): Magyar színházművészeti lexikon Budapest, 1930. Schunda V. József: A czimbalom története Budapest, 1907. Sebestyén Ede: Egy magyar hegedűművész vándorlása négy világrészen Megjelent: A Zene 1930/10. szám. Sebő Ferenc: Népzenei olvasókönyv Budapest, 1994. Seeger, Horst: Opernlexikon Berlin, 1978. Seprődi János: A Kájoni-kódex irodalom- és zenetörténeti adalékai Megjelent: Irodalomtörténeti Közlemények, 1909. Somfai László: Az Erkel-kéziratok problémái Megjelent: Zenetudományi Tanulmányok IX. 1962. Somi Éva: Íróarcok a múltból Szeged, 2000. Somogyi Vilmos: Kálmán Imre Megjelent: Színház- és Filmművészet 1953/2. szám. Somogyi Vilmos: Reinitz Béla Megjelent: Muzsika 1959/3. szám. Somorjai Ádám – Zombori István (szerk.): A katolikus egyház Magyarországon Budapest, 1991. Spur Endre: Miért a cigányzene a magyar nóta Amerikában? Megjelent: Délamerikai Magyar Hírlap Évkönyve, 1959. Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai I-III. Budapest, 1963. Stemler Gyula (szerk.): Magyar kódex 4. Budapest, 2000. Stoll Béla (szerk.): Katolikus egyházi énekek Budapest, 1992.

Strakie, Walter: Auf Zigeunerspuren München, 1957. Szabad György (szerk.): A polgárosodás útján. Tanulmányok a magyar reformkorról Budapest, 1990. Szabó István: A magyarság életrajza Budapest, 1941. Szabó Lőrinc: Tücsökzene Budapest, 1980. Szabolcsi Bence: A 17. század magyar világi dallamai Budapest, 1950. Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje Budapest, 1951. Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete Megjelent: Csillag, 1955. Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán hatvan éve Megjelent: Magyar Csillag 1942/12. szám. Szabolcsi Bence: Rácz Aladár és a rögtönzés művészete Megjelent: Magyar Zene 1963/2. szám. Szabolcsi Bence: Tinódi zenéje Megjelent: A magyar zene évszázadai I., Budapest, 1959. Szabolcsi Bence: Vers és dallam Budapest, 1972. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711. Magyarok Európában Budapest, 1990. Szegő Júlia: Embernek maradni (Bartók Béla életregénye) Budapest, 1965. Székely György (szerk.): Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról Budapest, 1984. Székely György (szerk.): Magyar színházművészeti lexikon Budapest, 1994. Székely Julianna: Elindultam szép hazámból Budapest, 1965. Székely Julianna: Vándorévek (Liszt Ferenc élete) Budapest, 1962. Szelényi István: Bihari Megjelent: Új Zenei Szemle, 1952/4. szám.

Szelényi István: Dankó Pista Megjelent: Új Zenei Szemle, 1953/2. szám. Szendrei Janka: A magyar középkor hangjegyes forrásai Megjelent: Műhelytanulmányok a Magyar zenetörténethez I., Budapest, 1981. Szendrei Janka: Kottás zenetöredékek a magyar középkorból Budapest, 1985. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet Budapest, 1986. Sziklay Ferenc: Hangzatka Berlin, 1924. Szilágyi Miklós (szerk.): Népi kultúra Magyarországon a XVIII: században Budapest, 1993. Szilágyi Sándor: Lavotta János Budapest, 1930. Szombathy Viktor (szerk.): Évezredek hétköznapjai Budapest, 1973. Szomjas-Schiffert György – Csenki Imre: Népdalaink a magyar történelemben Budapest, 1984. Szomory Emil: A függöny előtt és a függöny mögött Budapest, 1941. Szöllősy Zoltán: Kodály művészete Budapest, 1943. Takáts Sándor: Küzdelem a tánc és a muzsika ellen. A magyar múlt tarlójáról Budapest, 1926. Tari Lujza: Különbféle magyar nóták a 19. század elejéről Budapest, 1998. Tari Lujza: Népzene Megjelent: Magyar kódex 5., Budapest, 2001. Tari Lujza: Zenetörténet – népzene Megjelent: Magyar kódex 4., Budapest, 2000. Tari Lujza: Zenetörténet – népzene Megjelent: Magyar kódex 6., Budapest, 2001. Tóth Aladár: Válogatott zenekritikák Budapest, 1968. Tóth Béla: Magyar muzsika. 100 esti levél Budapest, 1903.

Tóth Gyula (szerk.): Küzdelem, bukás, megtorlás. Emlékiratok, naplók az 184849-es forradalom és szabadságharc végnapjaiból I-II. Budapest, 1979. Tóth József: Egy vén muzsikus Megjelent: Fővárosi Lapok 1873. június 5. szám. Török József: A magyar egyház ezer éve Újvidék, 1992. Ujfalussy József (szerk.): A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve Budapest, 1977. Ujfalussy József: Bartók breviárium Budapest, 1980. V. Kovács Sándor (szerk.): A magyar középkor irodalma Budapest, 1984. Vályi Rózsi (szerk.): A magyar balett történetéből Budapest, 1956. Vályi Rózsi: A táncművészet története Budapest, 1969. Vargyas Lajos (szerk.): Magyar néprajz V. Budapest, 1988. Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa I-II. Budapest, 1976. Vargyas Lajos: Kodály Zoltán mint rokonnépeink kutatója Megjelent: Nyelvtudományi Közlemények, 1958. Várnai Péter: Goldmark Károly életek képekben Budapest, 1957. Várnai Péter: Goldmark Károly halálának ötvenedik évfordulójára Megjelent: Muzsika 1965/2. szám. Vásárhelyi Judit (szerk.): Szenci Molnár Albert válogatott művei Budapest, 1976. Verő György: A Népszínház Budapest színi életében Budapest, 1925. Verseghy Ferenc: Rövid értekezések a muzsikáról Wien, 1791. Vikárius László: Új század, új nemzedék Megjelent: Magyar kódex 5., Budapest, 2001. Vitányi Iván: A tánc Budapest, 1963.

Volly István: 100 éve született Dankó Pista Megjelent: Muzsika, 1958/7. szám. Young, Percy: Zoltan Kodaly London, 1964. Zádor Anna – Szabolcsi Hedvig: Művészet és felvilágosodás Budapest, 1978. Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból Budapest, 1977. Zolnay László: Kincses Magyarország Budapest, 1977. Zsadányi Oszkár: A kis Seress halálára Zsigray Julianna: A Sugár úti palota Budapest, 1957. Zsigray Julianna: Tragikus keringő Budapest, 1959.