Egon Naplója 2j2g6l

CLAIRE KENNETH

EGON NAPLÓJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Corvin, New York–Budapest

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-604-2

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Claire Kenneth jogutódja

Ezen mű szereplői képzelt személyek.

ELSŐ RÉSZ

I.

– A kékszemű kisfiú… – csak így hívták a kórházban. A professzor nevezte így, mikor először bejött hozzá a különszobába. Mert Egon persze különszobában feküdt, elvégre Ács Edina fia nem lehetett közös kórteremben akárkikkel. Hosszú hónapokig volt a kórházban, többször is operálták, de még mindig nem tudott járni. Anyu minden nap bejött hozzá. Furcsa volt, hogy fekete ruhában jön, pedig nyár van. Apuka, ő nem jött be egyszer se… Egon eleinte mindég kérdezte, hogy Apuka miért nem jön, miért?… Anyu valami kifogást mondott, de mindég mást és mást. Látszott rajta, hogy nem mond igazat. Nem meri megmondani. Nem. De Egon rájött, egészen hirtelenül döbbent rá, hogy Apuka azért nem jön, mert meghalt. Biztos, hogy meghalt… Akkor, ott a balatoni országúton, mikor nekiment az autó a fának és egyszerre sötét lett és, és… Egon nem emlékezett semmire. Itt a kórházban egy apáca hajolt fölé és a professzor is, – semmi baj kékszemű kisfiú, meg fogsz gyógyulni nemsokára! – De mikor? – És ha meggyógyulok mi lesz? Tudok majd rendesen járni? – Nem leszek sánta? Ezt kérdezte mindég, mindenkitől. Az orvosoktól, ápolónőktől, apácáktól. Csak persze Anyutól nem. Tőle soha. Ő úgyis olyan szomorú volt, olyan sápadt,

olyan más, mint azelőtt. Már ősz volt, az ablakból lehetett látni, hogy megsárgultak a fák a kórház kertjében, mikor anyu egy tortát hozott be, kilenc kis gyertyával. – A születésnapod van ma… Könyveket is kapott, társasjátékot is, már egészen megtelt a keskeny fehér kórházi szekrény a sok ajándékkal. Nagymama is eljött, ő egy naplót hozott. Piros bőrkötéses, kulccsal becsukható és rá volt írva arany betűkkel: „Egon naplója.”

– Kis drágaságom, ebbe majd írjál bele minden nap. Legalább nem unatkozol, elfoglalod magad! Megköszönte nagymamának, mintha nagyon örülne. De persze nem örült, ez igazán hülye ajándék volt, ugyan miről írhatna itt?… Hogy minden nap almakompótot adnak ebédhez? Vagy hogy a Benedicta nővér, a főapáca folyton gyűjt arra a kápolnára. Direkt bejön, ha látogató van és rázza a perselyt az orruk előtt. Vagy a fiatal Margit nővér, aki csak rendes ápolónő, szintén bejön, mert borravalót akar. Ez a Margit, szőke és szép. Ha leveti a fehér egyenruháját, biztosan pont úgy néz ki, mint a meztelen szobrok Anyu műtermében. A melle olyan nagyon kiáll. A múltkor a bajuszos alorvos simogatta a mellét, itt a szobában. Azt hitte, hogy ő nem néz oda… Azért, mert a lába el van törve, még nem vak. Azt is látta, mikor egyszer csókolództak, sötét volt, csak a kis kék éjszakai lámpa égett. A folyosóra nyíló ajtót éjjelre nyitva hagyják. A szőke Margit nővér, a másik fiatallal, a Bözsi nővérrel szokott sugdosni és néha behallatszik, amiket mondanak. A múltkor azt tárgyalták, hogy az alorvosnál itt aludt egy hölgy. Nem a bajuszosnál, a másiknál… És reggel ment el, nagyon óvatosan, azt hitte nem látja meg senki, de ők meglesték. És most tőlük függ, hogy kirúgják a kórházból az alorvost.

Egon ezen sokat gondolkozott. Miért kellene azért kirúgni valakit, ha szívességből megengedi, hogy ott aludjanak nála?… Biztos vidéki a hölgy és lekéste a vonatot. Vagy éppen festik a lakását és inkább itt alszik, mint egy hotelben, mert az sokba kerül. Egon elképzelései még nem jutottak túl egy bizonyos ponton. Margit nővér néha bejött hozzá és tréfálkozott. – Kékszemű kisfiú, ha tíz évvel idősebb lenne, biztosan udvarolna nekem. – Lehetséges… – válaszolta Egon. – Nem is lenne rossz, egy ilyen udvarló, mint Ács Edina fia! A maga mamája nagyon híres! Ma is láttam az újságban, díjat nyert egy szobra… – Mutassa Margit nővér! Az ápolónő behozta az újságot, ő úgy látszik csak a cikk címét látta, de Egon végigolvasta… A könnyein át, alig látta a betűket, elmosódtak, összefolytak. Apukáról is volt szó… „Ács Edinát súlyos tragédiájában, most mikor férjét egy autóbalesetben elvesztette és egyetlen kisfia hónapok óta kórházban van, talán valamelyest kárpótolja az a tudat, hogy művészetének a legmagasabb elismerést…” Egon nem olvasta tovább. Mikor Margit nővér visszajött, már nem sírt. Csak feküdt csendesen és arra gondolt, hogy Apuka mennyire nem szerette, ha csak úgy emlegették, – az Ács Edina férje… – Milyen érzés híresnek lenni? – kérdezte egyszer anyut. – Jó az? – Meg lehet szokni. Néha fárasztó, néha kellemetlen. Anyu biztosan sok pénzt kap a szobrokért. Abból van villájuk, meg autó, meg minden… Az autóról megint eszébe jutott a baleset, a borzalom és az, hogy Apuka nincs

többé… Már közeledett a karácsony, mikor a professzor megígérte, hogy nemsokára hazaengedik. – Szenteste már nem leszel a kórházban! Csak előbb még meg kell tanulnod járni… Két mankót hoztak be és odatámasztották a sarokba. Egon irtózva nézte. A sarki koldus jutott az eszébe, aki ilyen mankókra támaszkodik és gyufát árul. A kalapja ott van előtte a földön és mindenki bedob neki pár fillért. – Isten fizesse meg! – szokta mormolni gépiesen. Ezentúl, ő is mankóval fog járni. Persze csak rövid ideig, ezt mondja neki mindenki. De hátha nem igaz? Hátha ebben is hazudnak. Mikor először próbálkozott a mankóval, Anyu is itt volt. Biztatóan mosolygott rá, de a szeméből látszott, hogy ő is meg van rémülve. Csak egy lábon tudott ugrálni, a másik lógott bénán és mintha, Úristen, mintha rövidebb lett volna. Hogy lehet ez? Rosszul operálták, vagy mi? Az egyik lába nem ér le a földig, nyomorék, nyomorék!… – Türelem kékszemű! – mondta a professzor. – Majd a villanykezelés, a nyújtás rendbe hoz teljesen! Fogsz te még versenyt futni ezekkel a lábakkal! Olyan jó lenne elhinni, amit mond. Megpróbál úgy tenni, mintha elhinné. Margit nővérre támaszkodik és néhány lépést tesz az ablakig. Kint hull a hó és egy fiú szánkót húz maga után, úgy szalad fel a dombon. Miért gyűlöli azt a fiút? Miért gyűlöl most már mindenkit, aki tud futni, menni, aki nem sánta. Mert ő most már az és biztosan az marad egész életére. Nem a kékszemű kisfiú, hanem a sánta kisfiú, így fognak beszélni róla. Jobb lett volna meghalni ott a balatoni országúton, ugyanakkor mikor Apuka… De akkor Anyu hogy bírta volna el a fájdalmat? Egyedül maradt volna egészen egyedül, a szobraival. Anyu így is fogja szeretni őt, így nyomorékon, sántán… Szenteste már tényleg otthon volt. A professzor igazat mondott. Talán mégis

lehet hinni neki, talán másban sem hazudik. Meg fog gyógyulni, tökéletesen. Ez a szenteste olyan furcsa volt. Apuka nélkül. A fa felért a plafonig és olyan volt mint máskor. A sok ajándék, villanyvonat, kis repülőgép, meg minden oda volt készítve, Anyu vett mindent, Egon már tudta, hogy nem a Jézuska hozza. A műteremben éppen most készült egy Madonna szobor és a kis Jézuskát a házmesterek gyerekéről mintázta az Anyu. Ez olyan érthetetlen volt, majd egy templomban letérdelnek, keresztet vetnek, felnéznek erre a kis Jézuskára és ez a Pityu. – Honnan tudod Anyu, hogy az igazi Jézuska ilyen volt, mint Pityu ? – kérdezte Anyut. – Én ilyennek képzelem és ami a fontos, Pityu jó modell. Csendben van, nem mozog sokat. Egon most gyakran bent volt a műteremben. Azelőtt, eszébe se jutott volna, kint futkosott a kertben, vagy ilyenkor télen korcsolyázni ment. Most, két mankójára támaszkodva, még ez is nagy út volt, a gyerekszobától az ebédlőn, meg a szalonon át a műteremig. Anyu folyton dolgozott. Ha nagymama eljött látogatóba, őt is csak a műteremben fogadta. – Ezt a munkámat be kell fejeznem, – magyarázta. Nagymamának más volt a véleménye. – Így nem élhetsz! Elvágva a világtól, egy ilyen Isten háta mögötti rózsadombi villában, ide még vendég se jöhet, kinek van kedve fél órát várni az autóbuszra… – Nem vágyom vendégekre. Csak zavarnának. – Edina! Elfelejted hogy fiatal vagy, az élet megy tovább! Nem temetkezhetsz el

a szobraid közé itt egyedül… – Nem vagyok egyedül! Itt a fiam… – Ez a szerencsétlen gyerek nem társaság neked! Szórakoznod kell, felejteni! Nagymama nem vette észre, hogy ő is itt van. Akkor nem mondta volna, hogy szerencsétlen gyerek… Ez úgy fájt. Ez olyan borzasztóan hangzott. Egon úgyse szerette túlságosan a nagymamát, de ettől a pillanattól kezdve szinte ellenséget látott benne. Ha jött, parfümfelhőben, tollas kalappal, rögtön összecsókolta őt és az arcáról utána törölgetni kellett a rúzsfoltokat. Legszívesebben még köszönni se jött volna be, ha nagymama itt volt. De azt persze nem lehetett. Egyik délután furcsa dolog történt. Anyu a műterem sarkában kávézott nagymamával, Egon már ment kifelé, mikor megpillantotta azt a szobrot… A meztelen lányt, aki korsót visz a fején. Régen látta ezt a szobrot, azt hitte már nincs is itt. Elvitte valamelyik műkereskedő. Ez a korsós lány, akinek olyan kiálló melle van. Erre gondolt mindég, mikor Margit nővérre nézett a kórházban. Hogy annak is, pont ilyen lehet, az uniformis alatt. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megsimogassa a szobor mellét. A jobb mankóját a hóna alá szorította és a jobb karjával a szobor felé nyúlt. Végig simogatta a mellet, aztán rátapasztotta a tenyerét. Ugyanúgy, ahogy az alorvos csinálta. A mankó közben odaütődött a szobor lábához és nagymama hirtelen odanézett. Megrökönyödve bámult. – Mit csinálsz te ott? – Semmit nagymama! Csak kíváncsi voltam, milyen érzés ez. Mert a kórházban,

mikor Margit nővér melleit simogatta az alorvos, olyan boldog arcot vágott… – Szent Isten! Finom kis kórház! Egy úri gyerek előtt ilyesmit művelnek! Anyu csak mosolygott, de ő is fel volt háborodva. Kérdezte, hogy melyik doktor volt? Egon megmondta, hogy a bajuszos. Az volt a szép Margit nővérnek a főudvarlója. – Nagyszerű! – mondta nagymama. – A doktorok udvaroltak, ahelyett, hogy többet törődtek volna a betegekkel. Ennek a szerencsétlen gyereknek is, szerintem elrontották a lábát. Anyu most már nem mosolygott. – A gyerek lába tökéletesen rendbe fog jönni. Csak idő kell hozzá, nem egyik napról a másikra! Hogy nagymama mit válaszolt, azt Egon már nem hallhatta. Kiment a műteremből, mert nem akart előttük sírni…

II.

Három év, olyan hosszú idő. Főleg ha az emberrel nem történik semmi. Legalábbis semmi jó… Csak újabb röntgen felvételek a térdéről. Aztán újabb remények, besugárzó kezelés, rövid hullám. Más fiúk ródlizni járnak, korcsolyázni, footballozni, ő gyógytornára. Mindenféle szörnyű gépekkel kínozzák, nyújtják, de úgy látszik hiába… Egon sánta maradt. Már nincs szüksége mankóra, sőt egy idő óta már a botra sem. Egészen jól tud már járni, ezzel a cipővel. Olyan magas a talpa, hogy így majdnem egyforma a két láb. Majdnem… Esténként ha leveti a cipőt, úgy nézi, mint egy szörnyet. Olyan ormótlan, olyan borzasztó. Egyszer lemérte a vonalzóval, 13 centi magas a talp. Tizenhárom… Szerencsétlen szám. És ez azt jelenti, hogy pontosan ennyivel lett rövidebb az egyik lába. Különben milyen magas fiú lenne. Hirtelen megnőtt ezen a télen, már jóval nagyobb, mint anyu. A barátai mind alacsonyabbak, akikkel az iskolába jár. Ha jobban elgondolja, egyik se kimondottan barát Ezek egy más világban élnek, ezeknek az ágya mellett nem áll őrt, egy ilyen toronymagas talpú fekete cipő, csattokkal és fémpántokkal. Ezek mezítláb futkoshatnak a homokos parton, be a vízbe. Hegymászó kirándulásra mennek és jövőre, már tánciskolába is járnak majd, ahol kikezdhetnek a lányokkal. Ő meg csak itthon ül a kertben és olvas. Rengeteget olvas, ezt is meg lehet unni. Egy csomó könyvet, amit még a kórházba hoztak be, most kiválogat és el fogja ajándékozni. Ifjúsági regények, Gulliver kalandjai, meg hasonlók.

A naplóról egészen elfeledkezett. Ezt nagymama hozta. Tulajdonképpen, nem is lenne marhaság, ha naplót írna. Vannak dolgok, amiket soha senkinek nem mondana el. Soha… Nézegeti a piros kötéses kis könyvet. Kipróbálja a zárat. Van ebben valami izgalmas. Senki se tudna arról, hogy naplót ír. Nagymama már réges-rég elfelejtette, hogy három év előtt ezt hozta a születésnapjára. A kulcsot mindég a zsebében hordaná, a naplót jól elrejtené egy biztos helyre. A naplójával, olyan őszinte lehet az ember, mint önmagával… Ezt egy híres író mondta, aki már gyerek korában naplót írt. És miért ne lehetne ő is, egyszer majd híres író?… Egy írónál nem baj, ha sánta. És híres is lehetne. És akkor nemcsak úgy emlegetnék, mint Ács Edina fia… Mint szegény Apuka is csak „az Ács Edina férje” volt. Ő maga lenne híres. Sokáig gondolkozott, hogy kezdje a naplót. Írjon dátumot és aztán pontosan jegyezze be, hogy mit csinált egész nap és mennyit költött el a zsebpénzéből. Ez hülyeség. Ezt a noteszába is beírhatja. Csak arról fog írni, ami titok, amiről nem beszélhet senkinek. Például a „NAPIMÁDÓRÓL”… Leült az íróasztalhoz és szép cirkalmas betűkkel beírta az első oldalra:

ISTEN NEVÉBEN KEZDEM EL!

Most eszébe jutott, hogy van arany festékje, ezt azzal kellett volna beírni. Kitépte a lapot és arannyal írta be.

ISTEN NEVÉBEN!

Csak ennyit. Aztán elkezdett írni…

Július elseje van. Rettenetes meleg, ilyenkor már lent szoktunk lenni a Balatonon. De idén, csak augusztusban megyünk. Anyu azt mondja azért, mert egy fontos munkáját kell befejezni, de én tudom, hogy ez nem igaz. Anyu sajnos hazudik. A „Napimádó” miatt maradtunk Pesten. Csak így nevezem őt, amióta a Margitszigeti strandon azt mondta: – én napimádó vagyok! Ugyanis olyan csokoládészínűre van lesülve, hogy csoda. És az az érdekes rajta, hogy a haja meg egészen szőke. Azt persze kiszívta a nap. Folyton ott lóg a strandon, van neki bérlete. Sanyinak hívják… Anyu szerint nagyon kedves fiú és jó pofa. Mindég odajön hozzánk és velünk van. Anyut eleinte „drága művésznőnek” szólította, de most már csak azt mondja neki, – Edi… Nem is Edina. Senki más így nem szólítja anyut. Fogalmam sincs ki hozta oda ezt a lehetetlen alakot! Beképzelt fráter! Izmos alakja van és ezt persze fitogtatja, folyton kimegy a trambulinra és fejeseket ugrik. Ilyenkor kifeszíti a mellkasát, így még izmosabbnak látszik. Anyut felemelte a múltkor és úgy vitte be a vízbe. Az én anyumat… Ács Edinát, a híres szobrásznőt, egy ilyen hülye alak! Mint valami hozzáillő fiatal lányt. – Hány éves ez a fiatalember? – kérdezte a nagymama is, mikor egyszer kijött a szigetre és együtt vacsorázott velünk a kioszkban. – Harminc… – Te harminchat vagy Edinám, – jegyezte meg nagymama.

– Na és? Korhatárhoz van kötve, hogy kivel beszélgethetek a strandon, kivel érzem jól magam? – Ez egy senki, ez a fiú… – folytatta nagymama. – Tudd meg, csak azért jöttem ki a szigetre, hogy jól megnézzem! Mert máris beszélnek rólad! Azt is hallottam, hogy a fiú aktját mintázod… Lehet, hogy erre alkalmas, de hogy állandóan vele mutatkozzál… – Ezt kikérem magamnak! – mondta anyu, egészen kipirosodva. – Sanyiról semmiféle szobrot nem csináltam, csak itt a strandon vagyunk együtt. – És ki ez a fiú? Valami úszómester? Anyu arca még pirosabb lett. Látszott rajta, hogy majdnem sírva fakad. – Nem úszómester! Hivatalnok a városházán. Egy nagyon úri családból való, az apja ezredes. Mit óhajtasz még tudni róla? – Semmi különösebbet. Legfeljebb, hogy mi a szándékod vele? – Az nem tartozik rád anyám! Azt teszem, amit akarok… – Csak ne kelljen szégyenkeznem miattad 1 – Szégyenkezni? Eddig csak hencegtél azzal, hogy az Ács Edina anyja vagy! És abból is élsz, vagy nem?… Anyut még nem láttam ilyennek. A szemei szikráztak, felugrott az asztaltól és elrohant. Engem otthagyott nagymamával. Most, először az életemben, úgy éreztem, hogy mégiscsak szeretem nagymamát. Megcsókoltam a kezét. – Én is utálom ezt az alakot! Nem illik anyuhoz, az biztos. És folyton telefonálgat hozzánk. Szombatra meg is hívta vacsorára, fel fog jönni a Rózsadombra… – Eddig még nem volt fent? – Nem. De azt tudom, hogy a Balatonra is meghívta őt anyu. A vendégszobában

fog lakni. Majd augusztusban, mert akkor kap a hivatalában szabadságot. Nagymamán látszott, hogy majd szétpukkad a dühtől. Szegény nagymama… Három éve csak mindég azt magyarázta, hogy szórakozni kell, emberek közé járni. De nem ilyen embert gondolt, mint a napimádó, az biztos. Tulajdonképpen én magam se tudom, hogy mi kifogásom van ellene… Lehet, hogy csak irigylem őt, mert izmos combjai vannak és nem nyomorult sánta, mint én. Vagy mert anyu most folyton vele foglalkozik. Süteményt hoztunk ki a strandra, olyan diósat, amit úgy szeretek és majdnem mindet ő ette meg. És anyu tudta, hogy éhes vagyok és mégis őt kínálta folyton. Sőt a szájába dugta a diós kiflit és ez a hülye alak, erre viccből megharapta anyu ujját. Anyu meg még nevetett. – Maga ilyen veszélyes, hogy harap? – Néha igen… Most már csókolgatta anyu kezét. – Nincs több sütemény? – kérdeztem. – Nincs angyalom! Itt van pénz, menj be a büfébe és vegyél valamit. Miért nem a Sanyi vesz valamit és én azt enném, amit otthonról hoztunk. – Köszönöm nem kell! – mondtam. Már nem is volt étvágyam. Utálat fojtogatta a torkomat. – Mikor megyünk haza? – kérdeztem. – Még nagyon ráérünk… Semmi okunk hazasietni, – mondta anyu. – És Sanyi csak nemrég jött ki! Ez felháborított. Mi közöm nekem Sanyihoz… Most már őhozzá fogunk talán

igazodni. Mert kettőig van a városházán, mi is délután strandolunk, gondoltam, de nem szóltam semmit. – Fáj a fejem! – mondtam. – Túl sokat napoztál! Legjobb ha az árnyékban pihensz egy kicsit. Sanyi vigyen oda egy nyugszéket a gyereknek, a nagy fa alá! – rendelkezett anyu. – Én nem vagyok napimádó… – mondtam gúnyosan, de oda se figyeltek. Biztosan annak örültek, hogy most már nem ülök velük. Sanyi rohant és vitte a nyugszéket. A fa alól aztán nagyszerűen figyeltem őket. Sanyi bekente anyu hátát a napolajjal. A vállát kente és az pont úgy nézett ki, mintha simogatná… Lehet, ha nem a strandon volnának, csókolódznának is. És holnap, ha fel fog jönni hozzánk ez az alak vacsorára és egyedül maradnak, vagy kimennek a kertbe, ahol sötét van, biztos, hogy fognak csókolódzni… Olvastam elég könyvet, a szerelmesek azok csókolódznak, meg mást is csinálnak. Mást is… Persze ilyesmit nem tételezek fel anyuról. Ő nem egy olyan… De ez az alak talán arra is gondol, hogy… Borzasztó volt ez a gondolat… Hogy az én anyummal. Hogy vele valaki… Most úgy néztem őket, mint egy idegen. Mintha nem az én anyumat nézném, hanem egy hölgyet, akiről nem tudok semmit. Nem tudom, hogy ő a híres szobrásznő, az Ács Edina. Nem tudom, hogy a napimádó egy Sanyi nevű alak, aki tisztviselő a városházán. Csak egy párocska itt a strandon, mint a többi. Anyu alacsony, vékony. Kék fürdőruhája van, ugyanolyan kék, mint a szeme. Egyforma szemünk van anyuval, tőle örököltem. A haja sötétbarna és rövid. Más nőknek olyan nagy, hullámos hajuk van, az sokkal érdekesebb, de neki csak sima és egyenes. Nem egy feltűnő nő az anyu, csak olyan, mint a legtöbb, akit mindenütt lehet látni, de nekem mégis ő a legszebb a világon! Sanyi egy feltűnő pasas. Kezdve a rettenetesen lesült barna bőrétől, amihez még

hófehér úszónadrágot visel. A világos hajával, a nagy napszemüvegével, rém fiatalnak látszik. Anyu felveszi a fürdősapkát, megint bemennek a vízbe. Kézen fogva mennek. Hiába nézek utánuk, most már eltűntek a szemem elől…

Július 4.

Vasárnap van. Egyedül vagyok itthon, most nyugodtan tudok írni. Legalább is megpróbálom nyugodtan leírni a tegnapi estét, meg az éjszakát, meg mindent… „Napimádó” meg volt híva vacsorára. Nagyon pontosan érkezett, taxival. Ezt a katonai pontosságot, az ezredes papa nevelte belé, – mondta. Anyunak virágcsokrot hozott, nekem csokoládés marcipánt. A kertünkben sokkal szebb virágok vannak, de anyu mégis azonnal a nagy kínai vázába tette a csokrot. Anyu olyan ruhában volt, mintha egy nagy estélyre készülne, földig érő és a háta mélyen kivágva. Juliska a teraszon terített, a legszebb herendi porcdián tányérokkal és kristály poharakkal. „Napimádó” körbe járta a villát, meg volt lepve, hogy mennyi szoba van és milyen nagy a kert. Mindent nagyon dicsért, – ilyen gyönyörű, olyan gyönyörű!… Anyu persze a műterembe is bevezette, főleg itt álmélkodott. Amikor a miniszterelnök mellszobrát meglátta, amiről az újságokban is állt, hogy ötvenezer pengőért rendelték meg, akkor egészen odavolt. Én persze mindenütt velük mentem… A vacsoránál hárman ültünk. Anyu célzott rá, még délután, hogy ha akarom előre megkaphatom a vacsorámat, Juliska behozza a szobámba. De nem

akartam… – Milyen hangulatos itt, – mondta Sanyi. – Ha az ember bent lakik a városban, ezt el sem tudja képzelni! Vacsora közben, ez a pazar kilátás… Azt hiszem erről a teraszról az egész Rózsadombot be lehet látni, ebben a holdfényben… Anyu boldogan mosolygott. Juliska közben szervírozta a finom dolgokat. Hal volt előételnek, egy nagy félkör alakú ezüst tálon. Nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy egy ember halszálkától is megfulladhat, ha a torkán akad. Napimádó is lenyelhetne egyet és… Persze csak vígan evett, anélkül, hogy a torkán megakadt volna bármi. Utána csirke volt, savanyúságok, aztán torta, fagylalt, déligyümölcs, közben mellékesen pezsgő is. Én is ittam, bár anyu megjegyezte, hogy egy tizenkét éves fiúnak, még nem jó ha megszokja. – Miért szoknám meg? Ez egyszer van, hogy vendégünk jött… – De ezentúl nagyon gyakran lesz! – mondta Sanyi és közben megcsókolta anyu kezét, amellyel éppen kis kenyérgalacsinokat formált az abroszon. Ezt akkor szokta csinálni, ha ideges. Most semmi oka, hogy ideges legyen. Itt az udvarlója, a vacsora is jól sikerült. Lehet, hogy csak én idegesítem?… Juliska már leszedte az asztalt. A kávét a másik teraszon szervírozza. Átmegyünk oda. Nagy öblös kerti székek vannak itt, a kilátás innen a városra néz. Millió fény, a Duna, a hidak, a parlament… Egy sétahajó megy most, lampionokkal kivilágítva. – Milyen romantikus – mondja Sanyi. Anyu bemegy és bekapcsolja a zenegépet. A szalon szétnyitható üvegajtói mind nyitva vannak, olyan mintha itt volna a zene és nem bent a szalonban. A világítás is onnan jön ki. A két állólámpa, az aranysárga selyemernyőkkel nem valami nagy fényt csinál. Igaz, telihold is van.

A kertben szentjánosbogárkák világítanak, pont olyan, mintha egy-egy tűzkő szikrázna. Jó szagok jönnek a kertből, édeskés illat, most virágzik másodszor a jázmin. – Van kedve megnézni a kertemet? – kérdezi anyu. Sanyinak persze van kedve, de én megszólalok, mielőtt ő. – Ebbe a sötétbe nem sokat lát a kertbe! De mehetünk!… Már fel is állok, hogy induljunk. De ők ülve maradnak és mintha összenéznének. Lehet, hogy nélkülem akartak menni… – Igaza van Egonnak, majd egyszer nappal nézem meg! Ha legközelebb jövök… Úgy látszik folyton ide akar jövögetni. Milyen otthonosan tölt most magának a kávéból. Juliska már visszavonult, anyu azt mondta neki, – már nincs szükségem magára, csak hozza be a jégtartót az italoknak. Vajon mit gondol magában ez a Juliska? Olyan kiismerhetetlen arca van, hamis, hízelgő öreg cseléd. A zene most egy tangót játszik. Argentin tangót… – Szeret táncolni? – kérdezi Sanyi. – Évek óta nem táncoltam, – mondja anyu. – A táncot egyszerűen kikapcsoltam az életemből… Csak hallgatják a zenét. Ahogy ülnek a kerti székekben, látom, hogy összeér a kezük. Hátul a szék támlája mögött. Azt hiszik, én nem látom. – Nem vagy még álmos? – kérdezi anyu. Már vártam ezt a kérdést, ahányszor szóra nyitotta a száját, azt hittem ezt kérdezi. – Nem! Egyáltalán nem! – De megszoktad a korai lefekvést, kisfiam… – Aludhatok holnap akármeddig, – mondtam. – És ha vendégünk van, ez kivételes alkalom, nem?

A következő tangó, valami hawaii zene volt. Gitárok és egy olyan vontatott ének. – Jó lemezei vannak, – mondta Sanyi. – Imádom a hawaii gitárt… – Én is… – mondta anyu. – Itt remekül lehetne táncolni, ezeken a mozaik kockákon. Jobb mint egy parkett. – Megpróbálhatjuk… – mondta anyu és felkelt. Tangó… Láttam színházban, meg moziban tangózni, de ez más volt. Vagy másképpen néztem. De ez az én anyum volt, aki itt összesimult ezzel az alakkal. Az én anyum, akinek a meztelen hátán rajta volt ez a nagy barna mancs, ahogy szinte rátapasztotta a kezét és azáltal húzta olyan közel magához. Táncoltak. Az arcuk is néha összeért. Anyu sokkal alacsonyabb volt, de Sanyi olyan lehajolva táncolt. Hogy gyűlöltem most ezt az alakot. Én soha nem táncolhatok, soha az életemben. Soha nem szoríthatok így magamhoz egy lányt, tánc ürügye alatt. Ő igen. Öleli anyut, ez az egész tangó nem is más. Ölelkeznek a zene hangjára és lépegetnek közben. Egyszerűbb lenne, ha nem is lépnének, csak állnának, csak úgy simulnának össze… A hawaii lemez már lejárt. Már egy másikra táncolnak. Én néztem őket, mint egy páholyból az előadást. Mintha nekem táncolnának, minden mozdulatukat megfigyelem. Vannak dolgok, amiről ők azt hiszik, hogy nem lehet észrevenni. Hogy a Sanyi mancsa nem egyhelyben tapad rá anyu hátára, hanem simogatva, mintha zongorázna a hátgerincén. Ha nincs is nagy világítás, a fehér bőrén ez a sötét kéz, nagyon is jól látszik.

Nem tudom miért jut most az alorvos az eszembe, aki a Margit nővér mellét simogatta. Lehet, hogy Sanyi is azt szeretné, talán meg is tenné, ha én nem lennék itt. De itt vagyok és maradok is, amíg ő. Még a kapuig is ki fogom kísérni, mikor elmegy… Ez volt a tervem. Nem számítottam arra, ami történt. Olyan váratlan volt, hogy bemennek a városba. Egy bárba táncolni. Sanyi ötlete volt. – Edi, van egy remek ötletem. Ezt a szép estét, egy bárban kellene befejezni. Elmehetnénk a Margit-szigetre… Mit szólna a Poló bárhoz? Anyu egy ideig kérette magát, de aztán szépen beleegyezett. – Mehetek ebben a ruhában? – Csakis ebbe jöjjön! Ebbe gyönyörű!… Anyu bement pár pillanatra, mikor visszajött, valami fehér prém volt a vállára vetve és az arany retikülje volt a kezében. – Indulhatunk!… – mondta. Lekísértem őket a garázsig. Még azt is megvártam, hogy beültek a kocsiba. Jó mulatást kívántam és aztán visszamentem a teraszra. Már tudtam, hogy úgyis hiába minden. Most mégis kettesben vannak… Leültem a teraszon. Meleg nyári éjszaka volt, a tücskök ciripeltek a kertben, csak ezt lehetett hallani. Megittam egy fél pohár pezsgőt, ami még ott állt az asztalon. Ettől még szomorúbb és még álmosabb lettem. Meg akartam várni, amíg anyu hazajön… Itt ülni és várni. De bementem és lefeküdtem. Azonnal elaludtam. Olyan mély álomba zuhantam, hogy fogalmam se volt, reggel van-e már, mikor felriadtam. Az autó állt meg a ház mögött. Anyu autója.

Az én szobám ablaka ide nyílt. Mi lenne, ha kiszólnék neki, – remélem jól mulattál!… Ránéztem a karórám világító számlapjára, még csak negyed kettő. Nem is maradtak záróráig. Az ablakhoz mentem. A lehúzott redőny résein át láttam, hogy anyu nem egyedül van. Sanyi is visszajött vele. Ezt nem értettem, ő bent lakik a belvárosban, miért kísérte haza anyut? Ez érdekes… Álltam az ablakban, ők nem láthattak engem, de én láttam őket. A holdfény megvilágította Sanyi szőke fejét. Átölelve álltak, összesimulva és… És csókolództak. Visszafojtott lélegzettel figyeltem őket. A csók sokáig tartott, utána egymást átkarolva jöttek a ház felé. Olyan csend volt, hogy a kavicsok csikorgása is hallatszott a talpuk alatt, minden lépés után. Már egészen közel voltak az ablakhoz. Suttogva beszéltek, de mégis hallottam majdnem minden szót. – Őrültség hogy hazakísért Sanyikám… – Az lett volna őrültség, ha nem kísérem. Imádom Edi! Imádom!… – Ezt már mondta ma éjjel egy párszor… – Nem elégszer Edi… Még akarom mondani, még… A mai éjszaka nem érhet így véget. Ezt éreznie kell… Most átölelte s megint csókolta anyut. Félhomályban voltak, a hold éppen eltűnt a nagy jávorfák mögött. De a hangjukat hallottam jól. – Fel kell mennem hozzád Edi… Az enyém leszel ma éjszaka, drága gyönyörű asszony… Hogy anyu mit válaszolt, azt nem hallottam, csak Sanyi szavait.

– A gyerek alszik és mire felébred, már elmegyek… Mi lenne, ha most kiszólnék nekik, – hogy a gyerek nem alszik! És hogy már nem vagyok gyerek és mindent látok és tudok és… Anyu, az én anyum… A szívem a nyakamban dobogott és zúgott a fülem. A fogam is vacogott, mint mikor láza van valakinek. Közben a könnyeim is előtörtek és csak lefolytak az arcomra. Sanyi bement a házba, anyuval…

Július 5.

Most folytatom, mert tegnap már fáradt voltam írni. Sanyi hajnalban ment el. Fél négy volt, már teljesen világos volt a kertben. Nesztelenül osont ki a kapun, mint valami tolvaj. Anyu persze nem kísérte le. De lehet, hogy az ablakból ő is néz utána… Anyu hálószobája az emeleten van. Az enyém azért van itt a földszinten, mert nehéz lenne a lépcsőn járnom. Míg Sanyi fent volt Anyunál, csak állandóan gondolkoztam. Nem tudtam újra elaludni és nem is akartam. Meg akartam figyelni, hogy meddig marad. Mert ha csak öt percig, vagy tíz percig, az más lett volna… Akkor még elhittem volna, hogy csak ugyanúgy csókolódznak, mint az előbb a kertben. Még egy búcsúcsók a szép est után. Idegesen néztem az órámat. Tíz perc…

Tizenöt… Húsz… Félóra… Most már tudtam, hogy kár az időt figyelni, már tudtam, hogy a Sanyi nem csak egy csók miatt ment fel a hálószobába. Mindent tudtam. Nem vagyok kisfiú már, az iskolába a barátaim mindenről beszélnek egész részletesen. A Józsi például, akinek a bátyja huszár önkéntes, őrületes dolgokat tud. Legénylakása van a huszárnak, ahová nők jönnek. Máskor meg kölcsön adja a lakást egy másik önkéntesnek. Tudományos könyvet is olvastam, amiben részletesen van leírva. Tehát teljesen tisztában vagyok mindennel… Fekszem az ágyamon, már nem sírok. Csak fekszem égő szemekkel és olyan rettenetesen szégyellem magam. Hogy az én anyum… A fejem feletti szobában, ezzel a Sanyival… Nem akarok rágondolni, hogy mit csinálnak, nem, nem, nem! De hiába nem akarok, erőszakosan az agyamba tolakodnak a képek. Anyu biztosan leveszi a szép estélyi ruháját, sőt levesz mindent. És Sanyi látja őt úgy, meztelenül… És Sanyi? Vajon ő is levetkőzik-e? Ebben nem vagyok biztos. Láttam már egy olyan rajzot, valamelyik fiú hozta be az iskolába. A nő meztelen rajta, de a férfi az frakkban van. A nőn egy fekete harisnya van, semmi más… Borzasztó, borzasztó!…

Most ezt a képet láttam magam előtt, mintha anyu volna a feketeharisnyás nő és a Sanyi az a frakkos, aki… Rosszul lettem az izgalomtól és az utálattól. Úgy éreztem, hogy ki kell hánynom a vacsorát, megfordul a gyomrom… Másnap kíváncsi voltam, hogy anyu ezek után, hogy viselkedik. Én mindenesetre úgy fogok tenni, mintha nem vettem volna észre semmit… Vasárnap volt, ilyenkor úgyis később reggeliztünk, mint hétköznap. A teraszra már annyira sütött a nap, hogy Juliska a kis ebédlőbe vitte be a reggelit. Anyu dúdolva jött le a lépcsőn. Ez olyan szokatlan volt nála, nem is emlékszem, hogy hallottam-e így dúdolni. – Hogy mulattatok? – érdeklődtem. Vigyáztam a hangomra és az arckifejezésemre, nehogy gyanakodjon. Nehogy sejtse, hogy mindent tudok… – Kellemes volt. A zene is jó. Egy angol dizőz énekelt. Annyian voltak, hogy alig kaptunk asztalt. – Soká maradtatok? – Nem túlságosan. Nem hallottad, mikor hazajöttem? – Nem Anyu… Mélyen aludtam, biztos a pezsgőtől… – tettem hozzá és közben figyeltem az arcát. – Persze kisfiam, szokatlan neked a pezsgő! – Neked meg a tánc, anyu… Vagy nem? Ezt talán nem kellett volna mondanom. Anyu rám nézett, valami csodálkozással a pillantásában, aztán erőltetetten mosolygott. – Néha én is szórakozhatok… Hamar másra akartam terelni a beszédet, hamar mielőtt még tovább folytatná a tegnapi este megbeszélését. Mert borzasztó volt ez, hogy anyu hazudik. De kell,

hogy hazudjon, nem mondhatja meg, hogy… – Ma nagyon meleg van anyu! Máskor ilyenkor már a Balatonnál voltunk. Mikor megyünk le az idén? – Nem tudom kisfiam… Még nem döntöttem. Fogalmam sincs, hogy alakul ki, ez az idei nyár…

III.

Szeptember 8.

Az idei nyár úgy alakult ki, hogy Anyu férjhez ment Sanyihoz. Most nászúton vannak Olaszországban… Naplót nem tudtam írni, mert lent voltam a Balatonon, nagymamával. Ő biztos megtalálta volna a naplót, előtte semmit sem lehet eltitkolni. Nagymama hamar rájön mindenre. Arra is ő jött rá, hogy Sanyi apja nem ezredes, hanem iskolaszolga Kecskeméten. Azért is nem jöttek el az esküvőre, mert Sanyi szégyellte a szüleit. De nagymama se ment el, egyáltalán senki se volt ott, csak a két tanú. Egy kis kápolnában esküdtek, csak úti ruhában és már utaztak is el. Előző nap azt mondja nekem a Sanyi: – Egonkám, ezentúl szólíts Apukának! Ránéztem. Nem is akartam válaszolni erre. Aztán mégis, csendesen, nyugodtan válaszoltam. – Az én apukám, az a farkasréti temetőben van… Ezzel ez az ügy el is volt intézve. Sanyinak fogom szólítani. Akkor is, ha most ő az Ács Edina férje…

*

Ezen a nyáron történt még valami. Jelentéktelen semmiség, ahhoz képest, hogy

Anyu férjhez ment. Csak egy epizód, de mégis tudom, ki fog hatni az egész életemre. Még fent voltunk a Rózsadombon, de már be volt pakolva a holmim, hogy lemegyek nagymamával nyaralni. Van egy barátom, a Jenő. Nagyon rendes fiú, nem messze laknak egy villába ők is. Átjött, hogy elbúcsúzzon. A kertben ültem, eléggé rossz hangulatban. – Mért lógatod az orrodat? – kérdezte. – Mert férjhez megy a mamád? Az enyém már háromszor ment férjhez és mindég undorító pasasokhoz. Pénzes öreg palikhoz megy. A te mamád legalább egy jóképű ipséhez… – Ne beszéljünk erről Jenő… – Na jó. Tudod mért jöttem? Vasárnapra meg vagyok híva egy garden partyra, zene is lesz és csupa helyes kislány. Tizenhárom éves, akinek a születésnapja van. Elviszlek magammal! – Elviszel? Csak nem megyek egy helyre, meghívás nélküli – Miért ne? Megmondom, hogy a barátom vagy. És azok is rózsadombiak, itt a villájuk az Áldás utcába… – Meghívás nélkül, nem lehet menni sehova, – erősködtem. – Na jó. Lehet, hogy igazad van. Felhívom a lányt, telefonon. Rém helyes pofa. Cicának hívják. Jenő kikereste a telefonkönyvben a számot. Az egyik kagylót átadta nekem. – Csak hallgasd! Aztán majd te is beleszólhatsz. Jenőnek szerencséje volt, pont a Cica volt a telefonnál. – Halló Cica! Nem zavarlak? Itt Jenő… – Szerbusz Jenő! Csak nem a partyt akarod lemondani? – Dehogy akarom, sőt! Egy barátomat szeretném elhozni! – Csak hozd! Remélem csinos?

– Nagyon csinos. Tudod ki? A híres Ács Edina fia! – Az a sánta? Na ne viccelj! Mit kezdek itt egy nyomorék fiúval, tánc lesz! Jenő levágta a kagylót. Vérvörös arccal nézett rám. Még a füle is vörös volt. – Hülye… Ez egy hülye lány… – mormolta. Rettenetes zavarban volt. Szinte sajnáltam Jenőt. Igen, őt sajnáltam, nem is magamat. Hebegett össze-vissza. Minél jobban igyekezett elsimítani a dolgot, annál kínosabbá vált. Végül is megkértem, hogy vegye úgy, hogy nem is telefonált. – Én részemről túlteszem magam az ilyesmin! – mondtam neki. Persze ez nem volt igaz. Rettenetesen fájt és főleg meglepett. Eddig nem tudtam, nem is gondoltam, hogy a hátam mögött csak úgy beszélnek rólam, – a nyomorék fiú… Ahogy Jenő kitette a lábát, bementem az előszobába, ahol egy nagy tükör van és vizsgálódva néztem magam. – Csinos fiú, – mondta rám Jenő. – Nagyon csinos… Néztem magam. A szemem kék és még kékebbnek látszik, a hosszú fekete szempillák miatt. A hajam sötétbarna. Az orrom egyenes és keskeny. A szájam milyen? Azt hiszem rendes. Ha nevetek, a fogaim fehérek és szabályosak. De miért nevetnék? Mi okom volna nekem, a nyomoréknak nevetni?… Hiába vagyok csinos fiú, mégse kellek a garden partyra. Mégse. Ha akármilyen ronda lennék, kajla fülekkel, krumpli orral, kiálló fogakkal, gyulladt pattanásokkal, akkor is inkább hívnának. Inkább… – Tánc lesz, mondta a lány. Tánc… Aki nem tud táncolni, az tehát ne is jöjjön. Beszélgetni például, nem lehet? Okos és érdekes dolgokról, amik vannak a világon, az nem érdekli a lányokat?… Elhatároztam, hogy soha, de soha nem fogok semmiféle meghívásra elmenni, ha

idősebb leszek akkor sem. Mert a hátam mögött, úgyis azt mondják, vagy gondolják, hogy mit kezdjenek egy nyomorék fiúval… Most eszembe jutott Anyunak egy furcsa szokása. Ha elvitt magával a belvárosba és olyanokkal találkoztunk, akik nem ismertek régebbről, akkor rögtön, az első pillanatban bemondta: hogy a kisfiamnak súlyos autóbalesete volt. Miért tette ezt? Mi köze ahhoz másoknak. Ha egy üzletben anyagot vásárol és persze a főnök jön oda kiszolgálni, annak is mondja azonnal. Miért? Nehogy azt higgyék, hogy nyomorékon születtem? Nem mindegy az másoknak, hogy született sánta vagyok, vagy a baleset által lettem az? Persze lehet, hogy anyunak nem mindegy. Talán szégyellné, hogy egy nyomorékot hozott a világra, ő, aki csak tökéletes szobrokat alkot, éppen ő, egy ilyen testi hibás gyereket szült volna. Ezért, persze hogy ezért mondta be mindég… Ezen a nyáron Anyu egyetlen weekendre se jött le a Balatonra. Nagymamával nyaralni, alapjában véve nem is volt rossz. Nagymama minden nap közölte velem, hogy imád engem és megkérdezte, hogy milyen tortát süssön, mire van gusztusom. Én persze tudtam, hogy nem miattam süt egész délelőtt, hanem a vendégei miatt. Minden este jöttek vendégek, kártyáztak a verandán és ették a tortát. Főleg öreg hölgyek voltak, mint nagymama, férfi csak egy volt, a Ferdinánd bácsi, egy nyugdíjas vén tábornok… Ő arról volt nevezetes, hogy van egy messzelátója. A Ferdinánd villa régi divatú, tornyos építmény volt, oda mászott fel a bácsi a toronyba, hogy a Balatont kémlelje, azzal a katonai messzelátóval. Nem a víz érdekelte, hanem a távolban a vitorlások, ahol szerelmes párok pajkos dolgokat műveltek, – így mondta a bácsi, hogy: pajkos… Ugyanis nem is sejthették, hogy az ég, a víz és a napon kívül, még más is látja őket.

Ferdinánd bácsi remek dolgokat tudott, itteni villatulajdonosok feleségeiről, akik kedvelték a vízi sportot és mikor weekendkor megjött Pestről a férjük, ártatlan arccal várták az állomáson. Az öreg hölgyek is pletykáltak persze, de mivel azoknak nem volt messzelátójuk, különösebb titkokat nem fedeztek fel. Nagymama mindég egy Gigolót emlegetett. Nem tudtam rájönni, ki lehet az, nem ismertem senkit, akit így hívnak. Már olyan kíváncsivá tett, hogy egyszer megkérdeztem. – Nagymama, ki az a Gigoló? Tegnap is bridzselés közben róla beszéltél? Nagymama mintha zavarba jött volna. Azzal palástolta, hogy csodálkozott, hogy én még nem aludtam, mikor ők kártyáztak. – Nem aludtam nagymama és behallatszott a verandáról a beszéd. Ki az a Gigoló? – Megmondhatom neked… Gigoló, az egy elnevezés. Így nevezik az olyan férfit, aki a nők pénzéből él. Mint például, a Sanyi… ő is anyud pénzéből szándékozik majd élni. – Gondolja nagymama? Hiszen van neki állása a városházán… Nagymama gúnyosan mosolygott. – Szép kis állás. Ott körmöl fél napot és aztán rohan a strandra. Az ilyen firkász nem keres annyit öt év alatt, mint anyud egyetlen szobor megrendeléssel. Tudja ő jól, hogy jó foglalkozás lesz, az Ács Edina férjének lenni. Közönséges gigoló, nem más… Nagymama nagyon utálta a Sanyit. Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor leleplezte, hogy a papája nem ezredes, hanem iskolaszolga Kecskeméten. Ez pont három nappal az esküvő előtt volt. Nagymama olyan diadalmas arccal érkezett fel a Rózsadombra, hogy rögtön láttam, valami rendkívüli hírt hoz.

Anyu éppen a telefonnál volt és Sanyival beszélt. Én a teraszon a délutáni kakaómat ittam. Ahogy Anyu letette a kagylót, rögtön odafordult nagymamához: – Sajnos Sanyi szülei nem jöhetnek fel az esküvőre. Nem tudják megoldani… – Kár… – mondta nagymama gúnyosan. – Nagyon kár. Szerettem volna megismerni Tomka ezredest, meg a feleségét… – Gondolhatod, hogy én is… – mondta Anyu gyanútlanul. Nagymama most csapott le, diadalmasan. – Te is?… Sőt azt hiszem a kedves vőlegényed is szeretne ismerni egy Tomka ezredest. Csakhogy olyan nem létezik! Nincs! Csak egy jó öreg Tomka bácsi van, aki iskolaszolga a kecskeméti elemi iskolában! Na mit szólsz ehhez? Na mit?… Anyu mintha elsápadt volna, egy pillanatig némán nézett maga elé. De aztán vállat vont. – Nem fontos, – mondta hűvösen. – Nekem egyáltalán nem fontos, hogy ki az apja, őrgróf vagy utcaseprő! Nekem az a fontos, hogy ő ki… – Ő?… ő egy hazug fráter. Beadta neked, hogy úri család. – Nem érdekes anyám! Én nem aszerint ítélem meg az embereket, hogy mi a származásuk. Egy iskolaszolga is lehet nagyon becsületes, rendes emberi – Az lehet, – mondta nagymama. – Fel is tételezem, hogy az. És hogy fogalma sincs róla, hogy a kedves fia miket hazudik, hogy vág fel… De hát minden kiderül! Én Ferdinándtól tudtam meg, akit mint régi barátot megkértem, hogy kicsit vakarja meg a dolgokat… – Ezt tetted anyám? A hátam mögött a vőlegényemet nyomoztatod? – A vőlegényed? Csak nem mész hozzá ezek után, hogy kiderült, hogy hazudott neked!

Anyu arca még mindég nyugodt volt, de láttam rajta, hogy csak mutatja a nyugodtságot. – Természetesen, hogy hozzá megyek. Szeretem és ő is szeret! – Biztos vagy, hogy szeret? Hátha azt is csak hazudja neked, mint az ezredes papát… – Tudom, hogy szeret… – mondta Anyu csendesen. – Az a hazugság, az más… Én nem is nevezem hazugságnak. Talán kénytelen volt vele. Nem tudott volna bekerülni a társaságba. Elég szomorú ez, hogy Pesten az emberek elvárják valakitől, hogy az apja méltóságos úr legyen, ha bekerül egy jobb állásba. – Ja vagy úgy? – kérdezte nagymama, kaján mosollyal. – Olyan nagy állása van? Ezt se tudtam eddig. Azt hittem valami tintanyaló az árvaszéki hivatalban. A fizetése kevesebb, mint amit te fizetsz a szakácsnődnek. Még jó, hogy félárú bérletet kapott a strandra, így sikerült neki megismerni az Ács Edinát és… – Elég! Most már elég! – mondta anyu. – Azonnal távozol, rendelek neked telefonon egy taxit. – Távozzak?… Még meg se beszéltük, hogy a lila ruhához milyen kalapot vegyek az esküvőre. – Semmilyet! Ne gyere el az esküvőmre. Holnap utazz le Egonnal a Balatonra… Nekem senki sem kell az esküvőn. Csak a pap és a két tanú… – Rendben van… – mondta nagymama sértődötten. – Ahogy te akarod… Mikor beült a taxiba, már nem is volt olyan diadalmas. Sőt… Nekem az volt a gyanúm, hogy sír…

IV.

December 20.

Ma kaptuk ki a karácsonyi szünidőt. Esik a hó, olyan a Rózsadomb, mint valami mesekönyvből egy kép. Minden hófehér, a házak, a fák. A fiúk ródlit húznak fel a domboldalon, mindenki olyan vidám, úgy örül a télnek, a Karácsonynak. Én az ablakból nézek mindent. Most elővettem a naplót, mert szünidőben rá fogok érni írni. Sok volt a tanulnivalóm, meg aztán el is határoztam, hogy nincs értelme állandóan írni. Csak ha valami esemény van, ha történik valami… Unalmas lenne, mindennap bejegyezni, hogy mi volt az iskolában. Az itthoni életünkben se történik semmi különös. Illetve, eddig nem történt… Anyu nagyon boldog a Sanyival. Mindég mosolyog, jókedvű, sőt meg is hízott. Azelőtt mindég oly vékony volt, most meg mintha kövérkés lenne. Nagymama nagyon ritkán jön hozzánk, ő hadilábon van Sanyival. Persze nem mutatja, elég kedves hozzá ha találkoznak, Sanyi meg udvarias, szinte hódolattal csókol kezet neki. Ez persze külszín. Én tudom, hogy nagymama gigolónak tartja Sanyit. Az meg vén boszorkánynak a nagymamát. Juliskával szoktam kint ülni a konyhában és tárgyalni ezeket a dolgokat. Azt mondja, azért mert ő csak egy cseléd, ő jól meg tud ítélni mindent. Szerinte „az öreg naccságának” nincs igaza. Mert anyunak igenis joga van a

boldogsághoz és a vak is láthatja, hogy most milyen boldog… Hát igen. Anyu gyönyörű szobrokat csinál és egymás után nyeri a díjakat. Sanyi reggel bemegy az autóval a városba, a hivatalba. Anyu ezalatt a műteremben van. Félháromra jön haza ebédre. Én is velük ebédelek, pedig én már fél kettőkor itthon vagyok az iskolából s rém éhes szoktam lenni, de Anyu ragaszkodik ahhoz, hogy hármasban együnk. Este akkor más. Ők gyakran elmennek vacsorázni, elegáns vendéglőkbe és engem persze nem visznek el. Érdekes, hogy Sanyi, mikor először itt volt nálunk, mennyire oda volt, hogy milyen romantikus a teraszról a kilátás, milyen kellemes itt vacsorázni, most meg mindég el akar menni az éttermekbe, ahol cigányzene is van. Nagymamának ezt megemlítettem, mire rögtön gúnyos arcot vágott. Mindég szinte elváltozik az arca, ha Sanyiról van szó. – Nem is csodálkozom, hogy szeret előkelő helyekre menni. Míg nem volt az Ács Edina férje, legfeljebb egy sörözőbe ülhetett be, zúza pörköltöt vagy pacalt enni. De most?… Nyilván élvezi, hogy szórhatja a borravalókat és foglalt asztala van a Ritzben és hanyagul odainti a cigányt, hogy csak nekik játszón. Gigoló… Olyan öltönyöket rendel magának, mint egy gróf vagy egy filmsztár. – Ezt mind az anyu pénzéből? –Természetesen. Ezért vette el. Mostanában már nem voltam biztos abba, hogy amit nagymama mond, tényleg igaz-e?… Hátha Sanyi mégiscsak szereti anyut. Egyszer a szüleit is elhozta. Feljöttek Kecskemétről. Ünneplő ruha volt a nénin, a haján is látszott, hogy fodrásznál volt. A bácsin meg finom télikabát, hogy őszinte legyek, én magamtól bizony nem jöttem volna rá, hogy ez csak egy iskolaszolga. Csendesen beszéltek, mint akik meg vannak illetődve. A bácsi mielőtt megszólalt, mindég aggódva az asszonyra nézett. Csak az volt furcsa, hogy a kalapját folyton forgatta a kezében, ahelyett, hogy letette volna az előszobában.

Nálunk uzsonnáztak. Anyut nem szólították a nevén, csak azt mondta neki a bácsi: – Kedveske, ha meg nem sértem… Minden mondatát így kezdte. – Kedveske… A néninek olyan szeme volt, hogy mindég könnybe lábadt, Akár Sanyira nézett, akár Anyura, ő mindég a Jóistent emlegette. Nagyon vallásos volt. – A Jóisten majd megsegíti magát is fiatalúr, – mondta nekem a lábamra vonatkozóan. Fiatalúrnak nevezett. Mikor másnap ezt elmondtam nagymamának, alig kapott lélegzetet. Magánkívül volt. Még Juliska, a cselédünk se szólít így, hanem Egonkának. Sanyin látszott, hogy már szeretne túl lenni ezen a látogatáson. Már alig várja, hogy megússza ezt a délutánt anélkül, hogy valaki megsértődne. Anyum nagyon tapintatos volt, mindég mosolygott és mindég olyan dolgokról beszélt, amiből semmi zavar nem lehet. Megkérdezte, hogy Sanyi milyen volt kisgyerek korában. A néni válaszolt. – Szép volt nagyon! Meg okos is! Gondoltam is, hogy a Jóisten segítségével, majd valami úrféle lesz belőle. Úrféle… Ez nem hangzott jól és úgy látszik nagyon bántotta Sanyit. Olyan pillantást vetett az anyjára, hogy az szegény hirtelen megnémult. Csak csendben eszegette a süteményt, elől hiányzott egy foga és ezáltal olyan furcsán rágcsált. Most a bácsi kezdett beszélni. Mondta, hogy kis szöllejük van és nyáron, ha iskola szünet van, kimennek oda kapálni. Aztán ősszel szüretet tartanak, micsoda jó homoki boruk van.

– Kedveske, ha meg nem sérteném, eljöhetnének egyszer a nyáron. Az autóval nincsen is messze. Van ott egy vityillónk is, ahol a tiszta szobában, akár meg is hálhatnak… – Köszönöm a meghívást, – mondta anyu. Most már a néni is felbátorodott, ő meg egyenesen énrám nézett. – A fiatalúr látott már szüretet? – kérdezte. – Még nem… – Nahát akkor le kell hogy jöjjön! Rám nézett még egyszer, aztán azt mondta: – Micsoda nefelejts kék szeme van a fiatalúrnak! Még ilyen gyönyörűségeset nem is láttam! Majd még megigézi a falusi lánykákat vele. Mert vannak ám ott a szüreten nálunk! Ez olyan jól esett. Ez olyan meglepő volt… Hogy én?… Én megigézem a lányokat? Én, a nyomorék… Hogy volna lány a világon, aki a nefelejts kék szememet nézné, nem a sánta lábamat?… Szerettem volna megölelni a fogatlan nénit. És mikor elmentek, meg is mondtam a Sanyinak, hogy nekem nagyon tetszenek a szülei. Nagyon… Sanyi gyanakodva nézett rám, hogy nem csúfolódok-e. Ő már örült, hogy felrakta őket a vonatra. Szinte fellélegzett, mikor kint voltak a házból. Most Karácsonyra két nagy demizson bort küldtek. Egy szép lapot is, amin szentkép volt és ráírták, hogy kegyelemteljes ünnepeket kívánnak, a bor saját termésű és a fiatalúrnak külön üzenik, hogy remélik az édes Jézus majd megsegíti a fájós lábát. Mindég bántott, ha valaki a lábamat említette, de ezúttal nem. Furcsa volt ez, de én megszerettem a Sanyi szüleit. Még négy nap van Karácsonyig. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogok kapni. Anyu nagyon titokzatos. Sanyi is azt mondja, hogy olyan meglepetést fognak nekem szerezni, amire nem is számítok. Mi lehet?

Már annyi könyvem van, hogy nem fér el. Ólomkatonákkal már nem játszok. A villanyvonataimat is meguntam. Építőszekrényem is van, repülőgépek, minden. Mozigépem is van. Mi lehet az a nagy meglepetés?

December 25.

A meglepetés, egy kistestvér. Igen. Kistestvérem lesz. Ott álltunk a fa alatt, a Szenteste, már égtek a gyertyák, mikor Anyu megmondta. – Egonkám, a legnagyobb ajándék a számodra és természetesen a mi számunkra is az, hogy… Kistestvéred lesz. – Nem is örülsz? – kérdezte Sanyi. – De nagyon is örülök! – mondtam. A hangom olyan furcsa volt, mintha nem is én beszélnék. Anyun látszott, hogy mást várt. Talán hogy ujjongok, hogy oda leszek. – Tényleg örülök! Nagyszerű lesz egy testvérke! – mondtam. Aztán ránéztem Anyura. – Ezért vagy ilyen kövér mostanában? – Persze hogy ezért… – És mikor lesz? Már szeretném látni őt! – Majd május végén, – mondta Sanyi. – Nyáron már kivisszük a strandra. Úszóbajnokot nevelek belőle! Talán ha ezt nem mondta volna, másképpen képzeltem volna el a kistestvért. De így…

Úszóbajnok lesz. Ugyanolyan izmos fickó, mint Sanyi. Nem egy nyomorék, akit Anyunak szégyellni kell. Akinél első percben be kell mondani, hogy azért sánta, mert autóbalesete volt… Ezt persze jobban fogja szeretni. Biztosan szőke lesz. Olyan angyalhajú kis gyerek. Csak vele fognak törődni. Csak vele… Sanyi persze, mert az az ő gyereke, engem úgyis utál, akármilyen kedves is hozzám, az csak máz. Sőt talán nagymama is jobban fogja szeretni, mert neki az ugyanolyan unokája mint én. És pici gyerekeket mindenki jobban szeret, becéz, kényeztet. Itt fog nyivákolni a kertben, minden pólyás úgy nyivákol, mint a kismacskák. És körülötte fog forogni a világ. Most már másról nem is beszélnek. Eddig titkolták előttem, de most hogy már tudom, csak őróla hallok. Még meg se született és máris főszemély a házban. Juliska is tudta már, csak nem szólt nekem. Azt is tudta, hogy majd egy német nurse lesz a kisbaba mellett. Bezzeg Sanyi mellett nem volt. Ő biztosan mezítelen fenékkel játszott a porban. Most megint gyűlöltem Sanyit. Miért jött bele az életünkbe. Eddig én voltam mindene anyunak, most már ő, meg az a poronty is majd… Gyűlöltem a kistestvért. Már előre gyűlöltem…

V.

Június 2.

A kertünkben nyílnak a rózsák. Olyan mintha egy rózsaliget volna. Délután szedek egy nagy csokorra valót és beviszem anyunak a szanatóriumba. Úgy érzem magamat, mint egy gyilkos. Lelkiismeret furdalásom van… Nem írtam naplót Karácsony óta. Nem is volt mit írni, a gondolataim nem voltak érdekesek. Csak a kistestvér volt a fejemben mindég és egyre jobban utáltam, minél jobban közeledett az idő, hogy meglegyen. A lakásba átalakítások folytak. Az ebédlő az emeletre lett téve és nekem ezentúl kétszer is a lépcsőn kell felmennem, őmiatta. Mert az ő szobája lesz a földszinten. Hófehér gyerekszoba, kis égszínkék mackók a falra festve és bevonva a parkett fehér szőnyeggel, ami mosható. És az ablak meg lett nagyobbítva, még kőmívesek is jöttek, majd még egészen átépítik a házat. Nagyobb ablak kell, hogy több napfény jöjjön be a gyereknek. Sőt egy fát is kivágtak, egy szép nagy fenyőt, mert elveszi a fényt. Már több nő jött jelentkezni nörsznek, de egyik se felelt meg. Sötétkék egyenruhában vannak és hosszú fátyoluk van. Egy ilyen fog itt lakni és fogja tologatni a kocsit, amiben őfelsége a kistestvér fog trónolni. – A kis trónörökös, – szokta mondani Sanyi. Most még szeret anyu, az igaz, de már nem vagyok fontos neki. Már csak a kistestvér fontos, pedig még meg se született. Már az újságban is benne volt, Juliska mutatta nekem. Hogy Ács Edina kisbabát vár. Persze, mert anyu olyan híres. Nagybetűkkel írták ki, de a Sanyit csak mellékesen, hogy a férje Tomka Sándor.

Vártuk a gyereket. Ők boldogan, én gyűlölettel. Egyáltalán minek kell anyunak egy gyerek? Most volt a harminchetedik születésnapja. Olvastam egy orvosi könyvet titokban és abba az van, hogy fiatalon jobb a gyereket szülni. Borzasztó volt az a könyv, színes képekkel. Ahányszor anyura néztem, arra kellett gondolnom, hogy most ott ül benne a hasában az a kis ronda, nagyfejű, felhúzott térdekkel, – jaj de rémes!… – Minden újszülött ronda, – mondta nekem Juliska. Ráncosak és vörösek! – És mikor szépülnek meg? – Pár nap. Abba biztos vagyok, hogy a maga kistestvére gyönyörű lesz, – mondta Juliska. És ha szőke lesz, jaj olyan lesz mint egy kisangyal! Gyűlöltem előre a szőke kisangyalt. Tudtam, hogy elveszi tőlem anyut… Május huszonhatodikán történt a nagy esemény. Hajnalban arra riadtam fel, hogy az autó kiment a kapun. Az ablakhoz siettem, láttam Anyu és Sanyi mennek el. Juliska is lent volt a kertben, csak úgy hálóingre felkapott pongyolában. – Mi az Juliska? Mi van? – Mennek a szanatóriumba. Most csak imádkozzon, hogy simán meglegyen a baba! Mi lenne, gondoltam, ha azért imádkoznék, hogy ne legyen meg… Ne! Nekem nem kell kistestvér. Én így is elég szerencsétlen vagyok. Juliska izgatottan futkosott a szobákban. – Jaj, az öreg naccságának is kell telefonálni! – Ilyen korán? Még alszik, miért kell felzavarni?

– Jaj Istenem, hogy maga milyen gyerek még Egonka! Maga nem is izgul, úgy látom! És maga nem is örül eléggé… Bementem a házba és vissza feküdtem az ágyamba. Furcsa ez, de imádkozni csak ágyban tudok igazán. Azelőtt, mikor még nem volt béna a térdem és tudtam a templomban térdelni, más volt. De mióta a kórházban feküdtem annyi ideig és az apácák mindég imádkozásra buzdítottak, azóta fekve tudok, csukott szemmel… – Istenkém!… Drága édes Istenkém, tégy valami csodát! Ne legyen gyereke anyunak… Csak én legyek a gyereke, én egyedül. Engem szeressen csak. Nem kell ide a Sanyi gyereke, nem… Történjen valami, mit tudom én mi, csak Anyunak ne legyen semmi baja… ő legyen túl ezen a dolgon, jöjjön haza, jöjjön mielőbb, de a kistestvér nélkül… A könnyeim folytak, miközben imádkoztam. Egy idő múlva bejött Juliska. – Nem akar reggelizni? Idehozom az ágyba a kakaót, jó? – Nem vagyok éhes, köszönöm. – Enni akkor is kell! Jöjjön ki a teraszra, majd oda terítek magának. Olyan szépen süt a nap, gyönyörű idő van. Ez a kis jövevény jól kiválasztotta magának, hogy pont ilyenkor lássa meg Isten napvilágát! – Kisgyerekek nem vakon születnek, mint a kismacskák? – kérdeztem. – Jaj de csúnyán beszél Egonka! Hogyan hasonlíthatja össze a macskákkal… Most megszólalt a telefon. Juliska már rohant is ki. Azt hitte a szanatóriumból, de valaki más volt. Így ment ez egész reggel, egész délelőtt. – Mi nem telefonálhatnánk oda a szanatóriumba? Mit gondol Juliska? – Nem. Azok nem adnak felvilágosítást. Különben is, most már ott az öreg naccsága és ő megígérte, hogy azonnal felhív minket, azonnal ha valami van… Kimentem a kertbe, aztán megint vissza szobámba. Valahogy sehol se találtam a

helyemet. Juliskához is kimentem a konyhába és néztem mit csinál. De ő se csinált semmit, csak ült egy nagy bögre kávé mellett és bámult maga elé. Féltizenkettőkor, végre… Nagymama telefonált. Én vettem fel a kagylót. – Fiú! Fiú!… Csak ennyit mondott, lelkendezve. A hangja olyan izgatott volt, hogy szinte meg se ismertem, hogy ő beszél. A kagylót máris letette. – Ki volt? – kérdezte Juliska. – Na mi az? Megnémult, Egonka? – A nagymama volt! Fiú született… – Jaj! Édes Jézus! Micsoda öröm! Most azonnal bemegyünk, rendelek ide egy taxit. Én úgy érzek magukkal, mint egy családtag, nem mint egy cseléd… Fel is öltözők a sötétkék selyemruhámba, maga is öltözzön Egonka! – Most azonnal? Ne inkább délután menjünk? – Igaza van. Talán jobb, ha délután… Akkor van a látogatási idő is. Még sok idő volt délutánig. Juliska nekiállt, hogy kivasalja a selyem ruháját. Én csak ültem a teraszon és nem tudtam semmire gondolni. Egyáltalán semmire… Mintha valami üresség volna bennem. Két óra felé éhes lettem. Éppen be akartam menni a konyhába, hogy ebédet kérjek. Előzőleg is csengett a telefon, olyan ez ma itt, mint egy bolondok háza, gondoltam. Juliska most rémült arccal jelent meg a teraszon. Úgy jött ki, mintha tántorogna. Meg is kapaszkodott az oszlopban. – Borzasztó!… Borzasztó… – hebegte. – Mi történt? – Meghalt…

– Anyum halt meg? Anyum?… – Nem, Isten őrizz! A gyerek… A kisfiú. Csak másfél órát élt. – Nem értem, dehát… Mi történt vele? – Nem tudják. Érthetetlen! Senki se érti, hogy mi lehetett… Elfordítottam a fejemet, hogy Juliska ne nézhessen rám. Ne olvashassa le az arcomról, hogy én… Én vagyok az oka. Isten meghallgatta az imámat, nem hiába kértem… Nincs kistestvér, nem is kell… Délután nem mentünk be a szanatóriumba. Sőt másnap se. Anyu nagyon beteg volt, nem szabadott zavarni. Csak negyedik nap lehetett meglátogatni, akkor is csak pár percre engedtek be hozzá. A szobájába annyi virág volt, mint egy virágüzletben. Az asztalon, az ablak párkányon, még a földön is nagy virágkosarak álltak. Anyu ott feküdt halványan, az arca majdnem olyan fehér volt, mint a párna. A kezei is, egészen átlátszóan fehérek voltak, magához húzta a fejemet és megcsókolt. A szeme tele volt könnyel. Halálosan szomorúnak látszott. – A kistestvér olyan szép volt… Kis szőke angyalka volt. Most már az égben van… Ezt suttogta és közben úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Szegény Anyu most felzokogott. – Óh Istenem, miért vetted el tőlünk? Miért?… A gyönge simogató kezét éreztem az arcomon. Engem simogatott, a gyilkost… Mert most már annak éreztem magam. Az én imádságom ölte meg… Mikor hazamentem, benéztem a nagy ablakos szobába. Szikrázva ömlött be a napfény, de hiába. A kistestvérre sohasem fog sütni a nap, soha… Bűntudatot éreztem. Keserves lelkiismeret furdalást. Most elképzeltem itt egy

szőke kisgyereket ebbe a szép szobába és ebben a pillanatban megváltozott bennem minden. Szinte vágyódtam utána, mégis csak jó lett volna, ha él, ha van… De nem volt. Meghalt… A szoba is halottnak látszott, a nagy fehér szőnyeggel. Csak mintha a világoskék mackók éltek volna, köröskörül a falon.

VI.

Május 26.

Ma van éppen két éve, hogy a kistestvér született. És hogy meghalt… Két év. Azóta még csak eszembe se jutott, hogy naplót írjak. Minek?… De most, most valami ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy írjak. Hogy legalább leírjam azt, amit nem mondhatok el senkinek. Szegény anyum, ő még mindig nem heverte ki, a kisgyerek halálát. Olyan szomorú, olyan sovány, sohasem látom mosolyogni. Látszik rajta, hogy boldogtalan. A sikernek sem tud örülni. Pedig nagy dolog, hogy Párizsban aranyérmet nyert a szobra és hogy negyvenezer forintért vette meg az állam. „AZ IFJÚ HARCOS” ott fog állni a honvédelmi minisztérium előtti téren, a főbejárat előtt. Minden újság írt az „ifjú harcosról”, mint anyu legmesteribb alkotásáról. Az ifjú harcos, nem volt más, mint Sanyi. Anyu őróla mintázta. Sanyi többször be is mondta, – na most negyvenezer forintot hoztam a házhoz… Ezen én is, de főleg a nagymama volt felháborodva. Ez aztán a szemtelenség teteje!… Mintha anyu nem mintázhatta volna meg ugyanúgy ezt a szobrot, bármilyen más izmos fickóról. Elvégre nem az ő alakja nyerte a díjat, hanem anyu művészete. De nagymama megmagyarázta nekem, hogy Sanyi ezt miért hangsúlyozza ki. Mert nem akarja, hogy nyilvánvalóan mindenki gigolónak tartsa… Holott most már tényleg az. Már csak anyu pénzéből él, nem jár be a városházára. – Otthagyom azt a bandát, – mondogatta többször is, – találok én különb állást

magamnak. Hát talált is, azt, hogy az Ács Edina férje. Modelt állt ehhez a szoborhoz és ezzel az egész életére úgy látszik elintézettnek tekintette a állás kérdést. Már nem is beszélt róla, eszébe se volt utána nézni valaminek. Igaz, hogy nem is ért rá. Mostanában elfoglalta a vitorlázás. Anyu ugyanis vett neki egy szép vitorlást és azzal volt a vízen, egész nap. Ez aztán neki való volt, hiszen ő „napimádó”… Már a nyár legelején lementünk a Balatonra. Persze csakis miatta. Télen meg síelt. Rikító színű szvetterekbe, minden nap más volt rajta. Olaszországból hozatta magának, a pesti ski öltönyök már meg se feleltek neki. Anyunak nem volt kedve síelni, azt mondta, őt csak fárasztaná. De miért nem fárasztja a Sanyit?… – gondoltam magamban és végül is rádöbbentem, hogy azért, mert ő mégis fiatalabb. Anyu idén már 39 éves, ez az alak meg csak harminchárom. Anyu mindég csak dolgozik, csak bent van a műteremben. Most is egy gyönyörű szobrot mintáz. Az lesz a címe:„Tavasz”… Egy karcsú, meztelen lány, virágkosárral. Már láttam a szobrot, azt hittem hogy majdnem kész, de anyu szerint még legalább két hétig kell rajta dolgozni. A modell délután szokott jönni, de nem minden nap. Gizinek hívják, egy cigánylány. Az apja zenekarban játszik, itt a Margit-kőrúton, egy étteremben. Gizi csak tizenhat éves. Tökéletesen szép teste van, – azt mondja Anyu. Vékony, hajlékony, de mégis már teljesen fejlett. Szoktam látni, mikor jön. Legtöbbször piros ruhát visel, harisnya nincs rajta, csak piros szandál. De a lába olyan barna, mintha harisnya lenne és nem bőr. Sötét bőre van, nem olyan mint Sanyinak, a. napozástól, hanem másmilyen sötét.

A haja kékesfekete, hosszú és a vállára lóg. A szobron is úgy van, lobog a hosszú haja, mintha fújná a tavaszi szél. Anyu a tárlaton akar ezzel szerepelni, nagyon sokat vár ettől a műtől. Persze még sose beszéltem Gizivel, csak köszönt nekem, mert ott álltam a kertajtónál. Ha anyu mintázik, senki nem léphet be a műterembe. Senki. Még a Sanyi se. Sőt anyu be is zárja az ajtót, nehogy valaki véletlenül bejöjjön. Van egy kisebb ablaka a műteremnek, ami a hátsó teraszra néz, az elé odahúzza a bordó bársony függönyt. Ha nem dolgozik, akkor ki van nyitva az a kis ablak is, hogy jobban szellőzőn a műterem. Néha elég rossz szagok vannak, attól a pácolószertől, meg a terpentintől, amiket kell használni. Egyszer a Jenő barátom éppen nálam volt, együtt készültünk a másnapi algebrából. Elég rosszul álltunk mind a ketten, de engem nem buktathat meg a Gorrilovits (így hívjuk a tanárt, aki Gorivits) mert vittem neki egy szép kis szobrot karácsonyra. De Jenő nem vitt semmit, tehát nehezen fogja megúszni. Elmerülve csináltuk az egyenleteket, mikor jött a Gizi. Bejött a kerti ajtón és ment egyenesen a műterem felé. – Ki ez? – kérdezte izgatottan Jenő. – Anyunak a modellje. – Úgy néz ki, mint egy cigánylány! – Az is. – És milyen szobor készül róla? – Akt… – Jaj ne mond!… Szóval most le fog vetkőzni, teljesen meztelenre és úgy fog modellt állni… Őrület! Hogy lehetne meglesni valahonnan? – Sehogy. Anyu bezárja az ajtót, ha dolgozik. – Hülye vagy Egon! Nem úgy gondoltam, hogy besétálunk nézni… De nincs egy

ablak vagy akármilyen más megoldás? – Nincs. – Ha az én anyám szobrokat csinálna, nyugodt lehetsz, volna egy titkos helyem, ahonnan belátnék oda. Egy ilyen gyönyörű cigánylányt látni, mezítelenül! Őrület!… – Én már láttam meztelenül, persze csak a szobrát… – Életbe kell látni! Szobor az nem érdekes. Hány éves ez a lány? – Tizenhat. – Csak egy évvel több, mint mi. De képzelheted ennek már hány szeretője volt! Az ilyen cigánylány szenvedélyes, tüzes!… Csak engem zárnának be vele a műterembe… Nem is volna rossz, első nőnek egy ilyen vad cigánylány… – Hagyd már a fenébe Jenő! Csináljuk meg a leckét… De Jenővel nem lehetett bírni, ő mindenképpen látni akarta a lányt, ahogy modellt áll meztelenül. A leglehetetlenebb ötletei támadtak, rá akart venni arra, hogy másszunk fel a háztetőre és onnan felülről nézzünk le. Ugyanis a műteremnek tető világítása volt. De a padlásra egy létraszerű lépcsővel lehetett csak feljutni, ami az én lábammal képtelenség volt. – Megyek nélküled! – jelentette ki Jenő. Persze visszatartottam, még az üvegtetőn át bepottyan anyuék fejére, még csak az kellene… Végül dühösen hazament, anélkül, hogy az algebra feladatot befejeztük volna. Szeretem Jenőt. Tudom, hogy jó barátom, ragaszkodik hozzám. De titkot, soha nem bízhatnék rá. Soha semmit. Még a saját családját is kibeszéli, képtelen magában tartani valamit. Még az anyjáról is miket mond el. Anélkül, hogy valaha kérdeztem volna, elmesélte, hogy a mamája már negyven éves, de csak harmincötöt mond. Sőt, – hogy kijavította a keresztlevelét is és az a vén szivar, aki most a férje, az nem is sejti ezt. Csak vén szivarnak hívja a jelenlegi mostoha apját.

– A vén szivar azt se veszi észre, hogy a mamának milyen klassz fiatal udvarlója van. Igaz, a mamám elég óvatos, mert az öregnek van a sok dohánya… Nem úgy mint nálatok Egon, nálatok a mamád keres sokat a szobrokkal, ez a Sanyi meg csak egy gigoló. Igaz? – Igaz… – mondtam kissé megszégyenülten. Bántott, hogy mások is tudják, hogy Sanyi egy gigoló. – Viszont szereti anyut, – mondtam. – Imádja őt, ez nem vitás… Ezt észre lehet venni, minden pillanatban. Ahogy bánik vele, ahogy kezet csókol neki, a beszédéből is látszik… Ezt fontosnak tartottam, megmondani a Jenőnek. Igenis Sanyi imádja az anyumat, ebben biztos vagyok… Nagymamának is mindég ezt mondom, ha érdeklődik, hogy igenis boldogok, Sanyi most is pont olyan szerelmesnek látszik, mint azon az első nyáron, a szigeti strandon… Ez jó érzés volt nekem és magam sem értettem, hogy mégis, miért olyan ellenszenves nekem a Sanyi?… Miért nem tudok felmelegedni iránta? Miért?… Persze elég kedves voltam vele és nagyon udvarias. Mikor a vitorlással díjat nyert (illetve negyedik helyezést) gratuláltam neki. A mozigépemmel folyton őt fényképeztem, a születésnapjára három gyönyörű nyakkendőt vettem, persze anyu adta rá a pénzt. Szóval elég jól megvoltunk. Azon a borzalmas délutánon, mikor összeomlott bennem minden, akkor döbbentem csak rá, hogy ez micsoda gyalázatos, aljas, hazug fráter. Le kell írnom részletesen mindent. Tegnap történt. Szombat volt. Szép, napsütéses igazi májusi nap. A kertünkben úgy nyíltak az orgonák, hogy egészen lila volt minden. A teraszon ebédeltünk. Anyu bejelentette, hogy délután lemegy a városba, meglátogatja nagymamát a klinikán. Nagymama nem volt beteg, csak mindég

képzelődött és most befeküdt kivizsgálásra. A professzor jó barátja, az beszélte rá. Anyu megkérdezte, hogy akarok-e vele menni. Mondtam, hogy igen, én is jövök. Juliska éppen behozta a tésztát. Mikor hallotta, hogy miről van szó, rögtön azt kérte, hogy ma legyen a kimenője, vasárnap helyett és akkor őt is vigyük le az autóval. Nagyszerű lenne, mert a klinika az Üllői úton van és az ő rokonai is ott laknak közel. Nem kéne neki az autóbusszal, meg a villamos átszállásokkal az időt tölteni. Anyu persze beleegyezett. – Csak öltözzön Juliska, mert rögtön ebéd után megyünk! Persze nem mentünk mégse azonnal. Anyu még telefonálgatott ide-oda, de az előszobai telefonon, hogy ne zavarja Sanyit, mert ő lefeküdt aludni. Ez volt a szokása, hogy ebéd után „ledűlt”. Közben én meggondoltam magam. Mégse megyek ma nagymamához, inkább majd jövő héten. Anyunak mindegy volt, – ahogy gondolod kisfiam! Nagymamánál úgyis lesz ma elég látogató… Beült a kocsiba Juliskával és elrobogott. Én is bementem a szobámba, jó hűvös volt a leeresztett redőnyök mögött és olvastam. Talán egy óra múlva, vagy még valamivel később, látom, hogy a kertajtó nyílik és bejön egy piros ruhás alak. A Gizi. Jön a riszáló járásával, ahogy szokott. Ez persze azt hiszi, hogy anyu itthon van, gondoltam, rögtön kiszólok neki, hogy ma hiába jött, nincs mintázás. Csak vártam, hogy közelebb érjen, amikor különös dolog történt. Egészen különös. Sanyi jött a kert felől, úszónadrágban. Úgy látszik már nem aludt, hanem napozott.

– Halló Gizi! – kiáltotta. – Csak menjen a műterembe, vetkőzzön le, a feleségem azonnal jön! Ezt nem értettem. Miért küldi Sanyi a Gizit a műterembe? Miért mondja neki, hogy anyu azonnal jön! Nagyon jól tudja, hogy anyu csak estefelé jöhet haza… És még valami. Miért megy most oda a kertajtóhoz és zárja be belülről? Ez furcsa. Rá kellene szólnom, de valahogy mintha megnémultam volna, olyan érzésem van. Csak állok a lehúzott redőnyök mögött és nézem, ahogy Sanyi most fütyörészve indul befelé a házba. A házba, ahol azt hiszi, hogy egyedül van… Mert fogalma se lehet arról, hogy én is itt vagyok, hogy itthon maradtam. És miért mondta a Gizinek, hogy vetkőzzön le? Miért?… Lehetséges, hogy Sanyi is olyan mint a Jenő… Hogy meg akarja lesni meztelenül? De honnan? Csak a hátsó teraszról lehet belátni, ha nyitva van az a kis ablak. Lehet, hogy most nyitva van, mert szellőzik a műterem. Lehet, hogy a Sanyi ott áll és néz be. Fog csodálkozni, ha engem meglát… A kis ebédlőn át, kimentem a teraszra. Óvatosan lépkedtem, hogy az ortopéd cipőmmel ne kopogjak túlságosan. Sanyi nem volt a teraszon. Odamentem az ablakhoz. Félig nyitva volt és a bordó bársony függöny is elhúzva. Beláttam a műterembe… Gizi ott állt meztelenül a dobogón.

Teljesen meztelenül. A kezében a virágkosár, pontosan úgy állt, ahogy a szobron. Úgy, de mégsem úgy. Nem agyag volt, nem gipsz, hanem élő hús. Egy élő, meztelen lány, az első lány, akit így láttam. Olyan izgalmat éreztem, hogy elkezdett zúgni a fülem. Gizi nyújtózott egyet, aztán meglóbálta a virágkosarat. Ahogy megmozdult, úgy rezegtek a kis mellei, mint két gumilabda. Jaj de szép, gondoltam. Egy pillanatra egészen kiment a fejemből, a Sanyi, csak a lányt néztem, a meztelen bronzbarna lányt… De a következő pillanatban nyílt az ajtó és Sanyi belépett a műterembe. Gizi felsikoltott és maga elé kapott egy rojtos selyemkendőt, ami oda volt vetve a széles kerevetre. – Tomka úr! Miért jön be? Sanyi vigyorogva közeledett, anélkül, hogy egy szót szólt volna. – Tomka úr! Már levetkőztem, ne jöjjön bel – Épp azért jövök… – De Tomka úr, mi jut eszébe? Mit szól ehhez a művésznő? – Semmit se szólhat, nincs itthon… – Nincs? – Nincs. Senki sincs. Egyedül vagyunk a házban… Ezt már nem is vigyorogva mondta, hanem szinte komoly arccal. Szerettem volna odakiáltani neki, hogy téved, nincs egyedül, én is itt vagyok… Én is. De mintha a torkomat összeszorítaná valami, képtelen lettem volna megszólalni.

– Mióta vagy ilyen szégyenlős? – kérdezte Sanyi tegezve. – Miért takargatod magad? – Csak… Gizi még mindég maga elé tartotta a sálat, de már látszott, hogy csak ingerkedik. Kissé elhúzódott most és olyan furcsa riszáló mozdulatot tett, mintha táncolna a sállal. – Ne bolondozz! – mondta Sanyi és hirtelenül elkapta a sálat, úgy hogy a lány meztelenül állt ott. – De gyönyörű vagy! Te!… Megbolondulok érted! Gizi most kacéran mosolygott. Jól láttam, az ő arcát lehetett innen látni, nem a Sanyiét. – Szóval megbolondul értem Tomka úr? Megnyugtatom mások is… – Kik? – Mindenki! Aki csak rám néz! És ajándékokat akarnak adni, ha… – Te! Te kis cigánypudré! Ajándékot akarsz tőlem? – Persze… Semmi sincs ingyen. – Te fekete bogárka! Mit vegyek neked? Kérjél akármit!… De ne őrjíts, ne vadíts meg, mert ledoblak erre a díványra és… És… Sanyi hangja egészen rekedt volt. Átölelte a lányt, magához húzta és meg akarta csókolni, de az kisiklott az ölelésből. – Vegyen nekem egy arany függőt. De tizennyolc karátos aranyból! – Veszek… – A Margit-körúton van egy kirakatba, amilyet gondolok. Az ékszerésznél, szemben a templommal. – Megveszem neked…

– Biztos? Vagy csak ígéri? – Biztos… – Na jó, akkor kaphat egy puszit!… Ezt olyan ártatlan hangon mondta, kissé nyafogva, mint valami ötéves kislány. Közben lábujjhegyre állt, mert sokkal alacsonyabb volt, mint a Sanyi. Csücsörítette a száját és behunyta a szemét. Mintha viccelne csak pont úgy tett. De Sanyi nem viccelt. Elkapta Gizi derekát, vadul magához rántotta és elkezdte csókolni. Gizi már nem ellenkezett. Egyáltalán nem. Sőt úgy oda simult Sanyihoz, mintha hozzátapadt volna. Ilyet még nem láttam. Filmeken és színpadon sokszor láttam csókolódzni, sőt este a Rózsadombon is láttam szerelmes párokat, de azok felöltözve csókolództak és nem így. Így ahogy Gizi volt, teljesen meztelenül… Némán csókolództak. Közben Sanyi az egyik kezével a lány mellét markolászta, anélkül, hogy a szájuk egy pillanatra szétvált volna. Hogy tudnak közben lélegzeni? – gondoltam. Csak néztem őket. Néztem… Pillanatról pillanatra jobban fel voltam bőszülve. Sanyi csókolódzik egy cigánylánnyal. Ha anyu ezt tudná… Aljas piszok ez a Sanyi. Nem is bírtam tovább nézni. Nem. A könnyek fojtogatták már a torkomat, féltem, hogy hirtelenül kitör belőlem a zokogás. Elfordultam az ablaktól és leültem, szinte lerogytam egy székre. A térdeim remegtek, olyan különös gyöngeséget éreztem és a füleim zúgtak kegyetlenül.

Nem tudom mennyi ideig ültem ott. Percekig, vagy tovább. Az idő mintha megállt volna, mert mindég csak ugyanezt gondoltam, az agyamban ugyanaz zakatolt, hogy aljas, aljas, aljas… Aztán felkeltem és visszamentem az ablakhoz. Nem akartam, de mégis. Mintha ellenállhatatlan kényszer húzna oda. Még akartam nézni. Még… De ahogy most bepillantottam, már nem láttam őket. Már nem álltak ott a dobogón. Gépiesen persze csak oda néztem, ahol az előbb álltak. De már nem voltak ott. A tekintetemmel most végig pásztáztam a nagy műtermet és… És felfedeztem őket. A nagy, széles heverőn feküdtek. Ösztönösen a szájam elé kaptam a kezem, hogy fel ne sikoltsak, mert… Mert teljesen össze voltak fonódva. Teljesen. És most már Sanyi is meztelen volt. Az úszónadrágja ott hevert a földön, a pamlag mellett. Mintha összegabalyodtak volna. Nemcsak a karukkal ölelkeztek össze, de Gizi a combjaival is átkulcsolta Sanyit. Az arcukat nem láthattam. Sanyi szőke feje búbját csak, ahogy beletemette Gizi fekete hajába. Gizi most is riszálta magát. Úgy mozgott a csípője, mintha vonaglana, egyre gyorsabban, egyre vadabbul. Hirtelenül kiszáradt a torkom és a hátgerincemen furcsa, zsibbasztó forróság futott végig. Ilyet még nem éreztem soha. Mi ez?… Közben hipnotizáltan bámultam őket, megmeredt szemekkel, a fülem már úgy zúgott, a halántékom már úgy lüktetett, már szinte eszméletlen voltam, de csak

néztem, néztem ezt a vonaglást és közben furcsán, kínzóan, érthetetlen módon az volt az érzésem, hogy engem kulcsol át a cigánylány a combjaival, engem, engem, engem… Nem tudtam, hogy ilyet lehet érezni. Nem is képzeltem, hogy ez van. Mikor Sanyi olyan furcsán sóhajtott közben, mintha fulladozna, én is fulladoztam, a kezem még mindég a számra tapasztva, hogy semmi hang ne jöjjön ki, ne üvöltsék fel, ne… Az erőm már teljesen elhagyott. Nem bírtam ezt tovább. Éreztem, hogy elszédülök, meg kellett kapaszkodnom a székbe. Elsötétül előttem minden. Elvesztettem az eszméletemet. Hosszú ideig fekhettem így a verandán. Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy a halántékomon kiütött a hideg veríték. Valahogy feltápászkodtam és mint egy megszállott, megint vissza vonszoltam magam az ablakhoz. Most már üres volt a műterem. Eltűntek. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy csak álmodtam az egészet. Nem is igaz. Nem is lehet igaz… Sanyi, az anyum férje, csak nem csalja meg egy cigánylánnyal. Csak nem ígér neki arany fülbevalót… Csak nem teszi ezt… Visszamentem a szobámba és az ágyra dobtam magam. Olyan gyönge voltam, mint még soha. Mintha egy súlyos betegségből keltem volna fel. A fejem úgy fájt, hogy egy vizes zsebkendőt akartam a homlokomra tenni, de nem volt erőm, hogy felkeljek az ágyról és a vízvezetékhez menjek. Csak feküdtem csukott szemekkel. Zsibbadtan és kimerülten feküdtem és akaratlanul is újra és újra láttam őket, a lehunyt szemeim előtt, folyton ugyanazt láttam. Ugyanazt, amit a műterem pamlagán… A szép, vad cigánylányt, ahogy a Sanyival… Ahogy hozzátapad, ahogy vadul vonaglik, ahogy öleli, ahogy az övé… Nem az enyém, hanem az övé, a Sanyié…

Lehet, hogy irigységet is éreztem, a dühömön kívül. Persze hogy azt. Amiért nem velem… Talán ha én vettem volna egy arany fülbevalót, velem is hajlandó lett volna. És van is elég zsebpénzem egy ilyen fülbevalót venni. Most utáltam magam, hogy ez csak egy pillanatra is felötlik bennem. Olyan vagyok, mint a Jenő. Ő gondolkozna így. Ő mondta, hogy jó volna első nőnek, egy ilyen vad cigánylány… És milyen vad, de még milyen… Ha ezt a Jenő látta volna… Nem is hinné el, ha elmondanám neki. Senki se hinné el. Talán anyu se fogja elhinni, amikor hazajön és megmondom neki. Mert természetesen megmondom. Behívom Anyut a szobámba és szépen nyugodtan megmondom, hogy a saját két szememmel láttam, hogy a gigoló férje megcsalta. A cigánylánnyal. A „TAVASZ” modelljével. Igen, a két szobor életre kelt. Az IFJÚ HARCOS és a TAVASZ. Itt a műterem díványán… Előttem. Sanyi persze le fogja tagadni. Kamaszos képzelgésnek fogja minősíteni, ezt a kifejezést már használta egyszer. A cigánylány pedig? Az esküdözni fog, hiszen azért cigány. Csak nagymamának mondhatom ezt el, senki másnak. És aztán majd tőle teszem függővé, hogy mit tegyek. Csak vele lehet ezt megbeszélni… Persze kínos lesz. Én szégyellem magam ilyesmiről beszélni egy öreg úri hölggyel, aki méghozzá a nagymamám és én csak gyerek vagyok a szemében, egy tizennégy éves fiú. Feküdtem mozdulatlanul, zsibbadtan. A fejfájásom lassanként elmúlt és rettenetesen álmos lettem. Aztán el is aludtam.

Fél hét volt, mikor felriadtam. Anyu hangját hallottam és Juliskáét is. Megjöttek. Most már volt erőm felkelni és az ablakhoz siettem. Anyu mindég csomagokkal jött meg a városból. Mindég vett valamit. Sanyi a kert felől jött és átvette a csomagokat. Persze már nem volt úszónadrágban, hanem felöltözve. – Hol van Egon? – kérdezte. Ottmaradt a nagymamánál? Anyu csodálkozva nézett rá. – Egon nem jött velünk, ő itthon maradt. Hogyhogy nem láttad egész délután. – Itthon volt… Tényleg?… Sanyi arcáról lerítt az ijedtség. Persze anyu nem vette észre, csak én. Én, mert tudtam… Most meg van rémülve, erre nem számított. Hogy nem egyedül voltak, nem… – Lehet, hogy elment a Jenőhöz, – mondta anyu. Felhúztam a redőnyt és kiszóltam: – Anyu! Hogy van nagymama?… – Jól van szívecském, sajnálta, hogy nem jöttél! Sanyi is sajnálta, az biztos. Ezt az arcot érdemes volt megfigyelni. Ezt a bizonytalanságot, ami lerítt róla. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Láttam-e valamit vagy nem. Sejtem, hogy mi történt, vagy észre se vettem, mikor a cigánylány jött. – Jenőnél voltál? – kérdezte most tőlem. – Nem is láttalak elmenni… – Itthon voltam. Egész délután… Nem mondtam ezt jelentőségteljesen, de mégis lehetett valami a hangomban, ami megzavarta Sanyit. Most már tisztán akart látni, szembenézni a tényekkel. Szinte támadóan mondta:

– Ha itthon voltál, mért nem jöttél ki a kertbe? Ilyen gyönyörű időben! Én remekül napoztam… – Fájt a fejem. Aludtam. Sanyi szemlátomást fellélegzett. Bevitte a csomagokat a teraszra Közben hallottam, ahogy anyu kérdezi, hogy nem keresték-e telefonon. – Senki, – mondta Sanyi. – Senki se telefonált. – A Gizi nem jött el véletlenül? Esetleg azt hitte, hogy ma dolgozunk… – Nem. Nem volt itt… – Mert ha eljött volna, kifizetem neki az órabért. Nagyon rendes lány! – Igen, nagyon rendes… – mondta Sanyi. Ahogy ezt mondta, nyugodtan, arcátlanul, az még jobban felbőszített. Ez a szemét alak, ez a rongy fráter… A vacsoránál is úgy viselkedett, mintha az égvilágon semmit sem követett volna el. Vidám volt és jó étvággyal evett. A teraszon vacsoráztunk. Nem tudom miért, de most folyton eszembe jutott, mikor Sanyi először volt nálunk. Itt ugyanezen a teraszon volt terítve, hogy dicsérte akkor a pazar kilátást, hogy innen az egész Rózsadombot látni. Most már megszokta. Jó érzés lehet neki, egy ilyen szép villában élni, drága sportkocsival száguldozni, a Balatonon saját vitorlással versenyezni, elegáns öltönyöket rendelni és mindezekért, mit ad ő?… Mit? Hazugságot. Semmi mást. Ahogy most gyöngéden anyu vállára teszi a kötött kabátkát és közben aggódva megjegyzi: – Edikém édes, meg ne fázz! Hűvösödni kezd…

Anyu felnéz rá. Boldogan és szerelmesen néz. Jaj, ha tudná… Ha tudná… Megint úgy éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Képtelen voltam enni. Csak piszkálgattam a tányéromon a csirkét, tudtam egy falat se menne le a torkomon. – Mi van veled? – kérdezte anyu. – Nincs étvágyad? – Nincs. Fáj a fejem. – Sápadt is vagy kisfiam és karikás a szemed. Aggódom miattad!… Sanyi most közbeszólt: – Nem kell aggódni a gyerek miatt. Kamaszkorban van. Én is ilyen voltam tizennégy éves koromban… Ez volt az a pillanat, mikor majdnem felkaptam a tányért, a csirkével és krumplipürével együtt, hogy az arcába vágjam. A pofájába bele… Lehet hogy ezt kellett volna tennem. Lehet. De nem tettem. Nagyot nyeltem és szó nélkül, felkeltem az asztaltól. A sírást vissza tudtam tartani, az csak bent a szobámban tört ki rajtam. Ruhástól dőltem le az ágyamra. Hangtalanul sírtam, úgy folytak a könnyeim, hogy egészen átvizesedett a párnám. Azt hittem anyu be fog jönni hozzám. De nem jött…

VII.

Október 10.

Tegnap volt a születésnapom. Tizenöt éves lettem… Eddig minden évben Anyu nagy uzsonnát rendezett, meghívtunk, egy csomó fiút, torta volt gyertyákkal díszítve, szóval megünnepeltük. Idén nem akartam senkit meghívni. Torta az volt, tizenöt gyertyával, ajándékok is anyutól, nagymamától, de a fiúkat nem akartam idecsődíteni. Minek? Úgyse mulatnának jól, már mind tánciskolába járnak és nekik csak az az érdekes, ha lányok is vannak. Én pedig egyetlen lányt se ismertem… Egyet se. Láttam a fiúkat néha, a Margit körúton lányokat kísérgettek. Az iskolában se beszéltek a tízpercben másról, mint lányokról, mindég csak lányokról. Jaj, hogy untam hallgatni. Már név szerint ismertem őket, valami Sárikát, meg Erzsikét, egy Lilit, aztán Zsókát, aki két fiúval is kikezdett egyszerre, ezen nagy viták voltak, a fiúk össze is verekedtek miatta. A lányokat a legrészletesebben megtárgyalták. Sárika volt a legszebb a tánciskolában, csak az volt a baj, hogy a mamája is mindég vele jött és nagyon szemmel kísérte. A Liliről megállapították a fiúk, hogy kövér és rosszul is táncol, viszont már olyan mellei vannak, mint egy felnőtt nőnek. Jenő a becsület szavát adta, hogy egyszer benyúlt neki a blúzába. Erzsike egy ábrándos lány volt, verseket is írt, amellett szívesen csókolódzott. A Cica felvágós lány volt, mert nekik volt a legszebb villájuk a Rózsadombon és nagy zsúrokat adtak. Ez a Cica volt az, aki egyszer azt mondta rám a telefonba, – hogy minek ide az a nyomorék fiú… Lehet, hogy ő volt az oka, hogy úgy kerültem a társaságot, hogy nem mentem volna sehová, még ha meg is hívnak. De nem hívtak…

Tudom, már az a hírem, hogy mogorva vagyok meg hogy lenézek mindenkit. De nem baj. Higgyék ezt… Még mindég jobb, mintha tudnák az igazat. Hogy mennyire vágynék menni én is, táncolni is, meg korcsolyázni, de hiába vágyom. A béna térdemmel, az ortopéd cipőmmel bukdácsoljak köztük, hogy sajnáljanak, hogy részvétből valaki mindég üldögéljen mellettem, nem… Nem bírom, ha sajnálnak. Olyan megalázó, olyan keserves. Úgyis tudom, hogy mindenki sajnál. A sánta fiú vagyok. A szerencsétlen fiú, akinek az apja autóbalesetben meghalt. Hányszor, de hányszor kívántam, hogy bár meghaltam volna akkor én is… Apám képe ott lóg a szobámban az ágy felett. Úgy mosolyog a képen, olyan fiatal és vidám. Hat éve már, hogy nem él. Hat éve már, hogy nyomorék lettem… – Tizenöt éves vagy! – mondta nagymama meghatottan. Eljött ebédre hozzánk, de nem sokáig maradt. Az ebéd eléggé kedélytelenül zajlott le. Négyen ültünk az asztal körül, Anyu, Sanyi, nagymama és én. Én, az ünnepelt… „ÉLJEN EGON” – ez állt a tortán. Pezsgő is volt és koccintottak az egészségemre. Sok boldogságot kívántak… Boldogságot?… Mi boldogságot várhatok én az élettől?… Mit?… Délután, mikor nagymama már elment, anyu meg bement a műterembe, elhatároztam, hogy moziba megyek. Miért üljek itthon a születésnapomon. Megnéztem az újságban, hol adnak valami jó darabot. A Fórum moziban, a Kossuth Lajos utcába ment egy amerikai film. Mikor beszóltam anyunak, hogy moziba megyek, rögtön oda volt, hogy miért

nem mentem nagymamával együtt. Taxin mehettünk volna le együtt a Rózsadombról. – Sőt a moziba is elment volna veled… Hogy magyarázzam meg anyunak, hogy már nem vagyok gyerek, hogy már nemcsak a nagymamámmal akarok moziba menni, hanem egyedül. Bemenni Pestre egyedül. És nem kell taxi, lefelé a hegyről, egészen jól tudok menni, az autóbusz megállóig. Felvettem az új öltönyömet, amit szintén a születésnapomra kaptam. Mikor a tükörbe néztem, szinte meglepődtem. Olyan voltam benne, mint egy felnőtt fiatalember. Ez volt az első hosszúnadrágos öltönyöm. Az autóbuszra elég sokáig kellett várnom. Legfeljebb lekésem a híradót, gondoltam. Az úgysem érdekelt túlságosan. A Margit körúton szálltam át. A megállónál ott ácsorgott egy osztálytársam a Sümegi Pista. Nem volt egyedül, hanem egy rettenetesen szeplős lánnyal, akinek két hosszú copfja volt. Hülyéskedtek, Pista a lány copfját húzgálta, a lány nevetett és egy fejes vonalzóval csapkodott Pista felé. Hogy lehet így viselkedni, gondoltam. Mikor Pista észrevett, elengedte a lány copfját és csodálkozva bámult rám. – Hűha! De elegáns vagy! – kiáltotta oda nekem. Rém kellemetlen volt. Mindenki rám nézett, szerettem volna elsüllyedni. Nem szeretem, ha néznek. Zavar. Kellemetlen nekem. Később, mikor már átjutottunk a Margit hídon, valahol a Lipót körúton robogott a busz, egy nő ült le velem szemben és nézett rám. Nagyon csinos nő volt. Fiatal. Rövid ruhája volt, ahogy ült, látszottak a térdei. Gömbölyű térdei voltak, szürke selyem harisnya feszült rajtuk. A kosztümje is szürke volt. Piros kalap volt a feje búbján.

Szőke nő volt. Rettenetesen csinos, szőke nő… És csak nézett, nézett. Az arcomba nézett, aztán észrevettem, hogy lopva a lábamra is néz, a tekintete most megakad az emeletes talpú ortopéd cipőmön… Ismerős az arca ennek a nőnek, mintha már láttam volna valahol. De hol? Most megint rám néz és hirtelen megszólal: – Kékszemű kisfiú! Ugye nem emlékszik rám?… A hangja, jaj a hangja, hol hallottam ezt a hangot… De hiszen ez Margit nővér… – Margit nővér! Maga az! – Én vagyok Egonka! Már át is ült hozzám, pont egy üres hely van mellettem. Mosolyog rám, örül nekem. – Néztem magát Egonka, de nem voltam biztos, hogy maga az! Kisgyerek volt akkor a kórházban és most kész fiatalember! De a kék szemeiről felismertem… Tudtam, hogy ez nem igaz. Mikor a lábamra nézett, akkor jött rá, hogy én vagyok. Hiszen ő ápolt, ő tudta, hogy nyomorék maradok. Az ortopéd cipőről jött rá, nem a kék szememről. De mindegy, nagyon kedves volt. – Nekem is ismerős volt Margit nővér, de… – Mit de?… Csak nem csúnyultam meg az elmúlt hat év alatt? – Dehogy is! Csak mindég ápolónői uniformisban láttam, a fején egy olyan fehér izével, ami eltakarta a haját. Nem is vettem észre, hogy szőke… – És most észreveszi? – kérdezte. Kacéran kérdezte és ez olyan furcsa volt nekem. Egyáltalán az egész olyan furcsa volt. Ahogy ült mellettem és beszélgettünk és az emberek azt hihették, hogy én itt ezzel a csinos nővel utazom az autóbuszon.

– Hol száll le? – érdeklődött. – A Kossuth Lajos utcánál. – Nagyszerű! Én is éppen ott szállok le. A Szentkirályi utcában lakom. – Férjhez ment Margit nővér? – Nem. Egyelőre még válogatok a kérők között… Ezt viccesen mondta, de az volt az érzésem, hogy röstelli, hogy még nem ment férjhez. Ezt talán kár is volt kérdezni. Hamar arra tereltem a szót, hogy milyen jó filmet adnak a Fórumban. Amerikai filmet. – Tudja mit Egonka! Elmegyek magával a moziba! Vagy randevúja van valakivel? Randevúm nekem… Egészen elpirultam. Nem is tudtam, mit mondjak erre. Hogy még soha életemben nem volt randevúm… – Egyedül mentem volna! Nagyszerű ha velem jön Margit nővér! – Egonka, ne szólítson nővérnek! Ezt hagyja abba, jó? Most nem az ápolónője vagyok, hanem a mozi partnere… Ezt olyan kedvesen mondta, hogy hirtelen meghatottságot éreztem. Egy ilyen szép, felnőtt nő, eljön velem a moziba. Eszembe jutott a fess, bajuszos alorvos, aki úgy oda volt érte, meg a többi doktorok is, biztosan mehetne ezekkel, de velem jön, egy ilyen sánta fiúval… És belém karol mikor leszálltunk, úgy megyünk karonfogva a Kossuth Lajos utcába. Egy nagy kirakat tükörben most látom magamat. Milyen jó, hogy ilyen magas vagyok. Jóval magasabb, mint ő. Megyünk karonfogva, olyan nagyszerű érzés. Nem akarja engedni, hogy én fizessem be az ő jegyét. Tiltakozik, hogy erről szó se lehet. De én befizetem, méghozzá páholyt veszek. A legdrágább üléseket. Milyen jó, hogy van pénzem. Anyu bőven ad nekem zsebpénzt. Bonbonokat is veszek, rumos meggyet és ahogy elhelyezkedünk, rögtön meg is kínálom.

Már sötét van, a híradó éppen kezdődik. A páholyban csak ketten vagyunk, a másik két hely üres. Margit nővér leveszi a kabátját. Pulóver van rajta. Feszes, fekete pulóver. A mellén feszül a legjobban. Jaj de még hogy… Most eszembe jut, hogy ott a kórházban is az tűnt fel nekem, hogy mennyire kiállnak a mellei. És arra is emlékszem, amikor láttam, hogy az alorvos simogatja… Erre vágyom most én is. Semmi másra a világon, csak hogy megsimogassam ezeket a kiugró melleket. Hogy legalább csak hozzájuk érhessek… Ahogy leül, érzem, milyen finom parfümillata van. Vagy a bőréből jön, vagy a hajából. Egészen közel ül hozzám. – Na kíváncsi vagyok, milyen lesz a film! – mondja. Én nem vagyok kíváncsi. Fészkelődöm a helyemen, hogy még közelebb kerüljek hozzá, közben leejtem a rumos meggy csomagot. Mikor lehajolok érte, látom, hogy úgy ül, hogy a szoknyája egészen fel van csúszva. Jóval térden felül. Most még egyszer lehajolok, mintha még egy rumos meggy kiesett volna, de csak azért, hogy megnézzem. Igen. A szürke selyemharisnya felett, egy kis fehér csík is látszik, innen alulról nézve. Az a fehér csík, az a bőre. A meztelen combjából látszik az a kis csík. A fejembe száll a vér. Talán mert lehajoltam. És a fülem is zúg. – Jó ez a rumos megy, – mondja ő. – Sajnos imádom az édességet! – Mért sajnos? – Mert attól leszek kövér. – Maga nem kövér, hanem éppen amilyennek lenni kell! Éppen tökéletes! Én értek hozzá, hiszen anyám szobrokat csinál. – Köszönöm a bókot! Emlékszik Egonka, azt mondtam magának a kórházba, ha tíz évvel idősebb lenne, udvarolna nekem…

– Még csak hat év telt el azóta… – jegyeztem meg. – Milyen kisfiú volt még! Úgy emelgettem az ágyon, olyan könnyű volt… – Most pedig magasabb vagyok, mint maga, Margit nővér! – Mondtam, hogy ne szólítson nővérnek… – Margitkának? – Igen. – Margitka… Mondja, hogy lehet valaki ilyen szép?… – Ne udvaroljon Egonka! Ahhoz még túl fiatal. Hány éves most? – Tizenöt vagyok. Éppen ma van a születésnapom… – Óh tényleg? Nahát akkor hamar meghúzom a füleit… Felém fordult és megfogta mind a két fülemet. Olyan közel volt egy pillanatra, hogy a mellei hozzám értek. A leheletét is éreztem, olyan csokoládé ízű lehelete volt. – Inkább csókoljon meg… – mondtam elfulladva. – Jó… Könnyed kis csókot adott az arcomra és utána, mintha el akarná törölni, megcirógatta az égő arcomat. – Isten éltesse Egonka sokáig… Mintha lázam lenne, olyan forróságot éreztem. Mi lenne, ha átölelném és megcsókolnám én is őt… Sötét van, senki se látná. A hátsó páholyban ülünk, senki sincs mögöttünk. De mit szólna ő?… Talán pofon vágna, vagy egyszerűen felkelne és itt hagyna faképnél. Szemtelen kölyöknek tartana, aki félreérti, hogy bejött vele a moziba. Csak ültem mozdulatlanul, illedelmesen. Most már elkezdődött a főfilm és őt

úgy látszik érdekli. Feszülten figyeli, kissé előre hajlik, rá is könyököl a páholy párkányára. Én meg csak őt nézem. Fogalmam sincs, miről szól a darab. Két gengszter vitatkozik, az egyik előveszi a revolvert. – Jaj de izgalmas! – mondja ő és megragadja a kezemet. Az érintése, mintha villanyáramot kapcsolt volna belém. Minden idegszálamban érzem a kisugárzását, pedig csak a kezünk ér össze. Átkulcsolom az ujjaimmal az ujjait, most összeér a tenyerünk. Jaj de jó érzés… Nem engedem el a kezét, mikor el akarja húzni. Megszorítom, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy ne vehesse el tőlem. Most enyém a keze, meleg kis kéz, mintha egy kis madarat fogtam volna, simogatom és nem engedem elrepülni, a tenyeremmel dörzsölgetem és most már hagyja. Lehet, hogy nem is törődik vele, csak nézi a darabot. Én őt nézem, csak őt. Az édes profilját, a kissé fitos orrát, a száját, ahogy a rumos meggyeket eszegeti, a száját… Jaj, de szeretném megcsókolni… Szünet van, hirtelen világos lesz. ösztönösen elengedtem a kezét, ő most felém fordul, a darabról beszél, összehasonlítja egy másik ilyen filmmel. Közben a kis tükrébe néz, bepúderozza az orrát, szóval pontosan úgy viselkedik, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi megy végbe bennem. Tulajdonképpen mi?… Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy alig várom, hogy megint sötét legyen, foghassam a kezét, átkulcsolhassam az ujjaimmal és érezhessem azt a furcsa, kínzó boldogságot, amit ez jelent nekem… Közelebb húzódom hozzá, most már összeér a vállunk is. Izgek, mozgok a helyemen, előrenyúlok a műsorért, de úgy, hogy közben a karom érintse őt, a fekete pulóvert, a feszes pulóvert, mert az egyenesen megőrjít. Ő pont elfordul és így csak a hátához értem, pedig a pulóver eleje volt az, ami vonzott…

Végre vége a szünetnek. Azonnal megfogom a kezét és ő engedi. Végig az egész előadás alatt, nem húzza el, egyszer se. Meddig tart egy ilyen film? Meddig tart ez a zsongítóan jó érzés, ami most betölt, ami oly boldoggá tesz… Ha kimegyünk a moziból, mi lesz? Ő is megy hazafelé, én is. Valószínűleg nem látom többé. Nevetséges lenne, ha megkérdezném, hogy mikor láthatom?… Ez egy véletlen volt, hogy pont ráért és úgy látszik pont ez a film is érdekelte. A film és nem én… Egy sánta, tizenöt éves fiú. Mit képzelhetek be magamnak?… Az, hogy belém karolt az utcán, az is csak azért volt, mert annyira bicegek. És különben is ő megszokta, ápolónő, belekarol a betegeibe, úgy megy velük. Miért engedi, hogy fogjam a kezét?… Hogy a tenyerem a tenyeréhez tazam. Miért? Kisfiúnak tart és mellékesen sajnál is. Akkor is sajnált a kórházban, arra emlékszem. – Kékszemű kisfiú, meg fog gyógyulni, nem fog sántítani… ezt mondta mindég. Sajnos nem mondott igazat. Vége a darabnak. Vége a varázslatnak. Rásegítem a kosztümkabátot, most hogy feláll, gondosan megigazítja a felcsúszott szoknyáját, megint belenéz a kis tükrébe, a piros kalapját is igazgatja és indulunk kifelé. A mozi kijáratánál tömeg van, az emberek csak állnak, nem mennek ki az utcára. Odakint zuhog az eső. Egyikünknél sincs ernyő. – Fogunk egy taxit! – mondom. – Előbb letesszük magát, aztán irány a Rózsadomb! – Taxi! – Taxi! Nem áll meg egyik se. Ülnek benne, vagy már meg vannak rendelve valahová. Ott állunk a kijáratnál, a tömeg lökdösődik, tolakszik. Már egészen kiszorítottak

minket a fedél alól, már a nyakunkba esik az eső. Persze, ha ki tudnék jutni a kocsiútra, elkaphatnék egy taxit, ha versenyt futhatnék az ügyesebbekkel. De meg se próbálom. Az eső zuhog, már mennénk vissza az előcsarnokba, de a kiáramló tömegtől nem lehet. – Ne álljunk itt! – mondja ő. – A Rákóczi úton inkább kapunk taxit! Elindulunk az esőben. Persze karonfogva, ő tudna futni, sietni, akkor nem ázna így meg, de én bicegek, akárhogy erőltetem magam, ennél gyorsabban nem tudok menni. A Rákóczi úton sincs taxi, mindegyikbe ülnek. – Tudja mit Egonka, feljön hozzám! Kivárja, míg eláll ez a ronda eső! – Itt lakik közel? – Persze, itt a Szentkirályi utcában. Már itt is vagyunk! Jöjjön maga kis ázott ürge! Az eső, meg a bosszúság a taxikkal, a rohanás a merev lábammal, egészen lekötötte a figyelmemet. Valahogy nem is realizáltam, hogy most ez milyen nagyszerű, hogy felmehetek hozzá. Nincs vége a varázslatnak, ami a moziban kezdődött, hanem folytatódik nála… Meghív magához. Öreg, kopott házba mentünk be. Kanyargós lépcsők voltak, – sajnos nincs lift, mondja ő. – De nem lakom magasan, csak a második emeleten. – Egyedül lakik? – kérdeztem. – Igen. Mentünk fel a lépcsőkön. Itt már nem karolt belém, sietett előre, én meg botorkáltam fel utána. A merev térdemmel, ez kínlódás volt. Végre felértünk. Ő közben már előkotorta a kulcsot a táskájából és kinyitotta az ajtót.

Kis előszobában voltunk. Mivel se kabátom, se kalapom nem volt, amit a fogasra akasszak, azonnal bementünk a szobába. – Isten hozta nálam!… – mondta kedvesen. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen trüsszentenem kellett. Olyan kínos volt, de nem tudtam visszatartani. Aztán megint. Egymás után ötször vagy hatszor trüsszentettem, szerencsére idejében előkaptam a zsebkendőmet. – Jaj Istenem, majd még megfázik! – mondta ő és aggódva tapogatta meg a ruhámat. Bőrig voltam ázva, az igaz. Mintha egy zuhany alá álltam volna, csupa tévedésből. – Persze, mert mindég az ereszek alatt jött, borzasztó! És ez a szép öltönye, egészen tönkremegy! – Megszáradok hamarosan, – mondtam és újra egy óriásit trüsszentettem. – Tudom mit kell tennünk! Ezt a nedves ruhát azonnal leveszi Egonka és itt a házban a szabó kivasalja. Megmondom neki, hogy postamunka! Magát meg ez alatt bedugom az ágyba és kap egy jó, forró teát… – Az ágyba? – Csakis! Csak így kerülheti el a meghűlést! Még magamhoz sem tértem a csodálkozástól, mikor már a szomszédos kis hálószobában bebújtam az ágyba. Ő közben a konyha felől kiabált be, – készül a tea! A cipőmet is persze lehúztam. Ott állt az ágy mellett a két cipő. Az egyik a rendes. A másik, az emeletes talpú szörny, a csattokkal. Amilyen magas volt ez a talp, annyival volt rövidebb az egyik lábam. Ez a cipő, a nyomorékságom jelképe volt. Menynyire szégyelltem volna, bárki előtt. De ő előtte nem… A ruhámat a székre tettem. Magamra húztam nyakig a takarót. Szép rózsaszín

virágos paplan volt. Az ő paplanja, amivel ő takaródzik. Most döbbentem csak rá, hogy az ő ágyában fekszem. Micsoda fantasztikus helyzet… Félóra előtt a moziban, még arra gondoltam, hogy nem is látom többé. Most meg itt vagyok az ágyában. – Bejöhetek? – kiáltja. – Igen. Tálcával jön, rajta a tea és kis üveg rum. – Forrón kell meginni, különben nem használ! Ezt olyan ápolónősen mondja, hogy hirtelen az az érzésem, hogy egy kórházban fekszem itt. – Szereti rummal? – Igen. Jó sok rumot tölt a teába, aztán a csészét odatartja a szájamhoz, mintha meg akarna itatni, tényleg úgy bánik velem, mint egy beteggel. Vagy egy gyerekkel. – Meginni kékszemű kisfiú! Szót fogadni Margit nővérnek! Ezt tréfásan mondja, ugyanúgy, mint hat év előtt szokta. Pontosan úgy. Iszom a teát, nagy kortyokban. A rum erős, szinte égeti a torkomat. – Leszaladok a szabóhoz. Rögtön jövök vissza! – Mit fog szólni ez a szabó, hogy egy férfiöltönyt vasaltat? – Semmit. A Weiss bácsi? Örül, hogy van munkája. Gondosan kivesz mindent a zsebeimből, tárca, meg notesz, töltőtoll, fésű és lerakja az asztalkára. Csak nézem az ágyból. Mikor kimegy a szobából, felülök az ágyban és még töltök magamnak a rumból. A csésze aljában van egy csöpp tea, ahhoz. De ez már csak tisztán rum. Érzem, ahogy a fejembe száll.

Ezt nem szabadott volna, már megbántam, de késő. Most már megittam. Furcsán érzem magam. És furcsán is viselkedem, mikor Margitka visszajön. Olyanokat mondok, amit teljesen józanul, nem mernék… Ő azzal jön be, hogy: – Nagyszerű, egy óra múlva kész a vasalás! Azt mondja Weiss bácsi, nagyon finom angol szövet az öltöny! – Tényleg azt mondja? – kérdezem kötekedve. – Tényleg. – Mit mond még a Weiss bácsi? Nagyon érdekel! Beszéljen nekem még a Weiss bácsiról… Margitka most gyanakodva néz rám. Aztán elmosolyodik, látja, hogy hiányzik a rumból. – Maga becsípett, míg levittem az öltönyét? – Nem. Csak mérgelődöm, hogy bedug az ágyba, mint egy beteg gyereket és közben azzal szórakoztat itt, hogy mit mondott az öreg szabó… – Az is baj, hogy vigyázok magára Egonka? A kórházban is hogy vigyáztam. Maga volt az első különszobás betegem. Abban az évben vizsgáztam csak kezdő ápolónő voltam. – Hány éves volt? – Húsz. – Szóval most huszonhat… – Számtanból egyes Egonka! – Maga volt a legszebb ápolónő Margitka… Nem csoda, hogy az alorvos úgy udvarolt… – Molnár doktort gondolja?

– Azt a bajuszost. – Hát igen, tényleg udvarolt… De aztán mégis a professzor lányát vette el. Látja ilyen az élet… Az ápolónőknek udvarolnak és a csúnya, gazdag lányokat veszik el. A doktorok mind ilyenek! Ha látta volna azt a lányt, egy szemüveges, lapos mellű… De maga nem az, akartam mondani, de mégse mertem… Ahogy ott állt, a feszes fekete pulóverben. De mért áll olyan messze, közelebb is jöhetne az ágyhoz. Most a tükörbe néz. Egy nagy állótükör van a szoba sarkában, én is látom magam most benne, ahogy itt kuksolok az ágyba. Micsoda hülye helyzet. – Ki kellett volna vasaltatnom az én kosztümömet is, kár, hogy nem jutott előbb eszembe… – Most képes megint lemenni a szabóhoz és itt hagyni egyedül? – Nem. Csak átöltözöm. Kimegy a szobából. Egy tapéta ajtón megy ki, amely a fürdőszobába nyílik. Mikor visszajön, pongyola van rajta. Sárga selyem pongyola, virágos. Szinte megigézve bámulok rá. Milyen szép, milyen gyönyörű… Ebben a sárga selyemben, még szőkébbnek tűnik a haja és elől, a kivágásnál olyan sokat látni a fehér bőréből. És a selymen át, hogy kirajzolódnak a mellei is. Már sötétedik a szobában, most meggyújt egy kis állólámpát, a szoba sarkában és leül oda. – Miért van ilyen messze tőlem? – kérdezem. – A moziban legalább foghattam a kezét és meg is csókolt… – A születésnapja volt, azért… – Még nem múlt el a születésnapom. – Tényleg, mit adhatnék magának Egonka?… Mit, ami magának nincs?… Ilyen

elkényeztetett gyereknek mindene van… – Téved, nincs mindenem. – Mit adhatnék én magának, aminek örülne?… – Egy csókot Margitkai – Bolondság! Kislányokkal csókolódzon, akik magához valók… – Nem ismerek kislányokat. Nem járok tánciskolába, mint mások. Sajnos nyomorék maradtam… – Ne mondja ezt Egonka! Bolondságokat beszél… És nem hiszem el, hogy még ne lett volna szerelmes… – Nem voltam, higgye el! De most az vagyok… Szerelmes lettem magába Margitka… Ma délután lettem szerelmes… – Kis csacsi… – mondta ő és odajött az ágyhoz. Leült az ágy szélére és fölém hajolt. Most megint éreztem a parfümjét, ugyanúgy, mint a moziban. És a varázslatot is éreztem, ami a közelségéből áradt. Ahogy hátrasimította a homlokomból a hajamat, ahogy hozzáért a keze az arcomhoz. – Csókoljon meg, – suttogtam. Leheletszerűen érte a homlokomat a csók. De én nem erre vágytam, én nem ezt akartam. A száját akartam… Bolondul, vadul vágytam rá. Magamhoz húztam az arcát és az ajkára szorítottam az ajkamat. Szinte rápréseltem az égő szájamat a szájára. És ekkor történt a csoda… Mintha elmosolyodott volna. – Kékszemű kisfiú, te még nem tudsz csókolni… – mondta. Aztán ő húzta magához a fejemet és ő csókolt. A szája forró volt és nedves, az ajkai szétnyíltak és szívták a csókomat, szomjasan, egyre szomjasabban. Micsoda érzés volt ez, őrület volt… Nem is sejtettem, hogy ilyen egy igazi csók. Kigyulladt bennem minden…

Felforrósodva a vágytól, lüktetett az egész testem, minden feszülő idegszálam. A vadul nyargaló vérem a fejembe szállt, már nem is tudtam, hogy mit csinálok. Ő még az ágy szélén ült, amikor a csók kezdődött, de közben már mindég jobban és jobban hozzám, hajolt, most hallottam, hogy koppan a cipője, előbb az egyik, aztán a másik és most már ő is feküdt az ágyon. De ő a takarón kívül, én meg betakarva. Magam sem tudom, hogy lehettem ilyen merész, de egy hirtelen mozdulattal behúztam magamhoz, szorosan magamhoz a takaró alá. A karjaimban éreztem most, az egész testét. – Szerelmes vagyok, szerelmes… – sóhajtottam a fülébe, ájult vágyakozással. Hozzám simult. – Kisfiú, a nagy érzésekkel… Ezt mondta és közben simogatott és hagyta, hogy szétnyíljon a pongyolája és lássam a mellét. Sőt, mintha kínálta volna nekem, ezt a két hófehér gyönyörűséget… Milyen más volt, mint a cigánylány melle. Hófehér volt és sokkal nagyobb. És odahúzta a szájamat, hogy csókoljam a mellét. Előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán közéjük temettem az arcomat… Aztán megint a száját csókoltam, mert éreztem, hogy ő is ezt kívánja. Most már ő is remegett a vágyakozástól, ő is, igen… Már tudtam, hogy az enyém lesz. Ahogy átölelt, ahogy a karjaiba zárt, ahogy a meztelen teste az enyémhez tapadt, mert most már valahogy meztelen volt, nemcsak a melle buggyant ki a pongyolából, de a hozzám simuló combjai is. Nem tudom, miért tolakodott most, éppen most az agyamba az a kép, Sanyi a cigánylánnyal… A műterem pamlagán… Ahogy a cigánylány vonaglott közben, vadul, vadul, vadul… Margit nem volt vad. Szelíd volt, gyöngéd. Szinte mozdulatlan…

Én voltam vad, a feltörő őrült vágyakozásommal. A hófehér forró teste a karjaimban volt, odaadóan. De észrevehette, hogy milyen ügyetlen vagyok. Milyen zavart vagyok. De férfi vagyok… Férfi… Pillanatokig tartott, hogy az ájult gyönyörűséget átéljem, a kéj úgy hasított végig rajtam, hogy azt hittem meghalok… Megsemmisültem a boldogságtól. Kábultan az eszméletlenség határán, még magamhoz szorítottam őt, még, még, még… Nem akartam, hogy vége legyen, ne múljon cl, még tartson, legalább egy pillanatig… Később, sokkal később, mikor felkelt mellőlem, még megcsókolta a lehunyt szemeimet. – Kékszemű kedvesem… – suttogta halkan. – Kékszemű kedvesem…

VIII.

Október 13.

Szerelmes vagyok. A szívem, a lelkem, a testem minden porcikája, telítve van ezzel az új, csodálatos érzéssel. Szerelem… Olyan csodálatos ez, olyan új, annyira meglep, hogy ez ilyen. Mert regényekben más, filmekben is és az iskolában, ahogy a fiúktól hallottam, az is egészen más volt. Meg sem közelítette ezt, amit én, ő iránta érzek. Nem is tudok másra gondolni, csak rá. Mindég, folyton csak rá és arra a boldogságra, amit tőle kaptam. Margitka. Édes, szép, gyönyörű Margitkám… Könnyek vannak a szememben a boldogságtól, ahogy most leírom a nevét. Margitka drágám… Milyen üres volt az életem, milyen semmi volt, milyen szürke és unalmas volt és hogy megváltozott egyszerre. Egyik napról a másikra. És minden csak a véletlenen múlt. Ha nem jut eszembe, hogy moziba menjek, ha nem ülök pont arra az autóbuszra. És még valami. Talán ha nem esik az eső, sosem jutottam volna fel a lakására. Ha jött volna egy üres taxi, akkor sem. Még mindég, szinte nem akarom elhinni, hogy ez igaz volt… Hogy ott voltam nála, ott voltam az ágyában és… – Kékszemű kedvesem… – mondta nekem. A kedvese vagyok. Igen, az. De miért? Miért lett az enyém, ezt tulajdonképpen nem is értem. Csak mert

sajnált?… Mert jószívű, mert angyal, mert valamit akart adni a születésnapomra és saját magát ajándékozta nekem… Nekem, a sánta kisfiúnak. Lehetséges, hogy akkor hat év előtt a kórházban már tudat alatt, akkor is szerelmes voltam belé?… Valami lélekbúvár szakértő, ezt biztosan meg tudná állapítani. Mert mindég őt néztem, őt figyeltem, őt vártam, hogy bejöjjön a szobámba. Mikor emelgette a vézna, operációktól megkínzott testemet, akkor is olyan jó volt átölelni a nyakát és belekapaszkodni. De most… Most már másképpen öleltem. Most is belekapaszkodtam, de úgy, mint egy fuldokló az életbe, görcsösen, lázasan. Az életnél is több volt, amit kaptam tőle. Gyönyör volt, halálos gyönyör… Forróságot érzek, ahogy ezt leírom, lázas vágyakozást utána, hogy megint a karjaimba zárhassam, megint… Tudom, hogy ügyetlen voltam, félszeg, de már legközelebb nem leszek az… Legközelebb? De mikor? Nem beszéltünk meg semmit. Mikor szédülten, kábultan a rám szakadt boldogságtól elmentem tőle, nem kérdeztem semmit. Hogy mikor látom legközelebb erről szó sem volt. Milyen egyszerű lenne, ha felhívhatnám telefonon. De sajnos nincs neki telefonja a lakásban. A kórházban meg furcsa lenne, ha zavarnám. Legjobb lenne, ha virágot küldenék neki. Egy gyönyörű csokrot. Ezt nem venné tolakodásnak, azt hiszem ilyesmi illő ilyenkor… Kifejezi az érzelmeimet. Piros rózsák… Nem is értettem, hogy ez nem jutott már előbb is az eszmébe. Lesiettem a Széna térre, elég soká tartott míg az autóbusz jött. Na de végre

leértem és a nagyobbik virágüzletbe bementem. Szép nagy kirakata volt, mindenféle virágkosarak és dísznövények voltak kitéve. Még egy halotti koszorú is. Csak pont rózsákat nem láttam. Bent az üzletben két öreg kisasszony volt. Az egyik rögtön felugrott és érdeklődött, hogy mit óhajtok? Mondtam, hogy egy szép rózsacsokrot szeretnék, de nem láttam a kirakatban. – A rózsákat jégen tartjuk, – mondta nyájasan. – Piros is van? – kérdeztem. – Hogyne. Minden árnyalat, összeállíthatunk egy szép kosarat is, az persze drágább volna… – Ár nem számít, – mondtam. – Nem? Akkor talán tessék orchideákat venni, az sokkal elegánsabb, mint a rózsák. Persze kérdés, hogy milyen alkalomra lesz. Születésnap?… – Nem… – Hát milyen alkalom? Milyen… Csodálkozna, ha megmondanám neki. Nagyot nézne a vén skatulya, ha tudná… Szerelem. Egy vallomás, egy emlékeztetés a tegnapi csodálatos délutánra… – Csak ajándék valakinek… – mondtam bizonytalanul. – Akkor orchideákat ajánlok. Gyönyörűek, ma érkeztek. Cellofán dobozban szoktuk szállítani. Hozzam be megmutatni? – Igen. Legyen szíves! – Addig tessék az illető címét és nevét bediktálni 1 A másik öreg kisasszony rám nézett és a füle mellől levett egy ceruzát.

– Név? Cím? – kérdezte. Név… Úristen, de hiszen nem tudom a nevét. Erre ebben a pillanatban döbbentem rá, itt a virágüzletben, eddig ez eszembe se jutott. Szerelmes vagyok, minden gondolatom ő, az egész világ rajta kívül nem érdekel és közben, nem tudom a nevét… Margit. Csak ennyit. De hogy milyen Margit, arról fogalmam sincs. A kórházban, ott az ápolónőket csak nővérnek szólították, Margit nővér… Mikor felmentem hozzá és beléptem az ajtaján, igazán nem gondoltam rá, hogy megnézzem milyen név van kiírva. – Szóval milyen névre? – kérdezte megint az öreg kisasszony. Közbe a másik is már visszajött, orchideákat hozott be és rózsákat is. Rettenetes zavarban voltam. – Rögtön visszajövök! Még meg kell beszélnem valakivel! Ahogy mentem ki az ajtón, még hallottam, hogy az egyik azt mondja rám: – Hülye kölyök… Igaza is van, a vén skatulyának. Hülye kölyök vagyok… De még milyen hülye… Mert nemcsak a nevét nem tudom, de a címét se. Hányadik ház lehetett a Szentkirályi utcában?… Mikor a szakadó esőben bementünk, nem néztem meg a házszámot és mikor elmentem tőle, akkor csak folyton visszanéztem, fel arra a második emeleti ablakra, ahol egy rózsaszín pongyolás alak integetett, sőt csókot is dobott utánam. Addig néztem vissza, amíg már nem is láttam mást, csak egy rózsaszínű színfoltot, a mögött az ablak mögött… Persze a házat, azt azért megismerném. Öreg szürke ház. Tulajdonképpen egyszerű az egész. El kell mennem oda. Bemegyek egy-két házba és megkérdezem a házmestert. Mikor aztán tudom a nevét és a pontos címét, akkor ott rögtön a Rákóczi úton rendelek egy szép csokrot. Orchideát,

mert az elegánsabb. Nem volt türelmem autóbusszal menni, máris, azonnal akartam tudni a nevét. Beszálltam egy taxiba. Még így is lehetetlenül hosszúnak tűnt az idő, amíg végre átjutottunk Pestre, végig a nagykörúton és végre, végre megálltunk a Rákóczi út és Szentkirályi utca sarkán. Innen már gyadultam el a felfedező útra. Az első ház nem látszott olyan kopottnak. Persze akkor esett az eső és napsütésben minden másképp néz ki. Mindenesetre bementem. De itt volt lift, tehát mégsem ez az. A második ház, igen, majdnem biztos voltam benne, hogy itt lakik. Itt voltam. Ez a szűk kapualj, a kanyargós lépcsők. Ez az. Most megpillantottam a lakók névjegyzékét, nem is kell bemennem a házmesterhez, egyszerűen megnézem. Második emeleten, ha van egy Margit, az ő… A piszkos, törött üvegtábla alatt, nem voltak névjegyek. Kézzel, ákombákom betűkkel a nevek, de csak így: Pintér, Grosszmann, Verő, Sefcsik. Honnan tudhatnám, hogy melyik ő?… Az emeletek se voltak feltüntetve rendesen. Csak álltam és olvastam tovább a neveket: Fehér, Vilcsek, Sárosi, Mayer, Grün… – Kit teccik keresni? – kérdezte most egy kövér asszony, aki nagy fonott szatyorral éppen bejött a kapun. – Ugyanis én vagyok a házfelügyelő, – tette hozzá. – Egy hölgyet keresek, Margitnak hívják. Szőke, fiatal. Ápolónő. A lépcsőházból nyílik a lakása, a másodikon… Az asszony elmosolyodott.

– Nem lakik itt efféle! Rossz helyen jár fiatal úr! Szembe lakik egy szőke nő, de az nem Margit, hanem Rózsi. És nem ápolónő, hanem manikür. A kapu alatt balra. Hirdet is az újságba… És dicsérik az urak… – Félreért engem! Akit én keresek, az… – Elhiszem fiatalúr! De itt nem lakik efféle nő… – A második emeleten ki lakik? – Grünék. Senki más. Ezek vallásos izraelita család. Mondom menjen csak a Rózsihoz, pont a szemközti ház. Kirohantam a kapun. Már amennyire a rossz lábammal tudtam. Nyilvánvaló hogy ez a házmesterné mit gondolt. Borzasztó… Bementem a következő házba. Ez is szürke, kopott épület volt. Milyen egyformák ezek a házak, kívül is belül is. A névtáblát itt egyáltalán nem is láttam. A kapualj sötét volt. A kanyargó lépcsők, még inkább olyanok voltak, mint amire vissza emlékeztem. Legegyszerűbb lenne, ha felmennék. A másodikon megnézem, mi van kiírva az ajtón. Rettenetesek voltak a lépcsők. Meredekek. Végre felértem. Két lakás nyílott a lépcsőházból. Az egyiknek az ajtaján névtábla volt nagy betűkkel: VAS IGNÁC szobafeső. A másik ajtón nem volt semmi. Egyáltalán semmi. Ez érdekes. Erre nem számítottam. Miért nem teszi ki a nevét? Most már biztos voltam, hogy ez az ő lakása. Igen. Ez… Álltam az ajtó előtt dobogó szívvel. De hiába állok itt, a neve nincs kiírva, hogy küldhetem el a virágot neki… Zene szűrődött ki bentről. Szól a rádió. Tehát itthon van.

Csak be kellene csengetnem és… Talán haragudna. Tolakodásnak venné. Csak álltam az ajtó előtt, remegő izgalommal és nem tudtam mit tegyek. Merjek becsengetni?… Egy ideig álltam, aztán hirtelen mozdulattal megnyomtam a csengőt. Érdekes, hogy nem azonnal nyitja az ajtót. Elképzeltem most, az arcán a meglepetést, ha meglát engem. Rögtön meg fogom magyarázni, hogy csak… Csak a címét akartam megnézni, hogy virágot küldhessek… Na végre. Belülről megfordul a kulcs a zárban. Egy férfi néz rám. Fiatalember. Ingujjban van. – Kit keres? – kérdezi. Képtelen vagyok válaszolni. Döbbenten bámulom a fiatalembert. Nyitott inge van, a mellén bozontos fekete szőr. – Kit keres? – kérdezi még egyszer, most már barátságtalanul. Bentről a szoba felől, most az ő hangját hallom. – Mackó! Engem keresnek?… Dermedten bámulom Mackót… A szőrös mellét. Az álmos arcát. Szeretnék meghalni, itt, most rögtön meghalni. Minden összeomlik bennem, minden, ami oly gyönyörű volt, undorító utálattá válik. Földbegyökerezett lábakkal állok ott, ahelyett, hogy elmenekülnék. – Mit akar? Becsengetett, tehát akar valamit, nem? Bentről megint az ő hangját hallom, de a rádió is szól, nem értem mit mond. A férfi már éppen rám akarja csapni az ajtót, amikor… Amikor bentről kijön egy nő.

Egy nő, nem Margit, hanem valaki más. A dermedtség most felenged bennem. De nem hirtelenül, hanem csak lassan kúszik be az agyamba, hogy tévedtem… A szőrös mellű nem őnála volt… Nem. Egyszerűen rossz helyre csengettem be. – Bocsánat… – hebegtem. – Nem mondja meg kit keres? – kérdezte a férfi meglehetősen durva hangon. – Egy ápolónőt… – Ápolónőt? Valaki rosszul van? – kérdezi most a nő. – Nem, illetve… – Maga van rosszul ? – kérdezi a nő aggódva, mert úgy látszik észre lehet venni rajtam, hogy a hideg veríték kiült a homlokomra. – Adjak egy pohár vizet? – Ne adj neki semmit! Valami link dolog van itt, – mondja a szőrös mellű. – Ha ápolónőt keres, mért nem megy a Rókusba, hogy merészel mihozzánk becsengetni!… – Kérem én… Én egy Margit nevű ápolónőt keresek, azt hittem itt lakik, de nincs semmi kiírva… – Hagyjuk a süket dumát! Egyet mondok magának, a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát! Rám csapja az ajtót. Ott állok a sötét lépcsőházba és megindulok lefelé. Sánta kutya… Én vagyok a sánta kutya, ahogy bicegek lefelé. Olyan megalázva érzem magam, olyan nyomorultul. A következő házba már be se megyek. Nincs is erőm.

Kimegyek a Rákóczi útra. Rögtön a sarkon látok egy virágüzletet, a kirakat tele van vörös rózsákkal. Úgy fáj a szívem. Olyan szépen indult ez a délután, olyan ujjongó boldogság volt bennem, a szívem is tele volt piros rózsákkal. De most valahogy olyan lehetetlennek látszik, hogy virágokat küldjek, hogy egyáltalán még valaha a közelébe jussak. Ő egy gyönyörű nő, én pedig… Én csak egy sánta kutya vagyok…

IX.

Október 14.

Nem is tudom leírni, hogy milyen szomorúan, milyen leverten mentem haza azon a délután. Hogy utáltam azokat az egyforma, szürke, kopott házakat a Szentkirályi utcában. És magamat is utáltam… Hogy gondolhattam, hogy az a közönséges alak, aki ajtót nyitott, az nála van… Mikor bentről a női hangot hallottam, mikor azt mondta, hogy Mackó… Ezt Mackónak hívja, engem kékszemű kedvesének… Borzasztó volt. Mintha valami elszakadt volna a lelkemben. A női hang olyan volt éppen, mint az övé. Persze mert szólt a rádió közbe és nem hallottam tisztán. Mikor kijött a nő és realizáltam, hogy tévedtem, meg akkor se tértem magamhoz. Ilyesmi nem múlik el pillanatok alatt. Ilyesmi bent marad az emberben, nyomasztóan, bántón és lehúzza, mint egy súly, amit cipelni kell. Mikor hazaértem, anyu éppen a kertajtóban állt. – Hol voltál kisfiam? – kérdezte. – Bent voltam Pesten… – Kerestek kétszer is telefonon. – A Jenő?

– Nem. Egy női hang… Női hang… Az csak ő lehetett, csakis ő… Éreztem, hogy vérpiros leszek, nem is mertem anyura ránézni. – Nagyon zavarban vagy! – mondta anyu. Aztán megsimogatta az arcomat. – Rózsadombi kislány? – kérdezte. – Nem… – Melyik iskolába jár? Mit feleljek erre… Hogy nem iskolás lány, hanem felnőtt nő. Nő… Akivel… Úristen, ha anyu ezt tudná, ha csak sejtené… – Jól van kisfiam, csak tartsd titokban, hogy kinek udvarolsz. Én a világért sem akarlak faggatni! Ha akarod, úgyis megmondod… Megcsókoltam anyu kezét. Édes, drága anyum, milyen megértő. És ha tudná, milyen boldog vagyok ebben a pillanatban. Hogy ha tudná, hogy mit jelent nekem, hogy ő telefonált… – Fel fog hívni később, azt mondta. Nem velem beszélt, hanem Juliskával. Besiettem a konyhába. – Hánykor hívtak fel? És mit mondott az illető? És maga mit mondott neki? Juliska hamiskásan nézett rám. – Na Egonka ezt is megértük, hogy magát illetők hívják fel. – De mit mondott? – Semmit. Még a nevit se. Azt mondta, hogy majd később újra jelentkezik. – És jelentkezett? – Igen, éppen az előbb. Kedves hangja van neki. Helyes kislány lehet. Azt mondta, maga fogja tudni, hogy ki kereste.

– Igen tudom… Bementem és leültem a telefon elé. Vártam. Csak néztem a készüléket és vártam. Már megint boldognak éreztem magam, már megint tele voltam ujjongó szerelemmel. Már megint olyan szépnek látszott az élet… Ahányszor szólt a telefon, felkaptam a kagylót. Egyszer nagymama volt, aztán anyut kereste egy festőművész, később a Jenő is jelentkezett, mondtam neki, nem érek rá, tegye le, fontos telefont várunk… Fontos, de még mennyire az… Végre nyolckor, ő volt. Olyan édes a hangja a telefonba. – Halló, ki beszél? – kérdezte. – Én vagyok! Halló! Én vagyok Egon… – Na végre… – mondja ő. – Már kerestelek kétszer. A kórházból beszélek, bent leszek éjjel is, ügyeletes vagyok. De holnap szabad délutánom van. Ha volna kedved feljönni uzsonnára… Kedvem… Semmi máshoz a világon nincs kedvem, mint felmenni… – Igen, – mondom. – És hány órakor? – Öt óra körül. Megfelel? – Igen. Igen, ott leszek… – A címre emlékszel? Szentkirályi utca nyolc. A második emeleten. – Igen. Igen. Igen… Mintha nem is tudnék mást kinyögni, csak ezt. Persze mert ez az átkozott Sanyi pont bejött a szobába és kaján arccal itt áll, ahelyett, hogy elmenne a fenébe. Ő közben már elbúcsúzik, – csak annyit mond, hogy: – Viszontlátásra holnap…

Én még szeretném belesóhajtani a kagylóba, hogy szeretlek, imádlak, köszönöm, hogy felhívtál, már megőrültem a bizonytalanságtól, hogy talán nem is lesz folytatása közöttünk, hogy soha nem is látlak többé… De nem lehet. Csak azt mondom én is – viszontlátásra… Mert itt áll ez az alak. Itt áll, csak direkt azért, hogy kitoljon velem. Mikor már letettem a kagylót, kedélyesen megkérdezi: – Remélem csinos a kicsike?

*

Másnap az iskolában, lehetetlenül hosszúnak tűnt a délelőtt. Az órának csak nem akart vége lenni, minden olyan átkozottul unalmasnak tűnt. A tanárok fontoskodása, a fiúk otromba viccei a tízpercben. Különben is úgy éreztem magam közöttük, mint egy álruhás herceg. Ha csak sejtenék a titkomat. A kékszemű kedvese vagyok valakinek… Nem taknyos, copfos buta kislányokkal foglalkozom, mint ők, hanem egy nővel. Igazi nővel… De még milyen igazival. Az a tudat, hogy délután elmegyek hozzá, olyan izgatottá tett, hogy úgy viselkedtem, mint egy alvajáró. Egyáltalán tudomást se vettem semmiről, ami körülöttem történik, olyan mellékes volt, olyan mindegy. Egy volt fontos, hogy délután ötkor ott leszek nála. Hogy a csodálatos boldogság folytatódni fog. Hogy megint a karjaimba zárhatom és… És… Még a gondolatától is láz borzongott át rajtam, a forróság futkosott bennem, belebetegszem ebbe…Ebbe a vágyba, ebbe a szerelembe… Délután már négykor lent voltam a Széna téren. Bementem a virágüzletbe, ahol tegnap hülye kölyöknek neveztek. Mehettem volna máshová is, de direkt ide mentem, hogy lássák, nem vagyok hülye kölyök.

Csak az egyik vénkisasszony volt itt. Megint nagyon nyájas volt és tényleg gyönyörű rózsacsokrot szerkesztett össze. Mégis rózsa mellett döntöttem. Vérvörös rózsák. Óvatosan vittem a csokrot, nehogy valami baja essék. Autóbusszal mentem, mert még túl korán volt. Pont ötre akartam odaérni, nem előbb. Tudtam, hogy anyu se szereti, ha egy vendég előbb érkezik. Esetleg még nincs felöltözve. Vájjon ő egyáltalán fel lesz-e öltözve?… Vagy csak pongyolában fog várni, abban a gyönyörű sárga selyemben… Mikor a nyolcas ház elé értem, átkoztam a saját hülyeségemet. Ugyanis rögtön a kapu mellett volt egy szabóműhely és ki is volt írva, nagy betűkkel, hogy: Weisz Mór, úri szabó. Hogy én erre tegnap nem gondoltam. Hogy pont ez nem jutott az eszembe. A Weisz bácsi, akihez levitte az öltönyömet vasalni. Csak becsengettem fejetlenül a házakba, ahelyett, hogy megfigyeltem volna, hol van egy szabóság. Lassan mentem fel az emeletre, pedig legszívesebben repültem volna, egyenesen az ölelő karjaiba… Nem is kellett csengetnem, már éppen nyitotta az ajtót. – Láttalak az ablakból, ahogy jössz a nagy csokorral! – mondta mosolyogva. Nem pongyolában volt, ahogy elképzeltem, hanem egy kockás szövetruhában. Kis, könnyű csókot lehelt az arcomra. Valahogy zavarban voltam és nem is csókoltam vissza. Csak mentem be a szobába, ahol szépen meg volt terítve az uzsonnához. – Gyönyörű rózsák! Köszönöm… Azonnal betette egy vázába és az asztal közepére állította. Sütemények is voltak az asztalon, meg szendvicsek. Csak nem képzeli, hogy azért jöttem, hogy itt evéssel töltsem az időt… – Máris hozom a teát! Foglalj helyet.

Leültem. Nem tetszett nekem ez a ruha, ami rajta volt. Egészen magas nyakú és sehol nem simul rá, nem feszül a mellein, mint az a fekete pulóver a múltkor. Abban lehetett látni a gömbölyűségeit, de ez csupa kocka volt, mintha a zöld kockák alatt, nem is lenne teste. Már ittuk a teát, de nem láttam az arcát, a csokor miatt. Kissé félre toltam most a vázát. – Téged akarlak látni, nem a rózsákat…, mondtam. Rám mosolygott. – Máskor ne hozzál virágot! Csak feleslegesen költöd a pénzedet, én úgyis annyi csokrot kapok a korházban. – Az udvarlóidtól? – Dehogy. A betegeimtől. Meg bonbonokat is. Nézd mit kaptam ma… Felugrott az asztaltól és egy nagy, díszes dobozt mutatott. – Legfinomabb Gerbaud bonbonok. Neked adom, vidd haza! Ezt a különszobásomtól kaptam, akinél az éjjel virrasztottam. – Biztosan szerelmes beléd! – Nem férfi. Egy öreg hölgy, aki valamikor híres szépség volt. Most 80 éves, olyan már szegényke, mint egy összezsugorodott múmia. Tegnap azt mondja nekem, – tudja Margit nővér, az ember először a fiatalságához ragaszkodik, görcsösen küzd a szépségéért, aztán egy idő múlva, már csak az egészségéhez ragaszkodik, végül már csak az életéhez. Élni! Öregen, csúnyán, betegen, de élni… Még süssön rám a nap, még ne dobják rám a hideg rögöket. Szótlanul ettem a szendvichet. Semmi a világon nem érdekelt most kevésbé, mint a 80 éves múmia életfilozófiája. Már vártam, hogy vége legyen az uzsonnának, mert úgy ültem itt, mint valami vendég, aki éppen csak teára van híva és semmi más.

Pedig másra vágytam. Arra, hogy ölelhessem, csókolhassam, megmondhassam neki, hogy mennyire szeretem. Milyen forrón, milyen nagyon. Hogy bebizonyíthassam, hogy csak először voltam olyan félszeg, de most… Most már egészen más leszek… Ő közben a többi betegekről is mesélt. Egy gazdag bácsiról, akinek bérházai vannak az Andrássy úton és minden nap, más végrendeletet csinál. Attól teszi függővé, hogy melyik rokona látogatja meg. Már többet van az ágya mellett a közjegyző, mint az orvos. Látszott, hogy szórakoztatni akar ezekkel a történetekkel és közben meg folyton kínált, hogy egyek még süteményt, kóstoljam meg a marcipánost is, ezt is, azt is. Végre befejeztük az uzsonnát. Ő rágyújtott egy cigarettára. – Téged nem kínállak meg, gyerek ne dohányozzon!… Gyerek… Hát mégis, még azok után is, gyereknek tart… Vagy csak viccelt, mert úgyis tudja, hogy nem cigarettázom. Felkeltünk az asztal mellől és átmentünk a szoba másik sarkába, ahol a nagy bársony fotelek voltak, ő úgy kuporodott be az egyik fotelbe, hogy maga alá húzta a lábait. Most már egyáltalán semmi se látszott belőle, még a lábai se. Hosszú ujja is volt a ruhának, egészen a csuklóig ért, jaj de nem tetszett nekem ez a ruha. Próbáltam valami vicces megjegyzést tenni. – Az ilyen kockás ruhánál, ha kiesik egy kocka, összedűl az egész?… Nevetett. – Lehetséges… – Én mindenesetre szeretném… Vagy ha megázna és le kellene vinni, a Weisz bácsihoz vasalni. Sajnos, hogy ma nem esik az eső. Most már én is úgy vélekedem, mint a gazdák, hogy áldás az eső… Megint nevetett.

– Úgy látom, nem tetszik neked az új ruhám… – De nagyon szép, mondtam határozatlan hangon. De a fekete pulóver jobban tetszik. És a sárga pongyola is. És… És anélkül… suttogtam zavartan, – anélkül tetszel a legjobban és… Kicsit megijedtem a saját merészségemtől, de láttam rajta, hogy nem haragudott meg. Sőt… – Gyere ide… Nyisd ki a cipzárját, ennek a csúnya ruhának, hadd dőljenek össze az összes kockák… Odamegyek. Hátul a nyakán kezdődik a cipzár. Ahogy hozzáérek, már remeg a kezem, már remegek a rám szakadó vágytól, furcsa forróság önti el a fejemet. Nézem a nyakát, ahogy fel van fésülve a haja, egy kis szőke tincs van, kis szőke pihék, muszáj megcsókolnom itt, muszáj… Olyan hófehér a bőre, olyan jó szagú a nyaka. Csak kicsit csókolom, csak éppen hozzáérek az ajkammal. Ö máris elhúzza a fejét. – Csiklandós a nyakam, ezt ne csináld… Felém fordítja az arcát. A szája egész közel van a szájamhoz, majdnem hozzáér. Így, egész közelről suttogom neki, szinte csak lehelem a szavakat: – szeretlek, imádlak, meghalok a vágytól. Most ideadja a száját. Nem ő csókol most, hagyja, hogy én csókoljam. Én. A múltkor már megtanított, már tudom, hogy hogy kell. Már nem csak rápréselem az ajkamat az ajkára, hanem szívom, szomjasan, vadul, ez már igazi csók, úgy összetapad a szájunk, úgy egybeforr, olyan gyönyörűség ez, olyan boldogság… Szédülök, mikor abba hagyjuk. A cipzár még csukva van, még nem jutottam hozzá, hogy kinyissam. Ahogy a nyakához érek megint, még jobban remeg a kezem, de végre kinyitom. Végig a hátán szétnyílik a ruha. Rózsaszínű kombiné van alatta. Egy ideig még itt ül a nyitott ruhában, aztán felkel és kibújik belőle. Egyetlen mozdulattal lép ki a ruhából. A zöld kockák eltűnnek. Csupa rózsaszínség most, jaj de gyönyörű…

De valahogy olyan zavarban vagyok, ő itt áll, ebben a rövid kis kombinéban, én meg itt ülök, felöltözve a kétsoros öltönyömben. Milyen más volt, tegnapelőtt… Feküdtem az ágyban és csak odahúztam őt magamhoz… De most. Fogalmam sincs, hogy kezdeményezzek valamit, csak ülök itt félszegen, feszengve és közben megőrülök a vágytól, hogy a karjaimba zárjam, hogy az enyém legyen… Most leül a fotel karfájára és megsimogatja a lázas homlokomat. A közelségétől még lázasabb leszek, de ő mintha nem venné észre. Csak ülök a karfán, a kombinéja olyan rövid, hogy a fehér combjait is látni, a harisnyakötője az fekete. Már láttam ilyeneket, egy kirakatban a körúton. De most ahogy itt ül mellettem, ezzel a fekete harisnyakötővel, ez olyan valószínűtlen. Úgy érzem magam, mintha én, nem is lennék én. Valami komikus figura lennék, egy vicclapban, aki nem tudja, hogy mit merhet… Merje mondani azt, hogy menjünk be a hálószobába, menjünk be és… És légy az enyém, kívánlak… Úgy kívánlak… Nem merem. Várok, hogy ő mit akar. Hogy ő kezdeményezze… Még mindég csak a homlokomat simogatja, aztán egyszerre váratlanul megkérdezi: – Tényleg szeretsz?… – Imádlak! – Nemcsak az újdonság izgat téged? Hogy én vagyok az első nő… – Az első szerelem vagy! A szerelem!… Megcsókolom a kezét. A kezét, amellyel a homlokomat simogatja. Most lecsúszik a karfáról, már az ölemben van. Átkarolja a nyakamat és szelíden

csókolgat. Az arcomat, a szemeimet. – Te kékszemű kedvesem… – suttogja, a bűvös szavakat. A boldogságtól és a vágytól, a keserves szinte kínzóan éles vágytól, már a könnyek fojtogatnak. Sírni szeretnék, igen sírni… Kín ez és egyben boldogság is, meddig bírom, meddig, meddig… Most már a mellét csókolom, ő maga tolja lejjebb a csipkéket, úgy odakínálta nekem, mint egy nagy fehér gyümölcsöt. Belé tudnék harapni, de nem akarom, hogy neki fájjon. Csak becézgetem a csókjaimmal, előbb az egyiket, aztán a másikat, az is kibuggyant már a csipkék közül. A fekete harisnyakötője valahogy már a földön van, semmi sincs rajta, majdnem semmi. Olyan finom parfümillata van a testének. Olyan finom. A vágyammal már nem is bírok. – Menjünk be a hálószobába… Menjünk… Könyörögve suttogom, a csókok között. – Minek? – kérdezi ő. Most már teljesen befészkelte magát az ölembe. Valamit súg a fülembe… Valamit, amire nem is gondoltam. Persze, hogy nem… – Te kis csacsi, – mondja ő. – Te kis csacsikám, még mennyi mindenre kell, hogy megtanítsalak… A következő percek kábulata, mintha átvitt volna egy másik világba. Földöntúli gyönyör volt, ahogy éreztem, hogy ő is… Ö is ugyanazt érzi, ugyan úgy mint én… A karjaival közben átölel, szorít magához, remeg ő is és sikolt is közben és, és… Most nem olyan szelíd, mint a múltkor. Nem olyan mozdulatlan. Vibrál a teste, mintha villanyáram járná át Mintha ez a bársony fotel, a villamosszék lenne. Az áram úgy csap át rajtunk, mint a villámcsapás.

Még sokáig az ölembe kuporodik, még sokáig azután is, hogy magunkhoz tértünk. – Olyan jó szeretni téged… – suttogja nekem. Szeret. Nemcsak sajnál. Szeret…

X.

Október 14.

Most elővettem ezt a naplót, a titkos rejtekhelyéről, látom, milyen érdekes véletlen, – két év előtt, az utolsó beírásom, szintén október tizennegyedikén volt. Két éven át, még csak eszembe se jutott, hogy naplót írjak. Minek?… Nem volt szükségem rá, hiszen volt valakim, akinek mindenről őszintén beszélhettem. Akinek feltárhattam a titkaimat. A titkom, az ő maga volt. Margitka… Ha írtam valamit, akkor neki írtam. Szerelmes leveleket, forró lángoló vallomásokat. Nem találkozhattunk minden nap, ő szolgálatban volt a kórházban és nekem mellékesen tanulnom is kellett. Eleinte nem bírtam ki, hogy ne telefonáljak neki, hogy legalább a hangját halljam, ha aznap nem láthatom. De a kórházban a főápolónő mérges lett, hogy folyton zavarja valaki Margit nővért, valahogy olyan pechem volt, mindég a legrosszabbkor hívtam. A leveleim nem zavarták. Sőt szerette a leveleimet és magával vitte, ha éjjel ügyeletes volt és olvasgatta a kék éjszakai lámpa mellett. Sokszor mondta nekem, hogy olyan boldogító érzés volt, a vég nélküli átvirasztott éjszakákon, öreg, nyűgös betegek ágya mellett, olvasni ezeket a szerelmes, rajongó sorokat. Mintha a rideg kórházi szobába, valami édes forró titok lopódzott volna be az én leveleimmel, amelyeket az uniformisának a zsebében hordott mindég. Azt hiszem, ő is szeretett engem.

Mert egy délutánt, egy estét még csak adhat valaki szánalomból, esetleg unalomból is valakinek, de két évet, két teljes évet, azt nem. Úgy hozzá tartozott az életemhez, hogy most, mikor vége lett, nem is tudom elképzelni, hogy mit kezdjek az életemmel… Mit? Olykor, szinte megdöbbentett, hogy mennyire jó hozzám. Milyen fontos vagyok neki, mennyire törődik velem. Azt, hogy a térdem már nem egészen béna és sokkal jobban tudok járni, azt is neki köszönhetem. Addig érdeklődött, addig kutatott, amíg megtalálta azt a specialistát, aki tényleg a legjobb módszert alkalmazta. Kétszer hetenként jártam kezelésre hozzá. Anyunak persze fogalma se volt, kinek a révén jutottam ehhez a professzorhoz. Csak boldog volt, hogy ilyen eredményes a kezelés. Anyu egyáltalán nem tudott Margit létezéséről. Azt, hogy eljárok otthonról persze észrevette. De sohasem faggatott, hogy kinek udvarolok, hogy ki az a női hang, aki szokott telefonálni. Anyu egy olyan gyerek-szerelemnek képzelte az én ügyemet, amit titokzatossá akarok tenni, azáltal, hogy sosem beszélek róla. Valami kis copfos taknyost képzelt el, akivel néha összebújok a Rózsadombi cukrászdában és két krémes, vagy rigójancsi között, ügyetlen csókokat cuppantunk egymás arcára. De csodálkozott volna, ha tudta volna az igazat. Ha egyáltalán látta volna Margitot. Mikor szegény nagymama meghalt, akkor pedig láthatta volna, mert eljött a temetésre. Ez is olyan szép volt tőle, annyira mutatta ezzel is, hogy mennyire hozzám tartozik. Nem is volt szabadnapja, direkt elkérte magát, hogy ott állhasson, valahol hátul az utolsó sorban, mikor az én nagymamámat temetik. Senkinek se tűnt fel, hogy ki az a szép szőke nő. Nagymamának rengeteg ismerőse volt, senki se sejtette, hogy az én titkos kedvesem… Én ott álltam a ravatal mellett, Anyuval és Sanyival. Sanyi megfelelően szomorú arcot vágott. Fekete nyakkendő is volt rajta, ahogy illik, de én tudtam, hogy belül ujjong. Utálta nagymamát és most végre megszabadult tőle. Nem kell többé udvariaskodni vele, ha nagyritkán eljön. Mert

most már nem járt fel rendszeresen hozzánk a Rózsadombra, legfeljebb egyszer egy hónapban. Anyu éppen ezért, most önmagát okolta, hogy talán nem is halt volna meg, ha törődik vele. De nem sejthette, hogy beteg, hogy a szívével tényleg baj van. Még utolsó délután is bridzselt, jókedve volt. Másnapra bemondta magát a fodrászhoz hajfestésre. Mert nagymama még most is konokul barna hajat viselt. Éjjel álmában halt meg. Csendesen elaludt örökre. Drága nagymamám… Nekem is lelkiismeret furdalásom volt, mert most már én is ritkábban mentem el meglátogatni. Csak álltam könnyes szemekkel a ravatal mellett és vártam, hogy a szertartásnak végre vége legyen. Anyu olyan megtörtnek látszott. Olyan kicsi volt és olyan sovány, a fekete ruhájában, a fekete fátyolos kalapban a kisírt arca, olyan öregnek látszott. Először életemben láttam most anyut öregnek. A sírástól dagadt volt a szemhéja és mintha hirtelen millió kis ránc képződött volna a szeme körül. Sanyi, ahogy ott állt mellette, a lesült arcával, a napszítta szőke hajával, széles vállúan, fiatalon, azt rossz volt nézni. Az még külön is fájt nekem. Másnap, mikor elmentem Margithoz, megkérdeztem tőle, hogy mit szól Sanyihoz, most láthatta. Margit kitérő választ adott. De mikor annyira erőltettem, hogy mégis mondja meg, milyennek találja, akkor azt mondta: – Jóképű, az nem vitás. De… – De?… Csak mondd meg őszintén, illik ez az alak anyuhoz? – Nem nagyon. Margit már mindent tudott Sanyiról. A cigánylány ügyet is. Azt is elmondtam neki egyszer. És szegény nagymama véleményét, hogy Sanyi egy gigoló, akit

csak anyu pénze érdekli. Most megint visszatértünk erre a témára. Ezen a délutánon, a temetés utáni napon, valahogy nem tartottam illőnek, hogy a karjaimba zárjam, mint máskor. Tele voltam szomorúsággal, a halál gondolata először érintett meg ilyen közelről. – Nekem a szakmámhoz tartozik a halál, – mondta Margit, – énrám már nem hat. Olyan sok kedves betegemnek zártam már le a szemét. Este még tervezgettek, még megnézték, hogy mi lesz a másnapi rádióműsor és másnap már lent voltak az alagsorban, azokban a kegyetlen jégszekrényekben… De miért beszéljünk ilyesmiről?… – Ne beszéljünk, tényleg ne… – Ami ezt a Sanyit illeti, én nem hiszem azt, hogy ne szeretné az anyudat. Persze a mellékkörülményeket is szereti, ami ezzel a házassággal jár. A híres szobrásznő férje, ahelyett, hogy kis szürke hivatalnok lenne, az ő alakja van megmintázva, egyszerre híres lett ő is. – Úgy gondolod, hogy ő is híres most már? – Persze. „Az ifjú harcos” szobra közismert és mindenki tudja, hogy az ő. Az Ács Edina férje. – Én utálom ezt az alakot, az első pillanattól kezdve. Ösztönösen utáltam, már akkor, mint kisfiú. Később aztán, mikor azt a jelenetet láttam, ott a műteremben, mikor a cigánylánnyal… – Elég kár, hogy láttad! De még az a jó, hogy nem mondtad el anyudnak. Összetörted volna a szívét ezzel… Kegyetlenség lett volna, ha megmondod neki. És ha valaha, bármikor megint előfordul ilyesmi, soha ne jusson az eszedbe, hogy megmond az anyudnak… Soha… ő szereti ezt a fiút. Hogy miért szereti?… Egy ilyen komoly nő, egy ilyen tehetséges nagy művésznő, pont egy ilyen üresfejű fickót? Lehet, hogy mikor a strandon meglátta, a szép izomzatát, először csak a szobrász szemével nézte. Később aztán, már mint nő, mint asszony, akinek jólesik, ha udvarol neki valaki, ha bókol, ha szerelemmel közeledik felé… – Lehet. És évekig csak visszavonultan élt a szobrai közt. Egy ilyen nyomorék gyerekkel, mint én voltam…

– Csak ezt ne mondanád, ezt nem bírom… – mondta Margit. – Nyomorék az, akinek hiányzik valamije, aki vak, vagy béna, akit kocsiban kell tolni. – Sánta vagyok… – Az semmi, értsd meg semmi! Legfeljebb nem táncolsz, nem korcsolyázol. De az nem is fontos. Százszor boldogabb vagyok az ölelő karjaidban, mintha táncolni mennék valakivel. – Jó vagy hozzám, nagyon jó… – suttogtam hálásan és csókokkal borítottam a kezét. Ezen a nyáron, nem lehettem együtt Margittal. Már június végén lementünk a Balatonra. Anyut nagyon megviselte nagymama halála és pihenni akart, Sanyi pedig, ő a vitorlás bajnokságra készült. Rózsadombon a villa le lett zárva és leköltöztünk a nyaralónkba, Széplakra. A gondolat, hogy majdnem három hónapig nem fogom látni, teljesen letört. Nem is tudtam elképzelni, hogy bírom ki ennyi ideig nélküle. A tavalyi nyár, olyan nagyszerű volt. Összesen csak két hétre mentünk le a Balatonra, mert Anyu egy fontos szobron dolgozott. De idén, ez borzasztó volt. Eleinte merész terveket kovácsoltam, hogy ő is lejöhetne, kivenne valahol Siófokon egy szobát és ott találkoznánk titokban. De aztán rájöttem, hogy ez kivihetetlen. Engem ismertek, akárhová mentem, hallottam magam mögött, hogy ez az Ács Edina fia… A kisebb pensiókban mindent tudtak mindenkiről és mindent észrevesznek. Be kellett látnom, hogy bármennyire is szeretném, nem jöhet le. Pedig milyen őrületesen vágyakoztam utána. Soha ilyen forró leveleket nem írtam neki, mint ezen a nyáron a Balatonról. Hosszú estéken, csak feküdtem az ágyamon, az ablakomon át néztem a naplementét és elképzeltem őt, ebben a bíborvörös fényben, ahogy a hófehér teste kikelne a habokból, mint valami Vénusz. Ezt meg is írtam neki és még sok más, lázas rajongó elképzelést arról, ha itt volna, ha itt lehetne velem…

Feküdtem az ágyamon órákon át, róla ábrándozva és írtam neki a leveleket. Itt a nyaralóban nem volt íróasztal a szobámban, az ágyon fekve írtam. Anyu azt hitte, hogy alszom és nem zavart. Ő persze nem írhatott nekem, mert anyu mégiscsak megkérdezte volna, ki írt. Először arra gondoltam, hogy Poste-Restante írhat, de aztán eszembe jutott a postamesternő. Anyu jól ismerte, finom öreg hölgy volt, gyakran jött át uzsonnára. Első dolga lett volna elmondani, hogy titkos levelezésem van. Megbeszéltük, hogy csak lapokat fog írni nekem, csak néhány sort. És azt fogja aláírni, hogy: Marci. Mikor már egy csomó lap jött tőle, anyu megkérdezte, hogy ki ez a Marci? – Nem az a szemüveges fiú a Retek utcából? – De igen. Marci elég gyakran írt. Ahányszor egy lap jött, vérvörös lettem az izgalomtól és próbáltam a semmitmondó pár sorból kihámozni valami mély értelmet, titkos üzenetet, hogy ő is hogy vár már, hogy neki is mennyire hiányzom. Augusztus elején rádöbbentem, hogy nem bírom ki tovább, még egy teljes hónap nélküle, nem bírom. Beleőrülök a vágyakozásba. Írtam Jenőnek, hogy azonnal sürgönyözzön nekem. A szöveg legyen ez: „Pótvizsgán is megbukom stop, ha nem segítesz rajtam stop, gyere fel három napra stop, algebra jegyzetedet hozd stop, nálunk fogsz lakni stop: Jenő.” Tudtam, hogy Jenő jó barátom, akire mindég számíthatok. Bár sohasem beszéltem neki a Margit ügyről, de már régen sejtett valamit. A sürgönye percnyi pontossággal futott be. Anyu vette át. Egyáltalán nem gyanakodott. – Azt hiszem ez elől nem térhetsz ki! Ha Jenő azt reméli, hogy te tudsz segíteni neki, muszáj felmenned Pestre! – Igen, muszáj… – mondtam én is.

Másnap a gyorssal felmentem Pestre. Margit nem tudott semmiről. Meglepetésnek szántam ezt a három napot. Egyszerűen becsengetek hozzá és a karjaimba zárom. Arra nem gondoltam, hogy a vonat délután négykor érkezik, ilyenkor hiába rohannék hozzá, úgy sincs otthon. Legalább is nem valószínű, hogy pont szabad napja van. Ha pedig igen, lehet, hogy elment az uszodába. A legutóbb azt írta: „Uszodába járok. Neked jó a Balatonon! Ölel barátod Marci.”… A Déli vasútnál, ahogy kiszálltam a vonatból, első dolgom volt, hogy telefonáljak. Felhívtam a kórházat, fütyülök most arra, mit szól az öreg főápolónő. A vonalak foglaltak voltak. Mind. Mintha az egész város, pont most, pont oda telefonálna. Egymás után tárcsáztam a különböző vonalakat, de hiába. A nap tűzött a telefonfülkére, mintha egy üvegketrecben állnék, úgy éreztem magam és közben olvadoztam a levegőtlen fülkében, a hőségtől. Már ketten is vártak kint. Egy goromba nő, aki a napernyőjével ütögette az ajtót és egy ugyancsak mérges férfi, aki már rendőrt emlegetett, ha nem hagyom abba azonnal. Abbahagytam. Legegyszerűbb, ha odamegyek taxival a kórházba. Persze ezt még sohasem tettem, de ez kivételes helyzet. Miatta jöttem fel Pestre, minden perc számít, minden pillanat, amivel előbb láthatom. Mire a kórházhoz értem, már vége volt a látogatási időnek. Pedig ez lett volna a legegyszerűbb, mint látogató bemenni. – Margit nővért keresem, – mondtam a portásnak. – Németh Margitot…

– Margitkát? – mondta barátságosan az öreg. Ő a második emeleten van, azt hiszem ügyeletes. Ilyenkor nem lehet zavarni. Hacsak nem valami nagyon fontos okból. Kegyed kije neki? – Az öccse vagyok. – Hát tessék felmenni, nem bánom. A második emeletig zavartalanul eljutottam. A liftes nem kérdezett semmit. De a labirintus folyosókon, amelyekből újabb és újabb folyosók nyíltak, teljesen el voltam veszve. Különböző nyilak jeleztek, különböző számú szobákat, de hogy őt hol találhatom itt meg, az egyre nehezebbnek látszott. Nem tudtam, kit merjek megkérdezni. Több öreg ápolónőt is láttam, féltem, hogy pont azt szólítom meg, akivel már annyi baja volt, éppen az én telefonjaim miatt. Megálltam egy ablakmélyedésben és vártam. Most két orvos jött ki valahonnan, cigarettára gyújtottak. Az egyik magas, szőke, olyasféle típus volt, mint a Sanyi, de fiatalabb kiadásban. Talán huszonöt éves lehetett. A másik is fiatal volt, ez szemüveget viselt és nem volt ennyire jóképű. De ez a szőke, ez… Ahogy néztem ezt a csinos fiatal doktort, hirtelen belém vágott a féltékenység. Ilyenekkel van együtt, éjjel és nappal. Biztos, hogy udvarolnak neki. Egy ilyen gyönyörű teremtésnek, mint ő… Most felvillant bennem a régi emlék. Abban a másik kórházban, mikor mint kisfiú ott feküdtem és láttam, ahogy csókolódzik a bajuszos alorvossal. Ezek közül, vájjon melyik próbálkozott nála? Hány jóképű, fiatal doktor van itt?… Lehet az, hogy hű maradjon egy sánta iskolásfiúhoz?… Lehet?…

Egész nyáron egyedül volt… Hányan hívhatták, hogy menjen a szigetre vacsorázni, vagy romantikus budai cigányzenés helyekre, vagy mit tudom én, hová… Esetleg egyszerűen ide be, ide ebbe a folyosóra nyíló szobába hívták, ahová ki van írva:

SEGÉDORVOS.

Vajon melyik a segédorvos? Ez a lesült arcú szőke, aki már azért is ellenszenves nekem, mert olyan Sanyiszerű… Vagy ez, aki most jön és jóképű szintén, és nagyokat röhög valamin, vagy viccet mesél a másik kettőnek. Most elmennek, befordulnak együtt a másik folyosóra. Szíven ütve állok itt, most valahogy olyan lehetetlennek tűnik nekem, hogy én egyáltalán fontos lehetek neki. Hogy egész nyáron ő is csak utánam vágyakozott volna, mint én ő utána… Itt, ahol ilyen választék van jóképű férfiakba, akik biztosan körülveszik és próbálkoznak nála… Megint jön egy fiatal doktor. Úristen, hát hány van itt ezekből?… Ez most bemegy az ajtón, ahol „SEGÉDORVOS” van kiírva. Ide bemehet, bármikor ő is…Beosonhat éjjel. Bezárhatják az ajtót és… De miért kínzom magam ilyesmikkel, miért?… Tudhattam azt, hogy a kórház tele van orvosokkal. Vagy bízom benne és hiszek neki, vagy nem… Most egy öreg apáca jön. Elég barátságosnak látszik.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntöm. – Mindörökké ámen… – Kérem szépen én a Margit nővért keresem. Az öccse vagyok… – A Margitka öccse? Nahát! Sose említette, hogy van testvére. – Igen… Vagyok… – mondtam zavartan. – Majd szólok Margitkának, csak várjon itt. Különszobásnál van, majd kihívom egy pillanatra… Vártam. Olyan vegyes érzéseim voltak most. A hirtelen jött féltékenység, meg egy olyan bizonytalanság, hogy hátha nem is örül nekem. Talán hülyeség volt azt mondani, hogy az öccse vagyok. És nem kellett volna mégse ide beállítanom a kórházba. Elég soká kellett várnom. Lehet, hogy az apáca nem is szólt neki. Végre. Ahogy megláttam, olyan boldogságot éreztem, hogy az leírhatatlan. Jött, mosolyogva jött felém, csodálkozó arccal. A fehér ápolónői uniformisában volt persze. Nem láttam őt így, amióta ez a szerelem volt közöttünk. Soha nem láttam így, csak akkor kisfiú koromban. Most mintha a múltból lépett volna elő. Mintha visszafelé pergetnek egy filmet, az én életem filmjét, ez olyan volt. Egy pillanatra, mintha megint a kilencéves kisfiú lennék, a borzalmas autóbaleset után… A vézna, megkínzott kisgyerek, akihez bejön a szép, szőke angyal, a fiatal ápolónő, aki kedves hozzá, jó hozzá, gyengéd hozzá. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy tudat alatt már akkor is szerelmes voltam belé… Most jön mosolyogva felém. – Mikor érkeztél? Vége a nyaralásnak? – Most érkeztem, egyenest a Déli vasútról jövök. Hozzád…

Megfogja a kezemet és behúz egy ajtón. Valami gyógyszerelosztó kis helyiség ez. Háttal nekitámaszkodik az ajtónak, nehogy valaki benyithasson. – Jaj de örülök neked! Olyan jó téged megint látni! Ezt mondja és közben a két keze közé fogja az arcomat, úgy néz rám. – Hogy lesültél, szinte világít a kék szemed! Jólesik, hogy ezt mondja. És ahogy mondja. És ahogy megcsókol. – Te édes, édes, édes… Itt persze nem lehet sokáig csókolódzni, ez nem kimondottan az a hely. – Mennem kell, szolgálatban vagyok! Majd holnap találkozunk!… – Holnap?… Hamar megmagyarázom, hogy csak három napra jöttem fel Pestre, azzal a trükkel, hogy a Jenőhöz, a pótvizsga miatt. – Te kis bolondom… – mondja ő. – Ilyeneket csinálsz! – Imádlak Margitkám, azért… Már megőrültem a vágytól, hogy láthassalak… Megint meg akarom csókolni, magamhoz ölelni, de most már kivonja magát és int, hogy legyek csendben. – Nem akarom, hogy itt észrevegyenek valamit … – suttogja halkan. – El kell most menned azonnal! Szemben a kórházzal van egy kis cukrászda, ott várj meg! – És mikor jössz oda? – Amint tudok! Megpróbálom elkérni magam Három napra… És akkor együtt lehetünk három napig. És nálam lakhatsz is… – Nálad?…

– Persze. De most siess, menj! Nem akarom, hogy itt valamit gondoljanak… Óvatosan kinézett az ajtón, mielőtt intett, hogy kimehetek. Sehol egy doktor, sehol egy apáca. Nem kísért a lifthez, ő is eltűnt. Szinte szédelegtem a boldogságtól, ez több volt, mint amit reméltem. Nála lakhatom. Nála… Tényleg örül nekem. Úgy mint én, őneki… Hiába van körülötte akár fél tucat alorvos, úgy látszik fütyül rájuk, nem fontosak, senki se fontos neki, csak én. Én… Jó érzés volt, csodálatos érzés. Az önbizalmam már teljesen visszatért, nem is értettem magam, miért képzelődtem, mikor azokat a doktorokat láttam. A cukrászdában először fagylaltot akartam rendelni, de aztán inkább egy meggylelkét ittam. Ettől még jobb hangulatom támadt. Egyedül voltam az egész cukrászdában. Rajtam kívül egy lélek sem volt itt. A kiszolgáló kisasszony időnként rám nézett, végül is megkérdezte: – Tetszik várni valakit? – Igen, várok… Miért kérdezte?… Az volt az érzésem, hogy ki akart kezdeni velem. Először életemben volt ez a gondolatom, hogy egy nő, mint nő néz rám… A kisasszonynak festett sárga haja volt és erősen befeketített szempillái. Egyébként, nem volt csúnya, sőt. Csak nézett, nézett. Most jöttem rá, hogy soha nem tudnám megcsalni Margitot. Senkivel. A világ leggyönyörűbb nőivel sem. Csak ő, csak ő, senki más. Még egy meggylelkét rendeltem. A sárgahajú hamarosan hozta és egy ideig ott állt az asztalnál. Úgy tettem, mintha észre se venném. Egyáltalán nem néztem rá, csak a pult felé

néztem, mereven egy pontra. A torták le voltak takarva egy fehér tüllel és afelett a legyek zümmögtek. A legyeket néztem, nem a kisasszonyt. Közben kezdtem türelmetlen lenni. Félórája ülök itt, meddig kell még várnom. Ezalatt már elintézhette volna a dolgot. Mi tarthat azon olyan soká?… Elkéri magát és kész. De hátha nem engedik el. Hátha éppen nincs aki helyettesítse. Én itt várok, várok, már teljesen beleéltem magam, hogy három napig, három teljes napig vele lehetek és valami gonosz főápolónő, vagy doktor, vagy ki tudja kitől függ ez, egyszerűen nemet mondhat. Nem… Nincs három nap szabadság. Nincs három nap boldogság… De volt. Margit jött, a vidám arcáról, ahogy belépett a cukrászdába, már leolvastam a jó hírt. – Megkaptad a szabadságot? – Meg.

*

Azt a három napot, amit nála töltöttem, azt képtelen lennék leírni. Tömény boldogság volt, attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem az ajtaján, egészen addig amíg kikísért a Déli vasúthoz. Ahogy bementünk a lakásba, leeresztette a redőnyöket, – higgyék, hogy el van utazva, ne zavarjon minket senki… – Ki zavarhatna? – akartam kérdezni, de aztán mégse kérdeztem. Csak átöleltem szomjasan, türelmetlenül. Még azt sem vártam meg, amíg leveszi magáról az ápolónői uniformisát, úgy ahogy volt felöltözve, úgy azonnal a karjaimba zártam…

Egy egész nyár túlfűtött vágyakozása égett bennem, most végre a karjaimban éreztem őt… A sok álmatlan éjszakán, amit róla ábrándoztam, hányszor képzeltem el ezt a forró pillanatot. Hányszor? Most elérkezett a pillanat… Itt voltam, nála voltam, három napon és három éjszakán át, szerethettem, az enyém volt… Az egyik szédületből, a másikba, már fogalmunk se volt arról, hogy éjjel van, vagy reggel, a lehúzott redőnyű lakásban, csak éjszaka volt, egyfolytában csak nászéjszaka… Egyszer felöltözött közben és lement ennivalót venni. Ez a félóra, amíg a közeli csemege üzletbe ment, ez is borzasztó hosszú időnek tűnt. – Miért voltál el ilyen sokáig? Olyan rossz volt nélküled. Rám nevetett. – Megcsaltalak közben a sarki fűszeressel. – És legalább jóképű a fűszeres? – Egy nagyon öreg bácsi. És annyira süket, hogy a fülébe kell ordítani, hogy mit akar az ember. De most hoztam mindent. Farkasétvággyal ettünk. Sonkát, zsemléket, zöldpaprikát, szalámit. Mindent össze-vissza. Hogy ez ebéd volt, vagy vacsora, azt képtelenek voltunk megállapítani. Az idő teljesen egybeolvadt, néha órákig aludtunk egymást átölelve. Milyen más volt ez így, mint mikor haza kellett sietnem tőle, kibontakozni az öleléséből és kimenni a téli estébe, autóbuszra várni a Rákóczi út sarkán, vagy taxit fogni. Most vele lehettem és szerethettem, újra és újra… – Milyen szép vagy, – mondta nekem.

Olyan széles lett a vállad ezen a nyáron, igazi férfi vagy már, egy gyönyörű férfi… – Sokat úszom. Ha a lábam rossz is, de a karom erős és a mellúszástól kiszélesedik a váll. – És a szemed még kékebb, hogy így le vagy sülve. Úgy szeretem a szemed. Te kékszemű kedvesem, te… Csókolt. Becézett. Simogatott. Mintha álmodnám mindezt, olyan szép volt, olyan jó volt, olyan tökéletes boldogság volt… Aztán egyszerre csak letelt a szabadsága és nekem is mennem kellett. Úgy léptünk ki együtt a Szentkirályi utcai ház kapuján, mintha valami álomvilágból térnénk vissza a valóságba. Nem akartam, hogy elkísérjen, de ő ragaszkodott hozzá. Beszálltunk egy taxiba. Egész úton csak szorítottam a kezét anélkül hogy beszéltem volna. Tudom, meg kellett volna köszönnöm neki, a szíves vendéglátást… De erre úgysem léteznek megfelelő szavak. És arra se, amit éreztem… Talán jobb is, hogy utolsó percben érkeztünk, a vonat már éppen indult, csak felszálltam és éppen annyi időm volt, hogy a fülke ablakából még intsek neki. Ott állt a peronon és egy kis fehér csipke zsebkendőt lengetett a vonat után. Jaj de szerettem. Jaj de nagyon szerettem…

XI.

Október 15.

Estefelé érkeztem vissza Balatonszéplakra. Már messziről láttam, hogy vendégek ülnek a verandánkon. Egy öreg hölgy, aki nagymamának volt a barátnője és Ferdinánd bácsi, a szomszédból. Anyu biztosan nagyon unta őket, de sokkal udvariasabb volt, minthogy ezt valaha mutassa. Sanyi persze nem volt sehol. Újabban mindég a yacht clubba ment. – Végre itthon vagy! – mondta anyu, miközben megcsókolt. – Rettenetes hőség lehetett Pesten! – jegyezte meg Ferdinánd bácsi. – Milyen nyúzottan nézel ki kisfiam! Mit csináltatok egész nap? Mit válaszolhattam volna erre… Csak azt, hogy tanultunk, éjjel nappal, készültünk a pótvizsgára, hogy Jenő ne bukjon meg. – Milyen önfeláldozó ez a gyerek, – mondta a vendég néni, – ahelyett hogy itt lubickolna a Balatonban, képes Pestre menni és így lestrapálni magát! Egy ideig még ott ültem a verandán, aztán amint lehetett elköszöntem és bementem a szobámba. Tényleg fáradt voltam. Ahogy lefeküdtem, egy pillanatra olyan furcsa érzésem volt, hogy ez most a saját ágyam, hogy Margit szőke feje nem pihen a másik párnán. Szinte hihetetlennek tűnt most, hogy tegnap még az ő ágyában voltam, vele… Az egész három nap olyan valószínűtlennek tűnt most, mintha csak álmodtam volna.

Ahogy rágondoltam most, könny volt a szemembe, a szerelemtől. Nem a kínzó vágyat éreztem, hanem valami gyengéd, édes szomorúságot, ami lassan szétáradt bennem. Még elővettem a fényképét és megcsókoltam. – Jóéjszakát édes… – suttogtam a fényképnek és csak azután aludtam el.

*

A nyaralás még egy hónapig tartott. Kibírhatatlanul unalmas volt, csak számoltam a napokat, egyre türelmetlenebbül, hogy még mennyi idő van hátra, még meddig kell kibírnom nélküle. Hosszú leveleket írtam neki, mindegyikben visszaidéztem valamit, a csodás három napunkból… Egy-egy mondását, vagy önfeledt mozdulatát, hiszen minden olyan élénken élt még bennem. Úgy telítve voltam vággyal, sóvárgó szerelemmel, hogy képtelen voltam másra gondolni, mint rá. Az édes arcára, ahogy lehunyt szemekkel aludt a karjaimban és arra riadt fel, hogy nézem. Vagy egyszerűen megérezte, hogy ébren vagyok, mert nem hagy aludni az újra fellobbanó vágyakozásom… Vagy a hangjára gondoltam. A fülembe csengett állandóan a hangja és a szelíd, édes nevetése is. Semmi a világon nem érdekelt, csak ő… Anyu észrevette, hogy mennyire unom magam. Többször is küldött, hogy nézzem meg a vitorlás versenyeket, vagy menjek be Siófokra a moziba, de nekem nem volt kedvem semmihez. Csak vártam, hogy végre vége legyen a nyárnak… Egy délután, Anyu mégiscsak rávett, hogy bemenjek velük Siófokra. Valami képkiállítás volt, amit Anyu okvetlenül meg akart nézni. Úgy beszéltük meg, hogy ő meg Sanyi elmennek oda, én meg ezalatt kiülök a

mólóra és ott majd találkozunk. Autóval mentünk be. Mostanában mindég Sanyi vezetett. Ez új kocsi volt, egy piros Mercedes, tudtam, hogy a Sanyi ízlése, anyu soha nem vett volna ilyen rikító színű kocsit. A délután egész kellemesen indult. Előbb beültünk a cukrászdába fagylaltozni, aztán engem kivittek a mólóhoz. Pontosan megbeszéltük, hogy mikor jönnek majd értem. A mólón nyüzsögtek az emberek. Ilyenkor jött be a kiránduló hajó Tihanyból, na meg az esti korzó is ilyenkor zajlott. A kávéházban már véget ért az ötórai tánc, most ide tódultak ki, hogy gyönyörködjenek a naplementében. A padról, ahol ültem, majdnem kiszorítottak. De itt kellett maradnom, mert ha máshová megyek, nem találnak meg. Egy terebélyes asszonyság ült mellettem, aki állandóan beszélt a mellette ülő nőhöz. Úgy beszélt, mintha kerepelne. Mint egy automata, amibe bedobták a pénzt és csak pereg egyfolytában. A másik nő, csak időnként vágott közbe, – na ne mond! Vagy azt, hogy – Megáll az ész! Egy úr ült a pad végében és újságot olvasott. Néha felnézett a két nőre, mintha aki a pokolba kívánja őket, aztán újra belemélyedt az újságjába. Egyszerre csak anyu nevét említették. Felfigyeltem. – Nézd csak, az Ács Edina megy ott! Nézd milyen fess fia van! – Tényleg fess fiú! Megáll az ész! Azt hallottam pedig, hogy nyomorék a fia… Felkeltem a padról. Éles tűszúrás volt a szívemben. Sanyira azt hiszik, hogy anyunak a fia… Úristen!

Ahogy jönnek szemben, karonfogva, anyu a fekete vászonruhában, Sanyi a nyitott nyakú világoskék sportingben, tényleg úgy néznek ki. Tényleg… Csak hat év van közöttük. És mégis. Anyut úgy öregíti ez a fekete gyászos ruha és ez a sima frizura és olyan sovány is, Sanyi meg messziről olyan, mint egy fiú, pedig már harmincöt éves. Mint egy fiú. Egy fess fiú, nem egy nyomorék… Ez is belém nyilalt, ez is fájt. Fájt nagyon. Ők persze nem vettek észre semmit. – Kár, hogy nem nézted meg a kiállítást, volt néhány jó kép! – Jobb volt nekem itt a mólón, unom a kiállításokat. Csak ha te állítasz ki anyu, akkor megyek el szívesen… Anyu elmosolyodott. Jaj Istenem, most mikor mosolyog, millió kis ránc támad a szeme körül. – Anyu, miért nem fested ki magadat? – kérdeztem hirtelenül. – Hogy jut ilyesmi eszedbe? Van a szájamon rúzs. – De az arcodat is. Mint más nők… – Nem értelek kisfiam! Tudod, hogy utálom a túlzott kikészítést. Nem is való hozzám. Most Sanyi is közbe szólt. – A Jenő barátod mamája, az persze úgy ki van mázolva, mint egy pojáca. Szeretnéd, ha anyád is úgy nézne ki? Nem válaszoltam semmit. Csak néztem őket így együtt és az éles tű még élesebben szúrta a szívemet…

*

Mikor végre visszamentünk Pestre, azt hittem azonnal láthatom őt. De szolgálatban volt és nem tudta elkérni magát. Másnap se tudta, sőt harmadik nap se. Ez olyan érthetetlen volt és az is, hogy mindenre olyan kitérő választ adott. Persze lehet, hogy mások is hallják amit mond, hiszen a kórházból beszél. Legalább is ezzel vigasztaltam magamat. Még nem tűnt fel nekem semmi… Csak bántott, rettenetesen bántott, hogy ő képes rá, halasztgatni a találkozásunkat, miközben én majd megőrülök, hogy végre együtt legyünk. A negyedik nap aztán ráért. De bemondta előre, hogy csak délután, mert este vissza kell mennie a kórházba. Valami különszobás beteget említett, aki nagyon ragaszkodik hozzá. – Én is ragaszkodom hozzád és mellékesen imádlak is… – mondtam. Mosolygott és mintha közben könny lett volna a szemében. – Tudom. Tudom Egonkám… Olyan édes volt ezen a délutánon, olyan odaadó, semmit nem vehettem észre. Az égvilágon semmit. Mikor elbúcsúztunk, még olyan kábult voltam a boldogságtól, hogy elfelejtettem megkérdezni, mikor jöhetek el megint. Mikor?… Furcsa ötlet volt, de nem tudtam ellenállni, hogy felhívjam a kórházban. Fél tíz volt már, mikor ez eszembe jutott, ő este nyolc óta már bent van a különszobásnál, ügyeletes. Ilyenkor talán nem olyan zavaró, ha valaki telefonál. És csak egy pillanatra fogom kihívatni, csak megkérdezem tőle, hogy mikor láthatom… Anyu és Sanyi, kint voltak a hátsó teraszon, nyugodtan telefonálhattam, anélkül,

hogy hallhatták volna. Egy apáca vette fel a kagylót. – Dicsértessék a Jézus Krisztusi – Mindörökké, ámen… Margit nővért kérem a telefonhoz! – Sajnálom, de a Margitka nincs bent. – Hogy-hogy nincs? Ügyeletes a különszobásnál… – Tévedni teccik. A Vilma nővér ügyeletes. – És nincs több különszoba? – De van. Ott meg én magam vagyok beosztva! – De ő? A Margit nővér? – Nincs itt, mondom. Nincs bent a kórházban. Letettem a kagylót. Lehet, hogy elfelejtettem köszönni is. Csak álltam és mereven bámultam a telefonra. Aztán lementem a kertbe és leroskadtam egy padra. Langyos szeptemberi este volt, a hold eltűnt valahol a felhők vagy a fák mögött. Sötét volt és bennem is valami furcsa sötétség támadt. Nem értettem, hogy mi ez? Margit hazudott nekem. Hazudott… Miért? Ki miatt?… Képes volt kibontakozni a karjaimból, csak azért, hogy valaki mással töltse az estét. De kivel?… És hol? Engem hazaküldött és randevúja van valakivel. Milyen egyszerű volt neki, azt mondani, hogy ügyeletes. Erre nem gondolt persze, hogy én esetleg felhívom még ma este. Én, a szegény, bolond, szerelmes naiv fiú.

Lehet, hogy amint kitettem a lábamat tőle, már más ment fel hozzá. És ahol velem abbahagyta, ott folytatta azzal a másikkal… A vér az arcomba szökött, erre a gondolatra. Elképzeltem, ahogy valaki más öleli, ahogy valaki mással ilyen odaadó, ilyen gyöngéd, ilyen forró… Nem, az mégsem lehet. Talán táncolni ment valakivel. Még nyitva vannak a nyári helyek, a Gellért teraszra, vagy a Szigetre. Velem nem mehet táncolni, nyomorék vagyok. Most arra gondoltam, hogy taxiba kellene ülnöm, most, azonnal. Odamenni a Szentkirályi utcába és várni a ház előtt. Sétálni a ház előtt és megnézni, hogy ki kíséri haza. És ha hazakíséri felmegy-e hozzá, vagy csak elbúcsúznak a kapuban… Persze ez őrültség volna, nevetséges volna. Ha meglátnának, hogy ott ácsorgók, ott bicegek órákon át. Esetleg az a bizonyos is, aki miatt hazudik nekem, az is észre venne és gúnyosan megkérdezné, – ki ez a sánta alak?… Sánta vagyok. Az Ács Edina nyomorék fia vagyok… Mindenki más, több mint én. Mindenki, aki elviheti táncolni. Mindenki, akivel ha megy az utcán, nem kell óvatosan lelassítani a lépteit. Tánc? Miért ne szeretne ő is táncolni? Két teljes éven át, a szabad idejében csak velem volt, mindég csak velem és talán hiányzott neki, hogy én nem vihetem sehová. Egy iskolásfiú vagyok, még ha nem lennék nyomorék, akkor is furcsa lett volna, ha megjelenünk együtt valami divatos helyen. Előfordult, hogy beültünk egy moziba, de mindég az volt az érzésem, kár az időért, kár minden percért, amit nem nála vagyunk, a lakásában, zárt ajtók mögött, forró odaadásban… Talán ha megmondta volna őszintén, hogy táncolni akar menni valakivel, talán

nem is fájna így… De hazudott. És most nem tudhatom, hogy mióta hazudik. Hányszor hazudott, hogy ügyeletes és randevúja volt, táncolni ment. És ha táncolni, akkor… Akkor nem valószínű, hogy csak táncról volt szó. Nem… Nincs olyan férfi a világon, aki egy hangulatos, táncos este után, ne akarjon egy folytatást… Ilyen szép nővel mint ő. Ha a karjaiban tartja valaki, ha tánc közben hozzásimul, ha átkarolják a karcsú derekát, ha érezhetik a feszülő gyönyörű mellét, jaj… Kegyetlenül fájt. Mindenkit gyűlöltem ebben a pillanatban, aki táncolhat. Mindenkit, aki nem sánta. Az apámra is haraggal gondoltam most. Ha nem vezeti neki azt az átkozott kocsit egy fának, akkor milyen más lenne az életem. Érdemes lenne élnem. De így?… Eljutottam arra a pontra, hogy semmi értelme, semminek. …Másnap nem hívtam fel Margitot. Vártam, hogy mi lesz, mikor jelentkezik ő. Ha belehalok, akkor se telefonálok neki. Két teljes napig kibírtam, de tovább nem. Felhívtam a kórházban. Meglepő szerencsém volt, ő maga vette fel a kagylót. Ugyanolyan édes volt a hangja, mint máskor. Kérdezte, hogy vagyok, mit csinálok weekendkor, lemegyek-e anyummal a Balatonra szombaton? Mondtam neki, hogy erről szó sincs, vele akarok lenni, természetesen vele. Erre azt mondja, hogy milyen kár, de egész weekenden ő szolgálatban lesz. Sőt jövő héten se lesz szabad napja, mert helyettesít valakit… Most már tudtam, hogy hazudik. De mialatt hallhattam a hangját, mégis valami furcsa boldogságot éreztem. És érthetetlen módon, nem azt mondtam neki, hogy: tudom hazudsz, hanem azt kérdeztem tőle: – mond, szeretsz még?…

– Persze, hogy szeretlek… – suttogta ő a telefonba. Később sokat töprengtem ezen, hogy miért mondja ezt… Ha nem akar találkozni velem, ha mással tölti a weekendet, ha már van neki valaki más… Szombaton Anyu és Sanyi lementek a Balatonra. Csak későn indultak, már majdnem esteledett. Talán ha nem maradtam volna egyedül a villában, nem jutott volna eszembe, hogy ezt a mai éjszakát ki kell használnom. Kell!… Ritka alkalom ez, hogy elmentek itthonról és akármeddig el lehetek éjjel. Odamegyek hozzá. Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot. Nem bírom, nem, nem, nem… Taxiba ültem és útközben igyekeztem elképzelni a lehetőségeket. Az egyik, hogy nincs otthon. A másik, hogy otthon van, de van valaki nála és akkor nem enged be. Akkor kivárom az utcán, hogy meglássam, ki az Ha kell hajnalig várok. Ha nincs otthon, akkor azt várom ki, amíg hazajön. Különös elszántság volt bennem. Szembe akartam nézni azzal, aki őt elvette tőlem… Fél nyolc volt, mikor a taxim megállt, a Szentkirályi utca sarán. Nem akartam a ház előtt kiszállni. Felesleges a feltűnés. Lassan sétálva indultam el. Még nem tudtam, hogy mi fog történni, de hogy valami fog, abban biztos voltam. Ahogy felnéztem a második emeleti ablakokra, láttam, hogy ég a villany nála. Tehát otthon van. Nem gondolkoztam egy pillanatig se, bementem a házba és felsiettem a lépcsőn. Hányszor mentem fel, ezalatt a két év alatt, ezeken a kanyargó, meredek lépcsőkön?… Hányszor. De mindég úgy, hogy tudtam, Margit vár rám. Most

nem vár. Valami rémült kíváncsiság is volt bennem, hogy mi lesz. Mit fogok megtudni a következő pillanatokban… Remegtem, amikor becsengettem. – Ki az? – kérdezte ő, anélkül, hogy ajtót nyitott volna. Persze nem válaszoltam. – Ki az? – kérdezte még egyszer, de közben már fordult a kulcs belülről és egy keskeny résen át kinézett. – Te vagy Egonkám?… Csodálkozva nézett rám és a hangja is zavart volt. Egy kis biztonsági lánc volt az ajtaján, azt még nem nyitotta ki. – Nem akarsz beengedni? – kérdeztem. – Van nálad valaki?… – Egonkám!… Már kikapcsolta a láncot, már húzott be az ajtón. Meg is csókolt, ugyanúgy mint máskor. Egy pillanatig azt képzeltem, hogy minden rendben van, nem csal meg, nincs itt senki, szeret, szeret, még mindég szeret… Átöleltem a vállát, úgy mentünk be a szobába. És itt ért a meglepetés. Teljes felfordulás volt, nagy bőröndök a szoba közepén, az asztalra kirakva ruhák, a díványon egy félig becsomagolt koffer. – Mi ez?… Utazol? – Igen. – És nekem így kell megtudnom! Miért nem mondtad? Hová utazol? – Bécsbe.

– És mikor jössz vissza? – Soha… Ezt olyan halkan mondta, szinte csak sóhajtotta, hogy azt hittem nem is jól értettem. – Soha?… Bólintott. – De hát miért? Micsoda lehetetlen ötlet ez? Van itt jó állásod és ha ezt unod, bármelyik másik kórház is felvesz! – Nem kórházba megyek Egonkám… Nem állást változtatok… – Hanem? – Az életemet változtatom meg. Férjhez megyek… Csak bámultam rá, már képtelen voltam megszólalni. Mintha megnémultam volna hirtelenül, csak bámultam rá kifejezéstelen arccal. Margit azt hitte, hogy nyugodtan fogadtam ezt a hírt. A kifejezéstelen arcom tévesztette meg. – Örülök, hogy ilyen megértő vagy Egonkám!…Úgy féltem, hogy nehéz lesz neked megmagyaráznom… De gondolnom kellett már a jövőmre. Huszonnyolc eves vagyok. Nem akarok mindég ápolónő maradni. Éjszakánként csak virrasztani, csak asszisztálni másoknak az életéhez, vagy a halálához… Élni akarok! A saját életemet élni. Saját gyerekeket akarok, nem mindég a másokét ápolni. És szép otthonra vágyom, ahol én csengetek a cselédemnek és nem nekem csengetnek folyton a betegek, akinek kell valami, vagy az orvos, vagy a szigorú főápolónő. – És kihez mész feleségül?… Tompa fahangon kérdeztem, a füleimben úgy zúgott a vér, hogy a saját hangom úgy hangzott, mintha valaki más beszélne egy távoli telefonban. – Paulnak hívják… Dr. Paul Richter. Orvos.

Megint megnémultam. A furcsa fahang teljesen a torkomon akadt. Most felvillant bennem az a szőke, Sanyiszerű orvos, akit ott láttam a kórházban. Mikor nyáron egyszer bementem. Csak az lehet, csakis az… Egész nyáron együtt lehettek, én nem voltam itt, hogy megzavarjam a dolgot. Én… De hát ki vagyok én? Egy nyomorult, sánta iskolásfiú… És ő? A fess, szőke doktor. Nem is értem, hogy azt a három napot, hogy tudta velem tölteni. Azt a három csodálatos napot, ugyanúgy, mintha még szeretne, mintha még én volnék a fontos, mintha még nem lenne neki a szőke doktorja, a vőlegénye… – És mond, hol ismerted meg?… – nyögtem ki a hülye kérdést. – Természetesen a kórházban. Itt volt egész nyáron a sebészeten, itt dolgozott nálunk és… – És beléd szeretett, igaz?… – Igen. – És te? Te is belészerettél?… Úgy vártam, hogy mit válaszol erre, mintha az életem függne ettől… Mintha nem lenne most már úgyis mindegy, hogy mit mond. Elmegy… Férjhez megy Paul Richterhez… – Én Egonkám?… Én láttam rajta, hogy komoly ember. Hogy komolyan közeledik felém, nem olyan mint a többiek. Ezek mindég csak kalandot akartak, hazudtak nekem össze-vissza, de feleségül venni, azt nem… Azt soha, még egyik sem akart. A gazdag lányok után jártak, hogy berendezhessenek egy elegáns rendelőt. A fiatal ápolónőkkel csak titokban nehogy kiderüljön… A legvadabb szerelmi vallomások után is, a főorvos előtt, az a semleges hang: – Margit nővér kérem, ezt jegyezze be, azt jegyezze be. Gyakran el is túlozták ezt a hivatalos viselkedést, csak hogy leplezzék a dolgokat… Már megutáltam őket. Mindet… Talán azért volt az, hogy mikor veled találkoztam Egonkám, úgy meghatott a te őszinteséged. Engem nem zavart az, hogy csak egy gyerek vagy, nekem kellett valaki, akit szerethetek… Valaki, akinek én vagyok a fontos, én… Aki soha nem hazudik nekem, akinek én vagyok a nagy szerelem, az első szerelem… Most megremegett a hangja és hirtelen könnyes lett a szeme.

– Szerettél? – kérdeztem. – Most is szeretlek Egonkám… Most is, ugyanúgy… Azért nem akartam szólni neked, csak elmenni szép csendesen, hogy ne fájjon ez a búcsú… Hazudtam, hogy nyugodtan csomagolhassak. A lakást is ki kell üríteni. – Most ne beszélj a lakásról. Azt mond meg, ha még szeretsz, hogy tudsz elmenni tőlem? Hogy tudsz itt hagyni?… – Muszáj. Nem tehetek mást. Paul úgy jelent meg az életemben, mint egy főnyeremény. Ezt a szerencsét nem dobhatom el magamtól. Ezt meg kell értened… – Szereted? – kérdeztem most megint. – Becsülöm őt. Sokra tartom. Jó felesége akarok lenni… – Szereted? – kérdeztem konokul. – Egonkám, sokféle szeretet van. Amit én Paul iránt érzek az… Megakadt. Kereste a szavakat. Közben én elképzeltem őt, lázasan összeborulva a szőke, fiatal doktorral, akit csak becsül. Ezt azért hazudja, hogy ne fájjon úgy nekem. – Láttam a doktorodat, nyáron, mikor bent kerestelek a kórházban. Akkor még képes voltál miattam három nap szabadságot kérni. – Nem láthattad, Paul a földszinten volt az ambulancián. – Egy szőke, fiatal doktort láttam ott… – Az nem ő. Paul nem szőke és nem is olyan fiatal már. Közeledik a negyvenhez, kopaszodik is, szemüveget visel. Szóval, nem az a mesebeli herceg… Most leült mellém. A két kezébe fogta az arcomat és úgy mondta: – A mesebeli hercegem te voltál… Te! Kékszemű kedvesem… De minden mese egyszer véget ér… – És mi lesz velem, most hogy véget ért a mese? Mi lesz? Hogy élhetek tovább

nélküled? Nekem mindenem voltál, tudod! Nekem te voltál a boldogság, könyörgöm, ne hagyj el, ne menj el, ne menj el! – Látod kis csacsim, ezért akartam titokban elmenni, hogy elkerüljük ezt a jelenetet. Hogy ne fájdítsuk egymás szívét hiába. – A te szíved is fáj, Margitkám? – Fáj… Úgy sajnállak itt hagyni… – Sajnálsz, tudom. Mindég csak sajnáltál, azért is lettél az enyém… Sajnálatból, jóságból… Igazad van, ha most elmész. Két évet adtál az életedből nekem, egy sántának, egy nyomoréknak… – Egonkám, ne beszélj így! Könyörgöm! Sajnáltalak, mikor kis gyerek voltál, kilencéves kisfiú és ápoltalak. De most? Most gyönyörű férfi vagy, minden nő boldog lehet akit kiválasztasz magadnak. – Utánad Margitkám, nem jöhet senki… – Dehogynem. Válogathatsz a fiatal lányok közt. Gyönyörű férfi lettél közben, nem vagy már az a gyámoltalan kölyök, aki azon az esős délutánon feljött ide. És remek szerető vagy… Ezt suttogva mondta és félig lehunyta a szemeit. Magamhoz öleltem. Tudtam, hogy utoljára ölelem. Tudtam, hogy minden utoljára történik ma. Kétségbeesve csókoltam, simogattam, becéztem. Már nem az enyém, már a Dr. Paul Richter tulajdona. – Ugye már az övé voltál? – kérdeztem később, mikor már bent voltunk a hálószobában és némán feküdtünk egymás mellett a feldúlt ágyon. – Soha! Esküszöm az életemre!… Szép volt tőle, hogy ezt hazudta nekem. Jólesett az is, hogy képes hamisan esküdni is. Ezen az éjszakán ott maradtam nála. Ő akarta, hogy maradjak…

– Még egyszer az életben szeretnék nagyon boldog lenni… Veled kékszemű kedvesem… Olyan éjszaka volt ez, ami után csak meghalni lehet. Nem mondta meg nekem, hogy mikor utazik. Melyik nap, melyik vonattal. Nem akarta, hogy kikísérjem a pályaudvarra. – Minek kínozzuk egymást, a búcsúzással?… Lehet, hogy igaza volt… Elment. Valamelyik reggel a bécsi gyors elvitte az életemből. Hogy melyik reggel, azt nem tudhattam… De mikor elmentem a Szentkirályi utcába, mert valami űzött, hajtott oda, talán csodát reméltem, hogy mégis itt maradt, akkor a kapun már ott fehérlett a cédula: KÉTSZOBÁS LAKÁS KIADÓ A MÁSODIK EMELETEN

Csak néztem a cédulára, aztán fél a második emeleti ablakokra. A redőnyök le voltak eresztve. A redőnyök, amelyek mögött a titkos boldogság rejtőzködött. Már nincs mögöttük semmi. A boldogság elszállt… És meghaltak az álmok…

XII.

Június 20.

Ildikóval egy júniusi estén ismerkedtem meg a Szigeten, ő is tizennyolc éves volt, mint én. Véletlenen múlt ez a találkozás, mint ahogy minden véletlen az életben… Jenőnek volt két jegye a nemzetközi teniszversenyre és addig erőszakoskodott, amíg elmentem vele. Nem érdekelt túlságosan a verseny, mint ahogy semmi a világon nem érdekelt… Úgy éltem visszavonulva, csak tanultam, tanultam, készültem az érettségimre, nem mentem sehova sehová… Így telt el majdnem egy év. Az érettségim jól sikerült és most már nem volt kifogás arra, hogy begubózzak a könyveim közé. Jenőt a verseny vége felé elvesztettem a tömegben. Képtelen volt a helyén maradni. Vagy szódavizet ment inni, vagy a fagylaltost kereste, aztán ismerősöket fedezett fel a másik tribünön és odament azokhoz, végül eltűnt. Megálltam a kijáratnál, abban a reményben, hogy itt nem kerülhetjük el egymást. Már jó ideje ácsorogtam, mikor észrevettem, hogy még egy kijárat van. Jenő talán arra ment ki. Nem szeretek tülekedni, inkább leültem egy közeli padra. Ha Jenőnek egy csöpp esze van, erre jön és akkor együtt beülhetünk vacsorázni. Ez volt az eredeti tervünk. Ahogy ülök a padon és nézelődök jobbra-balra, látom, hogy egy rendőr nagyban magyaráz valamit egy fiatal lánynak. A lány sír és a körülálló emberek jókat nevetnek.

Az emberek utálatosak. Ingyen cirkusz nekik minden látványosság. Mit követhetett el ez a lány, mi baja lehet a rendőrrel?… A jelenet már éppen véget ért, a rendőr elteszi a jegyzőkönyvet, az emberek is elszélednek, csak a síró lány marad ott. Tanácstalanul áll egy ideig, aztán jön, egyenesen ide, ehhez a padhoz. Még mindég sír, az arca csupa könny. Leül a padra és a kezével törölgeti az arcát. Szép arca van, illetve egész szép lenne, ha nem lenne olyan maszatos a könnyektől. Nincs ennek egy zsebkendője, gondolom. Úgy látszik, tényleg nincs. Sőt táskája sincs. Ösztönösen kiveszem a mellényzsebemből a tiszta zsebkendőmet és odanyújtom neki. – Köszönöm… – szipogja. Mikor már felszárította a könnyeit és rám néz, akkor látom, hogy ugyanolyan kék szeme van mint nekem. – Mi történt? – kérdezem udvariasan, de nem tolakodóan. – Ellopták a retikülömet! Most nem tudom mit csináljak?… Bejelentettem a rendőrnek, de az csak kinevetett, hogy miért nem vigyáztam jobban. Igaz is, megmondták nekem előre, hogy Pesten vigyázni kell, annyi a zsebtolvaj. De hogy pont az én retikülömet, jaj Istenem… – Volt sok pénz benne? – Az egész fizetésem. És az arany karórám is. Ugyanis rossz volt a csukója, féltem elvesztem, hát inkább a retikülben hordtam. És a bérletem is és az érettségi fényképem és egy új púdertartó… És most gyalog mehetek haza, mert még villamos pénzem sincs, hát nem borzasztó… Bár ne jöttem volna erre az átkozott teniszversenyre… – Egyedül jött? – Igen. Kaptam a jegyet a főnökömtől, bár ne kaptam volna. – Nézze, ami megtörtént, azon már úgyse lehet változtatni. Maga elvesztette a

retiküljét, én elvesztettem a barátomat, azért ülök itt. Ha megengedi én majd hazakísérem… – Köszönöm, maga igazán nagyon kedves! És köszönöm a zsebkendőt is! – Siet haza? – kérdeztem. – Nem, egyáltalán nem. – Akkor várjunk még itt, hátha jön a barátom. Vártunk. Legalább fél órát üldögéltünk, de Jenő nem mutatkozott. A lány közben elmondta, hogy Székesfehérvárról jött fel Pestre, állásba. Egy ügyvédi irodába dolgozik, a papája is ügyvéd volt, de már régebben meghalt. A mamája zongora tanárnő és hatan vannak testvérek. És örül, hogy eljött otthonról, mert rémes volt hallgatni mikor jöttek a növendékek és folyton skáláztak, már álmában is csak a cédur skálát hallotta, mert a mamája főleg kezdőket tanít, akik még nem járnak a zenedébe. Kérdeztem, hogy mióta van Pesten?… Kiderült, hogy csak egy hete, mert éppen most érettségizett. És ez a fizetés a retikülben, ez az előlege volt. Még jó, hogy a lakbért már kifizette, igaz, hogy egy nagynénjénél lakik, de fizet neki, nem akar a szegény rokon lenni, mert az borzasztó!… Mindezt egy szuszra mondta el. Helyes kis pofa, ezt megállapítottam. – Tudja mi kétségbeejtő, hogy se tükröm, se fésűm és a szél teljesen összezilálta a hajamat… Megnyugtattam, hogy a frizurája nagyon rendes, de odaadhatom neki a fésűmet. Vállig érő barna haja volt és most gondosan fésülgette az én fésűmmel. – Megjegyzem, szoktam feltűzve is viselni a hajamat, akkor sokkal komolyabb jelenség vagyok! Erre majdnem elnevettem magam. Ez az Ildikó minden volt, csak nem egy komoly jelenség.

– Tükre nincs? – Nincs. – Csodálom, ilyen csinos fiúk rettenetesen hiúk szoktak lenni! Csinos fiúnak tart… Persze csak amíg ülünk a padon. Ahogy felkelünk, azonnal észreveszi majd, hogy sánta vagyok. Csinos fiú, de nyomorék fiú… – Az én nagynénimnek, akinél lakom van egy mondása, hogy minden pechben van egy szerencse is! Elvesztettem a retikülömet, a pénzemet, ez pech, viszont magával megismerkedtem! Most legalább ismerek egy fiút Pesten!… Ez kedvesen hangzott és nagyon őszintén. Én vagyok tehát az első fiú, akivel Pesten találkozott. Hogy csodálkozna, ha én meg azt mondanám, hogy ő az első lány, akivel egy szigeti padon ülök… – Sőt, ha a barátom előkerül, akkor rögtön két fiút fog ismerni! – Milyen a barátja? – Jópofa. Jenőnek hívják. – És hogy van az, hogy maga ezzel a Jenővel jön a szigetre és nem egy lánnyal? Nem udvarol senkinek? – Nem… – Azt úgyse hiszem el! – Ne higgye… A barátommal akartam vacsorázni, a teniszverseny után. Ez volt a programunk, hogy beülünk ide az alsószigeti vendéglőbe. – Itt zene is van ugye? Jaj de szép hely, én is vágynék itt vacsorázni! – Hát ajánlok valamit… A Jenő barátom úgy látszik végképp elkallódott, ne is várjunk rá tovább, hanem üljünk be vacsorázni… – Tényleg elvinne? Jaj de nagyszerű! Én majd fizetem a részemet, persze nem most, de majd megadom…

– Ne vicceljen! Nagyon örülök, ha beül velem… Tényleg örültem. De a következő percben, már vége lett ennek a hirtelen örömömnek. Szembe kellett néznem a kegyetlen valósággal… – Milyen zene van? Cigány vagy tánc? Imádok táncolni, remélem maga is! – Én nem táncolok… – Nem?… – Sajnos volt egy autóbalesetem és… – Borzasztó! De hát majd meggyógyul, aztán megint táncolhat! Erre nem szóltam semmit. Nem mondtam, hogy sose gyógyulok meg, hogy egész életemre nyomorék vagyok, hogy soha nem is táncoltam… Minek mondjam… Felkeltünk a padról. A második lépésem után, már észrevehette, hogy sántítok. De először úgy tett, mintha nem venné észre. Kínos meglepetés lehetett neki. Figyeltem az arcát… Egyszerre csak nem alakoskodott tovább. Lenézett a lábamra, a magas talpú ortopéd cipőmre, aztán belém karolt. – Menjük karonfogva! Jó?… A bátyámmal is úgy szoktam menni, ő síelés közben törte el a lábát. Ugyanilyen cipője van, eleinte én fűztem be neki. Valami olyan természetességgel mondta ezt és olyan kedvesen karolt belém, hogy a szívem táján furcsa meleget kezdtem érezni. Karonfogva mentünk a vendéglő felé. Szép júniusi este volt, már messziről idehallatszott a cigányzene s nekem arra kellett gondolnom, hogy ha Margit most látna, örülne… Egy ilyen szép, helyes kislánnyal megyek, egy ilyen tizennyolc évessel, aki úgy néz rám a csodálkozó kék szemeivel, mintha én lennék a mesebeli herceg… Sajnos a sánta, elvarázsolt herceg…

Június 21.

Nagyon kellemes volt ez az este Ildikóval. Egy sarokasztalt kaptunk a teraszon, ahonnan a Dunát láthattuk, a kivilágított, lampionos sétahajót, a pesti part fényeit. Kis, piros lámpaernyő volt az asztalunkon, amely körül bolondul röpködtek a muslicák. A cigány odajött és érdeklődött, hogy mi a hölgy nótája. Ildikó egy ideig gondolkozott, aztán azt mondta, – Szeretnék május éjszakákon letépni minden orgonát… A cigány azonnal rákezdte, Ildikó halkan énekelt, kis vékonyka hangja volt csak. Közben mintha aggódva nézett volna rám, hogy nem haragszom-e… A cigány elment és megköszönte a borravalót. – Maga gazdag fiú?·– kérdezte Ildikó. – Hogy így szórja a pénzt? – Nincsenek anyagi problémáim… Ez kitérő válasz volt. Nem mondtam egy szóval sem, hogy a híres Ács Edina fia vagyok. Hogy anyám töm pénzzel és reggeltől estig cigányozhatnék, nem számítana nekem. Egyszer, először életemben, nem akartam az Ács Edina hírnevének nimbuszában lenni. Szepes Egon vagyok. Semmi több. Egy virágárus jött az asztalunkhoz. Hadirokkant. Ugyanúgy húzta a lábát, mint én. Vörös rózsákat vettem tőle. – Imádom a vörös rózsákat! Az arcához tartotta a csokrot és belehelte a rózsák illatát. – Azt fogják hinni, hogy valami szerelmespár vagyunk… – mondta. – Jogukban áll azt hinni, amit akarnak… Ennél hülyébben nem is mondhattam volna tudom. De olyan szokatlan volt

nekem ez az egész helyzet. Itt vacsorázom ezzel a lánnyal, akit egy órával ezelőtt még nem is ismertem. És olyan meglepőket kérdez tőlem… – Maga szokott szerelmes lenni? De úgy komolyan, igazán?… – Miért érdekli ez magát Ildikó?… – Csak… Érdekel… – Nem szoktam. – Ezt se hiszem el! Hogy még egyáltalán nem volt szerelmes… – De egyszer voltam… – És elmúlt? – Mi maga, vizsgálóbíró? Én se kérdeztem, hogy hányszor volt szerelmes. – Pedig én megmondom! Én kétszer voltam! És mind a kétszer őrületesen… – Ki se nézné az ember magából! – Tudom, nem vagyok az a femme fatale típus… – És kik voltak azok a szerencsés székesfehérvári daliák? Mert Pesten még nem ismer senkit… – Az első a fizika tanárom volt. Jaj de imádtam! Sajnos rajtam kívül, még negyvenhárom lány imádta… Az egész osztály. Verseket is írtak hozzá… – Maga is? – Nem. Én csak némán és titokban imádtam. – És ő tudott erről? – Dehogy tudott. Sőt pikkelt rám és kétszer is intőt küldött. Akkor már kezdtem kiábrándulni belőle és lassanként valaki másba lettem szerelmes. – Egy másik tanárba, aki nem adott intőt?

– Nem. Egy repülő főhadnagyba. Ott szolgált Fehérváron. A korzón láttam meg először, az unokanővéremmel sétált. Annak udvarolt… Ez még reménytelenebb volt a részemről, mint a tanárom. – Miért? – Jaj, mert az unokanővérem a legszebb lány volt Fehérváron. Egy szépség! És tudott bánni az udvarlókkal. Egyszerűen megőrültek érte. Most különben itt van Pesten, képzelje el, manequen egy nagy szalonban. Ebből gondolhatja, milyen alakja van. Csuda magas és milyen vékony. Ha megy az utcán, mindenki megfordul utána, olyan feltűnő. Janka néni szerint túl feltűnő! – Ki az a Janka néni? – Akinél lakom. A nagynénim. Ő méltóságos asszony, ha majd maga felhív és ő veszi fel a kagylót, méltóságos asszonynak kell szólítani. Erre nagyon ad! Különben rögtön fel is írom a telefonszámomat. És a másikat is, ha az irodában hív fel. Egy papírszalvétára felírta a számokat. – Maga hol lakik? – kérdezte. – A Rózsadombon. – Az gyönyörű lehet. Egyedül lakik? – Nem. Az anyámmal lakom. – Egyszer majd hívjon meg engem. Ha majd jobban összebarátkoztunk… – Okvetlenül Ildikó… – Gondolja, hogy szimpatikus leszek a mamájának? A régi lány, akinek udvarolt, az szokott odamenni? – Nem szokott… – Miért nem? Nem volt úrilány? Nem merte bemutatni? – Kérem beszéljen másról. Kérem… Sohase említse többé azt, akit én… Szóval

azt, aki nekem volt. – Jól van, azért ne haragudjon… Olyan szép este ez és olyan kár volna elrontani azzal, hogy neheztel rám. Én rém őszinte vagyok és mindent megmondok, amit gondolok. Ezért vagyok bajba a Janka nénivel… – Vele mi baj van? – Kicsit bolond az öreg hölgy. Különben majd meglátja, ha eljön hozzánk… – Nagyon kedves, hogy meghív, de én akkor magához megyek, nem a nénihez 1 – Azt tudom, de ő ott fog ülni. Nagyon félt engem… Azt mondja, éppen elég, ha a családunkból egy lány rossz útra tért. Tudja, az Aliz. A manequen unokatestvérem, akiről az előbb beszéltem. – Ő is ott lakik a Janka néninél? – Dehogy lakik. Saját garzon lakása van. Modern lány. Fütyül az előítéletekre, a családra és főleg a Janka nénire. Persze ő már huszonhárom éves. És festi a haját. Vörös haja van. – Beszéljen magáról Ildikó! Ne mindég a világszép unokanővéréről. Engem maga jobban érdekel… – Érdeklem? Tényleg?… Rám nézett. Hihetetlenül kék volt most a szeme. Nem tudom mért gondoltam arra, hogy egyszer talán, majd azt fogom mondani neki, hogy – kékszemű kedvesem…

XIII.

Június 26.

Még csak egy hete, hogy megismertem Ildikót. De máris, mintha minden megváltozott volna körülöttem… Reggel, mikor felébredtem és kinyitottam az ablakot, észrevettem, hogy milyen kék az ég, milyen jó nyári illatok jönnek a kertünkből, milyen édesen csicseregnek a madarak, hogy fütyül a sárgarigó. Én is fütyörészve mentem ki a teraszra reggelizni. Olyan voltam, mintha kicseréltek volna. A nyomasztó keserűségem elmúlt… Volt valakim. Valaki, aki várja, hogy délelőtt telefonáljak neki. És várja, hogy délután találkozzon velem. Valaki, akinek én vagyok a fontos. Én… Én és nem a Dr. Paul Richter… Milyen kínzóan keserves volt, hosszú hónapokon, majdnem egy éven át, az a tudat, hogy ő most boldog mással… Hogy itt tudott hagyni… Hányszor gondoltam arra, hogy felülök a bécsi gyorsra, megkeresem a telefonkönyvben a Dr. Paul Richter címét és odamegyek. Egy orvosi rendelőbe mindenki mehet. Miért ne? Én megnézem magamnak ezt az embert, aki elvette tőlem. Vagy nem a rendelőbe megyek mégse, hanem a lakásukra, mikor csak ő van otthon… Ő, egyedül. Hátha örülne nekem, hátha elfelejtkezne a Paul Richterről és a karjaiba zárna és az enyém lenne, még egyszer, egyetlen egyszer az életben… Őrületesen vágytam utána. De mégsem mentem Bécsbe, nem volt erőm, hogy

újra felkavarjak mindent… Csak a Szentkirályi utcába mentem el néha, mint valami temetőbe. Felnéztem az ablakokra, vagy a kapu előtt ácsorogtam. A cédula már nem volt kitéve, nyilván már kivették a lakást. Egyszer láttam is kinézni egy embert az ablakból. Mintha csak akkor döbbentem volna rá a valóságra, hogy vége, vége, mindennek vége, Margit elment és a múltat úgysem varázsolhatom vissza, jobb ha elkerülöm ezt a környéket. Többé nem is mentem el. Anyu kérdezte néha, hogy miért ülök mostanában mindég otthon. – Tanulok. Mindég ezt válaszoltam és tanultam is, mert mi egyebet tehettem volna. De most, mióta Ildikót ismertem, egyszerre más lett minden. Kora délelőtt felhívtam az ügyvédi irodában. – Ildikó kisasszony magát keresik! – hallottam egy férfihangot. Érdekes, hogy máris féltékeny voltam és megkérdeztem Ildikót, ki az a férfi, aki ott az irodában felveszi a kagylót. Elképzeltem valami jóképű fiatal ügyvédbojtárt, akivel egész nap ott össze vannak zárva az irodában. Mint ahogy Margit volt a kórházban a doktorokkal… Nem akartam szólni Ildikónak, de valahogy csak kicsúszott a kérdés: – Aki fel szokta venni a kagylót, remélem jóképű fickó? Ildikó rám nézett, aztán elnevette magát. – Csak nem féltékeny, Egon? – De egy kicsit… – Ennek örülök! Mert ez azt jelenti, hogy…

– Mit jelent Ildikó? – Hát… Hogy nem egész közömbös magának, hogy én kivel vagyok… Mit művelek egész nap… – Szóval milyen az illető? Nem próbál udvarolni magának? – Hát… Nagyon kedves hozzám, nagyon figyelmes… Például minden reggel megkérdezi, hogy hogy aludtam… – Mi köze neki ahhoz! – Semmi, de hát ez a szokása. Azt is megkérdezi, hogy mit álmodtam és aztán megfejti az értelmét. Igen, az első perctől kezdve, ahogy beléptem az irodába, láttam hogy megnyertem a tetszését… – Ezt most azért mondja, hogy engem ugrasson? Ildikó most megint elnevette magát. – Kár hogy nem látja Krámer bácsit, ő az öreg írnokunk. Állítólag hasonlítok az unokájára. – Miért nem mondta ezt rögtön! – Csak… Akartam, hogy kicsit féltékenykedjen… Most nem nézett rám, hanem gondosan kevergette a fagylaltját. A Duna-korzó kávéházban ültünk. Délután hat óra volt. Ildikó egyenesen az irodából jött, én meg otthonról. Itt volt randevúnk. Elég lehetetlen ötlet volt, a kényelmetlen kis asztal be volt ékelve a túlzsúfolt teraszon és minden szót, amit az ember mondott, még legalább három másik asztalnál hallották. Előző nap a szigeten találkoztunk, ugyanott, ahol első este. Olyan természetes volt valahogy, hogy minden nap randevúnk van. Ha délelőtt felhívtam, Ildikó első kérdése volt, – hogy ma hol találkozunk? Az ő ötlete volt, a Duna-korzó. Én legszívesebben mindég a Szigetre mentem volna vele. Úgy képzeltem el, hogy egyszer majd, ha jövünk hazafelé és már

esteledik, akkor ott a szigeten, esetleg a kolostor romjai közé sétálunk és meg fogom csókolni. A csóknak csak a gondolata is teljesen megzavart. Tudtam, hogy Ildikó milyen naiv még. Mennyire ártatlan. És én, hát én már egészen más vagyok. Egyformán tizennyolc évesek vagyunk, de ő csak egy kislány, mindenféle ábrándokkal, én viszont férfi vagyok… Az a két év Margittal, az a beteljesedett szerelem, férfivé érlelt. Éppen ezért, nem is akartam Ildikóra úgy nézni, mint nőre… Egy nőre, akit ugyanúgy ölelhetnék, mint Margitot öleltem… Nem. Ha beleőrülnék a vágyakozásba, akkor se tenném meg. Sokkal becsületesebb vagyok, minthogy elcsábítsak egy ilyen kislányt, aki feljön Fehérvárról, véletlenül összetalálkozik velem és valami szerelemszerű dolog kezdődik köztünk… Vagy csak hasonlít a szerelemhez és nem is az?… Nem tudom. Még egyáltalán nem tudok semmit, azt se hogy mit jelent nekem Ildikó. Csak jó hogy van, hogy létezik, hogy hallhatom a hangját és néha foghatom a kezét. És belém karol, úgy megyünk mindég és ilyenkor érzem az egész karját, a melle is hozzáért a karomhoz a múltkor, a vér rögtön a fejembe szállt ettől és… És igen, ezek után nem is merném megcsókolni, annyira hatna rám. Nem vagyok fából, egyáltalán nem. És mióta Margit elment, nemcsak a bánat gyötört, de a szomjas testem, a folytonos kínzó vágyakozásom utána. Most itt van ez a kislány. És ha a karjaimba zárnám, magamhoz ölelném, csak hogy megcsókoljam, semmi más, még jobban kínoznám magam. Arra, hogy elvegyem feleségül, nem gondolhatok. Nevetséges, gyerekes gondolat lenne. Lehetetlenség… Ősszel az egyetemre megyek, beiratkozom a jogra. Anyu szeretné, ha jogász lennék. Az négy év. És még valami… Valami amiről közben egy kissé megfeledkeztem. Én sánta vagyok. Miért menne egy ilyen szép kislány pont egy nyomorékhoz feleségül. Hogy egy életen át bicegjen mellette valaki. Mert más az, hogy most randevúzunk, hogy most talán szeret is, de hogy egy életre pont egy ilyet válasszon magának. Az nem valószínű. Tegnap meglepődtem, mikor azt mondta a telefonba, hogy jöjjek fel hozzá.

– Esős idő van, ne adjunk randevút sehol, hanem látogasson meg! Pont hatkor várom uzsonnára!… Még meg akartam kérdezni, hogy mit fog szólni a Janka néni, de máris letette a kagylót. Délutánra elállt az eső, mehettünk volna a szigetre is, de most már beleéltem magam, hogy hozzá megyek fel. Volt ebben valami nagyon izgalmas, hogy egyedül leszünk egy szobában, vagy lakásban. Mégis más mint ülni egy kávéházban vagy vendéglőben. Kettesben egy szobában. Remélhetőleg a néni nem lesz otthon. Az Andrássy úton lakott, szemben az Operával, egy nagyon szép, de régi bérpalotában. A liftben is tükrök voltak és még ha nem is akartam, de három oldalról is a saját arcom bámult rám. A negyedik emeleten volt a lakás és egyenesen a lépcsőházból nyílt. Mikor becsengettem, nem tudom miért, de valahogy eszembe jutott, mikor Margithoz mentem először uzsonnára. A Szentkirályi utcai ház, kanyargó kopott lépcsőházában, milyen remegő izgalommal, milyen túlfűtött várakozással… Tizenöt éves kölyök voltam akkor, aki előtt megnyílt a titkos boldogság kapuja. Most? Felnőtt fiatalember vagyok, aki egy kislányhoz megy. Egy nagyon édes kislányhoz. Tényleg édes volt ahogy ajtót nyitott, egy csipke kötény volt rajta. – Én vagyok a szobalány! – mondta nevetve. – Tudja, ha a konyhában működök, mindég kötényt veszek fel… Bevezetett az ebédlőbe. Janka nénit nem láttam és nem is érdeklődtem utána. – Ez a lakosztályom, az ebédlő! Itt alszom, látja! Rámutatott egy nagy, régi divatú ebédlődíványra, aminek magas támlája volt, felül faragott polccal. A polcon mindenféle vázák álltak.

– Mindég félek, hogy ezek rám esnek, de Janka néni nem engedi, hogy máshová tegyem, negyven év óta ebben a lakásban semmi sincs változtatva! Körülnéztem. Ódivatú plüss függönyök voltak és ugyanolyan plüss terítő a hatalmas ebédlő asztalon. – Üljön ide az asztalhoz! Rögtön hozom a kávét… Később jöttem rá, hogy miért ültetett a nagy asztalhoz. Hogy a földig lógó terítő elfödje a lábamat és Janka néni ne vegye észre az ortopéd cipőmet. Úgy látszik nem mondta meg neki. Szégyellte, hogy egy sánta fiúval jár. Persze lehet, hogy csak képzelődtem. A sántaságom sajnos olyan gyanakvóvá tett, mindég mindenkinél a kínos meglepetést vártam, ami az arcukra van írva, ha felkelek egy asztal mellől. Janka néni akkor jött be, mikor már kávéztunk. – Nem akarok zavarni, csak társalogjanak! Hódolattal kezet csókoltam és közöltem, hogy nagyon megtisztel a méltóságos asszony jelenléte. Ildikón láttam, hogy nagyon meg van elégedve a viselkedésemmel. Csak kínálgatott az apró süteményekkel és meg se szólalt. Csak Janka néni beszélt, részben az időjárásról, részben hogy negyven év előtt azért költöztek ide, ő mint fiatal asszonyka, hogy közel legyen az operához, mert bérletük volt. Az egész család nagy zenekedvelő nálunk, – mondotta. Ildikó is gyönyörűen zongorázik!… – Uzsonna után majd játsszál valamit, a kedves vendégünknek!… – De Janka néni! Csak nem képzeli, hogy most zongorázni fogok… – Miért ne Ildikó? Nagyon örülnék neki! Persze nem így képzeltem a délutánt. Janka nénivel és zongorázással, de jó arcot vágtam hozzá.

Még nem fejeztük be az uzsonnát, mikor csengettek. Ildikó felugrott és kisietett ajtót nyitni. El voltam készülve, még egy Janka néniszerű jelenségre, aki szintén velünk fog kávézni és főleg társalogni. De tévedtem. Ildikó egy gyönyörű fiatal nőt vezetett be. Magas volt és lángvörös hajú. Rögtön tudtam, hogy ez a szép unokanővére. – Ő az Aliz, akiről már beszéltem!… Aliz fölényesen rám mosolygott, Janka nénit könnyedén megcsókolta, aztán leült egy fotelbe. – Egy percre jöttem csak, elhoztam ezt a pulóvert! – Jaj nagyon köszönöm! Angyal vagy Aliz! – lelkesedett Ildikó. A pulóver valami olaszországi drága holmi volt és Aliznak nem volt elég hosszú, hát ideajándékozta. – Nagyon kedves tőled, – mondta Janka néni, de csak mérsékelt lelkesedéssel. Látszott, hogy az se tetszik neki, ahogy Aliz rágyújt és egy fantasztikusan hosszú arany szipkából fújja a füstöt. Ahogy ránéztem, szinte meghökkentem. Én ilyen szép lányt még soha életemben nem láttam. Amerikai filmekben vannak néha ilyen nők. Festett szempillái voltak, világos szürkés szeme és ahogy ült, azok a hosszú, karcsú lábai. Ildikó tényleg nem túlzott. Ez az Aliz, egy szépség. És ahogy mozgott… Minden mozdulata tökéletes volt, látszott, hogy manequen és betanították erre. Most felállt és a tükör előtt megigazította a haját. Ez a vörös hajkorona szinte lángolt a fején. A ruhája olyan feszes volt, csoda hogy mozogni tudott benne. De tudott. A csípője külön mozgott, hullámzott, ahogy végigment a szobán. – Sietek, mert randevúm van a vőlegényemmel… Már becsapódott mögötte odakint az előszoba ajtó, mikor a parfümje még

mindég betöltötte a szobát. Janka néni rám nézett és ebben a tekintetben minden benne volt. Mindaz a megrökönyödés, amit egy ilyen tiszteletreméltó, unalomban meghízott és megőszült nagynéni érezhet, ha betoppan hozzá ez a másik planétán élő tünemény. – Na mit szól Alizhoz? – kérdezte Ildikó. – Nagyon szép. Elhiszem, hogy feltűnést keltett a fehérvári korzón. – Akkor még nem volt vörös a haja, mert az persze festett, – jegyezte meg Janka néni. – És ami a vőlegényét illeti, az egyenlőre nős ember… – Ilyen gyönyörű nő kedvéért, biztosan elválik majd… – mondtam, de kár volt mondanom. – A mi családunkban a válást nem ismerik el! A válás halálos bűn! Ezt persze Janka néni jelentette ki. Ildikó rögtön magyarázni kezdett, hogy a nős vőlegény, azért nem fog elválni, mert a felesége úgyis halálos beteg és azt kell kivárni, hogy meghaljon. Öreg is és beteg is, nincs neki sok hátra. – És a vőlegény is öreg? – Nem. Az olyan harmincas lehet, de állítólag nagyon jóképű, fess. Na és gazdag is, különben Aliz fütyülne rá. Csodás ajándékokat vesz Aliznak… – Nem is bírom ezt hallgatni, – mondta Janka néni. – Erkölcstelenség! Súlyos romlottság kell ahhoz, hogy egy nős ember bolondítson egy lányt, azzal a trükkel, hogy majd elveszi, ha a felesége meghal. Én ezt el se hiszem. Különben se láttam soha azt a férfit. Miért nem hozza el, miért nem mutatja be? Mire való ez a titkolódzás? Még a nevit se tudjuk neki… – Nézze Janka néni, maga sohase szerette Alizt, mért várja el akkor, hogy idehozza bemutatni a vőlegényét? – Zongorázzon Ildikó! – mondtam önfeláldozóan. Már untam ezt a vitát. És főleg Janka nénit untam rettenetesen.

– Inkább menjünk moziba… – ajánlotta Ildikó, úgy látszik ő is észrevette, hogy Janka nénivel hármasban kár volna eltölteni az egész délutánt. Ez remek ötlet volt. Amilyen gyorsan lehetett elköszöntünk, mert Janka néni célozgatott rá, hogy elég régen nem volt moziban és ha olyan műsor van, ami az ő ízlése, szívesen jönne ő is. Mégse mentünk moziba, mert gyönyörű idő lett közben. Intettem egy taxinak és anélkül, hogy megkérdeztem volna Ildikót, a szigetre irányítottam. Ezen az estén, valahogy el volt rontva a hangulatunk. Lehet, hogy én voltam az oka. Egészen másképp képzeltem el a látogatást. Ildikó viszont azt hitte, hogy én most összehasonlítom őt Alizzal, aki olyan gyönyörű és őt most már csak egy kis szürke verébnek tartom. – Veréb kisasszony idefigyeljen! Bolondságot csiripel! Egy tucat ilyen Alizért se cserélném magát el! – Tényleg?… Ahogy most felnézett rám, olyan édes volt, hogy szinte összeszorult a szívem, valami meghatottság volt bennem. Szerettem volna magamhoz ölelni, kis apró csókokkal becézni, de nem lehetett. A vendéglő teraszán még legalább száz ember ült rajtunk kívül. Csak a kezét csókoltam meg.

XIV.

Június 27.

Vasárnap egyedül voltam a házban. Anyu és Sanyi lementek a Balatonra, Juliskát is levitték magukkal. Gyönyörű reggel volt. A kertünkben most nyíltak teljes pompájukban a rózsák, az egész ház tele volt a bódító, édes illattal. Volt egy rózsalugasunk is, közvetlenül a kis szökőkút mellett. Itt kellene kettesben lennem Ildikóval. Itt kellene először megcsókolni őt… És soha ilyen jó alkalom nem lesz rá, hogy teljesen egyedül legyek itthon, mert ha Anyu le is megy a Balatonra, de Juliska többnyire itt marad. Túl korán volt még ahhoz, hogy felhívjam. Vártam egészen fél tízig, de tovább nem bírtam ki. Ildikó vette fel a kagylót. – Jó reggelt Ildikó! Remélem nem zavartam f el… – Dehogy zavart, már itt üldögélek régen a telefon partján és várom a hívását… Ezt olyan jó volt hallani. Olyan nagyon jó… – Ildikó édes! Itt most bontották ki a szirmaikat a rózsák. Ilyenkor a legszebb a kertünk, ezt látnia kell! Volna kedve átjönni? – Persze, hogy volna! Még úgyse voltam soha a Rózsadombon! – Szóval átjönne? – Igen. Ha akarja már most délelőtt, mert délutánra esőt jelzett a rádió.

– Minél előbb jön, annál jobb! Nagyon várom… Nagyon… – Vigyek magammal esőkabátot? Fényképezőgépet azt mindenesetre hozok! – Hozzon amit akar, csak a Janka nénit ne hozza! Ildikó nevetett. – De ha az Alizt hoznám, annak örülne ugye? Talán el is jönne, vasárnap mindég szalma. A vőlegénye el szokott utazni. – Én magát hívom Ildikó! És nem a világszép unokanővérét! – Jól van Egon, csak vicceltem! Csak nem képzeli, hogy egy ilyen feltűnő szép lánnyal állítok be magukhoz. Őmellette én egyáltalán nem mutatok, igaz? Mit gondol, hogy tetszem majd a mamájának? – Sehogy. – Ezt komolyan mondja Egon? – Komolyan… ő ugyanis nincs itthon. – Nincs? – Egyedül vagyok… – Teljesen? A házvezetőnő sincs ott? – Az se. Senki. – Szóval kettesben leszünk?… – Igen. – Akkor nem is jövök. Nem illik. Egy úrilány nem mehet el, csak úgy egy fiúhoz, ha az egyedül van. Az pont olyan, mintha egy garzonlakásba menne fel… Most én nevettem. Egy kissé fölényesen persze.

– Ildikó, maga túlsók regényt olvas! És főleg olyanokat, ahol a garzonlakáson elcsábítják a szende úrilányokat. Nyugodt lehet, hogy én nem akarom elcsábítani… – Hát akkor meg minek jöjjek?… Most mind a ketten nevettünk. Hogy én mit gondoltam közben, azt persze nem is sejthette… Olyan naiv volt, mint egy gyerek. Akármit mondott, néha egészen meglepő dolgokat, de olyan angyali ártatlansággal. Megbeszéltük, hogy autóbusszal jön. Megmagyaráztam, hogy hol kell majd átszállnia a rózsadombi autóbuszra. – Nem kell annyit magyarázni! A falusi kislány Pesten, pontosan tudja és nem fog eltévedni! Egy óra sem telt bele és már itt volt Ildikó. Taxival érkezett. Már a kertajtóban bámulva állt meg. Úgy látszik ilyen szépre nem volt elkészülve. – Jaj de gyönyörű! Jaj de gyönyörű!… Nem is tudott mást mondani. Karonfogva vezettem fel a teraszra, ahonnan leláthatott a városra, a Dunára, olyan magasan voltunk itt. A teraszról bevezettem a szalonba. Talán először életemben örültem annak, hogy ilyen pompás a lakásunk. Ildikó olyan megilletődve nézelődött, mint valami múzeumban. A hatalmas kristálycsillárt csodálta meg legjobban. – Azt hittem ilyen csak a királyi palotában van! A falon végighúzta az ujjait és megállapította, hogy tényleg selyemből van a tapéta, nemcsak annak látszik. A kandalló, az pedig márvány. Megmutattam a nagy ebédlőt is, meg a kisebb szalont, ahol a zongora állt. A süppedő perzsaszőnyegek, a brokát fotelek, a vitrinekben csillogó ezüstök csak fokozták az elragadtatását.

– És én eddig azt képzeltem, hogy Janka néni lakása elegáns!… A molyrágott plüss függönyökkel. – Szóval tetszik itt nálunk? – Pazar! Ilyen szépet még filmekben se láttam. Ha maga ilyen környezetben lakik, akkor biztos, hogy nagyon gazdag. Megjegyzem már gondoltam, hogy maga egy gazdag fiú… De nehogy azt higgye, hogy azért szeretem…„ – Szeret? Ildikó bólintott. Ha most mellette állok, átölelem és megcsókolom. Ez volt az a pillanat. De pont a nagy ebédlőasztal túlsó oldalán volt és a székek faragott támláját tanulmányozta. – Mennyire szeret? Mint a szigorú számtan tanárját? – Az fizika tanár volt! Illene, hogy jobban emlékezzen rá, ha már elmondtam magának. Az egészen más volt… – És a repülőfőhadnagy? – Az is más volt… Magát személyesen szeretem… Szóval nemcsak a távolból és titokban és… Közben megkerültem az ebédlőasztalt. Megfogtam a kezét. – Jöjjön Egon, menjünk vissza a kertbe! – mondta hirtelenül. – Láttam ott egy lugast, azt is szeretném megnézni! Kézen fogva mentünk ki, a teraszon át. Lehet, hogy megérezte a titkos gondolatomat, hogy a rózsalugasban szeretném megcsókolni először. – Olyan szép itt minden! És ez a finom, édes rózsaillat! Mint valami mesebirodalomban… És én, én vagyok benne a Csipkerózsa… És most megcsókolhat a mesebeli herceg! Átölelte a nyakamat és lehunyt szemekkel várta a csókot… Zavarban voltam, ez olyan más volt mint Margittal. Egészen más…

Csak szelíden vontam magamhoz, csak leheletszerűen érintettem a száját. De ez is elég volt, hogy kigyúljon bennem a vágy. Forrón lüktetett át rajtam, megfeszült minden idegszálam. Eltoltam magamtól. A két karját lefejtettem a nyakamról és mondani akartam valamit, de semmi se jutott az eszembe. Egyáltalán semmi. – Nem szeret Egon?… Az arca most égett, pirosabb volt mint a rózsák. A szeme könnyes volt. – De szeretem… Most megint magamhoz húztam, most már szorosan a karjaimba zártam. A száját kerestem, de elfordította a fejét. Belecsókoltam a nyakába, aztán lassan, egészen lassan visszafordítottam az arcát. Tudtam, ha megcsókolom a száját, el vagyok veszve. De megcsókoltam. Szomjasan, remegve, kínlódva. Mert kín volt ez, semmi más. A karomba simult, szinte hozzám tapadt. Mintha megrészegedett volna a csóktól, a vágytól ő is… A hozzám simuló teste, a vékony selyem ruhán keresztül, megérezhette, hogy milyen őrületesen kívánom… Tizennyolc évesek vagyunk mind a ketten, ő csak játszik a tűzzel, de én… Én ezt nem bírom. Nem lehet ezt kibírni, nem… A csók szédületéből alig tudtam magamhoz térni. Csak néztünk egymásra, az arcunk csupa rúzsfolt volt, Ildikó haja teljesen kibomlott. Most hirtelen felszaladt a teraszra. Én persze nem tudtam utána futni, csak lassan mentem, még lassabban, mint máskor. Ez a játék, ez új volt nekem. Ha Margitot csókoltam, tudtam, hogy az csak előjáték és az enyém lesz… De Ildikó?… Nem is akarok gondolni ilyesmit, nem, nem. Sokkal becsületesebb vagyok…

A teraszon Ildikó a retiküljéből kivette a tükrét és a haját igazgatta. Aztán kirúzsozta a száját. – Most úgy ült a kerti székben, mintha nem is ő csókolódzott volna olyan ájultan elmerülve, percekkel ezelőtt. Valami hideg hűsítő italra vágytam. – Hozzak ki narancs szörpöt? Vagy málnát? – Igen, az jó volna… – Gint is hozzak? – Az még jobb, ha van citrom. Lehet, hogy ilyesmin múlnak a dolgok. Talán ha nem hozom ki a gint, másképpen alakul minden. De kihoztam… A jeges szódába belecsavartunk egy citromot és aztán teletöltöttük a poharakat ginnel. Nagy talpas poharak voltak. Szomjasak voltunk és egyszerre ittuk ki az egészet. Ildikón már a következő percben látszott, hogy a fejébe szállt az ital. A szemei egész valószínűtlenül csillogtak, ahogy most rám nézett. Csak nézett egy ideig, aztán megszólalt: – Muzsikál valami a szívemben… Egy olyan édes melódia … Magának nem muzsikál a szíve? Üres? Nem érez benne semmit?… Mielőtt válaszolhattam volna, felkelt és bement a szalonba. Zongorázni kezdett. Néhány akkordot játszott csak, aztán abbahagyta. Nem tudtam, mi az, amit játszik, de a zene ebben a pillanatban énrám is különösen hatott. Lehet, hogy még jobban felkavart… Ahogy ott ült a zongora előtt, a felfésült hajával, olyan gyerekesen vékonynak látszott a nyaka. Most nem is vágytam másra, mint hogy megint megcsókoljam a nyakát. De már felkelt és éppen a tükör elé állt. Egy földig érő velencei tükör volt a

sarokban, ebben nézegette magát. – Hogy tetszik a ruhám? Ez egy francia selyem! – Nagyon szép… – Eddig észre se vettél Pedig ilyen drága ruhát még nem látott rajtam. Alizé volt. Csak párszor hordta. – Tőle kapta? – Igen. Neki rengeteg van. A vőlegénye vesz neki mindent. Nagyon gazdag pofa. Most jut eszembe, az is a Rózsadombon lakik, saját villájában… – Hogy hívják? Hátha ismerem! – Nem tudom a nevét, Aliz nem mondja meg. Nős ember, muszáj neki titkolózni… Ildikó még mindig a tükör előtt állt. Lassan forgott, olyan mozdulattal, mint a manequenek szoktak a divatbemutatón. – Azt sejti ugye, hogy Aliznak viszonya van a vőlegényével… – Honnan gondolja Ildikó? – Ő mondta… És a főhadnaggyal is viszonya volt Fehérváron. Most odajött hozzám és leült mellém a díványra. A szeme csillogott, de egészen furcsán. A mosolya is furcsa volt, ahogy megkérdezte tőlem: – Magának van viszonya valakivel, Egon? – Sokat ivott a ginből, Ildikói Azért kérdez ilyet… – Miért? Mi van abban, ha megkérdezem. Van viszonya, vagy nincs? – Erről beszéljek?… – Igen. Nagyon érdekelne…

– Különös dolgokra kíváncsi. – Miért beszél mellé? Van, vagy nincs? – Nincs… – És még sose volt? – Ezt nem mondtam… – Szóval volt… Jaj Istenem, milyen izgalmas ez… És mennyire érdekel engem és milyen jó volna tudnom, hogy kivel?… És hogy szerette-e és hogy szép volt-e és még annyi mindent tudnék kérdezni Egon, de… – De ne kérdezzen Ildikó, mert úgysem válaszolnék. Beszéljünk másról. Ildikó rám nézett, kerekre nyitotta a nagy kék szemeit, ilyenkor olyan kis buta babaarca volt. – Tényleg azt hiszi, hogy becsíptem attól a kis gintől? – kérdezte. – Tényleg… – Hát nem… Sőt nagyon is józan vagyok. És nem is ülök itt tovább a maga fekhelyén, mert majd éjjel rólam álmodik… És valami olyat, ami nem is illő… – Ez nekem nem a fekhelyem. A szobámban alszom. – Azt nem tudtam. Minálunk ugyanis otthon, Fehérváron, minden díványon alszik valaki. Hatan vagyunk testvérek. A szalonban, ebédlőben, még a nagy fotelek is kinyithatók, nappal szék, éjjel ágy. De különben is azt hittem, ez a maga szobája… És ha megmutatja a lakást, miért pont a maga szobáját nem mutatja? – Nincs ott semmi látnivaló… – De meg akarom nézni. Csak bekukkantani, jó? – Jó. Éreztem, hogy ezt nem kellene. Egyszerűen azt mondhattam volna, hogy

rendetlenség van, ma nem lett kitakarítva, minden szanaszéjjel van, majd máskor… De nem mondtam. Bementünk a szobámba. Én csak megálltam az ajtóban és onnan figyeltem Ildikót. Úgy viselkedett, mint egy gyerek. Kinyitotta a szekrényemet. – Jaj de sok öltönye van! Aztán a könyvállványomat nézegette, – mennyi könyv, Úristen! Ezért ilyen okos maga! A falon az édesapám képére azt mondta: – Milyen komoly, szép ember volt!… Mindent dicsért, az új függönyöktől kezdve, az íróasztali lámpámig. A kis rádiót az ágyam mellett bekapcsolta. Valami bécsi valcer volt éppen. – Ezt szeretem, én is gyakran játszom… – Menjünk vissza a szalonba és inkább maga zongorázza! – Nincs most kedvem zongorázni… Leült az ágyamra, úgy hallgatta a zenét. Dúdolt is közben, kissé lehunyt szemekkel. – Most nem fél, hogy magáról fogok álmodni? – kérdeztem. – Nem… Most valahogy egyáltalán nem félek semmitől… És nem is bánnám, ha rólam álmodna… Akármit… Rám nézett. Ami most volt a tekintetében, azt még nem láttam soha. Talán az előbb a rózsalugasban, mikor megcsókoltam, talán akkor nézett rám, valahogy így… De nem, akkor se. – Miért áll az ajtóban, miért nem jön ide?… Odamentem. Leültem mellé az ágyamra.

– Én már álmodtam magáról… – mondta halkan. – Mit álmodott? – Azt nem lehet elmondani… Nem lehet… Kuncogva nevetett és közben mindig közelebb csúszott hozzám. Fel kellett volna kelnem az ágyról, de nem bírtam. Most éreztem, hogy nekem is a fejembe szállt a gin. – Akarom tudni, hogy mit álmodott!… – Az titok… – Úgyis sejtem… Mondja el! – Nem sejtheti… Ez olyan… – Olyan izgalmas? Bólintott, hogy igen. A szemeit közben lehunyta és úgy suttogta: – Álmomban őrületesen szerelmesek voltunk és egy hajón utaztunk, valami távoli tengeren. A kajütben feküdtünk és néztük, hogy milyen kék az óceán, azt az ablakon át lehetett látni. A víz úgy hullámzott és én egy kicsit féltem és odabújtam magához, egészen szorosan… Akkor átölelt és megcsókolt, ugyanúgy, mint az előbb a rózsalugasban… Aztán… – Aztán? – Nem mondom tovább… Nem is mondhatta, mert lezártam a száját egy csókkal. Ő úgy csókolt vissza, hogy teljesen elvesztettem az önuralmamat. Teljesen… Pedig nem akartam, nem. Semmiképp. Ildikó akarta. Ő… Még az utolsó pillanatban is kicsúszhatott volna az ölelésemből, hiszen nem voltam erőszakos, csak gyöngéden öleltem magamhoz. Egészen szelíden csak. Az arca úgy égett, mint a tűz. És a teste is olyan forró volt, mintha láza lenne.

– Akarom… Akarom… – suttogta a fülembe. – Szeretlek Ildikó… Nem beszéltünk többet. Némán és vadul csókolóztunk, a szájunk szinte összeforrt és aztán a testünk is. A ruhája rajta volt, egész idő alatt. Nem is tudtam ebben a szédületben, hogy a bőrét simogatom, vagy a ruha selymét. De a bőre is olyan volt, mint a selyem. A dereka olyan lehetetlenül vékony volt, hogy ölelés közben attól féltem, eltörik. Féltettem őt, az utolsó pillanatig, de aztán a vágy erősebb volt bennem, a lüktető vágy, amely végighullámzott a hátgerincemen és az ő remegő, szomjas szűz testén is… Egy kicsit sziszegett, egy kicsit sírt, de közben átfutott rajta a gyönyör, szinte belezuhant az ismeretlen érzésbe… A tíz körmét bevájta a hátamba, a kéj szédült, meglepő pillanatában. Később, sokkal később, mikor már nem sírt és már újabb gint ittunk és az én fürdőköpenyem volt rajta, azt mondta: – Jaj muszáj most arra gondolnom, hogy Janka néni, mióta a retikülöm elveszett, mindig megkérdezi, ha hazajövök, hogy: – ma mit vesztettél el? Most mit válaszolhatnék neki?… Nevettünk mint két cinkos. Olyan jó volt boldognak lenni…

XV.

Június 28.

Hétfőn délután az Andrássy út sarkán volt randevúnk. Pont hatkor. Még nem tudtuk, hogy hová megyünk majd. Ha Janka néni nincs otthon, esetleg felmehetek hozzá. Egyedül lehetnénk… Szó volt róla, hogy Janka néni bridzselni megy. De sajnos nem ment, meggondolta magát. – Mi lenne, ha a szigetre mennénk? – ajánlotta Ildikó. – Nem bánom… Éppen jött az autóbusz és felszálltunk. Valahogy nem sok kedvem volt most, a szigeten üldögélni. Már beleéltem magam, hogy kettesben leszünk… Hogy ott lehetek nála, hogy megint az enyém lesz. El is képzeltem, azon a támlás ebédlődíványon… Tele voltam vágyakozással, még bennem égett a tegnapi forró boldogság, ami olyan váratlanul szakadt rám… Édes, édes kis Ildikóm… Megszorítottam a kezét. Az ablak melletti üléseken ültünk. Egyszerre csak felcsillan a szeme, mintha valami érdekeset pillantott volna meg. – Jaj nézd, nézd! – Mit? – Ott azt a piros autót! Aliz a vőlegényével! Odanéztem. Azt hittem eláll a szívverésem… Sanyi volt. A piros Mercedes kocsiban. Sanyi…

– Ez az Aliz vőlegénye? – kérdeztem. – Ez! Jóképű ugye? És micsoda kocsija van, őrület! – Őrület… – mondtam én is gépiesen. – Még egy pillanatig láthattam a tova száguldó kocsit, Aliz lobogó lángvörös haját, aztán eltűntek. – Na mit szólsz? Ugye ez egy Mercedes kocsi? – Az. Ildikó rám nézett. Lehet, hogy nagyon elsápadtam. – Rosszul vagy? Drágám, mi van veled? Egonkám!… – Semmi. Azt hiszem elrontottam a gyomromat és ez az autóbusz úgy ráz. – Azonnal leszállunk! – rendelkezett Ildikó. Nem akartam neki ellentmondani és a következő megállónál, a Lipót körút sarkán leszálltunk. Beültünk a legközelebbi cukrászdába. – Igyál egy cognacot, attól jobban leszel! Megittam a cognacot. Mindent olyan gépiesen csináltam. Csak arra akartam vigyázni, hogy Ildikó ne vegyen észre semmit. Ne lássa rajtam, hogy megint elsápadok, amikor az Aliz vőlegényét kezdi kritizálni. – Nekem nem zsánerem a szőke férfi, de ez nagyon jól néz ki, ezzel a lesült arccal. Aliz sohase mondja meg, hogy mi a foglalkozása, úgy látszik csak az, hogy egy gazdag nő férje… Nem lehet valami nagy jellem. Csak azt lesi, hogy a felesége végre meghaljon és akkor elvehesse Alizt… Lehet, hogy ott bájolog a beteg, öreg nő körül, az meg nem is sejti, hogy közben már vőlegény… Egy haldoklónak mindent be lehet beszélni, igaz? Neked erről mi a véleményed? – Nincs véleményem… – mondtam színtelen hangon. Haldokló… Haldokló… Haldokló… Csak ez zakatolt most az agyamban. Szóval Anyu, az én anyum, az én drága anyum, ő a haldokló. Sanyi pedig, ő vőlegény. Ajándékokkal árasztja el ezt a lányt… Robog vele a Mercedes kocsin és csak azt várja, hogy Anyu

meghaljon… Üvölteni tudtam volna a tehetetlen dühtől, ölni! De csak ültem a cukrászdában, csendesen és néztem Ildikót, aki még egy félóra előtt olyan fontos volt az életemben, de most?… Most már csak egy volt fontos, megtudni az igazságot. Hogy Anyu halálos beteg-e, hogy ez igaz? Hogy miért titkolja előttem és miért nem hívja a legnagyobb professzorokat, hogy megmentsék, miért nem fekszik be valami szanatóriumba, miért dolgozik, ha beteg… Miért, miért? Ildikó most már szerencsére másról beszélt. Levelet kapott Fehérvárról, a bátyját behívták katonának. Háborús hírek vannak a levegőben, – mondta. Náluk az ügyvédi irodában másról se beszélnek az emberek, mint Hitlerről. Ez a megkergült szobafestő Napóleonnak képzeli magát, az a baj. És országok sorsát pecsételheti meg és milliók életét… Engem nem érdekelt a milliók élete most, csak Anyu élete. Anyué, aki halálosan beteg és ezt így kell megtudnom. Így, hogy ez a gyalázatos szemét Sanyi, már vőlegény is és csak a halálát várja. – Furcsa vagy ma… – mondja Ildikó. – Azok után, ami tegnap történt közöttünk… – Bocsáss meg édes, de nem jól vagyok. Haza kellene mennem… Ildikó kicsit mintha megsértődne, de aztán nem erőlteti tovább. – Menj haza Egon! És holnap nagyon korán telefonálj!

Június 29.

Anyu még a műteremben dolgozott, mikor hazamentem. Valami vázlatot rajzolgatott, egy készülő szobor kompozícióhoz.

Ahogy ránéztem, összeszorult a szívem, önkéntelenül is összehasonlítottam Alizzal – Az huszonhárom éves és rikítóan szép. Anyu pedig… Olyan fáradtnak látszik, olyan kimerültnek. – Anyu, miért dolgozol annyit? Félek túlerőlteted magad! – Kicsi fiam, köszönöm, hogy féltesz! De én munka nélkül nem tudok létezni! Nekem ez olyan, mint a lélegzés. – De még megbetegszel, ha nem pihensz soha! – Én vasból vagyok kisfiam! Erősebb anyagból, mint a szobraim… – Olyan egészségesnek érzed magad anyu?… – Hála Istennek, igen… Rám nevetett aztán megsimogatta a hajamat. – Az én kis Egon babámnak semmi oka aggódni értem. Semmi! Egon baba voltam anyu szemében, még most, tizennyolc éves koromban is. Édes, drága Anyum… Nem beteg, nincs semmi baja, ez a fontos. Ez a gyalázatos Sanyi, csak ezt hazudja az Aliznak, közönséges szélhámos. Azonnal ki kell rúgni! Azonnal el kell válni anyunak ettől a rongy alaktól. – Sanyi nincs itthon? – kérdezem. – Nincs. De rövidesen haza jön és akkor vacsorázunk. – Hová ment? – Bent van a városban. Mostanában nagyon leköti a yacht szövetség, tudod, rendező ő is. Tárgyal valakivel. Ránéztem anyura. Mi lenne, ha most megmondanám… Hogy nem tárgyal, hanem vőlegényt játszik. Hogy anyu autójával száguldozik a városban, egy vörös hajú manequennel. Hogy anyu pénzéből ajándékokat vesz neki… Hogy azt hazudja, hogy öreg, beteg felesége van, aki… Jobbat nem tudott kitalálni. Házasságot ígér Aliznak. Azzal bolondítja, hogy a

felesége haldoklik… Itt megtorpantam. Ránéztem anyura… Anyu tényleg öreg. Alizhoz képest az, és Sanyihoz is… Most eszembe jutott, hogy mit mondott egyszer Margit, összetörném anyu szívét, ha elárulnám neki, hogy Sanyi megcsalja. Szereti ezt a rongy frátert. Szereti… És a női önérzetét rombolnám le. Valami illúziót, valamit, ami fontos neki, amiben hisz. Akkor a cigánylányról volt szó, most a vörös hajú Alizról. Ez még veszélyesebb. Ha Anyu kidobná Sanyit és elválna tőle, rögtön elvenné Alizt. És ez milyen rettenetesen fájna anyunak… Szégyellné is a világ előtt. Az Ács Edina férje elvált és elvett egy fiatal szépséget… Nem. Anyunak nem szabad megtudni ezt az Aliz ügyet. Semmi esetre sem. De ha Sanyi ilyen nyíltan csinálja, előbb-utóbb valahogy kiderül. Szinte csoda, hogy eddig nem derült ki… Hiszen állandóan együtt járnak és Aliz olyan feltűnő. Feltűnően szép… Ez volt a legszomorúbb az egészben, hogy el kellett ismernem Aliz rikító szépségét. Anyu, szegény anyum persze nem versenyezhetne vele… Sajnos nincs senkim, akivel megbeszélhetném ezt a dolgot. Aki tanácsot adhatna, hogy mit tegyek?… Ha nagymama élne, neki elmondhatnám. Vagy ha Margit még itt lenne… Margit… Nem akartam rá gondolni. Olyan jó ez, hogy Ildikó jött az életembe, Ildikó az új szerelem és Margit elvesztése már nem fájt olyan kegyetlenül. Lehet, hogy már egyáltalán nem is fájt… Ildikó az enyém és soha még nem volt senkié. Az, hogy az enyém lett, olyan sokat jelent. Mindent jelent. Azt, hogy szeret…

De vannak dolgok, amiről mégse beszélhetek neki. Elvégre Aliz az unokatestvére és ha meg is fogadná nekem, hogy nem szól neki, akkor is szólna. Esetleg kikottyantaná véletlenül. Vagy csupa jóindulatból, csupa szeretetből Aliz iránt, aki annyi ajándékot ad neki, a megunt, drága ruháit, holmijait, megmondaná neki… Szinte láttam most magam előtt Ildikót, ahogy fontoskodó arccal, nagyra nyitott kék szemekkel néz Alizra és közli vele a leleplezést. Hogy a vőlegénye hazudik. Szó sincs haldokló öreg feleségről, sőt házasságról sincs szó. Aliz vajon hogyan reagálna erre?… Csak egyféleképpen, hogy szakít Sanyival. És ez a legegyszerűbb megoldás. Nem is értem, miért nem jöttem rá erre azonnal. Aliznak, kell szakítani a Sanyival. De Ildikót ebből teljesen ki kell kapcsolni. Nekem kell beszélnem Alizzal. El kell mennem hozzá és őszintén, becsületesen meg kell mondanom neki az igazat. A címét majd valahogy megtudom Ildikótól. Majd akkor megyek fel hozzá, mikor Sanyi lent van a Balatonnál és biztos, hogy nem botlok belé. Ildikónak nem szabad tudni erről. Pár percig leszek csak Aliznál, pár perc untig elég ahhoz, hogy megmondjam neki, amit akarok. Valószínűleg fogalma sincs arról, hogy én az Ács Edina fia vagyok… Erről soha nem beszéltem Ildikónak. Vasárnap mikor itt volt nálunk, nem mutattam meg neki a műtermet. Valahogy nem akartam mindég anyu nimbuszának, hírnevének a bűvkörében lenni. Csak úgy ismer, mint Szepes Egont. És ha esetleg beszélt rólam Aliznak, csak mint Szepes Egonról… Feltéve ha beszélt.

Sanyi pedig… Miért mondta volna meg Aliznak, hogy ő az Ács Edina férje? Ez megnehezítette volna a hazugságokat. Mindenki ismeri anyut, mindenki tudja, hogy nem öreg és nem haldokló beteg… Sanyi egyszerűen csak Tomka Sándor. A fess, jóképű Tomka Sándor, a drága Mercedes autóval és a haldokló feleséggel… Aliz fog haldokolni a dühtől, ha megtudja, hogy így be lett csapva, így félre lett vezetve. – Nyugodjon meg kedves Aliz, – fogom neki mondani fölényesen, de nagyon udvariasan. – Semmi értelme, hogy felizgassa magát, az árt a szépségének! Nem ezt mégse fogom mondani, ez szemtelenül hangzik. Semmi okom, hogy szemtelen legyek vele. Elvégre ő nem tehet semmiről… Nyilván megismerkedett valahol ezzel a szemét Sanyival, aki hazudott neki, az első perctől fogva. Kedves Aliz, ne haragudjon, hogy felkerestem, de életbevágó ügyben kell beszélnem magával… – ezzel fogok beállítani hozzá. Lehet, hogy megkérdezi, kinek az életébe vág az ügy? Az övébe vagy máséba?… Rögtön rá fogok térni a tárgyra. Megmondom neki, hogy a vőlegénye egy szélhámos. Minden szava hazugság! Kezdve attól, hogy a felesége beteg és meg fog halni… A gazdagságot is hazudja. Neki semmije sincs, csak amit mint gigoló, anyu keresetéből elkölt. Ő maga nem keres egy vasat se. Csak sportol és szórakozik. A nőkkel kapcsolatban, lehet hogy ez is sport neki… Nem nagyon válogat, még a cigánylány is sorra került nála. Annak csak egy arany fülbevalót vett, Aliznak biztosan drágább ékszereket. Hogy a cigánylány óta hányan voltak az elmúlt évek alatt, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy egyiket se vette el, mert nagyon megfelel neki ez a helyzet… Rózsadombi villa, autó, balatoni villa, vitorlás hajó… Az Ács Edina férje. Ez a foglalkozása, semmi más. És Aliz jobban teszi, ha nem pazarolja rá az idejét. Egy ilyen szép lány, találhat magának gazdag fiúkat, akik nem nősek, akik nem hitegetik.

Meg fogom kérni, hogy ne árulja el Sanyinak, hogy ott jártam nála és hogy tőlem tudta meg az igazságot… Elvégre akárhonnan megtudhatta. Ács Edinát mindenki ismeri Pesten…

Június 30.

Ma délután fent voltam Ildikónál. Végre egyedül lehettünk… Janka néni elment bridzselni. Kettesben voltunk a lakásban. Ildikó úgy fogadott, hogy már az előszobában a karjaimba simult és egészen felforrósodva csókolt meg. – Már úgy vártalak! – suttogta. Sokáig csókolództunk az előszobában, mintha félnénk bemenni a lakásba. Én tényleg féltem egy kicsit… Olyan szokatlan volt nekem ez a környezet. Annyira zavart az a tudat, hogy Janka néni esetleg visszajöhet. Itthon felejtett valamit, kulcsa persze van és egyszerre csak benyit… Benyit és mi itt fekszünk az ebédlődíványon. Ildikó majdnem meztelenül. Nem is tudom, mikor vetette le a ruháját… Itt minden olyan más volt, mint vasárnap nálunk, mikor az én szobámban voltunk… Persze nem Ildikóban volt a hiba. Ő olyan édes volt és olyan odaadó és annyira éreztem, hogy tényleg szeret. De mégis alig vártam, hogy már újra fel legyen öltözve és illedelmesen üljön az asztal mellett… Most már jöhetett Janka néni… És jött is.

Micsoda fantasztikus szerencsénk volt. Ha csak tíz perccel előbb érkezik… Itthon felejtette az új bridge kártyát, amit ajándékba akart elvinni. Kissé meglepődött, hogy engem ott talált. – Nem is jelezted, hogy vendéget vársz Ildikói – Csak úgy beállítottam méltóságos asszonyom! Két jegyet kaptam a szigeti szabadtéri színházba. Gondoltam Ildikót esetleg érdekli! A Szentivánéji álom… – Óh! Engem is érdekel! Nincs véletlenül három jegye? – Sajnos nincs… Így kerültünk ma a szigetre. Együtt mentünk Janka nénivel egészen a Margit hídig, az öreg hölgy ott aztán átszállt. Most persze észrevette, hogy sántítok. Egy futó pillantást vetett az ortopéd cipőmre, valami sajnálkozással kevert meglepetés mutatkozott az arcán, de természetesen nem szólt semmit. Nem kérdezte, hogy mi bajom van, mi történt a lábammal, tapintatos volt. Úgyis első dolga lesz megkérdezni Ildikót, hogy mitől sánta ez a fiú? És valószínűleg azt is megkérdezi majd, hogy miért pont egy ilyen fiúval jár? Egy nyomorékkal… Most megint az a rettenetes érzésem volt, hogy kevesebbet érek, mint mások. Mint bárki, aki nem sántít… Beültünk az alsószigeti vendéglőbe. Korán volt még, a zene sem kezdődött meg. – Mi van veled Egonkám? Olyan rosszkedvűnek látszol… Megnyugtattam Ildikót, hogy nincs velem semmi baj. Csak persze Janka néni rajtaütésszerű hazajövetele kicsit idegesített. Szerettem volna már ma megtudni Aliz címét. De nem volt olyan egyszerű, ahogy elképzeltem. Mit mondjak, hogy miért érdekel a címe? Valahogy ügyesen

rá kell terelnem Alizra a beszélgetést. – Látod Ildikó ilyesmi a világszép unokanővéreddel nem fordulhat elő. Neki nem kell félni, hogy a Janka néni betoppan… Ő hol lakik? – Közel a Vígszínházhoz. Tudod ott csupa olyan modern új ház van. – Hol? – Nem messze a Lipót körúttól. Jaj, de cuki a lakása! Csak egyszer voltam fent nála megnézni. Képzeld, világos zöld a fürdőszoba. Kis balkonja is van. Elfér rajta egy nyugszék és ott is napozhat. – Melyik utcára nyílik a balkon? – Nem utcára nyílik, hanem egy kertszerű udvarra. Ezért nem is drága a lakás, pedig csuda elegáns. Azt mondja Aliz, kár volt neki így berendezkedni, ha most úgyis férjhez megy… – Most? – Hát mostanában… Ahogy a feleség meghal, azonnal összeházasodnak, nem fogják kivárni a gyászévet. Aliz azt mondja, a vőlegénye sokkal nagyvonalúbb, minthogy adna ilyen dolgokra… – Tényleg nagyvonalú lehet, de inkább ne beszéljünk róla… Ildikó rám nézett. – Te kérdezted Egon! Te hoztad fel megint a világszép unokanővéremet, már kezdem azt hinni, hogy titokban te is odavagy érte! Ezek után hogy kérdezhettem volna meg a címét?…

XVI.

Július 1.

Olyan idegállapotban vagyok, hogy nem is szabadna leülnöm most írni. Feküdnöm kellene, egy erős idegnyugtató injekcióval. Közel vagyok ahhoz, hogy megőrüljek. Rettenetes dologra jöttem rá, sokkal borzalmasabbra mint amit egy normális ember egyáltalán elképzelhet… És nyugodtan kell viselkednem, minden szavamra vigyázni, mintha nem tudnék semmit. Mintha halvány sejtelmem sem volna semmiről. Mintha nem vettem volna észre, hogy a mai baleset, nem baleset volt, hanem gyilkossági kísérlet… Sanyi meg akarta ölni anyut. Isteni csoda volt, hogy a terve nem sikerült. Pedig pontosan kitervezte, szakszerűen előkészítette és ami a legördögibb volt benne, úgy hogy rá semmi gyanú ne hárulhasson. Semmi… A számításába semmi hiba se csúszott, csak egy véletlen, amire nem számíthatott. Az, hogy nem anyu volt a műteremben, amikor a gáz felrobbant, hanem szegény Juliska. Szegény még két órát élt a kórházban. Nem lehetett megmenteni. A kínok kínját szenvedhette, mert eszméletnél volt, majdnem az utolsó pillanatokig. – Megvakultam! Megvakultam! Segítség! Nem látok, jaj vak lettem!… Ezt kiabálta, ahogy kirohant a műteremből, a haja égett, a ruhája is, alig tudták eloltani. A szeme világát mindenképp elvesztette volna, ha valahogy életben tudták volna

tartani. Úristen! Magasságos Isten az égben… És ez anyunak volt szánva. Ha anyu vakult volna meg, ha őt ítélte volna a robbanás örök sötétségre. Anyut, aki mindég csak a szépet akarta látni, hogy megörökítse. Csak a szépet, semmi mást. A gyalázatot, az aljasat nem látta meg. Azt nem vette észre… A Sanyiban nem látta meg a gyilkost… A saját gyilkosát… Micsoda hideg elszántsággal dolgozott. Feleségül akarta venni Alizt. Ha elválik anyutól, akkor nincs egy vasa se, esetleg visszamehet a városházára a kis állásába. Akkor nincs Mercedes kocsi, nincs többé felvágás, legfeljebb egy csokor ibolyát vehet Aliznak néha, nem drága dolgokat. Aliznak pedig nagyobb ambíciói vannak, mint egy szerény kis hivatalnok. Milyen egyszerű a megoldás… Csak meg kell ölni a feleségét. Akkor megmarad az autó, a villa is, pénz is, minden… És a gyászévet sem kell kivárni. Minek? Annál a Sanyi sokkal nagyvonalúbb. Sokkal… Ha a véletlen nem hoz össze Ildikóval, soha nem jöttem volna rá semmire. Hogy Sanyi vőlegény… Házasságról beszél és halálos beteg feleségről… Soha nem jöttem volna rá, hogy ez a robbanás nem véletlen volt, hanem előre megfontolt, ügyesen kitervezett gyilkosság. Most megpróbálom összeszedni a gondolataimat és leírni mindent… Este fél kilenc körül jöttem haza. Ildikót ma korán hazakísértem, a szigeten voltunk megint. Autóbusszal jöttem. A sarkon ahogy leszálltam, már láttam, hogy a házunk előtt csődület van és egy rendőrautó.

Mi történhetett? Szinte futva tettem meg az utat, ahogy csak bírtam a merev térdemmel, lihegtem az erőlködéstől és a fájdalomtól. De tudni akartam, azonnal tudni, hogy mi van, mi történt… A kapuban egy rendőr kinyújtotta a karját, félre akart tuszkolni. – Hé fiatalember! Senki se mehet be! – Ez az Ács Edina fia…– mondta egy hang. – Ja vagy úgy! Akkor csak tessék bemenni… A lakás tele volt rendőrökkel és civil ruhás emberekkel. Anyut nem láttam. A tekintetem rémülten cikázott össze-vissza, hogy hol látom őt, hol van, Úristen hol van. Senki se törődött velem, ügyet se vetettek rám. – Anyu! Anyu hol vagy? – kiáltoztam rémülten. Az egyik ember odajött hozzám. – Kegyed a művésznő fia? – Igen… – A művésznő nincs itt. A kórházban van… – Mi történt vele? Él? Él?… – Semmi se történt kérem. A művésznőnek az volt a szerencséje, hogy a kertben volt, mikor a robbanás történt. – Milyen robbanás? És miért vitték kórházba? – Nyugodjon meg, a művésznő csak elkísérte ezt a szerencsétlen teremtést, aki megsérült. Vele ment a mentőautóban.

Nem hittem ennek az embernek. Hátha csak megnyugtat, hátha anyuval történt valami… – Melyik kórházba vitték? Hová? Megtudtam, hogy a János kórházba. Azonnal odatelefonáltam. Amíg nem hallottam anyu hangját, addig, addig… Szinte önkívületben voltam a rémülettől. Nem is értem, hogy tudtam letárcsázni a számot, hogy tudtam különböző központoktól kérni, hogy kapcsolják a sebészetet, hívják a telefonhoz Ács Edinát. – Itt Ács Edina fia beszél… Ezekben a rémült percekben, megint nem voltam más, csak az Ács Edina fia. A kétségbeesett fia, aki remeg érte, aki félti, akinek ő mindene a világon… – Anyu! Anyu!… Micsoda megkönnyebbülés volt hallani a hangját. – Egonkám, kicsi fiam! Ne izgasd fel magad! Reméljük szegény Juliska jobban lesz, a professzor éppen most vizsgálja… Én vele maradok itt, egész éjjel. Ezt majd mond meg Sanyinak, amikor hazajön. Sanyi… Ahogy kiejtette a nevét, abban a pillanatban kapcsoltam. Abban a pillanatban villant át rajtam a gyanú, hogy akármi történt itt, azt ő csinálhatta. Sanyi. Csakis ő… Mikor letettem a kagylót, visszamentem a szobába és megkerestem azt a férfit, aki az előbb olyan előzékenynek látszott. A gázművektől volt egy szakértő. Igyekeztem megtudni tőle, hogy tulajdonképpen mi is történt?… A műteremben volt egy gázmelegítő. Ha anyu munka közben meg akarta mosni a kezét, csak meggyújtotta egy szál gyufával és máris folyt a melegvíz. Nem kellett agyagos kezekkel bemennie a fürdőszobába.

– Pontosan negyed nyolckor történt a robbanás, – mondta a férfi. – Ezt már megállapítottuk. A művésznő nem tartózkodott szerencsére a műteremben. Kiment a kertbe, mert megfájdult a feje. Ez fontos tényező, mert ebből nyilvánvaló, hogy már ömlött a gáz, attól fájdult meg a feje. De a szagot nem érezhette, részben mert nyitva volt az ablak, részben, mert az email festék szaga erősebb volt. A házvezetőnő látva, hogy a művésznő úgyse dolgozik, tehát nem zavarja, bement a műterembe, hogy kiürítse a hamutálcákat. Nyilván nem akarta kivinni ezeket a konyhába, hanem ott rögtön elmosni. Meggyújtott egy gyufát és ez volt a tragédia. Mert a gáz már szivárgott, már keveredett a levegővel. – De miért folyt a gáz? – Ezért vagyunk itt a gázművektől, hogy ezt megállapítsuk. Két eshetőség áll fent. Vagy véletlenül nyitva volt a csap, ilyesmi előfordulhat. Valaki arra megy és a könyökével odaér, meglöki azt a finom kis kampót és… Több halálos baleset történt már így, sokkal több, mint a közönség gondolná… – És a másik eset? – Hogy a cső kikopott és egy lyuk keletkezett, aztán azon szivárgott ki a gáz. De ebben az esetben nem valószínű. Csak ha a cső már nagyon rozsdás. Itt még majdnem új volt minden. Nem is értem, hogyan történhetett meg ez a szerencsétlenség. Én értettem. Tökéletesen értettem… Sanyinak csak azt a kis lyukat kellett fúrnia a csövön. Semmi mást. Aztán elment otthonról. Ez hat óra körül lehetett. Tudta, hogy anyu általában nyolcig dolgozik. Akkor odamegy, hogy kezet mosson és… És a két óra alatt elég gáz szivároghatott ki, elég a robbanáshoz… Bementem most a műterembe. Rendőrségi emberek és civil ruhásak voltak itt és vizsgáltak mindent. A szobrok közül kevés sérült meg. A nagy bársony függöny égett el és a széles pamlag is kigyulladt és még füstölt a sarokban, fojtogató, keserű füstszaggal árasztotta el a műtermet. Ahogy a pamlagra néztem, felvillant bennem az évek előtti kép… Ezen láttam őt, a cigánylánnyal… Mégis szólnom kellett volna. Ha akkor szólok anyunak, ma nem történik ez…

Már rég elváltak volna, rég… A gázművektől két másik szakértő azon vitatkozott, hogy a robbanás olyan erős volt, hogy nincs egy ép darab, csak szilánkok és úgyse tudják megállapítani, hogy lyukas volt-e a cső, tehát kár is ezzel foglalkozni. Valami jegyzőkönyvet vettek fel, aztán elmentek. Végül csak egy rendőr maradt a lakásban, egy másik meg az utcán, a kapuban. Még mindég csődület volt az utcán, a szomszéd villákból a cselédlányok, akik jól ismerték Juliskát, mind itt voltak, mind tudni akartak valamit. Többen a gázműveket szidták, hogy ilyen szerencsétlenség történhet, mások a mentőket okolták, hogy milyen sokára jöttek ki, – a hangok behallatszottak a teraszra, ahol leültem és vártam. Vártam Sanyit… Szemben a bejárattal ültem, hogy azonnal meglássam. Azonnal, ahogy belép a kapun. Az arcát akartam látni, abban a pillanatban, amikor megtudja, hogy a terve nem sikerült. Anyu él… Az esküvővel egy ideig várnia kell. Egy ideig?… Meddig?… Amíg nem talál ki valami más megoldást. Valami más balesetet, ugyanilyen ügyesen megrendezve, mint ezt… Autó állt meg a ház előtt. Azt hittem ő jött meg, de anyu volt. Taxival jött. Rettenetesen sápadt volt, a szemén látszott, hogy sírt. – Juliska meghalt… – mondta halkan. – Rettenetes volt, hogy mit szenvedhetett… Átöleltem anyut. Nem tudtam egy árva szót se szólni. Keserű könnyek

fojtogattak. Csak tartottam átölelve, olyan kicsi volt, olyan sovány és annyira védtelen… Tudtam, hogy nekem kell megvédenem. – Anyu, drága anyum, ne sírj! – Olyan borzasztó ez Egonkám! Végig mellette voltam… És egész idő alatt csak arra gondoltam, hogy Isten különös kegyelméből, nem én vagyok az, aki ott fetreng a kínok közt, megvakítva, megégve… Helyettem halt meg szegény… ő is tudta ezt. Fogtam a kezét. Úgy szorította, belém kapaszkodott, mintha az életbe kapaszkodna. – Értem nem is kár, suttogta. Értem nem kár… – Hány éves volt szegény? – Ötvenhárom. És ebből húsz évet itt volt nálunk. Te még a világon se voltál Egonkám, mikor már itt volt. Édesapád is kedvelte őt. Mindég ugratta, na Juliska, talált már egy Jancsit magának?… De nem talált szegény, vénlány maradt, nem volt senkije. – Anyu ne sírj!… Anyu letörölte a könnyeit. – Isten kegyelmes volt hozzám, ez igaz… De miért kellett ennek a szegény Juliskának elpusztulnia?… Miért? Miért?… Mert Sanyi meg akar nősülni… Milyen egyszerű lenne erre ezt válaszolni. De ehhez nincs erőm. Nincs… Legalábbis most még nem. Sanyi éppen megérkezik. Futva jön fel a teraszra, az arcán megdöbbenés, meglepetés. – Mi történt? A rendőr a kapuban valami robbanást mondott… Mi robbant fel? – A műteremben a gáz… – mondtam és közben merően néztem rá. – De hát mitől?… – kérdezte. – Rossz volt a cső? Ezzel végkép elárulta magát. Rögtön a rossz csőre hivatkozik. Csak néztem rá tovább is élesen, mintha belé akarnék látni. De mintha észre se venné a

tekintetemet, tovább játszotta a szerepét. Mikor anyu megmondta neki, hogy Juliska meghalt, egészen odavolt. – Borzasztó! Borzalmas!… Ezt nem is kellett megjátszania. Tényleg odavolt. Ez tényleg borzasztó volt neki, hogy nem anyu halt meg, hanem az öreg cselédlány… – Fő, hogy neked nincs semmi bajod Edikém… Neked drágám… – mondta hirtelen észbe kapva. – Kérlek ne izgasd magad agyon, próbálj belenyugodni a megváltoztathatatlanba… A legjobb lesz, ha beveszel egy erős altatót ma éjszakára… – Anyu! Te altatót szedsz?… – Néha… – Ne szedj! Könyörgök ne! Megárthat neked! – Csak egy tablettát szoktam… – Sanyi nem is engedné, hogy többet vegyek be! Igaz Sanyikám? – Persze, hogy nem… Vigyázok anyádra, nyugodt lehetsz Egon!… Ökölbe szorult a kezem. Uralkodtam magamon. Nem ordítottam fel, nem mentem neki, nem fogtam meg a szódás üveget, ami ott állt az asztalon, hogy a fejét bezúzzam vele. Nem tettem semmit. És nem szóltam egy szót sem… Később mikor felmentek az emeletre, még utánuk néztem. Sanyi gyengéden átkarolta Anyu vállát. Rettenetes volt ezt nézni. Kétségbeejtő. Ahogy anyu megy fel a hálószobába, a gyilkosával…

*

Micsoda éjszaka ez a mai. Soha nem akar reggel lenni. Már lefeküdtem és megpróbáltam aludni, de képtelen vagyok. Az agyam lázasan dolgozik, mint egy túlhajszolt motor. Különböző elhatározásokra jutottam, de mindegyik rossz. Mindegyik keresztülvihetetlen. A legegyszerűbb persze, ha holnap elmegyek a rendőrségre. Kell találnom ott valakit, akinek feltárhatok mindent… Kezdve attól, hogy Sanyi vőlegény. Ez a legdöntőbb az egészben. Hogy házasságot ígér egy lánynak, a feleségéről azt hazudja, hogy halálos beteg és csak ki kell várni, amíg meghal… Lehet ennél több bizonyíték?… Ha Alizt kihallgatják, ő se mondhat mást. Aliz?… És ha mást mond. Azt, hogy mindebből egy szó se igaz… Ha védeni akarja a Sanyit. Vagy ha… Úristen! Ez az amire eddig nem gondoltam, hogy ő is benne van… Hogy együtt tervezték ki. Együtt határozták el, hogy megszabadulnak a feleségtől… Lehetséges, hogy Aliz képes erre? Nem ismerem őt, fogalmam se lehet róla, hogy mire képes. Mit tudok én Alizról, azon kívül, hogy festett vörös haja van, viszonya volt néhány emberrel és szereti a drága ruhákat, külföldi sportkocsikat és… És talán a Sanyit is szereti. Lehet. Őrá nem lehet a vádat felépíteni. Kinevetnének a rendőrségen. Valami túlfűtött fantáziájú alaknak tartanának… Beteges képzelgőnek. Azt hinnék, hogy zavaros agyrémeim vannak. Talán nem is vagyok egészen épeszű. Talán mikor megsérült a lábam, a fejem is megsérült és nem is vagyok beszámítható… Felrobban egy gázkályha és rögtön gyilkosságra gyanakszom… Csak azért, mert gyűlölöm az anyám fiatal férjét. Ez persze csak féltékenység lehet, mert nyilván irigylem őt. A daliás, izmos fickót, én a sánta, a nyomorék… Gúnyos megjegyzéseket vághatnék zsebre. Anyutól pedig rettenetes

szemrehányást, biztos, hogy soha nem bocsátaná meg nekem. Gyűlöl minden botrányt, mindent ami nem tiszta, ami nem becsületes… És pont ezt az embert szereti. Ezt a rongy gigolót, ezt a gyilkost, ezt, aki az életére tör. Hogy védhetem meg ettől? Úristen, hogy?… Egy idegentől meg lehet valakit védeni, távol lehet tartani, vagy egyszerűen elmenekülni előle… De a saját férjétől, akivel egy ágyban alszik, attól hogyan?…

XVII.

Július 3.

Ma délelőtt volt Juliska temetése. Sanyi természetesen nem jött el. Az utolsó percben, mikor már indulni kellett, hirtelen olyan fogfájást kapott, hogy azonnal el kellett rohannia a fogorvoshoz. Ez annál is furcsább volt, mert mióta ismertük, még soha nem volt semmi baja a fogaival. Csak pont most… Anyu belém karolt, úgy mentünk a koporsó után. Nagyon kevesen voltak, talán mert esett az eső. Néhány szomszéd, egy pár távoli rokon. Szegény Juliska… Hozzátartozott az életünkhöz, olyan furcsa lesz majd, egy idegen arcot megszokni. És miért kellett meghalnia?… Miért?… Én voltam az egyetlen, aki tudta. És ez a tudat, rám nehezedett, nyomasztóan, kínzóan súlyossá vált. Még jó, hogy a gyilkosa nem volt itt. Még szerencse, hogy kitalálta ezt a fogorvos trükköt… Talán nem is tudtam volna uralkodni magamon, ha itt látom őt. Látom, mialatt a koporsót eresztik le a földbe és anyu rádob egy rögöt és… És tudom, hogy ő ezt a kínhalált anyunak szánta… Egy pillanatig, most az a szörnyű érzésem, hogy a koporsóban anyu fekszik, őrá hullanak a rögök, az átázott fekete föld és nem látom többé soha, soha, soha… Szinte elszédülök a rémülettől, aztán megszorítom anyu karját, itt van, itt áll

mellettem, él, hála a magasságos Istennek, él… Hazafelé a temetésről képtelen voltam beszélni. Csak némán ültem az autóban, anyu is nagyon levert volt. Otthon se beszéltünk. Én bementem a szobámba és végigdobtam magam az ágyon. Kegyetlenül fájt a fejem. Mintha egy kis kalapács dobolna a halántékomban, hiába vettem be egymásután az aszpirinokat. Döntenem kell, nem halogathatom tovább. Valamit tennem kell és nem tudom mit… Ez nem megoldás, hogy itthon vagyok és állandóan anyu közelében tartózkodom. Ezt pár napig lehet csinálni, de tovább semmi esetre sem. Most jutott eszembe, hogy Ildikót se láttam azóta. Még csak fel se hívtam telefonon. Szinte teljesen elfeledkeztem róla… Furcsa ez. Még egy hét előtt, olyan fontos volt nekem, olyan boldogság volt nekem, hogy van valakim… Hogy szeretek valakit… Olyan szépen indult ez a nyár, olyan jó volt, hogy újra szerelem van az életemben, méghozzá egy ilyen édes, szép, drága kislány, akinek én vagyok az első… Most mindez olyan mellékessé vált. Minden a világon annyira lényegtelen, anyu veszélyben van, anyut meg akarják gyilkolni és nekem ezt meg kell akadályoznom. Csak még nem tudom, hogy hogyan?… Anélkül, hogy összetörjem a szívét. És anélkül, hogy a rendőrség belekeveredjen és országos botrány legyen belőle. Botrány és szégyen. Szinte láttam magam előtt a hatalmas betűket, ahogy a lapok címlapján virítanak… „Ács Edinát meg akarta ölni a fiatal férje, csakhogy elvehesse szerelmét, a vörös hajú szépséget”…

Anyu ezt nem élné túl. Valami mást kell tennem, ezt tudom… De mit?…

Július 4.

Sanyi csak estefelé jött haza. Részletesen magyarázta, hogy a fogorvosnál mennyi ideig kellett várni, aztán hogy a fogát meg is röntgeneztette. Leszögezte, hogy mennyire sajnálja, hogy nem tudott elmenni a temetésre. Anyutól még sohasem hallottam egy gúnyos megjegyzést, de most mintha valami gúny lett volna a hangjában, mikor megkérdezte Sanyit, hogy délelőttől mostanáig tartott-e a fogkezelés? – Szó sincs róla Edikém, megebédeltem a városban és aztán tárgyalnom kellett azzal a füredi fiúval, aki a vitorlás versenyeket intézi. Beültem vele egy kávéházba, akárhogy fájt a fogam, kénytelen voltam… – Micsoda hős vagy!… – jegyeztem meg. Sanyi rám nézett. Kínosan vigyázott rá, hogy engem soha meg ne bántson. Mondhattam akármit, ő igyekezett tréfára fogni. – Igazad van Egonkám, ez kész hőstett volt! Pokolba kívántam a fickót, de ha direkt feljött Pestre, nem hagyhattam cserben. Egyébként, megígértem neki, hogy holnap lemegyek a Balatonra. – Holnap?… – kérdezte anyu meglepve. – Igen, holnap. Azért egyeztem bele, mert neked is Edikém jót fog tenni, ha azonnal elmegyünk Pestről. Ez az izgalom, túlságosan megviselt téged! Ki kell kapcsolódnod! Vitorlázni fogunk… – Túl sok nap árt nekem! – Majd estefelé megyünk, az esti szél a legkellemesebb. Kimegyünk egész

messzire, ahol csak a végtelen vizet látjuk, semmi mást… Távol az emberektől… Anyu szeme felcsillant. – Igazad van Sanyikám!… Ez az, amire most szükségem van… Nyugalom, nagy nyugalom, semmi más… Ha Sanyi most rám nézett volna, okvetlenül észreveszi rajtam, hogy tudom… Tudom, pontosan tudom a tervét. Elmenni kettesben a vitorlással és egyedül visszatérni… A Balaton nem vádol… És az éjszakában senki se látja meg, hogy mi történt… Senki. De Sanyi nem nézett rám. Anyura nézett, gyengéden, sőt szerelmesen. És a kezét kezdte csókolgatni. Már előre hálás volt neki, hogy nem lesz sokáig az útjában. – Én is jövök veletek! – mondtam hanyagul. – Te jössz? Hiszen azt mondtad, hogy idén nincs kedved lejönni!… Sanyi hangja mindent elárult. Úgy meg volt döbbenve, erre nem számított. – Mondtam, de meggondoltam magam! Mit csináljak itt az üres házban, szegény Juliska nem járhat ide a túlvilágról, hogy főzzön nekem… – Kissé ízléstelen vagy, egy halottról humorizálni… – jegyezte meg Sanyi, – de vendéglőbe is járhatsz, ha arról van szó… – Másról van szó, – mondtam élesen, de azonnal meg is bántam. Hamar hozzátettem, zavart mosolygással, hogy egy kislánynak udvaroltam és amiatt akartam Pesten maradni, de közben a kislány se marad itt, hanem pont Siófokra megy… – Nagyszerű! Majd kihozod Széplakra és legalább mi is megismerjük!… Ahogy anyu ezt mondta, elképzeltem, hogy milyen arcot vágna Ildikó, ha meglátná a Sanyit… Az Aliz vőlegényét…

Július 6.

Ezt Széplakon írom. Magammal hoztam a naplót, hogy minden megfigyelésemet leírhassam. Tegnap reggel indultunk, elég korán. Anyu vezette a kocsit, Sanyi persze mellette ült, én a hátsó ülésen. Szép, napsütéses idő volt, felhőtlenül kék ég. Ha tegnap ilyen idő lett volna, mennyivel többen jöttek volna el, szegény Juliska temetésére. Anyunak is ez jutott az eszébe, nekem is. Majdnem egyszerre mondtuk. Sanyi nem fűzött ehhez semmi megjegyzést. Egykedvűen cigarettázott. Valószínű, hogy egy gyilkosnak teljesen mindegy, hogy az áldozatnak milyen a temetése… Az már nem tartozik rá. Rá csak az tartozott volna, hogy ne Juliska legyen az áldozat… Legközelebb, majd ügyesebb lesz… Anyu szeretett gyorsan vezetni. Én is észrevettem, hogy már nyolcvanassal megyünk, de nem szóltam. Pedig nekem aztán, minden okom meglehetett rá… Az apám már nekivezetett egy fának és egész életemre nyomorék lettem, most az anyám száguld így… – Vezess lassabban Edi! Ez a tempó, ez túlzás! – Csak nem félsz? – kérdezte anyu, de közben már lelassított. – Nem magamért félek… De miattad Edikém! Ács Edina csak egy van a világon!… Értem nem kár, én igazán csak egy tucatember vagyok… Ez a mondat, valahogy megakadt bennem. Nem azért, mert engem meg se említett, mintha én nem is ülnék a kocsiban, de másért… Olyan mély igazság volt abban, hogy Ács Edina csak egy van a világon… ő viszont csak egy tucatember, méghozzá egy rongy gigoló, egy szélhámos, egy aljas gyilkos…

Őérte tényleg nem kár. Nem. És ha dönteni kell, hogy ki értékesebb az emberiség számára, ha választani kell, hogy melyik maradjon életben, akkor… Nem azért, mert Ács Edina az én anyám, de különben is. Ő ad valamit Magyarországnak, ő jelent valamit… Sanyi esetleg megnyer egy vitorlás versenyt, de ha nem ő nyeri, akkor megnyeri más… Egy becsületesebb, rendes ember. Csakis becsületesebb lehet nála, mert hiszen gyalázatosabb nem lehet senki. Székesfehérváron megálltunk és beültünk egy vendéglőbe. Kerthelyiség volt, piros kockás abroszokkal, a sarokban egy cigány hegedült. – Szeretnék május éjszakákon, letépni minden orgonát… Pont ezt játszotta, pont ezt… Ildikó kedvenc dalát. És éppen itt Fehérváron, az ő városában… – Interurbán telefonálnom kell valakinek!… – mondtam és bementem a fülkébe. Még láttam, hogy anyu és Sanyi is meglepve néznek össze. Ez nem is volt rossz, legalább alátámasztotta, hogy a lejövetelem valami kislánnyal kapcsolatos. Ildikót az ügyvédi irodában hívtam fel. Ezúttal ő vette fel a kagylót, nem az a bizonyos Krámer bácsi. – Egon, az Istenért, mi van veled? Haragszol rám?… – Dehogy haragszom Ildikó… Akkor nem hívnálak fel, tudod honnan beszélek? Székesfehérvárról… – Hogy kerülsz oda? – Útban vagyunk a Balatonra. – Ezt nem értem! Szó se volt arról, hogy lemész! És mikor jössz vissza?

– Még nem tudom… Ildikó ettől úgy megdöbbent, hogy nem is szólt bele. Én folytattam: – Ne haragudj, de le kell mennem. Nagyon fontos… – Mi lehet fontos egy nyaraláson? Ez kifogás … Nem szeretsz Egon, csak ez az okod… Ha szeretnél Pesten maradnál, ahogy megbeszéltük… De már meguntál engem, úgy látszik neked csak az kellett, hogy… Igen, hogy elcsábíts és aztán nevess rajtam… És én hittem neked, azt hittem szeretsz! – Bolondságokat beszélsz Ildikó! Tudod, hogy szeretlek! És hogy mondhatsz ilyeneket, mit gondolnak ott az irodában… – Nincs itt senki! És te ne törődj azzal, hogy mások mit gondolnak, csak azzal, hogy én mit gondolok… Hogy én mit érzek most, én aki úgy… Jaj Istenem … Bárcsak ne is találkoztunk volna… Ezt már sírva mondta, a hangja elcsuklott. Édes, kis Ildikóm, hogy magyarázhattam volna neki meg… – Ildikó ne sírj! Könyörgöm ne sírj! Szeretlek ! Családi ügyben kell elutaznom… – Micsoda hülye kifogás, azt hiszed elhiszem!… – Esküszöm, hogy nem kifogás! – Arra esküdj, hogy szeretsz! Hogy nem egy másik lány miatt mész a Balatonra… – Te vagy az egyetlen lány a világon Ildikó!… Valahogy megnyugodott, de mikor letettem a kagylót, az volt az érzésem, hogy hazudtam. Mégsem szeretem annyira… Amióta ez a borzalom történt, már nem is fontos nekem. Csak anyu fontos, csak ő… Fehérvártól már Sanyi vezette a kocsit. Anyu csak hátrahajtotta a fejét, úgy ült mellette. A haját fújta a szél, most láttam csak, hogy mennyi ősz csík van benne. És most felvillant bennem a kép, mikor Alizt láttam a robogó autóban Sanyi mellett, a lobogó lángvörös sörényével…

Aliz… Egyetlen egyszer találkoztam csak vele, mikor beállított Janka nénihez, de első pillanatban ellenszenves volt nekem. Az arrogancia áradt belőle, a hangjában túlsók volt a fölény. A szépsége egyenesen meghökkentő volt. Akkor persze még nem tudtam, hogy milyen szerepet fog játszani az életemben… Soha nem gondoltam rá, mint egy nőre. Vágyakozva vagy felcsigázva… Soha. És mégis, érthetetlen módon, róla álmodtam tegnap éjjel. Pont róla, pont Alizról… Talán túl sok bort ittam a vacsorához, az volt az oka. Általában nem szoktam inni. De Ferdinánd bácsiéknál vacsoráztunk és ő megsértődött, ha a badacsonyi borát nem kóstolta meg valaki. Ahogy megérkeztünk Széplakra, a bácsi rögtön átjött hozzánk, már olvasta az újságban a gáztartály-robbanást és Juliska halálát, de még részletesebben akarta hallani. Hogy és mint történt?… Én pontosan elmondhattam volna neki és ő hitt is volna nekem. Persze, hogy hitt volna, Sanyiról nagyon lesújtó véleménye volt, mikor még nagymama élt, mindég a Sanyit kritizálták. De egyelőre nem szóltam… Egyelőre még magam sem tudtam, hogy mit fogok tenni, hogy anyut hogy fogom megvédeni a következő halálos balesettől… Nyilvánvaló, hogy ezúttal nem a gáz, hanem a Balaton hullámsírja van tervbe véve… De itt vagyok, az a fontos. És ma este még nem mennek vitorlázni. Anyu fáradt, kimerült és jól jön neki, hogy nem kell vacsorát készítenie, csak átmegyünk Ferdinánd bácsihoz.

Az öregúrnak van egy még öregebb házvezetőnője, az főz. Itt laknak télennyáron, a tornyos villában. Más vendég nem volt, csak anyu, Sanyi és én. – Nem kérek bort, köszönöm én sose iszom… – Nálam muszáj innod! – erősködött Ferdinánd bácsi és kétszer is tele töltötte a poharamat. – Legalább jól fogsz tőle aludni… – mondta anyu. – Én is azért iszom, ma nem akarok altatót bevenni… Nem maradtunk sokáig, korán elköszöntünk és lefeküdtünk. Anyuék hálószobája az emeleten van, az enyém a földszinten, a rossz lábam miatt. A falak papírvékonyak itt a nyaralókban és mindég hallok minden lépést, ahogy az emeleten járkálnak, vagy ha becsukódik egy ajtó. Ma éjjel még nem történhet semmi… Anyu nem vesz be altatót, tehát nem vehet be többet csupa tévedésből… Ahogy lefeküdtem mély álomba zuhantam. Mély, kábult álomba… Aliz… Álmomban őt láttam, jött be a műterembe, az arrogáns mosolyával, a lángvörös hajával. Nézett rám, a hosszú festett szempillái alól, egy olyan egészen furcsa pillantással… – Mit akar ez tőlem? – gondoltam álmomban. – Miért néz így?… De ő csak nézett, nézett, mintha hipnotizálni akarna. El akartam fordítani a fejemet, hogy ne is lássam, de nem tudtam… Fogva tartott a tekintete, mint egy kígyóbűvölőé.

Közben felment a dobogóra, ahol a modellek szoktak állni és lassan vetkőzni kezdett… Döbbenten bámultam és nem értettem, hogy miért teszi ezt?… Miért?… Először a blúzát vette le. Fekete csipke melltartó volt rajta, aztán kibújt a szoknyájából is. Fekete csipke volt a rövid alsószoknyája is. Hirtelen forogni kezdett, forogni egyre gyorsabban, szinte szédültem ahogy néztem. És ahogy forgott, lehullt róla minden. Anélkül, hogy kikapcsolt volna egy kapcsot, egy pántot, lehulltak a fekete csipkék és ott állt meztelenül… – Szebb vagyok, mint a cigánylány?… – kérdezte. Közben nevetett, gúnyosan, fölényesen. – Szebb vagy!… – És szebb vagyok, mint a kis buta Ildikód? – Szebb… – suttogtam. Álmomban is éreztem, hogy ez árulás. Azt kellett volna mondanom, hogy nem vagy szebb és menj a pokolba, mit akarsz itt, te átkozott teremtés, te… De meg voltam babonázva. Mintha hipnotikus parancs hajtana, úgy mentem felé. És minden lépésnél, ahogy közelebb kerültem hozzá, minden pillanatban jobban és jobban hatalmába kerített a vágyőrjítő, vad vágy, szinte fulladoztam tőle, szinte reszkettem, mire odaértem hozzá, már majdnem önkívületben voltam… Át akartam ölelni, de ő kisiklott a karomból és leugrott a dobogóról. Azt hittem eltűnik, most már valahogy álmomban is tudtam, hogy ez csak egy álom és fel fogok ébredni. De nem tűnt el, hanem végigfeküdt a pamlagon. Ugyanott, ahol Sanyit láttam a cigánylánnyal, ugyanott feküdt és kitárta a karjait felém. Tébolyult vágyakozással borultam rá…

Magához ölelt, vadul, szenvedélyesen. Az ölelése más volt, mint amit valaha is éreztem… És a legizzóbb pillanatban, a kéj csúcspontján, gúnyosan, bántóan, kínzóan nevetett… Mikor felébredtem, már hajnalodott. A Balaton felett rikítóan rózsaszínű volt az ég. Csak néztem egy ideig az ablakon át, aztán lementem a vízhez. A kertünk lenyúlt, egészen a Balatonig. Itt horgonyzott Sanyi vitorlása. Ezzel fognak elmenni anyuval, kettesben… És ezzel szeretne visszatérni, egyedül…

XVIII.

Július 7.

Nem értek az álmokhoz. Soha nem gondoltam arra, hogy valami jelentősége lehet egy álomnak… Hogy bármi kapcsolatban lehet, a valósággal. De mikor ma délután megpillantottam Alizt, furcsa félelem vett rajtam erőt. Már tudtam, hogy az álom és a valóság között kell lennie összefüggésnek. Hogy kerül Aliz ide Siófokra?… A cukrászda kertjében ült egyedül. Amikor megláttam, először arra gondoltam, hogy tévedek. Ez nem is ő… Bementem én is a kerthelyiségbe és egy közeli asztalhoz ültem. A vonattal jöttem be Siófokra, mert anyu megkért, hogy egy pár dolgot vegyek meg neki, amit Széplakon nem lehet kapni. Valószínűleg úgy bámultam rá, hogy észrevette. Rám nézett. Ő volt. Aliz. Még nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, mit fogok mondani neki… Itt ült, két lépésnyire tőlem, a hűvös mosolyával, idegenül és hidegen, ugyanaz az Aliz, akit álmomban öleltem, aki vonaglott a karjaimban, aki ebben az őrületes álomban az enyém volt… – Kezit csókolom! Ugye nem ismer meg?…

– De… Tudom, hogy valahol már találkoztunk… Tétovázva mondta, látszott, hogy fogalma sincs, ki lehetek. – Janka néninél… Az Ildikó ismerőse vagyok… – Óh persze! Most már emlékszem… Közelebb húztam a székemet, most már inkább az ő asztalánál ültem, mint az enyémnél. – Itt nyaral Siófokon? – érdeklődtem. – Nem nyaralok, dehogy… Holnap már megyek is vissza Pestre, csak fellépek itt ma este a divatrevün… – Sok sikert Aliz! – Fütyülök a sikerrel Nagyon unom már ezt a mesterséget, nagyon… – Miért? Nem élvezet azokat a pazar ruhákat bemutatni? – Egyáltalán nem. El se tudja képzelni, milyen fárasztó. Felvenni, levenni, hihetetlen hajszában, átöltözni, vetkőzni… Most ránéztem, mikor azt mondta, – vetkőzni … Ha tudná, hogy láttam vetkőzni, méghozzá teljesen meztelenre… És nekem vetkőzött, nekem… És az enyém volt és éreztem a testét, az ölelését, a kéjt, ami áthullámzott rajta… És neki persze fogalma se lehet erről. Hogy pontosan tudom, milyen a magas nyakú fehér pulóver alatt, milyen volt a fekete csipkében és milyen volt anélkül… – Miért néz így rám? Csodálkozik, hogy azt mondom, fütyülök a sikerre? Tényleg nem érdekel az egész, már úgyis csak rövid ideig csinálom. – Férjhez megy? – Igen. Rövidesen… – Mikorra tervezik az esküvőt?

– Ha a vőlegényemtől függne, azonnalra… De még vannak bizonyos akadályok, amiket át kell hidalnunk… – Persze. Ezt olyan gépiesen mondtam, hogy nem vett észre semmit. Nem látta rajtam, hogy elsápadtam. Nem látta rajtam, hogy ebben a pillanatban döntöttem… Hogy ebben a pillanatban ítéltem halálra Sanyit… – Majd Ildikó lesz a koszorúslány, ezt már megígértem neki… Édes kis pofa, ugye? – Édes. Igen… – Maga udvarol neki? – Kísérgetem ide-oda… Tudom nincsenek még Pesten ismerősei… – Tényleg nincsenek és én nem érek rá vele foglalkozni. Minden szabad percemet a vőlegényem köti le… – Most nem őt várja véletlenül? Mialatt kérdeztem, döbbent át rajtam, hogy milyen borzasztó lenne, ha Sanyi itt meglátna… – Nem, most nincs randevúnk. De egész délelőtt együtt voltunk, mert persze ő is lejött Siófokra a kedvemért… – Persze… – ismételtem monoton hangon. Pár perc óta éreztem, hogy a hangom egészen idegenszerű. Mintha nem is én beszélnék… Ez azért van, mert annyira akarok uralkodni magamon. Annyira fontos, hogy uralkodni tudjak. Kanalazom a fagylaltot, de nem is érzem az ízét. Vanília és málna. Csak a színeket látom, a halvány sárgás vaníliát, a rózsaszín málnát. Semmi íz. Talán mert a szájam kiszáradt, a torkom is. Aliz most másról kezd beszélni. Hogy a divatrevükön milyen nevetséges, mikor azok a kövér öreg nők nézegetik a kreációkat és azt hiszik, majd rajtuk is úgy áll,

mint a manequenen. – Tapogatják az anyagokat, hogy francia selyem-e? Közben a férfi kísérőjük, az minket szeretne tapogatni… Tegnap is, egy vén monoklis majom kapkodott felém, de egy olyan lesújtó pillantást kapott tőlem, hogy elszégyellte magát… Aliz arca most arrogánsa vált. A megközelíthetetlen szépség volt most, aki után hiába kapkodnak a férfiak. Hátravetette a fejét és megrázta a lángvörös, vállig érő haját. – Úrinőnek maradni minden helyzetben, ez az elvem I – Nagyon helyes elv… – mondta az az idegen hang a torkomból. Közben odajött a pincérnő és fizettem. Természetesen Aliz fagylaltját is. Aliz tiltakozott, hogy az övét, ő fizeti. Milyen furcsa lett volna, ha azt mondom neki, hogy ez ugyanúgy az Ács Edina pénzéből van, mint minden amit a kedves vőlegényétől kap. Vajon egyáltalán van-e fogalma arról, hogy Sanyi kinek a férje? Lehet, hogy nincs… Lehet az is, hogy nincs beavatva a tervbe… Felkeltünk az asztaltól és együtt indultunk a kijárat felé. Ő előre ment én mögötte. Egyszerre csak megfordul és rám néz. – Maga mitől sántít így? – Egy balesetem volt, méghozzá súlyos… – És mikorra fog rendbe jönni? – Rövidesen. Nem tudom, miért hazudtam ezt. Még soha senkinek eddig, eszembe se jutott ezt mondani. De nem tudtam volna elviselni, hogy ez a nő sajnáljon. Pont ez… – Képzelem, hogy alig várja már. Borzalmas lehet így járni! Ezt nem kegyetlenségből mondta, egyszerűen csak tapintatlan volt. És nem tudhatta, hogy én így fogok járni egész életemben… Borzalmas lehet?… Ezt még nem mondta senki. Csak biztosan gondolták…

Hamar elköszöntem tőle. Ahogy utána néztem, láttam, hogy mindenki megfordul utána. Olyan magas volt, olyan feltűnő volt és olyan rikítóan szép, hogy az emberek megbámulták. Az esti korzó már megkezdődött. Vidám fürdővendégek sétáltak, biztos, hogy senkinek nem volt olyan problémája, mint nekem… Sietnem kellett vissza Széplakra, mert rettenetesen féltettem anyut. Ha Sanyi már otthon van és esetleg elviszi vitorlázni… Már megbántam, hogy egyáltalán bejöttem Siófokra, ezt a pár dolgot bevásárolni. De mit mondhattam volna anyunak, mikor megkért rá. Hogy nem megyek, mert féltem őt egyedül hagyni… Hamar megvettem a dolgokat és még sikerült utolsó percben elkapnom a hathuszas vonatot. Mikor visszaérkeztem, megnyugodva láttam, hogy anyu a kertben ül egy nyugszékben és valami nővel beszélget. Egyszerűbb asszony volt, fejkendős, idősebb nő. – Elég hamar itt vagyok anyu? – Mindent meghoztál, amit felírtam? – Mindent… Megcsókoltam anyut és közben kérdőleg néztem a fejkendős asszonyra. – Ő Bagyikné, – mondta anyu. – Holnaptól fogva takarít és főz nálunk… – Remélem nagyságám, meg tetszenek majd elégedve lenni velem! Több úri házakhoz szoktam bejárni. Reggel korán jövök majd, rendbe teszem a kertet, aztán a teraszokat, mikorra felébrednek már hozom a früstököt. A főztöm ellen nem lesz kifogás, mindég jobb úri népeknél voltam én… Miközben Bagyikné beszélt, a part felől Sanyi közeledett. Evezős lapáttal a vállán, rövid fehér úszónadrágban.

Bagyikné most odanézett. – Milyen szép fiai vannak nagyságám! Micsoda magos növésnek! Büszke lehet rájuk nagyságám! Anyu arca megrándult. Döbbenten nézett az asszonyra. Aztán rám mutatott és csendesen, szinte hangsúly nélkül mondta: – Csak ez a fiam!… Aki ott az evezőt hozza, az a férjem… Bagyikné zavartan bámult. Látszott rajta, hogy szeretné jóvátenni, amit mondott. – Rosszul látok messzire, az a baj! Innét nézve olyan fiatalnak látszik a nagyságos úr! Meg aztán mink asszonyok, hamarébb vagyunk megtörve, igaz?… – Igaz… Mikor Bagyikné végre elment, anyu olyan arckifejezéssel nézett rám, hogy azt hittem, megszakad a szívem. – Nehogy Sanyi előtt ezt mond!… Hogy azt hitték, a fiam. – De anyum, olyan messziről tényleg nem láthatta ez az asszony… Anyu megnyugodott. – Ez a hat év közöttünk, tényleg nem számít semmit. Tudom, hogy Sanyi szemében én vagyok a legkülönb nő. Ma is úgy rajong értem, mint amikor megismerkedtünk… És ez olyan boldoggá tesz! És az a tudat, hogy úgy félt engem, úgy kényeztet. Az ő gondolata volt, hogy vegyünk fel valakit, hogy csak pihenhessek itt egész nyáron. Most az az ötlete, hogy menjünk el pár napra vitorlázni, csak cél nélkül bolyongani a vízen. Kettesben persze, te ne is akarj velünk jönni kisfiam, tudod Sanyi olyan romantikus, kettesben akar, ez a terve… Én pontosan tudtam, mi a terve. Egészen pontosan. Hogy mondta Aliz? Még vannak bizonyos akadályok, amiket át kell hidalnunk…

Anyum, drága édes anyum, te a korán megőszült hajaddal, a kis sovány arcoddal, a kék szemed körül a millió finom ráncoddal, te hogy tudnád felvenni a versenyt azzal a diadalmas fiatal vörös szépséggel… Útban vagy nekik… De itt vagyok én és megvédelek. Már döntöttem, már tudom, hogy mit kell tennem… – Min gondolkozol úgy kisfiam? Min töröd a fejedet? – Semmin anyum. Kicsit szórakozott vagyok mostanában… – Túlsókat tanultál az érettségidre. Neked is pihenned kell! Sanyi most odajött, már nem volt nála az evező, és fel is öltözött közben. – Na mi van? Felvetted a vén krampuszt? – Igen. Elég rendes asszonynak látszik. Holnap reggel már jön is! – Nagyszerűi Akkor holnap már el is mehetünk a nagy kirándulásra… A hajó tip-top állapotban van, teljesen átvizsgáltam. Napokig nem kell kikötnünk sehol. Viszünk bőven konzerveket, ivóvizet. Edikém, ez kell neked, teljesen kikapcsolódni… Anyu arca felragyogott. – Sanyikám, már alig várom, hogy menjünk! De holnap nem lehet… Holnap jön ez az új nő, meg kell neki mindent magyaráznom… Figyeltem Sanyi arcát. Elkedvetlenedett. – Szerettem volna már holnap indulni! Jó időt jósolt be a rádió… Most közbeszóltam én is. Mintha csak hirtelen jutna az eszembe, mintha egyáltalán nem lenne nekem fontos, csak úgy mellékesen jegyeztem meg: – Ha holnap olyan jó idő lesz, kimennék veled a vízre! Csak hogy jól lesüljek! – Délelőtt gondolod Egon?

– Persze. Mikor erős a napi – Csak menj Egonkám, menj kisfiam, az nagyon jó lesz neked! Semmi színed nincs! És látod, Sanyi milyen szívesen visz magával… Anyu mindég örült, ha Sanyi valami külön kedvességet, vagy segítséget nyújtott nekem, ezt mindég kihangsúlyozta. Mások előtt is mindég leszögezte, hogy Sanyi úgy szeret engem, mintha a saját gyereke lennék… Én persze tudtam, hogy utál, ezt már kisfiú koromban észrevettem. De volt neki annyi esze, hogy ne mutassa. Én viszont, gyakran megengedtem magamnak, gúnyos bántó megjegyzéseket, de ő úgy tett, mintha nem venné észre. – Rögtön vacsorázunk, – mondta anyu. – Prágai sonka lesz, amit veled hozattam Egonkám… – Én nem vacsorázom itthon! – jelentette ki Sanyi. – Sajnos be kell mennem Siófokra… Fontos megbeszélésem van… Anyu csodálkozott. – Ezt nem értem! Egész délelőtt bent voltál Siófokon, akkor nem tudtad elintézni, amit akartál? – Sajnos nem. Földvárról a pofa, aki a Yacht klubban atyaisten, csak most este lesz Siófokon… – Tudod mit, én is bemegyek veled! Percek alatt felöltözöm… – ajánlotta anyu. Érdemes volt megfigyelni Sanyi arcát. Jobb volt mint egy színész. Először úgy tett mintha örülne, megcsókolta anyu kezét. – Nagyszerű Edikém! Nélküled nem is érzem jól magam sehol! Aztán elkomorult az arca, mintha valami hirtelen eszébe jutna. – Mégse gyere életem! Le kell mennünk a kikötőbe is, a javítóüzembe is, ez nem neked való! – Én legfeljebb azalatt megnézem a divatrevüt! Ma este nyolckor van a

kaszinóban! A divatrevü… Ez volt a bűvös szó, Sanyi arcán most átsuhant valami, persze anyu nem vette észre, csak én. Én, aki tudtam, hogy a divatrevüre siet, Alizhoz siet, minden más, amit mond hazugság, gyalázatos hazugság, a menyasszonyához siet, mert nem volt elég neki egész délelőtt, este is vele akar lenni, vele vacsorázni. Ez lesz az utolsó vacsorája…

XIX.

Július 8.

Ezt reggel fél ötkor írom. Az ablakomon már besüt a nap, szép időnk lesz a vitorlázásra. Megpróbálok nyugodt lenni. Úgy kell felfognom ezt, mint egy súlyos operációt, amit muszáj végrehajtani… Mint egy nagyon veszélyes műtétet, amit meg kell reszkírozni, mert csak így menthetem meg anyu életét. Fájni fog neki, borzalmasan fájni, kínlódni fog és szenvedni, de túl fogja élni… Apám halálát is túlélte, őt is el tudta felejteni, miért ne tudná majd Sanyit is… Majd fog jönni az életébe, egy komoly ember, aki hozzáülik, aki méltó hozzá és tényleg szereti. Nem egy gigoló, egy közönséges gyilkos, aki az életére tör… Gyilkos?… Most már én is az leszek. Tudom, hogy ölni bűn. Ne ölj! – mondja a tízparancsolat… De nem bűn, hanem hőstett, ha az ellenséget ölöm meg. Ha háború van, minél többet ölök, annál nagyobb hős vagyok, annál több kitüntetést kapok, annál előbb léptetnek elő. Akit megölök, annak nincs más bűne, csak az, hogy a másik oldalon harcol. Jó ember, családapa, becsületes, de ellenség. Meg kell ölni, ez a parancs. Nekem Sanyi az ellenség és a parancs, egy belső parancs… Már meggyőztem magamat, már tisztán és világosan érzem, hogy nem tehetek mást, nincs kiút, nincs semmi más megoldás, csak ez…

A mérleg egyik serpenyőjében, Ács Edina van. Az ország büszkesége, a nagy szobrásznő, aki csak hírt, dicsőséget szerez, csak alkot… A másik serpenyőben, a senki, a rongy fráter, a gyilkos, aki már egyszer megpróbálta és most végre is akarja hajtani… De nem fogja. Én hajtom végre az ő tervét. Én jövök vissza egyedül azzal a vitorlással… Én… A Balaton lesz a segítőtársam. Egyedül nem bírnék el vele sehogy. Sanyi izomember, atléta, én nyomorék vagyok… De a karom erős és a halálos harag amit érzek, még erősebbé teszi. A nagy kő, már itt van, még este behoztam a szobámba, itt van most a strandtáskában. Ezt viszem magammal a hajóra. Ez a fegyverem. Sanyi beugrik a vízbe és úszik… Mikor vissza akar jönni és fel akar kapaszkodni a csónak oldalán, teljes erővel fejbe vágom a nagy kővel… Ha megtalálják majd, ha kiveti a víz, csak azt hihetik, hogy ugrásnál beverte a fejét egy kőbe. A fontos, hogy egyedül legyünk, távol a fürdőzőktől, távol minden más csónaktól, messze bent a Balaton közepén. Ott senki se láthatja, mi történt. Senki… Ha szerelmes párok mindent mernek a víz közepén és azokat se látja senki… Ferdinánd bácsi, erre nem gondoltam, ő lesi a párokat a messzelátójával a toronyból, ez a szórakozása. Úristen! Lehet, hogy Ferdinánd bácsi az egyetlen akadály, lehet hogy ő miatta ne tudjam megoldani… Honnan tudhatom, hogy nem éppen a toronyból néz-e. Kémleli a látóhatárt és látja, pontosan, világosan látja, hogy mi történik… Nem kérdezhetem meg, hogy mit fog csinálni ma délelőtt. Ez aztán igazán gyanús lenne… Mi közöm ahhoz, hogy ő mit csinál, még sohasem kérdeztem

eddig se. Miért éppen ma érdeklődnék, ma amikor… Nem kelthetek gyanút. Viszont nem bízhatom a véletlenre azt, hogy ő véletlenül nézi-e a vizet éppen akkor… És éppen a mi csónakunkat nézi… Ferdinánd bácsi katonaember. Tábornok volt. A harc és a halál, nem idegen előtte. De az én harcomat, nem tudná megérteni… Talán senki a világon, nem tudná. Az agyam lázasan dolgozott. Valamit ki kell találnom, nem másíthatom meg a tervemet és nem is halaszthatom el. Ma van az egyetlen alkalom. Ma. Holnap már késő, holnap már elindulnak ketten a halálos kirándulásra, ahonnan anyu nem térne vissza… És hiába könyörögnék neki, hogy ne menjen, ne! Az Istenért ne! Úgyse hinne nekem, exaltáltnak, képzelődőnek gondolna, mert bízik Sanyiban, hisz neki, szereti, rettenetesen szereti… És ebben a hitben meg kell őt most már tartani. Nem rabolhatom el tőle ezt az illúziót… Sanyi szemében ő volt a legkülönb nő a világon… ő… Szegény, kicsi anyum… Drága anyum, akit hamar el akart tenni láb alól, hamar és még a gyászévet se megvárni, mert hiszen annál nagyvonalúbb… Gázzal felrobbantani, vagy a vízbe fojtani, mindegy volt neki. Csak elérje a célját. A cél, – Aliz… Meg kellene köszönnöm Istennek, hogy egy véletlen folytán megtudtam ezt. De valahogy Istennel most úgy vagyok… Olyan furcsán. Ne ölj, mondja a tízparancsolat… Ne ölj, de én kénytelen vagyok. Egyelőre egy akadályom van és az Ferdinánd bácsi… az az ostoba messzelátója, amivel a toronyból naphosszat nézelődik. Most átvillant rajtam egy ötlet. Kitűnő ötlet, nem is értem, hogy nem jutott már

előbb is az eszembe. Kölcsön kérem a bácsitól a messzelátót.

*

Negyed tíz. Most folytatom. Közben átmentem Ferdinánd bácsihoz mert láttam, hogy már kint van a kertjében és egy nagy öntözőkannával locsolgatja a virágait. Megálltam először a kerítés mellett és csak benéztem. – Jó reggelt Ferdinánd bácsi! Már ilyen korán talpon van? – Nincs is korán fiacskám! Felébredek én hajnalban már! Minél öregebb az ember, annál kevesebbet alszik. Bolondul van berendezve ez az élet, mikor még kadétiskolás voltam, reggel ötkor volt ébresztő, olyan álmos voltam mindég, hogy félig csukott szemekkel mentem a sorakozóra. Most aludhatnék délig, de nem tudok… Nem érdekelt az öreg beszéde, de udvariasan hallgattam. Semmi nem érdekelt most csak, hogy ideadja a messzelátóját. Volt bennem valami bizonytalan előérzet, hogy nem fogja ideadni. És akkor… Akkor talán nem tudom végrehajtani a tervet. Most tehát Ferdinánd bácsitól függ minden. – Szép idő lesz ma, elmegyek vitorlázni!… – Egyedül mész? – Nem. A Sanyival megyünk… Az öreg rám nézett. Mintha csodálkozott volna. – Kettesben mentek? – Igen.

– Na látod, ez szép. örülök, hogy ilyen jól kijössz vele. Fontos a családi béke, igaz? – Igaz… – Szerintem a Sanyi nem való anyádhoz… – Hát… Nem nagyon… – mondtam bizonytalanul. A világért se akartam most, éppen most Sanyira bármit mondani. – Ferdinánd bácsi, tulajdonképpen azért jöttem át, hogy elkérjem a messzelátóját! Nagyon fogok vigyázni rá! – Minek az neked? – Elvinném magammal, vitorlázás közben nézni a sirályokat meg vadkacsákat… – Szívesen fiacskám 1 Bement a házba és rövidesen kihozta. Nagyon megköszöntem és már vittem is, mielőtt esetleg meggondolja és mégse adja ide. Sanyi sorsa ezzel meg volt pecsételve.

XX.

Július 9.

Élek! Élek! Megmenekültem… Hajszálon dőlt el minden… A halálos küzdelem vele, a vízzel és a hajóval. Minden egészen másképpen történt, mint ahogy elképzeltem. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen későn vett lélegzet, pillanatokon múlt, borzalmas élet-halál harcot jelentő pillanatokon, hogy most itt vagyok… Itt a szobámban. Éjjel van, fél kettő. Odakint vihar kezdődik, a szél rázza a jegenyéket, úgy zúgnak, olyan furcsán, rettenetes ezt a zúgást hallgatni. Gondosan bezártam az ajtómat, lehúztam az ablak redőnyeit, nem látszik ki, hogy világosság van nálam. Különben is, teljesen egyedül vagyok a házban. Egyedül… Csak a kis éjjeliszekrény lámpám ég, amellett írok most. Muszáj írnom. Kényszert érzek, rettenetes lelki kényszert, hogy leírjam, ami történt… Ha aztán leírtam, soha, soha többé nem akarok gondolni rá, nem akarok emlékezni, meg fogom próbálni kiradírozni az agyamból, mintha nem is történt volna… Tegnap július nyolcadikán, ott hagytam abba a napló írást, hogy már átmentem Ferdinánd bácsihoz és kölcsön kértem tőle a messzelátót. A strandtáskába, legalul már benne volt az a nagy kő, fölé egy törülközőt tettem, ez teljesen eltakarta. Egy üveg napolajat és a messzelátót tettein a tetejére. A

cipzárat nem tudtam becsukni, ez egy régi táska volt, anyu hozta egyszer Olaszországból. Rá is volt írva megfakult betűkkel: A rivederci Nápolyi Persze ezt a nászútról hozták… Milyen kegyetlen, ostoba tréfája a Sorsnak, hogy pont ezzel a táskával indul az utolsó útjára… A rivederci Nápoly… Tíz óra felé megjött Bagyikné. Engem kérdezgetett, hogy mit csináljon, mi hol van, rettenetesen idegesített. Ha soha az életemben nem kell nyugodtnak lennem, de most igen. Kértem az öreg nőt, hogy hagyjon engem olvasni, várja meg, hogy majd anyu lejön az emeletről és vele beszéljen meg mindent. Furcsa volt, hogy még ilyen későn, anyu fent volt a hálószobában. És milyen csend volt, nem hallottam se lépteket, se semmit. Hirtelen valami rémült előérzetem támadt, hogy már megtörtént… Már elkéstem a megelőzéssel, már késő… Sanyi ma éjjel beadta neki az altatót, a többszörös adagot, a halálos dózist… Felrohantam az emeletre. Bekopogtam az ajtajukon. Anyu szólt ki, – mi az? Mi van?… Anyum, drága édes anyum, hála Istennek, csak képzelődtem, még nem késtem el, még nem, még hallom a drága hangját… Megpróbáltam uralkodni magamon, hogy a világért se vegyen észre semmit. – Bagyikné van itt! Mit kezdjek vele? – Jövök már, rögtön lejövök!… Pár perc múlva már lent volt. Az ujját a szájára téve, jelezte, hogy ne beszéljünk hangosan. Bagyiknénak olyan sipító hangja volt. – Jaj édes nagyság, röstellem, hogy miattam kell korán felkelni, de ez csak először van, máskor már tudok mindent 1 – Semmi baj Bagyikné, csak beszéljünk halkan, az uram még alszik!

Most hozzám fordult anyu. – Sanyi nagyon későn jött haza Siófokról. Az áldott jó szíve miatti Ugyanis nem merte a földvári titkárt hazaengedni, féltette, mert túlsókat ivott. Hát inkább ő vitte haza Földvárra, erre aztán ráment az éjszaka… Mit szólhattam erre. Semmit. Alizzal töltötte az éjszakát, biztosan tervezgették az esküvőt… – Jó, hogy én nem mentem be vele, – folytatta anyu. – Utálom nézni, ha valaki berúg… Az olyan nagyszerű Sanyiban, hogy olyan mértékletes. Soha nem iszik többet, mint amit elbír. – Az én férjem egy részeges disznói – jegyezte meg Bagyikné. – Ezért kell nekem dolgozni, mert italra költi, amit keres. Egy tisztességes férfi, az eltarcsa a feleségit, ott kezdődik a becsület! Ránéztem anyura. Vajon tükröződik-e valami az arcán, vajon egyáltalán eszébe jut erről, hogy Sanyi egyáltalán nem dolgozik, csak eltartatja magát…. Nem. Anyu erre egyáltalán nem gondol, már úgy beleélte magát ebbe a helyzetbe, ez egészen természetes neki. Ő dolgozik, Sanyi vitorlázik. De ma fog utoljára vitorlázni… Fél tizenkettő lehetett, mikor Sanyi végre lejött. Álmos képe volt. Azonnal nekilátott reggelizni. Remek étvágya volt mint mindég. Anyu ott ült mellette és egymás után kente neki a császár zsemlékre a vajat, arra szalámit rakott. Hatalmas zöld paprikákat evett hozzá és rántottát is. Ezt már Bagyikné hozta be. – A fiatalúr nem eszik? – érdeklődött Bagyikné. – Nincs most étvágyam… – Csak egyél, – mondta Sanyi. – Ki tudja mikor jövünk vissza!… Ki tudja… gondoltam. Izgatott voltam és türelmetlen. Képtelen lettem volna egyetlen falatot is lenyelni. Ahogy elindultunk a hajó felé és mentem Sanyi

mögött, a strandtáskával, hirtelen olyan nevetségesnek tűnt fel a tervem. Olyan kivihetetlennek… Hogy én?… Én aki itt sántikálok mögötte, mert most nincs rajtam az ortopéd cipőm, a hajóra nem vehettem fel, ahogy húzom a merev térdemet, hogy én akarom ezt a nagy izomembert legyőzni, én, a vézna nyomorék… Mentem utána engedelmesen, ő vitte a vállán az evezőket, egyszerre csak hátrafordult és kikapta a kezemből a táskát. – Add csak ide, te ne cipelj semmit! Mielőtt ellenkezhettem volna, a táska már az ő kezében volt. – Mi az Isten haragja van ebbe, hogy ilyen nehéz?… – A messzelátó, meg mindenféle… – mondtam halálra rémülve. – Minek a messzelátó? – Csak… – Csodálom, hogy az öreg ideadta! Anyu is lejött a vízhez. Bagyikné a nyomában. – Mikor tetszenek megjönni? Mert paprikás csirke lesz! – Nem tudom előre! Majd meglátjuk, ha jó szelünk van, nem sietünk vissza! Anyu még utánunk szólt. – Vigyázzatok! Egonkám gondosan kend be magad, nehogy nagyon leégj! És ha beugrótok a vízbe, az Istenért vigyázzatok! Ha valahol sziklás a talaj, beüthetitek a fejeteket! Ezt jó volt, hogy mondta… És jó volt, hogy Bagyikné is hallotta… Már fent voltunk a hajón. Sanyi letette a táskát és azonnal hozzálátott a vitorlák szereléséhez.

– Segítsek? – kérdeztem. – Csak hagyd! Ülj le a hajó farában, majd te fogsz kormányozni! Engedelmesen leültem. A táska most előttem volt, a kezem ügyében, ha majd kell… – Jó szelünk van! Déli szél! Elindultunk. Sanyi leengedte a schwertet. Közben magyarázott, csupa szakkifejezést mondott, amiket úgysem értettem. De ha értettem volna, akkor se tudtam volna most figyelni rá. Magamat figyeltem, hogy milyen izgatott vagyok, hogy remeg a kezem, hogy félek. Nem fogom merni megcsinálni… Nem fogom merni… Siklottunk a vízen, szinte repültünk. Már jó messze voltunk a parttól, mikor Sanyi megkérdezte, hogy nincs-e kedvem beugorni és úszni. – Nincs… – Pedig itt jó a víz, már nincs hínár, – mondta rábeszélően. Ugorj be! – Most kentem be magam olajjal… – mondtam. Közben éreztem, hogy elsápadok. Valami rettenetes gyanúm támadt, hogy ő ugyanazt tervezi, amit én… Ugyanazt, csak neki nem is kell hozzá, egy súlyos kő. Neki nem kell semmi, ő olyan erős, elbír velem. Megrémültem. Ezért jött ki velem vitorlázni, csakis ezért… Én is az útjában lennék, nemcsak anyu… Engem is el kell némítani, eltenni az útból, mit kezdjen az Ács Edina nyomorék fiával, ha már a gyönyörű Aliz lesz a felesége… A gyászévet meg sem várja… – Na nem ugrasz be? – Nem… Sanyi most otthagyta a kötelet és hirtelen odalépett hozzám. Lehajolt és benyúlt a táskába.

Elhűlve néztem, ahogy benyúl, csak egyetlen mozdulat, ha kiveszi a törülközőt, meglátja a követ… De csak a messzelátót vette ki. A szeméhez emelte és körülnézett vele. Persze arra kíváncsi, hogy van-e a közelben hajó. Nézelődött, jobbra, balra. Egy vitorlás közeledett most Siófok felől. Szabad szemmel is lehetett látni. – Remek ez a távcső! – mondta Sanyi. – Remek! – Mit látsz? – kérdeztem. – Semmi érdekeset. Csak az remek, hogy ilyen éles. Például abban a hajóban egy kövér férfi van és két csúnya nő. – Azt is látod innen, hogy csúnyák? – Persze hogy látom! És azt is, hogy a kövérnek fogalma sincs a vitorlázásról. – Elég gyorsan jönnek! – Az nem jelent semmit! Jó szelet fogott ki, de lehetetlenül kezeli a hajót! Biztos csak bérelte, vagy kölcsönkapta. Vannak pofák, akik azt hiszik, ha beülnek egy hajóba, rángatják a köteleket, az már vitorlázás! – Nem lehet mindenki bajnok… – jegyeztem meg, akaratlanul is gúnyosan. Sanyi most már az eget kémlelte. – Húznak a vadkacsák, lehet hogy vihart kapunk! – Most? – Nem. Most még nem. Szabad szemmel nem is látni őket, még olyan messze vannak. Tényleg jó dolog ez a látcső, én is veszek egyet. Nekem az öreg Ferdinánd nem adta volna kölcsön. – Miért nem?

– Nem kedvel engem, pedig mindég udvarias vagyok vele. De van az ilyen vén emberekben egy ösztönös ellenszenv. Mindenki ellen, aki fiatal, aki tele van tervekkel… Neki már nem sok van hátra, nincs mit tervezni… Most ránéztem Sanyira. Fogalma sem lehetett róla, hogy belelátok a terveibe… És fogalma se lehetett, hogy meg fogom akadályozni… Nem hagyom, hogy megölje az anyámat. Akármilyen hidegvérűen, ügyesen eszelte ki a tervét, a vörös bestiával együtt, vagy talán nélküle, nem fog sikerülni. Nem… Ha semmi értelme se volt eddig az életemnek, ha egyáltalán hiábavaló volt, hogy megszülettem, most olyat fogok tenni, ami valamit jelent. Megmentem Ács Edinát. Függetlenül, hogy az anyám. Megmentem egy aljas gyilkostól. Az hogy én gyilkossá válok, mellékes… A háborúban, minden katona gyilkos. Mindenki, aki a frontra megy, vagy felül egy bombázó gépre. Kénytelen ölni. Ez a kötelessége… Nekem meg ez. – Úszom egyet! – mondta Sanyi és máris beugrott a vízbe. Nagy ívvel ugrott fejest. Utána néztem, elég messzire elúszott. Mikor visszajön, mikor fel akar kapaszkodni a csónak oldalán, akkor kellene… Így képzeltem el, mert ez volt az egyetlen lehetőség. De a siófoki csónak rohamosan közeledett, perceken belül ideérnek. Sanyi elég sokáig úszkált. Mikor visszajött, pontosan megfigyeltem minden mozdulatát. A két kezét feltette a csónak peremére. Erősen megkapaszkodott, azután egyetlen mozdulattal felhúzódzkodott, csak a karizmaival. A következő már csak egy lendület volt, amivel átdobta magát a csónakba.

Megrázta a vizes haját. – Nagyon finom a vízi! Csodálom, hogy nem mész be! A siófoki vitorlás már egész közel volt. Nincs mitől félnem… Most nem merhet semmit. Mint ahogy én sem mernék… Beugrottam a vízbe. Kellemesen hideg volt a víz, ahogy a naptól forró bőrömet érintette, mintha millió kis hideg tű szurkálna olyan érzés volt. Pár tempót úsztam csak, mikor megrémültem. Hátha belenyúl a táskába? Benyúl, mert kell neki a napolaj, vagy törülköző és meglátja, hogy a nagy kő van benne… Máris visszafordultam. Sanyi a fedélzeten állt és integetett a másik csónaknak. – Ismerősök? – kérdeztem. – Nem. De ez szokás. Kint a vízen, az emberek barátságosak egymáshoz. Ha valami történik, segítik egymást… – Mi történhet? – Felborulhat egy hajó, vagy akármi… Mialatt ezt mondta, figyeltem az arcát. Valami szokatlan kifejezés volt rajta és a hangja is… Igen, a hangja is más volt. Mintha rejtett fenyegetés lett volna benne. Persze lehet, hogy csak képzelődöm. Az a tudat, hogy most teljesen a hatalmában vagyok, hogy ketten vagyunk itt kint a víz közepén és ha ez a siófoki csónak eltávolodik, senki, de senki se lát minket. Ferdinánd bácsi se, hiszen itt a messzelátója. Ezt nem kellett volna megmondanom, de mikor elindultunk, még nem sejtettem, hogy ő is… Hogy ő ugyanazzal a tervvel indul, mint én… Felhúzódzkodtam a csónak oldalán. A karizmaim nekem is erősek. De mikor át akartam magam dobni, ügyetlen voltam és visszacsúsztam a vízbe. – Segítsek? – kérdezte Sanyi. Intettem, hogy nem. Most megfeszítettem a karjaimat és nagyobb lendületet

vettem. Ezúttal sikerült. Bent voltam a csónakban. Leültem a kormányhoz. Sanyi előttem állt. Pontosan a lába mellett volt a strandtáska. Ha odébb akarja lökni, észreveszi, hogy még mindég milyen nehéz. Pedig már nincs benne a messzelátó. Mi történik, ha észreveszi?… Furcsa félelmet kezdtem érezni, miközben azt figyeltem, hogy a siófoki vitorlás milyen hihetetlen tempóban távolodik tőlünk. Ellenkező irányba mentek és mi is elég gyorsan siklottunk. Sanyi egyszerre csak megszólalt. Túlzott könnyedséggel, mintha csak mellékesen jutna eszébe, megkérdezte: – Mond csak, nem udvarolsz te egy Ibolya vagy Ildikó nevű lánynak?… – Én?… – Igen, tel Ildikó vagy Ibolya, nem emlékszem pontosan mit mondtak… – Ki mondta? – Egyik barátom, tegnap Siófokon… Hogy a rokona, ez az Ibolya, egy ilyenféle fiúval jár, mint te… – Ilyenféle mint én? Mond úgy, hogy egy sánta fiúval! Gondolod, hogy én vagyok az egyetlen sánta fiú a világon?… – Szóval nem ismered ezt az Ibolyát? Vagy Ildikót? – Nem!… Sanyi fürkészve nézett rám. Kicsit összehúzta a szemét. Hogy vérvörös lettem, hogy az arcomba szökött a vér, azt nem vehette észre, mert az erős naptól is piros voltam. – Sajnos csak kevés lányt ismerek… – tettem hozzá, hogy eltereljem a figyelmét. Nem bírtam elviselni a gyanakvó tekintetét.

Aliz tegnap este nyilván beszámolt neki az egész délutánjáról. És megemlíthette, hogy a cukrászdában összetalálkozott az unokatestvérének az udvarlójával. Sanyi erre féltékenyen kérdezhette, hogy milyen fiú, mire Aliz nevetve legyinthetett, hogy egy sánta… Még jó, hogy a nevemre nem emlékszik. Mert ha azt is megmondta volna, hogy Egon… Akkor most Sanyi biztos lenne benne, hogy én vagyok, mégis én… Hiába tagadom le. Akkor?… Akkor ezzel a vitorlással, ő csak nélkülem térhet vissza… Csakis! Ha ismerem Alizt, ha tudom, hogy menyasszony, ha tudom, hogy csak a feleség halálát kell kivárni… Sanyi tűnődve nézett maga elé. Pontosan beleláttam a gondolataiba, ő viszont nem is sejthette, hogy én mit gondolok… És azt sem sejthette, hogy el vagyok szánva. Én is… Nemcsak ő. A vitorlás most szinte repült velünk. A szél hirtelen megerősödött és az ég tele lett felhőkkel. A hullámok nagyobbak lettek, erősen kellett fognom a kormányt, annyira dűlt a hajó. Már percek óta nem beszéltünk és ez a szótlanság kezdett nyomasztóvá válni. Jobb lenne, ha akármit mondana, akármit… De miért hallgat így? Az arca most olyan kiismerhetetlen, ahogy itt áll az erős szélben, a szája körül egy olyan kegyetlen vonás van, ezt eddig nem is vettem észre. Persze, hogy kegyetlen, hiszen gyilkos. – Félsz?… – kérdezi most. A hangja mintha kaján lenne. – Félsz Egon?… – Miért félnék? – Mert jön a vihar! És elég messze kint vagyunk… – Hát forduljunk vissza!

– Eszembe sincs! Vérbeli vitorlásnak ez az élvezet! A Balaton kellős közepén voltunk. Sehol nem látszott a part, csak gomolygó sötét felhők, a nap már teljesen eltűnt. Sohase hittem, hogy ilyen hirtelen megváltozhat az idő. Sanyi biztosan tudta előre. Számított is erre. Mintha kötekedni akarna most, azt mondja, hogy ilyenkor legjobb a víz. Most kellene úszni, mikor hullámok vannak. Nagyszerű ilyenkor!… – Nincs kedved megpróbálni? – kérdezi. – Nincs… Ha nem ugrom be magamtól, be fog lökni. Aztán itt hagy. Kiúszni nem tudok ilyen messziről… Ez lehetett a terve anyuval is, de most megváltoztatta… Ha én ma belefúlok a Balatonba, anyu holnap nem megy vitorlázni, hanem bánatában beveszi az altatót. Mindet… Elvégre egyetlen gyereke vagyok, ilyesmi elképzelhető, mindenki elhiszi. És akkor Sanyi mindkettőnktől megszabadult… Senki se lesz az útjában. Hogy mondta tegnap Aliz?… Még át kell hidalni néhány akadályt, ami késlelteti az esküvőt… Sanyi át fogja hidalni. Olyan egyszerű… Sokkal egyszerűbb, mint a gázcsövet felrobbantani. Itt a Balaton, itt a vihar… – Gyáva kölyök vagy Egon! Megvetéssel mondja, olyan csúfondáros hangon, ahogy még soha nem mert hozzám szólni. Most már mer. Most már mindegy… Az arcomba fut a vér. Talán mert érzem, hogy tényleg gyáva vagyok. Gyönge is vagyok. Nyomorék vagyok. Nem tudom megvédeni anyut, nem tudok tenni semmit… Hiába határoztam el, ő fog győzni, ő és Aliz… Eltávolítják az akadályt, anyut és

engem is. Boldogok lesznek, vígan fognak élni. Ők a szépek, a diadalmasak… Anyu már nem szép, már nem fiatal, ő csak útban volt. Én a nyomorék, gyáva kölyök, én is… Felnéztem az égre. Ott, ott a sötét szürke felhők mögött, nagyon magasan fent, ott van az Isten… – Nézz le most rám, nézz le a magasságos égből, tekints le rám és segíts meg! Adj erőt, tégy csodát!… Nem magamért könyörgöm, én nem vagyok fontos, de anyuért! Ő mindég csak jó volt, vallásos is volt, gyönyörű szobrokat alkotott, Madonnákat és Jézuskákat, egy bűne volt csak, hogy ezt az embert szerette… Ezt az embert, aki meg akarja ölni. Most felvillant bennem a három nap előtti kép, ahogy szegény Juliska temetésén a nyitott sír fölé hajoltam, hogy egy rögöt dobjak rá és… És az volt az érzésem, hogy anyu fekszik ott. Ő fekszik a sírgödörben, őt eresztették le a hevederekkel, négy méter mélységbe, őt… De anyu mellettem állt, kicsi édes, drága anyum. Meg akarom menteni őt, meg kell mentenem, kell, kell! Ez a rongy fráter nem pusztíthatja el őt… – Húzd balra a kormányt! Balra! De ügyetlen vagy! Engedelmesen meghúztam, ő parancsol, én engedelmeskedem. A következő percben beugrott a vízbe. Hatalmas lendülettel ugrott, szinte megbillent a csónak. Most. Most kell megtennem… Kivettem a követ a strandtáskából. Remegett közben a kezem, annyira remegett, hogy tudtam nem lesz erőm hozzá. Nem fogom tudni megtenni… Zúgott a fülem a rémülettől, ugyanúgy zúgott, mint most, odakint a jegenyék

zúgnak. Hogy aztán mi történt, arra nem emlékszem pontosan. Valami ködös kábulaton át látom most magamat és látom őt is… Visszaúszott a csónakhoz. Akkor még a kormánynál ültem. Mikor megkapaszkodott, mikor feltette a két kezét a csónak peremére, akkor… A remegésem elmúlt, hihetetlen erőt éreztem, egyetlen pillanatra csak. Amíg felragadtam a követ s amíg lesújtottam vele. Sohasem hittem, hogy ilyen erőm van. Soha. Sanyi felüvöltött. A két keze elengedte a csónakot. A következő pillanatban megtántorodtam, elvesztettem az egyensúlyomat és beestem a vízbe. Ráestem Sanyira. Ő belém kapaszkodott, elkapta a lábamat. Kétségbeesett szorítással húzott, húzott és én nem tudtam védekezni. Nem tudtam semmit. Véres csík úszott a víz tetején, az ő vére. Kapálódzott, felbukkant a feje, egy eltorzult, kíntól eltorzult arc, rám bámult kimeredt szemekkel, a száján buborékokban jött a vér. Már elhagyott az erőm. Görcsösen szorította a lábamat, a bokám felett. A béna lábam volt ez. Különben el tudtam volna rúgni, egyetlen mozdulattal, de így nem tudtam. Mind a ketten elmerültünk. Már fulladoztam, már éreztem, hogy mindennek vége… Sanyi már nem is kapálódzott, már nem. Csak a szorítása volt erős, mint egy bilincs. Mélyen lent voltunk, láttam a hínárokat, mindenféle kagylókat, kis fürge halakat, itt sok méter mély a Balaton. A tüdőm szinte szétrepedt már. Aztán valahogy mégis felküzdöttem magam, fel, csak hadonászva, össze-vissza, az egyik lábamat ő húzta vissza a mélybe. Ő már nem élt. Ő már olyan sokáig volt a víz alatt. Lehet, hogy egy halott

szorítása ilyen erős. Nem tudtam. Egyáltalán nem tudtam semmit… önkívületben voltam. Később mikor már éreztem, hogy csak a hínár csavarodik a bokáimra, nem ő húz vissza, akkor kezdtem el úszni. A víz véres volt. Ahogy úsztam, a vörös csík úszott utánam. A hajó, az közben már messzire volt. Olyan messze, hogy nem is reméltem, hogy utolérhetem. Halálosan gyönge voltam most már, fulladozva úsztam, néha egy nagyobb hullám belecsapott az arcomba. Nem emlékszem, hogy ez meddig tartott. Végtelennek tűnt… És végtelen volt a véres csík is, követett, jött utánam. Közben kisütött a nap. Arany fények villództak a vízen, de azok is vörössé váltak, a vértől… Minden vérszínű volt, minden, minden… A hajó is, a fehér vitorlák is, mintha vörösek lettek volna. És olyan távol voltak, egyre távolabb. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig úsztam, mennyi idő telt el azóta, hogy kiszabadultam az ő szorításából… Hogy jutottam vissza a hajóra és aztán, hogy zuhantam végig a hajó padlóján. Nem kormányoztam, nem nyúltam a kötelekhez, csak feküdtem. Nem tudtam gondolkozni, még nem is döbbentem rá, hogy mi történt… Megöltem Sanyit. Megmentettem anyut… A fekete felhők már eltűntek, már megint kék volt az ég. Olyan kék volt, mint anyu szeme… Édes, kicsi anyum, mégis mi győztünk. A nyomorék fiad meg tudott menteni téged… Nem lesz esküvő Aliz! Nem leszi Az öreg, haldokló feleség csak mese volt, de a

mese véget ért. Bennem is véget ért valami. A gyűlölet, amit éreztem, ami szinte szétfeszített, most megszűnt. Már nem éreztem semmit, csak azt a furcsa zúgást a füleimben. Most a jegenyék zúgnak. Egyedül vagyok a villában. Anyut bevitték a siófoki kórházba. Édes kis anyum, szegény kis anyum, hogy szerette ezt az embert. Elájult, mikor megtudta, hogy odaveszett. – Hol van Sanyi? – kérdezte mikor visszajöttem. Ott várt a verandán, virágos kerti ruhában, vidám mosollyal. Ezt a vidám mosolyt, vajon mikor láthatom rajta újra? Mikor?… Borzalmas volt látni az arcát, mikor megmondtam… – Sanyi beugrott a vízbe, fejest ugrott és… És eltűnt. Nem bukkant többé fel… Anyu csak nézett rám. Először fel sem fogta, amit mondtam. – Nem igaz, nem, nem, nem!… A sikoltása olyan éles volt, mint egy nagyon hegyes kés, amely egyenesen a szívembe vág. Még megkapaszkodott a veranda ajtajában, még suttogott valamit, de már nem értettem, hogy mit, aztán ájultan hátra tántorodott. Még el tudtam kapni, hogy ne essen a padlóra, hogy ne történjék semmi baja. Ahogy a karjaimban tartottam, ahogy felemeltem, hogy bevigyem a szobába, olyan súlytalan volt, olyan könnyű, szegény kicsi anyum… Most a siófoki kórházban fekszik, elkábítva az injekcióktól. Bent voltam nála, de csak rövid ideig. Egy külön szobában van, apáca ül az ágya mellett. A főorvos azt mondta nekem, ne zavarjam…

A főorvos arca, most teljesen elmosódott bennem, a többi arc is, mindenki. Emberek, akik bámultak rám, akik érdeklődnek, akik faggatnak… – Hogy történt? – Hol történt? – Miért történt? – Miért?… Csak ugyanazt válaszolom, ugyanazt mindenkinek. A rendőrtisztnek is, aki kihallgatott. Térképet tett le elém, a Balaton pontos térképét… – Körülbelül hol voltak? Próbáljon emlékezni! Csak nézek a rendőrtisztre tanácstalanul. Nem mondhatom meg, hogy a víz közepén voltunk, mert ha kiveti a víz, a fején ott a seb… Ha kiveti a víz… Ettől rettegek, ettől félek. Rendőrmotorosok pásztázzák a Balatont, keresik, kutatják. A Yacht clubból a barátai is, mind önként kimentek a hajóikkal. Az idősebb rendőrkapitánynak jut eszébe a kérdés, amire már úgy vártam. – Nem volt sziklás a talaj, ahol beugrott a Tomka úr? – De azt hiszem, igen. – Tehát közel voltak a parthoz? – Eléggé… – Melyik parthoz? Próbáljon emlékezni! – Nem tudom… Nem emlékszem… A rendőrtiszt csak csóválja a fejét. A másik jegyzeteket készít.

Fülledt, áporodott szagú irodában vagyunk, rettenetesen meleg van. Szédülök és rosszullét környékez. A homlokomon kiüt a hideg veríték… – Ne haragudjon, hogy ide fárasztottuk! – mondja a kapitány, – de ez elkerülhetetlen volt. Rettenetes ez a tragédia… – teszi hozzá. Részvéttel néz rám, igen biztos, hogy részvéttel és nem gyanakodva. Senki se gyanakszik… Senki, senki… A révkapitányságról visszamegyek a kórházba. Szeretnék bemenni anyuhoz, de most nem engednek be. Csak ülök kint a folyosón, céltalanul ülök és várom, hogy mégis beengedjenek hozzá. Apácákat látok, orvosokat jönni, menni fehér köpenyben, fiatal nevetgélő ápolónőket. Most eszembe jut Margit… Hihetetlenül régnek tűnik és olyan valószínűtlennek, hogy egyszer boldog is voltam. Boldog… Mintha nem is én lennék az… A szerelemtől szédült kis diák, aki megkóstolta a boldogságot. Aki féltékenyen leskelődött ott a pesti kórház folyosóján… Az is elmúlt. Minden elmúlt… öltem. Ezentúl ezzel a tudattal kell élnem. Minden arcban, ha valaki rám néz, valami gyanakvó kifejezést fogok látni… Minden hangban, különös hangsúlyt, ha a tragédiáról kérdeznek… Zúg a fejem, zúg a fülem, borzasztóan érzem magam. – Menjen haza Egon, pihenjen kisfiam! – mondja az öreg apáca. – Magának most pihenni kell… Ilyen megpróbáltatást nem könnyű elviselni! – Nem könnyű… – mondom utána gépiesen. – A mi Urunk Jézustól kell meríteni a példát…

Nem tudom meddig voltam a kórházban, valahonnan ételszag jött és ez még jobban elkábított. Az órák egymásba folytak, a délutánból este lett, felgyújtották a lámpákat is, még mindég ott ültem és vártam. Mire várok?… Anyuhoz nem lehet bemenni, majd csak holnap. Egy mellék kijáraton mentem ki a kórház épületéből, mert valaki figyelmeztetett, hogy újságírók várnak rám. Taxival mentem ki Széplakra. Furcsa volt, hogy sötét és néma a villa, hogy anyu nem áll a verandán, hogy nem szól a rádió. Bementem a szobámba és végigdőltem az ágyamon. Nem akartam gondolkozni, aludni szerettem volna, hiszen olyan kimerült voltam, de nem tudtam. Az agyamban lázas gyorsasággal kergetődztek a gondolatok, lehetetlen elképzelések, hogy mi történhet most, mi lesz, ha kiveti a víz, mi lesz, ha mégis valahogy kiderül, elítélnek, felakasztanak, börtönbe tesznek, – Úristen, mi lesz akkor anyuval?… Minden gondolatom mélyén, ő volt. Anyu… Őérte tettem, amit tettem. Meg akartam menteni. Egyszerűen kiütöttem a fegyvert abból a kézből, amely ellen támadt… így kell felfognom, csakis így… Akkor inkább szembe tudok nézni magammal. Egyszerre csak felkeltem az ágyamról, képtelen voltam elviselni az egyedüllétet. Átmegyek Ferdinánd bácsihoz, visszaviszem neki a messzelátóját. A strandtáska ott volt az asztalon, nem maradt kint a hajóban. Nem tudom miért hatott rám, most olyan különösen az ostoba felirat rajta: A rivederci Nápoly… Kivettem a messzelátót és átmentem a szomszédba. A verandán ott ült a házvezetőnő és kézimunkázott. Mikor beléptem, letette a hímzést és rám bámult. – Jaj Istenem, fiatalúri Ilyen szerencsétlenség! Micsoda szép ember volt!… – Itthon van Ferdinánd bácsi? – kérdeztem, hogy megakadályozzam a további szózuhatagot.

– Itthon van a tábornok úr, de már lefeküdt. Nem jól van, azt hiszem a köszvény kínozza megint… – Gondolja, hogy már alszik? – Megnézhetem, tessék várni… Míg a házvezetőnő bement, jutott eszembe, hogy tényleg valami baja lehet az öregnek, mert egész nap nem láttam. Mikor a mentőautó jött anyuért, akkor se jött át. Furcsa… – Tessék bemenni fiatalúr! A tábornok úr még ébren van, csak olvasott az ágyban. Bementem. Ferdinánd bácsi egy zöldernyős éjszakai lámpa fényében, szinte zöldesnek látszott. Magasra felpolcolt párnák voltak a háta mögött, a paplanon egy könyv. Különös volt, hogy olyan kifejezéstelen arccal néz rám. Lehet, hogy a zöld világítás tette. – Borzasztó tragédia… Borzasztó… Ezt mondta, de a hangja is színtelen volt, teljesen monoton. – Visszahoztam a messzelátót Ferdinánd bácsi!… Az öreg rám nézett. Most egészen különös volt a tekintete. – Köszönöm fiacskám, de megtarthatod magadnak! Van nekem már egy újabb, jobb is és sokkal élesebb…

XXI.

Július 18.

Meg kell semmisítenem ezt a naplót. Bizonyíték ellenem, a saját kezemmel megírt vallomás… A saját halálos ítéletem. Akármi történhet velem, nem vagyok otthon, bemennek a szobámba és megtalálhatják. Nem megoldás, hogy elzárom az íróasztalom fiókjába. Anyu is bejött a múltkor, elfogytak a borítékjai és nézelődött az íróasztalomon. – Ebbe a fiókba sincs? – kérdezte. Pontosan abban a fiókban volt a napló… Nem, nem kockáztathatom meg, el kell tüntetnem ezt a naplót. Ma írok utoljára. Éjfél van. Nem akarok még lefeküdni, úgyse tudnék elaludni. És ha alszom, akkor jönnek az álmok… Kusza, zavaros, lidércnyomásos álmok. Úgy félek az álmoktól… Mindég a vizet látom, a végtelen vizet és a véres csíkot, ahogy húzódik a vízen, ahogy utolér… Nincs menekvés, nincs. A véres esik a nyomomban van… Fel szoktam riadni, rémülten és hideg verítékkel a homlokomon. Róla is álmodtam egyszer, az volt a legborzasztóbb. Küzdöttem vele, de nem a lábamat kapta el, hanem a torkomat és úgy húzott le a víz alá. Álmomban is láttam a nagy kagylókat, a furcsa formájú hínárokat a Balaton

fenekén, mélyen lent és őt is, őt… Fulladozva ébredtem, a torkomban még éreztem a szorítását, alig kaptam levegőt. Ez azon az éjszakán volt, amikor a holttestét kivetette a víz. Halászok találták meg, Almádi közelében, a sziklás parton. Másnap tele voltak az újságok és a rádió is bemondta. Megállapították, hogy ugrás közben rettenetes erővel beverte a fejét egy kőbe. Rettenetes erővel?… Zsibbadt gyöngeséget éreztem most a karomban, nem is értem, honnan volt akkor a rettenetes erőm… Az egész testem el volt zsibbadva, rengeteg nyugtatót vettem be, ezeket ott találtam anyu hálószobájában. Több doboz is volt belőle, Sanyi fiókjában is. Furcsa nyugalom volt bennem, szinte egykedvűen válaszoltam a rendőrtanácsosnak, aki most kihallgatott. Ez már egy magasabb rangú, főnökféle volt. De ez is elnézést kért, hogy befárasztott a hivatalába. Miután megtalálták a holttestet, szükséges formaság, hogy ismét felvegyenek egy jegyzőkönyvet. Megint letették elém azt az átkozott térképet, hogy mégis próbáljak emlékezni, hol voltunk, mikor a Sanyi beugrott. Bizonytalanul mutattam rá egy pontra. – Körülbelül itt… – Akkor helyes a teóriám! – mondta felcsillanó szemekkel a rendőrtanácsos. – Ugyanezt állapítottam meg én, ez a feltevésem, a vihar ezért vetette ki éppen Almádinál. – Még szűkség van rám? – kérdeztem. – Nincs. Aláírjuk a jegyzőkönyvet és ezzel a tragédiának ez a része le is zárult.

Ez a része… De itt van anyu… Közel a megőrüléshez a fájdalmában. És az újságok még kiszínezik a drámát, az első oldalon csak az Ács Edina képe van, ahogy elájul, ahogy összerogy a temetésen. „Ács Edina a tragédiák asszonya” – írja az egyik újság, az első férje autóbaleset áldozata, a második a vitorla sporté… A temetésen ott volt a sportszövetség, a yacht club tagjai, mind nagy beszédeket mondtak, még filmfelvétel is készült, amit a híradóban fognak adni. Vagy már adnak is, hiszen egy hete a temetésnek. Itt volt Pesten a temetés, a holttestet felszállították Pestre. Anyu akarta így… – Közel akarok lenni hozzá, hogy minden nap kimehessek a sírjához… Minden nap… Nem tudom, hogy az édesapám sírjához is kiment-e minden nap. Nem tudom, mert hiszen én akkor kórházban feküdtem. – Kísérjelek el? – kérdeztem tegnap, mikor láttam, hogy felteszi a fekete hosszú fátyolos kalapot és indul. – Nem Egonkám, te ne gyere. Egyedül akarok lenni vele… A kertünk olyan, mintha letarolta volna a vihar. Egyetlen rózsa sincs, anyu mindet levágta, mindet kivitte a sírhoz. Sanyi ezeket a rózsákat szerette, ezeket és nem amit a virágüzletekből küldenek… Szegény kicsi anyum, mit tudja ő, hogy Sanyi mit szeretett. És kit szeretett?… Alizra nem akartam gondolni ezekben a napokban. Nem akartam, de mégis folyton az eszemben volt. Féltem tőle… Ma délelőtt megszólalt a telefon. Véletlen volt, hogy én vettem fel a kagylót. Van most egy új házvezetőnő nálunk, csendes, halk szavú, intelligens nő, ez

szokta felvenni a telefont. Mindenkit elutasít, mindenkinek megmondja, hogy a művésznő nem fogad senkit, se újságírót, se ismerősöket. Ildikó telefonált. Úgy meg voltam lepve, mikor meghallottam a hangját, hogy nem is tudtam mit mondjak neki. Olyan jó érzés volt, hirtelen furcsa melegség támadt a szívemben, egy pillanatra kizökkentem ebből a borzalomból, ami olyan nyomasztóan rám nehezedett. – Ildikó édesem! Örülök, hogy felhívtál!… – Tényleg örülsz? Nem zavarlak? – Nem, nem, dehogy is… – Köszönöm a szép lapot, amit Siófokról küldtél. Ezt gúnyosan mondta, mert persze nem küldtem neki semmiféle lapot. De hát mikor küldtem volna abban a lelkiállapotban, amiben voltam… – Nézd Ildikó, ezért nem haragudhatsz! Elhiheted, hogy írtam volna neked, de nálunk egy szerencsétlenség történt… – Tudok róla! Olvasok újságot! Különös hangsúllyal mondta ezt. És a legkülönösebb az volt, ami most jutott az eszembe. Hogy én soha se említettem neki, hogy az Ács Edina fia vagyok. – Megnémultál Egon?… – Nem, csak nem értek valamit… – Mit nem értesz? Az újságokban a te neved is szerepelt, sőt a képed is benne volt. Így jöttem rá, hogy a híres szobrásznő a mamád… Miért nem mondtad ezt nekem? És mikor ott voltam a villában, miért nem mutattad meg a műtermet? A szobrokat? – Nem azért hívtalak akkor, Ildikó… – Hát tényleg nem…

Most erőltetetten nevetett. Sehogy se tetszett nekem ez a nevetés és úgy éreztem, jobb ha most nem is beszélgetünk tovább. Lehet, hogy bennem van a hiba, túl érzékeny vagyok, minden bánt, minden rosszul hat rám. – Találkoznunk kell Egon! Fontos mondanivalóm van! – Mond meg! – Telefonon nem lehet… Isten őrizz! – Miről van szó? – Majd megtudod… Életbevágó… Idegesség fogott el. Valami bizonytalan rossz előérzet… Azonnal tudni akartam, mi az az életbevágó dolog… De vigyáztam, hogy ő ne vegye észre, ne is sejtse, hogy komolyan veszem… – Találkozhatunk Ildikó! Örülök, hogy újra láthatnak! – A Duna-korzó kávéházban, ötkor? – Az nem jó… – mondtam. – Túl zajos hely és tele van újságírókkal. Még képesek megint meginterjúvolni. – Hát mi lenne, ha kimennék hozzád a Rózsadombra?… – Nem, azt nem lehet! Semmi esetre se! – Jól van! Nem akarok tolakodni! Csak csodálom, hogy most így tiltakozol, hogy kijöjjek… Azon a vasárnap délután nem ellenezted a látogatásomat, sőt… – Ildikó drágám, az más volt. Akkor egyedül voltam itthon. – Értem…Ezen nincs mit magyarázni… – De úgy látszik nem érted! Anyám most olyan idegállapotban van, hogy nem jöhet ide senki. A kapunk be van zárva, anyám teljesen el akarja magát vágni a külvilágtól. Még rokonokat sem akar látni. Majd ha elmúlt ez az időszak, majd akkor… – Hát te gyere fel hozzám!

– És Janka néni? – Nincs itthon, most nyaral. Egyedül leszünk… – Jövök Ildikó! Jövök édesem… Még megbeszéltük, hogy négyre ott leszek. Ma nincs dolga délután, az ügyvédi irodában. Pont négyre fog várni. Forró, fülledt júliusi délután volt. Nehezen kaptam taxit, de semmiképp se akartam autóbusszal menni. Leírhatatlanul ideges voltam… Már túl akartam lenni azon, amit mondani fog. Lehet, hogy valami gyerekes marhaság, de lehet hogy nem… Azt mondja, – életbevágó… Ha Alizzal van kapcsolatban, akkor talán tényleg az… Nyugodtnak kell maradnom, bármit mond is Ildikó… Persze ezt elhatározza az ember, de nem biztos, hogy sikerül. Nyitott taxival mentem és egész úton tűzött rám a nap. Rettenetes meleg volt. Éreztem ahogy a selyeming rátapad a hátamra. Csak törülgettem a homlokomat, már egészen átvizesedett a zsebkendőm. – Átkozott egy meleg ez! – mondta a sofőr. – Ilyenkor az okos, aki a Balatonban lubickol! A Balaton volt a bűvös szó, amit most nem szabadott volna előttem kiejteni. Nekem nem a csodaszép tavat jelentette, hanem a halált, a rémületet, a kivetett holttestet, a lidércnyomást… Végre odaértünk az Andrássy útra. Ildikó az ablakból integetett. Ahogy beléptem a hűvös előszobába, ahol a régi szekrényekből enyhe levendula szag áradt, ahogy megöleltem Ildikót, megszűnt a feszültség, már nem is voltam ideges, már biztos voltam, hogy Ildikó csak fontoskodott. – Janka néni nem jöhet haza! Gödöllőn van most és azonnal felhívom interurbán, hogy teljes biztonságban legyünk…

Míg ő telefonált, leültem a nagy ebédlő díványra, és néztem Ildikót. Olyan jó volt nézni. Olyan szép volt és olyan édes. Fehér pettyes pongyola volt rajta és valószínűleg semmi más. Tudtam, hogy pillanatokon belül a karjaimba zárhatom, az enyém lesz. Két percig tartott a beszélgetés. Különböző számlákról volt szó, meg valami kárpitosról, aztán Ildikó további jó nyaralást kívánt Janka néninek és letette a kagylót. Diadalmasan nézett rám. – Egyedül vagyunk… – Gyere közelebb, még meg se csókoltalak, – mondtam és szinte elfeledkeztem mindenről. – Szeretsz? – kérdezte. – Persze, hogy szeretlek! Úgyis tudod… Odajött hozzám a díványra. Bolondul és szomjasan csókolództunk, már nem is éreztem mást, csak vágyat, forró lüktető türelmetlen vágyat, remegve simogattam és kértem, vegye le a pongyoláját. Egyetlen mozdulattal ledobta magáról és most teljesen meztelen volt. Így simult hozzám, olyan odaadóan, olyan szelíden, mintha nem lett volna köztünk semmi félreértés. – Szeress, szeress, szeress!… Ezt suttogta lázasan és megint bevájta a körmeit a vállamba, sikoltott is, egészen magánkívül volt a gyönyör felfokozott pillanatában. Aztán hátrahanyatlott, szinte élettelenül, a széles dívány régi divatú karfájára. Lehunyt szemekkel feküdt és két nagy könnycsepp gördült le az arcán. – Te sírsz Ildikó?… Újabb könnycseppek jöttek és egyszerre csak kitört belőle a zokogás.

Nem értettem ezt a viselkedést. Először az a forró ölelés, minden gátlás nélküli odaadás és most egyszerre zokog… – Mi van veled Ildikó? Rám nézett. A könnyes tekintete, olyan kétségbeesett volt. Nagy kék gyerekszeme volt, mint egy babának. – Egon… Egonkám… Rettenetes amit megtudtam tegnap. Meg fogsz döbbenni, ha megmondom neked… – Mond meg! Essünk túl rajta! – Nem merem… Lehajtotta a fejét. Még mindég meztelen volt, most betakartam a fehér pongyolával. – Beszélj Ildikó! El voltam készülve a legrosszabbra… Úgy látszik az Aliz sejt valamit, vagy már tett is valamit ellenem. Ildikónak megmondta és most… – Egonkám, múlt héten kezdődött… Éppen aznap, mikor az újságban volt, a vitorla szerencsétlenség. Hogy Ács Edina férje belefúlt a Balatonba… – Mi kezdődött? – Rosszul lettem. Azt hittem csak az izgalomtól, mert ezt olvasom. De másnap megint. Émelyegtem reggel, még a kávét se tudtam kiinni. És minden reggel, hányingerem van. Tegnap aztán ránéztem a naptárra és rájöttem, hogy mi ez… Másállapotban vagyok Egonkám… Csodálkozva néztem Ildikóra. Valami megkönnyebbülést éreztem, hogy ez az életbevágó… Én mástól féltem… – Nem szólsz semmit Egonkám? – Nincs mit szóljak… Azzal úgysem segítünk a dolgon… – De hát mi lesz velem? Mi? Ne felejtsd el, én úrilány vagyok! Menjek haza

Fehérvárra egy pólyás babával a karomon?… – Ildikó drágám, olyan kis bolond vagy! Úgy beszélsz, mintha már holnap itt volna az a pólyás… Három hete csak, hogy akkor ott voltál nálam a Rózsadombon… És különben is, lehet, hogy csak képzelődsz… – Akkor képzelődtem, mikor azt hittem, hogy szeretsz! Hittem neked és elmentem hozzád és… – Persze hogy szeretlek! A probléma itt az, hogy csak tizennyolc évesek vagyunk… És a házassághoz szülői beleegyezés kellene… – Házasság?… Te elvennél engem Egon? Elvennél most rögtön?… Bólintottam, hogy igen… Valahogy még magam sem voltam tisztában saját magammal. Olyan hirtelen szakadt ez rám… Hogy Ildikónak gyereke lesz tőlem. Végtelen meghatottságot éreztem és a boldogságnak egy enyhe árnyalatát. Ildikó most felült a díványon, az arca egészen átszellemült. – Erre nem is mertem gondolni Egonkám! De miért ne? Ha bevallód a mamádnak, hogy mi történt, biztos, hogy beleegyezik!… Elvégre úrilány vagyok, nem egy akárki. És szép is vagyok, nem egy kis csunyus, igaz? – Szép vagy Ildikó!… Megsimogattam a kipirult arcát. Nagyon szerettem ebben a pillanatban… – És a mamád meg is kedvelne engem, mert felvidítanám, tudom milyen bánatos most, hogy a férje meghalt. Olvastam az újságban, hogy mennyire odavan. És ott laknánk, van elég hely abban a nagy villában. És a kisgyerekünk majd ott ugrálna a kertben és lubickolhatna abban a szökőkútban, jaj képzeld el Egon! És te azért járhatnál az egyetemre, miért ne? Soha még ilyen édes nem volt Ildikó, mint most. Soha még nem éreztem őt ilyen közel a szívemhez. Az hogy ilyen kis csacsi, ilyen gyerekes, egyáltalán nem zavart. Anyu is meg fogja szeretni és ha majd meglesz a kisgyerekünk, akkor az tényleg boldogság lesz. A szökőkútban fog ugrándozni, micsoda bolondság, de mégis elképzeltem most ezt is. Valami meglepő boldogságot kezdtem érezni, mintha kiszakadtam volna a valóságból, a rémületekből, az örökös lidércnyomásból, most kezdődik valami más az életemben…

Ildikó közben felkelt a díványról, a fehér pongyolája ott maradt. Meztelen volt és még soha nem láttam ilyen szépnek. Soha… Most átvillant rajtam, hogy ő egy gyönyörű szép lány és én, én egy sánta nyomorék vagyok. Hogy micsoda ajándék nekem ez az élettől, hogy egy ilyen szép kislány szeret, hozzám jön feleségül. Kiment a szobából és mikor visszajött, már meg volt igazítva a haja, ruha is volt rajta és valami tálcát hozott be. – Jegeskávét iszunk, jó? Leültünk az asztalhoz, Ildikó süteményeket is kínált, mialatt ettem, folyton a kezemet simogatta. – Egonkám, őrületesen boldogok leszünk, majd meglátod! Még szinte el se merem hinni, hogy ez igaz! Én csak a másik megoldásra gondoltam… – Milyen másik megoldásra? – Hát… Hogy elmennék egy orvoshoz, hogy adnál négyszáz pengőt, mert annyiba kerül egy ilyen műtét… – Honnan tudod ilyen pontosan? – Volt egy lány Fehérváron, attól tudom. Mindég a repülőtisztekkel járt és aztán ez lett vele is. Ott lakott a házban, ahol mi. Nekem elmondta a dolgot őszintén… Még azt is, hogy a repülője elrepült és nem adott neki négyszáz pengőt, cserbenhagyta. Féltem, hogy te is Egon… – Én? De hiszen én szeretlek Ildikó!… Csillogó szemekkel nézett rám és a csokoládés rudacskákat a szájamba dugdosta, úgy, hogy előbb a felét leharapta. Most már az ölembe ült, átkarolta a nyakamat, a csokoládé ízű kis nyelvével a szájamhoz ért, közben mint egy kis egér úgy rágcsálta a süteményt. Ez a ruha ami rajta volt, nem volt pongyola, hanem elől végig gombos. Kinyitottam a legfelső gombot, aztán a következőt. Ildikó csiklandósan nevetett közben, a negyedik gombnál már szétnyílt a ruha, nem volt alatta semmi.

– Nem illik meztelenül uzsonnázni! – mondta és nevetett. Begombolta a ruhát, de úgy, hogy az egyik kis melle kilátszott. Furcsa volt, hogy az előbb teljesen meztelenül láttam, de így ez még sokkal izgatóbb volt. Ez a félig kilátszó, kőkemény gömbölyű mell. Csókolni kezdtem és pillanatok alatt újra kigyúlt bennem a vágy, felemeltem Ildikót és a díványra vittem. – Egonkám, ez őrület… – suttogta. Abban a pillanatban, amikor ráborultam, megszólalt a csengő. Nem a telefon, hanem az előszoba csengő. Valaki jött. Valaki az ajtóban áll kint és vár, hogy be legyen engedve. Ildikó megrémült és hirtelen kibontakozott az ölelésemből. Mikor másodszor is csengettek, méghozzá elég erélyesen, a szívére szorította a kezét. – Jaj, ez csak Aliz leheti… Egy ideig várt, aztán az ablakhoz ment. Félig a nagy plüssfüggöny mögé rejtőzve nézett le az utcára. – Igen, ő az… ő volt. Most ment ki a kapun. Aliz… mintha egy jeges fuvallatot éreztem volna, megdermedten zökkentem vissza a valóságba. Aliz… Tudtam, hogy ő az, akitől félnem kell, ő az, akitől függ minden… Botrány, börtön, halálos ítélet… Kényszeredett arccal felkeltem a díványról és leültem az asztalhoz. Megittam egy pohár szódavizet. Erőltetett mosollyal mondtam: – Itt mindég zűr van, vagy Janka néni jön meg, vagy a világszép unokanővéred! – Jaj szegény Aliz, az olyan ideges mostanában! Nem tudom mi van vele, de sírógörcsei vannak… A vőlegényével azt hiszem vége a dolognak, persze ő nem mondja… Nem mond semmit!

– Én találkoztam vele Siófokon, ott ült a cukrászdában. – Igen, azt említette nekem. Másnap, mikor visszajött Pestre, felhívott és mondta, hogy milyen csinos fiú vagy és milyen jó modorú. Egy pillanatra megnyugodtam. De csak egy pillanatra, mert Ildikó máris folytatta. – Érdekes, hogy két nappal később megint felhívott és direkt csak miattad! – Én miattam? – Igen. Kérdezte, hogy nem te vagy-e az Ács Edina fia? Tudod ez aznap volt, mikor az újságok tele voltak a szerencsétlenséggel… A fényképed is megjelent, A végzetes vitorlázás volt a címe a cikknek, jaj Istenem!… – És te mit mondtál? Ildikó elmosolyodott. Szegényke, ő még nem tudta, hogy amit mond, azzal most elveszít engem. Nincs házasság, nincs boldogság a Rózsadombon, a gyerekünk nem fog ugrándozni a szökőkútnál, sőt meg sem fog születni… Nem lehet, nincs kiút… A véres csík úszik utánam a vízen és egyszer csak utolér… – Büszkén mondtam neki, hogy a híres Ács Edina fia vagy! És azt is, hogy te ezzel sose vágtál fel, hogy én is csak az újságból tudtam meg! – És erre Aliz?… – Nem emlékszem. Azt hiszem lecsapta a kagylót, ez egy teljesen bolond lány! Kiismerhetetlen. Szerencse, hogy és nem vagyok ilyen. Igaz?… – Igaz Ildikó! De én sajnos szintén szeszélyes vagyok. Amit az egyik percben elhatározok, a másikban már meggondolom… – Miért mondod ezt Egon ilyen furcsán? Csak nem gondoltad meg, hogy feleségül veszel? A hangja megint remegett, a szeme megint csupa könny lett egyszerre. Mennyire szerettem, mennyire boldog lehettem volna vele… De nem vihettem

bele egy borzalmas bizonytalanságba. Nem… Tudtam, hogy holnap majd eljövök hozzá és megmagyarázom, hogy anyám nem egyezik bele. És elhozom a négyszáz pengőt… Mert mégis a másik megoldást kell választanunk… A naplót pedig nem írom tovább. Ez az utolsó bejegyzésem. Ma éjjel, ha anyu már alszik, tüzet rakok a kandallóban és elégetem. Vagy esetleg elásom a kertben. Még nem tudom…

MÁSODIK RÉSZ

XXII.

Egy áprilisi délután, magas ősz hajú férfi ment felfelé a Rózsadombra. Bottal járt, erősen sántított. Az Áldás utca sarkánál megállt, innen már lehetett látni a villát, amely egykor Ács Edináé volt. Furcsa volt ennyi év után, megint erre járni… Mintha minden teljesen megváltozott volna errefelé, csak a hatalmas vadgesztenyefák nem, most is ugyanúgy rügyeztek már, mint azokon a régmúlt tavaszokon. A férfi lelassította a lépteit. Még nem határozta el, hogy mit fog mondani, attól függ, kik laknak most a villában. Mikor utoljára erre járt, lovak néztek ki a nagy szalon földszinti ablakain, a műteremben is istálló volt, a kertben orosz katonák szekereket és ágyúkat vontattak a virágágyakon keresztül. A kapuban egy mongolképű katona állt, géppisztollyal a vállán. Ez 1945-ben volt… Közvetlenül az ostrom után. Már csend volt, nagy gyászos csend, már nem dörögtek az ágyúk, már nem volt légitámadás, csak részeg oroszok ordítoztak, kivont karddal hadonászva lovagoltak az úton, ezek kozákok voltak, vagy ukránok, olyan mindegy volt. Minden mindegy volt már, abban az időben. Ács Edina villájából is elvittek mindent, teherautókra rakodtak és hogy a motor ne fagyjon be, selyem paplanokat borítottak a hűtőre. A kifosztott, félig kibombázott villában nekik már nem volt semmi keresnivalójuk. Nem is jöttek többé vissza. Még a környéket is elkerülték. Akkor 1945-ben, csak azért jött a Rózsadombra, hogy meglátogassa Jenőt… Jenő a Don mellől jött vissza, súlyosan sebesülten. Az egyik lábát leamputálták a hadikórházban. Micsoda ostoba tréfája volt ez a Sorsnak, hogy Egon vigasztalta, próbálta neki megmagyarázni, hogy így is lehet élni. Lehet?…

Gyerekkorukban Jenő volt az, aki nem értette meg, micsoda tragédia, ha valaki sánta. Most már megértette, de nem volt ereje elviselni, egy nap mikor már a műlábát is meghozták, főbe lőtte magát. Szegény Jenő… Szinte hihetetlen, hogy ennek is már húsz éve… Ahogy odaért a villához és megállt a kerti kapu előtt, mielőtt becsengetett, még tétovázva állt egy ideig. Még arra gondolt, hogy mégse… Hogy nincs értemé, egyáltalán nincs… Vissza kellene fordulni és hagyni, az eltemetett múltat… De nem volt ereje visszafordulni. Hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt. Hamarosan egy asszony jött ki, nagy kék köténye volt, abba törülgette a vizes kezeit. – Éppen mosok! Kit tetszik keresni? – Nem keresek tulajdonképpen senkit – Csak egy szívességet szeretnék kérni, illetve beszélni azzal, aki most itt lakik… – Mink lakunk itt! De az uram nincs idehaza. Tetszik tudni, vasesztergályos és… – Mióta laknak itt? – Csak ez évben jöttünk, kiutalták nekünk ezt a lakást. Hivatalos ügyben tetszett gyönni? – Nem. Egyáltalán nem. Nyugodtan beengedhet, semmi kára nem lesz belőle! Az asszony végre kinyitotta a kaput és beengedte. – Dr. Szepes Egon vagyok… Itt laktam valamikor, illetve a miénk volt ez a villa. Az Ács Edináé. Én a fia vagyok. Az asszony most gyanakodva nézett rá. – Ha azt tetszik hinni, hogy vissza lehet igényelni, akkor téved, mert az én férjem élmunkás és sztahanovista és kiérdemelte, hogy…

– Erről szó sincs! Se az édesanyám, se én nem akarnánk ide visszajönni! – Hát akkor? Tulajdonképpen mit akar az úr? Miért gyött? – A kertben szeretnék körülnézni… – válaszolta Egon. Az asszony vállat vont. Látszott rajta, hogy még mindég gyanakszik. Ezek a régi úriemberek képesek minden turpisságra. Esetleg azt mondja, hogy csak körül néz és azon spekulál, hogy valahogy visszajönnek. Azért hogy csak a kertben nézelődjön, azért egy ilyen sánta ember nem gyön föl a hegyre. – Tessék leülni, itten a padra! Látom nehezen jár, hogy hiba van a lábával. Bementek a kertbe és leültek egy padra. Az asszony le nem vette a tekintetét róla. – Tudom, hogy ki volt az Ács Edina. Nagyon híres szobrásznő. Él még? Nagyon öreg lehet már! – Hetven éves. Éppen tegnap volt a születésnapja. Az asszony most egy ideig hallgatott. Aztán egyszerre csak, mintha éppen az eszébe jutna, megjegyezte. – Van itt egy-két törött szobor, ha azokat el akarja vinni, nekünk nem kell. Mit csináljunk vele, csak útban van. A férjem műhelyt rendezett be, ahol a műterem volt. Ott vannak. Mink nem nyúlunk ahhoz, ami a másé. Itt már előttünk is laktak, akik be voltak utalva, meg sokáig itt voltak az orosz katonák is, azok tették tönkre ezt a szép kertet. Na meg egy kisebb bomba is érte ezt a házat, volt itt minden Istenverés… Egon nem is figyelt az asszony beszédére. Csak a kertet nézte, a kopár elvadult kertet, ahol egykor a rózsák pompáztak, most nem volt semmi, csak gizgazos terület. A teraszon a mosóteknő állt, az oszloptól kötelek húzódtak és száradó fehérneműket lengetett rajtuk a szél. A szökőkút káváján, apróra vágott tűzifa volt felrakva, de a kis szobor, egy olyan angyalszerű figura még megvolt. De csak a teste, a fejét valószínűleg az a bomba vitte el.

A lugas teljesen eltűnt. A lugas, ahol először csókolta meg Ildikót… Furcsa, hogy most eszébe jutott Ildikó. Olyan régen nem gondolt rá. Talán mégis csak kár volt idejönni. Visszajönni a múltba, felidézni az emlékeket. – Röstellem, hogy a kert így néz ki, de nem igen érek rá, hogy jobban rendbe szedjem. Hat gyerekünk van, teccik tudni! Mind iskolás, azokra főzni, meg mosni. Gondolom, hogy szebb volt itt, mondják is a népek, hogy rózsaliget volt, amikor még az Ács Edina lakott benne, de hát az rég volt. A világ is megváltozott azóta, igaz? – Igaz… – Tessék csak nyugodtan itt üldögélni, ha jól esik! Jó ez a kis napsütés, egészen tavaszias már máma az idő! Egon letette a kalapját és hátrasimította a haját. A halántéka már teljesen ősz volt, keskeny homlokán sok ránc, idősebbnek látszott a negyvenhat événél. A szeme, még mindég szinte meglepően kék volt, ahogy ebben a sovány, megviselt arcban, valami szelíd szomorúsággal csillogott. A házból most egy fiú jött ki, labdával a kezében. – Az úrnak is vannak gyerekei? – kérdezte az asszony. – Nincsenek, nem vagyok nős… Furcsa volt, hogy most a szökőkút felé nézett. Hogy mondta akkor Ildikó, hogy a gyerekünk majd ott fog ugrándozni a szökőkútnál… Az a gyerek nem születhetett meg és Ildikóval vége lett mindennek. Nem vehette el és nem is vehetett el mást sem. Az életét egy állandó, bizonytalan félelemben élte. Főleg Aliztól félt, de Ferdinánd bácsitól is… Gyakran az volt az érzése, hogy az öregúr mindent látott. Hogy végignézte az egészet, azzal az új messzelátójával. Minden szavából célzást, vagy példálódzást érzett ki, még évekig ha a balatoni nyaralásokon találkoztak. A balatoni villa az valahogy megmaradt, azt nem vették el. Anyu minden nyáron lement néhány hétre és Egon persze elkísérte. Most már mindenhová csak együtt mentek, anyunak szüksége volt rá.

Nem is gondolt arra, hogy megnősülhetne. Anyuval olyan jól megvoltak, a belvárosban laktak, műterem is volt és az ablakokból a Dunára lehetett látni. Anyu már csak keveset dolgozott, nagyon ritkán kapott megrendelést. Jöttek az újak, a modernek, a vonalasak… Ács Edina, már csak egy figura volt a múltból. A nevének még megvolt a nimbusza, de sokan már azt hitték, nem is él már. Pici kis öregasszony lett belőle, hófehér haja volt és mindég fekete ruhát viselt. Estefelé lesétáltak a Duna-korzóra, karonfogva mentek, összeszokott ritmusú léptekkel, Egon jobb kezében a botja, balján anyu. Mikor Ferdinánd bácsi meghalt, magával vitte a sírba a szörnyű titkot. De akkor még hátra volt Aliz… Véletlenül tudta meg, hogy Aliz már évek óta eltűnt Pestről. Megismerkedett egy gazdag amerikaival, aki kivitte magával. Már nem is kellett félni senkitől. Egon elvégezte a jogot és egy nagy vállalatnál dolgozott. Unalmas munka volt amit végzett és ha délután felkelt a hivatali íróasztalától, mindég örült, hogy ennek a napnak is vége lett. A hivatalban persze voltak nők, csinos gépírólányok, titkárnők, fiatalok is és kevésbé fiatalok. Mindegyiknek volt valakije. Egon nem szánhatott rá időt, hogy udvaroljon, hogy járjon valakivel, szegény anyu várta már otthon és úgy érezte, hogy nem lehet őt magára hagyni. Egyszerűen nem lehet. Ezzel tartozik anyunak… Gyorsan lebonyolítható kis kalandjai voltak csak, félóra alatt túlesni az egészen, a belvárosban sok ilyen nőcske van, fel lehet menni hozzájuk, nem is kerül sokba és azután semmi köze többé hozzá. Le lehet a dolgokat így egyszerűsíteni. Nincs szükség szerelemre, minek?… A szerelem csak fáj, csak kínoz egy életen át. Margitot nem tudta elfelejteni soha… Már a háború után történt, hogy hirtelen elhatározással felutazott Bécsbe. Pillanatnyi elhatározás volt, akkor nem kellett vízum, semmi, lehetett utazni. Nyár volt. Már a bécsi pályaudvaron megkereste a telefonkönyvben a címet, Dr.

Paul Richter… De nem telefonált, hanem egyenesen odament. Nemcsak a hangját akarta hallani, de látni akarta, viszontlátni… Nem sikerült. A lakás zárva volt és a szomszédok azt a felvilágosítást adták, hogy a Herr Doktor és a felesége, mind a három gyerekükkel együtt elutaztak nyaralni a wörthi tóhoz. Mind a három gyerekükkel… Egon visszament Pestre. Az évek most már mindég egyhangúbbak lettek, soha nem történt semmi. Csak tegnap… Tegnap, anyu hetvenedik születésnapján. – Ha az úr körül akarja járni a kertet, csak tessék! – mondta az asszony. Sajnos, nincsen sok látnivaló! A rózsatövek helyibe, majd jövőre krumplit ültetek, de előbb fel kellene ásni. – Adhatna egy ásót? Ugyanis én azért jöttem, hogy itt a kertben, valamit kiássak, amit még a háború előtt… – Kincs van elásva? Arany vagy ékszer? – Nem. Semmi értékes… – Azt nem hiszem el! Ha az úr direkt azért gyött, hogy kiássa, akkor az nem akármi! És a férjem beleegyezése nélkül, nem is engedhetem meg. Mink párttagok vagyunk és semmi szabálytalanságot nem követünk el! – Meggyőződhet róla, hogy nem kincs. Sőt, a fia is segíthet nekem ásni… – Segítek én magam, ha az úr megígéri, hogy ad belőle! Nem is kérem a felit, csak egy részt. Ez most a mi területünk… – Sajnálom, de nem kincs. Egyszerűen csak egy könyv. Egy napló, amit gyerekkoromban írtam és elástam.

– Napló? – Az… – És mikor tetszett elásni? – 1937-ben… – Hát az elég rég volt. És azóta nem jutott az eszibe az úrnak, hogy kiássa? Már meg is penészedhetett a földben ennyi idő alatt. – Lehetséges. De mégis ki akarom ásni! – Nem bánom! De nézni fogom ám, hogy igazat tetszett-e mondani. Tényleg csak egy könyv, vagy mégis ékszerféle… Elindultak együtt a kertbe. Egon pontosan emlékezet, hogy a nagyobbik fenyőfa alá ásta, azon a júliusi éjszakán. Oda temette a titkát, elég mélyen a föld alá. Egy pléhdobozba tette, nehogy elrohadjon a föld alatt. Az asszony hozta az ásót és ő maga kezdte a munkát. A föld még elég kemény volt és percekig tartott, amíg az ásó megakadt. Az asszony izgatott volt és látszott, hogy nem hisz Egonnak. A kötényével tisztította le a dobozról a földet, aztán türelmetlen kézzel kezdte feszegetni. Végre kinyílt a rozsdás doboz. Ott volt a napló, a piros bőrkötés fénylett, az aranyozott betűk se fakultak meg. Egon naplója… Az asszony csalódott arccal olvasta el a feliratot. – Hát tényleg nem kincs… Kár… Egon most belenézett, a lapok teljesen megsárgultak és az írás, a saját írása, olyan idegennek tűnt… Lehet, hogy az embernek az írása is megváltozik, lehet hogy egy negyvenhat éves embernek semmi köze már ahhoz a fiatal fiúhoz, aki ezt a naplót írta. És a bűnhöz se talán, amit elkövetett…

– Még egy szívességre megkérném! – mondta az asszonynak. Ha ég a tűz a konyhájában… – Persze hogy ég, a sparherten melegítem a vizet a nagymosáshoz. A gáz nem valami jó itt, azt mondják a szomszédok, volt egyszer olyan robbanás, hogy meg is halt valaki. – Igen, meghalt valaki… – ismételte Egon. – Na és mi lenne az a szívesség, amit az úr kér? Még valami vacakot kell kiásni? – Nem. Arra kérném, ha úgyis ég a tűz, hogy ezt a naplót betehessem a sparhertbe. El akarom égetni. Az asszony megütközve nézett rá. Lerítt az arcáról, hogy nem érti az egészet. De vállat vont és csak annyit mondott, hogy miért ne, csak jöjjön vele a konyhába. Felmentek a teraszra. – Szép innen a kilátás! Csak nézelődjön az úr, ha jólesik! Egon most lenézett a városra. A kép ugyanolyan volt, mintha nem változott volna semmi az égvilágon. Háború, forradalom, romba döntött hidak, nem, semminek sem volt már nyoma. A Dunán hófehér propeller siklott, a Parlament és az új hidak csillogtak a tavaszi napsütésben. – Nem tetszik helyet foglalni? Kihozhatok egy széket az úrnak… – Nem. Köszönöm. Itt állt most, a mozaik kockákon, ahol valamikor anyu táncolt. Tangót táncoltak Sanyival, összesimulva, azon a legelső estén… Anyu a hátnélküli estélyi ruhában, fiatalon, szépen és boldogan. Anyu most hetven éves. Tegnap, a születésnapján, mikor a nagy virágcsokrot bevitte hozzá, anyu mosolygott a könnyein keresztül. – Nem hittem, hogy megérem a hetvenet… – mondta.

– Isten éltessen, édes kis anyum, még nagyon-nagyon sokáig! És jó egészségben! – Hát egészséges vagyok, tényleg. Ebből is látszik, hogy mennyire tévedhet néha egy orvos. Van már vagy huszonnyolc éve, hogy elmentem egy híres szívspecialistához. Mindég szúrt a szívem. Megvizsgált és azt mondta, angina pectorisom van. A szívkoszorú erek már teljesen elszűkültek és… Emlékszem szegény Sanyikám hogy oda volt, mert persze elkísért az orvoshoz. Milyen érzés lehetett neki, hogy egy halálos beteg felesége van, akinek már nincs sok ideje hátra… – Sanyi ezt hitte?… – Ezt, hiszen olyan híres tanár mondta. És látod Egonkám, milyen a sorsi Én még most is élek és ő, szegény drágám, olyan fiatalon pusztult el… Isten elvette őt tőlem és ezzel elvett minden boldogságot… Annyira szerettem, annyira… És ő is engem… – Igen anyu, Sanyi imádott téged! Mialatt ezt mondta, érezte, hogy borzongás fut végig rajta, szinte elzsibbadtak a karjai és a homlokán is kiütött a hideg veríték. Ma pedig eljött a Rózsadombra. El kellett jönnie. Itt, ugyanezen a teraszon, ahol most áll, egy fonott kerti székből nézte akkor őket. Nyomorult, nyomorék kisfiú, irigyen, féltékenyen, halálos gyűlölettel… – Jól ég a tűz, tessék bejönni! – szólt ki az asszony a konyhából. Egon bement. A naplót bedobta a tűzbe. Sercegve kapott be a láng a száraz papírba. A bőrkötés lassabban gyulladt meg. Pár perc és abból se maradt semmi. Az asszony kinyitotta a kis vasajtót és megkotorta a hamut. – Por és hamu, – mondta csendesen. És ez lesz belőlünk is…