Tyukodi Pajtás 5s1q6h

JANKOVICH FERENC

TYUKODI PAJTÁS

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó 1973

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-474-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

ELSŐ FEJEZET

FÉLRE TŐLEM, BÚBÁNAT!

Teremjen hát országunkban jó bor áldomás, nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás!

Kunszék, anno Domini 1709. die 4–15. Januarii

Azzal kezdem a históriát, hogy nevem – még ez köllött nekem! – Tyukodi Mátyás; rólam szerezték vót a dalt: Te vagy a legény, Tyukodi pajtás… Mindenki ösmeri. Egyedül a pápisták nem kedvelik – mi tagadás, nem is pápista labancoknak való, hanem inkább az ilyen magamfajta kurucok szájába… Be sokszor is énekeltük a szegény fölkelt ország minden részeiben – egykori szabadlegények, Thököly farkasai, Rákóczi talpasai, országjáró szilaj kóborlók –, mikor, napszállta után, megpihenve erdőn, mezőn, táborokban, égig lobogó tüzek mellett ültünk körös-körben. Nem is olyan megvetni való múlatás volt. Nyárson forgott az ökör, csapra álltak a hordók, együtt szikrázott a jókedv és a csillagok milliomja az égen, összekavarodva a máglyatüzek föl-fölszálló sziporkáival. Volt úgy, húszegynéhányan fújtuk, de megtörtént, hogy egyszerre száz meg ezer torokbul zengett a dal. Elhangzott messzire, Erdélyből a Felvidékre, onnan le a Kisalföldre, Nagyalföldre, Dunántúlra – itt a Kunságban is gyakran megdobogtak rá a szívek… Büszke is voltam rá, de ma már – isten tudja! – inkább befognám a fülem, ha hallom: úgy érzem, mintha csúfolnának… Mert mi az, hogy te vagy a legény? Miféle legény? Hogy én vagyok az?… Jó pajtások, egyet mondok: volni inkább voltam, mint vagyok. És ha voltam, miért voltam az? Eh, jobb erről ma már nem beszélni, veszett ügy az egész!… Ha végigmustrálom magam, ha újra-újra megjártatom öregedő szemeimet az én megkopott valómon, híg gúnyámon, egyetlen pár csizmámon, melyről rég leoldoztam a sokszor megpöngetett, hetyke farkú sarkantyút, a sárgarézből valót (azóta zöldre föstötte a rozsda) – hát

nevetnem kell magamon… Hej, te rongyos-fótos kuruc! Érdemes volt annyit küzdened? Huszonnégy éves korod óta negyvenhárom éves korodig?! Hová lett a régi huj, huj, hajrá? Te voltál az a dali legény, csakugyan te voltál a Tyukodi pajtás?! Egy szerencsém, hogy a ládában megtaláltam boldogult jó atyámuram viselő ruháit (csoda, hogy nem lopták el azt is!), meg hogy a termetünk is egyező (nemhiába hajtogatják oly sűrűn, hogy kiköpött apám fia vagyok): így legalább van mit magamra szednem. Hanem ezek a gonosz pápisták a házban, akik a rokonság örve alatt megszállták a Tyukodi-kúriát, mert míg oda voltam, holt híremet költötték, még ezeket a hitvány göncöket is görbe szemmel nézik. Kapzsik, fukarok. Nem is kunszékiek ezek: valahonnéd Ruténiából vagy mi a fenéből keveredtek ide őseik… Még egy szobát se adtak, mikor hazajöttem a lóval és a kardommal: egy nyomorult lyukat ajánlottak föl, egy odút, a távolból érkezettnek, aki annyi év múlván, megtépve és megcsalatva, a csaták forgatagából tértem vissza a szülői házba. – Igen? Szoba kellene? Nincs nekünk szabad szobánk – kezdte rá a sopánkodást az öreg atyafi. Ügy nézett rám, mint egy hízott egér, mely két lábon áll, összetett mellső tagokkal. – Az egyik szobában Ráfel vőm lakik, együtt a Zsófika lányommal… mert te még nem is tudsz róla, Máté, azóta a Zsófika is felnőtt, és férjhez ment; a másik szobában a kis Milike, a leánygyermekük lakik, az én tízéves kis unokám; a harmadikban a Marci fiam, aki szintén megnősült, és gyerekek vannak, sőt itt az anyós is; a negyedikben én… sajnos, már csak egymagam, mert tavaly nyáron meghalt szegény Zsófia nénéd, az én drága, hű, szerelmetes asszonyom – szipogta el-elcsukló hangon, ökle bütykeivel kaparászva a szemgödrei körül, hogy úgy lássék, mintha sírna. – De van ott még egy ötödik szoba is, egész belül, az, amelyik délszakra néz! – feszegettem a kérdést, mert bosszantott a lelketlen „rokoni” fogadtatás. – Ó, Máté, hiszen az a vendégszoba! – mosolygott elhárítólag. – Most is lakik benne egy kedves látogatónk, aki szintén messziről, Ruténföldről érkezett. – Az a fontos, hogy megfizessen kelmédnek! Legalább hozott sok pénzt? Fizet? – csaptam vissza az ájtatoskodóra.

– Fizetni fizet… Rendes, magyar érzésű ember. S úgy mért végig tetőtől talpig, mintha engem nem tartana annak. Várj csak, várj csak, vén zsugori, kupori, császárpárti pápista! – Hát szóval még egy szobát sem adnak kegyelmetek atyám házában?! – Van itt hely, adunk. Adunk szívesen. Ha számunkra a helyzet nem is valami előnyös. Hadd mondjam meg, uramöcsém: jobb neked, ha szépen meghúzod magad, és egyelőre nem mutatkozol a községben, mert itt most elég kurucellenes a hangulat. De ne félj, majd én segítek rajtad; úgy elduglak a házban, hogy nem szúrsz szemet senkinek. Még a szomszédoknak se… Beteszünk egy fekvőhelyet a fáspincébe, és ott nyugodtan megbújhatsz. Nem fog zavarni a világon senki. Vagy ha néked jobban megfelel, van egy szobaféle hátul, jól eldugva, fönt a padláson, ahol a ruhát szoktuk szárogatni télen vagy rossz időben. Még ott lesz a legjobb helyed! Megszemléltem a fáspincét. Egérszagú, dohos, hideg, és ráadásul nyirkos, még egy bujdosónak is barátságtalan. Már akkor inkább a száraz hideget választottam. Így történt, hogy – uram isten! – padláson van a szállásom. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz hely: nyáron híves lesz, télen se nagyon hideg, mert a ház hátulja nádfödeles, nem zséndeles, van a tetejében egy behavazott gólyafészek is. Alvóhelyem egy zizegő szalmazsák. Elhatároztam, hogy havonkint friss zsúppal tömöm majd meg; van asztalom is, egy százéves, kizsuppolt karosszékkel, amely teli van cafrangokkal. Az asztalon kalamáris, benne zöldes színű téntalé, magam gyártottam tölgy-fagubacsból, és mellette kisebb-nagyobb tollak, azok is a saját készítményeim, a szomszéd lúdjainak a szárnyából valók; előttem egy rakás árkus papiros, sárgás színű, mert régi, idejétmúlt bírósági ítéletek vannak a hátulján – végül jobbról kézre áll a kupa és a korsó, amelybe mindig kerül bor. (Majd mindjárt elmesélem, mi módon; remélem, nem az a korsó, amelyikről mondani szokás: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik…) Bármi történjék körülöttem, nyugodt vagyok. Itt vár engem asztalom enyhe: a könyv, a papír, a toll s alattam egy nyekergő, öreg karosszék, akár mint a gondok, a gondolat trónja…

*

Visszatérve a legénységre, személyemről még csak annyit, hogy én ugyan Kunszéken születtem, de nem vagyok színkun, csak anyám volt az; apai ágon őseim valamikor Szatmárból származtak át, ahol övék volt a ma is meglévő Tyúkod falva és uradalma. A vitézlő nagy erdélyi fejedelem, Thököly Imre választott legénye; Bercsényi Miklós sárosi főispán generális urunk lovas vitéze; a néhai hős Bezerédj Imre szintén első legénye: sok év során sok csatában megfordultam, szégyent soha nem vallottam, kardomat a labancokon gyakorta megköszörültem, s mai napig becsülettel megőriztem. (Atyám ládájában található, mindenféle lomok alján, a sarkantyúkkal együtt.) Nem az a bajom, hogy itt kell senyvednem egy majdnem idegenné vált városban és házban: hanem hogy már nem hadakozhatom. Bánt, hogy ki kellett állnom a vitézi sorbul, a katonáskodásbul, amit én az összes nyomorúságokkal együtt húsz év során annyira megszoktam! Ha meggondolom: a szabadságért való harc, a hadakozás tette ki eddigi egész életemet – s ihol, mire jutott állapotom! Bezerédj „árulása” és vérpadon való vesztése után nekem is le kölletett tennem a hadakozásról, mert egy „árulónak” voltam első legénye: így a mindig ott áskáló ellenerők (Károlyi és köre) más szóval a mai „kiskirályok”, a mi szent ügyünk buktatói, engem is árulónak bélyegeztek. Strázsamesteri rangomtól megfosztottak, kitagadtak legjobb kenyeres pajtásaim közül. Vezéremet mindig szerettem. Sok szép csatákban vettem részt mellette, de – eszküszöm az Istenre! – semmit se tudtam az űkegyelme háttérben viselt dolgairól. Még annyit se, mint egy kóron élő, tábori szamár. Mi csak a harci parancsolatot vártuk, hogy végrehajtsuk: soha nem vágytunk bekukkantani az űkegyelme magasabb, vezérlő terveibe Ez különben mindenhol így van. Beismerem, hogy szamár voltam – amiben csak az vigasztal: barátaim, nincsen ember a hazában, aki életében legalább egyszer ne lett volna szamár. Ebben a ribanc labanc világban, jó pajtások, ez már így dukál… Jobb, ha behúzzuk a fülünk-farkunk – beszélni ezüst, hallgatni arany… Igen ám, ha olyan könnyen menne! De mi nem olyan legények vagyunk – más fából vagyunk kifaragva… Legyen ezer baj, akkor is azt mondjuk: félre tőlem,

búbánat! Dicsőség a nagy Fejedelemnek, igaz szívből kívánom, vezérelje az Ég győzelemre fegyverét. Kár, hogy jómagam már abban nem hiszek. Nemcsak hogy jómagam, velem együtt még sokan, akik szanaszét szóródtunk a világban: mindenünkből kiforgatott, tarisznyás kódisokká züllöttünk, szégyenszemre mások könyörületéből élünk. Szabadlegényekból szegénylegényekké lettünk. Kiábrándultunk, és hitetlenek vagyunk: mert a hosszú idő alatt, míg hittünk fegyvereink győzelmében, kimondhatatlan sokat kellett tapasztalnunk a közönséges életben, sok tekintetben talán többet, mint a mi vezérlő tisztjeink vagy maga a nagyságos Fejedelem… És most itt vagyunk, jégen maradtunk valamennyien; sírunk-rívunk, vonyítunk, mint a farkasok a holdvilágban, mikor látnunk kell vesztünket és a széttépett ország pusztulását… Kérdem: miképpen is törődhetnénk mi ebbe bele? Soha! Soha! Inkább fölkelünk mindhalálig, újraújra, de a jussunktól nem tágítunk! Huszonnégy éves voltam, mikor itt hagytam özvegy atyámat – s negyvenharmadikat tiprom, mire visszarendelt a sors a régi szülőházba. Ami állítólag már nem is enyém! (No, de ennek majd utánanézünk, csak egy kicsit jobbra forduljon a világ!) Összecsikordul a fogam, mégis hálát adok a jótevő mennybéli Magasságosnak, hogy hiánytalanul megvannak a csontjaim, hogy a bőrömben vagyok (ha nem is ép, megtarkított, tódott-fódott mundéromban), hogy nem nyúztak meg teljesen, s hogy egyáltalán élek. Irhámat, miképp testi térképem mutatja, alaposan meglyuggatták, kipitykézték a hadakozás és a bujdoklások viszontagságai: korrajznak is beillenék, ha egyebet se jegyeznék föl, csak sebhelyeim történetét – de erről még gondolkodom… Kaptam sebet mindjárt a legkezdetén, Zernyestnél, mikor teljesítve atyám akaratát, útra keltem, és találkoztam a fejedelemmel, és életemben először voltam csatában… De hogy idő előtt el ne lőjem a puskaport: elmondom útnak indulásom történetét. Azért, hogy körülvesz a harci múlt, mert én vagyok a Tyukodi pajtás, és hogy merőben másként alakult életem, mint ahogy eleve elgondoltuk: nem vagyok tanulatlan ember. El se hinnétek, barátaim, hogy eredetileg nem is készültem katonának. Hosszú éveken át koptattam a padot a Kunszék városi premontrei rendház ma is látható iskolájában, a fehér atyákéban, ahol sok jó, hasznos tudnivalókra tanítják a kun fiakat: az elemi ismeretektől kezdve fokról fokra, a különb-különb, magasabb tudományokig. A premontreieké a leghíresebb iskola messze környéken.

Atyám magas tisztséget viselt: pallosjoggal rendelkező főbírája volt a városnak; eredetileg fiskusnak szánt, majd idővel a Kiskunság kapitányának szeretett volna megtétetni. A főkapitányság székhelye ugyanis Kunszék. Itt tehát a főkapitányság nemcsak fiskusi, katonai rangot is jelent. Miképpen az én jó vitéztársaim, az ízig-vérig kiskun Csínom Palkó nótájában is kimondatik:

Szabad nekünk, jó katonák, Tisza-Duna közi: ellenségnek, mert nincs köztünk, sehol semmi közi…

Nincs, mert e terület lakossága szabad, független. Vonatkozik ez az egész kun földre, a Nagykunságra és a Jászságra is. így talán már érthetőbb, mit képvisel hatalmilag a kunszéki főkapitányság. Ez alá tartoznak a kiskunsági kapitányságok. Minden ügyes-bajos dolgokban itt mondják ki a legmagasabb ítéletet – ami igencsak fő-fő rangot biztosított volna számomra. Innen már csak egyenest a királyhelyettes országnádorhoz vagy magához a királyhoz lehet föllebbezni. Mivel pedig a kunok ősi jusson önkormányzattal rendelkeznek, s ez az autonómia szabadságjogokat biztosít számukra: a nádor vagy a király rendszerint a kunszéki főkapitányságnak ad igazat azzal, hogy az ítéletet helybenhagyja. Ősi szokás, mert ennek fejében viszont – örök elkötelezettséggel – mi vagyunk az állandó és ingyen lovashadai a mindenkori királynak. Jön a parancs, mire a kun – mind, aki csak fegyverfogható – bármely pillanatban nyergelni kész. Hozza a futár a lobogó kék harci zászlót, meglengeti faluról falura és határról határra: nyomban megáll minden munka, az arató leteszi a kaszát, a kapáló a kapát, ki-ki siet haza nyeregbe szállni és gyülekezni. „Lóra! Lóra!” Kinek-kinek egy paripa, egy vezeték ló kiállítása és a teljes fegyverzet és ellátás a kun községeket terheli – de csak addig, míg a Kunság határain túl nem jut a sereg. Azon túl már a nádor vagy a király tartozik gondoskodni az ellátásról – de megint csak addig, míg az ország határain túl nem léptünk.

Gyorsan mozgó könnyűlovasság, a hadban mindenütt elöl járók vagyunk, és mivel mi sem élhetünk a levegőből, szabad a rablás akármerre, amerre visz a hadvonulás: nem kerül pénzébe a királynak se a kun vitéz, se a ló… A királynak se jön rosszul – nekünk is jó. Ez az egyezség a királysággal a kunok megtelepülése után, még az árpádi időkben köttetett, ezüstbullával megpöcsételtetett, s mind a mai napig érvényben van. Közös ügy, mert így kívánja a haza érdeke, a közérdek, mit Mátyás király a Res Publica szóval szokott kifejezni, az akkori „kiskirályok” ellen hozott ítéleteiben. Nem is volt rossz atyám elképzelése, mikor iskolába adott, mert függetlenül attól, hogy megtanultam a görög-latin tudományokat és mellette több idegen nyelvet: én lehettem volna a tágas szép környéken a legelső kunsági fi, kinek nem parancsol senki. De Isten látja lelkemet, azért nem bánom, hogy másképp történt… Ebben különben valamennyi kun egyforma: minden kunsági fi úgy képzeli magáról, hogy neki nem parancsol senki. Innét a sok vetélkedés, bicskázás és fejbetörés, amiben még a lakodalmak ünnepe sem képez kivételt, de mentségünkre legyen mondva: hasonlómód vetélkedik egymással a kun a lóháti vitézségben, a csatákon való elsőségért is. Sok mulatságos – és még kunul is cifra – esetet tudnék előadni, melyekről minden tisztes alkalommal, mikor a városfők összejönnek, egymás közt vígan szoktak beszélgetni. Atyám, a városi tanács tagja, kiskoromtól fogva elvitt magával az ilyen díszes alkalmakra. Kell-e mondanom, hogy a vége – úgy éjféltájban – rendszerint az volt, hogy a kunfők berúgtak, és hajba kaptak, és a vita hevében jól összelökdösték és – püfölték egymást (ilyenkor szépen kézen fogott és hazahozott atyám: nem vártuk meg, míg repülni kezdenek a székek). S istenem uram, nem dűlt össze a világ: másnap megint csak úgy volt minden, mintha nem történt volna semmi. Mit is érne az élet egy kis heves eszmecsere – egy kis jó verekedés nélkül?

*

Atyám elfogulatlan, tárgyilagos ítéletű, igazságtisztelő ember volt. Jó hazafi, kit méltán háborított fel az ősi ország szemmel látható erőszakos pusztítása, s

jellemző: annak ellenére, hogy a premontreiek templomába járt, azokkal az üldözött protestánsokkal tudott igazán együtt érezni, kiket vallásuk miatt országszerte kergettek, tűzzel-vassal üldöztek. Mindenükből kiforgatták őket, sok helyütt még a nehéz áldozatokkal létrehozott templomaikat is kifosztották és lerombolták a bécsi császárság hengergő hadai. Évek során át mindennapos volt házunkban a csaták, harcok, győzelmek és vereségek, a Thököly körüli események izgalmas megvitatása; Kollonich érsek, a vérivó Caraffa és a bécsi Ház szüntelen kárhoztatása. Amióta eszemet tudom, ebben nőttem fel. Egyszer elérkezett a nap, mikor atyám fennszóval fordult felém; tetőfokán volt a végső felháborodásnak. Huszárcsizmát készíttetett a csizmaziával, magyar ruhát szabatott, ezüstgombokkal, piros zsinórral, a protestáns falubeli magyar szabónál; harci paripát állíttatott, adott fegyvert, és huszonöt tallért téve tarsolyomba, útra bocsátott, mondván: – Te tudod a legjobban, mire neveltelek, mit áldoztam érted, míg kitaníttattalak a tudományokra. De most azt kell mondanom, ezt mi nem tűrhetjük tovább, amit rajtunk véghez visznek: fiam, felnőtt ember vagy már, megértél a katonaságra! Siess Erdélybe, csatlakozz a fölkelőkhöz, ezt parancsolja a kun becsület, a haza érdeke. A jelszó csak egy: Éljen a szabadság! Kérlek, ne hozz szégyent a Tyukodi-nemzetre, de ahol az igazságért és a nemzet törvényeiért harcolni kell, ott mindig te légy a legelső! Ezt a levelet pedig, amiképpen címezve van, vidd el, és add át Thököly Imre fejedelem őnagysága kezébe… Megírtam benne, hogy én már öreg vagyok, de van egy fiam, utolsó hajtás a Tyukodi-nemzetben, akit nem szánok a Márs mezejére elküldeni… Kérem őtet, fogadjon el maga mellé, vezérelje diadalra a magyarok igazságát a német pusztítókkal szemben!

*

Nem volt nehéz a megválás; anyám sírján kívül nem kötött ide úgyszólván semmi. Még talán egy komolyabb szerelem sem, mert akkoron minden szemrevaló lyánynak egyformán tettem a szépet. Egyetlenegy lett volna a leányasszonykák között, aki igazán tetszett volna nekem: Őszy Krisztina Fülöpszálláson, de az fittyet hányt az orrom alá, mert oly szépséges és

elbizakodott teremtés volt, hogy senkinek sem ígérte el a kezét. Irgalmatlanul szép fehérnép! Már vagy tízünket kikosarazott, az én legjobb padbanülő deáktársamat, Pálffy Simit is! Mi voltunk, akik még remélhettünk valamit: a két legközelebbről érdekelt… Simi még akkor – haj, a gazember! – katonai pályára készülődött, a „labancos” hajával és hajlamaival. Nemhiába hogy kisüst alatt körülnyírt, nyakig érő loboncot viselt, mint még ma is annyi sok más tekergő, akikre ráillik, hogy „loboncosok”. Erős a gyanúm, ebből a szóból bújt ki a „labanc” kifejezés, mert a bécsi parókás pápisták is ilyen loboncos hajzatot viselnek. Simi mint testi-lelki jó barát esküvel pecsételt fogadalmat tett: nem él vissza távollétemmel, míg oda leszek. Véletlen-e, hogy akik Zernyest alatt a fejedelemhez csatlakoztunk, egy se volt köztünk loboncos? El kell mondanom, hogy mire különféle hosszú kerülő utakon Erdélyig értem, már jó huszonötödmagammal voltam, hozzám hasonlókkal. Ekkor ismertem meg közelebbről a szintén velünk tartó kiskun származású Csínom Palkót is. Teleki Mihály már ekkor általános fölkelést rendelt el Erdélyben. Gyűjtötte a seregét Thököly fogadtatására. Emberei több helyütt megállítottak bennünket, és küldeni akartak, hogy merre menjünk. Természetesnek vették, hogy mi is a Teleki Mihály táborába iparkodunk. Mi persze rájuk hagytuk, meghallgattuk a tanácsokat, vagy kitérő válaszokat adtunk: mert vettük már hírét, hogy a fejedelem is nagy sereget gyűjtött odaát, és túlnan, a Havasalföld felől tart a Kárpátoknak: hogy az erdélyi havasok irdatlan, ember nem járta rengetegén áthatolva leereszkedjék Erdélyországba. Teleki Mihály volt elnöke az államtanácsnak, amely Apafi Mihály halála után bécsi jóváhagyással átvette az irányítást Erdélyben. Tudja az ördög, mik voltak a számításai: tény az, hogy Thököly közeledtének hírére Heissler generális, Erdély osztrák főparancsnoka is oda tódult seregével. Egyesítette azt Teleki Mihályéval, hogy kellő fölkészültséggel fogadják a közeledő „kuruc király”-t. Zernyest előtt egy székely paraszttól sikerült végre megtudnunk, mely irányból várható a fejedelem. Megismertetett egy erdei emberrel, egy havasi pásztorral, aki hajlandónak mutatkozott pár garas ellenében, hogy akár elébük is vezet bennünket, és mutat egy biztonságos helyet, ahol be lehet várni őket.

Szerencsére holdvilágos este volt. Lovainkat fákhoz kötöttük, s közel hajnalig várakoztunk, közben el is szunyókáltunk, mikor egyszerre csak arra riadtunk fel, hogy már hallani lehetett a közeledők neszét. Ágrecsegés, fegyvercsörej, patadobogás, lózihálás, horkanások és prüszkölések, izgatott emberi hangok magyar és számunkra érthetetlen tatár és török nyelven… Megsegélt bennünket az Isten. Magyarok jöttek az első menetben, mert ha tatárok jőnek vala, biztos, hogy félreismernek, és kardélre hánynak valamennyiünket. A székelyek azonban elmondották, hogy mögöttük a székely ezredek nyomában, a tatárok élén jő Thököly fejedelem, együtt a török szerdárral. Akadt egy közülük, aki még azt is megtette, hogy velünk maradt: így azután egész biztonságosan vártuk be az almásderesén óvatosan léptető, kócsagtollas fővezért. Nem volt nehéz elébe jutnunk, nem volt zárkózó ember. Már ekkor annyira világosodott az ég, hogy nyergében ülve, velünk együtt vergődve alá az úttalan úton, olvasta atyám messziről jött levelét. Szívesen befogadott bennünket – bár már annyian voltak, hogy meg se lehetett volna számolni: mert a jöttében hozzá csatlakozókkal együtt vagy negyvenezer tőre dagadt a sereg. Több mint egy óra hosszat tartott, mire végleg kikeveredett az erdőkből a tengernyi harci nép. A hágó mögött, mindjárt Zernyest falu határában sorakozott fel a lovasság, egy mezőn, s hihetetlen gyorsasággal tagolódott egységekbe. Izgatottan toporgó, táncoló, nyihogó paripák s lovasok tömege körös-körül: számomra valami oly mellet feszítő, lélekemelő látvány volt, aminőben még addig soha nem volt részem. Megszállt és mássá formált a körüllegyezó tiszta havasi levegő, a behavazott bércek csillogása, a dicsőség szomja az előttünk álló roham izgalmában. Thököly nyomban harcra rendezte seregét. Egy tatár csapatot Heissler háta mögé, Tohány községbe indított, hogy gyújtsák föl a falut. Értek én is a lóhoz és lovagláshoz valamelyest, de amit ezek a tatárok míveltek, olyat még nem látott a szemem. Hányták, dobálták magukat jobbrabalra a száguldó lovakon, hol elfeküdve félkengyelben a ló oldalán, hol ülve, hol átfordulva, hátradőlve, mintha csak a szél forgatta volna őket, és nem is lettek volna emberek. Inkább valami ijesztő rémek. Önmagában is félelmetes látvány volt. Heissler és Teleki akkor kaptak észbe, midőn Tohány helysége már lángba borulva égett; s látva a mulasztást, gyors támadásba kezdtek: seregükkel tüstént

felénk nyargaltak. Jó előre félkaréjba fejlődve, e pillanatban mi is megindultunk velük szemben. Mint két kinyújtott kar, messze előrenyúlt a szélrül-szélrül rohamozó gyors tatárság. Thököly urunk a holdhorpadású alakulat közepében nyargalt, s mi – a húszak – nem messze tőle, jobbra: szorosan egymás mellett… Ahogy fokozódott a roham, egyszerre soha nem érzett indulat úrhodott el rajtam: vágtatni szembe, szembe, egyre kevesebb lesz az ellenség és a köztünk levő távolság, mintha egy özönlő ár ragadna magával, melynek én is része vagyok; mellemből a fejem felé tolult a vér, mint mikor olyat érez az ember, hogy valaminek most azonnal és elkerülhetetlenül neki fog ütődni, és azt okvetlenül ki kell bírni. Először voltam életemben csatában. Összes fölkészültségem, hogy tudtam lovagolni és árkot ugratni, meg hogy gyerekkoromban bottal és kukoricaszárral gyakran viaskodtunk, vagdalkoztunk a különböző kunszéki udvarokban, mikor magyar-törökösdit játszottunk… Magam biztatására újra fülemben hallottam atyám útra bocsátó szavait, szó szerint vettem biztatását: s kardomat forgatva, lovamat sarkantyúzva igyekeztem az elsők közt maradni. De a tatárok már megelőztek bennünket. Kétfelől rájuk csaptak, és a Tohány irányából visszafelé rohanók is hátba kapták őket, éppen akkor, mikor mi is – a derékhad – összecsaptunk az ellenséggel. Talán egy fertályóráig ha tartott. Rövid, de véres ütközet után Thökölyé lett a diadalom. A három német ezred fele lekaszálva maradt a mezőn, másik fele az üldözők vasa alatt futásban hullott el; Heissler generális megadta magát, Doria ezredessel és több más német tiszttel foglyokká lettek. Teleki Mihály eltűnt. Holttestét másnap, rút sebekkel eléktelenítve, az elesettek közt találta meg Komáromy János, volt személyi titkára, akit Thököly küldött ki fölkeresésére. Közülünk talán ha ötszáz halott esett, de elég sok volt a sebesült; a csata hevében észre se vettem, hogy magam is megsérültem: kardvágás érte a nyakamat balról. Oda se neki! Szép új ruhámat is jól csúffá tették, megszeldelték a kardcsapások, miket alig győztem kivédeni. Nyaksebemet, mely forró vérrel öntötte el mellemet és vállamat, kimosta és bekötözte a felcser, miközben ezzel vigasztalt:

– Jégveréskor nincsen alma ütés nélkül. Sebaj, fiam, kapsz te még ennél különbet is! Jó nekirohanós gyereknek látszol. Addig nincs baj, csak egyre vigyázzál: le ne hulljon az alma! E vigasztalást már az előttem levőnek, majd az utánam következőnek is elmondotta. Így kaptam az első sebet. Itt van a helye most is; az is meglátszik, hogy a felcser hatot öltött rajta. A húszak közül egy elesett, a többi egy híján mind megsebesült. Aki nem, aki tűt és cérnát adott a dolmányfoltozáshoz a lódingjából, és igen jó pajtásom lett, míg át nem állt a labancokhoz: Kuczog Balázs volt…

*

Kunszék, anno Domini 1709. die 15. Januarii

Húsz éve már, s húsz év alatt úgy megkopott, elszürkült atyám háza tája: talán rá se ismerne, ha látná, vagy ha fölismerné, menten visszafordulna a sírba. Tizenöt éve tudtam már, hogy nem él, azért is nem igyekeztem haza… Az udvari tornáccal szemben volt egy tégla alakú meszelt épület, távolabb, a szérű és az istálló között, ahol a kocsisok és a lovász laktak folyton ki-be járó családjukkal, ami állandó elevenséget árasztott a ház körül. Ez ma üresen tátong. Félig összedőlt, vakolat nélküli váz; se kocsis, se lovász nincs a háznál. Maga a tágas istálló is, ahonnan idáig hallatszott a lovak nyerítése és prüsszentése, egy hodállyá vált: négy kócos, elhanyagolt gebe árválkodik benne, akik nemhogy nyeríteni, még horkantani se szoktak. Nyűtt páriák. Néhány napra, míg el nem adtam, érkezésem után oda kötöttem be a lovamat, de az se érezte jól magát köztük, naphosszat utánam nyihogott; öreg mén már, de azért nem hasznavehetetlen állat: eladtam a városban egy rendes, jómódú borkereskedőnek, akit Ádler Samunak hívnak. Fis most a lovam árából élek. Aztán még valamiből, amiről ezek a jó emberek nem tudnak… de csitt!

Ami pedig a Tyukodi-örökség elkonfískálását illeti, már a második napon, mikor hátramentem a szérűbe, szénáért a lovamnak, mindent elújságolt régi jó szomszédunk, a Török Gyura bácsi, akivel ők itt nincsenek jóban, mert barátja volt atyámnak, engem is gyermekkorom óta ismer. Elmesélte, hogy János bácsi, Kondér János nem más, mint egy alattomos kis totyori labanc (ami engem igen meglepett): egy magát katolikusnak valló, tutyimutyi protestáns. Kétkedve csóváltam a fejem. Hogy férhetne össze mindez? Tudom, hogy Gyura bácsit néha elkapja a hév, és könnyen kergeti túlzásokba a szenvedélyes, haragos természete. De azt mégis el kell fogadnom: talán úgy lehet, hogy a hiszékeny és már esetleg befolyásolható kisöreg – a helybeli doktor sugalmazására – csakugyan összedugta a fejét Nyulassy Arnold fiskus nótárius urammal (aki pedig egy asztaltársaságba járt volt atyámmal; engem is ismer), s kisütötték a teendőt… Mindez öt évvel ezelőtt történt. Minekutána holt híremet költötték (mert mi más lehet, mint holt, egy kuruc, aki annyi időn át nem adott életjelt magáról?), hamis tanúkkal bizonyították, majd hivatalosan írásba vették, hogy elestem a csatamezőn. Aztán, a hamis tanúkat is beleértve, négyen osztozkodtak a birtokaimon. Az anyagi ügyekben mindig igen leleményes, pénzsóvár doktor ötlete volt tehát, hogy úgy tüntessék fel a dolgot a törvény előtt, mintha én a szegény néhai Zsófia nénémasszonnyal vérrokonságban volnék. Bármennyire ügyes kitalálás az egész, tény, hogy mikor korán özvegyült atyám feleségül vette özv. Méz Annát, a Zsófi néni nénjét, én még oly zsenge korú voltam, hogy nem is maradtak személyes emlékeim igazi édesanyámról… Így tehát én Méz Annának a mostohafia vagyok, semminemű vérrokonság nincs köztünk. Sajnálom a derék és családjáért oly szorgosan buzgólkodó öreget, akit egyébként a község egyik legjobb lelkű emberének tart mindenki, de ő is hibát követett el, mikor ennyire a doktor hatalmába került. Sőt néminemű neheztelést is érzek iránta, hogy befolyásoltatni engedte és engedi magát egy velejéig önző, mohó, egész életében mindig csak harácsoló, csupán az érzéki élveinek élő, képmutató embertől, aki rókaravasz találékonysággal s főleg megtévesztő sima modorával így be tudott furakodni egy tisztes család bizalmába, hogy immár az öregember engedékenysége következtében egytől egyig mindenkit a markában tart és félrevezet – egyedül engemet nem.

No de mire megyek én ezzel? Nem marad egyéb számomra, csak a mindennapi bosszúság a magam körül látottak-hallottak és a saját, bujdosói kiszolgáltatottságom, lerongyosodott állapotom miatt. Egyedüli szerencséje a doktornak, hogy az életben minden katonai harciasságom ellenére sem vagyok bosszúálló természet: hogy a családi béke kedvéért (ellenállva Gyura bácsi bujtogatásainak) még eddig se föl nem jelentettem (birtokelsajátítási cselszövés miatt), s kardom élével sem szabdaltam meg őt.

*

Ez a ház maradt minden gyermekkori emlékem; de már ez sem ugyanaz, mint régen volt. A kocsiszínben ugyan látható még a régi homokfutó, megkopva a sok használattól, de a hintó például nyomtalanul eltűnt, a szánokkal együtt. Úgy látszik, ezeket a járműveket kivitték a Kondér-tanyára, ott folytatják szerepüket. A féderes, kosaras kijárókocsi megvan, de oly rozoga állapotban, hogy ide-oda nyaklik, ha húzzák a lovak. Legjobb karban talán még a vasalt kocsink található, amit ők is teherhordásra használnak. Úgy látszik, ha „örököltek” is, a gazdálkodás központja továbbra is a régi Kondér-tanya maradt; ez a lakás pedig, merthogy bent van Kunszéken, és lakozás céljaira kényelmesebb: használatra ugyan megfelelő, de különben nem sokba vett szállása a családnak. A kockatéglás út, mely a pincéhez vezet, szintén alaposan feltöredezett, már csupa foghíj, de nem javítja ki senki. Ha sár van, kőről kőre kell lépkedni, míg hátul a padlásfeljáratig eljut az ember. A virágoskert léckerítése elkorhadt, imittamott düledezik belőle egy-egy darab, fukar kezektől megdrótozva, hogy tovább tartson. Tikok ülnek rajta… Csupán a ház elejére fordítanak némi gondot: mert az kifelé mutat az utcára. Hát ide jutott a szülői lak! A mi régi, módos házunkba bevette magát egy fukar família. Hitetlenek lakoznak benne, akik vallásukra nézve katolikusoknak is, lutyiknak is számítanak, egyszerre kétfelé áldoznak; kivételt képez az elhunyt

tisztes háziasszony: Zsófi néném és leánya meg a vő, na meg jómagam, de csak papír szerint, mert én aztán se ilyen, se amolyan nem vagyok. Nem tagadhatják le, hogy azért utánam „örökölték” meg a kúriát, a birtokot, a nyájainkat – én is vagyok valaki, ha mindjárt kuruc vagyok is. Hogy miként fest közelebbről az érdemes szép família? Hát, tisztelet a kivételnek, a jólelkű Zsófikának meg a férjeurának: nincsen róluk – hogy is lehetne? – valami kedvező véleményem. Úgy vélem, az öregurat nem kell már nagyon bemutatnom – annál inkább a fennkölt lelkű lányát, aki elhunyt anyja megszállottja, több mint fél év óta viseli a gyászt… Napi első útja télen-nyáron, akármi időben az édesanyja sírjához vezet. Még szerencse, hogy közel a temető, át lehet szaladni a kertek alján; aztán ha eljutott a síremlékhez, legalább egy óra hosszat ott álldogál mozdulatlanul, mint valami fekete szobor. Nem is tudnék példát hozni, hogy egy leány ennyire szeresse az anyját… Mire hazajő, átázvafázva, dideregve és szeme kisírva: illatos diófa tüzével előre jó meleget teremtek a konyhában, aztán visszahúzódom a padlásszobámba, hogy ne zavarjam érkezését. Férje, Dömös Ráfael – vagy ahogy mondják: Ráfel – tagbaszakadt, tömzsök, olajbarna férfi. Sem lelkületében, sem gondolkodásában nem hasonlít a házban senkihez: kötelességtudásban sem múlhatják felül. Katona is volt legényke korában, méghozzá – amint egyszer előadta – kuruc csatákban vett részt, ezek szerint lényegesen idősebbnek kell lennie hitvesénél, aki harminc év körül járhat, de megőrizte lányalakját. Elmesélte, hogy Thököly Erdélyből való elvitele után teljesített katonai szolgálatot, még amikor börtönben volt Rákóczi nagyságos fejedelem, s Bécsből kijött a hadiparancs nyolc magyar huszárezred és négy magyar gyalogezred felállítására. Így vonult be katonának. Kapott gyalogsági fölszerelést; de mivel a labancok ellen forgatták a fegyvert Győr körül és a Csallóközben, és azok szétverték őket, örülhetett, hogy néhány társával együtt haza tudott vergődni. Kedvelem őt, mert nyílt és egyenes szavú ember (nincs benne semmi mellébeszélő lutyiság), és különösen azért becsülöm, hogy oly nagy gyengédséggel bánik ezzel a szerencsétlen kis asszonnyal, aki viszontképpen megad neki mindent, amire az asszonyság kötelez. Szombatonkint, mikor másfél nap pihenőre hazajő: mindig meleg étkek várják itthon, s vasárnap tiszta ruhát vehet, együtt mennek ki a temetőbe, majd onnan a misére. Ilyen a szokásos vidéki családi élet… A férfi egész héten nyeregben ül, ide-oda kószál, mert az egész parasztvármegyében ő az ellenőre a vámszedésnek: s nagy

gond a vámok és harmincadok rendben tartása – nehéz és hálátlan foglalkozás. Hétfőn hajnalban, megrakodva élelemmel, útnak indul, s télen-nyáron, egész héten járja a városokat, utakat, hidakat, miközben ott hál, ahol éppen adódik, és egy héten át bikkfakoszton él. Kondért tehát nem kell bemutatnom. De itt van az unoka: Mili, vagyis Amália, az öregúr legkedvesebb unokája a kilenc közül – egy dagadtra hízott, sunkó fejű, fiúforma leány… Apja zömökségét örökölte, még szeme formáját is, de a meleg bársonyszín fényt a szemekben már nem, mert az övéi hideg és érzéketlen, bádogkék szemek. Kezei éppoly vajpuhák, mint amilyen hájtömeg maga. Köszönni többnyire elfelejt. Pedig szülei számtalanszor figyelmeztették: „Köszönj szépen a Matyi bácsinak…” Rokonain kívül nem köszön ez a világon senkinek. Ennek ellenére is tekintsük úgy, mint lurkó hajadont, talán még kinövi magát valamire. De addig alig, míg ez a kis akarnok ír elő mindent a családban, például még azt is, mi legyen az ebéd – és ha nem az, meg sem érinti az ételt. Hiába kérlelik, inkább megeszik egy kosár kenyeret, és vizet iszik rá, apja, anyja, öregapja legnagyobb bosszúságára. De amikor azt kap, amit rendelt, képes tíz gombócot is bevágni a szilvásból vagy a töltött káposztából, ami még egy nagyétkű felnőttnek is sok. Ha megvolt az ebéd, előveszi, olvasgatni kezdi a pénzecskéjét (öregapja szerint a „vagyonkáját”): nem nyúlt-e hozzá valaki, míg iskolában volt? A perselyt fiókba zárva őrzi, s garasaiból a világért se adna ki egy poltúrát is a boltban vagy a vásárban; nem költ medvecukorra vagy bocskorszíjra, miképpen a többi iskolatárs – de ha ingyen kap valakitől, azt szívesen fogadja s pillanatok alatt megeszi. Kis fura bogár. Ha hazajön az iskolából, vékony és kibírhatatlan cérnahangján egész délután ordít és sipákol, zúgolódik, üvöltöz, rendelkezik a házban, és mindenki ugrál körülötte. Majd elzárkózik a sarokban, mert fél a külvilágtól, egyedül játszadozik… S az még a szép, mikor kezdődik a tanulás! Nyitva az ajtó, vékony a fal, minden szó áthallatszik a konyhába, ahol az öreg iránti irgalomból kukoricát morzsolok Zsófika helyett, a disznóknak. – Anyámasszony! – vonyít hosszan. – Ezt nem értem… Apámuram, mondjátok meg, miképpen van az, hogy háromszor kettő az hat…

Apja kirakja elé a babszemeket az asztalra, s egymás után kétszer-háromszor türelmesen elmagyarázza. – No, érted már? Mit nem lehet ezen érteni? – Nem éérte-e-em! – toporzékol dühösen. – Hát akkor ne értsd! Az a baj, hogy buta vagy, lányom – feleli higgadtan és lemondóan. Kijön a szobából, hogy ne kelljen tovább bosszankodnia. Anyja ül mellé, elmagyarázza ötször, tízszer, szelíd és kifogyhatatlan türelemmel a szüntelenül közberikoltozó, visítozó leányembernek, míg végre lassan, nagy nehezen nyiladozni kezd elhájasult elmécskéje, s kezdi kapiskálni, miről van szó. – Én nem tudom, Matyi bátyám, mi lesz ebbül a gyerekbül. Álmatlan éjszakáim vannak miatta. Volna inkább fiú! Úgy, ha megbukik, kivenném az iskolábul, és beadnám asztalosinasnak… De olyan ez, hogy senkivel se szeret barátkozni, mint más gyerekek: egyetlenegy játszótársa vagy barátnője nincs – mi lesz vele, mire megnő, úgyse veszi el senki. Azt gondoltam, beszélek a domonkosokkal, és beadjuk apácának. Ki tudja? Idővel még főnöknő is lehet belőle. – Domonkosokkal?! Ej, te okos Domonkos, ezt talán mégse csináld! – Hát akkor? – Gyerek még, van idő, hogy meglássuk, mire megyünk vele! – védi az anyja. Megsajnáltam a szülőket. A gyermeket is. Voltaképpen nem tehet róla, hogy ilyennek született. Elhatároztam, hogy reggel bemegyek a premontreiekhez, beszélek Jácint atyával, aki iskolatársam volt, majd pap-tanár lett ugyanott, ahol tanult. A látogatás megtörtént. Haj, az én rég nem látott barátom (olyan a szíve, mint a vaj) könnyezve borult a nyakamba! – Élünk még, cimborám?

– Csalánba nem üt a ménkű! Előadtam, miért jöttem, mire Géza barátom (ez a régi neve) összeráncolta homlokát. – Te, az a gyerek úgy viselkedik az iskolában, miképpen egy született angyal. Az a baj, hogy túlságosan jó. A tanórán némán, szinte áhítattal csüng a tanár szavain; nem érdekli más a világon semmi, le se veszi szemét a tanárjáról. Az egész osztályban a legilledelmesebb; tanítás közben néma, mint a hal, a szünetekben se látod ugrándozni, sivalkodni, mint a többi gyereket – a folyosói ablakba behúzódva, csöndesen és jóízűen majszolja tízóraiját. Mondtam már neki: „Kisleányom, ne légy mindig olyan jó, rosszalkodjál, édes kislányom, légy eleven, mint a többi…” Más kollégáknak is szemet szúrt a gyermek feddhetetlen magaviselete. Feltűnést keltőn jó viseletű! De ugyanakkor két-három tárgyból is bukásra áll – folytatta letompított hangon. – Megmondom neked őszintén, vannak, akik kipécézték, és meg akarják buktatni, mert szerintük ez a gyermek nem iskolára való… – Aha! Stréber a Milike… Búcsúzkodásnál karon fogott, lekísért a kapuig, és kedvesen hívogatott az én jó Jácint barátom: mért nem járok el közébük az Aranykaptza csárdába? Mind a volt iskolatársak gyűlnek össze ott, sokat szoktak beszélni rólam, különösen mióta hazakerültem… Isten neki, megígértem, hogy majd egyszer meglátogatom őket. Úgyis olyan egyedül vagyok. Azóta már voltam köztük egynéhányszor; nem bántam meg, hogy elmentem. Hazaérve, semmit se szóltam a szülőknek, de mikor megjött Milike az iskolából, s rákezdte a szokásos handabandázást ebéd közben, ejtettem szerét, hogy négyszemközt elkapjam őt. Úgy elöntött a méreg, hogy a következőket csikorogtam felé a fogam közül: – Te! Ha még egyszer rosszalkodol, és nem hagysz békét a szüleidnek és öregapádnak, úgy váglak pofon, hogy leröpül a fejed! Azóta kerül. Pár napig csend-rend támadt a házban… Ma azután ismét rákezdte volna, ha…

ha ismét közbe nem lépett volna Tyukodi pajtás. Kihallatszott a konyhába a vita, mert a szülők szerették volna átküldeni a szomszédba egy kosár ajándék almával. Milike kereken megtagadta az engedelmeskedést. – Hogy én menjek át? Mit képzeltek rólam?! – visítozott és toporzékolt, teljesen indokolatlanul. Aztán már bármit mondtak, oda se figyelt, csak mindenkit túlrikácsolva, kárörömmel ismételgette: – Mondhattok bármit, nem megyek át! Nem megyek, nem megyek… Úgyse megyek át… – Miért? – kérdezte apja. – Nem vagyok teherhordó szamara senkinek! Később kikerült a konyhába valamiért, megfeledkezett róla, hogy ilyenkor én még ott szoktam fogyasztgatni szerény ebédemet. Ugyanis csak azt ehetem az étrendből, amit leányának engedélyez a jó öreg tata. Azt is csak a konyhában. S azt is a pénzemért. Még valami kis lakbért is a nyakamba rótt: „Van neked pénzed, ki tudod fizetni a ló árából.” Ahogy befordult a leányemberke, gyorsan odalépek, és becsukom az ajtót. Fogom a kilincset, és a dühtől alig bírva türtőztetni magam, végigmérem. Dühösen, de megszeppenten néz vissza reám. – Mit akarnak a te szüleid? – kérdeztem leckéztetve. – Azt, hogy vigyek át a Fodorékhoz egy kosár almát – nyafogta. – Hát akkor szedd a bocskort, és eredj, míg nem késő, mert úgy megrúglak, hogy az eget is bőgőnek nézed! – Azzal kinyitottam az ajtót. – Elmehetsz. Hess ki innen, de gyorsan! Nem sokkal később láttam az ablakból, ahogy sietve viszi az almát. Lehet, hogy egy kicsit katonásan szóltam – elvégre katona vagyok; de ilyenkor legalább néhány napig engedelmes, és rendesen viselkedik. Még köszönni is tud. Családi környezete már észrevette, hogy a leány jobban függ tőlem, mint tőlük, de az öregapja, akinél bepanaszolt, mert ő a kedvence, szemrehányást tett, hogy durván bánok az unokájával. Milike valósággal retteg tőlem… Sír, és folyton azt

kérdezgeti, hogyan él egy ember fej nélkül. Milyen lehet, akinek leröpül a feje? Az nem lát, nem beszél, és soha többé nem tud enni? Fölálltam. – Édes bátyámuram! Ha a béke kedviért eltűrök és le is nyelek sok mindent, ne feledje kend, hogy ez a ház az én házam. Nem tűröm, hogy egy ilyen kis fityfiritty táncoljon az egész család feje tetején! – Hogy a te… a te… a te házad? – hadonászott, s egyszerre, feledve az egész gyermekhistóriát, pulykavörösen, gyorsan kitotyogott a konyhából. Azért imádja úgy, és enged meg neki mindent, mert ebben is benne van a fukar vér, a pénzgyűjtés szenvedélye – „pörsölyös a gyerök” –, ami büszkévé teszi reá, és még ápolja is fösvény hajlamait. Alighogy kitotyorászott János bácsi, újabb csoszogás a tornáclépcsőn, kopogtatnak az ajtón, s bedugja a fejét egyik legénykori jó pajtásom, a járási gyógyász és patikárius Szaniszló. Megérkezett a házbeli „jóakaróm”, a rókaképű doktor úr. – Jé! Hát te itthon vagy? Hát hazajöttél? Hozott isten! – játssza a meglepetést. – Több mint két hét óta itthon vagyok, Szaniszló. Tudom, hogy ez idő alatt minden áldott nap megfordult a háznál. Ide járogat pálinkázni (vagyis annak örve alatt közelebbi kapcsolatba szeretne jutni a házban lakó Szépiával, a kisöreg menyeasszonyával, akit a fia féltékenyen őriz), de egyszer se jutott eszébe, hogy meglátogasson a padláson… Pedig lehetetlen, hogy hazaérkezésemről már ne szerzett volna tudomást. Pletykás ember, az égvilágon mindenről tud, ami történik a városban, s mit tudom én, mit érdekel, miről susmusol még mindig János bácsinak, órák hosszat elbújva a legbelső szobában. Megvallom, hogy én a szemembe néző embereket egész a pofozkodásig szeretem. Legföljebb visszaadom a pofonokat. De a hazugság és a rágalom ellen nem tudok védekezni. Pedig ők, a földön, sajnos, még mindig a legnagyobb hatalmat képviselik… Tudom, diákkorában is mindig a jótevő szerepében szeretett tetszelegni – különben pedig inkább nevetséges, mint bosszantó kis figura –, de vigyázat, mert

ugyanakkor rendkívül ártalmas! – Örülök, hogy erőben, egészségben látlak! – fejezi ki megelégedését. Majd mindjárt, minden átmenet nélkül, súgva és hozzám hajolva, hogy térdemig lóg a selymes szőke szakálla, meghitten folytatja: – Emlékszel-e még Őszy Krisztinára? – Hogyne emlékezném! – Tudod-e, kihez ment férjhez Őszy Krisztina? – fúrja az enyémbe vizenyőskék szemének pillantását. – Kihez? – vetettem oda unott hangon, mint akit igazán nem nagyon érdekel. Zsófika is ott tett-vett a konyhában. – Hát a Pálffy Simihez ment nőül! Vállat vontam, mint akit közönyösen érint. – Hát akkor azt se tudod, hogy helyetted Pálffy Simi lett a főkapitány? Szomjú szemmel figyelte a hatást. – Gazember! – csúszott ki a számon. – Kétszeresen becsapott a gazember… Mondanom se kell, hogy nem valami irigység, csupán féltékenység mondatta velem e szavakat. Miattam lehet akár főkakadu vagy bármi, személye úgysem érdekel; csak bosszant e kettős és álnok játéka a véletlennek: nem elég, hogy mindenki kezéről lecsapta az a csélcsap, napraforgó Krisztinát – akkor még oly ragyogó pálya nyílt meg előtte! Amiben – nem alaptalan föltevés – volt némi szerepe Krisztina tekintélyes kunkapitány apjának is. Én készültem főkapitánynak, ő katonának – s ő lett a főkapitány, én a katona… Ő a hivatalos hatalmasság, én meg egy ágrólszakadt szegénylegény… Hirtelenül kitört belőlem a nevetés. – Én inkább Krisztinát szidnám a te helyedben! – hergelt Szaniszló! – Mért kellett hozzámennie? Tudhatta volna, hogy Pálffy Simit nem csupán a leányasszony iránti érdeklődés vonzza az Őszy-házhoz. Mért nem várt meg, ha

szeret tégedet? – Miért? Talán valami baj támadt köztük? – Semmi különös… Csak az, hogy éppen a te hátadon csattant az ostor! Kedves barátom, te kétszeresen is veszítettél – nézett kaján vigyorral. – Hallgass, egy szót se többet, se Krisztináról, se rólam! Közelebb léptem, és élesen a kalpagja alá néztem. – Különben pedig mi közöd hozzá, s honnan veszed egyáltalán, hogy milyen szálak fűztek Krisztinához? – De Matyi, kérlek… ne tréfálj! Hát én ne tudnám? – Elhallgass, mert mindjárt megragadom azt a szőke selyemszakálladat! Intrikus! Elnémult, s pirulva, mint a rák, indult az öreg után a szobába. Áthallatszott a vékony választófalon, ahogy szívből örvendeznek egymásnak.

*

Kunszék, anno Domini 1709. die 21. Januarii

És most elmondom, nem fér tovább a begyemben, s minek is titkolnám bárki előtt, hogy elesettségemben mi állított lábra, vagy legalábbis lényegesen járult hozzá ahhoz, hogy visszanyerjem régi lelki egyensúlyomat. Szívesen jegyzem le, úgyse tudja meg senki, mert amilyen izgalmas, éppoly kellemetes történet… Úgy talán két héttel a hazatértem után történt, hogy hidegtől gémberedett ujjaim közül valahogy kifordult a lúdtoll, és beesett az asztal alá. Ahogy megemelem, hogy odább tegyem jótevőmet, ezt a cafrangos és dög nehéz karosszéket, valami csörömpölésfélét hallok a közepéből, a rugók körül. Ej, mi a fene lehet ez? Milyen fura kis hang! Fölemelem, megrázom jó erősen: megint azok a vidáman

cincogó kis hangok… Tán az ördög bújt bele ebbe a régi, feslett karosszékbe? És pont az én ülepem alól incselkedik? Vigyázat, Tyukodi! Hidegvér, pajtás – biztos, hogy lapul valami a háttérben… Dédapám karosszéke ez még, gyermekkoromban sokat ugráltam rajta, de akkor nem csörömpölt benne semmi. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha kibontom. Bicskával álltam neki, leszedegettem a tömpe fejű rézszegeket az ülés szélén körös-körül, s kirakva a lószőrt, tekintetem behatolt a rugók közé, de nem láttam semmit. Fülelek: a legnagyobb csönd van… Fölfordítom az egészet, rázni kezdem idegesen: s megint a kedves cincogó hangok jönnek elő, majd végre megpendül a padlón egymás után három arany. Istenuccse, első pillanattól kezdve erre gondoltam! Hogy itt valami aranynak kő lenni… Leteszem az egészet, nézem a három egyforma pénzdarabot a gyertya lobjánál, vadonatújak, használatlanok, olyanok, mintha most kerültek volna ki a besztercebányai pénzverdéből – s Mátyás király arcmása csillog rajtuk. – Ó, áldott Mátyás! Igazságos Mátyás király, jótevője a szegény-bujdosó kuruc legénynek! – szakadozott föl a szavam sűrű sóhajok közepette, mint aki nem hisz a szemének. Fölkaptam a nehéz széket a levegőbe, megfordítottam, rázni kezdtem, lássuk, van-e még benne valami. Ha hiszitek, ha nem, barátaim, még huszonegy arany potyogott ki belőle! Abbahagytam a műveletet – egynek még köll benne lenni, úgy jönne ki a kerek huszonöt… Kiraktam őket sorjában az asztallapra. Mekkora vagyon! Ennyi pénzem még soha nem volt együtt! Mindegyikről Hunyadi Mátyás arca csillog-villog… Éreztem, hogy lüktet bennem a vér; hogy más ember kezdek lenni, fokozódik életkedvem, erőm, s jólesik a tudat, hogy mégis vagyok valaki ebben a rongyos házban – ki tudja, lehet, hogy apám keze tette oda számomra! Vagy valamelyik ősöm még?… Vagy Kondér János bátyám rejtette volna oda? Eh, mit bánom! – Aha! Majd adok én néktek házat… Tyukodi-örökséget… Adok néktek olyat,

hogy arról koldultok! Megtáncoltatlak benneteket a fiskus nótárius úrral egyetemben a törvény előtt! Mondanom se kell, hogy az aranyak nyomban átvándoroltak a szalmazsákom csücskébe, bekötve egy tiszta kapcába; éjjel pedig nem bírtam elaludni az izgalmaktól, tele voltam tervekkel. Reggelre gondoltam egyet: kivettem a bugyrocskát a szalmazsákból, felálltam a helyreállított székre – jobbnak láttam, ha szétfeszítem a nádkévéket a fejem fölött, és oda dugom be a véletlen szerzeményt. A kévéket helyreigazítottam, s fájós térgyemmel – föl se vettem – leugrottam a székről. Ezzel teljesen megnyugodtam. Te vagy a legény, Tyukodi pajtás… Rajtakaptam magam, hogy ezt dudorászom, míg alálépkedek a lajtorján. Az udvarban az öreg idősebbik fia, Kondér Márton kalapált a vasalt kocsin valamit. Itt él a házban, hatlépcsős különbejáratot nyitottak és hozzáépítettek az épülethez délfelől. Abban lakik három gyermekével és a csinos fiatal feleségével, akiért úgy epekedik Szaniszló… Végképp rájöttem, hogy a pálinka csak ürügy az alkalomra. Ez a lófej szemet vetett Savanyú Marci édes feleségére. Abból is látom, hogy valahányszor ideérkezik, szeme mindjárt sóváran simogatja meg a külön lakás zárt ajtaját. S ha véletlenül künn találja Szépiát, füléig szalad a szája. – Ó, hogy tetszik lenni? Ó, milyen bájos, friss, üde tetszik lenni ma délután! Mindig csinos, de ma különösen az; úgy látszik, jó napja van… Biztos kellemes éjszakája volt! Hogy vannak a kis csemeték? Mikor jön haza a kedves férjeura? Mért nem tetszik többet sétálni a kertben? Szépségének jót tenne a friss levegő. Lám, most is milyen üdén kivirult… A szőke nő szerényen és kurtán válaszolgat; nem sok figyelemre méltatja az udvarló bakszakállt, aki még utána fordul, és sóhajtoz magában. A férj, aki a kocsin kalapált, a világ egyik legszorgalmasabb embere. Kerek barna szakállával, vastagon fénylő bajuszával és örökmozgó apró szemével ő is valami fura bogár a házban, ahol különben inkább csak estennen látható, mert minden idejét a Kondér-tanya gazdasági gondjai kötik le. Bár neve szerint Kondér Márton, inkább hívják városszerte Savanyú Marcinak. Eletében ugyanis oly gyakran vág savanyú ábrázatokat, hogy arcán ragadt a savanyú kifejezés; s

mintha valahogy (bensőleg) a saját orra görbe végén, orra hegyén csüngne az egész fanyarodott ember: ahogyan örök mélabúval tekint ki a világba. E savanyúság fő oka az, hogy állítólag mindjárt a házassága első évében megcsalta a felesége (amit nem hiszek): legalábbis Szaniszló úgy híresztelte el, s ezt állítólag még a boldogult Zsófia néni súgta volna meg neki, két évvel a halála előtt. (Amit szintén nem hiszek.) Igaz, hogy apró ajándékokkal gyógyítás közben bizalmába férkőzhetik a betegeknek. Tehát Szépia ezek szerint megcsalta volna Marciját – ha hinni lehet egyáltalán Szaniszló értesültségeinek. Egyre inkább rájövök, hogy a sima modora mögött milyen ravasz méregkeverő, konkolyhintő Szaniszló: addig-addig sugdosta a pletykát a baráti kör „beavatott” tagjainak, mígnem Marcinak is fülébe jutott – s ő bekapta a horgot. Az ügy nem új keletű, a szomszéd barátunktól tudom, hogy már egy év óta tart a harc… Így hát Szaniszló elérte célját – bár abban tévedett, ha úgy vélte, hogy ezzel közelebb juthat az asszonyhoz. Marci sokkal is nyárspolgárabb családfő, semhogy meg ne őrizte volna a családban a féltett harmóniát. Említést se tett a dologról az asszony előtt, sőt nem sokkal a múlt karácsony előtt újabb gyermekük született. Mindez férfias jellemet mutat. Még Szaniszlót se vonta felelősségre, ami szerintem már vagy gyávaságra, vagy pedig nagyfokú tompultságra vall. De a bizalmatlanság fullánkja mégis benne maradt a lelkében. Napra nap, ahogy hazaérkezik a tanyáról a kocsival, csak épp hogy beköszön családjához, aztán minden idejét a szegecselőmunka, a kocsijavítás gondja veszi igénybe az udvarban. Öt kovács, ugyanannyi bognárműhely működik a városban, de ő mindent maga akar megcsinálni, mert az öreg sajnálja erre kiadni a pénzt. Inkább fél nap hosszat kalapál az udvarban: kínlódik, verítékezik, farag, fúr, s ha telehold van előfordul, hogy még holdvilágnál is kint babrál. Úgy tűnik, mintha késleltetni akarná a bemenetelt Szépiához, aki büszke lélek, nem fut az ura után, egyáltalán nem mutatkozik. Eltűri, hogy férje inkább a húgához oson be a konyhába, ott fal suttyomban valamit. Nevéhez hű, jó Savanyú Marci a Kondér Marci. S ellentétben gúnynevével: az ennivalók közül leginkább az édességek érdeklik. S még az a szép, midőn szombat-vasárnap itt van az egész família: a férfiak kitódulnak Zsófika köré a konyhába. Édesszájúak – még Ráfael is –, azt lesik, hogy mikor jutnak szerephez. Élükön az öreg Kondér a papucsaiban. Beletorkoskodnak a bélesbe való fövő mézes mákba, dióba; leszopogatják a tojáshabarót, kinyalják az edényeket.

Nézni se bírom, tőlem annyira idegen világ. Ott hagyom őket, inkább elmegyek a csárdába, vagy felmászom a padlásra – más helyem e kettőn kívül úgysincs a világban.

*

– Mit kalapálsz oly hevesen, Marci öcsém? – érdeklődtem. – Csak ezt a ronda rézkupakot szeretném visszaerősíteni a kerékagyra, mindig van vele valami baj: most meg az országúton nekihorzsolódott az Ádler Samu kocsikereke. Leverte róla. – Kihűl a reggelid. – Ráér… Utána még be kell bújnom a kocsi alá is, és ott hanyatt feküdve, besrófolni a mutert a tengelyszegbe, mert az is megint meglazult. Csak majd lefagynak a kezeim. Kötelességtudók, de tétovák. Azt se lehet mondani, hogy maguknak valók volnának, mert szívesen látnak vendégeket – csak persze kivétel nélkül olyanokat, akikhez valami érdekszál fűződik, ha Szaniszló segítségével valamit előre kiókumláltak. Fiskálist, főkapitányt, pap urakat, céhmestereket (mikor el kell intézni vagy meg kell csináltatni valamit).

*

A konyhában Zsófika már leterítette az asztalt, odakészítette a reggelirevalót: fűszerszámos forró bort, szalonnát meg egy ropogós cipót – ő maga már lázasan készülődött a mindennapi első útjára. Mikor összekapta magát, beszaladt a függönyös fülkébe, amely a konyha hátuljában van.

– Jaj, hun a fekete kendő-keszkenőm? – keresgélt siránkozva. – Hát a fejeden van, drágalátos Zsófikám. Elmosolyult, és fejét ingatta, míg két kézzel megtapogatta és igazgatta a fején levő keszkenőt. – Kesztyűt is tessék húzni! – Kesztyűben nem lehet imádkozni. De azért csak előkereste. Engedelmesen fölhúzta. Hát ez ilyen édes, butácska kis teremtmény, mennyivel gyermekebb, mint a lánya! Távozás előtt az ajtóból visszapillantottak a kerekre tárt, kunfekete szemek. – Aztán majd jövök haza, sietek. – Jól van. Én meg majd addig vigyázok a tűzre. Ropogtattam a cipót, hörpölgettem a forralt bort – hát az ablakon megjelent az én kis mindennapos reggeli vendégem: bekémlelt, és a sárgás csőre hegyével kopogtatta az üveget. A mi kis feketerigónk. Kinyitottam az ablakot, kitettem az evődeszkájára egy kevés és füstöletlen, aprogatott sózott fehér szalonnát. Akkor már odarebbent a párja is… Tűzpiszkálás és -rakás közben arról szoktam mesélgetni Zsófikának, hogy tulajdonképpen én vagyok az egyik feketerigó, a másik ő lehetne – ő mindig gyászban, én mindig apám feketéjében… Csak mi nem vagyunk egy pár, nincs is fészkünk, csak keringélünk egymás körül a világban. Az efféléket mindig figyelmesen végighallgatja, de szava nincs… – Mondj már egyszer te is valamit, az isten áldjon meg! Olyan vagy, mint egy néma rigó… Ha valami szépet és jót találok mondani róla, legföljebb ennyi az összes megjegyzése:

– Mennyi bók ! Ha tréfát adok elő, hogy földerítsem, ne adj’isten, hogy elnevetné magát… Van úgy, elfut a méreg. Megharagszom. – Hát akkor maradj magadnak, itt hagylak! – ugrom fel, és fejembe vágom a süvegemet, becsapom az ajtót visszavillanó tekintettel. Ilyenkor mosolyog… Nyitok egy kis rést, és visszamorgok: – Gonosz vagy!

*

De ez máskor volt – most arról van szó: alig győztem kivárni, hogy megérkezzék Zsófika a temetőből. Saját magam fűrészelte dió- és barackfaágakkal tápláltam a tüzet, ott kutyorogtam vagy egy óra hosszat, mire visszaért az én fekete keszkenősöm. – Már megén kisírtad a szemedet? Ha tudnád, milyen rosszul áll neked! Hazudtam, hogy vigasztaljam: mert soha szebbet, mint ezek a gyöngyharmatos, bánatos fekete szemek. – Mit bánom én azt… Azt bánom, hogy nem él asszonyanyám! Mennyi öregasszony van a városban, még húsz évvel is idősebbek… – Akkor mit mondjak én? Oly fiatalon halt meg anyám, hogy nem is emlékszem reá. – Úgy talán jobb. – Nekem akkor jó – ugrottam hozzá –, ha megcirógatom a szép orcádat ebben a csúnya, büdös konyhában… Megcsodálom hollószínű selyemhajad fényét… Kedvesem, már megbocsáss! Nem jő senki. No, nem kell félnye, édes lölköm… Tűzégette-teremtette! No, ne rángáld úgy magad! Ugrálsz, mint egy kis csikó!

Annyit mondok néked, hogy a te istenes életedhez már nem is hiányzik más, csak egy szerzeteskalastrom! Zokogni hallom, annyira anyjával van eltelve. Kihozza Zsófi néném fiatalabb kori képét. Elég rosszul sikerült olajfestmény, de azért ráismerhet, aki ismerte… Azt mutatgatja, s észre se veszi, hogy közben a haját simogatom. – Mondd, édes egyem! A te szívednek sosem gerjed lángja? Majd elfogyok keserűségemben, hogy nem tudlak megvigasztalni… Akkor tudom megcsókolni a homlokodat és a szemeidet, mikor erőszakkal megfoglak. Élet ez? Add meg magad, az isten áldjon meg! Sokkal inkább tisztellek és szeretlek, hogysem erőszakoskodjam veled… Pedig értek ahhoz is. Hű, még csak ahhoz igazán! Elvégre kuruc legény vagyok. Jó lesz félni tőlem, az áldóját, mert ha megharagszom… Azért légy hozzám szelíd és engedelmes. Nem szólt a támadásra. Arca és egész lénye égett, míg eltolta a kezemet magától, megtagadva ennenmagát. No, szó se róla, joggal tart magára; nem valami galambengedelmes lény… Ekkor bejött az öreg, és így szólt: Hagyd a Zsófikát magára a konyhában, mert főznie kell. Zsófika keze járt, mint a motolla. Könnyű lábain ide-oda futkált a konyhában; vizet tett fel a tűzhelyre vasfazékban, előhozta a kamrából a zöldségfélét meg a húst, miket az öreg farkas mint mindennapi koncot, koránjában elragadott, és meghozott a mészárszékből. – Főzök én, látja kelmed, apámuram. Nem zavar engem a Máté bácsi. Miképpen ha hájjal kenegetnék szívemet. – Legföljebb szítom és táplálom a tüzet, urambátyám – szóltam közbe. János bácsi gyanakodva kémlelt rám, majd a lányára, aztán felém fordult. – Te jobban ráérsz, vigyázhatnál a tikjaimra! Észrevettem, hogy az udvarban héja csapkod a tyúkfiakra. – Vigyázzon kee! Fene a tyúkfiakba! Nem vagyok én tikcsősz! Fogtam a botomat, fejembe nyomtam a süvegemet, és elindultam a csárda felé.

MÁSODIK FEJEZET

EGY DÉLELŐTT AZ ARANYKAPTZA CSÁRDÁBAN

Félre tőlem, búbánat, kancsót vágok utánad, egész világ csúfjára: megfojtlak egy pohárba! (Népdal)

Anno Domini 1709. die 22. Januarii

Isten tudja, nem voltam valami virágos kedvemben.Magam sem értem, miért, legszívesebben megvertem volna valakit. Félni senkitől sem félek. Amióta hírét vettem, hogy egyre többen szivárognak vissza a bujdosó kurucok a Kiskunságba és Kunszékre, mindinkább megnő az önbizalmam: nem vagyok egyedül. Ínség sem fenyeget. Ezek itt, szegények, szintoly ágrulszakadtul verődnek haza (még jó, ha lóval), akár magam. S eldanolhatják, amiképpen a nóta mondja:

Rongyos a dolmányom, kivan az oldalom, az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom, hátam lapockáját veri az kalpagom

zsírtul ködmenyem is alig függ nyakamon…

Még e hó közepén kimentem Soltra. Üzentek értem, ott találkoztunk. Elmondták, hogy már hamarább is hazakerülhettek volna, ha léptennyomon meg nem tartóztatják őket ezek a gonosz idők: labancoktól, tatároktól való sok rettegés, az árvíz és a pestis – isten csodája, hogy hazakeveredtek. Milyen jó, akinek van rokona! Mindjárt befogadták őket. Nem mint engem itt. Kettő kiskunsági közülük, régi jó pajtások. Kunszékiek velem együtt: a Gyulai Palkó és a Tálasi Pesta, s a harmadikuk nagykunföldi, neve szerint is Nagy Sándor, különben egy vékonycsontú kis ember. Örökvidám, és gyors mozgású, a könnyűlovasságnál teljesített szolgálatot. Lóháti vitéz, nyíllal is lő, oly pontosan, hogy szemén lőve ejti el a nyestet a fa magasából, nehogy a bőre kilyukadjon. Nem kő félni már, erősödik a kun kurucok csoportja! Mondanom se kell, hogy az Arany kaptza felé vettem az útirányt; átmenve a túlsó oldalra, botommal végigkóricáltam a házak előtt. Fogadtam jobbra-balra a járókelők köszöntéseit, be-beszóltam a házak lakóinak: kihez-kihez volt egy szavam, csak úgy egymást megkiabálva, barátságból. Mert – ahogy hozza a sor – szükséghez képest tudok én úr is meg paraszt is lenni. Minden hóba és csöndbe töppedt. A kémények már füstölögtek, és havas szárnyakkal meredeztek a kerítések és a fák. Egyik udvarban négy apró fiúgyermek húzta a kisszánkót, és havat szórtak egymásra. Szakasztott egyformák. A tornácon a fiatalasszony szedegette le a kötélről az éjszaka csonttá fagyott fehérneműt, és rázogatta le róluk a havat. Hátrább libák fürödtek a fehér porban, fölágaskodtak, és kiterjesztett szárnyaikkal verdesték a havat. – Jó reggelt, húgomasszony! – köszöntem a kerítés felett. – Aranyos asszonyság, kié ezek az egyforma kis aprószentek?

– Az enyimek. – Istenem! Be szépek vagytok… Olyanok, mintha én volnék az apjuk. Az asszony elfordult. Én pedig, még mielőtt továbbmentem volna, visszaszóltam: – Mennyi idősek a fiókák? No, e téren mindjárt elemében volt; végéről kezdte a fölsorolást: – A Petiké, a legkisebbik, négyéves… a Simike öt, a galambom… az Attika hat… a Miska a legnagyobbik, most lesz nyolcesztendős. – Olyanok, mint az orgonasípok. Csak így tovább, jó asszony! Örül az ember lelke, ha ilyent lát… A következő zsúpos tetejű házban Lénárt uram, a kádármester és családja lakik. Garmadába rakva az udvaron a sok rossz hordó, a kádakban vastagon áll a hó. Itt is kint van az asszonyság. – Áldja meg az isten minden jóval, szomszédasszony! Mi lesz ebédre? – Egy kis veres borban főtt tarkabab-főzelék. – Hű, az áldóját! Aztán mivel? – Egy kis benne főtt füstölt csülökkel… – Juj nekem! Legjobb orvosság a kolera ellen. Özvegy Csúzi Sára is kint sepregeti a havat a háza előtt. Kötője félretűrve, s amint lépeget, látni, ahogy dudorodnak a térdei. Ő szólít meg előre: – Dicsértessék az Úr Jézus neve… Hova, hova oly legényesen, Tyukodi úr? – Menegetek a csárdába – mondom.

– Hát… szép asszony a Baba asszony, ugye? – feleli huncutul. – Csak nem nekem. Öreg vagyok már én. – Nono! Ilyen deli vitézen még megakad az asszonynép szeme! – Szó, ami szó, nincs még baj, Sára! Csak hiányzik a só a kecskének! – Adnék szívesen, de ahhoz már idős vagyok. Van itt a széki határban egy csuda fene szézony – súgja, egész közel jőve –, a Hosszútóti Zsóka… Ippen olyan hosszú, vékony nő, mint a neve. Jó kikapós… Mért nem látogatja kend? – Messze lakik? – esem kísértésbe. – Nem is olyan nagyon messze… Túl a bikalegelőn. Megköszöntem az irántam való jólelkűségét, és – aki azzal indultam el hazulról, hogy megverek valakit – halk fütyörészve pattogtattam lépteimet tovább a félig seprett, félig még sepretlen házak elején. Ahogy megyek, most meg – ihol ni! – a nagyétkűségéről híres, pocakos Pispek Jankó tolatott szembe velem, a sün alakú szakállával: lassan lépegetve közeledett. Mintha szüntelenül arra vigyázna, hogy neki ne menjen valakinek vagy valaminek, mert akinek vagy aminek ó neki talál menni, az felborul. – Pályinkás jó reggelt, Tyukodi uram! – küldte előre köszöntését. – Gyűjjék már be velem kegyelmed egy kupica Szent Szilvóriumra! – Mindjárt, Jankó, előbb el köll intéznem valamit. De ha már a Szent Szilvóriumot emlegeted: lásd, hát csak nem csordult meg Vince! – Nem ám, a fene essék belé! – Nono! Ilyet mégse kívánhat kend egy szentnek! Bizony, jó öreg borivó cimborák, alighanem fölaszik a gigátok a jövő esztendőben. Nemhogy olvadás, de egyre inkább szigorodó fagy jő napról napra, márpedig a régi igazság szerint:

Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.

– Ma van Vince napja – kapisgál a Jankó. – Uram bocsa! Igazán nem akartam őtet megbántani, hiszen olyan sokszor tett velünk jót. Elértem a sarokig, balra fordultam, benéztem a szűcsökhöz. Mindig szívesen látott vendég vagyok náluk, de most különösen nagyra nőtt előttük az ázsióm, mikor előkotortam, majd asztalukon mindjárt megpöngettem egy Mátyásaranyat: mindannyian összeröffentek, bámulták, csodálták, kézről kézre járt a ritka nagy értékű pénzdarab. Elismerő bólongatások közben rázogatták a tenyerükben. S mily tapintatos fiúk! Egyikük sem kockáztatta, hogy megkérdezné, mint jutottam hozzá, nehogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozzon. Ezért megjegyeztem: – Nem köll félni, nem tapad hozzá vér! – Akkor hunnan származik? – bátorodott föl az egyik. – Ebbion Körmöcbányárul – nevettem föl. Közösen megállapítottuk, hogy testvérek közt is megér háromszor annyit, miképpen a Rákóczi tallérja – ami már rég nem is aranyból, hanem rézből van veretve. Nekik adtam jószívvel száz poltúráért, azaz egy Rákóczi-aranyért. – Látják kendtek? Úgy nézzenek rá, hogy ez a szépen vert aranypénz egy nyolctíz mázsás hízott ökör ára… Mindjárt vettem tőlük egy kis szarvasbőr zacskót. Pertlit kötve rá, nyakamba akasztottam, becsúsztattam a dolmányom alá poltúráimat. Ott annak a legjobb helyi. – Úgy vigyázzatok ám rá – mondtam a búcsúzásnál –, hogy ezer poltúránál alul ki ne adjátok a kezetekből senkinek a világon, mert még akkor is olcsón adjátok

oda! Átmentem a csizmadiákhoz. Katonacsizmát is szabattam magamnak, villogó szárút, rézsarkantyúkkal. Így valahogy helyrezökkent a kedélyvilágom. A legteljesebb megelégedéssel tartottam volna a Szent László tér felé, vissza a Baba csárda iránt – mikor egyszerre csak remegő, meleg lóröhögés hatolt a fülembe a kocsiút felől; ahogy meghallottam, belerezzentem. Hát a Csillag! Persze hogy az én régi ménparipám! Megismert a derék állat, amiképpen én is őt a hangjáról. Leromlott állapotban láttam szegényt, farcsontjai kétfelől kimeredeznek, s a kocsis ugyancsak durva szavakkal illette, visszafordított ostornyéllel csépelte, vén dögnek nevezte, és a gazdája hétszentségét káromolta. Csillag ugyanis leállt a fogattal, nem akart húzni. Fölemelt bottal rohantam oda. – Ne verd azt az állatot, te gazember, mert mindjárt kitekerem a nyakadat! Tíz esztendőn át ez volt az én harci paripám! Fölháborodásomban jókorát sóztam a bottal a kocsis hátuljára. Tudtam, hogy ma még megverek valakit… Kérdőre vontam, hogy mért nem kocsiszánnal közlekedik. – Bognárnál van a szán! – mordult vissza. – Ha kocsival kell járnod, mért rakod úgy roskadásig a szekeret ezzel a dög nehéz téglával? Tudnod kell, hogy minden ló annyit bír elhúzni kényelmesen, hegyen-völgyön át, amennyi a teste súlya. Ez a ló négy mázsát nyomott, de még most is eléri a három és felet. Harci mén, különb mint te vagy. Többet tett a hazáért… A kocsis megszeppenve figyelt a szavaimra. Levette kucsmáját, és dadogásából kitűnt, hogy valami libaólat vagy mi a fészkes fenét akar építtetni a gazdája, azért hordja a téglát. Lerakattam vele a teher felét; kértem, hogy a másik feléért jöjjön vissza, én addig itt maradok, vigyázok a téglájára.

Mielőtt megindultak, lovamhoz léptem. Meglegyintgettem kétfelől a pofáját, megsimogattam a nyakát, fölvettem a hátsó lábait, rendben van-e a patkója. Majd a kocsishoz: – Ülj fel nyugodtan a bakra… Gyia, Csillag! – biztattam a lovamat. Csillag engedelmesen megindult. Kényelmes hosszú, elnyújtott léptekkel húzta a terhét. Sok minden eszembe jutott Csillagról, míg visszaértek. Kétéves volt, mikor birtokomba került: Bercsényi Miklós urunk jóvoltából ajándékba kaptam, mikor Nagykállót elfoglaltuk, és a rohamnál kilőtték a lovamat. Most is fülemben a hangja, mikor e szavakkal vigasztalt a vár vétele után, látva, hogy bánkódom a lovam miatt: – Egy ló nem a világ! Adok helyette másikat, megérdemled, mert a kunok és a jászok szerepe döntő volt a rohamban. Ezentúl itt maradhatsz a táboromban. Legjobb vitézeim közt lészen a helyed. Hej, ha hallhatta vón ezeket a szavakat az én atyám! Választottam magamnak egy paripát Bercsényi Miklós sárosi főispán sárospataki istállójából. Nem bántam meg, hogy a Csillagot választottam. Sok ló megfordult a kezem alatt, de ez a legkülönb volt mind közt. Kicsi fejű, karcsú nyakú, hosszú testű, könnyű mozgású, igazi harci mén. Magassága mint egy középtermetű emberé. Ha kinyújtotta lábait, és elnyúlt hosszan, szinte úszott velem a levegőben. Öt-hat méteres árkot vagy patakot játszva ugrott át. Sokszor mentette meg az életemet. Egyszer, mikor a labancok megpuskáztak egy árokszélből, Murány várából kirohantunkban, és golyó fúródott át a bal térdemen (szerencse, hogy a forgó alatt!), ez a ló vitt ki a veszedelemből. Ha ő nem lett volna, most én se lennék. Erdei úton vágtattunk tovább, száz méterrel lehagyva követtek a cimborák, akik még azt se tudták, hogy megsebesültem. Fönn a hegyoldalban már híre sem volt a labancnak. Nem szívesen kószálnak azok az erdőn. Tíz évig szolgált a Csillag, s ez alatt az idő alatt neki is csak az a két hónap szabadsága volt, mint nekem: míg meggyógyult az átlőtt térdem… Megelőzhetetlen száguldó volt, ha hírt vittem Bercsényitől vagy Rákóczitol az

erdélyi rendeknek, képes volt tizenkét óra hosszat egyfolytában vágtatni étlenszomjan, legföljebb ha fél marék zabon. No de visszaértek már. Rossz látni, ahogy kocsi elé fogva baktat szegény. Ahogy befordulnak, nyerít felém. – Élünk még, cimbora! – kiáltom, hogy vigasztaljam. Élünk ám, de meddig? Ugye, öreg pajtás, még elhúzogatsz egy kocsi terhet azért, amit eléd dobnak a jászolba? Nagy lehanyatlás, disznóság, öregem, hogy így lesz egy híres csataménből igásló! Amint hallom, a környékbeli parasztok azért még fölkeresnek a kancáikkal. Ez is valami… Ugye, Csillag?

*

Közben szépen megérkeztem az Aranykaptza csárdába, amely, a csárdásné becenevén, Baba csárdának is neveztetik. Régi, híres mulatóhely. Mindenki ismeri a városban. Itt szoktam találkozni azokkal a cimboráimmal, akikkel még egyetértek, és egymással eltréfálkozva, fittyet hányunk a világra. Ha benyitok, hármat kell lelépni, mint valami alvilágba. Nagyot csendül a kolomp az ajtó felett; orrom hegyéig belemártózom a savanykás szagú zsibongásba, kettőt-hármat hunyorintva szoktatom a szememet a félhomályhoz. Tágas, fehérre meszelt helyiség. Két kicsi ablak szűri a fényt négy, kockát képező vasráccsal, azok is inkább kukkantok. A hosszan aláereszkedő mestergerenda két lámpást lógat megfordított szív alakú dróton: biz azokat nappal sem ártana kigyújtani. – Nem jó pénz, ezt visszaadjuk. – Mért? – Cigánytallér.

– Én is úgy kaptam. – Értse meg, szívem: hamis! Nem ér egy icce bort, eldobhatja – pöröl a csárdásné egy ismeretlen betérővel. Ott áll a kármentőben, mint a kupák és mérőedények őre: szemrevaló, szőke, becsali menyecske – csárdájába tódulnak is a vendégek. Odalépek, megnézem a cigánytallért. Sokat láttam én olyat. A nagyságos fejedelem évek óta kifogyott az aranyból, ezüstből, panganak a bányák: rézből kénytelen veretni a tallérokat a hadiadósságok rendezésére. Több milliót hoztak forgalomba, azóta bukdácsol úgy a harci vállalkozás, mert a réztallérnak nincs értéke, nem fogadják el a piacokon, a katonáknak korog a gyomruk, s ráadásul könnyűszerrel, tömegével hamisítják mindenfelé az országban: ez a cigánytallér. Már ahogyan mondani szokás. Becsúszott a forgalomba, arany helyett Rákóczi neve a födözetje. A kurucfélék még elfogadják, a labancfélék nem. Így van hát. Ide hanyatlott az ország és a szabadságmozgalom – ha egyszer a főurak és papok inkább mellükön és a kolcsagtollas süvegükön és csizmájuk sarkantyújaként hordják – díszül – a nemes fémeket, ahelyett, hogy leszednék magukról, és beolvasztanák a fejedelem pénzverdéiben. Mindjárt lenne jó tallér, amit elfogadna bárki. De ehelyett inkább külföldön helyezik el összegyűjtött arany- és ezüstpénzeiket… No de kinek s minek magyarázzam mindezt az Aranykaptza csárdában? Inkább beljebb nézek, a sarokba, a hatlábú asztal felé. A cimborák, a sok betyár tekergője már mind ott kuruttyol, vagy a tekintélyes Nyulassy Arnold fiskus nótárius úr szavait figyeli ájtatosan. Arról beszél, hogy a féktelenül dühöngő pestis annyira megtizedelte a lakosságot a parasztvármegyében. Örülni kell minden gyarapodásnak a népesedésben. – Mi mindig szívünk szerént örülünk – hangoztatja az ájtatos nótárius –, ha a község lakosságát gyarapodni látjuk, annál is inkább, mert oly igen halnak mindenütt itt környülünk, csak isten tudja, magunk is mint vagyunk. Két kuruc kenyeres is ott ül vele szemben. Ezek már észrevettek, integetnek – s érkezésem hírére Nyulassy uram nyugtalan lesz; igen sürgősen ejti szerét, hogy szedje hamar a nyúlbocskort, és elillanjon. Most húz el az ajtó felé a hátam mögött, társával, egyikével a hamis tanúknak, mert a másik aláíró az „öröklés”

óta már szerencsésen elpatkolt. Elmondhatom, jobb így neki… Ezekben is szorul a zabszem, ég a talaj a talpuk alatt, egyre inkább tudatában vannak a kis sisisusi gazemberek, hogy az enyémből koccintgatnak itt, őseim vérét, az én boromat isszák… Láttomra Szaniszló arcán is megjelenik a szokásos riadt kifejezés. Ő volt a kiókumláló. De ő nem szalad el gyáván, sokkal is nagyobb dúvad annál. Igyekszik jó képet vágni a szerephez. A komák előtt ennivaló: hurka, kolbász, lacipecsenye, fénylő sárga héjú, fehér bélű feltört cipó. Fölöstököm közben már belemerültek a tereferébe. Mind úgy ejti szerét városbeli dolgainak, hogy útközben az Aranykaptzát véletlenül se kerülje el. Ahogy meglátnak, földerülnek. – Tyukodi pajtás, keed is jól kezdi a napot! – Jól én… – Hát kegyelmed osztég mit keres itt? – Azt, amit kendtek, instálom alássan. Elkapva a vidámabb hangot, magamhoz vévén az első enyhítő kortyot, barátkozni kezdtem én is egy darab rozsdásra sült, kövérkés húsdarabbal, rozslángcipóval, amit már jó lélekkel odatoltak az orrom elé. Színes összetételű társaság: orvostól és kapitánysági emberektől kezdve a különb-különb mestereken át egészen a csuhás papig és az útcasepregetőig akad köztük minden rendű-rangú ember. Mind szerelmetes jó barát… Ha torzsalkodnak is néha-néha (mert a nélkül nincs, hogy tányér, villa össze ne koccanna), sosem kapnak hajba: se asszony, sem anyagi érdek, se vallási kérdés vagy egyéb haszontalanságok miatt. Munkájában ki-ki egymásra utalva, tőle telhetően jól elvégzi a dolgát – így fest az itthon való, életrevaló kun politika. Egyik se jár vele rosszul. Istenemre, olyanok, mintha édestestvérek volnának… Már a fehér csuhájánál és dundi piros orcájánál fogva is legfeltűnőbb, legtekintélyesebb személy a társaságban főtisztelendő Hyacinth atya (eredeti nevén Borméri Géza, de a Géza pogány név lévén, a Jácint nevet nyerte el a premontreieknél). Gyomros-melles, tömzsi és örökvidám, szívesen benne van mindenben, ami jó. Nőhódító, persze az szeretne lenni, ha a kunszéki nők

olyanok volnának. De a kunszéki nők nem olyanok… Sajnos, azt kell mondani rájuk, hogy legfőbb erényük az erény, amit fájdalmasan tapasztalunk mindannyian. Jácint énektanár és zeneszerző. Mindig fehérben jár, haja is szépen ezüstösödik, ami igen jól áll kerek piros nyakához. Nagy kiránduló és természetkedvelő. Kitüntetés bármelyik tanyagazdának, ha valakit vasárnaponkint megtisztel látogatásával. Útjaira rendszeresen kísérgeti Szaniszló, a másik nagy természetbarát és életművész. Mindenki tudja, hogy Korn Szaniszló mesterkélt ember. Nem a mi társaságunkba való. Jácint atya fehér csuhájába kapaszkodik, s bár örökös gúny céltáblája, szépen meghúzza magát köztünk. Mivel ő az orvos és patikárus – éjjel-nappal „aranycsinálással” foglalkozik. Kényesen tiszta szakállú, gondozott bajszú férfi, nőtlen, állítólag leszármazottja a híres harangöntő harangozónak, aki Budán élt Mátyás király idején, s neve be van írva a budai nagykönyvbe. De ha így van, messze esett alma a fájától; hogy a fészkes fenébe is gurulhatott el olyan távolra Pest-Budától, le egészen Kunszék városig, hogy itt folyton a pestissel, döghalállal ijesztgesse és zsarolja az embereket? A patikát rábízza segédjére – adja ki az a fogcsöppet, ánizst, álomport, orvosflastromokat: neki az arany százszor fontosabb… Enyhítő körülmény, hogy amit összeszed nőkre és barátokra szét is szórja. Jelszavai: Uraim, csak egyszer él az ember… Pénz a boldogság alapja… A kő el van dobva… Szívesen és gyakran kérkedik „nők” körüli sikereivel, ami nem ok nélkül teszi gyanússá a tapasztaltabb cimborák előtt („a nő magánügy”) – de istenem, ilyennek is kő lenni! Egyszerre két lovon szeret nyargalni, ha nem hármon: s érdeme, hogy még egyszer se esett le. S hol az a férfiember, aki ne kívánna mentül közelebbről a tányérok, kupák és a szézonyok fenekébe kukkantani? Jácint atya kísérőjeként hát részt vesz lagzikon, paszitákon, névnapokon, s fülel, mert mindenről tudni akar, fülel, hogy behatolhasson, s észrevétlen, finom eszközökkel beavatkozzék mások életébe: s kis családi zavarokat idézzen elő – végül kaján vigyorral, előmutatva lófoga sárgáját, élvezi a hatást… Nem csoda hát, ha a gúny céltáblája ő… S mivel érzékeny lelkű, úgy bánunk vele, mint a hímes tojással; ismerjük a törékeny pontjait, oda-odatapintunk, fél szemmel összesúnyva. – Szaniszló úr oly tisztaságkedvelő, ha szellem egyet, utána rögtön elszalad

kezet mosni – mondogatja neki Istvánfy Lukács, a higgadt modorú városi kertész, mire én még megtoldom azzal: – Szeretik a papok, mert bigott pápista. Úton-útfélen, minden fagyos kutyaszarnál megemeli a kalapját, és keresztet vet magára. Szaniszló majd elájul a megbotránkozástól (pedig ő tud még csak igazán botránkoztatni, más körülmények között). Nyel egyet-kettőt, míg a többiek velünk együtt mulatnak. Ha társaságunkban akar maradni, nem adjuk ingyen: ez az ára annak. – Na, mit szóltok uraságtok a cipóhoz, zsemléhez? – néz körül Fischer mester látható büszkeséggel. – Tessék megmondani, ha van valami kifogás! Oly hirtelenszőke, mintha minden szőrzetes része, haja, szakálla, még a szempillája is sűrűn be volna hintve liszttel. Mert ő a pékcéh élén járó atyafi. Ellenőrző úton jár a városban, hogy jól szorgoskodnak-e a pékek a műhelyekben: frissek-e a készítményeik? Tóth Miska ugyanezt teszi hentes- és mészárosrészről: végigszuszog a városrészeken koránjában, hogy meggyőződjék, tiszták-e a hússzékek, felmostak-e mindent rendesen, frissek-e a húsok, nem állottak-e vagy romlottak, nincs-e hiba a mérlegserpenyők körül (mert akad, aki hájat tapaszt a serpenyők feneke alá, így csalja meg a vevőt), kap-e mindenki kedve szerint az áruból, nincsenek-e rejtett áruk. Érkezéskor letottyant egy vászonba csavart csomagocskát, húsfélét, a javát, és odaint Baba asszonynak: – Süsse meg, angyalom! Aztán hozza ki az asztalra… – Pékség, hentesség dicséretet érdemel! Az áruk kifogástalanok – dörmögi valaki fél szájjal és fogyasztás közben, s tegyük hozzá: mindannyiunk nevében… Nagy fej, aki közvetlenül mellettem ül. Igen nagy fej: nem más, mint Kohács Zsoli, a kunszéki főkapitányság mindentudó első írnoka. Tartózkodó, fegyelmezett modorú és beszédű; vékony, komoly arcán látszik, hogy rajta megy keresztül minden, ami történik a palotán. Ez a főkapitány őuraságának legnagyobb szerencséje: voltaképpen ő csinál helyette mindent. Illetve főkapitány úr csak azt teheti, hogy amit Zsoli készen elé tesz s lepecsételt: ő fülön fogja az ezüstszárú lúdtollat, és szépen alákanyarintja a nevét… Nem bánjuk, hogy gyakran van köztünk, jelenléte (nem mintha ijedősek volnánk)

bizonyos védettséget jelent számunkra – csak azt nem értjük: tizenegy éve udvarol már kitartóan egy környékbeli, szép ezüsthajú özvegyasszonynak, és még mindig nem vette feleségül. Ugratjuk: mire megnősül, megőszül a szakálla. – Nem baj – mondja. – Majd levágatom, leberetváltatom a bajszomat és szakállamat a borbéllyal. – Hát öregem – tódít Tóth Miska –, ha akarsz egy sovány, keskeny halfejet látni, akkor csak beretváltasd le, és nézz bele a tükörbe! – Nem! Nem! – tiltakozik Zsoli, a hallottakon merengve. – Mégsem beretváltatom le. Kár volna a szakállamért. Barna és hegyes kis nyírott szakállt és hasonlóképp hegyesre pödrött, vékony bajuszt visel. Egyébként ő a legfiatalabb a társaságban. Ez meg, aki Zsoli mellett foglal helyet, ez a ménkű horgas orrú, terebélyes mellkasú, Toldi Miklós alakú férfi (kicsit őszbe csavarodó, és ha nevet, veszedelmesen kiállnak az agyarai): Várnagy Attila, a kunszéki főkapitányság szigorú kulcsnoka, az anyagiak főellenőre. Mindig együtt járnak ketten. Félelmetes megjelenés… Elég, ha rosszalló tekintetet vet valakire: az behúzza a farkát, és elhallgat. De ők csak olyan elfoglalt, átfutó emberek; máris búcsúznak. – Csak átugrottak egy kupa borra. Sok hű cimborát kéne felsorolni (ami késik, nem múlik!); elég, hogy percek alatt kikerekedett a hangulat: feltártuk, ami nyomja a begyünket, beszélgettünk csatahírekről, fiskusról, döghalálról és az árvizekről, melyek megint elöntötték a Tiszántúl felét – mikor egyszerre csak nagyot kondul a kolomp, s metsző csend támadt. Mintha elvágták volna a beszélgetést. Fordulok az ajtó felé, s kit látok? Pálffy Simon, a volt iskolatárs, a nagy hatalmú személyiség, a Kiskunság főkapitánya lépett a helyiségbe, és csak ámuldoztam: hogy kerül ide, ebbe a lebuj-csárdába, s hogy valóban ő volna a legelső kunsági fi, kinek nem parancsol senki? Istenem, hogy változnak az idők!

Úgy látszik, erre vitt az útja, beugrott egy icce borra; vagy talán a hírhedt csárda érdekelte mint afféle hivatalos főt?… Míg a szőke Baba kiadta a bort, ő forgolódva körülnézett. – Kérem, akik az asztalnál vannak, adjanak helyet a főkapitány úrnak! – kiáltotta a csaplárosné. – Köszönöm, nem ülök le – hárította el. – Sietnem kell… Pont az asztal sarkánál ültem. Egyszer csak összeakadt a tekintetünk. Mindenki kettőnket figyelt: mert ki ne tudna a köztünk feszülő ellentétről? Arcunkra volt vésve, nem valami örvendetes a találkozás: egyikünk se volt különösen elragadtatva a másik látásától. Emígy mustrálgattuk egymást vagy fél percen át. Tekintettel, hogy kettőnk közül mégis ő vitte többre, én csak a hazamenekült vagyok, a saját házamban jövevény: én morogtam oda, de csak foghegyről: – Már meg sem ismeri a szegény embert, akinek az Isten úgy fölvitte a dolgát! Keményet köszörült a torkán. – Bosszant – vicsorított vissza, hogy annyi sok kóborló lepi el a székvárost, meg a Kunságot! S méregetett, miközben én őt azonmód vissza. – Én édes jó uramöcsém – szóltam higgadtan és békességesen. – Én is mind gyakortább hallhatok a keemetek felől híreket, de én azon nem bosszankodom. Annak egészségire ürítem ki a poharamat, akiére akarom. Fölemeltem a kupát, s egyszerre olyan szilaj kedvem és dalolhatnékom támadt, hogy rá is kezdtem. Fél szemöldök fölszalasztva, finoman:

Én vagyok a kunsági fi! Nekem nem parancsol senki:

sem a Kunság, sem a Jászság, sem a karcagi bíróság !

Komoran hallgatott. Mire én akként fordítottam át a nótát:

Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, nem olyan, mint más, mint…

No, erre összerántotta a vastag, fekete szemöldökét, s rám meredt. – Jobb lesz, ha hallgatsz, Tyukodi Mátyás! – S fogta, kiürítette a magáét. Az enyém még mindig ott állt a kezemben. – No, isten éltesse kenteket! – köszönt általánosságban, s már fordult ki az ajtón. Egy főkapitánynak irtózatosan sok dolga lehet… Hintaja künn várta a csárda előtt: fülünkbe hatolt a távolodó, dobogó nesz. Mint a gátszakadás után: egyszerre újra elöntötte a csárdát a szokásos zsivajgás. – Jól odamondtál… Úgy köllött neki! – emígy a kovácsok céhmestere, Soós Imre, aki még magánál a főkapitánynál is tekintélyesebb ember a városban. – Vivát, Tyukodi pajtás! – emelte rám a bögréjét Ottli Gyurka gombkötő- és cérnagyártó mester is, mert ő mindig cserépkorsóból szokott inni, finoman. Együtt folytattuk mindannyian:

Teremjen hát országunkban jó bor áldomás, nem egy fillér, de két tallér kell ide, pajtás!…

Szegénylegénynek olcsó az vére…

A szőke Baba kérlelőn kiáltozott felénk: – Kérném kelméteket, halkabban… Halkabban, az istenért! De mi ott még mit tudom, meddig, eldanolgattuk az időt. Csak azt tudom, hogy Dudás Miska délután szokott megjelenni a békahasú, kígyónyakú szerszámjával, s Dudás Miska már rég ott volt, mikor mi még – ennyihányan – danoltunk… Nyivákolt és hüppögetett a sánta lábú Dudás Miska a dudájával. Isten engem, olyan a kinézete, miképpen egy vigyorgó ördögé… Késő este, ha oda talál jőni valamelyik sipákoló asszonyember a férjéért: Dudás Miska riasztja el az ajtóból a dudájával.

*

Oly jó kedvem volt, hogy még idehaza is folytattam tovább, míg Zsófika elém tálalta – ebéd helyett már a vacsorát.

Szegénylegénynek olcsó az vére, két-három tallér egy napra bére. Azt se bírja elkölteni, mégis végtére: két pogány közt egy hazáért folyik ki vére…

– Máté bátyó, látom, ivott már. Ugye, most már ne hozzak kegyelmednek egy kis bort? – De csak hozzál, édes kis húgomasszonykám!

Jól ismer a lölköm! Hozzá is tettem gyorsan: – Hogy csókolnám meg már egyszer azt a pici piros szádat! Akkor vettem észre, hogy se nem pici, se nem piros: inkább egy kicsit alábiggyedő és mindig halvány a Zsófika szája. No de ez már mindegy! – Melyikbül hozzak? Uram őkelme szerént az veres bor jobb estefelé, miként a fehér… Ha boros vagyok, könnyen beleesem a régi kunsági mivoltomba. – Ha urad őkelme az veres bort kedvellenéje, bátor innája: de én, lölköm, inkább kedvelem az fehéret. Kiszaladt, és hozott egy szép, fehér mázas, piros virágos kancsóval. Odaállította elém az asztalra. – Inkább fölviszem magammal a padlásra. – Jó, csak vigyázzák kee, nehogy a láng belekapjon az tetőbe! – intett. Ránk nyílt az ajtó. A szokatlan hangosságra kikelt az öreg az ágyból, előcsoszogott a vén papucsaiban, s ümögben, gatyában, égnek meredő ősz, ritka hajszálakkal meredt az ajtóból majd reám, majd a lányára. – Hogyhogy? Hát te még nem feküdtél le, Zsófika? – Vártam, hogy hazajön Máté bátyó. Hogy odaadjam a vacsorát. – Hát Ráfel? – Uram őkelme már alszik. Fáradtan jött meg. – Jobb lesz, ha a Máté bátyó őkelme is ágyba kerül már! És csend lesz a házban. Gyertyákat kioltani! Miért fölöslegesen égetni a drága gyertyát? – adta ki az utasítást ásítva, és félálomban visszatotyogott. Hanem a borral úgy jártam, hogy mire fölistenkedtem a korsóval a létrán,

kilotyogtattam legalább a felét. Mégis vöröset hozott a szívemadta! Nemhiába mondogatta: „Az veres bor jobb estefelé, miként a fehér.” Egyem meg hát úgy, ahogy van, könnyestül, fekete ruhástul, mindenestül, hogy olyan jó hozzám… Míg elfogyasztgattam a bort, leégett egy szál viaszgyertya, és elkészült a följegyzés… Fölállok, előrebotorkálok… S míg karcsú ívben földnek eresztem az hév sugárt a padlásajtóból, fölkémlelek a csillagokra… Éjfélre jár.

Másnap, die 23. Januarii

Ma sima arccal vagyok: borbélyom, aki hetenként kétszer beretvál, havonként egyszer megnyír, mindig szívesen babrálgat a fejem körül. Lepedőt akaszt a nyakamba, kényes mozdulatokkal fenegeti a hosszú szíjon a széles, sásszerű borotvapengét, míg én holmi méla undorral tűröm el mindezt, és gyönyörködöm a saját megszokott pofázmányomban a közeli falitükörben. Rájöttem, nem is felel meg a valóságnak, amit oly gyakorta mondogatnak rólam, hogy atyám kiköpött hasonmása volnék. Á! Mint egy ágrólszakadt, megtépett, világjárt kuruc: nem hasonlítok én a világon senkire… Atyámhoz legföljebb abban, hogy a termetünk körülbelül egyező: én is szálas ember vagyok, vállaim szélesek és nagyok, s gigám, mit adámcsutkának csúfol az asszonynép, szintén elég testesen kiugró, akár az orrom – de ha már almáról van szó, nemhogy egy hitvány csutkát, de egy kisebb almát is kitenne az én ádámcsutkám, a csücskével kifelé dudorodón. No de szakállt viszont nem viselek, atyámnak pedig melléig érő volt, mivel anyám halála óta többé egyáltalán nem nyíratta azt. Bajszomat sosem érintette olló, úgy van, ahogy az Isten adta. Akkorára nőtt, hogy pödréskor jó marokra lehet fogni… Mivel pedig gyakorta billegetem borba, barna fénye a szegélyénél kissé szökésre fakult. Annyi baj legyen! Fő, hogy immég nem esett bele az ősz dere, se ebbe, sem a hajamba, a hömbölödő homlokom fölött. Egészében véve nem vagyok megilletődve küllememtől; úgy vélem, hogy igen

ronda vagyok, különösen mikor összerántom szemöldjeimet, és bajszom ágai előre csúcsúinak. Így van az, akin a komisz élet rajtahagyta a nyomát. Megkérdeztem a borbély cimborát, míg pamacsával szappanhabosra sikálgatta a mákos-borostás képemet: – Zoltán mester, nem csal a tükröd? – Az én tükröm? – rökönyödött meg. – Már hogy csalna az, Tyukodi uram? Eredeti belga tükör, nincs párja az egész parasztvármegyében. Egy osztrák hozta Brüsszel városából. Eredeti Rákóczi-pénzt fizettem érte, nem rézből vertet, hanem aranyból valót; borbélyember, ugyebár, kényes a tükrére, beretvájára. Afelől tehát nyugodt lehet kegyelmed, hogy ez a tükör valóban a valódit mutatja. – Aztán mi lesz, ha belecsap a kardjával egy másik osztrák? Rám nézett, elmosolyult, és vállat vont. – Mi lenne? Összetörik… De attól aztán isten őrizz! – borzadozott, kezében a sásszéles villogójával. – Hát ha valóban a valódit mutatja, akkor én már mehetek a pokolba! Vénebb vagyok, mint az országút, ahol a szamarak járnak… ha nem is vagyok olyan komor, mint egy szamár. – Nonono… Afelől egész nyugodt lehet kelmed. Uraságodon még mindig megakad az asszonyok szeme. -Nonono… Az asszonyok szeme? Bár az Isten beszélne kendből! – feleltem, mint akit hájjal kenegetnek. – Isten adnája, hogy azé, akit én szeretnék, megakadna… Mondanom se kell, hogy utóbbit már csak úgy gondoltam. – No, ezt a kis göndörséget itt a fej tetején még megfésülgetjük – monda Zoltán mester, miközben kiakasztotta nyakamból a lepedőt. Azzal elővette a fésűt. Szikrázott, sercegett a fésű minden foga, ahogy beleakadt a sűrű gubancomba: végül hajzatomat is annyira helyreigazította, hogy amikor fölálltam, és

végignéztem magamon a tükörben, engemuccse, alig ösmertem magamra.

HARMADIK FEJEZET

SZERELEM VAGY SZÁNALOM?

Kunszék, anno Domini 1709. die 19. Februarii

Ez idők alatt csak annyi kínálkozik fölírnya való, hogy téntamártogatással itthon töltögetem az időt. Mostanában nem voltam sehol. Annak ellenére mégis sok történt velem: rájöttem, a legtöbb dolog az életben nem az emberen kívül, hanem belül történik… Minap, elalvás előtt az járt eszemben: mi lenne, ha holnapra átváltoznék egy más emberré? Aztán e gondolatból következhetett, hogy éjszaka furcsa álmom kerekedett: képzeljétek el, kalóz voltam (ami soha meg se fordult a fejemben), s elraboltam a velencei dózse lányát… Háborgó tengeren menekültem, háromárbocos, hatalmas hajóm volt, tele kifeszült vitorlákkal. Mondanom se kell, hogy az elrabolt hölgy a megszólalásig hasonló volt Zsófikához… Valljuk be, ő is volt: pisze orrú, kunfekete szemű, sudár derekú leány. Zavaró körülmény Zsófika körül csak annyi, hogy időközönkint egészében szőkévé változott, és szövött aranyból készült ruha feszült a testén; gyönyörűen érvényesült benne formás lábú, zergealakú, szökkenő nőisége; ujjain és a nyakában pedig ékszerek csillogtak… Ahogy kifutottunk a nyílt tengerre, látom, hogy üldözőim, akik már a kikötőben nyomunkba szegődtek, egyre közelebb érnek hozzánk. Annyira, hogy két hajó már jobbról-balról elibénk került; dagadó vásznakkal jöttek, oldalvást fordultak, hogy elállják az utat, mire elemi erejű vihar támadt, amely, mint két dióhéjat, megpörgette őket, és még arra se jutott idejük, hogy bevonják vitorlájukat: egymás után szépen elsüllyedtek… Ezt hát jól elintézték az égiek. Rohant és visítozott a szél. Csapkodott a habok közé a villám, tornyos hajónk életveszélyesen félredőlt. Ketten szorongtunk rajta, én és Zsófika, illetve az a bizonyos harmadik nő, akivel ők ketten arcot-külsőt cserélgetve, annyira együvé voltak, miképpen ha összeesküdtek volna ellenem. Átöleltem szerelmemet. Nyugtattam ót, ne féljen a villámoktól, ne reszkessen, testemmel védelmeztem a vihar rohamai ellen. Lábunk megcsúszott a síkos

padlón. Alárogytunk a padozatra, s már ekkor mintha az én odúmbeli szalmaágyon hemperegtünk volna, egymást átölelve – csak azután a legforróbb pillanatban megint az a másik nő, a tetőtől talpig fénylő szőkeség zihált a karjaimban, Zsófika nem volt sehol… Kétségbeesetten kiáltoztam utána. Elkeseredésemben a tengerbe akartam vetni magam, mire megnyílt valami ajtó, ő ijedten nézett be és kérdezte: „Csak nincs valami baj, drága Máté bácsi?” Jóságos mosollyal közeledett, homlokomhoz nyújtva tenyerét, mire én elkövettem azt a balgaságot, hogy fölébredtem… Körülnézek: ugyan hol vagyok? Az asztalon feldöntve a kancsó. Tartalma szétfolyt a padlás padozatán. Ki járt itt? Ki dönthette fel? Kikukkantok az ajtón, ablakon: tócsák rezdületlen tükrei hevernek kertben és udvaron szanaszét. Á, nem kell ehhez okosnak lenni: itt valami vihar volt… Az mászkált a szobában körülöttem, míg én a nyílt tengerre álmodtam magam, de olyan erős volt, hogy még a kancsót is feldöntötte. Gyorsan megmosdom, aztán aláfelé üstönködöm az üres kancsóval a lajtorján: körülszaglászok a levegőégbe, s látom, koránt sincs vége még. Egyszerre, minden átmenet nélkül, szakadt a nyakamba, mint valami vizes lepedő, az ég és a zápor. Akkora, hogy míg a rövid úton berohantam a konyháig, szinte bőrig áztam. Szép kis februárius… Jobban dörög és villámlik, mint ha augusztus volna. Az emberek az egész városban elbújtak és megszeppentek, mintha a végítélet napja volna. Az öreg atyafi is bebújt a szobába, a kanapé sarkába, és az ablakon át bevillámló fénytől káprázva iparkodik a Bibliában minél jobban elmerülni. Zsófika persze a fene tudja, hol mászkál megint! Nyoma sincs itthon, a fali tűzhelybe sincs begyújtva, lélektelen és üres a konyha. Reggelim sincs. Most mintha lépéseket hallanék. Odahajolok, s kilesek a víztől csurgó ablakon az udvarba. Lelket se látok. Csak a rettentő erejű, mindent elsodró zivatart köröskörül… Elfeketült a világ, viharsüvítés, sűrű zápor csapkodja Kunszék várost, és mintha egy kéz apró bolyhokká szaggatná szét a villámokat: egyfolytában, szünet nélkül lobog a mennyei láng, és fenyegetőn morog az ég. Legalább fertályóráig eltartó zenebona… Úgy látszik, a természet most akarja

móresre tanítani az embereket, akik rendszerint ilyenkor esnek gondolkodóba, mikor dörög az ég, és zörög a jég a fejük, lábuk körül… Fölösleges fáradozás, Uram! Mert azok, akik most testben-lélekben vacogva és reszketve bújnak egymáshoz, s tán csörömpölő csontokkal és fogakkal figyelik az udvarokban a közelítő veszedelmet, s vétkeikre gondolva kegyelemért esedeznek: holnap megint ugyanazok az ádáz protestánsok vagy pápisták lesznek, mint amiknek születtek. Folytatják pontosan ott, ahol abbahagyták… Szegény kurucokat sajnálom a leginkább, kiket a szabadban kapott el, künn a táborokban, a nyílt egek alatt, ahol nincs hová rejtőzködniök. Mert ilyenkor nem nyújt menedéket az erdő. Patakban csurog az eső a lombok közül; a szekereket megvédi valamennyire a ponyva, de a lovak rendszerint bőrig áznak: nyirkos, sötét foltok jelentkeznek bőrükön, fejük alácsügged a lábuk közé, behunyt szemmel egyre inkább összehúzzák magukat, csak a bőrüket rázzák és rezegtetik, miképpen ha legyek ellen akarnának védekezni. Egy alkalomra tudok emlékezni, ehhez hasonló időhöz. No, erre majd vissza is térek. Egyelőre csak annyit, hogy magam is félálomban bóbiskolok még, és aludni szeretnék: hátha folytatni tudnám félbeszakadt álmomat. Fejemet két karomra támasztom az asztalon. Lehunyt szemmel magam elé képzelem, mintha ott volnék a hajóban, a körös-körül tajtékzó tengeren. Az lett a vége, hogy a szakadó villámok közepette igen nagyon jóízűt aludtam, asztalra borulva, és tán mondanom se kell: az álom nemcsak hogy nem folytatódott, hanem egyáltalán nem álmodtam semmit. Kijózanító hangokra rezzentem föl: – Máté bátyó, mit csinál itt kelmed? Megfázik ebben a vizes ruhában! – Eriggy innét… Elhallgass, hallod! – mordultam ébredezve. – Hogy én fázom meg, mikor még a hajadszálaiból is csurog a víz? Aztán még csak be se gyújtottál… – Ott van a száraz fa a sütőben – mondta, míg átszaladt a szobába, hogy szárazba öltözködjék.

No, mire visszajött, már ropogott is a tűz a kis falitűzhelyben. Föltett egy cinkorsót teli vörös borral, hideg ennivalót hozott átal a kamarából, egykettőre odateremtette a reggelit az asztalra. – Téged aztán jól megmosdatott az eső! Mikor lesz nagymosás a háznál? – Majd akkor, ha síkos lesz a víz a szapulóban. – Síkos lesz, vagy nem lesz síkos: vegyétek tudomásul, hogy az én fejem fölé többet nem teregettek semmi vizes rongyot, mert leszórok mindent az udvarra! – Máté bátyó – engesztelgetett. – Már miért ilyen rosszkedvű kelmed? – Azért, mert még álmomban sem vagy más, mint aki vagy! És amit még álmában sem ér el az ember, hogy érhetné azt el a valóságban? Érthetetlen arccal meredt reám. Mint aki valami hibbanás jeleit fürkészi rajtam: nem tudja, hogy egyszerre mi lelt… Másodnapra a frissen esett esőlúgban megtörtént a nagymosás. Hát persze, hogy megint a fejem fölé, a padláson teregettek! Ott volt az öreg iafia, lánya, mind az egész család. Én meg csak néztem, hogy minél előbb otthagyhassam őket. Nem bírom már ezt a teregetős kompániát! Időnkint az egész família fölvonul, míg én – ha végre magamra maradok – álmodhatok szépeket a csurgó és csepegő gatyák és női holmik alatt! Azt hiszik, hogy uralkodnak a házban? A ház az enyém – de ha vissza is tudnám kapni törvényesen: akkor is köllene a fészkes fenének! Megutáltatták velem szülőházamat a benne lakozó emberek. Eltépelődöm (más dolgom nem lévén) Zsófikán. Egyetlen jótevőm a házban. Nem is tudom, nem több időt áldozok-e reá, mint amennyit érdemel – tény, hogy minden rezdülését, mozdulását, hajaszálát ismerem és figyelem: vagyis azokat a hétköznapi apróságokat, melyekből végül összeállítható vagy megközelíthető egy ember jelleme. Annyi szent, hogy arra ő már sosem fog megtanítani, mi a szerelem. Olyan nő tulajdonképpen nincs is – mert ezen emberi gyarlóság (mely szintúgy

megtalálható az állatokban is) tőlem messze eső fogalom… Kuruc katona vagyok. Azért szeretem Zsófikát, mert szép és jó hozzám; s azért nem, mert tartózkodó, ha nem is éppen közönyös, s az egyik sem előnyös női tulajdonság. Hogy aztán őasszonysága miképpen áll velem szemben? Ő dolga… Isten engem, legjobb szeretném, ha nem szeretne: legalább tudnám, hogy nem boldogtalan. Mert szeretni és nem adni semmit? Ez maga a boldogtalanság. Tegnap az egész Kondér nemzet házon kül volt. Születésnapra vitte el őket az idősebbik fiú, a Pitykó (most legalább viszontláthattam régi hintónkat). Aztán kint is háltak a tanyán, mert két álló napig tartott a családi ünnep… Zsófika, a tőle megszokott gondoskodással, különféle étkeket készítgetett számomra, és rakott hűvösre a kamrában; bort is cipelt föl egy vederrel, majd letakarta a katlan födelével, hogy bele ne hulljon valami. Nem jó így, tele lesz apró borbogárral, habár ’iszen én a bort (ha egyszer nincs más) lenyelem akár bogarastul is. Jobb, ha frissen hozza, és személyesen teszi elém. Mindjárt más íze van a jó öreg vékony borának. Egyedül gubbasztottam a konyhában. Lusta voltam tüzet rakni, hogy megmelegítsem a vacsorát; inkább a bicskám hegyével böködtem ki egypár falatot a fagyos birkapörköltből – s rettenetesen unatkoztam. Tiszta szerencse, hogy beállított Szaniszló. Senkit se találva a háznál, bekopogtatott, ahol világos volt, a konyhába. – Jó estét kívánok uraságodnak! Nem zavarok? – udvariaskodott. – Ó, a világért sem zavar kegyelmed! – feleltem egykedvűn. Lekuporodott egy zsámolyra, úgy vette elő cifra burnótszelencéjét. Bennfentes a háznál, mint aki otthon van, kiment a kamarába: körülnézett, behozott egy bütykös pálinkát, és maga elé tette az asztalra. Mi lesz most? Mindenekelőtt kinyújtja a két lábát, kényelembe teszi magát, szippant a dohányból, kortyol egy kis pálinkát.

Sejtettem, hogy valami pletyka következik. Vagy legalábbis a legérdekesebb hírek felsorakoztatása, miket a nap folyamán összeszedett a városban. De nem… Szaniszló ezúttal Zsófikát pécézte ki, és róla kezdett rebesgetni különféle „érdekes” titkokat. Számomra nem is olyan érdekteleneket… Előbb a külsejét kezdte bírálgatni, hogy sovány, mint a keszeg, olyan, mint a deszka, nincsenek mellei, és a nyakán meg az állkapcsa alján mindig van valami pattanás. Érdeklődött, nem vettem-e észre, hogy vasárnap este rendszerint korábban tér nyugovóra, mert a férjeura, aki reggel útra kél, várja az ágyban. Kortyolgattam a kancsóból. Mert úgy jobban bírtam elviselni Szaniszló képzelgéseit. Már csak azért sem akartam félbeszakítani, hadd mondjon el Zsófikáról mindent, amit állítólag tud. Megdöbbentő kép tárult elém. Értesültségeit – nem is titkolta – a már súlyos beteg Zsófi nénémtől szerezte (ha szerezte): aki akkor már nyilván nem volt egészen beszámítható állapotban, hogy állítólagos bizalmával ennyire megtisztelte volna Szaniszlót. Kiszínezve, csillogó szemmel és látható kedvteléssel adta elő, hogy „a leány” alig tizennyolc éves korban kényszerűségből ment hozzá Ráfelhoz, mert az megfenyegette őt, hogy ellenkező esetben öngyilkosságot követ el. Riadt, tapasztalatlan kis leányasszony, nem vállalta a felelősséget egy öngyilkosságért, még egy oly férfiért sem, akit nem szeret: inkább kezét nyújtotta a nála sokkal idősebb férfiembernek. Régi bevált fogásuk a reménytelenül szerelmes férfiaknak. Dömös Rafi ekkor nászútra vitte nejét. A fiatalasszony beteg volt, lázas, köhécselő, már amikor útra keltek. Akkor fogant meg az idétlen poronty, akire nem is jó ránézni. Az asszony tulajdonképpen nem szereti az urát, de mivel vállalta a házasságot, és gyermeke apjáról van szó, minden kötelességet teljesít, amivel egy asszony a családnak tartozik. Csak a férjével szemben feltűnően tartózkodó. Emiatt állandó civakodás van köztük. Ráfel egy alkalommal, hasonló viaskodás közben, kiugrott az ágyból, hanyatt vágta magát, és úgy verte testét a földhöz, mintegy önkívületben; aztán fölugrott,

előkapta nadrágszíját, véresre csépelte a fiatalasszonyt: annyira, hogy egy szál hálóingben menekült át szülei szobájába… Ekkor a dühöngő Ráfel egy székkel leütötte a gyertyacsillárt. Kötelet kötött a kampóra, és fölakasztotta magát, ott himbálózva a levegőben, de senki sem törődött vele… Rossz szokása, hogy éjszaka teljes testi mezítelenségben járkál a szobában, a felesége és a leánya jelenlétében. Ha hitelt lehet adni Szaniszló szavainak: Zsófika ezek szerint nem ismer mást a férfi-nő közti vonzalomból, csak az egyoldalú szerelmet. Szerelem nélkül küldték házasságba. Oly korban, mikor még azt se tudhatta, mi fán terem a szerelem. Élete tanulsága, hogy ezt azóta se tanulta meg: a szerelem nélkül szült egy szem lányához se fűzi más, csak a szülői kötelesség, a megértő türelem. Én is itt élek ebben a házban, kérdem: miképpen is szerethetné igazán, mikor ez a bikfic fruska oly szemtelenül öntelt? Mikor annyi nyers és visszataszító tulajdonsággal van felruházva? Milike leányasszonyka ebben a legkevésbé sem hibás: mi mást kezdhet ő a benne levő rossz tulajdonságaival, mint hogy iparkodik azokat érvényesíteni? Alapjában véve ártatlan. Ki a bűnös hát? Az apa nyilvánvalóan nem. Ő szerelmetesen szerette, sőt szereti asszonyát. Zsófi is ártatlan; mit tehet ó arról, hogy oly embertől hozott világra magzatot, akit se teste, se lelke nem kívánt? Nem biztos, hogy minden házasságnál így történik, sőt az esetek többségében valószínűleg nem. De sajnálatos a következmény. Mert az biztos, hogy Zsófikánál sajnálatos lett az eredmény. Ezekről sugdosott nekem Szaniszló, de már oda sem igen bírtam figyelni, mit darál a nyers és vontatott hangjával, felütve orrát, pálinkázás közben, mert ő csak darálja, darálja a pletykát fáradhatatlanul, abban él. Kortyolok egyet a korsóból, végigmérem oldalvást, és kérem, hogy hagyja abba. – Miért? Hát nem érdekes? Nem érti, mert szenvedélye kibeszélni mások dolgait.

– Sokkal érdekesebb lesz, ha mindjárt fülön foglak, és kihajintlak innen. Ajánlom, hogy ezt a pillanatot ne várd meg… Bár lassúdan, nehezen fogta fel viselkedésemet, szó nélkül fölállt, fejébe illesztette kalpagját, mélyen meghajolt előttem, s indult az ajtó felé, mint akit farba rúgtak. – Akkor további jó szórakozást kívánok uraságodnak, jobbat, mint aminőben most része volt! – küldi vissza a szentenciát, némi kárörömmel hangjában. Fölállok, az ajtóhoz közeledem, de Szaniszló kísértete már eltűnt. Nyomtalanul felszívódott az éjbe. Visszaülök a helyemre. Most látom, mégis gondolkodóba ejtett ez a méregkeverő. Kérlelgetem, nem hamis kulcsot dugott-e a kezembe Zsófika jelleme megfejtéséhez… S mintha valami változás történnék bennem. Egyszerre tájékozatlanul, bizonytalanul állok Zsófikával szemben. Viszont ő is, már kezdettől fogva, átláthatatlanul és érthetetlenül néz velem szembe. Néha úgy, mintha leplezne valamit előttem. Esetleg régestelen-rég talán éppen én lettem volna a boldog férfiember, akivel szívesen megpárosodott volna?… Aztán rájövök: részemről se más, képzelgő vágy, egyoldalú érzés a kettőnk közt levő állapot. A magamra hagyatottság hozza magával. Zsófika a lánysága óta eltelt tíz év alatt kihűlt, és merev szoborrá vált. Alighanem érzéketlenné az igazi szerelem még utolérhető vágya és lehetősége iránt. Nem érdekli más, csak a kötelességtudás. Ez élteti, a mindennapi apró teendőkbe temeti magát. Olyan lett, mint egy konyhafelmosó apáca egy pápista kolostorban; a szigorú, majdnem hideg lelkű, már-már érzéketlen nők rendjébe tartozik. Minap is, hogy a konyhában minden ékesszólásomat elővévén, azt fejtegettem előtte a szokásos tormatörés közben (zúzva a tormatörő bunkójával a mozsárba aprított tormát), míg ő a mosogatással volt elfoglalva: – Ne légy már mindig az a fekete márvány, jéghideg, merev jelenség: mint

akiben meghalt minden érzés, hiszen te még szép és fiatal vagy… Előtted áll az élet, Zsófikám! – Ó, az én elhibázott életem! – tört ki lelkéből az önkéntelen sóhajtás, mely kiröppent a légbe, és be az én szívembe, nem lehetett már visszaszívni. Nem is nekem, csak szavaim visszhangjaként, s nem is felém, megint a felé az átkozott mosogatódézsa felé mondta, melyben úgy járt a keze, mint a motolla. Épp hogy a fejét vetette félre egy kicsit szó közben, értsem úgy, hogy azért nem egyenesen a dézsának szólt a sóhajtás. S szokása szerint elhallgatott. A feszült csendben még több hévvel unszoltam, hogy nem vénasszony, ne hagyja el magát, törődjék valamit mással is, például a külsejével: mégse járja, hogy kora reggeltől estig csak a gazdasszonyi munkákba ölje fiatalságát! Igaz, hogy a dolgát pontos, villámgyors mozdulatokkal végzi: főz, mos, tereget, mosogat, vasal, mángorol, felmos, takarít – ebből tevődik ki a munkaköre, felváltva. – Ha tudná, mennyire unom… Utálom ezt a munkát! – De édes szívem, akkor mi a fenének csinálod? Tartsatok egy vénasszonyt, aki elvégzi helyetted. Rám néz, önkéntelenül elmosolyul a képtelen ajánlatra. – Azt nem lehet. Mindig tudtam, hogy atyjaura és családja kárhoztatja őt erre a méltatlan sorsra, ők kívánják tőle, hogy a családért föláldozza magát. Mert ha nem kívánnák, éppen elég pénzük lenne, hogy fogadnának egy ház körül foglalatoskodó vénasszonyt. Amiképpen más házaknál szokás. Látom, most is atyjaura képe meredhetett föl előtte: mert az a falánk farkas és örökkön éhes családja úgy megdelejezik a köztük élő egyetlen asszonyembert, hogy hamarosan a sírba kergetői lesznek. Nem látják, hogy már így is csak a temetőben, az anyja sírján érzi jól magát! S mintha megérezte volna gondolatomat, a totyori János bácsi egyszerre csak

betoppant az ajtón. Körülnéz. Oldalvást vetett tekintetéből látom: igen elégedett velem, hogy oly szorgalmatosan töröm a tormát… Ha valaki dolgozik a családért, azt bárkitől nagyon szívesen veszi: ő is értük győzködött egész életében. De mióta Zsófi néném meghalt, valahogy nem leli magát a világban, szemmel láthatólag mindentől elment a kedve. Előjött a hízás, derékfájás, erős szívdobogás, csontropogás és miegymás öregkori sok kellemetlenség. – Zsófika! – szólal távolról jövő, visszafojtott hangon, szinte lerí róla, hogy épp most tette le a Bibliát, most bújt elő az igék édenkertjéből. – Ugye, azt a hátsó sunkát nem felejtetted el az este beáztatni? – Ott áll, apámuram, egy dézsa vízben – hangzik a felelet, csaknem közönyösen. – Lássuk csak! Ellepi a víz teljesen? – fordul a sarokba, hogy meggyőződjék a végzett munka pontosságáról. – Én akkor hát kimegyek a kamarába. Megtöröm a béleshez való diót… Még csak annyit akarok mondani, hogy a tormatörő mozsarat ne mosogasd ám el, mert beszivárog a víz a repedésekbe. Aztán akkor beleesik a korhadás. Még a rudat se! Hadd száradjon meg az egész úgy, ahogy van, kitesszük a napra, még a légy se mászik belé… hiszen torma! Visszafordultából hozzám is van egy szava: – Te meg, ha végeztél a tormatöréssel, beáztathatnád ezt a csomó száraz kenyeret. Itt áll mióta! – katangol az egyik fiókban. – Aztán ha megpuhult, odaszórhatnád a csirkék elé. – Áztassa meg a zápor, és szórja a nyavalya! Mi vagyok én? Tikápoló? – Zsófika, akkor ezt se feledd el! Végre ránk csukta az ajtót. Váratlanul hozzá nyúlok, derekánál átölelem, de annyira szabódik és forog, hogy csak a hajába ér arcom. – Jaj! – húzza hátra magát. – Belátnak az ablakon.

– Jó, hát akkor bújjunk el a sarokba. Ide ni… – Nem megyek. Látom, annyira fárasztja a birok, hisz olyan a karomban, mint egy kis vergődő csontváz: hogy megszánom, és elengedem őt. – Mondom, fordíthatnál több gondot magadra. A külsődre is… Mondd, mikor mostál hajat utoljára? – Jaj, talán hajszagom van? – rémül meg. – Két hét óta mindennap szeretnék hajat mosni. De sose jut rá időm. – És monddsza, gyöngyvirágom, mikor néztél utoljára tükörbe? Pillanatig maga elé mered. Kezében megáll a mosogatóruha. Végül megrázza a fejét. – Nem is tudom már. Arcán futó mosoly suhant át; félénk, búvó tekintettel visszahajol a dézsára. – Hát ha nem nézel tükörbe, akkor miképpen fésülködöl? – Tükör nélkül… Nem kell ahhoz tükörbe nézni. Nem is tudja, fésülködéskor hajnalonkint egy másik tükörbe néz. Egy sokkal távolabbiba. A valódinál is igazibba: mely imádott anyja világából veti reá vissza a fénysugárt. Még mindig csak egyetlenegy érték és gondolat foglalkoztatja: az anyja. – Nem is vagy te asszonyember! Fékomadta! Akkor többet adnál magadra! – Miért mondja, hogy nem vagyok asszonyember? Hát akkor mi vagyok? – néz rám őszinte elképedéssel. – Inkább angyal, mint asszonyember! Zavarba jő.

Elpirul, és gyorsan az ablak felé fordul: ne lássam szégyenkezését; mert ha bókot kap, mindig zavarba jő. Szörnyű szégyenlős teremtés. Én pedig nem bóknak szántam, amit mondtam. – Hogy lehet, hogy én még téged sohase láttalak nevetni? Legközelebb majd megcsiklandozlak… Úgy jobb lesz néked? – Azt már nem! – feleli rátartin. – Ideültetlek a térgyemre, galambocskám! – Azzal már fogtam, húztam, ültettem is erővel. – Hallod-e! Hiszen te olyan vagy, mint egy kis csontváz! Szinte nem is vagy. Csodálom, hogy még nem fújt el a szél – mondom vidoran, mikor eleresztettem. – Nem vagyok csontváz! – tiltakozik. No de megint az öreg: – Ebédhez teríthetek már? – érdeklődik türelmetlenül. Ezer szerencsénk, hogy nem előbb érkezett. A föltett kérdésben benne foglaltatik a felszólítás, hogy húzhatom a nyúlcipót – elszelelhetek kifelé a konyhából, mert útban vagyok. Itt szokta előszedegetni a ládából az evőeszközöket, mielőtt nagy gonddal a cintálra rakja. – Igen, apámuram. Mindjárt teríthet kelmed. Csak még gyorsan elmosogatom ezt a tormatörő mozsarat – néz felém, mintha marasztalna. – Míg ki nem hűl a meleg vizem. – Mondtam, minek azt mindig mosogatni! – förmed a leányára. – Magától leszárad róla a törmelék… Torma! Nem érted?… Torma… Feje búbjáig piros a méregtől. – Jobb, ha mégis elmosom. – Ezt pedig nem mosogatod el! – ragadja meg az öreg a mozsarat eszelősen. Zsófika elveszíti a türelmét.

– Ha elkorhad, legföljebb veszünk egy másikat! – Igen ám! – villogtatja az öreg a szemét, miközben sárgásra vált tökarcára egy kis mosolyt is erőltet. – Csak tudod, lányom, az pííízbe kerül! A pénz szót oly kínosan nyújtva ejti, mint akit bőrénél fogva, elevenen nyúznak.

NEGYEDIK FEJEZET

LÁTOGATÓBAN A LOVAMNÁL

Anno Domini 1709. die 1. Martii

Délelőtt, ahogy kereket oldottam hazulról, és botozgatok, szokás szerint, kifelé a külvilágba, összehozott a véletlen a borkereskedővel, aki megvette a lovamat. Hálás vagyok neki, pénzhez juttatott akkor – bár azóta, hiszen jó percben mondjam, nem a lovam árából fizetem a kosztomat meg a gyertyapénzt. Intésemre megállt a csézával. Fejében nyusztsüveg, az ujján gyűrűk, pocakján vastag aranylánc. Fityegőkkel. – Mi újság, nemzetes uram? – Csak azt akarom mondani kendnek: tudja-e kelmed, hogy a kocsisa veri a Csillagot? Ezt nem tűröm! Mert ha el is adtam, az a ló hozzátartozóm, életünk összenőtt a csatákon, soha verést nem kapott tőlem, mindig csak simogatást! Higgye el, hogy nem lehet oly durván bánni egy finom érzésű, nemes állattal… Ha összetalálkozunk az utcán, mit tudják kegyelmetek, milyen érzések zajlanak le bennem és abban a lóban? Ádler Samu elmosolyult. – Édes, drága jó Tyukodi uram – igyekezett megnyugtatni. – Higgye el kegyelmed, most hallom először, hogy az a gazember veri a lovát… De majd teszünk róla. Fölmondok neki, ha továbbra is bántalmazza az nemes paripát. Más kocsist fogadok. Mit számít nekem? Sokkal többet ér a köztünk levő barátság… Megköszöntem a szívességét. Kijelentettem, hogy nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy kímélik a lovamat. – Nincs mit, nincs mit, Tyukodi uram. De ha oly igen szereti keed az lovát, akkor miképpen lehet, hogy sohasem látogatja meg? – szegezte nekem a kérdést.

– Fáj a szívem, ha látnom kell szegényt. – No, azért meg köllene nézni néha-néha, hadd örüljön az a szegény ló! Milyen előzékeny ember ez a Samu! – Ha megengedné… – Akár ma, estefelé… Olyankor már otthon van a ló. Éppen aláhanyatlott a nap, bukóban a Solt felőli nádas és füzes közé, mint egy tűzágakat bontó kerek ostya, mikor végigballagtam a hosszú Fő utcán, kerülgetve a velem szemberohanó, lefegő fülű, sivalkodó malacokat. Ádler Samu háza majdhogynem a városon kül, az utca végén fekszik. Szép, derék sarokház, hatablakú. A háztája se megvetendő. Teres, gyepes udvar van a tornác előtt, ahol több kocsi megfordulhat. Első utam mindjárt a Csillaghoz vezetett. Jászolhoz kötve, más lovaktól elkülönítve abrakolt az istállóban. Vidoran ropogtatták a zabot, az én Csillagom is szorgalmasan majszolta a magáét. – Adj isten, Csillag! – köszöntem rá. – Hogy ityeg a fityeg, öreg cimbora ? Fölhorkant, száján a tarisznyával hátranézett, és tiszteletemre lábváltogatva kéthárom kis tánclépést csinált. – Látom, hogy még mozogni tudsz… – Csak enni nem – vigasztalt a kocsis. – Tessék nézni, a többiek percek alatt bevágják a porciót, ez meg itt órák hosszat nyámmog. Annyira elgyöngültek a fogai, hogy éjszakáig is alig rág meg egy tarisznya zabot. Így van a szénával is. Legjobb volna csak szépen agyonlőni! – Elhallgass, mert úgy váglak nyakon, hogy berepülsz a jászolba! – fenyegettem az ócsárolót. Samu is ráförmedt: – Te ember! Hogy mersz így beszélni? Ez a ló még húz! Reggeltől estig győzi a

dolgát. Közelebb léptem. Megveregettem a nyakát, végigsimítottam a hátát tarkótól a farka tövéig, míg ő barátságosan derékul nyalábolt a farkával. Kimentünk az istállóból. Samu szolgálatkész szavaiból kiderült, hogy mi hol van az udvarban. Az ott a szérű, mellette a kertek, megterem bennük minden: paprika, paradicsom, káposzta, ogorka, sáfrány és kapor, aztán a rengeteg gyümölcs tavasztól őszig, hogy a kocsis felesége alig győzi leszedni és kihordani a piacra. A csűr felől egy csaholó szeléndek szaladt elő: farkcsóválva lapult a térdemhez, szimatolva körüljárt. Meglegyezgettem az oldalát. Udvar közepén kútágas, vályúval; a pincebejáratnál kisebb-nagyobb, üres hordók. Egymásra rakva, tucatszám. – Ha szíves volt keed megtisztelni a házamat, tekintse meg a pincémet is, melyre büszke vagyok. Nem ellenkeztem. Hosszú lépcsősoron tapogatóztunk alá. A pince egy sarokra tört helyiség, két hatalmas boltozattal, mélyen a ház alatt. Samu kigyújtotta a gyertyát, azzal még ötöt-hatot sorjában, ahogy előrementünk. És a sötétből fekete ragyogással előhátasodtak a hordók – mennyi hordó! Hat szál vastag gyertya fényénél is alig lehetett betekinteni az egészet. Szemre nézve is sorakozik itt legalább ötszáz… S mind teli borral! – Méltán lehet büszke kelmed az pincéjére! – dicsértem meg őt. Visszafelé kaptattunk. Samu izmos, húsos kezében világító láng égett. – Sok pincében megfordultam. Thököly fejedelemében és másutt is. Annyit mondhatok kendnek, hogy nemigen marad el tőlük. Boldogan szusszantva csillantotta felém nedves, hálás tekintetét.

Kint már estvéledett, Samu el se oltotta a gyertyát. Egy tanyai gazda várakozott az udvarban; március van, mégis ümögben és bő gatyában volt, a fejében egybeszabott báránybőr kucsma. – Mi hozta ide, Mihál gazda? – Azt szeretném tudni, mért nem küldött el kelmed az borért. Több mint hete ott áll, szállításra kész… – Elküldtem volna érte az szolgámat, de nem mertem, mert úgy hallottam, hogy mind Izsákon, mind Soltban igen nagy döghalál vagyon. – Vagyon éppen – billentett Mihál a kucsmán. Feje búbját vakargatta. – Néholnéhol halogatnak. Egy szerencsénk, hogy az átkozott kór nem annyira nálunk, mint Kerekegyháza körül regnál. – Hát akkor majd holnap elküldök érte. Samu kézzel-lábbal tuszkolt a tornácra. Nem térhettem ki előle, ha már itt vagyok, hogy belülről is meg ne tekintsem a házát. Igaz, hogy nem is jutottunk túl a konyhán, oly tágas, kényelmes az, hogy egyenesen vendégmarasztaló. Ott várt bennünket a leánya, egy húszesztendős leányember, csak az apja formájára szabva – pedig a Samu elég testes ember. Akkora behemót, hogy a kunszékiek másfél zsidónak becézik őt. Úristen! – méregetem magamat szemmel a leányhoz. Fejjel magasabb nálam a leány. – Helenacska! – kezdte Samu örvendezve. – Tudod-e, ki a mi kedves vendégünk? Az nemes, vitézlő Tyukodi Mátyás… Ő az, aki Te vagy a legény, Tyukodi pajtás… Ugye, lánykám, ismered a nótáját? Az ifjú bájtömeg, akit nehéz volna leánykának becézni, zavartan dadogott egypár szót, és a füle hegyéig elpirult. Leültettek. Míg körülnéztem, Samu a lányát kezdte dicsérni. – Szorgos lányka… Helenacska kisasszonyka szobájából nem hiányzik a rokka és a szövőszék. Amellett rendben van az egész ház!

Valóban tiszta a padozat. Veres, négyszegletű téglalapokkal lerakva. Meszelt konyha: a falon pohárszék, ékes cserépedényekkel. Tűzhely közelén kényelmes karosszék, kipárnázva és szőnyeggel letakarva; bizonyára a ház ura szokott benne üldögélni a napi munkák után. Külön felhívja magára a figyelmet a tulipántosra festett láda és a szépen faragott asztal is. A gerendáról fehér gallérral ellátott lámpa függött alá. Nem tudom, végső fokon kinek, de azt hiszem, ezt is a lovamnak köszönhetem – hogy oly ritka vendégszeretettel vettek körül. A szobában akartak teríteni. Nem engedtem, mondván, hogy késő van már, mire Helenacska szép kalocsai abroszt vetett a konyhaasztalra. Cinedényeket hozott elő – míg atyja a borról gondoskodott. Képzelhető, nem a legócskább szőlőlét tette elém. Akkor odajött hozzám Samu, és felköszöntött: – Az magyarok istene hozta szerény hajlékomba az híres és nevezetes Tyukodi Mátyás uramat! Kívánom, hogy még sokáig láthassa az lovát erőben és egészségben! Itt minálunk! Mennél gyakortább légyen az mi kedves vendégünk! Lehetetlen volt megilletődés nélkül hallani e szavakat. Mióta hazajöttem, engem így még nem tisztelt meg senki. Szabódtam, hogy mennem kell, vár a vacsorám, fölösleges miattam fáradozniuk. Mire Samu elhárító mozdulatot tett. – No, talán mégis egy kis vacsorácskát! Tessék mondani, mihez volna inkább gusztus: ropogós malachús? Vagy paprikás, sült libamáj? Gondolkodóba estem. Helenacska hozta is már a kamarából mind a kétfélét: két hosszú, fénylő cintálat ringatva a rengő, vastag karján, mint egy-egy bepólyált csecsemőt. – Malachúst igen, de sült libamájat? Atyám asztalán láttam utoljára… Nekiveselkedtem, és úgy jóllaktam belőle, hogy a végén már mozdulni se bírtam.

Ettől függetlenül vígan folytattuk a tereferét. Ketten ültünk a lámpa alatt Samuval, még az ide-oda forgó lánnyal nem beszéltem, csak időnként laposakat pislantottunk egymásra. – Igen-igen hosszú ideig nem láttuk itthon kegyelmedet. Hány évet szolgált a katonaságnál, Tyukodi uram? – Bizony húszat… – Hű, hosszú idő! Biztos, hogy sok helyen megfordult. – Megfordultam száz meg ezer helyen is. – Hát akkor ott volt-e kegyelmed, mikor a talián gróf parancsolatjára az a szörnyű vérfürdő öntötte el Eperjest? – Dehogy! Már hogy lettem volna? Az időben még itthon voltam. Azután lettem katona. De annyit már akkor is tudtam, hogy azt a személyt, aki csinálta, Caraffának hívták. Volt azonban egy idősebb kenyeres pajtásom, aki maga is átélte azokat a rémséges dolgokat Eperjesen. – Hát akkor most mondaná meg: mire volt jó olyan szörnyűséges emberirtás? – Ott is az volt a baj, a vérivó talián… akár mint a többi betörő és rablógyilkos: megint a mi vérünkből akart gazdagodni. Ami végül – hála Lipót császárnak és udvarának! – tökéletesen sikerült… A bécsi császár szívesen adta rá az áldást: tegyen, amit jónak lát a magyarokkal. No, erre aztán hamis tanúkat szerzett, és vádba vont mindenkit, akinek kincse vagy vagyona volt. Erőszakkal elragadta tőlük. – Borzalmas idők! És mi volt a vád? – Kivétel nélkül mindig az, hogy Thököly-pártiak. Hogy leveleket hoztak-vittek a fejedelem és a fejedelemasszony között, aki Munkács várába zárkózott, és nem adta meg magát. Meg hogy összeesküvést szőnek a franciákkal a katolikus világ ellen. Azért, hogy az német-római uralmat megdöntsék. – Igaz volt?

– Igaz. Egyedül erre ment ki a játék. Ma is ezt akarja Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós. Másért miért volna még érdemes élni és harcolni a világban? – Eh, Tyukodi uram! Érdemes is egyáltalán… Az lesz a vége, hogy majd ők is úgy járnak. – Bátyámuram, ebből nem lehet kiindulni. A szabadságért küzdeni kell. Minden körülmények között! Hány magyar és jó hazafi veszett oda ötven év harcán… és mi most beletörődjünk, hogy hiába? Be kell fejezni, ha már ennyire belemerültünk, s azon kell lennünk, hogy Rákóczi, Bercsényi, Vak Bottyán és a többiek már ne jussanak Thököly urunk sorsára. Húsz éven át én is mindent elkövettem a magam részéről, hogy siker koronázza harcunkat. Egyedül a szabadságért folyt és folyik az egész. S ha nem keltünk volna fel annyian, és nem ezt tesszük vala: ki tudja, Kunszék léteznék-e még? Hisz valamennyien, akik egybeverődtünk Thököly, majd Rákóczi zászlai alatt – magyar, székely, kun- vagy jászmagyar, lengyel és tót, rutén vagy cigány, a zsidókat sem hagyva ki –, miért harcoltunk mi mindannyian? A családunkért, házunkért, viskónkért, földünkért, kertünkért… hazánkért és mindazért, ami benne van, és ősi jussal a miénk! Még az állatainkért is, hogy idegen hajcsárok el ne hajtsák. Létünkért, hitünkért, a Pro patria et libertate jeligével. – Ismerte kegyelmed Thököly Imre fejedelmet? – bújt közelebb hozzám. – Hogyne ismertem volna! – Milyen embernek tartja? – No, ezt hagyjuk el máskorra… A legközelebbi alkalomra. Késő van már, sietnem kell haza, mert várnak. – Mert csak annyit szeretnék mondani: az a baj – hajolt hozzám még közelebb –, hogy mindig vannak árulók… Hát most megmondom kegyelmednek, hogy az unokatestvér-bátyámat is Eperjesen végezték ki. Szörnyen megkínozták… De az Istenre kérem, el ne árulja senkinek! Ki tudja, még nekem is bajom lehet belőle, meg a lányomnak is! – Talán katona volt a kedves bátyja? – Nem. Csak az egyik aranybányában volt. Az erdélyi fejedelemségben, Thököly alatt tisztviselő.

Kikerekült szeme, rémült ábrázata elárulta előttem, mennyire igazat mond. Nem firtattam a dolgot, csak a fölállásnál a szokottnál erősebben megszorítottam a kezét. Köszönetet mondtam a lovammal való jó bánásért. A vendéglátásért. Azzal búcsúztam a jólelkű, derék kereskedőtől és Helenacskától, akinek – csak a kézfogásnál derült ki – kissé ragadós a tenyere. De a családias vendéglátás igen nagyon jólesett. „Hej, Csillag, Csillag… – tűnődtem el útközben, a valóságos csillagok alatt. – Egy új barátság sosem árt egy oly ágrólszakadtnak, amilyen vagyok.” Ezt is a lovamnak köszönhetem.

ÖTÖDIK FEJEZET

NAGYFEJŰ VENDÉGEK

Arrul alul, decsi határszélen kivirult a rozmaring a barázdaszélen, egy-két szál, három szál… hűtlen lettél, rózsám, megcsaltál! (Népdal)

Kunszék, anno Domini 1709. die 19. Martii

Minapában feltűnt, hogy a kisöreg egész délelőtt kint mászkált, sepregetett és takarított az udvarban; engem is kérlelt, hogy a tyúkjait tereljem, és zárjam az ólba, a fűrészbakot tegyem a kisfélszerbe, hogy rend és tisztaság legyen a ház körül. „No, azt ugyan nehéz lesz elérni – gondoltam. – Mi készül itt?” Ebédelés közben barátságosan csoszogott ki hozzám a konyhába. Jóindulatúlag figyelmeztetett: délután ne mutatkozzam, mert „igen nagyfejű” vendéget vár uzsonnára, s a találkozás rám nézve netán kellemetlen kihatású volna… – Hű fene! Ne ijesztgessen ám kend, mert mindjárt elszaladok! Legalább annyit elárulhatna: ki légyen az a „nagyfejű” vendég? – Ne izélj, hát a Pálffy Simon jön el a feleségivel. – Hű, mi a kánya!… Komolyan mondja, tata? – Persze, komolyan. Azért mondom, mert tudom, hogy volt köztetek valami…

– Micsoda? Ugyan ki mondta, hogy volt köztünk valami? S mi köze benne, bátyám, lelkem, hogy egyáltalán mi volt köztünk? Sejtem, már megint ki pletykált a fülébe kendnek! – Deeehogy! Senki se pletykált – védte bizonytalanul, s jobb keze ujjaival dobolni kezdett az asztal sarkán, ahogy fél karral odatámaszkodott. Zsófikának járt a keze az asztalnál, mint a motolla. S ugyanolyan gyorsasággal ringott a kis fara is. De azért figyelt. Figyelt hátra: formás kis füle kipirosodott. – Úgy megijesztett kend, hogy egy poltúra se maradt a zsebemben! Zsófika az öreg mögül félreérthetetlenül rám mosolyuk. – Hidd el, én csak jót akarok néked. Nem vitáztam. Felhúzódtam a saját, külön vendégszobámba délutánra, s iparkodtam belemerülni az írásba… De nem volt türelmem. Inkább előkerestem a héj alól Rabelais-t, lefújtam róla a port; a fehér papok könyvtárából vettem ki, Szent Ágoston könyvével és Plutarkhosszal együtt. Ha nincs más, velük szoktam szórakozni, kellemesen ütve el az időt. Különösen Rabelais-t lapozgatom szívesen, miközben szívogatom a kunszéki trágyadombok émelyítő szagát. No de nem nehéz összehangolni a kettőt: okos ember nincs trágyadombhoz kötve, még a ganéj közt is megterem… Ha Rabelais-t olvasom, olyan vagyok, mint a tüskerózsa, kinövök a ganéj közül. Lám csak, mit beszél megint: „…Sokszor amit finomnak és szikrázatosnak vélsz: elnyeli a szavak sötétsége, a hozzá fűzött szentenciák bő és tág és ezerféle lehetősége miatt…” No, ezen érdemes lesz eltűnődni. Ölembe hanyatlik a könyv, kimeredek a padlásajtón a tágasabb világba. Ekkor egyszerre fölrezzent a hintórobogás. Négyes fogattal jöttek. Bekanyarodva az udvarba, az inas leugrik a bakról, kitárja a hintó ajtaját, és lesegíti bőrhintajából Őszy Krisztinát – kinek

legeslegelébb is aranyszálakból font cipellője villant elő, majd a bíborszoknya alól kicsusszant a karcsú lába, térdig. Mindezt a nádgunyhóból figyeltem. Utána a főkapitány úr őnagysága libben alá az anyaföldre, végül – mit látnak szemeim? – Szaniszló bújt elő harmadiknak. Nevethetnékem támadt. Mérsékelten magamat, csak finoman elfüttyentettem az óriási meglepetést, miképpen ha azt mondtam volna: hű-ű-ü-ha! Valóban nevetséges volt, ahogy domborult háttal, kissé totyakosan settenkedett a magas vendégek körül. Kezében hosszú, kényelmesen kitartott pipa. Szerencsére ezúttal nem egyebet, csak óriási füstnyalábokat eregetett a levegőégbe. Még itt fönt, a nádkévék alatt is érezhető volt az égő dohány orrcsiklandó, tömény barna illata. Mi tagadás, Krisztina még mindig szépen mutat, ha nem is akként, miképpen leányasszony korában. Rajta is megtetszik már az a húsz év. Látszik a külsején, hogy életét immár a vendégeskedésre rendezte be. Szőke kontyára tűzött főkötője szőtt ezüstből volt, igazgyönggyel kivarrva; ívelő aranypánt szorította a hajára; merevített gallérja környes-körül csupa csipke, könnyűden és lengén elállt a karcsú nyakától. Buggyos ujjasai a két karján nehéz színselyemből, fehérből, azaz tafotából voltak, csipkéből vert lenge kötőkéje hosszan, egész le a földig eltakarta bíborszínű szoknyáját. Egészében úgy volt öltözve, hogy az alakját szemmel jól ki lehetett tapogatni. Úgy látszik, először fordult meg a házban. Első dolga az volt, hogy körülnézett az udvarban. Baljában hímzett selyemkeszkenő, míg jobbjával hátramutatott – a vér hűlt meg bennem –, egyenesen a nádtetőre. – Nini, gólyák! Simi, kérlek! A mi házunkban mért nincs gólyafészek, mikor úgy szeretem a gólyákat? Amikor összeverik a csőrüket, és rákezdik a kelepelést… Öreganyó mondotta volt, hogy a gólya szerencsehozó madár: fészekrakása a ház áldása… Így beszélt az a nő, aki alig egy évre a bevonulásom után képes volt Pálffy Siminek nyújtani a kezét.

– A gólyákat nem lehet vendégül híni, lelköm-gyöngyöm. Maguk választanak szállást maguknak – mondta a főkapitány szép gyengéden, miközben csípőre tett kézzel nézett körül, kihívón kémlelve a padláslyuk felé, amely mögött láthatatlanul ott lapult az az átkozott rossz Tyukodi pajtás, akinek a szeme zöld, mint a rügyhajtás… – Méltóztassanak beljebb fáradni szerény házamba – tessékelte őket a kisöreg. Tiszteletükre inneplőbe öltözött: totyogva két ragyogó szárú fekete csizmában és a sujtásos és vitézkötéses fekete ruhájában. Azzal megindultak a tornác lépcsői felé – miközben én a Várhatsz, babám, elvárhatsz kezdetű és a Hűtlen lettél, rózsám, megcsaltál! végezetű dalokat fütyörésztem. Úgy tettek, mintha nem hallották volna. „Ereggy! – morogtam magamban. – Lehet, hogy szép vagy, de lelked nincs. Arra ugyan várhatsz, hogy az életben még egyetlenegyszer is találkozzunk! Én se vagyok már úgy oda érted, galambocskám! Haj, pedig hát… ha tudnád te azt, hogy ki voltál nekem!” No de beszéljünk másról! Istenemre mondom, unalmas ügy… Inkább ásítok egyet, mint az éhes farkas – s magam elé idézem e nő égben járó ellentétét: Zsófikát… Estvéledéskor, mikor lementem vacsorázni a konyhába, megkaptam a dorgatóriumot a kisöregtől. Miért renitenskedem, mért fütyörésztem a padláson, ezzel csak őt hoztam kellemetlen helyzetbe: mert a vendégek kimutatták, hogy nem jól érzik magukat, ímmel-ámmal fogyasztották el az uzsonnát, aztán hamar kereket oldottak. Énmiattam nem tudta elintézni, amit szeretett volna. Mondok neki: – Míg Szaniszló úr itt pipázik, addig nekem is szabad fütyülni. – Nono! – Nem vagyok olyan fejemre esett, hogy ne volnék tisztában a ház körüli jogaimmal, tata! Feldugta orrát. Dérrel-dúrral elsattyogott a konyhából, mint aki erre nem kíváncsi.

Én meg mindjárt duruzsolni kezdtem Zsófi fülébe: – Látod, te nem vagy olyan üreslelkű nő, mint ez az Őszy Krisztina! Teli vagy, drágám, nemes tartalommal. Csak nem akarsz tudni róla… Lásd, pedig éppen azért szeretlek. Mire önkéntelenül elszólta magát, kissé vontatott és danoló hangon: – Én is szeretném a Máté bátyót, ha… Elhallgatott, mint aki sokat talált mondani. – Ha…? – csaptam le reá. – Fejezd be, amibe belekezdtél! Hallgatott, mint a hal. Vissza-visszatérő ideges köhögés jött reá: a visszafojtott nevetéstől-e, vagy mi a fenétől? Nem értettem, miért köhög, ahelyett, hogy válaszolna. – Ide hallgass, rózsám! A szeretetet nem lehet feltételhez kötni! Vagy szeretet, vagy nem. Ha szeretet, akkor nem létezik semmiféle ha… Mivel erre se volt szava, úgy dühbe gurultam, hogy fölugrottam a székről. Elköszöntem. – Jó éjt! Remélem, nem azt érezte vagy gondolta, mint a legtöbb nő sarokba szorított állapotában: „Törjön ki a nyavalya a szereteteddel! Egyen meg a fene! Rohadj el! Dögölj meg! Eriggy a pokolba, hogy sose lássalak többet!” Ilyenek is kitellnek a nőktől, ha valakit szeretnek. Nem, nem… Belestem kintről az ablak sarkán: oly szenvtelen arccal tett-vett továbbra is, miképpen ha semmi nem történt volna. Hát ilyen volna? Így kellett benne is csalódnom? Hanem egyszerre csak eltörött ám a mécses. Azazhogy… Egész váratlanul, kíntól eltorzultan rángani kezdett arca, s pillanatok alatt mintha tíz évet öregedett volna: fölborult a benső egyensúly…

Fölkapaszkodtam lóhalálában a padlásra. Lehoztam a kancsót, és visszamentem. Már akkor Milike is ott szimatolt az anyja körül. – Ne haragudjál, visszajöttem, Zsófika. Megfeledkeztem az esti boromról – tottyantottam az edényt az asztalra. Lesunyt pillákkal, szótlanul töltötte meg. Némi rátarti büszkeséggel. Nem nézett föl; úgyis tudja, hogy úgy olvasok az arcáról, mint egy képeskönyvből. – Majd az árát kifizetem a tatának… Nyugodalmas jó éjt, Zsófika! – Te nem tudsz köszönni? – förmedt kirobbanásszerűen a lányára. – Mindjárt kapsz egy pofont, ha nem köszönsz a Máté bácsinak! – Jó éjtszakát! – motyogta a süldő lány kelletlenül és ellenségesen.

HATODIK FEJEZET

TAVASZI KIRÁNDULÁS

Kunszék, anno Domini 1709. die 21. Martii

Mint tojásból a fióka – már kopogtat és előbújik a télből a tavasz… Kiolvadt fészkeiket toldják-foldják a korán visszatért madarak. Fejem felett-a nádtetőn – már korognak s kotyognak a gólyák; fészekszélében áll a gólyakakas, szigorú, családfői fejtartással figyel mindenfelé. Jaj annak a kígyónak, békának, amelyikre majd a rét szélén lecsap! Az anyagólya meg kérdőjelforma nyakkal csücsül a tojásain: tavasz lesz, de milyen lesz a nyarunk? Érdemes-e kikölteni az új nemzedéket? Érdemes vagy nem – költeni kell. Éspedig évről évre, ez a törvény. Ebből áll az élet… Magam is várom, majd ha harmatgyönggyel ragyognak a hajnalok. Mikor a gyökerek felküldik a földből éltető erejüket. Nemcsak a nyárfák vastag gyökereire, a fűgyökerekre is gondolok: maholnap virágokkal frissül a mező, a jó földszag, sás- és nádsarjadás torzsás illata vért bizsergetőn hengereg a légben. Mivel holnapra esik, könnyű látnom, hogy virágtalan lesz a virágvasárnap. De legalább már hóvirágot szedtem Zsófikának. Mindjárt két csokorral is, mert úgyis tudom, az egyiket majd kiviszi Zsófi néném sírjára. S most, hogy oly hívogató az idő, felcihelődöm, és kimegyek a határba. Megnézem, milyen lesz a nyár. Kicsíptem magam a tavasz tiszteletére; új csizmát húztam, süvegem mellett darutoll kunkorodik – így kezdődik egy tavaszi kirándulás. Hová menjek? Az öreg Pírtóhoz vagy a Füzesmezőnybe? Mindegy, útközben majd eldöntöm. Inkább a Pírtóhoz mennék, mert fízfákkal bővös hely, ahol ilyenkor már szép színt ont a tavasz a természetben. Addig-addig bolyogtam a határban, keresgélve a bíbicek fészkeit s elhallgatva, mint cincog és cseveg a visszaköltözött seregély, vörösbegy és a cinegék hada a nádasok mélyén, s mint füttyentgetnek a füzikék, fecsegnek a cinkék, és csicseregnek a stiglicek a bokorerdők csendjében, míg a Pírtó előtti láp szélében

kötöttem ki. Váratlanul akkorát találtam nevetni, mint már rég – ugyanis összetalálkoztam Zsófikával. Barkát szedni jött el virágvasárnapra. Ezt ugyan megtehette volna helyette az a kis házi szörnyeteg, a lánya is; no de nekem csak jó, szeretem a váratlan és tréfás fordulatokat. Milyen a véletlen! Idehaza még az udvarban is elkerüljük egymást, a konyha az egyedüli megszokott találkozóhelyünk – utcán és másutt se láthatnak bennünket együtt, annyira vigyáz Zsófika a könnyen fölreppenő mendemondákra és asszonyi jó hírére; most meg, amikor nem is gondoltuk volna, itt állunk egymással szemtől szemben Isten szabad ege alatt. – Barkáért jöttél? No, még ilyet! Mért nem szóltál? Vittem volna akár egy kocsiderékra valót! – Eszembe se jutott – tért ki tartózkodva. – Azt tudom, hogy ritkán jutok eszedbe, de tudod-e te azt, hogy miért van ez így? – Miért? – Ha mindig rám gondolsz: minek jussak még eszedbe? – En ugyan nem gondolok mindig a Máté bátyóra – utasította vissza elbizakodott kijelentésemet. – Nem tudom, honnan veszi kelmed. Azt hiszi magáról, ha mond valamit, az mindjárt úgy is van? – Ej, hát vedd észre már, hogy csak jókedvemben tréfálok! Ennyi az egész. Kezd ismerni; fejcsóválva mosolygott rajtam. – Különben pedig ne itt törögesd a barkát, mert itt igen apró fejű terem… Jere utánam, majd én megmutatom, hol vannak a legszebb barkák. Akkora fejük van, mint egy mogyoró, bolyhosak, mint a háromnapos kiscsibék. Zsombékról zsombékra lépegetve, befelé indultam a Pírtó szélébe, odáig, ahol vízből merednek elő a fűzfák. A leghamvasabb ágakat válogattam, a fiatal füzek frissen pattogzott hajtásait.

Kénytelen volt elismerni, hogy szebbek az övéinél. Letettem a lába elé a fűbe. Illetve inkább csak „fűhegyre” tettem, mert most hegyesedik ki a fű a földből. Elkápráztató, édeni zölden. – Talán a Máté bátyó is barkát szedni jött? – kezdett érdeklődni. – Dehogy. Csak megnéztem, milyen nyárra számíthatunk. Gyermekkoromban ugyanis sokat figyeltem a madarakat… Itt a Pírtónál is. Amikor dombosabb részre fészkel a bíbic, esős lesz a nyár. Tehát fentebb költ, odarakja a fészkét és tojásait, hogy a víz el ne mossa. Egy öreg pásztorunk avatott be a titokba. Mikor pedig nyugodtan a völgyesebb helyekre, horpadásokba fészkel a bíbic: akkor, Zsófika, lelkem, mérget vehetsz rá, hogy kevés lesz az eső, aszályos száraz nyárra számíthatunk. – Igazán? – ámul egy nagyot. – Nem hiszem én azt el kegyelmednek, Máté bátyó! – No de Zsófika! A bíbic csak tudja… A bíbic és a természet nem hazudik. No, még ilyent se értem: Zsófika a szavaimra fölnevetett. – No, ez igazán szép! Nem is tudtam, hogy nevetni is tudsz. Persze csak akkor, amikor kineveted az embert… Látod, lassacskán egyre jobban megismerjük egymást. De hitetlen azért ne légy, mert könnyen bajba kerülsz, ha nem hiszesz a bíbiceknek… És nekem! Újabb nevetés. – Vegye már észbe kelmed is, hogy én is csak ugratásból mondtam. No, erre aztán felvidultunk mind a ketten. Szavaimat őszinte érdeklődéssel hallgatta, míg iparkodtam beavatni őt a madárvilágba. Például mutattam neki egy gólyát egy kis távolabbi vízöbölben, amelyet sűrű nádrengetegek, ingoványos lápok vesznek körül. Ott állt a gólya a gémek közt, a víz szélében, behúzott nyakkal árválkodva, mint akit kitaszított magából a társadalom. Csőrét égnek szegezve, komoly bűntudattal nézett valahova… Elmeséltem Zsófikának, hogy az ott egy „árva” gólya, aki megcsalta a párját valami gémmel, gúnárral vagy kacsával. A gólyakakas pedig igen éber. Nagy patáliát csap ilyenkor a fészekben: először is nem ismer rá a tojásra, s ez

már gyanús. Vizsgálgatja, figyeli, s idejeérkeztével feltöri a tojást, hogy meggyőződjék róla: valóban gólyafióka van-e benne vagy más valami istenadta szörnyűség. S ha gém, kacsa vagy liba, esetleg kócsag utódra talál: jaj az anyagólyának! Összegyűlnek a legöregebb gólyahímek a határban, tanácskoznak, és meghozzák az ítéletet. A tanakodás végeztével a megcsalt hím hazarepül, összecsípkedi és elüldözi a fészekből a „kurva gólyát”… Így lesz a régi és szabad anyagólyából „árva gólya”, amely más madarak közé keveredve, pocsolyák szélében vagy petrencék tetején álldogál magában, nyakát behúzva, csőrét kidugva, magánosan gubbaszkodik. Naponkint egyszer a tóra száll, hogy keresgéljen magának ennivalót. – Az Alföld óriási kiterjedésű ősmocsaraiban megközelíthetetlen szigeteken laknak a legkényesebb vízimadarak. Őrzik a hátukon rezgő csodaszép tollaikat a kényes és rátarti kócsagok valóságos külön kócsagbirodalmukban. Apámtól hallottam gyermekkoromban, hogy a halasiak egyszer agyonvertek egy gazdag bécsi kócsagtoll-kereskedőt, aki a réti zsiványnéppel összejátszva, visszaélt a kócsagok egy jámbor tulajdonságával, s ékes és drága tollazatúkért tömegszám fogdosták össze, mészárolták le a nemes madarakat. A kócsag bizalmatlan állat, emberek gyakori közeledtére képes a tojásait is odahagyni, és más helyre vonulni. De ha kiköltötte a tojásait, fiókái közelében maga is megszelídül, elmúlik minden félelme. Ezzel élt vissza a bécsi tollkufár… de meg is kapta érte a jutalmát. A Kunság a vízimadarak hazája, legjobban itt szeretnek tartózkodni a darvak is, s hazájuk igazában Izsák határa: ott fészkelnek seregszám a kolontói rétben. Rendkívül éber madarak. Éjszaka a hímek bármi gyanús neszre akkora kiáltozást csapnak, hogy közelükből elriad a róka, vacska, hiúz, s álmukból fölriadnak a község lakói is, akik mégis békességben hagyják őket. De a legkülönösebb madár mindannyiuk között a ritkán látható énekes hattyú. Annyira búvik az emberi szem elől, hogy én például még nem is láttam, csak a hangjukat hallottam egyszer alkonyatkor… kísérteti szép énekszó volt. Mintha valami szeráfi hangok töltötték volna be a tájat… Máskor meg csilingelő, csengettyűszóhoz volt hasonlatos a hím hattyú éneke. Amíg élek, el nem felejtem. Aki nem hallotta, el se hinné, milyen csodálatos hatást tesz az emberre… Zsófika erre megkérdezte, miért, hogy olyan rejtőzőek ezek a legszebb madarak. – Olyanok, mint te vagy. Minél nemesebb, annál kényesebb a madár, zárkózik és búvik a külvilág elől… Ezt csak azért mondom, mert te is olyan vagy, mint egy örökkön összecsukott szárnyú, magát féltő és zárkózott fekete hattyú. Csak te

nem tudsz mondani hattyúéneket. Zsófika felölelte a barkaköteget, s hogy (a váratlan találkozás ellenére is) ne velem együtt lássák hazamenni: a kertek alján egyedül vágott át hazafelé. Este azonban elkerülhetetlen volt a szokásos találkozás. – Az ördögbe is – kérdeztem tőle –, Zsófika, lelkem, milyen feleség az, aki szerelem nélkül hitvesi érintkezést tart fenn a férjével? Gondold meg, és ráébredsz, hogy közönséges csalást követsz el ilyenkor, ami… ha nem is természeti bűn… vétek az érzés tisztasága ellen. Lealacsonyítása és állati sorba taszítása a szerencsétlen férfiembernek, kinek alamizsnát adsz szerelem helyett; közben pedig maga az asszonyember is, ki csak kötelességből fogja fel az ilyen dolgát, menthetetlenül csökkent értékű nővé süllyed, lecsúszva a nőiesség trónusából. Így állasz a férjeddel. S milyen testvérhúg az, aki tétlen tudja nézni a vele egy házban lakozó báty kínlódó, néma vergődését, féltő aggodalmait az asszonyért, kire szemet vetett egy állítólagos családi jótevő? Vak, aki nem veszi észre, hogy Marci már valóságos melankóliába esett amiatt, hogy valahányszor hazatér a munkájából, itt kell találnia egy embert, aki szemtelenül és állhatatosan környékezi meg a feleségét, s ugyanakkor nem tehet ellene semmit, mert az illetőhöz vastag anyagi érdekszálak fűzik az atyát és az egész családot. Így állasz a bátyáddal, akit állítólag szeretsz. Atyád és barátja legújabban arcképekkel üzérkedik. Országszerte ezrével hozzák azokat forgalomba, mert úri és papi kapcsolataikat felhasználva, ócska festők mázolmányain sorakoztatják fel az élőkről és nem élőkről és a világ állítólagos nagyságairól készült arcképeket: főpapok, főurak, fejedelmek, vezérek, megyeés városfők, főtisztek és… mindig alább… egyéb érdekeltségek hadát, akik közül senki sem akar kimaradni a dicsőültek sorából, s ezeket a vásári készítményeket csekély négy-ötszáz poltúráért vesztegetik, a „történelmi arcképcsarnok” még élő „áldozatai” között. Vagyis dől a pénz a Kondér-házhoz. Hallom, régebben meg az egész családot mozgósították, és belevonták a könnyű pénzszerzés mámorába: esztendőn át mindenféle szent mütyürkéket gyártottak a házban és a népes rokonság körében, Szaniszló vezetésével. Karácsonyra pici jászlacskát, gyapjúból vagy rongyból készült kisdeddel; húsvétra a báránykát,

nyakában csengővel – és nem tudtak annyi ezret előállítani, amennyit jó pénzért szét ne kapkodtak volna a búcsúkon és piacokon tolongó jámbor tömegek. Atyádurad majd meghal a pénzért és haszonleső barátjáért; de előttem szüntelenül hajtogatja, hogy ő nem anyagias; Szaniszló sem az; hogy nemes baráti szálak fűzik őket egymáshoz. Hiába tagadja, kinek nem borja, nem nyalja; készülök már megmondani Szaniszlónak: miattam tegyen, amit akar, jobb, ha a papucsát nyalja, mint hogy engem rág. Elég szegény úr őkelme, de ha gazdagabb akar lenni, inkább telepítsen a posványokba angolnát (képzeld el, milyen bájos érzés lesz, mikor föltekeredik a nyakába, s hogy milyen szép pénzt adnak majd érte a bécsiek vagy a felsővidéki városok lakossága), vagy a kertjébe éticsigát (fogyasztás előtt mindenki törülje meg az orrát), vagy tenyésszen a Pírtóban katonabékát (két poltúrát adnak párjáért Zürichben)… csak nekem hagyjon már békét, és ne áskáljon itt többé egyikünk ellen se: vegye tudomásul, hogy egyedül a te gazdasszonyságodból él az egész család. Ilyen ember az én János bátyám is: ilyenekben ért egyet az ő kedves barátjával. Készülök már neki is megmondani a magamét! Így állasz az atyáddal. Egy árva ellenkező szavad nincs. Szaniszlót csak azért tűröm meg társaságomban, mert néha egész mulatságos bohócnak tekinthető: minden egyéb hibáját félrevetve, nagyokat lódít, és olyan édesszájú, mint egy kisgyerek. Torkos, mint egy tizenkét esztendős leány. Különben az egész família édesszájú, nyalakodó. Etesd hát az édesszájúakat, ha magad keserűszájú vagy is; erre vall a két kis kesernyés vonás, az ajkad sarkaiban elég korán alábiggyedő. Szerencsétlen férj, boldogtalan fivér, befolyásolható apa, csalárd barát… ördögbe is, jó ez neked családi környezetül?! Egy közönséges plébános, egy csuhás, aki házinőt tart, és titokban gyermekei vannak tőle, kevésbé vét az érzés tisztasága ellen, mint te, aki nem törődöl mindezzel… Ezekről a kérdésekről fejtegetőztem, ott ülve a tűzhelyi padka szélén, Zsófika háta mögött – a fél óráig tömött, de rá nem gyújtott pipa és az elmaradhatatlan, de ezúttal érintetlen boros kancsó mellett –, miközben a dohogásomat kísérő csend nyomán, az egyhangú edénycsörömpölés zörmölése közben egyszerre rádöbbentem arra, hogy rossz vagyok, gonosz vagyok, ha őszinte is vagyok: szavaimmal csak gyötröm szegényt... Mit akarok? El úgysem válhat férjétől,

családjától, nincs is válóoka; s még ha el is válna – isten őrizz! –, nekem sincsenek házasodási szándékaim a világban. Lovamon, cimboráimon, kardomon kívül nem szerettem én még a világon senkit. Sivár élet a katonaélet… Zsófika körül változatlanul két érzés gomolyog bennem: s mind a kettő egyszerre van jelen. Szeretet vagy szánalom?… Senki másba, csak a szabadságomba, egy eszmébe vagyok én gyógyíthatatlanul szerelmes – aztán a többi mit érdekel? Játék körülöttem az egész élet, melynek – jól-rosszul – már eljátszottam több mint a felét. Mi van még hátra? Bármi jöjjön, nincs az a rossz, amihez hozzá ne idomulna az elfásuló emberi állat. Most is, hogy firkálgatok, már egész egykedvűen figyelem, mint sétálgatnak bennem a nyilallások, egy-két golyótalálat megveszekedett nyoma, jégenjárás, talpfagyás és hóbanhálás visszatérő emlékei; föl és alá, alá és föl, jobbra-balra, előre-hátra, tetszés szerint… mégis, még mennyi minden lehetséges, amiről nem tud előre az ember, s az eshetőségek gazdag sorából ne zárjuk ki, hogy esetleg netán éppen a mennyezet esik a fejem tetejére; akkor aztán – vitéz létemre – a legkurtább búcsúszóval köszönhetek el Zsófikától és minden széptől, jótól, ami reám vár: „Jaj!” S ez a jaj lesz a végső! Utána jajgathat helyettem más. Felettem egy rozoga felépítmény: alatta tovább lüktet az élet. Ha összedől a felépítmény, felváltja más, s nélkülem is vígan locsog tovább a lét, az idő tengere, a mindent semmibe mosó. Ó, ha erre gondolok, düh fojtogat, kitör belőlem a tagadás szelleme, föllázadok a közönyös lét ellen, s úgy bujkál egy zsibogó, száraz érzés a szívem körül, mintha szétrepeszteni akarná. Hát akkor jöjjön inkább a vidámság! Mutasd meg, hogy nem fölöslegesen, nem ezért születtél a földre, Tyukodi pajtás… Hiszen mikor rágódni kezdesz magadban, oly suta léssz, hogy magad is és talán még az angyalok is kinevetnek. – Remélem, nem figyelsz oda, Zsófikám, mi mindenféle marhaságokat dohogok én itt magam elé… – Tessék? – fordítja vissza fejét, valóban úgy, mintha mi sem történt volna. Most jött a beugrató kérdés. Ahogy azt még délben, a Pírtó mellett előre kigondoltam. – Ne haragudj, hogy elfoglaltságodban megzavartalak. Csak azt akarom

mondani, hogy… Hej, Zsófikám, meglásd, az lesz még a szép: majd mikor igazán megjön a tavasz, megnőnek a bimbók, kinyílnak azok a kis rózsák. – Micsoda rózsák? – lepődik meg és pillant hátra. Fölpattanok, és míg fülem az ajtón, hátulról és váratlanul magamhoz ölelem őt, igen gyengéd mozdulattal, s lehunyt szemét csókolgatom. – Ne!… Ne!… – ismétli vontatott hangon, szinte fájdalmas szelídséggel, de egyáltalán nem elutasítón; mint aki szívében örül, de a lelkében szenved. Lehajlom, és tenyérrel, majd csókkal érintem a hátát – s elfogadja… Az ilyen távolról való közeledést nem utasítja el magától. Szeret – nem szeret? Szeretem – nem szeretem őt? Mind a kettő milyen erőszakolt kérdésföltevés! Mintha kopogtatna bennem valaki. Haj, istenem uram… szerelem vagy szánalom? Mit ér, ha szeretjük és szánjuk egymást: de közben nem történik köztünk semmi – megállt és szinte változhatatlanul szoborba merevült körülöttünk minden? Mi ez itt, egy temető talán? – Félre ne érts, lelkem: én még mindig, még a síron túl is szeretlek téged. Akármilyen vonakodó, tartózkodó vagy velem szemben: tudom, hogy nem lehetsz más, mint ami a lényedből, a természetedből következik.

HETEDIK FEJEZET

LÁTOGATÓBAN ÁDLER SAMUÉKNÁL

Kunszék, anno Dom int 1709. die 1. Maii

Nem mindenki oly fukarkodó, mint Zsófika; holott Kunszéken sok a nő, mégse nagyon bővelkedni nőkben. De kárpótlásul itt van nekem Ádler Samu háza tája; elvégre én se vagyok fából, jó pajtások: ne csodálkozzatok, ha a vonzalom időnkint oda-odaszólít. Nemcsak a ló… de mért ne áruljam el? A borkereskedő egyetlen szép virágszálja, Heléna. Egy kései hajtás öreg családban, a szülőanyja már ezé sem él: ami külön rokonszenvet ébreszt iránta. Helénát a Samu bácsi úgy becézi: Helenacska… én e nevet nem szeretem, mivel benne van a macska, s nincs utálatosabb, mint a macskaféle nő. Inkább mondom neki az eredeti, becsületes, szűzkori nevét: Heléna… Nos, Heléna nemcsak hogy fukarkodó volna, sőt épp ellenkezőleg, egy áldott, kenyérlelkű teremtés. Isten engem, odaadóbbat szőkében még nem ismertem. Nem kell neki könyörögni, hívás nélkül is szépen ölbe ül, mint a gyermek. Majd azután, mintha megnyílna az ég: szakad a zápor, ropog a villám, ugrik ki az ölemből, mert a folyosó felől szaporán közeledő lépkedés nesze hallatik, előre csinált köhentések, krákogások, torokreszelések figyelmeztetnek, hogy legyen vége a mézesperceknek. Hát csak jóságos lélek ez a Samu! Aztán maga hozza a bort, nagy kancsóban, rám kacsint, és leteszi elém az asztalra. – Ihon a legjobbikból, öcsém, olyan, mint a vér… Vér forr mibennünk, nem víz! Ugye, Tyukodi pajtás? – recsegi borízű, dörmögős hangján, zötyögősen nevetve. Oda-odajár a szeme Helenacskára, aki lomhán sürög, de úgy, hogy arccal nem fordul felénk. Fölveszi a tűzhely elől a fáskosarat, és lassú sodrással kitolat a konyhából. Mi pedig belemerülünk a „mindentudó politikába”. Vagyunk oly jóban, hogy nem kell lakatot tennünk a szánkra; szabadon folyik köztünk a szó, ahogy jön, mindenféléről. El se hinné az ember, milyen tájékozott

ez a Samu a világ dolgaiban, csak azt az egyet nem értem: ugyan hol szerzi értesültségeit? Én a csatákat jártam, ó a vásárokat. A borkereskedelmi gócokat járja állandóan: sok mindenről tud, olyasfélékről, miket én még csak nem is hallottam. Azt, hogy a Thököly körüli tömörülést és az egész kuruc szabadságharcot a vallásüldözés váltotta ki, és vallási rugók mozgatják még ma is, úgy fújja, mint a kétszerkettőt. Jobban tudja, mint mi, akik benne vagyunk a sodrásban. – Ha tőlem függne – úgymond –, a gyökerénél orvosolnám a bajt, Tyukodi uram! A vallásokat kőne már egyszer megszüntetni. Minek annyiféle vallás? Elég volna egy is. – S melyik volna az? – érdeklődöm, jelentősen és hosszan fúródó tekintettel néz reám. – A Bibliában minden benne van. – Ha minden benne volna, akkor most nem volnának a vallásháborúk. Ezek pedig már az Újszövetség alapján indulnak. A hitek harca tovább folyik: nem állt meg a Szadduceusoknál és Makkabeusoknál a Bibliában, ez váltja ki a változást és a revolúciókat az országban. Ellenséges hitek harcában izzódik és vált át valami másra a világ… Eszembe jut a vén Dörmögő Lőrinc… (így hívtuk…) a legöregebbik kuruc, akit életemben ismertem. Vénebb volt az országútnál, induláskor kettőnknek kellett föltennünk a nyeregbe, de ha egyszer fönt volt, eggyé vált a lovával: vágtatott a többi után… Semmiféle hite, meggyőződése nem volt már. Egy vastag hangú, örökkön dörmögő pap, aki megjárta a vallásháborúk poklait Franciaországban. Hónát vesztett ember, felvidéki kálvinista, aki haza nem mehetett, mert ott még most is üldözik a protestánsokat; különben is, mire hazakerült, családja rég Lengyelországba menekült. Nos, Dörmögő Lőrinc, háta mögött az európai tapasztalatokkal, nem sokra tartotta az egész kuruc-labanc háborúskodást. Vetélkedő vezérek és fejedelmek tévedésének minősítette a több évtizedes hazafias fölkelést, amelybe mi a lelkünket adtuk, és amelyért a bőrünket visszük vásárra. – Ugyan, Tyukodi pajtás! Hát nekem mondja? Tanuljon meg egyet kegyelmed ettül az öreg másfélzsidótul: mindenkor mindent a pénz és a hatalmi érdek mozgatott a világon! No? Ma is csak így van. – Dörmögő Lőrinc ezt úgy szokta a maga módján kifejezni, hogy mivel két erő

játszik a porondon: a török és az osztrák, mint üllő és kalapács között, sínylődik az ország… S úgy van, mert a többi mind áldozatul esik azok játékainak. Mindegy: magyar, cseh, tót vagy bolgár, még az oláh se kivétel, és legkevésbé a rác, csak az van adva, hogy ezek mind alárendelt kísérők, azért vannak, hogy szolgálják a hatalmasokat. – Hát akkor miért szállt nyeregbe az a pap, ha nem volt meggyőződése, sem értelme annak, hogy forgassa az kardot? – Köztünk élt, nem volt mást mit tennie. Mihez kezdett volna egyedül? – És aztán használta is az kardot valamire? – Ha élni akart, iparkodnia kellett leszúrni az ellenfelét, mielőtt őt szúrja le más. – Egyre büszke vagyok, Tyukodi úr – rázta Samu a kiterjesztett tenyerét. – Ez a kéz embert sohasem ölt. Még egy kokast se… se mást. – Ami azt illeti, ez se – mutattam a magamét. – Hogyhogy? – ütődött meg Samu. – Csak levágta az ellenséget. Azt viszont sokat, irtózatosan sokat, Samu úr… – Hát mondja… Akkor is itt volt, mikor a kunsági lovasok sok-sok ezren gyülekeztek a körösi mezőn? – Tudom, készültem rá, hogy én is itt lehessek, hogy csak egy kis rövidke időre is, hazaugrattam volna szülővárosomba… De hun voltam én akkor! – Solton volt a főhadiszállása Rákóczinak, vele volt az egész vezérkara, még Bercsényi is. – Engem akkor gyorsfutári szolgálattá küldtenek ki Szentes felé, aminek egyáltalán nem örültem. Rákóczi parancsát kellett vinnem Vak Bottyánnak, akit a nagyságos fejedelem bocsátott alá az Al-Duna felé, Rabutin vajda és a rácok kiverésére, mert azok – a bécsiek bujtogatására – rátámadtak DélMagyarországra, s még a Dunántúlra is betörtek. A parancs az volt, hogy Vak Bottyán generális térjen vissza Kecskemétre, és ott kissé megpihenve, siessen át a Dunántúlra Heister Hannibál császári generális ellen, aki azonközben

megfutamította és kiverte onnét az ellene küldött Károlyit és csapatait, aztán elfoglalt minden dunántúli várat. A másik feladatom pedig Deák Ferenc kun ezredes felkutatása lett volna, akit nagy pénzzel küldött le a fejedelem a szentesi vásárba, lovat válogatni… – Várjon csak – fészkelődött Samu. – Ehhez most rögtön mondok valamit… – Mindjárt, csak elsőbb befejezem… Deáknak nyomát sem találtam, de Vak Bottyánnal sikerült a találkozás (akkor először életemben), és ami reám bízatott, azt elintéztem. Sőt elmondhatom, hogy utóbb a Dunántúlra is vele mehettem, ami különleges nagy szerencsém volt. Hálát adhatok érte az Istennek! Mert olyan vezért, mint Bottyán apánk volt, én az egész revolúcióban nem ismertem. Nemhiába emelte úgy mindenek fölé a nagyságos fejedelem, mikor tábornokká nevezte ki: mert azok között is egyedüli volt. Hála isten, hogy seregében, szolgálhattam, Bezerédj Imre vitézlő ezeresünk első legényeként, s ott lehettem nemcsak a várak visszavételénél, hanem a hidak verésénél is, ahol… szememmel láttam… nem volt rest kezébe fogni a fejszét vagy az ásót. De a csatákban is mindig legelöl vagdalkozott. Két-három téli hónap alatt minden várat visszafoglaltunk Heistertől, mégpedig lovasrohamokkal, miképpen a régi végvári vitézek szokták. Azon pillanatban, mikor a fejedelem elvesztette a zsibói csatát, és az egész Erdély már vesztett ügynek látszott Rákóczi megcsüggedt népe előtt, Bottyán apánk, ugyancsak lovasrohammal, elfoglalta Szentgotthárdot: ami kétszeres győzelmet jelentett, mert újra hatalmasul lángra lobbantotta az országos revolúciót… – Nos, éppen ezt akartam elmondani, Deák Ferenc kun ezeres éppen a zsibói csata végett, előkészületből, járt lent Szentesen, alkalmatos lovakat válogatni. De a vállalkozás nem sikerült. Ami nagyban hozzájárult a zsibói kudarchoz. A mindenütt ott ólálkodó német spionoknak feltűnt, milyen nagy számban válogatja a lovakat. Méghozzá nem is akármilyeneket, hanem csatalovaknak valókat – rögtön igazoltatták, mire Deák futásnak eredt, és szerencséjére bemenekült a ferencesek klastromába, amely menedékjoggal rendelkezik. Oda már nem mehettek utána… Aztán tudja-e kegyelmed, hogy Deák Ferenc két álló esztendeig nem hagyhatta el a klastromot, akkor is úgy kellett megszöknie éjtenéjen, álruhában – mire újra visszakerült Rákóczi táborába? Nemde egy faramuci história? Tudott kegyelmed erről? – Most hallom először.

– Hát nem érdekes? Mik nem történnek a világban! – Kegyelmed honnét tudja? – Csak némi kis kapcsolatok, kapcsolatok – feszítette ki a mellét Samu. – Van egy borbeszedő barátocskám Szentesen, évről évre tőle szoktam vásárolni egykét hordó fruskagórait… No de Tyukodi úr, mi itt csak beszélünk? A fruskagórairól meg megfeledkezünk? – Nem értem, miről beszél kend. – Hát arról a jó borocskáról, ami itt van előttünk. Töltött a kancsóból a féliccés kupákba, koccintottunk, s egy hajtásra kiittuk egymás egészségére. – Óh, ez bizony jó borocska! Finom nedűcske, Samu úr! Olyan tüzes, miképpen ha parazsat nyeltem volna. Öh!… Vöh!… Jó ez, Samu bácsi, biz’isten! – Van ám ennek egy másik íze is, ha kortyolgatva issza az ember – oktatott Samu. Áttetsző sugárban öntötte ki s megtelítette ívó-edényeinket a fehéren gyöngyöző piros borral. – Most úgy próbáljuk meg, amiképpen mondom… Lassan kortyolni… apránként lenyelni… Úgy, úgy… no, érzi kelmed? Kíváncsi vagyok a véleményére. Nem vagyok túl nagy borszakértő, mégis igyekeztem kimutatni hozzáértésemet. – Bársonyos nyelésű. Csupa illat és zamat. Rögtön szétsugároz az ember minden ízében. Nemhogy a számmal és a torkommal, de még a fülem hegyével is kóstolom, mert bizsereg… – Bravó, bravó, Tyukodi pajtás! A bor jellemzése tökéletesen találó… Csak egyet kifelejtett – mosolyuk el a bajsza alatt ravaszkásan. – Ne bosszantson, Samu úr! Ugyan mit felejtettem volna ki? – Hát azt, hogy nóta is van benne! – nevetett föl győzedelmesen. – Estennem mikor már fekünni ment ágyacskába Helenacska, és e borbul egymagamban még kissé eliszogatok: el se hinné, mindig eszembe jut egy régi-régi, vidám nóta, amit istenben boldogult nagymama szokott néha-néha, ha jókedve támadt,

énekelni: hogy a kövér nagynénimet bosszantsa. Csupaszarkaláb-arcú, kicsinké asszonka, feleakkora, mint én vagyok, mindig feketében volt, szép fekete gyöngyös főkötőt viselt… – Jó, jó, Samu bácsikám… hagyjuk a sok szót, és halljuk azt a nótát! Mire Samu fölemelte a vastag mutatóujját, szeme huncutul összezsugorodott, megcsillant, és hangja úgy perdült ki a torkán, mintha repedt dobból áradna ki:

Szálinak nagy tokája van, hum! Megette az libamájat, hum! Mert én csak a nyakát ettem, attul olyan karcsú lettem, hum-bele, hum-bele, hum!

– Éljen, éljen! – koccintottunk a nótára. – Nekem is volt egy kedvesanyám, nevelőanyám, Méz Annának hívták… Az is valami hasonlót szokott dödörészni a körösztanyámnak, mikor a kis pályinkától bepityókált szegény… Az meg így szól Samukám:

Mondja, kedves komámasszony, mért kend olyan sovány asszony, hogy tudott így lefogyni? Lám én, milyen kövér vagyok, mint a háj, majd elolvadok

ebbe a nagy melegbe…

– Éljen, éljen! – csendítettük újból össze a kupát. – Lássa kelmed, Tyukodi uram, de jó volna, ha mindig ezt a jó kis bort iszogatnánk mi ketten! – érzékenyült el Samu. – Isten adnája, hogy mindig ezt a jó kis bort iszogathatnánk mi ketten, édes jó Samu, Samukám… – Édes Tyukodikám… Düllögve fölálltunk, szépen átöleltük és megcsókoltuk egymást, egymás hátát veregetve az üres kupákkal.

*

Heléna fordult be a tornácról, kezében égő gyertyaszál. Mondanom se kell a történtek után, első tekintete az enyém volt. Enyém, ó, enyém a szívét osztó erény, az olvadó szép vajdarab, akibe az farkas könnyen beleharap… Mindjárt elkapta a tekintetemet, gondolatomat, majd félrecsavarta fejét, mint akit szintén mélyen érintő gondolat birizgálgat a szíve mögén. Amiért kissé röstelli magát. Atyja kérdéseire adott válaszából megtudhattam, hogy a kocsisné segítségével vizet hordtak fel a kútról, és befűtötték a katlanba az feredőszobában, amely a tornácról nyílik. Valamiért kinyitotta a kamoraajtót, és onnét oly kellemetes, fűszerszámos füstölthús-szag áradt, hogy szinte belelágyult az tekintetem. Önkéntelenül is arra fordultam, hogy jobban belássak… Hát csak elámultam azon a bőségen. Még egy ilyen gondosan és változatosan megrakott éléskamrát nem láttam életemben! Nemcsak a füstölt marhanyelvek rúdon lógó szép sora, se nem a szintén füstön barnult, előpirosló libacombok csokrai, még csak nem is a füstölt szegyek ínycsiklandó marha nagy darabjai és miegyebek ragadták meg elsősorban a

figyelmemet: de különösen a szépen elhelyezett üvegek lélekemelő látványa. Kissé jobban bekukkantottam oldalvást: s szép huszonöt fiaskót számoltam meg hamarjában. Három polcon sorakoztak katonás rendben egymás mellett, kicsik, nagyok, nagyobbacskák, pocakosak, közepesek, szürkék, zöldek, sárgák, pirosak, egytől egyig oly helyesek, kecsesek és kiinni valók, hogy szívem szinte földobogott, gigám megcsuklott a vágyakozástól. Haj, ha én ezt most mind karomba vehetnem, aztán hazavihetném, és földíszíthetném vélek vénbútor asztalomat! – Mondja már meg, Samu bátya, mért állnak ott azok az aranyoskák? Mifélék? – Azok a borminták az hordóimból. Ebből a kicsinyből kóstol, mielőtt lemegyünk, és nagyban akar vásárolni valaki. Ha akarja, elviheti magával mutatóba. – Halálos vétek odaadni. Majd kiugrott a szívem, micsoda fejedelmi lehetőségek Ádler Samu házában! – Hát az a sok füstölt izé mire való? Miképpen készítik el keemetek? Samu fölnevetett. – Sóletba, Tyukodi úr, sóletba, abba valók… – Micsodába? Honnét tudjam, mi a fene légyen az a sólet? Nevét se hallottam. – Eh! Tyukodi úr… keemed még azt se tudja, mi a sólet? A legfinomabb zsidó étek, ami létezik a világon. Ha igazán jól akar lakmározni kegyelmed, egyszer majd megvendégeljük finom jó sólettal. – Á, nem kívánom! – szabódtam, mert nem kedvelem az ismeretlen ételeket. Ha sólet a neve, akkor biztos, hogy valami olyan étel, ami só lett főzés közben; semmiképpen nem csiklandozza érdeklődésemet. – Én mondom, nem fog rosszul járni kigyelmed! – nyomogatta nagy tenyerével a vállamat Samu. Pici csend, miközben a változatosság kedviért most meg a tüzes soltiból kortyoltunk, az áttetsző veresből, mert olyan, mint a rubin.

Heléna visszasaslogott a tűzpiszkálóért, és a szemünk sarkából jelentősen pislantottunk egymásra: már nem volt oly morcos tekintetű, még mosolygott is felém. – Eh, Tvukodi úr… csak ne volna oly kevés a zsidó férfi a környéken! Nincs ma nehezebb, mint egy zsidó lánykát férjhez adni! – sóhajtott egyet Heléna után. Higgye meg kelmed, sokszor álmatlan éjszakáim vannak Helenacska miatt. – Én meghiszem azt, de… mi légyen az oka, hogy sose látni őt sehol a külső világban? Mindig csak itthon van. Tán az a baj, hogy nem viszi el kelmed az emberek közé. – Ej, dehogyis nem! Ott van velem minden sátoros ünnepen a zsinagógában… De amennyire mafla, oly ártatlan szegény, és szerény a természeti; még ahhoz sem ért, hogy egy kicsit köllesse magát. Mai világban pedig ez kölletik a férfiaknak! Nem mondom, talán nem olyan túlságosan szép és szemrevaló, de Tyukodi úr, olyan a szíve, mint a vaj. Inkább hogy ilyen derék, szép nagy teremtés, ezzel csinál maga körül egy kis feltűnést a zsinagógában. De ha nem kéri senki… Pedig lássa, milyen szorgalmas. Ő lát el mindent, de mindent a háznál, és ha tudná, milyen ártatlan lelkű leányka… – Tudom én – feszengtem –, nagyon is jól tudom, látok mindent. – Bizony, Tyukodi úr… az a baj, hogy kevés a zsidó férfi a környékben. Egyre jobban behúzom a nyakamat. Hogy én és Heléna? – mered elém váratlanul a kutyaszorító kérdés. No, te itt jól bevásároltál, Tyukodi pajtás! Köllött neked libamáj? Köllött a jó fruskagórai? Most elveheted Helénát… Juj!… Iszom a bort, közben nyugtatgatom magam, miként ha nem is akadt volna nyakamba az hurok. No, nem sok dolgunk akadt egymással… csak nyugalom, higgadalom… néha-néha eljátszogattunk a szerelemmel – aztán egy hétig-kettőig vége. Aztán újra eljátszogattunk – megint vége. Játszunk a tűzzel, semmi több. Hozzá se merem hasonlítani Zsófikához; de annyi szent, hogy Zsófikánál adakozóbb. Úgyis mi másról, mint csak véletlenül jött szabad percekről, gyorsan cserélt csókocskákról van itt szó, sajna – ritkán adódik akkora szerencsém, hogy huzamosan együtt lehetnénk ketten.

Tehát menten kiadtam a jelszót magamnak, miképpen egy csatamezőn: Visszakozó! Hogy házasság? Boldog családi élet? Huh, még a gondolatától is rettegek! Nem arra születtem, és elég sok rossz példát láttam a családokban magam körül, semhogy fejemre essem. Aligha van olyan angyal a földön, aki behúzzon engem a házasság szent, kies és boldogító révébe! Mert én a szerelemben is szabadlegény vagyok. Az is maradok… Húzd ki az nyakadat a hurokból, szívedet az pokol tüzéből, Tyukodi pajtás, jobb lesz néked, ha megálljt parancsolsz magadnak! Beláttam, ritkítani kell a „jóra való” alkalmakat, mert most már kétségtelen, holtbiztos előttem, hogy nyakamba akarja sózni az öreg a leányt, aki iránt – érthetőleg – tele van féltő atyai aggodalmakkal. Samu arcáról leolvasom, milyen boldogan látja, hogy őszinte szavai hatása alatt mélységesen gondolkodóba estem… Nem tudja szegény, hogy mire gondolok, minő harcászati „ritiráta”-elképzelések szaladgálnak a fejemben. Még tán örül is, hogy nem mondtam azonnal igent, nem sietem el a válaszadást. – No, míg én kimegyek a feredőbe, Helenacska majd tálal jó vacsorát Tyukodi úrnak – mondta jóságosan. – Ne, ne, ne! A világért se fárasztanám Helénát – tiltakoztam. Kissé meglepődve nézett. De én mosolyogva vissza reá. – Hát akkor jó éjszakát? – Hát ha ma már nem találkoznánk, jó éjszakát! Heléna éppen befordult, az ajtóban találkoztak egymással szembe. – Jó éjt, Helenacska! Szaladok haza, mert naplót vezetek. – Viszontlátásra! – mosolyog kedvesen. – Jó éjt!

– Jó éjt! Kisiettem az udvarról az utcára. Égett a fejem. Homlokom körül kaparásztam, följebb lökve az kalpagot; jólesett, hogy hűvösek voltak az ujjaim. Jó ember a Samu… Áldott jó ember a Samu… Edd meg a sóletodat, idd meg a fruskagórai borodat – nem veszem el a leányodat, Samu! Sokkal ravaszabb róka Tyukodi pajtás, semhogy behúzhatnátok őtet egy rettenetes kelepcébe, a teljes szabadságvesztésbe, amitől mindennél jobban irtózom. Odahaza tudták, hogy Samuéknál járok, teljes sötétség fogadott. Fölkecmeregtem a lajtorján, aztán kovát, acélt, taplót elő: meggyújtottam a vastag viaszgyertyát. Dehogy írtam, lógó fejjel üldögéltem én itt egy jó darabig. Ennyire még soha nem éreztem a magányt, zsibbasztó érzését a teljes elhagyatottságnak. Kancsóm is üres… Senki és semmi nincs, hogy megvigasztalna. Ülök itt, mint a Kunság és a város kelepcéjébe keveredett, vergődő, lefogott, megbénult állat, már talán nem is ember. Lehúztam a csizmát, ledobáltam a gönceimet magamról, aztán elfújtam a gyertyát. Odatapogatóztam a sötétben a fekvőhelyemhez, várt az ismerős zizegésű szalmazsák. De amikor lehunytam a szemem, fejemben tovább kergetőztek a gondolatok… Megint elrohant egy nap. S mi történt? Semmi. Tulajdonképpen az történik itt napról napra, hogy nem történik semmi. Ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Tulajdonképpen nem történt semmi. Pardon! Csak annyi, hogy hazafelé tértemben nem tagadtam meg magam, nem állíthatnám, hogy belém szállt a lemondás szent angyala. Vegyünk egy kis pihenetet – mondok, s beszaladtam a csárdába. A szép deli szőke asszony kitüntető, kedves mosollyal fogadott. – Hogy van mindég, drága jó Tyukodi pajtás? – Vanni még vagyok… Hát ez a szép Baba asszony itt kié? – Hát a Tyukodi pajtásé! – kacérkodott. – Még kié volna? – Mivel a szó elszállt, adjon asszonyságod egy csókot legalább: s mindjárt

elhiszem, amit mondott. Cipi-cupi – megtörtént a csókolat, a sarki asztal felől kiabálnak a cimborák: – Hm… de jó vót! Mikor nősülsz már? Látom, hogy házasodni akarsz, cimbora! Közébük ülök. Szépen parolázunk: Atti, Zsoli, Pispek Jankó, Üttli Gyurka, Fischer Árpi sorakoznak egymás mellett. Zsoli máris tölti, óvatosan töltögeti korsójából a tiszta pohárba a bort. Fazekas Tóni bácsi hozta utánam és tette elém a friss üres poharat. Rég leszerelt, öreg huszár, még a Kemény János fejedelem idejéből; magános férfi, özvegyember, immáron tisztes utcasepregető, aki dolga után még valahogy eltengődik a világban. Visszamegy, és bort kunyerál a csárdásné asszonytól. De az így felel: – Tóni bácsi, késő van már, sehessen kend haza! – Hát hol van nekem haza? Mikor még egy rongyos csárdábul is kilöknek! Megsértődött. Igazít a süvegén, köszönés nélkül eltávozik. – Valóban éppen eleget ivott már – szól Attila. – Nem marasztalhatjuk az öreget. – Tóni bácsit nem kell félteni, zsebében van az üveg, mindig megtalálja a magáét – lapátol egyet az ajtó felé a tenyerével Zsoli. Jácint atya szaladt be lihegve. – Istenem! Mostanában annyian halnak meg… Nincs olyan nap, hogy ne szólna a lélekharang. Halljátok? Halljátok? – fülelt kifelé. – A hold dagálya miatt grasszál a pestis. – No, ez nem valami megnyugtató magyarázat. Könnyű mindent a holdra fogni – ellenkezett Kohács Zsoli. – Szegény hold, hát tehet az róla, hogy emberek is laknak a földön? Mindenki elnémult. Zsoliról tudják, hogy általában helyesen mérlegeli az emberek viselkedését, cselekedeteit. Sőt még a közviszonyokat is.

– Hát csakugyan megnősülsz, Máté bátya? – pendíti át a hangot az előbbeni témára a gombkötő- és cérnasodró-céhmester. – Nősül ám az ördög, de nem én, ecsém! – Pedig akadna itt ennyihány szép, hozzád való asszonyság, mint például a Hosszútóti Zsóka, elég nagy kurva hírében áll. Mire Attila öklével rávert az asztalra. – Vigyázat, uraim! Asszonyemberekről csak jót vagy semmit! Mert különben velem gyűlik meg a bajotok! – villogtatta körbe a szemét, mint egy hamisítatlan és vérbeli gavallér. Figyelmeztetésére ki-ki behúzta a nyakát. Még a gombkötő és cérnasodró Öttli Gyurka is, de még Pispek Jankó is, aki olyan erős ember, egyedüli, aki meg tudja fújni a Lehel kürtjét Jászberényben. Atti az, akivel senki se mer ujjat húzni. Amit kimond, annak úgy kell lenni, ha a fene fenét eszik is. Nem is kun gyerek különben, valami székely eredetű. Rokona az egész Csíkság. Fene tudja, hogyan, miképpen, de ezek a székelyek mindenütt ott vannak.

NYOLCADIK FEJEZET

SZANISZLÓ ARANYAI

Kunszék, anno Domini 1709. die 17. Maii

Áldás, békesség Máriának! Délután kicsatangoltunk ennyihányan egy kétezer holdas földesgazdához, kit Jácint atya kitüntetett látogatásával… Oly égi hangulatba esve mentünk, mint amilyen pokoli hangulatban jöttünk vissza – de haladjunk sorjában! Míg kifelé tartottunk a határba, ékes szép himnuszokat zengve, Máriát dicsérte lelkünk, Máriát dicsérte szánk… Elhatároztam, ha egyszer megnősülök, csak Mária nevű nőt veszek feleségül… Gyermeki kijelentésnek látszik. De mi annyira beleszédültünk a májusi virágzásba, madárcsicsergésbe, hogy egész megkótyagosodtunk; magam is neki találtam menni egy száraz, karcsú, ragadós karmú, ronda vadszőlőbokornak, s az fölébresztett: mint egy boszorka, jól összeharistolta a kezem fejét. Örvendezve fogadták Jácintot. Tudják, ha hangulatba jő, és kiereszti hangját, mérföldön belül minden szomszéd kíváncsian találgatja: ugyan melyik ház tornácán vigadoznak? Hol énekel oly gyönyörűn a Jácint atya már megint a csengő-bongó hangjával? De akkor már másra fordult a nótaszó is. Van egy dal, amit Jácint minden tanyán, csak más-más gazda nevével, megismétel:

Hej, kié ez a tanya, hej, kié, hej, kié? A Nagy János uramé, uramé, uramé… Hát az a szép kövér gulya ott kié, ott kié? Az is az őkelméé!

– Hát az már úgy van… Ami igaz, az igaz – bólogat hozzá a gazda, vastag füstöt bocsátva ki a hosszú szárú pipából, és mindjárt friss bort hozat föl a pincéből, személyesen tölt a kupákba, poharakba. A gazdasszony pedig hozza a nagytálat, s az asztalra teszi. – Tessék fogyasztani tisztelendő atyám, jó étvággyal, egészséggel! Tessék, Tyukodi úr! Fogyasszanak ám kegyelmetek is! Jácintnak a klastromban mindene megvan, mit szeme-szája kíván, de így jobban esik őtisztelendőségének: ha kapkodnak érte a környékbeli gazdák. Fitogtathatja bikaerős hangját, s mint szoknyás ember, közelebb kerül a szoknyákhoz is. Szaniszló pedig – az osonó ember – mindig hoz magával bőséges ajándékokat: cukorkás csomagot a gazdasszonynak, virágcsokrot a hajadonnak, vadonatúj kostök finom vágott dohányt a gazdaúrnak, s a végén szétosztogatja, ezzel a szólammal: – Számomra az a legnagyobb öröm, ha örömöt szerezhetek másnak. A búcsúzásnál már előkerült a háttérben elbújt egész család: hajadon, menyecske, vő és egy tűzeleven, négyéves fiúcska, gyönyörű arcú, szép alakú, aki a vendégeknek nem akart adni parolát. Várták az ajándékokat. – No, mit kő mondani szépen a főtisztelendő úrnak? – biztatgatta az édesanyja. – Kaka, pisa, fosi… Te büdös kurva! – És előttünk teljesen indokolatlanul rúgni, verni, lökdösni kezdte anyját, aki szelíd zavarral tűrte a támadást. Mindannyian megdöbbentünk. – Elhallgass, te mosdatlan szájú, mert olyat ütök a pofádra… – fenyegette apja. – Nem hallgatok! – Nem szabad ilyen csúnyákat mondania egy ilyen helyes kisfiúnak! – ébredt fel a jó pedagógus szeretve intő szava Jácintban. – Kitül tanultad, kicsi fiam, ezeket a szavakat? A gyerek lehajtotta a fejét és szelíd haNgon mondta: – Idesapámtul.

– Kinek mondta? – Idesanyámnak. – Mikor? – Mikor veszekedtek a konyhában. – Mondtam, hogy kitekerem a nyakadat, hallgass, mert… – vicsorgott a leleplezett apa. Bizonyára meg is tenné, ha nem volna itt a fiúcska öregapja és öreganyja, az egész család és minden vagyon őrei. Már indultunk volna, mikor a fiúcska hozzám szaladt, és megbámulta a kezem fejét. – Mitől sebes a kezed? – Egy csúnya vadszőlőág összekarcolta. Lehajtotta fejét. Sajnálom, hogy orcáját nem láthattam. Odaoldalgott, megfogta a kezemet, és váratlanul megcsókolta a sebhelyet… – Menjünk, mert sírva fakadok! – tört ki magából Jácint. – Ebből a kisfiúból még lehetne valaki. Nagy valaki! Ritka emelkedett lélekkel bír… Fájdalom, rossz utakon vezérli a sorsa… – Hja-jaj! – sóhajt Szaniszló, mikor eltávoztunk. – Gyermeknevelés Magyarországon. – Ez is azok miatt a kurva pápista labancok miatt van így, mint amilyen te vagy! – csikorogtam. – Hiába dicsérjük mi a Szüzet, és kérjük oltalmát, mikor napról napra jobban lezüllenek az erkölcsök… Szégyellem magam. A kunok földjén még soha nem történt ilyen. Nem is sejtettem, hogy visszatértünkben percről percre közeledünk a még ennél is rosszabbra. Tanúja lettem, miképpen szerzi az aranyait Szaniszló.

Egy kisded, földbe roskadt tanya előtt hozott el utunk. Ahogy a kapu elé értünk, kiszaladt egy nő. Fölismerve a gyógyászt, rákezdte a rimánkodást: hogy urán kiütköztek a kolera jelei, menjen be, és nézze meg, adjon neki valami orvosságot. Azt hiszem, mondani se kell, hogy a kolera szóra Jácint, Zsoli és Atti orrbefogva, a lehető legtüneményesebb gyorsasággal libbentek el a helyszínről – de ha már Szaniszló volt oly bátor, hogy megállt, hát én is megálltam; gondoltam, no, hála isten, végre egyszer közelebbről is szembenézhetek a kolerával! Néztem én már szembe más vészekkel is. Hátulról láttam, hogy Szaniszló lába szárán enyhén és egyenletesen rezeg a nadrág; remeg az ina a doktor úrnak. S mitől remeg? Mi rezegteti? Értsük meg: a gyógyász is ember, miből következőleg – eltérően az állatoktól – majd a nyavalya töri ki szegényt már előre, annyira fél a betegségektől; s fél, vagy nem fél, ugyanakkor azokból él, méghozzá igen uraságosan. Didergő, sóvár arcáról leolvastam, ahogy a halálfélelem és a kapzsiság viaskodott lelkében. Nem kis pillanat egy tudós gyógyász életében, mikor a kapzsiság ördöge legyőzi benne magát a halálfélelmet is… Mert hogy emberszeretet vagy szánalom? Segíteni akarás? Arról aztán a jelen esetben szó sem lehet. – Segéljen, drága jó gyógyász úr! Úgy szenved szegény, hogy a fájdalomtól kidüllednek a szemei. – Egy szót se többet! Hagyjuk csak ezeket a kis badarságokat! – vált utasítóvá imént még reszketeg hangja, míg botorkáló ujjaival kinyitotta a nyakában örökkön ott fityegő táskát, elővett belőle egy tiszta, fehér kendőt, és egy borosflaska tartalmában megáztatva, szája és orra elé kötözte azt. Megtéve a megfelelő előkészületeket, ó a kendővel, én a csupasz arccal bementünk az agyagpadlós szobába. A napfény vígan hancúrozott a kisablakba rakott cserepes virágok között. Az ágyban fekvő szótlanul meredt a gerendára. – Kérem, uram, segéljen rajta, az istenért! Hatodik napja, hogy felfúvódott uram lelkem, miképpen az ökör. Alighanem az átkozott kolera gyütt reá, teljesen leállt a bélműködése… Nem vagyok orvos, de mindjárt láttam, mert lovakkal is előfordul: hogy a fene, nem kolera! De reám is átragadt az asszony ájtatos hite az orvostudományban – vártuk, mit fog tenni Szaniszló.

– Van egy cseppféleségesség az patikámban: küldjenek el érte gyorsan, de gyorsan, az istenért, majd a segéd úr kiadja. Az a kolera egyetlen orvossága… Óránkint tíz csöppöt kell beadni egy kevés felforralt, de hidegre hűtött vízzel. El ne felejtsék az orvosság nevét: fingurancia-garancia… Értették kegyelmetek? – Igen – feleié az asszony. – Figura-francia… nyavalancia… – Dehogy, dehogy – csóválta a fejét lesajnálón Szaniszló. – Életemben még nem tapasztaltam ekkora sötét elmaradottságot és műveletlenséget, hogy a legegyszerűbb idegen szóba is beletörik a nyelvük. Inkább fölírom, húgomasszony… Tessék! Adják át a segédnek. De nehogy a másikból találjon kérni, az istenért, mert attól a beteg menten kiugrik az ágyból, és táncra perdül. Pedig megmozdulnia, még ha tudna, sem szabad. Életveszélyes! – Mit adhatnék néki ennie? – Egy napig semmi mást, csak orvosságokat! Reggel kimégy, húgomasszony, az istállóba, belenyúlsz a fecskefészekbe: szedj össze onnét friss föcskeganajt, egy fakanálra valót. De ha száraz, az se baj… Kapkodj le a gerendák sarkaiból jó poros pókhálódarabokat. Azt vegye be fölforralt, de hidegre hűtött vízben megáztatva. Délben beadsz egy kevéske fűszerszámos bort, egy fészekből melegiben kivett, frissen beleütött tikmonnyal elkeverve… Este semmit, csak a csöppeket… Ha megéri a reggelt: friss bort hozz föl a pincéből, részegítsd le teljesen annyi borral, amennyi belefér. De előre a lelkére kösd, hogy órák hosszat teljes erejéből, torkaszakadtából ordítson és ugasson, üvöltsön, énekeljen, jajgasson: kiabálja ki magából a gonoszt, mely kolera képében megszállta őt… Mire magához tér, itt leszek, és megmondom, mi a további teendő… Magam is ámuldoztam, hogy mi jótét lélek ez a Szaniszló, s már titkos szemrehányást tettem magamnak, hogy ennyire félreismertem őt. – Úristen, há’legyek? – kapta az asszony fejére a kendőt. – Csak el ne felejtsek valamit… Figurancia… nyavalancia – ismételgette magában, míg elrohant. – Én is hallottam a szentenciát – nyöszörgött az érdekelt. – Csak siess asszony, szaladj! Harmadnap reggel már kíváncsiságból is kimentem Szaniszlóval a tanyára.

Hát a mi betegünk ott kornyadozott, ülve az ágy szélén, alácsüngetve szárait; feje kissé a mellére csuklott, de látszott rajta, hogy a válságon túl van, kiszállt belőle a nyavalya lelke… – Ó, hogy az Isten áldja meg! – rohant elő az asszony, összecsapkodva kezét. – Mintha kicserélték volna az uramat! Egész éjszaka azt álmodtam, hogy mennydörög és villámlik. Csobog az ég, becsurog az eső az ajtón, elönt mindent, alig győzök tisztaságot tenni, míg az én uram kint mászkált ebben az átok időben. Pirkadatkor, hogy kinyitom a szemem, látom, hogy már magától fölült az ágyban, és azóta se leszállni, se visszafeküdni nem akar: csak folyton folyvást a doktor urat várja… – Úgy látom, a beteg a gyógyulás útjára tért – állapította meg Szaniszló a küszöbről, gondosan arca elé kötve a borban áztatott kendőt s kellő távolból kémlelődve a fakó arcú emberke felé. – Tátsa ki a száját… A, á… Nyújtsa ki hosszan a nyelvét!… Nyű, nyú… Aha, aha… Már nem olyan zöldessárga. Nem is annyira dagadt. Mondja, hogy állunk a kaki-pisi-durival? Megindult a működés? – Már igen – bólogatott a beteg. – Most azután mitévő legyek vele, gyógyász úr? – esetlenkedett a hű élettárs. – Mit adjak neki enni? – Rögtön, drága húgomasszony. A gyógyulás még nem történt meg teljesen – emelte föl az ujját Szaniszló. – Mindjárt előírom a továbbiakat. Csak előbb látni akarom az istállót meg a pincécskét… Hány tehenetek van? – Kettő. – Abból az egyik az enyém. – Mennyi borocska van a pincében? – Úgy tíz akó körül. – Mondanom se kell, asszonyom húgom, hogy a felére igényt tartok – jelentette ki kereken és megföllebbezhetetlen mosollyal. – Jó, jó, az Isten áldja meg kegyelmedet! Csak gyógyítsa meg, hogy olyan

legyen, mint vót… Nem átallt kifáradni az istállóba, kiválasztani a fiatalabbik tehenet, s előírni, hogy majd vezessék be a legközelebbi vásárba. A pincébe is letotyogott, végigtapogatta a hordókat, s jelezte, hogy az öt akó borért majd Ádler Samu bácsi fogja elküldeni a fuvarosát. – A hordókra nem tartok igényt. Azokat visszakapjátok – intézkedett adakozón. – Jó, jó, az Isten áldja meg a kedves lelkét! Minden úgy lesz, csak gyógyíjja meg az uramat! Most értettem meg, miképp és honnét árad a sok arany a magát jó katolikusnak valló, rideg szívű üzletember birtokába, aki a „felsőbb” körökkel szemben mindig bőkezű gavallérul tündököl, ezekből a szerencsétlenekből viszont a betegség és a halál fegyverével mindent, amit lehet kicsikar. Most tért rá, mi a további teendő: – Egyék a beteg gyönge gérceleveskét, cérnavékony metélt tésztával, benne főtt mellehúsával, miről a bőrt fogyasztás előtt le kell húzni. Utána kihűlt kalács héját. Este bort igyék, semmit ne egyék. A Dudás Miskát pedig azonnal ide kell hívni, mert a betegség gonosz szelleme még nem távozott el, itt ólálkodik a házban. Megszakítás nélkül egész nap dudáljon, hogy elűzze az ördögöt. – Itt vagyok! Hívtak keemetek, hát megjelentem – toppant be e pillanatban Dudás Miska; afféle ördöngös ember volt, és nagy ördögűző hírében állt. Dudás féllábú ember: a másikon egy bunkósbotra van rákötözve a nadrágszára; fejében félreáll a bőrig kopott báránybőr kucsma; két bajszaága a vállát veri; vékony nyakában bőrduda lóg, hosszú sípszállal. – Jézus! – szaladt ki az asszony rémülten, s az udvarból visszakiáltott: – Honnét tudta kend, hogy ide köll jönni? – Azt, hugámasszony – hunyorított az ajtó felé –, kora reggel megsúgták az pici ördögök. – Széket ide a Dudásnak rendelkezett Szaniszló –, és egy bütykös pályinkát az virágos ablakba!… Mit tudsz, te ördögadta Dudás?

– Tudok mindent, instálom alássan. Csak azt ne kérjék tőlem, hogy fél lábon ugráljak! – No, ülj le szépen, fújd ki magadat, nyújtsd ki azt a kis ördögpatás lábadat! Phű, be kénszagot árasztasz te magad körül! – fordult el Szaniszló, eltakarva arcát. – Meglehet, mert egész éjszaka ördögökkel cimboráltam – mondta vigyorogva a dudás, míg az asszony botorka-félénk kézzel hozta be, és engem kért, hogy tegyem oda elébe a pályinkát. Dudás Miska meghúzta a butykost. Aztán néhány pillanatig, mintha ott sem lett volna köztünk, kékes, pálinkás fényben révült messzi valahová – s ahogy ott gubbasztott a széken, a gömböcforma és pipaszárú dudájával, úgy tűnt, mint egy elszikkadt gyökérdarab, mely a föld mélyéből került elő. – Akkor dudáljunk! – úgymond. S bajsza közé vévén, nyelvével megnyalogatta a sípszár fúvókáját, míg a tömlőt balja alá szorítva, két keze ujjait alul mélyen a furulyalikakra illesztette. Megnyikkantotta a hangot: s valami oly idétlen és túlvilági sipítás jött elő, hogy a hátunk beleborsódzott. S míg fölébredt a duda hangja, Miska szeme úgy nézett át mindenen, mint aki valóban maga előtt látja az ördögöt. Felebarátaim! Aki nem látta, nem hallotta, el se hinné, mily borzongató nyivákolással kezdődik a dudazene – míg azután következnek a fölfújt gömböc csintalan közbeböffenései és durrantásai… Együvé olvad a sípszó és a doromb, s nemhogy a fül, rezegnek az ablakok és a gerendák, falak – mint valami égszakadás-földindulás…

Más nóta a dudanóta, nem kő hozzá dob vagy flóta, vígan szellem az világra, cimbalomra, citerára -

mindent kifúj egymagába: dummi-dummi-ripityóka, más nóta a dudanóta…

Fenti kis pajzán dalocskát – mintegy az orvoslás tudományának dicséretére – Szaniszló danolta megdicsőülten, kezében egy dundi pályinkásflaska dobogott a gerendák alatt, forogva a döngölt agyagpadlón, mint egy részegült vajákos. – Sárgarépa, roty-roty-roty… Durumdári drumm! – kurjantotta közbe vidáman. – Szaniszló szarik a világra! Távozás előtt kiintette az asszonyságot a pitarba, hogy még a lelkére kössön valamit. – Édes kis húgomasszony, egyre figyelmeztetlek: hét lakat alatt tartsd a szádat! Mert ha az orvoslás módját kibeszéled: visszatér a gonosz a házatokba. Megértetted? Irtóztató bosszút vészen rajtatok!

KILENCEDIK FEJEZET

ÚRNAPI KÖRMENET

Kunszék, anno Domini 1709. die 16. Junii

Mikor sajogni kezd a térdem, mert a fájás belenyilallik, és a sok írka-firkálástól vagy inkább a favágástól – akarom mondani: a régi kardforgatástól – csámpás, bütykös ujjaim közt csetleni-botlani kezd a toll, leteszem azt a téntatartó peremére, és nyújtózkodva fölemelkedem. Öh!… Höh! – csikorognak a forgóim, míg ültömből fölállok, s minden inam feszül, ropognak a csontjaim egy jóleső nyújtózkodástól. Kikukkantok a tetőablakon, lekapkodom a hajamba akadt pókhálókat és a helyzet magaslatából simogató tekintetet vetek az én lapályon épült, szeretett kun városomra. Bármennyi sok emberi furabogárral van telerakva : nekem most mégis kedves és szép, mégis a szülővárosom… Vitathatnók, szabad-e különvenni egy lakóhelyet és a benne lakozókat, különválasztani a bőrt a testtől, helyesebben a testet a benne szunnyadó lélektől – de ha egyszer ez a lélek immár hatszáz év óta bujdosó lélek, emberből emberbe vándorol, és úgyszólván csak a tornyok, kapuk, falak állandók: azt hiszem, bízvást megengedhetem, hogy jobb szeressem a várost, mint a benne átmenőket; bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem az átsuhanó arcokat: ismerőseim, sőt barátaim ók, és sok esetben nem is olyan hétköznapi emberek. Széjjelnézek környes-körül a gyönyörletes tájon: hét tornyot és egy nagy kupolát számolok meg a város felett. S e pillanatban, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre valamennyi gingallózni kezd: játékosan és vidáman összevissza csengő harangzúgás van. Homlokomra ütök – ó, te tökkelütött Tyukodi Mátyás! Hát megfeledkeztél róla? Úrnapja van ma, most indult meg a körmenet. Azért zúgnak a harangok… Fejembe csapom új kalpagomat, a kunkorodó darutollasat; letörülgetem csizmám szárát a szarvasbőr lebernyeggel; kapom a botomat, s már ereszkedem alá a lajtorján.

Zsófikáéknál egy lélek sincsen itthon, természetesen már mind elmentek a misére és az ezt követő körmenetre. Magam is a körmenetre loholok sietve, hogy semmiről le ne késsem. A Baba csárdát, mely az utca végén, a térhez közel laposodik, észre se veszem, mintha a világon se volna. Itt vagyok végre… Kékellő magasság, sugárzó napsütés – mily különös, hogy űrnapján sosem borong az ég, mindig süt a nap. Nyers virágillat áradoz szét: ahogy a lánykák elszórták a lefesletett szirmokat a baldachin előtt, amely alatt a pap, kezében a sacramentum, kilépeget a határba. Előtte négy, hófehérbe öltözött leányka kosárból szórja a szirmokat, mögötte pedig kiárad a városból az énekelve tóduló tömeg. Megszédültek a szüntelenül feleselő harangzúgástól… Mikor kiértek a határba, csöngetnek a ministránsok. Mindenki letérdepel, a palástos pap előlép, és a két kézzel tartott monstrantiával többször is keresztet rajzolva a levegőbe, megáldja a búza- és gabonaföldeket, hogy jó termést hozzanak. No, ha kimentek már, kimentek (mit is tekeregnék köztük, kuruc létemre, én, aki se ilyen, se olyan vallású nem vagyok, mert más hit az én hitem). Megvárom míg visszajönnek, legalább addig körülnézegetek a téren, megszemlélem a sátrakat, és ahogy jön, mindent. A szemben levő sarkon ácsorog egy vastag törzsű hársfa, amelyhez egy szokatlan emberhalál emléke fűződik. Két évvel ezelőtt, éppen úr-napján történt, amint mesélgetik, hogy a Tóth Miska fogta és vitte a bíborbaldachin első, jobb felől eső rézrúdját. Éspedig kellő önérzettel, mert ugyan ő nyakas kálomista, de a nejeasszony viszont pápista. Mért ne tenné meg ezt a kis szívességet, amit kitüntetésül szántak talán számára? Fekete ünneplőben, legelső személyként feszítve lépkedett a Miska, mikor egyszer csak egy férfi – valami őrült – odarohant, és leköpte a pap kezében a monstrantiát. Leállt a menet, megbotránkozásba dermedt a tömegáhítat. Tóth Miska letette a csillogó-villogó rézrudat a földre, aztán odalépett, és elkapta a férfit, s úgy találta odavágni a legközelebb álló fához, hogy szétloccsant a feje… Így volt vagy nem, tény, hogy az erélyes föllépést senki sem kárhoztatta: a világon semmi baja nem származott belőle Miskának…

Körüljárogatok a Szent László téren, nézdegélem a templomokat. Az a kéttornyú ott, az ecetfák közt, a Szent László tér sarkában, a fehér szoknyás premontreieké, egybeépült az emeletes rendházzal és iskolával, a templom is a homlokzatba van besüllyesztve, csak a tornyai nyúlnak ki az épületből. A toronytetők guggos hagymaformákkal szökkennek az ég felé. Tetejükben aranyozott keresztek. Ebbe a gangos szentegyházba járnak a város vezetői, tanácsurak és miegymások, misére. Fiatalabb koromban én is ott szoktam unatkozni atyám mellett, az emelvényen – egyébiránt azóta sem jártam benne. Ha tovább fordítom tekintetemet, körös-körül szép külsejű házak ékesítik a teret, beépített, vasveretes kapukkal, ablakkosarakkal, itt-ott kiugró falrészek és üvegezett, fedett erkélyek az emeleteken. Két régimódi vendéglátó ház is akad köztük: egyik egy sárgafalú beállócsárda, mindig széttárt kapuszárnyai mögött széles, köves udvar, istállók, a másik az urak vendéglője, háromlépcsős feljárattal – de ezen a két nyilvános helyen kívül aztán se műhely, se üzletbolt nem látható. Ez a rész a belváros góca, a megkülönböztetett hely a városban, ahol egyébforma ember hétköznapokon nem is igen dugja be az orrát. Csak a Szent László lóhátas szobra magasodik fel középütt a sétakertben: magas kőemelvényen áll a maga teljes dicsőségében, fenségesen, természetes nagyságban. Uralkodik a város és a környék felett, mely neki köszönheti létét és felújulását, midőn a vad kunokat, besenyőket és jászokat annyi küzdelmes csata után végképpen ide telepítette volt. S ezek aztán nemcsak hogy beédesedtek a magyarságba, de ma már magyarabbak bármely magyarnál… Ércalakja a reá tűző napsziporkázásban „fénylik mennyei szeretettel, bölcsességgel és az Ég minden malasztjával”… Nem lehet annyiszor elmenni a bronzba öntött szobor előtt, hogy meg ne dobbanna az alföldi nép szíve, s eszükben ne kószálna valamelyik sora, töredéke a régi-régi éneknek.

Idvez légy, kegyelmes Szent László kerály! Magyarországnak édes oltalma: te dicsekedel kerály-székedben,

képed feltötték az magas kőszálra. Tagodban ékes, termetedben díszes, váladtul fogva mendeneknél magasb…

Az amott levő pedig a Nagytemplom a fehér papokéval átellenben, a mezők felé vivő úton található, közel a térhez foglal helyet. Sokkal egyszerűbb és régebbi is, de szép; valamelyik Árpád-házi király alapítványa. Ma már ez az öregtemplom is két toronnyal ágaskodik, pedig hajdan még egytornyú volt, csak mikor a templomházat kiszélesítették, a régivel az új tornyot is egyformára vették a homloktéren. Legkedveltebb templom a környéken, hívják Boldogasszony templomának is. Arról nevezetes, hogy itt sorakoznak fel a különféle céhek oltárai. A Szent Mihály-oltár a kovácsoké, a Szent Annáé az ácsok és asztalosok vasárnapi tisztelgőhelye. Céhek szerint más-más színű, vastag vagy éppen irdatlan hosszú gyertyákat gyújtanak ki az oltároknál, a pihenőre tett céhzászlók körül; tömjénillat és égett viaszszag árasztja el a templomot. A kóruson zengbong az orgona, a főoltár előtt egy körül nyírt hajú, öreg cseri barát szolgáltatja a misét. Errefelé így hívják a ferenceseket. Az ötödik torony a Templom téren fúródik, mint nyű, az ég kéke felé, tetejében a kálvinista csillaggal, míg a templom farában hátul, a kis tornyon nyugtalankodik egy szélkakas. Vadászok, nyúlászok a mezőkbe menet itt nézik meg, hogy merről fúj a szél. Itt torkollik be a térre a legnagyobb országút is, itt sorakoznak a kisebb mesteremberek műhelyei: a kerékgyártók, szerszámkészítők, szűcsök, tímárok, prémcsinálók, vargák, magyarszabók s csizmadiák, pékek és hasonlók (nem mintha a város egyéb részeiben is szétszórtan ne volnának ilyenek!). Van itt annyiféle műhely és bolt, hogy elképednek a távolabbról érkezők – megértik, miért olyan híres-nevezetes központi hely az Alföldön Kunszékváros, de azt is, hogy mért mondja a céhnóta:

Kunszék város, híres város, ott még a pap is kocsmáros…

Van a városban még vagy kétezer ház, utcák szerint szerteszórva (Fő utca, Kis utca, Kis köz, Nagy köz, Hosszú utca), és ahogy a városszéleken ritkulnak, kicsinyülnek, egyre inkább viskóbbak lesznek a házak – ott kezdődnek a kunsági ősvad területek és mezők. A keleti városszél az „Áztató”, ott túrnak, pocsolyáznak naphosszat a kondák. Ott áztatják a kendert a városbeli asszonyok. Környes-körül a puszta, a történelmi puszta: ameddig csak a szem ellát. Az észak felőli tájon (talán mint ezer évvel ezelőtt) még ma is járhatatlan minden: végestelen végig mocsarak, nádasok, füzek, szigetek és kisebb-nagyobb tavak váltogatják egymást; régidők óta mindig jó búvóhelyül a török, tatár vagy német támadás ellen. Rejtett utak vezetnek a lápokon át mind Kecskemét, mind Szolnok felé s Baja, mind pedig Szeged iránt; ezek azok az ellenség veszejtő hadi utak és átkelőhelyek, ahova idegen be se meri tenni a lábát. Amióta létezik Magyarország, ezek képezik a katonai átjárást az Alföld és a Dunántúl – tágasabban: kelet és nyugat között. Itt mért Kinizsi Pál halálos csapást a becsalogatott fekete sereg utolsó maradványaira. Kietlennek látszó, hatalmas terület a Tisza-Duna közén. Húsz kilométeres körzeten belül lakóhely sincs. Csak a sejtelmesen susogó puszta rónasága, itt-ott gunyhókkal, bujtatókkal, egy vízeszöld végtelenség, mely Dunavecsétől Alpárig, Dunától a Tiszáig – északnak Kunszentmiklósig, Kőrösig, délről meg a Kunszékvárosi határral szomszédos Bács-Bodrog megyéig fekszi meg a határt. Ha felmásznánk itt valahol a legmagasabb templomtoronyba, és szemünk ellátna odáig, a cserényeken és bagolyrúgta, ütött-kopott csárdákon, girbegurba kútágasokon és sárga homokdombokon túlnan megpillanthatnók a pusztalegelőt, ahol a közbirtoklók vadbarma füvel. Kövér göbölynyájak, füstszínű és ágas szarvú, fekete orrú magyar marhák százai és ezrei legelésznek ottan, kicsapva a szabad ég alá, és pásztorokon kívül embert nem ismernek. Egész nap, hajnaltól estig hallatik a gulyák kolompja és a „harangoskanca” csengője, a puszta hangja, a kutyaugatás és ostordurrogás, juhbégetés… Így fest hát az én szülővárosom, határostul. Én istenem, be sokszor csatangoltam benne gyermekkoromban, keresztül-kasul… Átmentem a zsinagóga felé, mely a Samuék utcájában, a túloldalon magaslik, s

különleges formájával már messziről felhívja magára a figyelmet. A Zsidó templom tojásdad alakú, de eléggé felmagasió, köpcös építménye minden más szentegyháztól elütő. Tetejében aranyozott kupola, annak hegyében hatágú csillag ragyog. Égetett, különféle színű kockákból rakott falai keleties, ákombákom ábrákat rajzolnak ki mozaikszerűen. Keresztények Úrnapja levén, a templom zárva volt. No de nem is azért jöttem, mintha be akartam volna oda menni. Föllépkedtem a hat lépcsőn a körülkerített tornácra, s megálltam szemlélődve az oszlopok között, melyek kis sétahelyet fognak körül a mór stílű, három kerekablakos, tarka üvegű bejárat előtt. Gyermekkoromban gyakran láttam itt szaladgálni az éhes-szomjas, korgó gyomrú zsidókat hosszúnapkor, miközben citromot vagy szegfűszeggel megtűzdelt birsalmát szagolgattak ideges mohósággal. Itt szoktak áhítatra gyülekezni a messze környékről szorgosan bekocsikázó zsidó családok is a sátoros ünnepek idején: a falusi kocsmák és borkimérők népszerű tulajdonosai, akik „néppel a népért” jeligével, családias közösségben élnek a lakossággal, maguk is szőlőművelők. Egyben borkereskedők. Szuszogó, zsíros hangjuk, kék-piros arcuk és szénfekete bajszuk, szakálluk finom gyümölcspálinkaszagot áraszt beszéd közben. Aztán a lókereskedők, kiknek emberei bejárják a lóvásártereket az egész parasztvármegyében, s ötével-hatával vezetik az egy fékre kötött kancalovakat. Itt zsinatoznak naphosszat, s mindez – hadd tegyem hozzá – békességben megfér a keresztény templomok tőszomszédságával, holott a nyelvüket és a szertartásaikat senki nem érti a városban. Egyedül az ágostai hitvallású evangélikusok templomát kerülöm ki útközben: oda ugyan be nem tenném a lábamat – messziről se kívánom látni a drága jó lutyik imahelyét a maga négyszegletűn csúcsosodó, nagyképű két tornyával. Még a tornyuk is hamis, úgy építették, miképpen ha Árpád-kori volna. Mert ezek mindenben hazudozók. Kézdörzsölgetők. Visszabotozgatok a Fő térre, mert a távolból már hallani lehet a mezőkről visszafelé áradó tömeg énekét. A hársfa alá veszem be magam, ott várom őket. Fölnézek az égre. Minek örülök úgy? Elragad valami indokolatlan jókedv. A fák is majd kicsattannak a lombfürtös, napsugaras jókedvtől. A kertek, mint a friss

leányhús, duzzadnak az egészségtől. A virágok illatozása szerteűzi az istállók és a száraz trágyadombok szagát – s mind ehhez vegyük hozzá, hogy a tűzterebélyes távoli ég, mely mindezt föntről beborítja, könnyedén, selymesen világoskék, s tele van bárányos fellegekkel. Ahogy a Boldogasszony temploma elé érnek, egyszerre szárnyra kap az ének, végighullámozva a lelkekben és az ajkakon a hosszan elnyúló tömegben:

Angyaloknak királynéja, tiszta Szűz, kérjed a te Szent Fiadat érettünk! Ékes virágszál, hozzád esdeklünk, szép Szűz Mária, könyörögj értünk!

Bekanyarodik a körmenet, elöl a sziromhintő lánykákkal, kik farolva jönnek, hajladozva, hogy az aranyküllős monstrantiát hozó papnak egy pillanatra se fordítsanak hátat; a baldachin első rúdját most is a Tóth Miska szorítja a vasmarkaival – s ahogy megpillant a hársfa alatt, odacsippent felém egy huncutkás kacsintást a bal szemöldje alól; utánuk a városi előkelőség, majd a zászlójukat fitogtató céhek csoportjai következnek : a mindennapi kenyerünket sütő pékek piros rúdon függő, merev zászlóján a cipókat osztogató szegények szentje, Szent Erzsébet asszony szelíd alakja leng, fényt sugárzó mosolyával. Utána a védőszent nélkül maradt hentesek és mészárosok következnek. A büszke zászlóvivő nem más, mint a messze földön népszerű Pispek Jankó. Dús szakálla szúrós sün alakú, petrenceforma, állítólag gereblyével szokták megfésülgetni; mások szerint olyan, mint egy kas, száján ki-be röpködnek a méhek. Ki hinné

róla, hogy ő volna ama híres, egyedüli férfiú a tájon, aki meg tudja fújni a Lehel kürtjét Jászberényben? Merő ellentétül mellette csetledezik a vékonydongájú, hirtelenszőke Fischer pékatyamester. Valamit a Jankónak lelkes kézmozdulatokkal, szüntelenül magyaráz. A kenyérsütők és hentesek után a bort képviselő vincellérek és kádárok céhe vonul; nevüket is a védőszentjük, Szent Vince után nyerték vala, aki a zászlóképen egyetlen kézmozdulattal elhárítja a jégesőt és a viharfelhőt a zöldellő kunsági szőlősdombok közeléből. Elvonultak a céhek. Beérkezik az ájtatos hívek tömege, és ott az előkelők első sorából, látom, a Kondér család válik ki, és fordul hazafelé. Elöl, mint egy rozzant vezérbika, a csizmás kisöreg totyog-motyog egy éltes nénivel, aki az ő házban lakó nászasszonya: nazonya a Savanyú Marcinak; mögöttük a Marci cammog Szépiával, s épp azzal van elfoglalva, hogy maguk elé engedje bátyját a családi sorban. Ez meg egy távoli tanya szerencsés tulajdonosa, aki hazajött űrnapjára, s elég népes a családja, három fiacskája és egy leánykája illedelmes sorban fogják egymás kezét. Dirrdurr (családi becenév), a közismert jól lövő vadász, tanakodik a feleségével, s úgy látszik, nem akarnak előremenni az öregek után, mert a négy gyermek így kapcsolatot tarthat az ötödikkel, Műikével, aki mögöttük topog, a szülei nyakán. Ráfel szigorú arccal lépked, Zsófika szótlanul. Odalépek sereghajtónak, és együtt tartunk hazafelé. De csak addig, míg meg nem látom a Baba csárdát. Bezzeg hogy most már észrevettem… – Mindjárt megyek, Zsófika, csak bekapok itt valamit! Egy perc múlva otthon leszek… – Este lesz abból, Máté bácsi! – nevetett utánam Ráfi öcsém. Zsófika ment tovább a maga útján”, mintha semmi sem történt volna. Tetőtől talpig feketében volt, fejében sötét színű, gyöngyökkel ékített koronka, hátralengő rövidke fátyollal, amely igen jól állt vékony, sápadt arcához és kunfekete szeméhez. Alakja, már a színeknél fogva is, kiszökkent a tömeg megszokott egyhangú tarkaságából.

Valóban keveset időztem a csárdában, csupán beugrottam a templomkerülő cimborákhoz – mert ilyenek is akadnak Kunszéken –, és ajánlottam nekik, hogy a közeli napokban egyszer látogassuk meg végre Herkó pátert, a székvárosi környék „csodatévő” papját, akit közülünk személyesen egyedül Jácint ismer. Lám, most is mely csudálatosképpen zengette az orgonát a mívesek templomában: állva hallgatták a hívek a térről, a szentegyházba be nem fért városi és falusi népek tömege. A templomkerülők szívesen beleegyeztek: rendben van, hát látogassuk meg Herkó pátert. Abban is egyetértettek velem, hogy ezt egyedül csak Jácint atya intézhetné el, aminek megvolna az az előnye is, hogy legalább kerítene számunkra egy homokfutót a klastrom jól fölszerelt kocsiszínjéből. Senki sem vonhatta kétségbe köztünk, hogy nem mirajtunk, immár egyedül Jácinton múlik lelki üdvösségünk, hogy kimehessünk a híres és nevezetes Herkó páterhoz: tiszteletadásra, jámbor beszélgetésre, töredelmes vallomásokra, hisz cselekedeteiről valóságos regék élnek a Kiskunságban, Nagykunságban és a Jászság földjén is.

*

Már sötétedésre otthon voltam. Hajtott az is, hogy megbizonyítsam Ráfel előtt: nem egészen úgy van ám az, ami képpen gondolja rólam, mert én azért kuruc létemre is vagyok olyan rendes és szótartó ember, mint bárki más a községben – nem úgy, mint talán képzelik rólam, és súgják az utcán a hátam mögött: „Ott megy egy csellengő kuruc…” Mintha hallanám az örökkön pletykáló Szaniszló sutyorgását a háttérben: „Látjátok, ilyenek azok a híres kuruc legények! Fennen hordják az orrukat, de a zsebük, az lukas.” Egy gúnydalfélét is szerkesztettek már rólunk. Más pajtások is mondják, magam is hallom néha. Bizonyítani nem tudjuk, hogy rólunk szól, így nem tehetünk semmit.

Lukas az nadrágom, Isten adta,

elöl is, hátul is luk van rajta. Luk hátul, elöl, luk mindenfelül: fújdogálja a szél kívül-belül…

Hiába akartam megmutatni Ráfel előtt, hogy szótartó vagyok: a vámőr őurasága nem volt otthon. Sőt egyetlenegy sem a háziak közül, tudniillik mind kivonultak az ilyenkor szokásos kora esti létániára, hogy meglegyen az első sorbeli ülőhelyük, ahonnan a papi szertartás közben megfelelőképpen nézdegélhetnek maguk körül. Egy szerencsém az egészben, hogy egyedül kaptam otthon Zsófikát. Hát az én szegény kis feketerigóm mi egyebet is tehetett volna mást, mint két könyékig nekitűrőzködve győzködött a konyhában. Csaknem eltemette a fene nagy úrnapi lakomához használt, különféle főző- és evőedények garmadája. Még az a melák leány sem tudott itthon maradni, hogy legalább a törülgetésnél segítsen az anyjának! Mert ez mindig ekképpen vagyon a „nemes” famíliában! Milike, a lusta kisasszony, szépen jóllakott és meglépett. Törődik is vele, hogy anyjának kiállnak a kulcscsontjai, a keze feletti forgók, mint a diók dudorodnak elő, ujjai megbütykösödnek, tenyere kérgesül: arcát és fejét, a rojtos szélű fekete keszkenővel menyecskésen hátrakötöttet, szürkére aszalják a fadézsa gőzei! Isten bocsássa meg bűnömet, de ahogy rányitottam az ajtót, úgy megszántam szegényt, hogy köszönésemet egy nem egészen mindennapi kuruc miatyánkkal cifráztam ki: miközben pokolba küldtem azokat a lelketlen embereket, akik mindent más nyakába szeretnek róni, még maguk élik különváló világukat. Reccsent a szék, ahogy letottyantam ülőhelyemre. De ő, mint szokta, eleresztette füle mellett az én kuruc miatyánkomat, és szavaimat azzal viszonozta, hogy fölragyogó szemekkel nézve felém, mindjárt a leglényegesebb lényegre tért: – Úristen! Tegnap este óta nem evett kelmed… Máté bátyó, mit adhatnék vacsorára?

– Ettem, nem ettem, mit számít? – Én nem tudom, hacsak a szép szölke csárdásné az Aranykaptzában meg nem kínálta valamivel kigyelmedet… Szokatlan volt a hamiskás hang Zsófika részéről. Kissé furállottam, hogy éppen a szép csárdásnét hozza elő a személyemmel kapcsolatban. De sejtettem, honnan fúj a szél. Azért így válaszoltam Zsófikának: – Szép szölke csárdásné az Aranykaptzában? Hm… Lehet, hogy Szaniszlónak szép… De engem nem kínált meg senki a világon. Nem is azért mentem. – Akkor mit kíván, Máté bátyó? – Mit? Olyan éhes vagyok, hogy megenném a szeget is… Egy kis szalonnás rántottát! – Hány tojásból? – Mint a múltkor. – Szóval nyolc tojásból… Van jó, frissen készült tormás céklám is. Adhatok hozzá? Ezt szereti. – Nem bánom, adjál, lelkem! Mikor megvolt a vacsora, szokás szerént – mert ezt sosem lehet megunni – nézegetem a Zsófikát, a korsó bort, és pipázom… Bodorodó fodrocskákban szállong a repcevirágillatú füst a lámpa felé, s egy pillanatra eltakarja szemem elől a nekem háttal álló, sudár szép alakú asszonyembert. Nem is asszonyember – inkább angyalember. Az áldóját! – Füstangyal! – mordulok felé. – Füstangyal! – Tessék? – néz hátra félmosollyal, meglepetten. – Hol a füstangyal? – Hát te vagy, lelkem… Igen-igen gyengéd tenyérrel végigsimítom, de vigyázatosan, miképpen ha rugós csikóhoz nyúlnék… Simogatásom is inkább csak leheletnyi érintés vagy mi

eleinte: miképpen ha szellő legyezgetné. Magam sem értem egészen e különleges nővel szembeni gyengédségemet: úgy nyúlok hozzá, mintha attól félteném, hogy összetörik. – Ne félj, no! Nem bántó szándék varázsol, csak szeretet… Lásd, ilyenkor megölégszem a sorsommal. De azért eszembe jutnak a vad idők. Nem voltam ám én oly eltekintő az asszonynéppel szemben, mint veled vagyok: te nem tudod, hogy a kurucok többnyire vértől és bortól bódult, nekikeseredett emberek. Vad emberek… Pincéket feltörnek, gyújtogatnak, rabolnak, leteperik az asszonynépet; nekik mindent szabad, amit csak megengednek maguknak, előttük senki se szab törvényt, és semmi se szent. Vonulnak át a tájakon, parancsszóra, az árulókat kardélre hányják, az ellentáborokat lekaszálják. – Azt csinálta Máté bácsi is? – néz megütődve. – Azt. – Ki mert kiadni oly kegyetlen parancsot? – fakadt ki ártatlanul. Mire elnevettem magam. – Hogy ki? Kik? A vezérek. De egyet mondok neked – hajoltam közelebb –, a legfőbb vezér mégis magában az emberben lakozik. Úgy hívják, hogy lelkiismeret. Nyugodt lehetsz, nem mindenki gyilkol és gyújtogat fölöslegesen. Az én életemben csak egyszer fordult elő, hogy fölgyújtottam egy szerencsétlen falut, és föl kellett köttetnem egy gazembert… Zsófika megborzadt. Láttára magam is megtorpantam beszéd közben. Latolgatni kezdtem: folytassam, vagy ne folytassam? Nem szeretném elriasztani magamtól ezt a kis galamblelkű nőt, de ha már egyszer így esett, jobb lesz, ha folytatom. Legalább megmagyarázom az egész helyzetet, nehogy valami gyilkos és rabló haramiának tekintsen ez a kis angyalember – hisz voltaképen sosem voltam az… – No, nem kell úgy elszörnyedned! Ha elmondom, mindjárt jobban megérted, hogy a falu is meg a bíró is megérdemelte sorsát… De ehhez még sok mindent kéne tudni, amiről te soha nem is hallottál. Annyit elhihetsz nekem, hogy keserves sors volt az enyém. Nem elég, hogy megharcoltam Thököly urunk legveszedelmesebb és legvéresebb csatáiban a Felsővidéken végig; akkor még a főrabok őrizetét is a nyakamba varrták.

Ehhez fűződik a falu felgyújtása és a bíró felköttetése is. Álruhába bújtatva hurcolni a foglyokat, vinni őket magunkkal helyről helyre, vigyázni rájuk, mint a szemünk világára, minden bajtól megőrizve drága úri bőrüket – s ez így tartott közel egy éven át. Vigyáznunk kellett, hogy a hajukszála se görbüljön meg! Neked ma már – utólag – elárulhatom: nagy tervet forgatott a fejedelem a rabul ejtett Heissler Hannibál generállal, Doria ezredessel meg a többi osztrák főtiszttel, akik Zernyestnél kerültek fogságunkba. Nem kisebb személyeket, mint hitvesét, I. Rákóczi Ferenc özvegyét, a Bécsben őrzött Zrínyi Ilonát és gyermekeit, a mostani nagyságos fejedelmet és ennek lánytestvérét akarta kiváltani a rabságból – ami végül részben sikerrel is járt, de hogy mennyi gondot róttak a nyakunkba, azt elmondani nem lehet. Ugyanazon várban huzamosan nem tarthattuk őket, mert a nyomunkban ólálkodó osztrák ezredek valamiképp mindig neszét vették, s ha nem voltunk szemfülesek, bekerítettek; tehát mindig idejében tovább kellett állnunk, elvergődni valami más, biztonságosabb helyre… Azt hiszem, Árpád apánk bejövetele a bérces Kárpátokon nem okozott annyi gondot valakinek annak idején, mint nekem ezek az átkozott osztrákok! Már Istenhez rimánkodva, szinte összetett kezekkel imádkoztunk, hogy csak egyszer megszabadulhassunk tőlük… Volt, aki azt ajánlotta, vágjuk le őket, aztán álljunk át labancnak, hogy megmeneküljünk Thököly uram haragja elöl. Igen ám, de akkor meg a labancok vágtak volna le minket a kivégzett túszok miatt!… Hallottad-e már hírül, Zsófika, Vak Bottyánt, a legendás nevű kuruc vezért? A mi áldott János apánk vette le vállunkról a nyomasztó terhet, mikor végre szerencsésen átvergődtünk a rabokkal a Dunántúlra… De mielőtt elmondanám azt néked, jere ide, aztán ne sajnálj tőlem egy szép csókot, Zsófikám, úgyis kialudt az pipám tüze; látod, annyira belemerültem a mesélésbe! – kérleltem, míg a kancsóból bort lottyantottam a kupámba. De ő miképpen ha nem is hallotta volna – elrévedve ingatta homlokát, mint mikor a virág fejét ringatja a szél. – Abbul indult ki kegyelmed, hogy fölgyújtott egy falut – tért vissza a lényegre. – Tudom én, hogy mibül indultam ki, nem köll nekem segíteni! Ha nem is adsz csókot, most már úgy is elmondom, ha belekezdtem, éppen úgy, mintha adtál volna… Fogadom, hogy a végin magadtól adsz, nem is kell biztatnom rá! Né, a kis ravasz!

Nem mondta, hogy nem, azt se, hogy igen, nehogy elröpüljön a mesemadár… Végül is mikor átvergődtünk a Dunántúlra, helyesebben, mielőtt átvezérelt a jó szerencsénk: Pereszlénynél történt, hogy majdnem fölkoncoltak bennünket a Heissler generál csapatai. Egy pereszlényi kisfiú mentette meg az életünket, emlékszem a nevére is, Manga Jánoskának hívták. Ugyanis az ő házukban húzódtunk meg. Mondani sem kell, hogy az éjszakai elszállásolás a rabokkal még a színmagyar falvakban is a legnagyobb óvatosságot és körültekintést igényli. Bátor az öt rab, a világ megtévesztésére, kurucnak volt öltöztetve, és esztendőn át nem engedtük őket beretválkozni. Hadd szakállasodjanak! Megtetvesedett fejükből is kidobáltuk a parókáikat, savanyú ábrázatukról mégis messzire lerítt, hogy német sógorok, nem magyar katonák. Esteféllel léptettünk alá az erdőségből a falucska felé, mely körülbelül kétszáz házból állt. Romhány felől érkeztünk, úgy talán harminc kilométeres úttal és a Szitnya hegy kékellő távlataival a hátunk mögött… Voltaképpen egy utcából áll az egész Pereszlény, a Kemence patak folyik rajta végig, amely valahol a Börzsönyben ered. (Máig sem értem, hogy lehet egy patakocskát Kemencének hívni.) Átbóklászva az erdőségen, észak felől, a kenderföldek táján bukkantunk ki a rejtett útról, éppen ahol a Kemence beleömlik az Ipolyba. Megálltunk és tanakodtunk. Künt tanyázzunk-e meg az Ipoly partján, amely tele volt vesszőkből összerótt halászgunyhókkal, vagy a faluban? Mivel hó lepett mindent, és nem volt mivel abrakolni lovainkat és az osztrákokat, végül is bementünk a faluba. A rabok szállítása közben már megtanultam, hogy faluhelyeken a központi épületeket, paplakot, bíró házát, eklézsiát s effélét messziről kerülni kell: mert a hivatalosok között mindig akad, aki ért németül, akkor aztán egykettőre híre megy mindennek. Tanácsosabb bekvártélyozni valami szélrül eső, nem feltűnő, de jól épített és több helyiségből álló parasztházba, ott minden különösebb feltűnés nélkül akár két napig is ki lehet húzni. Pihenés és abrakolás megtörténtével aztán csak rajtalenni, hogy mentül előbb egy határral távolabb! A házban csak egy fiúcskát és egy öregasszonyt találtunk. A gyermek anyját, özvegy Manga Jánosnét ugyanis két faluval messzebbre, haza költöztették a szüleihez, ápolás végett, mert halálos kórban szenvedett.

Így két szobát tudott nyitni az öregasszonyka (aki elrítta szerencsétlen körülményeiket): az egyikbe bedugtuk az osztrákokat, a másikban én laktam ötödmagammal, míg a közbeeső konyhában az öregasszony és unokája húzódtak meg, a kemence mellett. Öt ló fért el az istállójukban, de volt birkaakluk is, így a generálisék tejet, vajat, sajtot és aznap sült kenyeret kaptak vacsorára, míg a többi tíz kuruc katonáról azoknak a szomszédoknak kellett gondoskodniuk, akiknél elszállásolták magukat és lovaikat. Érkezésünkkor átszalajtottam a bíróhoz, paphoz, tanítóhoz a gyímesi Mihók Karcsit és az újheli Kuhár Jancsit: jelentsék meg, hogy kurucok jöttek a faluba. Békés szándékkal jöttünk, ellátásunkról a falu köteles gondoskodni, mert Thököly fejedelem kardja alá tartozunk. A költségeket tehát majd osszák meg a falu népe között. Az öreg néni künn a jószággal bajlódott késő estig. Az unoka a konyhában, a kemence mellett, meleg birkabőrök közé betakargatva aludt. Mi pedig öten bort szereztünk magunknak, és pipázgatva virrasztottunk. A közeli gyerki szőlőhegyek borai elég jóízűek, hoztak is bőven a pincesorokból a szomszéd gazdák: ott állt már vagy tíz korsóval előttünk az asztalon. Egyszer csak – mint aki nem jót érez – beszaladt hozzánk a kis öregasszony. Mondja, hogy valaki bement a tisztaszobába. Ez már a harmadik személy volt, akit látott bemenni. Átrohantunk, de persze nem volt ott senki. „Nénémasszony, meg tudnád-e nevezni őket, hogy kik voltak?” „Ebbe a sötétbe bizony nem ismertem meg.” „Falubeliek?” „Bizony nem tudnám megmondani.” „Talán azok közül valók voltak, akik bort hoztak ide nekünk?” Az öregasszonyka semmi bizonyosat nem tudott mondani. Szép tőle, hogy ennyit is értésünkre adott, viselkedéséből egyébként is kitűnt, hogy velünk érez. Tudta, hogy a másik szoba lakói nem magyarok, hiszen ő vitt be nekik enni. S azonközben lehetséges, hogy pont ő kotyogta el a kertben véletlenül egy másik

öregasszonynak, hogy kik laknak náluk. Bementünk, és faggattuk a rabokat is: „Jártak itt valami idegenek?” „Jártak” – vallották őszintén. „Kik voltak?” „Nem tudjuk, mert egy szavukat sem értettük.” Úgy látszik, a látogatók csak arról akartak meggyőződni, hogy valóban németek laknak-e Mangáéknál. No de sebaj! Elképzelhető, hogy véletlenül is rájuk nyithatott valaki, talán éppen bennünket keresve. Most már kiállítottam az udvarba a két legfiatalabbat strázsába, Dinnyéi Jánost és Józsefet (derék vitézek voltak mind a ketten, dunántúliak Csákberényból – nem tudom, megvannak-e még), magunk pedig üldögélve, könyékre támaszkodva szundikáltunk az asztalnál. Hajnalban a fiúcska siránkozására riadtunk fel. Azt állította, hogy álmában megjelent az édesanyja, és nagyon hívta: siessen hozzá, mert amíg őt viszont nem látja, nem tud meghalni. Az öregasszonyka nem akarta télidőben útra bocsátani a gyermeket. Mi beszéltük rá, hogy csak engedje útjára: akár igaz az álom, akár nem, legalább viszontlátja édesanyját. Délután a kis Jánoska lélekszakadva rohant haza. Bámulatos, hogy mit ki nem bír egy kilencéves gyermeki szív! Valóban úgy volt, ahogy álmodta: anyja nem tudott meghalni, míg viszont nem látta gyermekét. S miután megszabadult az élet terhétől, jobb keze saját magától a levegőbe emelkedett, és mutatott az ajtó felé. Mintha küldte volna valahova, hogy menj, siess… A fiúcska elindult az öreganyjához visszafelé; a távolabbi falvakból kétháromfelől zúgtak a harangok: delet harangoztak. Dél, dél, dél… Tél, tél, tél…

Tizenkét kilométeres havas erdei utat kellett immár másodszor is megtipornia. Elérve a kenderföldek széléig, osztrák hadsereget pillantott meg a messzeségből, mely szertekarajlott, és már egészen gyűrűbe fogta a falut. Rossz érzés szállta meg, futni kezdett, a legrövidebb úton szaladt hazafelé. Aztán már alig maradt annyi időnk, hogy gyorsan megnyergeljünk, és a fiúcska útmutatása alapján kimeneküljünk a falu körül szűkülő gyűrűből. Ott kellett hagynunk két lovat és a kocsit és azon a ládákat, bennük a foglyok tiszti mundérját az udvarban, prédául az ellenségnek. Induláskor az öregasszony tájékoztatott bennünket, merre visz ki a legrövidebb út a Duna felé: az Ipoly mentén siklottunk ki a határból, követve a folyócska irányát, mely Ipolyvisk után dél felé kanyarodva, elvezetett bennünket egészen Szobig, ahol az Ipoly a Dunába folyik. Párkányon átvergődve, még aznap eljutottunk Esztergomig, amely Vak Bottyán szülőhelye és parancsnoki szállása. János apó akkor még nem állt nyíltan a kurucok oldalán, csak szívleg, titokban: mert sorsa Úgy hozta, hogy a bécsi katonaiskolán osztrákoktól tanulta ki a hadvezetés tudományát, de óriási tekintélye volt a császár és Bécs urai előtt. Míg mi Zrínyi Ilona mellett küzdöttünk, és őriztük Munkács várát, ő Budavár felszabadulásánál a legelsők közt villogtatta kardját. S két évvel később oroszlánrésze volt Belgrád visszavételében is, amelyet 1688 óta, amióta felszabadult, Badeni Lajos nevéhez fűz a történelem, holott János apó – mindenki tudja róla – lovasai élén merész huszárrohammal döntötte el a csatát Belgrádnál, ő mérte a döntő csapást a törökre, minek jutalmaképpen aztán Lipót császár – ezt is tudja mindenki – háromszáz, aranyat érő láncot akasztott a nyakába. A dicsőség, Bécsé és Badeni Lajosé, János apó pedig elégedjék meg ennyivel is. Nem véletlen tehát, hogy fenntartva kapcsolatait mind a magyar szabadságmozgalom, mind pedig Bécs meghitt embereivel, ő bonyolította le – háttérből – a hosszas és nehézkes, kényes alkudozást Zrínyi Ilona és a túszok kicserélése ügyében. De a bécsi politika váltig kötötte magát ahhoz, hogy a zernyesti csatán ejtett rabokért csupán Thököly Imrénét, Zrínyi Ilonát hajlandó kiadni, az ifjú Rákóczi Ferencet és nővérét nem. Vak Bottyán átvette tőlünk a rabokat, mi pedig minél előbb visszafelé indultunk, hogy megkeressük Thököly urunk udvarát. Mehettünk volna rövidebb és

könnyebb úton is, Pereszlényt azonban nem kerülhettük el. Mikor odaértünk, labancnak már természetesen nyomát sem leltük a faluban; kezük szennyét azonban annál Inkább otthagyták. A szállásadó öregasszonyt megkínozták, és még a kilencéves kisfiúnak sem kegyelmeztek: távozásukkor mindkettőjüknek hátrakötötték a kezét, magukkal hurcolták őket, és ott, ahol a Kemence patak az Ipoly felé kanyarodik, a jeges vízbe vetették. Manga Jánoskát hálóval mentették ki a halászok a vízből, az öregasszonyban azonban már nem volt élet. A házuk kifosztva, állataikat elhajtották, a mi lovas fogatunknak is nyoma veszett a ládákkal együtt (ami természetes) – de hova lettek a házbeli bútorok? Ez vezetett bennünket nyomra. A bíróhelyettes házában találtuk meg őket egy bizonyos Hájmáy László nevű embernél, akiről aztán gyorsan kiderült, hogy ő játszott össze a németekkel, csupán haszonlesésből, valami jutalom reményében, és a kisbírót küldte el, hogy értesítse általa Heister generális előreküldött és mindenütt a nyomunkban szimatoló hordáit. A bíróhelyettest – közösen hozott egyértelmű ítélettel – felköttettük a ház udvarán levő diófára, miközben a felesége égre tárt karokkal hálálkodott, hogy megszabadult attól a gonosztevőtől. A kisbíró huszonöt botütésre ítéltetett, aztán mindkettőjük házát, úgy, ahogy volt, fölgyújtottuk. Mivel egy kis szél támadt Börzsöny felől, a kétfelől sorjázó zsúpfödeles viskók, az egymást borzas üstökükkel közelről érintők, egymás után lángra kaptak, s fél óra alatt a tűz martalékává váltak. Sarkig érő farkasbőr bundába pólyáltuk az egyedül maradt gyermeket, aki életünket mentette meg, sőt még annál is sokkal többet tett, s magam elé ültettem őt a nveregbe. Magunkkal vittük Bercsényi uramhoz, s elmondottuk, mit köszönhetünk ennek az ártatlan szívű gyermeknek, akit talán a sors rendelt utunkba. Ha elfogtak volna bennünket, és magukkal viszik a rabokat, soha nem remélhetnénk talán Zrínyi Ilona kiszabadulását a bécsi kolostorból. Thököly fejedelemnek annyira megtetszett a kis Manga János bátorsága, hogy hálából ott tartotta udvarában, apródjai közé fogadta őt.

*

Zsófika szavaira rezzentem föl a messzi múltba merült emlékezésből; háttal a dézsának és edényeinek, az asztalhoz támaszkodva csüngött szavaimon, ami soha nem történt, s reám tapasztva szénfekete szemeit, egyszerre kiugrott belőle

a kíváncsiság: – Mi lett aztán a fiúcskával? Találkozott vele azóta kegyelmed? – Számtalan sokszor. Valahányszor a fejedelem táborában megfordultam. Ott pedig elég sűrűn volt dolgom, mert a fejedelem kardja alatt harcoltam a döntő csatákban, elejitől végig. – De a harcokba csak nem vitték magukkal azt a kis gyermeket? – Nemcsak hogy őtet vittük, de minden apródot, aki az őnagysága udvarában nevelkedett. De azért nem kell úgy megijedni: külön testőrség őrizte a táborokban az aprónépet… Aztán mikor elérkezett a napja, hogy a török békét kötött Béccsel, és ezzel urunk befejezte országébresztő szerepét, és végképp száműzték Nikodémiába (nem felejthetem, egy szélviharos, vigasztalan, kilátástalanul sötét csütörtöki napon hagyta el a határt és az országot, melynek szabadságáért egy életen át küzdött, az 1700. esztendő őszén, október 25. napján), a török császár engedélyével magával vihette udvarát és az apródokat is. Azóta Manga Jánoskának nyoma veszett. Lehet, hogy valami töröknek nevelték a fejedelem halála után, és ott él valamerre, ha életben van egyáltalán… Tizenkét éves volt, mikoron kikerült – de azóta már elmúlott húsz is. Eljár az idő… Ki tudja, mit nem hoz még a véletlen: egyszer talán még találkozunk vele az életben… No de most aztán, míg nem késő, angyalom, valóban ide azt a csókot, a hét angyalát! Annyit megérdemlek. Ne sajnáld tőlem, szép Zsófikám! Zsófika odalépett hozzám, s közelről bátran szembenézett velem. Hangja tiszta volt és tartózkodó, míg arca oly fényességesen ragyogó, hogy ebben a pillanatban nem mertem volna érinteni sem őt. – Máté bátyó! Csak arra kérem, hogy ezt az egyet ne kívánja tőlem. Tudja kegyelmed azt, hogy hites férjemuram van, akinek hűséget esküdtem a templomban az én uram Jézusom előtt, és inkább kész volnék az halálra, mintsem hogy megcsaljam őt. – Ó, te fujtanivaló! Hogy ezzel a kis csókkal megcsaljad őt? Egy hitvány, nyomorult kis alamizsna csókkal? – vadultam neki. Nem felelt. – Te kis ájtatoskodó! – folytattam keserűen. – Légy nyugodt,

húgomasszonykám: isten engem, el sem fogadnám tőled! Nem is tudsz te csókolni, nem csókoltál te még a világon senkit igazán, nem csókra születtél… Úgy viselkedel, mint valami szent asszony, mintha talán legalábbis – tudom is én – Szent Örzsébet volnál. Akit én mélységesen tisztelek és szeretek, mert az legalább egy király lánya, a szegények és bélpoklosok istápolója volt… De én nem vagyok se szegény, se bélpoklos, és te se vagy királylány: és ne felejtsd, hogy az a szent aszszony nem sajnálta csókjait sem férjeurától, sem a szegényektől, és mikor ruhája szegélyét, kezét vagy cipellőjét csókolgatták, nem rántotta el azt. Aztán két gyönyörű gyermeket szült, és nevelt fel mint jó családanya, s mikor meghalt a férje, és új uralkodó bitorolta a koronát, és a jogos örökösöket ki akarta űzni az országból, ezért országszerte közhírré tétette, ha bárki szállást vagy élést mer adni neki, feje azonnal lecsapatik… Így történt, hogy a mindenkivel jót tevő bujdosó királyasszonyt s gyermekeit még a leghűbb rajongói sem merték befogadni egy éjszakára, és a bujdosó megszállott lerongyolódva, koldus módra, istállókban és árkok partján keresett szállást magának és gyermekeinek. Folytassam tovább? Kíváncsi vagy rá, milyenek az igazi szentek? – Folytassa… – Történt pedig, hogy lánya nyomorúságának hírét vette András király Magyarországon, s követeket küldve érte, csalogatta haza, az esztergomi palotába. S történt ekkor, hogy a nagylelkű nő – hitének sugallatára – ellenállt a csábításnak: mert soha többé nem kívánt visszatérni abba a házba, ahol anyját szeme láttára ölték meg gyermekkorában… s inkább a nyomort és a koldulást választotta. Mert anyja Merániai Gertrúd volt, akinek személyére, mielőtt kardjaikkal összeszurkálták és lekaszabolták, annyi mocskot hánytak az akkori főpapok és kiskirályok, hogy az asszonyuralom megbuktatására okuk legyen. Testvéröccse pedig – mely csodás összejátszása a véletlennek! szintén szemtanúja volt az anyja szörnyű halálának: a mi későbbi IV. Béla királyunk, akit, mert hogy Gertrúd fia volt, szintén nem kedveltek az ország urai, ugyanazok a kiskirályok, és nem gyűltek hadba a körülhordozott véres kard hírére, inkább csapra vert hordók között torzsalkodva, semmint harcra készülve a végzetessé vált Muhi pusztánál. És mikoron történt volt, hogy az irtóztató tatárdúlás elől Záráig kellett futnia a koronával, bizony százszor is meggondolta volt, vajha visszatérjen-e hazájába, a riasztó, véres emlékű szülőházba: érdemes és lehet-e még itt valamihez kezdeni egyáltalán? Szavaimra sápadt érdeklődés és szomorúság tükrözött felém Zsófika arcáról.

– Máté bátyó – verdesett messziről a hangja. – Nem fér a fejembe, miképpen hasonlíthat engem kelmed az igazi és királynéi szent asszonyhoz, amikor én csak egy porba esett, hitvány, nyomorult, szerencsétlen kis féreg vagyok, és másom sincsen, csak az Istenbe vetett hitem… – Amiért hogy te is csak a rendért és a tisztaságért és a mások boldogulásáért áldozod föl magadat. – Mért neheztel rám? Miért akar engem többnek látni, mint ami vagyok? – kérdezte kifehérült ajakkal. Kérdésére hosszan elhallgattam, és fejem alácsüggedt. Mégis lehetséges volna, hogy teljességgel félreismertem őt? Aminek én őt érzem és látom, alig hihető, hogy az csak érzéklési káprázat volna! Én mindig a kerek valóságot kerestem, és tapintom ki mindenben. Lehet, hogy most az egyszer tévedtem. – Bocsáss meg, ha akaratlanul megbántottalak! Hidd el, semmi sem áll tőlem távolabb, mint hogy hitedben megcsüggesszelek, vagy elszomorítsam a lelkedet. Olyan vagy, mint amilyennek látod és ismered magad – de nekem olyan, mint amilyennek én látlak és ismerlek téged. Én meg magamnak olyan vagyok, mint egy öreg ágyú vagy félsüket tüzér, aki már ellőtte a puskapora javát, mégis mindig újra tölt, újra harcba indul, amíg csak él. Hát akkor én nem is tudom, milyen lehetek – nézett kissé bizonytalanul maga elé, mint egy távoli és más számára láthatatlan tükörbe, ajkán önkéntelenül öntudatlan mosollyal. – Hogy számomra milyen vagy, könnyen megmondhatom. Olyan vagy, mint egy kívül-belül tiszta, áttetszőn ragyogó üveg, mely üres. Én töltelék meg tartalommal, édesem… Hogy védett vagy, nem érdemed, mert a tisztaságod véd. Törékeny vagy, akihez durván nyúlni nem ajánlatos. Ártatlan vagy, mert annak születtél, arról sem tehetsz. Áldott vagy, mert áldatlan élet a tiéd, erről már tehetnél valamit – de ez csak látszat, mert amikor nem is tudsz róla, tán álmodban, valaki fejedre teszi a kezét, és a hit erejével tölti meg lelkedet, s szeretete megvigasztal téged. Ezekre a szavakra egészen közel hajolt hozzám Zsófika, s két tenyere közé fogva arcomat, egy ügyetlen kis csókot vagy mit éreztem, pillanatnyit, valahol a homlokom közepe körül, aztán – mert fejem lehanyatlott a keblére – valahol a

nyakam tövénél, azon a helyen, ahol a főt a törzstől lebárdolja a hóhér a vesztőhelyen… Sebaj, Tyukodi pajtás! Ez is több volt, mint a semmi… Annyi meddő győzködés és állhatatos tusa után végre lobogni kezd szemed előtt a diadalom zászlója. Magam is elámulok magamon, mi történt. Egy vén csuhás vagy egy költő veszett el bennem – vagy talán a szeretet mívelt ily csodát? Mindig mérges, mindig elégedetlen, csatákon elvadult kuruc vitéz létemre miképpen is lehetséges, hogy így teli tudtam csordulni malaszttal, hogy megmozdítottam egy szenvtelen és érzéketlen szívet, egy temetőben álló asszonyét, aki több mint három hónapja mered reám rejtélyesen és feketén?…

TIZEDIK FEJEZET

BEZERÉDJVEL BADACSONYBAN

Sárvár alatt sűrű berek a Csere, leskelődő labancokkal van tele. Sűrű berek, mégsincs annyi levele, mint amennyi lompos labanc bújt bele.

(Bezerédj nótájából)

Kunszék, anno Domini 1709. die 21. Junii

Szép idő van, jó idő van, váratlanul eszembe ötlik egy szép napom Badacsony hegyén, mikor mi ott még vigadoztunk – az is ilyen idő tájt történt. Emlékezzünk… Egy éve sincs annak, hogy Újváron lefejezték hős vezérünket: „esküszegés, ellenséghez való átpártolás” vádja miatt. Pedig – istenemre! – még elítélői sem tagadhatják, hogy „Bezerédj híres, serény kapitány” Thököly, majd a nagyságos fejedelem egyik legvitézebb, legbátrabb kuruc vezére volt… Kár, kár, szörnyű kár, hogy a nemes magyar nemzet megfosztotta magát tülle! Nemes vagy „nemtelen”, csak annyit számított nála, mint nálam az, hogy vagyok olyan paraszt, mint amilyen úr: sőt nemességben parasztabb minden parasztnál… „Bezerédj híres, serény kapitány” – ahány támadást vezetett a labancok ellen, ugyanannyi győzelmet aratott rajtok; fejét gyakran kockáztatta a haza szabadságáért: tudom, mert szolgálatában álltam, és nem is győzném felsorolni, hogy a különb-különb csatákban hányszor nyargaltam oldalán; azért nem tudom megérteni, hogy a fenébe pártolhatott volna át a labancokhoz, éppen ő, aki a labancok legnagyobb réme volt… Haj, miért is próbálta az praktikát, miért nem

maradt meg kardja fényessége és makulátlan tisztasága mellett? Jobb, ha ezen nem töröm fejem – helyette inkább azt mesélem el, hogy nemcsak rosszban, de sok jóban is voltunk mi együtt a tíz év alatt a vitézlő nagy erdélyi fejedelem, Thököly végső száműzetése után… Ha elvitt magával néhányunkat édesanyjához, zalai szülőfalujába, Bezerédre, utána sosem mulasztottuk el, hogy át ne nyargaltunk volna megpihenni egy kicsinyég Badacsonyba, ahol igen szép szőleje volt, közvetlenül az erdők alján, a magasságból ránk meredező orgonasziklák alatt. A Bezerédj-szőlő és -erdő urallotta az egész környéket. Mélyen alant a tó gyöngyszínű lapálya, környes-körül meg a kékellő szép hegyek – háza elől, a tornácról úgy tekintett alá Bezerédj, mint fészkiból a héjamadár… Született kunsági fi vagyok, jó kunsági, de csak valljuk meg: hun marad a szép látványtul ez a Kunszék körüli mocsárrengeteg! Rendszerint vagy húsz vitéze kísérte el ilyen kis utakra Bezerédjt, aztán mikor odaértünk, volt úgy, három nap, három éjjel eltartott a vigasság… Mindig oly érzéssel érkeztem Badacsonyba, mintha az a sok természeti szépség és szőlőktől hullámzó táj nem is a valóság lett volna, inkább egy szív- és hátborzongató, különös, különálló tündérvilág! Míg fölkaptattam a Csillag hátán a Tapolcza felöli lankás úton, az forgott előre fejemben: bárcsak már ott lennénk, mikor érünk fel végre egyszer a boldogság ligetébe – mennyi úttalan út van még előttünk, s mi minden a hátunk mögött, hazai és vitézi értelemben egyaránt! Hisz a kettőt különben sem lehet szétválasztani. Lesz-é hát gyümölcse a mi nehéz harcainknak – s mi lesz egyáltalán a küzdelem vége? Sok-sok csataút volt a hátunk mögött, miknek verítékét – utólag és visszamenőleg – méltán mostuk le Badacsonyban borral; s hogy mindjárt a borral maradjunk rokonságban: a tokaji csata, a szomorai harc, a trencséni nagy kudarc és így tovább – s ki ne emlékeznék köztünk talán-talán a legvéresebbikre, amit együtt vívtunk Sárvár alatt, egy túlerő ellenében? Oly sok volt a labanc, amennyit együtt ritkán láttam; majdnem elsodortak bennünket, mikor az erdőből a nyomunkba rohantak. S Bezerédj – istent kísértve – szembefordította velük a „menekülő” kuruc csapatot. Nem tudhattuk előre, hogy oly tenger sokan lepték az erdőt… – Utánam, fiúk! Előre! – kurjantotta Bezerédj, és sarabolta, kaszabolta őket magyarán. Mi meg mindenütt az ő nyomában… Ha tíz-húsz reá-reágyütt, csak nevette. De akkor összeállt nyolc-tíz muskétás, miképpen a nóta mondja: darulábú, szarkaorrú mind, s egyszerre adtak puskatüzet reá. Kilőtték a lovát,

lekerült a földre, s azok mind rárohantak, fitogtatva hegyes dragonyaikat, és kiáltották, hogy adja meg magát. Bezerédj, mint a párduc, szökkent talpra, s gyalog is fölvette a harcot. Három-négy suhintással tágasságot csapott a németekben, pedig azok már a párducbőrét is lerántották a nyakábul. Első legénye a jobb felőli oldalcsapatban jómagam voltam, a balszárnyon meg Balog Ádám, s látva, hogy bajban a vezérünk, a nagy tusakodás közben is hozzá ugrattunk, s együtt ennyihány jó katonákkal, megnyomtuk a német dandárt. Megfordult a csata; Sárvár felé hajtottuk a labancságot – Bezerédj maga űzött egy sereget, mint valami fejét vesztett nyájat. Német testek borították a parlagot; vértől híztak a halak a Rábában. Zernyest óta – istenemre! – nemigen vettem részt ily heves rohamban. „Bezerédj híres, vitéz kapitány” – nem csoda, hogy hét határon ismerték a nevét… Itt Badacsonyban meg különösen. Mondogatták is róla, mert igen sokba vették: hogy olyan ember, aki nem keresi a kényes urak és a nagy kalapú papok társaságát, hanem együtt vigad a legényeivel és az együgyű szőlőmívelőkkel. Ha ki hordót kér tőle szorultában: megadja, bár tudja, hogy azt sosem fogja viszontlátni… Ha ki bort kért tőle családi alkalomra, például keresztelőre: odaintette vincellérét, s kiadatta vele vederszám. Ha ki netán pénzt kért tőle, mert nem volt fedezet a temetésre, különben az a nagy kalapú pap nem volt hajlandó a halottat eltemetni: szememmel láttam, belenyúlt erszényébe, és színaranyat adott oda… Ha ki fát kért tőle erdejéből, mert jött a tél, nem volt tüzelője: engedélyt kapott, hogy a sziklák körül kivághatja a szárazát. Ha ki rongyosan vagy szakadt bocskorban járult elébe, kérnie se kellett: utasította a szekretárt, hogy lássák el megfelelő holmival. Lehet, hogy voltak vagy vannak nála nagyobb urak is, de jobb urat és vakmerőbb vitézt nemigen láttam a kuruc fők között. Ezért követtük ót tűzönvízen át: elkísértük volna akár a pokolba is. Életünket adtuk volna érte… Mesélgették, hogy Bukompanni (Buoncompagni) csalogatta volna át a német oldalra Mosonyban: mindenféle kecsegtető ígéretekkel hitegette, beígérte, hogy a Dunántúlnak teljes szabadságjogot biztosítanak Bécsben, és Bezerédj a kiszemelt kormányzó; hogy nincs más hátra, csak meg kell tárgyalni a föltételeket Pozsonyban és utána Bécs várában – s a mi jó vezérünk lépre ment, meghitt a csalárd taliánnak, annak a pléhgallérban hízelgő, rongy kutyának, a bécsi császár házőrző kis ebének – hogy verte volna meg az Isten az urát, mért adta el a haza legjobb fiát!

Bezerédj, Bezerédj… Sose hitte volna, hogy így légyen dolga, mikor mindétig böcsületben élt; nem ösmert magánál erősebbet, vitézebbet: karjától sok vasas német és igen sok rác lovas katona harapott fűbe, mert úgy bánt velük, mint karvaly a fürjjel… Kész volt akár meghalni is a régi szabadságért, kiontani vérét hazájáért, hogy romlott nemzetünket talpra állítsa. Fejet hajtott előtte még az ellenség is, jó vitéznek ösmerte el még a Habsburg-ház is; dicsérték mindenütt, híre-neve nőttön növekedett; csodálták a labancok, a rácok bujkáltak előle – s mindhiába, ha hírében-nevében így meggyalázta a mostoha szerencse. Olyanok vitték a hálóba, akik azon mesterkedtek, hogy elejtsék a fejét. Kész volt a halálra a vérpad előtt is: kinyújtotta a nyakát, nem irtózott a pallostól… De hagyjuk a vért, a sok szomorúságot; jerünk vissza vigadozni Badacsonyba, Bezerédjhez! Annyira szerette a nép, mihent hírét vették, hogy ott van: Halápról, Dörögdről, Agártetőról, de még Hegyesd faluból is és az egész tágas környékből hozták a pásztorok a bárányokat meg a gyönge húsú birkákat, lábuknál összekötözve és nyakukba vetve – pedig nem is az ő jobbágyai voltak. Táncolt a napsugár a kemencében sült kismalacok zsírján és piros bőrén, miket Tomaj felől kocsin szállítottak át a Péntek árok girbegurba dűlőútján, s fölajánlották a „messzirül gyütteknek”. Asszonyok béles kalácsokkal kedveskedtek, s kosarakban hordták oda a frissen sült cipót még Csobánc és Gyulakeszi tájékáról is. Tudták ők, kinek köszönhetik, hogy ezen a tájon még sosem láttak labancot. Ellenségül törököt látott Csobánc tája utoljára, de azt is csak messzirül, mert jó Gyulaffy László kardja távol térítette őket a vidéktől. Ha fölmegyünk a Badacsony hegy tetejébe, és áttekintünk északkelet felé, egy pillantással meggyőződhetünk róla, hogy a csobánci csonka kúp közepén még csaknem teljes épségben áll Gyulaffy üresen maradt vára. Mindenféle legendák veszik körül, denevérek és ragadozók búvóhelye lett. Itt éreztük magunkat három napig vígan. Gondtalanul ettünk-ittunk, énekeltünk, táncra perdültünk, habár ezzel vigyázni kellett: szűk volt a tér a nádfedeles kúria előtt, s egyebütt mind hepehupás, meredélyes a terület, ahogy a hegy mindig lejtősebbül ereszkedik alá a Balaton felé. Sosem voltunk egyedül, velünk volt és velünk vigadt a környék; ide tódult boldog-boldogtalan: mert fatányérban, fakanállal adtuk ki a birkapaprikást, icce nélkül mértük a bort. Falra aggatva kardjainkat, lopót vettünk a kezünkbe, s magunk szíttuk a hordókból hosszú szárú, száraz töklopókkal... Kiürült jó pár akós hordó.

Bezerédj kupájába úgy kellett tölteni bort, hogy kitartotta, és vékony sugárral messziről megcélozni, beletalálni, jó habosra fröccsenteni: úgy szerette. – Váljék jóra! – kurjantotta, s behörpölte a gyöngyét, majd a keze fejével jobbról balról megtörülgette barna színű, selyemfényű bajuszát. Bajszot viselt, de szakállt nem; éppúgy, mint maga a nagyságos fejedelem vagy Bercsényi Miklós meg egypár, nála kisebb szerepet játszó kurucvezér… Én úgy vélem, Bezerédjt éppen azért nem kedvelték a nagy kalapú papok meg a környékbeli uraságok – kiknek keze nemcsak Rákóczi udvarába, de akár Bécsig is elért –, amiért hogy „lealacsonyítja magát, együtt traktál a pórnéppel”; fölemeli a napszámosok bérét mind pénzben, mind peniglen borban; így aztán máshova se, még a saját uraságukhoz se akarnak elmenni a régi, megszokott, alacsonyabb bérért: tehát fölveri az árat és így tovább… Ezek nem tudják, hogy országszerte így áll a helyzet: mert forradalom van Bécs hatalma és a pápista urak ellenében, éspeniglen nem akármiért, hanem a szabad hazáért és a magyar szabadságért. Még át sem állt az ellenoldalra, mikor már mindenféle ronda mendemondákat híreszteltek arról, hogy az ellenséggel barátkozik; s lehet, később azért is állt át, mert voltak, akik hitelt adtak a rágalmaknak, s ő büszke daccal – amilyen volt – saját magán bosszulta meg magát. Magyarán szólva, elártották… Még ha ezer évig élnék, akkor se tudnám fejembe venni, miért kellett oly idő előtt és oly gyalázatosul, hóhér pallosátul vesznie el. Károlyi Sándor, a melák, puha, nagy langaléta ember – állóvízben béka –, a nyáladzó és lúdtalpú és leragadt nyelvű, habogó geróf, bezzeg hogy életét sosem kockáztatá! Nincs tudomásom róla, hogy részt vett vóna egyetlenegy komolyabb ütközetben is – egyedül Dolhánál fitogtatá nagy erejét az éhes és rongyokban járó, szegény, tudatlan, vasvillás és cséphadarós talpasokkal szemben. Bizony nagy dicsőség volt a vármegye bandériumával törni hegyébük, s szétugrasztani a tapasztalatlanokat, kiknek „kiképző” tisztjeik eszélyes kis szabókból, fortélyos borbélyokból, jobb eset kanászokból kerültek ki! A „győzelem” után mindjárt Bécsbe szaladt a jó hírrel: jelenteni, hogy szétvert egy forradalmat, veszedelmeset, a császár és az egyház ellen irányulót; megsemmisítette a vad forradalmár csürhét, mely létében fenyegette az egész Habsburg-dinasztiát – s féltérdre ereszkedve nyújtotta kezét, és várta jutalmát (hercegi rangot szeretett volna kiesdekelni); de mert nem vették túlságosan komolyan, sőt szóba is alig álltak vele (egy „parlagi gróf”-fal), csalódottan tért vissza az ő SzabolcsSzatmárjába, és fölajánlotta szolgálatát Rákóczinak, aki ennek – oly tiszta lélek! – végtelenül megörült. Azt remélte, hogy a többi „kiskirályok” is megindulnak Károlyi példáján, s különösen Erdélyhez fűzött vérmes

reményeket – de csak részben nem alaptalanul. Az én uram tehát nem él – de Károlyi Sándor, az igen! Ne adja az ég, de még megérhetjük, hogy az országnak nagyobb bajt csinál… Mire estvéledett, kupa a kézben, bele-beledüledeztünk a környes-körüli világba, és gyönyörködtünk a nap szállatjában, mely ezernyi pompázatos színekkel föstötte teli a Balatont. Alig szóltunk, csak ültünk; egyedül Ernyei Sanyi próbálgatta szólaltatni a tárogatóját, miképpen ha nem léteznék semmi más a világon, csak űk ketten… Korhatag diófatörzsön ülve, szemben a színét váltogató tóval, mint a gubbasztó madarak. Sorjában egymás mellett voltunk: Ernyei Sándor, Bezerédj íródeákja; Dobos Gyula, hol síposunk, hol dobosunk, amiképp a szükség hozza; Lukácsi Miska, a minden útban nélkülözhetetlen lóápoló felcserünk és a vezeték lovak kezelője; Munkácsi Jóska seregszámtartó és még vagy tízen, jó pajtások, Bezerédj közelebbi emberei. Sanyi ölelgette az tárogatót, gyengéd kis futamokat bocsátva ki belőle, nem feledve, hogy urunk fájdítá az fejét, szundít egyet a házban. De ha szóltunk, az is a labanc szidása vót… Dünnyögtünk s hümmögtünk közbe-közbe, szomorú szívvel emlékeztünk Thököly fogságáról és száműzetéséről Nikodémiában, s távol kószáltunk a múltban, ki-ki másra gondolt, én is Kunszékre és ott hagyott atyámra – s egyszer csak fölsippantott a tárogató, majdhogynem a könnyem potyogott ki, mikor pajtásaim az én nótámat kezdték énekelni:

Te vagy a legény, Tyukodi pajtás…

Venyigéből tüzet raktunk, ropogósát, mikor feljöttek a csillagok. Rágyújtottunk a vidámabb dalra, s leülve a bástyaszélre, a máglyatűzzel együtt patogtattuk:

Csínom Palkó, Csínom Jankó, csontos kalabérom! Szép selymes lódingom,

dali pár pisztolyom! Nosza rajta, jó katonák…

Bezerédj urunk frissen csengő hangját hallottuk, ahogy az ajtóból kilépett a tornácra, és alánézett: – Halljátok! Abban az egyben nem lehet egyetérteni Csínom Jankóval, mikor azt danolja:

Az paraszt embernek fogd meg szakállát, hajtsd el marháját – verd pofon ő magát!

– De ezt azokról a parasztokról mondja, akik a labancnak szállást adnak! – szóltam vissza. – Akkor sem. Nagyot néztem. Mégse hittem róla, hogy labanártoló volna. Ezer jelét adta, hogy nem az a kuruc kapitány, aki pártul fogná az németet. Csak hát ilyen volt: minden körülmények közt emberséges ember, aki szemtől szemben, a csatán kemény tudott lenni, de lakóházakban nem bántotta az embereket. Ahogy feltűntek az első csillagok, megjöttek a menyecskék is embereikkel. Az asszonyok ételt hoztak elő, a férfiak megetették a lovainkat az istállóban, majd kivezették a kúthoz, és megitatták őket. Ivás után Csillag odalépkedett hozzám, s tréfásan vállamra tette a fejét. Vizes ajkszőreiről belém törölte a gyöngyöket, hogy csupa víz lett a nyakam. – Mennyiért adnád el a lovadat? – tréfált Bezerédj.

– Oda nem adnám a világ minden kincsiért sem! – Lássátok, legények – tért vissza az előbbi kérdésre. – Felkopnék a mi állunk; mire mennénk ezek nélkül a parasztemberek nélkül, ha nem adnának ennünkinnunk? A nélkül aligha vigadoznánk így Badacsonyban… Akár ilyen- akár olyanfajta, sose bántsátok a parasztembereket! Odaszólított egy idősebbet közültik. Kupát adott a kezébe. – Ki egészségére koccintunk most, bácsi? Az leemelte süvegét. – Rákóczi nagyságos fejedelem egészségére! – Jól van, kisöreg… Aztán tudnál-e mondani nekünk valami vidám balatoni nótát? – Én? – csillant a szeme. – Tudnék hát! Nem sokat kellett biztatni. A kisöreg, aki másból sem állt, mint két nagy kézből és két, majdnem szárnnyá terült meztéllábból, előlökte tökkopasz homlokát, arcán ráncos vigyorgás jelent meg, amelyből hézagosan meredt elő a két-három sárgás foga, ami volt. Selypesen és mintegy önkívületben ringatva magát, hangját kántálóra változtatta át, úgy kezdte rá, a kezében csillogó kupa:

Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba… Ha-rah- ha-rahhaha! Menden ágon egy mérő makk a Bakonyba… Örül ott a halász, rikongat a kanász

örömébe… He-reh-he-he-he-he…

Dalolás közben ingatta a fejét nevetve. – Jó volt. Úgy brekegsz te jókedvedben, mint valami kiszolgált katonabéka – ugratta valamelyikünk. – Vótál katona? – Vótam bizony… A Délvidéken. Négy rácot akasztottunk egy tölgyfára az erdőben, aztán mikor tátogattak, levágtuk a szeméremtestüket, aztán a szájukba gyugtuk, mert úgy bántak az asszonyokkal. Hadd lássa a többi is, hogy megérdemülték! Aztán gyüttek utánunk sokan az erdőben, menekültünk a télben, a bocskorom is leszakadt már a lábamrul, hóban és a jégen négy nap, négy éjjel meztélláb gyüttem el egész hazáig. Útközben egy falatot sem ettem. – Térdig érő szél fújt… Nem fagyott el a lábad? – Nem bizony, mert itt van mind a kettő. – Hány éves voltál akkor? – Akkor? Valami húsz. – Nem is olyan hihetetlen, amit elmondtál, öreg. – Nagy huncut ám az Istvány bácsi! Elmúlt hetvenéves, de még mindig legénykedik. Szeretőt is tart! – kottyantotta közbe az egyik menyecske. – Igaz volna? – biztatta Bezerédj. Mire az öreg nótában adta meg a választ:

Öreg vagyok már én, nem dolgozok már én, hej, ahun kocsmát látok,

hej, oda megyek már én…

Istenem, országom, régi szabadságom, hej, de hamar elhagyott, hej, gyönge ifjúságom…

Emelt a hangján, egyszerre megvidámodva folytatta:

Istenem, azelőtt tartottam szeretőt… hej, de még most is tartok, hej, titkon egyet-kettőt…

A férfiak morogtak, a menyecskék nevettek. – No, ha így áll a dolog, akkor te még beöltözhetsz katonának – tréfált Bezerédj úr. – Lovat alád, kardot a kezedbe… – Megyek én! – buzdult fel az öreg. – Az Isten áldja meg kegyelmedet, úgyis tudom, hogy az Isten küldte. Mindannyian jóízűt nevettünk az öreg nekibuzdulásán, míg a badacsonyiak már hahotáztak – mire az öreg fölébredve, leforrázva nézett körül, s szótlanul elkullogott a sötétbe. Mi is kókadoztunk. Hosszú út mögöttünk, megelégeltük a bort is. Az asszonyok

és embereik még egyenként marék venyigét dobtak a tűzre, s elköszöntek, nyugodalmas jóéjszakát kívántak. Hátunk mögött csikordult a kulcs a pincemester kezében, ahogy ráfordította s lezárta a pinceajtót. Aztán fölkocogott a lépcsőn, kigyújtotta a gyertyákat a házban. Az istálló felől időnkint fújtak vagy horkantottak a lovak. A pajta felől hívogató szénaillat szállt felénk. Üldögéltünk még a korhatag diófatörzsön, de már teljesen szótlan, félálomban. Prücskök cirpeltek és lent a nádas szélén millió béka brekegett és kuruttyolt… Beledőltünk az éji fuvalomba, az ühmgető hangok elringató ritmusába s néztük, ahogy a tűzből fölrepültek az utolsó sziporkák s beletűntek a csillagok lassan lüktető hunyorgásába.

*

(Utólagos bejegyzés. Késmárk, anno Domini 1710. die 19. Januarii)

Hiányos volna a Trencsénre való emlékezés, ha nem szólnék külön Ocskay elfogatásáról, majd kivégzéséről, minek történetét egy Ung melléki pajtástul, magátul Jávorka Ádámtul csak az imént haliam, attól, aki kézre kerítette őt. Kucogh Balázs már akkor rég átállt, nyoma veszett; valószínű kimenekült Ausztriába. A rettenetes vesztett csata után, mely az egész kuruc vállalkozást megrendítette, és végromlásba döntötte, Ocskay legvitézebb tisztjei, hadnagyai maguk voltak azok, akik egymás közt bosszút esküdtek Újváron: hogy tűzön-vízen utána mennek, és addig nem lesz nyugtuk, míg kézre nem kerítik az áruló vezért. Bornemissza Gábor, Beleznai László, Rácz Miska és Jávorka Ádám be is tartották esküvésüket: mert attól a szent pillanattól fogva másra se fordították idejüket – telüket, nyarukat, éjjelüket, nappalukat –, csak arra az egyre, hogy mindig a sarkában legyenek a brigadérosnak. Beleznai a „kergetődzés” közben egy alkalommal négyszáz labancát vágta le az árulónak, kinek többé nem maradt nyugta, mert szüntelen a nyomában voltak. Ha ráüzentek, mint egy júdást

fenyegették, hogy Pilátushoz küldik vacsorára… Úgy csinálták, hogy Beleznai hol itt, hol ott, napközben bukkant fel a nyomában, a legváratlanabb helyeken, és szintén sokat kergetődzött vele – bárhol kötött ki éjszakára; Rácz Miska mindig körülnyargalta a szállását száguldó legényeivel, s iszonyú erős hangja lévén, mely átütött az éji nyugalmak zenebonáin, és az áruló fülébe talált, kiáltotta: „Véged lesz! Számold a napokat, Ocskay László!…” Így követték és szorították a németekhez pártolt kuruc vezért, aki ekkor már jobbnak látta, ha áthúzódik a Dunántúlra, ahol nagyobb biztonságban képzelte magát. De egérutat vennie nem sikerült. Egy este minden erejüket összesítették az üldözők: Jávorka parasztruhába öltözött, és Bukompanni küldöttjének adva ki magát, sikerült bejutnia az új szállásra, ahol Ocskay éppen vigadozott. – Vége a tobzódásnak, ütött az órád, hazaáruló! – kiáltotta. – Add meg magad, vérünk árulója, eljöttünk érted! Időközben künn már verték és szaggatták álmából riadt táborát. Ocskay felugrott az asztaltól, kardot rántott, de azt kiverték a kezéből, s úgy homlokon vágta valaki, hogy arcát elöntötte a vér. Ekkor kivonszolták, paripára kötözték, és elnyargaltak vele Újvár felé. – Hozzák már, hozzák Ocskay Lászlót! – kiáltotta a kapuőr, mikor vitték a kapun. Késő éjszaka volt, de a rögtönítéló hadiszék bírái fölkeltek és egybegyűltek, hogy azonnal ítéletet hozzanak a hitszegő felett, amely hangzott ekképpen: – Feje leüttessék, karóba tűzessék, és a vár bástyáján közszemlére kitétessék, világ csúfjára! Pirkadatkor megverték a rézdobokat, felvisítottak a sípok a bástyán, fegyverben álltak a kurucok a piactéren, ahol álomból riadozva sok nép tódult össze. Mikor kihozták a vasra vert Ocskayt, a közvitézek fölzendültek, megpillantva tönkretevőjüket. Öld meg az árulót! Vágj hozzá! – kiáltották, és sietnie kellett a hóhérnak, mert

ha fejét nagy hamar le nem csapja, ízekké vágták volna szét. Fejét – megfelelően az ítéletnek – kitűzték egy árbocfára, a várfal Trencsén felőli oldalán, arccal arrafelé, ahol kuruc testektől híztak a Trencsén körüli temetők. Ettül a meghóttak már nem támadtak fel tudjuk – hiába az elrettentő példa; hogy Ocskay nélkül is még mindig vannak köztünk előttünk nem ismeretlen, de a jólelkű fejedelem előtt annál inkább ismeretlen árulók.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

LÁSZLÓ-NAPI BÚCSÚ

Kunszék, anno Domini 1709. die 27. Junii

Bizonyos, hogy júni hava végén Péter és Pál fényeskednek a naptárban, pillérei a római egyháznak; ugyanakkor ostobaság volna nem tudni vagy kétségbe vonni, hogy a minden szentek seregletét egybevéve a mi jó László királyunk sem áll utolsó helyen a dicsőültek sorában. A mi szegény szűkebb pátriánk is azért adott a világnak néhány kivételes képességű, szeplőtelen jellemű, szent életű embert és asszonyt – csak míg a régebbiek kivétel nélkül királyi családból származtanak, és így könnyebben figyeltek föl reájuk az egyházi pápaszemek, az újabbak már talán nem is tartanak rá igényt, hogy „per voluntatem Sanctae Ecclesiae” szentekké emeltessenek. Lehetetlen is volna Zrínyit, Thököly uramat, Rákóczit vagy Bercsényit valami szent formájában elképzelni. S vehetnénk ide akár még tíz nevet is, olyanokét, kik egyáltalán nem maradnak el a római egyház sokszor csak középszerű, mondva csinált kis szentjei mögött; na de hagyjuk ezt, nem reánk tartozik. Kivételes kedvezése az égnek – ezt még megjegyzem –, hogy szentjeik miatt még sosem kaptak hajba egymással különféle keresztény nemzetek. A mi júniusunk legtetejében tehát a mi László királyunk fényeskedik, szép szent, jó szent, magyar szent; a László-nap pedig – ki ne tudná? – június 27-re esik, két nappal előzve meg Pétert és Pált. Már megbo-csássák a mennybéliek, ha a minden szentek seregletét egybevéve, a dicsőültek emlékkarában Kunszék város is hódol egy szentnek, s számára fényes ünnep marad ez a nap! Ha mindenféle császárnak, királynak, tán még a római pápának is kissé hazafelé ver a szíve, mi, kunok, miért volnánk másképpen? „Idvez légy, kegyelmes Szent László kerály!” – kiáltják, és nem vonják kétségbe más szentek létjogát, mert ugyanakkor megadják a kellő tiszteletet minden ország minden szentjeinek. Ezekkel a fölemelő gondolatokkal léptem ki a minap a Baba csárda alvilági homályából a világ külső fényességébe, s indultam el a városba ünnepet látni, búcsút járni: hogy a megszokott pogány ónkupa helyett az égi jámborság

aranykelyhébe hörpöljek bele, s egy napra visszanyerjem vidám nyugalmamat. Lépésről lépésre visszaingadoztam az évszázadok messzeségébe, belekapaszkodtam László király ezüsttel vont köntöse szélébe, amely – úgy érzem – László-napkor az egész országra védőleg terül. Uramisten, milyen jó hinni ebben! Hogy nem vagyunk teljesen magunkra hagyatottak, van akihez odamenekedhetünk, hozzábújhatunk, mert úgy érezzük, támaszt nyújt kétségeinkben, oltalmat harcainkban, mert ezerszerte erősebb nálunk, s évről évre maga köré gyűjt bennünket, mint növendék családját a gondviselő apa… Ahogy közeledem a térhez, már előre önfeledt és vidám vagyok, szinte gyermekké válok újra, miképpen ha Szent László térdein ugrándoznám. Amiért hogy nagy a sokadalom, nem lesz rossz – gondoltam –, ha megkerülöm a teret a mögöttes utcácskán; de azonközben, ha már egyszer úgyis erre hozott az utam, az sem lesz rossz, ha beszagolok egy pillanatra a régi Bekötő csárdába egy kis vendéglátó szemlére – úgyis korán van még, a Sanctust se harangozták el. Mint bennfentes a tárt kapu mögötti oldalajtón mentem be, s ahogy befordulok, hát ki más üldögél ott egymagában az egyik fehér asztalnál, mintha rám várna: mint Ádler Samu, az én kedves borkereskedő barátom. Előtte egy pohárka sárgás, sűrű párlatú szilvapálinka árasztotta kellemetes ízét-bűzét két kitáguló orrcimpámba. El sem mondhatom, mennyire megörültünk egymásnak. Pálinkakedvelő ugyan nem vagyok, sosem voltam, de most az egyszer barátom, Samu kedviért és tukmálására én is leeresztettem egy vastag korty büdös-reszelőst – s torkomat köszörülve, orromba bocsátva a párlat izzó tüzét, könnyesült szemmel nyögdécseltem, mert olyan erős volt, hogy fátyolos lett a hangom. – Na, én most már megyek is… és már itt sem vagyok. – Há’ siet úgy kelmed, Tyukodi pajtás? – Hát nem tudja? László-nap van. Szólít a király… Én is kiveszem a részemet az ünnepből. – Várjon! Hát nem látja kelmed, hogy én is pont oda készülök? – állt fel Samu a maga oszlopos testi valóságában, s vette a kalapját. – Én se mulaszthatom el az alkalmat: elvégre is vagy kunok vagyunk, vagy nem! Igaz-e, Tyukodi pajtás? – Velőbe vágó igazság! Kunok vagyunk mi mind a ketten!

– Akkor itt menjünk átal az Arany Fácán felöl – javasolta. – Jól van, menjünk átal az Arany Fácán felöl, Samu pajtás. A legnagyobb egyetértésben, módosan és komótosan illegettük-billegettük magunkat szülővárosunkban, Samu ünneplőben, én felemásban: vagyis új volt rajtam a nadrág, csizma, kalpag, de a dolmány még a régi. Sok szem figyeli a kurucot a környékben, nem lehet oly hirtelenül nekiveselkedni. Mikor az ünnepség színhelyére értünk, ismét csak odaálltunk otthonosan a vén terebély ecetfa alá a sarkon, hogy szétfuttassuk tekintetünket a szobor körül. Az ég sem sajnálta tőlünk verőfényét, mert csupa tündöklet volt a környező fák felfelcsillanó leveleivel. Lábunk alatt sárgás sziromszőnyeg omlott el, az ecetfa már pörgette virágszirmait és száraz, bódító kóbor illatát a házak között. Egy ideig elgyönyörködtünk a tarkabarka látványban, a hemzsegő életben, a sátrak között zsibogó tömegben, mely egy tenger szüntelenül barázdálló, hullámzó élénkségével özönlött előttünk. Sokan a nép fiai közül csak derékig érő, szellős, levegős ujjasban vagy hacukákban, félrebillentett süveggel jöttek-mentek; míg mások, az úrfélék, könnyű és színes mentében vagy éppen tógában, drága kelméből, selyemből vagy bársonyból vagy könnyű kanavászból szabott öltözékben, amely meg volt rakva annyi zsinórzattal, hogy a kelme a sok dísztől már nem is látszott. Ruhájuk többnyire vörös volt, vagy más élénk színt mutatott; fejükben bársonysüveg, hasonló színű mentével, lábukon bő szárú saru. A parasztok megelégedtek a bocskorral is. Az asszonynép mindenféle élénk színekben vetélkedő rokolyáit, könnyű nyári mentéit, sót fekete, selyemfénnyel villogó palástjait vagy a nap ellen védő „árnyéksüvegeit” a viselőik miatt ugyan szemrevettem (akadtak köztük igen csinos formás kis fehérnépek), de ha még ezt is föl kellene sorolnom, kimondhatatlanul unalmas volna számomra, holott tudom, ez is hozzátartoznék a téri színkép teljességéhez. – Kelmed meg, Samu pajtás, mit bámul oly nagy mélabúval? – kérdem. – Szava sincs ehhez a gyönyörű látványhoz? Talán bizony kend is az asszonynépet mustrálgatja, miképpen jómagam? – Én csak úgy mindent mustrálgatok együttvéve… De leginkább a külföldi árusok portékáit volna kedvem megnézni. Elindultunk hát a forgatagban, hogy megkeressük a külföldi árusok asztalait.

Lépni is alig lehetett. Gyerekek fejében virító csákók, ajkukon recsegő papírtrombiták, kezükben kalácsdarabszerű, szivacsos sárga törökméz – az légben fényesen cikázó, torkos legyek, különösen a bábosok, a méz- és viaszárusok és a lacikonyhák hevenyében gyártott kalibái körül. Szép gömbölyű asszonyi farok között bujkálva, turkálva és tapogatózva vergelődtünk, siklódtunk tovább-tovább a fehérneműsök és csipkeverők selyemmatériákkal, hímzett kötényekkel, pártákkal vagy főkötőkkel vagy keszkenőkkel lobogó asztalai között. Na de az a vergelődés… tartott volna bár egy óra hosszat, az is kevés lett volna belőle. Időnkint már mozdulni sem tudtunk, annyira megszorultunk az asszonyi tömkelegben. Ilyenkor egymásra kacsintottunk Samuval. A férfinép inkább a szíjjártok és fejrevaló-készítők sátrainál tódult össze. Samut ugyan érdekelte volna, de én szívesebben elkerültem a bőrdíszműgyártók, szűcsök és bundacsinálók sátrait, mert már messziről nyers, kesernyés, büdöskés cserzett szagot árasztottak, orrfacsarót, mert garmadában álltak ott vagy lígteklógtak a napon, a levegőben a különféle irhákból, bőrökből való készítmények. Ami állati bőrt el lehet képzelni Magyarországon, ott együtt szaglott minden (csikó-, tehén-, borjú-, bárány-, farkasbőr, kecske-, birka-, mogyorónyest-, róka-, vacska-, nyúl- és hiúzbőr), s mindez a legkülönbözőbb formákban feldolgozva. Egy szép karmazsin dolmányon és skarlát köpenyen mindjárt megakadt a szemem. Elhatároztam, hogy ezeket megveszem. A templom felé közeledve, érdemes még egy pillantást vetni a köcsögösök, fazekasok, fénymázas és virágmintás rakományaira, amelyek földre terített ponyvára halmozva várják a vevőket: sokszínű, sárga, barna, sötétzöld és koromfekete edények. Egy alkudozó bácsi éppen most választott egyet a fazekak közül. Kezébe fogja, megforgatja, megtekinti a fenekét, hogy jó talpas-e, és megüti-e a kellő vastagságot; aztán belekukucskál, nem lyukas-e valahol, végül azt is ellenőrzi, nincsen-e rajta repedés. Repedt fazekat a hangjáról ismerni meg. Fülön fogja, miközben ujja bütykével megkopogtatja, és odadugja a fülét. A fakanál, favilla, fatányér fafaragó művészei is kirakták a napra alkotásaikat: girlanddal futtatott, ékes díszítményű tükör- és képkeretek, hársfából valók; párnázott belsejű varróládikók mellett kisebb-nagyobb vaskos famozsarak, sótartók, fiókos fűszerszámtartók és különféle méretű főzőkanalak, kalapácsok, villák és cséphadarók képezik az asztalok csontfehér halmazait – no de itt megállok, és választok hamar egy fájin főzőkanált; ajándékul szántam Zsófikának. Szívesebben vinnék valamit az ötvösöktől, köves ajándékot, gyűrűt vagy effélét, de nem lehet, mert azok a képmutatók otthon mindjárt

félremagyaráznák, és összedugnák a fejüket. Árulkodó fényt vet az ünnep hangulatára és a búcsúsok érdeklődésére is, hogy – csipke ide, suba oda – a tömeget semmi sem vonzza magához oly nagy arányban, mint a hentesek hurkáktól és sonkáktól roskadó, kolbászkoszorús kirakodóhelye, a frissen főtt, meleg füstölt disznófők és húsok párolgó halmazai, mellettük a cseréptálakban felpúpozott tört torma vagy szeletelt cékla és különféle ecetes savanyúságok sárga és zöld színű egyvelegei és mindjárt a szomszéd sátrakban a pékek frissen sült készítményei: piros héjú cipók, ropogós zsömlék, kiflik és perecek terhétől roskadnak a hántott vesszőből font kétfülű, terebélyes pékkosarak. Végre, egész a templom közelében, odavergődtünk a külföldi árusokhoz, ahol a csempészholmit mustrálta a tömeg. Ez érdekelte Samut is. Ördög tudja, honnét tudnak így – még ha törve is – magyar nyelven ezek a külországi kalmárok, kiknek üzelmei ellen hiába hozatnak tiltakozó rendeleteket az érdekeikben sértett hazai céhek. S honnan a fészkes fenéből tartják számon, hogy Kunszék városban László-napkor egy-huszonnégy óra hosszat felfüggesztik a „limitációt”, s régi szokás szerint szabad kereskedelmet enged a kalmároknak a főbíróság? Országszerte már évszázadok óta folyik a céhek harca a vármegyében azért, hogy a görög, örmény és zsidó kalmárok a vásárokban vagy búcsúkon a Törökországból hozott „bélleseket, szíj szerszámokat, tarsolyokat” stb. ne árusíthassák, de ezeknek gátat vetni nem lehet: ha kidobom az ajtón, bemásznak az ablakon – hát akkor minek egyáltalán erőlködni elennük? Érdekes volna számon tartani, egy búcsúnap alatt mekkora forgalmat bonyolítanak le, hogy mást ne mondjak, a fűszerszámféléket árusító levantei árusok. Mert holmijaik igen kapósak. Árulnak sáfránt, szegfűszeget, szerecsendiót, rizskását, borsot, fahéjt, gyömbért, mazsolát, nádmézcukrot és e féléket, mikhez a magyarországi boltosok ritkán tudnak hozzájutni, s akkor is méregdrágán adják, kizárólag a legjobb „kuncsaftoknak”. A fűszerszámosok asztalai előtt érjük ketten, de csak hátulról egy pillantásra, Szaniszlót és az öreg Kondért is, ahogy sorukra várakoznak a vénasszonyok tömegében. Odább egy lépésre meg Tóth Miskával hoz össze a véletlen. Egy tréfás kis mozdulattal hirtelen beléje nyúltam hátulról, mire Miska nagyot ugrott. – Tóth Miska! Hát kend mit keres itt? – kérdem. – Ne bolondozzon ám az úr, instálom alássan! Még ha valami szép menyecske volna…

Ő meg egy kupa bort szorongat állhatatosan a markában, míg jobbjával bicskahegyről böködi és engedgeti a füstölt disznófő meleg orradarabját a torma törmelékbe, s nem nyugszik míg a cipószeletre lökve belém nem tukmál egy darabot. Jószívűen kínálja Samut is, de az fancsali képpel nézi jóízű falatozásunkat, nyel egyet-kettőt, pislog, végül elfordul.

*

Harangcsengés szállt a templom felől, és egy ideig könnyű, lógó madárszárnyként libegett a tér felett; néhány pillanatra elcsitult a zsibongás, csaknem csend borította el a teret. Sanctus… Utunkat mi is a templom felé vettük, Tóth Miskával együtt most már hárman. De még közelébe se juthattunk a szentegyháznak, annyira körülözönlötte azt a kívül álló hívek tömege. Tekintélyünknél fogva valahogyan azért mégis betolakodtunk a lépcsők aljáig: s mint a többiek, befelé hegyeztük a fülünket. Egy-két lépcsővel följebb tolakodva, már be is láttunk a templomba. Elöl az oltárnál egy premontrei főpap szolgáltatta a misét, ünnepi papi segédlettel. Egy másik bő karingben, lebegő hófehérben és csipkés szegélyűben, fején papsipkával ugyanakkor a szószékről a híveknek prédikált. Csendülő, lelkes, érces hangjáról és a szavait kísérő izmos taglejtésekről mindjárt ráismertünk Jácint atyára. Persze hogy ő… Ki tud még oly meggyőző erővel lelkükre beszélni a javíthatatlan embereknek? Istenuccse, még mi is meghatódtunk Jácint lelkünkbe hatoló szavaitól, derűs és mosolyos ékesszólásától, miközben ide-oda forgatta, csillogtatta két nagy kék szemét. Semmi kétség benne, a Kunságban Jácint a legszebb szavú egyházi szónok. Beleértve a Nagykunságot is. Szavait mélységes megilletődéssel hallgattuk valamennyien, s nemcsak mi, keresztény népek, de még Samu is és többen a más vallásúak közül. Ki-ki zsebkendőt húzott elő, homlokuk és szemük táját törölgették az emberek. Lábujjhegyen ágaskodtunk. A templom mennyezete visszaverte a felénk intézett szózatot, s mindez olyképpen hatott, mintha nem is lett volna mennyezet a fejünk fölött a festett, ékes felhőkkel, Szentháromsággal és harsonás angyalkákkal, hanem egyenesen az égből áradtak volna alá a hangok,

magasztalva Lászlót, a királyt: – …Fénylettél vala mennyei szeretettel, bölcsességgel és a lélek malasztjával, Szent László király… Törvényeid nyomán egész Magyarország oly rendben, jólétben és szabadságban virágzott, amire nem volt példa István király óta. Szegények és tanító egyházak iránt bőkezű valál… Ellenségeiddel szemben rettenthetetlen. Úgy olvadtak el kardcsapásaid alatt, mint kövér faggyú az égető tűz ellenében… Te nemcsak térdeplő szent voltál, aki égből várja a földre hulló mannát: erős tekinteted belenézett a hétköznapok sivár valóságába… Te hoztad forgalomba a pénzt az országban, ami által megerősíted a céheseket a mesterségekben és a kalmárokat a kereskedelemben; elrendelted a piacokat, de megszabtad az árakat, hogy gátat vessél a kufárok és a pénzváltók kapzsiságának. Így védted a szegénységétől terhelt népet urainak túlkapásaitól… Pogányszelídítő vagyar valál, aki még a római pápa előtt sem hajolt meg: csak Isten előtt vált megalázkodó, kegyes lovaggá… Kis nemzetiségek békéltetője, első igazi nemzeti hősünk, kegyes keresztény király! Kérünk tégedet, oltalmazd népedet a pogányság és az eretnekség ma is pusztító és mindnyájunkat fenyegető hullámcsapásai között… Beszédét Jácint a miatyánk elmondásával fejezte be. Annak utána ünnepélyesen alálépegetve a szószék lépcsőjén, imára kulcsolt kézzel, nyakában stólával, sétált át az oltár jobbszárnyáig, és ott a hivők felé kifordulva, karjait széjjeltárva, és még a térre is kiható hangja belehasított a dobhártyákba. – Gloria in excelsis Deo!… – Ezzel befejeződött a miseáldozat, s elcsendesülvén minden az oltár körül, négy ministráns közt térdepelve, még felsorolta Jácint kegyes hangon a László-napi litánia kötelező zsolozsmáit is, miket minden kunszéki ember gyermekkora óta fejből tud, de azért türelemmel végighallgatja, hogy ráfelelhessen. – Ércszablyáddal minden csatán fényeskedő László király… – Könyörögj érettünk! – Nemzetünket minden bajtól oltalmazó bátor király… – Könyörögj érettünk!

– Országunkat régi nagyságába fölemelő László király… – Könyörögj érettünk! – Éhes-szomjas seregeidnek szarvasokat, bihalokat küldő, csatabárdoddal kősziklából vizet fakasztó… – Könyörögj érettünk! – Füveddel az rettenetes nyavalyákat eltávoztató, szenvedőket meggyógyító, megvigasztaló… – Könyörögj érettünk! A kórus magasában végre fölcsendült a felszabadító ének, hogy mind nagyobb erőre, hangra kapjon az áhítat szállta tömeg ajkán, majd a téren állók közt is továbbterjedvén, mint a szellőből támadt fúvó szél, mely vihart őriz magában:

Idvez légy, kegyelmes Szent László kerály…

Annyira szorosan hömpölygött a tömeg, hogy még egy tűt se lehetett volna leszúrni, magunk is csak arra tudtunk tartani, amerre sodort bennünket az ár. Addig-addig hányódtunk-vetődtünk, míg valahogy visszakeveredtünk az ecetfához, ahonnan szembe lehet látni a hős égbe-magasló lovas szobrát. El kell mondanom, hogy Samu mindvégig hűségesen kitartott mellettem. Meg is jegyeztem, hogy a sok jövés-menésben, ácsorgásban biztos, hogy elfáradt már, jobb lett volna talán visszamenni kiinduló-helyünkre. – Szó sincs róla! – vágta rá Samu. – Még most is azt csodálom, hogy miféle erő lakozik még ma is ebben az egy szál, régen volt emberben! Én csak annyit tudok róla, hogy itt áll a szobra Kunszéken, a tér közepén, amire magam is büszke vagyok, meg azt, hogy Árpád apánk véréből való volt, velünk együtt… – Elég az, drága Samukám.

– Vagyunk annyira jó barátok, Tyukodi pajtás, hogy kelmed előtt nem röstellem beösmerni tudatlanságomat. Megmondhatná azért kelmed: voltaképpen ki is volt ez a László király? – érdeklődött Samu lázasan, látva az óriási nagy tömegmozgást és népmegindulást, amely még mindig, sőt egyre jobban kavargott a téren a templom és a szobor körül. – Voltaképpen mért szeretik úgy az emberek? Ő is csak ember volt végeredményben! – Ember volt ő is, ráadásul feledhetetlen nagy uralkodó. Számtalan tettekkel megbizonyította, hogy szívvel-lélekkel a nemzet közösségében állt: csak a népért élt és cselekedett… Pedig lengyel földön született. Előbb tudott lengyelül, mint magyarul: ugyanis fia volt a száműzött Béla királynak. Atyjától tanulta meg, mi a pénz fogalma, értelme egy birodalomban, hogy mit jelent Bizáncban, hogy a császárságban aranyalapja van mindennek. – És csakugyan olyan hős volt, vagy csak úgy mondják? – Vad oroszlánhoz hasonlítja az ének, oly bátor szívű volt, de ugyanakkor kegyes és jámbor lelkű uralkodó, ritka férfijellem. Külsejénél fogva is kiemelkedett a férfiak közül: magassága több volt két méternél, termete, mint a szálfa, öles vállú, domború mellű, ritka nagy testi erejű ember. Az állandó hadakozás közepette volt gondja rá, hogy szigorú törvényeket hozzon a közérdek védelmében, és szabad idejét nem léha udvari szórakozásokra, hanem a szent könyvekben való elmélyedésre fordította. S annyi gond mellett is napjaiból mindig tudott szakítani időt az imádkozás, alázatosság és alamizsnálkodás erényeinek gyakorlására. Nem is értem, megfoghatatlan számomra, miként lehetett eszményképe László király Zsigmondnak, a császárnak, aki ugyan más okokból volt népszerű a városnépek között, mint a puritán erkölcsű Árpád-házi király, s hadakozás közben szabad idejében nem vetette meg a táncos vigadozást, könnyű szórakozást, a nőkkel való nyilvános táncokat és a hírhedt kalandozásokat. Szívesen merült el az utcai ünnepek farsangjaiban és majálisaiban, hogy azután újfent felcsatolja kardját, és egy országgal, kettővel odább táguljon: törvényt látni s német-római császári pálcájával igazságot tenni a népek között. Alig választotta el háromszáz esztendő Zsigmond uralkodását a Lászlóétól, és mennyivel lazább lett a fejedelmek és emberek erkölcsi világa, ami azóta aztán századról századra még feltűnőbben mutatkozik… A török behatolásával, az osztrákok megtollasodásával a világ egyre romlottabb, praktikánsabb, aljasabb mederben sodródik; s minél alább hanyatlunk, annál inkább kidomborodik László király nagysága, mert valóban ritka magasztos léleknek és kimagasló egyéniségnek kellett lennie ahhoz, hogy a jámbor utókor,

a nép emlékezete megannyi századok múltán is hősi legendák tömegével, csodák, szent énekek koszorúival díszíti alakját. A nép képzelete szívesen állítja szembe hőseit leküzdhetetlen akadályokkal, sárkányokkal, vadállatokkal – így róla is tudni vélik: történt, hogy Székesfehérvárott egyszer valami alkalomból nagy ünnepséget rendeztek, s javában vigadozott a nép, mikor egyszerre egy megvadult paripa rontott közébük, a dühös vágtában mindenkit legázolt. S ím, az ifjú László herceg váratlanul előugrik, megragadja a paripa sörényét, hátára veti magát, s megzabolázza a dühös állat veszett indulatát. S mikor tömérdek nép sereglett össze országgyűlésre Béla király udvarába, elméjükben azt forgatván, hogy megdöntik a keresztény vallást, s az ország lakóit újból a régi pogányságba vezérlik vissza, és a gyülevész hadak zúgni kezdtek János, Vata fia vezérletével, s nagy fennen követelték vala Béla királytól, hogy a templomokat országszerte lerontassa, a harangokat összetöresse, és állítsa vissza a régi vallást, Béla király magárahagyatottságában háromnapi gondolkodási időt kért tőlük… Az ifjú László pedig, látva a közeledő veszedelmet, gyors paripára kapott és elvágtatott; harmadnapon a szomszéd vármegyékben összegyűjtött nagy sereggel tért vissza Székesfehérvár kapui alá, és egyesítve harci népét, atyjáéval, pozdorjává verte a pogány lázadókat… Annak utána, meggyőzvén a cseheket is, a kun besenyők ellen fordult, s Kertes falunál a dúlókat és fosztogatókat megszalajtotta, fogságba ejtette, majd letelepítette, végül keresztény hitre térítette. A kunok, besenyők, tatárok ősei voltak azok a portyázó vad, veszedelmes lovas népek, akiknek utódai most tolonganak a szobor körül. Számtalanszor védelmezte meg Erdélyt, majd Horvátországot a határokon áttörő ellenség ellen, amiért a Délkeleti-Kárpátok lakói Erdély hercegévé választották meg őt. Erdély máig is hálával gondol László királyra. Ezekről a kérdésekről folyt szó köztünk az én jó Samu barátommal, ki tökéletes egyetértésben volt velem minden tekintetben, és én is vele, mikor ő meg Dávid király hősiességével, fényességével és Salamon világszerte emlegetett bölcsességével hozakodott elő. Ápolnunk kell a nagyok kultuszát, mert akik valóban nagyok voltak, és máig is adnak valamit az emberiségnek, azokat ma sem lehet letagadni, azok előtt hajoljon meg minden derék.

Együvé voltunk Samuval abban is, hogy mindama kisebb-nagyobb népek, akik máig is megvannak itt egymás mellett a honfoglalási idők óta, ne külön-külön ugráljanak, mert ha nem kapaszkodnak össze a többivel, elfújja őket a történelem szele… Így jártak volna már rég az egy sorsközösségben és régi jó testvériségben itt élt magyar, kisnémet, zsidó, oláh, horvát, szerb, rutén, sokác, rác, tót és vend népek közül sokan, és most épp ezért életveszélyes mindnyájukra nézve a felfuvalkodott bécsi hatalom labanc fifikája és praktikája és örökös maszlagolása körülöttünk. – Úgy van bizony – helyeslé Samu barátom is –, ezt az eggyé ötvöződött DunaTisza-Mura vidéki néptömeget külön részeire erőszakosan szétválasztani és belviszályok keltésével egymás ellen uszítani a leggyalázatosabb történelmi vétek! – Az, az! – helyeseltem. – Tegyük hozzá, hogy ennek még előbb-tovább egész Európa megissza a levét. – Haj, Tyukodi pajtás, de fején találta kegyelmed a szöget! Most értem át igazán, mit is akarnak voltaképpen a kurucok: mért vont kardot Thököly, és mért bontott zászlót Rákóczi Ferenc. – Hát így vagyunk mi a mi magyarságunkkal is, Samukám! – Így van, így van, Tyukodi pajtás! Ez a fogalom sok mindent felölel: beletartozik még Szentes is, a sógor tanyáival és méneseivel egyetemben… Nem mindegy az, kinek legel ott az a csikó, kinek füvei ott az a bárány, kinek hízik ott az a göböly, kinek terem az egész alföldi róna, kinek szűrik a jó bort az szőlőhegyekben! Nem mindegy, hogy ki éli föl a javát, míg a szegénység – miképpen László király korában – ümögben-gatyában árválkodik, egypár rossz bocskorral a lábán, s télen csak annyi a különbség, hogy subát terít a nyakába. Most vettük észre, hogy Tóth Miska nincs velünk; úgy látszik, elunta a Samuval folytatott magasztos eszmecserét, s valamelyik lacikonyhánál meglépett, rátérve a kézzelfoghatóbb műfajra. Én is gyorsan búcsút vettem Samutól, s hazafelé fordulva még azért útba ejtettem a faragók kirakodósátorát: vettem egy szépen cifráit, jókora nagy főzőkanalat Zsófikának, aki az ebédcsinálás gondja miatt még a László-napi búcsúra sem jöhetett el szegény – bezzeg hogy itt van uraatyja meg a férjeura, sőt Milike is itt tátja a száját! Változatlanul zengett-bongott minden harang, a papok a hívek élén

ünnepélyesen vonultak a téren a szobor előtti tiszteletadásra, és a László-ének összekeveredett a város feletti szüntelen csengés-bongással. Egy-két céh híven kitartott az istentisztelet végezetéig; mikor mozgásba jött a tér tarkasága, utat engedtek a kivonuláshoz. A premontrei kar a diákság maradványaival, a céhek közül is inkább csak ízelítőül ennyihány, hiszen lépni is alig lehetett: elsőül az atyamester céhe, a vasformáló kovácsoké, akik a sárkányölő Szent György képét fitogtatják zászlójukon. Üllőkhöz, vashoz, kalapácshoz szokott kemény markú, zord tekintetű emberek, élükön magister Soós Imre feszít, a már atyamesterré előlépett hegyes pocakú céhvezér. Arcukon megtetszik, hogy nem szokott a napfényhez. Annál inkább a piros, pohos és virgonc kádároké, pintéreké és vincelléreké, akik a soha el nem múló jókedv, a vidámság képviselői az emberi világban. A mészárosok és húsosok nem dicsekednek védőszenttel: megelégesznek egy bárddal, késsel, hurkatöltóvel ábrázolt céhzászlóval is. Ezek élén a kasszakálú, lomha járású, nagy erejéről híres Pispek Jankó a céhvezér. Mili, a málé kis leányka a törökmézes, bábos sátor körül ácsorgott, és az édességeket bámulva bele-beleharapott a kövér, puha ujjai közt féltve őrzött szeletke kókuszkalácsba. – Hát te mit keresel itt? Rám nézett, és nem köszönt, úgy vett, mintha ott se lennék. – Anyádasszonynak viszel valamit? – Anyámasszonynak nem viszek semmit. – Mért nem viszel neki valami búcsúfiát? Mennyire örülne! – Nincs pénzem. – Kérj öregapádtól! – Nem ad. – Akkor Szaniszló bácsitól, ő biztos szívesen ad pénzt neked. Vállat vont, nem felelt semmit. Ismerem őt, tudom, miért hallgat. Szaniszlótól már megkapta a magáét, csak

nem akarja megmondani, mert a perselye számára tartogatja. – Nesze hát! Itt van öt poltúra – nyúltam a tarsolyomba. – Vegyél valamit, hadd lássa anyádasszony, hogy gondoltál rá, és szereted őt. De ha másra fordítod a pénzt, szemem elé ne kerülj, mert leharapom a fejedet! – Mit vegyek? – kérdezte vonakodva. – Vegyél akár egy szép nyeles fésűt vagy hajcsatokat vagy virágot. Vehetsz mézescsókot vagy mézeskenyeret. Gyorsan vedd meg, aztán sicc hazafelé! A saroknál még Zoltán mesterrel, a kacsázó járású borbéllyal is összehozott a véletlen. Szintén hazafélé tartott, együtt mentünk, aztán úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy elkísért egész a lakásomig. – Ugye, nem idevaló születésű kend, Zoltán mester? – Nem tudom, honnét veszi kegyelmed, hogy nem idevaló vagyok – néz rám méltatlankodva. – Csak a neve után, ami ki van írva a cégtáblán. Gajdkó… Sok dudást ismertem meg a felsővidéki csatangolásaim során, akiknek mind efféle nevük volt. Gajkó, Gajd, Gajdos, sőt egy Gajdi is volt köztünk. Egytől-egyig tábori dudások voltak. – Hát azok mifélék? – Hát akik lóháton kísértek bennünket a csatában, úgy tüzelték, riogatták a harci népet. Fokozták az indulatot, forralták a vért a vitézekben, sót el se hinné kend, még a lovainkban is. – Mi tagadás, azok közül származom. Akadt a rokonságomban dudás is. Ruténföldön és Tótországban ágazik szét a családfám, apám csizmadiamester volt Sátoraljaújhelyen, szép nagy szőlőt tartott Tokajban. Engemet is csizmadiának akart nevelni, de én megszöktem hazulról, és kitanultam a borbélymesterséget, végül Eperjesen nyitottam műhelyt. Nem dicsekvésből mondom, első borbély voltam az egész városban: a legelőkelőbb városfők és tanácsurak szinte mindennapi vendégeim voltak… Húsz esztendővel ezelőtt történt, hogy egy szép napon összekapkodtam a cókmókjaimat, ott kellett hagynom mindent… Gondolja el kegyelmed: nem gyerekjáték volt, mikor a legmódosabb urakat, városatyákat mind összeszedték – aztán be a börtönbe.

Rájuk fogták, hogy Thököly-pártiak, összeesküdtek a császár hatalma ellen, és kegyetlen kínzások és testcsonkítások után Caraffa generális ablakai előtt mind kivégezték őket a város piacán, vagyonukat pedig elkobozták. Mivel semmi bizonyítékuk nem volt, hamis tanúkat szereztek: rettenetes kínzásokkal kényszerítettek rá két markotányosnőt és férjeiket a hamis vallomásra. S ezek mindenféle rémséges dolgokat beszéltek össze a börtönbe zárt eperjesi tanácsurak és városvezetők ellen: így azután, vallomásaik alapján, egymás után kivégezték az ártatlanokat. Egytől egyig sorra kerültek az én mindennapi tisztes vendégeim: Fleischenhacker György városbíró, Medveczky Sámuel főjegyző és Schönleben Gyula városi tanácsnok, majd Feldmeyer Simon, a városőrség parancsnoka, Fleischer György városi bíró, Ketzer Endre, Sárossy Márton és még számtalan sok előkelő nemes és fő-főpolgár. Attól kellett tartanom, hogy én is a markotányosnők sorsára jutok, azért mindjárt az első napon otthagytam a műhelyemet, elmenekültem… Így történt, hogy Kunszékre vetett a sorsom, hogy itt aztán elölről kezdjek mindent. Örülök, hogy élek egyáltalán… Ebből áll az emberi sors. – Család van? – Csak feleség. – Az is valami. Még sincs egészen egyedül kend, Zoltán mester. Nagy szó manapság, ha van valaki az életben, akivel az ember megoszthatja gondjait… Lássa, nekem még az sincs. Senkim a világon. Mégsem esem kétségbe. Úgy van, amiképpen a dalocska mondja: „Hej, a víg kedvem, víg akaratom mégse hagy engem bánatba esnem.” – Tyukodi pajtás! Szívesen látnám egyszer házamban egy kis igazi dalocskázásra kegyelmedet. Most már elárulom, van ám dudám is. Szép kecskefejű, hegyes szarvakkal. Azt a dudát a feleségemen kívül még ember nem hallotta. Olyan duda, hogy ha fölakasztom a szegre, magától szól. El se hinné kegyelmed! – csábítgatott a búcsúzásnál.

*

Elsőül értem haza. Zsófika egyedül sütött-főzött a konyhában. Mikor nem nézett

arra, odacsempésztem a cifrakanált az asztalra. – Hát ez hogy került ide? – lepődött meg, és mindjárt kézbe fogta. – Neked hoztam, búcsúfia! Azért, hogy ha rosszalkodom, verjél meg vele. Időközben Mili kisasszony is előkerült, szó nélkül ledobta az ajándékait az asztalra. Sajnos, elkövette azt a csacsiságot, hogy néhány garast is odaszórt. – Ez az, ami visszajár! – mondta. Csóváltam a fejemet. Persze én követtem el a hibát, hogy nem figyelmeztettem előre. – Akkor azokat a garasokat belerakhatod a perselybe. És mint aki ludas valamiben, csak néztem, hogy minél előbb eltűnjem a konyhából.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

EGY FORGATAGOS NAP

Kunszék, anno Domini 1709. die 29. Julii

Sok mindent kiejtek, de azt okvetlen belefoglalom az naplómba, mint tréfáltam meg két ájtatoskodót a mesebeli csontkupolával, a bámulatosan szép nagy- és kisharanggal, harangütőmmel, és ájtatosságra hívogató, kenetes szavakkal a minap: mikor hívatlanul és közelebbről merészeltek kíváncsiskodni a nádfészkem körül. Pénzcsillogtatással sok mindenre rá tudja venni a kisöreget rontó szelleme, s el lehet képzelni, mint öli a sóvár kíváncsiság Szaniszlót: vaj mi körülmények közt lakhatom én a padláson? Nemcsak hogy kielégítse magában a kíváncsiság ördögét, de főleg azért, hogy aztán „érdekesen” kiszínezve regélhessen róla a városban másoknak is… De minekutána kezdetben került, én meg azóta se hívtam, magától pedig nincs bátorsága fölkapaszkodni a lajtorján (tán attól is tart, hogy a létra fokán rá talál lépni saját szakállára, vagy megmozdul a lajtorja, vagy pókháló tapad ruhájára), nem adódik számára alkalom, hogy kielégítse érdeklődését. Biztos, hogy az öregtől már mindent aprólékosan kikérdezgetett, hisz folyton itt lebzsel, lesve, miféle ínyencséghez juthatna a konyha körül vagy a tálalószobában s leskelve ugyanakkor az üdvözítő pillanatot is, mikor kerül szeme elé Szépia. Savanyú Marci szőke Szépiája azonban óvatosan visszahúzódik a betolakodó elől, s csak olyankor nyitja meg előtte az ajtót, mikor anyagokat hozott a búcsúkra és vásárokra készítendő kegyes mütyürkékhez (betlehemjászol, húsvéti bárány stb.); de ilyenkor is anyja jelenlétében beszélik meg a teendőket. Az ideát levők pedig lázba esnek: mi lehet itt a mütyürkék mögött, mért jön vissza oly nagy sokára Szaniszló, még utóbb is elhódítja a körükből Szépia?… Pedig a szegény Savanyú Marcinak pillanatra sincs oka nyugtalanságra Szépia körül. A szőke asszonyság még csak egy mosolyra se méltatja az ostromló

makacs bakszakállt. Örül, mikor beteheti utána az ajtót. Ezek pedig betessékelik a „vendégszobába”, és mindenféle mézes-mázos ínyencségekkel traktálják. Önkéntelen tanúja vagyok a konyhában mindennek, különben távolról sem izgat, mi szálak fűzik őket a túlzó vendéglátáshoz (annyira sem érdekel, mint mikor a kutya pisil), miért szorgoskodnak úgy bakszakáll körül… Itt már nagyobb tétekre megy a játék. „Szaniszló úr édesszájú” – hangoztatják lelkendezve, míg a konyhából, kamrából egymással versengve hordják elé és rakják asztalra legkedvesebb nyalánkságait: melyek sora rendszerint valami hideg és tejes, habos (számomra igen undorító) gyümölcslevessel kezdődik, s az égetett cukorba burkolt „apátzafingotska” nevű aprósüteménnyel fejeződik be, miből még – ha nekihasal – behabzsol egy tálcára valót. Evés közben tárgyilagosan kifejti véleményét, elmondja, melyiket mint lehetett volna jobbá tenni, mi hiányzik belőle, s ilyenkor az öregúr szemrehányó tekintetet vet Zsófikára, míg az zavartan mentegetődzik… Megígéri, hogy legközelebb majd úgy készíti, amiképpen a doktor úr ínyére való. Mert Szaniszló imádja a különcségeket: a madártejet nemcsak hogy mazsolával, tojáshabbal és tejszínben keverve kéri, hanem a tetején csinosan megpöttyintgetve bíborpiros meggyfőzetdarabkákkal; a gyümölcsleveseket égetett édespálinkával megkeverve. A vajban párolt békacombot egy csöpp ecettel és mézzel édesített madársalátával szereti eszegetni. Nem izgat, undorít, ahogy megszállta a családot a pénz nevében, ahogy érvényesíti rajtuk erőszakos akaratát, melyet – mint valami selyempapírba – mosolyos és udvarias szólamokba szokott csomagolni. (S ezek, szegények, nem tudják, mint dicsekszik el a hátuk mögött, hogy időnkint odadug egy-egy „jelentékenyebb” összeget, s a jó öreg majd kiugrik a bőréből. Biztatja is, hogy majd ne légyen rest szólni, ha elfogy a „kitartás”…„Mert a pénz a boldogság alapja…” „Ne feledjük, hogy csak egyszer élünk.” „A pénz azért van, hogy arra költsük, ami jó…” stb. „Apátzafingotska” végeztével személyesen megy ki, és szemlét tart a kamrában. Kiválasztja magának a legétvágygerjesztőbb szalonnát, vastag kolbászt, és pálinkát rendel – azzal újra nekilát az evésnek. Majd később folyékony belű, félkeményre főtt tojásokat kíván fogyasztani, egy-két üveg bort állíttat az asztalra. Annak utána már megint madártejre áhítozik. Alig fél nap alatt egymásra zabál mindent válogatás nélkül, miközben szórakoztatásul kiteregeti a

város aznapi pletykáit, mindenféle apró szennyesét: ki kivel, hol s mikor tart pásztorórát a puszták, tanyák elhanyagolt világában; név szerint felsorolja azokat az embereket, akiket betegségek gyötörnek, azt is, hogy kihez lehet még reményt fűzni, és kik a halálraítéltek, menthetetlenek – míg a családtagok megszeppenve ülik körül, minden szavára figyelve. Szinte félnek tőle, mert élet és halál uraként viselkedik. Ő a mindenbe beavatott orvos – s jaj annak, aki keze alá kerül, mert ha akarja, itt marasztalja, ha akarja, átküldi a másvilágra őt! Nos, lakmározás után, míg kiböfögi magát, Szaniszló hátrasétált a virágoskert felé, markában a burnótszelencéjével. Prüszkölés közben arról diskurálnak az öregúrral, miképpen is volt, mikor süldő korukban azon versengtek az iskolaudvarban, ki tud messzibbre elpisilni. Természetesen mindig ők ragadták el a diadalmat a többi vetélkedő orra elől. Gyermekes hősködés: süvölvénykorukban csaknem mindannyian kipróbáltuk… Padláslyukamból véletlenül fültanúja voltam sok mindennek. Nem vagyok álszent, se képmutató, nincs az a kiszólás vagy káromkodás, mit ne hallottam, sőt ne használtam volna a tábori életben, ahol gyakorta – és nem minden ok nélkül – világtól elrugaszkodott hangulatok uralkodnak; s szabadszájúvá lesz minden katona. Ha valamelyik belejön a káromkodásba, kétszer-háromszor is kapkodhat a lélegzetért, mire abba tudja hagyni – míg a többiek röhögnek. Ezektől a legénykedésektől mindig irtóztam, habár jól ismerem a dolog forrását, tudom, hogy az elfásultság és erkölcsi közöny, a végső kétségbeesés ragadtatja el őket. Szaniszló a sétálgatás közben véletlenül elkövetett valamit. – Elnézést! – mondta, finoman meghajolva a kedves mosolyú öreg felé, aki sokszor azt se tudja, min mosolyog, csak mosolyog. – Kérlek szépen… Mire Szaniszló, a totyogó küllemével, megismételte az elkövetett illetlenséget. – Elnézést! – ismételte vigyorogva, újabb hajlongással, mint aki csúfot űz az öregből. – Nem értem… Mintha szóltál volna valamit – felelte az gyámoltalanul. – Kérlek, hangosabban fejezd ki magad, mert egy kicsikét nagyothallok. Visszafelé jövet hirtelenül megálltak és összesúgtak. Odakémleltek a nádtető felé, és lábujjhegyre ágaskodva erőlködtek, hogy belássanak odúmba.

Kíváncsiak voltak, otthon vagyok-e, mivel tudom sokszor félnaphosszat tölteni az időt az asztalnál, a pókhálós nádkévék alatt. Felbőszülve vártam őket. Százszor inkább megértem a tábori katonaság őszinte, nyers megnyilvánulásait, mint az ilyen ájtatos finomlelkűséget: mert vagy legyünk koszosak és büdösek, vagy tiszták és szagtalanok – de mind a kettő együtt, összekeverve, az már mégiscsak sok! „No várjatok, majd megtanítalak én titeket most mindjárt illedelemre! – morogtam. – Jertek csak, hiszen szívesen várlak, jöhettek” – gondoltam, s ennyi őszinte érdeklődésre, amit lakásom iránt tanúsítottak, nem röstelltem, mint jó házigazda, leereszteni – de a gatyámmal együtt – pantallómat, és nekik hajoltam az ajtóból háttal. Ok dermedve álltak: tátott szájjal bámultak, szinte azt sem tudva, mit néznek, nem akartak hinni saját szemüknek… Lábam közül aláfelé tekintve, fordított képben láttam, ahogy Kondér bátyó szörnyülködve hátrál, Szaniszló viszont tenyerét szeme elé illesztve ellenzőnek, figyeli a látványt, s mikor jól kiszemlélte magát, utólagos botránkozással hátat fordít. – Ez már mégiscsak szörnyűség! Így fogadni az őszinte érdeklődést! – ingerelte a kisöreget. – Hagyjuk, inkább menjünk innen gyorsan – legyintett az, s befelé indultak. – Hova sietnek kendtek? Ne menjenek el! Isten hozta a kedves vendégeket! Tessék besétálni odúmba! – kiabáltam le az ájtatoskák után. – Méltóztatnak parancsolni az nyakukba egy hosszú forró sugárt? A legmélyebb tisztelettel… Kívánják, hogy megkongassam harangjaimat? Megszólaltassam ágyúimat? Üdvlövésekkel fogadjam kendteket? Nem mertek válaszolni, nézték, hogy minél előbb eltakarodjanak. Persze egy szemernyi őszinteség nincs ebben a két maflában: ahelyett, hogy velem együtt nevettek volna a tréfán, ridegek voltak s hidegek, mint két kinyúlt hal. Még csak el sem mosolyultak hívogató szavaimra – ahhoz azonban volt eszük, hogy viszonzásképpen egészen nevetséges kis bosszút fundáljanak ki ellenem. Uram bocsa’! Te látod lelkemet, hogy én csak egy kis kedves meglepetést akartam szerezni számukra. Igaz, hogy méregből indult, de nevetségessé fajult: a végén már valósággal unszoltam, hogy megajándékozzam őket egy jóízű nevetéssel. De én már arról nem tehetek, ha már azt sem érdemelték meg tőled, annyira nem értik meg a tréfát… Jóízűt hahotáztam, mikor tudomásomra jutott

másnap, hogy a két szemérmetlen szeméremsértés vádjával tett följelentést ellenem a kunszéki főkapitányságon. Persze a szegény, ismét csak behálózott öregúr volt a följelentő, a vádló; Szaniszló csak tanú. Mindenféle áttetsző ostobaságokat sóztak a nyakamba, miket első látásra mosolyogva néz az elfogulatlan törvényszék, látva, hogy rágalom az egész, koholmány. Rám fogták, hogy éjjel-nappal szüntelenül illetlenkedem a háznál, a padlásajtóból fitogtatom alá a nemkívánatos részeimet, levizelek a magasságból (valóban megtörténik éjjel, mikor tudom, hogy nem zavarok vele senkit); minden éjszaka részegen járok haza, és letiprom a kertben a borsót és a virágokat; a kapuajtót nyitva felejtem, minek következtében károkat okozok, szabad bejárást engedek a tolvajoknak, így legutóbb is ellopták a leánderfát ládástul és virágostul az udvarrul, s elvittek az ólból hat pár tyúkfiat; hogy üldözöm a háziállatokat, különösen a kandúrt, mely a legjobb egerésző macska volt a háznál: megfogtam, és fejjel alá egy csizmaszárba gyömöszölve, kiheréltem az ártatlan állatot, és az szörnyű nyivákolással futott világgá, és azóta se került haza, minek következtében elszaporodtak a ház körül a kártevő rágcsálók. A legszemenszedettebb rágalom pedig az volt, hogy én egyszer a házigazdát a tetőablakból száraz lógombócokkal megdobáltam. (Bravó, Szaniszló, ez a te bátor képzeletedre vall!) Végül kérték a kapitányságot, hogy sürgősen és hatóságilag lakoltasson ki a házból mint összeférhetetlen botrányokozót… Ó, Szent Victorius! Szerencsémre közbeléptek a fehér atyák, illetve azok képviseletében Jácint. Bement a törvényházba, és ott védelmemben előadta, hogy ismeri a patikus urat, a tanút, hiszen jó pajtása, csak az a baj, hogy éjjelnappal káprázik a szeme a pálinkától: aranyat vél felcsillanni ott is, ahol nincs, tanúsága nem érdemel hitelt a törvény előtt. Kondérról pedig azt mondhatja, hogy hiszékeny és feledékeny aggastyán; tisztes öreg, de befolyásolható, aki szüntelenül mások hatása alatt cselekszik. Önálló akarattal már nem rendelkezik. Oly dolgokra emlékezik, melyek nem történtek meg; megtörtént dolgokat viszont kiejt az emlékezetéből. Előfordult, hogy valamit álmodott, és másnaptól fogva úgy beszélt róla, miképpen ha megtörtént volna. „Kérem, tessék elnézni szegény jó öreg tévedését, arról van itt szó, hogy gyagya a tyatya… gügye szegény!” Kohács Zsoli pontosan és lelkiismeretesen fölvette a panaszt is meg a fehér atya vallomását is, s egy héttel később kiküldték az írásbeli elutasítást, azon indoklással, hogy „a vádak komolytalanok és nevetségesek”, „nem lehet őket kivizsgálni”. Pálffy Simi aláfirkantotta a nevét. (Lám csak, Simiben maradt még a régiből egy csepp vér!)

Nem is álmodták, hogy tudok a följelentésről, sőt annak kimeneteléről is; s ha a tata titkolta, én se hánytorgattam az ügyet: tovább aprogattam a tormát, vagy törtem a diót a konyhában Zsófika mellett (aki végképp nem tudott az egészről semmit); de valahányszor bejött az öreg, befogtam az orromat, mert óriási nagy prüsszenthetnékem támadt – mire ő gyanakodva és hátrafelé lépkedve megretirált az ajtóból. Ma érkezett meg a törvényszékről a kiértesítés. Az öreg hiúságát végtelenül bántja, hogy oly méltatlanul bánik vele a törvény: addig-addig jön-megy a szoba és a konyhaajtó között, míg egyszer aztán benyit, és kifakad Zsófikának: – Uram isten! Mit meg nem kell érnem… Én, aki a hithű pápisták sorában mindig a legelsők között voltam – máig ott vagyok minden szertartáson, misén, létánián, lelkigyakorlaton, és egyetlenegyszer se mulasztom el, hogy pénzt ne tegyek a templomperselybe, és még a kódisoknak is szoktam adni, akik ott állnak a templomlépcsőn, és az egész Kunszék város lakossága kivétel nélkül tisztel és becsül – öregségemre ezt kapom meg, hogy a törvény emberei elutasítják egy panaszomat! – siránkozott a leányának. – Engem még csak tekintetre sem méltatott, hogy ott vagyok; úgy vett, mint a levegőt. – Ó, szerelmetes atyámuram, ne bánkódjék keed amiatt! Higgye meg, hogy ilyen dolgokon nem érdemes keseregni! – vigasztalta leánya, aki nyilván azt se tudta, mit panaszolt, de talán nem is nagyon érdekelte őt. – Az is azért van – szóltam közbe –, merthogy keemed, bátyámuram, bármennyire is hangoztatja, soha se vót pápista. Mert csak bennem se fért meg tovább a méltán gerjedt indulat. – Mit beszélsz te?! Megőrültél?! Hogy én ne vónék pápista? – rökönyödött meg, és fordult az ajtószárny mögé, kikerekült szemmel, homlokán toronyhegybe magasodó ráncokkal, csak most kapva észhez, hogy én is ott vagyok. – Hát mi volnék? – Lutyi! – vágtam rá nevetve, szembefordítva a mély sértést, mint a kardélt. – Kegyelmed csak egy tutyi-mutyi-lutyi! Zsófika összeráncolt homlokkal nézett maga elé, miközben szorgalmasan vágta a hagymát, petrezsirmot, forgatta a főzőkanált, járt a keze, mint a motolla.

Szíven találtam az öreget, jó ponton szutyongattam őt a rágalmakért, mert egyszerre föllángolt, mint a lángra lobbant petrence, és szeme kerekje forgott, mint két száguldó kocsikerék. Homloka meggypirosba borult, míg Zsófika kérő tekintettel nézett felém a háta mögül. – Te bitang kurafia kuruc! Hogy mersz ilyet rám fogni, hogy én lutyi vagyok?! – ordította magából kikelve, és kurta kis karján rázta az öklét felém. – Mikor tudod, hogy katolikus vagyok. Egész életemben mindig csak királypárti! – Édes bátyámuram, csak nyugalom! Higgye meg, hogy olyan ez a hely, mint egy lutheránus imaház. Ebben a házban soha nincs nevetés, soha egy nótaszó… Annál több suttogás, hallgatódzás, surranás és gyanakvó tekintet. Kend nem királypárti, se nem Thököly-párti, kend semmilyen párti: kend csak egy haspárti… Ennyi az egész. – Ne folytasd… Légy szíves, és indokold meg, milyen alapon nevezel lutheránusnak. – Mert nem az, amit papol, hanem szokásai és cselekedetei határozzák meg az embert, hogy milyen valaki. Kegyelmednek minden szokása és cselekedete azt hirdeti, hogy kend megátalkodott lutyi. Méghozzá a legrosszabbik fajtábul… „Szereted a spenótot?” „Szeretem is, nem is” – dörzsölgeti kezét a lutheránus. Azt, hogy lutyi létire még labanc is kend, valahogy megértem, de hogy a kurucoktól annyira távol áll, s közben azt hiszi, túljár mindenki eszén, mikor megkerüli és megtéveszteni akarja az embereket… – Miképpen kerülöm én meg az embereket? – kezdett menten pislogatni. – Mivel tévesztem meg, te szerencsétlen hoppon maradt kuruc? Te „nyalka kuruc”. – Hát talán nem tudom, hogy a bujtogatójával egyetemben rágalmakat koholtak ellenem? Bizony jó pápista lélekre vall: nem elég, hogy egy odúban adtak szállást, szerettek volna kidobatni még a saját szülőházamból is. Ugyanakkor úgy viselkedni, miképpen ha nem történt volna semmi. Hát ezért lutyi kend! Lutyik mind a ketten, a barátjával együtt. Megtalálta a zsák a foltját... Elképedt a szavaimra. Egy ideig csak bámult, mint a sült hal, maga elé, s nyomban megpróbált felülkerekedni. – Tagadod, hogy a padlásajtóból mutattad felénk azt a ronda mindenségedet?

– Csak egyetlenegyet sajnálok benne: meglátták, hogy a balpartomból hiányzik egy húsdarab… Sose dicsekedtem vele senkinek, hogy félig üszkös volt a seb, mikor a felcser kikanyarította a komáromi kórházban, tíz nappal a kölesdi csata után… No de mit érdekli ez kendteket! Nem tagadom le, hogy harangoztam a padlásajtóból kendtek tiszteletére, bátyámuram lelkem, érteni kell az tréfát… Azt se tagadom, hogy katonatréfa volt. Node kendtek sose voltak katonák! – Jól van, édes jó uramöcsém, gereblyézzük el, marad minden a régiben. Csak azt az egyet ne mondd nekem, hogy lutyi vagyok. – Miattam lehet akár tehénimádó vagy mohamedán is! – Mért, hát te mi vagy? Melyik vallásban hiszesz, Tyukodi Mátyás? Kifejtettem előtte, hogy egyikben sem. Egyedül csak magában a jó Istenben, a kurucok igazságában, a magyar szabadságban hiszek. Ezért élek, ezért halok, a többi számomra mellékes. Kijelentésem oly kétségbeejtő volt számára, hogy két kézzel szorongatta kétfelől a nagy suta oktondi fejét, míg kiszaladt a konyhából. – Úristen! Egy ördög lakik a házamban!

*

Délután, míg a fehér atyák csézájára vártam, hogy Jácinttal együtt kikocsikázzunk innen a harmadik határba Herkó páterhoz, megint csak a szűcsök, szabók, csizmadiák boltjai előtt ácsorogtam, azon a helyen, ahol a Hosszú utca beköt a Szent László térre… Korábban értem, mint megbeszéltük, a toronyharang még csak most ütötte el a fél négyet a fehér papok templomában. Volt egy jó félórányi időm… Addig-addig nézegelődtem a mívesek boltjai előtt, míg szép lassan bekóricáltam a műhelyekbe. Mióta aranyakra leltem, úgyis elhatároztam magamban, hogy én bizony veszek vagy csináltatok minden darabból egyet, ami tetszik. Van rávalóm, úgysem teszik a fejem alá, csak én tudom, mi drága az én ütött-kopott

kis putrikom, még mindig huszonhárom darab eredeti Mátyás-arany szundikál benne a nádkévék között. Eleget sóvárgott a szívem, mikoron meg sem mertem itt állni, csak titokban gyönyörködtem a vadonatúj szép süvegek, a szívet-lelket gyönyörködtető huszárcsákók látványában, a derékra való övekben – ahol helye van a kardnak és lódingnak –, a panyókára vetni való prémgalléros mentékben meg a kajmós orrú, tömpe-kurta szárú kun csizmákban, és sóhajtoztam: „Haj, uram istenem, ha én még egyszer felöltözhetnék kedvemre !” Most hát elhatároztam, kerüljön bármibe, én bizony veszek vagy csináltatok minden egyes darabból, ami tetszik. Készíttetek magyar ruhát ezüstgombokkal. S még hogy minek? Legalább nem rongyokban temetnek majd el! ’Sz mim van nekem? Se kutyám, se macskám, se apám, se anyám, se feleségem, se gyerekem – a lovam eladtam, s az is a végét járja már velem együtt… – Kellemes jó napot kívánunk, isten hozta kegyelmedet, Tyukodi uram! Mivel lehetnénk szolgálatára? Kegyelmednek csak a legprímább portékát hozzuk elő! Mindenütt kedveskedve fogadtak a műhelyekben, míg kiválasztottam vagy megrendeltem magamnak egy-egy holmit, aztán magyar ruhát szabattam a magyar szabókkal, vitézeknek való kun csizmát a csizmadiákkal, s dobolt a szívem örömömben, mikor kiléptem a csöngettyűs ajtón. Jácint pontos tanárember. Éppen négyet vert a toronyharang, mikor a klastrom hátsó gazdasági udvara felől kikanyarodott a kétlovas fogat egy mellékutcába, majd odaléptetett, és megállt az előre megbeszélt helyen. Fölszálltam, és végigrobogtunk a Hosszú utcán, melynek végén – kell-e mondanom, hogy véletlenül? – szembetalálkoztam Kohács Zsolival és Várnagy Attila barátunkkal, akik már e véletlenre izgalommal vártak. – Irány az út Mádéfaluba, ott is egyenesen a Herkó páter barlangjához! – adta ki az utasítást Jácint a kocsisnak, miután felszállt a két jó barát, és velünk szemben, a kétszemélyes első ülésen foglalt helyet. A kocsis jól ismerte a terepet, bátran rövidítette az utat toronyiránt: tüskerózsás, sárga, sivár homokú tájon, majd szikes területen verte a port a fogat; fél órába se telt, már megérkeztünk a harmadik határba. Herkó páter messze földön nevezetes ember, egy elhagyatott, beomlott pince boltjában lakik, melyhez ő eszkábált deszkából bejáratot. Remeteéletet él. Templom nem lévén a környéken (mert ami volt, összerontották a keresztül-

kasul hengergő hadak ágyúi), reggel, mihent ébred, kimegy a saját kezűleg ácsolt haranglábhoz, és meghúzza az ismerős csengésű harangocskát. Ugyanezt cselekszi délben és este. Ő végzi el a legszükségesebb papi szolgálatokat a környékben: hol esküvőn, hol keresztelésen, hol temetésen vagy beteglátogatáson bukkanik fel közkedvelt személye. Pinceboltja tele van aggatva mindenféle szedett-vedett holmival, rozsdás kardoktól, középkori vértektől és sisakoktól szinte roskadoznak a falak, s ezek tövében kisebb-nagyobb hordók, flaskák sorakoznak köröskörül: a hívek hálaadományai, mert szolgálataiért nem fogad el pénzt. De jobban is jár így: gondoskodó kezek helyébe hordják napról napra az enni-, innivalót. A pincesarkokban kisebb-nagyobb orgonasípok és alkatrészek állnak garmadában, egymásra halmozva, mert Herkó páter kiválóan ért az orgonakészítéshez is: még a szomszéd vármegyékből is ide hozzák a hadirokkant orgonákat, sérült sípokat, dugattyúkat és klaviatúrákat; nagy türelemmel szétszedegeti, és hibátlanul rendbe hozza, összerakja, vihetik. Jácint orgonáját is ő tartja rendben a fehér atyák templomában, innét a régi jó ismeretség köztük. Néha messze földről jönnek érte. Elviszik Herkó pátert még egy hétre is Szabadkára, Szentesre, Zentára, Zomborba, hogy szedje szét, igazítsa meg a beépített orgonát a tönkrement templomokban. Utána ismét feltűnik tömzsi hordóalakjával, és első dolga, hogy meghúzza a kis harangot a haranglábon, mire örömujjongva összefut a nép. – Dicsértessék az Úr… Megjött Herkó páter! – lelkendeznek körülötte, mert itt van az állandó remetelakása, ide köti a legtöbb szál. Elhagyván a faluszéli romos templomot, közeledtünk a kitűzött cél felé. Herkó páter előre kiállt az ajtóba a kocsirobogásra, komoran méregetve bámult elő a sötét pincelyukból. Bizalmatlansága azonban szerteoszlott, mikor megismerte Jácint atyát. Mindjárt visszafordult, bort hozott elő, leültetett az udvarban egy padra, s érdeklődött, mi járatban vagyunk, csak nincs tán valami baj. – Nincs, nincs, Herkó páter, drága barátom, csak gyovónni szeretne az mi Tyukodi pajtásunk, aki itt ül éppen mellettem – füllentett Jácint atya, rám hunyorítva oldalvást.

– Gyovónni? – ismételte meg Herkó páter jelentőségteljesen. – Igen, mert részt vett a revolúcióban, és sokat ölt szegény. – Hm… – bólintott rá Herkó páter csaknem megértőn. – Hogyne vettem volna részt a revolúcióban, mikor minden rendes magyar embert oda szólít a böcsület! – kezdtem el a gyónást, míg azok szorgosan füleltek körülöttem. – A te tisztelendőséged talán nem úgy vélekedik? Ismertem én papokat, akik karddal a kezükben együtt harcoltak velünk. Az talán mind a pokolba kerül? Azért, mert a haza szabadságáért fogott fegyvert? – Türelem, öcsém… Keemed még mindig nem tanulta meg, hogy a türelem rózsát terem? Néha vadrózsa az a rózsa, de végül is mégiscsak rózsa. – Higgye meg, atyám, hogy én ama bibliabéli Jób próféta türelmének legparányibb részecskéjével, tizedrészével is beérném, mivel eleve türelmetlen természetű vagyok. Mióta visszajöttem a szülőhelyre, mást se teszek, csak azt próbálom megtanulni, mi a türelem. Bocsásson meg! Könnyű egy ájtatos papnak türelmet hirdetni a hívek között, de ha én másnak születtem, maga a Teremtő se változtathat rajta, hogy türelmetlen ne legyek. Csattogó fogú, elégedetlen farkasok vagyunk mi, kurucok, valamennyien. Nem szeretnék elkárhozni, hogy Jób prófétához hasonlítsam magamat. Jób próféta példának jó, de az életben nem. – Istenbe is! – morogta Herkó páter, ami közben szerette volna megvakarni alul a hasát, a pocakdomb alatt, ha úgy elérte volna, amiképpen nem. Mert az nem könnyű művelet. Karja a kelleténél kurtább lévén, vagy hogy a has alja szabatott nagyon gömbölyűre, szusszanva hajladozott alá, és ujjai végével a hastája felé kapkodott, miképpen a kutya, mikor hátsó lábát a füléhez erőltetve vakaródzik. – Istenbe is… – Igen sokat vagdalkoztam az életben, de gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett néked, lelki atyám: papot sohasem szúrtam, vágtam, lett légyen az akármilyen felekezetű. Mert minden pap, csuhás vagy nem csuhás: Isten embere, és az Igét hirdeti a maga módján, ahogy számára előíratik. Lehet, hogy ez az elmaradottság még a rendház iskolájában szorult belém, mint sok egyéb szamárság, minek a mostani életben ritkán látom hasznát. – Bátor ki tudja? – bólogatott hozzá Herkó páter.

– Nem én vagyok oka, hogy csalódtam az emberekben, még a rokonaimban is. Istenemre mondom, megelégednék azzal, ha minden második ember igaz volna, nem pedig tíz közül egy. Mint a természetben a gyomok és a nemes növények, közöttünk is több a gazember, mint az ember. – Istenbe is! Hiszen keed még egy harcias ember, hites ember, végeredményben boldog ember… – Én? – hökkentem meg a szavain. – Harcias, az vagyok… De csak nem azt akarta ezzel mondani, hogy aki harcias, azt mindjárt nyomon kíséri a boldogság? Azt talán még szent atyaságod se tudná nékem megmondani, mi az, hogy valaki boldog ember. Egyáltalán: mi a boldogság záloga a földön? – Megmondom, barátocskám… E téren egyedül csak tenmagadból, a személyed védelméből indulhatsz ki. Tagadd meg mindazt, amit az emberek szépnek, jónak, igaznak vallanak: mert az mind rút, rossz és hamis… Ha hiszesz nekik, fölös keserűségek közt telik le életed. Eltékozlod idődet a velük való meddő harcban… Hanem hát akkor a szerelem dógában kíváncsi vónék, miképpen állasz, öcsém. – A szerelemben is több keserűségben, mint boldogságban volt részem. Hogy boldogságban? Eh, soha, soha… – Istenbe is… Nagy baj az, öcskös! Ugyan mi vót az okozója? – A sok buta ember… Ezek, ha összefognak, győznek. Még az is ellenem dolgozott önkéntelen, aki egyébként nem rossz, egész jóindulatú embernek látszott. – Jóindulat és butaság nem egymást ütő fogalmak, öcsém! Két hülye hamarabb megérti egymást, mint egy hülye meg egy nem hülye. Miközben minderről alaposan faggatott és kioktatott Herkó páter, kezdtünk mindannyian egyre inkább föltekinteni a tuskóforma, gömböc-kerek papi mivoltjára: ugyan ki nézné ki a pocakjából, mily helyesen tudja értékelni az emberek viselt dolgait és cselekedeteit? – Haj, haj, nem ilyen az baj! – szökött elő egy nehézkes sóhajtás keble sűrűségéből, mint tengerből, amely nyugtalanul hullámzik, s a beállt csendben meg lehetett volna olvasni ütemesen ziháló lélegzetét.

Elmondta, hogy veszedelmes útra készül a Délkunságba, egyenest a besenyők közé. Hat hónap alatt tizenegyszer üzentek már érte, hogy menjen le, tegyen már egyszer igazságot a jászok és a besenyők között, mert az ördög szállta meg őket, s a körül támadt háborúság köztük, ki a jobb magyar: a jász-e vagy a besenyő? Ki került be előbb Magyarországba? Fölfordult az egész Délkunság nyugalma, nap mint nap folyik a vér, gyilkolják egymást az emberek, és a papok véres szájjal uszítják őket egymás ellen. – S mit lehet ott kezdeni egyáltalán? – kockáztatta meg a kétely szavát Kohács Zsoli, könyökét a térdén, fél arcát a fél tenyerén pihentetve a padon, ott ülve rendületlen nyugalommal. – Jobb lelkek váltig hisznek abban, hogy egyedül Herkó páter tudná lecsillapítani a kedélyeket, mert Herkó páterra még hallgatnak; de arról van itt szó kereken: azt akarom, hogy ne ölje garmadára magyar a magyart. – Én a te atyaságod helyében el se mennék – fogadkozott Várnagy Attila. – Mert azokat a jó jászokat és besenyőket úgyis hiába „térítették” jámbor hitre az Árpád-házi királyok: váltig megőrizték a tüzes vért, ázsiai vadságukat. Kockázatos volna elindulni. Aki ilyenre vállalkozik, könnyen otthagyhatja a bőrét. Herkó páter csak mosolygott és bólintott rá. – Attól tartok… Bár nem félek a haláltól. Bármelyik percben készen vagyok… bár az Isten tőlem tartsa mentül távolabb… Mert úgy gondolom, bármi körülmények közt vagyunk, azért lenni jobb, mint nem lenni. Azzal fölemelkedett, és másik bort hozott elő, kiválasztva a hívek ajándékából: ósomlyait, sötétlő nehéz aranyszínűt, s kinek-kinek fölajánlott belőle egy icipici ezüstpohárkával. Még fönt járt a nap, mégis ránk sötétlett a domb vagy inkább a rajtanőtt erdő, ágaskodó sűrű fáival. Herkó páter újra bement, majd megjelent az ajtónyílásban. Legnagyobb ámulatunkra egy vascsákó volt a fejében s valami csőr alakú orrvédő, a sisak elejéből kiugró. Idejétmúlt, régi, végvári sisak; a szabad arccal járó kuruc manapság már nevet rajta, és a fejére se venné. Vállhoz kapcsolt mellvért is volt

rajta, csupa rozsda, kezében pedig hosszú kard, tán még Árpád apánk idejéből való. – Ezt a védőmezt választottam. Ezt öltöm magamra, ha Isten nevében elindulok szépen a zarándokútra. – S hogyan indul atyaságod? Lóháton? – Deehogy… Szamáron! Úgy legalább majd talán kinevetnek, és befogadják maguk közé Herkó pátert, aki békességet visz a Délkunságba. Akkorát nevetett hozzá, hogy visszhangzott az erdő. Jácint atya kérlelni kezdte: – Vétkezel, Herkó páter, régi barátom, ha ilyen nagy veszedelemnek teszed ki magad. Nehezemre esik ezt mondanom. Megkönnyebbedés volna számunkra, ha letennél szándékodról. Lám, mikor valaki kidobja a tenyeréből a „kugligolyót”, egy ideig belehajolva lesi annak útját, és föl sem emelkedik, míg az neki nem ütődött a vezérbabának, hogy kipergesse állásából a többi babát. Mint akit görcs szorongat, guggoltából figyeli a facsörömpölést. Akkor emelkedik föl, mikor meggyőződött sikeréről. De te még ki sem hajítottad a magadét, máris élvezni akarod a hatást? Ki segít néked? Annyira biztosra veszed győzelmedet? – Azt nem – mondta Herkó páter. – De a szívekből áradó ima és fohászát még segíthet, aranyos barátaim! Kérlek, imádkozzatok értem, kedves keresztény társaim, és én akkor biztosra veszem, hogy nem kelek útra hiába: megbékítem egymással a veszekedőket, és Isten dicsőségére hazatérhetek a szülöttemföldre. A nap korongja eközben valamivel alább csusszant, s néhány pillanatra fennakadt az erdő oromzatán, ezerfelé küllőző, merev sugarakat bocsátva szét maga körül. – Szép napnyugovást adott az Isten – jegyezte meg. – Barátaim, korántsem vagyok napimádó. De ilyenkor egyre inkább meg tudom érteni az egyiptomiakat, akik csodás oszlopcsarnokokat emeltek a sivatagban Izisznek és Ozirisznek, a napkirálynak és napkirálynönek. Hálából azért, mert nélkülök nem volna élet és szépség a földön. Nem volnának virágok és színek. Nem volna kenyerünk és borunk. Mert nem csupán éltető erő, embereken túli ősi jelkép a nap… Hajnalban még sokkal bámulatosabb, mint lehanyatlásakor. Mikor diadalmasan fölemelkedik a világ fölé, kerek, töretlen áldozati ostyaként. Örök szűzen ég és elvakul, aki bele akar nézni. Sugárkévéjének közepén, mint a monstrantia

aranyküllőinek közepében, az Élet jelképe jelentkezik diadalmasan. Izzik vakító fehérséggel, a földön lakozók feje felett. Elkerülhetetlen, hogy ilyenkor meg ne érezze az ember a szerelem örök misztériumát. Ilyenkor fogannak a legszebb, legegészségesebb utódok az asszonyi méhek mélyén. A zúzott ostya mögött megnyílik az Örök Kapu. Az, amelyen át a jelen zarándokai vándorolnak át a jövő felé… S vajon mi végre van ez az örökkön tartó zarándoklás? Test a testbe, lélek a lélekbe omlik – s ez így foly szüntelenül, míg a világ világ lesz. – Lement már… íme, eltűnik a szemünk elől – mondta sajnálkozva Jácint atya. – A szférák zenéje veszi immár körül; oly hatalmas jelenséget, miképpen a nap, csak szavak nélküli zenével lehet köszönteni. Citerák, hárfák és hegedűk illenének a kezünkbe, barátaim… Herkó páter, tulajdonképpen milyen zeneszerszámmal rendelkezik atyaságod? – kérdé hirtelen nekibuzdulva, mert muzsikálni támadt kedve. – Egybe van itt hányva mindenféle roncs. Csak győzze az emberfia válogatni... Higgyétek el, felebarátaim, hogy egyetlenegy ép hangszerszám nem akadt köztük – bújt be Herkó páter a pince lyukán, hogy hamarjában körülnézzen. Majd újból megjelent, kezében egy hegedű és egy vonó. – Még ez volna az egyetlen használható köztük. De ez sem ép. No meg – kapott a fejéhez –, míg el nem felejtem… Gyorsan odalépegetett, és meghúzta a közelben lévő haranglábon a kis harangot. Nemsokára a szokásos nyájas esti kolompolás öntötte el a tájat. Kohács Zsolit kivéve mindannyian keresztet vetettünk. – Ez a hegedű is beteg – fogta a kezébe, miután abbahagyta az esti áhítatkeltés műveletét. – Rezeg a hangja… Még mindig gyógyítgatom. Enyvem volna hozzá, nem kellene más, csak egy kis tenyérnyi darab száraz, vékonyka rózsafa lemez. Kifűrészeltem már, és csiszolgatom, illesztgetem a hátára hónapok óta, de még mindig kirí a hangja, lerontja a hatást – simogatta végig tenyerével a hegedű hátát, szelíden tapogató ujjakkal. – Higgyétek el, mikor a kezeim közt hal meg egy halálos beteg ember, akinek már föladtam az utolsó kenetet, haldoklása nem ráz meg annyira, mint mikor egy otromba csizmatalp rátipor a hegedűre, és az nagyot reccsen… Hátborzongató! Így járt ez is. Mikor kiszórtak a pincéből mindent, de nem találtak semmit, bosszúból rátaposott az egyik, s azonközben megitták az összes kis boromat.

– Kicsodák? – érdeklődtem. – Kajetan banditái, mikor feltörtek a Délvidékről. Vak Bottyán hadai verték vissza őket. Itt lógott a falon a duda is. Bezzeg hogy azt nem bántotta senki! Megrémültek a rájuk meredő kecskeszarvaktól. „Teufel!” – kiáltozták és kiszaladtak. Egy dudát sosem tudnék annyira sajnálni, mint egy hegedűt. – Pedig a duda is jó kis szerszám – bökte közbe Attila. – Mindenféle hangot képes kibocsátani magából. Egy alkalommal tanúja voltam, mikor dudaszóval temettek. – Szó se róla, megteszi a duda is. Ha nincs más. Nyekergetik is az országban mindenfelé. Bárhova visz utad, füled tele van dudaszóval: valóságos dudamérgezésbe esett az egész ország. Nemhiába hogy az ördög lakozik benne! Apafi Mihályt se érdekelte már egyéb az utolsó éveiben, csak az, hogy csapra álljon a hordó, és szüntelenül szóljon a duda a fülébe. Orgona híján már bevitték a templomokba is. Már a csatakürtök helyett is harci dudákat alkalmaznak, mert éktelen brümmögéssel és visongással biztatják harcra a csatanépet. Lakodalmakban is dudaszóra ütögetik a csizmát a férfiak, és billegetik jobbrabalra farukat az asszonyemberek. – Mért utálja tisztelendőséged a dudát? A legolcsóbb zeneszerszám, minden pásztor tud magának csinálni. Még rózsafa lemez se kell hozzá, csak egy kiszáradt birkabőr – duzzogott Kohács Zsoli, mert ő dudapárti. – Dehogy utálom, barátom öcsém! Nekem is van dudám, megnyeggetem időnkint. Sőt ha úgy fordul, hogy ismeretlen helyen kell átmennem, dudát akasztok nyakamba, és fúvóm szakadásig. Elkerül az erdőn farkas, hiúz, vacska, és a falvakban a legharapósabb kutya is megfutamodik, ha ráröttyentem a dudát. Rémülnek tőle a vadállatok, tudják, hogy dudában lakik az ördög… Ennyi hasznát mégis látom a dudának, ha a hangjában túlságosan nem is gyönyörködöm. – Akkor atyaságodnak melyik hangszerszám a legkedvesebb? – Ha választhatok az orgona, hegedű, tárogató, kürt vagy cimbalom, lant, gitár és citera között: hidd el, öcsém, nem a dudát vagy a nyenyerét fogom választani elsőnek… Nincs nagyobb érzés számomra, mint egy orgonán kinyitni a regisztert. Ilyenkor miképpen ha angyalok ministrálnának körülöttem. Ó, boldog, rég kívánt, vágyott pillanat! Fejem felett meghasad az ég: Orpheusz, Apollón,

Venus lépkednek elő valahonnét a messzeségből, énekükre megszeppenve szorulnak háttérbe a barbár istenek, görbe szarvú lócsüdű, patás viharnokai, akik ezer év óta kísértik országunkat. Vagy megettünk vannak, vagy pedig a határhegyek bércein köszörülgetik ellenünk a kardjukat. Míg a páter szavaira figyeltem, képzeletemben valóban megjelentek a ministráns angyalok, s köztük – miért, miért sem – Zsófika ragyogott feketében, összekulcsolva kérges kis fiatal kezét s csodálva valakit, aki láthatatlanul jelent meg: még képzeletben sem volt a szemünk előtt. Talán Zsófia néném volt? Vagy maga a teremtő ég? Nem tudom… De érdemes elgondolkozni: be kell ismernem, fura varázsló pap ez a Herkó páter… – Embereket nem gyógyít atyaságod? – kérdé Zsoli szurkálódó kedvében. – Mindig csak a hangszereit gyógyítja? – Szélhámossággal nem foglalkozom – mondta a páter kereken. – Csak nem akarja azt állítani, hogy az orvosok kivétel nélkül szélhámosok volnának? – Betegek nélkül hun volnának, mire mennének az orvosok? Ott a bibi, barátocskám, hogy az orvosok általában véve nem a betegeket tanulmányozzák, hanem a betegségeket. Vannak gyógyíthatatlan betegségek, melyek az istenségből való részesedést képviselik – mondják –, vagyis szerintük a szenvedő betegek bizonyos dolgokban részeseivé válnak Istennek. Gyógyítók hisznek ebben, s betegek is vannak, akik bizonyítják. Itt aztán nehéz határt vonni; annyi szent, hogy minden gyógyíthatatlan betegség valami átmenetet képez a létből a nemlét világába. Ezt magam sem vonom kétségbe, felebarátaim. – Egy fenét képez! – vágtam közbe. – Ilyet, ni! – mutattam a fél jobbomat, könyékből himbálva. – Nem úgy van, Herkó páter? Ilyent kívánok azokba az orvosokba, akik élve elküldenék betegeiket a mennyországba. – Én is azt mondom. Maradjanak az ilyen tudákosok az ispotálok falain belül! Nero császár igencsak szerette a gombákat. „Isten húsának” nevezte őket; no persze, minekutána megmérgezte velük kitűnő elődjét, Claudius császárt, aki azért valamivel nagyobb kutya volt a történelemben. Búcsút vévén Herkó pátertói, szerencsét kívánva a vállalkozáshoz, visszajövet betértünk a Nagytemplomba, és jó keresztény szokás szerint gyertyákat

gyújtottunk, és elmondtuk a szokásos könyörgéseket szentjeink oltáránál, kérve őket, hogy zarándokútján vezéreljék Herkó pátert sok szerencsével, aztán mielébb, míg ép bőrben vagyon, küldjék haza. Itthon biztosabb. Kohács Zsoli be se jött velünk a templomba, egyenest folytatta útját a Baba csárdába, mert még szomjat érzett. A templomi áhítat végeztével Attila is utána eredt; engem is csábítgatott, hogy kukkantsunk be együtt, tartsak vele, de én inkább hazafelé vettem az útirányt.

*

Alig lépek tovább, ó, Szent Victorius, már megint Samuval hozott össze a kifürkészhetetlen gondviselés. Ahogy megláttam, azt gondoltam, legjobb, ha hamar eliszkolok. De már észrevett, nem lehetett. Ó, én hülye fejem, mért kellett nekem erre jönni? Mért nem mentem be Attilával a csárdába, mikor annyira hívott?… Samuéknak két hete kerülöm a házuk táját, ennyi időn át oda se néztem Helénához, pedig többször vitt kísértésbe az ördög: volt úgy, hogy a kapujukból fordultam vissza, de fogadalmamat férfiasan megtartottam. És most itt belerohanok egyenest az oroszlán szájába… Észrevette zavaromat, ragyogó arccal törtet felém. Közben már parolázunk is, de sejtelmes kacsintása, jókedvű mosolya egyáltalán nem egy oroszlánra valló. Két hírrel jött: egy rosszal meg egy jóval. Előbb a rosszat írom fel, mert közelebbről érint, mint a jó. Újságolja, hogy megdöglött a lovam. – Mikor történt? – hökkentem meg a lesújtó hírre, mert a Csillag pusztulását még korainak találtam. – Három nappal ezelőtt vitték ki a sintérek a dögtemetőbe. – És ezt véletlenül kell megtudnom? – Jobb így, Tyukodi pajtás! – nyugtatott Samu, és a részletek felől már nem is

érdeklődtem. Bambán csüggedtem magam elé. Kénytelen voltam helybenhagyni, amit mondott: – Jobb így… Megnyugtatásomra még hozzátette, hogy reggel kinyúlva találta a kocsis az istállóban, álmában hunyt el szegény pára. Meg hogy tizenhét vemhes kanca maradt utána a határban szerteszórva, mert minden egyes födözése sikerrel járt. A ló csak tizenegy hónapra elli meg csikaját, annyi időn át hordja, érleli… – Sose búsuljunk rajta, Tyukodi pajtás! – vigasztalt Samu. – Annak a lónak már úgyis mindegy. Megdöglött a nagy Csillag; lesznek utána kis Csillagok… De hogy a jót se feledjem el, Samu rögtön a gyászhír után újságolta az örömhírt, hogy férjhez megy Helenacska, már eljegyzett menyasszony. – Képzelje el, uramöcsém, milyen óriási nagy szerencse ért! – folytatta zihálva. – Hát most mondjam azt, hogy nincsenek az életben csodák? – Nocsak! – vidultam fel egyszerre. – És ki az a szerencsés fickó, akinek a kis Heléna lelkem egyszerre odanyújtotta kezét? – Képzelje! Egy dúsgazdag lókereskedő… Egy igazi délvidéki nábob! Tanyája és ménese van Orsova és Szabadka között. A vásárra jött fel onnan alul, lovakat venni az osztrák hadsereg részére. És mit tesz Isten! Mint afféle zsidóember, érdeklődött, és nálunk szállt meg éjszakára… Derék, döhödöm ember, megtetszettek egymásnak. Mindössze egy éjszakácskát töltött nálunk, másnap reggel odajött, és megkérte a leány kezét. Már azóta is volt itt. Együtt vettek az ötvösöknél aranygyűrűt, pontosan az ujjúkra valót. Mindössze csak húsz évvel idősebb a lányomnál, s Helenacs – hiszen tudja kelmed – megérdemli, hogy boldog legyen. – Ez szép… Irigylésre méltó… A ragyogóját! Hogy hívják a vőlegényt? – Hogyan is, no? – toppantott, homloka körül kaparászva, és bosszankodva lebökte botját. – Lássa, majdhogynem kiment a fejembül… Tavaszi Izidor, az áldóját annak a kacifántos nevének! – Tavaszi Izidor?

Vannak még váratlan meglepetések az életben. – Hát sok szerencsét kívánok Helénának a házassághoz, kedves Samu bátyám! – Hanem az esküvőre eljön ám kelmed! – jelentette ki emelt hangon. – Megláthatja, milyen egy igazi zsidó lakodalom! Valóban – ezzel indultam hazafelé –, amilyen tapintatosan intézte el a lovam dolgát, látszik, milyen finom érzésű, jólelkű ember ez a Samu… Fölületes szemlélő tán ki sem nézné belőle. Át tudja érezni, mit jelent egy száguldó vitéznek a lova, amely – ahogy katonanyelven mondani szokás – „átköltözött az örök csatamezőkre”…

*

Alkonyodás végén érkeztem haza, vagyis az első csillag megrezdülése és a tikok elülése idején. Az udvarban egy idegen férfit láttam ácsorogni, miképpen ha várt volna valakire. Piroskás szakállú, pállott szájú ember volt. Arról ismertem meg, hogy szája tátva, és két ujját le nem veszi a két szája sarkáról. Szemében vizeskék fény, arcán magasztos mosoly. Stefan Kukucska, az a „rendes, jó érzésű magyar ember” a rutén földről, aki egyszer megszállta már a „vendégszobát”, mióta itt vagyok, akkor, mikor szülőhazámba visszatértem. Köszöntünk egymásnak, de nem nyújtottam kezet. Íme, egy ember. Szerencsére épkézláb: vagyis két kéz, két láb, két szem, két fül, harminckét fog és egy tátott száj – s ráadásul még nevetni is tud. Az öreg most kecmergett befelé a baromfiól felől, ahova tikszálltakor rendszerint kisattyog. Számomra érthetetlen, kevert nyelven – tót, román és ruszin elemekből összegyúrva – vidoran kiáltoztak egymás felé, s valami ilyen értelmet hámoztam ki szavaikból: – No, hány a tojás, papa?

– Tizenegyet szedtem össze a fészkekben – hozta féltőn átkarolva a tojásokat a kalpagjában. – Hát holnap hány lesz a tojás? – Holnap csak kilenc – feleli lekonyult hangon. Mielőtt kijön a tikputriból, minden este megtojózza a tyúkokat. Beviszi a tojásokat, barna héjúak, frissek, és feltűnően nagyok, élvezettel rakosgatja bele a kamrából áthozott kosárba. A jövevény pedig – valami szegről-végről rokon a családdal – hozzálát az udvarban, hogy lerámoljon a kocsiról, aztán szénát tép gereblyével a hátul levő kazalból a gebéjének. Odamentem, megtekintettem a távolról jött paripát, hát minden csontja kiállt, vén volt ez is, szeme lehunyva, és alig állt a lábán. Stefan Kukucska ezután a kocsin levő ládák lerámolásához fogott; két ládát emelt elő óvatosan a ponyva alól, s kért, hogy segítsek: ő az egyiket vitte be, én a másikat a konyhába. – Már megint mit hoztál ide, Stefan? – kérdi az öreg kedvetlenül. – Nem jókor hoztad azokat a képeket. – De ha már itt vannak… – Hát lássuk, kiket föstöttél le azóta. Bontsd csak ki, kíváncsi vagyok. A piroskás szakállú Stefan átszelllemült arccal és reszkető kézzel szedegette elő a ládákból a festményeket, Egyformára szabott, ízetlen és bízetlen arckép volt mind, hasonlók, mint a Zsófi nénémről festett arcmás, amit Zsófika mutatott. Thököly Imre, Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Teleki Mihály, Heissler generális, Heister főparancsnok, Kari Ströhmer, a Dritte berittene Artillerie-Brigade főparancsnoka, Pálffy Simon, Nyulassy Arnold, majd merész ugrással: Lipót császár, Kollonich érsek stb. Két hónapja indultak el ezek a képek valahonnan Ungvárról, és Kukucska végigházalva a közbeeső városokat – erdőkön, völgyeken, mocsarakon, pestisen és ellenséges, szemben álló haderők csatamezején át –, megérkezett csikorgó szekerével és dülöngő gebéjével Kunszékre, hogy itt is végigházalja a várost a festményeivel, aztán induljon egy várossal tovább.

– Mért mondja kelmed, hogy nem jókor érkeztem? – engesztelte az öreget. – Azért, mert most nem nagyon tudok segíteni, egyelőre nem jól áll a szénám a városfők körül. Stefan Kukucska felém nézett. – Kegyelmed tán tudna valamit segíteni, Tyukodi uram? Szép képek, a megtévesztésig hasonlítanak az emberekre, akikről festettem volt, és olcsók, nagyon olcsók: öt aranypoltúráért adom darabját. Csekélység! Öt aranypoltúráért vettem a nyusztprémes, kócsagtollas kék süvegemet. Ennyi pénzért négy kövér libát is adnak a kofák a piacon. Ezek a képek pedig csapnivalóan egyformák, legtöbbször rá se lehet ismerni, kit ábrázolnak. Mégis akadnak hiú emberek vagy politikai érdeklődők, kik kiadják érte ezt a pénzt. – Ismeri Rákóczi nagy fejedelmet vagy gróf Bercsényi Miklóst? Lipót császárt vagy Kollonich érseket? – Nem ismerem – rázta a fejét. – Hát akkor hogy festette róluk a tákolmányait? – Más képek után, csak úgy gondolomformán, de mindenki mondja, milyen jók, össze se lehetne téveszteni egyiket a másikkal. E pillanatban rebben a konyhába Zsófika, aki valahol távol volt, és nagyot bámult a szanaszét kitámasztott arcképek láttán. – Tudja mit? Fösse le ezt az asszonykát is tiszta feketében! Nem sajnálom érte az öt aranypoltúrát. – Boldogan! – kapott az alkalmon a piroskás szakállú Stefan Kukucska festőművész úr. – A világért se! – tiltakozott Zsófika. – Nem akarom, hogy megörökítsék az én semmitmondó, haszontalan arcvonásaimat.

TIZENHARMADIK FEJEZET

MEG KÉNE NŐSÜLNI

Kunszék,, anno Domini 1709. holdtölte, augusztusban

Barátaim egy idő óta azzal nyúznak, mért nem nősülök meg. Ily fene legény, mint én volnék, hogy élhet meg egy jókedvű, tüzes menyecske nélkül? Mindenki ugrat, lassankint az egész város céltáblája leszek ezzel az ostoba nősüléssel. „Hagyjatok békén, az ördögök hordjanak el benneteket vasvillával, sok jóakaróm! Vigyenek a fészkes fenébe! Ki fogja előírni, hogy föladjam függetlenségemet? Majd bolond leszek! – nyugtatom magam a pókhálós nádkévéim alatt. – Megvagyok én itt a pókjaimmal… Ki kíván asszony bolondja lenni?” Azt mondják, a jó házasságban úgy szokott lenni, hogy az asszony ragadja magához a kormányt, és mint az uralkodók szokták: ő az, aki jóváhagy (ha neki úgy tetszik), aki küldözget, irányít, elfogadja az alattvaló pénzét, megkérdi, hol voltál, mit kerestél itt vagy ott… Igaz, hogy ennek fejében megosztja veled a mindennapiját: élést, ágyat, tisztába tesz, kikeféli rajtad a mentét, leszedi rólad a rád tapadt hajszálat is (megnézi, szőke-e vagy barna) – de ha jönnek a gyerekek, vége az édeni állapotnak: menten „férjemuram őkelme” lesz az elsőből az utolsó. De még ha volna is szándékom (mint ahogy nincs), kit vennék el? Akit szeretnék, az már másé; a többit nem kívánja se testem, se lelkem, se szívem, se vesém… Mert amiképpen egyetlenegy szép hajadon nem igyekezik máshoz: se kényes nemeshez, se majom kámzsáshoz, se nagy kalapú paphoz, se szószátyár árushoz – egyedül a nyalka vitézhez, kit szeret, azonképpen nekem se kéne se pipiske nemeskisasszony, se táltos apáca, se borárus lánya, csak az, akit szeretek. Akihez hajthatnám fejemet, mikor néha elfog a búbánat. Bárkit vennék el, hogy nőtlenül ne maradjak, már az is visszatart: ki tudja, mi lakozik benne? Egy angyal vagy száz ördög? Ki lát bele abba a veszedelmes örvénybe vagy még annál is veszedelmesebb állóvízbe, amit egy női lélek képvisel?

Nem mondom, egyhangú a magános élet, unalmamban megfeleségesülnék néhanéha; de százszor inkább nőtlenségben maradjak, mint hogy egy asszony szolgája legyek! Ajánlgatják a Hosszútóti Zsókát… De az udvarházi nő, nem szokott munkához. Inkább a parancsolgatáshoz. Ráadásul kacér is… Hát akkor itt van Deák Rozália; nem is olyan idős, nem is olyan csúnya, csak valahogy főkötőben maradt… Ez meg városi nő, flancos, költekező, megszokta, hogy keresi a feltűnést. Hát akkor egy jómódú falusi gazdaleányt, mint amilyen Bodor Zsuzsanna… De az falusi, nincs modora. Nyög és tudatlan. Vagy ha fölmegy a sora: külső mázt, flancot hamar magára szed, ebben még a városin is túlteszen – csak belülről kong, mint egy üres hordó. Mégis legjobb volna talán akkor még mindig valami özvegyasszony. Az meg folyton pityereg az ura után. Aztán később előjön a kérkedéssel: mi mindent hagyott reá az ő szerelmetes ura… Mindig a régi urát dicséri. Ezt hallgassam évről évre, míg a halál be nem dugja a száját? Ha szegényt veszek, az mindig rí, szomorkodik, vonakodik; ha gazdagot, szememre hányja az falatot, hogy az övét eszem: mert minden az övé… Könnyen beszél a nőtlennek, aki nős de álmában se tudja elképzelni, mi mindenről kéne lemondania egy magamfajta legényembernek, aki egy nádkuckóban, padláson kucorogva táplálgatja, mert még mindig nem tudta föladni a reményeit. Barátaim, igen kérlek, hagyjatok ti engem a fenébe, ne törődjetek velem annyit! A nő mint asszony mindenképpen zsákbamacska: elégedjetek meg a magatok macskájával! Szerencsétlenek, ismerlek benneteket, hisz még azt se tudjátok, mint kell finoman udvarolni, mint kell igazán szőrmentiben bánni egy valóban arra való nővel… Fogalmatok sincs, mi egy állhatatos udvarlás, ami gyümölcseit hoz a végén. Mindjárt jötttök az erőszakkal: asztalracsapás, ellentmondást nem tűrő hang, pofon, leigázás, fenyegetés… Lássuk meg, mit mondanak a nálunk sokkal okosabbak, a kipróbált bölcsek erről a fontos kérdésről ha már ilyen nősülési gondok foglalkoztatják az elmémet. A premontreiektől kölcsönvett könyvek közt kutatok, míg végre megtalálom köztük, amit keresek, és akár a bölcsek kövének is nevezhetnék. Rabelais mester írja, könyvének második részében, annak is a 282. lapján minekutána Panurge kifogástalan tornászfogásokkal, fölényesen legyőzött egy

ánglus óriást. „Nyilvánosan magasztalták őt, utcagyerekek verseket énekeltek róla, nem volt oly köre a dámáknak és kisasszonyoknak, ahol ne látták volna szívesen, azmitől valósággal megdicsőült, olyannyira, hogy fölébe kerekedett Párizs város egyik legragyogóbb dámájának. …Egy nap monda neki: – Asszonyom, igen hasznos volna a köztársaságra nézve, előnyös önre, szükséges rám nézve, ha keverednék ön az én fajommal; elhiheti, mert ezt a gyakorlat fogja önnek megbizonyítani. Mely beszédre a dáma több mint száz mérföldnyire lökte el magától, mondván: – Vásott kis fickó, tán éppen öntől várom, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem? Menjen innét, és soha elém ne kerüljön, mert ha oly pici nem volna, összetöretném a kezét-lábát! – Nos (monda ő), nekem csak jó volna, ha összetörnék a kezemlábam, föltéve, ha ön is, én is egy kedves hetyepetyébe kezdenénk: bábfigurást jádzanánk, le a mélybe hatolva, mint a takácsok a szövőszéken vagy az orgonisták a pedálokkal, miként Csütörtök János mester – ami oly valami bűvös reszkedtetést idézne elő önben, mit a csontok velejéig érezhetné ön. Gáláns dolog volna, s ön oly könnyen találhatna hozzá egy kis alibit… Mire feleli a hölgy: – Menjen, gonosz, menjen el innen! Ha még egy szót szól, kiáltok az embereknek, és önt rögtön agyonverik. – Hő (monda ő), ön nem olyan rossz, mint aminőnek mutatja magát, vagy pedig alaposan tévedtem az ön fizimiskájában: mert előbb fog égbe szállni a föld, és a magas ég lezuhanni a mélységekbe, s minden természeti törvény összekavarodni, semhogy oly ritka szépségről és előkelőségről, mint amilyen az öné, föltételezhetnék egy árva csöppnyi malíciát. Nemhiába mondja a nóta:

Nem láttál még szép dámát,

ki bírná az kalickát!

Ám ez csak az olyan közönséges szépségekre vonatkozik. Az ön szépsége azonban oly kimagasló, oly különleges és oly égi, hogy maga a természet helyezte azt önbe fejtörő rejtvényül a férfiaknak, hogy megérthessük, mennyire élni tud, ha akar a saját hatalmasságával. Nem méz, nem cukor, nem égi manna, sokkal több annál, ami mindezekből önben található. Ön az, akinek Parisz odaítélte az aranyalmát, nem Venusnak, ó, nem, nem is Junónak, se nem Minervának: mert távolról sincs annyi nagyszerűség Junóban, annyi okosság Minervában, sem annyi előkelőség Venusban, mint amennyi együtt van önben. Ó, egek istenei és istennői, mi boldog lesz az, aki elnyeri kegyét! Istenemre, én leszek az, mert máris szíve teljéből szeret; ismerem önt, és a tündérek küldték nekem.” Ez a jó Rabelais mester annyi kedves mulatságot tud szerezni egy estére – még a dohszagú nádkévék és szakadt pókhálók alatt is –, hogy szívből kívánom neki, hogy a magyarok istene áldja meg érte a porában is! De hogy hívek maradjunk a valósághoz, másnap Panurge elméne a szentmisére, hogy imádottját viszontlássa. Monda neki, melléje térdepelve a bejáratnál: „ – Asszonyom, amióta önt megöleltem, nem volt nyugtom a hátra levő éjszaka. Megállt az egész bélműködésem: nem tudok se pisilni, se kakilni, el se tudom képzelni, mi lesz velem, ha ön meg nem irgalmaz nekem. – Menjen (mondta), menjen, mit törődöm önnel! Hadd megyek be imádkozni a jó Istenhez. Vegye, mintha nem történt volna semmi. Ne zavarja a páternosteremet! – Suttyomban egy marék aranyat akart a kezembe dugni, miközben nyilván gondolta: »Ez a szájas fickó valami külföldi jövevény, legjobb lerázni… Jaj, ha meglátnak! Mit fogok mondani a férjemnek? Sosem tudom többé kiköszörülni ezt a csorbát, de majd azt mondom neki: utamba állt egy szemtelen lator a templombejáratnál, de én leráztam őt. S amilyen gyengéd lelkű, el fogja hinni szegény.«

– Nos, jól van (mondta Panurge), nem bízom rá az inasomra, személyesen óhajtok önnek átnyújtani egy kis csomagocskát. Kedveli ön a huszonnyolc karátos aranyból való ékszereket? Vagy inkább kedveli émaillírozva, szférákat ábrázoló körüldísszel ébenfából vagy nagy jácintokkal díszítve vagy óriási, metszett gránátokkal körülrakva, török módra, esetleg topázlapok- vagy finom zafírdarabocskák-, esetleg gyémánt-fityegőkkel? – Nem, nem, ez túl kevés. Tudok egy szép rózsafüzérről, smaragdból vannak rajta a gyöngyök, szürkés ámbrakő köríti mindegyiket, s lent, a kereszt előtt, akkora darab perzsa aranyban futnak össze, mint egy narancs. Valami huszonötezer dukátba kerül az egész… (Mai pénzre átszámítva csekély 29 625 000 aranyfrank!) – No, melyikünk szereti jobban a másikát: maga engem vagy én magát? Mire így szóla: – Ami engem illet, én magát egyáltalán nem utálom, mert azmiképpen Isten rendelé, szeretni kell mindenkit…” …Nos, mit ajánl Rabelais mester az idézett kis leckében? Türelem, állhatatosság, vissza nem rettenés a kivívott helyzetben… Továbbá, hogy a nőkkel még mindig szép szóval, sok bókkal s bő ajándékokkal lehet a legtöbbre vinni, különben ők kerekednek felül – s hogy a szerelemben, miképp a csatában is, legjobb a rajtaütés, a kalandozás… Tudok egy kunszéki esetet is, a párizsival csaknem hasonlót, arról, mint babrált ki egy nő Szaniszlóval, aki még annyira sem jutott imádottjával, mint a párizsi dámával Panurge. De ezt majd holnap… Maradjunk a magunk portáján.

*

Addig elmondom, mint történt, hogy a minap elővettem az kardomat, s vívtam vele éjféli párbajt a holdvilágban – ami végül is igen váratlan fordulattal

végződött, s miből kiderül, mi hallatlanul körmönfontak, rászedlek a labancok, s meggyőződhetünk benne a nők csalárdságáról is… Vettük hírét, hogy egy német jár át Szabadkáról Hosszútóti Zsókához, mégpediglen valami tisztféle, civilben. Elhatároztuk, hogy megugrasztjuk a németet. Egy este, mikor biztosan tudtuk, hogy nála időzik, útra keltünk: majd mi megmutatjuk, hogy itt nem Osztriában, se nem Germániában, hanem a Kunságban vagyunk, ahol mások az erkölcsök, és nem lehet csak úgy… Igen, meg fogjuk védeni a kun nők erkölcseit! Kiindulópont a Babacsárda volt. Kunszéktől egy jó nyúlfutásnyira esik a kérdéses tanya, ahol Hosszútiki Zsóka lakik a cselédnépével. Irigy vénasszonyok sokat pletykálnak Zsóka asszony kikapásairól (ha nem is mindig alaptalanul), de ha a pletykák felét leszámítjuk – mi, férfiak, tudjuk –, akkor is kecsegtető lehetőségek kínálkoznak a nővágyó férfiaknak Zsóka asszony virágoskertjében. Ha hazaiak, még hagyján… Férfiak vagyunk forgatta a szemét Attila, mint mindig, amikor dühbe gurul. – De hogy egy német! – Igazad van. Nem tűrhetjük, hogy egy német tegye a szépet a kunsági nők körül adta rá Kohács Zsoli a hivatalos pecsétet a németpusztító elhatározásra. – Kiirtjuk ezt a beste labancot! fentem az agyaramat magam is. Én csináltam meg a csatatervet, mint aki a harcban is a rajtaütés híve vagyok. Míg a tanya felé ballagtunk, megbeszéltük, hogy Zsoli a Göncölszekér, Atti a Jupiter, én a Mars irányából, háromfelől háromszögbe vesszük, míg megközelítjük a tanyát, s időnkint valami jelet adunk, hogy tudjunk egymásról. A többit a helyszínen… Szükség volt a cseles támadásra, mert számítottunk rá, ha netán közben – mit lehet tudni? – kereket akar oldani a sötétben bujkáló, fifikás labanc, még ha nem a rendes úton távozik, akkor is fülön fogjuk. – Igen, de hogyan adjunk jelt, hogy a német majd ne észlelje? – aggályoskodott Zsoli.

– Nincs más, mint könnyen felismerhető állathangokat alkalmazni – feleltem. – Hápogni tudsz? – Hápogni nem… De annyit nyugodt lelkiismerettel kijelenthetek, hogy nyávogni tudok. A megtévesztésig hasonlóan tudom utánozni a macskák hangját. – Helyes – mondtam. – Akkor te leszel a macska. – Bravó! – bólogatott Attila, aki különben nyomban kijelentette, hogy ő viszont ugatni fog, mégpedig kiskutyahangon és nagykutyahangon felváltva, mert mind a kettőhöz egyformán ért. Ennyit már megtanult a főkapitányság szolgálatában. – Sőt harapni is tudok! – tette hozzá fenyegetőn. Mondtam, hogy én meg a bikát utánoznám a legszívesebben, máshoz e téren úgysem volnék alkalmas, mivel ilyen ménkű, pokoli vastag hanggal rendelkezem. Megállapodtunk a szerepekben. Egész kedélyesen indult a dolog. Szerencsére a Zsóka asszony tanyája a szárazhatárba esik. Három irányból bukdácsoltunk a homoktorladt, buckás, itt-ott bokorfoltos területen, míg fejünk felett egyre inkább fényesedni kezdtek a csillagok. Nehéz csend ült meg mindent; nyomasztó, szinte fojtogató volt a mindent körülvevő, irtózatos hallgatás… Egybeszakadt a magasság és a mélység és a puszta mérhetetlen tágassága, ahol mi, mint valami kis pontok, iparkodtunk célunk felé, a kiválasztott csillagok alatt. A csend szinte halotti volt; minden cserény eltűnt a sötétségben, minden komondor és kisbojtár, még a lakos is elhevert. Istent kísértő vakmerőségnek tetszett megtörni a csöndet. Ami azt illeti, Zsoli oly híven utánozta a párját hívó kandúr macskát, hogy kéthárom nőstény is megkörnyékezte útközben, és szerelmes miákolással, epekedő nyervogásokat hallatva követték… Sokszor azt se tudtuk, melyik a macska, melyik a Zsoli. Atti kétféle módon ugatott:

– Vu! Vu! Vu! – ami egész komoran hangzott az alföldi éjszakában. S nyomban rá: Vái! Vái! Vái! – oly hűséggel, ami egy született pulikutyát is szégyenbe hozott volna. Közreműködése különösen hasznosnak bizonyult, mert a szeléndek felfigyelt a háznál, és visszaugatott, elő nem jött; vagyis kiderült, hogy pórázon van, ami nem mellékes körülmény. Az én dolgom volt a legkényelmesebb. Engem nem zavart se kutya, se macska. Gyönyörködtem a saját bikaságomban a kéken-zölden hunyorgó Mars csillaga alatt, mikor egyszerre eszembe ötlött: „Ó, te marha Tyukodi! Akkora szarvasmarha lett belőled, hogy nem is gondolsz arra, ha meg találják hallani a puszta őrei a te bikai zengedelmeidet, azt hiszik, hogy kiszabadultál egy karambol, s utánad erednek a komondorokkal?” Gyorsan abbahagytam a bikabúgást. Zsoli még nem tudta, észak felöl közeledett, de mi már láthattuk Attilával, hogy itt van a jómadár, világosak az ablakok. Itt is egy, ott is egy a sarokszoba két oldalán. Igaz, jó magasan helyezkednek el, belesni egyáltalán nem lehet. Még a zsalugáterokat se húzták be, annyira biztosak a dolgukban. Elsőnek én értem oda, másodiknak Atti, harmadiknak Zsoli, folyton forgolódva és siccegetve, mert egészen idáig kísérték a macskák. Kutya, macska, bika elnémultunk. Annál dühödtebben rázta a láncát és ugatott a szeléndek. Kiadtam az utasítást, hogy míg Zsoli, Atti az ablakon zörgetni fognak, én az ajtón dörömbölök. – Várjatok! – intett közbe Atti, és eltűnt a sötétben. Jártas volt a háznál, mert nemsokára megjelent egy lajtorjával. – Benézünk! Ha már itt vagyunk, mért ne győződnénk meg arról, hogy mi történik a szobában? – Úgy van ! – helyeseltem. – Benézünk! – lelkendezett Atti kárörömmel. – Kinézlek a világból, Zsóka! – Semmi akadálya nincs részemről a dolognak – helyeselte Zsoli. – Azt hiszem, nem követünk el indiszkréciót – hunyorított a csillagok felé, míg Atti már támasztotta a falnak a létrát, ügyesen és óvatosan, majd serényen iparkodott

fölfelé. Percekig leskelt. Kinyílt a szája is, görbe orra egyre jobban kiugrott az arcából – rángatni kellett a lajtorját, míg végre nagy nehezen alálépkedett. Nagy teste alatt ropogtak a létrafokok, attól féltünk, behallatszik vagy letörik. Elégedetlenül bámult maga elé. – No, mit láttál, koma? – Ti fogtok jól járni, öregem… Most vetköződnek – illogtatta-villogtatta gyémántfekete szemét. Zsoli udvariasan fölajánlotta, hogy következzem másodiknak – de én a harmadik akartam lenni. Fölment, nem sokáig időzött, és szinte diszkréten kukucskált befelé, ami szemérmes természetéből következik. Aztán zajtalanul, macskaügyességgel lent termett. – No? – esett neki Atti. – Nem mondhatom el – szabódott. – Tiltja a jó érzés. Végre én következtem. Nekem jutott hármónk közül a dicsőség, hogy szemre vettem Zsóka asszony előbukkanó bájait és egy német szeplős és kenderszőrös mellét, pucéran. De nézzük Zsókát: annyi vakító női fehérséget!… Lent megirigyelhették tőlem a látványt, s velem együtt elmozdították a lajtorját. – No? – nézett rám Attila. – Mit láttál? – A legrosszabbkor húztátok el… Mint egy váratlanul érkezett zivatar: egyszerre kezdtük el az ablakverést, dörömbölést. A kutya vonított, a cselédek kiszaladtak lakásaikból, s ilyeneket lehetett hallani: „Betörők… Elő a lőcsöt, vasvillát!” „Hozom már, itt van a cséphadaró!” „Ereszd el a kutyát!” – visítozta egy fiatalabb az asszonyok közül. Még abba se hagytuk a dörömbölést, Zsóka asszony fenyegető hangja csendült ki, csattant fel: – Ki jár itt? Miféle éjszakai csavargók zörgetnek?

– Hatóság! A lehető leghivatalosabb hang volt. Megtette a kellő hatást. Nemsokára kinyílt az ajtó, egyik ablak is, ahol – ruhájával kezében – ugrott volna ki a német, de Attila kitárt karjaitól, rettenetes vigyorától meggörnyedt és visszaperdült. Mire beértünk az ajtótól, Attila a létráról mászott befelé az ablakon. Zsóka asszonyt nem is láttuk a bejövetelnél; eltűnt, mint a kámfor. Előkaptuk a kézzel-lábbal hadonászó németet. Hát te mit keresel itt?! Kutya labanc! Kurva német! Kéne a magvar asszony pecsenyének? – legyintette mellbe Atti a keze fejével úgy, hogy az nekiesett a falnak. – Bécsben trónolj, ne egy magvar asszony portáján! – magyarázta neki ököllel. Hosszútóti Zsóka eközben, mint aki semmiről nem tud, mint egy ártatlanka, hátravonult a másik szobába; még az ajtót is lezárta. Valljuk meg, ez az asszony tud viselkedni. Kidöngettük a németet, aki szavainkból annyit értett: hogy kutya… meg hogy labanc. Ütött rajta ki-ki egyet-kettőt, de mégsem tudtuk kedvünk szerént eltángálni a nyomorultat, mert röstelkedni kezdtünk magunk előtt: hárman egy ellen? Hol a magvar lovagiasság? Ökleink fennakadtak a levegőben. Hármunk közül Zsoli tudott leginkább németül (a hivatalánál fogva), mi úgy voltunk vele, hogy inkább értettük, mint beszéltük. Látva, hogy megálltak ütésre emelt ökleink, mindjárt vérszemet kapott a német, és jártatni kezdte a száját, hogy ő főtiszt, a „Dritte berittene Artillerie-Brigade” parancsnoka. Igen nagyon gondoljuk meg, mit csinálunk vele. Meg fogjuk bánni, ha felzúdul a dandár. Tudják, hogy hol van: idejönnek, és rommá lőnek mindent. Erre még a mérsékelt modorú Zsoli is kijött a sodrából: arcul csapta, és ennyit morgott: – Szemtelen disznó! Ahelyett, hogy az életedért könyörögnél, még te fenyegetsz?

– Mondd meg neki – szóltam, – megölhetnénk, ha akarnánk. De mivel magvarokkal van dolga, és többségben vagyunk, megkegyelmezünk a nyomorult életének. De nem ússza meg, ohó! Tyukodi pajtás ezennel kihívja őt párbajra, a lovagiasság szabálya szerint. – Mert mi kunszéki magyarok vagyunk! – dobbantott a mellén öklével Attila. Mire azt felelte, szívesen tenné, de nincs itt a kardja, civilben jött. – Az a legkevesebb! Az enyém sincs nálam. Kölcsönösen adott becsületszóra megállapodunk helyben, időben. Hol és mikor? – Mit beszélsz? Te gyámoltalan! – hahotázott Attila újra, előrántva ördögi vigyorát. – Nem tudod, hogy labancoknál nincs becsület? Majd ha minden értékét, ami van nála, zálogképpen kirakja az asztalra, és mi elismervényt adunk róla: ez lesz a biztosíték… Addig siessen párbajozni, míg a hold fenve el nem apad. Megállapodtunk vasárnapban. A német ellenkezés nélkül rakta ki értéktárgyait az asztalra: két gyűrűt (az egyik karikagyűrű volt), dupla födelű, nagy aranyórát (legalább negyed kilót nyomhatott), szép berakású, ezüstnyelű acél zsebkést (melyen fogpiszkáló, körömreszelő, fültisztító és minden volt); gyöngyház nyelű, dupla csövű pisztolyát és egy finom olasz tőrt; végül a bugyellárisát (negyvenhét magyar ezüsttallér és némi apró hevert benne). Átkutattuk a zsebeit no, ebben az egyben becsületes volt: nem tartott vissza semmit. Akkor Attila zörgetett téntáért, tollért, papirosért a szomszéd szobába, és írásba foglalt mindent. – Mit csinálnak? – kérdé Zsóka asszony, míg a kért holmikat nyúlánk kézzel kiadogatta az ajtórésen. – Türelem, asszonyom! Tessék csak kivárni a végét. NYILATKOZAT

Elismerem, hogy én, Karl Ströhmer, a „Dritte berittene Artillerie-Brigade” főtisztje, özv. Hosszútóti Erzsébeten erőszakot akartam tenni. Gyalázatos szándékomban megakadályoztatván…

– Leider! – sóhajtotta közbe a német. – Adok én neked leider! Csak várj!

…értékeimet letétbe helyezvén (felsorolás) és a női erkölcs védelmében történő, a lovagiasság szabályai szerinti párviadalra köteleztetvén, a szemtanúk előtt katonai becsületszóra kijelentem, hogy a párviadalon die 4. Augusti éjjel, a megtámadott nő udvarában holdtöltekor megjelenek. Ha mennyiben nem jelennék meg, értékeim a kunszéki városi tanács tulajdonába szállnak; ha mennyiben a viadalban győznék, értékeimet hiánytalanul visszakapom; ha mennyiben az viadalban életemet veszteném, értékeim a családomhoz (Laibach, Donaustr. 7.) visszaszármaztatnak.

Tudomásul vettük és subscribáljuk! Anno 1709. die 31. Julii. Hosszútóti-tanya, Kunszék város

Karl Ströhmer mint merénylő Tyukodi Mátyás mint kihívó Kohács Zsolt mint szemtanú Várnagy Attila mint szemtanú

Lekörmöltettük vele még egy példányban, aláírtuk, vigye magával a pokolba; s miután magára szedte öltözékét, szélnek eresztettük az országúinál, hadd menjen… Mi pedig férfiúi kötelességünknek eleget téve, megelégedetten ballagtunk hazafelé.

*

Kunszék, anno Domini 1709. die 2. Augusti

Közben el kell mondanom, míg ki nem megy a fejemből, mi történt velünk a tegnapi nap… Följegyzésre méltó esemény! Az egyik az, bár nem vagyok anyagias, de barátaim biztatására mégis elmentem délelőtt a katolikus nótárius úrhoz, hogy tisztázzam a családi örökség ügyét. Nyulassy Árnold bogaras ember, olyan, mint egy magántudós, aki vasveretes ládában őrzi titkait. Görbedt háttal, aggodalmas tekintettel, hosszú, vékony karokkal öleli át a készített iratot az asztalnál, mint áldozatát a pók. Orrán madzaggal felkötött pápaszem fityeg. Családfák, hosszú genealógiák egyedüli ismerője a környéken; századokra visszamenőn meg tudja állapítani, kik a legbarbárabb famíliák, mit ragadtak el szennyes kézzel mástól, minek tulajdonjoga vitatható. Hisz nem kell egy emberöltő folyamán csak egy király változás: máris változik a jog és a törvény. Márpedig Leopoldus szerencsésen meghala, József pedig másféle embernek hírlik. Mindezt ő nálam százszor jobban tudja; mégis tetteti magát, miképpen ha nem tudná. Előadtam a jövetelem célját: tudom, hogy régtől fogva itt van bejegyezve a Tyukodi-nemzetség. Hát érdekelne, hányadán vagyunk a jussal. Mi van az örökségemmel? Atyám után való ősi jogaimmal? – A Tyukodi-nemzetség már kihalt. Úgy van beírva, hogy kelmed már nem él…

– Hogyne élnék, hiszen láthatja keed, hogy itt vagyok! – Nem az számít, hogy itt van, hanem az, hogy mi van bevezetve a matrikulába… Kelmed nem él, csak az élők közé tartozik, egy – jogilag törölt egyén, olyan, mintha a világon se volna… De hagyjuk ezeket az apróságokat! Nem méltó hozzánk! Tudja kelmed, milyen kis pont az efféle a történelemben? Nézze meg ezt… Fölállt, és három hosszú lépést tett, fölnyújtózkodott a nagyszekrény tetejére. Nyögött, míg leemelt onnan valamit. – Ez a lábszárcsont a fekete sereg tömegsírjából való… Egy méter hosszú! Súlya kilenc kiló… Ez az ércsisak meg föltehetőleg Kinizsi Pál sisakja volt. Hogy hogyan került ide? Kiesett a fejéből, mikor űzte, aprította a zsoldosokat Kunhalomnál. S valahogy ez is bekerült a sírba… Próbálja csak ki – tette a kobakomra. – Ugye, nyomja a fejét? Súlya három kiló hatvanöt deka. He-he… Könnyű sisakocska! Könnyebb elviselni, mint a darutollas csákót, ugye? Nem elég, hogy félrebeszél, még gúnyolódik is az istenadta! Gyorsan szétnézett, mit mutasson még hamarjában. Kulcscsomót kotort elő a zsebéből, kizárta a vaspántos ládát. – Hát ez itt mi? Eredeti elefántcsont agyar… Meg csiszolt márványlapok töredékei… Hogy kerültek ezek a kunsági földbe? Na, mit gondol? Volt itt kultúra, vagy nem volt itt kultúra? Haha! Visszarakta, gondosan lezárta a ládát. Zsebre tette a kulcscsomót. Majd újra elővette, és egy másik kulccsal kinyitotta az íróasztal fiókját. – Ezt egyedül csak kelmédnek mutatom meg – hangzott, mint valami kitüntetés. – Régi kancelláriai levelek az ősidőkből… pszt! Titkok a Kunság őstörténetéből… S miből vannak? Nem papírból, nem is papiruszból, se nem viaszból, hanem cédrusfaháncsból. Ördög tudja, mi lehet rajtuk följegyezve, emiatt tanulok szanszkritul. Nyomán vagyok a titoknak. – Hogy kerültek a birtokába? – Útcsinálásnál, koporsókból jöttek elő. Hozzá ne nyúljon, mert összedőlnek! Ásatagok… Ha megfejtem, világhírű ember leszek! Soha meg nem jelent följegyzések – súgja. – Akkor aztán rátérhetünk az örökségre.

Ez egy bolond! Kezdek tőle megijedni… De azért nem árt, ha beugratom, nehogy elbízza magát a vacakjaival. – Nem is tudja keemed, mekkora értékeket őrizget! Nyulassy uram, tudja, mit jelent mindez? – No? – vigyorult el szélesen. – Annyit jelent, hogy… nyissa ki a fülét: fanfárfingfény… Az ősi múltba visszavetítve. – Hogy? – kérdte, tenyeréből ellenzőt csinálva a fülkarima mögött. – Fan-fár-fing-fény! – ismételtem szótagolva. – Érti? Máskor, ha égbe mászik, legalább tegyenek alája egy lajtorját, hogy le ne essen! Az örökségemre pedig persze hogy visszatérünk, de azt nem köszöni meg kegyelmed! – Vén képmutató! Bűntársa Kondérnak… Otthagytam Nyulassy Árnold fiskális nótárius urat, rácsapva az ajtót, mint egy kriptafödelet. Ez volt az egyik fölrónivalóm; a másik alább következik, mely különösen Korn Szaniszlóról szolgáltat kortörténeti adatokat. Azzal kezdem, hogy Borméri Jácint főtisztelendő atyánkfia mindig jól iparkodó kanmuri-rendező volt, de ezúttal – ha lehet ilyet mondani – felülmúlta önmagát. Voluntate Sancti Dei – azt sugallta egy pírtói, igen módos tanyagazdának, hogy péntek délután igen nagy házi ünnepség színtere lesz a tornácuk; előkelő vendégek fognak kisétálni a városból. Kövessenek el mindent, hogy méltó legyen a fogadtatás. A gazda előre megköszönte a megtisztelő kitüntetést. Mi pedig fölkészültünk a fejedelmi útra. Ki-ki ünneplőben, én is elővettern a csizmát, nadrágot, kuruc dolmányt (mutat még valamit a maga régiségében), Szaniszló pedig alkalomhoz illően tetőtől talpig zöldbe öltözött, fejében hetyke vadászkalpag, és már előre belebújt az ördög, mert a városon kívüli csárdánál is előreszaladt, hogy bekap egy meszely vinkót – amint mondta – étvágygerjesztőnek… A Puccina csárdában csikósok, gulyások és más gyanús

szegénylegények italoztak; összetévesztették Szaniszlót valami vámőrtiszttel. Ahogy átlépte a küszöböt, elhallgatott a zene. A sok csikós, gulyás, juhász mind összeröffent, és szorongatta Szaniszlót. – Kicsoda keed, és mit keres errefelé? – Nevetséges… Hát nem ismernek meg? Én vagyok a széltében híres és ismert orvos és patikus Kunszékről: sok száz ember életét mentettem meg a Kiskunságban, mikor itt járt a kolera. Én vagyok Korn Szaniszló. – Akkor jó lesz, ha minél előbb elhordja magát! – De kérem… – Mit kérem! – nyújtotta orra alá az öklét egy csikós, úgyhogy Szaniszlónak hátrálnia kellett. Szerencsére akkor már odaértünk mi is, közbelépett Attila, percek alatt tisztázta a helyzetet. – Akkor kérem alázatosan a nagyságos urat – juhászodon meg ugyanaz a csikós –, már megbocsásson, annyira fura a fizimiskája, hogy összetévesztettük valaki mással… – Úgy! S ezzel talán minden el van intézve? – pattogott Szaniszló. – Vegye tudomásul, barátocskám, ha nem volnék olyan vallásos, mint amilyen vagyok, most rögtön behurcoltatnám önt a városháza börtönébe. Megérdemelné! De én katolikus vagyok! Méghozzá jó katolikus… Elvárom, hogy köszönje meg, hogy jót tettem magával. Fogtuk az orrunkat mind a hárman, míg az önérzetes orvos és patikus közölte a mondókáját a csikóssal, s arra gondoltunk, mi történt volna Szaniszlóval, ha nem lennénk ott… – Szemtelen fickó! – eresztette vissza hangját az országútról, mire lelke mélyén visszanyerte nyugalmát. – Higgyétek el, barátaim, én már igazán nem haragszom, a harag különben is második helyen áll a főbűnök sorában. En tehát megbocsátok. Áldás, békesség ennek a szemtelen gazfickónak! Megállt, és a vadászkalpagot levéve fordult vissza, és a kereszt jelével áldást

küldött a csárda felé. – Pax vobiscum… Pax nobiscum… In nomine Domini – mormogta, akár egy ájtatos plébános. Mint egy hamisítatlan halasi kiterített csipkeabrosz: fodrosak voltak fejünk felett a fellegek, szerteziláltak és eget festegetők… A falkák füvelőjén szöcskék nyüzsgése és tücskök száraz cirpegése hallatszott – mikor egyszerre csak szemünk elé tárult a lápos mély völgye: sűrű sáscsomókkal, zsombék közt senyvedő árva fákkal s vizekkel, árkokkal, de Jácint járván elöl, megnyugtatásunkra mutatta, hogy túlnan a Szárazdomb tetején, ahol füstöl a két kémény, ott van a tanya. Odáig tart a bitangolás. A lapos oldalon egy széledt nyáj birkái legelésztek, apró, sűrű metszőfogaik rendre tövig beretválták a hosszú szál füveket a buckákon. Alig egy nyúlfutásnyit ha bócorogtunk, som-, kökény- és rekettyebokrok szúrós ágait kerülgetve (még jó, ha csak a kecskerágó, a törpe nyárfák és a gyalogbodza váltogatták egymást a kikiriccsel) – mindenütt cserjék a homokbuckákon és valóságos ismeretlen sivatagi növények. Beljebb pedig vadvizek… Szaniszló lehajolt, és szakított valamit: kitűzött a kalpagja mellé pár szál árvalányhajt. – Életemben mindig asszonyszerető és virágszerető voltam – dicsekedett, majd így folytatta bölcsedelmeit: – De csak lopva jó a csók és lopva szép a virág is… Végre megérkeztünk a portára. A kapuban ünneplőbe öltözötten, rátartin állt egy mokány kun, a gazda. Mögötte két terebélyes ecetfa árnyékolta az udvart. – Módok Balázs vagyok, a hetedik sátorbul… – Vagyis bevallja, hogy ma is pogány, mint egy ázsiai pusztalakó; sátort emleget, büszke a tatár eredetére, magyarokkal, se más néppel nem keveredik. Kun-magyarnak vallja magát; mint a székely, megkülönbözteti személyét a többi magyaroktól. Ez kellett nekünk! Asztalra került minden jó: órák hosszat ettünk-ittunk, Szaniszló már böfögött a torkig való jóllakástól; de nem is annyira az érdekelt

minket, hanem ami utána ígérkezett – a tánc. Kiperdült egy lány, majd a menyecske, ott táncoltak szép ruhákban, magukat büszkén illegetve. – Ihajla! – toppantott a sarkával Szaniszló. – Sose halunk meg! Mindig mondtam, köcskeméti györök vagyok, őszöm annak könyörét. Gazduram, ha neköm adja, elvöszöm az lányt! Így népieskedett Szaniszló. alig tudva, mit beszél, mert gyönyörűn volt öltözve a leány, szépségéhez méltóképpen. Zsófi oly sudár, nád-szálnövésű hajadon, hogy a férfiak eltörpülnek mellette. Apja termetét örökölte. Hosszú hollóhaját két fonatban előreveti, piros pillangós pántlikával átkötve. Alakján ingváll omlott alá, szalagos fűző a csípők felett, imi szökkenő darázsderekát még inkább kiemelte. Több soros fodros szoknyája selyemből volt, fehér harisnyája gyöngyökkel kivarrva. Úgy rakta a táncot, hogy csak bámultunk. Szemérmes szemlesütéssel kezdte a lassút, de aztán mikor jött a kopogós, fölvetette fejét, két nagy karbunkulus szeme megvillant, és alig győztük szemmel, oly villámgyorsan kopogott a csörgős patkójú, piros cipellője. Toppantott, s úgy megtoporzékolt, akár a szilaj csikó. Most kellett odalépni, derékon kapni, perdülni vele, úgy esett vele a tánc, mint valami ájulat… Én forgattam elsőül, aztán jött Attila, következett Jácint atya – Szaniszlónak a „menyecske” maradt, beérte már azzal is. Ketten járták a „zötyögőst”… Kohács Zsoli nem táncolt, csak – mintha semmi sem történne körülötte – valami okos beszélgetésbe merült a házigazdával. Pedig jókora zenebonát csaptak a paraszt muzsikások, rézkürttel, síppal, tárogatóval. Külön terített asztalnál, szétvetett lábbal ültek az egyik ecetfa alatt. A házigazda csak fölállt, odanézett egy pillanatra, s abbahagytak a zenét. – Ki-ki egészségére! Már megbocsássanak az urak – emelte föl a kupát –, úgy vélem, hogy már jól lerázták az ebédet, talán nem árt valami harapnivaló. – Harapni, harapni! – csettintgetett ujjával a feje felett Szaniszló. – Hát akkor isten éltessen bennünket, s ki irigyli a kedvünket, az nyalja ki a… Általános nevetés. Szerencsére a nők a végét már nem hallották, mert a gazda szavára elsiettek a konyha felé.

Elénk került a két tál, körülrakva párolt vöröskáposztával. – Bravó! Bravisszimó! – hadonászott két kézzel Szaniszló. – Ha nem tévedek, kacsapics… akarom mondani, pecse… pecsenye. Nem tudom, „jól-e” fejeztem ki magam: pecs… vagy inkább pöcs? Mert ha pöcs, akkor helyesbítek, uraim: úgy kell mondani, hogy pöcsönye! Friss, ropogós kacsapöcsönye. Mindjárt magyarosabban hangzik! Igaz-e, gazduram? Keresgélte a püspökfalatját, de azt már kiemelte Jácint atya. Az asszonyokról mindenki megfeledkezett. Elnézegettem Zsófit, míg sürgöttforgott: milyen nyúlánk, szép, milyen kacér szeme van. De azért… Hol van ez a Zsófi az én Zsófikám csöndes szerénységétől? Míg ez hányja a farát, az szemérmesen meghúzza magát: csak a keze jár villámgyorsan a konyhában. Ej, jobb is volna már hazamenni! Közben szépen estvéledett. Attila cihelődött fel elsőnek; de Szaniszló az istennek se akart útra kelni. – Hogy találunk haza ebben a sötétben? – Hazatalálunk, hiszen holdvilág van! – nézett kettőnk felé jelentősen Zsoli, és mi elértettük, mire gondol: neki is a holnap váró párviadal szökkent eszébe. Búcsút vettünk a ház népétől, és kétfelől támogatva vittük magunkkal a gajdoló Szaniszlót. – Györünk, györökök, nököm már méndögy…. Nevettünk rajta, mert tudtuk, teljesen süket a nyelvjárásokra. Összehord hetethavat. Még visszakiáltott a ház felé: – Gazduram, ne hara… ne haragudjozzanak ránk! A harag különben is ötöd… hatodik a főbűnök rangsorában. Ekkor hirtelen visszarántott bennünket, megtorpant. – Jaj, most jut eszembe, péntek van! Jaj, istenem, vétkeztünk! Húst ettünk… Elkárhozunk! – zokogta az éjszakában. – Mea culpa, mea culpa…

A következő pillanatban belekapott egy pajzán énekbe, lassan ropogtatva… Majd utána egy pattogóbba:

Két ujja van, két ujja van a ködmönnek, kerek alja a pöndölnek; csivirintem, csavarintom, éjféltájban föl is hajtom…

Kitépte magát közülünk, hangoztatva, hogy nincs berúgva, tud ő egyedül is járni. – Hagyjátok, úgyis vigyázunk rá – bólintott a mindig részegmentő és részegmegértő Kohács Zsoli. – Még megéred a halálod után, hogy a részegek szentjévé avatnak – szellemeskedett Jácint atya. – Olyan szent még úgysincs a naptárban… Sosem nevettem olyan jóízűen, mint mikor Szaniszló addig-addig csivirintettecsavarintotta a dolgot, míg végül belehuppant az ingovány vizes árkába. – Ja-ja-jaj! – siránkozott. – Hát úgy írták elő a mennybéliek, hogy egy kis dalért vesztemre vagyok ítélve? Ju-ju-juj! Jó barátok, születünk és meghalunk. Vége! Consumatum est… Nekem már beharangoztak… Nekem már kiharangozik… – Nonono! – így Attila. – Milyen rút dolog, mikor valaki így rágja a sarat… Hé! Föl a fejjel, barátocskám, sose halunk meg! Nem sértetted meg magad? Isten szent nevére, hogy vigyen el az ördög! Hisz mozogni se tudsz… Itt hagyunk, jó fiú. – Ó, lelki barátom, édes társam, ne káromold az Istent! Vétkezel… Ne hagyjatok el! Születünk és meghalunk. Mindenkinek megbocsátok… Már kocognak a fogaim. Tudom, hogy végem lesz… Ó, Szent László király, Szent Mihály arkangyal! Soha többet, csak most az egyszer segítsetek meg! Fogadalmat

teszek, ha kiszabadítotok ebbül a sárgödörbül, emeltetek egy szép nagy kápolnát, sőt kettőt… – Be-be-be! Látom, hogy rimánkodni szépen tudsz… Nyújtsd a kezed, kegyes lelkű barátom, és ha jól összeszeded magad, én majd valamennyi szent nevében kiszabadítlak… Nyújtod már? – Nyú-nyú-nyú… Nem tudok beszélni, mert teli van a szám ebihallal. Már hármat lenyeltem, kettőt kiköptem. Pfuj! Jaj nekem! Érzem, hogy megkaptam a döghalált. Ördögök táncolnak a szemem előtt… – No, hol van a kezed? – Itt van… Kicsúszik! – huppant vissza a kakás gödörbe. – Mért büntet az ég? Ó, te jóságos Úristen! – zokogott az iszaplepte zöld ruhában, miközben Attila szidta, mint a bokrot, mi pedig ültünk az árokparton Kohács Zsolival meg Jácinttal, és hasunkat fogtuk nevettünkben.

*

Vasárnap délelőtt kinyitottam a ládát, elővettem a rongyok alól rég pihenő kardomat. Kihúztam a tokjából, meghajlítgattam – levittem az udvarba, megpucoltam, kifényesítettem; fenni nem kellett, változatlanul olyan az éle, mint a beretva. Akkor ért haza a miséről a Kondér család. Látva, hogy mivel bíbelődöm, a házigazda rémült arccal közeledett felém. – Mit akarsz a karddal? Miért vetted elő? – Azért, hogy a mai szent napon kioltsam vele egy labanc életét. – Ne tréfálj! Ki az a labanc? – hátrált a tornác felé. – Megbolondultál? Látva, hogy a karddal néhány próbavágást teszek az ég alatt, gyorsan beszaladt a többiek után.

Ebéd közben Zsófika is kérlelt a konyhában, hogy ne kövessek el meggondolatlanságot. – Nagyon is meggondoltam, mit teszek – feleltem kurtán és csaknem elutasítón. Ugyanis tartottam attól, hogy még utóbb megpuhít, és a szándékomtól szép szavakkal eltántorít, ha rám veti ártatlan tekintetét, és a lelkemre beszél. – Mért akar vért ontani? – kérlelt. – Ahogy keemed megöl mást, ugyanúgy keemedet is megölhetik. Oldalvást nézve, hátat fordítva válaszoltam: – Hja, lelkem galambom! Párviadalban így van: az egyiknek vesznie kell. – Párviadal? – kulcsolta imára a kezét. – Jézus, Mária! Ugye nem igaz? Ugye, csak ijesztget? Ugye, hogy tréfál kelmed, Máté bátyó? – Fene se tréfál! – Hát akkor ki légyen az a labanc? Még neki sem árultam el, csak annyit: – Nem kunszéki. Ez valamennyire megnyugtatta. De azért még nem átallott egy előtte ismeretlen ember életéért könyörögni. E nő hatása volt, hogy végül is elhatároztam magamban: jól van, nem ölöm meg, csak megszeldelem, és lenyisszentem az egyik fülét… Ej, csak ezek a nők ne volnának a világon! Hosszútóti Zsóka asszony is úgy kibabrált velünk, hogy míg élek, ezt szégyellem… No de ha már így van, így van: elmondom sorjában…

*

Hosszútóti Zsóka asszony szép virágos udvarházában épp lebukkant a szerelmetes hold, fönt egy vén hársfa tetejében üldögélve, mikor megérkezett a három gavallér. De most már nem kutya-, macska- és bikahanggal közeledtünk a „terep” felé, hanem elbizakodottan, vidáman: a kétségbevonhatatlan győzelem reményében. Szokatlan jó hangulat töltött el mindhármunkat. Kissé meglepett ugyan, hogy Ströhmer már ott volt, mikor mi porondra léptünk; kocsival érkezett, és egy ponyva alá rejtett ládában hozta el a kardját és tiszti ruháját; az is, hogy valami sürgés-forgás kísértete rémlett a levegőben: kitárva feketéllett a lejárat, s kapkodó gyertyaláng fuldoklóit a pincemélyben, s a bolt alól az a jól ismert hang kongott fel, mikor a fakalapács ismerkedik az akonával. A házba lépve, minden ablakot tárva találtunk, mintha nagytakarítás lett volna, s mégis mintha némi pecsenye- és frissen sült kalácsszagot orrontottunk volna a levegőben. Összenéztünk: talán káprázik az orrunk? A nagyszobában, ahol a rajtakapás történt, egyedül Ströhmert találtuk, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy nagy ügybuzgalommal húzkodta le magáról a civilt, és cibálta fel a tisztiruhát. Kardja előkészítve ott feküdt az asztalon. Egy pillantásra láttam, hogy az enyémnél sokkal nehezebb és merevebb kard. Igaz, hogy Ströhmer is nehezebb nálam vagy húsz kilóval; nyaka a tokájával együtt köröskörül kidagadt a gallérból. – Hozta isten az urakat, foglaljanak helyet, amíg begombolom a zubbonyomat – fogadott bennünket, mint egy házigazda. – Én inkább ledobom a magamét – válaszoltam. – Rosszul teszi kelmed, mert ne feledje, hogy a katonakabát véd… Olyan, mint egy pajzs. Tele van gombokkal és zsinórokkal – hangoztatta a praktikás német. Erzsók asszony megmaradt a maga rejtelmeiben, még csak elő sem jött a fogadásunkra. Kezdtünk olybá tűnni ennmagunk előtt, miképpen ha ott sem lettünk volna. Nem jót sejtve nézegettünk össze: honnan van a németben ez a magabiztosság? Mindenesetre valami praktikás dolog lapul a háttérben. Fölajánlotta, hogy

cseréljünk kardot, az övé erősebb: Lipót császártól kapta volt, és rajta van a pápai áldás. Öntelt ajánlata annyira sértő volt, hogy még csak nem is válaszoltam rá. Helyettem Attila bökte oda: – Türelem! Majd elválik, hogy kié az erősebb. – Én pedig még atyámtól kaptam a kardomat – mondtam közben –, soha idegen kézben nem volt. Kinyílt az ajtó, egy vasárnapi ruhába öltözött fiatalasszony – éppen az, aki cséphadaróért futott minap – négy pohár bort hozott be ezüsttálon. Mondanom se kell, hogy a poharakhoz hozzá se nyúltunk, Ströhmer azonban annál inkább kapott az alkalmon. Fölemelt egy pohár bort, és katonásan ránk nézett. – A győztes fél egészségére! Összenéztünk a pimasz kihívásra. Ha egyedül engedjük inni, ezzel mintegy elismerjük, hogy ő lesz a győztes – olyan pedig nincs. – A győztes fél egészségére! – mondtuk mi is kitaszított mellel, s kiürítettük a magunkét. Mikor begombolta mellén-hasán a hosszú sor gombokat, s bekapcsolta a csatokat, megint nyílt az ajtó, s ugyanaz a szemrevaló parasztmenyecske újabb tálcán újabb négy telt pohár bort állított az asztalra. – No, még egyet a győztes fél egészségére! Ittunk még egy harmadikat is, mikor Kohács Zsoli megszólalt: – Úgy látom, delelőre jutott a hold. Elérkezett a cselekvés órája. – Gyöpre vitézek! – hangzott át a másik szobából a kacér nő biztató hangja, mely végül is csúfondáros, csengettyűző nevetésben robbant szét… A hangját már hallatta, de személyét még nem mutatta meg.

Komolyságunkat megőrizve, mereven lépkedtünk ki a ház előtti gyepre. Én ingujjban, Ströhmer beöltözve; kezemben könnyű kard, övében nehéz. Kijelöltük a helyünket; Zsoli és Atti úgy állítottak szembe bennünket, hogy mindegyikünket egyformán süssön a hold. Attila fölemelte a karját. – Vigyázz! Raj-ta! – lendítette alá, s megkezdődött a tánc. Vérbeli katonatánc… Ströhmer ritkán vágott, olyankor is nagyot, de egyszer sem talált, én annál sűrűbben, s mindannyiszor lerepült a zubbonyáról egy csat vagy egy gomb. Elhatároztam, addig szeldelem, míg meztelenre nem vetkőztetem – akkor aztán lerepül a füle… Forogtunk, mint a kanok, ha összecsapnak, vagy mint egy megperdített kerék. Ruhája már feselve, szakadozva lógott, ami láthatólag dühítette: akkorákat dobbantott és szusszantott, mint egy viaskodó bika – de én győztem az ugrálást. Könnyű volt nekem… Csákóját is kivágtam a fejéből; homloka fénylett a verítéktől. Egyre inkább szorult a fal felé, hátra, hogy ne kerülgessem folyton támadó gyorsasággal, legalább hátsó támasza legyen, s ekkor – úristen! – mi történt velem? Fejemhez repült egy sült mákos kalács, s nyakunkba löttyent egy korsó bor. – Vége legyen a kakasviadalnak! Ilyet se láttam még, letépik egymás tollát, taréját… Azonnal bejönni, megpihenni! Kitől kaptak engedélyt, hogy itt marakodjanak az udvaromban? Hosszútóti Erzsébet nádszálkarcsú alakja hajolt ki az ablakon. Fehér kamuka ruhában állt, s ahogy reá szitált az ég kegye-fénye, úgy fénylett ránk, mint maga a Holdasszony… Összeszegezett karddal torpantunk meg. Zavarodottan fürkésztük egymás szemét, s – egyszóval leeresztettük a kardunkat. Ströhmer a szemét dörzsölte, mert belement a bor. – Herrgott Krucifix! – káromkodott. – Tovább! Tovább! – biztatott Kohács Zsoli, de Várnagy Attila csak legyintett és elfordult, mintha azt mondta volna: megette a fene az egészet! Majd így folytatta, míg befelé saslogtunk: – Nem jó, ha a csatán nők vezényelnek, öregem! Nem mindenki Kleopátra,

Szent Johanna vagy Zrínyi Ilona. Van, aki sokkal ügyesebben csinálja: azzal a ronda szépségével arat győzelmet a férfiak felett. A szépség a legnagyobb fegyver, különösen ha jól forgatja valaki. Közben beértünk. Zsóka asszony sehol, de az asztal terítve volt. Ströhmer még mindig úgy zihált, mint egy kovács fújtatója; első dolga volt, hogy ledobta magáról a cafrangokban foszló zubbonyt, és fölvette a civilt. Én pedig felhúztam a dolmányt. Szó nélkül ültünk egy ideig, mire Atti elunta a várakozást, s megszólalt : – Hát akkor igyunk! Ki-ki a tányérjára bökött egy-egy szárnyassültdarabot és tölteléket is melléje – hanem a falat megakadt a szánkban. Kifelejtették belőle a sót. Valósággal édes volt. – Ez ehetetlen – csóválta a fejét Zsoli, és nézte, hová köphetné ki, végül keserves képpel lenyelte. – Sebaj, van itt pogácsa is! – vigasztalódott Attila. – Tepertős! Ebből már nem felejtették ki a sót, de az alját feketére égették, valósággal keserű volt. Mi történik itt?… Mind a négyen gyanakodva fürkésztünk. – No, akkor öblítsük le borral! Ebbül nem lehet kifelejteni a fűszerszámokat… Orrunk nyomban elfintorult, arcunk elfancsalodott: komisz savanyú vinkó volt, olyan mint az ecet. – Ez már dühítő! – Bőszítő! – Schrecklich! – zúdult fel a német is, s az ablakhoz lépve kilottyantotta a korsó bort a külvilágba. Arra rezzentünk fel, hogy csikordult a kulcs a zárban, kattant a kilincs – s a szemrevaló kun menyecske sarkig kitárta a két ajtószárnyat, s átözönlött a

gyertyafény. Fehérrel leterített asztal, öt tányér, középütt hosszú ezüsttálból ropogósra sült malac vigyorgott felénk… Most ébredtünk rá, hogy az egész csak ravaszul megszerkesztett boszorkány tréfa volt – vagy talán leckének volt szánva?… – Jó estét, jó estét! Tessék már helyet foglalni nálam – mosolygott a szép özvegyasszony, mintha semmi sem történt volna, míg mi befelé csetledeztünkbotladoztunk. – No, egy pohár bort a győztes fél egészségére! – húzta alá kacérul a szót. – A győztes fél egészségére! – A győztes fél egészségére! – mondogattuk. Kedvesen kínált, igazi borral, erős veressel, és nekünk nevetnünk kellett, akár savanykásan, akár ha kesernyésen is, be kellett látnunk, hogy legyőzettünk: a győztes fél egyedül és egy személyben Hosszútóti Erzsébet volt… Zsoli vacsora közben javasolta, hogy a kudarcot vallott párbaj után más helyet és időpontot kell kitűzni, mire válaszul fölállt a német, és a civil ruha mellényének rejtekéből két gyűrűt vett elő; az egyiket felhúzta Zsóka asszony gyűrűsujjára, a másikat a magáéra, s köszöntőt is mondott: – Gesund! Úgy lehorgadtunk, hogy egész kicsi fiúk lettünk, egyik ámulatból a másikba estünk. – Ohó! De nem úgy van ám! – emelkedett fel Attila, kezében a pohár, s így védte meg vitézi és férfiúi tekintélyünket: – Mielőtt áldásunkat adnók a megkötendő frigyhez, kijelentjük, hogy a zálogokat csak azzal a föltétellel származtatjuk vissza, hogy Kunszéken legyen az esküvő, háromszori előzetes kihirdetéssel, hogy meggyőződjünk róla, miszerint nem történik semmi mismás vagy labanc praktika. Rendben? – nézett felénk. – Az ügy így valahogyan rendben volna – jegyezte meg Zsoli hivatalos arccal –, csak azzal a kis kiegészítéssel, hogy te azt mondtad: kijelentjük; ezt én inkább úgy mondanám: hatóságilag kijelentjük satöbbi…

Mire a német merengett el hosszan, Zsóka asszony viszont élénken helyeselt. Szótlan dülöngéltünk hazafelé az éjszakában: Atti mérgesen, én bosszúsan, Zsoli egykedvűen, míg végre megszólalt: – Mégis az a tudjahonnét szalajtott, praktikás német járt jól az egészben. – Sajnos nem! – morgott Attila. – Úgy látom, hogy ez a buta kardos fehérnép habarodott bele erősen… Mondjátok, mit lehet úgy szeretni ezen a kese, félkopasz, pocakos németen? Ha nő volnék, öregem, hát le se köpném! …Őszintén szólva magam sem értem. Ej, csak ezek a nők ne volnának a világon! Mert ha feleségesül, biztos, hogy megfeleződik az ember. Még ez, ami megvigasztal hármunkat: nesze neked! Úgy kellett, Ströhmer! Nyugodt lehetsz, hogy Hosszútóti Zsóka mellett a legjobb esetben is csak félember leszel…

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

VISSZATÉRÉS ISTENHEZ

Kunszék, anno Domini 1709. die 8. Septembris

A minap még úgy gondoltam: Szerelem? Ó, hogy azok a piciny ördögök vinnék el tőlem a pokolba! Elismerni elismerem, boldog fickó lehet az a férfi, akit hozzá való, értékes nő állhatatosan és velőkig teljes odaadással szeret – de én, hála isten, nem tartozom ama szerencsés fickók közé! Való igaz, hogy a katonaság miatt nem gondolhattam családi otthonra. Az volt a legkisebbik gondom! Most meg, ha Zsófikát még el is fogadnám (mert elfogadnám feleségül), ő nem fogadna el engem – nem, nem, hiszen tisztáztuk már: merő képtelenség! Rátarti kis asszony, ami erényét illeti; nem szó, semmitmondó kifejezés, ha azt mondom reá: tartózkodó, mert annál sokkal több: egyszerűen megközelíthetetlen. Sokat lázadoztam hitvány és nyomorult életkörülményeim miatt, én, a kifosztott, a kirabolt, de ami igaz, igaz: Zsófika nélkül jóformán még ennivalóm se lett volna, nem jutottam volna semmire, még ennyire sem a világban, s ha ide nem fészkelek, nem volnának az aranyaim, lehet, hogy éhen vesztem volna. Sokan unszolnak, hogy jogaim védelmében forduljak a törvényhez. Indítson pert a fene, én nem; dehogy akarom elveszíteni Zsófikát! Ha netán akadt is súrlódás köztünk (nem tagadom), mindig az én hibámból: az a zsörtölődés egyoldalú volt, szelíd lénye, észre sem vettem, úgy megnyugtatott és lecsillapított. Visszatartott, rám vetette a gyeplőt, hogy menjek a magam szabadjára; de csak látszólag, mert láthatatlanul is őrzött, vigyázott reám. Minek van ilyen nő? Meg kell az ilyet ölni! Kiirtani még az irmagját is az ilyennek – csikorogtam, a kévék alatt pisladozva a kancsó mellett, s kell-e mondanom, hogy csak egy dühödt és ostoba fellobbanás volt az egész, lázadás mindazért, hogy egyszerű kis asszonyi tulajdonságaival úgy csodálatba tudott ejteni… Sohasem voltam fehérnépen ámuldozó. Úgy vettem őket, ahogy voltak. De

Zsófikát nem lehetett úgy venni, mert fölém kerekedett, sót tornyosult, s én a katonaéletben azt tanultam: mindenféle ellenálló várost, tornyot és kaput dönteni kell. Irgalom nincs! Aki szembeszegül, az legázoltatik, és egyenlővé válik a porral. Ez volt Thököly urunk sokszor ismételt kijelentése. De egy asszonyemberrel szemben? Igen könnyű győzelem lett volna: fordulni az erőszakhoz, de nem tettem. Elszántam magam, végét szakítok mégis a szerencsétlen állapotnak, hogy egy isten háta mögött való helyen tétlenül viseljek el jót és rosszat. Nem viselem tovább, nem nekem való! Mondtam is neki: „Tudod, hogy te nem szép, hanem szépség vagy, Zsófika. Lásd be már egyszer: minél többet sírnak a szemeid, annál gyönyörűbbé fürdetik a könnyek, s a bánattól szépen kifényesül orcád. Ülj ide szépen a térdemre, nyugodtan beszélgessünk, kedves Zsófikám.” De az egészre nem volt más felelet, csak egy beszorult mosoly ajka szögletiben. E nőnek semmi udvarlás nem elég: leráz magáról mindent, mint virág az esővizet. Mindig szívből óhajtottam, hogy boldog legyen, mégis boldogtalan a szerencsétlen, s mert enmaga oka boldogtalanságának, haragszom rá… Elnézegettem ide-oda sikló gömbölyű kis farát, ahogy sürgött-forgott megállíthatatlanul. S minél tovább néztem, annál jobban haragudtam reá. Azt hiszem, joggal vehetem zokon, hogy még soha nem jött fel egyedül a padlásra. Teregetéskor vagy a száraz ruha leszedésénél mindig vele van a bunkó lánya (bár azt se tudja, miért van ott) vagy maga az öreg, aki képes felkúszni négykézláb, de csak addig, hogy épp a fejét látni, ahogy fürkészve benéz. Kikerekedett szemmel figyel a lánya felé. Míg folyik a teregetés, asztalomra csöpög a víz, félre kell raknom mindent, hogy el ne ázzanak a papírjaim; aztán napokig bujkálhatok görnyedve az alálógó fehérneműk alatt. Ez bizony megalázó állapot, de Zsófika miatt még ezt is megpróbáltam kibírni. Mindent kibírnék, csak a leskelődőket nem, a pislogató lutheránust, félig pápistát – aki mintegy kötelességteljesítve áll a létrán, és nevet felém. Egyszer eltalálta egy kezem küldte dió a dióforma fejét, amelyben koránt sincs annyi gerezd bél, mint a dióban. Tar feje nagyot koppant. – Mi a kánya! – ámuldozott a lajtorján. – Zsófika, láttál már ilyet? Itt csak úgy potyognak a diók, mint a szüretkor a szőlőben. Hol van még az ősz! Biztosan idefészkelt egy mókus a nád közé.

Mire aztán közbeszóltam: – Megőszült már a kend fején is az a hatvanhárom szál, amit a bal fülétől a jobbig átfésülve, lutheránus frizurának szoktak nevezni! – Ne, ne… – kérlelt halk hangon Zsófika. – Tudja kigyelmed, hogy apámuram nem érti a tréfát. Miért bosszantani, mikor senkinek sem akar rosszat? Ha már fölkapaszkodott szegény öreg, hadd lelje örömét a bámészkodásban! Az ilyeneket már magában az is boldoggá teszi, ha bámészkodhatnak egy kicsit. – De legalább ne állana útban, hogy mentül elébb lekerüljek innen! – Mindjárt megyünk, csak még leveszem a kelmed ümögét is, hogy megmángoroljam. Efféle kijelentéseivel terít le engem az istenadta.

*

Most azonban inkább arról beszélek, mily kétségbeejtő délutánt fogtam ki minap az Aranykaptza csárdában. Nem is igen akartam betérni, de Pispek Jankó szinte erőszakkal berángatott, s vesztemre, mert Attila és Zsoli a legriasztóbb híreket közölték megint a kurucok kudarcairól, hivatalos főkapitánysági érte-sültség alapján. Éppen egy éve, hogy csőstül szakad ránk a baj: Ocskay László átállt, Esze Tamás meghalt, és most Fülek is a császáriaké… Uramisten, én meg itt tétlenül resvedek ebben a rothadt kátyúban, mint egy senki, mint egy felkötni való, közönséges csavargó! Hát nincs kiút? Zsófika esetleg az lehetne, de úgy vagyok vele, hogy sehogy sem vagyok; átkozott balszerencse üldöz még az asszonynép között is. Mihez kezdjek? Miért vagyok? Összeroppantó kérdéseket cipelek magammal, míg sántikálok hazafelé. Mit kell tennem, hogy felérjek az izzó fehér csúcs tetejéig? Mért vagy te oly elérhetetlen, utolsó szalmaszálam, te egyedüli teremtés? Zörmölő aggyal

figyelem, csak figyelem: mi lesz, ha itt egyszer vége lesz mindennek? Te akkor, mert angyalnak képzeled magad, talán majd a mennybe menekülsz? Mert ott van a helyed? Nem egyezem bele. Sőt tiltakozom! Itt kell maradnod a földön, mégpediglen velem együtt, pártütőnek! Gyenge nő, majd megtudod, hogy ki ellen üthetsz pártot, s ki lészen az, ki téged az életben még pártul fog. Igen nagyon kedvetlen hangulatban értem haza. Kora volt még, négy óra sem lehetett (szokatlan idő egy Tyukodi hazatérésére); gyötörtek a gondolataim, de a konyháig érve, egy picit megnyugodtam.

*

Isten engem, remélni sem mertem a sorstól, hogy minden előre, készen adva már! Egy árva lelket sem találtam a házban. A konyhán egy halomba rakott mángorolt ruha volt az asztalon. Est előtti félszürkeségben tátongott a ház, keresgélem a korsómat, és színig töltöm fehér borral. Fölkapaszkodom a lajtorján. S ahogy fölérek, mit látok? Zsófika titokban, iparkodó szorgalmatossággal éppen most rendezgeti át az ágybéli fehérneműimet, háttal hozzám, lehajolva simogatja szét a frissen vasalt lepedőt. – Adj’isten, szézony! – köszöntem rá, míg letettem az asztalra a korsómat. – Látom, jókor érkeztem. Hát te itt vagy nálam? Igen nagyon megszeppenve nézett rám. Megfordultam, és elrúgtam a lajtorját. – Mért rúgta el kelmed a lajtorját? – iszkolt előlem, és egyre remegőbben nézett felém. – Jaj, istenem, mit akar?… – Azt, hogy enyém vagy végre, az úrangyalát! Úgyis tudom, hogy enyém vagy, és enyém is maradsz, álomszép Zsófikám! Ölemben vittem le a létrán, amelyért – mint a denevér – körmeimmel a rögecsekbe kapaszkodva ereszkedtem le a falon. Ott azután elbocsátottam

magamtól. Nem volt még késő, hat óra körül járhatott az idő. Nem is jött haza senki, sötét volt az egész ház. Egyedül Szépia asszony kerti ablaka felől pislákolt némi világosság. Szegény nő, anyjával együtt vakulásig gyártja a jászolkákba rögzítendő és takácskócból formált betlehemi kisdedeket. Aprócska munka: asszonyembernek való, karokat is formál a Jézuskának a takácsi műhelyhulladékokból, végül a feje mögé vékony rézfonálból csinált karikát illeszt. A Megváltó kifejezése három piros petty: kettő a szeme, egy a szája… Karácsonyra játszva fogy el mind, ami csak elkészült. Akár százezer darab is – mert sok a környékben a jámbor vásárló, az asszonyok nem nézik ilyenkor a mütyürke árát: gyermekes asszony a szívét-lelkét, minden álmát a kis tákolmányokba önti. Édesanya, boldog anya, mikor végül odahelyezi a jászolba a kis Jézuskát. Érteni kell mindenhez: még a lelket is kirabolni, pénzzé tenni. Mind ilyenek a vérbeli kufárok, mint Szaniszló. Megvártam, míg becsukódott az ajtó. Azután fölkapaszkodva a lajtorján, gyertyát se gyújtottam, csak lefeküdtem, elaludtam, és mint katona koromban, jóízűen fújtam a kását reggelig. Mikor felébredtem, hanyatt fekve, szememet kitárva sokáig bámészkodtam az ágyból, nézve a nádkévéimet, s alig ismertem a tanyámra. Zsófika jelenléte óta valahogyan megváltozott és más színt öltött körülöttem minden. Nagy nehezen föltápászkodtam, s megmosakodva, reggeli helyett inkább a korsóhoz, majd a tollhoz nyúltam. Déli harangszóig így telt el az idő. Ebédre se merészeltem lemenni. Inkább kivártam a délutánt, mert tudtam, hogy keddenkint, az ebéd utáni bibliázás után rendszerint elmegy hazulról az öreg lutheránus szentegyletbe, bibliaórára. Műikének meg ugyanakkor a fehér papoknál van lelkigyakorlata. Számításomban nem csalódtam. Egyedül leltem őt a konyhában. Istenemre, oly szerény kis zavarodott emberke voltam, mikor leültem a padkára, a szokott helyre, hogy nem ismertem magamra. Keresgéltem a szót, hogyan is kezdjem el hónapok óta érlelődő,

lelkem szerinti vallomásomat, amely már nyomasztó teherré vált bennem, régóta tartoztam vele Zsófikának. Akarva-e vagy akaratlan, még ebben is ő jött segítségemre, feltörte a csend burkát, szólván: – No! Végre-valahára letalált, Máté bátyó? Reggel óta várom itt kegyelmedet ; látom, megint nem evett, csak ivott kelmed: itt áll a reggelije, ebédje érintetlen. Azt gondoltam, hogy jobban sietni fog. De hát miért is csodálkoznám ezen, hogy ilyen kegyelmed, hiszen tudhatnám, hogy mindig is így volt! Kezdek bizony igazat adni apámuramnak, mikor azt mondta, hogy Máté bátyó egy javíthatatlan és végképp menthetetlen kuruc. Istenem, mint pergett a nyelve… Hogy simogatott minden szavával! El se mondhatom, milyen jólestek a szemrehányásai. – Mindig is így volt – hagytam helyben. – Tegyünk róla, hogy most már ne így legyen… Sok mindenre megtanítottál, Zsófika. Lehet, anélkül, hogy magad is tudtál volna róla. Hadd szolgáljak én is egy tanáccsal, ami inkább kérés, s csak ennyiből áll az egész: fogadjuk meg, életünk hátralevő részében tőlünk telhetőleg igyekezzünk kiirtani magunkból és eltemetni a rossz emlékeket. Ez az, ami már segítség nélkül nem megy. Kölcsönös hit nélkül, Isten nélkül számunkra elérhetetlen. Bevallom, hogy puszta valódtól, temetőbúvó és templomjáró, ősöket tisztelő, istenfélő lényedtől kellett megtanulnom ezt. Kilenc hónapja ismerlek téged, bevallom, hogy ez a kilenc hónap – minden zúgolódásaim és lázongásom ellenére – életem legboldogabb kilenc hónapja volt… Ha meg kéne halnom, nyugodtan tenném – tőled tanultam meg egy előttem még valójában ismeretlen érzést: mi a szerelem… Soha nem sejtett, rejtelmes zsilipek szakadtak föl lelkemben; vajha megértenéd és megbocsátanád, hogy szeretlek! Eleinte kényesen és óvatosan érintgettelek az én mindig gyanakvó, csigabiga szarvaimmal; éreztem a fullasztó veszélyt, mint egy döntő csata kezdetén: hogy tűzbe megyek, de olyanba, amiről te nem is tudsz… Figyeltem mindennapi életed rezzenékeny nyilatkozásait, amelyeket minden nő leplez, mégis elárul elejtett szavaiban, szemeiben, magatartásában a család vagy az emberek előtt, s ahogy mindinkább megismertelek, annyira, hogy létrejött köztünk egy be nem vallott, titkos benső kapcsolat, egyre inkább nyomon követte azt a nádkötegek alatti, magános tépelődés a lobogó gyertyánál: nem merénylet-e részemről ellened ez a mindennap jelenlevő együttlét és közösség – kapcsolataink már szinte olyanok, mintha házon belüli elváltak volnánk vagy félig házasok. Mintha két lelkem volna: egyik az enyém, másik a tiéd… Volt úgy, hogy hosszú órákon át részeg szemekkel követtem szép alakod libbenéseit, lábad formáját, guggoló

alakod rajzát, ide-oda sikló izmos térdeidet, mikor sikáltál, sikáltál a padlón, s kiirtottad a házból a porszemeket. Untam, utáltam a sivár konyhát, ülőhelyemet a tűzhelyi padkán, kezed alatt az örökös egyhangú csörömpölést, a gőzöket, melyek arcvonásaidat eltakarták előlem – s mindez a nyomasztó és kietlen környezet időnkint egy pillanat alatt átváltozott egy mesebeli tájjá… Eltűnt, ami sivár volt, egyszerre széppé és jóvá vált minden, mintha egy sivatag hirtelenül tündérkertté változnék – s mindezt a szerelem varázsa tette… Így tanultam meg, mi a szerelem. Mint csodálatos völgybe alázuhanó magasság: erdőkkel, temetővel, felhővel, hegyekkel, pusztító viharokkal vagy szelíd szellőlobogással: erre a szigetre torkollott minden, ebbe a hirtelenül megszépült fénykörbe, ahol ketten voltunk – alig-alig beszélve, leginkább szótlanul. Igen, így van, ha szeret az ember: minden a szerelembe torkollik. Ez a szerelem… Ellenállhatatlanul formál át, és a legkisebb szemöldökrándulásra eget tár, és távlatokat nyit. Sosem tudtam, hogy van valami, ami a kardomnál is hatalmasabb: pedig én mindig abban hittem, és a szabadságot is egy véres homlokú istennőül képzeltem el magam elé. Segítségedre akartam lenni, látva a nyomorúságodat, de ellenségeim félreértettek; s gyakorta volt, hogy míg bekaptam étkemet, mint a siető katona, azon törtem fejemet a tűzi padkán: miként tudnék megküzdeni a személyedet körülfogó előítéletek megszállottjaival szemben, akiknek – nagyobb vagy kisebb mértékben – mindig és ma is kezükben van a törvény és a hatalom? Ó, ne hidd, nemcsak Kunszéken, mindenütt! S te néma voltál, hallgattál, míg tetted kötelességeidet a világban, mert becsukott szívű vagy, állhatatos a lelked: olyan, mintegy tó, amely magába nyelt valamit, és örökre hallgat róla. S míg egy fedél alatt éltünk, s naponkint találkoztunk, élted a magad belülről világító, átszellemült életét a hétköznapok fadézsái közt; néha úgy elveszítettelek, hogy napok teltek belé, mire visszataláltam hozzád. Külön utakon járunk. Sajnos, csak a kereszteződéseknél találkoztunk néha, estvilágnál, mikor távol voltak tőlünk, nem zavartak ellenségeink… Zsófika hirtelen elfordult, de láttam, hogy a szokottnál gyorsabban szedte lélegzetét: mint akit visszatartott érzés fojtogat. – Miért sírsz? – kérdeztem tőle meglepődve. – Máté bátyó úgy mondta el, amiket most mondott, mintha mindez a múlté volna, ami elszállt, egy távolba tűnt dolog.

– Bocsáss meg, ha rosszul fejeztem ki magam, hogy már megint szamárságokat beszélek! Isten látja lelkem, nem akartalak megszomorítani. Hidd el, annál sokkal is jobban szeretlek.

*

Két nap múlva történt, hogy az én Samu barátom bájos házvezetőnője jelent meg a házban, s oly zavarba hozott: nem is tudtam hol fogadni őt. Megjelenése különben mindjárt föltűnést keltett az egész házban, még a szőke Szépia is kidugta fejét az ajtón, az öregúr is kinézett, hogy megbámulja: mert igen szépen, csinosan kiöltözködött az alkalomra, ezért sajnálom, hogy nem fogadhattam kellő módon – a padlásra egy lajtorján mászva mégsem hívhattam fel őt. Így hát csak a tornácig vezettem. Ott közölte Samu üzenetét, ami abból állt, hogy szeretettel vár a régóta függőben levő sóletvacsorára a házába; megüzente, hogy a „fiatalok” is itthon vannak, s hogy el se tudnám képzelni, minő kellemes meglepetés vár reám. Mindjárt a lóra gondoltam. S eltaláltam, mert Tavaszi Izidor, a délvidéki gazdag lókereskedő, a szőke Heléna szénfekete szemöldökű, parázsló tekintetű férjeura a fogat mellett Szentestől Kunszékig futtatott magával egy vezeték paripát, hogy bemutassa nekem. A szokásos örömüdvözletek után s a jó erős, barna tüzű rozspálinkával való koccintás közben, mielőtt kimentünk lónézőbe az istállóba, Izidor előadta, hogy a töröktől zsákmányként szerzett, harróbált és még fiatal csatalóról van szó. Elnézést kérve a házi hölgyektől, akik máris a vacsorához készülődtek, kimentünk hárman, az udvaron át, hogy megmutassák a mént. A paripa – nyilván a jólelkű Samu tapintatából – nem a Csillag helyén állt középütt, hanem az istálló sarki részébe kötötték be. Érkeztünkre hátra se nézett, szorgalmasan szálazta a szénát az elfogyasztott zab után. Mindjárt az első tekintetre megtetszett. Feketébe játszó, fényes barna szőrű, csak alul a lábán voltak fehérke foltok, miképpen ha harisnyát viselne, s homlokában és a csüdjében szintén fehér foltot viselt, hold alakút.

Izidor végigsimította, majd fölemelte az állát, megmutatta a fogait; öt-hat éves lehet. – Majd egy kicsit megfuttatjuk az udvarban – nézett felém ígéretesen, s nemsokára kivezette egy ménkű hosszú kötőféken, s maga is végigszaladozott az udvaron az egyre inkább nekividuló állattal. Nyakát kifli alakban viselő, lábait kényesen emelgető, szép mozgású, vérbeli katonaló – mindjárt elhatároztam, hogy megveszem. – A vétel nem kötelező – szabadkozott udvariasan Izidor. – Ha nem tetszenék a ló vagy az ára, ugyanúgy visszavihetjük, mint amiképpen ide hoztuk, becsapjuk a ménesbe apaállatnak, s alkalomadtán hozunk másikat. De ilyet már aligha! – Mi az ára? – Fél Mátyás-arany. Megdöbbentem. Nem a ló árán, hanem hogy honnan a fenéből szimatolták meg, hogy nekem Mátyás-aranyaim vannak. Ezer poltúrával számították az aranypénzt. – Jól van, Samukám. Minden aranynál többet ér a lóvásár, amelyik kölcsönös megelégedésre szolgál, és a fennálló jó barátság! – hangoztattam, mikor áldomásra koccintottunk a vacsora előtt. Azután le sem tudnám írni, mert még a nevüket se ismerem azoknak a mindenféle fűszeres és libazsíros, jó étkeknek, amelyek soron következtek az asztalon. Első volt a törött laskával és paprikás liszttel töltött lúdnyak. És így tovább… Később, mikor a két férfi a két kiürült korsóval lecammogott a pincébe friss borért, kellemesül adódott, hogy néhány percre ketten maradtunk Helénával. Kérdésemre elárulta, hogy jobb neki így, mint itthon volt, „ízlik a házasság”, megtalálta boldogságát férjeura mellett, aki csaknem a tenyerén hordja, annyira szereti és dédelgeti őt – de szeméből csak kiolvastam, hogy azért még nem feledte el, szívesen gondol vissza a régi, forró percekre, amik néha-néha kigyúltak köztünk; sőt talán azt se venné zokon, ha esetleg időnként megismétlődnének.

– Lám csak… Kegyelmed még mindig nem talált magának feleséget? – kérdé apró, csillanó fogakkal és kissé csúfondárosan nevetve. – Eh, nem nősülök én meg soha! Tapogatózott. – Hát senkije sincs? – Hogy senkim sincs? Hát hogyne volna! Most is van – fordítottam tréfás felére a szót. Nevetgéléséből láttam: jólesik visszaemlékeznie az elillant pillanatokra – miközben a két kezem fejére szorította két tenyerét, s ragyogó szempárral fölnézett reám. De aztán jöttek. Korsókkal kocogtak az ámbituson, kinyílt az ajtó. Samu borízű hangját lehetett hallani: – Ez, barátocskám, kedves Tyukodi pajtás, még abbul a régi, tüzes kadarból való. Pohárt emeltünk a fiatal pár egészségére, boldogságára, és Samu ellágyult tekintettel nézett kövérkés lánya továbbgömbölyödésére, mely igen jól áll Helénának. Attól fogva mindennapos vendég vagyok az Ádler-házban. Fölnyergelek (szép fényeset, vadonatújat csináltattam a nyergeseknél), s egy szisszenéssel lovamra szállva – mert a bal térdembe ilyenkor beáll a szúrás – kilépek az utcára… Megindulunk a világba. A városban csak lépésben járunk, és mivel első lovas utam a kies emlékű Pírtóhoz vezetett, Pírtónak neveztem el a mént is. Igen jó felfogású állat, rövid idő alatt megtanulta a nevét. Fél hónapja, hogy birtokomba került Pírtó. Mindennap kirándulunk, s mindannyiszor másfelé vesszük az irányt. Már összecsatangoltuk az egész határt. Helyenkint, ha kedvünk támad, megállunk és szemlélődünk, nézelődünk kissé a távolabbi környéken. Lovam topog, egyre türelmetlenebbül csóválja a farkát – aztán beugratok vele a rétbe hosszúvágtában, nekirúgtatunk egy széles vizes ároknak. Úgy átviszi, mint a madár, még a Csillag se ugrott jobban. Aztán megint eszembe jut valami, megtorpanunk a Kukkantó csárda feletti dombon, s

nézelődünk. Ha mást nem, a szálló madarak után. Ráértünkből kitelik. Fényes szálakkal, szeszélyesen megküllőzve csillognak a kimeredő mezei kórok a legelőkön. Minden csupa ökörnyál. Még nem deres a határ. Az őszi fényben megvillan a csizmám szára, s míg figyelem a távoli szüretelőket, szellő legyezgeti a kalpagom mellett kunkorodó tollat. Vidám legénykiáltások a szőlőben, s olykor odáig hangzó asszonykacagás… Vajon milyen bort szűrnek az idén? Jót, csakis jót szűrhetnek, mert igazuk lett a bíbiceknek: száraz és forró volt a nyár. Amiképpen előre megmondottam volt Zsófikának, mikor a barkaszedésnél nem akarta elhinni a jóslatomat, és szívből kinevetett. Felvidámodott egy magától fakadó nevetésig. Ej, mért is oly értetlenek ezek a drága, de mindig érthetetlen aszzonyok?… Végeredményben ők se tehetnek róla, hogy ilyenek. Efféléknek teremtette őket a jóságos ég. S szerencséje a földnek, hogy vannak egyáltalán.

*

Mikor a lovaglásból hazatértem, Zsófika neheztelő tekintettel fogadott. Szomorúság öntötte el kis madárnyi lényét, csak nézett rám a behúzott feketerigószárnyaival: szeme mintha korommal lett volna aláfestve, arca riasztó sápadt volt. Ajkai izgalomtól remegtek. – Szólj, kedves… Mi történt veled? – rémültem meg. Egyszerre kitört belőle a panaszkodás. – Hallottam, hogy Máté bátyó lovat vásárolt! Napról napra kószálja a határt. Minek az a ló? – hangzott felém feddőleg, szemrehányólag. – Hallottam, hogy vadonatúj huszárruhát csináltatott a magyar szabóknál, látom, felhúzta a sarkantyús csizmáját… Minek az a csizma és a huszárruha? Minek az a sarkantyú? Azt is hallottam, hogy lódingot vett, és kétcsövű pisztolyt vásárolt a fegyvergyártóknál… Minek az a pisztoly? Kérdőre vonón, de ugyanakkor leleplezhetetlen kétségbeeséssel meredt reám.

– Aztán kitől hallottad? Csend volt a felelet. – Tudom én, Zsófikám, ha semmit nem is szólsz – léptem hozzá közelebb, hogy megsimogassam csillogó, hollófekete hajtükrét. – Ez mind igaz. De nem tartozik rád. – Mondja meg, hogy mire készül kegyelmed – szólt kimerülten, bágyadtan. – Talán el akar menni? Hova készül el innen? – Ha én azt tudnám, hogy hova… Nincs szándékomban elmenni innen. De ugyanakkor itt sincs többé maradásom. Szeretném, ha valami történnék életemben, unom már ezt az egyformaságot, amely körülveszi napjaimat. Valami oly nyugtalanságot érzek, mint ősszel a madarak. Ezért kószálok a határban… Ezért készíttettem a ruhát meg a fegyvert: fölkészültem mindenre, engemet váratlan meglepetés nem ér. De végeredményben is az én életem már itt sem élet, máshol sem élet. – Ha így van, akkor inkább maradjon! Hova is menne el? – Hát akkor itt maradok veled. Míg átöleltem, fejét vállamra hajtotta némán; így álltunk jó ideig, szótlanul, mint két igazi boldogtalan, kit egy szigetre vert a tenger, mégis külön vagyunk zárva egymástól, a külön-külön sorsunkba, melyből kimozdulni egymás felé már nem lehet. – Vagy mind a ketten menjünk, vagy maradjunk így, ahogy vagyunk. – Én nem mehetek. De kegyelmed, ha úgy jobbnak találja, menjen… – Mondtam, nincs szándékomban elmenni sehová. Mind a ketten Isten tenyerén vagyunk… Ha akarja, megtart, ha akarja, lefúj… Mindenesetre köszönöm, hogy még ebben is jó vagy hozzám: százszor megértőbb, mint irántad én.

*

Lassú és nehézkes férfiléptek hallatszottak az udvar felől. Ketten jöttek: az öreg családfő és az örökkön nyomában settenkedő rossz szelleme, Szaniszló. Bort töltöttem ki a korsóból a kupámba, s vártam a történendőkre a tűzhelypadkán – miközben eszembe jutott Gyura bácsi mondása: „Iszom Istenemnek csípős borát…” Megszokott látvány, figyelemre se méltattak, ahogy ott gubbasztottam. – Jól vagy, lányom? – szólt be az öreg szokatlan gyengédséggel a konyhába. – Jól vagyok, apámuram. Aztán behallott, míg félhangosan suttogva, de visszatarthatatlan boldog izgalommal újságolta kebelbéli barátjának, miközben lerakodtak a fogasra a folyosón. – Imelyögés gyün rá. Az éjszaka is hányt, és a fejét fájdítja. – Nem vitás, hogy a kolera jelei – jelentette ki Szaniszló. – Kolera? – tagolta a szavakat az öreg. – Nem hinném, barátocskám. Én inkább arra gondoltam, amit régóta várok, hogy talán másállapotba került a lányom. – No, erre nem is gondoltam. Ha meg úgy van, akkor nem vitás, hogy új unoka fog érkezni a házhoz! Akkor viszont gratulálni kell Ráfaelnak! – Úgy van. Na ugye nem is kell ehhez olyan okosnak lenni? Bementek a szobába. Közben hazaérkezett az iskolából Milike, mire fülönfogtam a korsómat, és kifelé indultam. – Máté bátyó, de most már igazán ne induljon kelmed semerre se! Majd egy kicsit később jöjjön vissza… Jó ebéddel várom. – Mi lesz az? – Lencsefőzelék füstölt oldalassal.

Jól van hát… Ilyenek az élet valóságai – mormogtam, és nekividámodva kapaszkodtam föl a lajtorján. – Együnk hát! Legalább eszünk, míg leszünk. Vagyis míg lesz eszünk. Aztán ha mi nem leszünk már, lesz más, aki eszik helyettünk… Most mindenesetre nem árt egy kupa bor. Csak gerjeszti az étvágyunkat. Igyunk, hogy legyen humorunk! Ugye, Tyukodi pajtás?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

LEÉGETT A HÁZAM

Kunszék, anno Domini 1709. die 18. Septembris

Amitől napról napra óvakodunk, hogy be ne következzék, végül rendszerint bekövetkezik. Addig-addig vigyáztam a kovával meg a taplóval a gyertyagyújtásnál, hogy kisasszony napján estefelé szépen lángra lobbant és leégett a tető a fejem fölött. Azóta – amire sosem gondoltam – a régi jó Gyura szomszéd bátya házában lakom. Úgy történt, hogy délelőtt vastagabb, hosszabb szárú gyertyákat vásároltam a gyertyaöntő bábosoknál, szép sárga viaszból valókat, aztán mikor hazajöttem, még el is dicsekedtem velük. Zsófika a legnagyobb elismeréssel forgatta és nézegette a ritkaságszámba menő, templomba illő gyertyapéldányokat, és még megjegyezte: – Csak ezzel aztán jobban kék ám vigyázni a padláson! Legalább még egyszer akkora lánggal ég, mint a másik. -Bízd rám! – feleltem kurtán. – Tudom én azt, hogy mire kell vigyázni. Ugye, még eddig sem történt baj, pedig már mióta fönt lakom a nádkévék között. Azóta is röstellek a szeme elé kerülni. Pedig ha van egy lélek a városban, aki még ezt is megértené és megbocsátaná nekem, az kétségkívül ő. Előre tudom, hogy majd ő vigasztal legjobban, mikor, szánva-bánva figyelmetlenségemet, elmondom neki, mint történt… Nagyon is óvatosan gyújtottam én meg az új gyertyát, de ahogy kézbe fogom, és körbejártatom a fényt, hogy kipróbáljam, annyira elgyönyörködtem a szokatlan nagy világosságban, hogy észre sem vettem, lángra kapott egy alattomos pókháló. Majd attól a másik, harmadik – s úristen, kezemben még javában tündöklött a gyertya, mikor fejem felett már égett a tető! Fele se tréfa… Első volt, hogy kézirataimat öleltem föl, könyveimet kapkodtam össze. A pénzes zsacskóra is volt gondom, zsinórjánál fogva belegyömöszöltem a nyakamba. Még csak a süvegemet a fejembe, aztán előredobtam a botomat

magamnak útjelzőnek, és háttal a külvilágnak, lesétáltam a lajtorján. Haj, én buta fejem! Csak akkor jutott eszembe, hogy a ládát is ledobhattam volna – de visszamenni már nem lehetett, mert füst és tűz töltötte el a volt odút, és az ajtósarkokban nyalogatta szája szélét a láng. Ahogy leértem, visszanézek: ropogott az egész mindenség a fejem fölött. De a tűzesetnek nagyobb volt a füstje, mint maga a híre: az egész utca füsttel telt meg; összefutott a szomszédság, és távolról nézték. Az öregúr, mint egy őrült, rohant el a tűzoltókért, de mire azok megérkeztek, már csak az üszkös gerendák várták őket meg a lassan lángadozó gólyafészek. Az égett el a legnehezebben: szívós tavaszi vesszőkből fonták a gólyák, de aztán annak is csak vége lett. Mondom, nagyobb volt a füstje, mint a lángja; az előző napokban ázott meg a tető, s mikor kiderült, hogy a tűzoltók is hiába jöttek, szinte csalódottan oszladozott szét az utcabelik összeröffent tömege. Leraktam a holmit Gyura bácsinál, visszarohantam, s fölfelé kémleltem a lajtorján. Még a láda is ellenállt a lángoknak, s kivehető lett a karosszék, sőt az asztal is – lángok nélkül, némi sziporkák között feketedtek alá megmaradt roncsaik. Különben már Szent József fiai, az ácsok és a nádazók munkában vannak; annyira, hogy pár nap múlva remélhetőleg visszaköltözhetem, ha egyáltalán bebocsát még az öreg, mert dühös, hogy az ellenségénél lakom, úgy néz rám, mint aki kardot nyelt, és köszönésemre elfordítja a fejét. De én sem sietek a visszamenéssel. Ami fontos volt, elintéztem, a vén karosszék maradványait mindjárt az első nap ledobattam az ácsokkal, szétbontottam az öreg alkotmányt, és a rugók közt megtaláltam amit kerestem, az egész eldobni való bútordarab értelmét: a huszonötödik Mátyás-aranyat. Ezzel együtt birtokomban van még huszonnégy darab. Ha akarnék, akár korlátos falépcsőt is csináltathatnék az ácsokkal, de mit gazdagítsam ezt a vén fukarit? Nekem csak maradjon meg a lajtorja, így sokkal kedvesebb. Magáért a nádazásért is kezet csókolhatna az öreg, ami azt illeti, annyival különb lesz az egész tetőszerkezet, mint amilyen volt, de most meg az elvesztett kosztpénz miatt aggódik, srófszemmel néz rám, mert már a hetedik napja Gyura bácsinál kosztolok, aki úgy szeret, mintha az édesfia volnék, magam is rokoniasan ragaszkodom hozzá: s ez nem csoda, hiszen a térdén táncoltatott kiskoromban.

Két fia közül a fiatalabbik is annyival idősebb volt nálam, hogy nem voltunk játszótársi viszonyban. Gyura bácsi akár a gyermekét sem féltené jobban, mint engem. Szegény öreg két véglet közt vergődik élete hátramaradt napjaiban: vagy sír, vagy vigad, aszerint, hogy mit álmodott aznap éjjel, és fölébredéskor mi motoszkál a fejében. Ha bal lábbal kelt, hiába teli kamra; ott gubbaszkodik egy füles kancsó és egy kupa mellett a konyhában, a világon semmi nem érdekli. Még az ajtót is magára zárja, hogy ne zavarja senki a búslakodását, s reggeltől estig ezt hajtogatja: – Magam vagyok, egyedül Istenre maradtam… Két fiam volt… már egy sincs! Egyik elesett, a másik börtönben sínylődik… Asszonyom sincs már, aki vigasztaljon. Iszom Istenemnek csípős borát… rívok, míg csak ki nem apadnak könnyeim. – Akkor aztán asztalra borulva rí egyet, majd szundít rá egyet, aztán újra kezdi: – Magam vagyok, egyedül Istenre maradtam… Rívok, míg csak ki nem apadnak könnyeim. Iszom Istenemnek csípős borát… Reggeltől estig, százszor elismételi a konyhában a bánat litániáját. Máskor, mikor nem bal lábbal kel föl, ha vidám kedvvel ébred, mindjárt a földjei, birtokai, a fölsőtag, alsótag, kaszálórétjei, legelő gulyái járnak az eszében. Fürgén szalad, és kinyitja a kamrát: sonkát, kolbászt, sózott szalonnát, hagymát és kenyeret rak ki a leterített rojtos kis piros abroszra, aztán hetykén fölkattintva a görbe kun bicsak pengéjét, a kecskeméti vásárból valót, gyorsan nekilát a táplálkozásnak. Alig várja, hogy kikerüljön, és körülnézzen a jószág és a birtok körül, de fűszerszámos bort készíteni még van türelme. Lelke előre kint röpdös a mezőn; madarat lehetne fogatni Gyura bácsival, úgy feszül benne a nagy életkedv. Mikor átköltöztem, szerencsére ilyen virágosabb kedélyidőszakában találtam az öreget. Időnkint rám olvassa dörgedelmeit, és alaposan kioktat. – Te gyerek! Hallod-e? Elment a te eszed? – dohog-morog felém. – Bolond vagy te, édes uramöcsém! Mért nem pörölöd már vissza a vagyonodat meg a házadat ezektől a senkiházi bitorlóktól, mikor – hallom – jóba vagy a főkapitánysági emberekkel is? Ősi jusson biztosan neked ítélnék! Ezeket pedig jól

megbüntetnék, amint megérdemlik! Látva önkéntelen mosolyomat, megcsóválgatta a fejét. – Inkább szégyent hozol apádra, őseidre, mikor ilyen birka módra engeded megnyúzatni magadat?! – Várjunk egy kicsit, bátyámuram, majd eljön az ideje… Hiszen mindenki tudja rólam, nincs türelmetlenebb ember nálam, ebben az egyben azonban valóban birkatürelmű vagyok. S más megtartóztató okok is játszanak közre. Nem leszek bolond, hogy kiűzzem őket, és ne láthassam többé Zsófikát! Gyura bátyó bólint, majd legyint felém lemondón, míg előhozza a komlókóróval kevert pipadohányt a szitában, kirázogatja a porosát, s odanyújtja felém. – No, legalább tömd meg a pipádat, ecsém! Megtömöm a pipát, és iparkodom túltenni magamat a fennebb mondottakon… Tudom, hogy elmaradott pogány ember szegény. Házán, földjén, legelőjén és barmain kívül semmi sem érdekli a világon, még egyetlen élő rokona, a testvérhúga sem, aki pedig minden reggel ide sántái a maga portájáról, hogy megfőzzön, beágyazzon bátyjaurának, aztán szalad haza, mert otthon is vannak gondjai az ivadékaival (ha meg történetesen nem volnának gondjai, uramisten, csinálna magának!). Gyura bátyó nem templomjáró ember, sőt büszke arra, hogy minden vallási aklot mélységesen lenéz és elkerül; vasárnaponkint nem a templomot, hanem a birkaaklot és a karámot keresi föl. Úrnapi körmenet sem érdekli – de a bojtárok szamaras ünnepét bezzeg hogy évről évre számon tartja – s akad hozzá oly megértő, jámbor ember (mint most én), aki végighallgassa: mikor nagy-nagy kedvteléssel, aprólékos részletezések és kifogyhatatlan hahoták közben mesélgeti: – Milyen okos állat a szamár, biz, ecsém, okosabb a lónál, kutyánál, embernél: mert az mindenki eszén túljár… Nincs az a ló, aki csökönyösebb tudna lenni nála, hogy elérje célját; nincs az a kutya, akit oldalba ne tudna rúgni; nincs az a juhász, akit le ne vetne a hátáról… Három szamárnevelő község van a kunságban, ezek látják el időtlen idők óta az összes Tisza-Duna közi birkanyájakat kolompoló vezérszamarakkal vagy nagy

botú juhász alá vak), lógó fejű nyájkísérőkkel: Majsa, Dorozsma, Izsák… Bevallom, én csak hírből hallottam, valójában sosem érdekeltek közelebbről a szamarak, még kevésbé a szamártelepek. De hogy szükség van rájuk, belátom. Szamarak nélkül mire mennének az okos emberek a világban? Évről évre vannak évadzáró ünnepek az említett szamártanodákban, ahol az orsólábú kisszamártól a keresztes hátú nagyszamárig, kis koráról a nagy koráig a szamarak minden neme együtt található. A szamárnevelő mesterek ilyen alkalmakkor elövezetik a tanítványokat, hogy a szamártársadalom megmutassa a világnak, mit tanult a tanodákban, míg végre betört egy életre szamárnak, már megülhető, felnőtt szamár lett, akár nyomban áruba bocsátható az érdeklődő feleknek. Nincs itt annyi szamár, ami elég volna, amennyit össze ne vásárolnának és szét ne hordanának a kisebb-nagyobb gazdák vagy az őket képviselő számadók a Kunság birkatenyésztő vidékeire. A szamártanodai záróünnepségek legérdekesebb, egyben befejező száma szokott lenni a szamarak vetélkedése, ugratása, forgatása, végül a nagy versenyfuttatás: mert ilyenkor mindig az az egy-kettő a végzett növendékek között, aki csak azért is megbokrosodik, kiválik a sorból, és a legelképesztőbb bakugrásokkal kísérli meg, hogy levesse magáról a kampósbotú, furfangos bojtárt; és e célból annyi minden ravaszságot tud kieszelni, hogy végül – ha másképp nem, egy váratlan terpeszállással – mégiscsak legurítja magáról a hátán ülőt. A szamártanoda záróünnepségét zenés, tarka népmulatság szokta követni, csapra vert hordókkal, lacikonyhákkal, hangszereiket nyeggető dudásokkal s mikor a hangulat a tetőfokra hág, hosszú sorba fejlődve, dudaszókísérettel indulnak át a szamárlegelőn, és indulnak vissza kacskaringózva, míg ezt éneklik:

Száz szamár egy sorba, mennek a templomba, Elöl megy a tanár, utána sok szamár – száz szamár egy sorba…

Késő estig táncolnak és vigadoznak, éltetik egymást, ünneplik a szamarakat… Mindezt Kohács Zsoli és Várnagy Attila jó cimborák előadásából is tudom már, akik egyébként szintén minden szamárünnepség elmaradhatatlan vendégei. Kohács Zsoli a tőle szokott száraz, hivatalos modorában összegezte legutóbb is a sok-sok érdekes élményt és benyomást, melyben – mint megfigyelőknek – a szamárünnepségen részük volt, amiket közben Attila vitéz nehéz, busafejűbólongatásokkal szokott meg-megerősíteni, míg az aranykaptzabeli cimborák társasága jobbra-balra dőlt a nevetéstől. Zsoli komoly, de kissé fahangú előadását – hogy a benne levő önkéntelen humor se illanjon el – az alábbiakban tudnám összegezni, hogy megőrizzem az utókor számára: – Az idei szamárünnepség minden eddiginél nagyobb arányú volt, mert a világ minden tájáról érkeztek küldöttségek, tárgyaló felek és megfigyelők. Személyesen megjelentek ott az Akol és a Karám számadó gazdái. Szívélyesen eszmét cserélvén (elegendő pálinka, bor, bikagulyás fogyasztásával), „áttekintették a két legelőterületet érintő kérdéseket”: kié légyen a nagyszamarak csordája, kié a kicsinyeké, és kié a legkisebbeké? Kié lészen az hatalmas és terjedelmes Fekete Csődör birtoklása, és kié az aranyszarvú Bagos Bikáé? Valamint más esedékes kérdéseket (miképpen áll az állatszaporulat az különbkülönb érintett helyeken; mennyi húsra, sajtra, mekkora bortermésre lehet számítani az esztendőben; lesz-e sok őszi eső, beáll-e a tél Erzsébet-napra ésatöbbi)? A Nagygazdát kísérő Karám-számadó ezután megtekintette a birkalegelőt és a hizlalódó, szaporodó nyájakat, majd ezt követően az Akolgazda is megszemlélte a marhaállást, s ki egy szép kost, ki egy szép tulkot vévén mintaképpen ajándékba, ígéretet tevének, hogy kölcsönösen megsegítik egymást, és minden erejükből szorgalmazni fogják a „Piros Paprika” határgazdálkodást közelről érintő ló- és paprikaértékesítő kupecek, csiszárok és lóidomárok részvételét az Akol- és Karám-közi tárgyalásokban, s minden igyekezetükkel rajtalesznek, hogy a közös ügyhöz, a közösség érdekében elnyerjék a főkapitány és a kunszéki premontrei rend, valamint a kalocsai jezsuita rendfőnök jóváhagyását, ugyanakkor pedig a költségeket illetően és Ádler Samu közbenjárásával összeköttetésbe lépnek az egész világ fő-fő kalmáraival és a határvidéki izraelita hitközség velük tartó rabbijaival. Végül kölcsönös és sűrű

szerencse-kívánatok közben, a „Múltban a jövő!” és a „Jövőben a múlt!” jelszavaival a nagy közösség érdekében együttműködnek abban, hogy az eddigi kétoldalú kapcsolatokat mindenoldalúvá tegyék, mindenfelé elrendelve a közös múlt közös tanulmányozását a közös jövő érdekében. E célból a „dialógot záró” parafrázis végén közös hitvallást tettek a Karám és az Akol közti testvériség erősítésének és az együttműködés szilárdításának fontosságáról. Mondani sem kell, hogy a „találkozót” a szívélyes barátság légköre és a nézetek szabad mindenoldalúsága jellemezte… Annyi szó pufogott a levegőben, annyi szólam, ígéret és fogadkozás licitált egymásra, hogy az érdekelt tömeg körülöttük, amelynek bőrére megy a játék, a szónoklatok közben négyszer gyűlt össze, és hatszor oszolt szét, végül mindenki a lacikonyhán kötött ki a maga kis pecsenyéjénél.

*

De hogy visszatérjek a képzelgések tündérvilágából a nyers valóság szürke szamara hátára, a hétköznapokra, tudniillik most jut eszembe, hogy tulajdonképpen még azt se mondtam el, mint köszöntöttem fel az Ádler családot, illetve a fiatalok távollétében az én jó borkereskedő barátomat a menyegző alkalmával. Ha már a lakodalomban rajtam nem múló oknál fogva nem lehettem ott, legalább pár nap múlva a leánya boldog kirepülése után fölkerestem a magára maradt Ádler Samut, hogy jókívánságaimat fejezzem ki „Helenacska” szerencsés frigyéhez, és egyben átnyújtsam az ifjú párnak szánt nászajándékot is, egy szép ezüstserleget, színezüstből valót, a szomszéd utcabeli ötvösmester remeklését, mely oldalában szépen becirádázva, a lóhátas íjászt és a megnyilazott menekülő szarvasünőt ábrázolja. Vagyis a diadalra törő vőlegény és az utolért menyasszony – jelképesen. Samu átvette az ajándékot és könnyezve borult a nyakamba. – Bizony, el se hinné, kegyelmes uram barátocskám, milyen keserves boldogság ez: örömapának lenni – mikor elviszik, leszakasztják egyetlen virágszálát a háztól, Helenacskámat, aki nekem mindenem volt. Nincs többé senkim. Magam vagyok, mint egy kőbálvány az országút szélén, aki utánuk bámulok, mert messzire mentek, nagyon messzire; istenem, ki tudja, látom-e még

egyetlenkémet ebben a mai vérzivataros világban?… Mióta elkerült Helenacska a háztul, összevissza háromszor voltak itthon. Jó színben vágynak, nem panaszlom, szépen dagadnak, Helenacska és a hasacska: december végére várható a kis poronty. – És kegyelmed most teljesen magára hagyatva árválkodik? – No, no… fogadtam egy vénasszonyt, jó asszony, itt tesz-vesz reggeltől estig a házban. Elvégez mindent, amit csak kell, de mit ér nekem, ha egy kórót kell látnom szakadatlan a virágszál helyett?… No de menjünk be a nagyszobába, kedves úri barátom, mert ez a vénasszony itt jő-megy, és zavar bennünket. – Nem, nem – kötött valami a konyhához –, jó lesz itt is, a szokott helyen. Leültünk tehát a konyhában; nyáridő lévén, éppen hogy csak pislogott valami kis láng a falitűzhelyben, az öntöttvas fazék alatt. Nemsokára nyílt az ajtó, és egy meglett korú, de csöppet sem riasztó külsejű fehérnép került be az udvar felől, ugyanaz, aki a minap vendégségbe hívott Samuhoz. – No, ő az én kedves házvezetőnőcském, Friderika. Nem sértődős természet. A világért sem. Lehet neki mondani nyugodtan a rendes nevén: Fricike… Ahogy szemreveszem az asszonyembert, mindjárt látom, hogy Samu a saját számára nem is olyan előnytelen cserét csinált ezzel az állítólagos vénasszonnyal. A Fricikének becézett nő ugyanis, a kamillavirágszínű főkötőjében, nem is olyan vénasszony benyomását keltette, mint Samu beharangozása alapján vártam volna, sőt ellenkezőleg: ahogy szemhegyre veszem, egyre inkább látnom kell, hogy Samu rosszul gondolja vagy mondja róla: mert Fricike fekete haja alig őszül, telt szemében még hunyorgó csillagok égnek, és amint később kiderül, egy távolabbi községbeli köztisztelt szatócs pártában maradt lánya (nagy kár érte!), s legalább huszonöt évvel fiatalabb Samunál. Isten engem, azon kapom magam, hogy irigylem tőle! – Fricike kisasszonyka igen szorgalmas, ért főzéshez, mosáshoz, mindenhez, és mit tagadjam, sok tekintetben tapasztaltabb Helenacskánál is – dicsekszik Samu a nő jelenlétében, mire az elhárító mosolyt vet a ház urára, majd reám, és feszes, rengő léptekkel indul a szobája felé, mely régebben Helenacskáé volt.

Szokásosmód elkoccintgattunk a továbbiak során a lámpás alatt, miközben elszívtam egy pipa dohányt. – És most hol laknak a fiatalok? – tértem vissza Helénára. – Hát a szentesi határban van a nagy tag, kilenc dűlővel, külön a tanya, gyönyörű nagy ház! Ott laknak. De Szentesen is van lakásuk. – Szentes… Ha jól emlékszem, valahová arrafelé ment férjhez Hosszútóti Zsóka asszony is. – Persze hogy jól emlékszik kegyelmed. Oda bizony! De mennyire hogy oda! – eredt meg a szava, míg hirtelenében, mint aki valamit mesélni készül, töltött egy kis tüzes kadart a kupákba. – Mi újság Zsóka asszony körül? Mint boldogul azzal az osztrák alezredessel? No, erre aztán megindult Samuból a hírközlés, mint ha kidől a zsilip. Csak úgy áradt belőle a szó. Ki se néztem volna belőle, mennyi jóízű sava-borsa, humora búvik meg a kövérpiros és szuszogó mundérja alatt… Kellő humorral tért rá Zsóka asszony házassági ügyére, előadván az indítékokat, még arra is kitérvén, hogy azért van ám némi korkülönbség Zsóka asszony és Ströhmer alezredes között, mely a házasságban eleinte nem jelentett többet, csak egy hajszálvékony repedést, de e vékony kis repedés egy hónap alatt már tátongó és betölthetetlen hasadékká vált: mert Zsóka asszony a házassággal – amint előre látható volt – korántsem változott a hűség angyalává, sőt máris egy zombori dúsgazdag földesuraság teszi körülötte a szépet, ugyancsak korosabb férfiú, de legalább nábob, és Zsóka asszonyt meghívta a szüretre a birtokára, aztán megajándékozta őt egy ezüstcsöngettyűs könnyű fogattal is. – S mit szól mindehhez Ströhmer alezredes és az egész Dritte berittene Artillerie-Brigade? – Na és? Mit is szólhatna hozzá? – nyitotta szét a tenyerét Samu. – Nem tehet mást, mint rágja a kefét, szidja a magyarokat, és ha véletlenül otthon tölthet egy estét (hogy megengedi a katonai szolgálat), vacsora után lábáztatás közben (ahogy a cselédnép kikotyogja) rugdalja a langyos vizet a dézsában – pocsolja, pocsolja –, miközben emigyen nyámmog magában: „Hm… na ja, ja... Herr Gott,

warum sind in der Welt diese furchtbare ungarische Schweine? Ami azt illeti, jó a bácskai hurka… de a sült kolbász se rossz, puha szegedi cipóval… Diese echte feine, starke Halpaprikasch, mit gutem Wein, Tisza-parti Tsarda, tanzen mit schéner mager menyecske… Zsóka lelkem, komm her, meine blonde Katze, oldozd meg a meine gatyehoze, és simogasd meg a meine talpacska, pocakocska… na ja… ja… so ist das Leben… ilyen az élet, Zsóka lelkem… Kupát a kézbe, so, so… no, tölts belé hát! Ich bin ein echter kunsegifí…” Elbúcsúzáskor Samu szememre vetette a kapuban lehulló levelű ecetfák alatt: mi az oka, hogy mostanában olyan ritka vendég vagyok az Ádler-házban? Sejti ő azt, tudja bizonnyal, még kérdése közben barátságosan visszacsillant a szemem az övébe – én hát megnyugtatom Samu őkelmét azzal, hogy biztosra veheti, a mai napon történtek után mind gyakortább leszek vendég az Ádler-házban.

TIZENHATODIK FEJEZET

MÍVESEK LAKODALMA

Kunszék, anno Domini 1709. die 16. Octobris

Nem messzire, egy lóugrásnyira esik a város szélétől a Harangos-tó, amely több mindenféléről nevezetes: egy az, hogy a história szerint Kinizsi ide kergette és fojtotta bele a máig félelmetes emlékű fekete sereg egy részét; más az, hogy igen drága tollú, ritka szép vízimadarai vannak; s nem utolsósorban jóízű halak is bőségesen fickándoznak benne. Mintegy előkészületül az esti lakodalmi vigalomra (telhetetlen embereknek sosem elég a jóból, ami van), horgászni ment ki délelőtt a két legnagyobb bélű a városból, talán mondani se kell, hogy Szaniszló doktor és Pispek Jankó, a rettenetes szuszú ember, aki meg tudja fújni Lehel kürtjét Jászberényben. (Mindezt a saját elmondásuk alapján vetem papirosra, mert föl kellett jegyezni…) Vittek pedig magukkal különféle, nemcsak laktató, de jó étvágykeltő és éhnyálgerjesztő finomságokat, úgy egy jó kocsiderékra valót, hogy el ne unják magukat, és ne maradjanak korgó gyomorral a halászás élvezete közben. Tehát egy rakomány ennivalót, különös tekintettel a változatosságra: sózott húsfélét (arra lehet innya); szeletelt füstölt sonkát és kemény tojást külön kosárban; szalonnakockás vastag véreshurkát, bácskait; számos szép füstölt marhanyelveket, kalocsai erőspaprikás vastag kolbászt és vékony kolbászt (nem csabait); juhtúrót és csuporban érlelt apróra metélt hagymával kevert, tejfölös sajtreszeléket; egy füzér barnára füstölt, lángosszerű kesernyés sajtot, büdösét. Frissen sült madarast fehér cipót, pirosat, sokat (nem szegedit); azonkívül még szalvétába bugyolált ropogós tepertős pogácsát is, halászás közben egy kis ropogtatnivalót; s mondani se kell, néhány flaska bor is került a ládába, mégpedig a pléhvel bélelt mészároscséza ládájába: két palack eredeti bajai, ugyanannyi kunmajsai, két kulacs izsáki fehér s ugyanannyi kiskőrösi, utóbbi a Gohér László tüzes homokján termett veresből, hogy szomjazni se szomjazzanak – s ennyi előkészület után mindjárt ahogy megérkeztek, elküldték a kocsist lovat legeltetni, hogv ne bámuljon ott, mint borjú az új kapura, s

hozzákezdtek a kollációhoz. Szaniszló mindenekelőtt gondosan és doktorhoz illőn leszaladt kezet mosni. Másfél óra hosszat eddegéltek, iddogáltak; utána előszedték horgaikat, bevetették, lekutyorodtak a sasos, füves kis dombos partra, s igyekeztek a dugókra figyelni. Kellemes társalgás alakult ki köztük. Beszélgetésüket (egymástól független elmondásuk alapján) a következőképpen lehet elképzelni: – Hála isten jó gusztusunk van, nincsen semmi hiba az étvágy körül – kezdé Szaniszló. – Egyre azonban kíváncsi volnék, kedves Pispek Jankó barátom. Ne vegye kend tolakodásnak, engem csak mint doktort érdekel: mikor volt kend utoljára beteg? – Beteg? Világéletemben sem voltam beteg – felelé kurtán Pispek Jankó. – Szinte hihetetlen! llyet még nem hallottam. Nem árulná el kend, hogy mi a titka? – Az egészség, kedves doktor úr, semmi más. Az a titka. – Valóban, soha életében nem fordult doktorhoz? – Nem én bizony! – Teljesen érthetetlen. Ilyen emberek is vannak a világon. – Annyit mégis tudok a doktorsághoz hozzákonyítani, hogy a vármegyék hatóságai országszerte törvényeket hoztanak az orvosok és borbélyok kuruzslásai ellen. Visszaélnek a tudományukkal. – Annak ellenére mégis vannak és mindig lesznek kuruzslók – vigyorgott a horga mellől Szaniszló. – Viszi, viszi, gyorsan rántsa ki kend! – figyelmeztette, de mire Pispek Jankó kirántotta, a horogról megszökött a hal. – Ohó! Most meg a kegyelmedét buktatja! Szaniszló is megragadta az alkalmat, de rosszul rántott, mert épp hogy megmutatta magát és a levegőből csobbant vissza egy villámló vágódású, sudár

csuka. Türelmesen újra fölszerelték és bevetették a horgaikat. Utána Szaniszló gondosan megmosta a kezét. Azzal ismét kollációhoz láttak. Fogyasztottak ismét bőségesen, ezúttal már a sajtfélékből. Majd a pogácsával, egy-egy felnyitott palackkal újból a partra telepedett a két szenvedélyes horoglesi. Egyre inkább látszott rajtuk, amit ők korántsem észleltek, hogy már alaposan felöntöttek a garatra. – Hű! Hű! – rikkantott fel a kasszakállú mészáros, míg kapott a nyél után, de megint elszökött a hal, üres horog himbálódzott a levegőben. – Hogy az isten verje meg, hát ez is elment! Úgy itt hagyott, mint Szent Pál az oláhokat. – Jankó mester, nagyra becsült barátom! – kegyeskedett Szaniszló. – Nem volna szabad ily ronda dolgokkal hozni kapcsolatba Isten szent nevét! Pfuj! Csak ezt mondhatom kendnek: pfuj! Szégyellje kend magát! – Hát akkor pfuj! – horgasztotta alá a fejét bűnbánatosan Pispek Jankó. – Igyunk rája egy kis szenteltvizet. Az a hal már úgyse jön vissza többé. – Honnan tudja? Ki tudná azt előre megmondani? Lehet, hogy még százszor is visszajön ma, és incselkedik velünk. A magasban V betűben repültek a darvak. Aláhullott a földre egy-egy krúgatásuk; októberi tündökletben csillogott a sás. Barátságosan összeillesztették, majd koccintották palackjaikat. – Szent a béke. Viszi, viszi… – mutatta ismét Pispek Jankó. Szaniszló ledobta a flaskát a földre, megragadta a horognyelet – s ím a csoda, egy izmosan és fürgén fickándozó, tenyérnyinél jóval nagyobb kárász fitogtatta aranyzubbonyát a napsugárban. Gyorsan lekapta a horogról, legnagyobb örömnyilvánulásának adva kifejezést: – Ó, kerubinok és ti, az ég összes szárnyas szentjei! Tudom, hogy csak nektek köszönhetem, ti voltatok szívesek hajtani horgocskámra a szép süldő halacskát. Ideteszem a sás közé a fűbe, nehogy megszökjék őkelme… Látja kend, Pispek Jankó? Hát így kell halat fogni! Ajánlanám, hogy erre most egyet harapni kék, és

inni kék. – Jól van, rajtam ne múljék. – Megyek, megyek, csak kezet mosok gyorsan. Kézmosás közben hirtelen csobbanást hallott maga mellett. – Mi történt? – Semmi, csak a kerubinok visszahívták a halat a vízbe – feleié Pispek Jankó higgadtan. – Miféle kerubinok? – kapisgált valamit Szaniszló, mert már azt is elfelejtette, hogy emlegette őket. – A hal bizony visszaugrott a vízbe rendesen. – Annál inkább vigasztalódjunk minden jókkal. Újra nekiláttak falásnak, koccintásnak; napáldoztáig ettek-ittak, halat egyet se fogtak, viszont az arra vetődő embereket annál inkább nyakra-főre kínálgatták a sok maradék körömfaladékkal. – Miképpen az példa mutatja, Pispek mester, nem sajnáltunk magunktól semmi jót, mindent megadtunk magunknak, ami csak belénk való. De jusson másnak is, ne mondják, hogy smutzig a magyar – bőkezűsködött, és az egész környék arra vetődött ágrólszakadtját jóltartotta. Utána felcihelődtek. A kocsist keresték volna, de nem volt sehol. – Átkozott csirkefogója – szitkozódott Szaniszló –, itt hagyott bennünket! – Bolond lett volna annyit várni – védte a kocsisát Jankó. – Itt volt a temérdek sok hús, ennivaló, a java mindennek, de mi még csak ebéddel se kínáltuk meg. – Volt eszemben, de attól féltem, hogy kettőnknek sem lesz elegendő, amit magunkkal hoztunk – szabadkozott Szaniszló. Mit volt mit tenni, összekapaszkodva, gyadultak el Kunszék felé. Szaniszló egész úton a juhtúrót és a tejfeles sajtreszeléket dicsérte. Felváltva fütyörészett

és énekelt.

*

Soós Imre uram, a kunszéki mívesek főatyamestere úgy határozott, hogy szüret után, október közepe felé tartják meg a lakodalmat, férjhez adván egyetlen kis Mariska nevű lányát. Amióta ő lett főatyamestere a céheknek, különösen nagy elfoglaltságú ember. Alig győz igazságot tenni a vetélkedő mesterek között. Az öreg Toky Barnabás, az eddigi főatyamester ugyanis annyira kivénhedt, hogy járni se tud, teljesen elúrhodott rajta a köszvény. Röstellte is, hogy székben ülve hordozgatják a céhülésekre, és csorbát kapjon a tekintély. A kunszéki városi tanács tehát jobbnak látta, ha a Szent Mihály zászlaja alá tömöríti az oda illő céheket. Imre még alig ötvenéves, jól bírja magát, katona is volt, a város népe előtt is megvan a jó becsülete, tekinteti. így történt, hogy most már a kovácsokkal egy céhbe tartoznak a szerszámkészítők, a tűhegyezők, üstcsinálók, övkészítők, lakatjártók s más hasonló céhek. Legtöbb vesződség a bognárokkal van, mert vasalt kocsikat kell gyártaniuk, erőseket a katonaság részére, s egyetlenegy más céhnél sem tartják magukat alábbvalóknak, sőt mind közt a legelsők ők szeremének lenni. Az egyik este Imre mester személyesen jött át, hogy tisztelegjék Kondér bátyóéknál, s egyben bort kért a lánya lakodalmára, mert az ő szőlejét tavaly elverte a jég. Invitálta a családi ünnepségre az öregurat is, de az korára hivatkozva elhárította a meghívást. – Milyen bort kíván kelmed, óbort? – Igen, de nem régebbit, csak tavalyit. A jó solti szőlejükbe valóból szeretnék. – Fehér vagy veres legyen? – A férfiaknak a savanykás fehérből, az asszonyoknak egy kisebb hordó óbor kéne a veresből, az jó édeskés. – Konty alá való – jegyezte meg az öreg. A lakodalom napján már elég emelkedett volt a hangulat, mikor megérkezett a horgászásról a két nagybélű. A templomi esküvőről is lekéstek. A doktort

mindjárt fogták és bevitték, lefektették egy kis pihenőre; Pispek Jankó azonban még állta a sarat. Két nagy sátor volt kivonva az udvarban. Egyik a nagyasztal fölött az ünnepeltek és a céhmesterek sátra volt. Egymás mellett sorakoztak a családtagok és a vőlegény, a nyoszolyólányok a vőfélyekkel, az örömszülők, aztán a mesterek következtek asszonyaikkal. Pispek Jankó éppen velem szemben foglalt helyet. Legnagyobb lelki nyugalommal fogyasztotta vacsoráját, és ürítgette a kupát, mintha egész nap nem történt volna semmi. Ő párja nélkül érkezett. Velem átellenben Fischer Árpád, a lisztesszőke arcú pékcéhmester fogogatta kupáját, s feltűnt, hogy szüntelenül engem figyel. Ahogy múlt az idő, egyre inkább emelkedett a hangulat, és a legvirágosabb kedvében kétségkívül Tóth Miskát láthattuk, aki hitvese mellett fölemelkedett, és kivágott egy vidám, borvirágos beszédet. – Tisztelt ünnepi gyülekezet! – kezdte rá, mindenekelőtt éltetve az ifjú párt és az örömszülőket. – Nem tom, ki vót az ősöm, akitől kezdetét vette a Tóthnemzetség, de fölteszem azt, hogy bizonyára bőven vannak köztük császárok, királyok, hercegek és pápák, akiket szerencsére nem ismerek, de annyi biztos, hogy én is valahonnét a Noé bárkájából kerülhettem elő: különben nem utálnám annyira az bort meg a szép fehérnépeket. – Miket nem mond! – méltatlankodott családi-paradicsombeli oldalbordája, Márta asszony, ott szörnyülködve mellette. – Espediglen ez is azért vagyon ekképpen, minekutána jobb szeretek egy kis friss bort inni, mint unalmas szerelmetes beszédben megáporodni. Miskát megvivátozták, csak az asszonyok hallgattak. Miska után, teljes testi tekintélyével fölmagasodva, az új főatyamester, a házigazda kezdte rá a dalt:

Lakjatok vígan, igyatok bátran – eja!

Az idő mondja, gazda kiáltja: f usson az bánat, töltsd az pohárot – hej, jó jó jó jó!

Mire felcsendült a mesterek közös éneke a gazda felé:

Meg ne részegülj, gőgösen se ülj – eja! Gazda, adj innom, régen kívánom; üres erszényem, mert nincsen pénzem – hej, jó jó jó jó !

No, ne bánkódjunk, de vígan lakjunk – eja! Gazda, vigadjunk,

mindestig igyunk: majd lefeküdjünk, el is aludjunk, hej, fa la la la la!

Egyre inkább belemelegedett az éneklésbe a tisztes-díszes társaság. Most a különféle mesterségek gúnyolása, egymást ugrató ócsárlása következett:

Vargáknak bátyja, nem hagylak hátra – az bikahústul kecskefaggyútul, fénylik az nyaka, megnyőtt az hasa – hej, fa la la la la!

Pispek Jankó fómészárost célozta meg a dal, de ő nem érezte találva magát – nyugodtan tovább evett.

Hé, mely szurkos vagy, lakatos bátya! Eja!

Kovács bátyáddal talán nemrégen jöttél az kohóbul, szaros szurdikbul – hej, jó jó jó jó!

Vége-hossza nem volt az énekszónak. A hátsó, kisebb sátornál és rövidebb asztalnál a segédek foglaltak helyet, és fogyasztották szerényebb étkeiket és fejenkint kipintelezett boraikat. Most már Imre mester maga is úgy belemerült a vidám hangulatba, hogy kézben a kupával és már kissé pislogató szemmel, a legnagyobb csendtől és figyelemtől kísérve, eldanolta a saját külön pattogtatott nótáját:

Ha befogom a kispej lovamat, lerúgatom véle az csillagokat!

Jól éreztem magam a lakodalomban, de ahogy ott ülök és fészkelődöm (hiszen eleget ittam már, és meg akartam lépni), beleütközöm az én kedves Fischer Árpi barátom felém tárt kék szemébe, ahogy lisztesszőke arca szomorúan csüng felém. – Árpi mester! Kegyelmedet meg mi lölte, kedves cimbora? – Ej, ej, drága jó Tyukodi pajtás – csóválgatta jobbra-balra a fejét. – Mért ne

mondanám meg, mi foglalkoztat? Nem tetszik az nekünk, és aggodalommal látjuk, hogy mióta lovat vett magának, minden áldott nap kint látni a határban: hol ott, hol amott, amint megáll, és ott mered magában a lova hátán, messzire bámul, miképpen ha készülne kelmed valamire. – Eh, dehogy is… mire készülnék? Voltaképpen magam sem tudom, mire készülök. De abban igazad van, hogy időnkint valami nyugtalanság vesz rajtam erőt. Ne foglalkozzunk vele, cimbora… De én most meglépek innen – súgtam. – Valahol még ma várnak. Tizenegy körül járhatott az idő, mikor elhagytam a házat. Utam az ide közel eső Aranykaptzába vitt. Tudtam, hogy ott találom barátaimat, kiket elfelejtettek meghívni a lakodalomba. Szótlanul szomorkodott a két öreg cimbora, a két főkapitánysági hivatalos személy. Nem panaszolták bánatukat, a világért se hozták volna elő az esküvőt és a lakodalmat. Inkább megint a sok természeti csapásról, harci vereségekről és árulásról beszélgettünk, a sok csődről, mely a nagy kuruc szabadságmozgalmat szinte egymást követően éri. – Mit gondolsz, mi lesz ennek a vége? Öregem! – villogtatta felém a tüzes fekete szemét Attila. – Rákóczi egyszer elhagyja a magyar határt, olyan kurucüldözés kezdődik itt országszerte, hogy még az egérlyukba is belebújnál! Keserű szavait megdöbbenve hallgattuk. Utána hosszú csend következett. Nemsokára búcsút is vettünk egymástól, ki-ki hazafelé indult a maga útján.

TIZENHETEDIK FEJEZET

CSATARIADÓ

…Vak Pali, Vak Pali, Vak Bottyán, elöl száguld a lován, kezében nagy buzogány, csillag villog a nyomán…

Körös, anno Domini 1709. die 22. Octobris

Alig egy-két napra a Mívesek lakodalma után történt, hogy egyszerre és váratlanul felbolydult darázsfészekké változott a város, Kunszék város viszonylagos előbbeni nyugalma, valamint a szép templomtornyokat és magas zséndeles házfedeleket környező egész parasztvármegye. Amit egy idő óta szorongva sejtettünk, átszáguldott Rákóczi Ferenc gyorsfutára a környéken, végiglengetve-lobogtatva a világoskék színű kun zászlót, a Rákóczi népét táborba hívót. Pillanatok alatt támadt lázas készülődés volt látható mindenfelé. Reggel vágtatott át a futár a Kőrös felől, s tizenegykor már özönlött be a kun vitézség a környékről, a kisebb-nagyobb terek megteltek útra kész lovasokkal és katonai vasalt kocsikkal. Magam is néztem, hogy mielőbb beöltözködjem a teljes vitézi mundéromba, s rohantam át Samuékhoz a lovamért. Kevés idő jutott a búcsúzkodásra, csak annyi, amíg fölnyergeltem. – Drága jó Tyukodi pajtás! Hát csak elérkezék az idő, hogy ütött a csatariadó órája?

– Általános mozgósítás az egész Kunságban. Minden fegyvert fogható kun férfi tudja ilyenkor, mi a kötelessége. Ég a talaj a lábunk alatt, valami nagy baj várhat minket. Isten áldja meg, kedves Samu barátom, de máris mennem kell, sietnem. – Kívánom, hogy a magyarok Istene vezérelje diadalra a nagyságos fejedelem fegyverét, Rákóczi népét, a hős kurucokat!… Haj, de szívesen tartanék kegyelmetekkel, csak tehetném! Annyira szívből mondta, hogy szeme ellágyult. – Tudom, hogy arra már nem képes, és nem is kívánhatja kegyelmedtől senki. – Öreg vagyok már én… Gyorsan átöleltük egymást, aztán csak lóra, lóra… Fegyverbe! Odahaza már néhány ismerős kenyeres pajtás útrakészen várakozott a kapu előtt; lovaik is átvették az emberek izgalmát, türelmetlenül toporogtak, éktelen nagyokat nyerítettek, nyihogtak. Pírtó paripámat egy fához kötve, fölszaladtam a lajtorján. Előkotorásztam családi vagyonomat a nádkévék alól, az őseimtől örököltet; nyakamba kötöttem, ingem alá bújtattam a szarvasbőr zacskót; kimarkoltam a ládából, gonddal összecsavartam és lódingomba dugtam kéziratkötegemet. Végre övemre került a régi kardom, a csiszároktól élesre-fényesre, vadonatújra csinált; másikoldalt a pisztolyom. Már ereszkedtem le a lajtorján, úgy akasztottam a lódingomat a nyakamba, siettem aláfelé. Persze még beszaladtam búcsúzkodásra. Ketten voltak otthon a háznál: az én megriadt szemű Zsófikám és apjaura. Sajnos, itt is csak hamari búcsúra jutott időm, az otthon nem voltaknak pedig üdvözletet küldtem. – Adjon az ég a házban mindenkinek minden jót! Parolát váltottunk a konyhában. Az én kis feketerigócskám az elképedéstől még szóhoz sem tudott jutni; úgy

nézett rám, az örök renitenskedőre, a búcsúzkodóra. Kijöttek a nyomomban a tornác szélére, látták, amint nyeregbe pattanok az udvarban. – Isten veled, Máté! – Isten őrizze meg kegyelmedet, Máté bátyó! – kiáltották csaknem egyszerre, ahogy valamennyire megjött a hangjuk. – Te Máté! – kapott a fejéhez János apó. – Van egy fél sunkám, fél tábla szalonnám, szívesen neked adom, vidd el útravalónak! Nem fogadhattam el tőlük. Lovam magától indult a többi felé. A kitárt kapuból kiáltottam vissza: – Köszönöm a hozzám való szívességüket! – S még Zsófika felé egy szót, egy búcsúmosolyt… – Ugye, Zsófika lelkem, hát csak kivirul az a rózsa? A mi rózsabimbónk – a tavaszra! Már nem volt szomorú. Sőt biztatón és bátorítón mosolygott és integetett utánam. – Útra! Útra! – kiáltoztuk, aztán elporzottunk Kunszéktől; irány a körösi mező, a kurucok régi táborba gyűlő helye. E sorokat már Kőrösön, egy Gohér László nevű helybeli módos földes szőlőbirtokos házában, az ő témájával és lúdtollával kapargatom. Úgy kerültem hozzájuk, hogy meghívtak. Tudják, ki vagyok, még atyám nevét is ismerik. Igen vendégszerető család. Mindjárt tiszta, rendes, meleg szállószobát nyitottak meg számomra, arra az egy-két napra, míg itt kell időznünk, a körösi legelőn ütve föl táborunkat. Sajnos, be kell még várnunk a távolabbi vidékekről, a Nagykunságból érkezőket is, ahova valamivel később jutott el az égkék színű lobogót lengető futár. Jó egy nap telt el a várakozással. A nagykunok nem együtt, hanem tájegységek szerinti csoportokban jöttek a kitűzött cél felé. Sebaj, ha már így van, legalább kissé körülnéztem a gyülekezőtáborban, majd a községben és annak határában is. Legalább százötvenen lehetnek körösi születésű férfiak, akik maguk is felkészültek a harci útra, de számuk, kiegészülve a környéki Csengőd, Felső- és

Alsótabdi, Akasztó, Felső- és Alsódöbröge, Páhi, Ökördi, Cebepuszta s még több hasonló kisebb helység fegyverbe kész férfiembereivel, hirtelenül fölugrott vagy háromezernyire. Ami a vitézeket illeti, efféle nevűek számtalanja található a kisebb-nagyobb rangokat betöltő körösi fölkeltek között, mint: Kun, Kurucz, Huszár, Katona, Dobos, Sípos, Dudás, Meskó, Pitkó s hasonlók; nem is győzném felsorolni valamennyiüket. Jó részüket már régebbről is ösmertem, más részük ismeretlen előttem. A szintén velünk tartó Gohér Dánielt is csak a házigazda révén ismertem meg, mikor átaljött még elbúcsúzni az este. Ami magát a községet illeti, úgy vélem, nem mellékes megemlítenem, hogy szép ágostai evangélikus templomuk van a falu közepében, maguk építették, s mivel jó magyar házigazdám is ágostainak vallja magát, kezdek véleményt változtatni az evangélikus hitvallásról. Amiképpen ugyanis nemzetes uram oly meggyőző hévvel fejtegette előttem: sok derék, igen jó és nagy áldozatokat vállaló, mindig kuruc pártállású magyar van az evangélikusok között… A főtéren szépen emelt házakban lakoztak a legmódosabb földbirtokosok, nagykereskedők, míg a főtér átellenében négyszögletes nagy vendégfogadó áll, kocsmával és mészárszékkel. Oly erős falazatú, hogy még századok múlva is állni fog, hacsak nem éri pusztító veszedelem. A főtéren a legvénebb épületnek a Gottlieb lisztnagykereskedő háza látszik; s nem messze tőle Fleischer Samu fuvaros és takarmánykereskedőé, akit a bennszülöttek a hórihorgas termete után „gólyazsidónak” becéznek, de Gohér bátyó szerint ezt ő egyáltalán nem veszi rossz néven. Ha mindenki ugratja, ő is visszaugrat mindenkit; ha megtréfálják, ő is visszatréfál. Nem valami nagy ész űkelme, egyszer például elhitették vele, hogy egy pesti patikában igen jó pénzt fizetnek a gólyákért, mert valami különleges gyógyanyagot készítenek belőlük. Mire Samu városszerte kidoboltatta, hogy gólyákat vesz meg magas áron, és az egész környék horda be hozzá a gólyákat. Samu több kocsirakomány gólyával indult fel Pestnek, ott pedig szépen kinevették. Vagyona fele ráment a beugratásra. Mindenki a gólya-zsidón nevetett. Mire Samu azzal ütött vissza, hogy nemsokára kidoboltatta: az alföldi katonaság részére magas áron bármennyi sarjút megvesz. Mindenki lekaszáltatta a rétjeit a környéken, kazlakba gyűlt a takarmány, aztán megkezdték a szállítást a gólya-zsidó szérűjébe; Samu azonban egymás után megállította és visszaküldte a szekereket, mondván: mivel a katonai szállítmányozó visszavonta a megrendelést, nem veszi át a sarjút. Most meg a visszaugratók serege vált mulatság tárgyává a környéken. Az egész Tisza-Duna közén Kőrös a humoráról is nevezetes: valamivel csak el

kell ütni az időt, meg kell ízesíteni a vidéki élet egyhangúságát. Azt is kevesen tudják, hogy a legutóbbi nagy csata, az Alföldre és a DélDunántúlra tört, a Bécs részéről ellenünk lázított rácok ellenében szintén a körösi mezőről indult el: mikor Vak Bottyán apó, Kecskemét város főparancsnokló ezredese vezérletével nemcsak hogy alaposan elpáholták, de egész le a DélAlföld kezdetéig, visszaszorították a rácokat. Vak Bottyán a tájon, akár mint a Dunántúlon is, mind a mai napig a legnépszerűbb vezér, emlékét a nép dalokban őrzi, s az ismert, tüzes indulóban, melynek kezdősoraival dudaszó kísérete mellett szokták befejezni az éjszakába nyúló népmulatságokat (tánccal végződő kukoricafosztókat stb.), melyek szövege, ha tán nem is egészen katonai természetű, de híven kifejezi Vak Bottyán hatalmas népszerűségét az egyszerű emberek között, a soha el nem múlót:

… Vak Pali, Vak Pali, vak, vak, vak, kidűtt a sűrű bab…

Vak Pali, Vak Pali, Vak Bottyán támaszkodik a botján…

Mikor oszlik a tömeg, erre a dalra menetelnek hazafelé. Mindezt Gohér urambátyám előadásából is hallottam, aki oly szíves volt hozzám, hogy reggel befogatott a csézájába, körszemlére vitt, aztán sok mindenféle nevezetességet mutatott meg a városon kül. Fleischer Samu háza előtt haladva el, hangsúlyozta, hogy a személyéhez fűződő tréfákon túlmenőn micsoda jóérzésű magyar ember ez a Samu. Mikor elárulta neki, hogy a táborozók számára valami takarmányfélére volna szükség, Samu kinyitotta a szívét, és számos sok szekér szénát és szalmát küldött a lovaknak az istállóba, ingyen. Megsértődött, mikor fizetni akartak, egy poltúrát sem fogadott el a küldeményért.

Urambátyám egy körülpillantás erejéig megmutatta a Gohér-tanyát is a Kenyérhalom közelében. Valóban érdemes megtekinteni a nyáridőre berendezett ámbitusos kúriát: még szakállszárító, pipázgató hely is van az emelet folyosóján, az első keleti napsugarakkal egyenesen szembenéző; körülötte, búzaföldektől körülfogva, egy legalább húszholdas, jól karbantartott gyümölcsös, legnagyobb részben szépen sorjázó, szakasztott egyforma pogácsaalmafákkal, egymásfelé nyúladozó ágakkal. A jövő-menő katonalovak százaival találkoztunk útközben, mert az úgynevezett Csordáskút jóval kívül esik a község határán; oda vitték itatni a lovakat az istállókból, ez a környék legrégibb és legnagyobb kútja, hosszú-hosszú vályúkkal. Hamarosan kijutottunk az Öregszőlőbe, ahol megmutatta a sajátját is, sőt elsősorban is azt; legalább tízholdnyi jól gondozott feketehomok-terület, a tőkék fele fehér bort, fele veresét terem. A szőlő közepében pedig zömök falakkal magasodik a zséndelezett pinceház. Alatta vasalt kapujú pincével. Szegény barátom azzal szerette volna a sok jövés-menést végül megkoronázni, hogy levisz a pincéjébe; már elő is keresgélte a cséza ládájából a szokatlan nagyságú „Szent Péter kulcsát”, én meg, sajnos, nem fogadhatom el, mert bármely órában várni lehetett a kürtök, sípok s dobok, dudaszó jelzését:

Kő fő, vitéz! Lóra, huszár! Nagy Rákóczi zászlaja vár! Vak Pali, Vak Pali, Vak Bottyán támaszkodik a botján…

De bizony elmúlt a nap, és még mindig nem volt együtt a teljes tábor. Legalább az egyik nagykun csoporttal megérkezett egy régi, kedves kenyeres pajtásom is, Nagy Sándor, kivel számtalan gyakran és évek során át harcoltunk együtt, hol győzve, hol legyőzetve a különféle csatamezőkön. A könnyűlovasság egyik legélesebb szemű vitézének neve sokak előtt volt ismeretes a táborban. Kérésemre a házigazda készségesen megengedte, hogy egy éjszakára megosszam vele a vendégszobát: sőt neki is terítettek estebédre, vacsora után

pedig bejött a család otthon levő többi tagja is egy kis barátias beszélgetésre. Akkor jöttem rá a bemutatkozásnál, hogy Kőrösön még élénk László királykultusz van: majdnem minden harmadik férfi László nevet viselt. Magában az urambátyám szűk kis családi körében is négy férfi közül hármat hívnak Lászlónak: magát a családfőt, két fia közül a kisebbiket szintúgy, meg a legnagyobbik unokáját, egy kilenc év körüli, kissé félénknek látszó, kunfekete szemű fiúcskát. És a protestáns hitűség ellenére fejlett Mária-kultusz is létezik a városban: a gazda legfiatalabb korú gyermekét, a fiúemberke anyját is Máriának nevezik. A családi beszélgetés közben Sándor barátom elbeszélte, hogy ő ugyan már túrkevei születésű, de ősei Tiszaroffról telepedtek át Túrkevére a reformátusok üldözése kezdetén. Minden javaik, földjeik, nyájaik hátrahagyásával menekültek éj idején, ahogy az ágyból kiugrottak, egy szál ümögben-gatyában és meztélláb érkeztek meg Túrkevére, de a vallásukat megtartották. Tizenegyen vannak testvérek, földművelő napszámosok lettek; apjuk egyszerű barkácsolómunkából él, ezermester, aki mindent megcsinál: a cipójavítástól a házépítésig. Szótlan megértéssel csüngtek barátom szavain, tele voltak kérdésekkel – miközben észrevettük, hogy eljárt az idő, Mária asszonyka már vetni kezdte ágyainkat. A Szent János áldása pohara mellett, utolsó szóval még éltettük a kurucokat, átkoztuk a kutya labanc népet. Azután elfújtuk a gyertyát.

*

Útközben, anno Domini 1709. die 23. Octobris

Másnap délben (vagyis egy-huszonnégyóra késedelemmel) együtt volt az egész tábor. Mintegy ötezer főre rúgott a sereg, a négylovas kocsikkal jött talpasokkal együtt.

Kora délután volt, mikor valóban megszólaltak a harcra riasztó, csatára indító kürtök, sípok, dobok és harci dudák vérpezsdítő hangjai.

Kő fő, vitéz! Lóra, huszár! Nagy Rákóczi zászlaja vár! Vak Pali, Vak Pali, Vak Bottyán Támaszkodik a botján…

Éreztük, hogy valahonnét az égi magasságokból Bottyán apánk szeme figyel bennünket… Minden elnémult körülöttünk, mikor eget-földet rázó dobogással megindult velünk az ötezer csataló, talán a végső harcra, az ismeretlen jövő felé. Én a kecskeméti, jó vezérlő Deák Ferenc ezredében, az első sorban vagyok. Mellettem jobbról Nagy Sándor, balról Csínom Palkó és más régótától való cimborák és ismerős hazafiak. Egyelőre elképzelni is lehetetlen, mennyi előre nem látott, váratlan ütközeteken kell majd átvernünk magunkat, míg valahol Trencsén körül szerencsésen megtaláljuk a nagyságos fejedelem táborát…

– Vége a naplónak –

ZÁRÓKÉP

Bujdosik az én galambom valahol, ahol még a dalos madár se dalol. Ne bujdoss el, édes rózsám, messzire, érted megyek én a világ végire. (Népdal)

Az árokparton nagy kupacban üldögél egy férficsoport. Valami katona félék, vagy mifélék, külsejükről lerí, hogy csak a szükség és a véletlen verte össze őket egy csoportba; abban azonban mind megegyezik, hogy rongyosak, és ütöttkopott gúnyájúak, akik nem adták föl függetlenségüket, de ugyanakkor menekülők. Orcáikon mélyen vésődtek be a nekikeseredett vadság és dac jelei. Köröm közül falnak valamit. Ki-ki amit előkaparhat a lódingja feneketlen mélyéből… Állandó készültségüket bizonyítja a maguk mellé elhelyezett fegyverek mindenfélesége: csákány, balta, fokos, fölszegezett kasza, sőt ásó, szigony és furkósbot, kard, tőr, pisztolyok – minden, amivel ütni, vágni, lőni vagy szúrni lehet. Akad itt rozsdás fringia, töröktől itt felejtett handzsár (vagyis kétfelől élesre fent gyilok) egyenletesen keskenyedő pengével; vagy jatagán, nagy török kés, egyélű és sarlóformán begörbedő. Hátuk mögött szél rezgeti a fákat, de ők a part enyhében ülnek. Ki ne látná, lerí róluk, mifélék: bujdosó kurucok, bár katonailag tudatlan és faragatlan parasztok is vannak köztük, akiknek valami okból el kellett hagyniok falujukat. – Nincs egy falat kenyered, pajtás? – fordul szomszédja felé az egyik.

– Itt van. Egy ujjnyi szalonna is. Míg nekem lesz, neked is jut, pajtás. – Oda van a kis ház, föld, tehén, két disznó… még jó, ha a család életben maradt. – Azt hiszem, ha így megy, aligha vágunk disznót jövőre. – Nemhogy így, de még ennél sokkal roszabbul lesz. Mióta Rákóczi kiment a hazából, akkora üldözés kezdődött el Magyarországon a protestánsok meg a kurucok ellen, hogy még az ürgelyukba is bebújnánk. Egyetlen ember a kupac szélén, aki mellett hosszú, egyenes pengéjű és keresztellenzőjű, de szablyamarkolatú kard hever a fűben: félreismerhetetlenül lerí a külsejéről, hogy magyar. Dacos arcvonásaiban ott ülepedik valami mélyen megcsüggedt érzés, pedig még fiatal ember. Szeme tüzet fejez ki, de bajsza a sok szenvedéstől élettelenül, szárazon lóg alá, mint a frissen barnult kukoricahaj. Fejében, a nyakba omló fürtök felett még most is darutollas süveget visel. Körülnyirbált hajú, kerek feje akár mintha kőből faragták volna. Némán figyeli amazok beszédét, holott pedig fiatal életében sokkalta nagyobb dolgokat is megélt már… Ahogy végignéz a parton ülőkön, úgy hat rá az egész kép, a marcona, hadviselt alakokkal, mint egy maréknyi véres, füstös, rongyos történelem. A tőle jobbra ülő, ötven év körüli ember, aki látszólagos nyugalommal bicskázgatja a szalonnát, Veréb János; nemcsak hogy Rákóczi, de még Thököly táborában is harcolt; ott volt a havasokon való átkeléskor is, a zernyesti fényes diadalnál. A középütt ülő, vénséges vén vitézt, akinek már remeg a feje és a keze is evés közben, mindenki ismeri: Dörmögő Lőrinc, egy örökkön dohogó, mindenből kiábrándult kálvinista ember. Családját vesztett, felvidéki református pap, aki megjárta még Franciaországot is, átélte az ottani vallásháború rémségeit: s ha kedve támad, szívesen mesélget a pajtásoknak az emberi élet és minden földi harc hiábavalóságáról. Nem olyan ember, akinek többet jár a szája, mint amennyit tud. Mégis mindig beleköt és ellene mond Bolgár Barna, mikor az öreg eljut valami nagy horderejű végkövetkeztetésig: nem azért, hogy bosszantsa, hanem mert neki homlokegyenest ellenkező véleménye és tapasztalatai vannak a maga Temesvidéki élményeivel. Ennek meg Temesvár a mindene. Kurucnak ugyan a legrátartibb kuruc, különösen amióta együvé vált itt ezekkel; de azt maga sem titkolja, hogy atyja egy bulgáriai kávedzsi basa (értsd: kávéfőző basa) volt, ami

olyféle tisztség a törököknél, csak alacsonyabb fokon, mint nálunk a pohárnok, mert náluk ilyenféléből sok van. – Egy a biztos, hogy itt is vallásháború folyik; és hogy Magyarország területi egységéről hallani sem akar a bécsi udvar – jelenti ki a vén kálomista pap fölemelt hangon és már türelmetlenül. – Azt elhiszem, csak éppen az a baj, hogy te még sosem jártál a Temes-vidéken, öreg. Hidd el nekem, bárhogyan ugrál a német, akkor is magyarul fejezi ki magát az egész délország népe, legyen az bolgár, oláh, török vagy rác: s ebben az együvé tartozásban megmarad a területi egység. Nem kell mindjárt úgy berezelni a németektől! Nem minden úgy lesz, amiképpen ők akarják, öreg! – jelentette ki Bolgár Barna ugyanoly fölemelt hangon, szorosabbra rántva vállán a barna szűrt. (A Barna név is a szűre után ragadt reá.) Az igaz, hogy ami őt illeti, magyarul kifogástalanul beszél. Ahány ember, annyi sors ül az árokparton. – Már Zrínyi Miklóst is azért vesztették el, mert az ország területi egységéért harcolt – dohog tovább Dörmögő Lőrinc, makacsul védve a maga igazát. – Még a Bolondnak is látnia kell, hogy a nemzeti lét megszüntetésére megy ki minden! Húsz évre rá, hogy megölték Zrínyi Miklóst, vajon mért hívta össze a király az országgyűlést Buda felszabadulása után? Azért, kis öcsém, hogy a történtek után törvényesen jóváhagyassa Magyarországon a Habsburg-ház egyeduralmát. Bekövetkezett, amitől Zrínyi már húsz évvel azelőtt tartott: oly színezetben tüntették föl a világ és a magyarok előtt, mintha a török kiverése Európából – Savoyai zentai győzelme révén – egyedül a császárnak volna köszönhető. Pedig hát, amint tudnod kell, a zentai csatát is Vak Bottyán vakmerő huszárezredének rohama döntötte el! Mivel pedig „fölszabadították” az országot, hálából mondjunk le az ősi királyválasztó jogunkról, s írjuk örök törvénybe a Habsburgház fiágának örökösödését. Még arra is gondoltak, mert annyira szemfülesek, hogy törölje el az országgyűlés az Aranybulla 31. pontját (ez volt az a nevezetes pontozat: „Ha mennyiben a király megszegné a törvényeket: joga van a nemzetnek őtet fegyverrel, fölkeléssel azok betartására kényszeríteni”)… Azért rettegnek úgy minden fölkeléstől! De a legfejesebb urak, a „kiskirályok” bizony akkor se tagadták meg magukat. Boldogan hagyták jóvá és teljesítették Lipót császár óhaját. Elhidd, öcsém, akkor dőlt el Thököly sorsa – de már előre Rákóczié is, és velük együtt az egész országé!

Ilyen komoly részleteket alig ismerhet valaki is az emberkupacban, minek tudatában a makacs és vénséges vén kálomista prédikátor tőle tellhetőleg kihúzta magát, kinyújtotta nyakát, mint az öreg kokas, s diadalmasan körülnézett. Nem is hangzott ellenvetés, még Bolgár Barna részéről sem. Thököly neve említésére a kerek fejű, dacos képű fiatalember láthatólag összerezzent. De ő se szólt bele, türelemmel hallgatta végig Dörmögő Lőrinc hazafias fejtegetéseit. Volnának megjegyzései, de maga is belátja, sok mindenben igaza van ennek a hányatott életű, világot járt embernek… Viszont be kell látni, ez se fenékig tejföl állapot, hogy Magyarország állítólag „felszabadult” a török alól. Emezek sem adják ingyen a közreműködő segítséget! Viszont a török sem esett a feje lágyára, és – becsületére legyen mondva – legalább menedéket és kényelmes, fejedelmi életet biztosított Thökölynek és udvarnépének Nikodémiában: azoknak, akiket a bécsi udvar habozás nélkül kivégeztetett volna. Csak amikor hazakerül az ember, akkor látja, nem is olyan rossz az a török, mindenesetre jobb, mint az osztrák: ha már két rossz közt kell választani. – Érdemes is volt ennyit harcolni semmiért! Teli voltunk ifjúsággal, harci hévvel, bizakodással… és most itt vagyunk, vénen, mint szamár a hegyen! – lobban ki a kétségbeesés az eddig nyugodtnak látszó Veréb Jánosból, aki befejezve a táplálkozást, most kattintottá be a szalonnázóbicskát. – Hány pajtásunk vót, akik odavesztek! Hány pajtásunk van, akiknek hírét se halljuk! Mi lehet azokkal, akikkel első vonalban vágtattunk a zernyesti rohamban? Mi lehet Csínom Palkóval? Általános csend volt a válasz. – Mi lehet Tyukodi pajtással? – Meghalt – vakkantotta a szélről ülő fiatalember, észrevehetőleg visszanyelve magában egy hirtelenül felcsukló elérzékenyülést. – Meghalt Tyukodi pajtás? – futott szét a hír, hallatszottak az elámulás és döbbenet hangjai a lomhaságából egyszeriben fölrezzenő emberkupacból. Innen is, onnan is… – Honnan tudod? Te talán ismerted? – hangzott a kétely hangja is.

– Ismertem. Életemet mentette meg gyermekkoromban – felelt rá higgadt szóval. – Neki köszönhetem, hogy bekerültem Thököly Imre udvarába. Aztán a fejedelem kivitt magával a száműzetésbe, Nikodémiába is, és ott – mint még annyi más – éltem vele együtt egészen haláláig. Halkan beszélt; távolról jövő szavára mindenki ráfigyelt. Az emberkupacban néhányan összehajoltak, és sugdostak valamit. – Ha úgy van, ahogy mondod, akkor neked tudnod kell törökül – szegezte neki Bolgár Barna. – Mondj neki valamit törökül! – Próbáld ki, mindjárt kiderül, hogy igazat beszél-e – biztatták innen-onnan. A kávedzsi basa fia boldogan tett eleget a megtisztelő kérésnek. Beszélni kezdtek, s jó időn át pergett a nyelvük folyamatosan. – Úgy beszél törökül, mint a vízfolyás – állapította meg az egyik vitéz. – Talán nem is magyar – mondta valamelyik. – Ez ne volna az? – védelmezte a másik. – Hiszen csak nézzetek rá: lerí róla, arcára van írva, hogy az. Dörmögő Lőrinc fölállt az árokparton. Vén csontjaival odakecmergett az ifjú elé. – Hogy hívnak, fiam? – Manga Jánosnak. Pereszlényi születésű vagyok. – Pereszlény… – bólogatott az öreg ősz-bozontos szemöldökű. – Hát akkor mondd el, hogy ki vagy, és honnét ismerted a híres nótájú Tyukodi pajtást! – Árva gyerek vagyok… Kilencéves voltam, mikor a labancok egy télen fosztogatták Pereszlényt; az embereket űzték, verték, engemet meg beledobtak az Ipolyba. Tyukodi Mátyás kuruc hadnagy mentett meg az életnek. Mikor kimentett az Ipolyból, farkasbőr bundába burkolt, fölvett a lóra, és magával vitt…

– Mi se tudunk sokat Tyukodi pajtásról a nótáján kívül, habár ismertük őt… Hát hol esett el? Volt-e valaki hozzátartozója? Mért választotta ő is a kóborgó életet? Az ifjú vitézt láthatólag kínosan érintette a kérdés. Elhallgatott. Némi időn át arcán átsuhanó szomorúsággal nézett maga elé. – Hogy mért választotta a katonaéletet, nem tudom. De volni volt valakije, van is, Kunszék városban… Többen is laknak a házban. Valami hozzátartozók. Halála előtt meghagyta vót, hogy mindenét, amije van, vigyek el nekik… Két óra hosszat tartott, mire meg tudott halni. Nem szenvedett, csak elment a vére. Az nyakán vágta át egy golyóbis az ütőerét. Beszélni is tudott. Végig vidám volt, és nem félt a haláltól. Tréfált velem. Ő vigasztalt, hogy ne sirassam: nem hal ő meg, csak elmegy egy kicsit látogatóba a felső szomszédságba, hogy megnézze a szenteket. – Mikor halt meg? – A romhányi végső nagy, véres csatában, 1710. január 22-én. A száraz árok partján mindenki alákókadt fejjel ült és hallgatott. – Beszélj, fiam, mondd el, teljesítetted-e a híres vitéz utolsó kívánságát. Voltál-e Kunszéken? Mit láttál azok között, akiket szeretett? A fiatalember egy ideig maga elé révedt. Lassú, higgadtan ejtett szavaiból a következő kép tárult a hallgatók szeme elé: Fél évbe telt, míg megtalálta Tyukodi Mátyás hozzátartozóit az Alföldön. Hónapokig tartó és életveszélyes, bujdosó vergődéssel tudott eljutni a TiszaDuna közére; úton-útfélen már igen sok volt a megtartóztató körülmény. Árvizek, lezárt pestises falvak, felkoncolt halottak, lépten-nyomon ellenség, az élők között éhínség, koplalás. Voltak helyek, ahol megakadt, és heteket kellett eltöltenie várakozással. Szinte üres volt az Alföld. Nyájakban hajtották el a marhát, a juhokat; a sörtvéles állatokat leöldösték; a kifosztott magtárak üresen, kormosán tátongtak mindenfelé. A majtényi fegyverletétel után az egész országban nekiszabadultan és tetszés

szerint grasszált a német és a hozzá szegődött zsoldosok mindent legázoló hada. Gyász és siralom kísérte útján. De felelősséget érzett mindazért, amit örökségben vitt: s külön gondot jelentett számára Tyukodi lovának elvezetése és a két ló táplálása az elsivárult vidékeken. Nem csoda, ha útközben egyre inkább megcsüggedt. Már csak azzal vigasztalta magát: ha Nikodémiából hazakerült gyalog, mért ne tudna elvergődni lóháton Kunszékig? A község közelében arról értesült, hogy a hazatért kunszéki illetőségű kurucok már nem mertek bemenni szülőhelyükre: városon kül, nádasokban, pásztorok és csőszök gunyhóiban tengődtek, titokban táplálta őket a lakosság. Még a csárdákat is megszállták és őrizet alatt tartották az osztrák egységek ellenőrző csoportjai. Sokan a közel lakók közül, megtudva, hogy hova igyekszik, mindenáron le akarták beszélni kockázatos vállalkozásáról, de az ifjú vitéz már nem hallgatott senkire, híven kötötte magát Tyukodi Mátyásnak tett ígéretéhez. Július volt, mire célhoz ért. A Harangos-tó és a Pírtó felőli rejtett utakon közeledett a város felé. Lápok idegen nem járta világában csatangolt; a fűzfákon rég elvirágzott a barka, napsugárban fénylő levélzet borította a fákat és a mocsári bokrokat; a nádasok felől rémült madarak hada hallatta tiltakozó kiáltásait a szokatlan és ismeretlen jövevények felé. Négy templomban egyszerre kalimpált éppen a déli harangszó, mikor megállt a vezeték lóval a léckerítéses kapu előtt. Befelé kémlelődött az udvarba. Voltak jóindulatú emberek a község határában, akik ebbe a házba irányították. Beléptetett az udvarba. Megkötve gyorsan a lovakat – sietnie kellett, hogy ittlétét észre ne vegyék ellenséges szemek –, tájékozódott, merre is menjen. A nádfödeles tető kéményén, nyakukat az ég felé meresztve, mintegy a harangszóra válaszolva, kelepeltek a gólyák.

Valahonnan a lakóház felől szomorkásán elmélázó asszonyi dudorászás hangjai voltak hallhatók. Figyelte.

Bujdosik az én galambom valahol, ahol még a dalos madár se dalol. Ne bujdoss el, édes rózsám, messzire, érted megyek én a világ végire.

Fölszaladt a tornácra. Benyitott a hang irányában egy ajtón. Konyhahelyiség volt. Egy szép kivirágzott nő világos ruhában és csodálkozva ámult reá, olyan, mint a kivirult rózsa. Karján dédelgetett, kicsinyke csecsemő, kinek arcáról lerítt, hogy fiúgyermek. Az ifjú vitéz holmi tévedésben volt. – Jobb napokat adjon az isten! – köszönt az asszonykára felsóhajtva. – Kellemetlen megbízatást rótt reám a sors. A vitézlő Tyukodi Mátyás végizenetét hoztam… Hát ez itt? Egy kiköpött kis Tyukodi pajtás! – röppent ki a száján önkéntelen mosollyal, mintegy előrebocsátott vigasztalásképpen azért, amit közölnie kell. A fiatalasszony egyik kábulatból a másikba esett. – Isten segíts! – nyögött a lelke mélyéből. – végizenet?… Hol van Máté bátyó? – érdeklődött hevesen. – Több hét hónapjánál, nem hallottuk hírét! A házigazda csak most rohant fel a kertből, látva a két idegen lovat, s benyitott,

épp a válaszra. – Tyukodi pajtás… nem él már – közölte a vitéz a hírt, s szavai majdnem elakadtak a torkán. – Úristen! – roskadt le a nő a tűzi padkára, s száraz szeme kútja, míg ölében sírva fakadt a csecsemő, fakadozva megindult; könnyeivel mosdatta az ölében rívó pólyás gyermeket. – Hogy történt ilyen váratlanul? – makogott, kezeit tördelve az idős házigazda. – Ezt nem értem. – Ott esett el a romhányi csatában, január 22-én – felelte elkönnyesült szemmel. – Utolsó kívánsága ez volt: „Ha meghalok, ott temessetek el a csatamezőn, fejfa helyett szúrjátok le sírom fölé a kardomat!… Aztán kelj útra a Duna-Tisza közé, Kunszék várost keresd meg, öcsém!… A szülővárosomat… Vidd el az lódingomat. Add át a naplót Zsófikának. Izenem neki: olvassa el elejitül végig, aztán őrizze meg, vagy vesse a tűzbe az egészet!” – húzta elő a vastag iratköteget, és odahelyezte az asztalra. Aztán így folytatta: – Mindent elküldött örökségbe, amije volt. Ezt a huszonegy Mátyás-aranyat a gyermekre testálja – vonta ki inge alól a szarvasbőr zacskót, és odatottyantotta a napló mellé. Pírtó lovát a ház urára hagyja… Nem maradt egyebe, csak a kardja. Kívánsága szerént ott temettük el, kardját leszúrtuk fejtül, a sírja fölé. Az idegen hangra kinyílt az ajtó, bejött egy kövérded leányzó, kék színű novíciaruhában. A váratlanul berobbant hír hatása alatt és az első meglepetéstől szóhoz se tudtak jutni. Ámuldoztak. A fiatalasszony serényen fölállt, és a kéziratot szorította kezébe, a karon ülő gyermek mellé; az öreg a pénzes zacskót csörgette, majd a lovak felé kémlelődön kifelé az ablakon, mintha azt találgatná, melyik lehet a kettő közül az övé. A kék ruhás novícia érdektelenül bámult, felváltva hol a ház népére, hol a jövevényre – míg ez felsóhajtva, mint aki letette terhét, megszólalt: – Hála isten teljesítettem kötelességemet! Mert én ezzel életmentőmnek és jótevőmnek tartoztam. Most pedig megyek, hogy itt ne kapjon a labanc őrség, mert úgy szöktem be a városba… – Nem úgy van az! – erőltette kedvesen az öregúr. – Legalább egyék kelmed valamit!

– Nincs rá időm. – Akkor legalább igyék egy kis pálinkát! Már hozta, és nagy igyekezettel töltött, mindjárt magának is. – Ebben az emberben szív dobogott! – lelkendezett a koccintásnál. – Csak az a baj, hogy nem tudta kimutatni. – Nono… apámuram! – szólt közbe a fiatalasszony enyhítóleg, kérlelőn. – Csak egyet nem értek – kezdett morfondírozni az öreg. – Honnét tudta, hogy gyerek született? – Talán megmondotta neki valaki – vélte Manga János. – Miképpen mondhatta volna meg neki, mikor januárban meghalt? Hiszen a gyerek akkor nem is élt! Pár pillanatig maguk elé dermedve néztek. Az ifjú vitéz akképpen, mint aki most döbbent rá valamire; az öreg, mint aki meggyőződött egy számára visszatetsző valóságról, melyet a legnagyobb igyekezettel se tudott ilyen hirtelenjében megemészteni; a fiatalasszony, mint egy átláthatatlan, becsukott fehér ajtó… Leült a gyermekkel a tűzhely padkájára, és csendesen ringatta őt. – Talán megsúgták neki az angyalok – szólalt meg a kék ruhás, kövér novícia. – Elhallgass! – mordult és villantotta felé az öreg a szemét. Búcsúvétel után, hogy az ifjú fölszállt a lovára, az öreg még utána szaladt. – Hogy hívják kelmédet? Nem is mondta meg a nevét. – Manga Jánosnak hívnak. – Jézus Mária!… – csúszott ki száján a fiatalasszonynak, aki szintén kint állt a karonülővel a tornácon. Egyszerre megjelent előtte minden, ami múlt.

– Ide hallgasson kigyelmed! Van egy fél sunkám, fél tábla szalonnám. Szívesen odaadom, vigye el útravalónak. – Azt elfogadom. Az ajándékot betömte a lódingjába, azzal kiugratott az utcára, s mindjárt balra fordult, a halasi lápok felé.

*

Az ifjú vitéz röviden és híven adta elő a történteket. Az árokparton, jobbra-balra dőlve, hallgatták szavait az ütött-kopott kenyeresek. A történet befejeztével megilletődött csend burkolt be mindent; néma arcok meredeztek egymás mellett a messzi távolba – ki tudja, hogy a hallottak nyomán kinek hol csatangoltak gondolatai? Dörmögő Lőrinc ülve bámult maga elé. Lelke tükrén bizonyára a Lengyelországba menekült, évtizedek óta nem látott hozzátartozók alakjai suhamlottak át – a család, amelyért minden ember él, és amely az élet harcaiban értelmet ád a küzdelemnek. A kávedzsi basa fia is igencsak eltűnődött magában a hallottakon; mindenki a saját gondjaiba süppedt – mikor egyszerre csak megszólalt egy fiatalabb vitéz, csüggeteg hangon: – Hej! haj Tyukodi pajtás… Isten a megmondhatója, és kuruc szív a megértője, mi mindent fejezett ki e felsóhajtás. Most egyszerre mindannyian fölrezzentek. Füvelésre bocsátott lovaik az erdő szélében váratlanul nagyokat fújtak. Prüszköltek, mint amikor veszélyt vagy legalábbis valami szokatlan dolgot jeleznek gazdáiknak.

Az erdő mélye felől közeledő, halk, majd egyre inkább erősbödő kolomp hangja hallatszott. Szótlanul figyeltek az ős Bakony belseje felé. Nemsokára juhbégetés szállt fülükbe. Ideért a nyáj, hogy alákanyarodjék az árokparton betekeredő úton; ott csörömpölt a kolomp a kos nyakában, a menet végén puli ugatott, s égig érő, hosszú, kampós pásztorbottal a kezében, pirostarka szűr a vállán, fekete pörge kalapú bakonyi juhász ballagott a menet végén. Befordulva az árok előtti útra, a juhász, anélkül, hogy különösebben odanézett volna, szinte a foga közül ejtve a szót, odaszólt az árokparton pihenőknek: – Heister generális veszprémi lovasezrede fésüli az erdőt! Közel vannak… A nyáj alákanyarodott az erdei úton, a mezős rész felé, élén a kolompoló kos: szemben az aláhanyatló nap sugaraival, melyek befényporozták a juhok gyapját, s vörösbe játszóvá kezdték átfesteni az egész erdőn kűli világot. Helyeikből pillanatok alatt fölugráltak. – Lóra! – adta ki a parancsot Dörmögő Lőrinc. Percek se teltek, készen állt a toprongyos csapat az árok hosszán végig. – Indulj! – hangzott az újabb parancs. Ügetve kezdték az utat, majd elérve a rét szélébe, vágtatni kezdtek, toronyiránt – megsarkantyúzva pihent lovaikat; neki a messze ismeretlenségnek.