Caroline 4x1p2c

Tiszperger József: Caroline

Publio Kiadó

2011

ISBN: 978-1-4709-4713-2

Ez a történet teljes mértékben a képzelet szüleménye.

Bármilyen hasonlóság élő, vagy élőholt személyekkel

pusztán a véletlen műve.

I.

Az egész az ördögi fekete hajú nővel kezdődött. Valójában már zajlott egy ideje, de Daniel pontosan nem tudott meghúzni egy határvonalat azt illetően, hogy mióta.

Változtatni akart az életén.

Harminchat éves volt, sikeresen

beilleszkedett a társadalomba, volt egy egészen jól fizető állása, és a személyisége megállapodott egy méltóságteljes szinten.

Megvolt a maga baráti köre, és a fiatalkori mohóságokon és szeleburdiságokon is túltette magát.

Azt is mondhatnánk, körbe ért. Már mindent kipróbált, amit akart, és nagyon úgy tűnt, hogy a fizikai világ az ismétlődő halálba rohanásával már nem tud újat mutatni neki.

Megvolt a maga kis lakása is.

Nem mondhatni, hogy jól felszerelt, még csak nem is komfortos, de a falak megvoltak, volt egy ágy, mosógép, hűtőszekrény és sütő. A fürdőszobában egy villanybojler és egy elektromos radiátor. Tudta, hogy ha bármikor figyelmet szentelne neki, egy nagyon egyedi, elegáns, de a személyiségét mégis tükröző otthont varázsolhatna belőle.

Egyetlen dolog hiányzott. Persze az is a közelében volt, de még csak észre sem vette. Tévutakon járt. Évek óta voltak ugyanabban a baráti társaságban egy lánnyal, akit Caroline-nak hívtak. Érdekes módon nem figyelt fel rá különösebben, mint nőre.

Daniel eléggé zárkózott volt. Meg művész.

Leginkább festett, meg szobrászkodott. Ez volt az ő profilja. Persze nem ebből élt.

Valamikor gyerekkorában még azt gondolta, ebből fog élni. Aztán feladta. A szülei lebeszélték arról, hogy képzőművészetire menjen, úgyhogy elment dolgozni. Benne sosem volt akkora hajtóerő, hogy csak úgy kapásból elérje a céljait.

A nőkkel sem volt szerencséje. Volt néhány kaland, meg hosszabban tartó kapcsolat, de semmi komoly.

Azt mondják, itt a földön egy lélek több ember életét is élheti. Ha ez így van, akkor ő csak az egyik mellékága lehet a fickónak.

Már elképzelte, ahogyan a legerőteljesebb énje tényleg kifejezésre juttat minden benne rejlő késztetést, rengeteg pénzt keres, és úgy váltogatja a jobbnál jobb nőket, mint más az alsógatyáját.

Neki ez azért hiányzott az életéből.

Nem egy nő, hanem A NŐ. Korábbi kapcsolataiból azt tanulta meg, hogy ha a nő nem igazán az, amit ő keres, annál az egyedüllét is jobb. Egy művésztől egy rossz kapcsolat elveheti az inspirációt.

Egy időt, energiát, figyelmet követelő nő megöli a művészt, lerángatja az esztétika szférájából, beleragasztja a földi élet minden nyűgébe, bajába, aztán csodálkozik, hogy hová tűnt az az ember, akibe az elején beleszeretett.

Daniel olyan nőt akart, aki képes részt venni az alkotásban, elfogadja, és táplálja a tüzet, ami benne van. Ami igazán ő.

Erre vágyott, ezt kereste már nagyon régóta. És nagyon úgy tűnt, hogy nem létezik ilyen.

Legalábbis nem Sunset City-ben, ahol élt, ahol dolgozott.

Sunset kisváros volt, három órányi vonatozásra a legközelebbi nagyvárostól.

Azelőtt Daniel oda járt tanulni, és munkát is talált ott. Albérletben lakott. A hosszabb kapcsolataival együtt is élt.

Szerelmes bolond volt, aztán beletörődött barom, és végül kidobatta magát velük.

Legvégül visszaköltözött Sunset Citybe, és egy közeli kisvárosba járt át dolgozni, ahol gyárak voltak, és a környékbeliek túlnyomó többségének ezek biztosítottak munkalehetőséget.

Addigra már a szülei is odaköltöztek, így mindig csak munka után látogatta meg

őket, és amikor hazaért Sunsetbe, már nem várta otthon senki. Így alakult, hogy elkezdett újra lejárni a helyi kocsmákba.

Voltak alkalmak, amikor kikészült idegileg, és az alkoholban talált megnyugvást.

Itt futott össze gyerekkori ismerőseivel, osztálytársakkal az általánosból, és általuk megismert új arcokat is.

Az emberek itt bandákba verődtek, és úgy mászkáltak egyik helyről a másikra. Végül akárhova mentél, úgyis belefutottál valakibe.

Daniel így abba is beletörődött, hogy egy társaság részévé vált.

Rockerek voltak, ahogy az emberek legtöbbje Sunset Cityben.

A nagyvárosokban javában dúlt a gépzene különféle változatainak korszaka, míg a külterületeken egyfajta hagyományőrzésként megmaradt a rock. Itt ugyanolyan gyakran került '70-es évekbeli gitártépés a zenegépekbe, mint az 1-2 évvel ezelőtti legelvetemültebb hardcore metál darabok.

Ez a társaság, amibe Daniel belekerült, kétségkívül véleményformáló hatással volt Sunset éjszakai életére.

Mike volt a vezére ennek a bandának, ő vette a szárnyai alá, és vezette be a társaságba. Valamiért Mike már iskolás korukban is kedvelte őt. Daniel ezt nem

értette, mert teljesen különböző egyéniségek voltak. Mike egy nagyképű durrbele fazon, Daniel pedig egy visszahúzódó művészlélek. Már a suliban sem volt egy igazi barátja sem.

Valahogy nem találta meg az összhangot senkivel. Elvont volt.

A művészetében is. A témái leginkább a pokol, az angyalok, a sárkányok közötti bestiális, és olykor szexuális megnyilvánulások voltak. Kétségei voltak afelől, hogy bárki megvenné ezeket.

De visszatérve a nő iránti vágyra, Caroline valószínűleg azért nem is tűnt fel neki sokáig, mert leginkább saját magával volt elfoglalva.

Aztán egy este valami megváltozott. Korábban is észrevette, hogy Caroline gyönyörű nő, de minden ebbéli elképzelését elfojtotta amiatt, hogy Mike volt az embere.

Egyrészt azért, mert Mike volt az, aki bevezette a társaságba, másrészt azért, mert Daniel világképében soha nem szerepelt az, hogy elhódítsa valakitől a barátnőjét. De a vágy, az őrült, gondolkodás nélküli vágy minden erkölcsi megfontolást felülmúlt, és idővel kész volt bevállalni mindent, ami vele jár, annyira akarta a nőt.

Hogyan történhetett ez?

Két ember kellett hozzá. Az ördögi, vagy angyali Caroline halvány vágyakozása,

és Daniel őrületig fokozódó belső feszültsége, amit nem tudott hova tenni. Egyszerűen nem bírt vele.

Az alkohol egy pontig ellazította, de ha tovább ivott, felerősítette benne, és akkor csak ordított torkaszakadtából, és rombolt.

Előfordult, hogy ilyenkor hazatérve a félkész, vagy kész szobrait kalapáccsal zúzta össze.

A legrosszabb az volt, hogy nem volt hová elvezetnie ezt a rengeteg energiát.

Nem tudott aludni tőle. Végigdolgozott egy hetet, és szombat este, amikor befejezett egy szobrot, elégedetten dőlt az ágyba, és aludt, mint a bunda.

De idővel ez már nem volt elég.

Ledolgozta a hetet, szombat este befejezte a szobrot, és megpróbált elaludni, de nem tudott. Kínjában ment le vedelni hajnali kettőkor a Kör-be. Aztán kóválygott egyik kocsmából a másikba céltalanul. Egy darabig ez ment.

Ebben az időszakban kezdett nőként tekinteni Caroline-ra.

A lány nem tehetett róla olyan mértékben, mint Daniel. Ő egyszerűen csak pontosan tudta, hogyan kell úgy becsavarni a férfit, mint egy villanykörtét.

Fogékony volt az esztétikára, és úgy tűnt, igényli is. Ez volt az, amit nem kaphatott meg Mike-tól.

Mike tipikus vezérhím volt.

Rendszeresen járt gyúrni, kopaszra borotváltatta a fejét, és tele volt nonfiguratív tetoválásokkal.

Kiválóan boldogult az életben, de annyi esztétikai érzéke sem volt, mint egy ökörnek.Nem lebegtek ideálok a szeme előtt, nem vágyott másra, csak amit a fizikai világ adni tudott neki. A remény ritkán jelent meg a mondataiban. Leginkább otromba volt.

Daniel igazából csodálta ezért. Ennek az egyszerűségnek is megvan a szépsége. A tekintete buta, de határozott.

Nem gondol tovább annál, amit lát és megtapasztal. Így nem is fáj a szíve olyan dolgok után, amiket talán el sem lehet érni. De ha mindezt megpróbálnád bebizonyítani neki, akkor erővel gondoskodna róla, hogy a te fejedben se legyen más egy jó darabig, csak az, amit ő odarak neked.

Tehát megvolt a szépség a bestia mellett. A fény a sötétség mellett. Az ifjúság a halál mellett.

Daniel vágyakozni csak gondolatban mert. Próbált szembenézni a fennálló

helyzettel, és belül sok mindenen keresztülment.

Időnként beszélgetett Caroline-al, és ezekből az eszmecserékből az derült ki számára, hogy valami vibrál közöttük.

De aznap este a lány elvetette a sulykot. Nem tudni miért. Talán csak heccből. De ez mindegy.

Daniel a lelke mélyén talán már régóta csak egy jelre várt, és amikor megkapta, hirtelen minden, ami benne volt, kontrollálatlanul a felszínre tört. Elsöprő erővel, akár valami vulkán. Még őt magát sem kímélve.

Daniel az otthont kereste. Azt az érzést, amikor együtt van egy nővel, és olyan, mintha hazaérkezett volna.

Ebben az életben ezt nem is tapasztalta meg soha. Akkor mégis honnan tudta, hogy ilyen létezik?

Erre a kérdésre nem tudott önmagának sem válaszolni. Úgy tudta megfogalmazni, hogy ahol nincs szükség szavakra, ott olyan a csend, hogy ha azt elveszíted, akkor már semmilyen életnek nincs értelme.

Emberek életek sorát élik le anélkül, hogy ezt az érzést egyetlen egyszer megtapasztalnák.

Maga sem tudta, honnan a fenéből szedte ezt az egészet, vagy hogy boldog lehet-e egyáltalán valaha egy olyan célkitűzéssel, amiről dalok szólnak, könyvek íródnak, a filmekben próbálják megfogni, de az embereknek csak nagyon kis százaléka hiszi azt, hogy a valóságban létezik.

És feladják!

Daniel is közel állt ahhoz, hogy feladja. De ez az eszement Caroline újra felélesztette benne a célt, talán maga sem tudta, mit csinált.

Egy felnőtt férfi, akinek testét a reménytelenség magzati pózba kényszeríti éjszakánként úgy, hogy megállíthatatlan zokogásban tör ki, nem arra való, hogy kacérkodjanak vele.

Mert ha egyszer megdühödik, akkor nem lehet kiszámítani, hogy mit fog csinálni.

Daniel sem volt elveszett gyerek. Több évig járt bokszedzésre. A karjai hosszúak és vékonyak voltak, de erősek. Kezei kissé nagyok és formátlanok. Gyakran érezte úgy, hogy karmok vannak az ujjai végén.

Mike nagy volt, de lomha. Persze soha nem fog vele verekedni. Addig meg feleslegesnek tartotta az esélyei mérlegelését. Ha netán sor kerülne rá, úgyis minden kiderül.

Ő csak Caroline törékeny testét akarta magához szorítani. A kis buksi fejét

simogatni.

Ez valami állati ösztön lehet, hogy ha nincs egy másik test melletted, akkor egy idő után nagyon kelleni fog.

Aznap este Caroline, és ő véletlenül kettesben maradtak.

Bár nem is itt indult a dolog, hanem korábban a Jumbóban. Daniel ott ült nyugodtan, szokás szerint egyedül, és a barna sörét iszogatta. Caroline meg lejött valami dundi barátnőjével. Mike meg a fene se tudja, hol lehetett.

Ezek ketten odaültek Daniel mellé, és vad fecsegésbe kezdtek.

Caroline szenvedélye olyan volt, hogy képes volt úgy zongorázni a férfiakon, ahogy akart.Húzta, húzta őket, és nézte, meddig mehet el.És nem mindenki engedte ezt, vagy egy idő után megálljt parancsolt, így a lánynak soha nem kellett rátaposni a fékre a saját elborult szokásával kapcsolatban. Mert ha egyszer rájött az ötperc, egyszerűen képtelen volt abbahagyni.

Megkezdte Danielt is. A férfi azonban sehol nem állította le, hanem belement a játékba, és kezdett nagyon eldurvulni a dolog.

Caroline arca már egészen vörös volt a veszedelmes kéjtől. Többször próbálta leállítani magát, amikor észrevette, hogy a férfi nem fogja, de aztán valahogy mindig újra rákezdte. Szíve a torkában dobogott, a gyomra összeszorult. Tudta, hogy nem szabadna ezt tennie. De ez a bűnös érzés volt az, ami még vonzóbbá

tette a dolgot. Meg kíváncsi is volt. Tudni akarta, Daniel mikor fog kiakadni.

Ez az út vagy valami vad szexbe vezet, vagy a halálba, vagy mindkettőbe egyszerre.

Daniel nem akadt ki, viszont a barátnője már régen, és szó szerint könyörgött, hogy ne húzzák már egymást tovább.

És ő vetett véget az egésznek, mert két kézzel elrángatta Caroline-t az asztaltól, amitől az kissé kiesett a játékból, és hagyta magát kitoloncolni a kocsmából.

Akkor kattant be. Ott kezdődött.

Daniel akkor kezdett el kattogni rajta, és mielőtt beleőrült volna, kénytelen volt valahol levezetni a dolgot, és még ott a kocsmában egy itallap hátuljára felfirkantott egy verset.

Ez a vers igazából róla szólt. De sikerült jól összefoglalnia benne mindent, és kopott fekete bőrkabátja belső zsebébe gyűrte, ahová soha nem nyúlt a hétköznapokban.

Talán egyszer megmutatja a lánynak. Talán erre soha nem kerül sor. Ez a kabát mindig rajta volt mindenesetre.

Pedig nem írt soha verseket.

De ott a kocsmában nem volt más, amin alkotni tudott volna. A művész az művész. Az minden művészeti formát tud. Az, hogy eredetileg mit választott, az csak egy dolog.

Az efféle szerelem pedig olyan könnyen csap át gyilkolási ösztönbe, hogy az emberben felmerül a kérdés, vajon melyik gonosz istenség ültette bele az emberi fajba?

Daniel tudta, hogy minden érv ellene szól annak, hogy a lány az övé legyen. Még a saját erkölcsi elveivel is ellentétben állt. Mégis.

Egy hétre rá - valahogy így - véletlen kettesben maradtak az utcán. Este volt, a srácok bementek a boltba, és még Caroline kis barátnője is beszaladt utólag, mert elfelejtett valamit, így esett, hogy pár percre ott maradtak ketten.

Egy lámpa fényénél álltak az erdő szélén. Köröttük a fák és a házak falai félig sötétségbe burkolóztak.

Caroline fekete kabátot viselt, szőrmével a nyakán. Jól magára húzta, mert hideg volt és fázott.

Hópelyhek csillogtak festett fekete hajában. Mindebből a feketeségből még inkább kirítt hófehér bőre, hosszú nyaka, telt vörös ajka.

Daniel egy darabig gyönyörködött benne.

A kétség csak egy pillanatig tartott. Félig elfordult, karjait egy villanásnyi időre a levegőbe dobta, mintha csak a sors hozta volna így, és most nem lenne más választása.

Elővette a belső zsebéből a gyűrött papírt, és átadta a lánynak.

- Írtam egy verset, érdekel? - csak ennyit fűzött hozzá, mintha a dolognak nem is lenne jelentősége.

A lány kissé elfordult, hogy a fénynél olvassa. Az egyik kis füle fehéren elővillant a hajából. Látszott, hogy vékony ujjai megdermedtek a hidegtől már azalatt a rövid idő alatt is, amíg a papírt fogta köztük.

Végigolvasta, aztán ránézett.

A szemeiben olyan csodálat csillogott, amit Daniel soha nem tapasztalt azelőtt.

- Ez gyönyörű! - mondta, és visszaadta a papírt.

Az látszott a tekintetén, hogy megértette. Tényleg megértette.

Minden apró részletében, a hozzá tartozó érzésekkel, gondolatokkal, és mindazzal együtt, ami nem is volt odaírva.

Daniel úgy érezte, ez történt.

Soha senki nem reagált így a gondolatára, akármilyen formában is kommunikálta.

És ott, abban a percben beleszeretett a lányba. Úgy állt ott, mint valami szerencsétlen kölyök, kezében még mindig a papírt fogva, döbbenten, de valahogy mégis ellazulva.

Eldobva minden méltóságot, felszedett tudást, egyéni jelleget, mint akit újra gyerekké tett a nagy szeretet.

Ekkor már mindenki ott volt körülöttük, és egyikük sem vette észre, hogy történt valami.

Ők ilyet sohasem tapasztaltak meg. Máskülönben egyből feltűnt volna nekik ez a semmi mással össze nem téveszthető hullámhossz.

Ez volt Daniel szerencséje. Mike éppen egy anekdotát fejezett be, amin a társaság kárörvendőn nevetett.

De Daniel örömét nem lehetett elrontani.

Ő hazament. Egész egyszerűen elköszönt, és hazament. Még csak meg sem magyarázta a dolgot.

II.

A pokol sokáig nem érte utol Danielt.

Tudta, hogy fülig szerelmes a lányba, és azt is tudta, hogy ez nincsen rendjén, és 1-2 hétig nem ment le a Hajóra sem. Mindezt olyan vívódások közepette, hogy ha valaki látta volna mit művel otthon a szobájában, bevitették volna a vigyorgóba, mint ön-és közveszélyes őrültet.

Aztán végül mégis lement.

A Hajó is egy kocsma volt. Bömbölt a rockzene, és ő barna sört ivott egyedül egy asztalnál. Ez egy használaton kívüli öreg hajó volt, aminek a gyomrában berendeztek egy tánarkettet, pultot, és asztalokat tettek bele. A DJ egyszerűen egy számítógépről nyomta, a meleget meg egy gázpalackra szerelt lángoló alkalmatosság szolgáltatta.

Vívódásait tekintve oda jutott, hogy a sorsra bízta magát. Kiengedte a kormányt a kezéből. Azt mondta magának, lemegy a Hajóra, és ha Caroline lejön, akkor lejön, ha meg nem, akkor nem.

És az volt a durva, hogy Caroline egyedül jött le. Még a barátnője sem volt vele.

Nem szólt semmit, csak odaült vele szembe, és nézett rá. Úgy nézte, mintha valami vadállatot figyelne meg, hogy hogyan reagál valamire egy kísérlet közben.

- Jobb, ha nem beszélgetünk. - mondta Daniel.

- Miért?

- Mert nem tudom visszafogni magam.

A lány tovább nézett rá áthatóan, veszedelmesen. Vajon tényleg a féken tartott vonzódás ült a szemeiben, vagy azt is csak Daniel képzelte oda?

Caroline arckifejezése az együttérzés, a neheztelés, és a kedvesség három állapota között sűrűn váltakozott.

Az orrlukai kitágultak, ajkát hol összeszorította, hol mosolygott vele, hol pedig kissé szétnyitotta. Fehér pólója a vállán lukas volt, valószínűleg beleakadt valamibe. Daniel tekintete a kívánatos nyakról a kis lukon át kivillanó bőrre, majd a kis mellekre vándorolt. A pólót általában nem szokták a szexi ruhák közé sorolni, de Daniel látta a melltartó formáját. Meg egyébként is.

A lány testhez feszülő fekete futónadrágot viselt, ami még jobban kiemelte alakját, formás combjait, csodás fenekét.

Ó Caroline, bárcsak ne lenne embered!

- Engem meg fognak ölni. Tisztában vagy ezzel? - kérdezte Daniel.

- Miért? - kérdezte a lány ártatlanul.

Daniel fújt egyet. Mégis mi ez az árnyékbokszolás?

- Menj innen! - mondta, de Caroline nem hallgatott rá.

Daniel úgy tett, mintha nem lenne ott. A gondolataiba merülve másfelé nézett.

Elég ebből a hülyeségből! Nyilvánvaló, hogy a lány a bolondját járatja vele.

Daniel soha nem akarta más nőjét elvenni.

Caroline nem akarja otthagyni a barátját, csak élvezi, hogy másnak is tetszik, vagy megfogta az esztétika abban a versben, vagy a fene se tudja. A határmezsgyén egyensúlyozik, de ha komolyra fordulna a dolog, akkor visszatáncolna.

Mike jó haver. Lehet, hogy a fizikai valóján kívül semmilyen felelősséget nem vállal.

Lehet, hogy csak a saját érdekei vezérlik. De akkor sem érdemli meg, hogy felszarvazzák.

És ha ez meg is történne, a minimum az lenne, hogy szétverné Daniel fejét. Mikenak ezt már csak a becsülete védelmében is meg kellene tenni. Másképp mit szólnának a haverjai?

Teljes hülyeség az egész!

A lány még mindig úgy nézett rá. A tekintete szinte könyörgő volt.

Mintha nem merné meghozni a döntést, és tőle várná a kezdő lépést.

Az biztos, hogy komoly szexuális feszültség volt közöttük, és Caroline puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy Danielnek merevedése legyen.

És akkor mi van?

Ez mégsem mehet így!

Még az hiányzik, hogy becsalogassa a málnásba!

Daniel mérgesen felállt, és el akart menni, de a lány megfogta a karját.

-Maradj még, beszélgessünk! - mondta.

A keze, az ujjai törékenyek voltak, a karja is vékony. Az egész testét össze tudta volna törni percek alatt.

Miért van az, hogy képes mégis fogva tartani? El nem engedni? Hogy képes lenne mindazt a galibát bevállalni miatta?

Ó Caroline, hát nyíltan miért nem beszélhetünk?

Daniel visszaroskadt az asztalhoz. És akkor lépett be Mike a haverjaival.

A lány eléggé ijedt arcot vágott, valószínűleg nem számított rá, hogy Mike hirtelen megjelenik.

A társaság körbeülte őket, és Caroline hirtelen egész másként kezdett viselkedni.

Valószínűleg mindig ilyen volt Mike-al, de most minden nevetés, minden csók, minden ölelés a rémület mély szakadékába taszította Danielt.

Korábban közönyösen figyelte a köztük zajló évődést, de ezúttal olyan érzés

volt, mintha lekötözték, és késsel szurkálták volna. Menekülni sem tudott hova.

Kicsit furcsa lett volna, ha egyből távozik, nem beszélve arról, hogy mindkét oldalán Mike egy-egy haverja ült, és még ahhoz sem érzett magában erőt, hogy megkérje valamelyiket, hogy álljon fel.

Hosszú idő telt el.

Vagy csak számára tűnt hosszúnak?

A beszélgetés során csak hümmögött.

Később kint álltak a hajó fedélzetén, a tulajdonképpeni bejáratnál, és Daniel ki is használta a lehetőséget, hogy lekoccoljon. Arra hivatkozott, hogy fáradt. Az is volt. Lelkileg.

Most teljesen átfordult Caroline iránti vágya mélységes gyűlöletté.

A szépség nem számít, ha ilyen körmönfont, gonosz módon használja valaki! A lány behúzta a csőbe, hogy aztán végezhessen vele. De persze ő volt az égetnivaló bolond, amiért belement a játékba. Nem is volt játék.

A lány valószínűleg mindent letagadna.

Daniel megbuggyant, ennyi az egész. Egyszer csak bekattant, egyik napról a másikra.

Már nem volt kedve élni sem. Hazafele beugrott egy kocsmába, és hirtelen megivott két pohár whiskey-t. Rekedten énekelve ment haza. Otthon a konyhában leroskadt egy székre, arcát a kezeibe temette, és zokogott vigasztalhatatlanul.

III.

De valami elkezdődött kettőjük között.

Olyan vágyakozás, aminek nem szab határt sem isten, sem ember.

Az a határtalan, féktelen teljesség, amit megízleltek egymásban, többé már semmilyen okot nem ismert, semmi olyat, amivel megütközni ne lenne érdemes azért, hogy ez a visszafojtott vonzalom kitombolhassa magát. Sem az élet, sem a halál nem volt fontos már.

Azt is lehetne mondani, hogy a sors hozta össze őket aznap este, de úgy helyesebb volna, ha azt mondanánk, hogy mindkettőjük szándéka volt az.

Daniel épp csak beugrott a kocsmába egy pofa sörre, és ez épp közel volt Caroline lakásához, ezért - szinte csak merő bohóságból - tett egy kisebb kerülőt, hogy el tudjon menni a lány háza előtt. Maga sem tudta, mit várt ettől.

Persze tényleg borzalmas volt azt látni, ahogy szerelme Mike karjaiban csacsog, de már másnap reggel Daniel úgy gondolta, hogy csak szerepet játszott.

És már másnap reggel újra feltámadtak érzései a lány iránt.

Persze elment a ház előtt. Persze nem csöngetett be. Ezen még csak nem is volt kétsége. Viaskodott saját magával az egészen, de azon nem, hogy becsöngessen, vagy sem.

Épp csak pár percig állt a ház előtt, és vágyakozón nézte, azt is csak az út túloldaláról.

A ház melletti tölgyfa elsárgult falevelekkel borította be az udvart, és a ház előtti járdát is. Nem volt kerítés, a biztonságról vastag kovácsoltvas rácsok gondoskodtak az ablakokon. Az ajtón nem volt rács.

Ez a néhány perc mélázás pont elég volt ahhoz, hogy amikor újra elindult, egyenesen szembetalálta magát Caroline-al, aki egy természetbarát papírzacskót ölelve közeledett.

Épp csak átugrott a közértbe, és amikor meglátta a férfit, hirtelen olyan szeretet jelent meg a tekintetében, mint a friss harmat egy távoli mezőn a fűszálakon.

Épp csak meghívta Danielt egy sörre, ha már ott volt. A papírzacskóban ugyanis ott lapult egy hatos csomag barna sör.

Daniel persze kérette magát, hogy csak egy percig marad. Ekkor még talán a lánynak is ez volt a gondolata.

És abban a kritikus 2 percben, amíg beudvariaskodták magukat az utcáról a lakásba, egyikük sem vette észre Mike egyik legjobb haverját, aki a Kígyó becenévre hallgatott.

A szeme összeszűkült, ahogy a kis jelenetet figyelte. Kissé meg is döbbent, de az ő lelkivilágában nem szerepelt semmilyen empátia az emberek iránt, csupán a lehetőséget látta meg hirtelen a dologban.

Soha nem kedvelte Danielt.

Ahogyan senki mást sem kedvelt.

Valószínűleg rosszul tudta még a szónak a jelentését is. Így hát kissé odébb ment a sétányon lévő fák közé, és egyből elővette a mobiltelefonját.

Súlya 82 kg. Magassága 185 cm.

Az orra lapos volt, mert egyszer eltörték, és aztán úgy forrt össze.

Amikor kiszabadult a sittről, az anyjával lakott egy darabig, aki már elmúlt hetven.

Egyfolytában csak sipítozott.

Legszívesebben beléfojtotta volna a szuszt, de nem akart újra rács mögé kerülni, ezért úgy döntött, inkább megvárja a természetes halált. Ez hamar be is következett. A mama meghalt, és így lett kérója Kígyónak.

A lelkiismeretesség nem tartozott az erényei közé. Kemény fából faragták.

A lakásban Daniel kissé feszengett. Caroline nem zárta be az ajtót, csak becsukta.

Hirtelen ő is kissé veszélyesnek találta ezt a gesztust.

A férfi le sem vette a kabátját, csak lehuppant a kanapéra, miközben a lány sietve kibontott két sört.

Nekiálltak kortyolgatni, közben Caroline már úgy nézett rá, hogy újra érezhető volt, ahogy megindul közöttük az a vad energiaáramlás.

Daniel valósággal itta be a látványt, az illatokat, a szavakat. Ez a beszélgetés nem is volt tartalmas, mert egyszer csak átalakult testbeszéddé.

A lány melléült a kanapén, aztán közelebb húzódott. A fülek, a nyak, a vállak

hirtelen eltűntek a férfi látószögéből.

Csak a szemek maradtak, az óriásira tágult pupillák, ajkaik összeértek, és vadul, szomjazva csókolták egymást.

Egy pillanatra talán felmerült bennük, hogy ez most tényleg vad, illetve jobban kellene figyelniük, de aztán nem volt megállás.

Elkezdték egymásról letépkedni a ruhát, de még azt sem fejezték be, csak épp amennyire kellett ahhoz, hogy szerelmeskedni kezdjenek.

És pont akkor, amikor a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb pillanatokat élték át együtt, akkor lépett be Mike az ajtón Kígyóval a háta mögött, és ott találta őket egyértelmű helyzetben.

IV.

A jeges rémület valósággal megdermesztette a vért az ereikben.

Szétváltak, és sietve öltözni kezdtek. Daniel épphogy fel tudta húzni a nadrágját, miközben Mike arcát figyelte.

Nem volt semmi a tekintetében.

Olyan volt, mint a világűr. Sötét, üres, és végtelen. Még soha nem látta ilyennek.

Mike felemelte a pisztolyt, amit eddig a föld felé tartott, és egyetlen jól irányzott lövéssel fejbetalálta Danielt.

A pisztoly nem dörrent nagyot. Hangtompító volt rajta. Csak Caroline ordított sírva még egy darabig, mielőtt Mike végzett vele.

Daniel mindezt felülről látta, ahogy sebesen távolodott a szoba képétől, a benne lezajló jelenettől, beleértve a saját holttestét is, ami elterült a szőnyegen, és a feje helyén csak egy felismerhetetlen véres massza maradt.

A kép halványulni kezdett, lassan mindent elborított a fehérség.

A felhők között járt, hószerű talajon lépkedve, míg karcsú fehér oszlopok közé került. Dermedt köd lebegett ott, de nem fázott. Furcsán langyos és barátságos volt minden.

Az oszlopok lassan megszilárdulni látszottak. Fehér márvány, igazi márvány lett belőlük, s közöttük kellemesen hűs szellő érkezett.

Egy angyal lépett elé.

Teste csupa báj és szépség, arca akár egy gyermeké, haja szőkesége már-már vakított. Fényes szárnyai valóban élőn mozogtak, látszott, hogy hozzá tartoznak,

ahogy lépkedett, természetes módon kissé kieresztette, majd összébb húzta őket.

Úgy állt ott, mint akit megbántottak.

Tengerkék szemeivel Danielt fürkészte, és a férfi félrenézett. Félt tőle.

Ez a tekintet leginkább egy kristályvizű tóhoz volt hasonlatos. Tisztaságát még soha nemmocskolta be egyetlen piszkos érzelem sem.

Daniel tudta, hogy ő - hagyományos értelemben véve, mint test - már nem létezik, ezt egyértelműen érezte is.

Más volt így, hogy ledobta a test minden terhét, és a halálával kapcsolatban kezdte megérteni, hogy mennyire elbaltázta a dolgokat.

Rájött, hogy bűnt követett el.

Nem csupán Mike, vagy Caroline, hanem még saját maga ellen is. Csak lopva pillantott fel.

Azt hitte, rejtegetnie kell emberi gyarlóságát, de az angyal tudott mindenről.

Nem érezte magát méltónak ehhez. Ha ez most a mennyország, akkor biztosan

tévedésből került ide.

Amikor erre gondolt, az angyal nem figyelt rá tovább. Mesterien megmunkált hegedűt vett elő. Szárnyait összezárta a háta mögött.

Vállához emelte a hangszert, amely panaszosan jajdult fel. A dallamok sírva visszhangzottak a tejfehér oszlopok között.

Aztán az angyal kitátotta ajkát, és ezer leánygyermek hangja harsant fel.

Ismeretlen, mégis ismerős hangon énekelt. Mintha az idők kezdetén Daniel már hallott volna ilyet. Úgy rémlett, mintha valamikor még énekelte is volna. Persze nem a földön. Ott soha.

De aztán a csengő hangok valami olyanra emlékeztették, amit egyenlőre képtelen volt megfogalmazni, csak azt tudta, hogy elveszítette, és hogy értékesebb volt, mint bármi, amit valaha élete során megtapasztalt.

Az emberi lélek sírni nem tud, mert nincsenek könnyzacskói, de Daniel, mint valami buta, ostoba gyerek, hirtelen elképzelte a testét, ahogyan zokogni kezd, mert valahogyan ki kellett adnia magából mindazt a keserűséget, amit érzett, és nem tudott jobb módot rá.

Az angyal nem sírt.

Csak csendben figyelte, ahogy a fájdalmat ilyen módon fejezi ki. De a hegedűn játszotta tovább könyörtelenül a szívszorongató dallamot. Közben pedig változott.

Egyre fiatalabb lett. Már kamaszkorú volt, de még mindig folytatta. Egészen apró gyermekkorig cseperedett.

Ekkor befejezte a dalt, majd a hegedűt egyik kezével a magasba emelve kitipegett az oszlopok közül.

Eltűnt a ködben. Daniel hiába rohant utána. Csak szaladt, szaladt, míg az oszlopok is eltűntek a látótérből, s nem maradt semmi sem, csak a köd és a végtelen fehérség.

Hosszú ideig bolyongott így, aztán megpróbált eltűnni ő maga is, de az öntudatlanság, vagy az álom többé már nem létezett.

Ő csak volt, és továbbra is csak megtapasztalt, és nem talált kibúvókat ez alól.

Aztán a köd lassan elenyészett, a fehérség helyét fák vették át, egy sziklafal, és egy kiégett roncs autó.

Egy darabig eltartott, mire rájött, hogy egy szakadékban áll, és az autóban lévő két elszenesedett test valószínűleg az ő teste és a lányé.

Nincs többé a fehér bőr, és a vöröslő száj helyett csupán a fogak vicsorognak.

A kezek formátlanok, a nemi szervek kiégtek, a lábakon a körmök megolvadtak.

Ez hát a vége, és neki is.

Még a saját testének elvesztése nem is tudatosult benne, csak ahogy átjárta a lányét, akkor. Egyszer csak elfogta a kétségbeesés.

Bement a fák közé. Vagyis inkább belebegett. Már egy ideje úgy közlekedett, hogy körülbelül fél méterrel a talaj fölött suhant, de észre sem vette. Sok értelme nem lett volna lépkedni, amikor nincsenek is lábai.

Rájött, hogy kikerülheti a tárgyakat, de át is tud menni rajtuk, viszont még ha akarja, sem tudja megfogni őket.

Ennek ellenére érzékelt, látni, hallani tudta a környezetét, de mindezt nem tudta értékelni.

Valójában nagyon megijedt az egésztől.

Úgy gondolta, rossz helyen van, és hogy nem itt kellene lennie.

Teste már nem volt, mégsem került a mennyországba, de a pokolba sem.

Itt őgyeleg a teste körül, mint valami kísértet, és fogalma sincs, mit csináljon, vagy hová menjen.

Mi értelme a létnek, ha nem birtokolhatsz semmit?

Ha nem vagy senki, és nem tudsz csinálni semmit, akkor minek vagy?

És ha még meghalni sem tudsz, mert már meghaltál, de nem tudsz nem lenni sem?

Daniel továbbra is Danielként gondolt magára, és képes volt látni magát, vagy sem.

Azt gondolta, hogy csak elképzeli a testét, és valószínűleg mások nem tudnák látni azt.

És nem találkozott még senkivel, sem élővel, sem halottal.

Caroline nem volt sehol. Az ő lelke nem bolyong idelent céltalanul?

Talán nem volt még erre példa az idők során, és ő az egyetlen?

Bár ez nem valószínű.

A szakadékban bolyongva talált egy ösvényt felfelé, és azt követve lebegett fel az útra - csak megszokásból.

Talán tudott volna repülni is, de még ez sem érdekelte.

Az út szélén látszott az a hely, ahonnan az autót leküldték a szakadékba.

Mike, és a haverja, a Kígyó. Itt döbbent rá, hogy neki küldetése van.

Valószínűleg azért van itt, és nem máshol, hogy igazságot tegyen.

Van valami, amit a lelke nem tud elengedni idelent, és emiatt nem léphet tovább. Nem hosszú ügy ez, inkább csak lezáratlan.

A világon a romlás átka ül, és minden az enyészeté lesz, amit magára hagysz.

S akárhogy küzdesz, végül nem sikerül semmit sem megtartanod, majd az egészet kezdheted elölről.

Valamit nem sikerült kiokoskodnia.

Nem számított rá, hogy Mike ilyet tesz. Még azt sem tudta, hogy pisztolya van.

Sok más dolog is lehetett, amit nem tudott, és érdekelni kezdte a teljes igazság. Lehet, hogy meg kell akadályoznia valamiben? Talán valami sokkal rosszabbat kell megelőznie?

De mit? És hogyan?

Még egy gyufásskatulyát sem tud arrébb lökni! Nem tud odébb tolni még egy cigarettapapírt sem!

Lecsökkent a gondolat és a cselekvés közti késés, s mire felocsúdott, már a város felé lebegett.

V.

Sunset City lomhán úszott az idő folyóján, már beteg álmait szuszogva. Fentről nézve apró építményei együtt rohadtak a bennük élőkkel. Az egész város kusza utcáival kényelmes rendezetlenséggé olvadt össze. Káosszá, amely sem szépnek, sem érdekesnek nem volt mondható.

Az utcák nyirkosak voltak, mert nemrég esett. Mostanában nappal is ritkán sütött ki a nap. A föld nedves maradt, nem volt ideje kiszáradni. Naponta legalább

kétszer esett, és ez elég volt ahhoz, hogy az utcákon a pocsolyák megáradjanak, és az utca porát mocsokfolyamokként szállítsák a csatornanyílásokba.

Daniel különös vonzalmat érzett a város egyik része iránt, ezért odalebegett, majd azt is sikerült behatárolnia, hogy melyik épület az, ami érdekli. Így talált rá a lányra.

Ebből jött rá, hogy valójában miért jött vissza. Azért jött vissza, mert akarta az érzést, az álmot, amit épphogy elért, amit majdnem sikerült megvalósítania, és nem kellett volna meghalnia pont mielőtt végleg beteljesült. Mert még mindig ez tartotta itt.

A vágy a nő iránt. De nem is a női test iránti vonzalom, hanem az a pontos, egyedülálló élmény, amit ő talált ki, és nem mehetett el anélkül, hogy meg ne tapasztalta volna.

Nola bakancsai szánalmasan tocsogtak a bokáig érő vízben.

Szürke kapucnit húzott rikító színű hajára, nehogy az eső kimossa belőle a göndörséget.

Alig múlt 21, de a tekintete öreg volt. Zöld szeme akár életének tükre lehetett volna; minden apróság meglátszott benne.

Egy bárban volt pincérnő, Sunset City egyik előkelőbb helyén, ahová a gazdagok jártak szórakozni.

Szép vonalú arcát magazinok címlapjára lehetett volna tenni, de a férfiak elsősorban a testére voltak kíváncsiak.

Egész műszak alatt érezte a tekintetek nyaldosását, szinte hallotta a piszkos gondolatokat a sokszor házas, már kiélt emberekből.

Még csak meg sem fizették rendesen.

A főbérlő többször tett neki ajánlatot "viccesen", amikor nem tudott fizetni időben.

Azt mondta, csak egy röpke órácska volna.

De Nola tudta, ha csak egyszer is engedne neki, azt egész hátralévő életében nem tudná megbocsátani magának.

Pénz csak az alap szükségletekre jutott.

A főnök csak ígérgette a fizetésemelést, neki meg már kezdett elege lenni az egészből.

De a döntést még nem hozta meg.

Nem hitte, hogy tudna másik munkát találni. Örült, hogy ez is volt.

Akkor, amikor elkezdte, épp nem volt semmi, hiába keresett, nem talált mást.

Ebből arra következtetett, hogy ha most keresne, akkor sem lenne ez másképp.

Az egyetlen igazán nyugodt hely számára a templom volt. Itt lelt nyugalmat és csendet.Ez volt az a hely, ahol senki sem zavarta meg.

Mielőtt bement, mindig körbesétált a kertben a sírok között. A talajt vastagon moha borította, oldalt egy kis angyal szobra, a hátsó ficakban pedig egy világháborús pilóta sírja.

Nem a vallás jelentette számára a menedéket. A templom volt az a hely, ahol az emberek még udvariasak voltak, jó volt a modoruk, és nem hatoltak bele a másik magánszférájába.

Nem úgy a bárban.

Már mindenkit ismert, aki betért, de senkihez nem került közelebb. A legtöbben néhány mondat után elbukták a vele való realitás építést, de úgy, hogy még csak nem is tudtak róla.

Nem érezték meg, és nem fogták fel a törést, mert ha erre képesek lettek volna, akkor ő is képes lett volna közelebb engedni őket magához.

Innentől fogva a társalgás hétköznapi szinten maradt, bár kétségtelen, hogy egyes férfiak igazán jó fejnek érezhették magukat mellette, és azt gondolhatták, hogy közel kerültek hozzá.

Nola biztos volt abban, hogy még csak nem is tudnak róla, hogy közel kerülni egy másik emberi lényhez mit is jelent valójában.

Amikor először beült a templomba, csak egy hirtelen ötlet vezérelte.

Leült az egyik padra, és rágyújtott. A pap finoman rávezette, hogy nem szokás odabent.

Kedves, intelligens ember volt, ráadásul jóképű is. Csak az volt benne az egyetlen hiba, hogy túlságosan is jó volt. Nola egyáltalán semmi izgalmasat nem talált benne.

Egy ilyen férfi mellett az élet olyan, mint amikor megiszol egy pohár meleg tejet, és álomba szenderülsz.

Gyakran el is aludt a padon fekve, de a pap csak akkor ébresztgette, ha már zárnia kellett.

Soha nem faggatta, épp ezért a lány néhány dolgot elmondott neki.

Azért a pap is férfi volt, és megfordult a fejében valami, de a hódítást is úgy képzelte el, hogy arra várt, hogy a jó szándék és a kedves bánásmód majd magától hoz eredményt. És nem tudta, hogy az egész városban ő az egyetlen férfi, akinek Nola talán még engedett volna, ha belekezd valamibe.

A lány értékelte volna az erőfeszítéseit, ha akár csak egyetlen nyavalyás határozott lépést tett volna.

De ezt soha nem tette meg, így ennyiben maradtak.

A pap valójában attól félt, hogy Nola nem jönne többé, ha elrontana valamit.

A lány gyakran járt a templomba, és a férfi jól érezte magát annak tudatától, hogy ott van. Tudta, hogy a világ zaja elől menekült oda, és félt, hogy ezt a meghittséget elrontaná azzal, ha közeledne hozzá.

Aznap este a bárban volt egy idegesítő férfi.

Korábban is járt már ott, de nem túl gyakran, és nem hívta fel magára a figyelmet, de aznap este kéjsóvár tekintettel nézett rá, és nem bizonytalanodott el még akkor sem, amikor Nola neheztelőn nézett rá.

Ettől a lány mérges lett.

Ez már bunkóságnak számított az ő értékrendje szerint. Aztán odahívta az asztalához, hogy rendeljen.

Nola odament, készítette a tollat, hogy felírja, mit kér, de a szatír nem szólt semmit, csak tovább legeltette rajta a szemeit.

Ettől felkavarodott és görcsbe rándult a gyomra. Továbbra is csend volt.

A férfi haja már őszült, fülei kissé elálltak, és amikor elvigyorodott, több éves fogkő villant elő.

- Kérek valami lágyat, finomat! - mondta vontatottan, kiélvezve a helyzet minden másodpercét.

- Mondjuk likőrt? - próbálta normális irányba terelni a beszélgetést a lány, és átkozta magát, amiért közben megbicsaklott a hangja.

- Az jó lesz.

- Másvalamit? - kérdezte Nola megszokásból, de már akkor tudta, hogy nem kellett volna.

- Még a peckedet is kérem! - mondta a férfi, és váratlanul belemarkolt a

fenekébe.

Aztán röhögött. Már jó adag pia lehetett benne.

Ekkor már ott volt Slim, a kétajtós szekrény biztonsági őr, aki egy ideje közelebb állt, mert sejtette, hogy ilyesmi lesz a vége, és csak egy ürügyre várt, hogy a fickót kitegye.

Egy határozott mozdulattal vállon ragadta, és felállította a muksót.

- Kifelé! - mondta ellentmondást nem tűrően.

A férfi magyarázkodni kezdett, de Slim csak újra elismételte az utasítást, miközben még mindig a vállánál fogva kivezette az ajtón, és nem csapta be, hanem továbbra is ott állt, és megvárta, amíg elment.

Slim nem volt udvariatlan, csak határozott és elzárkózó. Kidobó volt. Nagy termete mellett a fellépése volt az, ami azt okozta, hogy senki nem állt le vele vitatkozni hosszasan, akiről egyszer eldöntötte, hogy aznapra leszerepelt a bárban.

Félelmet keltő külseje ellenére kedves, segítőkész ember volt.

Megkérdezte Nolát, hogy jól van-e, de ő teljesen felvidult attól, ahogyan kitette a fazont. Olyan volt, mintha eltörölte volna vele a lány zaklatottságát.

Másnap délelőtt vett egy zuhanyt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve elment a templomba.

Zuhogott az eső, és a dörgések arról árulkodtak, hogy még nagyobb vihar közeleg.

Nola megragadta a kopogtatót, és erélyesen döngetett vele.

Az ajtó kinyílt, és a pap elmosolyodott, amikor meglátta, hogy ő az.

Kissé kialvatlannak látszott, és a lányban felmerült a kérdés, hogy vajon mit kezd az ösztöneivel.

A lány csendesen leült az első padba, a jól megszokott helyére. A ruháit leterítette maga mellé. Rajta kívül senki nem volt benn.

Megkondultak a harangok.

Ekkor jött rá, hogy milyen ritkán hallja őket ahhoz képest, hogy milyen gyakran jár ide.

Hátradőlt a kényelmetlen padon, és egy kicsit próbálta ellazítani a hátizmait.

Tekintete a fakó szentképeken vándorolt.

Daniel látásból ismerte, de soha nem gondolta volna, hogy számára ő az ideális nő. Most viszont kikristályosodott előtte, hogy nem Caroline társaságát kellett volna keresnie.

Végig követte őt, és amikor ott ült a padon, nagy kedve támadt kommunikációba kerülni vele.

- Nola, ó kicsi Nola! - mondta neki, és ebben akkora őszinte szándék volt, hogy a lány ijedten felnyitotta a szemeit.

Aztán körbenézett. Meglepettnek látszott.

- Nola! - mondta újra a szellem, és egyetlen neszt sem hallatott, amikor közelebb ment a lányhoz, hiszen nem is volt mivel neszelnie.

A lány megérezte a közelségét.

- Fogd meg a kezem! - kérte Daniel, és nagyon igyekezett anyagszerűvé válni.

Ettől persze ő sokkal jobban látta magát, de a lány nem látott semmit.

Mégis kinyújtotta a kezeit, és Daniel odatette hozzájuk a sajátját megállítva úgy, hogy ne menjen rajtuk keresztül.

Ezúttal jobban érezte a határvonalakat, mint más esetekben.

- Hallasz engem? - kérdezte az anyagtalan lény, és kérlelni kezdte - Mondd, hogy hallasz engem!

- Hallak! - suttogta a lány, bár kissé bután érezte magát, viszont cseppet sem rémült meg.

- És látsz engem? Mondd el, mit látsz?

Nola egy hosszú hajú férfit kezdett látni, kisebb kecskeszakállal, hosszú ruhában.

Lehetséges, hogy maga Krisztus szólította?

Nem azt látta, ahogy Daniel elképzelte magát, hanem ahogyan ő akkor hirtelen elképzelte, aki beszélt hozzá.

A férfialak mezítláb volt. A szemei kékek és tiszták. Elragadó volt. Nola még soha nem látott ilyen férfit.

Őszintén csodálni kezdte, és ahogy tekintetük összefonódott, úgy érezte, rögtön elolvad a gyönyörűségtől.

Továbbra is egymás kezét fogták, és Nola óvatosan felállt, mintha attól félne, hogy a jelenés egyszerre elillan.

Térdei elgyengültek. Érezte, hogy itt valami olyan történik, amit még soha nem tapasztalt.

Daniel a tenyerébe vette az arcát, és megpróbált végigsimítani a haján, de elrontotta, és a keze belement a lány fejébe.

Nola ezt nem vette észre. Teljesen transzban volt, örömkönnyek folytak le az arcán, aztán hirtelen leborult a lábai elé.

- Ó, uram! Kérlek, bocsáss meg nekem! - mondta - Bocsáss meg!

Nem voltak ezek a szavak végiggondoltak, csak úgy jöttek maguktól. Elvégre mit mondhat az ember Jézusnak?

Daniel ekkor döbbent rá, hogy a lány valami teljesen mást hisz, mint ami valójában van.

Ettől egy pillanatra olyan csalódott és dühös lett, hogy megint az erdőben találta magát a szétégett holtteste mellett.

Ez volt az első alkalom, hogy odagondolta magát valahová. De maga sem értette, miért pont oda. Talán a tetem miatt?

Kétségtelen, hogy a lány hallotta őt, érzékelte a jelenlétét, de nem volt összehasonlító tapasztalata, és ezért hitte őt angyalnak, vagy szentnek. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg az?

Ő egyelőre úgy tudta, hogy ő egyszerűen csak önmaga.

Körülbelül két percig úgy érezte, hogy megtalálta azt a határtalan teljességet, amit mindig is keresett, de kiderült, hogy nem.

Ez még mindig nem az volt.

Viszont sokkal több, mint bármi, amit eddig szellemként megtapasztalt, és ez már elég volt ahhoz, hogy érdemes legyen dolgozni érte. Így hát a város felé vette újra az irányt, ezúttal magasabban repült ...

Caroline kis barátnőjét Aliznak hívták.

Gyermekkorában szép, okos, jól nevelt lány volt. Gazdag családba született, szülei féltőn gondoskodtak róla.

Mindig igyekeztek elzárni tőle a rosszat, megóvni a világ szörnyűségeitől.

Ezért, amikor felnőtt, első dolga volt, hogy belekeveredett a legzüllöttebb kocsmatöltelékek bandájába, ahol inni és drogozni kezdett, mindezt úgy, hogy még büszke is volt rá. Komoly vitákba keveredett ezen az őseivel. Úgy érezte, a pillangót akarják visszagyömöszölni rusnya bábjába. Nem mintha gyűlölte volna őket emiatt, tudta, hogy szeretetből csinálják. Számára egyszerűen csak unalmasak voltak.

A szüzességét is részegen vesztette el.

Egy buliban a társaságból az egyik fiú csak úgy barátilag átkarolta a vállát. Aztán azt mondta:

- Nimmá, milyen jó melleid vannak! - és habozás nélkül meg is markolta őket.

Eltolta a srácot, de már azt is évődésből. Ez volt az első alkalom, hogy egy férfi hozzányúlt, és maga is meglepődött azon, hogy mennyire felizgatta az az egyszerű tény, hogy könnyedén hozzájuthat ehhez a testközelséghez.

A fiú is észrevette ezt.

Nem volt se túl macsó, se túl okos, és még az ágyban se nyújtott túl nagy teljesítményt, de mindenesetre megtörtént a dolog.

Amúgy nem volt közöttük semmi más, úgyhogy már másnap úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

Évek teltek el azóta, és csak néhány hónapos kapcsolatai voltak.

De ami a szellemi társaságot illeti, abban Caroline vitte a pálmát.

Ő volt a legjobb barátnője, és sokszor gondolt arra, hogy az életnek nem is lenne semmi értelme nélküle. Állandóan együtt lógtak.

Csak azóta csökkent az együtt töltött idő, amióta Caroline és Mike kapcsolata tartott.

Aliz ki nem állhatta a fickót. Néha próbálta megérteni, amit Caroline magyarázott róla. De az biztos, hogy neki soha nem voltak olyan céljai egy párkapcsolatban, amit Caroline Mike segítségével akart megvalósítani.

Aliz volt az első, aki felhívta a rendőrséget.

A szokásos válasz az volt, hogy csak 72 óra elteltével tudják regisztrálni az eltűnt személyt.

Elment a lakására is.

Az ajtó zárva volt. Hívta Mike-ot, de nem vette fel. Írt sms-t. Arra sem válaszolt.

Kezdett nagyon rossz érzése lenni.

Csak ült az ágyon és aggódott. Valamiért az az alkalom jutott az eszébe, amikor Caroline-al kipróbálták a leszbikus szexet.

Mindketten meztelenül álltak Caroline lakásában a szőnyegen. Ez még Mike előtt volt. Épp egy pasi nélküli időszakban.

Nem tudta, hogy az a szőnyeg már eltűnt a lakásból, ahogy több más olyan tárgy is, amire ráfröccsent a vér.

Talán Caroline csak kiruccant valahová. Vagy fontos dolga van.

De nem szokott ilyet tenni.

A legrosszabb az volt, hogy még egy üzenetet sem hagyott.

Besötétedett.

Egyszer csak rádöbbent, hogy már órák óta ül az ágyon, és nem csinál semmit. Kedve sem volt semmihez. Mintha kirántották volna a talajt a lába alól.

VI.

Manó volt a beceneve.

Több éve volt már hajléktalan. Tényleg hajlék nélkül.

Mondhatjuk, hogy volt egy fából készült kunyhója a folyóparton, de azt nem háznak, hanem kutyaólnak kellett volna nevezni.

Mindig csak járta a környéket, még csak nem is a várost.

Oda ritkán ment be, csak ha muszáj volt.

Félt az emberektől. Amíg még ereje teljében volt, két szenvedélye volt: a szerencsejáték és az alkohol.

Ez a közhelyszerű halálos páros, amely mégis tényleg súlyosan csapdába zárta.

Azelőtt rosszindulatú volt és fennhéjázó. Volt, hogy jobb lapokat kevert neki az élet, de a legtöbbször rosszat, és egy idő után már csak rosszat.

A szülei már idősek voltak, mire munkába állt. Eleve utálta az iskolát is. Végül keresztülrugdosták a szakmunkásképzőn - csak hogy megszabaduljanak tőle mert már akkor is kiállhatatlan természete volt.

De egyetlen munkahelyen sem állta meg a helyét, és idővel már dolgozni sem akart.

A szülei nyakán lógott, és terrorizálta őket, akik a kisnyugdíjukból próbáltak tengődni valahogy. Folyamatosan fenyegette őket a pénzért, és még eldugni sem lehetett előle, mert az egész lakást felkutatta, és elkezdte összetördelni a bútorokat. Nem mindig sikerült leállítaniuk.

Először az apja halt meg, de nem sokra rá követte a mama is.

Nem volt miért maradnia.

Manó folytatta a szerencsejátékot és az alkoholt.

Azt állította, hogy ha tényleg nyerni kezd, akkor csináltat a szüleinek rendes sírkövet. Márványból. Persze csak hajnali háromkor mondott ilyet, részegen.

Nappal egyrészt aludt, másrészt még egy virágot sem vitt ki a temetőbe soha.

Aztán maga mellé kellett vennie egy hasonló züllött alakot, hogy tudja fizetni a tartozásait.

Ekkor történt az életében egy komoly fordulópont.

Csalni próbált a kártyában és lebukott. És ezt olyan rossz társaságban csinálta, hogy brutálisan összeverték.

Annyira összeverték, hogy még a mentőket is egy járókelő hívta ki, aki megijedt attól, hogy belefullad a saját vérébe.

A kórházban hetekig ápolták. Tulajdonképpen elhúzódott a dolog. Jobban, mint ahogy a test regenerálódott.

Manó nagyon sokáig nem szólt egy szót sem. Ha ébren volt, csak nézett maga elé.

Nem volt katatóniás, mert némileg reagált a nővérek és orvosok utasításaira, de a napok jelentős részét átaludta.

Akkor végérvényesen megváltozott a személyisége. A korábbi ki-ha-én-nem hozzáállása, meg a mindenkit leszarok átalakult az én-nem-vagyok-fontos és a hadd segítsek neked visszataszító zagyvalékává.

A nővérek nem ismerték korábbról, mert ha ismerték volna, észrevették volna,

hogy megváltozott az arca, az állandó arckifejezése olyan lett, mint egy hároméves, ártatlan kisgyereké. És általában úgy is viselkedett.

A tekintete mindig a távolba révedt, mintha ott sem lenne, és magában beszélt vékony hangon, csupa olyasmit, amit szerinte egy terhes kismamának is el lehetne mondani, hogy felderüljön tőle.

Közben állandóan a varratokat piszkálta a fülén, ami előre állt, mert csak úgy tudták visszavarrni.

Belőle a rendőrök semmit nem tudtak kihúzni, és kábé senkiből sem.

Aznap éjjel tényleg olyanokkal ült egy asztalhoz, akiket senki nem mert beárulni.

Manó idővel nyugodtabb lett, és szó szerint kizavarták a kórházból. Küldhették volna a vigyorgóba is, de a doki valamiért esélyt akart adni neki. Ha elbukja, még mindig mehet kosarat fonni.

Időközben négy lakótársa lett a rosszabb fajtából, akarata ellenére.

Aztán kényszer hatására adta el a szülei házát is. Egy alkalommal elé rakták a szerződést, hogy írja alá, és addig győzködték, hogy megtette.

Így került az utcára.

Egy darabig még tengődött a pénzből, aztán rájött, hogy vége van.

A rokonok közül csak egyet mert meglátogatni, de az sem volt hajlandó segíteni rajta.

Így kötött ki a folyóparton, ahol talált hulladék deszkákból eszkábálta össze magának a kunyhóját.

Ruhái rongyosak voltak, cipője minden lépésnél ásított. Haja csimbókokban lógott. Kéregetett és ivott.

Időnként elment a központba, de a "haverok" mindig utána jöttek, hogy elvegyék, amit kapott. Csak az maradt neki, amit ott a segítő szándékú emberek szeme láttára be tudott tömni. Időnként ez is az életét mentette meg.

Része lett a városnak, mint a sarki közért, vagy a polgármesteri hivatal.Az emberek tudták, hogy van egy ilyen fickó. A fiatalok néha szórakoztak vele. Időnként lemosta magát a folyóban.

Félelem, alázat, és szánalomkeltés. Ez volt az ő társadalmi érintkezésének módja.

Önmagára csupán úgy gondolt, mint egy kövér gombra egy plüssmackó ruháján, elhordta magát ide-oda, bóklászott céltalanul.

Aztán beleütközött Danielbe.

Igazából véletlenül történt a dolog, hogy a szellem undorból "odébb lökte", és a test arrébb is ment, miközben egy erőtlen nyögést hallatott. Manó csodálkozott.

Daniel nem figyelt, átjárta a testet, és amikor felismerte, mennyire gusztustalan, még a saját testénél beidegződött megszokással lökte meg. És arrébb ment!

Danielt felvillanyozta az ügy.

Elkezdte rángatni a karjait. Fellökte őket Manó feje fölé, aztán visszaejtette, mintha rongyból volnának. Kezdett egészen belejönni.

Manó sikoltva, ordítva menekülőre fogta.

Még emberi mértékkel is lassan futott, erőtlenül. Daniel könnyedén követte.

Amikor Manó elfáradt, térdre borult, és szűkölni kezdett, mint egy kutya.

Daniel megfogta, és felállította. Sétáltatta fel, és alá. Ettől nagyon felvidult. Könnyebben ment, mint gondolta.

Manó erőtlenül nyüszögött, nem is szavakat mondott, nem artikulált.

Aztán bogarakról kezdett beszélni. Daniel rájött, hogy ennek az embernek olyan zavart az elméje, hogy valószínűleg fel sem fogja, mi történik vele.

Ő viszont tényleg boldog lett.

Lehet, hogy leromlott állapotban van, de úgy tűnik, tudja irányítani, még ha darabosan, akkor is.

Elkezdte sétáltatni a város felé. Őrjítően lassan haladtak. Nem szólt egy szót sem hozzá, csak folyamatosan sétáltatta. Az meg elkezdte motyogva énekelni azt, hogy sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk ...

Aliz felkereste Mike-ot.

Ez elkerülhetetlen volt. Miután Mike nem vette fel a telefont sose, a lány ott várta a lakása előtt egész délután.

Ismerte. Tudta, hogy mindig hazamegy munka után, kajál egyet, aztán lemegy a konditerembe.

Amikor Mike meglátta, egy pillanatra megtorpant. Tényleg csak egy szemvillanásnyi időre, de Aliz ezt is észrevette.

Ami azt illeti, neheztelően, és akaratosan állt ott. Volt valami a tartásában, ami felélesztette a férfiban a brutalitást.

Sosem volt közöttük különösen nagy barátság, Mike csak azért tűrte el a társaságát, mert Caroline ragaszkodott hozzá.

A beszélgetéseik mindig is szúrósak voltak, de ez a mostani mindegyiket felülmúlta. Szinte kutyaugatásként hatott.

Aliz legnagyobb meglepetésére Mike beinvitálta a házába. A konyhában ültek le az asztalhoz, de nem egymásnak szembe, hanem oldalt. Mike próbált úgy tenni, mintha Aliz ott sem lenne.

A lány próbálta faggatni Caroline holléte felől, de Mike folyton csak azt ismételte, hogy két napja szakítottak, és azóta nem tud róla semmit. És nem is akar tudni. Mindezt olyan fenyegetően, hogy Aliz érezte, hogy baj lesz, ha sokat kérdezősködik.

De akkor sem hagyta annyiban. Mike azt állította, már nincs kulcsa Caroline lakásához, mert a szakításkor visszaadta neki.

Olyan volt, mint egy darab kő. A szavakat alig lehetett kihúzni belőle harapófogóval.

A szeme időnként a sarokba állított seprűre tévedt. Azzal le lehetne ütni a lányt.

A pincében tárolt egy vastag kötelet, amivel megkötözhetné, és tárolhatná odalent egy darabig.

Lehetne egy játszópajtása legalább, mielőtt elkapják. Két gyilkosság mellett egy kis nemi erőszak már nem sokat számít.

Mike valójában olyan félelemben élt a gyilkosság óta, hogy a gyomra egy gombóccá volt zsugorodva, és nem is engedett ki.

Alig evett valamit. Nem tudott aludni. Soha életében nem érezte magát ilyen rosszul. Megbánta a dolgot.

Kígyó adott neki csak némi reményt, mert időnként megjelent, és olyankor erősítette benne azt, hogy meg is lehet úszni.

Kérdés, hogy akarja-e. A saját lelkiismerete elől nem tudott menekülni. Hiába nem jött rá senki, ha neki már nem volt kedve az életben semmihez.

Aliz továbbra is ott ült és kérdezgette.

Ő pedig olyan tompa volt, hogy a beszéd mintha valami ködön át érkezett volna hozzá. Eddig se volt fehér bárány, de most tényleg a bűn útjára lépett. Meg kell tanulnia együtt élni azzal, hogy amit elkövetett, azt már lehetetlen visszafordítani.

Pedig abban a két percben úgy érezte, tényleg igazságot tett. Azt érezte, hogy életében először korlátozás nélkül, megalkuvás nélkül cselekszik, úgy, ahogyan az ösztönei diktálják. Ez nem tartott sokáig.

Már akkor elvesztette minden emberi méltóságát, amikor a holttesteket bepakolták a kocsiba.

Kígyónak kellett végigrugdosnia az egészen. Azt mondta, nem gondolta volna, hogy Mike lelövi őket. Azt mondta, mégis segít, és kihúzza a szarból.

Neki nem jelentett semmilyen erkölcsi problémát, hogy részt vegyen egy kettős gyilkosságban. Könnyen lehet, hogy már korábban is csinált hasonlót.

Kígyó igazi jó barátként viselkedett vagy mi. Azelőtt Mike lenézte őt, de aznap este hatalmassá vált. Ő lett számára az isten, aki bármikor eltiporhatja.

Közben minden megmaradt önbecsülését lerombolta, ahogy rávette, hogy a testeket hamvasszák el a kocsiban.

A holttestek olyanok voltak, mint a malacok tetemei a vágóhídon. Amikor elszállt belőlük az élet, visszataszítóak lettek, és hányingert keltők.

Mike tudta, hogy már semmi öröme nem lehet az életben.

Csak egy bűnöző örömeit élvezhetné.

Talán azt még élvezné. Talán az nyújtana neki egy kis megnyugvást, ha leteperné Alizt?

Ha a fejét a hajánál fogva addig verné a linóleummal takart padlóhoz, amíg felmorzsolná az ellenállását vele?

Lehúzhatná a pincébe a testét. Jó darabig nem hiányozna senkinek.Addig az övé lehetne. Lekötözve tartaná, amíg van benne szusz.

A száját betömné valamivel, hogy ne tudjon sírni meg sikoltozni. Nyilván csak a szomszédok miatt.

Mike érezte, hogy mindezt elérhetné néhány perc alatt. Vesztenivalója sem volt. Az elhatározás kezdett megérni benne.

És pont a kritikus pillanatban, amikor fel akart állni, hogy belekezdjen, a lány egyszerűen felugrott az asztaltól, és olyan gyorsan kiviharzott a lakásból, hogy még felocsúdni sem volt ideje.

Amikor kiment az utcára, már csak a távolban rohanva látta, és nem volt kedve utána futni.

Vajon megsejtett valamit?

És ha igen?

Daniel odakormányozta Manó testét Mike háza elé, aztán bekukkantott a konyhába.

Ott találta Caroline kis barátnőjét a gyilkossal, és pontosan érezte azt a veszedelmes feszültséget, ami köztük volt.

Azt is észrevette, hogy másodpercei vannak, hogy megakadályozza Mike-ot egy újabb gyilkosság elkövetésében.

Szavakra nem volt idő.

Képeket mutatott Aliznak gyors egymásutánban. Úgy rakta össze neki a saját emlékeit, hogy kb. 5 másodperc alatt kommunikálta velük a lánynak, hogy a gyilkossal ül egy asztalnál.

Villanásra feltűnt Aliz számára a szeretkezés Caroline-al, aztán ahogy Kígyó és Mike beléptek. Mike tekintete, mielőtt lőtt. A lövés pillanata. Caroline ordítása, majd egy újabb lövés. Pillanatkép a szakadékban fekvő kiégett kocsiról.

Aliz nagyon gyorsan kapcsolt.

A jelen idejű veszély közelsége felülmúlta azt a sokkot, amit az okozott, hogy tulajdonképpen megbizonyosodott legjobb barátnője haláláról.

Egy dolgot tudott; hogy nagyon gyorsan minél távolabb kell kerüljön ettől az embertől. Ezt meg is tette. Szó szerint menekült. Életében nem futott még ilyen gyorsan.

Így esett, hogy Mike az ajtón kilépve már csak egy elálló fülű hajléktalant látott, aki a saját hüvelykujját rágcsálta.

Becsukta maga mögött az ajtót, és leroskadt egy székre. Ő már azt sem bánta volna, ha elkapják.

VII.

Kígyó még szédelgett kissé az anyagtól, amikor kijött a WC-ből.

Gyenge volt a gyomra aznap, nem fogadott be semmit. Tudta, hogy kelleni fog az újabb adag.

Az élete már hosszú évek óta értelmetlen volt. Nem voltak céljai, vagy elfoglaltságai, pusztán a drognak élt.

Eredetileg simán drogfüggő volt, de mivel nem volt munkahelye, kénytelen volt vele kereskedni is.

Eleinte csak azért csinálta, hogy húzzon belőle, de olyan ügyesen terjesztette, hogy végül dealer lett.

Amikor kezdte, akkor még csak önszorgalomból csinálta, de később a maffia felfigyelt rá, és már nem maradt más választása, mint hogy nekik dolgozzon.

Úgy alakult, hogy ő lett Sunset City drog elosztója. Más dolga nem is volt, mint otthon fogadni a kuncsaftokat. Volt olyan napszak is, amikor ötpercenként váltották nála egymást a fiatal srácokból álló csapatok.

De aznap nem így volt. Még kellemesen bizsergett, amikor lefeküdt a TV elé. Éppen a híradó ment, és nem volt kedve csatornát váltani.

A képernyőn megjelent egy groteszk figura és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most hallucinál, vagy tényleg ezt adják a műsorban.

Ez egy kék manó volt, egyenesen rá nézett, és azt mondta:

- Démongumi! Ezt rágjad, ez jó erős!

Kígyó hangosan káromkodott. Újabb kép jelent meg.

Egy fiatal nő. Szívesen megkettyintette volna.

Arról tudósított, hogy egy gyilkosságsorozat söpör végig a városon. Az áldozatokban az a közös vonás, hogy mind drogoznak.

És a lány gonoszul nevetett!

Kígyó hirtelen felocsúdott, megrázta a fejét.

A TV-ben egész más ment. Egy politikai vitaműsor. Kikapcsolta.

Jobb ötlete támadt.

Volt neki egy bejáratott kéjhölgye. Mindig hozzá járt. Úgy döntött, hogy felkeresi. Unta már magát otthon.

Az ötlettől egészen felderült, kissé összevakarta magát, és fütyörészve elhagyta a lakását...

Daniel odasétáltatta Manót Caroline házához. Próbálta kitalálni, mi a fenét csináljon, hogy leleplezze a két gazembert.

Az ajtó kábé törhetetlen volt, de köveket szedetett fel Manóval, és bedobáltatta vele az összes ablakot.

A kövek itt-ott lepattantak a rácsokról, és néha totál mellé talált, de elég szép rombolást vitt végbe.

Éppen kezdett belemelegedni, amikor Kígyó ráordított.

Az útja pont arra vezetett, és a jeges rémület futott végig rajta, amikor meglátta a hajléktalant a tett helyszínén baszkódni.

Daniel felettébb érdekesnek tartotta a találkozást. Eleresztette Manót, aki Kígyó újabb üvöltésétől megriadva artikulálatlan sikoltással menekülőre fogta.

Csak az utca legvégén állt meg, és onnan nézett vissza értetlenül, közben a hüvelykujját rágcsálta. Néha a kabátujja is a szájába került.

Daniel úgy intézte, hogy Kígyó bentről, a házból hallja a szavait:

- Kígyó! Kígyó! - szólongatta.

Kígyó ledermedt. Ezúttal tényleg remélte, hogy csak hallucinál. Felismerte Daniel hangját.

Aztán a ház tövéből sötét folyadék kezdett ömleni. Akárhogy pislogott, a látomás nem akart megszűnni. Daniel folyton a nevét suttogta, és Kígyó hirtelen rájött, hogy a folyadék vörös vér, ami egyre csak terjedt a gyepen.

Ijedten nézett körbe.

Nem volt senki az utcán. Lehajolt, és belecsapott a vérbe. Olyan lett a tenyere. Érezte a szagát is.

Aztán felnézett, és a ház sarkából egy hatalmas rémalak bújt elő.

Olyan volt, akár egy húsevő hal nagy szálkás fogakkal, de szárnyai is voltak, és iszonyatos hörgéssel repült felé.

Valódi halálsikollyal esett hanyatt, és egy koporsóban találta magát. A hal oda is követte. A halál kavargott a szemeiben.

Kígyó lemerevedett, nem mert mozdulni sem. Aztán a fogak ráharaptak, fröcskölt a vér és vergődni kezdett. Rájött, hogy nem érez fájdalmat, és ahogy felugrott, eltűnt minden. A koporsó, a vér, a rémalak.

Csak Daniel kárörvendő nevetése visszhangzott a fülében.

Kígyó az egészet a drognak tudta be.

Elkezdett távolodni a helytől, és kezdte magának megmagyarázni a dolgot.

Évek óta LSD-zett, de ilyen halkója még sohasem volt. Teljesen beleélte magát.

Próbált nem venni tudomást róla.

Megfogadta, hogy egy kicsit leáll az anyaggal. Lehet, hogy túlzásba vitte.

Mindenesetre folytatta útját a prosti felé.

Elvégre jobb ötlete nem volt így se, meg amúgy se.

Aliz a rendőrségen ült.

Sunsetben nem volt nagy a rendőrség. Egyszerre csak egy szolgálatos volt, és éppen arra várt. Valami idős hölgy volt még előtte.

Az a forró nyár jutott az eszébe, amit együtt töltöttek Caroline-al.

Kimentek sátorozni a folyópartra brahiból. Az elemek vitték a szalagot egy darabig Aliz kis szürke magnóján.

Akkor életük zsenge hajtásai még frissek, romlatlanok voltak.

Ott váltották az első csókokat. Itt még szó sem volt leszbikusságról, mégis annyira izgalmas volt az egész.

De mi maradt mindebből?

Azok a képek ugrottak be neki, amiket Danieltől kapott. A szétvert szoba. Vérnyomok a szőnyegen és a padlón.

Caroline-al addig maradtak, amíg lement a nap. Tüzet gyújtottak. Énekeltek. Ő volt az egyetlen igazi barátja.

Most már csak az emléke maradt. Már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Hiába keresték hát a boldogságot együtt.

Könnyűvérűek voltak, az életet egy nagy kalandnak vették. Caroline bolyongó lelke talán a túlvilágon nyer csak nyugalmat ...

Kígyó néhány pillanatra elfeledte a történteket. Kristie, a lotyó elbabusgatta érkezésekor, aztán leültette a nappaliban a kanapéra, és elment zuhanyozni az aktus előtt.

Daniel ezúttal a sötétbarna függöny árnyékából szólalt meg.

És ahogy egyre csak szólongatta, Kígyó már nem csupán megdermedt a rémülettől, hanem a szeméből könny csordult ki.

Aztán észrevette, hogy már megint egy koporsóban ül, és mindent hátrahagyva elmenekült.

Daniel követni akarta, de belebotlott a fürdőből hirtelen előugró lányba, és az a halom emlék, amit látott, megállította.

Kedve támadt segíteni neki.

Sok kuncsaftja volt, de a legtöbben kutyába sem vették. Mégsem küldte el őket.

Elnyelt minden bántást, minden sértést.

Az arca már öreg volt, de a lelke még mindig nyitott a szépre, a kedvességre.

Szerepeket játszott.

A szex már egyáltalán nem dobta fel. Pedig az első időkben bevetett új ötleteket is.

Akkoriban Őzikének hívták.

A szexepilje egy kicsi anyajegy volt a bal melle fölött.

Aztán ahogy kezdett belefásulni, egyre inkább átengedte az irányítást a kuncsaftjainak.

Akkoriban még felmerült benne a gondolat, hogy lehetne egy állandó fiúja is, de aztán történt egy eset, amitől ez megváltozott.

Összefutott egy szadistával.

Az ágyhoz kötözte, megverte, és gyakorlatilag megerőszakolta. Egy gazdag fickó volt, aki nem a városban lakott.

Majdnem két órán keresztül kínozta, de aztán annyi pénzt adott, hogy Kristie hallgatott.

Azóta sem látta azt az embert. És nem is akarta. De azon az estén, mint nő, megszűnt létezni. Attól kezdve emberként élt, és nőiségét pusztán arra használta, hogy pénzhez jusson vele.

Amikor Daniel belefutott, ő is érzékelte a jelenlétét, mint a lány a templomban, és meg tudott jelenni neki.

Már egészen gyakorlott volt abban, hogy azt láttassa az emberekkel, amit akart.

Aliznál sikerült először, mert akkor hirtelen muszáj volt, és aztán folytatta Kígyóval.

Jól sikerült a hal-démon, még gyerekkorában olvasott róla egy indiános képregényben. És Kígyó az egészet bezabálta!

Ezúttal másfajta hatást akart elérni.

Jézus képében jelent meg a kurtizán előtt.

Hosszú, fekete haja volt, és tengerkék szemei. Kristie még soha nem látott olyan férfit, aki ennyi nyugalmat árasztott magából.

Nem tudott elszakadni a tekintetétől.

Bele akarta ringatni magát. Kinyögni sem volt képes semmit.

A jelenés megfogta a kezeit.

Azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat.

Amikor a férfi megszólalt, hangja nagyon tárgyilagos, és lényegre törő volt.

- Holnap felkelsz, és keresel magadnak rendes munkát! - mondta, aztán eltűnt.

Kristie pedig úgy is tett.

VIII.

A sötétség.

Jelenléte úgy borult a városra, mint valami nyomasztó köd. Az utcákat nyálkássá tette a szakadó eső, a lámpák sárga fénye pedig csak erősítette azt a tényt, hogy semmi fehérség nincs a világban.

Kígyó szedte a lábait vadul, de közben egészen közelről érezte Daniel jelenlétét.

Útja során elhaladt a híd mellett, amelynek tövében Manó húzta meg magát az eső elől. Jöttére kíváncsian felállt, de csak nézte őt.

Az eső egyik pillanatról a másikra elállt, mintha elvágták volna. Az alvó városból fáradt visszhangokat sodort felé a szél.

Kígyó számára véget ért a civilizált világ. A babonák kétes adatai hirtelen életszagúvá váltak számára, pedig soha nem hitt bennük azelőtt.

Éppen félrerugdalt némi szemetet, ami útjában volt, amikor megérezte a légáramlatot.

Szembefordult vele. A jelenés egyre nőtt, alakját lángok nyaldosták körbe.

Szinte megvakult az egyre erősödő fényben.

Torz sikoltások, halálhörgés, és suttogás kísérte a látványt olyan rendezetlenül, és olyan síron túli felhanggal, hogy még az ő lelke is félelemmel telt el.

Megjelent a szárnyas haldémon, és nem volt rá ideje, hogy kegyelemért könyörögjön, mert egyetlen pillanat alatt magával ragadta.

A szálkás fogak kettéharapták a testét, és a fejét csócsálták. Aztán az emberi fül által soha nem hallott hangok kakofóniája minden mást elnyomva felerősödött.

Végül az egész megszűnt.

Kígyó egy darabig csak pislogott körbe az üres utcán. Nem látta, de továbbra is érezte Daniel jelenlétét.

Először azt hitte, az utca mozdult meg csak úgy magától. Aztán rájött, hogy ő megy. A kezei és a lábai maguktól mozogtak, és sétált előrefelé.

Ettől hirtelen úgy megijedt, hogy sikoltott, akár egy szűzlány, aki az uszoda női zuhanyzójában hirtelen szembetalálja magát egy anyaszült meztelen kőműves brigáddal.

Kígyó visszanyerte az uralmat saját teste fölött, miközben a fülében ott visszhangzott Daniel cinikus nevetése. Ez aztán perverz kuncogássá szelídült.

- Vesd le magad a szikláról! - mondta Kígyó, aztán döbbent arcot vágott, ugyanis a szája, a nyelve magától mozgott.

A tüdeje is. Ez a mondat nem tőle származott.

Daniel most mély hangon nevetett.

Ezt a röhögést olyan hang kísérte, ami leginkább régi pergamenek zörgéséhez volt hasonlatos.

- Hidd el, jobb, ha saját kezeddel végzel magaddal! - suttogta a fülébe Daniel atyáskodón. - Én már nem tudok meghalni! Nem szabadulhatsz tőlem!

Kígyó letérdelt, ordított, és ütötte a fejét, de a hang nem szűnt benne.

Daniel egyre csak szólongatta, és kecskeszerűen hehegett. Áldozata elkezdett segítségért kiabálni, és rohant lélekszakadva.

A börtönben, a köztörvényesek között sem félt annyira, mint most. A sátán ült a nyakában, és amikor sikerült egy kis időre leráznia, újra visszamászott rá.

Kezdett elgyengülni.

A tüdeje majd kiszakadt a futástól, a rendszeres spanglizás miatt amúgy sem bírt ötven méternél többet lefutni. Elővette a kését a bőrkabátja zsebéből. Ezúttal teljes volt a csönd.

Lehet, hogy tényleg csak megbolondult?

Vajon hol tanyázik most a szörnyeteg?

Mike a lakása közepén feküdt. Mellette az összetört falitükör darabjai hevertek, a fal mellett a felborított ágy, amott hányadék, és lehullott vakolat. Ha legalább sajnálhatta volna magát valamiért. De nem. Mindent ő baszott el.

És nem volt hozzá ereje, hogy végezzen magával. Pedig már nem volt számára semmi ebben a világban, amihez kötődött volna.

De a túlélési ösztöne erősebb volt a lelki gyötrelemnél, amely arra vitte, hogy a tükör egyik darabjával próbálkozzon.

Az utolsó pillanatban olyan gyengeség fogta el, amelynek létezéséről nem is tudott.

Lelkileg halott volt.

Úgy érezte, a fején átment egy úthenger.

Már vagy egy órája feküdt a szőnyegen mozdulatlanul, mire Kígyó berontott.

Amikor a konyhába ért, állva körbehányta magát, aztán összegörnyedt. És meglátta magát egy víztócsában.

Egyáltalán miért volt ott az a víztócsa? Mit keresett ott?

A koponyáját vértől vörös, foszló hús borította, álláról a hányadék egy kocsánya lógott le.

-Egy rohadt zombi lett belőlem! - böfögte Mike-nak, aki a szoba ajtajában állva figyelte őt.

Kígyó csak fetrengett beteges rémületében. Az utcán egy kamion ütközött egy taxival. Olyan frontálisan, hogy csörömpölésük az egész utca csendjét felverte. Valaki felsikoltott odakinn.

- Te is hallottad? - kérdezte Kígyó csendesen.

- Mit?

- A balesetet! - a véreres szemekben őszinte rémület ült. - Ugye te is hallottad?

Kígyó próbált kapaszkodni épelméjűsége utolsó szikráiba. Mike csak nézett rá megvetően, aztán kissé döbbenten, amikor egyszer csak felugrott, és úgy rohangált fel-alá a konyhában, mintha a boltba sietne.

Ledobta a kabátját a földre.

Üvöltött. Fellökte Mike-t, és valahogy egy kés is a kezébe került.

- Nézz rám! - rikoltotta - Jézus pont olyan, mint én!

A tekintetében az őrület lángja csillogott. Elkezdte rágcsálni a bal hüvelykujját, de úgy, hogy tényleg ette. A bőr felhasadt, vér jött elő.

- Jézus teljesen hasonlít rám!

Mike közelebb lépett. Kígyót fejében a kisgyerekek rémült sikolyokkal éljenezték. Szétszakította magán a pólót.

Mindketten meglepetten figyelték, ahogy Kígyó előrángatta a nadrágjából a nemi szervét, és egyetlen határozott mozdulattal vágta le. Aztán olyat sikoltott, hogy még Mike is megrémült tőle.

Kígyó a bal kezével bele-belecsapott az alfelén szétterjedő vérbe, és szétkente a testén, de közben a sikoltozást nem fejezte be. Mike ekkor egy rémült ordítással odalépett, és egyetlen mozdulattal, a fejét elfordítva kitörte a nyakát.

A test lehanyatlott, a hangzavar abbamaradt.

Mike artikulálatlan hangokat adva taposta még a fejét egy darabon. Nem akart mást, csak hogy kussoljon el.

És amikor felnézett, Daniel ott állt előtte a szobában. Egyetlen pillanat alatt kiszaladt az összes vér az arcából.

- Nem, ez nem lehet! - hebegte, és hátrálni kezdett. A szemei megteltek könnyel. - Te nem lehetsz itt!

Daniel gonoszul elvigyorodott.

- Nem! - kiáltotta Mike, sarkon fordult, és elrohant. Bevágta maga mögött a bejárati ajtót, és az utcáról folytatta: - Te meghaltál! Megöltelek!

Nem törődött vele, ki hallja meg.

- Mike! - Daniel hangja ott volt a fejében. És amikor felnézett az égre, százszor inkább lett volna valaki más bőrében.

Az égbolton, mint egy mozivásznon újra és újra ugyanaz a jelenet játszódott le.

Ahogyan a szakadék szélén Kígyó és Mike az autóba pakolják a holttesteket. Méghozzá akkor, amikor Kígyó a leginkább megalázta és utasítgatta, amikor ő a legmélyebb mélyponton volt, ahol még soha azelőtt.

Mike megpróbált tudomást sem venni róla, csak a talajt nézve botorkált, maga sem tudta, merre.

A jelenet hangjai fém satuként szorították össze a gyomrát. Érezte, hogy meg fog halni. És talán jobb is lesz.

Az oldalsó lépcsőkön át a hídra mászott fel.

Minden ereje elhagyta, ahogy botladozott a vonatsínek közti kavicsokon.

A hallucináció olyan valóságos volt számára, hogy teljesen elveszett.

Nem tudott hová menekülni előle.

Egy szobában találta magát, ahol a falnak támaszkodott, és a saját testét látta kifeszítve egy asztalon, amit egy óriási láthatatlan villa hirtelen kettészelt.

A háta mögül dörömbölés hallatszott a fal túloldaláról, és ahogy előrelépett, egyenesen a száguldó vonat útjába került.

A vezetőnek nem volt ideje reagálni. A fickó egy oszlop mögül lépett elé, és a szerelvény vagy kétszáz méteren keresztül gyűrte maga alatt, mielőtt csikorogva megállt. A feltámadt szél ferdén hordta le a hídra az újabb kövér esőcseppeket ...

Daniel azt hitte, boldog lesz, vagy diadalittas. A feladatát elvégezte, de már korántsem volt biztos abban, hogy tényleg ez volt az. Nem jelent meg semmiféle túlvilági fény. Nem ítélkezett felette angyali törvényszék.

Hideg volt az utcákon, de ő nem érezte.

Üres volt az egész. Nemrég halt meg két ember, méghozzá elég zajosan, de a füle botját sem mozgatta senki.

Csak lebegett lemondóan.

Várta, hogy majd megjelenik a fény, hogy egybeolvadhasson vele. Hiszen igazságot tett. Várta a megvilágosodást. Hiába várta.

Úgy érezte, bemocskolta magát. Szomorú volt és csalódott.

Fel-feltört benne a vágy. Élni szeretett volna még. Igazán élni. Fiatalnak lenni. Átélni az első igazi szerelmet.

Kábán repült Nola felé.

Ő volt az utolsó esélye. Tőle remélte, hogy megnyugvásra lel. Érte talán még tudna lelkesedni. Érte volna kedve újrakezdeni.

Meg is találta a lányt, otthon volt az ágyában betakarózva. Még mindig ébren volt és tévézett.

Próbált újra megjelenni előtte.

Azt gondolta, látni fogja. Át akarta ölelni jelképesen, és ott maradni mellette. Összetartozni vele örökre. De most már hiába szólította. Hiába küldött magáról képeket. Nola nem hallotta és nem látta.

Próbálta megérinteni, de ujjai áthatoltak a testén. Úgy tett, mintha megölelné, de ez nem számított semmit.

Nola úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna. Ami az ő szempontjából igaz is volt.

Daniel ekkor nagyon kétségbe esett.

Ha ezt előbb tudta volna, másképp cselekszik. Két út állt előtte.

Látta világosan mind a kettőt, és megvoltak a lehetőségei. De ő bosszút akart.

Vért akart látni, és halált osztani.

Csodálta a lányt, ahogy ott ült egyedül, szomorúan. De a szemeiben ott volt a remény. Ott volt bennük minden, amit Daniel valaha is keresett. Minden, amiért érdemes élni.

Legszívesebben a falba verte volna a fejét. Annak sem lett volna sok értelme.

Késő volt. Önszántából rontotta el.

Még jó pár dolgot megpróbált, mielőtt végleg feladta. Akkor megpróbálta magát halottnak tettetni. Megpróbált öntudatlan lenni, elbújni a sötétben. Megpróbált nem létezni többé.

Amikor "magához tért", egy kórházban találta magát.

A csecsemők egymás mellett sorakoztak az ágyakon.

Kinézte magának az egyik fekete hajú kis fickót, és ráfeküdt. A test aludt, de ő igyekezett eggyé válni vele, amire felébredt.

Nézzük csak, hogyan is kell ezt csinálni?

Baba vagyok, és így verdesek a kezeimmel, meg a lábaimmal, és üvöltök torkaszakadtából, baba vagyok, baba, egy kis baba!

Régi korokban azt mondták volna erre, hogy újjászületett. Reinkarnálódott.

Azt, hogy szeretni, vagy gyilkolni fog, még nem tudta. Attól is függ, hogy mire lesz nagyobb kereslet.

Szeretni nagyobb kedve lett volna.

Remélte, hogy ezúttal lesz rá lehetősége ...

Vége.

Könyv címe : Caroline

Könyv szerzője : Tiszperger József

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-1-4709-4713-2

Tartalomjegyzék