A Sors Keze 351j5f

BERKESI ANDRÁS

A SORS KEZE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Nótárius 1994

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-450-4

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

ELSŐ FEJEZET

1.

Álmában kisfiú volt, bepisilt, és hangos szóval hívta az anyját. Furcsa, zavaros álmai voltak mostanában, elrontották az egész napját, különösen azok, amelyeken anyjával álmodott. Anyja akkor halt meg, amikor ő már a fronton volt, és századával harcolva vonult a Don felé. Úgy értesült anyja haláláról, hogy Budapestről futár érkezett a III. hadtest parancsnokságára Stomm Marcell tábornokhoz, a hadtest parancsnokához. A futárpostában volt egy névre címzett levél, amelyet vitéz Gyömrőy Vendel szolgálaton kívüli altábornagy írt régi barátjának és tanítványának, Stommnak. Arra kérte a tábornokot, hogy a mellékelt levelet juttassa el fiához, vitéz Gyömrőy Pál hadnagyhoz, aki a 9. hadosztály 3. gyalogezredében szolgál századparancsnokként. A levelet még aznap megkapta. Katonás, szűkszavú levél volt, hangvételéből azonnal ráismert apjára, a kemény katonára, aki érzelmeit mélyen elzárta lelkének féltve őrzött titkai közé. A levélben ez állt: „Anyád 1942. december 20-án hosszan tartó, de titkolt szenvedés után, megbékélve Isten akaratával, csendben elhunyt. December 30án Csernőn, a családi kriptába őrök nyugalomra helyeztem. Harcolj becsülettel, ha már harcolni kell. Apád.” Gyömrőy Pál a Don partján sokáig, csendben siratta anyját. 1945. július 5-e, csütörtök volt. Mélyet sóhajtott, felnyitotta a szemét, kinézett a nyitott barakkablakon, keleten már derengett. Igen – tűnődött –, azóta álmodik rendszeresen az anyjával, amióta meghalt szegény. A langyos déli szél a távoli mezők illatával áramlott be a nyitott ablakon. – Az éjjel megint fölsírtál – szólította meg halkan Dobsay Miklós főhadnagy, aki mellette feküdt a szalmán. Rajtuk kívül négy tiszt volt elhelyezve a fogolytábor 5-ös jelzésű barakkjában. A szobaparancsnok Nyáry Tibor százados volt a 9. hadosztály 3. gyalogezredéből. Hárman voltak hivatásosak, Nyáry Tibor százados, Dobsay Miklós főhadnagy és Gyömrőy Pál hadnagy. Gerebély Endre

főhadnagy, Vass Tihamér főhadnagy és Czibor Péter hadnagy tartalékosként vonult be a hadseregbe. Gyömrőy kedvelte őket, bár a fogság nyomasztóan hatott rájuk, és sok kérdésben eltérő volt a véleményük, egymással szemben mégis megértőek, türelmesek voltak. Nagy szerencséjükre Gyömrőy Pál kitűnően beszélt oroszul, így aztán jó viszonyba kerültek az őrség tagjaival, a tisztekkel, akik közül sokan csak rossz kiejtéssel beszélték az orosz nyelvet, lévén, hogy többségükben örmények vagy grúzok voltak. Hozzájuk képest Gyömrőy Pál orosz nyelvtudása akadémiai szintű volt. Kérdezték is tőle nemegyszer, hogy hol tanult meg ilyen kifogástalanul oroszul? „Magánúton és kedvtelésből – felelte –, szerettem nyelveket tanulni.” Jól beszélt németül, angolul is. „A nyelvtanulás akarat és szorgalom kérdése – összegezte véleményét a szőke, kék szemű Nyáry Tibor százados –, de a nyelvtudásával együtt ő is csak itt rohad velünk a fogságban.” Gyömrőy Pál Dobsay főhadnagy felé fordult. A derengő hajnali fényben már jól látta szomszédja göndör, fekete haját. „Olyan barna, mintha a Krímben üdült volna” – gondolta. – Beszéltem is álmomban? – Valami olyasmit mondtál: „Anyácska, bepisiltem!” – Lehunyta a szemét, és még hozzátette: – Rohadt álmod lehetett. – Igen, nem volt valami kellemes – felelt hosszú hallgatás után Gyömrőy. Megigazította vékony takaróját, s megszólalt: – Miklós, te kisgyerek korodban nem vizeltél be? – Biztos, hogy bevizeltem, de már nem emlékszem rá. – Szerencsés természeted van. – Mert nem álmodom a gyerekkoromról? – Többi között. Furcsa, én is csak anyám halála óta álmodom a gyerekkoromról. Tudod, Miklós, azokban az években sokat szenvedtem. Már hétéves voltam, mégis sokszor bepisiltem. A társaim hamar kiszúrták, mert pisilés közben akkor is az anyámért kiabáltam. Persze hogy céltábla lettem. Csúfoltak, gúnyoltak, kiröhögtek, pellengérre állítottak. Tudod, ezt még senkinek sem mondtam el, én azóta gyáva vagyok. Ma már világosan látom és tudom, hogy akkor keményen vissza kellett volna ütnöm, bele a röhögők pofájába.

– És miért nem ütöttél? – Hát ez az. Ezen gondolkodom azóta is. – Rájöttél valamire? – Igen, gyáva vagyok. – Hülyeség, Pali! – mondta Dobsay. – Veled együtt harcoltam a Jemancsa partján. Nem voltál te gyáva, küzdöttél… – Az életemért és nem a győzelemért… Sokáig csend volt, csak a szobatársak halk horkolását hallották, aztán Dobsay szólalt meg: – Palikám, te aztán ritka nagy marha vagy. Mutass nekem egyetlenegy olyan katonát, tisztet vagy közlegényt, aki az oroszok lehengerlő áttörésekor a győzelemre gondolt, és nem az élete megmentésére. Persze – tette hozzá rövid hallgatás után – évek múlva lesznek majd hősi visszaemlékezések is. Talán még regényekben is ábrázolnak efféle vitézeket. Biztos, hogy akadtak ilyen fickók is, de azok, szerény véleményem szerint, hibbantak voltak. Mondok én neked valamit, barátom, az én zászlóaljamban nem találtam olyan katonát, tisztest, tiszthelyettest, zászlóst, aki ne tudta volna, hogy mi, a 2. hadsereg katonái, beleértve III. hadtestünket, 9. hadosztályunkat és a 3. gyalogezredet is, hogy mi áldozati bárányok vagyunk Hitler isten oltárán. Igen, Palikám. Ez az igazság. – Majdnem suttogva beszélgettek, nem akarták zavarni szobatársaikat, és azt sem akarták, hogy meghallják, miről beszélgetnek. – Azt hiszem, igazad van, Miklós – suttogta a napfelkeltét fürkésző Gyömrőy –, de valamit nem értek. – Mondd csak, pajtás! – Dobsay felnyitotta a szemét, fehérje szinte villogott a félhomályban. – Azt nem értem, hogy te 1943 decemberében miért nem írtad alá azt a levelet, amelyet a 153. számú hadifogolytábor tisztjei, tiszthelyettesei, tisztesei és közkatonái írtak Stomm tábornok úrnak, hogy harcolni szeretnének Hitler és a Horthy-rendszer ellen? Több mint 750-en írták alá.

Dobsay felkönyökölt. – Te aláírtad? – kérdezte. – Nem, én nem írtam alá! Gyáva voltam. Féltettem az életem. Arra gondoltam, ha már eddig élve megúsztam ezt a rohadt háborút, nem sebesültem meg, nem fagyott meg a kezem, a lábam, az orrom, akkor tudatosan miért hívjam ki magam ellen a sorsot? Nem, én ezt nem akartam. Tudod, Miklós, az én anyám bölcs asszony volt. – Néhány másodpercig hallgatott, szája sarkába halvány mosoly fészkelte be magát. Lassan, alig hallhatóan megszólalt: – Anyám nekem mindig azt mondta, kicsi fiam, jól jegyezd meg, amit mondok: Azt az embert, aki tudatosan vét a családja és a hazája ellen, aki elárulja azt az eszmét, amelyre felesküdött, azt előbb-utóbb utoléri a Sors keze, és kegyetlenül leszámol vele. Amikor a sorsot mondta, intően felemelte az ujját, mert a sorson ő az Istent értette, bár nem volt bigott hívő, racionalista volt a szó igazi értelmében. – Furcsa asszony lehetett az édesanyád – mondta elgondolkodva Dobsay. – Furcsa? – kérdezte inkább önmagától Gyömrőy Pál, és sokáig tűnődött a válaszon. – Nem furcsa, hanem különös asszony volt. Nem ábrándozott, nem volt romantikus, egyszerűen, de logikusan gondolkodott. Két alma meg két alma az összesen négy alma. Ez olyan alapigazság, kicsi fiam, mondogatta, amit jól meg kell jegyezni, és nem szabad hinni a kókleroknak, akik gyakran bizonygatják, hogy kétszer kettő öt is lehet. – Nagyon szeretted édesanyádat? – Mindenkinél jobban. Ilyen anya, mint amilyen ő volt, századonként csak egy, egyetlenegy születik… – Nem tudta folytatni, hangja sírásba fulladt. A nap már besütött az ablakon, a többiek is felébredtek, és a megszokott módon elkezdődött ez a nap is. Mosakodás, takarítás, reggeli. Tetőtől talpig megmosta magát, a vérpezsdítő hideg víztől megfeledkezett álmáról. A nap további része semmittevéssel telt. A tiszteket nem vitték munkára, e nélkül viszont nehezen telt az idő. Jelentkezhetett volna a színjátszó csoportba, ő is idétlenkedhetett volna, mint mások, csakhogy ehhez nem volt kedve, sohasem szerette a nyilvános szereplést. Kőszegen, majd később Sopronban sem vállalt semmiféle nyilvános szereplést, pedig szerette a verseket, szűkebb baráti társaságban szívesen szavalt néhány verset kedvenc költőitől.

A nyári nap melegen sütött. Gyömrőy a barakk előtt ült félmeztelenül, süttette testét a nappal. A nap járásából és a falra vetődő fák árnyékából arra következtetett, hogy már kilenc óra is elmúlt. Czibor Péter hadnagy ült le mellé a fűre. A tartalékos tiszt valamikor a magyar tornászválogatott egyik erősségének számított. A berlini olimpián sérülésével bajlódott, így nem indulhatott, pedig gyűrűn és nyújtón esélyesként tartották számon. Bevonulása előtt tornatanár volt az egyik budapesti középiskolában, a tanítványai rajongtak érte. Most már lesoványodott, de teste még most is izmos volt. – Sakkozunk? – kérdezte Czibor, és barátságosan nézett Gyömrőyre. – Játszhatunk – vonta meg a vállát. – De tudod, hogy gyenge játékos vagyok. – Éppen ezért akarok veled játszani. – Leterítette a sakktáblát helyettesítő kartont, felállította a bábukat, közben azt mondta: – Közel kettőezer kilométert jöttem abban a reményben, hogy győzni fogok, közben kaptam a pofonokat, de akkorákat, hogy még most is szédülök. Nem akarok úgy hazatérni, hogy egyszer, legalább egyszer ne én győznék. És akkor otthon eldicsekedhetnék azzal, igaz, hogy a ruszkik hülyére vertek, de vitéz Csernői Gyömrői Pál hadnagyot azért megvertem. Te lépsz! – Engem nem nehéz megverni – mondta Gyömrőy Pál, és előretolta a királynő előtt álló gyalogot. – Köztudott -folytatta –, hogy pocsékul játszom. Mielőtt Czibor lépett volna, megállt előttük Petroszján őrmester, és azt mondta: – Hadnagy, add fel a partit, velem kell jönnöd! – Hát akkor, Péterkém, győztél – mondta Gyömrőy, aztán eldöntötte a királynőt, és felállt. Petroszjánra nézett. – Mi van, Misa, miért hívatnak? Az örmény őrmester megvonta a vállát, és tört oroszsággal azt mondta: – Nem tudom. Valakik jöttek Moszkvából, iratokkal, lehet, hogy fordítani kell, mint múltkor, nem tudom. Gyere, hadnagy, de öltözz fel! Bekísérték a parancsnoki épület földszinti irodájába. Egy alezredesi rendfokozatot viselő, középmagas, sovány, szőkésbarna, fekete szemű, harminc év körüli tiszt fogadta. Petroszján jelentette, hogy a hadnagyot elővezette. A sovány alezredes mormogott valamit, és elküldte az örményt. Miután az

őrmester eltávozott, az alezredes a gazdagon megterített asztal túlsó oldalán álló székre mutatott. – Úgy tudom, hogy maga jól beszél oroszul? – Úgy-ahogy – felelte készségesen. – Nagyszerű! – mondta az alezredes. – Én Vaszilij Vasziljevics Gorcsev alezredes vagyok. – A székre mutatott. – Foglaljon helyet! Gyömrőy leült, és mosolyt erőltetve nézett Gorcsevra. A szőkésbarna főtiszt is leült, két pohárba vodkát töltött. – Akkor hát igyunk a megismerkedésünkre! Pál, ugye, jól mondom? – Igen, magyarul Pál, héberül Saul, latinul Paulus. – Fogta a poharat, közben egyre azon gondolkodott, hogy mit akarhat tőle ez a Moszkvából érkezett alezredes. Nézte a szőkésbarna főtiszt mosolygós, barátságos arcát. Ittak. Gorcsev alezredes kedvesen, udvariasan biztatta Gyömrőyt, hogy egyen, van az asztalon sonka, csirke, kaviár, vaj, hal, többféle sajt, barna meg fehér kenyér, minden, amit a szem-száj megkívánhat. Gyömrőy nem volt nagyétkű, de az asztalon magamagát kínáló, finomabbnál finomabb ételeknek ezúttal nem tudott ellenállni. Itták a vodkát, a nehéz grúz borokat, közben Gyömrőy falt, habzsolta a sültet, a halat, a kaviárt, a savanyúságot, olykor-olykor lenyelt egy kiskanálnyi vajat, ahogy Gorcsev mondta, mert a vaj a gyomorban leköti az alkohol felszívódását. Fogságba esése óta nem érezte ilyen jól magát, azóta nem evett ilyen finom falatokat, mint most. Hálásan nézett Gorcsevra, közben azon gondolkodott, hogy minek köszönheti ezt a rendkívüli vendéglátást. – Kipukkadok – mondta, és ivott egy kortyot a borból, aztán várta, hogy mi fog következni. Gorcsev mosolyogva mondta: – Örülök, Pál, hogy minden ízlett. – Aztán felállt, kiszólt az ajtón az ügyeletesnek, hogy szedjék le az asztalt, az italos üvegek kivételével. Percek múlva eltűnt az asztalról minden, csak az üvegek és a két pohár maradt az

asztalon. – Gyújtsunk rá, Pál! – ajánlotta Gorcsev, és cigarettával kínálta Gyömrőy hadnagyot. Magyar cigarettával, Symphoniával. A hadnagy rágyújtott, lehunyta a szemét, és Mirjamra, szerelmére gondolt, aki Extrát szívott, mert a Symphoniát erősnek találta, még a füstjét sem szerette. – Nos – az alezredes hunyorogva félrehúzta a fejét, mert a délelőtti napfény pont a szemébe vágott –, szeretném magát közelebbről megismerni, Pál. – Nyitott könyv vagyok – mondta óvatosan Gyömrőy. -Meg kell, hogy mondjam, fogságba esésem óta az NKVD többször kihallgatott… – Tudok róla – jegyezte meg Gorcsev, és egy dossziét vett ki a táskájából, belelapozott. – Így igaz, Pál, ahogy mondja. De ahogy látom, maga egyet sohasem mondott el, azt, hogy az édesanyja arisztokrata volt. Gyömrőy lassan fújta ki a füstöt. Úgy érezte, hogy valami történt vele, mintha elszállt volna a félelme. Lehet, hogy minden csak illúzió, a vodka, a bor hatása? Persze hogy lehet, de most az a fontos, hogy nem fél, bátornak érzi magát, bár tudja, hogy ezzel a bátorságérzéssel vagy tudattal a valóságban nem sokra megy, a győztes hatalom foglya, azt tesznek vele, amit akarnak, ma még itt van viszonylag közel Moszkvához, de az is megtörténhet, hogy hetek múlva már valahol Szibériában, az északi sarkkörön túl lesz, mert ahogy az őrök mesélték, ott is vannak lágerek, ahol a Szovjetunió megátalkodott ellenségeit, a trockistákat, eszereket meg a nácikkal kollaboráló hazaárulókat tartják fogva. Nem, ő semmiképpen sem szeretne Szibériába kerülni, ott biztosan elpusztulna. – Nem mondtam – felelte az alezredesre nézve –, mert sohasem kérdezték, hogy ki volt az anyám. – Akkor én most megkérdezem. Pál, tulajdonképpen ki volt az édesanyja? Gyömrőy ivott a borból, nyelvével végigsimította alsó ajkát. – Mint említette, anyám arisztokrata családból származott. Mint később, jóval később születésem után megtudtam, anyai nagyapám Rédey Sándor gróf volt, a császári testőrség egyik tisztje, később tábornoka. Hatalmas kiterjedésű birtokai voltak a Dunántúlon, a Balatontól délre. – Az alezredesre nézett. – Rágyújthatok?

– Nem kell megkérdeznie. Ott van az asztalon a vodka, a bor, a cigaretta, gazdálkodjon vele. Persze az nem lenne hasznos, ha leinná magát. – Köszönöm és értem! – Gyömrőy rágyújtott. Ízlett neki a zamatos magyar cigaretta. – Nagyszüleim – folytatta – a forradalom idején, tizenkilenc áprilisában Bécsbe menekültek. Édesanyám akkor húszéves volt. A fronton vöröskeresztes ápolónőként dolgozott, és fogságba került. – Hol ismerkedett meg édesapjával? – Az alezredes beletekintett az aktákba, lapozgatott. Gyömrőy kortyolt az édeskés grúz borból. – Hát a megismerkedésüket érdemes volna megírni, regényben. Apám harmincegy éves volt, ezredes, én már nem tudom, melyik lovashadosztály parancsnoka… – A vörös ördögök – jegyezte meg mosolyogva, de elismeréssel a hangjában az alezredes. – A magyar huszárokról nagy elismeréssel beszéltek a doni kozákok. – Apám nagyszerű lovas volt. Tizenhatban fogságba esett, és Távol-Keletre vitték, az irkutszki fogolytáborba. Amikor Oroszországban kitört a forradalom, és a bolsevikok kerültek hatalomra, a táborban megjelentek a vörös agitátorok, és felszólították a tiszteket, hogy álljanak a forradalom oldalára, és harcoljanak a fehérek ellen. Sokan a vörösök oldalára álltak abban a reményben, hogy a forradalom győzelme után hazamehetnek Magyarországra. – De a maga apja, a fiatal Gyömrőy Vendel ezredes – mondta Gorcsev – nem állt a bolsevikok oldalára. Legalábbis ez olvasható ki az anyagból – és kezét nyomaték kedvéért a dossziéra tette. Gyömrőy hadnagy elnyomta a körméig égő csikket az üveg hamutartóban, és Gorcsevra emelte tekintetét. – Apám semleges maradt. Elhatározta, hogy néhány hívével elindul Magyarországra, helyesebben Magyarország felé, ami nagyon kalandos vállalkozásnak tűnt, de végül is sikerült. Valahol az Urál környékén, Jekatyerinburgban ismerkedett meg egy vöröskeresztes ápolónővel, vagyis anyámmal, Rédey Lídiával, akit egy Marija nevű cseléd bújtatott a vörösök elől. Apám első látásra beleszeretett a nála tizenegy évvel fiatalabb lányba, és

pártfogásába vette. Együtt mentek Magyarországra. Ez persze nem volt az az igazi nászutazás. – Tehát, ha jól értem, édesapja, a huszárezredes, kimentette a Rédey lányt a vörös pokolból, és Budapesten feleségül vette. – Nem Budapesten, hanem Csernőn. – Csernő? Merre van? – A Balatontól délre. A kis létszámú község lakói apám birtokán dolgoztak. Volt ott minden. Ménes, versenylóistálló, tehenészet, tejfeldolgozó üzem, malom, komlóföldek, búza, rozs, zab, cukorrépa… soroljam? – nézett bizonytalanul az alezredesre. – Mondja, Pál, az apja semlegesként tért vissza a hazájába, és a Tanácsköztársaság idején mégis a Vörös Hadseregben szolgált, sőt tábornok lett, lovasparancsnok? – Igen. Az volt. De nem azért, mert bolsevik lett, hanem, mert akkor a vörösök a történelmi Magyarországért harcoltak, és nem fogadta el ő sem, mint sokan mások sem, hogy ősi magyar városok, Kassa, Lőcse, Eperjes és a többiek cseh megszállás alá kerüljenek. Hát ezért harcolt. Aztán az ellenforradalom győzelme után a kormányzó úr vitézzé avatta, hogy miért, azt ma sem tudom. De bizonyára megérdemelte, mert édesapám kemény katona volt, és a monarchia híve. De nagyon lojális volt a kormányzó úrral szemben. – Azt tudja, hogy mi van Horthy Miklóssal? – Nem tudom. Mi annak idején felesküdtünk a legfelsőbb hadúrra… – Akit a kritikus helyzetben, október tizenötödikén, néhány hűséges tisztjétől eltekintve, a magyar tisztikar cserbenhagyott. Gyömrőy Pál hallgatott. Lehunyta a szemét, és eszébe jutott az a gyászos nap, október tizenötödike. Ő nem esküdhetett föl Szálasira, mert akkor már hadifogságban volt, de valahogyan kerülő úton megtudta, hogy apját, vitéz Csernői Gyömrőy Vendel altábornagyot a németek letartóztatták, és koncentrációs táborba zárták jó néhány magyar politikussal együtt. Az alezredes rágyújtott, Gyömrőy felriadt révedezéséből. Hol is szakadt meg a beszélgetés?

Igen, Horthy Miklósnál. Felesleges dolog azon vitatkozni, hogy a magyar tisztikar hűséges volt-e a legfelsőbb hadúrhoz vagy sem, mert a tények makacsok, és a tények azt bizonyítják, hogy a tisztikar nagy többsége felesküdött Szálasi Ferencre, a magyar országgyűlés és a felsőház pedig nemzetvezetőnek választotta. – Igen, alezredes úr, nem vitás, hogy igaza van. El kell ismernem, hogy azon kritikus és a nemzet jövőjét eldöntő napon a tisztikarunk rosszul vizsgázott. Cserbenhagyta a kormányzó urat. – Ivott egy korty bort, és újra rágyújtott, most nem kért engedélyt. – Valamit azonban – folytatta – önöknek nem szabad elfelejteniük, mégpedig azt, hogy a magyar tisztikart a Tanácsköztársaság leverése után antibolsevista szellemben nevelték. A fő ellenség a bolsevizmus, így neveltek bennünket. A főméltóságú úr egyszer azt nyilatkozta, hogy ő volt Európa első antibolsevistája. Tehát nem kell csodálkoznia azon, hogy az antibolsevista szellemben nevelt tisztek nem értették meg a kormányzó pálfordulását. „Hogy van ez? – kérdeztük egymástól. – Tizenkilenctől kezdve a legfőbb ellenség a kommunizmus volt, most pedig, mindent elfelejtve, a volt ellenséggel akarunk együttműködni?” Ezt az antibolsevista szellemben nevelt tisztek többsége egyszerűen nem tudta megemészteni, és törvényszerűen szembekerült vele. Ami, véleményem szerint, nemcsak szomorú, hanem a nemzet szempontjából tragikus lett. Gorcsev alezredes megint belelapozott a mappába, valamelyik oldalon néhány sort olvasott. – Igen, ez érthető – mondta rövid hallgatás után, aztán a termoszból teát öntött két csészébe, az egyiket a hadnagy elé tette. – Köszönöm! – Gyömrőy hálásan nézett Gorcsevra. Kortyolt a gőzölgő teából, élvezte az ízét, aromáját, és várta, hogy mi fog következni. – Azt, ugye, tudja, hogy Sztálin elvtárs kifejezett kívánságára nem emeltek vádat Nürnbergben a kormányzó ellen? Csak tanúként hallgatták ki, és utána szabadlábra helyezték. – Nem, nem tudtam – mondta a hadnagy –, de el kell ismernem, hogy ez igazán úri gesztus volt Sztálin generalisszimusztól… – Nyugodtan mondhatja – mosolygott Gorcsev –, hogy Sztálin elvtárstól. Vagy az elvtárs szó kimondása nagy megerőltetésébe kerülne?

– Nem. Ha így kell mondani, akkor így mondom… Elvtárs… Végül is olyan, mintha azt mondanám, hogy bajtárs. Nem ez a lényeg. Tessék mondani, alezredes elvtárs – mondta nevetve –, tud arról, hogy mi van most Magyarországon? – Hát, hogy is mondjam? Gondolom, azt tudja, hogy még ezerkilencszáznegyvennégy december huszonkettedikén Debrecenben megalakult az ideiglenes nemzetgyűlés. – Igen, ezt tudom. Arról is hallottam, hogy még ebben az évben választások lesznek. – Valóban. És az előrejelzések szerint a kisgazdapárt fölényesen fog győzni. – Gorcsev legyintett. – Persze az élet megy tovább, és a helyzet hamarosan változni fog. Meggyőződésem, hogy Magyarország vezető ereje a kommunista párt lesz, a tömegek mögéje fognak állni. – Belenézett az aktákba, a hadnagyra emelte tekintetét. – Persze, gondolom, azt maga is tudja, hogy a győztes hatalmak, márpedig mi közéjük tartozunk, válogathatnak a foglyok között, hogy kit vagy kiket küldjenek haza. Ez ugyebár a háború logikájából következik. Gyömrőy hirtelen úgy érezte, hogy először apjáról illett volna kérdezni, utána a politikáról. Mint aki gyónni készül, úgy tette fel a kérdést: – Apámról tud mondani valamit, ez nagyon fontos a számomra. – Nos, apja viszonylag egészségesen kiszabadult. Visszatért Budapestre, az Igazoló Bizottság elismerte érdemeit, és javasolta, hogy a demokratikus honvédségben kapjon fontos beosztást. De édesapja mint meggyőződéses antibolsevista, az ajánlatot elutasította. – Igen, erről apámra ismerek. Gorcsev belenézett az iratokba, halkan, szinte suttogva mondta: – Apja egy hónappal ezelőtt, június tizedikén meghalt. Ahogy én tudom, egyik rokona, a volt cselédei és katonái temették el valahol vidéken, a családi temetkezési helyen… Gyömrőy úgy érezte, vizelnie kell, fájdalmasan összehúzódott, aztán megemberelte magát.

– Igen, az ősi kriptában. – Ujjaival elmorzsolta kibuggyant könnycseppjeit. Nem akarta, hogy Gorcsev észrevegye. Magára maradt. Nincs már se anyja, se apja… Gorcsev alezredes megkérdezte: – Tud figyelni rám? Zavartan választolt: – Igen, természetesen. – Aztán magyarázatképpen még hozzátette: – Elnézést, de nagyon megrendített apám halála. Most már senkim sincs. – Ez a háború – mondta kesernyésen az alezredes. – Az ismert adatok szerint több mint negyvenmillió ember pusztult el. A Szovjetunióban jószerivel nincs olyan család, amelyben ne gyászolnának valakit. De eltértünk az eredeti témánktól. Mondja, hadnagy, szeretne hazamenni? – Van olyan hadifogoly, aki itt akar maradni? – kérdezte Gyömrőy, aztán észbe kapott, és gyorsan hozzátette: – Hát persze hogy szeretnék! Nagyon szeretnék hazamenni! – Nos – Gorcsev ivott a borból –, én üzletet ajánlok magának. – Ezt nem egészen értem. – Ha vállalkozik arra, hogy együttműködik velünk, szavamat adom, hogy még ebben a hónapban otthon lesz. – És kikkel kellene együttműködnöm? – Természetesen a szovjet katonai hírszerzéssel és elhárítással. – Meddig? – Sokáig! Nekünk Magyarországon is szükségünk van jó szemekre és jó fülekre. – Értem – mondta elgondolkodva a hadnagy. – És mi fog történni velem, ha nemet mondok? Gorcsev felvonta a szemöldökét.

– Nagyon nem szeretném, ha nemet mondana, Nemcsak magát, engem is kellemetlen helyzetbe hozna. – Magát? Ugyan miért? – Gyömrőy Pál kíváncsian nézett az alezredesre. – Azért, barátocskám, mert nekem kell javaslatot tennem, hogy mostani beszélgetésünk után mi történjen magával. Én pedig semmiképpen nem javasolhatom azt, hogy engedjük haza, mert nem lenne hasznos, ha elmesélné másoknak, hogy mi be akartuk szervezni magát. – De én hallgatni fogok, mint a sír. – De nem itt, barátocskám, hanem valahol a Távol-Keleten. – Gyömrőy mélyen hallgatott, Gorcsev pedig folytatta: – Figyeljen rám, Paulus! Nekem furcsa volt, hogy kilencszáznegyvenháromban maga nem jelentkezett a nácik elleni harcra, pedig kötelessége lett volna. – Elnézést, hogy közbeszólok, szeretném megkérdezni, hogy mi lett azokkal, akik jelentkeztek? – Egy részük partizánként harcolt Magyarországon a németek háta mögött, mások a Debrecenben felállított hadosztályok harcosaiként részt vettek Ausztriában a németek elleni harcokban. Többségük ma az újjászervezett demokratikus honvédség katonái. Jó néhány Ludovikát végzett tiszt van közöttük. Ha akkor maga is jelentkezik, ma már őrnagyként szolgálhatná a hazáját. De még nem késő, még jóvátehet mindent. Ígérem, ha hazamegy, soronkívül századossá vagy őrnaggyá léptetik elő. – Önök? – Nem, a magyar honvédelmi miniszter. – Azt sem tudom, hogy most ki a miniszter? – Vörös János vezérezredes. – Apám jól ismerte – mondta a hadnagy. – Nem volt jó véleménye róla. Ravasz rókának, helyezkedőnek tartotta. Karrieristának, aki egyéni céljai, ambíciói érdekében mindenre képes, ha kell azonnal átáll a másik oldalra is, és még csak lelkiismeret-furdalást sem érez.

Gorcsev mosolyogva közbeszólt: – A karrieristák rendszerint nem buta emberek! – Igen, apám szerint sem volt Vörös buta ember. Akit Hitler is elfogad a honvédség vezérkari főnökének, az nem lehetett akárki. Most meg, antifasiszta pózban tetszeleg, ön szerint. – Ne csodálkozzék ezen, Pál. Antibolsevista volt, aztán antifasiszta lett. Na és! Egyszerű a képlet. Churchill ugyebár, legalábbis én azt hiszem, őszintén működött együtt a Szovjetunióval a németek ellen. Aztán megnyertük a háborút, és Churchill megváltozott Hamarosan nyíltan fogja rágalmazni a Szovjetuniót, mert az ízig-vérig antibolsevista politikus végül nem tagadhatja meg önmagát. Végül is nincs ebben semmi különös. A tegnap ellenségei bizonyos meggondolásokból, lehetnek ezek politikai, gazdasági vagy ideológiai szempontok és a fene tudja, hogy még mik, „váratlanul” összefognak a volt szövetséges ellen, akivel nemrég ölelkeztek az Elbánál. Úgy tesznek, mint Pál apostol, aki keresztényeket pusztítani ment, de egy látomás hatására Krisztus prédikátorává lett. Megállt egy pillanatra, mintha újabb érveken gondolkozna, közben töltött a poharakba. – Az amerikaiak elkészítették az atombombájukat. Biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan alkalmazni is fogják, hogy mielőbb vége legyen a háborúnak. És abban is biztosak vagyunk, hogy a bomba birtokában majd zsarolni fogják a világot. Na, nem! A Szovjetuniónak is van elegendő szürkeállománya ahhoz, hogy saját atombombája legyen. De ezzel mégsem alakul ki patthelyzet, a nemzetközi osztályharc tovább folyik, s bár a jövőben érhetnek bennünket súlyos vereségek, átmenetileg megbénulhat a világmozgalom, végleges mégis csak a kapitalizmus pusztulása lehet. Na, látja, Pál, ezért kellenek nekünk szövetségesek az egész világon, Magyarországon is. Érti, hogy miről beszélek? – Értem! – mondta nem túlságosan nagy meggyőződéssel Gyömrőy. Kinézett az ablakon. A napot sötét felhők takarták, távolról mennydörgés hallatszott, aztán villám világította be a tájat. A fénysugár belevágott a szemébe, azt hitte, hogy megvakul. Dörzsölni kezdte a szemét. „Én erre képtelen vagyok – töprengett –, származásom és harcom a szovjet katonák ellen, mind e vállalkozás ellen szól. Ezt kellene most a szemébe mondani ennek az alezredesnek. De nem merem.

Vállalni fogom az ügynöki megbízatást, de csak azért, mert beszari vagyok, és nem akarok Szibériába menni. Félek! Élni akarok! Magyarországon akarok élni! Mindegy, hogy hol, csak magyar föld legyen a talpam alatt.” Gorcsevre nézett, akinek arcát furcsán világította meg egy közeli villám. „Olyan, mint egy régi festett szentkép” – gondolta. – Pál, érti, hogy mit beszélek?! – ismételte meg hangosabban a kérdést Gorcsev. – Ne töprengjen már annyit! – Nem tudom, hogy mit kell tennem? – Hogy mit csináljon, azt majd Pesten megmondja az összekötője. Értse meg végre, magát kiválasztották a vezetőink, nincs mit tenni, vállalnia kell! És biztos vagyok benne, hogy képes lesz jól ellátni a feladatát. Gyömrőy szája meg-megrándult, mintha mondani akart volna valamit, aztán kibökte: – Alezredes elvtárs, vállalom a megbízatást! Gorcsev láthatóan megkönnyebült. Táskájából elővette a hivatalos űrlapokat, szépen rajzolt cirill betűkkel kitöltötte, majd a hadnagy elé csúsztatta őket. – Olvassa át, és itt írja alá! – biztató mosolyt küldött felé. Gyömrőy elolvasta a beszervezési nyilatkozatot, annál a résznél, ahogy az állt – fedőneve: Paulus – egy pillanatra felemelte a fejét, aztán gyorsan aláírta az űrlapokat, és mélyet sóhajtott, magában pedig azt mondta: „Az vesse rám az első követ, aki ebben a helyzetben másként cselekedett volna.”

2.

Gyömrőy Pál hadnagy Gorcsev alezredes ígérete szerint 1945. május ötödikén megérkezett a debreceni szűrőtáborba. Amióta aláírta a beszervezési nyilatkozatot, éjszakái álmatlanul teltek el. Végül is osztályos társairól kellett információkat gyűjteni, azokról a tiszttársairól, akikkel együtt harcolt, akikkel

megosztotta a kenyerét, kásáját, akik őszinték voltak hozzá, elmondják neki gondjaikat, vágyaikat, álmaikat, és azt sem titkolták el, hogy nagyon nem szeretik a németeket, de a szovjeteket sem. Voltak, akik romantikus szökési álmokat szövögettek, és neki mindezt jelentenie kellett, mégpedig írásban, mert a szovjet elhárítási szervek nagyon alapos, bármikor dokumentálható munkát végeztek. Gyömrőy Pál azt is tudta, hogy őt is ellenőrzik, fogalma sem volt, hogy társai közül ki van „ráépítve”, ki mikor provokálja őt, és miket ír róla Gorcsevéknak. Aljasnak és piszkosnak érezte magát, pedig jelentéseit úgy fogalmazta meg, hogy lehetőleg ne ártson egyetlen társának sem. Örömmel tapasztalta, hogy jelentései alapján egyetlen társát sem vitték még el tőlük, a bánásmód sem lett szigorúbb velük szemben. De igazán csak akkor kezdett csillapodni a lelki feszültsége, amikor megérkezett a szűrőtáborba. Itt már előre elkészített forgatókönyv szerint történtek az események. Fürdés, fertőtlenítés, a fertőzött és tetves alsóneműk elégetése, aztán kötelező orvosi vizsgálat. Akadtak köztük, akiket a helyőrségi kórházba utaltak tartós orvosi kezelésre. Ők hatan még a fogolytáborban megfogadták, hogy szabadulásuk után rendszeresen találkozni fognak. Mikor? Ki tudja? Lelkiismeretük tiszta, nem félnek az esetleges vizsgálattól, nem kegyetlenkedtek a civil lakossággal, a hadtestparancsnok úr, ha kegyetlenkedés vagy hasonló magatartás a tudomására jutott, szigorúan büntetett, megkövetelte a harctéri szabályzat szerinti előírások betartását. A hadifoglyokkal is emberségesen bántak, sőt azt sem tűrték el, hogy a németek szórakozzanak az elfogott szovjet katonákkal. Persze, amikor az áttörés után fogságba kerültek, már a németek sem vitézkedtek, mindössze az irtózatos hidegtől próbálták védeni magukat, így is sokan szenvedtek fagykárosodást, voltak közöttük olyanok, akik elfelejtkezve a teutonok gőgjéről, térden állva könyörögtek egy-egy melegebb holmiért, mert irgalmatlanul fáztak. Gyömrőy Pálnak mindez eszébe jutott, amikor megfürödve, fertőtlenítve, tiszta ruhában ott ült egy testes százados előtt, aki barátságosan beszélgetett vele, cigarettával kínálta. Gyömrőy megköszönte a cigarettát, és élvezettel fújta a füstöt. – Azt, ugye, nem tudja a hadnagy úr, hogy én ismertem az édesapját? – Ezt tényleg nem tudtam. Elnézést kérek, ha megkérdezem, most a demokratikus honvédségnél mi a megszólítás? – Bajtárs.

– Értettem, százados bajtárs! – Lepöccintette cigarettájáról a hamut. – Ha meg szabad kérdeznem, honnan tetszik ismerni az édesapámat? A százados megropogtatta a csontjait, mélyet szívott a nyitott ablakon át beáramló friss levegőből. – Regény – mondta –, többrészes regény. Apám az első világháborúban a nyíregyházi huszároknál szolgált mint főhadnagy, és a parancsnoka az ön édesapja volt. Akkor még a zsidók is lehettek tisztek. Apám az ön édesapjával került hadifogságba, együtt jöttek haza. Úgy tízéves lehettem, amikor apámmal meglátogattuk a szüleit, Csernőn, a birtokon. Apám ugyanis erdész volt, meg jó lovas, a vitézségi érem tulajdonosa. Nem sokra ment vele, mert elégették őt Buchenwaldban. Nos, én akkor ismertem meg az ön édesanyját, Rédey Lídia grófnőt. Látja, hadnagy bajtárs, ilyen kicsi a világ! – A százados úr részt vett a háborúban? – kérdezte a cigarettacsikket elnyomva, Gyömrőy hadnagy. -Tartalékos tiszti iskolát végeztem harminchétben. Zászlós lettem. Aztán jöttek a zsidótörvények… – keserűen nézett a hadnagyra, mintha ő lett volna felelős a zsidótörvényekért. – Folytassam? Hiszen magának ismernie kell az akkori rendeleteket és a gyakorlatot. – Megnyomkodta erős vállát. – Szóval, én is munkaszolgálatos lettem. Aztán negyvenkettő tavaszán több társammal együtt átszöktünk a szovjetekhez. Ezután fogolytábor, jelentkezés a nácik ellen önkéntesnek, partizánkiképzés, majd ejtőernyős bevetés a német vonalak mögött. – Megvonta széles vállát. – Mit mondjak? Megúsztam. Még a fegyverletétel előtt részt vettem Ausztriában a nácik elleni harcban, közben a honvédelmi miniszter, Vörös soron kívül előléptetett századossá, átvettek a hivatalos állományba, és amikor nemrégiben felállították a szűrőtáborokat, miután józsavárosi gyerek vagyok, ide vezényeltek, és kineveztek parancsnoknak. – Maga elé húzott egy dossziét, fellapozta. – De eltértünk a tárgytól. Ahogy látom, ön ellen semmiféle feljelentés nincs. Most azt kérdezem, hogy tud-e olyan esetről, amikor magyar tisztek vagy tiszthelyettesek háborús vagy népellenes bűnöket követtek el a megszállt területek lakosaival vagy a hadifoglyokkal szemben? – Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy ilyesmiről nem tudok. – És mit tud a partizánvadász-különítményekről?

– Tulajdonképpen semmit. Hallottam, hogy ilyen különlegesen kiképzett harci egységek léteznek, de közelebbről semmit sem tudok róluk. A mi ezredünkben ilyen egységek nem voltak. – Remélem, hadnagy bajtárs, nem védi elvtelenül ezeket az embereket? – Nem, százados bajtárs! Miért védeném őket? – Hiszek magának. – Lapozgatott a dossziéban, közben észre sem vette, hogy a bal vállát nyomkodja, mintha ízületes lenne. – Mondja, milyen embernek ismerte meg a táborban Nyáry Tibor századost? Gyömrőy Pál késett a válasszal, mintha azon tűnődött volna, hogy mit is mondjon Nyáry Tiborról, aki az egyik romantikus szökési terv kiagyalója volt. Vajon a szűrőtábor parancsnoka kapott-e valamilyen értesítést a szovjet elhárítóktól erről a kalandos, soha meg nem valósult vállalkozásról? – Kérem, százados bajtárs, szeretném, ha hinne nekem. – Értem, hadnagy bajtárs, de most nem templomban vagyunk, hinni ott szokás. – Nos, Nyáry Tibor századost becsületes magyar embernek ismertem meg. Azt gondolom, nem lehet a rovására írni, hogy gyűlölte a fogságot. Én is gyűlöltem, mert szabad embernek születtem. De például Nyáry, és ez az igazság, teljesen értelmetlennek és nemzetgyilkos politikának értékelte a háborút. – Hát az volt! – mondta a százados. – És mit tud a többiekről? – Akikkel együtt voltam a táborban? – Igen, azokra gondolok. – A kancsóból töltött egy pohár vizet, megitta, aztán hirtelen öüettel megkérdezte Gyömrőytől: – Tölthetek magának is? – Igen, kérek. – Megitta a vizet. – Nagyon szépen köszönöm. Visszatérve a százados bajtárs kérdésére, minden tiszttársamról, Dobsay Miklós főhadnagyról, Vass Tihamér főhadnagyról, Gerebély Endre hadnagyról, Czibor Péter hadnagyról csak a legjobbakat mondhatom. Valamennyien vitézül harcoltak, és bátran, azt hiszem, közülük én voltam a leggyávább. Sajnos, én nem születtem hősnek.

– Érdekes, én pont az ellenkezőjét hallottam magáról. A volt katonái szinte egyöntetűen állították, hogy maga nagyon kemény, szigorú, de igazságos tiszt volt, a lehetőséghez képest gondoskodott róluk. – Százados bajtárs, a látszat csal! Kívülről keménynek látszottam ugyan, de belül remegett bennem a félelem. Tényleg, őszintén mondom, nagyon féltem. És nemcsak magamat féltettem, hanem a katonáimat is. Persze nem mondanék igazat, ha elhallgatnám, hogy a megszálló hadseregnél voltak atrocitások, kegyetlenkedések, és a partizánvadászok sem kesztyűs kézzel bántak az elfogott ellenállókkal. De nem voltak akasztások, és hozzáteszem, hála Istennek, szörnyűséget nem láttam. Ezért neveket sem tudok mondani, talán, ha egyet. Beszéltek egy Menyus Imre nevű főtörzsőrmesterről, aki állítólag mindenfelé kegyetlenkedett. – Partizánvadász volt? – Igen. – És mi lett vele? – A százados valamit feljegyzett. – A századnál azt rebesgették, hogy a partizánok valamelyik akciónál elfogták és végeztek vele. Én nem ismertem őt. A százados teleszívta tüdejét levegővel, hatalmas mellkasa kidomborodott. – Rosszul tudták a századnál – mondta. – Menyus Imrét személyesen ismertem. Mi, munkaszolgálatosok, már negyvenegy őszén a rendfenntartó megszálló magyar egységek kötelékében szolgáltunk. Utakat építettünk, aknákat szedtünk. Kijevtől nyugatra. Ez a Menyus alacsony, szikár, amolyan pattogós ember volt, valamikor Jutason szolgált, ott keményedett meg. Nemcsak a partizánokkal szórakozott, hanem velünk, munkaszolgálatosokkal is. Nem a partizánok fogták el, hanem mi. Itt a szűrőtáborban. Hamis névvel, hamis zsoldkönyvvel jelentkezett, mert igencsak dörzsölt volt, de ráfázott, mert én megismertem. Nem is tagadott. Széttárta a kezét, és azt mondta: „Ez a háború, százados úr! Én akkor tévedtem a legnagyobbat, amikor magát nem nyírtam ki a Dnyeszter partján.” – És a százados bajtárs mit válaszolt neki? – Semmit. Mit lehet erre válaszolni. Úgy szájon vágtam, hogy beszart. Mert tudja, hadnagy úr, ezek a fickók csak a hatalom birtokában kemények.

– És most mi van vele? – Őrizetbe vettem, és felkísértettem a katonapolitikai osztályra. – Bocsánat, az meg milyen osztály? – Kémelhárító és hírszerző, meg felkutatja és elfogja a háborús és népellenes bűnöket elkövetett katonákat és csendőröket. A szűrőtáborok is oda tartoznak, tehát mi is. Nos, remélem, hogy Menyus Imrét a Népbíróság halálra fogja ítélni. Bár meg kell hogy mondjam, ezen a téren piszkos manipulációk folynak. Már eddig is jó néhány halálra ítélt bűnös kapott kegyelmet, megúszta életfogytig tartó fegyházzal. Azt gondolom, sokan meggazdagodnak ezekben a hónapokban. Szemét emberek mindig voltak. – Akkor, ha jól értelmezem, a katonapolitikai osztály a VKF 2. jogutódja? – Igen, de más tartalommal. Nekünk most, ugyebár, a szomszédaink már nem az ellenségeink, nem küldenek hozzánk kémeket, és mi sem küldünk hozzájuk. Jó viszonyban vagyunk a Szovjetunióval, Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával. Gyömrőy Pál eltűnődve nézett a testes százados arcába, és azon gondolkodott, hogy vajon ez minden hadifogságból hazatért katonával ilyen őszintén beszél, mint vele? Megemberelte magát, és megkérdezte: – Százados bajtárs, minek köszönhetem, hogy hozzám ilyen őszintének tetszik lenni? Váradi Béla százados megnyerő bizalommal nézett rá, aztán bemutatkozott. – Figyeljen rám, az őszinteségnek oka van. Tudja, a nagyapám, aki mezőgazdász és erdőtulajdonos volt, Weisskopfból Váradira magyarosította a nevét a király engedélyével, így az apám már Váradinak született, és mindig is magyarnak tarotta magát. Apám kimondottan vagyar volt, az első háborúban aprította a kozákokat, pedig hát azok is vadlovasok voltak, és ők sem kímélték a magyarokat. A maga édesapja akkor terjesztette fel őt arany vitézségi éremre, amit hazajövetele után meg is kapott. Na látja, barátom! Ez az oka az őszinteségemnek. Igaz, apám aztán harcolt Kun Béláék ellen. Szívvel-lélekkel fehér volt. – Széttárta a karját. – Látja, hogy mit produkál az élet?! Én, a fia, pedig már vörös lettem, bolsevik. Mondta is nekem Veres Péter, akivel egy

politikai gyűlésen találkoztam: „Ne szégyelld, öcsém, hogy zsidó vagy! Ott a helyed. De zsidó létedre maradj meg jó magyar embernek. Ne állj bosszút senkin azért, mert apádat elégették, a melledre pedig sárga csillagot varrattak.” – Váradi a hadnagyra nézett, megdörzsölte széles, húsos állát. – Tudja, hadnagy bajtárs, Péter bácsinak igaza van, csakhogy nagyon nehéz felejteni. Itt a városban is élnek olyan tizenöt-tizenhat éves gyerekek, akik valamilyen csoda folytán élve kerültek haza, de szüleiket a nácik vagy a nyilasok elpusztították. Most bandába verődve vadásznak azokra, akik állítólag szüleiket feljelentették vagy elhurcoltatták. Néhány nappal ezelőtt összetereltem őket a katonapolitikai osztály városi kirendeltségére, és megpróbáltam beszélgetni velük. Azt gondolja, lehetett? Még ők toltak le. Nem szégyellem magamat, hogy zsidó létemre a nyilasokat védem? Azt mondtam nekik, a nyilasokkal, a háborús és népellenes bűnösökkel mi leszámolunk. Ez nem a ti dolgotok. Röhögni kezdtek. „Most viccel?” – kérdezték, és azt bizonygatták, hogy az úgynevezett kisnyilasokat beléptettük a kommunista pártba. – Tényleg előfordult ilyen eset? – kérdezte Gyömrőy. – Nem tagadom. Mi keményen tiltakoztunk az efféle politikai manipuláció ellen, de nem sok eredménnyel, mert fentről azt mondták, hogy a politikát bízzuk rájuk. Ne felejtsük, itt elbutított, megtévesztett emberekről van szó, akiket át kell nevelni, és jobb, ha mi kezdjük el az átnevelést, mint mondjuk, a kisgazdák. Magának is azt ajánlom, hogy sürgősen lépjen be a kommunista pártba. És végül még egy ok az őszinteségemre: utasítást kaptam Budapestről, hogy magát sürgősen küldjem fel, jelentkeznie kell a Nádor utcában a katonapolitikai osztály vezetőjénél, Pálffy György vezérkari ezredesnél. – Értettem! De nincs pénzem vonatjegyre. – Tőlem kap utazási igazolványt. Hol fog lakni Budapesten? -Van egy távoli rokonom Óbudán, a Szépmajori úton lakik. Nem tudom, él-e még. Édesapám unokahúga, özvegyasszony. Mindenesetre tessék felírni a címét, és az igazolványomat arra a címre szíveskedjék kiállítani. Váradi jegyzettömböt húzott maga elé, elővette a töltőtollat. – Diktálja! – Özv. dr. Kelédy Sándorné, harmadik kerület, Szépmajori út 10. Szép magányos

ház, amolyan villaszerű épület, nagy kerttel, gyümölcsössel. – Rendben van. Holnap kap vonatjegyet, igazolványt, és kivételesen hideg étkezési csomagot. – Felállt, a kezét nyújtotta. – Nem tudom, ki viseli a szívén a sorsát, de úgy látom a leírtakból és a távmondatból, hogy valaki a minisztériumban jó szívvel egyengeti az útját. Kit ismer a minisztériumban? – Senkit. Negyvenhárom február elején estem fogságba, gondolom, hogy azóta a minisztérium személyi állománya kicserélődött. – Hát, igen, majdnem. – Egymással szemben álltak, Váradihoz képest Gyömrőy szinte fiatal diáknak tűnt. Másnap reggel már korán kiment az állomásra. Nézelődött, de az öreg cívis városon nem látta a háború nyomait. Az élet normálisan zajlott. A házak nem voltak lepusztulva, az utcák is tiszták voltak. A vonat tömve volt, de szerencsére az ablak mellett kapott ülőhelyet. Nézte a régóta nem látott alföldi tájat, az apró, fehérre meszelt tanyákat. Autót, lovas kocsit csak elvétve látott. Hallgatta az utasok beszélgetését, de nem szólt közbe. Többnyire gazdasági kérdések kerültek terítékre, a föld, a vetőmag, a jószágok, főként a lovak. Aztán egy tanítónőféle asszony csendesen megjegyezte: akkor lesz itt élet, ha kivonulnak az oroszok, akkor elveszik a kommunistáktól a rendőrséget meg a hadsereget is. Most az övék a fegyver. Egy szikár, nagy bajuszú parasztember közbevágott, hogy állíthat ilyen marhaságot az asszonyság, hogy a hadsereg a kommunistáké? A honvédelmi miniszter talán kommunista? Becsületes pártonkívüli. Többen hangosan nevetni kezdte. „Nahát – mondta egy kalapos férfi –, azzal a Vörös Jánossal, aki elárulta Horthyt, elmehet a honvédség oda, ahová akar. És a honvédség már megmutatta a Donnál, hogy mennyit ér. Nulla, értik? Ahogy mondom, egy nagy nulla!” Ez már sok volt Gyömrőynek, csendesen megszólalt: – Maga mindezt honnan tudja? Talán ott volt a Don partján? – Nem voltam ott, de tudok, amit tudok. – És mi az, amit tud? Volt már maga nyári fölszereléssel negyvenfokos hidegben? Látott már maga állva megfagyni embereket? Mert én láttam. Én ott voltam. Mi azért pusztultunk el, mert a visszavonuló nácikat kellett védenünk. Az én századom utolsónak hagyta el a Don partját. Harcoltunk, amíg lehetett.

Úgyhogy azt ajánlom, hogy fogja be a száját, és ne bántsa azokat, akik nem önként mentek a frontra, hanem parancsra, és becsülettel haltak meg. Mi nem voltunk fasiszták, csak szerencsétlen magyar áldozatok. – Bocsánat, nem akartam megbántani – mondta a kalapos visszafogottan. Az utasok többsége természetesen a hadnagy pártjára állt. Gyömrőyt jóleső érzés töltötte el, nagyon régóta most először volt elégedett magával. Aztán lehunyta a szemét, és magába zárkózott emlékeivel. Mirjamra gondolt, még mindig nagyon szerette őt. Dús, szőkésbarna haja volt, a szeme sötétbarna, melle csodálatosan formás, és mindig izzott a szenvedélytől. Alig múlt tizenhat éves, amikor az övé lett a Szépmajor úti villában. Istenem, hányban is volt? Ki kell számolni. Ma negyvenöt július huszadika van, kedd. Mirjam huszonöt május másodikán született, akkor most májusban töltötte be a huszadik évét, ami azt jelenti, hogy négy éve lett a szeretője. Igen, Mirjam akkor hatodikos gimnazista volt, ő pedig már hadnagy, és a hadtestét mozgósították. Parancsnokai és az apja is úgy tudta, hogy a felállítandó második hadsereg harmadik hadtesteként kivonulnak az orosz frontra, a németek követelésére. Mirjam csodálatosan tudott szeretni. Minden mozdulata, csókja, simogatása természetes volt, nem játszotta meg magát, egyetlen mozdulatát sem jellemezte a mesterkéltség. Tanárnő szeretett volna lenni. Apja, Kalmár Ákos is tanár volt, de abban az évben nevezték ki tankerületi főigazgatónak, amikor ők elindultak a frontra. Tizenegy óra múlt néhány perccel, amikor megérkezett Budapestre. Nem evett az úton, de nem érzett éhséget. Már közeledett a dél, amikor a Nádor utcában jelentkezett az ügyeletes tisztnél. Fiatal, sovány főhadnagy volt, a demokratikus honvédség egyenruháját viselte. Gyömrőy bemutatkozott, közölte, hogy a debreceni szűrőtáborban Váradi századostól azt az utasítást kapta, hogy még a mai napon jelentkezzen Pálffy György ezredes bajtársnál. – Mi a neve? – kérdezte fontoskodva a főhadnagy. – Gyömrőy Pál hadnagy. A főhadnagy megpiszkálta a fülét. – Várjon egy percig! – mondta, és a telefonhoz ment, tárcsázott egy számot, várt néhány másodpercig. – Itt az ügyelet! Soós Péter főhadnagy. Kapcsold a főnököt! – Megint eltelt néhány másodperc, aztán kattant a készülék. – Ezredes bajtárs, Soós Péter főhadnagy jelentem, hogy Gyömrőy Pál hadnagy megérkezett

Debrecenből… Igenis, értettem. – Visszatette a kagylót a helyére, beszólt a másik szobába: – Őrmester bajtárs! A szobából egy harcsabajuszos őrmester lépett ki. Zömök, izmos férfi volt. – Parancs, főhadnagy bajtárs! – Állítson ki egy belépőcédulát, és a hadnagy bajtársat kísérje fel az ezredes bajtárshoz! – Értettem! – Az íróasztalhoz ült, kiállította a belépőcédulát. – Jöjjön! – mondta Gyömrőynek. Az ezredes kerek arcú, jól ápolt, kimondottan intelligens megjelenésű férfi, barátságosan bemutatkozott, kezet fogott vele, hellyel kínálta. – Nos, milyen érzés szabadnak lenni? – Csodálatos – mondta őszintén a hadnagy. – Azt elhiszem. Átnéztem a teljes nyilvántartási anyagodat. Tegnap küldte át a minisztérium személyzeti osztály vezetője. A jellemzésed ragyogó. Régen olvastam ilyen remek jellemzést. A minisztérium illetékesei a miniszter bajtárssal egyetértésben úgy döntöttek, hogy átvesznek a demokratikus honvédség hivatásos állományába, és soron kívül századossá léptettek elő. Mindez már a mai napon meg is jelent a Honvédségi Közlönyben. – Bocsánatot kérek, ezredes bajtárs, engem úgy tájékoztattak a szűrőtáborban, hogy valamilyen igazolóbizottság elé kell állnom. – Formaság. Távollétedben az egyes számú igazolóbizottság már leigazolt. Ismerték édesapádat, múltadat, és azok tanúskodnak melletted, akikkel együtt harcoltál a fronton, és akikkel együtt estél fogságba. Ä minisztérium illetékesei úgy döntöttek, Vörös miniszter bajtárs utasítására, hogy szolgálati beosztásod itt, nálunk lesz, közvetlenül az én törzsembe tartozol. – Csöngetett. Belépett a segédtisztje. – A százados bajtársat kísérje át Halmos ezredeshez, ő már mindent tud. – Felállt, kezet fogott Gyömrőyvel, aki a meglepetéstől szólni sem tudott. „Úgy látszik – gondolta –, hogy Gorcsevék gyorsan és határozottan intézkedtek.” – Holnap reggel találkozunk. A főhadnagy bajtárs megmutatja, hogy hol lesz a szobád.

– Értettem! Halmos ezredes nagy testű, mosolygós arcú, erősen ritkuló hajú férfi volt. Barátságosan bemutatkozott. Kezet fogott vele, aztán az íróasztala előtt álló székre mutatott, majd ő is leült. Elővett egy kartont, és pontosan feljegyezte Gyömrőy személyi adatait. – Hol volt a legutolsó állandó bejelentett lakásod? – Csernőn, szüleim házában. Miután ludovikás voltam, természetesen ott laktam. De volt egy ideiglenes lakásom is a nagynénémnek özv. dr. Kelédy Sándornénál, a harmadik kerület Szépmajori út 10. szám alatt. Azt hiszem, most is nála fogok lakni. Remélem, hogy még él. – Akkor most arra a címre kiállíttatok egy ideiglenes igazolványt és belépési engedélyt. Holnapra pedig hozol három igazolványképet… Beszólította titkárnőjét. Fiatal, hamvasszőke hajú, jól öltözött nő lépett be. – Bemutatom neked Bokros Erzsikét, Gyömrőy Pál százados bajtársat pedig magának, Erzsikém. Gyömrőy felállt, kezet csókolt a lánynak, aki elnevette magát. – Százados bajtárs, nálunk a kézcsók nem divatos. – Elnézést – mondta Gyömrőy –, de anyám, aki született arisztokrata volt, arra tanított, hogy a nőknek kezet kell csókolni, mert a nőből anya lesz, és az anyáknak kézcsók jár. – Igen, ebben sok igazság van – mondta Halmos –, de mi, kommunisták a kézcsókot kispolgári szokásnak tartjuk, s ha jó forradalmárok akarunk lenni, következetesen és drasztikusan meg kell szabadulnunk a kispolgári szokásainktól. – Értettem, ezredes bajtárs! Igyekezni fogok, hogy megfeleljek az itteni követelményeknek. A lány köhintett. Halmos ránézett.

– Akkor én most elkészítem a szükséges iratokat. Gondolom, valamennyi előleget is kellene adni a százados bajtársnak. – Látod – nézett mosolyogva Gyömrőyre –, ezért pótolhatatlan Erzsike. Tényleg, van pénzed? – kérdezte Halmos. – Egyetlen fillérem sincs. De abban reménykedem, hogy nagynéném kisegít, amíg fizetést kapok. – Kiutalok előlegként egy bizonyos összeget – mondotta a ritka hajú ezredes. – Azzal az asztalához ült, és megírta a kiutalást, majd átadta Erzsikének. – Mindent elintézek. – A hamvasszőke hajú lány kiment a szobából. – Ülj le! – mondta Halmos. – Mesélj magadról! – Sok mesélnivalóm nincs – mondta elgondolkodva Gyömrőy. – Századparancsnok voltam, katonáim dunántúli gyerekek voltak, a századom hetven százaléka a harcok során elpusztult. A szovjetek óriási erővel támadtak… Halmos tekintete borongós lett. – Én is ott voltam a Donnál. Csak én zsidó munkaszolgálatos voltam. Korotojáknál estem fogságba. A századból öten maradtunk életben, én meg a keret három tagja, és a századosunk. Tartalékos tiszt. Iskolatársak voltunk Miskolcon. Nagyon jó tanuló volt, kitűnően érettségizett. Persze ez már nagyon régen volt. Gépészmérnök lett, én pedig geológus. Furcsa az élet. Együtt végeztük el a tartalékos tiszti iskolát. Szinte évenként behívtak és előléptettek. Amikor életbe lépett a zsidótörvény, százados voltam, de természetesen megfosztottak tiszti rangomtól. Őt nem. Vargha Istvánnak hívták. Nagyon szép, délceg férfi volt, emlékszem, a lányok bolondultak érte. Fiatalon megnősült, példás családi életet élt. Végtelenül vallásos volt. Két fiával és a feleségével minden vasárnap templomba járt, gyónt, áldozott. De engem gyűlölt, mert zsidó voltam. Egyszer azt mondta, azért gyűlöl bennünket, mert mi vagyunk felelősek Krisztus haláláért. Mi, zsidók. Ma sem értem, hogy az a kiváló mérnök hol tévedt el az élet útvesztőjében? És erre a gyűlölettől terhelt emberre bíztak kétszáz-valahány zsidó munkaszolgálatost. Amikor negyvenegy őszén áüéptük a határt, csendes, kulturált hangon azt mondta: „Megígérem önöknek, hogy mindannyian el fognak pusztulni. A sors keze fog lecsapni önökre, mert elárulták Jézust.”

– Bocsánat, ezredes bajtárs, de meggyőződésem szerint az az ember totál őrült volt. Az ezredes kinyújtotta a lábát, s mintha az emlékeit akarná felidézni, maga elé révedt. – Az igazságügyi orvosszakértők szerint teljesen normális volt. – Elfogták? – Igen. A debreceni szűrőtáborból hozta fel személyesen Váradi százados. Természetesen mindent tagadott. Abban a meggyőződésben élt, hogy a kétszáztizennégy emberből senki sem maradt életben. Abban biztos volt, hogy a keretlegényei, hogy saját bőrüket mentsék, nem fognak ellene vallani. Egy fiatal vizsgálótiszt hallgatta ki, és Vargha István olyan meggyőzően bizonygatta ártatlanságát, hogy a hadnagy elhitte minden szavát. No, várj csak, fiú, mondtam neki, ez azért nem úgy van! Ne csak neki higgyél, hanem nekem is! Vargha úgy tudja, hogy én is elpusztultam. Hallgasd ki őt újra, aztán majd bemegyek. Biztosan meg fog ismerni, annak ellenére, hogy amikor utoljára látott, alig negyvenöt kiló voltam, most meg kilencven vagyok, ugyanis gyerekkorunktól kezdve az érettségiig osztálytársak voltunk. A hamvasszőke Erzsike jött be, tálcán két csésze feketekávét tett az asztalra, és egy tányéron kockacukrokat. – Köszönjük – mondta Halmos –, maga, Erzsikém, nemcsak pótolhatatlan, de gondolatolvasó is. – Köszönöm! – mondta a lány, és kiment. Kortyolgatták a feketét, közben Halmos tovább beszélt: – Meg kell jegyeznem, hogy eredeti nevem nem Halmos volt, hanem Hützlében. Persze Vargha István nem tudta, hogy én ebben az évben megmagyarosítottam a nevemet, és Hützlében Miklósból Halmos Miklós lettem. És azt sem tudta, hogy hazatérésem után mint ellenállót és partizánt Vörös honvédelmi miniszter soron kívül ezredessé léptetett elő. Most képzeld el a következő szituációt! A vizsgálótiszt kérdezgeti a részletekről Varghát, aki természetesen azt bizonygatja, hogy ő volt a leghumánusabb parancsnok, arról nem tehet, hogy az embereit, mármint a rábízott több mint kétszáz zsidó munkaszolgálatost megtizedelte a tífusz, meg a fene tudja, hogy miféle betegség, akik túlélték,

azokat pedig az orosz aknavetők meg a katyusák pusztították el. A fiatal hadnagy ekkor felolvasta neki nagybaconi Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter tanúvallomását, aki elmondta, hogy miután aggasztó híreket hallott Vargha százados működéséről, elhatározta, hogy személyesen győződik meg a valós helyzetről. El is utazott a frontra, ám amikor a Vargha-féle egységet meg akarta szemlélni, kiderült, hogy az egység tífuszos, a körletet nem szabad megközelíteni. Távcsővel nézték a kettes sorban álló embereket, akik a bunkerek előtt merev tekintettel, vigyázzban álltak. Csakhogy a miniszter nem tudhatta, hogy a felsorakoztatott „tífuszos” munkaszolgálatosoknak több mint a fele már csonttá fagyott hulla volt, az pedig eszébe sem jutott, hogy a tífuszos betegeket hogyan sorakoztatták fel, amikor azoknak feküdniük kellett volna. Ez a furcsa körülmény még a kíséretében lévő orvosezredes figyelmét is elkerülte. Halmos az üres kávéscsészét a tálcára tette. Úgy tűnt, az emlékezés felizgathatta, mert magas homloka fénylett az izzadságtól. – Szóval, amikor a kihallgatása folyt, és természetesen tagadott, és azt bizonygatta, hogy neveltetésénél fogva humanista és hívő keresztény volt, humanista ma is, bementem a hadnagy szobájába, Vargha háttal ült az ajtónak, nem nézhetett hátra, nem tudta, hogy ki lépett be a szobába. Leültem egy székre, oldalt a fal mellé, úgy helyezkedtem el, hogy ő ne láthasson engem. Persze izgatott lett, szerette volna tudni, hogy ki ül mögötte, mint később elmondta, arra gondolt, hogy hamarosan megverik, de azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg tarkón lövik, mert rólunk ilyen legendákat terjesztenek a kimondottan jobboldali beállítottságú tisztek és tiszthelyettesek. Hallgattam csendes, de izgatott vallomását. Éppen arról beszélt, hogy neki az a szerencsétlensége, hogy a munkaszolgálatosok mind meghaltak, nincs élő ember, aki bizonyíthatná humánus magatartását és a muszosokról való gondoskodását. És akkor megszólaltam: „Tévedsz, Vargha István – mondtam. – Nem mindenki halt meg. Én élek.” Hátrafordult, azonnal megismert és elájult. Amikor meglátott, tudta, hogy vége, nincs értelme a további hazudozásnak. – És mi lett vele? – kérdezte Gyömrőy Pál. – Másnap teljes beismerő vallomást tett. Az volt a kérése, hogy a zárkájába kaphasson egy imazsámolyt, mert sorsát szeretné az Istennel megbeszélni. – Kapott?

– Természetesen. Levelet is írhatott a feleségének, aki hetente egészségügyi csomagot hozott neki. El kellett mennem a tárgyalására is, ahol tanúvallomást tettem. Meg kell mondanom, végre emberi módon viselkedett, tudta, hogy elkövetett bűneire nincs mentség, arra törekedett, hogy magatartását elfogadhatóan megmagyarázhassa. Nem akarom most részletezni a történteket, de ha nagyon kíváncsi vagy rá, átnézheted az aktáit a nyilvántartásban. – Kivégezték? – Igen. Felakasztották. Már a nyakán volt a kötél, amikor azt kiáltotta: „Krisztusért és a hazáért!” – Ezredes úr ott volt a kivégzésén? – Nem, nem voltam ott. Tudod, Pali, én a háborúban annyi kivégzést láttam, hogy elegem van belőlük. Ott voltam, amikor a magyarok és a németek szovjet partizánokat végeztek ki, de ott voltam akkor is, amikor a partizánok végeztek ki német SS-eket vagy kollaboránsokat. Mert azok is voltak szép számmal. De azt is láttam a háború utolsó napjaiban itt, hazai földön, hogy a magyar tábori csendőrök hogyan lőtték agyon a magyar antifasisztákat. Egyszóval, elegem van a kivégzésekből, és sajnos úgy tűnik, hogy még nincs vége, mert a reakció nagyon erős és jól szervezett. – Az ezredes bajtárs párttag? – Igen. Soha életemben nem politizáltam, engem a tudomány érdekelt. De az élet rákényszerített az állásfoglalásra, a partizánoknál kértem a pártba való felvételemet. – De hát az ezredes úr nem proletár… – Gondolkodó ember vagyok, és az élet arról győzött meg, hogy itt a helyem. Nem azért, mert zsidónak születtem, hanem azért, hogy egy szebb, igazságosabb világot építsünk fel. Gyömrőy Pál elgondolkodott. Felidézte magában az emlékeit, azokat a nyomorúságos szovjet falvakat, amelyeken harcolva vonultak keresztül. Akkor azt mondta magában, hogy ezeket a falvakat nem lehet összehasonlítani a gazdag magyar falvakkal. Aztán később rájött, hogy ez az összehasonlítási elmélet butaság, mert Magyarországon is vannak szép számmal nyomorúságos, ínséges

falvak, gondoljon csak a Nyírségre, Beregre meg Kárpátaljára. -Azon gondolkodtam – mondta, miután észrevette, hogy Halmos fürkészve néz rá –, hogy vajon sikerül-e felépíteni valaha is azt a szebb, jobb világot. A Szovjetunióban már tizenhét óta építgetik… – Butaságokat beszélsz, Pali! Nem ismered a történelmet. Oroszországban valóban tizenhétben tört ki és győzött a forradalom, csakhogy akkor a muzsik faekével szántott, ha volt neki. Ipar jószerivel nem létezett, vagy csak alig. A lakosság több mint nyolcvan százaléka analfabéta volt. Közben évekig tartott a polgárháború, a külföldi intervenció. Meg kellett védeni az országot. Éhínség volt, meg minden, amit akarsz. És lám, ma már eljutottak odáig, hogy megverték a verhetetlennek hitt náci hadsereget, jó a fegyverzetük, a ruházatuk, és fejlődnek. Persze ez sem olyan egyszerű, mert a nyakukon van a hidegháború, a Szovjetuniót, a kommunizmust a kapitalista világ meg akarja semmisíteni. Tehát az oroszoknak fegyverkezniük kell, új fegyvereket kell tervezniük és létrehozniuk. Ez nem olyan egyszerű, mert fegyverkezni és az életszínvonalat emelni nem könnyű. Szinte megoldhatatlannak látszik. – Ezredes bajtárs – kérdezte Gyömrőy váratlan fordulattal –, engem felvennének a pártba, ha kérném a felvételemet? – Azt gondolom, hogy igen. Nagy szükségünk van a megbízható káderekre. Arról most nem is beszélek, hogy a te apád a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka volt. – Lehet, hogy megpróbálom. Erzsi lépett a szobába. – Elkészítettem mindent – mondta, és az igazolványokat, az ideiglenes belépési engedélyt, az egyenruha-kiutalási papírokat, az előleget leszámolva az asztalra tette. – Itt tessék aláírni! Gyömrőy aláírta az átvételi elismervényt. – El kell mennie az egyenruha-szabóságba ezzel a kiutalással, és ott díjtalanul elkészítik az egyenruhákat. Gyömrőy a hamvasszőke hajú lányra nézett. Tetszett neki. Aztán eszébe jutott az

ő aranyos Mirjamja, aki megígérte neki a frontvonat indulása előtt, hogy hűségesen fog várni rá. Visszazökkent a valóságba. – Köszönöm, Erzsikém – mondta –, és megígérem, hogy többé nem csókolok kezet magának, még akkor sem, ha tudom, hogy egyszer maga is anya lesz. Erzsi szomorkásán nézett rá. -Vagyok – mondta. – Egyéves a kislányom. De férjem nincs. Tizenhét éves koromban beleszerettem egy kommunista ellenállóba, akit a nyilasok elfogtak, vallatás közben megcsonkították, aztán valahol – egyesek szerint a Lehel téri templom mellett – agyonlőtték. Akkor én már terhes voltam. Úgy döntöttem, megszülöm a gyereket. Nos, hát így történt. – Még egyszer elnézést kérek. Nem volt szándékomban, hogy a múlt emlékeit a felszínre hozzam. – Nem történt semmi. Az ezredes úrtól megtanultam, hogy a múltunkkal szembe kell nézni. Hát ez van. Ha végeztek, lekísérem a kapuig, a kilépési engedélyét már aláírtam. Halmos ezredes felállt, kedvesen azt mondta: – Akkor menj, Palikám, és intézd a dolgaidat! Ha jól számolok, elég sok dolgod van. Gyömrőy bólintott. – Tessék mondani, én most már jogosan használhatom a tiszti igazolványomat? – Te a magyar demokratikus honvédség századosa vagy. Aki nem hiszi, járjon utána. De az elég kockázatos vállalkozás, mert az igazolványodban az áll, hogy őrizetbe vehetsz bárkit, rendfokozatára és beosztására való tekintet nélkül, ha úgy ítéled meg, hogy vétett a jelenleg érvényben lévő kormányrendeletek és törvények ellen. – Uram Isten! – ijedt meg őszintén Gyömrőy. – Ez így első hallásra ijesztő. Az őrizetbe vételhez nem kell ügyészi végzés, bírósági hozzájárulás? – Most olyan időket élünk, amikor a demokratikus rendszer védelme és

biztonsága mindennél fontosabb. Persze a hatalommal nem szabad visszaélni. Ja, még valamit. A fegyvered száma már be van írva az igazolványodba, mert ugye, mint hivatásos tiszt jogosult vagy fegyver viselésére. Erzsikétől kapsz egy héthatvanötös Walter pisztolyt. Egyike a legjobbaknak. A németektől zsákmányoltuk. Csak arra kérlek, ne élj vissza vele! Sem a rád bízott hatalommal. – Halmos kezét nyújtotta. – Szervusz, Pál! Holnap találkozunk. Kezet fogtak, Gyömrőy aláírta a fegyver átvételét, aztán Erzsike kíséretében lement a főbejárathoz, meglepődött, hogy az igazolványa felmutatása után az őrség tagjai milyen udvariasak lettek hozzá. Mosolyogva bólintott az ügyeletes tisztnek, aztán kezet fogott Erzsikével. – Ne féljen, nem csókolok kezet. – Legalábbis itt nem – mondta az asszony alig hallhatóan. – Majd máskor – súgta. – Én kedvelem az udvarias férfiakat. Bezáródott mögötte a kapu, ő meg ott állt a forgalmas Nádor utcában. Jó Istenem, tulajdonképpen hova kerültem én?! Esküszöm, soha az életemben nem akartam sem kémelhárító, sem hírszerző tiszt lenni.” És most hogyan tovább, százados bajtárs? Gorcsev megtartotta az ígéretét. Vajon mikor fog jelentkezni az összekötője, és milyen feladatokat ad majd neki? Világosan látta, hogy csapdába került, mindenáron haza akart jönni, hát most itthon van. De mi lesz ennek az ára? Ráér ezen tűnődni. Van ideje rá még bőven. A zsebében megérintette a Waltert. Legvégsőbb esetben ez is megoldást jelent. Végül is magára maradt, nincs már anyja, apját is eltemették, most hát el kell döntenie, hogy mit akar. Elsétált a körútig. Útközben látott egy fényképészműtermet, bement, pénze bőségesen volt, csináltatott öt darab igazolványképet. – Holnap tizenegy órára készen lesznek a képek – mondta a sovány, kopasz fényképész. Gyömrőy előleget adott. – Akkor holnap tizenegykor itt leszek – mondta. – Beült egy taxiba, bemondta, nagynénje Szépmajori úti címét. Ennyit egy demokratikus honvédszázados igazán megengedhet magának. Már a Szépvölgyi úton jártak, amikor arra gondolt, hogy talán meg kellene állnia a Kalmár-villa előtt, jó lenne megtudni, hogy mi van szerelmével, Mirjammal? Nem! – döntött magában, váratlanul nem tör rá, ki tudja, mi történt vagy történhetett vele az elmúlt évek során, lehet, hogy

férjhez ment, lehet, hogy gyerekei vannak, nincs joga hozzá, hogy zavarba hozza. A taxi befordult a Szépmajori utcába, és megállt a tízes számú villa előtt. Kifizette a taxit, borravalót is adott, megteheti, hiszen van pénze. A középkorú taxis megköszönte a borravalót, még sapkát is emelt, azt hitte, hogy a fiatalember meghibbant, mert majdnem annyi borravalót kapott, mint amennyi a fuvardíj volt.

3.

Gyömrőy Pál mielőtt becsöngetett volna, átnézett Pestre. Csodálatos volt a kilátás, a nap melegen sütött, a pesti oldal házainak az ablakai visszatükrözték a fénylő napsugarakat. Csak a hidak, a szép pesti hidak lógtak szárnyaszegett madárként a Dunába. Szörnyű látvány volt, Gyömrőy megborzongott tőle. Aztán a villa felé fordult. A kert elhanyagolt volt, a fű nem volt lenyírva, a fákon a gyümölcsök már kezdtek beérni. Laktak a villában. A zsalugáterek ki voltak akasztva, két fa között kifeszített kötélen mosott ruhák száradtak a napon. Mélyet lélegzett, aztán becsengetett. Kisvártatva egy alig húszéves, szép arcú lány jött ki a villa üvegezett verandájának az ajtaján. Meglepően jó alakú volt, fehér vászonblúza alatt két telt keble minden lépésnél megrezdült. Már majdnem a kapuhoz ért, amikor dallamos hangon megkérdezte: – Kit tetszik keresni? – Nagy, barna szemével kíváncsian nézett Gyömrőyre. – Dr. Kelédy Sándornét – mondta Gyömrőy, és hozzátette: – Az unokaöccse vagyok. – Te jó Isten! – a lány két tenyerét az arcához szorította. – Istenem, drága jó Istenem, mi meg már elsirattuk magát. – Hilda néném itt lakik? – Hát hol lakna? Persze hogy itt lakik, csak még nem jött haza. – Beengedne? – Maga tényleg a Pali? – Azzal máris kitárta a rácsozott vaskaput. Gyömrőy

belépett, a lányra nézett. – És mi az, hogy Pali? – kérdezte kötekedve, magában pedig azt gondolta, hogy demokrácia ide, demokrácia oda, azért még ott nem tartunk, hogy a cselédség csak úgy lepalizza. A szép arcú lány bezárta a kaput, és aranybarna szemével őszintén nézett a férfira. – Elnézést, de azért Pali, mert én Kelédy Zsófia vagyok. Sándor bácsi unokahúga, és így Hilda néni a nagynéném. Akár tetszik ez neked, akár nem, szegről-végről rokonok vagyunk. – Értem. – Lassan elindultak a veranda felé. – És honnan kerültél ilyen váratlanul elő? A lány egy pillanatra megállt, kétoldalt varkocsba font haját válla mögé tette. – Hogy honnan? Mondhatom, te is szép és okos legény vagy. Hát te nem vagy tisztában a rokonságoddal? – Elindult, apró, tipegő léptekkel a betonozott járdán. – Tudnod kellene, hogy Sándor bácsi testvére, Kelédy Mihály a Felvidéken, Nyitrán élt, és apámnak én vagyok az egyetlen lánya, a szeme fénye. És azt is tudnod kellene, hogy engem kidobtak a csehek a Felvidékről, apámat meg, mert ő szerintük vagyar, börtönbe zárták. Tizenöt évre ítélte el a csehszlovák bíróság hazaárulásért meg összeesküvésért. Apám, Kelédy Mihály februárban Ilován a börtönben meghalt. Szegény jó anyámmal, mint ellenséges elemek, egy-egy kis batyuval a hónunk alatt átjöttünk Magyarországra. Hova mehettünk volna máshová? Egyetlen rokonunk Sándor bácsi meg Hilda néni. Mi persze tudtuk, hogy Sándor bácsi beteg, kórházban van, mert Hilda nénivel leveleztünk. Apám és Sándor bácsi nagyon jó testvérek voltak. Anyám szegény, nem bírta elviselni az életet, és vissza akart szökni Nyitrára. A határon a csehek lelőtték. A szemtanúk szerint belezuhant a Dunába. A víz fogva tartja, nem adja ki a holttestét, hogy eltemethessük. – Nagy csönd telepedett rájuk. Bementek az előszobába. Mindenütt ragyogó tisztaság volt, igaz, hogy Hilda néni mindig kényes volt a tisztaságra, de azért meglátszott Zsófia keze munkája is. – Ülj már le! – kérte a lány derűsen. – Úgy totyogsz, mint egy tojósgalamb.

Gyömrőy leült az egyik kényelmes karosszékbe. – Tudod, Palika, mi Hilda nénivel azt hittük, hogy a fronton meghaltál. Hála Istennek, tévedtünk. Írtunk a Vöröskeresztnek, de azt a választ kaptuk, hogy semmit sem tudnak rólad. Nem szerepelsz a hadifoglyok lajstromában. Hát bizony elsirattunk. Gyere be a nappaliba, ott van a ludovikás fényképed fekete szalaggal átkötve a kandallón. Istenem, de sokszor álltam a fényképed előtt, és beszéltem hozzád, néha már arra gondoltam, hogy talán szerelmes lettem beléd. Megkínálhatlak valamivel? – Mivel? – kérdezte Gyömrőy, és jókedve lett. – Hát nem tudom, hogy mit szeretsz. Van konyakunk, és van borunk is jó néhány üveggel, tokaji meg szekszárdi, a fene ismeri ki magát a borok között. – Akkor adj egy pohárka konyakot és szódavizet is, ha van! – Minden van! – De én csak akkor iszom, ha te is iszol. – Édes jó Istenem, ne csináld ezt velem, Palikám! Nyomban meg is halnék, ha nekem konyakot kellene innom. – Gyömrőyhez ment, megsimogatta a homlokát, haját, aztán váradanul megcsókolta az arcát. – Annyira szeretlek, hogy el sem tudom mondani. Hozom a konyakot. – Perdült-fordult, és máris az asztalra tett egy üveg francia konyakot. Elnevette magát. – Csak az üveg francia, közönséges magyar konyak van benne. Gyömrőy töltött a poharába, közben azt mondta: – Jegyezd meg, mi magyarok nem gyárthatunk konyakot a trianoni békeszerződés óta. A románok meg a szerbek igen. Hát egészségedre! – Kortyolt az italból, szódavizet ivott rá, és nézte Zsófiát, aki szolgálatkészen ült vele szemben. – Hány éves vagy, Zsófikám? – Tizenhét múltam a tavasszal, március nyolcadikán. Te viszont, ha jól számolok, március elsején töltötted be a huszonhatodik évedet. – Pontosan. Azt, ugye, tudod, hogy nagyon szép és nagyon kívánatos lány vagy?!

– Mondják. – Van már valakid? Vőlegényed vagy barátod? – Ugyan, hova gondolsz! Én még ártatlan vagyok. – Meddig? – kérdezte meggondolatlanul Gyömrőy, és ivott a konyakból, hogy zavarát leplezze. Zsófia arca kipirult, két varkocsát a füle mögé igazította, szemét lesütötte, térdeit alig észrevehetően egymáshoz érintette. – Meddig? – kérdezte tétován és kicsit szégyenlősen. – Hát, ameddig te akarod. – Hogy ameddig én akarom? – nevetett fel Gyömrőy. – Bolond vagy te, lány! – korholta. – Hogy akarhatnék én bármit is tőled? Rokonok vagyunk, a nagynéném unokahúga vagy. – Tudom – feleselt a lány határozottan –, de ez nem vérrokonság! Ez csak amolyan távoli rokonság. Ettől még hivatalosan gyerekünk is lehet. – Ezt meg ki magyarázta el neked? – Gyömrőy az asztalra tette az üres poharat. Zsófi pedig ugrott, és kérés nélkül azonnal teletöltötte. – Le akarsz itatni? – Szeretnélek. Hátha akkor megtetszenék neked. – Ide figyelj, te boszorkány, ahhoz képest, hogy kiskorú vagy, és vidéki, más szóval felvidéki, nagyon ki vagy kupálódva ezekben a, hogy úgy mondjam, kényes kérdésekben. – Te tréfálsz, Palika! – vitatkozott Zsófia magabiztosan. -Nálunk a faluban a lányok már tizenöt éves korukban férjhez mentek, ilyen idős korukban, mint én, már gyereket szültek. Én, mióta itt vagyok Hilda néninél, nagyon sokat tanultam tőle. Azt is megbeszéltük, hogyha te valamilyen csoda folytán hazavergődnél a hadifogságból, egészségesen, nagyon a kedvére való lenne, ha én a feleséged lennék. Mondta, hogy volt egy szerelmed ludovikás korodban, a Kalmár Mirjam, itt lakik nem messze a Szépvölgyi úton…

– Tudom, hogy hol lakik. – Nem értette, hogy Hilda néni miért keveri távollétében a lapokat, mint egy öreg kerítőnő, pedig még nem is öreg, miért keres neki feleséget, miért akarja összeboronálni a rokonával, Zsófiával, aki valóban szemrevaló teremtés, nemcsak nagyon szép, de kívánatos is. – Mondd, Zsófika, te ismered Mirjamot? – Ismerem hát! Többször is járt itt, Hilda néninél, mindig megkérdezte, hogy tudunk-e már rólad. Meg kell, hogy mondjam, szép nő. Egyébként nem árt, ha tudod, a nyár elején férjhez ment. Gyömrőy ujjai között megremegett a pohár. – Ki a férje? Tudod? – James C. Edcomb. Angol kapitány. A missziónál szolgál. Valamilyen katonai misszió van Budapesten. – Honnan tudod? – Ő mondta, Mirjam. Egyébként, ahogyan én tudom, most végzi az egyetemet, angol-történelem szakos tanárnő akar lenni, és hamarosan újra lesz angol követség, ott kap állást. Valamiféle titkárnői beosztást. – Ezt is ő mondta? – Igen. – A lány elfésült a homlokából néhány rakoncátlan hajszálat. – Aztán Hilda néninek panaszkodott, hogy már most mennyire ki van téve mindenféle zaklatásnak… Gyömrőy közbevágott, nem erőszakosan, csendesen: – Kik zaklatják? -Jaj, Palikám, könnyebbet kérdezz, mert én a politikához nem értek. Csak annyit tudok, hogy van valamilyen politikai rendőrség meg valamilyen katonai osztály, vagy mi a csuda. És ők zaklatják. – De miért? – Ivott a konyakból, és figyelmesen nézett a lányra. – Majd Hilda nénitől kérdezd! – hárította el a kérdést Zsófia. – Ezt ők ketten

szokták megbeszélni. – Zsófia megigazította kötényét, lesimította, pedig nem volt gyűrött. Gyömrőy hirtelen vágyat érzett, hogy lefeküdjön vele. Ahogy látja, tiszta, ápolt, és ő már évek óta nem érzett maga mellett női testet, a konyak is dolgozott benne, de gátlásait valahogyan nem sikerült legyűrnie. – Hilda néni mikor szokott hazajönni? – kérdezte. – Az teljesen változó. Van, amikor már kettőkor itthon van, van, amikor csak este nyolc órakor keveredik haza. Gyömrőy elgondolkodva forgatta ujjai között a talpas poharat. – Tulajdonképpen hol dolgozik? – kérdezte. – Úgy tudom, hogy a nőszövetségben. Főállásban. Onnan kap fizetést, meg mindenféle élelmiszercsomagokat. Kávét, lisztet, cukrot, persze nehogy már azt képzeld, hogy ezekből a csomagokból meg lehet gazdagodni! Szó sincs róla! Ezek amolyan fizetéspótló akármik. – Értem. – Kiitta maradék konyakját. – Ne tölts! Elég volt! Nem szeretnék lerészegedni. – Eltolta maga elől a poharat. – Ma például mikor jön haza Hilda néni? – Nem tudom. – Na látod, ez baj. – Miért baj? – Mert most nagyon megkívántalak, le is feküdnék veled, de így nem lehet. Nem vállalhatok ekkora kockázatot. Zsófia gondolkodott egy sort. – És ha felhívnám telefonon? – Hívd fel! És mit fogsz mondani neki? Zsófia a telefonhoz ment, tétován megállt a készüléknél.

– Mit mondjak? – kérdezte aztán. Hirtelen felderült az arca. – Már tudom, hogy mit fogok mondani. – Huncutul nézett Gyömrőyre. – Megmondom neki, hogy hazajöttél, jól nézel ki, és szeretnél lefeküdni velem. – Hm! Nem rossz. Csak így egyszerűen? És miért nem azt mondod, hogy te szeretnél lefeküdni velem? – Erre nem is gondoltam. De azt is mondhatom, mert igaz. – Várj egy pillanatig! – mondta Gyömrőy. – Gyere ide! -A lány engedelmeskedett. A férfi megfogta a kezét, megsimogatta, megcsókolta, érezte, hogy a lány egész testében megremegett. Engedelmesen a férfi ölébe ült, szép arcát a férfi borostás arcához szorította, ajka az ajkát kereste. Hosszan csókolóztak. Zsófia ösztönösen, ügyesen csókolta vissza a férfi erőszakos csókját. Mindkettőjüknek felforrósodott a vére. Gyömrőy lehunyta a szemét, ügyesen kigombolta a lány blúzát, tenyere a mellére csúszott, lágyan simogatta, aztán csókolgatni kezdte… A kerti kapu csapódott. Szétrebbentek, rendbe hozták a ruházatukat. Gyömrőy nyugalmat erőltetett magára, töltött két-három ujjnyi konyakot a poharába, és várakozva az ajtóra nézett, Zsófia már az ajtónál állt, és amikor Hilda néni a teraszra ért, máris nyitotta az ajtót. – Csókolom! – az asszony nyakába ugrott. – Itthon van! -kiáltotta lelkesen. – Hazajött! Az asszony lefejtette magáról a lány karját, és csodálkozva nézett rá. – Ki van itthon? Kijött haza? – Az előszobából nem láthatta a nappaliban ülő Gyömrőyt. – Pali! – kacagott a lány. – Palika hazajött! Hála istennek, egészségesen! Az asszony ledobta a selyemsálját, és tétova léptekkel a szoba felé indult, közben halkan suttogott: – Pali hazajött? – Tenyerét a szívére tette. – Istenem, én édes Istenem! Hát mégis? – Lassan eltolta magától a lányt, aztán hirtelen berohant a nappaliba, karját széttárta, úgy röppent a férfi felé. – Pali, Palikám, drága Palikám!…

Összeölelkeztek, és mindketten könnyeztek. – Nincs semmi baj… drága Hilda néni. Itthon vagyok, hazajöttem… Sokáig tartott, mire megnyugodtak. Ott ültek hárman, csendben, szótlanul, csak nézték egymást, az öröm, a boldogság szétsugárzott az arcukon, aztán elindult és ömlött belőlük az emlékezés. Gyömrőy akadozva beszélt, az elmúlt évek szenvedéseit még a zsigereiben érezte. Tulajdonképpen a legszívesebben a gyerekkorára emlékezett volna vissza, de Hildát nem a gyerekkor érdekelte, hanem a közelmúlt, a háború, a háború utáni események és tragikus történések. Gyömrőy visszafogottan mesélte fogságba esése történetét. Persze Gorcsev alezredesről mélyen hallgatott. És rossz érzéseiről sem szólt, csak annyit jegyzett meg, hogy a miniszter a személyzeti osztály javaslatára a katonapolitikai osztályra helyeztette, és ugyancsak a személyzeti osztály javaslatára soron kívül századossá léptették elő. – Csak nem csodálkozol ezen? – mondta Hilda. – Vörös Jánost apád nem szerette, nem volt a barátja, de politikailag egyetértettek, ezért gondolt rád. Hidd el nekem, hogy politikai háttere van az odahelyezésednek. – Ezt nem értem. – Pedig érthető. Vörös kormánypárti miniszter. A katpol a kommunisták kezén van, ezért azt akarja, hogy legyen ott egy jó, megbízható embere. Tudja, hogy te sohasem lehetsz kommunista, megbízik benned. Érted már? – kérdezte Hilda. Az asszony negyvenöt éves volt, karcsú, jó alakú, szép arcát sötétbarna, sűrű haj fogta keretbe, tókék szeme szinte világított. Rászólt Zsófiára: – Készítsd el az ebédet! – Csak meg kell melegíteni. – Akkor melegítsd meg! – A lány felállt, kiment a konyhába, az asszony a férfira nézett. – Csirkepaprikás van, galuskával, tegnapról maradt, gondolom, nem baj, a csirkepaprikás felmelegítve is nagyon finom. – Istenem, de nagyon régen ettem! Jó savanyúsággal… – Az is van. Káposztával töltött paprika meg savanyított dinnye. – Ne is tessék részletezni, mert összefut a nyál a szájamban. – Felemelte a

konyakos üveget. – Tölthetek, Hilda néni? – Hát persze hogy tölthetsz. – Átvette a fiatalembertől a poharat, koccintottak, ittak. – Szóval, visszatérve a kinevezésedre meg a beosztásodra, melynek nem nagyon örülök… – Miért nem? – Arról majd később. Szóval ma olyan emberek ülnek a minisztériumban, akik édesapádnak nagy tisztelői voltak, és akik a háború alatt, de már előtte is, részt vettek az ellenállási mozgalomban. Most a kommunista párt tagjai. Egyszerűen gondoltak rád. És ez Vörös Jánosnak is nagyon megfelel. – És annak miért nem tetszik örülni, hogy a katonapolitikai osztályra osztottak be? Az asszony maga elé nézett, ujjai között forgatta a poharat. – Őszintén beszélek veled – mondta. – Erre kötelez az ígéretem, amit apádnak a halálos ágyán megfogadtam. Nos, én a kisgazdapárt női szekciójában dolgozom, és a nőszövetség elnökségi tagja vagyok. Jól ismerem az ott dolgozó asszonyokat. Esküszöm neked, rendes társaság van ott együtt. Mindannyiunknak széles ismeretségi köre van. És amikor egy kicsit lazítunk, szóba kerül a Péter Gábor-féle társaság meg a Pálffy-féle katonapolitikai osztály. Meg kell mondanom őszintén, nem éppen az elismerés hangján beszélnek az osztályról. – De hát Pálffy nagyon tisztességes ember. Tudtommal nagy jövő előtt áll. – Az lehet. Sőt biztosan így is van. De a bennfentesek azt beszélik, hogy ütikverik az elfogott embereket. – Nem tudom. Engem ma délelőtt neveztek ki. Azt sem tudom, hogy mivel foglalkoznak. Halmos megígérte, hogy átnézhetek néhány lezárt ügyet, és ha az iratokból úgy látom, hogy nem nekem való hely, akkor kérni fogom az áthelyezésemet. Hilda ivott a konyakból. – Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb. – Elmorzsolt egy váradanul kibuggyant könnycseppet az arcán.

– Most miért tetszik könnyezni? – Eszembe jutott édesapád. Szegény Vendel sokat szenvedett, de nyugodtan, békében, békével halt meg. Azt kérte tőlem, hogy vigyázzak rád. Megígértem, és az ígéretemet megtartom. Ebéd után elszámolunk. – Milyen elszámolnivalónk van nekünk? – kérdezte csodálkozva Gyömrőy. Hilda sokat sejtetőn mosolyra húzta a száját. – Apádék nem voltak éppen szegény emberek. És apád halála előtt engem bízott meg azzal, hogy hazajöveteledig vigyázzak a vagyonodra. Érted, Palikám, nálam van a vagyonod. Ahhoz azonban, hogy a zürichi kereskedelmi bankban hozzájussál a vagyonodhoz, ki kellene utaznod Svájcba, ami most nem nagyon lehetséges. A betétszámlád egyébként jeligés, nem névre szóló, a széf kulcsa pedig nálam van. De végül is az a lényeg, hogy nem vagy szegény ember, nem kell ebédért sorban állnod az ingyenkonyhán. – Akkor apát te temettetted el? – kérdezte tegezve a százados. – Én meg a cselédek, de szép számmal ott voltak régi harcostársai, akik nem szöktek Nyugatra a szovjetek elől. Butaság, amit mondok, de nem mondhatok mást, szép, egyszerű és megható temetés volt. Kovácsi Péter esperes úr búcsúztatta az evangélikus egyház nevében. Tudod, apád nem volt túlzottan vallásos, évente egyszer ment templomba, a reformáció ünnepén, mert Luther Márton fellépését korszakos jelentőségű eseménynek tartotta. – Hát az is volt. Megváltoztatta Európa s talán a világ jövőjét. – Hogy állsz pénzzel? – Kaptam előleget. – Mindegy, holnap már a felét sem éri. De lakásra nincs gondod, itt fogsz lakni nálam – mondta határozottan, tiltakozást nem tűrő hangon. Bőven van hely. Apád is itt lakott a haláláig. És ha itt leszel bejelentve, nem vagyok kitéve annak, hogy betesznek a villába, mondjuk, egy társbérlő családot, idegeneket, a fene tudja, milyen népséget. Mert azért ne feledd el, hogy én nem vagyok proletár, a férjem, a te drága Sándor bátyád mégiscsak jeles ember volt, jó nevű bankigazgató meg fölbirtokos. Most más kérdés, hogy a birtokot elvették,

fölparcellázták. Hát most ilyen időket élünk. Nem panaszkodom, mert maradt mit aprítani a tejbe. Persze a Rédey család birtokát is felosztották. Zsófia szólt be, arca kipirosodott, szeme csillogott. – Tálalva van! Néhány perc múlva asztalnál ültek. Gyömrőy Pál a metszett kristálypoharakba bort töltött, aztán jó étvággyal ették a csirkepaprikást. A százados az első falat után jött rá, hogy mennyire éhes. Hosszú, mozgalmas nap állt mögötte. A reggel, amikor búcsút mondott a debreceni Pavilon-laktanyának, távolinak tűnt, a vonaton történtek is összemosódtak az emlékezetében. Igen – gondolta –, talán az a jó, ha nem emlékszik vissza a múltra, hanem előre tekint, a holnapra, arra a megváltozott új világra, melynek most már ő is felesküdött katonája. Akárhogyan nézi is a vele történteket, meg kell állapítania, hogy az Isten eddig a tenyerén hordozta, vigyázott rá, mert végül is el is pusztulhatott volna, mint azok, akik soha többé nem térhetnek vissza szülőföldjükre. Még a tífuszt is megúszta, pedig társai közül hányan, de hányan haltak meg. Ő a legnagyobb hidegben is mosdott, ha víz nem akadt, akkor hóval dörzsölte végig a testét. A haját kopaszra nyíratta, nem akarta, hogy sűrű hajába befészkeljék magukat a tetvek, és ott elszaporodjanak. Nem, ő nem adta fel, haza akart jönni, látni akarta Mirjamot. Ivott a borból. De most már nem akarja látni Missis James C. Edcomb asszonyt, az angol kapitány feleségét. Lám, ezt is megérte. Álmai szétfoszlottak, Mirjamnak csak az emléke maradt meg, és ezt is túlélte, nem dőlt össze a világ. Élni kell! Ez az élet parancsa, és el kell fogadni az új lehetőséget, amit az élet tálcán felkínált neki, és hűségesen szolgálnia kell azokat, akik a hóna alá nyúltak. Hűségesen szolgálnia kell azt az új hadsereget, amelynek váratlanul a századosa lett. Ősi birtokának elvesztése különösképpen nem rázta meg, nem szerette a gazdálkodást. Majd alkalomadtán leutazik Csernőre, és megnézi, mi maradt meg számára. Gondolni kell a jövőre. Igaz, ha valaki most megkérdezte volna tőle, hogy tulajdonképpen mit akar, hogyan képzeli el a magyar jövőt, a magyar hadsereget, hát bizony zavarba jött volna, be kellett volna vallania: nincs elképzelésem a jövőről. Hilda zökkentette ki gondolataiból. – Hé, fiú, te most tulajdonképpen hol, merre jársz?! – Elnézést, kicsit elbambultam. Sok minden eszembe jutott. – Bort töltött magának, és ivott.

Zsófia leszedte az asztalt, megfőzte a kávét, felszolgálta, aztán a konyakos üveget is az asztalra tette a poharakkal együtt. – Várj csak, csillagom! – mondta Hilda, és felállt. – Most ünnepelünk, ezért valódi francia konyakot fogunk inni. – Az ebédlőszekrényből elővett egy üveg Remy Martint. -Langyosítsd meg a konyakos poharakat! – szólt rá kedvesen Zsófira. – A francia konyakot csak előmelegített pohárban szabad inni. – Bocsánat, Hilda néni, ezt nem tudtam. – Nem baj, most ezt is megtanulod. A lány megmelegítette a poharakat, Gyömrőy pedig töltött a poharakba. – Húzd el az orrod előtt! – biztatta Hilda Zsófiát. – Érzed az ital gőzölgő aromáját? A lány felnevetett. – Érzem, de én akkor sem értek hozzá. Bizonyára finom. Konyakoztak, feketét ittak, és beszélgettek. – Valamikor a jövő héten szeretnék leutazni Csernőre, virágot tenni anyám és apám sírjára. – Mondd meg, mikor akarsz menni. Én szerzek kocsit. Legfeljebb adunk valamit a gépkocsivezetőnek, és megfizetjük a benzint. – Jó, majd szólok. Még nem tudom, hogy alakul a programom. Pálffy ezredes törzsébe kaptam beosztást, de fogalmam sincs, hogy mit kell csinálnom. Azt tudom, hogy holnap zsúfolt napom lesz. – Figyelj rám, Pali, hagyjuk ezt az egyoldalú magázást. Nem vagyok olyan öreg, hogy Hilda nénizz, mondd csak egyszerűen azt, hogy Hilda. Jó? Az előbb már úgyis letegeztél. – Ahogy akarod, Hilda kedves, az egészségedre, és szervusz! – Szervusz! – Megcsókolták egymást.

– Tehát? – kérdezte Gyömrőy. – Azt már mondtam, hogy a kisgazdapárt központjában dolgozom, és a nőszövetség elnökségi tagja vagyok. – Be is léptél a pártba? – Be én. A kisgazdapárt vezetőségi tagja vagyok. Zsófira most parancsoltam rá, hogy lépjen be az ifjúsági szervezetbe. – A kisgazdáknak is van ifjúsági szervezete? – Hát persze hogy van – mondta a lány. – És tudd meg, Palika, hogy be is fogok lépni, és azt is tudd meg, hogy sürgősen megszerzem az érettségi bizonyítványt, és beiratkozom az egyetemre. Érted, Palika, tanulni akarok. És, ha megszereztem a doktorátust, akkor feleségül megyek hozzád. – Hozzám? Te tréfálsz! – Nem tréfálok, komolyan beszélek. Hilda néni is tudja, hogy szerelmes vagyok beléd. – Nem baj. Ezt a betegséget majd kinövöd – nevetett Gyömrőy. – Nem növöm ki, mert nem akarom kinőni! Hilda néni is azt mondta, hogy feleségül mehetek hozzád, mert nem vagyunk vérrokonok. – És az nem zavar, hogy esetleg én mást szeretek? – Mirjamot, ugye? De ő elhagyott. Annak az angol kapitánynak a felesége. – Nem erről van szó, drága kis Zsófikám! Én szerettem Mirjamot, de ma már nem érdekel. Mirjam a múlt. Engem a múlt, hogy úgy mondjam, nem érdekel. Egyszerűen arról van szó, hogy nem akarok megnősülni. – Hagyjátok abba! – szólt rájuk Hilda határozottan. -Szerelmes voltál Paliba, mert mindketten úgy tudtuk, hogy Pali nem él, eltűnt. – De tetszik látni, hogy hazajött… – Igen, tudom, de ezt a beszélgetést most hagyjuk abba! Megkérhedek rá, hogy

fejezd be? – Bocsánatot kérek! – A lány kiment a konyhába mosogatni. – Borzasztó érzékeny. Valóban beléd szeretett. Esténként ott állt a kandallónál a fényképed előtt, és beszélt hozzád, pedig nem is ismert. Romantikus lélek. – Kifújta az orrát, megtörölte a szemét is. – Szóval, visszatérve a párttagságomra. Tudom, hogy neked furcsa, de azt nem tudod, mert te már mozgósítva voltál, hogy negyvenkettőben és negyvenháromban belekapcsolódtam a polgári ellenállási mozgalomba, és aktívan dolgoztam a nácik ellen, különösen akkor lettem aktív, amikor édesapádat elhurcolták. Nos, akkor ismerkedtem össze néhány értelmiségivel, ma egyetemi tanárok, nagykövetek és így tovább. Nagyszerű emberek. De bujkált itt nálam olyan kiugrott katonatiszt is, aki az illegális kommunista párt tagja volt. Hát így történt, aztán, hogy már negyvenháromban, én, a volt méltóságos asszony a kisgazdapárt tagja lettem. Itt rendeztünk be egy illegális nyomdát, szórtuk a röpcédulákat. Senki nem gondolta, hogy özvegy Kelédy Sándorné, a volt bankár felesége ellenálló lett. – Töltött egy kevéske konyakot, ivott, és folytatta: – Izgalmas heteket, hónapokat éltünk át. Mint tudod, nekem nagyon jó kapcsolataim voltak az úri világgal, nagyon sok hasznos információt szereztem és adtam tovább. Istenemre mondom, nagyon jól érzem magam köztük. Bíznak bennem. A kommunisták már gyanakodva fogadnak, ők csak a munkásosztály tagjaiban bíznak. Pálffyék bizonyára kapacitálni fognak, hogy lépj be a kommunista pártba. Én a helyedben nem lépnék be, mert te csak útitárs lehetsz. Az pedig rád nézve megalázó. Nem feledkezhetsz meg arról, hogy honnan jöttél, hol a helyed, kikhez tartozol. – Pedig az az érzésem, hogy a jövőm érdekében be kell lépnem a kommunista pártba. De ígérem, nem fogsz csalódni bennem. – Én a helyedben nagyon meggondolnám. Átmentek Hilda hálószobájába, ahol az asszony egy Gulácsy-festmény mögött kinyitott egy falba épített széfet, és kivett belőle egy nagyobb méretű acélkazettát, aztán a nyakában lógó aranyláncról levette a kazetta kulcsát, kinyitotta. – Ez a betétkönyved. A jelige: Paulus. Rengeteg pénz, csak dollárból húszezer. Ez a széf kulcsa, ez pedig a lista anyád ékszereiről. Egész vagyont érnek. Nyakékek, gyűrűk meg fülbevalók. Persze nem szabad elkótyavetyélni, mert ez

mindig maradandó érték. Nem is tudom megmondani neked, hogy ezeknek az ékszereknek dollárban mennyi a forgalmi értéke, de nagyon sok. Például, egy briliánsokkal kirakott gyűrűnek az értékéből akár három autót is vásárolhatsz. Azt például tudom, hogy egy Citroënt ma ezer dollárért lehet vásárolni. – Nem akarok gépkocsit venni. Viszont arra kérlek, hogy válassz magadnak gyűrűt, nyakláncot vagy amit akarsz, és amikor hazahozom, átadom neked. Hilda elhárította a fiú ajánlatát. – Kedves vagy, de nekem van mindenem. Nézd, Palikám, az egész ékszergyűjteményt megtarthattam volna magamnak, neked fogalmad sem lehetett róla, hogy apád a halála előtt mi mindent bízott rám. – Ez így igaz – bólintott Gyömrőy. – Mindent megtarthattál volna. – Így van, Palikám, de én mindig rád gondoltam. Mindenesetre megadom a széf számkombinációját, hogy kinyithasd, ha velem történik valami. Soha nem tudhatjuk, nem láthatunk a jövőbe. Szegény Sándor bátyáddal is így történt. Az Operában voltunk, utána megvacsoráztunk a Gellértben, hazajöttünk, az égvilágon semmi baja nem volt, lefeküdtünk, és szegénykém reggel már nem ébredt fel. Álmában jött érte a halál. Egyetlen hang, sóhaj nélkül halt meg. Harminchat éves voltam. És boldog. Azóta élek egyedül. – Miért nem mentél férjhez? – Sándor bátyád után? Nem, édes Palikám! Azt nem tehettem meg, ennyivel tartozom az emlékének. – Nem kell felelned, ha nem akarsz, de megkérdezem: barátod sincs? – De van! – mondta őszintén az asszony. – Még az illegalitásban ismerkedtünk össze. Akkor lettünk jóba. Azt hiszem, a félelem kergetett egymás karjába bennünket. Egyetemi tanár. Filozófiát tanít a tudományegyetemen. Boldog házasember volt, a feleségét egy akció során a csendőrnyomozők elfogták, s mivel hallgatott, agyonverték. Nem árulta el a férjét, engem se. Nagyszerű asszony volt. Ma sem tudjuk, hogy hol van eltemetve. – Megmondhatod a barátod nevét?

– Miért ne mondhatnám meg, Rácz Károly doktor. Filozófiatörténetet tanít. Remélem, hamarosan meg fogod ismerni. Még annyit Károlyról, hogy nagy tisztelője volt édesapádnak. Tanulmányt írt róla és néhány társáról a tizenkilences forradalomban, meg az északi hadjáratban betöltött szerepükről. – Szívesen elolvasnám. – Majd megszerzem. A kazettát visszatették a széfbe, és Hilda megmutatta a zár számkombinációját. Gyömrőy jól megjegyezte, aztán a Gulácsy-képet visszacsúsztatta a helyére. Persze egy szakszerű házkutatás során a szakemberek minden nehézség nélkül megtalálták volna az elrejtett széfet. De hát házkutatástól most nem kellett tartaniok. Elmúlt a nyilas és a náci világ, szerencsére túlélték. Gyömrőy elhatározta, hogy az ékszerekből egy gyűrűt, egy nyakláncot és egy fülbevalót Zsófiának fog adni. Hilda helyeselte a tervét. – Ha nincs ellene kifogásod, én majd kiválasztok egy garnitúrát – mondta. – Tudom, hogy mi kell egy ilyen fiatal lánynak. Gyömrőy bólintott. – Értettem. Szóval a lényeg: gazdag vagyok, senkinek sem vagyok kiszolgáltatott. Drága Hildám, el sem tudom neked mondani, hogy mennyire hálás vagyok. Hilda leintette. – Hagyd ezt, Palikám! Ki nem állhatom, ha az emberek hálálkodnak. Amit tettem, nem a várható háláért tettem, hanem azért, hogy továbbra is embernek érezhessem magam. Tehát, ne hálálkodj, Palikám! Gyömrőy az asszonyhoz ment, megfogta a kezét, a szájához emelte, megcsókolta. – Te vagy a legrendesebb nagynéni a kerek világon! – Kereste a szavakat, de egyetlen értelmes szó sem jutott az eszébe, közhelyeket pedig nem akart mondani. – Szerettem volna még mondani valamit, de nem tudtam eldönteni, hogy mit mondjak.

Hilda megsimogatta a százados arcát. – Kedvesem, nekem ennyi is elég. Az a fontos, hogy szeretsz, és én is szeretlek. Minden más mellékes. – Aztán megcsókolta a férfi arcát. – Gyere, megmutatom a szobádat. Tulajdonképpen a régi szobádban fogsz lakni, igaz, egy kicsit átrendeztem, de gondolom, ez a változás nem fog érzékenyen érinteni. Egyébként annyit akarok még mondani, hogy az elmúlt év őszén bevezettük a gázfűtést, így télen nem fogsz fázni. Az ismerős – ötször ötméteres – szoba ablakai a kertre nyíltak. Tulajdonképpen annyi változás volt benne, hogy az ablakokkal szemközti falon teljes hosszában beépített kolóniál könyvszekrény volt, előtte pedig egy széles kolóniál íróasztal. A kétszemélyes heverő a régi helyén, az ablakok alatt volt, teveszőr takaróval leborítva. A szekrények is a régi helyükön voltak a bejárati ajtó mellett jobbra és balra. A dohányzógarnitúra is a régi volt: kerek koloniálasztal és négy nádfonatú kandallófotel párnákkal. – Isteni! – mondta az elismerés hangján Gyömrőy. – Csodálatos! Hány darab könyvet vásároltál időközben? – Itt pontosan négyezer-ötszáz van. Szépirodalom, tudományos meg mindenféle. De van köztük szép számmal pártirodalom is. A legfelső három polcon megtalálod az orosz klasszikusokat. – Nagyon szeretem őket. – Gyömrőy leült az egyik fotelba, kezét nyújtotta Hildának. Az asszony is leült. – Hanem, mondok neked valamit, Palikám! – Hallgatlak, drága Hilda. Az asszony lehalkította a hangját. – Nem tudom, mit csináljunk ezzel a Zsófiával. Szerelmes beléd. Nekem elmondta, hogy csak a tíéd akar lenni. Senki másé. – Értem, Hildám – felelte, közben arra gondolt, hogyha Hilda nem jön haza, ő még most is szeretkezne Zsófiával. Mert, amikor az ölében ült, és csókolgatta a mellét, akkor érezte meg, hogy Zsófia, akár kiskorú, akár nagykorú, csodálatos teremtés. Hildára nézett. – Szerinted mit kellene tennem? Én nagyon szívesen

lefeküdnék vele, végül is a fogságba esésem óta nem öleltem nőt, márpedig az Isten arra teremtette a férfiakat, hogy a nőket magukévá tegyék. De tudod, Hilda, ha én lefekszem Zsófiával, miután nem futó kalandról van szó, attól a pillanattól kezdve felelősséggel tartozom neki. Én pedig nem akarok megnősülni. Hogy miért nem, azt ne is kérdezd, fogalmam sincs. Hidd el, én egyet akarok, hogy Zsófia tanuljon, és boldog legyen. Tudom, hogy a pillanatnyi fellángolásban a döntő szerep a romantikáé. Aztán hamarosan rájön, hogy mégsem én vagyok az, akiről ábrándozott. Szerintem az idő mindent el fog rendezni. Egyet mondhatok. Én nem fogok bemászni Zsófia ágyába, bár kedvem volna hozzá, ezt megígérem, de azt is megmondom, hogy nem zavarom ki az ágyamból, ha arra ébredek fel, hogy mellettem alszik. – Hát ez végül is tisztességes álláspont. Én mindenesetre méltányolom. Nézd, Pali, én realista vagyok, az voltam lánykoromban is. Igazi vallásos nevelésben részesültem, furcsa módon, épp ott, akkor megtanultam, hogy minden lánynak az a sorsa, hogy az ártatlanságát elveszítse. – Te is elveszítetted? – El én. Még nem voltam tizennyolc éves, és őszintén megvallom neked, hogy ma sincs lelkifurdalásom. A szeretkezés lényege az örömszerzés, magamnak és annak, akinek odaadhatom magamat őszintén, tiszta szívből. És én nem bántam meg semmit sem. Gyömrőy szája mosolyra húzódott. – És amikor Sándor bácsi megkérte Gyömrőy Hilda úrhölgy kezét, erről a kalandról nem tudott? – Tévedsz, Palikám – az asszony átment a nappaliba italért. Töltött a poharakba, az egyiket átadta Gyömrőynek. Kortyolt a konyakból. – Nevetni fogsz – mondta aztán –, Gyömrőy Hilda soha senkinek nem hazudott. Sándor bátyádnak sem. Tudott minden kalandomról. És ennek ellenére szeretett, és ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy fehér ruhában és a fejemen mirtuszkoszorúval álljak mellette a Mátyás-templom oltára előtt. Drága apád volt a tanúm, és mondhatom, nagyon büszke volt rám. És szerénytelenség nélkül mondhatom, minden oka megvolt rá, mert nagyon szép menyasszony voltam. – Ezt bizonyíthatom – lépett a szobába egy hatalmas fényképpel a kezében Zsófia. – Palika, nézd meg ezt az esküvői képet! Hát láttál te az életedben ennél

szebb menyasszonyt!? Tessék, szívem, nézd csak meg! Gyömrőy a kezébe vette a harmincszor negyven centiméteres nagyítást, és elámulva nézte az esküvői képet. Gyönyörű, gondolta, de be kell vallani, hogy Sándor bácsi sem volt akárki. A díszmagyar ruha úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Délceg, jó kiállású férfi volt. – Visszaadta a fényképet a lánynak. – Tényleg csodálatos. – Aztán Zsófiára nézett. – Figyelj rám, kicsim, te is ilyen szép leszel az oltár előtt. Már most irigylem azt a hapsit, aki melletted fog állni. A lány nevetni kezdett. – Most min vihogsz? – kérdezte Hilda. – Ezen a buta Palin. – Miért vagyok én buta? – sértődött meg Gyömrőy. – Azért, drága Palikám – mondta oktató hangon a lány-, mert tudnod kell, hogy te fogsz mellettem állni. Te egyenruhában leszel, engem pedig Hilda néni fog felöltöztetni. – De hát én nem akarok megnősülni. – Akkor házasság nélkül fogunk élni egymással. Vadon. Mert én nem mondok le rólad! Vedd tudomásul, hogy ebbe a szobába rajtam és Hilda nénin kívül nő nem teheti be a lábát, mert kikaparom a szemét! – Hát nem mondom, ez nagyon biztatóan hangzik. És, ha én, mondjuk, időközben beleszeretek valakibe? A lány tétován Hildára nézett. – Ugye, Hilda néni, Pali csak engem szerethet? Senki mást! Én vártam rá, én imádkoztam a fényképe előtt, és kértem a jó Istent, hogy hozza haza nekem. – És már sírt. Hilda magához húzta a lányt. – Jól van, jól van – mondta neki –, ne pityeregj! Így van, ahogy mondod, te

imádkoztál, te kérted a jó Istent, hogy Pali egészségesen hazatérjen. De ha ő nem akar megnősülni, akkor nem lehet arra kényszeríteni, hogy feleségül vegyen. Kislányom, ez a világ már régen elmúlt. Alig lehetett megvigasztalni a síró kislányt. Végül is akkor nyugodott csak meg, amikor Gyömrőy magához ölelte, és azt mondta neki: – Édes, kis Zsófikám, amiért én nem akarok megnősülni, azért én téged igazán nagyon szeretlek. – Megcsókolta a homlokát és az arcát. – Bármi történjék is veled az életben, gondolj mindig arra, hogy a világon él valaki, aki nagyon szeret, és gondol rád. És ez a valaki én vagyok. Gyömrőy Pál százados. Na, kedvesem, most már ne sírj, ne itasd az egereket! Nincs semmi baj. – Végre Zsófia megnyugodott. Gyömrőy ebéd után a szobájában lefeküdt, és azonnal mély álomba zuhant. Arra ébredt fel, hogy valaki egy könnyű pléddel betakarja. Felnyitotta a szemét, Zsófia állt a heverő mellett. – Hilda néni csak este nyolc után jön haza – mondta. -Minden kedden kártyázni megy. És tudod, hová? Megfogta a lány kezét, magához húzta. Zsófia engedelmesen leült a heverő szélére. – Hova jár kártyázni? – kérdezte Gyömrőy. – Kalmárékhoz. – Mirjamékhoz? – Igen. Ilyenkor összejön egy társaság, angol, amerikai, francia… – Ezt honnan tudod? – kérdezte, és gombolni kezdte a lány fehér puplinblúzát. Zsófia nem ellenkezett. A kombinéja vállpántjából már maga húzta ki a karját – Hilda néni mondta. – És biztos, hogy nyolc óra előtt nem jön haza? – Biztos. De azért én bereteszeltem az ajtót. Csak akkor tud bejönni, ha én

kinyitom. – Te mindig ilyen okos voltál? – Mindig. Nézd, még törülközőt is hoztam magammal. – Azt meg minek? – Mert tudtam, hogy ma a tied leszek. És én még ártatlan vagyok. – Tényleg nagyon okos, előrelátó vagy. – Maga mellé fektette a lányt, és óvatosan, nagyon gyengéden levetkőztette. Zsófia csodálatosan szép volt. Gyömrőy csak ült, és gyönyörködött benne. Aztán lehajolt hozzá, és csókolgatni kezdte. – Nem fog fájni? – Nem tudom. De nagyon fogok vigyázni. Addig szeretkeztek, amíg Hilda meg nem jött. Zsófia a csengetésre ugrott fel a férfi mellől. -Jaj, istenem… – Kapkodta magára a ruháit. A kombinéját már fel sem vette, kiment ajtót nyitni, Gyömrőy pedig addig rendet csinált a heverőn, mert az bizony csatatérre hasonlított. – Te meg miért reteszelted be az ajtót? – kérdezte Hilda, és gyanakodva nézett a lányra. – Féltem. – Palika nincs itthon? – De igen, itthon van, csak lefeküdt aludni. – Értem. – Selyemsálját és könnyű gyapjúkardigánját vállfára tette, és felakasztotta az előszobafogasra. – És más mondanivalód nincs a számomra? – kérdezte a lányt, akinek az arca kipirosodott. – Nem tudom, mire tetszik gondolni?

– Hát sok mindenre gondolhatnék, de én most arra gondolok, hogy miért nem vagy őszinte hozzám? – Én nem vagyok őszinte? Hilda megsimogatta a lány kipirult arcát – Kedvesem, ezt neked kell tudnod. – Bement a nappaliba, a lány követte. Töltött magának egy pohár italt. Ivott, és a lányra nézett. – Zsófikám, én csak azt mondhatom neked, hogy drága édesanyád sem lehetett megértőbb, elnézőbb hozzád, mint amilyen én vagyok. Persze én nagyon jól tudom, hogy a magánügy az szent és sértheteden. Iszol egy kortyot? – Egy nagyon keveset. Kétujjnyit. Az asszony kétujjnyi konyakot töltött a pohárba. – Egészségedre! Miután Zsófia kiitta a konyakot, Hilda újból megszólalt: – Kislányom, nehogy azt gondold, hogy részemről ez olcsó kíváncsiskodás, nem kedvesem, egyszerűen arról van szó, hogy minden fiatal lánynak szüksége van egy barátnőre, aki a nehéz helyzetben tanácsot tud adni. Arra gondolok, hogy előbb vagy utóbb te is asszony leszel, ezt persze képletesen mondom, vagyis megismerkedsz valakivel, megtetszik, lefekszel vele, mondjuk, Palival, mert nem titok, hogy nyakig szerelmes vagy belé… – Már lefeküdtem vele – mondta halkan a lány. – Délután. Azt hiszem, mind a ketten akartuk. – És ha állapotos leszel? – Nem leszek! – Zsófia hangja határozott volt. – Miért vagy ebben ennyire biztos? – Mert Palika megígérte, hogy vigyázni fog. – És vigyázott?

– Nem tudom. Ezt ő tudja. – Nem kérdezted meg tőle? – Nem. Hogy lehet ilyesmit megkérdezni? – Hát erre van mód. – Újból ivott az italból. – Na jó, én majd megkérdezem őt. -Jaj, Hilda néni, ne tessék megkérdezni! Én szégyellem magam. – A fenébe is! Amikor levetkőztél mezítelenre, akkor nem szégyellted magad? – Nem, akkor nem! Csak nagyon boldog voltam. Életemben még ilyen boldog nem voltam. Soha nem tudtam elképzelni, hogy egy fiatal lány ennyire boldog lehet. Hát én az voltam, Hilda néni, nagyon boldog. És ha terhes leszek, akkor meg fogom szülni a gyerekemet, és büszke leszek rá. – Buta vagy, te lány, nagyon buta. Azt gondolod, hogy egy gyereket olyan könnyű felnevelni. Arra nem gondolsz, hogy milyen felelősséggel jár egy gyerek világra hozása? – Nem, Hilda néni, nem tudom. És nem is érdekel. Engem csak az érdekel, hogy szeretem Palit, és most már tudom, hogy ő is szeret engem… – Mondta? – Nem, nem mondta. De éreztem az öleléséből, a csókjaiból. – Figyelj rám, Zsófia! Én negyvenöt éves vagyok. Nem szégyellem bevallani neked, hogy volt néhány férfi az életemben. Jól jegyezd meg, amit mondok! Figyelsz rám? – Persze hogy figyelek. – Az, hogy valaki milyen szenvedélyesen ölel vagy csókol, nem azt jelenti, hogy szerelmes beléd. Szó sincs róla! Csupán élvezi a nőt. Palika negyvenkettő óta nem ölelt, nem csókolt lányt. Semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy három év után szenvedélyesen csókol és ölel. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Úristen, te lány, ne légy ennyire naiv, ne légy ennyire buta! Neked még nagyon sok férfival lesz dolgod, mert nagyon szép vagy.

– Nem, nekem Palin kívül nem lesz viszonyom más férfival! – mondta határozottan a lány. – Én nem vagyok és nem leszek afféle utcai lány! Az asszony mérgesen legyintett. – Nem kell ahhoz utcalánynak lenni, hogy több férfi legyen egy nő életében. Na jó, hagyjuk abba a beszélgetést, majd folytatjuk. Zsófia nem sértődött meg, tulajdonképpen megnyugodott, hogy őszintén elmondott mindent, csupán azért volt izgatott, hogy Pali mit fog szólni ahhoz, hogy ő beszámolt Hilda néninek? De végül is kiderült, hogy Gyömrőy nem haragudott meg Zsófiára, mosolygott, amikor éjjel bevallotta, hogy mit beszélt Hilda nénivel. – Ne izgasd magad, Zsófikám! Nem leszel terhes, mert én nem vesztettem el a fejemet, vigyáztam. De megnyugtatlak, ha mégis terhes lennél, nem engedném, hogy elvetesd a magzatot, én vállalom az apaságot, büszke leszek rá, hogy én vagyok a gyereked apja. Zsófia csókolgatta a férfi vállát, mellét. – És ha megszülném a gyereket, a gyerekünket, akkor feleségül vennél? Ráfordult a lány meztelen testére, szorosan átölelte, és alig hallhatóan suttogta: – Erről majd akkor beszéljünk, ha útban lesz a gyerek. Gyömrőy mielőtt elaludt volna régi szobájában, számbavette a történteket: álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nagyszerűen sikerül szabadulásának első napja. Soron kívül százados lett, a demokratikus honvédség tisztje, lakása van, közben az is kiderült, hogy valójában Hilda jóvoltából a jelenlegi körülményekhez képest igenis gazdag ember, anyja családi ékszerei vagyont érnek. Ha el tudná hozni Svájcból, és ha érzéke lenne az üzleti élethez, lemondhatna tiszti rangjáról, és vagyonát – mert végül is vagyonos ember – befektethetné valamilyen vállalkozásba. Aztán hirtelen kijózanodott. Nem érdemes vállalkozásba fogni most, amikor a kommunisták átveszik a hatalmat, és megszűnik a magántulajdon, mindenre az állam teszi rá a kezét. Maradjon minden úgy, ahogy van. Aztán eszébe jutott a Gulácsy-kép mögötti széf. Ami azt illeti, ő nem sokat ért a nyomozáshoz, de annyit a józan eszével is megállapíthat, hogy ezt a széfet csak az nem találja meg, aki nem akarja. Ha meg akarja őrizni a

vagyonát, akkor találnia kell valami biztonságosabb rejtekhelyet. Aztán elalvás előtt még arra gondolt, hogy vajon Hilda hány hangszeren játszik? Kommunista barátai vannak, a kisgazdapárt nőbizottságának vezető tagja, ugyanakkor minden kedden partikra jár James C. Edcomb kapitány házába, ahol találkozik franciákkal, amerikaiakkal és Mirjammal, volt szerelmével. Csodálatos szerető volt, de Zsófi még nála is ügyesebb, szenvedélyesebb, őszintébb és odaadóbb… Elaludt.

MÁSODIK FEJEZET

1.

Kürthy Éva 1945. július 1-jén töltötte be a tizennyolcadik évét Jelesen érettségizett, és néhány hét múlva megkapta az értesítést Szegiből, hogy felvették az egyetem magyar-történelem szakára. Szeretett volna Budapesten tovább tanulni, de helyhiány miatt elutasították. Éva kiegyensúlyozott teremtés volt, megvonta a vállát, és azt mondta: Sebaj, majdcsak lesz valahogy. Kimondottan szép lány volt, középmagas, karcsú, az utcán megbámulták a férfiak. Apja, Kürthy Tamás magyar--francia szakos tanár volt az óbudai Árpád Gimnáziumban, 42 éves múlt, jó kedélyű, tréfára mindig kapható, magas, enyhén kopaszodó férfi. Édesanyja, Bodnár Lívia pedig gyors- és gépírást tanított a Ponty utcai, Hunfalvy Jánosról elnevezett kereskedelmi középiskolában. Amikor Szegiből megkapták az értesítést Éva felvételéről, a család éppen együtt ebédelt a Vajdahunyad utcai családi házban, Lívia lecsót főzött, amit mindhárman nagyon szerettek, és ahogy apja nevezte: anakreoni mértékű, laza fröccsöt ittak rá. Kürthy már ebéd előtt is felhajtott vagy két fél deci pálinkát, mert ebéd után ugyancsak beszűkült a szeme, és ásítását sem volt képes leplezni. – Drága papa – kérlelte kedvesen Éva –, menj, feküdj le, ha szépen megkérsz, még a lábadat is betakarom. Kürthy a feleségére nézett. – Te is úgy gondolod, hogy le kéne feküdnöm? – Már most is alszol! – zsémbelt az asszony. – Esküdni mernék rá, hogy ebéd előtt már felhajtottál néhány féldecit. A magas férfi felállt, ásított, nyújtózkodott.

-Jól van, legyen megint neked igazad. Lefekszem egy kurta órácskára – mondta, és elindult a szobája felé. Amikor Éva bement utána a dolgozószobába, apja már mélyen aludt. Éva egy pléddel betakarta apja lábát, és azt gondolta, az Isten kegyeltje az ilyen ember, azért tud pillanatokon belül elaludni, bárhol és bármikor. A jó alvás isteni adomány. Megcsókolta apja homlokát, és visszament édesanyjához. Mosogattak, törölgettek, beszélgettek. Éva bensőséges viszonyban volt anyjával, néha úgy érezte, hogy Bodnár Lívia nem is az anyja, hanem a legjobb barátnője, akivel minden problémáját őszintén megbeszélheti, igaz, alig van titka, még nem feküdt le senkivel, a testét sem engedte összevissza tapogatni. Anyja idejekorán felvilágosította, a férfiak részéről milyen veszélyek fenyegetik, jó lenne, ha ezeket sikeresen elkerülné. Éva megnyugtatta anyját, eddig elkerülte a veszélyeket, és biztos, hogy ezután is el fogja kerülni, bár elmúlt már tizennyolc éves, egyszerűen nem kívánja a testi szerelmet. – Csak van egy nagy baj, mama – mondta a lány, miközben az eltörölt poharakat szép sorjában berakta a kredenc felső polcára. Az asszony leengedte az öblítővizet, aztán a kötényében megtörölte a kezét, és Évára nézett. – Mi az a baj? – Nem szívesen laknék kollégiumban. Az asszony megsimogatta a lány arcát, és megnyugtató mosollyal a szája sarkában mondta: – Nem kollégiumban fogsz lakni. – Hanem hol? Albérletben? – Klára néninél. Igaz, bogaras vénlány, de biztos, hogy ki fogtok jönni egymással. Klára tulajdonképpen nagyon jó lélek, de azt még maga előtt is titkolja. – Az asszony leült az asztal mellé, a hokedlira. – Igen, öreg és bogaras. Macskákat nevel, a macskák az ő gyermekei. Éva elgondolkodva háromszögeket rajzolt az asztallapra. – Mindig ilyen volt?

– A fenéket volt ilyen! Tíz évvel idősebb nálam. Ahogy visszaemlékszem, nagyon szép lány volt, és nagyon jó testvér. Bronzvörös haj, zöld szem, olyan érdekesen volt szép, hogy irigyeltem őt. A társaság kedvence volt, mindenkit fel tudott vidítani. Szerették őt, különösen nagyapád, azt akarta, hogy Klára is orvos legyen, mint ő. Azt hiszem, volt is hozzá kedve. Éva megkérdezte: – És miért nem lett az? – Nem beszélgettünk még erről? – Nem, nem emlékszem rá. Klára néni sem említette, amikor nála nyaraltam. Pedig szeretném tudni, hogy mi történt vele. – Nem tudod? – Kürthyné csodálkozva nézett a lányára. – Isten bizony, nem tudom! – Szegiben született, abban az ötszobás családi házban, ahol most is él, a Vargyas utca tízben. Ezerkilencszáztízenhétben, tizennyolc éves korában halálosan szerelmes lett egy vadászpilótába, és teherbe esett tőle. Bevallotta apámnak, aki nem szólt egyeden rossz szót sem, hanem felkereste a főhadnagyot, megkérdezte tőle, hogy a történtek után feleségül veszi-e Klárát. A pilóta azt válaszolta, hogy örömmel, mert nagyon szereti, de mivel ő hivatásos tiszt, apáék fizessék le a kötelező kauciót, mert anélkül nem kap házassági engedélyt. Apámék megszerezték a pénzt, és kitűzték az esküvő napját. Nagy volt az öröm, a városban mindenki Klára nagy szerencséjéről beszélt. Aztán három nappal az esküvő előtt robbant a bomba, távirat érkezett a főparancsnokságtól, hogy a főhadnagyot az olasz fronton légi harcban lelőtték. Klára sokkos állapotba került, kórházba kellett szállítani, elvetélt, hónapokig nyomta a kórházi ágyat, búskomor lett, befelé forduló, nem érdekelte a világ, lemondott arról, hogy orvos legyen. Egyik napról a másikra élt, egyesek szerint meghibbant. Velem sem törődött, mint azelőtt. Aztán kitört a forradalom. A papa akkor katonaorvos volt, százados, sok jó barátja volt a Galilei-körben, csupa baloldali értelmiségi, talán az ő ösztönzésükre, talán meggyőződésből belépett a Vörös Hadseregbe. Gyógyított, műtött is, ha kellett. Az összeomlás után a fehérek meghurcolták, megalázták, évekig nem praktizálhatott, s mintha elment volna a kedve az élettől. Aztán, amikor Bethlen alatt konszolidálódott a helyzet, újból rendelhetett. Régi betegei nem felejtették el, felkeresték, vele gyógyíttatták

magukat. Kezdett visszajönni az életkedve. A szegényektől, az üldözöttektől sohasem fogadott el pénzt. Kitűnő orvos volt. Közben Klára állást kapott a postánál. Nagyon alul kezdte, valamelyik körzeti hivatalban lett postáskisasszony. Tanfolyamokat végzett, szó szerint betanulta a postai szabályzatokat, a rendeleteket, nem lehetett kifogni rajta. Szinte rakétaszerűén ívelt a pályája. Tíz éve már, hogy főtanácsos és postaigazgató. – Mikor költöztetek fel Budapestre? – kérdezte Éva. – 1927-ben. Huszonkét éves voltam, a tanárképző főiskola negyedéves, magyartörténelem szakos hallgatója. Nos, kiderült, hogy nagyapádat mint jó katonaorvost számon tartották. A Vörös Hadseregben számos olyan hivatásos tiszt szolgált, akik ekkorra tábornokok meg ezredesek lettek. Így aztán kapott a Honvédelmi Minisztériumból egy kedvező ajánlatot, hogy a központi honvédkórházban legyen belgyógyász főorvos. Lakást is kap. Nos hát, így kerültünk ide, Zuglóba. Átiratkoztam a pesti egyetemre. Ott ismerkedtem meg apáddal, aki akkor végzett francia-magyar szakon. Egy év múlva férjhez mentem hozzá, és rá két évre megszülettél. – A szeme hirtelen könnyes lett. – Azt tudod, hogy szegény nagyapád, a nagyanyáddal együtt 1945januárjában meghalt. A ház, ahol laktak; bombatalálatot kapott, már nem éltek, amikor kiásták őket a romok alól. – Egy ideig csend lett, aztán újra Éva kérdezett: – A Vargyas utcai családi ház pedig Klári nénié lett. – Igen, ez volt az ő öröksége. Remélem, most már mindent tudsz. – Igen. Szerinted Klára néni meg fogja engedni, hogy nála lakjam? – Már tegnap írtam neki. Várom a válaszát. Meggyőződésem, hogy boldog lesz. Persze alkalmazkodnod kell hozzá. – Rajtam nem fog múlni. Néhány nap múlva megkapták Klára néni levelét, amelyben azt írta, hogy jó szívvel és nagy szeretettel várja drága unokahúgát, akinek a részére máris berendezett két szobát, hogy kényelmesen érezze magát, és kedvére tanulhasson.

Éva 1945. július 20-án, kedden reggel két bőrönddel érkezett Szegibe. Az

állomáson Klára néni várta. Az asszony sovány volt, legendás bronzvörös hajában ősz hajszálak csillogtak, zöld szeme azonban semmit sem változott Keblére ölelte Évát, jobbról és balról megcsókolta. – Isten hozott nálam! – üdvözölte kedvesen, de mosoly nélkül. – Csókolom, Klára néni, nagyon örülök, hogy itt vagyok. Az asszony odaintett egy piros sapkás hordárt, rámutatott a két bőröndre. – Kint vár a konflis, vigye ki, kérem! – Karonfogta a lányt, és elindultak a kijárat felé. A hordár már ott várakozott a kocsi mellett. Klára néni pénzt csúsztatott a markába, az öregedő férfi megemelte a sapkáját, köszönésfélét mormolt a fogai között. Végighajtottak a városon. Éva jobbra-balra forgatta fejét, azt kutatta, változott-e a város azóta, hogy itt járt. Semmi változást nem tapasztalt. Jól látta az egyetem épületét, a hatalmas ablakok visszatükrözték a délelőtti napsugarakat, elkocogtak a főposta többemeletes barokk épülete előtt. Meleg július volt, sokan sétáltak az épület előtt terpeszkedő hatalmas platánok alatt. Befordultak a Gesztenyés sorra, és közeledtek a villanegyed felé. Pótkocsis, döcögő villamos után haladtak, amely a megállóknál csikorgó kerekekkel fékezett. A széles macskakövekkel kirakott út két oldalán hatalmas lombú, öreg vadgesztenyefák árnyékolták be a járdát és a házak földszintes ablakait. Éva maga sem tudta, miért, jókedvűnek, felszabadultnak érezte magát. Tetszett neki a város tisztasága, rendezettsége. Mától kezdve itt fog élni – gondolta, és lehunyta a szemét. Hirtelen álmosság tört rá. Meg kellett volna inni egy kávét az Édeskében, de hát ezt mégsem kérhette Klári nénitől, már az is szép volt tőle, hogy kijött eléje az állomásra. Mindenesetre most, hogy már ismerte Klári néni múltját, valahogy közelebb érezte magához. Arra gondolt, hogy van abban némi igazság, hogy az ember mai viselkedését a múltja ismeretében lehet és kell megérteni és minősíteni. Éva még középiskolás korában rászokott az újságolvasásra, osztálytársainál tájékozottabb volt a világ dolgaiban, szeretett vitatkozni, ezt a tulajdonságát apjától örökölte. Tudta, hogy nagyapja a Vörös Hadseregben szolgált, és úgy érezte, hogy a nagyapja emléke arra kötelezi, hogy védje, kövesse azt a világnézetet, humanista eszmét, amit a nagyapja képviselt, és amelyről esténként apjától és anyjától csak jót hallott. Mindketten gyűlölték a náci és fasiszta eszméket, és gyűlölték, megvetették a magyar nemzeti szocialistákat mint a

nácik hazai szálláscsinálóit. – Elaludtál? – kérdezte Klára néni, és csontos ujjaival megérintette a térdét. Már a Vargyas utcában jártak, a lovak fáradtan poroszkáltak. – Nem, nem aludtam. Csak elméláztam. Azon tűnődtem, hogy az őszi választásokat kik fogják megnyerni – füllentette. – Szerintem a kisgazdapárt. Nagy tábora van. Mindenki belefér, parasztok, polgárok, értelmiségiek. Támogatják őket a papok és minden kommunistaellenes erő. Abbahagyták a beszélgetést, mert megérkeztek a ház elé. – Álljon meg, kérem! – utasította Klára néni a kocsist. Megálltak. Az asszony és Éva kiléptek a fiákerből, a középkorú, köpcös kocsis leugrott a bakról, és kiemelte a két bőröndöt. – Tessék csak kinyitni a kaput – mondta az asszonynak –, én majd beviszem a bőröndöket! Az asszony kinyitotta a tömör tölgyfából készült, vasalt kaput, és beléptek. Négy bordó kókuszszőnyeggel borított lépcsőn kellett felmenni a csempézett és szőnyeggel letakart előtérbe, onnan nyílott egy fehérre mázolt és lakkozott kétszárnyú, üvegezett ajtó az előszobába. A kocsis szolgálatkészen felcipelte a bőröndöket, és a falifogás alá tette őket. – Nagyon köszönöm! – mondta az asszony, és a fuvardíjon kívül borravalót is adott a kocsisnak. – Ha szükség lesz rám legközelebb, nagyságos asszony, csak tessék szólni. Ott állok én mindig a főposta előtt. Ha nem lennék éppen ott, üzenetet is lehet hagyni az újságosnál, a nevem Bihari Márton. – Köszönöm, Márton, megjegyeztem. – Lekísérte a kocsist, aztán bezárta az ajtót, még az acélból készült háromujjnyi reteszt is rátolta, és a lépcsőn álló Évának magyarázta: – Az ajtót mindig elreteszelem, még napközben is. Tudod, lányom, azt tartja a mondás: jobb félni, mint megijedni. – Az asszony hangjára a belső szobák egyikéből, de lehet, hogy a hatalmas konyhából négy vagy öt

macska került elő, és az asszony lábához dörgölődtek, várták a simogatást. – Jól van, jól van, aranyoskáim, hazajött a mamika, mindjárt kaptok finom kis papit, tejecskét meg csirkemájat, úgy ám – aztán maga előtt terelve a szép, tiszta állatokat, felment a lépcsőn Évához, de továbbra is a macskáihoz beszélt. – Látjátok, ez itt az én aranyos unokahúgom, az Éviké, nagyon szeressétek őt is, fogadjatok szót neki, mert távollétemben ő fog vigyázni rátok. Na, gyertek, aranyoskáim! – Bement az előszobából balra nyíló hatalmas konyhába, a macskák meg utána, és várakozva néztek az asszonyra. Klára néni két alumíniumlábosba tejet öntött, egy másik tálba pedig feldarabolt csirkemájat tett. – Így ni, egyetek, igyatok, aranyoskáim! – Évára nézett, aki mosolyogva figyelte a jelenetet. – Mit gondolsz, melyik a kedvenc cicuskám? – talányosan nézett a lányra. Éva felvonta a szemöldökét. – Gondolom, az a szép kis vörös. – Beátára gondolsz? – Nem tudom hogy hívják, de nagyon aranyos kiscica. – Eltaláltad. Beátát szeretem a legjobban, mert hagyja szeretni magát. Kedves, ragaszkodó, és ami a macskákban ritkaság, mert sohasem személyhez kötődnek, mint a kutyák, Beáta hűséges. Néha arra ébredek fel, hogy hozzám simulva alszik mellettem. Persze – tette hozzá gyorsan – a többieket is szeretem. Kedvemre való állatok. A szerelem évadján olykor nyugtalanok, türelmetlenek, fújnak egymásra, néha napokra eltűnnek, de aztán tépetten, agyonhajszolva visszatérnek, mert tudják, hogy a mamijuk meggyógyítja őket. Kezelem a sebeiket, és a szülésük idején is mellettük vagyok. – És mit tetszik csinálni a kölykökkel, Klára néni? Mert ahogy látom, az öt cicából csak egy a férfi, a többi lány vagy már anya. – Jól látod, a férfi a Samu. Pedigréje van. Nagyszerű férj és atya. Őrá kell legjobban vigyázni, hogy ne kódorogjon el. Hogy mit csinálok a kicsinyekkel? Nem ölöm meg őket, isten ments, arra nem vinne rá a lelkiismeretem. Elajándékozom mindegyiket. De van úgy, hogy egyet-egyet megtartok, mert tudod, az öregebbje csak elpusztul, a jó ég tudja, hogyan, mikor, milyen körülmények között. Nem lehet ám őket egész nap a lakásba zárva tartani. Ki

kell engedni őket a kertbe is, hogy kedvükre vadásszanak, mert a macskák, bár együtt élnek velünk, ragadozó állatok. Látod, a konyhaajtón azért van az a viaszosvászonnal ellátott nyílás, hogy szabadon ki- és bejárhassanak. No, ennyit a macskákról. Gyere, megmutatom a szobáidat! A ház három szobája az utcára nézett, kettő pedig a mintegy százötven négyszögöles kertre, amelyben a virágágyásokon kívül ezüstfenyők, tuják, nyírfák pompáztak. A pázsit nem volt kiégve, üdezöld színe arról árulkodott, hogy valaki rendszeresen gondozza a kertet, nyírja a füvet, metszi a rózsákat. A kerti oldalon volt az asszony hálószobája és az egyik fürdőszoba is. A nappali és az ebédlő ablakai a Vargyas utcára nyíltak, és Éva tanulószobájának az ablaka is, a hálószobája és a fürdőszobája pedig a kertre nézett. Minden szobában fafűtéses cserépkályha volt, de nem fűtötték be, mert a házban évek óta etázsfűtés volt. A pince lejárata a bejárat után balra nyílt, tíz lépcső vezetett le a tiszta, boltíves pincébe, s mivel a pincehelyiségek szárazak voltak, ott helyezték el a régebben beszerzett élelmiszer-tartalékokat is, a lisztet, a cukrot, a befőtteket, a füstölt árukat: szalonnát, oldalast, kolbászt, szalámit, meg a zsírban eltett sült húsokat is. Klára néni mindent megmutatott Évának, mondván: – Öt évig nálam fogsz lakni. Tudnod kell, hogy mit hol találsz meg. Aztán minden előfordulhat az emberrel, nem mintha meg akarnék halni, de az is megtörténhet. Ötvenévés múltam. Ez már bizony, akárhogyan nézzük is, kor, nem is kevés, és ha véletlenül feldobnám a talpamat, egyedül maradsz a házban, rád szakad minden, mert a végrendeletemben úgy intézkedtem, hogy mindent te örökölj. – Jaj, drága Klára néni, ne beszéljünk erről! – A nappaliban ültek, tejeskávét ittak kuglóffal. – Muszáj beszélni erről, lányom – mondta az asszony, és ivott a kávéból. – Te vagy az egyeden vér szerinti rokonom. Rajtad és anyádon kívül csak a macskáim vannak, de rájuk mit hagyhatnék? – A vörös szőrű Beáta már az asszony ölében feküdt, és csendesen dorombolt. Samu, a kandúr pedig Éva lábát kerülgette, testével szorosan hozzátapadva. A koromfekete Diána minden hívás nélkül Éva ölébe ugrott. A lánynak tetszett Diána szemtelen kihívása, és simogatni kezdte selymes szőrét. – Diána – mondta az asszony –, ahogy látom, megszeretett téged. Nagyon kedves kislány, szeresd őt. Éva mosolyogva válaszolt: – Klára néni drága, megígérem, hogy szeretni fogom Diánát és a többieket is.

– Nagyon remélem. – Az asszony lenyelte az utolsó falatot is a kuglófból, megitta a maradék tejeskávéját, aztán a szalvétával megtörölte a száját, és a lányra nézett. – Ami a napirendet illeti – kezdte –, én minden reggel hat órakor kelek, felcsavarom a gázlángot, a víz szinte azonnal meleg, akkor zuhanyozom, utána megreggelizem, az úgy hét óra körül van. Ha mondjuk te is követed ezt a napirendet, ami persze nem kötelező, akkor együtt reggelizhetnénk. – Örömmel – mondta Éva. – Én mindenben alkalmazkodom Klára nénihez, és tiszteletben tartom a házirendet és a szokásokat. – Ennek igazán nagyon örülök. Tehát akkor holnap már együtt reggelizünk. És még valami, ami még a házirendet illeti. Kislányom, meg kell jegyezned, hogy a cipőket az előtérben le kell venni! A papucsok azért vannak előkészítve az előszobában, hogy abban járjunk itthon. – Értem, Klára néni, és nagyszerű ötletnek tartom. Meg szeretném kérdezni, hogy a takarítással mi van, vagy mi lesz. Mert ez egy óriási nagy lakás. – Erre ne legyen gondod. A bejárónő kétnaponként jön, kulcsa van a lakáshoz. Rozika abszolút megbízható. Nagyszerűen takarít, és ebben a férje, Mester Bálint bélistázott százados segít neki. Bálint tartja rendben a kertet, elvégez a ház körül mindent. Nagyon rendes ember, szeretem és tisztelem őt, bár azzal Mester Bálint, volt magyar királyi százados nem sokra megy. Én mindenesetre méltányolom helyzetüket, tisztességesen megfizetem őket. Holnap megismered Rozit. Nagyszerű teremtés. Múlt héten azt mondta nekem: „Klári néni, tessék rám nézni, harmincéves vagyok, még mindig jó nő, ha elmennék kurvának, bizonyára többet keresnék.” Megkérdeztem tőle, és mondd már meg nekem, Rozikám, miért nem mégy el kurvának? Azt mondta: „Azért, drága Klára néni, mert ahhoz gyomor kell, nekem pedig nagyon érzékeny a gyomrom, és még nem is említettem a férjemet, Bálintot, a volt páncélos századost, aki nyilván – és azt hiszem, jogosan – agyon is ütne. Így hát megmaradok a takarítás mellett, Bálint is becsületesen dolgozik, amíg hagyják, szóval megélünk a munkánkból.” – Holnap találkozom vele? – kérdezte Éva. – Érdekes nő lehet. – Több mint érdekes. Egyébként reggel hét óra előtt már itt van, elkészíti a reggelit, neked csak annyi dolgod lesz, hogy a reggeli után megfürödj. Gondolom, ez így neked is megfelel. – Igen, drága Klára nénil De engem nem kell kényeztetni, én a szobáimat

kitakarítom, szeretek rendet tartani magam körül, úgyhogy Rozikának rám ne legyen gondja. A férje is vele szokott jönni? – Igen. Majd meglátod, Mester Bálint bélistázott páncélos százados harminckét éves, udvarias, jóképű és nagyon vonzó férfi. Az az érzésem, hogy Rozi kicsit féltékeny is rá. – És van oka rá? – Hát én azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy nagyon szereti a férjét. – Drága Klára néni, én ezt csak helyeselni tudom. Apám mindig azt mondta, hogy az asszonynak az a dolga, hogy imádja a férjét, és fordítva. Klára néni elgondolkodva simogatta Beáta selymes vörös szőrét, aztán hosszú hallgatás után megszólalt: – Apádnak igaza van. Meggyőződésem szerint ő szent ember. Kár, hogy nem római katolikus. – Miért kár? – kérdezte Éva, és Diánát a válláról az ölébe vette. – Mert ha katolikus lenne, bizonyára boldoggá avatnák a halála után. Éva halkan felnevetett. – Apa bizonyára örülne ennek a minősítésnek, de hát ő evangélikus. De már most is boldog, Klára néni, apa imádja anyámat, és ahogy én látom, boldogan élnek. Az asszony eltűnődve nézett maga elé. – Hát igen – suttogta, mint aki titkot árul el –, anyád, az én kicsi húgom, nem véletlenül született burokban, ott voltam, láttam, amikor drága, jó anyám a világra hozta őt. Tízéves voltam, és apa, aki felvilágosult orvos volt, megengedte, hogy jelen legyek a szülésnél. Igen, édesanyád burokban született, ezért volt szerencséje, hogy olyan férjet kapott, mint Kürthy Tamás, a szent ember. – Zihált, mint akinek nehezére esik a beszéd. Sokáig fürkészte Éva arcát. – Én nagyon örülök Lívia húgom szerencséjének. Abban az udvari szobában jött a világra, amelyik most a te hálószobád. Igen – mondta elmélázva,

Beátát simogatva –, abban a szobában jött a világra. Jól emlékszem, hogy anyának nem volt nehéz a szülése. Lívia simán, fájdalommentesen jött a világra. Nagyon örültem a kicsi húgomnak, sohasem voltam féltékeny rá. Miért is lettem volna? Tíz évvel volt fiatalabb nálam, úgy tekintettem rá, mint egy élő játékbabára, babusgattam, pelenkáztam, ha kellett. Jó testvérek voltunk, és remélem, hogy ma is azok vagyunk. – Ez biztos – bizonygatta meggyőződéssel Éva. – Bodnár Lívia ma is nagyon szereti és tiszteli Bodnár Klárát. Az asszony furcsán nézett rá, zöld szemében mintha apró lángocskák gyúltak volna. – Milyen stílus ez? – kérdezte barátságtalanul. – Budapesten most ez a módi, hogy a gyerekek az édesanyjukat csak úgy lánykori nevén említik? Bodnár Lívia! A nagynéni pedig csak Bodnár Klára… – Elnézést, drága Klára néni, eszem ágában sem volt, hogy fájdalmat okozzak. Bocsánatot kérek! – Felállt, az asszonyhoz ment, gyengéden felemelte a kezét, és megcsókolta. – Elnézést és bocsánatot kérek! Az asszony megenyhült, szeretettel simogatta Éva sötétbarna haját, épp olyan mozdulatokkal, mintha Beátát vagy Diánát simogatná, és azt mondta: – Semmi baj, kislányom! Vidéki, öregedő asszony vagyok, nehezen tartok lépést a világgal. Budapesten is régen jártam, nem ismerem az új szokásokat. Én sem akartalak megbántani. Éva csókolgatta az asszony keze fejét. – Jaj, ne tessék már ilyeneket mondani! Tapintadan voltam. Az asszony még mindig a lány haját simogatva mondta: – Semmi baj, Évikém, semmi baj nem történt! – Aztán váratlanul azt mondta: – Kapsz kulcsot a házhoz. A bejárati ajtóhoz is, meg az előszobához is természetesen. Csupán egyvalamit kérek tőled. – Éspedig?

– A barátnőidet bármikor felhozhatod a lakásba, de flúkat soha. Ezt csak azért mondom, mert gondolom, már nem vagy intakt. – Klára néni, még intakt vagyok, vagyis szűz – mondta Éva, aztán furcsa fintorral gyorsan hozzátette: – De remélem, nem sokáig leszek az. – Annyira hiányzik az életedből a férfi? – Nem, Klára néni, drága, ezt nem mondhatnám. Tessék elhinni, tisztában vagyok a férfi és a nő viszonyával. Tudom jól, hogy a férfiak mit akarnak a nőtől. Az asszony összevonta szemöldökét, és úgy kérdezte szigorúan, mint egy vizsgáztató tanár: – No, és szerinted mit akarnak? – Csakis azt, vagyis a férfiak azt szeretnék, ha minden nő, aki az útjukba akad, lefeküdne velük. Ha a matracuk lenne. No, drága Klára néni, én erre alkalmatlan vagyok. Ezt én úgy fogalmaztam meg magamban, hogy engem nem azért hozott a világra drága, jó anyám, hogy egy füttyentésre bemásszak bárkinek az ágyába. Nem, én erre nem vagyok alkalmas. Tudom és hiszem, hogy egyszer eljön majd az igazi, aki önzedenül szeretni fog, és én is szeretni fogom őt. – Csak helyeselni tudom elképzeléseidet. És kérem a jó istent, hogy legyen veled a nehéz percekben! Éva felnevetett. – Tessék elhinni, nem fogok szégyent hozni Klára nénire. – Ebben biztos vagyok. Többször nyaraltál kislánykorodban nálam, és mondhatom, az utcában a szomszédok nagyon megszerettek. Azt hiszem, még most is szeretnek. Éva jó szívvel hallgatta a dicsérő szavakat, felállt, az utcára néző ablakhoz ment. Kicsit elhúzta a függönyt. – Még ugyanazok a szomszédok, akik három évvel ezelőtt voltak? – Nézte a szemközti kilences számú háromszobás földszintes házat. Az ablakokon a

redőny le volt eresztve, a széles kapubejáraton a lovas kocsik vagy a személyautók könnyűszerrel befértek. A földszintes, villaszerű házat, ahogy Éva látta, nemrégiben hozták rendbe, a falakat újravakolták, és világosdrappra festették, a redőnyök sötétbarnára voltak festve. Éva úgy emlékezett, hogy néhány évvel ezelőtt a redőnyök okkersárgák voltak. – Klára néni, még most is Herczegék laknak a velünk szemben lévő házban? Az asszony az ablakhoz ment, alig észrevehetően félrehúzta a csipkefüggönyt. – A kilencben? – Igen. – Nem, lányom. Már két éve nem a Herczegék laknak a házban, hanem egy katonatiszt… – Mostani? – Igen. Az úgynevezett demokratikus honvédség tisztje. Ha jól emlékszem, százados. Ő lakik ott a feleségével. Bálint valamit mesélt róla, de nem nagyon figyeltem, mert engem nem érdekelnek a katonai dolgok. De ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy ennek a századosnak, ha nem tévedek, Bordics Sándornak hívják, az a feladata, hogy leleplezze és elfogja a kémeket, akik Szegiben tevékenykednek. Úgy tudom, legalábbis Rozika azt mondta, hogy Bordics feleségét Andai Krisztának hívják, és a férjével együtt dolgozik a hivatalban. Állítólag gép- és gyorsírónő. Néha láttam az ablakból, amikor hazajött, csinos, szemrevaló nő, amolyan fonott sásszatyorban cipeli haza a főznivalókat. Már amit a piacon kapni lehet. Azt gondolom, hogy rendszeresen főz. – És hogy néz ki a férje, a százados? – érdeklődött Éva. Az asszony elgondolkodva maga elé nézett. Megpróbálta felidézni magában a százados alakját. – Hát, hogy is mondjam, hogy ne nagyon tévedjek. Sovány, amolyan harminc év körüli, talán még azt is mondhatnám, hogy jóképű. A haja szénfekete, hullámos, mintha ondolálva volna, de bizonyára tévedek, nem néz ki piperkőcnek, inkább férfias típus.

– És a felesége milyen? – érdeklődött Éva. Klára néni felhúzta a szemöldökét, majdnem a homloka közepéig. – A felesége? – kérdezte mintegy önmagától. – A felesége éppen az ellenkezője. Szőke haja van, a válláig ér. Fogalmam sincs, hogy milyen színű a szeme, közelről ugyanis még nem láttam. Sokat napozhat, mert a bőre, nemcsak az arca, hanem a lába is bronzbarna, mint az indiánoké, feltűnően szép, formás alakja van. Éva elgondolkodva kérdezte: – Herczeg bácsiék eladták nekik a házukat? – A fenéket adták! Herczeg néni, az aranyos Rebeka tavaly nyáron váratlanul elhunyt. Még háború volt. Állítólag tüdőtumorja volt, és áttételes lett, a gyilkos kór szétszóródott a szervezetében, nem tudtak rajta segíteni. Herczeg úr, ahogy illett, kellő tisztelettel eltemettette hitvesét, Rebekát, az alsóvárosi temetőbe, azután hetek múlva eltűnt. Állítólag az Egyesült Államokba akart menni, mert ott él a húga és a bátyja. Hogy sikerült-e neki, senki sem tudja. Az is lehet, hogy útközben elpusztult. A házat a polgármesteri hivatal az ingóságaival együtt lefoglalta, és valamikor október elején, amikor az oroszok bejöttek, kiutalta ennek a Bordics Sándornak. Partizán volt. A felesége mindig itt élt a városunkban. Az apja bőrdíszműves volt. Van egy hároméves fiúgyermekük, akire az asszony anyja vigyáz. A kisfiú nála is lakik. Aztán januárban Bordics már a magyar honvédség tisztje lett. Százados. A ház nem az övé, az állam tulajdona. Bordics lakbért fizet. – Elengedte a csipkefüggönyt, visszament a kényelmes foteljához. Természetesen Beáta, a vörös macska már az ölébe telepedett, és szokása szerint kedvesen dorombolt. – Tudod, Évikém, az az igazság, hogy engem ez az egész ügy nem érdekel. Én annak örülök, hogy véget ért ez a ronda háború, és végre béke van. Engem hagyjanak békén, nyugodtan szeretnék élni és dolgozni, amíg lehet. Hogy meddig, azt nem tudom. Én sohasem politizáltam, nem az én kenyerem, nem érdekelt azelőtt sem, most sem. Marakodjanak a hatalomért azok, akik akarnak. – Felállt, az italosszekrényhez ment. Kinyitotta, kivett egy cirádás kristályüveget, két kis likőröspoharat, cinkosan a lányra hunyorított, és azt mondta: – Iszunk egy kis cherryt, jó? – és öntött poharakba. – Ahogy Klára néni akarja, én nem vagyok semmi jónak az elrontója.

Az asszony mosolyogva átadta az egyik pohárkát. – Hát akkor, egészségünkre! – Arra, drága Klára néni! Itták az édeskés likőrt. Éva is leült az asszonnyal szemben, megigazította a szoknyáját. Klára néni újból töltött. Koccintottak, kiitták a pohárból az italt, közben Éva arra gondolt, szentséges ég, Klára néni remélhetőleg nem alkoholista. Klára néni, mintha megérezte volna, hogy az unokahúga mire gondol, megnyugtató hangon azt mondta: – Tudod, Évikém, én nagyon ritkán iszom. Akkor is csak ilyesféle édességeket. Az igazi töménytől talán meg is halnék. Amikor a postánál megrendezik a szokásos ivászatokat, a szervezők persze ünnepségnek nevezik, és folyik a bor, a sör, a pálinka, én bizony elmenekülök, mert még nézni sem bírom a részeg embereket. De ezek az ivászatok már divattá váltak, én pedig tiszta szívemből gyűlölöm ezt a divatot. Tudod, itt van a Sándor-, József-, Erzsébet-, Katalin-nap, ezeket a jeles napokat ugyebár illik megünnepelni. Én két évvel ezelőtt, negyvenháromban meg akartam tiltani a hivatalban a név- és születésnapi ünnepségeket, de majdhogy megköveztek. Akkor azt mondtam magamban, ha nektek ez jó, akkor igyatok, köszöntsétek egymást. – Kortyolt a likőrből, és folytatta: – Nos, mindezt azért mondtam el, hogy tudd, hova kerültél. És még valamit, az én asztalomhoz csak tisztességesen felöltözve lehet leülni, ehhez ragaszkodom. – Mindent értek, drága Klára néni. Ezen nem fog múlni. De hadd kérdezzek valamit. – Hát kérdezz! – Az asszony figyelmesen nézett szép arcú unokahúgára. – Elmúltam tizennyolc éves. Mit csináljak akkor, ha mondjuk, megtetszik egy fiú, szerelmes leszek? Hol találkozzam vele? – Az a kérdés, hogy ki az illető? – Az asszony tekintete szigorú lett. – Én megírtam anyádnak, hogy ha összeszedsz egy gyereket, azért én nem vállalom a felelősséget.

– A felelősség nem Klára nénié, hanem az enyém. – Éva finom mozdulattal legyintett. – De hát az még nagyon távol van. Még nem akarok szerelmes lenni. Bár tisztában vagyok azzal is, hogy a szerelem nem az akarattól függ. Az jön, mint a betegség. Hát ezt csak azért kérdeztem, hogy tudjam, mihez tartsam magam. Hiába nézte meg szobájának a sarkait elalvás előtt, Éva semmit sem álmodott vagy legalábbis nem emlékezett rá, hogy álmodott volna. Reggel arra ébredt, hogy a fekete Diána bevackolta magát a melle és a válla közé, és ott dorombolt. Megsimogatta az állatot, közben azt mondta: – Diána, drága, a kedvemre való vagy, de az, hogy bemászol hozzám az ágyamba, abból nem csinálunk rendszert. Világos? – Az állat mintha megértette volna a lányt, lehunyta a szemét. Éva megfogta bundáját, és vigyázva letette az ágy mellé, a szőnyegre, aztán ő is lelépett az ágyról. Nagyot nyújtózott, ásított, kinyitotta az udvarra néző ablakot, mélyeket lélegzett, megropogtatta derekát, hajlongott, karjaival kaszáló mozdulatokat végzett, érezte, hogy jólesik neki a reggeli testmozgás. Felrázta a párnákat, az ablaknál egy székre tette, a nyári takarót is összehajtogatta, utána bement a fürdőszobába, letusolt. Az este kimosott bugyija, kombinéja már száraz volt. A komódból tiszta alsót vett ki, belebújt, a kimosott holmikat összehajtogatta és a fiókba tette. Belebújt mintás selyemszoknyájába és a vajszínű blúzába. Könnyű bőrből készült papucscipőbe bújtatta a lábát, aztán eszébe jutott a házirend, a cipőt kivitte az előszobába, és papucsban ment be az ebédlőbe a reggelihez. Illedelmesen kezet csókolt Klára néninek, aki kedvesen megkérdezte, hogy aludt, álmodott-e valamit? Nagyszerűen aludt, mondta, de sajnos semmit sem álmodott. Még nem fejezték be a bőséges reggelit, amikor Mester Bálintné, a sudár termetű Molináry Rozika megérkezett. Éva csodálkozva nézte az alig harmincéves bejárónő valóban királynői alakját. Dús haja fiúsra volt vágva, nagy, dióbarna szemével kedvesen és kíváncsian nézett Évára. Bemutatkoztak egymásnak. Rozika akkor még nem volt bejárónő, amikor Éva a háború alatt a nagynénjénél nyaralt. – Bálint nem jön? – kérdezte az asszony. – Nyírni kellene már a füvet, a rózsákat is vissza kéne vágni. Ahogy látom, nagyon elnyíltak. Valahogyan most nem tetszik a kert, tele vannak gazzal a virágágyások, ki kellene kapálni a gazt. – Hát igen – mondta mély alt hangján Rozika. – Bálint hamarosan itt lesz. Valamiért be kellett mennie a kiegészítő parancsnokságra, valamit igazolnia kell, tessék csak hagyni, Klára néni, maga is Éviké, én majd lerámolom az asztalt. Ez

az én tisztem. – De én szeretnék segíteni – erősködött Éva. – Maga csak végezze a dolgát, Évike! Tanuljon, üljön ki a kertbe, napozzon, vagy menjen ki a városi strandra, isteni idő van, már most melegen süt a nap. – Rozika a lányra nevetett. – Akkor ebben megegyeztünk, ugye? – Éva, Rozikával ne vitatkozz, makacs, akár egy öszvér – mondta az asszony. – Én megyek. Rozika majd ad valami ebédet. Egyébként istenien főz. Csak késő délután jövök haza, ma értekezlet, meg fene tudja, hogy még mi lesz. – Megcsókolta Éva arcát, aztán elment. A lány az ablaknál nézett utána. Klára néni nyugodt léptekkel ment a Gesztenyés sor felé, hogy ott felszálljon a villamosra. Tulajdonképpen kényelmesen utazott, a villamosmegálló éppen a postahivatal előtt volt. Éva addig nézett utána, míg be nem fordult a széles Gesztenyés sorra. Nézte Rozikát, aki serényen dolgozott. A vékony pamutköpeny rátapadt megizzadt testére. Éva jól látta, hogy a köpeny alatt csak bugyit visel, melltartót sem hordott. Haja ápolt, keze gondozott, mozdulatai finomak, szinte kiszámítottak voltak, de nagyon természetesnek hatottak. Érdekelte Rozika, szeretett volna beszélgetni vele, mindent szeretett volna tudni róla. Biztos volt benne, hogy iskolázott nő. A férje páncélos százados volt, és a tisztek, akár a hivatásosok, akár tartalékosok voltak, cselédlányt, bejárónőt nem vettek feleségül. Rozika a perzsákat kefélte át, égett a keze alatt a munka. – Rozika, nem akarom zavarni, de szeretnék kérdezni valamit. Az asszony kiegyenesedett, megtörölte izzadó homlokát, és a szemével intett, rendben, kérdezzen. – Rozika, mi nem tegezhetnénk egymást? Én nagyon szeretném. Az asszony megvonta a vállát. – Ahogy akarod, csak nehogy megbánd! – Én semmit sem szoktam megbánni.

– Akkor szervusz! – nyújtotta kezét az asszony. – Szervusz! – Éva érezte az asszony kezének puhaságát. – Ha férjed hivatásos volt, akkor neked vagy a szüleidnek komoly kauciót kellett biztosítani a házasság előtt? – Igen. Biztosították is. De, Évike, mondok neked valamit. – Figyellek. – Tudom, hogy mi ütött szöget a fejedben. És meg is értem, de a tisztázásra ez most nem a legalkalmasabb idő, mert nekem be kell fejeznem a munkámat. Klára néni ezért fizet, és nekem a pénzre szükségem van. De ha mindenáron beszélgetni akarsz velem, mert furdalja az oldaladat a kíváncsiság, akkor, mondjuk, holnap délelőtt, úgy tíz óra körül találkozhatnánk az Édeske teraszán, és egy kávé mellett elbeszélgethetünk. Tudod, hol az Édeske? – Hát persze hogy tudom. Tehát holnap, csütörtökön tíz órakor? – Ott leszek! – Egymásra mosolyogtak, mint a régi barátnők. Éva kivitt egy nyugágyat a pázsitra, szétnyitotta, ráterített egy törülközőt, és belefeküdt, aztán az orrára tette a napszemüvegét, és olvasni kezdte A két fogolyt. Már annyit hallott Zilahy Lajos regényéről, hogy előkereste Klára néni könyvei közül. Bár a nyírfák lombjaitól megszűrt fény elérte a testét, mégis gyorsan elnyomta az álom. Ahogy a nyugágyon feküdt, könyvvel a kezében, szemét lehunyva, sűrű, hosszú szempillája beárnyékolta szeme alját. Szép volt. Duzzadó körtemelle kirajzolódott a fürdőtrikó alól. Arra ébredt, hogy tüsszentenie kell, mély lélegzetet vett, ám a tüsszentés elmaradt. Felnyitotta a szemét, és egy izmos, bronzbarnára sült férfi állt a nyugágya mellett. Mosolygott, fehér, hibádan fogsora kivillant ajkai közül. Mellette volt az egyszerű, mechanikus kézi fűnyírógép, amit erővel kellett tolni, hogy a füvet megfelelő méretre levágja. – Ne haragudjon – mondta a férfi mély bariton hangon –, hogy felébresztettem, de a füvet mindenképpen le kell nyírnom. Éva nézte a férfi izmos testét, nevető, mélybarna szemét.

– Ugye, maga Mester Bálint, Rozika férje? – Felült, megigazította fürdőtrikóját, és úgy nézett a volt századosra. – Hála a jó istennek, immáron tíz éve. És még nagyon sokáig szeretnék a férje maradni. – Ez a kívánság úgy hangzott, mintha tartana valamitől? A férfi egy fűszálat rágcsált. – Ami azt illeti, manapság az embernek, különösen, ha régi hadsereg tisztje volt, sok mindentől kell tartania. Ha jól tudom, maga Kürthy Éva? – Igen, Kürthy Éva vagyok. – Nos, Éviké, én 1937-ben végeztem el a Ludovikát, és egy év múlva megnősültem. Rozika huszonegy éves volt, harmadéves bölcsészhallgató. – Az itteni egyetemen? – Igen. Én viszont Cegléden szolgáltam, a páncélosoknál. Később Esztergomtáborban. Rozika természetesen velem tartott. De nem sokáig maradtunk együtt, mert ugyebár megkezdődött az országgyarapítási program, Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély, Délvidék, és én a századommal minden bevonuláson ott voltam. Engem nem hagytak ki semmiből sem. Aztán jött a nagy kirándulás, 1942 nyarán a Donig kirándultunk, egyesek szerint azért, hogy megkeressük az őshazát, de ez nem sikerült, illetve csak részben, és csak azoknak, akik fogságba estek. Voltak jó néhányan, akik elkerültek Baskíriába, de ami azt illeti, mélyreható tanulmányokat nemigen folytathattak, mert mással voltak elfoglalva. Nekem a századom maradványával sikerült hazavergődnöm. Kiképzőtiszt lettem. Aztán a szovjetek már Magyarországon üldözték, verték a nácikat, meg minket is. Április első napján már a nyugati határon harcoltunk. Nem volt kedvem Ausztriába menni, civilbe öltöztem, és még nincs egy hónapja, hogy hazatértem. Jelentkeztem a minisztériumban, kihallgattak, megnézték a nyilvántartást, hogy nem szerepel-e a nevem a nagykönyvben, azaz nem követtem-e el háborús vagy népellenes bűncselekményt. – Maga ezek szerint nem követett el efféle bűnöket? – Nem volt hozzá szerencsém. – Kiköpte a füvet, keze fejével megdörzsölte a

száját. – Aztán leigazoltak. – Mondja, nem tudna máshol elhelyezkedni, nem kapna máshol tisztességesebb munkát? A férfi elhúzta a száját. – Kisasszony, mondok magának valamit. – Hallgatom. – Minden munka tisztességes. Az a tisztességtelen, ha az ember munka nélkül harácsol, gyűjti a pénzt. Bár, hozzáteszem, egyesek szerint csakis így lehet meggazdagodni. – Lehet. Én nem tudom, mert sohasem voltam gazdag, bár nem panaszkodhatom, mert jó polgári körülmények között élünk. Mester Bálint két kezével hátragereblyézte sűrű, barna haját, aztán szinte artistákat meghazudtoló mozdulattal egyből talpra ugrott. – Tudom – mondta aztán. – Ugyanis Rozika mindent tud magáról és családjáról. Éva csodálkozva nézett a férfi arcába. – Ugyan, honnan tudna bármit is rólam? – Nem honnan, hanem kitől. Klára nénitől. Nagyon jóban vannak. De elbúcsúzom, mert még sok a dolgom, és ha nem végzem el a munkát, Rozika főnökasszonytól megkapom a magamét. Nagyon szigorú főnököm van. Gondolom, még találkozunk. – Remélem. A férfi tovább nyírta a füvet, amikor végzett, összegereblyézte és berakta a fűkupacokat egy kosárba. Az aranyos napsütésben izmai minden mozdulatra megrezdültek. Éva elgondolkodva nézte a férfit, és egy sor kérdésre nem találta a választ Miért takarításból él Rozika? Bizonyára közben elvégezte az egyetemet. Lehet filozófus, lehet, hogy tanár, történelem-magyar szakos. Érthetetlen, hogy egy kulturált, művelt asszony takarításból tengeti az életét. Mester Bálintot talán

meg lehet érteni, alig pár hete jött haza, tulajdonképpen még ideje sem volt tájékozódni, mert bizony a háború óta megváltoztak a körülmények az országban. Az egyháztól, a nagybirtokosoktól elvették a földet, szétosztották a parasztok között, de hát ezt csak helyeselni lehet. Úgy tudja apjától, hogy a demokratikus honvédségben szép számmal teljesítenek szolgálatot a volt hadsereg hivatásos és tartalékos tisztjei. Mester Bálintnak a szakmája, hivatása a katonáskodás, miért nem próbálja meg a szolgálatot a demokratikus honvédségnél? Bizonyára örömmel fogadnák. A férfi széles háta, izmos melle fénylett az izzadságtól, minden mozdulatán látszott, hogy nem idegen tőle a fizikai munka. Hát bizony – gondolta Éva –, Rozikának vigyáznia kell Bálintra, mert olyan jóképű, hogy a nők rá fognak hajtani, egy ilyen férfit nem szívesen hagynak ki az életükből. Talán még ő sem zavarná ki az ágyából. Bár fogalma sem volt arról, hogyha a férfi mellé bújna az ágyban, neki mit kellene csinálnia, de egyetlen percig sem aggódott tudta, hogyha az a régóta várt álom valóra válik, akkor minden megoldódik magától. Megfürdött, sokáig nézte magát a tükörben, közben arra gondolt, hogy ha Mester Bálint így látná őt, vajon tetszene-e neki? Bizonyára, döntötte el magában, de jobb, ha nem mutatkozik előtte meztelenül. Ebédre tojásos galuskát ettek fejes salátával. Hárman ültek az asztalnál, a százados már korábban megmosdott, felsőtestét szárazra törölte, egy demizsonból bort töltött a poharakba, szódavízzel felhígította. – Egészségünkre – mondta – és a megismerkedésünkre! Éva éppen csak kortyolt a borból. – Nem ízlik? – kérdezte a férfi. – De igen, nagyon finom, de nem szoktam bort inni. Könnyen megzavarja a fejemet, azt pedig nem akarom. – Tekintetét a férfiról Rozikára emelte, aki lehunyt szemmel imádkozott, aztán keresztet vetett. – Katolikus vagy? – kérdezte Éva. – Az vagyok. Bálint is az. – És ennyire vallásos vagy?

Rozika szedett a tányérokba, mosolyogva nézett Évára. – Így neveltek. Mi az étkezés előtt mindig imádkoztunk. Nálatok ez nem volt szokás? – Nem. Mi egyébként evangélikusok vagyunk. – Igen, azt tudom. Klára néni sem vallásos. – Jó étvággyal ettek, közben Rozika mondta a magáét. – Klára néni kimondottan haragszik az Istenre, őt okolja azért, hogy a vőlegényét az első háborúban a gépével együtt lelőtték az olaszok. – Klára néni vőlegénye pilóta volt? – kérdezte Mester Bálint, és újabb adag galuskát szedett magának. – Az volt – mondta Éva. – Bombázó vagy vadászrepülő, azt nem tudom. De meg lehet őt érteni. – Nem vitatom, de szerencsétlenségéért nem lehet az Istenre hárítani a felelősséget – mondta mély meggyőződéssel Rozika. – Az Isten ilyen ügyekkel nem foglalkozik. – Vett magának a fejes salátából, ivott a borból. – Szép lett volna – folytatta aztán –, ha én is Istent tettem volna felelőssé, hogy Bálintomat 1938 óta minden alkalommal mozgósították, kivitték a Donhoz. Én mit tehettem? Naponta imádkoztam, hogy egészségesen hazajöjjön. Hazajött, hálát adtam Istennek. Mi mást tehettem volna? – Igazad van! – Éva is ivott a borból. – Én nem vagyok vallásos, nem úgy neveltek, de tisztelem a vallásos embereket, az a meggyőződésem, hogy a vallásosság mindenkinek a magánügye. Segítek elmosogatni, jó? – Nem, Éviké, ezt nem vezetjük be! Szó sincs róla! Engem Klára néni azért fizet, hogy minden munkát elvégezzek. Ha mosogatni akarsz, nincs kifogásom ellene, de várd meg, amíg én elmegyek, utána koszolj össze néhány edényt, és mosogasd el. Éva megcsóválta a fejét. – Fura teremtés vagy! – Mester Bálintra nézett. – Mindig ilyen volt? – Nem, nem volt ilyen – a százados teletöltötte a poharát, ivott. – Házasságunk első hónapjaiban nálunk is volt cselédlány. Sőt Rozika szüleinél is volt, ha

emlékezetem nem csal, Rozikának még nevelőnője is volt. – Férfi létedre elég pletykás vagy! – jegyezte meg neheztelés nélkül az asszony. – Igen, volt ez is, az is. Azóta megváltozott a világ és nekünk, a saját erkölcsi normáink szerint, alkalmazkodnunk kell a megváltozott világhoz, ha élni akarunk. Mester Bálint bólintott. – Igen, ezt csináljuk, alkalmazkodunk, amíg lehet… – Igen a vers címe: Ahogy lehet, és Reményik Sándor erdélyi költő írta. Egyesek szerint Reményik azonos Végvárival – közölte Rozika, és felállt. – Évike – mondta Mester Bálint –, jó pihenést kívánok! – Köszönöm szépen! – Éva bement a szobájába. Végigfeküdt a heverőn, olvasni kezdett, de hamar elnyomta az álom. Fogalma sem volt, hogy meddig aludt, akkor ébredt fel, amikor Rozika már átöltözve bekopogott hozzá. – Elnézést, Évike, elkészültünk mindennel, elmegyünk. A vacsorát betettem a hűtőszekrénybe, de ha holnap délután jön a jeges, vásárolni kell tőle legalább két vödörrel, az egyik vödröt le kell tenni a pincébe. A jegesember be fog csengetni. – Értem – mondta ásítva Éva –, mindent értek, drága Rozikám. – Felállt, az asszonyhoz ment, jobbról-balról megcsókolta, aztán megkérdezte: – Bálint is elment? – Igen, kézcsókját küldi. – Köszönöm! Akkor holnap tíz órakor az Édeskében. – Várlak. Csókollak! Kikísérte a kapuig, megvárta, míg Rozika kívülről bezárta a kaput. Beáta, Diána, Samu és még vagy három macska barátkozva kerülgette a lábát. -Jól van, jól van – biztatta az állatokat kedvesen. Amikor visszament a nappaliba, és leült a fotelba, a macskák egymással versengve már elhelyezkedtek az ölében, Diána pedig a szokott helyén, a vállán. Simogatta, becézgette őket,

közben arra gondolt, Úristen, mi lesz vele, ha ezek az egyébként kedves állatok rászoknak, hogy fog tőlük tanulni. Már elmúlt fél hét, amikor Klára néni fáradtan hazaérkezett. Macskái természetesen hozzápártoltak, kivéve Diánát, aki Éva ölében keresett és talált magának helyet. Klára néni macskáival együtt bevonult a fürdőszobába, jó félóráig zuhanyozott, s láthatóan felüdülve jött ki. Éva kedvesen és szolgálatkészen megkérdezte: – Készíthetem a vacsorát? – Mit főzött az az áldott teremtés? – Tojásos galuskát fejes salátával. Igazán nagyon finom. Az asszony kíváncsian nézett a lányra. – Meg tudod melegíteni? – Hát persze hogy meg tudom. Amíg a lány a vacsorát melegítette, Klára néni a konyhában a macskáinak adott enni. Éva az ebédlőben megterített, a tányérokat és a kristálypoharakat a fehér abroszra tette, felnyitott egy üveg könnyű vörösbort. Töltött a poharakba, magának nagyon keveset sok vízzel, Klára néni tisztán itta a bort. Megvacsoráztak. Éva leszedte az asztalt, elmosogatott, megfőzte a feketét, amit már a nappaliban ittak meg, lassan, élvezettel, szinte cseppenként. – Nem hittem volna, hogy ilyen házias vagy – dicsérte Klára néni. Éva az asszonyra mosolygott. – Anyám így nevelt. – Igen, Lívia mindig jó pedagógus volt. Ő tanított meg a kávéfőzésre is? – Mindenre. Az én anyám egyszerűen pótolhatatlan. Tessék elképzelni, Klára néni, holnap délelőtt tíz órakor találkozni fogok az Édeskében Rozikával. – No fene! – mondta az asszony Beátát simogatva. – És mit jelent ez a nagy

összeborulás? Éva kiitta maradék kávéját, a csészét az asztalra tette. – Tegeződünk – mondta. – De nem ő akarta, ugye? – Nem, én erőszakoltam ki. – Gondterhelten felvonta szemöldökét. – Az az igazság, drága Klára néni, hogy amikor megláttam őt utcai ruhában, olyan csinos volt, olyan előkelő megjelenésű, hogy akaratlanul is arra gondoltam, hogy ezt a szép, mutatós asszonyt nem azért szülte a világra az édesanyja, hogy bejárónő legyen. Kérdeztem tőle sok mindent, többi között például azt is, hogy miért nem keres magának más munkát. Biztosan találhatna, mondta, de ne ki ez a munka nagyon megfelel. Szereti és tiszteli Klára nénit, és ez a szeretet, megértés, amit Klára nénitől kap viszonzásul, sok mindenért kárpótolja. Azt mondta, ha holnap találkozunk, minden kérdésemre válaszolni fog. Klára néni elgondolkodva simogatta Beátát. – Rozika nagyszerű teremtés. Jobb sorsra érdemes ember, de hát az Isten mindig azokkal babrál ki, akik szeretik őt, hisznek benne, ragaszkodnak hozzá. Rozikát is bünteti valamiért. Bálinttal is találkoztál? – Igen. Meg kell mondanom, nagyon jóképű hapsi. Klára néni Beátát a szőnyegre tette, és rosszallóan nézett a lányra. – Hapsi? Ez meg miféle kifejezés? – Hát Pesten a férfiakat manapság hapsiknak hívják. – De most nem Pesten vagy, lányom, tehát beszélj velem úgy, hogy én is megértsem! – Beáta, a vörös szőrű macska már megint befészkelte magát az asszony puha, meleg ölébe. – Elnézést, Klára néni! – mondta bűnbánóan Éva. – Többé nem fog előfordulni. – Remélem! – Felállt, Beátát a karjában tartotta, mintegy csecsemőt. Az ablakhoz sétált, hogy leeressze a redőnyöket, de valamiért még várt, bár keze

már a gurtnit markolta. – Tessék hagyni, Klára néni, én majd leeresztem a redőnyöket! – Várj egy pillanatig! Most jöttek haza. – Kik? – kérdezte a lány, és kinézett a függönyön át az utca túlsó oldalára. – Bordicsék. Bordics százados és a felesége, Kriszta. Nézd, milyen szép asszony! – Klára néni hangjában őszinte elismerés volt. Bordicsné, Andai Kriszta valóban feltűnően szép volt. Dús szőkésbarna haja keretbe foglalta alabástrom fehér arcát. Szeme, ahogy Éva megítélhette, enyhén mandulavágású volt, szája telt és szép rajzú. Alakja, a könnyű nyári, almazöld kosztümben tökéletes volt. Férje, Bordics százados alig néhány centiméterrel volt magasabb nála, arca soványnak tűnt, szeme sötétbarna volt, haja fekete, hullámos, rövidre volt nyírva, mint a sportolóké. Kék puplininget viselt, és világosdrapp vászonnadrágot, lábán csatos szandál volt. Kinyitotta a kaput, feleségét udvariasan maga elé engedte, belépett ő is, de még egy vizslató pillantást vetett Éváék ablakára, mintha megérezte volna, hogy a függöny mögül figyelik őket. Aztán bezárta a kaput. – Érdekes emberek lehetnek – mondta Éva. – Én semmi érdekeset nem találok bennük – jegyezte meg Klára néni, és visszament a fotelhoz. Éva leengedte a redőnyöket, aztán felkattintotta az egyik selyemernyős állólámpát. – Elkészítsem a fürdővizet? – Ha nem esik nehezedre. – Ugyan már, Klára néni! Ez aztán igazán nem munka. Ha meg tetszett fürödni, még a kádat is kimosom. – Ha így folytatod, akkor Rozikának fel is mondhatok. – Azt azért ne tessék csinálni! Rozikára szükség van. Egyébként azt mondta, hogy holnap ebéd után jön a jeges, vegyek két vödörrel, és az egyik vödör jeget vigyem le a pincébe.

– Látom, már mindent tudsz. Rozika megtanít mindenre. Tudod, kislányom, két éve átépíttettem a lakást, és bevezettettem az etázsfűtést. Így sokkal könnyebb az életünk, Rozikának is könnyebb. Jövő héten vásárolok egy porszívót. – Ó, az nagyszerű lesz! – mondta őszinte elismeréssel a lány. – De hát az nagyon sok pénzbe fog kerülni. Az asszony megvonta a vállát. – Kerül, amibe kerül. Nem akarok, vagyont gyűjteni. Amim van – és szerencsére még van –, azt felélem. Persze marad neked is. A közjegyzőileg hitelesített végrendeletem dr. Pápai Viktor ügyvédnél van. Jó, ha megjegyzed ezt a nevet, a Törökbíró utca 7. szám alatt lakik. – Jaj, Klára néni, muszáj erről beszélni?! – kérdezte aggódva a lány. Az asszony bólintott. – Muszáj, kislányom! Muszáj, bármikor történhet az emberrel valami. – Nem tudom, hogy mire tetszik gondolni? – mondta tétován a lány. Az asszony sokáig hallgatott, mintha azon tűnődött volna, hogy gondjait elmondhatja-e unokahúgának. Aztán, hogy megérezte Éva őszinte érdeklődését, megszólalt: – Az a helyzet, hogy a kommunisták, ideiglenes kormány ide, ideiglenes kormány oda támadást indítottak a hatalom végleges megszerzéséért. Tegnap felkerestek a politikai rendőrségtől a szovjet városparancsnokság két tisztjével, és közölték velem, hogy a reakciós postatisztviselőket el kell bocsátanom, és a helyükre politikailag megbízható embereket, nyilván kommunistákat kell felvennem, mert a postaigazgatóságon csak megbízható emberek dolgozhatnak. Én pedig erre nem vagyok kapható. A vezető állású tisztviselőkkel évtizedek óta együtt dolgozom. Nem kommunisták, igaz, de szerintem kiváló szakemberek, hűségesek a hivatásukhoz. Mondd, mi lesz velem, ha nem teszek eleget a rendőrség követelésének? – És Klára néni szerint mi lesz, mi fog történni? – Nem tudom.

2.

Éva úgy gondolta, hogy sokáig emlékezetes marad számára az a csütörtöki nap, július 22-e, amikor délelőtt tíz órakor leült az Édeske presszó napsütötte teraszára. Hamarosan megérkezett Rozika is. Világoskék santungkosztüm volt rajta, nagyszerűen nézett ki benne, szőke haját is világoskék szalaggal kötötte át, lábán alacsony sarkú, fehér bőrből készült szandál volt, hóna alá szorította fehér bőrtáskáját. Ujján csak az arany jegygyűrűje volt, bal kezén arany karórát viselt. – Régóta vársz? – kérdezte. – Talán egy perccel ezelőtt jöttem. Fiatal, bóbitát viselő felszolgálólány állt meg az asztalnál. – Parancsoljanak! – Két málnaszörpöt és két kávét! – mondta Rozika, és Évára mosolygott. – Látod, ezt Pesten hiába kérnéd, de itt, közel a határhoz, még lehet. Természetesen az én vendégem vagy, nem szeretném, ha erről vitatkoznánk. – Jól van, nem vitatkozunk, de ebből nem csinálunk rendszert. – A teraszon viszonylag sokan ültek, nők, férfiak vegyesen. Többségük előtt kávé és valami málnaszörpszerűség állt. – Hányadika is van ma? – kérdezte Éva. – Július huszonkettedike, csütörtök. Szaladnak a napok, hamarosan vége a nyárnak. – Jaj, istenem, ne mondj ilyet! Még hátra van az augusztus, és csak utána kezdődik a hajtás az egyetemen. Rozika legyintett. – Játszva elvégzed. – Bár a próféta beszélne belőled!

A felszolgálólány az asztalra tette a szörpöket és a két csésze feketét. – Köszönjük! – Rozika tréfásan felemelte a poharát, mintha tokaji aszú lenne benne. – Az egészségünkre és a barátságunkra! – Arra! – mondta Éva. – Én tényleg szeretnék a barátnőd lenni. – Semmi akadálya. – Cukrot tett a kávéjába, felkavarta. – De figyelj csak, Évikém, nem árt, ha tudod, hogy én és a férjem politikailag eléggé sárosak vagyunk. – Hörpölt a kávéból. – Miért lennél az? Dolgozó nő vagy. – Igen, az vagyok. De az apám, Molináry Dezső, volt törvényszéki tanácselnök már a harmadik hónapja ül a váci fegyházban. Életfogytig tartó fegyházra ítélték. Gondolom, ez a tény sok mindent elmond rólam. – Te jó isten! – sápítozott Éva. – Miért ítélték el? – Mert a háború alatt a Függetlenségi Front vezetői közül többeket elítélt. Aztán, ami végzetes hiba volt apámnál, hogy felesküdött Szálasira, és bírói ítéleteivel hűségesen kiszolgálta a nyilasokat is. Persze nem ő volt az egyetlen ilyen bíró akkortájt. – Kiitta maradék kávéját. – Az a helyzet, hogy én akkor már régen elkerültem a szülői háztól. Szívből gyűlöltem a nácikat és a nyilasokat, de képtelen voltam apámra hatni. Nem hallgatott rám. Arra hivatkozott, hogy Szálasit Horthy kormányzó nevezte ki, és a tisztikar többsége is felesküdött Szálasira, a tábornoki karról, a felsőházi tagokról nem is beszélve. Tulajdonképpen nem ártatlanul ítélték el, tárgyilagosan el kell ismernem, hogy bűnös volt. Az ítélet nagyságáról azonban lehet vitatkozni. De végül is az a fontos, hogy életben maradt. – Hát igen – mondta együttérzően Éva. – Úgy tudom, hogy egyetemet végeztél. – Igen, kémia-biológia szakon végeztem. Tudom, téged az érdekel, miért a takarításból élek. – Igen, nagyon érdekel. – Akkor figyelj, de amit most mondok, az nagyon bizalmas.

– Bennem megbízhatsz. Körbenézett, lehalkította a hangját. – Azt gondolom tudod, hogy a rendőrség lényegében a kommunistáké. És mindenáron besúgónak akarnak felhasználni. Ez az ára annak, hogy taníthassak. Akármilyen állásba mentem, mindenhol megtaláltak, és apám múltjára hivatkozva zsaroltak, azt akarták, hogy legyek az ügynökük. – De ez borzasztó! – Igen! Most például Bordicsék… – Bocsáss meg, a százados, aki velünk szemben lakik? – Igen, ő a katonapolitikai osztály helyi kirendeltségének a vezetője. Erőszakos, gyanakvó fráter. Minden volt régi tisztben ellenséget, összeesküvőt lát. Bálintnak a volt tiszttársairól kellene adatokat adnia. De Bálint erre nem hajlandó. Nem tudhatjuk, mikor provokálják, mikor keverik bele valamilyen mondvacsinált összeesküvésbe. Mert ahogy tudjuk, ennek a Bordicsnak nem is egy jól fizetett ügynöke van. – Kiitta maradék szörpjét, mélyet lélegzett. – Azt ugye tudod, hogy a mellettetek levő házban, a Vargyas utca tizenkettőben kik laknak? – Várjál csak, három vagy négy évvel ezelőtt Lakatos Pista bácsi, a festőművész lakott benne. – Az öreg három évvel ezelőtt meghalt, a házat a húga, Kalász Viktorné örökölte. Három éve lakik ott a fiával, Kalász Miklóssal. Illetve lakott, mert ahogy hallottam, Miklóst tegnap összeesküvés gyanújával letartóztatták Bordicsék. – Hány éves a fiú? – Úgy tudom, hogy húszéves múlt. – És mi van az asszony férjével? – Kalász Viktort negyvenöt májusában kivégezték. Nyilas kivégzőosztagparancsnok volt Budapesten. Állítólag sok zsidót végzett ki a Duna-parton negyvennégy novemberében és decemberében. A szerencséden asszonynak van

még egy huszonöt év körüli fia, Kalász András a neve, az francia állampolgár. – Hát az meg hogy lehet? – Egyszerűen. Még a háború kitörése előtt belépett a francia idegenlégióba. Negyvenötben szerelt le őrmesterként, és akkor megkapta a francia állampolgárságot. Egyébként Bécsben él. Van valami vállalkozása, kereskedik Magyarországgal is, gyakran jár haza. Ilyenkor vagy a Béke Szállóban lakik, vagy az édesanyjánál. Azt mondják, hogy az anyja nem nagyon szereti őt, mert az apja durva természetét örökölte. Akik közelebbről ismerik, azt állítják, hogy gátlástalan kalandor, aki minden aljasságra képes. Hirtelen árnyék vetődött az asztalra. Éva ösztönösen felnézett. Egy szőke, hullámos hajú fiatalember fogta el a napot. Magas növésű, széles vállú, kisportolt testű volt, egészséges fogsora fehéren villogott, amikor ráköszönt Rozikára. – Csókollak, Rózsikám! – bájolgott. — Nem zavarok? – Nem, nem zavarsz, Jóskám, ülj le, és mutatkozz be ennek a szép lánynak! – Kálmán József vagyok. – Kürthy Éva. – A lány a kezét nyújtotta, s valahogyan nem tudott szabadulni a fiatalember parázsló tekintetétől. Kálmán József huszonnégy éves lehetett, modora megnyerő volt. Éva hamarosan megtudta, hogy a fiú a Délvidék című napilap belső munkatársa, a szerkesztőbizottság tagja. Tájékozott volt, minden kérdéshez szakszerűen hozzá tudott szólni, mindenről volt véleménye, s mint jól tájékozott újságíró mindenkit ismert, ahogy ő fogalmazott, a város minden potentátja a baráti köréhez tartozik. Kálmán József leült, Évát a tekintetével szinte fogva tartotta. – Éviké, tudja, hogy maga nagyon szép? – Nem tudom, mert én nem sokat foglalkozom magammal. A felszolgáló állt meg az asztalnál. – Hozhatok valamit, Józsikám? – kérdezte bizalmasan.

– Egy pillanatra, Veronikám! Rózsikám, mire hívhatlak meg, persze Évikét is? – Hát mi csak málnaszörpöt kaptunk. – Akkor, Veronika, drágaságom, légy szíves, hozzál három konyakot és három adag fagylaltot. És a szokásos módon elszámolunk a végén. – Én vaníliát kérek! – Éva egyre jobban érezte magát a fiú társaságában. – Én is ugyanazt kérem – mondta Rozika. Veronika bólintott, a fiúra kacsintott és távozott. Az asszony a fiúra nézett. – Mi újság van, Józsikám? – Konkrétan mire vagy kíváncsi? Vagy csak úgy általában kérdezel? Rozika felnevetett. – Így is, meg úgy is. – Mielőtt válaszolnék, megkérdezném Évikétől… – Semmit se kérdezz! Én mindent elmondok róla. – Akkor kezdj hozzá! – Évike Klára néni unokahúga. – Ne szédíts! – Váratlanul megfogta a lány kezét, megszorította. – Rózsa igazat mond? – Igen. Klára néninél lakom. Ősszel itt leszek egyetemista. – Hát ez óriási! Akkor sokat fogunk találkozni. Klára nénit én a macskáival együtt imádom. – Ismeri?

– Nagyon jó barátok vagyunk. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen férfi, aki feljárhatok a lakásába. Egyébként édesapám a helyettese a postánál. Onnan van az ismeretségünk. Beáta és Diána kölykeit is mindig én kapom meg ajándékba. Nem mintha odalennék a macskákért, de így Klára néni kedvébe járhatok, és ez nekem nagyon fontos. Klára néni okos, bölcs asszony. Érdekes, nekem sohasem mondta, hogy ilyen aranyos unokahúga van. – Honnan tudja, hogy aranyos vagyok? – Csak magára kell nézni. Veronika kihozta a három konyakot meg a fagylaltokat. – Köszönjük, édes Veronika! – Kálmán felemelte a konyakos poharát. – A megismerkedésünkre, Évikém! – Ittak. – De nagy mázlim van, hogy erre jártam. Ma csuda jó napom lesz! Éva mosolygott. – Hát nem mondom, maga ért a fűzéshez. Képzelem, hogy odahaza micsoda női skalpgyűjteménye van. Itták a konyakot, nyalták a fagylaltot. – Józsika veszélyes fickó – figyelmeztetett Rozika. – Vigyázni kell rá. – Jaj, drága Rózsikám, ne keltsd a rossz híremet! Azt hittem, hogy te igazi barátom vagy, s lám most kiderül, hogy erről szó sincs. – Nem keltem a rossz híredet, csak felelős vagyok Évikéért. És nem szeretném, ha ő is az áldozataid egyike lenne. Éviké jobb sorsra érdemes. Már csak Klára nénire való tekintettel is. – Édes, jó istenem, nem akarok én semmi rosszat Évikének. Arról nem tehetek, hogy nagyon tetszik. Igen, őszintén mondom, hogy ritka szép, kívánatos lány. És ezt meg is fogom mondani Klára néninek, aki egyébként most nagyon nagy bajban van. Éva lenyelte a fagylaltot, és a szőke fiúra nézett.

– Ezt hogy érti? – Ahogy mondom. Ma délelőtt szabályos ultimátumot kapott a városi ideiglenes törvényhatósági bizottságtól. – Ultimátumot? – kérdezte Rozika. – Igen. Vagy azonnali hatállyal felmond kilenc reakciósnak mondott munkatársának, vagy őt is kirúgják. A munkáspártoknak, a szakszervezeti képviselőkkel együtt abszolút többségük van ebben a fontos szervben, és most biztosítani akarják korlátlan hatalmukat a postánál. És ugyanez a helyzet Pesten. Hadd idézzek egy sort a mai cikkemből: A fővárosi ideiglenes törvényhatósági bizottságban az MKP-nak 30, az SZDP-nek 30, a szakszervezeteknek 25, a FKPnak 25, az NPP-nek 10 és a PDP-nek 10 képviselője van. És ez a jövő, hölgyeim! – A posta miért olyan fontos nekik? – kérdezte Éva. – Maga, Éviké, ennyire naiv, vagy csak tetteti magát? – Nem vagyok naiv! De nem értem, hogy nekünk, kommunistáknak miért olyan fontos a posta? – Akkor most elárulok magának egy titkot. Tud titkot tartani? – Tudok. – Akkor figyeljen! A postán hallgatják le X vagy Y telefonbeszélgetését, ott bontják fel azoknak a leveleit, akik megfigyelés alatt állnak, vagy megfigyelés alá kerülnek. Persze, én mint újságíró tanúsíthatom, hogy a telefonok lehallgatása és a levelek felbontása a világ minden országában elfogadott gyakorlat, ami ellen a mindenkori ellenzék természetesen tiltakozik mindaddig, amíg hatalomra nem kerül. Tehát, Éviké, jól jegyezze meg, hogy a posta a mindenkori hatalom stratégiai fontosságú szerve, az volt a múltban is és az jelenleg is. A kommunisták még nem kerültek hatalomra, de már egyes területeken az fog történni az országban, amit Rákosiék elhatároznak. Nem érti? A kormány ideiglenes, még sok helyen szovjet városparancsnok van, ők dirigálnak. – Úgy látom – mondta Éva némi csalódással –, hogy maga nemigen szimpatizál

a kommunistákkal. – Őszinte lehetek? – Szeretném, ha az lenne. – Nézze, Éva, én neveltetésemnél fogva a polgári demokrácia híve vagyok, s ezen egyelőre nem kívánok változtatni. – Józsikám, hagyjátok most a politikát, és ne riaszd el Évát, már csak azért sem, mert mindenki tudja a városban, hogy te, polgári ideáljaid ellenére, a legnagyobb odaadással kiszolgálod a baloldalt. – Most erre mit mondjak? Huszonnégy éves vagyok, bölcsészdiplomám van, szeretnék érvényesülni. Csak nem azt várod tőlem, hogy meggondolatlanul összeesküvő legyek, mint az a szerencséden Kalász Miklós. Nem, drága Rózsikám, az összeesküvősdi nem az én műfajom! Rozika ivott egy kortyot a konyakjából. – Az a Kalász gyerek tényleg összeesküvő? – kérdezte. Kálmán széttárta a kezét. – Szerintem nem. Az a szerencsétlen egy jól megszervezett provokáció áldozata. A recept nagyon egyszerű és közismert a világ minden táján. Találni kell egy okos, vállalkozó szellemű ürgét, le kell fizetni. Aztán az okos ürge kiadja magát, mondjuk, az általa létrehozott Fehérkereszt Antibolsevista Szövetség szervezőjének, és ha ügyes, hamarosan megindul a szervezkedés. Meggyőződésem, hogy most is egy efféle szervezkedésről van szó. – Maga szerint ez az egész összeesküvés provokáció? – kérdezte Éva. – Évike, minden lehetséges. Rendelhetek még egy kör konyakot? Istenien érzem magam. – Én nem kérek – mondta Éva. – Én igen – bólintott Rozika. – Ezt a rohadt életet ital nélkül nehéz elviselni. Meg aztán Józsikának bőven van dollárja, ő mindig azzal fizet. Mások arannyal.

Nézd meg például azt a középkorú, szakállas férfit! – Éva a jelzett irányba nézett. Jól látta, hogy a szakállas egy aranyláncból kisméretű fogóval lecsípett három vagy négy láncszemet, és átadta Veronikának. – Hát ez fantasztikus! – mondta Éva. – Az, kedves Éva. De most ilyen világot élünk. Kálmán József intett Veronikának, és megrendelte a két konyakot. A fiatal felszolgáló hamarosan az asztalra tette az italokat. – Egészségünkre! – A szőke fiatalember egy hajtásra kiitta az italát, Rozika óvatosan ivott. – A napokban hosszan beszélgettem a rendőrség politikai osztályának egyik meghatározó személyiségével – kezdett belejönni Kálmán. – Meg kell hogy mondjam, egyszerűen lenyűgöző egyéniség. Szép, magas, enyhén kopaszodó férfi. Őrnagy. Amit mondok, nem túlzás. Nyolc nyelven ír és olvas. Munkája mellett műfordítással is foglalkozik. Elmondta, hogy rabbinak készült. A rabbiképző intézetben tanult, hamar cionista lett, és amikor megkezdődtek Magyarországon a zsidóüldözések, titokban belépett az illegalitásban dolgozó kommunista pártba. Aztán a cionisták segítségével Izraelbe szökött. Az angol hadsereg kötelékében harcolt. Mint az angol hadsereg katonája, hazajött Magyarországra. A háború még nem fejeződött be, amikor a rendőrség politikai osztályára helyezték, és elhatározta, hogy az életét a nyilasok és a bujkáló német háborús bűnösök felderítésére és elfogására szenteli. Szédületes irodalmi műveltsége van, de felsőfokon ért az újságíráshoz és a lapszerkesztéshez is. Nem untatom, Évike? – Nem, dehogy! Nagyon érdekes, amiket mond. – Nos, hosszan beszélgettünk vele a Fehérkereszt Antibolsevista Szövetségről is. Megemlítettem neki, hogy a városban provokációról beszélnek az emberek. Főleg a kisgazdapártiak. Rám nézett. „És akkor mi van?” – kérdezte. Jól jegyezzem meg, a háború Európában csak két hónapja ért véget, aki most arra vállalkozik, hogy fölrobbantsa a fejlődő antifasiszta demokráciát, az potenciálisan ellenség, azt le kell leplezni és bíróság elé kell állítani! – De hát a provokációs beugratás így is erkölcstelen! -mondta felháborodottan Éva.

– Az! De az én cionista rabbiból lett barátomnak van egy mondása, nem ő találta ki, Machiavelli: A cél szentesíti az eszközt. Nos, ebben, azt hiszem, minden benne van. Rozika megigazította az asztalon az abroszt, és azt mondta: – Ha alaposabban belegondolok, akkor arra jövök rá, Józsikám, hogy te valójában furcsa ember vagy. Legutóbb olvastam egy tanulmányféle írásodat a Délvidék mellékletében, persze most már tudom, hogy a rabbi barátod sugallatára írtad, és elítéled azokat az embereket, akik, mindegy, hogy kinek a tanácsára vagy rábeszélésére, vállalkoznak összeesküvésekre. Kálmán József kedvesen mosolygott. – Kitüntetésnek veszem, hogy olvasod az írásaimat – mondta. – Igen, olvasom, mert egyébként tehetséges embernek tartalak. Csak akkor jövök zavarba, amikor el akarlak helyezni a mai forgószínpadon. Fogalmam sincs róla, hogy hol van valójában a helyed? Kommunista vagy? Szocdem? Kisgazda? Parasztpárti? A szőke fiatalember elgondolkodott. Évának az volt a meggyőződése, hogy valami elfogadható válaszon töri a fejét. Hosszú, ápolt ujjaival a konyakos poharat forgatta. – Rózsikám, te gyerekkorom óta ismersz. – Igen, de éppen ezért zavar a mostani magatartásod. Ott vagy minden pártbanketten, az elnökségi üléseken… – Újságíró vagyok. Nem vagyok nagy okos, de rövid életem során megtanultam, ha az ember élni akar, akkor meg kell tanulnia az alkalmazkodás művészetét, és azt lehetőleg a tökéletességig kell fejlesztenie. Én, Rózsikám, élni akarok. És lehetőleg jól, kockázatmentesen. Nem vagyok hős, nem is akarok az lenni. De ahogy én a nagy nemzetközi politikai életet ismerem, úgy látom, hogy az ország szovjet megszállása évtizedekig eltarthat. Hatalmas erő. Akkor söpri el Európát, és ver tábort a csatorna vagy a spanyol, portugál tengerparton, amikor akarja. És ebben az országban az fog történni, amit ők akarnak. Ezt felismerték a baloldali kisgazdák, a baloldali szocdemek, a parasztpártiak és feltétel nélkül együttműködnek a kommunistákkal. Akkor én, mint vidéki újságíró, miért ne

fogadnám el. Hogy aztán magamban mit gondolok, az már az én magánügyem. – Értem – mondta az asszony. – Azt hiszem, mindent értek. Mondd, Józsikám, te ismered Kalász Andrást, a volt idegenlégióst? – Már hogyne ismerném. Fantasztikus fickó. Nemcsak gazdag, de nagyon jóképű is. Én sem vagyok alacsony növésű, de André legalább öt centivel magasabb nálam, és vállasabb is. – És miért hívják Andrénak? – kérdezte Éva. -Mert francia állampolgár, és az útlevelében az van, hogy André Kalász. Egyébként, amikor tegnap délelőtt Bécsben megtudta, hogy a testvérét, Miklóst letartóztatta Bordics százados, kocsiba ült, és ebéd után már a Béke Szállóban volt. Ott találkoztam vele. – Kitől tudta meg, hogy Miklóst Bordicsék letartóztatták? – kérdezte Rozália. – Az édesanyjától. Bordicsék ugyanis kora reggel házkutatást tartottak nála, akkor tudta meg, hogy mi történt Miklóssal. Amikor a nyomozók elmentek, bement a postára, Klára néni segítségét kérte, hogy soron kívül beszélhessen Bécsben élő fiával, Andrással. Sikerült, Klára néni nagyon aranyos, megértő volt. Amikor András meghallotta, hogy mi történt, csak annyit mondott édesanyjának: „Nyugi, mutterkám, azonnal indulok!” Kocsiba ült, egy jó kis Mercedese van, és négy óra múlva már a Békében ebédelt. Véletlenül én is ott voltam. Az asztalához hívott, beszélgettünk egymással. Azt mondta, hogy nagyon szereti a nála jóval fiatalabb testvérét, és mindenképpen segíteni szeretne rajta, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy Miklós – aki világéletében ateista volt – tagja lehet egy Fehérkereszt nevű antibolsevista szervezetnek. Szerinte ez képtelenség. Aztán ebéd után elment édesanyjához. Ott van a házuk Klára néniék mellett, a tizenkettőben. – Igen – mondta Éva –, hallottam, de én ezt az Andrét vagy Andrást sohasem láttam. Miből él Bécsben? – Van egy kötszövő üzeme. Több mint száz emberrel dolgozik, főként menekültekkel, akik sokkal olcsóbbak, mint a született osztrákok. Van főmérnöke, főkönyvelője, árubeszerzője, nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokszoros milliomos. Egyébként feketézik a szovjet tisztekkel, mert ha már itt vannak Magyarországon meg Bécsben, nem akarnak üres kézzel hazamenni. Az

örmény és a grúz tisztek értenek az üzleteléshez. András sok szívességet tesz nekik, és ők ezt viszonozzák. Évikének bizonyára nem tetszene a fiú, mert ő mindenkinek a szemébe mondja, hogy gyűlöli a kommunistákat, és sohasem fog megbocsátani nekik, amiért apját negyvenöt májusában felakasztották. – Végül is – mérlegelte Éva – ez érthető. Egy fiú joggal elfogult az apjával szemben. – Nekem például azt mondta, őket arra képezték ki, hogy öljenek, és dicsekvés nélkül mondhatja, hogy ők bizony becsülettel ölték az ellenséget. Arról nem is beszélve, hogy mindezért nagyon megfizették őket. Rozika intett a felszolgálólánynak, és a saját rendelését kifizette, de nem pengővel, hanem valamilyen valutával. – A többi az enyém, Veronika – mondta a szőke fiatalember. Az asszony felállt. – Gyerekek, nekem mennem kell, találkozóm van a férjemmel. Józsikám, ismételten figyelmeztetlek, hogy Éviké a védelmem alatt áll! Tehát megkülönböztetett tisztelettel és felelősséggel közeledj hozzá! Kálmán József is felállt, Rozikához lépett, lehajolt hozzá, és megcsókolta az arcát. – Drága Rózsikám, megbízhatsz bennem. Úgy fogok Évikére vigyázni, mintha a testvérbátyja lennék. Erre szavamat adom. – Rendben van! Csókollak, Évikém. És ne feledkezz meg a jegesről! – Tudom. Két órára otthon leszek. Mindketten hosszan néztek a távozó asszony után. – Regényt kellene írni az életéről. Kemény asszony, nagyon kemény. – Igen. Igazi jellem. Akkor én is elbúcsúzom. – Éva a kezét nyújtotta. – Na nem, kedves Éva, ilyen könnyen nem szabadulhat meg tőlem!

– Nézze, öt perc múlva tizenkét óra… – Igen, arra gondoltam, hogy együtt ebédelhetnénk. – Sajnos, arra már nincs időm, mert jön a jeges, nekem pedig akkor már otthon kell lennem. Hallotta, vagy nem? Rozika kiadta az utasítást. Két óra előtt otthon kell lennem, hogy két vödör jeget vásároljak. – Hát, ahogy gondolja. – A szőke férfi parázsló tekintettel nézett Évára, aztán intett Veronikának, és egy papír dollárost adott neki, majd a lányhoz fordult. – Csodálatos idő van. Remélem, az ellen nincs kifogása, hogy hazakísérjem? Sétálunk egy nagyot, közben beszélgetünk. – Ennek nem vagyok ellene. – Éva megállt, átnézett az úttest túloldalára. – Mit néz olyan elmélyülten? – kérdezte Kálmán József. – Azt a motorkerékpárt. Ilyen szépet még nem láttam. – BMW 750-es. Életveszélyes járgány. A náci felderítők és futárok ilyen motorral furikáztak. – Ért a motorokhoz? – Egy keveset, tekintve, hogy hivatásos versenyző vagyok. – Csak nem? – Éva megállt ajárda szélén, megvárta míg a villamos elcsörömpöl mellette, aztán átment az úttesten a motorkerékpárhoz. – Fantasztikusan szép! – Gondosan körülvizslatta a gépcsodát. – Egy vagyonba kerülhetett. – Hát ami igaz, az igaz, nem olcsó. – Ismeri talán a tulajdonosát is? – Már hogyne ismerném. Újságíró vagyok, mindenkit ismerek. Még önmagamat is. – Még szép. De miért mondta ezt ennyire kihangsúlyozottan? – Mert a motorkerékpár tulajdonosa én vagyok.

Éva a fiúra nézett, de nem állt meg. – Ugye, most tréfál? – Komolyan beszélek. – Zakója belső zsebéből kivette jogosítványát és a motor forgalmi engedélyét. Átadta Évának. – Nézze meg a rendszámot és a forgalmi engedélybe beírt adatokat! – A lány megnézte. – Ez valóban egyezik. – Visszaadta a fiúnak a forgalmi engedélyt, és továbblépett. – Maga ilyen gazdag? – Nem, nem vagyok gazdag, de van mit a tejbe aprítanom. – Kényelmes léptekkel sétáltak a platánok alatt, s úgy beszélgettek egymással, mintha régi ismerősök lettek volna. Évának egyre jobban tetszett a fiú megjelenése, tájékozottsága, választékos beszédstílusa. Kálmán József pedig, mintha arra számított volna, hogy Éva hamarosan bele fog szeretni, mert gyakorlati tapasztalata szerint a lányok eddig még nemigen álltak ellen elképzelésének. Ez a pesti lány miért lenne más, mint a többiek. – Tudja, ki hozta nekem ezt a motorcsodát? – Nem tudom. – Elárulom. André Kalász, az én milliomos franciám. – Csak úgy, ajándékba? – Na, nem egészen. Az önköltségi árat azért meg kellett fizetnem. De ez is nagyon előnyös, mert az önköltségi ár sokkal olcsóbb a gyári árnál. Én mindenesetre nagyon hálás vagyok Andrásnak, mert a gépet dollárban kellett kifizetnem, és dollárom akkor éppen volt. Azt hiszem, kétezer dollárt fizettem neki, ő pedig ennek a felét, ezer dollárt azonnal az anyjának adott. Pedig köztudott, hogy nem nagyon kedvelik egymást. András csak Miklós öccsét szereti. Miklósért mindenre képes. Befordultak a Gesztenyés sorra, és az árnyékot adó gesztenyefák lombjai alatt sétáltak tovább. – André hozta be a motort Magyarországra?

– Nem. Én mentem ki érte Bécsbe, két oroszt tiszt barátom segítségével. Néhány napig Andrásnál laktam a Fürstengasse úti villájában. Őszintén szólva, olyan fényűzést csak az amerikai filmekben láttam. Kétszintes ház, plusz manzárd, ha nincs a házban egy tucat szoba, akkor egy sem, A parknak beillő kertben úszómedence, de egy másik is van az épület alagsorában, feszített víztükörrel, szaunával, mert Bécs elővárosában télen a kerti úszómedencét nem lehet használni. Mit mondjak, remekül éreztem magam. André nagyon mozgalmas életet él, esténként nagy bulikat rendezett, közben a kapcsolatai révén elintézte a motorkerékpár megvásárlását, a vámpapírokat. Aztán megállapodtunk abban, hogy a motor árát odahaza fogom kiegyenlíteni. – Maga csak úgy utazgathat a nagyvilágban? – Újságíró vagyok, ezért érvényes útlevelem van. De egyébként Bécsbe a szovjet barátaim segítségével útlevél nélkül is kimehetek. A lány egy pillanatra megállt. Megérkeztek a Vargyas utcába. Mindig megcsodálta a rendezett kis utcát, az egymásnak támaszkodó házakat, a rendet és a tisztaságot. Az órájára nézett, még nem volt egy óra. – Nahát, időben hazaértem jöhet a jeges! – Már a tölgyfa kapu előtt álltak, amikor a szomszéd házból kilépett egy magas növésű fiatalember. Haja sötétbarna volt, majdnem fekete, bőre kreol, arca hosszúkás, szabályos vonásokkal, erős szemöldöke egyenes volt, és nagyon sűrű, szeme zöldesszürke. Már messziről barátságosan köszönt Kálmán Józsefnek. – Helló, Jocó! – kezével is intett. – Helló, André! Gyere ide egy pillanatra, bemutatom neked az ország legbájosabb leányát, Kürthy Évát. A lány a kezét nyújtotta. – André Kalász – mutatkozott be a fiatalember –, de szólíthat Andrásnak is, valamikor ugyanis Kalász Andrásnak hívtak. Mindenesetre csókolom a kezét. – És kezet csókolt, mint egy jól nevelt dendi. Magas volt, rövid ujjú inge alól kisejlettek duzzadó izmai. – És, ha már megismerkedtünk, megragadom az alkalmat, hogy anyám nevében is kifejezzem őszinte részvétünket. – Arca, tekintete komor volt.

Éva csodálkozva nézett rá. – Részvétet? Mihez és miért? Kalász András Kálmánra nézett, aztán megint a lányra, mintha valamit nem értene. – Bocsánat, nem hallgatták a rádió déli híreit? – Nem, nem hallgattuk – mondták szinte egyszerre. – Mit kellett volna megtudnunk a hírekből? Kalász András összevonta sűrű szemöldökét. – Azt hittem, tudja – Kálmánra nézett, és helyesbített –, tudjátok. – Az isten szerelmére – kérlelte a lány – mit kellene tudnunk?! – És érezte a görcsöt a gyomrában. – A nagynénjét délelőtt a politikai rendőrség összeesküvés gyanúja miatt le akarta tartóztatni, ezért Bodnár Klára főtanácsos, a posta főigazgatója a hivatali szobájában ciánkálival megmérgezte magát. Kürthy Éva elsápadt, szédülten a falnak dőlt, a két fiatalember szinte egyszerre fogta meg. – Istenem, édes jó istenem! – Aztán elveszítette az eszméletét. Később sem emlékezett rá, hogyan került a házba. Amikor magához tért, Kálmánt, Rozikát és egy fehér köpenyes, őszülő hajú férfit látott a heverő mellett, mindhárman aggódva figyelték. Akkor értette meg, hogy valami szörnyű tragédia történt. Feltört belőle a sírás, egész teste beleremegett. Az idős orvos, Kulcsár Tibor értette a dolgát, nem sokat teketóriázott, újabb nyugtató injekciót adott neki, amiben persze jó adag altató is volt. Éva, ha lassan is, de kezdett megnyugodni, aztán anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, mély, szinte ájulásszerű álomba merült. Az orvos elköszönt, azt kérte, hogy ha úgy látják, hogy szükség van rá, akkor menjenek érte, azonnal jön. – Józsikám, te is elmehetsz, én majd mellette maradok, vigyázok rá! – Ahogy gondolod, Rózsikám, de szívesen maradnék, mert biztos vagyok benne,

hogy hamarosan látogatók jönnek, a házkutatást nem kerülhetitek el. Ennek a tragikus eseménynek meg van írva a forgatókönyve, és azt be kell tartani. – Felőlem jöhetnek! Arra persze nagyon kíváncsi lennék, hogy erre mit mond a rabbi barátod? – A cél szentesíti az eszközt! Sohasem egy ember sorsa az érdekes, hanem a nép jelene és jövője. – Szép a jelenünk, de félek, hogy a jövőnk még szebb lesz. – Az asszony hangjából a tehetetlen keserűség érződött ki. A fiúra nézett, aki még mindig az alvó lányt nézte elbűvölve. – Láttam, hogy az előbb hosszan telefonáltál. Apáddal beszéltél? – Igen – felelt a szőke fiatalember. – Délelőtt már tudta, hogy Klára néni nagy bajban van. A lelkiismerete nem engedte meg, hogy a munkatársait felsőbb utasításra kirúgja. Nem! – mondta az apámnak –, ezt ő nem vállalja. Ebben a piszkos játékban nem lesz sem statiszta, sem főszereplő. Egyébként pontosan úgy történt minden, ahogy a rádió ismertette. Kallós János őrnagy beszélt vele, próbálta jobb belátásra bírni, de nem sikerült. Klára néni mereven kitartott álláspontja mellett. Erre az őrnagy azt mondta, hogy amit Klára néni csinál, az nem más, mint egy szabályos összeesküvés, amit neki alaposan ki kell vizsgálnia. Erre azt felelte Klára néni: „Azt már nem!” Hogy pontosan ezt mondta-e vagy mást is, azt nem tudom. De azt hiszem, ez nem is érdekes. Kiment a mosdóba, és pár percre rá holtan találták. Egyébként holnapra apámat is beidézték. Csak azért nem vitték el, mert pillanatnyilag ő irányítja a postaigazgatóság munkáját. Hát, édes Rózsikám, most ilyen időket élünk. Szóval, ne maradjak itt? – Nem, kedvesem, a házkutatásokban már van némi gyakorlatom. Kálmán József felállt. – Hát akkor én felmegyek. Ha valamit megtudok, jelentkezem. Holnap mindenesetre idenézek. – Jól van! Bálint is itt lesz. Remélem, Éva holnapra jobban lesz. Kikísérte a fiút, egy pillanatra végignézett a csendes, kihalt utcán, aztán bezárta és berefeszelte a kaput.

Később minden a Kálmán jövendölte forgatókönyv szerint történt. Úgy kilenc óra körül megérkezett Kallós őrnagy három nyomozóval, barátságosan, régi ismerősként üdvözölte Molináry Rozáliát, rámosolygott. – A válasza még mindig nemleges? – kérdezte. – Az is marad, őrnagy úr! Maga most a hatalom, tulajdonképpen azt csinál velem, az apámmal, amit akar. De maga nagyon jól tudja, hogy engem meg lehet ölni, de megtörni soha! – Értem, Molináry Rozália! Azért nincs köztünk harag? Tulajdonképpen becsülöm magát, és nagyon jól értem gondolkodásának logikáját. – Évára nézett. – Istenem, milyen szép ez a lány! Mi van vele? – Teljesen kiborult. Kapott az orvostól egy nagy adag nyugtatót és altatót. Végül is érthető Éva kiborulása. Azért jött ide, hogy a nagynénje szárnyai alatt elvégezze az egyetemet. És most egyedül maradt. Az őrnagy a nyomozókra nézett. – Hát, kezdjétek fiúk! Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, mert… a többit már tudjátok. – Csak úgy érdemes! – kerepelte egy alacsony, pufók képű nyomozó, és elkezdték a házkutatást, pedánsan, gondosan, nem úgy, mint máskor, most nem dobáltak egy kupacra mindent. – Őrnagy úr! – szólalt meg Rozika. – Tulajdonképpen mit keresnek? – Őszintén szólva, magam sem tudom – egy könyvet lapozgatott. – Klasszikusra valló, jó írás – mondta aztán. – Lement a hold, Steinbecktől. – Olvastam. A norvég ellenállásról szól. – Tényleg olvasta? – Szoktam én hazudni magának? – Nem, nekem nem. – Visszatette a könyvet a polcra, aztán mintha magában beszélne, azt mondta: – Tulajdonképpen ostobán, nagyon ostobán viselkedett

Bodnár Klára. Persze, ha mélyebben belegondolok, meg kell értenem őt. Nem történt volna semmi baja. De úgy látszik, megijedt a két szovjet tiszttől. – Megismételte: – Nem lett volna bántódása. – Látja, őrnagy úr, Klára néni ezt nem hitte el. – Persze, megértem őt. Fiúk, ha végeztetek, szóljatok! – Kínálás nélkül leült az egyik székre. – Tudja, kedves Molináry Rozália, mi most belekezdünk egy hatalmas méretű, kalandos vállalkozásba. A történelem eddigi legszebb társadalmát akarjuk felépíteni, megközelítően olyat, amilyenről Morus Tamás és Marx álmodozott. A jog, a szabadság, az egyenlőség, az igazság és az ész uralkodik majd benne, és gazdaggá tesz minden embert, kivétel nélkül. Hogy mi lesz a kaland vége, magam sem tudom. De belevágunk, próba, szerencse! – Elgondolkoztató, amit mond. De szerény takarítónői eszemmel megkérdezem, szabad-e egy ország népével kísérletezni? Összetette két csontos tenyerét, aztán lassan széttárta a karját, kezének ujjai együtt maradtak, amolyan imádkozósan, csak feltűnően hosszú nagyujjai álltak el a többitől, groteszk látványt nyújtva. És ravaszul mosolygott, mint aki egyesegyedül van a nagy titok birtokában. – Asszonyom, nem árt, ha tudja, hogy kísérletezés nélkül nincs haladás. Ezt a tudomány bizonyítja. Persze, van kockázat. Ám ha őseink azzal a tudattal éltek volna, hogy nincs esély a változásra, akkor még mindig a kőkorszakban élnénk. De ne felejtse, hogy a nép lelkes és az ország demokratikus erői mögött áll az új világ megteremtésében. – Mennyi abból az őszinte lelkesedés? – Ezt, látja, nem tudom! Az emberek lelkébe az Istenen kívül senki nem láthat bele, ezt így tanultam a rabbiképzőben. Azonban biztos, hogy Isten nem a nagytőkések mellett áll, persze az sem biztos, hogy mellettünk. – Ha van Isten, akkor egészen biztos, hogy nem maguk mellett áll… – Mert mi ateisták vagyunk? – Pontosan, és éppen ezért maguk mellé csak egy öngyilkos Isten állana, ilyen pedig biztos nem létezik.

– Igen, ez „valóban logikusan hangzik. Mégis azt mondom magának, kedves Molináry Rozália, azt se felejtse el, hogy az éremnek van egy harmadik, alig látható oldala is. – Hátraszólt: Fiúk, befejezni, végeztünk! – A jegyzőkönyvet aláíratta Rozikával, mint tanúval. – Őrnagy úr, köszönöm, hogy nem túrták fel a lakást! – Nem jár érte köszönet. Mondtam, hogy csak formalitás az egész. Jövő héten a család eltemetheti szegény Klárát Megkapjuk az igazságügyi orvosszakértő jelentését, utána kiadjuk a holttestet. A kisasszonynak javulást kívánok! És legyen szíves mondja meg neki, hogy tragikus félreértés történt. Eszem ágában sem volt Bodnár Klárát őrizetbe venni. Sajnos én is felelős vagyok a haláláért, mert rosszul fogalmaztam, amikor azt mondtam, ha nem rúgja ki az érintetteket, akkor alaposan meg kell vizsgálnunk, nem összeesküvéssel állunk-e szemben. De ezt inkább csak figyelmeztetésnek szántam. Ha tudom, hogy ennyire a szívére veszi… Sajnálom, nagyon sajnálom a történteket! Higgye el, kedves Molináry Rozália, tanultam belőle, és még egyszer kérem, ezt mondja el a kisasszonynak is. Viszontlátásra! – Már az ajtónál állt az embereivel, amikor visszafordult. – Ja, még valamit, a temetés természetesen az önök dolga, van viszont egy kérésem, ne legyen belőle politikai demonstráció! Nagyon szeretném, ha a családon kívül mások nem vennének részt a temetésen. – Értem, őrnagy úr! De én takarítónő, ha úgyjobban tetszik, bejárónő vagyok, fizetett alkalmazott, nem tartozom a családhoz. Kérését viszont logikusnak tartom, és így fogok beszélni Évával és a szüleivel. Az őrnagy mielőtt kilépett volna az előszobából, még egyszer végignézett a szobákon. – Itt komoly vagyon van felhalmozva. Bodnár Klára bizonyára készített végrendeletet. – Igen, készített. Dr. Pápai Viktor ügyvédnél van. Az őrnagy bólogatott. – Törökbíró utca 7. Kiváló ügyvéd! És ki a vagyon örököse? – Klára nénitől tudom, hogy az egyedüli örökös Kürthy Éva. Valamit bizonyára rám is hagyott, legalábbis célzott rá. Mi nagyon jóban voltunk, nem

osztályharcos alapon… – Ezen meg mit ért? – Hát, hogy mindketten a volt úri osztályhoz tartozunk, helyesebben tartoztunk, de elsősorban emberként tiszteltük egymást. Az őrnagy az órájára nézett. – Magával, kedves Molináry Rozália, szívesen társalog az ember, csakhogy későre jár, és engem hív a kötelesség. Jó éjszakát, asszonyom! – Még valamit, úrnagy úr! A magas férfi megfordult. – Parancsoljon! – Mennyire komoly ez a Fehérkereszt Antibolsevista Szövetség? – A nyomozás még tart. – És ilyenkor megverik őket? Az őrnagy elnevette magát. – De nagyon kíváncsi. Annyit elárulhatok, nem verik meg őket jobban, mint ahogy a nácik és a nyilasok verték a zsidókat. Ez megnyugtatja önt? – Nem nagyon. Szerintem nem etikus, ha a hatalom urai verik az elfogott embereket. Tudom, hogy van egy ősi törvény, szemet szemért, fogat fogért. De ennek a törvénynek a következetes alkalmazása semmi jóra sem vezet. Csak gyűlöletet és a revans szenvedélyét kelti fel az emberekben. Nagyobb vonalúnak kellene lenniük. Az őrnagy elgondolkodott, mintha keserű emlékek ébredtek volna benne. – Ezt majd alkalomadtán megbeszéljük. Mert így, elméleti síkon, a tények ismerete és bizonyítékok nélkül nagyon akadémikus a vita. Még csak annyit, a háború alatt mint zsidó az angol hadseregben szolgáltam. Harminchétben mentem ki Izraelbe. Montgomery hadseregében szolgáltam. Részt vettem az El

Alamein-i harcokban, küzdöttem Olaszországban, láttam elvérezni a lengyel Anders-hadtest katonáit Monte Cassiónál. Százával, ezrével pusztultak el, mint Lengyelországban, amikor lovasrohamot indítottak a náci tankok ellen. Aztán bejártam a haláltáborokat, Auschwitzot, Birkenaut, Bergen-Belsent, Mauthausent, Buchenwaldot… Amiket láttam és tapasztaltam, az egy életre elég volt. Maga, kedves Molináry Rozália, mit tud erről? Na látja. Nos, mennem kell! Viszontlátásra! – Viszontlátásra! – suttogta Rozika, és bezárta a bejárati ajtót. Még hallotta, hogy felpörgött a gépkocsi motorja, aztán csend lett az utcában. „Meg kellett volna mondanom valamit!” – mérgelődött magában. Felment a nappaliba. Éva mélyen aludt, nem mocorgott, szinte élettelenül feküdt. De légzése egyenletes volt. Ez némileg megnyugtatta. Vacsorát akart készíteni, amikor felcsörgött a telefon. Visszament a nappaliba, felvette a hallgatót. – Halló, Bodnár Klára lakása? – Igen. – Kivel beszélek? – Molináry Rozália vagyok. – Én pedig Kürthy Tamásné. – Csókolom! – A lányom, Éva, ott van? – Alszik. Nem tudom felébreszteni, nagyon mélyen alszik. Az orvos nagy adag altatóinjekciót adott neki. – Tehát igaz, amit a rádió bemondott? – Sajnos, igaz. Most beszéltem a politikai rendőrség egyik őrnagyával. Szerinte tragikus félreértés történt. – És ezért a félreértésért ki vállalja a felelősséget?

– Azt mondta, hogy ő természetesen vállalja. Lívia néni, azt tessék nekem megmondani, hogy Klára nénit hova temessük el, mert a hatóság hamarosan kiadja a családnak a holttestet. Csak azt kérik, hogy a temetésen a szűken vett családtagok vegyenek részt. – Hát, kérlek szépen, Rozikám, nagyszüleimnek az alsódőri temetőben családi kriptájuk van, oda temetjük el Klára nővéremet. Te intézed a temetést? – Meg Évike és Klára néni ügyvédje, Pápai Viktor doktor. – Úristen, még most sem akarom elhinni! – Muszáj, Lívia néni! És meg kell nyugodnunk Isten akaratában. – Igen, mást nem tehetünk. A sors nagy úr! Azt tesz velünk, amit akar, és akkor csap le ránk, amikor nem is számítunk rá. – Egyházi temetés legyen? – Nem is tudom. Klára nővérem vőlegénye elvesztése óta haragban volt az Istennel. Bontsa fel az ügyvéd a végrendeletét, hátha abban intézkedett a temetéséről. – Feltétlenül megnézetjük vele a végrendeletet – mondta Rozika. – Holnap reggel kilenc órára idejön. – Köszönöm, Rozikám! Ha a lányom felébredt, feltétlenül hívjon fel! Vigyázz magadra és a lányomra is! – Vigyázni fogok. Kezét csókolom, Lívia néni! Rozika vacsorát készített magának, a pirítós kenyeret megkente vajjal, és teát ivott hozzá. Alighogy végzett a mosogatással, a férje hívta fel telefonon. Megkérdezte, hogy mi van Évával. Rozika elmondta, részletesen beszámolt Bálintnak mindenről, a házkutatásról, azt is elmondta, hogy mit mondott Kallós őrnagy. – Hát igen – mondta Bálint –, ilyen tragikus félreértések manapság sűrűn előfordulnak. Ott maradsz Éva mellett, ugye?

– Igen, itt alszom, vigyáznom kell rá. Holnap reggel gyere ide! – Rendben van, nyolcra ott leszek. Aludj jól! – Te is! – Rozika letette a kagylót.

Reggel korán ébredt. Már Éva is fenn volt, de még szendergett. Az asszony a heverő szélére ült, megcsókolta az arcát. – Hogy érzed magad? Éva megvonta a vállát, és lehunyta a szemét. – Nem is tudom. Sírhatnékom van, de nem akarok sírni. – Ha úgy érzed, hogy sírnod kell, akkor sírj! Édesanyád hívott az este, de te olyan mélyen aludtál, hogy nem tudtalak felébreszteni. Majd hívd vissza őt. Arra sem ébredtél fel, hogy a politikai rendőrség házkutatást tartott. – Találtak valamit? – Semmit. Igaz, nem is nagyon keresgéltek. Merő formalitás volt az egész. – Aztán elmondta, hogy miről beszélgettek Kallós őrnaggyal. – Fantasztikus! Szóval nem is akarták letartóztatni? – Csak rá akartak ijeszteni. Ez mostanában divatos módszer, hogyha belehal valaki, hát Istenem! Ez az őrnagy tegnap este nagyon emberi volt. Ahogy a szavaiból kivettem, szívből gyűlöli a fasisztákat. Elkészítem a fürdővizet, jó? – Inkább zuhanyozom. – Ahogy gondolod. De szeretném, ha ennél valamit. – Talán egy pirítóst teával. -Jól van, csillagom. Akkor vonulj el a fürdőszobába! A macskák már rátelepedtek a heverőre, kellették magukat, de Évának semmi

kedve sem volt, hogy játsszon velük, vagy simogassa őket. – Bálint nyolc órára idejön, kilencre meg Pápai ügyvéd, hivatalosan ismerteti a végrendeletet. Utána el kell mennünk a temetkezési vállalathoz, hogy elintézzük a temetést. Anyád ragaszkodik hozzá, hogy Klára nénit az alsódőri temető családi kriptájában helyezzük örök nyugalomra. Úgy gondolom, hogy ez helyes is. – Igen, szerintem is. – Éva bement a fürdőszobába, léptei bizonytalanok voltak. Rozika aggódva nézett utána, és arra gondolt, hogy vajon mit tartogat számára a sors. Hát ez az, amit előre nem lehet megmondani. Az asszony megetette a macskákat, elkészítette a reggelit, Bálintra is gondolt, sejtette, hogy odahaza nem reggelizett. És igaza volt. Ők már ketten a reggelizőasztalnál ültek, amikor Mester Bálint megérkezett. Őszinte együttérzéséről biztosította a lányt. Évának jól estek a vigasztaló szavak, hellyel kínálta Bálintot. Rozika neki is megterített, pálinkával kínálta, ő is ivott egy keveset, aztán megreggeliztek. Nem sokat beszélgettek, pedig lett volna miről, de tartóz kodóan viselkedtek. Reggeli után Éva felöltözött, az asszony pedig elmosogatott. Mire végeztek, megérkezett dr Pápai Viktor ügyvéd. Mester Bálint engedte be a negyven év körüli, kicsit pocakos, vörös hajú ügyvédet. Szemöldöke és szempillája is vörös volt. Kezet csókolt Évának, majd rövid gondolkodás után Rozikának is, hiszen ismerte a családját, tudta, hogy csak kényszerűségből takarít Bodnár Klára postaigazgatónál. – Úgy látom, mindenki itt van. Nos, akkor kezdhetjük! – Aktatáskájából elővette Klára néni végrendeletét, és felolvasta. Minden ingó és ingatlan vagyonát Kürthy Éva örökölte. Az pedig nem volt kevés. Klára néni készpénzben közel tízezer dollárt hagyott a lányra, meg az ékszereit, amelyek a Kereskedelmi Bank széfjében vannak elhelyezve. Kiderült, hogy Klára néninek értékes numizmatikai és bélyeggyűjteménye is van. A két gyűjteménynek az értéke szinte felbecsülhetetlen. Klára néni bőkezűen gondoskodott Molináry Rozáliáról és férjéről, Mester Bálintról. Kettőjükre készpénzben ezer-ezer dollárt hagyott, amelyet Pápai Viktor ügyvéd úrtól vehetnek át. Az ügyvéd úr tiszteletdíját már kifizette, és megbízta azzal, hogy az alsódőri öt hold szőlőjét a présházzal együtt értékesítse, és a kapott összegből Éva és a Mester házaspár örökösödési illetékét fizesse ki. A fennmaradó összeget pedig a város árván maradt gyerekei között egyenlő arányban ossza szét. Az egyéb rendelkezések között szólt a temetéséről is. A család ősi kriptájában temessék el. Egyházi temetést nem kér, kifejezetten

megtiltja, mert még most is és halála percében is perben és haragban van az Istennel, ők már nem bocsátanak meg egymásnak. – Hát ez minden! – mondta a vörös hajú ügyvéd, aztán átadta Évának a Kereskedelmi Bank hetvenkettes széfjének a kulcsát, és egy közjegyzőileg hitelesített okmányt, amelyben az állt, hogy Bodnár Klára a széf használati jogát unokahúgára, Kürthy Évára ruházta. Az okmányt tanúk is aláírták. – Ha Évike kisasszony ad egy ügyvédi meghatalmazást, akkor a temetést én elintézem. – Természetesen, örömmel adok. – Most már csak azt kell tudnom, hogy a rendőrségtől mikor kapjuk meg a holttestet? – Az igazságügyi orvosszakértői vizsgálat után, még ezen a héten – válaszolta Rozika. – Helyes, akkor a jövő hét első napjaiban megrendelhetjük a zártkörű temetést. Jól ismerem az alsódőri temetőben a Bodnár család kriptáját. Annak a rendbe hozatalára és karbantartására Klára nagyságos asszony megfelelő összeget hagyott nálam. – Mesterhez fordult. – Önök, mikor keresnek fel az irodámban? Mondjuk, holnap délelőtt tíz óra megfelel önöknek? – Holnap tíz órakor ott leszünk – válaszolt Rozika. Az ügyvéd a lányhoz fordult: – Kedves kisasszony, természetesen a hagyatéki tárgyaláson én képviselem önöket. – Hát az nagyon jó lesz. – Én is úgy gondolom. Nem szeretném, ha a mostani bürokraták kukacoskodnának önökkel. Bár úgy értesültem Klára nagyságos asszonytól, hogy maga meggyőződéses baloldali. – Az vagyok. Szívvel-lélekkel. De, ha ezzel a kijelentésemmel csalódást okoztam magának, nagyon sajnálom. Isten látja a lelkemet, nem akartam csalódást okozni. De hát ez van.

– Igen, értem – bizonygatta a vörös hajú ügyvéd. – Manapság a csalódásokat el kell tudni viselni. Ezek a hónapok vagy az eljövendő évek a csalódások hónapjai, évei lesznek. Hanem van itt még valami, amit időben meg kell beszélnünk. – Parancsoljon velem! – udvariaskodott Éva. – A ház átírása a maga nevére. Simán fog menni, ez, hogy úgy mondjam, problémamentes. Csakhogy a hivataloknak fel fog tűnni, hogy mit csinál egy tizennyolc-tizenkilenc éves lány, hozzáteszem, egyedül élő lány, egy ötszobás, modern családi házban? Ezt csak azért mondom, mert az országban lakáshiány van, és divatba hozták az illetékes hatóságok a társbérleti rendszert, ami annyit jelent, hogy a lakás nélkül maradt családoknak, teszem azt a maga öt szobájából két vagy három szobát kiutalnak. – De hát ez nem tisztességes! – mondta Éva felháborodva. – Egyetértek, de most ilyen időket élünk. Meg kell értenünk az ország vezetését. Több százezer lakás elpusztult, rengeteg a hajléktalan. Gondoskodni kell róluk. Nos, ezért azt javaslom, hogy nézzen körül az ismerősei, barátai között, vannake olyan magához közel álló személyek, akit vagy akiket bejelenthetnénk. Éva rosszkedvű lett. Erre nem számított. – Értem, majd körülnézek. – És még valamit szeretnék mondani. – Az ügyvéd Rozikáékra nézett. – Ez maguknak is szól! – Figyelünk! – Nos, nem szeretném, ha félreértenének, de azt tanácsolom, hogy az örökölt dollárokról ne tegyenek említést. Ostobaság lenne. Készpénzt nem örököltek. Az a néhány százezer pengő, amit a lakásban találtunk, holnapra már semmit sem fog érni… – De hát benne van a végrendeletben – mondta Éva. – No, nem! Annál mi okosabbak voltunk. Mármint Klára néni és én. Ezt a pénzügyi örökséget külön okmányba rögzítettük, úgymond bizalmas belső

használatra. Ehhez a hatóságnak semmi köze sincs. Világosan beszéltem? – Igen, mindent értek – bólintott Éva. – De ez nem csalás? – Ugyan már, Évikém! – feleselt Rozika. – Ennyire azért ne légy öntudatos! Felesleges. Az dobja ránk az első követ, aki adott esetben másképpen cselekedne. – Rozáliának teljes mértékben igaza van. – Az ügyvéd helyeselt. – Akkor én most megyek, és intézem a dolgokat. Hölgyeim, kézcsókom, százados úr, tiszteletem! Bálint a kapuig kísérte Pápai doktort. Kezet fogtak. – Hát akkor jó munkát! – mondta Mester Bálint, és az ügyvéd után gondosan bezárta a kaput, és bereteszelte. Az ördög nem alszik, gondolta, mostanában sok a zabrálás, már rablógyilkosság is történt a környéken. Bujkálnak errefelé vlaszovisták meg szökött náci katonák, főleg SS-ek, akik át szeretnének jutni Jugoszláviába vagy Romániába. A tenger felé igyekeznek, de addig is élniök kell. Rohadt egy világ, mondta magában. Igaz, hogy április elején, amikor bujkálva indult Budapest felé, ő és társai sem finnyáskodtak, megdézsmálták a présházakat, borospincéket, az üresen maradt tanyákat, mert az éhség nagy úr, nem tűr ellentmondást. Visszament a nőkhöz. – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte Rozika, és a hangjából kiérződött az aggodalom. Mester Bálint töltött a pálinkából, ivott. – Kiengedtem a kapun az ügyvédet, és sok minden eszembe jutott. – Min töri a fejét az én férjecském? – Azon tűnődtem, hogy hová tegyem a sakktáblán Pápai ügyvédet? A barátok vagy az ellenségek közé? – Nekem szimpatikus Pápai – szólt közbe Éva. – Csupa jó tanácsokat adott.

Mester a lányra nézett. -Jó barátságban van Kallós őrnaggyal, és ez nálam nem jó ajánlólevél. Néhány másodpercig csend volt, aztán Rozika megszólalt: – Lassan a testtel, édesapa! Kallós, meggyőződésem szerint, nem vérengző fenevad. Értelmes ember. Az életútját ismerve, semmi különös nincs abban, hogy a rendőrség politikai osztályának a tagja lett. Valakiknek meg kell védeniük ezt az ideiglenes kormányt és a születendő köztársaságot. Mester Bálint végignézett a feleségén, ivott a pálinkából. – Úgy beszélsz, mint egy fizetett agitátor. Az asszony tiltakozott: – Nem vagyok agitátor, de elvakult sem! Én csakis az igazságot szeretem. – Én is! De azt mondd meg nekem, hogy létezik-e mindenki számára érvényes igazság? Nem, édes Rozáliám, te is tudod, hogy nem létezik! Mindig azoknak van igazuk, akik a hatalmat gyakorolják, akik a széljegyzeteket írják a születendő történelemkönyvek kéziratának margójára. Neked hiába van ellenvéleményed, tiltakozásodat a hatalom nem veszi figyelembe. – Arra kérlek benneteket, hogy ne vesszetek össze! – kérte őket Éva. – Azt nehezen tudnám elviselni, és abban Bálintnak van igaza, hogy óvatosnak kell lennünk. A férfinak láthatóan jólesett, hogy Éva a pártjára állt, ezért, mintegy érvként, újra beszélni kezdett: – Tegnap magához hívatott Bordics százados. Ezt most finoman mondtam, mert ez a magához hivatás megfelelt egy előállításnak. Két nyomozó jött értem, és átadta Bordics kedves, udvarias meghívását. Az egyiket jól ismerem, valamikor iskolatársak voltunk, Tatai Péternek hívják. Csendes, magának való gyerek volt, a polgári iskola elvégzése után vasesztergályos lett. Azon nem csodálkoztam, hogy Tatai kommunista lett, tudtam, hogy a családja baloldali volt, de nem tartoztak a szájtépők közé.

Ketten közrefogtak, így mentünk a kirendeltség felé. Kísérőim közül Tatai volt a rangidős, a társa, mint később megtudtam, Csabók Attila, egy hirtelenszőke, sovány fiú csak őrmester volt. „Bálint – mondta csendesen Tatai Péter –, emlékszel még rám?” Hát persze hogy emlékszem. Jó focista voltál. Már nem spilázol? „Arra most nincs idő. A bujkáló ellenséget kell összeszednünk. Mondd, Bálint, csináltál valami disznóságot? Már csak azért kérdezem, mert nem úgy ismertelek.” Semmiféle disznóságot nem csináltam, nyugodt szívvel vállalhatsz. Rám nézett. „Én csak magamért vállalhatom a felelősséget. Mint ahogy te is.” Hát ebben maradtunk. Mindenesetre jólesett, hogy magatartása nem volt ellenséges. Bementünk a kirendeltségre. Bordics Sándor százados titkárnője nem más, mint a felesége. Amíg várakoztam, végighallgattam egy telefonbeszélgetést, Bordicsné beszélt telefonon a mamájával. „Mamuska – mondta az anyjának –, arra kérlek, hogy még néhány hétig vállald Sanyika gondozását. Nagyon kérlek! Nagyon köszönöm, drága édesanya. Viszlát! Te vagy a legrendesebb anya az anyák között. Ígérem, meg fogom hálálni.” Amikor letette a kagylót, kinyílt a százados irodájának az ajtaja, és Bordics, maga elé eresztve Kalász Miklóst, kilépett, tekintete szigorú volt. „Még egyszer figyelmeztetem, jól gondolja meg, hogy miket mond, mert tudunk mi másképpen is beszélni.” „Kérem – mondta a szőkésbarna, izmos fiú –, ártatlan vagyok! Ha agyonvernek, akkor sem mondhatok mást.” Bordics odaszólt a feleségének: „Kísértesd vissza a fogdába! Mondd meg a fogdaparancsnoknak, látogatás, beszélő nincs, nem levelezhet!” „Intézkedem!” – mondta az asszony. Bordics rám nézett. Jöjjön, Mester Bálint!” Bementem hozzá, hellyel kínált meg. „Rágyújt?” – kérdezte, és elém tolta a cigarettás csomagját. – Köszönöm – mondtam –, de nem dohányzom. Bordics rágyújtott. Az asztalfiókból elővett egy mappát, ahogy felemelte, el tudtam olvasni a borítót, az én nevem volt ráírva. Lapozgatott benne, mondott néhány nevet, megkérdezte, ismerem-e őket? Katonatisztek voltak, velem egykorúak, megúszták a hadifogságot, most egyik a fűrésztelepen, a másik a ládagyárban, a harmadik pedig a vágóhídon segédmunkás – mondtam. – Ismerem mind a hármukat, de nem találkozom velük. „Pedig ők hárman rendszeresen találkoznak vasárnap délelőttönként a Capri Sörözőben – fejtegette Bordics. – A Capri tulajdonosa, Hunyadváry Etelka, a férje pedig Bársonyos István volt vezérkari százados, aki most csaposként dolgozik a sörözőben. – Hozzátette: – Rajki Zsolt hadnagy, a ládagyári, Sipőcz Bernát főhadnagy a fűrésztelepi és Csáthy Vilmos százados a vágóhídi munkás. Pontosan tíz órakor megjelennek a sörözőben, van ott egy sarokasztaluk a kerthelyiségben, esznek egy zónapörköltet, és fejenként megisznak két korsó sört, és képzelje el, Mester Bálint, még egyszer sem

fizettek. – Rám nézett. – Hát nem furcsa?” Megvontam a vállamat. Tudja, százados bajtárs, mondtam neki, mi, régi tisztek, mostanában nehezen élünk. Tulajdonképpen nem kapunk megfelelő munkát. A segédmunkásálláshoz is nagy protekció kell. Hát igen – mondta –, de ő tudna nekem segíteni, ha együttműködnék vele. Százados úr – mondtam neki –, hol bajtársoztam, hol leuraztam, nem tiltakozott. Már közöltem önnel, nem is egyszer, hogy besúgó nem leszek. „Igen, közölte, de ezzel a szolgálattal bebizonyíthatná, hogy nem ellensége az új hatalomnak.” Nem vagyok ellenség, higgye el nekem! „Én csak a tényeknek hiszek – mondta. – Ismeri azt a kiskatonát, aki nálam volt kihallgatáson?” -kérdezte. Igen, láttam már, mondtam, Kalász Miklósnak hívják, de csak egy-két szót váltottam vele. Én ugyanis Bodnár Klára postafőigazgató asszonynál vagyok mindenes, Kalászék pedig a szomszéd házban laknak. „Mit tud róluk?” – érdeklődött. Csak annyit – mondtam –, amennyit a városban az emberek beszélnek. „No, ez érdekes – mondta. Látszott rajta, hogy egészen felvillanyozódott. – És mi mindent mesélnek az emberek?” Hát, hogy Kalászné férje a Nemzeti Számonkérő Szék tisztje vagy altisztje volt, nyilas kivégzőosztag parancsnok, sok zsidót saját kezűleg lőtt agyon. Azt állítják, hogy januárban maga fogta el őt, és adta át a bíróságnak. Májusban vagy mikor, felakasztották. „Csak a kötelességemet teljesítettem. Igen, akkor Budapesten szolgáltam. Üldöztük a bujkáló nácikat és nyilasokat.” Tekintete komor lett. „Tudja, nem könnyű. Azóta is hetente kapom a fenyegető leveleket. A volt Nemzeti Számonkérő Szék illegalitásban élő tagjai halálosan megfenyegettek, azt írják, halálra ítéltek, és az ítéletet bárhol, bármikor, de végre fogják hajtani.” És nem fél? – kérdeztem. „Félek, de végzem a dolgomat. Látja, maga ebben is a segítségemre lehetne. Maga, mint régi tiszt, könnyebben a nyomára bukkanhatna ennek a gyilkos társaságnak.” Százados úr, már megmondtam, nem leszek besúgó sem most, sem máskor. „Én úgy mondanám, hogy külső munkatárs” – mondta. A tény, hogy én embereket börtönbe juttassak, nem az elnevezésen múlik – válaszoltam. Bordics bólintott. „Értem magát, összetartanak. De ha meggondolná magát, engem mindig megtalál.” Ebben maradtunk és eljöttem. Töltött a pálinkából, feleségét is megkínálta. – Jól tetted, Bálint, hogy nem vállaltad, nagyon jól tetted. Egészségünkre! – Igen, tudom, hogy jól tettem, csak azt nem tudom, hogy mi lesz a nóta vége? – Kiitta a pálinkáját, megtörölte izzadt homlokát. Rozika együttérzően megfogta férje karját.

– Bármi legyen is, meg kell maradnunk embernek. Bennem bízhatsz. Én is bízom benned. – A lányra nézett. – Évikém, el kell hinned, mi valóban nem vagyunk az épülő új rendszer ellenségei. Mi csak az ellen tiltakozunk, hogy Bordicsék vagy Kallósék olyan magatartásra kényszerítsenek, ami számunkra elfogadhatatlan. Én tudom, hogy ehhez az ideiglenes kormánynak semmi köze, de azt is tudom, hogy Kallósék és Bordicsék a szovjetek védelme alatt állnak. Gyakorlatilag az történik az országban, amit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke elhatároz, az amerikai, angol, francia tagok csak statisztálnak, mert Magyarország, mint a nácik volt szövetségese, a nagyhatalmak egymással kötött üzletében a szovjet érdekszférába tartozik, és ez az üzlet nem valami biztató a jövőnkre nézve. Éva csendben hallgatta Molináry Rozáliát. Nem akart vitatkozni vele, mert neki fogalma sem volt a politikai rendőrség és a katpol munkájáról, nem is érdekelte. Igaz, Klára néni tragikus sorsa megdöbbentette, de elfogadta Kallós őrnagy magyarázatát, hogy félreértés történt, valójában nem akarták őrizetbe venni, de szegénynek elegendő volt egy rosszul odavetett mondat, és – nyilván félelmében – végzett magával. Nézte a körmét, amelyet az éjszaka majdnem tövig rágott. – Őszintén szólva, most zavarban vagyok. Hogyan is magyarázzam meg? – Gondolkodott egy sort, kereste a megfelelő szavakat. – Tudod, Rozika, én baloldali gondolkodású vagyok, és ezt mindenki előtt vállalom. Én mint gyerek részben láttam, részben szüleimtől tudom, hogy mit csináltak a nácik és a nyilasok nemcsak a zsidókkal, hanem azokkal is, akik nem értettek velük egyet. Ez az egész rohadt háború is az ő művük volt. Ti is tudjátok, hogy ebben a háborúban több mint 50 millió ember pusztult el, és ebből hétszázezer magyar. És ráadásul tönkretették az országot, a háborús kár 20 milliárd aranypengő. És Pesten láttam fiatal katonákat, akik kéz és láb nélkül kerültek haza a harctérről. Ezért én egyetértek azzal, hogy Bordicsék vagy Kallósék a bujkáló háborús bűnösöket elfogják és bíróság elé állítják. Ebben még én is hajlandó vagyok segíteni nekik. De azzal, hogy besúgásra akarnak benneteket kényszeríteni, azzal nem tudok azonosulni. És azzal sem értek egyet, hogy embereket beugratnak mindenféle ostoba összeesküvésbe. Nem hiszem, hogy ezzel a kommunista párt vezetői egyetértenének. Szerintem ez amolyan egyéni, kalóz akció. Mester Bálint keserű fintorral legyintett, és újból töltött. – Évikém, attól tartok, hogy maga félreértett. – Ivott, keze fejével megtörölte a

száját. – Például miben? – kérdezte Éva. – Én nem általában beszéltem ezekről a dolgokról, hanem Rozika és a magam vonatkozásában. Én tudom, hogy a politikai rendőrség, a katonai elhárítás és hírszerzés ügynökök és besúgók nélkül nem tudja teljesíteni a feladatát. Mózestől napjainkig a felderítőszervek mindig besúgókkal, ügynökökkel dolgoztak. Tehát azon ne csodálkozzon, ha Bordics vagy Kallós őrnagy ügynököket foglalkoztat. Tulajdonképpen ez a dolguk. Így csinálják ezt az amerikaiak, az angolok, a franciák és a szovjetek is. És így dolgozott az elmúlt rendszer politikai rendőrsége, a csendőr nyomozó alosztály és a honvéd vezérkar kémelhárító és hírszerző osztálya. Másképpen nem tudnának eredményt elérni. Csakhogy Rozika és én alkalmatlanok vagyunk erre! Én erről beszélek! Persze találni fognak embereket, akiket kényszeríteni tudnak, sőt lesznek bőven önként jelentkezők is. Csengettek. Mester Bálint ment ajtót nyitni. Kálmán József érkezett. Jól fésült volt, elegáns, magabiztos. – Minden rendben van, Bálint? – kérdezte, míg a lépcsőn mentek fölfelé. – Azt hiszem, igen. A fiú az előszobában, szokásához híven, levette cipőjét, és lábát papucsba bújtatta. – Rendes kisfiú vagy! – dicsérte meg Rozika. – Azt elhiszem. – Az asszonyhoz ment, megcsókolta az arcát, aztán a lányhoz fordult. -Jobban érzi magát, Évike? – Valamivel. Üljön le! – Kálmán leült, vajszínű vászonnadrágját gondosan eligazította a térdén, világoskék puplininge jól állt hullámos, szőke hajához. – Iszik valamit? – Szívesen. Nem motorral jöttem. Mester Bálint máris teletöltött egy poharat a házi készítésű, zamatos pálinkával. Évára nézett.

– Magának is töltsek, Évike? A lány megvonta a vállát. – Talán egy-két ujjnyit. Azt hiszem, nekem erős lesz. – Akkor ott hagyod, csillagom – mondta az asszony. Ittak. – Van valami újság? – kérdezte Éva, és az újságíróra nézett. A fiatalember a pohárral játszott az ápolt ujjaival. – Azt hiszem, Kallósék öngólt lőttek. Klára nénit az emberek tisztelték, azt is mondhatnám, hogy szerették, és most, hogy a részletek közismertté váltak, nem tapsolnak a rendőröknek. Ezt ma reggel meg is mondtam Kallósnak. Azt kérte ugyanis, hogy látogassam meg. Felmentem hozzá. Nyúzott volt, kialvatlan, látszott rajta, hogy bántja az ügy. Őszintén elmondtam neki, hogy a városban nem rózsás a hangulat, az sem tetszik az embereknek, hogy két szovjet tiszttel ment fel Klára nénihez. „Tudom – mondta –, már akkor éreztem, hogy hiba volt.” – Furcsa, különös ember ez a Kallós! – Nem különös, hanem okos ember – helyesbített Kálmán József. – Európai műveltsége van, a látóköre széles, és mindenről, ami most az országban történik, önálló véleménye van. – Például? – kérdezte Rozika. Kíváncsi volt, hogy az a kép, amelyet kialakított magában Kallós őrnagyról, megváltozik-e Kálmán információi után. Kálmán ivott a pálinkából, homlokán elmélyültek a ráncok. – Igen. Értem a kérdést. Attól fél, mondta Kallós, hogy a szovjet emigrációból hazatérő vezetők, Rákosi, Gerő, Farkas, Révai igazándiból nem ismerik a magyar valóságot. Egyébként – tette hozzá a nyomaték kedvéért a fiatal újságíró –, nekem is ez a véleményem. Kallós szerint Rákosiék nagy hibát követnek el, ha azt hiszik, hogy a náci- és nyilasgyűlölet az azonos a bolsevizmus elfogadásával. És az értékelés végzetes hibák gyökere lehet, és tragikusan alakíthatja jövőnket. Hivatkozott az MKP májusi országos értekezletére, amely hangsúlyozta, hogy fel kell lépni a párt politikájának jobb-

és baloldali torzítása ellen. Szerinte a „baloldal” hibái a legveszélyesebbek, mert azzal, hogy húzódozik az együttműködéstől, megosztja a demokrácia erőit. – Kallósnak ez a véleménye? – kérdezte hitetlenkedve Rozika. – Igen – erősítette meg az újságíró. Mester Bálint csendesen megszólalt, mintegy önmagának jegyezte meg: – Ha ez így igaz, akkor nem nehéz megjósolni Kallós őrnagy sorsát. – Miért? – kérdezte Éva. Mester Bálint megvonta a vállát. – Tudod, Évikém… – hirtelen kapcsolt, hogy letegezte a lányt, gyorsan elnézést kért, de Éva közbeszólt: – Nyugodtan tegeződjünk, már mondani akartam – és Kálmán Józsefre nézett –, te is tegezhetsz, Józsi. – Köszönöm! – mondta a szőke fiatalember. – Akkor folytasd, Bálint! – Éva biztatóan nézett a századosra. – Szóval, az olyan beosztásban, amilyenben Kallós őrnagy szolgál, minden szót, minden mondatot meg kell gondolni. Ebben a beosztásban vakon kell hinni, és gondolkodás nélkül cselekedni, könyörtelenül pusztítani kell a vélt vagy igazi ellenséget. De ha nem így jár el, akkor… Világos? – Világos – mondta Rozika –, de én ezerszer meggondolnám, hogy ilyen nézeteket hangoztassak! – Magunk között vagyunk. Vagy nem? – Mester Bálint tétován körülnézett. – Gondolom, egyikünk sem besúgó. – Ettől nem kell tartanod, Bálint – mondta Kálmán, és két pohárba pálinkát töltött, azután Évához lépett. Az egyik poharat átadta. – Pertuba lettünk, de csókkal nem pecsételtük meg. – Ezen ne múljon! – Éva felállt.

– És én talált gyerek sem vagyok? – kérdezte Mester Bálint, és ő is töltött a poharába. – Akkor állj sorba! – nevetett a lány. Megitták a pálinkát, és megcsókolták egymást. Éva, mikor az újságíró ajka az ajkához ért, egész testében megremegett. Aztán kipirosodott arccal visszaült a helyére. Hirtelen lelkifurdalást érzett, és elszégyellte magát. Tulajdonképpen milyen ember ő? – gondolta rosszkedvűen. Tegnap még elájult, amikor meghallotta nagynénje tragédiáját, aki most valamilyen bádogtepsin vagy a márvány boncasztalon kiterítve fekszik, s lám, ő már nem is gondol rá, mintha sohasem létezett volna. Szeretett macskáit is bezárta a konyhába, pedig Klára néninek megígérte, hogy gondoskodik róluk. Még szerencse, hogy Rozika reggel bőségesen megetette őket. Rozika észrevette a lány hangulatváltozását, és megkérdezte, hogy mi történt? Éva természetesen most nem volt őszinte, nem akarta a férfiak előtt felfedni érzelmeit, gondolatait, ezért azt mondta: – Azon gondolkodtam, amiket Bálint mondott. És arra jöttem rá, hogy nem lehet jó dolog ilyen beosztásban szolgálni. Aztán az is eszembe jutott, amiket Bordics százados mondott Bálintnak. A fenyegető levelekre gondolok. – Én láttam azokat a leveleket – mondta az újságíró. – Hát őszintén szólva, nem éppen megnyugtató írások. Kallós egyébként nem tartja sokra Bordicsot. Az a baj, mondta nekem, hogy a katonai elhárításban olyan bunkók szolgálnak, mint Bordics, akit egyszerűen Durung néven becéz. „Olyan értelmes, akár egy durung” – minősítette, és példaképpen elmondta, hogy amikor a fehérkeresztes ifjakat az eldugott fegyverekkel együtt begyűjtötték, két fiatal titán többi között azt vallotta, hogy szervezkedésükről tudott Kalász Miklós is. Ő felvette a kapcsolatot Bordics századossal, és a többi között azt kérte tőle, hogy Kalász Miklóst tartsa megfigyelés alatt. Semmi konkrétum nem merült fel ellene, csupán gyanússá vált. Erre Bordics azonnal letartóztatta, de semmit nem tud rábizonyítani. Amikor Kallós megkérdezte tőle, hogy miért vette őrizetbe Kalászt, Bordics azt válaszolta, hogy megérzése szerint ez az ember összeesküvő. És kioktatta Kallóst, mondván, Kalász apját a bíróság halálra ítélte, kézenfekvő, hogy a fia összeesküvéssel akarja megbosszulni az apja halálát. És Kallós azt se felejtse el, hogy Kalász András 1937-ben lépett be az idegenlégióba, most meg francia állampolgárként jár haza. Szeretné tudni,

hogyan, kitől kapott állandó vízumot? Nos – folytatta Kálmán –, én egyáltalán nem vagyok meggyőződve Kalász Miklós bűnösségéről, azt persze nem tudom, hogy Bordics mit jelentett Budapestre a katpol központjába. – Látod, fiú – mondta a százados –, ez a játék így lesz életveszélyes! Mert ha Bordics azt jelentette, hogy Kalász Miklós összeesküvő, akkor neki ezt tűzzelvassal rá kell bizonyítania, és figyeld meg, az a szerencsétlen kölyök előbb vagy utóbb beismerő vallomást tesz. – Hát igen, és ez borzasztó! – mondta Rozika. – Én néhányszor beszélgettem a fiú édesanyjával. Ez a szerencsétlen, beteges anya tiszta jóindulat. Imádja Miklós fiát, aki szerinte a legtisztességesebb gyerek a világon. – Ezt még hallgatni is rossz! – Éva felállt. – Telefonálnom kell anyámnak. Tőled Józsikám, elköszönök. – Kezet fogott az újságíróval. – Köszönöm, hogy meglátogattál. – Számíthatsz rá, hogy ezután sűrűn fogsz látni. – Annak örülni fogok. De előtte telefonálj! – Természetesen. – Kálmán József váratlanul jobbról-balról megcsókolta a lányt, aztán Rozikát is. Mester Bálint kikísérte. A kapuban kezet fogtak. – Jóskám, mondhatok neked valamit? – Természetesen! – Nyíltan nézett Mester Bálint szemébe. – Jó motorod van. Ismerem ezt a BMW típust. Sokat furikáztam vele, olyan ereje van, mint egy bölénynek, de néha meghülyül, és ha picit nyálkás az út, már nem engedelmeskedik. Életveszélyes. Főleg, ahogyan te vezetsz. Tudom, hogy versenyző voltál, szenvedélyed a száguldás, de azt tanácsolom, nagy jóindulattal, hogy az öngyilkosságnak ne ezt a formáját válaszd. Ismernek a rendőrök, elnézik, hogy vadul vezetsz, de az nem minden, gondolj magadra és természetesen másokra is. Ne bízd az életedet erre a rakoncátlan motorra! Csak ezt akartam mondani. – Kösz, Bálint, igazán kedves vagy. Azt hiszem, igazad van. – Kezet fogtak. Mester Bálint visszament a házba, levetkőzött, csak egy fürdőnadrág és egy

atlétatrikó maradt rajta. Ez volt a munkaruha. Bement a konyhába, Rozika már az asztal és a tűzhely között szorgoskodott. – Mit főzöl? – kérdezte kíváncsian. – Lecsót! – Jaj, nekem máris összefolyt a szájamban a nyál. Istenien tudod elkészíteni a lecsót. Éva hol van? – Telefonál. Az anyjával szeretne beszélni. Még nem sikerült neki. Ez a háborús interurbán nem valami megbízható. Órákig kell várakozni. – Nyugi, drágám, majd csak sikerül. Kimegyek a kertbe, megmetszem a rózsákat, és az ágyasokból kikapálom a gyomot. – Az nagyon jó lesz. Már indulni akart, de hirtelen meggondolta magát, tekintete gondterhelt lett. – Mondd, Rozikám, te még nem gondoltál arra, hogy a mi kedves Józsikánk a Kallóséknak dolgozik? Mert bennem bizony fölmerült ennek a gondolata. – Az asszony egy vizes szivaccsal letörölte a konyhaasztalt, ahogy felegyenesedett, megnyomkodta a derekát. – Néha belenyilall a fájdalom. – Fáradt mozdulattal leült a hokedlira, könyökével az asztalra támaszkodott. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá. Aranyos, kedves fiú, de én sohasem mondok olyat előtte, amit adott esetben felhasználhatna ellenünk. Tény, hogy nagyon jó kapcsolatai vannak az orosz tisztekkel. Üzletel velük, persze mert lehet. Azt viszont nem tudom, hogy dolgozik-e Kallós Jánosnak, de azt tanácsolom neked, légy óvatos, gondold meg, hogy mit mondasz neki vagy bárkinek, amikor ő is jelen van. – Megigazította a kötényét, felállt, a tűzhelyhez ment, levette a lábasról a fedőt, megkavarta fakanállal a lecsót. Szorosabbra kötötte derekán a kék pettyes kötényt. -Tudod, Bálint, mindaz, amiről most beszélgettünk, érdekes és fontos, de engem egészen más aggaszt. Nem tudom, észrevetted-e, hogy Éva nyakig beleesett Jóskába? – Ezt hogyan lehet észrevenni?

– Hát, ahogyan ránéz, ahogyan csüng Jóska minden szaván, és fenntartás nélkül fogadja azokat. Józsi jóképű fiatalember, okos, mert ahol megfordul, nemcsak értékes információkat szerez, hanem tanul is belőlük. Nekem néha úgy tűnik, hogy ez a fiú arra született, hogy tehetségét kihasználva, szédítse a nőket, lányokat, asszonyokat egyaránt… – És tapasztalatairól hűségesen beszámoljon Kallós őrnagynak. – Igen. Szóval én aggódom Éváért. Amolyan asszonyi megérzés súgja, hogy Éva, aki még ártatlan, előbb-utóbb le fog feküdni Józsival. Mester Bálint megvonta a vállát. – Ezért ne izgasd magad, ez az ő magánügyük. Nem te voltál a dajkája, nem te nevelted, mindketten fiatalok, egészségesek, túlélték a háborút, sokan elpusztultak, de az élet nem áll meg, könyörtelenül megy a maga útján. Nekem, drágám, az a véleményem, hogy ha tetszik neki Kálmán Jóska, akkor feküdjön le vele. Végül is kinek tartogatja a szüzességét? Az azért van a lányoknál, hogy egyszer elveszítsék. Emlékezz csak vissza, te is milyen boldog voltál, amikor elvettem a szüzességedet. Megszabadultál egy csomó gátlástól, és megnyugodtál. Tehát, ne izgasd magad Éva miatt! – Rendben van, nem fogom izgatni magam, a sorsukat úgy sem kerülhetik el.

3.

– Halló, mamikám, te vagy? – Én vagyok. Végre, hogy hallom a hangodat. Jól vagy, kislányom? – Igen. A körülményekhez képest jól vagyok. Több mint egy órája ülök a telefon mellett, és várom, hogy kapcsoljanak. Drága mamikám, ne izgasd magad! Már erős vagyok, magamra találtam. Hála Istennek, vannak jó barátaim, akik mellettem állnak, szívvel-lélekkel, tehát nem vagyok egyedül. – Ezt nagyon jó hallani, kislányom. Mikor lesz a temetés?

– Pontosan még nem tudom, talán a jövő hét elején. Egyébként mindent az ügyvéd, Pápai Viktor intéz. Nagyszerű ember. Ismertette Klára néni végrendeletét. Én vagyok az egyedüli örökös. De a hagyatéki tárgyalást, Klára néni temetését is ő intézi. Ha megtudom a temetés pontos időpontját, azonnal táviratozok. Természetesen apával együtt idejöttök, nálam fogtok lakni. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, de a régi családi ház Klára néni végakaratából már az enyém. – Ennek igazán örülök. Van pénzed, hogy az átírási és örökösödési illetéket kifizesd? Nem csekély összeg. – Az asszony hangjából Éva kiérezte az aggódást. – Drága mamikám, ne izgasd magad feleslegesen! Van pénzem, Klára néni mindenre gondolt. Jól vagytok? – Nem panaszkodom. Te nagyon hiányzol… Az asszony a vonal túlsó végén néhány másodpercig hallgatott. – Halló, mamikám, még a vonalban vagy? – Igen, Évikém. Kérlek, nagyon vigyázz magadra… – Ígérem, anyuskám, hogy vigyázni fogok. -Akkor most elbúcsúzom… Apád is ölel és csókol… – Én is őt. És vigyázok magamra, te pedig nagyon vigyázz édesapára! Csókollak, és küldöm a táviratot. – Letette a hallgatót, és maga sem tudta miért, kibuggyantak a könnyei. Csöndesen sírdogált egy ideig, aztán megemberelte magát. Felállt, megigazította a haját, zsebkendőjével felitatta a könnyeit, és indulni akart a konyhába, amikor a macskák szinte hisztériásan rárontottak, ezért kénytelen volt újból leülni. Beáta pillanatokon belül elhelyezkedett az ölében, Diána szokás szerint a vállára ugrott. Samu a lábához dörgölődött, hátát kipúposította, Kleopátra és Lonci, a tarka szőrű, még egészen fiatal cica egy merész ugrással az ölébe telepedett, szorosan a vörös szépség, Beáta mellé. Hát, kislányaim, ez így nem lesz jó, gondolta Éva, mert nekem magánéletem is van, nagyon meg kell gondolnom, hogy mit kezdjek veletek. Élesén megszólalt a telefoncsengő. A macskák ijedten szétrebbentek, és tisztes távolról néztek a lányra. Éva felvette a hallgatót.

– Kürthy Éva. – Kallós őrnagy. – Parancsoljon! – meglepődött, de fegyelmezte magát, – Szeretnék magával beszélni, kisasszony. – Kallós hangja udvarias volt. – Elküldöm magáért a kocsimat. Nem valami csodajárgány, nem egy Mercedes, amolyan egyszerű Steyer. Zsákmányolt kocsi. Tíz perc múlva ott lesz a ház előtt. – Takarót, tisztálkodószereket vigyek magammal? – Ezt afféle pesti viccnek szánta, ugye? – Nem is tudom. De több helyről azt hallottam, hogy ha valakit a politikai rendőrség beidéz, jó, ha felkészül mindenre… – Ez persze mentő körülménynek számít, a pletyka ugyanis igazi méreg. Szóval, ezúttal ne hozzon magával semmit! Akkor várom. Viszlát! – Viszontlátásra! – Letette a hallgatót. Néhány másodpercnyi gondolkodás után kiment a konyhába. Rozika fáradtan ült a hokedlin az asztal mellett, üres tekintettel nézett maga elé. – Valami baj van, Rozikám? – kérdezte, és lehajolt, megcsókolta az arcát. – Tulajdonképpen semmi baj nincs, mégis valahogy magam alatt vagyok. – Felnézett a lány szép arcára. – Beszéltél édesanyáddal? – Igen, végre sikerült. – Mindjárt kész az ebéd… – Én csak később ebédelhetek. Most telefonált Kallós, hogy kocsit küld értem. – Kallós őrnagy? – Rozika csodálkozva nézett a lányra. – Igen! – Vajon mit akarhat tőled? – Összeráncolta a homlokát. – Hamarosan kiderül. Megkérdeztem tőle, hogy takarót, tisztálkodószereket

vigyek-e magammal. Az volt az érzésem, hogy nem volt kedvére való a kérdésem. – Pedig logikus volt. Én mindenesetre megvárlak, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akarhat tőled. Es ha nincs ellene kifogásod, addig megebédelünk Bálinttal. Aztán nagyjából kitakarítok. – Ne fáradj, drága Rozikám, a lakás tiszta. – Bízd rám! – Ahogy gondolod. Akkor én megyek. – Megcsókolták egymást. – Csak bátran, Évikém, de ugyanakkor óvatosan! Ne menj fejjel a falnak! – Bízzál bennem! – Mindenesetre én telefonálok Pápai doktornak, hogy behívattak a rendőrségre. – Ahogy gondolod. – Még egyszer megölelték egymást. A magas, kopaszodó őrnagy barátságosan fogadta Évát. Leültette a dohányzógarnitúra mellé, egy régimódi, plüssel bevont fotelba, és ő is leült Ezzel nyilván azt kívánta kifejezni, hogy a beszélgetésük nem hivatalos jellegű. – Dohányzik? – kérdezte, és egy doboz cigarettát tett az asztalra. – Nem, őrnagy úr, nem dohányzom. Elnézést, hogy leuraztam, de nem tudom, hogy maguk felé mi a hivatalos megszólítás. – Nekem mondhatja, hogy elvtárs. Úgy tudom, maga baloldali érzelmű, elkötelezett baloldali ifjú hölgy. – Igen, az vagyok. – Aztán jóval halkabban hozzátette: – elvtárs. Kallós elnevette magát. – Amikor nagynénje elkövette azt a tragikus ostobaságot, már akkor elhatároztam, hogy megismerkedem magával. Este ki is mentem a lakására, de maga aludt, így aztán csak Molináry Rozáliával tudtam beszélni. Tudom, hogy neki fenntartásai vannak velem és a rendőrséggel szemben, amit természetesnek

tartok. Azt is, hogy tart tőlünk. De magának, kedves Kürthy Éva, semmi oka sincs a nyugtalanságra. Ismerem múltját, ha egy tizennyolc éves lánynak egyáltalán lehet múltja. Ismerem családi hátterét, apja, édesanyja életútját, tudom, hogy mindketten baloldaliak. Sőt az sem titok előttünk, hogy nagyapja, dr. Bodnár katonaorvos volt, a Vörös Hadseregben is szolgált. Erre mondjuk azt, hogy Kürthy Éva jó és megbízható családi háttérrel rendelkezik, ezért Kürthy Éva első éves egyetemi polgárt természetes szövetségesünknek tekintjük. Éva ujjhegyével megpiszkálta az orrát. – Megmagyarázná őrnagy elvtárs, hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Kallós szakaszosan eresztette ki száján a füstöt. Szája sarkában mosoly bujkált. – Ne gondoljon semmi rosszra! – mondta. – Nem akarjuk beszervezni, nem akarjuk, hogy az osztály külső munkatársa vagy akár informátora legyen. Arról van szó csupán, hogy aki a most szerveződő demokrácia ellensége, az nemcsak a mi ellenségünk, hanem a maga ellensége is. Ezzel, gondolom, egyetért? – Igen, őrnagy elvtárs, csak azt ne várja el tőlem, hogy ha ilyesmi a tudomásomra jut, akkor azonnal iderohanok, és jelentést teszek. Mert ennek besúgásíze van, én pedig azt tanultam a szüleimtől, hogy a besúgó az hamis ember, nem néz a szemedbe, hátulról támad. – Félreért, Éva! – Az őrnagy lazított a testtartásán. -Azzal kezdtem, nem akarom, hogy besúgó legyen. Szó sincs róla! De abban biztos vagyok, hogy maga tudni fogja, hogy adott helyzetben mit kell csinálnia. Nos, erről ennyit, és most elmondom, hogy miért kérettem ide. Itt járt Pápai Viktor ügyvéd jeles barátom. Tisztességes ember, nagynénje bölcs volt, amikor őt választotta ügyvédjének. Viktor elmondta, hogy a család megbízásából ő intézi a temetést. Közöltem vele, hogy megvan az igazságügyi orvosszakértő jelentése, így hát a holttest a családnak kiadható. Jelezte, hogy ő már járt a városi temetkezési vállalatnál, és megállapodtak abban, hogy a temetést jövő héten kedden, július 27-én három órakor rendezik meg az alsódőri temetőben, szűk családi körben. – Igen, így lesz! Csak szüleim lesznek ott, és természetesen Rozika meg a férje, mert ők mindketten a családhoz tartoznak. – És végül még valami, kedves Kürthy Éva, szerettem volna személyesen is elmondani, hogy ez a haláleset ostoba félreértés eredménye. Én is benne vagyok,

ezért őszintén megkövetem az egész családot. Higgye el nekem, nem gondoltam, hogy a nagynénje azonnal az arzénhez nyúl. – Még csak azt szeretném tudni, hogy Klára néni miért volt útjukban maguknak? Kallós újból rágyújtott, látszott rajta, hogy valamin erősen gondolkodik, aztán csendes, de határozott hangon azt mondta: – Nézze, Éva, elmondok magának valamit, amit talán nem kellene, de az őszinteségére csak őszinteséggel reagálhatok. A magyar posta az állam tulajdona. A posta mindenkori igazgatójának kötelezettségei vannak a mindenkori állammal szemben. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy az igazgatónak bizonyos állami szervek kérését teljesítenie kell. Még akkor is, ha mostanában az államot az Ideiglenes Nemzetgyűlés és kormánya képviseli. Nos, az ön nagynénje lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta kérésünk teljesítését, ugyanúgy, mint azon munkatársai, akiknek az eltávolítását kértük. Erre sem volt hajlandó, más megoldást választott. Elroppantott a szájában egy ciánkális ampullát, amit a profi hírszerzők hordanak maguknál. Hogy honnan szerezte? Mindegy, kedves Kürthy Éva, az állambiztonság érdekeit maximálisan figyelembe kell vennie minden közalkalmazottnak, és ha erre nem hajlandó, akkor le kell mondania. Hát erről ennyit. Csak úgy mellékesen megjegyzem még, hogy Horthy politikai rendőrségének is voltak bizonyos bizalmas kérései a postaigazgatóságtól. Érdekes módon azokat Bodnár Klára postaigazgató készségesen teljesítette. Kedves Kürthy Éva, érti, hogy mire célzok? – Igen, értem! De ez biztos? – Tények és dokumentumok bizonyítják. – Érdekes, Klára néni nekem sohasem mondta, hogy nem ért egyet az Ideiglenes Nemzetgyűléssel és a kormánnyal. Abban biztos volt, hogy az őszi választásokat a kisgazdapárt fölényesen megnyeri. – Ebben én is biztos vagyok. A kisgazdapárt a reakciós erők gyűjtőpártja lett, arról nem is beszélve, hogy a klérus is támogatja őket. Nos, erről ennyit. Ahogy Napóleon mondta: „On s’engage et puis on voit.” Vagyis, fel kell venni a harcot, aztán a többit majd meglátjuk. Én optimista vagyok a jövőt illetően. De engedjen meg még egy apróságot. Pápai Viktor elmondta, hogy annak az ötszobás háznak most maga lett az egyedüli tulajdonosa, és egyedül lakik benne. Attól tart, hogy a polgármesteri hivatal lakásügyi osztálya társbérlőt fog betenni a lakásba. Ezért

a segítségemet kérte. Én pedig megígértem neki, hogy segíteni fogok. – Hogyan? – Ez már az én gondom. Nyugodjon meg, senkinek sem fognak kiutalni a házból egyeden szobát sem! – Egy noteszlapra felírt egy telefonszámot és a nevét. – Ha mégis zaklatnák, ne álljon oda vitatkozni, mondja meg nekik, hogy hívják fel ezt a számot. – Nagyon köszönöm! – Éva eltette a noteszlapot. – Igazán kedves. Kallós felállt, telefonon leszólt az ügyeletre, hogy a gépkocsi álljon elő. Aztán előzékenyen lekísérte Évát a kapuig, szólt a gépkocsi vezetőjének, hogy vigye haza. Kezet fogott a lánnyal. – Fel a fejjel, Éva! – biztatta mosolyogva. – Nem lesz semmi baj! – Viszontlátásra! – mondta a lány, és beült a gépkocsivezető mellé. Tíz perc múlva Rozika boldogan ölelte magához, Bálint, aki a nappaliban a bútorokat rakta a helyére, mikor meghallotta a lány hangját, beszaladt a konyhába. – Kiengedtek? – kérdezte, és leült a hokedlire az asztal mellé. – Még hozzá gépkocsival hoztak haza! És semmi politika, csak a temetésről volt szó. – Hát nem mondom. – Mester Bálint felkönyökölt az asztalra, állát a tenyerével feltámasztotta. – Tálaljak? – kérdezte Rozika. – Itt eszel, vagy az ebédlőben? – Itt, a konyhában. – Leült. Amikor a lecsó illatát megérezte, hirtelen nagyon éhes lett. Mester Bálint készített egy hosszúlépést, aztán magának is töltött. – Mesélj! – kérte a lányt. Éva tele szájjal evett, és szaggatottan beszámolt mindenről. – Szóval jövő kedden lesz a temetés – összegezte Rozika. – Akkor meg kell rendelni a koszorúkat, gondolom, hármat.

– Hármat? – kérdezte a lány. – Igen. Egyet a te nevedben, egyet mi ketten viszünk, és gondolom, anyádékét is itt rendeljük meg. A lány ivott a borból, és szedett még a lábosból a tányérjára. – Istenem, de finom! – Aztán hirtelen letette a villát, és gondterhelten nézett az asszonyra. – Úristen, nincs gyászruhám, valahol csináltatnom kell. De hol veszek anyagot? – Nyugi, Évikém, egyél nyugodtan, mindent megoldunk. Hoffmann úr divatüzletében vásárolunk könnyű, fekete selyemanyagot, és Horváth Böske, a varrónőm, elkészíti. Nem kell flancosnak lenni, egyszerű, sima fazonra gondolok, nyakig gombolósra, esetleg sálgallérral. Délután megvesszük az anyagot Hoffmann úrnál, és elvisszük a Káptalan utcába, Horváth Böskéhez. Arany keze van. – De mivel fogok fizetni? – Bízd rám! Bőven van a pincében szalonna, kolbász meg minden, ami most a legjobb fizetőeszköz. Meg aztán szegény Klára néni ruhatárából is adhatunk valamit. Az emberek manapság csereberélnek. Egyébként én is beszéltem az ügyvéddel, azt mondta, semmitől sem kell tartani, már megrendelte a bronzveretes diófa koporsót, a számlát ő egyenlíti ki, van rá fedezete. Délután a postán feladták a táviratot Kürthyéknek azzal, hogy hétfőn utazzanak Szegibe, Éva az állomáson várja őket. A temetésig hátralévő napok lassan teltek. Kálmán József naponta meglátogatta őket, minden alkalommal kedveskedett valamivel a lánynak, hol virágot hozott, hol pedig édességet. Udvarias és tapintatos volt. Beszámolt a politikai előkészületekről. Egyik nap azt is megsúgta Évának, hogy a kommunista párt illetékese megkereste őt, és felajánlotta, hogy lépjen be a pártba, és akkor képviselőjelöltként indítják a választásokon. – Hát ez nagyszerű! – lelkesedett a lány. – Megígérem, hogy rád fogok szavazni, mert csakugyan szeretném, ha képviselő lennél. Kommunista képviselő. – Csak ketten voltak a lakásban, Rozika és Bálint már hazamentek. A lány fekete gyászruhája vállfára akasztva lógott a fogason. – Ezt most csináltattad?

– Igen. Ez a drága Rozika mindenre gondol. Nem is tudom, hogy mit csinálnék nélküle. Megvettük az anyagot Hoffmann úrnál, Rozika fizette ki, azt hiszem, dollárt adott neki. Amikor kijöttünk Hoffmann úr üzletéből, Rozika bizalmasan megsúgta, hogy Hoffmann úrnak jó kapcsolatai vannak a szovjet tisztekkel, csak feladja nekik a rendelést, hogy mit hozzanak neki Bécsből, a tovarisok pedig meghozzák, és Hoffmann úr dollárral vagy arannyal fizet. – Ez így van, Évikém, a feketekereskedelem a fénykorát éli Magyarországon. De nehogy azt gondold, hogy csak a szovjet tisztekkel lehet üzleteket kötni – mondta. – Az amerikai, az angol, a francia katonákkal is. Erről sokat tudna mesélni Kalász András. – Az idegenlégiós? – Igen. Ő is üzletel. Nagy pénzekkel játszik, de nagy kockázattal. Nekem az a meggyőződésem, amit persze bizonyítani nem tudok, hogy Kalász András valamelyik nagyhatalom titkosszolgálatának is dolgozik. Lehet, hogy nem is egynek. Azon se csodálkoznék, ha egyszer kiderülne, hogy András nem is kettős, hanem hármas ügynök. – De ezt honnan gondolod? – Nézd, Évikém, ne legyünk gyerekek, aki francia állampolgár létére úgy utazgat a határokon át és vissza, mint Kalász András, az nekem gyanús. – Igen, ez meglehet! De nagyon eltértünk a tárgytól. Tudni szeretném, hogy mit mondtál a kommunistáknak. A fiú megfogta a lány kezét, csókolgatni kezdte. – Évikém, most ne politizáljunk! Ne rontsuk el ezt a szép vasárnap estét! Végre kettesben vagyunk, a macskák sem háborgatnak, bezártam őket a konyhába. – Egyre közelebb ült a lányhoz, aki nem tudta, nem is akarta kivédeni a fiatalember közeledését. Tetszett neki, nagyon tetszett neki Kálmán József. A fiú simogatásától elgyengült, akaratereje megbénult, és hagyta, azt tegyen vele a fiú, amit csak akar. A fiú pedig magáévá akarta tenni Évát. Éva boldognak érezte magát. Kálmán József tapintatos, gyengéd és figyelmes volt. Nem teltek be egymással, újra és újra elölről kezdték a szenvedélyes ölelkezést. Éva jól az agyába véste a dátumot, lányságának elvesztése napját.

1945. július 25-e, vasárnap volt, életének sorsforduló napja. A szenvedély egész lényét átjárta, de megpróbált éber maradni, emlékezetébe akarta vésni szeretkezésük minden mozzanatát. Hajnal felé Éva meggyújtotta az olvasólámpát, és megkérdezte: – Nem kérsz valamit? A fiú is felült, megcsókolta a lányt. – Egy kis konyakot meginnék. Éva kicsúszott a pléd alól, és átment a nappaliba. A fiú elbűvölve nézte szoborszerű alakját, harmonikus mozgását. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy találkozása Évával a sors ajándéka, álmában sem hitte volna, hogy Kürthy Éva valamikor a szeretője lesz. S lám, itt fekszik az ágyában, és azt csinál vele, amit akar, érzi, hogy Éva végzetesen beleszeretett. A lány visszajött, kezében két pohárral, és egy Remy Martin konyakkal. Átadta a fiúnak a poharakat és az üveget, aztán visszabújt a pléd alá. – Tölts! Ez a te dolgod! A fiú engedelmeskedett. Átadta a poharat a lánynak. – Erre a csodálatos éjszakára! – Hogy sokáig tartson! – A lány koccintott, és kiitta az italt. Enyhén megszédült. – Szeretsz? – kérdezte. – Imádlak! – Meddig? – Remélem, sokáig. Évekig. Évtizedekig. Egyszerűen csodálatos voltál! Szinte profi módon szeretkeztél. – Nem mondom, szépeket gondolsz rólam, de azért megbocsátható, mert baromi kedvesen adod elő. Megvigasztallak, te vagy az életemben az első férfi. – Jó, akkor maradjunk ennyiben. – Kálmán újból ráborult a lányra.

Zuhanyozás után Éva reggelit készített, sonkát tojással. A fiú jó étvággyal evett, bort is ivott, és remekül érezte magát. – Nem szeretném, ha Rozika itt találna – mondta Éva. A fiú az órájára nézett. – Még jó háromnegyed órám van. Rózsa félhétre jön, és most háromnegyed hat van. – Kíváncsian nézett Évára. – Miért félsz Rózsitól? – Ki mondta azt, hogy félek tőle? Erről szó sincs. Csak nem szeretném, ha idő előtt megtudná, hogy nálam töltötted az éjszakát. Előbb-utóbb úgyis megtudja. – Ma jönnek ide a szüleid? – kérdezte Kálmán. – Igen, a tizenegy-harmincassal érkeznek. – Mi történne, ha kellő tisztelettel megkérném tőlük a kezed? – Azt hiszem, nem örülnének neki. – Miért nem? – Korainak tartanák a férjhezmenetelt. És én is. Kálmán letört egy kenyérdarabkát, és majdnem tökéletesen tisztára törölte vele a tányérját. – Értelek! Lehet, hogy igazad van. Végül is még csak tizennyolc éves vagy. Mondd, Évi, szüleid is kommunisták? – Gondolkodásukban feltétlen azok. – Párttagok? – Azt nem tudom. De remélem, hogy beléptek a pártba. Hamarosan te is az leszel. – Ezt meg honnan veszed? – Te mondtad, hogy a kommunista párt jelöltje leszel a választásokon.

– Igen. Csakhogy én máshová is el vagyok kötelezve. Nagyszerű ajánlatot kaptam a kisgazdapárttól is. Azt hiszem, butaság lenne, ha elkötelezném magam a kommunisták mellett. Mindenki tudja, hogy a választásokat a kisgazdák fogják megnyerni. Ez, édesem, a parasztok országa, és az emberek még nem felejtették el tizenkilencet meg a Lenin-fiúkat. A többiekről most nem is beszélek. Megismerkedésünk óta azon tűnődöm, hogy mi a fenéért vagy te meg a családod ennyire vörös? Éva ivott a borból. Nem volt kedvére való ez a beszélgetés. Azért, mert szeretője lett Józsefnek, még nem kell feladnia elveit, meggyőződését. Ő nem egy ostoba liba, aki a nemi gyönyörért és egy férfi kedvéért feladja meggyőződését. – Tudod, József – visszafogottan, de eltökélten beszélt –, annak oka van, nyomós oka, és azért a nyomós okért vagyok elkötelezettje a kommunistáknak. Nagyapám katonaorvos volt, a Vörös Hadsereg tisztje, aki az északi hadjárat során gyógyított, műtött, mert úgy érezte, hogy a vörösök, a nép oldalán van a helye. És elhatározását soha nem tagadta meg, pedig az ellenforradalom győzelme után súlyosan megalázták, üldözték. Az volt a bűne, hogy vörösöket gyógyított. Anyám sokat mesélt nagyapám megaláztatásáról és meghurcoltatásáról. És én hiszek anyámnak és apámnak, a történelemtanárnak is, aki tudományos kutatásai alapján hirdeti, hogy a jövő a szocializmusé. Hiszek nekik. Az emberiség és a világ tartós békéjét csakis a szocialista eszme győzelme biztosíthatja. Ennek a harcosai, úttörői a kommunisták szerte a világon. Igen, és én ebben töredenül hiszek. És nagyon sajnálnám, ha politikai okokból szakítanunk kellene. Kálmán József megfogta a lány kezét, megcsókolta. – Édes jó Istenem, de buta kislány vagy. Jól jegyezd meg, a pártoskodás marhaság! Az ember élete rövid, és a mi feladatunk, hogy ezt a rövid életet saját örömünkre és boldogságunkra éljük le. Mondd meg nekem, mit használt a magyar népnek, a világnak, hogy az a Ságvári Endre nevű úrifiú a családjával szakítva, forradalmár lett, és még alig élt, amikor feláldozta az életét! Jó, jó, tudom, hogy mit akarsz mondani, ha a választások után győz a demokratikus rend, akkor Ságvári nevét kőbe fogják vésni, hogy az utókor ne felejtse el. És mit ér ezzel egy halott? Fogalma sincs róla, hogy mi változik meg a világban. És mit ért el a hősiességével Bajcsy-Zsilinszky Endre? Hogy karácsonykor Sopronkőhidán cukorspárgával felakasztották? Jó, jó, lesz szobra, utcát, tereket fognak elnevezni róla, meg mindent, amit akarsz. Hát nem lenne jobb, ha élne,

élvezné az életet? Nézd, csillagom, én nem vagyok ellensége a Szovjetuniónak, de Amerikának, Angliának sem. Én minden párt vezetőjével jóban akarok lenni. – Jól van, maradjunk ennyiben! – Megcsókolta a fiút, pipiskednie kellett, mert majdnem egy fejjel volt alacsonyabb nála. – Most pedig menj! A motorod hol van? – Behoztam. Ott van a pincebejáratnál. Már nem emlékszel rá? Hiszen te engedtél be. – Most, hogy mondod, már emlékszem. Akkor most menj, sietnem kell, sok a dolgom! – Lekísérte a fiút, kinyitotta a kaput. A fiú kitolta a nehéz motort az utcára, felült rá, búcsút intett a lánynak. – Vigyázz magadra, óvatosan vezess! – Bízd rám! – válaszolta magabiztosan a fiú. Indított és elviharzott. Éva rendet csinált a lakásban, elmosogatott, kiszellőztetett. Mire mindennel elkészült, indulnia kellett az állomásra. Legnagyobb meglepetésére Rozikát már ott találta. – Kijöttem – mondta. – Gondoltam, hogy szükséged lehet rám. Konflist is rendeltem, ott várakozik a kijáratnál. – Aranyos vagy, Rozikám. – Magához ölelte az asszonyt, megcsókolta. A vonat pontosan érkezett. Kürthy tanár úr és felesége a két kis bőrönddel leszálltak a vonatról. Összeölelkeztek, aztán beültek a konflisba, és húsz perc múlva már a hűvös nappaliban ültek. – Te szórakoztasd anyádékat és mesélj nekik, én addig készítek valami harapnivalót. – Rozika már indult is a konyhába. – Segítsek? – kérdezte Kürthyné. – Ugyan már! Tessék csak pihenni! – Aranyos teremtés – mondta az asszony, miután Rozika kiment a nappaliból.

– És micsoda isteni alakja van – jegyezte meg hamiskásan Kürthy tanár úr. – De papa! – intette tréfásan a lány, és konyakkal kínálta. – Mi az, hogy „de papa”? – méltatlankodott a tanár. – Ami szép, az szép. – Töltött magának az italból, felesége csak szódavizet ivott, Éva pedig részletesen beszámolt mindenről. Klára néni haláláról. Komorrá lett a hangulat, s azon csak az enyhített, hogy Beáta vezetésével a macskák egymást megelőzve ugráltak a lány ölébe. – Látod, papa – mondta Lívia –, ezek a cicák voltak szegény Klára gyerekei. – Most úgy magyarázol, anyám, mintha én idegen lennék. Persze hogy látom, és azt is tudom, hogy Klárának mit jelentettek ezek az állatok. – Ivott. Éva nem akart rászólni, hogy módjával iszogasson, mert még hosszú a nap. Az állatok gyorsan megbarátkoztak Lívia asszonnyal, a tanár úrral szemben azonban tartózkodóan viselkedtek, mintha megérezték volna, hogy a férfi nem szereti őket. Könnyű levest, majd rántott szeletet ettek ebédre. Kürthynek jó étvágya volt, a fröccsökkel sem takarékoskodott, és azt sem hallgatta el, hogy milyen hatással van rá Molináry Rozália. – Hát, édesapa, te csak nem javulsz meg! – Ne is tessék megjavulni! – biztatta elismerően Rozika. – Nekem nagyon hízeleg, amikor az öregurak bókolnak, és szépeket mondanak a hölgyeknek, még akkor is, ha a szóban forgó hölgy bejárónő. Éva felnevetett. – Öregúr, most aztán megkaptad! Jobban tennéd, papuska, ha a maminak bókolnál. A temetés csendben, szűk családi körben zajlott le. Nem volt jajveszékelés, mindenki visszafojtotta érzelmeit. A koszorúkat elhelyezték, könnyes szemmel, méltóságteljesen gyászolták Klára nénit, a legjobb testvért, a nagylelkű nagynénit. Kürthyék az esti vonattal visszautaztak Budapestre. Az állomáson búcsút vettek

Évától, Rozikától és Kálmán Józseftől, aki ragaszkodott hozzá, hogy kikísérhesse Éva szüleit az állomásra. Lívia asszony el akarta számolni a temetés költségeit, de Rozika kedvesen visszautasította, mondván, hogy minden költségről Klára néni gondoskodott, a halála előtt. Ott álltak a peronon, amíg a vonat el nem indult.

HARMADIK FEJEZET

1.

Gyömrőy Pál kezdte magát jól érezni új beosztásában. Talán azért, mert egyelőre semmiféle operatív munkában nem vett részt, a kihallgatásokon sem volt jelen, tulajdonképpen nem is érdekelte, hogy az őrizetbe vett személyek mit vallanak, mivel védekeznek. Tudomásul vette, hogy az osztály alapvető féladata a bujkáló háborús és népellenes bűnösök felderítése. A feladattal tökéletesen egyetértett. Ismerkedett a tiszttársaival, megpróbált alkalmazkodni hozzájuk, ami nem volt zavarmentes, mert közülük többen is az illegális kommunista párt tagjai voltak, akik a háború előtt éveket töltöttek az ország különböző börtöneiben, fegyházaiban, szívből gyűlölték a Horthy-rendszert, és bizalmatlanok voltak azokkal a ludovikás tisztekkel szemben, akik az osztályon szolgáltak. Pedig ezek a volt ludovikás tisztek aktívan részt vettek a nácik és a nyilasok elleni illegális harcban. A kommunisták csak azért nem lázadtak fel a régi tisztek ellen, mert Pálffyt tisztelték, a főnök pedig bizalmáról biztosította a volt ludovikásokat. Szép számmal voltak az osztályon olyanok is, akik valamikor tartalékos tiszti iskolát végeztek, tiszti rendfokozatot szereztek, de az egymást követő zsidótörvények megfosztották őket tartalékos tiszti rendfokozatuktól. Gyömrőy Pál sokszor idegennek érezte magát köztük. Nem tudott egyetérteni a revans, a „most majd megfizetünk szüleinkért, gyermekeinkért” koncepciójával. Örült, hogy ezzel az elképzeléssel Pálffy sem értett egyet, és keményen fellépett az önbíráskodás minden megnyilvánulása ellen. Első feladata az volt, hogy az alosztályok összefoglaló jelentéseit értékelje a kívülálló szemével. Tisztességgel elemezte a sokszor túlzottan is szubjektív jelentéseket, és a főnök nem egy esetben igazat adott neki. Pálffynak az volt a véleménye, hogy az erőszakkal óvatosan kell bánni, mert az erőszak erőszakot szül, inkább a megbékélésre kellene koncentrálni. Az osztályellenséggel azonban lehetetlen megbékélni, ez ellentmond az osztályharcnak. Az osztályellenséget le kell győzni, meg kell semmisíteni a törvényes keretek között. Gyömrőy ezzel nem értett egyet, de nem mert vitatkozni a főnökkel, s bár – az egy nép egy nemzet – fölfogását a lelke mélyén fenntartotta, elfogadta a főnök érvelését, és

még ahhoz is volt energiája, hogy helyeselje azt. Egyik nap, július 27-én, kedden Zsófia azzal fogadta otthon, hogy egy újságíró, bizonyos Makláry Péter járt itt, és azt mondta, feltétlenül találkozni szeretné vele, valamilyen Paulus-ügyben. – Itt van a telefonszáma – mondta Zsófia –, arra kért, hogy feltétlenül hívd fel. Gyömrőy fáradtan leült a fotelba, és nézte a telefonszámot. Makláry Péter újságíró, Magyar Távirati Iroda. – Más nem keresett? – kérdezte. – Senki más. – Hogy nézett ki a pasas? – Hát, várj csak, Palikám! – Zsófia összevonta sűrű szemöldökét, gondolkodott. – Olyan harminc-harmincöt éves lehetett, kerek arca van, és teljesen ősz. Nálad valamivel magasabb és testesebb is. Kicsit énekelve beszél, és az volt az érzésem, hogy ez a Makláry sokáig élhetett külföldön, de az is lehet, hogy ott született, mert olyan furcsa kiejtéssel beszélt magyarul. – Kösz, Zsófi! – Gyömrőy kezét nyújtotta a lánynak. – Gyere ide! – Zsófia engedelmeskedett. – Csókolj meg! De erősen! Szükségem van rád. – Egy ideig csókolóztak, aztán a lány kibontakozott a férfi öleléséből. – Szívesen maradnék veled, de még sok a dolgom. Gyömrőy nem vitatkozott, vágyakozva nézett a lány után, azután felhívta a távirati irodából Makláry Pétert. – Üdvözlöm, örülök, hogy felhívott, százados bajtárs. – Felhívtam, mert ezt kérte. – Valóban. Sürgősen találkoznunk kell! – Mikor és hol? – Szívesen meglátogatom. Kocsival húsz perc múlva magánál leszek.

– Várom! – A százados letette a hallgatót. Nem telt bele húsz perc, és egy öreg, fekete Mercedes állt meg a kapu előtt. Zsófia szolgálatkészen ment kaput nyitni. Az ősz hajú, kerek arcú, harminc év körüli férfit bevezette Gyömrőy szobájába. – Főzzek feketét? – kérdezte Zsófi. – Köszönöm! – mondta Makláry Péter. – Nagyon kedves, de én inkább teát kérnék, ha van. – Minden van! Megkínálhatjuk konyakkal vagy valami mással? – Köszönöm, a teán kívül mást nem kérek. – Akkor foglaljon helyet! – mutatott rá egy fotelra Gyömrőy. Az ősz hajú férfi leült, lábát keresztbe rakta, megnyerő mosolyt küldött Gyömrőy felé. – Vaszilij Vasziljevics forró üdvözletét küldi, és reméli, elégedett a sorsa alakulásával. – Igen, nagyon elégedett vagyok. Hogy van a barátom? – Nagyon jól érzi magát, és azt üzeni, hogy elérkezett a vetés ideje, hogy aztán bőséges legyen az aratás. – Ez így nagyon talányosan hangzik. Konkrétan: mikor és mit vessek? – Hát, kedves Paulus – kezdte Makláry Péter kicsit éneklő hangon, rosszul hangsúlyozva a szavakat –, először is Vaszilij Vasziljevics egy részletes jelentést kér az osztályuk működéséről. Úgy gondolja, hogy már nagyjából megismerkedett az osztály munkájával. Szeretné továbbá, ha részletes beszámolót kaphatna a vezetőkről, beleértve Pálffyt is, a helyettesét, a bárót is. Gondolom, illetve Vaszilij Vasziljevics úgy gondolja, hogy a hazajövetele óta eltelt idő alatt már megismerte annyira a főnökeit, az alosztályvezetőket, csoportvezetőket, hogy részletes jelentést adjon róluk. – Értem, csak abban nem vagyok biztos, hogy a jellemzés eléggé megalapozott lesz-e. Egy kívülről jött embernek, aki a régi hadsereg hivatásos tisztje volt, nem

mutatják meg igazi arcukat az emberek. Mindenesetre megpróbálom elkészíteni az anyagot, vállaltam, tehát meg kell tennem. Zsófia kopogott be az ajtón, és egy tálcán behozta a gőzölgő teát, a cukrot és valamiféle ízesítőt. A tea mellé száraz aprósüteményt is felszolgált. Nem feledkezett meg a konyakról sem. Mindent az asztalkára tett, közben kedvesen mosolygott. – Ha szükséged lesz még valamire – súgta Gyömróynek –, légy szíves és szóljál! – Kösz, kedvesem! Semmire sincs szükségünk. Zsófia elégedetten távozott. Gyömrőy barátságosan Makláryra nézett. – Ugye maga valójában nem magyar? – kérdezte, és cukrot tett a teájába, a kiskanállal felkeverte. – Miből gondolja, hogy nem vagyok az? – Például abból, ahogy a teáját issza. A szájához veszi a cukrot, és azon át szürcsöli a teát. Ez kimondottan keleti szokás. Meg aztán választékosan beszél ugyan magyarul, de a kiejtésén érződik az idegen akcentus. Makláry elismerően bólintott. – Remek megfigyelő! Magyar vagyok. Négyéves voltam, amikor szüleimmel Bécsen, Berlinen keresztül a Szovjetunióba emigráltunk. Anyám hamar meghalt, apám pedig feleségül vett egy orosz nőt, akinek a szülei neveltek fel engem, mert apám részt vett a polgárháborúban. Orosz környezetben nőttem fel, orosz iskolába jártam, így hát hamar elfelejtettem az anyanyelvemet. Aztán később apámhoz kerültem Moszkvába, újból meg kellett tanulnom magyarul, újságíró lettem, és az NKVD tisztje. Nos, most már mindent tud. – Édesapja még él? – Sajnos elesett a háborúban. Ezredesi rangig vitte. Anyám meg, mármint a mostohaanyám, nem volt hajlandó Magyarországra jönni. Figyeljen rám! Vaszilij Vasziljevics figyelmébe ajánl egy fontos szempontot. Gyömrőy töltött a konyakból és ivott, közben az aprósüteményből rágcsált.

– Hallgatom! – Vaszilij Vasziljevicsnek pontos és megbízható adatai vannak arról, hogy a Ludovikát végzett tisztek között hányan voltak olyanok, akik a két világháború között az angol titkosszolgálatnak dolgoztak. Ami természetesen a nácik elleni harcban tisztességes és hazafias cselekedet volt. Csakhogy az angol titkosszolgálat nyilvántartása nem pusztult el. Ezeket a volt ügynököket ma is mozgósíthatják, persze nem a nácik ellen, hanem ahogy lazul a volt szövetségesek között a bizalom, és helyébe a gyanakvás lép, ez az ügynöki garnitúra ellenünk fordítható. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ezek közül az ügynökök közül többen bejuthattak a katonapolitikára is. – Igen, ez logikus feltételezés – helyeselt Gyömrőy. – Ezért Vaszilij Vasziljevics arra kéri önt, jól nyissa ki a szemét és a fülét. Jó volna, ha a jelentését napokon belül megkaphatnám. Egyébként a telefonszámom, amit megadtam, megbízható, a készülék lehallgatásmentes. Várom a hívását, és akkor megbeszéljük, hogy mikor és hol találkozunk. Kezet fogtak, a százados a kapuig kísérte látogatóját, és nem nagy lelkesedéssel ment vissza a házba. Íme, hát elkezdődött a második élete. De hát miért finnyáskodik? Hiszen vállalta, hogy Saulból Paulus lesz, igaz, ő még nem olyan meggyőződésből és elhivatottságból üldözi a „keresztény”-eket, mint azt a későbbi Pál apostol tette, de úgy tűnik, számára sincs már visszaút, odaadta a kisujját az ördögnek, és az már az egész testét akarja, a lelkével együtt. És mi lesz akkor, ha az orosz felderítés rájön arra, hogy Hilda, a drága Hilda néni rendszeres látogatója Edcomb és Mirjám kártyapartijainak, és sűrűn találkozik a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol, amerikai, francia tisztjeivel? Lehet, hogy arra fogják kényszeríteni, szervezze be őt is a szovjet hírszerzés ügynökének, amire, persze, már most tudja, hogy Hilda néni nem lesz hajlandó. Kutyaszorítóba került, és pillanatnyilag fogalma sincs, tulajdonképpen mit kellene csinálnia. Zsófia aggódva nézett a századosra. – Történt valami? – kérdezte. – Az arcodon látom, hogy valami bajod van. De ha nem akarod elmondani, akkor ne mondd el! Gyömrőy magához ölelte a lányt, szenvedélyesen megcsókolta.

– Kicsi Zsófíkám, jól jegyezd meg, engem senki sem keresett, senki sem járt nálam! Hilda néni sem tudhat róla. Megígéred? – Hát persze! Édes Palikám, bennem megbízhatsz. Nem kérdezek semmit, nem tudok semmiről, ha parázsra ültetnek, akkor sem, csak jajgatni fogok, meg sikoltozni. – Istenem, de jó, hogy te vagy nekem, de nagyon jó! – Bement a szobájába, és két nap múlva a városligeti Vajdahunyad váránál átadta a kézzel írott jelentését Makláry Péternek, aki a gépkocsiban elolvasta a jelentést. – Nagyszerű! – dicsérte a századost. – Azt hiszem, Vaszilij Vasziljevics is nagyon meg lesz elégedve. – Remélem! – Figyeljen, jegyezzen meg minden szót! Minket most az érdekel, hogy van-e az osztályon olyan tiszt vagy munkatárs, aki titokban ellensége a Szovjetuniónak? – Világos. Értem a feladatot. – A Szépművészeti Múzeum előtt kiszállt a gépkocsiból, és gyalog folytatta útját. 1945. július 29-e volt, csütörtök.

2.

Már dél elmúlt, amikor visszatért az osztályra. Az ügyeletes tiszt közölte, hogy azonnal jelentkezzen a főnöknél. Megmosta az arcát, megfésülködött, és felment a titkárságra. – Hol a francban csavarogtál? – kérdezte mérgesen a segédtiszt. – Vagy nem tudod, hogyha elmész valahová, akkor jelentened kell a titkárságnak, hogy pontosan hol vagy található? – Elnézést, Pistám, nekem ezt eddig senki sem mondta. De teljesen logikus, ha belegondolok. Elnézésedet kérem. A segédtiszt bement a párnázott ajtón, jelentette Pálffynak, hogy Gyömrőy

megérkezett. – Kéretem! – mondta az ezredes. A százados belépett, előírásszerűen jelentkezett. Úgy vette észre, hogy a főnök most kimért, visszafogottabb volt, mint a legutóbbi találkozásaik alkalmával, feltűnő módon magázta, nem úgy, mint máskor, amikor is kedves Pali, meg hasonló megszólítást használt. Most, ha úgy tetszik, merev, távolságtartó volt. – Foglaljon helyet, Gyömrőy! – mondta, és ő is leült. Nagyon jóképű volt az egyenruhában. A százados tisztelettel nézett az ezredesre, akiről annyit már megtudott, hogy a náci megszállás után az illegális kommunista párt katonai bizottságának tagjaként ő irányította a Gömbös-szobor felrobbantását, és az ő akciócsoportja hajtotta végre a pokolgépes merényletet a nyilasok Városi Színházban rendezett nagygyűlésén. Arra gondolt, hogyha ez a nagypolgári származású ludovikás tiszt a kommunista eszmével jegyezte el magát, akkor ő miért háborog, miért taktikázik? – Figyeljen rám, Gyömrőy, és jegyezze fel az adatokat! – Jelentem, figyelek! – Azt már tudja, hogy vidéken kirendeltségeink működnek? – Igen, tudom! – Nos, Szegiben Bordics Sándor százados a kirendeltségvezető. Tudni kell róla, hogy családja Szegibe való, ő maga ejtőernyős partizánként a szovjetek oldalán harcolt. Még nem fejeződött be a háború, amikor is Bordics mint a NKVD tisztje, már elkezdte felkutatni a nyilas tömeggyilkosokat, akik könyörtelenül lemészárolták a Duna-parton a zsidókat, és a nemzeti ellenállás kommunista és polgári tagjait is. Amikor Debrecenből Budapestre jöttünk, és az Ideiglenes Kormány megbízásából megszerveztük az osztályt, Bordics Sándor saját szakállára, és persze az NKVD támogatásával, egy tucat nyilas tömeggyilkost fogott el és adott át a magyar igazságszolgáltatásnak. Mi örömmel vettük a jelentkezését, és azonnal hivatásos állományba vettük Kérésünkre Vörös János honvédelmi miniszter soron kívül századossá léptette elő, én meg május végén megbíztam Szegiben a katpol kirendeltség megszervezésével, amit rövid időn

belül nagyszerűen megoldott. Felesége lett a közvetlen munkatársa, titkárnője, rajta kívül még öt nyomozó dolgozott az irányítása alatt. Nem volt kimondottan entellektüel típus, inkább a megérzésére, munkásmozgalmi tapasztalataira támaszkodó, öntudatos proletár. Nos, ma reggel, huszonkilencedikén, csütörtökön kaptunk egy távmondatot, mely szerint Bordics Sándort és feleségét ismeretlen tettesek, feltehetően szerdán éjjel, azaz huszonnyolcadikán éjfél után, a Vargyas utca kilences számú családi házban megölték, és a házat, nyilván azért, hogy a nyomokat eltüntessék, felgyújtották. A távmondat szerint a családi ház porig égett. – Döbbenetes! – kiáltott fel önkéntelenül Gyömrőy. – Ilyesmi előfordulhat Magyarországon? – Sajnos igen, és a választások idejére csak romolhat a helyzet. Nos, a miniszter bajtárssal egyetértésben úgy döntöttünk, magát küldjük le Szegibe mint a minisztérium teljhatalmú megbízottját, hogy próbálja megállapítani a rendelkezésre álló dokumentumok alapján a tragédia körülményeit. Még annyit, hogy Bordicsék háromesztendős kisfiát özvegy Anda Tiborné neveli, aki a Szegvári út tizenhétben lakik. Egy gépkocsi áll a rendelkezésére, és azonnal utazik. Az adatokat feljegyezte? – Mindent, ezredes elvtárs. Vargyas utca kilenc. – Feltétlenül vegye fel a kapcsolatot a rendőrség politikai osztályával, név szerint Kallós János őrnaggyal. Remek koponya. Úgy tudom, ők már nyomoznak az ügyben. Van kérdése? – Nincs, ezredes bajtárs, mindent értek. De ha meg tetszik engedni, megkérdezném, eddig, ha találkoztunk, tegezni tetszett, most pedig magáz. Valamit rosszul csináltam? Az ezredes elmosolyodott. – Nem történt semmi. Az az igazság, hogy én általában magázom a munkatársaimat. Magát is. De ebből ne vonjon le messzemenő következtetéseket Nincs jelentősége. Mikor indul? – Gondolom megebédelek, és utána. – Az ebédben nem lesz nagy öröme. Sárgaborsó-főzelék van, egy darab

mócsingos hússal, de azért annál jobb, mint amit a fogolytáborban kapott. – A főnök kezet fogott vele, és útjára bocsátotta. Gyömrőy megkérdezte a segédtiszttől, hogy ki fogja őt levinni Szegibe? – Farsang Elemér őrmester, egy csehszlovák gyártmányú Tátra gépkocsival. Egyébként itt van a nyílt parancsod és a miniszteri megbízatásod. Gyömrőy átvette a miniszteri megbízólevelét. Teljes teljhatalom. Uramisten, mit kezd ő ezzel a hatalommal? Nem, ilyen hatalma még sohasem volt. Olvasta a szöveget, és megrémült: „… őrizetbe vehet bárkit, rendfokozatra és beosztásra való tekintet nélkül. A Minisztertanács felhatalmazása alapján, Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszter.” Íme, hát előtte áll a jövő. Olyan hatalommal ruházta fel a kormányzat, ami nagyon kevés embernek adatott meg. Ebéd után találkozott Farsang Elemér őrmesterrel. Az alig huszonöt éves, barna hajú, barna szemű, karcsú fiatalember jelentkezett nála. – Indulunk? – kérdezte. – Jó volna, ha délután hat óra előtt Szegibe érkeznénk. Gyömrőy bólintott. – Tulajdonképpen indulhatunk! – mondta a százados. – De néhány percre haza kell ugranom. – Hol lakik a százados bajtárs? – Óbudán, a Szépmajori utcában. – Ismerem. Mehetünk! Nem telt bele félóra, és a százados már a villában beszélgetett Zsófiával. – Kicsim, mondd meg Hildának, hogy néhány napra vidékre kell utaznom szolgálati ügyben. Légy szíves, készítsd ki az egyenruhámat, nem az extrát! – Mikor jössz vissza? – kérdezte aggódva a lány. – Látod, ez az, amit nem tudok. – Gyorsan átöltözött, belebújt puha szárú csizmájába, egy kis bőröndbe két váltás fehérneműt, gyapjúzoknit tett, szorosan magához ölelte Zsófiát, és szenvedélyesen megcsókolta. Úgy érezte, hogy nagyon megszerette a lányt, aki félreérthetedenül ragaszkodott hozzá.

– Nagyon vigyázz magadra, Palikám! Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha valami bajod történne. Nem élném túl. – Nem kell mindjárt rosszra gondolnod! Szeretlek, és visszajövök hozzád. – Megcsókolták egymást, Zsófia hosszan integetett a távozó öreg Tátra után. Farsang őrmesterre sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy bőbeszédű. Óvatosan, biztonságosan vezetett. – Felvette a napidíját? – kérdezte a százados. – Felvettem, de hogy mit fogok csinálni vele, nem tudom. Az ember egyszerűen belefullad ebbe a szörnyű inflációba. Gyömrőy mosolyogva mondta: – Nem kell izgulnia, őrmester bajtárs! Van nálam pénz, nem inflációs pengő, és amíg együtt vagyunk, maga a vendégem. – Köszönöm szépen! Rohadt időket élünk, amire a fizetésemet hazaviszem, már csak alig kapok érte valamit. Még az a szerencse, hogy feleségem a János Kórházban ápolónő, és a vidéki betegek hozzátartozói hálapénz helyett baromfit, szalonnát, burgonyát meg mikor mit hoznak neki. Így valahogy eltengődünk. Meg aztán, ha vidékre megyek, ha lehet, én is batyuzom. Ruhaneműt cserélek élelemre. Szerencsére a tanyák még mindig gazdagok. – Aztán elhallgatott, s amíg meg nem érkeztek a városba, egy szót sem szólt. – Tudja, hogy merre van a Béke Szálló? – kérdezte a százados, és jobbra-balra tekingetett. Hat óra elmúlt, de még ragyogó napsütés volt. Farsang őrmester megállt a Kálvária téren a szálloda előtt. Mindketten bementek. Gyömrőy Pál igazolta magát, és kért egy kétágyas szobát fürdőszobával. A hotelportás nagyon előzékenyen átadta az egyik első emeled szoba kulcsát. Farsang őrmester pedig a gépkocsiból felvitte a szobába a két kisméretű bőröndöt. A százados megkérdezte, hogy iszik-e valamit, mert ő ugyancsak megszomjazott, és úgy döntött, mielőtt bármit is csinálna, megiszik egy üveg sört, mindegy, hogy milyen márkát szolgálnak fel. – Nem mondom, azt én is innék – mondta az őrmester. Kirakták a bőröndből ruhaneműiket a szekrénybe, aztán lementek az étterembe. Gyömrőy egyenruhája hatással volt a pincérekre, mert gyorsan és udvariasan kiszolgálták őket. A százados egy szuszra kiitta a poharát, ízlett neki.

– Maga maradjon itt! – mondta az őrmesternek. – Én elmegyek telefonálni. – Bement az egyik fülkébe, és feltárcsázta a kirendeltséget. Szerencséjére Bangha Ernő főhadnagyot még ott találta. Bemutatkozott. – Gyömrőy Pál százados vagyok a központból. – Üdvözlöm, százados bajtárs! Honnan beszél? – Itt vagyok a Béke Szállóban. – Nagyszerű, tíz perc múlva ott leszek! – Helyes, akkor várlak! Nem telt bele tíz perc, és Bangha Ernő főhadnagy szabályszerűen jelentkezett. Izmos, szőke hajú, fekete szemű fiatalember volt, még nem töltötte be a harmincadik évét. Krémszínű, rövid ujjú inget viselt, nadrágja homokszínű vászonból készült, barna félcipő volt a lábán. Farsang őrmestert régi ismerősként üdvözölte. – Ülj le! – a százados a székre mutatott. – Iszol valamit? – Egy korsó sört, kutya meleg van. A százados intett a felszolgálónak, és kért egy korsó sört. – Egyébként tudtam, hogy elindultál Budapestről, mert távmondatot kaptam a főnöktől. Vártalak. Még a fiúk is benn vannak. Gondoltam, hátha szükség lesz rájuk. A pincér az asztalra tette a korsó sört, Bangha ivott belőle, keze fejével a habot letörölte szájáról. – Piszkos egy ügy! – mondta aztán. – Közönséges kivégzés. Szerencsétlenek szénné égtek, de az orvosszakértő megállapította, hogy Sándort is, meg Krisztát is közelről, célzott lövéssel tarkón lőtték. A bűnügyi szakértők megállapítása szerint a holttesteket benzinnel leöntötték, aztán a bútorokat és a padláson a faszerkezetet is alaposan meglocsolták benzinnel, és rájuk gyújtották a házat. – Miért mondod többes számban, meglocsolták, rájuk gyújtották?… Tudjátok

már, hogy többen voltak? – Csak feltételezzük. Egyébként ez a véleménye a bűnügyeseknek is a rendőrségtől, meg Kallóséknak is a politikai alosztálytól. – Kiitta maradék sörét. – Ha bemegyünk a kirendeltségre, majd elmondom, hogy eddig mire jutottunk. – Akkor menjünk! – A százados kifizette a számlát. A kirendeltség a szálloda mögött, a csendes Partizán utcában egy többszobás, földszintes házban volt. A kapuban fegyveres őr teljesített szolgálatot. – Ez a hatszobás ház egy Thurzó Gergely nevű csendőr őrnagy tulajdona volt. A családjával Nyugatra menekült. A házat mi kaptuk meg, a berendezést, a bútorokat, a festményeket, könyveket pedig az Elhagyott Javak helyi irodája. – Bementek Bordics volt szobájába, Farsang őrmester a gépkocsinál maradt, azt mondta, bemegy a helyőrség-parancsnokság garázsába, tankol, és átnézi az öreg járgányt, kitisztítja a karburátort, megvizsgálja a gyertyákat. Ha szükség lesz rá, a főhadnagy bajtárs majd telefonál neki a garázsba. A százados körülnézett az irodában. – Hát nem mondom, ez igazán elegáns. Kolóniál íróasztal, könyvszekrény, dohányzógarnitúra, perzsaszőnyegek, könyvek… – Ez mind Thurzó őrnagy tulajdona volt. Az Elhagyott Javaktól kaptuk meg. Nekünk, amikor május huszadikán ideköltöztünk, semmink sem volt. Most már úgy-ahogy berendezkedtünk. – Azt a páncélszekrényt honnan szereztétek? – A helyőrségtől kaptuk, két garnitúra kulccsal együtt. Tűzálló Wertheim, de óramű pontossággal működik. Szerencsére a kulcsok megvannak, legalábbis az egyik garnitúra. Ami Sanyinál volt, az most is ott van valahol a beomlott házban a romok alatt. Tudod, ebben a szörnyűségben az a szerencse, hogy a hároméves kisfiuk a nagyanyjánál volt, mert a gyilkosok őt is kivégezték volna. – Cigarettacsomagot vett elő. – Megkínálhatlak? – Nem dohányzom.

– Nem zavar, ha rágyújtok? – Nyugodtan gyújts rá! – Köszönöm! – Bangha főhadnagy rágyújtott. Élvezettel fújta ki a füstöt. – Pontosan mikor történt a gyilkosság és a gyújtogatás? – A bűnügyi szakértők szerint szerdán éjjel huszonhárom óra és éjfél között. – A tűzoltókat mikor riasztották? – Az adatok szerint éjfél után negyedórával. De akkor már lángokban állt minden. Arról nem is beszélve, hogy újabb negyedóra telt el, amíg a megfelelő vízcsapot megtalálták. Aztán – legyintett – ezek a kiszuperált tűzoltókocsik nem sokat érnek. Ebben a kánikulai hőségben a vízvezetékekben alig van nyomás. A százados egy jegyzetfüzetbe bejegyzett néhány adatot: „1945. VII. 28. 23 óra és 24 óra között. Szabályszerű kivégzés.” Felnézett. – Mondd, Ernő, a szomszédok nem hallottak lövéseket? – Nem. Legalábbis ezt állítják. Feltételezésem szerint a gyilkosok hangtompítós pisztolyt használtak. A boncolásnál a két koponyából négy lövedéket emeltek ki. Héthatvanötös kaliberű pisztolyból valók. Az pedig lehetett Browning, Walter, Frommer vagy amit akarsz. Választék van bőven, parabellum is szóba jöhet. – Értem. Mondd csak, van valami elképzelésiek arról, hogy ki vagy kik lehetnek a tettesek? Bangha széttárta a karját. – Az az igazság, hogy Sándor egy idő óta sűrűn kapott fenyegető leveleket. Ha most felteszem a kérdést, hogy kinek állt érdekében Bordics százados halála, akkor sok mindenkit számításba vehetünk. Tudod, Sándor rendkívül rámenős ember volt, végtelenül bizalmatlan mindenkivel, főként a Horthy-hadsereg tisztjeivel szemben. Fenyegette őket, egyeseket kétnaponként beidézett. Mindenáron azt akarta, hogy váljanak a kirendeltség besúgóivá, és gyűjtsenek kompromittáló adatokat régi bajtársaikról. És erre nem mindenki volt kapható.

A századosnak ez volt a határozott érzése, hogy Bangha főhadnagy nem szerette Bordics Sándort. Meg is kérdezte tőle. A főhadnagy egy ideig hallgatott, aztán őszinte hangon megszólalt: – Az az igazság, százados bajtárs, hogy tényleg nem kedveltem őt. Eltúlozta saját szerepét, csalhatatlannak tartotta magát, pedig köztudott, hogy csalhatatlan ember nincs. Legutóbb nagyon összezördültünk egy konkrét ügy kapcsán. – Szeretném, ha részletesen elmondanád, hogy min vesztetek össze! – Értem! Arról van szó, hogy Kallós János őrnagy, a rendőrség politikai alosztályának operatív vezetője felderített egy illegális szervezetet. Csupa fiatal ember, egyetemista, nagygazda fia. Nem csak a városban szervezkedtek, hanem a környező tanyavilágban is. Egyikük tanyáján sok kézifegyvert, robbanóanyagot, kézigránátot találtak. A fegyverek a német és a magyar hadseregből valók. Bergmann géppisztolyok, Walter, Frommer, parabellum revolverek meg minden. – És ez igazi szervezkedés, vagy a rendőrség megbízásából provokátor szervezte? – Erre nem tudok válaszolni. Minden elképzelhető. Bár nem tudom, hogy Kallós őrnagy miért élne ezzel a módszerrel? – Akkor miért mondtad, hogy minden elképzelhető? A főhadnagy széttárta a kezét. – Hálózati jelentéseink szerint a lakosság többsége úgy véli, hogy az összeesküvést a politikai rendőrség és az NKVD szervezte. Ez a véleménye a kisgazdapárt helyi vezetőségének is, és azonnali kivizsgálást kért a letartóztatások ügyében. A mi szempontunkból leginkább az érdekes, hogy Kallós őrnagy, ha jól emlékszem, huszonegyedikén átjött, és azt mondta Bordicsnak, hogy az összeesküvők közül ketten azt vallották, hogy az 5. gyaloghadosztály önkéntese, Kalász Miklós tudott az összeesküvésről. Mivel Kalász Miklós katona, a rendőrség politikai osztálya nem foglalkozhat vele, arra kéri Bordicsot, hogy tartsa megfigyelés alatt. – Megszívta cigarettáját, kis szünetet tartott, majd folytatta: – Miután Kallós távozott, Sanyi egészen felvillanyozódott, azt kérdezte tőlem: „Tudod-e, hogy ki ez a Kalász Miklós?” Ha jól emlékszem, mondtam neki, annak a nyilas kivégzőosztag-parancsnoknak

a fia, akit te januárban elfogtál és átadtál a magyar bíróságnak. Halálra ítélték, és valamikor májusban kivégezték. „Igen, róla van szó – mondta Bordics. – Tiszta sor és világos az összefüggés. Kalász Viktor hivatásos csendőr századost, a Nemzeti Számonkérő Szék tisztjét, nyilas tömeggyilkost májusban kivégezték, a fia most úgy akar bosszút állni, hogy látszatra belépett az új hadseregbe, a valóságban viszont összeesküvő lett. Két ember, Klausz Imre és Vári Vendel azonnal menjen Hajmáskérre, és vegyék őrizetbe! Világos?” Igen, mondtam neki, de semmi bizonyítékunk nincs. „Az már nem a te gondod” – felelte nagyképűen. Nem tehettem mást, kiküldtem Klausz hadnagyot és Vári őrmestert Hajmáskérre, és a fiút őrizetbe vették. – Na, és Kalász Miklós beismert valamit? – Semmit. Szerintem semmi köze sincs az összeesküvéshez. Persze Bordics Sándor a fiú őrizetbe vételét úgy jelentette a központnak, hogy bizonyítottan összeesküvő. – Tehát ezen az ügyön vesztetek össze? És a végén kölcsönösen megfenyegettétek egymást! Igen? – Nem! Én parancsot kaptam, és azt teljesítettem, a véleményemet pedig megtartottam magamnak. A régi barátsággal váltunk el. – Világos. De valami elképzelésed mégiscsak van arról, hogy kik követték el ezt a szörnyű bűncselekményt? – vélekedett Gyömrőy. Bangha főhadnagy a páncélszekrényből kivett öt-hat levelet, mindegyik borítékban volt. – Ezek a fenyegető levelek. – Egy-kettőt kivett a borítékból. Gépírásos levelek voltak. – Tessék, olvass bele! A százados átvette a leveleket. Beleolvasott. „Te rohadt bolsevik gazember, a napjaid meg vannak számlálva. A családoddal együtt kiirtunk!” Aláírás: „A Szabad Magyarok Szövetsége.” A többi levél is hasonló tartalmú volt, és a stílusa is alig különbözött, ilyen aláírások voltak: „A Nemfelejtők Szövetsége”, „Igaz Magyarok Antibolsevista Ligája”. A levelek között egy felkeltette a százados érdeklődését. Amolyan hivatalosnak látszó iromány volt, a fejlécen ez állt: „A Nemzeti Számonkérő Szék Földalatti

Parancsnoksága, valahol Magyarországon”. Iktatószám is volt rajta: „7/1945”. A címzett: Bordics Sándor. Alatta nyomtatott nagybetűkkel: „ÍTÉLET A Nemzeti Számonkérő Szék Földalatti Parancsnokságának Különbírósága ez év június 5én megtartott zártkörű tárgyalásán, dr. Bátaszéky Kornél hadbíró százados különtanácsa Bordics Sándor volt szovjet, NKVD-hadnagyot, jelenleg hivatásos századost, a katonapolitikai osztály szegi kirendeltségének vezetőjét, a magyar hazafiak, többi között Kalász Viktor főhadnagy elfogásáért és kivégzéséért a mai napon halálra ítélte. Az ítélet, ha Bordics Sándor kézre kerül, azonnal végrehajtandó. Az ítélet jogerős! Fellebbezésnek helye nincs. Kelt, mint fent. Dr. Bátaszéky Kornél hadbíró százados.” A körbélyegző jól látszott, középen a Nyilaskeresztes Párt hivatalos jelvénye, körülötte pedig a szöveg: „Nemzeti Számonkérő Szék Földalatti Parancsnoksága”. A százados az asztalra tette az „ítélet”-et. Összevonta szemöldökét. – Hát ez érdekes – jegyezte meg. – Csak annyit tudunk, hogy a nyilas hatalomátvétel napjaiban alakult. Néhány tagját Budapesten az ostrom után elfogták, kivégezték, a többiek Nyugatra távoztak. – Az iratra mutatott. – De úgy látszik, néhányuknak sikerült illegalitásba vonulniuk. Valószínű, hogy kapcsolatot tartanak egymással. Ha komolyan vesszük ezt az „ítélet”-et, akkor választ kapunk arra a kérdésre, hogy kik ölték meg Bordicsot és feleségét. – Igen, ez logikus. De csak akkor fogadhatjuk el tényként, ha valakit elfogtunk közülük. Feltételezhető, hogy a városban is él néhány tagjuk, persze illegalitásban, mert végül is a merényletet itt követték el. – Ez nem vitás. Mi nyilvántartásba vettük az itt élő régi tiszteket Végignéztem az adataikat. Egy sem szolgált közülük a számonkérő széknél, a csendőrnyomozó alosztálynál vagy a VKF 2.-nél. Az itt élő régiek egytől egyig csapattisztek voltak, szerencsésen megúszták, hogy nem kerültek hadifogságba. – Jelentettétek a központnak ezeket a fenyegető leveleket? – Bordics Sándor nem jelentette. Azt mondta, amelyik kutya ugat, az nem harap, ezeknek a fasziknak csak a pofájuk nagy. A százados megvonta a vállát.

– Ez is egy álláspont. – Maga elé húzta a borítékokat. – Ezeket a leveleket lefoglalom és magammal viszem Budapestre. Tedd be, kérlek, valamennyit egy borítékba, ragaszd le, írd rá a nevemet, és tedd vissza a páncélszekrénybe! – Ezután több mint két órán keresztül beszélgetett a kirendeltség beosztottjaival, de egyik sem tudott érdemleges adatot adni a gyilkossággal kapcsolatban. Tatai Péter hadnagy rosszkedvűen megjegyezte: – Sándor túlzottan bízott önmagában meg a szerencsecsillagában. Mindig azt hangoztatta, ha ő mint partizán megúszta a háborút, akkor ma már nem eshet bántódása. Egyébként kifejezetten bátor ember volt, tiszteltem őt. Csabók Attila őrmester megjegyezte: – Amikor az első fenyegető levelek megérkeztek, azt mondtuk neki, hogy éjszakára fegyveres őrséget szervezünk a házánál. Azt mondta, nem kell, ha mégis megtámadnák, szeretne a támadója szemébe nézni. – A tudta és beleegyezése nélkül szereztem egy farkaskutyát a határőröktől. Okos, betanított német juhászkutya volt – mondta Klausz Imre hadnagy. Kedves vagyok, dicsért meg Sándor, és azonnal a kisfiának ajándékozta az állatot. – Furcsa ember lehetett. A családját szerette? – Imádta. Krisztát is és Sándorkát is – állította határozottan Bangha főhadnagy. – Bajtársak, köszönöm! – Megvárta, míg a nyomozók távoztak, aztán azt mondta: – Ernő, légy szíves, telefonálj a garázsba, hogy Farsang őrmester jelentkezzen nálam! Szeretném megnézni a kiégett házat. A főhadnagy az órájára nézett. – Nyolc óra elmúlt, már sötétedik, nem sokat fogsz látni. A főhadnagynak igaza volt. Negyed kilenc már elmúlt, amikor a kocsival megálltak a Vargyas utcában a 10-es számú ház előtt. Bár az utcai világítást már bekapcsolták, nem sokat láttak. A ház olyan volt, amilyenből Gyömrőy Pál sokat látott mostanában. Beomlott és elégett tetőszerkezet, csupasz, megfeketedett falak, üres ablakkeretek, amelyek vakon néztek a szemközti házra. – Hát bizony ez csúnya látvány, mintha bombatalálatot kapott volna. Szerencse,

hogy a mellette levő ház nem égett le. – Igen, Párizs néniéknek nagy szerencséjük volt – egészítette ki az eddigieket Bangha főhadnagy. – A tűzoltóknak köszönhetik, mert a parancsnok nagyon bölcsen azt az utasítást adta, hogy először a szomszéd házat locsolják, nehogy a tetőszerkezet lángra lobbanjon, látta, hogy az égő házzal már nem sok dolguk lehet. Persze azért eloltották a tüzet. Utána mentek be a házba. Akkor már mi is itt voltunk. A romok és a beomlott födémszerkezet alatt megtaláltuk Bordics Sándor és Kriszta majdnem feketére égett holttestét. Mit mondjak, borzalmas látvány volt. – A ház előtt, a kiégett kapunál két fegyveres rendőr strázsált. – Gondolom, esetleg a romok alatt található valamilyen érték, mert az arany, az ezüst, a drágakő nem ég el… – Esetleg megolvad – vélekedett a százados. Aztán egy közeledő párra figyelt fel. Kürthy Éva közeledett egy botra támaszkodó, sántikáló fiatalemberrel. Megálltak a kapu előtt, közvedenül az öreg Tátra mellett. A fiatalember akkor ismert rá az árnyékban álló Bangha Ernő főhadnagyra. – Szervusz, Ernőkém! – Kálmán József sántikálva a főhadnagyhoz ment, Éva pedig a bejárati ajtónál várakozott. – Szia, Jóska! Mi van, megsántultál? – A lányra nézett. – Csókolom, kisasszony! – Jó estét! – Köszönt vissza Éva. – Józsika! Én bemegyek! – Várj egy pillanatig, Évikém! – Az újságíró a századosra nézett. – Bocsánat, százados úr, ha megengedi, bemutatkozom. Kálmán József vagyok, a Délvidék című napilap belső munkatársa. – Gyömrőy Pál százados. – Kezet fogott Kálmánnal, aztán a lányhoz lépett. – Ha megengedi, Gyömrőy százados vagyok Budapestről. – Kürthy Éva, egyetemi hallgató, örülök, hogy megismertem. – Beszélj már! – nógatta Kálmánt Bangha főhadnagy. – Mi történt veled, miért sántikálsz? – Nem tudod?

– Mit kéne tudnom? – Tegnap délután, már elég késő volt… – Józsikám, bocsáss meg, hogy közbeszólok – mondta Éva –, nem lenne jobb, ha bemennénk, és egy kávé vagy konyak mellett mondanád el, hogy mi történt? – Igazad van, Évikém. – Gyömrőyhez fordult. – Százados úr, megtisztelne, ha bejönnének néhány percre. Ernőkém, ez neked is szól! A főhadnagy a századosra nézett. – Hát menjünk! – a gépkocsivezetőre nézett. – Őrmester bajtárs, pár perc múlva itt vagyok.

3.

Gyömrőy élvezettel szemlélte a ház tisztaságát, gazdag, ízléses berendezését. A nappaliban ültek. Éva már megfőzte a feketét, illata betöltötte a tágas szobát. Kálmán a poharakba konyakot töltött. Gyömrőy szeme a szép arcú lányon feledkezett. Tetszett neki. Ivott a kávéból, a konyakot is megkóstolta, és figyelmesen hallgatta Kálmán Józsefet. – Tegnap késő délután, úgy hét, negyed nyolc körül Bátaleléről furikáztam haza. Szép idő volt, elég világos, még nem kellett bekapcsolnom a világítást. A motor remekül működött, ha egy picit is gázt adtam, megugrott. Óvatosan vezettem. Már közeledtem a borsai úti elágazáshoz, amikor észrevettem, hogy az úton egy ember fekszik. Természetesen leálltam az út szélén, kitámasztottam a motort, és a földön fekvő emberhez mentem. Hasmánt feküdt. Óvatosan magam felé fordítottam. Megtapogattam a nyaki ereket. Élt. Felnyitotta a szemét, rám nézett, és rossz magyarsággal megkérdezte: „Hol lenni én?” Mondani akartam, hogy hol van, amikor iszonyú ütés érte a tarkómat, azonnal elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, nem találtam az emberemet. A motorral együtt eltűnt. Majdnem sírva fakadtam. Kilenc óra elmúlt, amikor besántikáltam a városba. Egyenesen ide vánszorogtam Évához.

– Szörnyű állapotban volt – folytatta a lány. – Egész teste remegett. A beszéde is zavaros volt. Azonnal levetkőztettem. Amikor megláttam a jobb oldalát, majdnem elájultam. Tiszta véraláfutás volt a lába egészen a csípőjéig. Látszott, hogy rúgásoktól származó sérülések voltak. Kimostam a sebeket, aztán behintettem valami sebporral, lefektettem, dupla adag altatót adtam neki, amitől hamarosan mély álomba merült, olyannyira, hogy csak délben ébredt fel. De nagyon fáradt volt, úgyhogy csak ebéd után hívtam ide Kalmár Tibor doktor urat, aki ellátta a sebeket, bekötözte, aztán tetanuszinjekciót adott neki. – Valamit szeretnék megkérdezni – Bangha főhadnagy Kálmánra nézett. – A borsai úti elágazás jó másfél kilométerre van a várostól. – Igen, majdnem pontosan annyira van. – Mondd, Józsikám, miért nem mentél azonnal a rendőrségre? Miért nem tettél feljelentést ismeretlen tettesek ellen? Az a motor ma is egy vagyonba kerül. – Hogy miért nem mentem? Mert azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Meg féltem is. És rosszul éreztem magam. Őszintén szólva, csak Éva jutott az eszembe. Bármilyen furcsán hangzik, akkor én nem gondoltam se apámra, se anyámra, se a rendőrségre, csak Évára. A sántikáló lábamra bíztam magam, az pedig ide vezetett. Éva jól mondta, sokkos állapotban voltam. – A rendőrség nem is tud a merényletről? – érdeklődött a százados. – De igen – válaszolt a kérdésre Éva. – Miután az orvos elment, ha nehézségek árán is, de valahogyan bevánszorogtunk a rendőrségre, és feljelentést tettünk ismeretlen tettesek ellen. Kallós őrnaggyal is váltottunk néhány szót, de csak úgy kutyafuttában, mert az éjszakai kettős gyilkossággal, meg a tűzesettel van elfoglalva. – Nem csodálom – jegyezte meg Bangha Ernő. – Ilyen brutális gyilkosság még nem fordult elő ebben a városban. – Kallós őrnagy mit mondott? – kérdezte Gyömrőy. – Azt mondta, nem kizárt, hogy az ellenem elkövetett merénylet és a Bordics házaspár meggyilkolása között összefüggés van – magyarázta az újságíró. – Kallós szerint elképzelhető, hogy Bordicsékat bérgyilkosokkal végeztették ki, és lehetséges, hogy a gyilkosoknak szükségük volt egy gyors motorra a

meneküléshez. – Igen – helyeselt elgondolkodva Gyömrőy. – Mint első osztályú sakkozó, megszoktam a kombinációkban való gondolkodást. Valamin elgondolkodtam… Éva, miközben töltött a poharakba, figyelmesen nézett a századosra. – Nos – gondolkodott hangosan a százados –, a szerkesztő úr azt mondja, hogy az úton… – a jegyzetébe nézett –, a borsai elágazásnál egy férfi feküdt az úton. – Igen, így történt – helyeselt az újságíró. – Magára vártak? – Nem hiszem. Honnan tudták volna, hogy én abban az időben arra fogok menni? – És mondják, forgalmas ez a – megint a jegyzetébe nézett – bátalelei út? Az újságíró Évára nézett. – Értem, mire gondol. Ilyen forgalmas úton hülyeség lenne bárkinek lefeküdni. Egymás után jönnek a kocsik és a motorok. Meggyőződésem, hogy a merénylet nem a személyem ellen szólt! Egy motor kellett nekik, bárkitől. Valószínűleg az történt, hogy a támadók figyeltek, és amikor meghallották a közeledő motor zaját, akkor feküdt le az útra az egyikük. Az én BMW-m hangját már egy kilométerről is hallani. – Igen, ez így már teljesen logikus – helyeselt Gyömrőy, és Évára nézett. – Ha jól értettem, a kisasszony azt mondta, hogy a szerkesztő úrnak dupla altatót adott, és tíz órakor már mélyen aludt? – Pontosan. – Maga hány órakor feküdt le? Éva a mennyezetre nézett, szemöldökét összevonta. – Várjunk csak! Ha egészen pontos akarok lenni… megetettem a macskákat, elmosogattam, bementem a fürdőszobába, rendbe hoztam magam, zuhanyoztam,

utána belebújtam a hálóingembe, benéztem Józsihoz, és bementem a hálószobámba. Rövid ideig olvastam, aztán én is bevettem egy altatót, lekattintottam az olvasólámpámat, és elaludtam… Igen, tíz óra lehetett, ez majdnem biztos. – Nem hallott lövéseket? – Gyömrőy érdeklődve nézett a lányra. – Semmit sem hallottam! – Arra sem ébredt fel, amikor a tűzoltók megérkeztek, és oltani kezdték a lángokat? – De igen, arra felébredtem, mert rettenetes zajt csaptak. Átmentem az utcai szobába, de csak annyira húztam fel a redőnyöket, hogy a réseken átlássak. Akkor láttam, hogy Bordicsék háza lángokban áll, és a tűzoltók locsolják a házat meg a szomszéd házakat is. De ez éjfél után történt. Döbbenetes látvány volt. Láttam a rendőröket meg a főhadnagy urat is… – Igen, itt voltunk mi is. Utánunk jött egy vagy két mentőautó. – Visszamentem a szobába, és megpróbáltam Józsit felébreszteni. Nem sikerült. Már hajnalodott, amikor a tűzoltók elvonultak. – Csalódott vagyok – összegezte véleményét Gyömrőy, és kiitta a konyakját. – Csalódott? – Éva furcsán nézett a századosra. Gyömrőy bólintott. – Igen, csalódott. Azt reméltem, hogy maga értékes információkat fog adni, végül is szinte páholyból nézhette végig a tüzet. Talán azt is látta, amikor a gyilkosok elmenekültek. – Sajnálom, de csak annyit láttam, amennyit elmondtam. – Kár, nagy kár! Így, szemtanúk nélkül, nehéz a gyilkosokat elfogni. Éva úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Észrevette volna ez a százados, hogy nem mondott igazat? Egy pillanat alatt leperegtek lelki szemei előtt a tegnapi nap eseményei. Délután telefonon beszélt Józseffel. Abban állapodtak

meg, hogy este tíz órára felmegy hozzá, együtt megvacsoráznak, pezsgőt is isznak, és lesz egy csodálatos éjszakájuk. Nem tud tíz óránál előbb jönni, mondta az újságíró, mert Bátakeresztesre kell mennie, ahol a kisgazdapárt egyik elnökségi tagja, Domonkos István tart beszédet. Motorral megy, azzal is jön vissza, a kaput ne reteszelje be belülről, mert a motort nem akarja az utcán hagyni. Jókedvűen nekilátott a főzésnek, dúdolgatott. Gombás szeletet készített rizzsel, tudta, hogy Józsi azt nagyon szereti. Ünnepélyesen megterítette az asztalt, herendi tányérokat tett a hófehér damaszt asztalterítőre, meg ezüst evőeszközöket és csiszolt kristálypoharakat, a karcsú üvegvázába pedig egy szál piros rózsát, és eleinte türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül várt. Az ebédlőben leoltotta a villanyt, az ablakhoz ment, felhúzta a redőnyt, kinézett a csendes, kihalt utcára, a lámpák nagyon gyéren világították meg az úttestet, a dús lombú japánakácok felfogták és leveleik között megszűrték az amúgy is gyér fényt. Melege lett, kicsit kitárta az ablak egyik szárnyát, lehunyt szemmel beszívta a fűszeres illatú levegőt. Jól hallotta, amikor a ferencesek templomának toronyórája az éjfélt ütötte. Uramisten, mi lehet Józsival, kilenc órára mondta, hogy jön, mindjárt éjfél is elmúlik, és ő sehol? Az étel is tönkremegy. Az Istenért, legalább telefonálna, hogy nem jön, nem akar többé találkozni vele, elege volt az anyáskodásból. Amikor felnyitotta a szemét, azt látta, hogy Bordicsék háza lángokban áll. Szinte egyszerre gyulladt ki a tetőszerkezet és a ház ablakaiból is láng csapott ki, zajosan, sisteregve égett minden, a lángok megvilágították az úttestet. Egész teste megmerevedett, mintha lába, karja görcsbe rándult volna, mozdulni is alig tudott. Nagy nehezen becsukta az ablakot, és amikor a redőnyt már félig leeresztette, látta, hogy a Bordics ház kapuja kivágódik, és egy férfi oson ki rajta a lángoktól megvilágítva. Nem is osont, kétségbeesetten menekült. A férfi egy pillanatra hátranézett, a lángok megvilágították az arcát… Éva döbbenten a szívére szorította a kezét, és azt suttogta: – Nem, ez nem lehet! Uram Isten! – Aztán ösztönösen leeresztette a redőnyt, és lecsúszott a fal mellett a parkettára. Telefonálni kéne a tűzoltóknak! – rémlett fel benne, de mintha megbénult volna, csak ült némán, nehezen lélegezve. Arra eszmélt föl, hogy az ebédlőben kigyulladtak a csillár lámpái. Kálmán József állt a nappali ajtajában, felé indult, felkattintotta a szobában a villanyt, és észrevette a parkettán kuporgó lányt. A jobb lábát erősen vonszolva, hozzábicegett. – Mi van veled? – kérdezte.

– Tűz van! Ég a Bordics-ház! Segíts fel! – A férfi kutyául nézett ki. – Láttam, hogy ég… – Telefonálni kell a tűzoltóknak! – Telefonálj! Gyere! – Nagy nehezen a készülékhez evic kéltek. Éva felvette a kagylót. – A nevedet ne mondd meg! – Miért ne? – Csak. Kérlek, hallgass rám! Éva megvonta a vállát. – Nem értem, de ahogy akarod. – Csak szeretném, nagyon szeretném! A lány bejelentette a tüzet. Kérték, hogy mondja meg a nevét és a lakcímét. – Hát nem mindegy? Ha nem jönnek, hamarosan leég az egész utca. – Letette a hallgatót. – Hülye bürokraták! Kálmán Éva fotelja mellett lecsúszott a szőnyegre. Arcát a lány ölébe fúrta, és sírni kezdett. Éva a fiú hullámos hajába merítette az ujjait. – Mi van? Miért sírsz? – Végem van – motyogta könnyei között a fiú. – Véged van? Micsoda bolond beszéd? – Évába kezdett visszatérni az élet. – Beszélj világosan! És őszintén! Tudod, hogy melletted állok jóban-rosszban! A fiú felemelte könnyes arcát. Őszintén sírt. Könnyei leperegtek a szája két sarka mellett. – Halálra gázoltam egy kislányt. – Hol?

– Bátakeresztes után, közel Bátalőcséhez a folyóparton. – Mikor? – Azt hiszem, fél tíz lehetett. – Szent isten! És mi van a lánnyal? – Meghalt. Én meg összetörtem magam. – És hol a motorod? – Elsüllyesztettem a folyóba. Sohasem fogják megtalálni, ott öt méter mély a víz. A part valamikor leszakadt, most sima fal, majdnem két kilométer hosszan… – A lányt otthagytad? – Meghalt. Megnéztem. Már nem vert a pulzusa, nem dobogott a szíve. Annyit tehettem, hogy szegény szerencsétlent az út szélére, a padkára húztam. – Nem látott meg senki? – Senki az égvilágon! Most mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesve a fiú. – Nem tudom. Gondolkodnom kell. Ittál? – Nem is keveset. Azt hiszem, ez volt a baj. Évikém, segíts! Nagyon kérlek! – Letörölte a könnyeit. Éva valahogyan csalódást érzett. Ösztönösen ellenszenvet érzett a síró férfiakkal szemben. De ezt a síró fiút szerette, úgy érezte, hogy segítenie kell. – Hány órakor indultál el Bátakeresztesről? – Nyolc óra után… – Kik tudták, hogy hová mégy? – Senki sem kérdezte, én pedig senkinek sem mondtam.

Éva töltött magának a konyakból, Kálmánnak is. – Embereld meg magadat! – Ivott. – Van valami elképzelésed? – Igen! – mondta Kálmán, és felhajtotta az italt. – Azt kell mondanod mindenkinek, hogy tegnap estétől ma reggelig szeretkeztünk. – Te teljesen begárgyultál! Össze vagy törve, romokban heversz, és reggelig szeretkeztél velem? Nem érzed, milyen hülyeséget mondtál? Arról nem is beszélve, hogy két nap óta mensesem van. Mást kell kitalálnunk. Mit fogsz mondani, ha megkérdik, hol van a motorod? – Benne vagyok a szarban! – Nyakig, Kálmán Jóska! – Tényleg, mit mondok akkor, ha megkérdezik, hol a motorom? Egy akkora dög nagy BMW csak úgy nem tűnhet el. – Na, látod! – És akkor Kürthy Éva kitalálta a Nagy Mesét: Kálmán Józsefet tegnap este, jóval kilenc óra előtt a bátalelei úton, a borsai úti elágazásnál, amikor segítséget akart nyújtani egy földön fekvő embernek, akit ájultnak vélt, vagy valamilyen baleset áldozatának, ismeretien tettesek leütötték, összerugdosták, mintha bosszút akartak volna állni rajta valamiért, vagy valakiért. BMW motorkerékpárját ellopták, értéktárgyait, óráját, gyűrűjét – egy ónix köves pecsétgyűrűt –, arany nyakláncát, pénzét elvették. És Kürthy Éva most, amikor Gyömrőyre és Bangha Ernőre nézett, csak most gondolt arra, hogy bűnt követett el azzal, hogy hamisan vallott, és így egy embert gázoló férfi alibijét igazolta. És arra gondolt, hogy az égő házból sietve menekülő gyújtogatót sem leplezheti le, mert akkor kiderül, hogy hazudott, és vége Józsi alibijének. S ha már vállalkozott arra, hogy hazugságával megmentse Kálmán Józsefet a felelősségre vonástól, akkor vallomása mellett ki kell tartania. Most döbbent rá, hogy magatartása nem egyeztethető össze neveltetésével, a becsületről vallott nézeteivel. De hallgatnia kellett. Gyömrőy halkan megszólalt: – Kedves Éva, ha más mondanivalója nincs, akkor mi, jó éjszakát kívánva, távozunk.

– De előbb igyanak meg még egy konyakot! – háziaskodott Éva, és máris töltött a poharakba. – Igyunk a találkozásunkra, az egészségünkre! Ittak, közben Gyömrőy azon gondolkodott, hogy ez a fiatal lány mitől olyan magabiztos? Úgy viselkedik, mintha harminc-harmincöt éves lenne, s egy gazdag élettapasztalat állna mögötte. Megitta a konyakot, aztán kezet csókolt Évának, megköszönve a szíves vendéglátást. Kezet fogott Kálmánnal, és jobbulást kívánt neki. Az utcán állva még egy pillantást vetett a kiégett, beomlott házra. Megborzongott. Vajon mit érezhették Bordicsék a haláluk előtti pillanatokban? Szörnyű érzés lehetett. Beültek a Tátrába. – A főhadnagy bajtársat visszavisszük a kirendeltségre – szólt Gyömrőy a gépkocsivezetőnek. – Utána a szállodába megyünk. – Értettem! – mondta Farsang őrmester, és indított. Mielőtt a főhadnagy kiszállt volna a gépkocsiból, Gyömrőy százados azt mondta: – Ernőkém, holnap ebéd után találkozunk. Ide jövök, szeretnék beszélni Kalász Miklóssal. – Rendben van, várlak! Addig én mindent előkészítek. Holnap délig remélhetőleg a fényképek is elkészülnek. – Milyen fényképek? – A tűz eloltása után felvételeket készítettünk a kiégett házról, nem is egyet, és a feketére égett holttestekről is. Nem lesz valami szép látvány. – Abban biztos vagyok. Ki készítette a fényképeket? – Klausz Imre hadnagy, képzett fotós, isteni felvételei vannak! – Várj csak!… Klausz Imre? – Igen – mondta Bangha. – Az a kövérkés, világosbarna hajú hadnagy… – Most már tudom. Emlékszem rá. Akkor az én istenem áldjon meg! – Kezet fogott a vékonydongájú, szőke főhadnaggyal, és visszamentek a szállodába. Tíz

óra már elmúlt, de még kaptak vacsorát. Gyömrőy dollárral fizetett. Mázlista vagyok – gondolta –, hogy hoztam magammal dollárt. Azzal a pengővel, amit az útra kaptunk, nem sokra mennénk. – Köszönöm a vacsorát, százados bajtárs! – mondta az őrmester. – Igazán nagyvonalúnak tetszik lenni. – Születési hiba – tréfálkozott Gyömrőy. – Rá se rántson, Elemér! Most pedig eltesszük magunkat holnapra. Ha éjjel horkolnék, csattintson a nyelvével! Ezt a módszert a fogolytáborban tanultam. Mert ott éjszakánként csodálatos horkoló hangversenyek voltak. Fürödjön meg! Aztán majd én is megfürdöm. – Én csak a zuhany alá állok. – Ahogy gondolja. Farsang őrmester nem sokáig csutakolta magát, hamarosan kijött a fürdőszobából, félmeztelenül, egy rövid alsónadrágban feküdt az ágyba. A szobában meleg volt, de az ablakot nem nyitották ki, mert a lámpafényre az éjszakai lepkék és repülő rovarok ellepték volna a szobát. A százados szokása szerint megborotválkozott, és csak utána állt zuhany alá. Alaposan beszappanozta testét, hajat is mosott, közben arra gondolt, hogy fel kellett volna hívni Zsófiát és Hilda nénit. Majd holnap felhívja őket, döntött törölközés közben. Bement a szobába, ágyba bújt. Farsang őrmester még nem aludt, valamilyen képes újságot lapozgatott. – Mondja csak, Elemér – szólalt meg a százados. – Mi az iskolai végzettsége? – A gimnázium hatodik osztályának elvégzése után abbahagytam a tanulást. Szüleim meghaltak, egyedül maradtam, gondoskodnom kellett a megélhetésemről. Sajnáltam nagyon, mert szerettem tanulni. – Hányban született? – Kilencszázhuszonháromban. Február másodikán töltöttem be a huszonkettedik évemet. A háború alatt lettem tagja az illegális pártnak, közben gépkocsivezető lettem. Szerencsére katona nem voltam. Ez év februárjában, amikor Buda is felszabadult, az óbudai pártszervezet ide küldött az osztályra. – És nem akar leérettségizni?

– Most nem, majd. Tetszik tudni, az életben vannak különös, megmagyarázhatatlan vagy nehezen megmagyarázható dolgok. – Például? – Tetszik tudni, hogy ki a párttitkár Óbudán? – Nem tudom, pedig én is ott lakom. Igaz, nem vagyok a párt tagja. – A volt kerületi levente-főoktató. Egyébként, amolyan közvetlen, pofozkodó ember volt. Ami utólag érthető, a pofozkodással terelte el a gyanúját is annak, hogy kapcsolata van az illegális kommunista párttal. Hát, ami igaz, az igaz, sikerült neki. Senki sem gondolta volna, hogy Tóth Ignác tartalékos honvéd főhadnagy, a kerület levente-főoktatója kommunista. – Tényleg érdekes – mondta a százados. – Persze, ha belegondol, hogy a gazdag polgári családból származó Pálffy vezérkari ezredes, akinek az édesapja bankár volt, a háború alatt csatlakozott az illegális kommunista párthoz, és a fegyveres ellenállási mozgalom vezetője lett, akkor a levente-főoktató életútja már érthető és elfogadható. De hagyjuk most a politikát, lenne egy szakmai kérdésem. – Gyömrőy elmondta Farsangnak Kálmán esetét a földön fekvő emberről, és véleményét kérte. Farsang sokáig gondolkozott, aztán azt mondta: – Nekem, aki magam is motoros vagyok, van ebben a történetben egy érthetetlen mozzanat. – Mire gondol? – Motorozok. Már messziről meglátom a földön fekvő embert, csökkentem a sebességet, megállok, kitámasztom a motort, odamegyek a földön fekvő emberhez, letérdelek, megnézem, hogy él-e. És akkor váratlanul leütnek, elveszítem az eszméletemet. Ez idáig rendben is van. Csak azt nem értem, és itt érzem a hézagot, hogy a támadók miért rugdosták meg az ájult embert? És miért csak a jobb oldalán, bokájától a medencecsontjáig? – Logikus, amit mond, de nem tudom, hogy hova akar kilyukadni. – Megmondom. – Farsang őrmester felkönyökölt, és úgy nézett a századosra,

akinek a szeméből elszállt az álom. – Én is szenvedélyes motoros voltam. Nem olyan dög nagy BMW-vel furikáztam, mint az a Józsi gyerek, csak egyszerű Puch motorral, abban is volt azért lóerő. Ha a motorral az ember megcsúszik, mondjuk, a betonon vagy az aszfalton, és a jobb oldalára esik, és úgy szánkázik tehetetlenül jó néhány métert, vagyis a jobb oldala a betonon van, rajta a nehéz motor, akkor világos, hogy a jobb lába és a combja összevissza zúzódik, törik, véraláfutásos lesz, míg a felsőteste tulajdonképpen sértetlen marad, mert a súly nem szorítja az úttesthez. – Értem – mondta Gyömrőy százados. – De hogy borulhat fel egy motoros a sima úton? – Sokféleképpen. Hirtelen fékez, blokkolja a kerekeket. Mert nekimegy valaminek. Ez a valami lehet egy őzike, egy róka, akár egy jámbor nyuszi. Az ember nem akarja elütni, fékez, mégis ráhajt, felborul, és a motorral együtt tíztizenöt métert csúszik. De az is lehet – mondta hosszú hallgatás után az őrmester –, hogy nem állatot ütött el, hanem embert. – Érdekes dolgokat mondott. – Én például szeretném megnézni az újságíró ruháját. Már azt, ami akkor volt rajta. A ruha sok mindent elárul. Ha ugyanis az úton több mint tíz-tizenöt métert csúszik, az világosan látszik a szöveten, olyan lesz, mintha mesterségesen elkoptatták volna, de legtöbb esetben el is szakad, a belseje pedig a bőr, a hús horzsolásától véres lesz. Ha valakit csak megrugdosnak, a szövetnek semmi baja sem lesz, legfeljebb besározódik, bepiszkolódik. – Igaza van, Elemér! A fülembe tette a darazsat. De most aludjunk, reggeli után sok dolgunk lesz. – Leoltották az olvasólámpákat, és megpróbáltak elaludni.

4.

Másnap reggel kilenc óra után Gyömrőy felkereste a rendőrség politikai alosztályán Kallós őrnagyot. A magas, erősen kopaszodó őrnagy mosolygó arccal nyújtott neki kezet.

– Foglalj helyet! – mutatott a dohányzóasztalnál a fotelra. Mind a ketten leültek. Kallós civilben volt, rövid ujjú kék pupliningben és világosszürke vászonnadrágban, Gyömrőy pedig a honvédség nyári zsávoly egyenruhájában, antant vállszíjjal, pisztolytáskával. – Már tegnap értesültem a jöveteledről. Azt hittem, hogy fel fogsz keresni. – Itt vagyok! Felkerestelek! Későn érkeztem. Kitől tudtad, hogy megérkeztem? Kallós cigarettára gyújtott, a századost is megkínálta, de az elhárította a kínálást, mondván, hogy nem dohányzik. – Hogy kitől tudtam meg? – kérdezte az őrnagy, és kifújta a füstöt. – A klasszikusok… – Kikre gondolsz? – vágott közbe kicsit udvariatlanul, de tréfálkozva Gyömrőy. – Marxra? Engelsre? Netán Leninre? Gyömrőy elnevette magát. – Mózesre, Nagy Sándorra, Napóleonra, Machiavellire, Talleyrand-ra meg a többiekre, hadd ne soroljam fel őket! Summásán fogalmazva, ők azt hagyták az utókorra, tehát ránk: „Ha jó elhárító akarsz lenni, akkor mindenhol legyenek szemeid és füleid, akik mindent látnak, mindent hallanak, de nem beszélnek. Csak nekem, mert én vagyok a kenyéradó gazdájuk, sorsuk irányítója.” Tehát mondhatnék neveket, de felesleges. Gondolom, magadtól is rájössz. Hiszen a múlt rendszerben is úgy volt, hogy a panziók, szállodák portásai, titkárai kötelességüknek tartották, hogy a vezérkari főnökség második osztályának és a politikai rendőrségnek hivatalból mindent jelentsenek. Nos, ez a nemes hagyomány nem szűnt meg, ma is él, virágzik, majdhogynem kifogástalanul működik. Tőlük tudom, hogy itt vagy. – Értem. És a Bordics-ügyben mire jutottál? – Tulajdonképpen még semmire. Ahogy megítélem, Bordicsék drasztikus kivégzése rejtélyes és bonyolult ügy. – Kivégzést mondtál? – Igen, Bangha főhadnagy, aki látta az elégett holttesteket, azt mondja, hogy a

férfit is, a feleségét is szabályosan tarkón lőtték. Mi ez, ha nem kivégzés? Neked mi a véleményed? Kallós a hamutálba nyomta a csikket, és új cigarettára gyújtott. – Sokat dohányzol! – Igen. Tudatosan pusztítom magam. – Nem folytathatta, mert bejött a titkárnője, elnézést kért, és két csésze feketekávét tett az asztalra. Kallós kedves mosollyal ránézett. – Irénkém, csak nem felejtette el, hogy az első kávémhoz mi jár? A fekete hajú, jó alakú fiatal lány igazított a haján. – Nem felejtettem el, csak nem tudtam, hogy a százados bajtársnak is hozzak-e? – A százados bajtárs bizonyosan tiltakozni fog, de hozzon neki is! Gyömrőy kíváncsian megkérdezte: – Miről van szó? – Arról, hogy Irénke meg akar kínálni egy pohárka konyakkal… – De én… Kallós közbevágott: – Ugye, mondtam, hogy tiltakozni fog, de a tiltakozást hagyja figyelmen kívül! A fekete hajú lány hamarosan az asztalra tette a két pohárka konyakot, és távozott. – Akkor igyunk a megismerkedésünkre! – Kallós felemelte a poharát. – Salom! – Béke neked is! – Gyömrőy lehunyta a szemét, és felhajtotta az italt. Mikor a poharat az asztalra tette, az őrnagyra nézett. – Te beszélsz héberül? – Rabbinak készültem. Persze hogy beszélek, írok, olvasok héberül. És még néhány nyelven. Szerettem tanulni. Most például az ír nyelvet tanulom, mert az egyik kiadó egy ír drámaíró darabját akarja megjelentetni.

– És van rá időd? -Az embernek, ha jól gazdálkodik vele, mindenre jut ideje. – Felkavarta a kávéjában a cukrot, és hörpölt belőle. – De eltértünk a tárgytól. A Bordicsék kivégzésére gondolok. Őszintén szólva, mi nem nagyon szálltunk be a kivizsgálásba. A gyilkossági csoport foglalkozik az üggyel, persze tájékoztatnak bennünket a fejleményekről. Nos, az ő feltevésük szerint a gyilkos vagy gyilkosok hangtompítós pisztolyt használtak, mert a szomszédos házak lakói lövést nem hallottak. Az áldozatokat a gyilkos hasra fektette, és közvetlen közelről tarkón lőtte. Ez valóban kivégzésízű gyilkosság volt, mondhatnám úgy is, hogy tipikusan náci és nyilas módszerrel végeztek velük. – Arról van valami elképzelésed, hogy a gyilkos vagy gyilkosok hogyan jutottak be a házba? Kallós megnyomkodta halántékát, gondolkodott egy sort. – Jó kérdés. Magamnak is feltettem. Két eset lehetséges. Az egyik: a tettes vagy tettesek napközben, gondolom, késő délután a Pera-patak felől átmásztak a kerítésen. Feltételezem, hogy tudod, a házhoz mintegy hatvan négyszögöles udvar és kert tartozik, sűrűn beültetve szőlővel meg gyümölcsfákkal. A telket a patak partjától csak egy drótkerítés választja el. Igaz, hogy a kerítés tetején szögesdrót van kihúzva, de az egy elvetemült gyilkosnál, a feltételezés szerint bérgyilkosnál, nem jelent akadályt. – Te ilyen részletesen ismered a házat? – Kimentem, és alaposan megnéztem. A Pera-patak mentén egy gyalogút van, kiesik a forgalomból, az emberek nemigen használják. Nos, a kerítésen simán és veszélytelenül át lehet mászni, és az udvarra nyíló, elég rozoga, gyenge ajtón könnyedén be lehet jutni a házba. – Bocsáss meg, szeretnék kérdezni valamit. – Parancsolj! – Úgy tudom, hogy a ház porig égett. – Ahogy mondod.

– A kertre nyíló ajtó is. – Igen. Még az ajtófélfa is elégett. – Bocsáss meg, akkor honnan tudod, hogy az udvarra vagy a kertre nyíló ajtó rozoga volt? Kallós halkan felnevetett. – Jó vizsgálótiszt lenne belőled! – Cigarettája már majdnem a körmére égett, elnyomta a parazsat, de most nem gyújtott rá. Felállt, elhúzta a függönyt, és kinyitotta az ablakot, mert a füst már fullasztó volt. A széles sugárútról nemcsak a friss levegő áramlott be, hanem az út zaja is. Gyömrőy mélyet lélegzett a friss levegőből, és figyelmesen nézett a helyére visszaülő Kallósra. – Tehát, hogy honnan tudom? – Igen. – Jártam a házban, amikor még Bordicsék nem költöztek be. Üresen állt, és arra gondoltam, hogy valamire mi is felhasználhatnánk. De aztán lemondtam róla, és így a polgármesteri hivatal neki utalta ki. Aztán, amikor Durung már otthonosan berendezkedett, egy napon meghívott magához. – Ki az a Durung? – Elnézést, Bordics Sándor, de én csak Durungnak hívtam. Nagyon lelkes, de igencsak primitív ember volt, aki a világot csak fehérben és feketében látta. Csodálkoztam is Pálffyn, aki köztudottan művelt, széles látókörű, az irodalomban is, meg a filozófiában is jártas vezérkari tiszt, hogy a jó fenébe nevezte ki Bordicsot vezetőnek? – Mert elkötelezett és megbízható kommunista volt, ejtőernyős partizán, az NKVD hadnagya… – Ismerem ezt a típust – mondta rosszkedvűen Kallós. – Nem szeretném, ha félreértenél. Tisztelem őket, tiszteletreméltó volt a magatartásuk is a nácizmus elleni harcban, bátran szembenéztek a halállal, mellükön széttépték az ingüket, és hangosan kiáltották a kivégzők pofájába: „Ide lőjetek, nyomorult fasiszták!” De ma már ez a típus, bármennyire tiszteletreméltó is, nem a demokratikus megoldások embere, és akkor válik igazán veszélyessé, ha ellenőrizhetetlen

hatalom kerül a birtokába. – Elgondolkodtató mindaz, amiket mondtál. De térjünk vissza Bordicshoz. Tehát a Pera-patak felől napközben bejuthattak a házba. Ez logikus. Vittek magukkal benzint meg a fene tudja, hogy még mit… – Igen, de ez csak az egyik feltételezés. A másik verzió egyszerűbb és kézzelfoghatóbb. A gyilkos vagy gyilkosok késő este becsengettek a házba. Bordics ajtót nyitott, ami arra enged következtetni, hogy az illetőt vagy illetőket ismerte, mert gondolom, ismeretlent nem enged be a lakásába. – Igen, ez is logikus. De hogy valójában mi történt és hogyan, azt csak akkor fogjuk megtudni, ha a gyilkosok kézre kerülnek. – Hát igen. De erre csekély reményünk van. A gyilkosok, tételezzük fel, hogy többen voltak, a merénylet után egy órán belül elhagyhatták az országot. – Mivel? – Gépkocsival, motorkerékpárral. Csak egy példát mondok. Van egy újságíró, a Délvilág című lap belső munkatársa… – Kálmán József? – Igen. Ismered? – Ismerem. Tegnap este találkoztam Kürthy Évával meg az újságíróval, behívtak, elbeszélgettünk, akkor mesélte el, hogy merényletet követtek el ellene, ellopták a motorkerékpárját, és a jobb oldalát, miután ájultan feküdt az úttesten, összevissza rugdosták. – Igen. A borsai úti elágazásnál. Valószínűleg Bordics meggyilkolása és a Kálmán elleni merénylet között összefüggés van. És ezt hitelesíti az is, hogy tegnap alkonyatkor a Bátalőcséhez közel az útpadkán találtak egy tizenöt éves lányt. Valaki halálra gázolta, aztán a holttestet a padkára húzta. Keresztes Piroskának hívták, bátaszéki lakos, középiskolás. – Merre van Bátaszék? – A várostól északra, jó másfél kilométerre, a folyóhoz elég közel. A

helyszínelők szerint a lányt minden valószínűség szerint motorkerékpárral ütötték el. A talált nyomok erre utalnak. A motorkerékpár felborult, és a vezetővel együtt vagy húsz-huszonöt métert csúszott az aszfalton. Lámpája eltört, a talált üvegszilánkokból a szakemberek arra következtetnek, hogy a motorkerékpár Puch, NSU vagy BMW lehetett. Ha most a mozaikokat megkísérled összerakni, arra a következtetésre juthatsz, hogy azok ütötték el a kislányt, akik szerdán este a borsai elágazásnál Kálmán Józsefet leütötték, megrugdosták, elvették a pénzét, értéktárgyait. És még valami: a földön fekvő „csali”-ember rosszul beszélt magyarul. Ebből gondolhatjuk, hogy idegen bérgyilkosokról van szó. A motorral befurikáztak a városba, megölték Bordicsékat, felgyújtották a házat, aztán elrobogtak Bátaszék felé, halálra gázolták a kislányt, és továbbrobogtak. Persze valószínűleg ők is megsérültek. – Nem mondom, ezt szépen összeállítottad. Kallós legyintett, és kiszólt a titkárnőjének, hogy hozzon be még két pohár konyakot. A százados megvárta, míg az őrnagy visszaül a helyére, és csak utána folytatta: – Ezek szerint az a verzió, hogy a gyilkosok a Pera-patak felől hatoltak be a kerten keresztül a házba, elesik? – Igen. Marad a második, azazhogy becsengettek. Bordics, mivel ismerte a késői látogatót vagy látogatókat, beengedte őket a házba. – Arról szól a történet, hogy a támadók egyike rosszul beszél magyarul? – Mi ebben a különös? Bordics ejtőernyős partizán volt. Köztük szép számmal akadtak szerbek, horvátok, szlovákok és mindenféle nációk. – De azok miért ölték volna meg Bordicsékat ilyen kegyetlenül? Irén az asztalra tette a konyakokat, az üres poharakat, a kávéscsészéket pedig kivitte. Kallós azonnal felhajtotta az italt. – Hogy miért ölték meg? Ki tudja? Lehet, hogy valami elszámolnivalójuk volt vele. Gyömrőy is ivott egy keveset.

– Arról nyilván tudsz, hogy Bordics fenyegető leveleket kapott. – Olvastam őket. A számonkérő szék ítélete mindenesetre érdekes. Orendy Norbert ezredes emberei veszélyes, kegyetlen fickók voltak. Különösen Radis Endre csendőrőrnagy. Könnyen elképzelhető, hogy a Nyugatra távozottak szervezkednek, és az is, hogy mások meg idehaza hamis néven élnek. Hiszen módjuk volt a hamis iratok gyártására és beszerzésére. Ezt a vonalat én nem vetném el, komolyan venném. Az a társaság a nyilasuralom alatt rengeteg értéket, valutát, ékszereket rabolt össze, bármikor felbérelhettek bérgyilkosokat. Ahogy én tudom, Bordics szovjet NKVD-tiszt korában aprította a tömeggyilkos nyilasokat és nácikat. Nem volt egy szelíd lelkű, mesemondó ember. Favágó volt. – Durung. – Úgy, ahogy mondod. Ha jelentést teszel Pálffynak, okvetlenül mondd meg neki, hogy az eredményes munka érdekében és a zavartalan együttműködés reményében értelmes embert nevezzen ki Bordics utódjának. Bangha Ernő főhadnagy nem lenne rossz. – Megmondom neki. Mondd, szerinted Kalász Miklós honvéd összeesküvő volt? – Na, látod, ez is a Bordics-féle húzások egyike. Mi is történt itt? Személyesen beszéltem vele, és nagy vonalakban beszámoltam neki a Fehérkereszt Antibolsevista Szövetségről. Arra kértem, hogy az 5. hadosztálynál szolgálatot teljesítő Kalász Miklós honvédet tartsa megfigyelés alatt, mert a kihallgatások során felmerült a neve. Erre ő mit csinál? Huszonegyedikén őrizetbe véteti. Persze semmit sem tud rábizonyítani a fiúra. Barátunkat ez zavarja a legkevésbé. Ahogy Bangha főhadnagytól tudom, Bordics az összeesküvést tényként jelentette a központnak. Szerintem a gyerek ártatlan, a két barátja hazudott, amit vissza is vontak. Ha tudsz és módodban áll, segíts rajta! – Megpróbálom. Mi a véleményed a bátyjáról? – Az idegenlégiósról? – Igen. – Szerintem egy dörzsölt kalandor.

– De mitől lett olyan gazdag? – Harminchétben lépett be a légióba, öt év múlva őrmesterként szerelt le, a zsoldján kívül szép végkielégítést és francia állampolgárságot kapott. Azonnal felajánlotta szolgálatait Pétain marsallnak, vagyis együttműködött a Gestapóval. Hogy milyen feladatokat kapott tőlük, és hogyan teljesítette azokat, nem tudom, de az bizonyos, hogy az ő segítségükkel került Bécsbe, ahol egy deportált zsidó textilgyáros villáját és az egyik üzemét kapta meg. – Bocsáss meg – szólt közbe elgondolkodva Gvőmrőy százados –, mindezt honnan tudod? Kallós halkan, diszkréten nevetni kezdett. – Nézd, barátom, már mondtam, nekem is vannak füleseim. Persze mindez még nincs bizonyítva. Mint ahogy az a feltételezés sem, miszerint ez a fiatalember kapcsolatban áll a szovjet titkosszolgálattal is. Ezt pedig onnan tudom, hogy amikor utána akartam keverni, egy szovjet alezredes, bizonyos Oleg Szejatyin felvette velem a kapcsolatot, és félreérthetetlenül jelezte, hogy szálljak le André Kalászról, mert a fiatalember az ő „gazdaság”-ukba tartozik. Tudod, kedves századosom, a szovjet elvtársak húzásai sokszor a sors kifürkészhetetíen akaratára hasonlítanak. Néha arra gondolok, hogy az NKVD tisztjei magánakciókat is folytatnak, azaz a saját szakállukra dolgoznak. Gyömrőy furcsának találta, hogy Kallós ennyire bizalmasan társalog vele. Meg is ijedt, amikor arra gondolt, hogy tulajdonképpen mindazt, amit most Kallóstól hallott, Makláry újságírón keresztül jelentenie kellene Gorcsev alezredesnek. – Mit értesz azon, hogy egyes NKVD-tisztek a saját szakállukra dolgoznak? Szejatyinra gondolsz? – kérdezte, látszólag közömbös arccal. Kallós egy ideig Gyömrőy szemét kereste tekintetével, de az lehajtott fejjel babrálta poharát. Halkan szólalt meg: – Te, én most nem akarok a részletekbe belemenni. Csak annyit akartam mondani neked, hogy az NKVD nem szentekből, hanem hús-vér emberekből áll, akik ugyanolyan gyarlók, mint mi vagyunk. Tanuld meg, ahol pénzzel dolgoznak, ott a korrupció is tenyészik, mert, ahogy Salamon mondja: „Aki szereti a pénzt, nem telik be pénzzel…” Tehát a lényeg az, elvtársam, hogy Kalász András e pillanatban szovjet védelem alatt áll. Hogy ez mibe kerül neki,

azt nem tudom. De gondolom, most már érted, hogy miért utazgat szabadon Bécs és Budapest között. Kálmán József mesélte, hogy ennek a huszonöt éves fiatalembernek milyen mesés háza van a Fürstengasse utcában. – Kösz, János! – Gyömrőy felállt. – Azt hiszem, némely dolgokban okosabb lettem. Kallós is felállt, jó fél fejjel volt magasabb a századosnál. – Valamit a figyelmedbe ajánlok – mondta, mielőtt kezet fogott volna Gyömrőyvel. – Gondolj arra, hogy Bordics Sándor az NKVD hadnagya volt, sőt az is lehet, hogy kapcsolata az NKVD-vel nem szakadt meg. Beszélgess el erről Bangha főhadnaggyal! Érdekes dolgokat fogsz hallani. Remélem, neked is elmondja, nemcsak nekem. – Köszönök mindent! – nyújtotta a kezét Gyömrőy. – Remélem, még találkozunk. – Csak a hegyek nem találkoznak egymással. – Kallós mosolygott.

5.

Gyömrőy beült Farsang őrmester mellé a Tátrába. Arra gondolt, ha igaz, amit Kallós olyan talányosan említett egyes NKVD-s tisztek feltételezhető magánakcióiról és Bordics NKVD-s szerepéről, akkor feltételezhető az ő részvétele is azokban a magánakciókban. Lehetséges, hogy Bordics túl sokat tudott a magánakciókról, és valakinek terhessé vált az a „tudás”, és úgy találta jónak, hogy megszabadul Bordicstól. Régi gyakorlat: A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. – Hova megyünk? – kérdezte az őrmester. – A szállodába. Megebédelünk, utána bemegyünk a kirendeltségre. Ebéd után felhívta telefonon Zsófiát. Megkérdezte, hogy bírják ki nélküle, és keresték-e valahonnan. A lány boldogsága határtalan volt. Már nem bírják

nélküle! Jaj de jó, hogy Palika felhívta. Eddig még senki sem kereste. De nekünk nagyon hiányzik, jó volna, ha már hazajönne, Hilda néninek is nagyon hiányzik. „Ezt jó hallani – mondta a százados –, lehet, hogy holnap este már otthon leszek.” Letette a kagylót. Bangha főhadnagy ott állt mellette, és várta utasításait. – Ernő, hozasd át a fogdából Kalász Miklóst! Beszélni akarok vele. Nem telt el félóra, és Kalász Miklós már ott ült Gyömrőyvel szemben. Izmos, jó felépítésű fiatalember volt, nyílt tekintettel nézett a századosra. Gyömrőy még sohasem hallgatott ki letartóztatott embert, zavarban volt, nem tudta, hogyan kezdje el, mit kérdezzen tőle. – Hogy van? – Rosszul! – Beteg? – Nem vagyok beteg! De huszonegyedike óta ülök ártatlanul a fogdában. Tessék elhinni, én nem csináltam semmit, nem vagyok összeesküvő meg szervezkedő, nekem fogalmam sincs arról, hogy mi az a Fehérkereszt Antibolsevista Szövetség, semmi közöm hozzájuk! Én azért jelentkeztem önként katonának, mert azzal le akartam tudni a katonaságot, hogy mielőbb beiratkozhassam az egyetemre. Orvos szeretnék lenni. – Hát az nehezen fog menni. Az apját mint háborús bűnöst májusban kivégezték. – Tudom. De nekem semmi közöm az apámhoz. Engem az édesanyám nevelt. Még egészen kicsi voltam, amikor apám elköltözött tőlünk, életemben talán háromszor beszéltem vele. Utáltam őt, mert durva, goromba volt anyámhoz. Megkérdezhetik édesanyámat is. Őt nagyon szeretem. A sírás fojtogatja a torkomat, ha rágondolok. Szegénykém, biztosan kétségbe van esve. Nem tudja, hogy mi van velem. A szíve is rossz. Gyömrőy őszintén sajnálta a fiút, és elhitte, hogy ártatlan. Előzőleg ez volt Kallós őrnagy véleménye is. Elhatározta, hogy szabadlábra helyezi. Megteheti, mert Pálffy és Vörös miniszter teljhatalommal ruházta fel. De még vár a szabadlábra helyezéssel. Nézte a könnyeivel küszködő fiút.

– Törölje meg a szemét! És ne sírjon! Milyen katona maga? – A fiú engedelmeskedett, zsebkendőjével letörölte könnyeit, aztán csendesen megkérdezte: – A katonának nem szabad sírnia? – Nem illik! A bátyjával mikor találkozott utoljára? – A bevonulásom előtt. Azt hiszem, hat hete. Akkor itt volt, meglátogatta anyámat, beszélgettünk, aztán este visszautazott Bécsbe. – Milyen viszonyban vannak egymással? A fiú a mennyezetre nézett, gondolkodott a válaszon. – Úgy érzem, hogy szeret. Mondta is. És azt is mondta, hogy gondja lesz rám, embert farag belőlem. Apám helyett ő lesz az apám. Azt szeretné, ha együtt élnénk, de hát ez nehezen valósítható meg, mivel ő Bécsben él, nekem meg nincs útlevelem. Katonáknak nem adnak útlevelet. – Másnak se nagyon. Csak májusban lett vége a háborúnak. Dohányzik? – Nem, nem dohányzom! – Mi az iskolai végzettsége? – Gimnáziumban érettségiztem. A piaristáknál. – Vallásos? Kalász Miklós megvonta a vállát. – Hát nem nagyon, inkább ateista vagyok. De az iskolában szégyelltem bevallani, alakoskodnom kellett. Tessék elhinni, nem tehetek róla. Meg aztán, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy az osztálytársaim között legfeljebb, ha öt-hat igazán hívő fiú volt. Tulajdonképpen irigyeltem őket, szerettem volna hinni én is, de nem ment. Hiába próbáltam. – Milyen nyelven beszél? – Csak magyarul. A gimiben tanultunk latinul meg franciául, francia szakos

voltam, meg valamennyit németül, mert az kötelező tárgy volt. A franciát szerettem. Könnyed, dallamos nyelv. – Figyeljen rám, Kalász Miklós! Én szabadlábra helyezem magát. Holnap reggel. Gondolom, ezt az éjszakát még kibírja a zárkában. Reggel megkapja az iratait, értéktárgyait, engedélyezem, hogy egy napot az édesanyjánál vagy a nőismerőseinél töltsön, de holnapután reggel visszautazik a csapattestéhez Hajmáskérre. Világos? – Igen! Köszönöm szépen, százados bajtárs! – Bántották kihallgatás közben? A fiú körülnézett, azt fürkészte, hogy kik vannak még a századoson kívül a szobában. – Mondja meg bátran a százados bajtársnak az igazságot! – biztatta Bangha főhadnagy. A fiú a szája szélét harapdálta. Csak nagy sokára szólalt meg: – Kihallgatás közben nem bántottak. – Hanem mikor bántalmazták? – Nem lesz belőle bajom? – Nem lesz! Beszéljen bátran, őszintén! – Hát, a százados úr, a parancsnok, Bordics százados úr két alkalommal lejött a zárkámba, és akkor nagyon megvert. Azt mondta, ha nem teszek vallomást, akkor ott fogok elrohadni a zárkában. – Kettesben voltak? – Egy őr is volt a százados úrral. A Lőbitz Misi. Idevalósi Szegibe. Most tizedes vagy szakaszvezető. Ő is ütött. Aztán, amikor Bordics százados úr elment, akkor Lőbitz Misi bejött a zárkába, és kért, hogy ne haragudjak rá, mert ő csak parancsra ütött, és éreznem kellett, hogy az ütést visszafogta. Mondtam neki, hogy nem haragszom. Akkor megkérdezte, hogy akarok-e üzenetet küldeni

valakinek, anyámnak vagy valaki másnak. – És üzent? – Nem mertem. Arra gondoltam, hogy Lőbitz Misi felbérelt provokátor. – Rendben! – A százados Banghára nézett. – Kísértesd vissza, és holnap reggel helyezd szabadlábra! Bangha főhadnagy bólintott, és gyorsan intézkedett. Negyedóra múlva jött vissza, két kávéscsészével a kezében. A még gőzölgő kávét az asztalra tette. – Két cukor van benne, ha nem elég, szóljál! Egyébként minden rendben van. Gyömrőy elgondolkodva itta a kávét, apró kortyokkal, élvezte minden cseppjét. Most hát intézkedett. Úgy érezte, helyesen cselekedett. Bangha főhadnagyra nézett, aki füstölt, akár egy gyárkémény. – Ernő, Kallós említést tett arról, hogy te jól informált vagy bizonyos szovjet kémelhárító és hírszerző tisztek gyanús manővereiről. Azt mondta, hogy te hasznos adatokat tudsz adni Bordics Sándor és NKVD-s barátai gyanús dolgairól. – Kallóstól hallottad? – Igen. Remélte, hogy hozzám is olyan őszinte leszel, mint hozzá voltál. Bangha elnyomta a parázsló csikket, és látható zavartsággal Gyömrőyre nézett. – Nehéz és kényes ügy. És különösen azért kényes, mert Bordics már nem él, így Pálffyék jogosan megkérdezhetik, hogy miért most beszélek Bordics gyanús üzelmeiről. – Hát, igen! Ezt én is megkérdezhetném, de még eddig semmit sem mondtál. Bangha főhadnagy felállt, sétálni kezdett az irodában, halkan lépkedett, szinte nesztelenül. Megállt az ablaknál, ujjával elhúzta a csipkefüggönyt, és egy pillantást vetett a csendes, szinte néptelen Partizán utcára. – Igen – kezdte aztán hosszas hallgatás után –, Sándornak gyakori és folyamatos

kapcsolata volt az NKVD-s tisztekkel. Szinte hetente találkozott velük, egykettőnek a nevére is emlékszem. – Oroszul beszéltek? – Igen. – Te beszélsz oroszul? – Igen, beszélek. Gyömrőy elővette a jegyzetét. – Folytasd! Bangha megint rágyújtott, Gyömrőynek már csípte a szemét a füst, de nem szólt, nem akarta megzavarni a főhadnagyot. – Az is megtörtént, nem is egy alkalommal, hogy Bordics két-három napra eltűnt az oroszokkal. Ilyenkor Kriszta nagyon ideges volt. Sokszor beszélgettem vele, megtörtént, hogy este hazakísértem, behívott egy kávéra vagy teára. Kriszta szinte remegett az idegességtől. Megkérdeztem: „Valami baj van?” Sokáig nem válaszolt a kérdésre, aztán egyszer csak megnyílt. Azt mondta, nagyon félti Sándort. Ezekkel a szovjet tisztekkel egyszer csak belekeveredik egy olyan ügybe, amiből nagy baja fog származni. És hiába beszél neki, nem hallgat rá, csak annyit mond: „Értsd meg, a kezükben vagyok, azt csinálnak velem, amit akarnak!” Egyszer aztán bevallotta Krisztának, hogy háborús bűnösöket menekítenek Romániából Ausztriába. A hozzátartozók és barátok a mentést dollárban vagy aranyban fizetik. Kriszta attól félt, ennek a mentési akciónak súlyos következményei lehetnek. Azt tudom, hogy. Sándor többször találkozott a magyar-román határon a román elhárítókkal. Egy-két alkalommal én is vele mentem Ártándra meg Elekre, de találkoztunk a román elhárítókkal Gyulától néhány kilométerre, Dénesmajorban is. Ilyenkor én vezettem a gépkocsit. Megtörtént az is, hogy a románok átadtak két-három embert valamilyen irat kíséretében. Ezek az emberek meg voltak bilincselve. Beültek a gépkocsiba, Sándor pedig, szokása szerint, tisztes távolságra ment a románokkal, és átadott nekik egy borítékot. Nekem azt mondta, hogy az átvételi elismervény a fogva tartott emberekről. – És mi lett ezekkel a megbilincselt emberekkel?

– Bevittük őket a helyőrségi fogdába, mint névtelen, szigorú őrizeteseket. – Bordics nem adott semmiféle magyarázatot a románoktól átvett emberekről? – De adott, és én akkor mindent elfogadhatónak találtam. Azt magyarázta, hogy ezek szigorúan titkos ügyek. Ezeknek az embereknek a sorsát a legmagasabb szinteken intézik, de minden névtelenül, személytelenül zajlik, valójában a gyakorlati kivitelezők közül senki sem tudja, hogy miről és kikről van szó. Hétpecsétes titokról van szó, én sem tudok többet – mondta. – És te ezt elhitted? – Gyömrőy csodálkozva nézett Banghára. – Igen. A mi szakmánkban hallgatni is tudni kell. Ráadásul tetszetős volt az előadás. Azt is megtudtam magyarázni magamnak, hogy miért szállítják az őrizeteseket Nyugatra. Nem volt titok előttem, hogy a szovjet titkosszolgálat kelet-európai központja Bécs mellett, Baden-Badenban van. Aztán egyszer csak megtudtam, hogy üzletről van szó, magánakcióról. A frász kerülgetett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Kallós figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, mert az efféle harácsoló, saját zsebre dolgozó banda életveszélyes, mindenhová elér a kezük, és semmitől sem riadnak vissza. Őszintén bevallom, megijedtem, homokba dugtam a fejemet, ne lássak, ne halljak semmiről. Gyömrőy apró, de olvasható betűkkel jegyzeteket készített. – Arra nem gondoltál, hogy esetleg ez a társaság végzett Bordiccsal, mert sokat tudott róluk, és ez a sokat tudás veszélyt jelentett a számukra? – Elképzelhetőnek tartom, és beleillik a képbe. És arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a gyilkosok hogyan juthattak be a házba. Bordics engedte be őket, hiszen közeli ismerősök voltak. – Még egy kérdés. – Gyömrőy a töltőtolla kupakjával játszadozott. – Hogyan jöttél rá, hogy itt üzletről, emberkereskedelemről van szó? Bangha főhadnagy nem felelt. Lassan felállt, a kancsóból vizet töltött egy pohárba, és lassú kortyokkal ivott. – Most már mindegy. Ha kimondtam az át, kimondom a bét is. Bizonyosat körülbelül hat héttel ezelőtt tudtam meg. Két ismeretlen férfit hoztunk be a határról. Egy Emil Petrescu nevű százados adta át őket. A társát Bondarescunak

hívták, hadnagy volt. Mindketten ismertek engem, jogosan gondolták, hogy be vagyok avatva a buliba. Petrescu Bukarestben él, az elhárítóknál dolgozik. A két ismeretlen férfi két napig ült a fogdánkban, különleges bánásmódban részesültek, nem lehetett panaszuk ránk. Bordics kétnapos értekezletre utazott Budapestre. Elutazása előtt félrehívott, és bizalmasan közölte velem, hogy a déli órákban érkezik Petrescu. Beszéljek vele, vegyek át tőle egy csomagot. Megkérdeztem, hogy mi lesz a csomagban. „Szabályos futárcsomag” – mondta. Megadott egy telefonszámot. Pjotr Batyinkov őrnagy fogja felvenni, aki tegnap este érkezett Badenből. Nem a szovjet parancsnokságon lakik, hanem a Serfőző utca harmincegy szám alatt, egy magányos villában. Mondjam neki azt, hogy a futárcsomag megérkezett Bukarestből, nálam van, szeretném átadni a két „vendégmunkás”-sal együtt. – Hát, ez fantasztikusan érdekes! – élénkült fel Gyömrőy. – Ugye, Emil Petrescut mondtál? – Igen! A társa Nicolea Bondarescu. A százados felírta a két nevet, és a fejével intett Banghának, hogy folytassa. – Nos, minden a forgatókönyv szerint történt. Úgy két óra körül megérkezett Petrescu százados, és átadta a lepecsételt futárcsomagot. Akkora volt, mint egy közepes méretű csokoládésdoboz. Szépen át volt kötve, a vékony szalagon pecsétviasz, felül bélyegző, annyit el tudtam olvasni, hogy „Securitate, Bukarest”, valamilyen utca és házszám. Adtam neki egy átvételi elismervényt a csomagról. Aztán elmentünk a Béke Szállóba sörözni. Az ő Citroën kocsijával mentünk, egy román tizedes vezette. Bementünk a sörözőbe, a tizedes a gépkocsiban maradt. Petrescu sört és konyakot is kért. Ne izguljak – mondta –, a számla az övé, szép összeget kaszált le dollárban. A pincér nem kis csodálkozására egy üveg konyakot rendelt. „Francia konyak legyen!” – követelődzött. Az ötcsillagos Napóleont maga a főnök hozta az asztalunkhoz. Nem olcsó, mesélte, egy francia diplomatától vásárolta, természetesen aranyért. Petrescu kérés nélkül öt dollárt tett az asztalra, és kért még néhány üveg sört. A második pohár konyak meg egy üveg sör után már mint beavatottal beszélt velem. Megkérdezte, hogy én hány percentet kapok az üzletből. Kitérő választ adtam neki. Nem panaszkodhatom, mondtam. Rám vigyorgott. Ne hagyjam magam átverni – tanácsolta, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. „Ha már a bőrünket visszük a vásárra, akkor fizessenek meg bennünket! A ruszkik, az Isten éltesse őket, egy-egy fejért ötezer dolcsit gombolnak le. És tudod-e, hogy mit

csinálnak az ürgékkel?” Mondom, Nyugatra szállítják őket. „Igen, igen, de hova?” Azt nem tudom, válaszoltam. Megszorította a kezemet, ő megmondja. „Bécsben, a francia szektorban átadják egy francia kapcsolatuknak, attól kapnak hamisított iratokat meg mindent. Persze a francia is jól jár, mert taksája per koponya ezer dollár. Amerikai dollár. Szép pénz és nagyon jó!” Én csak azt nem értem, hogy ezeket a palikat, hogy tudjátok kihozni a börtönből. Már kapatos volt, de azért tovább ivott, bírta az italt. Bizalmasan megsúgta: „Ezek a vasgárdisták még nem voltak börtönben. Van egy szervezetük, azok bújtatják, amíg át nem visszük őket a határon. A szállítási díjat is ők fizetik. Rengeteg pénzük van. Milliókat raboltak össze, amikor a nácikkal együtt megrendezték a nagy tisztogatást Erdélyben meg Jaşiban. A Sekuritatéban elég sok vasgárdista volt. És van ma is. Nekem jó kapcsolatom van ma is velük. Csak meg kellett szervezni a biztonságos utat. Nekem van egy NKVD-s cimborám. Egy grúz őrnagy. A neve nem fontos. A lényeg, hogy ő megszervezte. Mégpedig Szegin és Budapesten át Baden-Badenig. Persze ezek a vasgárdista bűnösök sohasem kerülnek Badenbe, annál a franciánál dekkolnak addig, amíg a hamis úti okmányok elkészülnek, és akkor átszállítják őket Klagenfurtba, onnan aztán nyomtalanul eltűnnek. Pajtás, ez aztán a jó üzlet. Amikor én belevágtam, előre kikalkuláltam mindent. Mert jegyezd meg jól, amit a barátod, Emil Petrescu százados, a Securitate tisztje mond neked! A jövő, az ember sorsa kiszámítható. Persze, ha jól kalkulál az ember, és ha okosan biztosítja a visszavonulás útját is. Érted, felebarátom, hogy mit beszélek neked? Hát sosem iszunk?” Aztán megint teletöltötte a poharát, az enyémet is, és inni kellett vele. „Csak az a fontos, hogy ne hagyd magadat átverni. Ez fontos, ez nagyon fontos! Törődni kell a jövővel. Az embernek tudnia kell, hogy mikor hagyja abba az együttműködést a bandával, és a »dobbantás« után hova akar menni. Érted, komám?” Nevetett. A sör lefolyt a szája két oldalán, keze fejével szétkente a képén, és vigyorogva böffentett. „Elnézést, pajtás, nincs semmi baj. Semmi az égvilágon. Szóval elő kell készíteni a visszavonulás és eltűnés menetrendjét. Szervezés kérdése. Időben kell gondoskodni megfelelő útlevelekről, hamisított igazolványokról, jól álcázott és védett búvóhelyekről Bécsben vagy másutt. De hát ez is csak szervezés kérdése.” Elismerően bólintottam, és azt mondtam, hogy igazán sokat tanultam tőle, tanácsai megszívlelendők és hasznosak. Láthatóan örült a dicséretnek. Magamban meg azt gondoltam, hogy nem szeretnék egy ilyen fecsegő ember kapcsolata lenni. Persze, ha jól belegondolok, akkor a fecsegése érthető, hiszen az volt a szent meggyőződése, hogy én a „beavatottak” szűkebb törzséhez tartozom. Mielőtt elváltunk volna, azt mondta nagyon bizalmasan: „Barátocskám, mondd meg Sándor testvérnek, hogy a ruszki kapcsolataival többé ne vitatkozzon! Ne mutassa ki, hogy kellemetlen az üzlet neki, mert már

gyanakodnak rá. A grúz barátom olyan füleseket kapott a badeni társaitól, hogy Sándor nem egészen megbízható, s ha véletlenül meggondolná magát, és mondjuk köpne, az valamennyiük halálát jelentené. Ők pedig, ha már túlélték a háborút, élni akarnak. Szóval, Sándor ne aggályoskodjon, vágjon derűs képet. Világosan beszéltem?” Nagyon – nyugtattam meg –, és köszönöm. Mondd, Emil, te nem ismered véletlenül Batyinkov őrnagyék francia kapcsolatát? „Nem, nem ismerem. Annyit tudok róla, hogy fiatal férfi, és dolgozik a Deuxième Bureaunak és az NKVD-nek is. Mint szakmabeli, mondom, nem lehet ügyetlen ember.” Ezután elbúcsúztunk, beült a kocsijába, és hamarosan eltűnt a szemem elől. – Tehát, ez a találkozás hat héttel ezelőtt történt. Ma július harmincadika, péntek van, tehát az annyit jelent, hogy a találkozó június huszadika és huszonötödike között lehetett – kalkulálta ki Gyömrőy. – Megmondom én pontosan, hogy mikor volt, június huszonhetedikén, szerdán. Képzelheted, hogy éreztem magam. Azt kérdeztem magamtól: „Úristen, mibe keveredtem én, akaratomon kívül?! Mit kell most tennem? Kinek jelentsem mindazt, amit megtudtam?” Bár nem rajongtam Sanyiért, önteltsége és makacs természete miatt, mégsem akartam ártani neki, pedig tudtam, hogy nem őszinte hozzám. Hallgattam hát. Úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. – És most miért szántad el magadat erre a vallomásra? Bangha beletúrt ujjaival sűrű, szőke hajába, fekete szemével nyíltan, őszintén nézett a századosra. – Mert megmutattad a hadügyminiszter által aláírt megbízatásodat. Teljes teljhatalom. Ez igen, ilyet nem minden emberre bíznak. Végiggondoltam mindent, a jelenemet, a jövőmet, és úgy éreztem, meg kell szabadulnom a rám nehezedő lelki tehertől. Most úgy beszélek veled, mintha te lennél a miniszterem, a jövőm a te kezedben van. Őrizetbe vehetsz, fogdába zárhatsz, de nyitva hagyhatod előttem a menekülés útját is. Igen, gondolta Gyömrőy, ez világos beszéd. A döntés joga az övé. Ő pedig dönteni fog. Ha már felhatalmazták rá. Banghára emelte tekintetét. – Mondd tovább! Mi történt Batymkov őrnagynál a Serfőző utcában? – Sándor utasítása szerint magamhoz vettem a „futárcsomag”-ot, akkor persze

már tudtam, hogy dollárezrek vannak benne. Aztán a megadott számon felhívtam Batyinkov őrnagyot. Oroszul beszéltünk. Az őrnagy azt mondta, hogy nem mozdulhat ki a villából, fontos hivatali telefonra vár. Megkért, hogy menjek el hozzá, kocsit küld értem. Hamarosan jelentkezett nálam egy Szergej nevű őrmester, vidám, jó humorú legény volt, göndör haja a sapkája alól a homlokába hullt. Magamhoz vettem a „futárcsomag”-ot, és beültem a gépkocsiba. A Serfőző utcai villa a folyóparthoz közeli villanegyedben van. Az épületet gondozott kert vette körül. A ház előtt egy francia rendszámú Mercedes parkírozott. Megismertem a gépkocsit, többször láttam a Béke Szálló előtt, tudtam, hogy a tulajdonosa André Kalász, francia állampolgár. Akaradanul is felötlött bennem mindaz, amit Petrescu mondott Batyinkovék francia kapcsolatáról. Csak nem André Kalász az a bizonyos francia kapcsolat, akinek bécsi villájában dekkolnak az országból kiszökött vasgárdisták? Mindenesetre meglepődtem. – Ismerted személyesen André Kalászt? – Csak látásból. Több alkalommal találkoztam vele a Béke Szállóban. Egyébként is civil, nem a mi hatáskörünkbe tartozik. Kallóséknak kell foglalkozniok vele, minden szempontból. – Kallós nem mondta neked? – Mit? – Hogy Kalász az NKVD-nek dolgozik, az ő emberük. – Nem, ezt nem tudtam. Erről Bordics Sándor sem tett említést, pedig ő szoros kapcsolatban állt Batyinkovékkal. – Ez persze csak feltételezés, de neked elmondhatta volna! – Elgondolkozva nézett a főhadnagyra. – Azon tűnődöm, hogy az oroszok miért nem avatkoztak közbe, amikor ti őrizetbe vettétek Kalász Miklóst. – Pedig tudtak róla! – Honnan veszed? – Bordics Sanyi másnap, huszonkettedikén ezt megbeszélte a városparancsnokságon szolgáló összekötőjével. Úgy tudom, hogy Fegyinko őrnagy nemcsak tudomásul vette, hanem helyeselte is az intézkedést.

– Mindenesetre, furcsa. – Nézd, százados elvtárs, annyira már ismerem a szovjet módszereket, hogy Fegyinko őrnagy magatartását ne tekintsem furcsának és különösnek. Lehet, hogy Kalász Andrást éppen az öccse letartóztatásával akarták kézben tartani. Ez nem új dolog. – Várj csak! – Gyömrőy felemelte a kezét. – Amit most mondtál, nagyon érdekes. Vajon mit fognak szólni, ha megtudják, hogy én a fiút szabadlábra helyeztem? – Ezen már én is gondolkodtam. De aztán azzal rendeztem le magamban a dolgot, hogy mi nem tartozunk a szovjet titkosszolgálat kötelékébe, úgy cselekszünk, ahogy Magyarország érdeke és igazságérzetünk megkívánja. Gyömrőy szélesen mosolyogva mondta: – Remélem, ezt te sem hiszed komolyan! – De igen! – erősködött Bangha főhadnagy. – Igaz, hogy a magyar Ideiglenes Kormány irányítja az országot, de gondolj arra, hogy ennek a kormánynak három olyan tagja van, aki Moszkvából jött haza, Dalnoki Miklós Béla miniszterelnök, Vörös János honvédelmi miniszter és vitéz Faraghó Vilmos közellátási miniszter. Szerintem Moszkvában világosan tudtukra adták, hogy azt kell csinálniuk, amit a szovjet kormány kér tőlük. – Igen, de ha az ember belegondol, akkor ez szomorú. – Az! De ez a realitás. Vagy azt gondolod, hogy a nyugati szövetségesek által megszállt országokban más a helyzet? Nemrég olvastam, hogy Blagodotov vezérőrnagy Theodor Körnert nevezte ki Bécs polgármesterének. Igaz, akkor még nem osztották fel Ausztriát megszállási zónákra. Bangha megint cigarettára gyújtott. Élvezettel fújta ki a füstöt. – És mi lesz nálunk a választások után, ha a kisgazdapárt fog kormányt alakítani? – kérdezte a főhadnagy. Gyömrőy megvonta a vállát, kissé széttárta kezét, és kicsit önmagának is

mondta: – Bárki is kerül hatalomra, annak realista politikát kell csinálnia. Igen, ha élni akarunk, alkalmazkodnunk kell. Gondolom, az ország új vezetői, a választások utáni kormányra gondolok, tudomásul veszik a jaltai háromhatalmi megbeszélésen elfogadott határozatokat és a gondosan berajzolt európai érdekszférákat. Mi és a többi kelet-európai ország a szovjet érdekszférához tartozunk. Persze ugrálni, hőbörögni lehet, de az semmire sem vezet. Csak újabb áldozatokat követel. Én szovjet hadifogságban voltam évekig. A szovjet isztráció keményen odavágott, ha nem úgy táncoltak, ahogyan ő fütyülte a talpalávalót. A török megszállás százötven évig tartott. Ez is el fog tartani évtizedekig. – Felállt, kinézett az ablakon, még világos volt odakünn. – Azt akarom mondani, hogy a felhatalmazásommal élve, végleges intézkedésig kinevezlek a kirendeltség vezetőjének. És még valamit, erről az NKVD-s magánakcióról ne beszélj senkinek! Egy kivétellel, megtörténhet, hogy teszem azt, Moszkvából felkeresnek, akkor nekik elmondhatod, amit tudsz. – Kicsit gondolkodott. – És most folytasd! Ott hagytad abba, hogy június huszonhetedikén felkerested Batyinkov őrnagyot. – Igen. És ott találtam nála André Kalászt. Bemutatott neki. Kalász mosolyogva kezet fogott, és közölte, hogy látásból ismer, a főnökömet, Bordics századost is ismeri, abban az utcában lakik, ahol az ő édesanyja meg az öccse, Kalász Miklós, aki önkéntes katonai szolgálatát teljesíti Hajmáskéren. Igen, tudom – mondtam. Átadtam az őrnagynak a „futárcsomag”-ot. Megköszönte, elnézést kért, és átment a másik szobába, nyilván felbontotta a csomagot, megszámolta a pénzt, mert amikor visszajött, széles arcára kiült az elégedettség. Megkínált vodkával, ittunk mind a hárman, aztán közölte, hogy holnap reggel a két „háborús bűnös”-t elviszi Badenba, arra kér, hogy nyolc órára legyenek útra készen. Adott egy leragasztott borítékot azzal, hogy adjam át Bordics századosnak. Nem bontottam fel, de a Petrescuval folytatott beszélgetés után nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi van benne. – És átadtad Bordicsnak? – Átadtam. Éppen Budapestről érkezett, fáradtnak látszott. Először sápadt lett az arca, aztán bíborvörös, azt hittem, agyvérzést kap. Másnap reggel ő is ott volt a két vasgárdista átadásánál. Láttam, amikor félrehívta Butyinkovot, és dühös arccal a kezébe nyomta a borítékot. Az őrnagy nem értette a dolgot, azt kérdezte, hogy kevés? „Nem nyitottam fel! – mondta sértődötten Bordics. – Amit

csinálok, nem pénzért csinálom!” Az őrnagy zavartan eltette a borítékot, megvonta a vállát. „Te tudod, hogy mit teszel és miért. Csak félek, hogy félre fogják érteni a magatartásodat. És az baj lenne, nagy baj.” Kezet sem fogtak, az őrnagy beült az autójába, eltávoztak. Bordics egész nap egy szót sem szólt senkihez. Én már megértettem őt. Elvégezte, amit kértek tőle, de nem engedte magát lefizetni. Úgy gondolta, hogy így megőrizheti emberi tartását. Furcsa kettősségben élt. Tudta, hogy piszkos játék részese, de tehetetlen volt. Jelentenie kellett volna, de nem merte, valamivel zsarolták, a kezükben volt, és ha jelképesen is, hurkot tettek a nyakára. Most már sohasem fogjuk megtudni, hogy mivel zsarolták. – Kriszta sem tudta? – Nem! Csak annyit tudott, amennyit Sándor elmondott neki, hogy a kezükben van. A kis Sanyika is azért van a nagyanyjánál, mert tartanak valamitől. A fenyegető levelek félelemmel töltötték el azt a törékeny asszonyt. – Elnyomta a csonkig égett csikket. – Nem csodálom, én is nyugtalan lennék. – Gyömrőy arra gondolt, vajon ő mit tenne, ha névtelen, fenyegető levelet kapna? „Felesleges meditáció” – döntötte el magában. Összehívta az állomány tagjait, és hivatalosan bejelentette nekik, hogy miniszteri felhatalmazás alapján, a további intézkedésig, kinevezi a kirendeltség vezetőjének Bangha Ernő főhadnagyot. Elbúcsúzott a munkatársaktól, elkérte a főhadnagytól a fenyegető leveleket tartalmazó lezárt borítékot, átadta Farsang őrmesternek, vigyázzon rá, mondta, és ne hagyja a kocsiban, fontos dokumentumok vannak benne. – Még ma este visszautazol? – kérdezte a főhadnagy. – Holnap reggel. Ma még beszélni akarok Kalász Viktornéval. – Mi legyen a temetéssel? – Úgy gondolom, hogy a honvédség saját halottjának tekinti Bordics Sándort és feleségét, és remélem, katonai tiszteletadás mellett helyezzük örök nyugalomra. Ezt javasolom Pálffy ezredesnek. Hamarosan értesíteni foglak a döntésről. És vegyél fel egy megbízható gépírónőt is. Szervusz, örülök, hogy megismertelek!

6.

A délutáni hőség mellbe vágta. Napok óta nem esett, a fák levelei porosak voltak, aki csak tehette, behúzódott a hűs, elsötétített szobába. Gyömrőy nem irigyelte a földéken dolgozó embereket, a kohászokról, öntőkről nem is beszélve. Érezte, hogy az inge átnedvesedett, alig várta, hogy zuhany alá álljon. Átment a tizenkettes számú házhoz. Az utcára öt ablak nézett, mindegyik ablak redőnye le volt eresztve. Átnézett a kovácsoltvas kerítésen, a nagy kert elhanyagolt volt, egyes helyeken térdig ért a gaz, de itt-ott kidugta fejét egy-egy virág is. Becsengetett. Kisvártatva ősz hajú, sápadt arcú asszony nyitott ajtót, könnyű, szürke mintás pamutruha volt rajta. – Kit tetszik keresni? – kérdezte halk hangon. – Kalász Viktornét. – Én vagyok. – Beszélhetnék önnel? – Igen. – Látszott rajta, hogy Gyömrőy katonai egyenruhája bizalmat ébresztett benne. – Tessék bejönni! – Bementek. Az L alakú ház közepén volt a bejárat. A betonjárda tisztára volt seperve, egy köves út pedig a ház mögé, a kertbe vezetett. A hatalmas ezüstfenyők csúcsai magasabbra nőttek a piros palával fedett tetőnél. A kapu mellett egy kétszárnyú kocsibejárat is volt. Bementek a patyolattiszta előszobába. – Ha megengedi, előremegyek! – Az asszony bement az utcára néző, tágas nappaliba, felkattintotta a nyolcágú kristálycsillárt. A fény megvilágította az ízlésesen berendezett szobát. Az asszony a fotelra mutatott. – Foglaljon helyet! – Ő is leült a kanapéra. Mozdulatai öregesen szögletesek voltak, teste akár egy törékeny madáré. Hátrasimította kontyba kötött ősz haját. – Istenem – mondta –, de buta öregasszony vagyok. Meg sem kérdeztem a százados urat, hogy mivel kínálhatom meg? – Nagyon kedves, asszonyom, de semmit sem kérek.

– Amim van, azt jó szívvel adom. – Biztos vagyok benne. – Gyömrőy körülnézett. – Hány szobás ez a ház? – Öt szoba van, aztán a konyha, az éléskamra meg a mellékhelyiségek. – A saját tulajdona? – Igen. Még negyvenben örököltem a nagybátyámtól. A százados az asszony fáradt arcát nézte. – Egyedül él ebben a nagy házban? – Igen. Hetek óta. A kisebbik fiam, a Miklóskám, a múlt hónapban önként bevonult. Hajmáskéren szolgált, de huszonegyedikén Bordics százados – az Isten adjon neki nyugalmat és bocsánatot – letartóztatta. – Halkan sírni kezdett, zsebkendővel törölgette a könnyező szemét. – Nem tudom, mi lehet az én Miklóskámmal? -Jól van, egészséges. Kora délután beszéltem vele. – Komolyan tetszik mondani? – Komolyan. Holnap reggel nyolc órakor hazajöhet. Megállapítottam, hogy tévedés történt, a fia ártatlan, asszonyom. Szabadlábra helyeztem, és megszüntettem ellene az eljárást. Az asszony kerekre tágult szemekkel, hitetlenkedve nézett a századosra. – Maga? – Én. Vagy nem nézi ki belőlem? – Gyömrőy mosolygott. – Engedélyeztem, hogy a holnapi napot idehaza töltse, és csak holnapután vonuljon be a csapattestéhez. – Az isten áldja meg, százados úr! – Ne sírjon! – Az örömtől sírok. Nem fogják internálni?

– Miért internálnák? – Az emberek azt beszélik, hogy akiről kiderül az ártatlansága, azt azért internálják, hogy ne mondhassa el senkinek sem… – Elhallgatott. – Mit ne mondhassanak el? – Hogy milyen volt a bánásmód. Gyömrőy legyintett. – Az emberek sokat beszélnek. Összevissza minden ostobaságot. Miklós jól van, és ez a lényeg. Asszonyom, néhány dolgot tudok a családjáról. Tudom, hogy a férjét, Kalász Viktort ez év májusában kivégezték… – Az isten bocsássa meg nekem, amikor azt mondom, hogy megérdemelte. Olyan szörnyű bűnöket követett el, amire nincs bocsánat. – Hivatásos tiszt volt? – Igen. Csendőrtiszt. Tizennyolc éves voltam, amikor feleségül vett. Gyöngyösön laktunk. Apámnak nagy szőlőbirtoka meg borpincéje volt. Gazdasági akadémiát végzett, a borászattal foglalkozott. Az első világháború után palackozóüzemet létesített. Jól éltünk. Az idősebbik fiamat, Andrást kilencszázhúsz április ötödikén szültem meg, Miklóskámat kilencszázhuszonnégy március tizedikén. Nehéz szülés volt, talán azért szeretem őt oly nagyon. Férjem akkor a csendőrnyomozóknál szolgált, a kommunistákra vadászott, undorító munka lehetett. De akkor még szerettem. Aztán történhetett vele valami, mert egyik napról a másikra durva, goromba lett. Inni kezdett. Pokollá vált az életünk. Amikor Miklóska egyéves elmúlt, a férjem megismerkedett egy orfeumi táncosnővel, nem csinált belőle titkot, összecsomagolt, és Budapestre költözött. Évekig nem találkoztunk. De nem adta be a válópert, mert akkor elvesztette volna azt a jelentős apanázst, amit havonta a házassági szerződésben biztosítottunk neki. Furcsa módon Andrást rajongva szerette, megtörtént, hogy nyaranként egy hónapra magával vitte. András érezhetően és láthatóan megváltozva tért vissza, nem tudhatom, hogy az apja mi mindennel beszélte tele a fejét, de durva, goromba lett hozzám, úgy beszélt velem, mintha nem is az anyja lennék. Bocsásson meg, de be kell vennem az orvosságomat. – Vizet töltött a poharába, és valamilyen tablettát vett be. Amikor visszaült a kanapéra, arca láthatóan sápadtabb volt, szép vonalú szája is

kifehéredett, magas homloka megizzadt. – Rosszul van? – kérdezte aggódva Gyömrőy. – Hívjak orvost? – Nem, igazán kedves, de ne fáradjon, mindjárt rendbe jövök. Tudja, az emlékek kiborítanak. Szívbeteg vagyok. Amikor szüleimet a németek elhurcolták, szívinfarktust kaptam, majdnem ott maradtam, azóta bajlódom a szívemmel. – Bocsánat, miért hurcolták el a németek a szüleit? – Mert tiltakoztak a zsidók deportálása ellen. A csendőrök valamilyen utasításra hivatkozva, őket is betették a vagonba. A férjem azt megelőzően került vissza a csendőrséghez… – Hogyhogy visszakerült? – Igen, azt még nem mondtam el, hogy rendezetlen magánélete miatt sok volt az adóssága, ezért kilencszázharmincban rendelkezési állományba helyezték. – És miből élt? – Abból a pénzből, amit a szüleimtől kapott, de az kevés volt neki, mert nőkre költötte, elkártyázta. Később valamelyik szélsőjobboldali újság munkatársa lett. Amikor apámék nem voltak hajlandók a kártyaadósságait kifizetni, ami már több ezer pengőre rúgott, megfenyegette őket. Aztán amikor a németek megszállták Magyarországot, és barátja, Baky Ernő államtitkár lett, első dolga volt, hogy a férjemet reaktiválta, és őrnagyi ranggal beosztotta a csendőrnyomozó alosztályhoz. – Jobban érzi magát? – Igen. Már enyhült a fájdalmam. – Ivott egy korty vizet. – Hol is hagytam abba? – Hogy Baky államtitkár reaktiválta a férjét. – Igen. Tudja, az egészben az a legundorítóbb, hogy a férjem tudta, mi történik a szüleimmel, és mégsem segített rajtuk, hagyta elpusztítani őket. – Megtörölte verejtékező homlokát, aztán tovább beszélt: – Amikor a nyilasok átvették a hatalmat, és Ormay Norbert ezredes parancsnoksága alatt létrehozták a Nemzeti Számonkérő Széket, a férjemet oda osztották be. Együtt követte el a szörnyű

bűnöket Radó Endre csendőr századossal. – Ivott egy korty vizet. – Aztán, amikor az oroszok körülzárták Budapestet, ő nem tudott a többiekkel együtt a Dunántúlra menekülni, lehet, hogy nem is akart. Ott maradt a pesti oldalon, amíg tehette, összeszedte a zsidókat, és a Duna-parton agyonlőtte vagy lövette őket. Nem ismert könyörületet. A bujkáló katonaszökevényeket felkutatta, és felkoncoltatta valamennyit. – Bocsánat, ha önök nem éltek együtt, mindezt honnan tudja? – Amikor az a szerencsétlen Bordics, akkor még orosz tiszt volt, elfogta őt és társait, engem is kihallgattak. Én negyvenhárom tavaszán költöztem ide Gyöngyösről, amikor a bátyám, Lakatos István festőművész meghalt. A házat én örököltem. Miklós fiammal költöztem ide. Aztán május első napjaiban a Budapesti Néptörvényszék tárgyalta az ügyét, és nekem végig kellett hallgatnom a vallomását. Borzasztó volt. Nemcsak megundorodtam tőle, hanem, isten bocsássa meg nekem, meg is gyűlöltem. – Hol volt a tárgyalás? – A Conti utcában, a Magyar Királyi Legfelsőbb Honvédtörvényszék volt épületében. – A kivégzésen is ott volt? – Nem, nem akartam végignézni. Talán bele is haltam volna. – A kivégzés is a Conti utcában volt? – Igen, a börtön udvarán. A férjem bűnei rám nézve is szörnyű hatással voltak. Azok a zsidók, akiknek a hozzátartozói valami csoda folytán életben maradtak, nem tudták, nem tudhatták, hogy nekem semmi közöm nem volt a férjem viselt dolgaihoz, mutogattak rám, és majdnem meglincseltek. Leköpdöstek, ocsmány szavakkal illettek. – És most haragszik rájuk? – Nem, nem haragszom rájuk. Tulajdonképpen megértem őket. Hasonló körülmények között talán én is így viselkedtem volna. De leginkább az fáj nekem, hogy a Bécsben lakó nagyobbik fiam, amikor legutóbb itt járt, a szemembe mondta, hogy gyűlöl, mert nem álltam ki az apja mellett. Durva és

goromba velem. Azt vágta a képembe, hogy Miklós öccsét elveszi tőlem, nem engedi meg, hogy azt a tisztességes gyereket olyan anya nevelje, amilyen én vagyok. – Sírni kezdett Törékeny, madártestét rázta a zokogás. Gyömrőy próbálta megérteni az asszonyt, szánalmat érzett iránta. – Mikor találkozott utoljára a nagyobbik fiával? – Nem is tudom. Gondolkodnom kell. – Megtörölte könnyes szemét – Már emlékszem, huszonegyedikén, amikor Bordicsék letartóztatták Miklóst, és nálam házkutatást tartottak. Nem voltak valami barátságosak. Amikor elmentek, bementem a postára, és Klára asszony segítségét kértem, hogy telefonálhassak Bécsbe Andrásnak. Klára asszony, nem tudom, hogy mit csinált, de nem telt bele fél óra, és máris beszélhettem vele. Azt mondta, azonnal kocsiba ül, és jön. Délután már nálam volt – Önnél lakott? – Nem, a Béke Szállóban. Megtörtént, hogy nálam aludt, de az egyikünknek sem volt jó. Csak veszekedtünk. Fröcskölt belőle a gyűlölet, egyre csak ócsárolt, én pedig bőgtem, tehetetlen voltam vele szemben. Legutóbb, amikor a Békében szállt meg, azt mondta, mindent elkövet, hogy Miklóst szabadlábra helyezzék, de vegyem tudomásul, elveszi tőlem. Százados úr, könyörgöm, ne engedjék, hogy András elrabolja tőlem Miklóskámat! – Nem fogja elrabolni! – vigasztalta Gyömrőy. – Az nem olyan egyszerű. Még Kalász András francia állampolgárnak sem. – Biztos? – Igen! – De én úgy tudom, hogy Andrásnak nagyon jó kapcsolatai vannak az oroszokkal, és most az történik az országban, amit ők akarnak. – Nem egészen. Látja, én nem ismerem személyesen a fiát, velem nem beszélt sem ő, sem az orosz kapcsolata, és Miklóst mégis szabadlábra helyeztem, mert Bordics súlyosan tévedett. És mi ezt most jóvátettük. – Nagyon köszönöm! Áldja meg az isten! – Hangjából érződött az őszinteség.

– Rám fér az isteni áldás. – Kért egy pohár vizet, mert torka kiszáradt. Míg itta a hideg vizet, az asszony sápadt arcára nézett. – Tessék mondani, amikor Bordics Sándort és feleségét meggyilkolták, és rájuk gyújtották a házat, ön már aludt? És, ha aludt, felébredt-e, amikor a tűz átterjedt a szomszéd házakra? Gondolom, a hatalmas tűz ide is bevilágított. – Értem a kérdést. Azon az estén, huszonnyolcadikán szerdán felébredtem, mert a szívem mintha begörcsölt volna, szorított, összevissza kalapált, a mellemben vagy a mellkasomban olyan szorítást éreztem, mintha présbe tettek volna. Meggyújtottam az éjjeliszekrénykén az állólámpát, felkeltem, hogy gyógyszert vegyek be, és amikor átmentem a nappaliba, hallottam az utcáról beszűrődő zajt, kiabálást, és jól láttam a redőny résein át beszűrődő szokatlan fényt. Erős volt a fény, és lüktetett. Felhúztam a redőnyt, kinéztem, és akkor láttam, hogy Bordicsék háza lángokban áll, hallani lehetett a tűz ropogását. A tűzoltók szaladgáltak, olyan nyüzsgés volt az égő ház körül, amilyet ebben a csendes kis utcában még soha nem láttam. – Ön szerint ki ölhette meg a házaspárt és gyújthatta rájuk a házat? – Nem tudom. Isten látja a lelkemet, őszintén beszélek. Annyit mondhatok, hogy Bordicsék nem voltak beszélő viszonyban a szomszédokkal sem. Magányosak – voltak. Mondták az emberek, hogy van egy hároméves kisgyerekük, de én sohasem láttam. – Tessék mondani, a gyújtogatás napján, huszonnyolcadikán és huszonkilencedikén András fia a városban tartózkodott? – Nem tudom. Lehetséges, hogy itt volt, de én nem láttam, nálam nem járt. A Béke Szállóban biztosan meg tudják mondani, hogy ott lakott-e. Csak nem gondolja, százados úr, hogy András fiamnak köze van a gyilkossághoz és a gyújtogatáshoz? – Nem, nem gondolom, de nekem az a kötelességem, hogy minden lehetőséget megvizsgáljak. – Gyömrőy körbenézett a nappaliban, meglátta a telefont. – Megengedi, hogy telefonáljak? – Természetesen. Gyömrőy felhívta a szállodát, a titkárt kérte a telefonhoz. A titkár, Felföldi István, akit látásból már ismert, hamarosan jelentkezett. A százados

bemutatkozott, aztán megkérdezte, hogy André Kalász francia állampolgár mikor volt utoljára a szálló lakója? A titkár kis türelmet kért, aztán udvariasan közölte, hogy André Kalász a nyilvántartásuk szerint huszonegyedikén délután jelentkezett be, és másnap, huszonkettedikén már elutazott. A százados megköszönte az információt, és visszatette a telefonkagylót a helyére. Aztán, hogy visszaült a fotelba, megkérdezte: – Azt meg tudná mondani, asszonyom, hogy Andrásnak van-e a városban amolyan intim nőkapcsolata? Tetszik érteni, hogy mire gondolok? – Igen. Nem hallottam róla, hogy lenne. Persze ezt ne vegye készpénznek. Hiszen András jóképű, és pénze is van bőven. Gyömrőy felállt, biztató mosollyal az asszonyra nézett. – Köszönöm a felvilágosítást! Örülök, hogy megismertem. – Kezet csókolt az asszonynak, és távozott. Ezután még beszélt a két szomszédos ház, a 7-es és a 11-es ház lakóival is, de semmivel sem lett okosabb. Lövéseket nem hallottak, a tűz ropogására ébredtek fel, kiszaladtak az utcára, akkor látták, hogy a tetőszerkezet lángnyelvei már-már átterjedtek az ő házukra is. Csak azt tudják mondani, hogy az elmúlt hetek kánikulai hőségében kiszáradt tetőgerendák harsogva égtek. Szerencsére a kivonult tűzoltóság megakadályozta, hogy a házuk tetőszerkezete lángot kapjon, így csak megpörkölődött, de komolyabb kár nem lett. Lövéseket nem hallottak. Motorbúgást sem. Sikoltozást? Ordítást? Segélykiáltást? Nem. Semmit az égvilágon. Maguknak való, nagyon zárkózott, csendes emberek voltak. Vasárnaponként, amikor az asszonyka a kertben gyomlált, gazolt vagy palántázott, a kerítésen átköszöntek neki, de azt is úgy fogadta, hogy az embernek elment a kedve a további közeledéstől. Gyömrőy megköszönte a felvilágosítást, beült a Tátrába, és a szállodába hajtottak. Farsang Elemér lezárta a gépkocsit, az értékes borítékot magához vette. Felmentek a szobába, zuhanyoztak, tiszta fehérneműt vettek magukra, utána lementek vacsorázni. A sarokasztalhoz ültek, az ablak mellé, onnan kiláttak az utcára. A nap már lement, alkonyodott, de még világos volt. Az egyik asztalnál Kürthy Éva és Kálmán József ült, valakire vagy valakikre vártak, mert még nem rendelték meg a vacsorát, csak italt fogyasztottak. Amikor észrevették Gyömrőyt, mosolyogva köszöntek, a százados barátságos arccal fogadta a

köszönést. A pincér állt meg az asztaluknál. Halászlét ajánlott, meg túróscsuszát tepertővel. -Jöhet? – a százados Farsang őrmesterre nézett. – Szeretem – bólintott az őrmester –, de ha lehet, én a halászlét tésztával kérem. – Semmi akadálya – mondta előzékenyen a pincér. – Hozhatok valami italt? Finom termelői borunk van. – Akkor hozzon egy kancsóval, és szódavizet is kérünk! Megvacsoráztak, az őrmester azt mondta, hogy kimegy levegőzni, de tíz órára a szállóban lesz. – Helyes, Elemér, menjen csak! – Gyömrőy egyedül maradt. Nézte a vendégeket, megpróbálta kitalálni, hogy kik lehetnek a jól öltözött urak és hölgyek, de hamarosan felhagyott az egyszemélyes „társasjáték”-kal, eldöntvén magában, hogy a vendégek zöme a háborút szerencsésen túlélő polgárok, kereskedők, az Ideiglenes Kormány helyi tisztviselői, a most szerveződő hatalom várományosai. Az egyik asztalnál búsmagyarok nótáztak halkan, ízlésesen. Négy harminc év körüli fiatal férfi és két jó kinézésű hölgy. Vékonydongájú prímás kísérte őket, akinek a mosoly egy pillanatra sem soványodott le olajbarna arcáról. A társaság elérzékenyülten énekelte a régi és újkeletű katonanótákat. „Mikor mentem Galícia fele, még a fák is sírtak…” Gyömrőy is elérzékenyült, újra és újra ivott. Emlékek sorjáztak benne, és fogai közt dúdolta: „Sirass, sirass, rezgő nyárfa…” Biztos volt benne, hogy a halkan nótázó társaság tagjai dzsentrik, tehát fajtájabeliek, bár ő, mint törzsökös arisztokratagyerek a létra magasabbik fokán állt. És lám, milyen az élet, ő most szemben áll velük, átúszta a folyót, és most a másik parton áll. Áruló lett? Nem is tudja. Saul, a nemesi zsidócsaládból származó kormánytisztviselő, aki tűzzel-vassal üldözte a keresztényeket, áruló lett, amikor szakított múltjával és vállalta az üldözött keresztények nyomorúságos sorsát. Igen, csakhogy Saul a damaszkuszi úton egy látomás hatására tért meg és lett az üldözőből üldözött. De ő nem találkozott a vörös Krisztussal, nem hallotta megtérítő hangját, ő belső meggyőződés és hit nélkül hagyta el osztályát, és állt át a másik oldalra. Elfeledkezett őseiről, anyjáról, apjáról. Igen, apjáról, aki utolsó levelében azt írta: „Ha már harcolni kell, harcolj becsülettel.” Ezek a szavak azt jelentik: igaz, hogy elvesztettük a háborút, de tovább kell harcolni Istenért, a hazáért mindhalálig. Árnyék vetődött az

asztalára. Felnézett. Kálmán József botra támaszkodva állt ott, és mosolyogva nézett rá. – Százados úr, látom, hogy már megvacsoráztak, nincsen kedve néhány percre átülni hozzánk? Éva is nagyon szeretné. Gyömrőy Éva felé nézett, a lány barátságosan intett neki. – Kikkel ülnek együtt? – kérdezte. – A százados úr régi ismerősével. Csak néhány évvel idősebb magánál. Együtt végeztek a katonaiskolában. Ő valamivel előbb. – Hogy hívják az illetőt? – Mester Bálint. Hivatásos páncélostiszt volt. Százados. – Bálint? Alig ismerek rá. És az a szép hölgy? – A felesége, Molináry Rozália. – Rendben van. Néhány percre átülök. Kifizetem a számlámat, és megyek. – Köszönöm! Várjuk szeretettel! – A szőke fiú visszabicegett az asztalukhoz. Gyömrőy intett a pincérnek, kifizette a számláját, aztán átült Éváékhoz. Tulajdonképpen csak Rozikának kellett bemutatkoznia. Kezet csókolt, és leült, aztán Mester Bálintra nézett. – Esküszöm, hogy nem ismertelek meg. Kövérebb lettél. – Néhány kilót felszedtem. Az én drága Rozikám vigyáz rám. Istenien főz, és amit a tányéromra tesz, azt meg kell ennem. – Elmesélte, hogy nem esett fogságba, Koratojaknál sikerült kitörniük. Valahogyan hazavergődött. Aztán jött Budapest ostroma, de ő már akkor a Dunántúlon harcolt, helyesebben, harcolva vonult vissza. Akkor már tudta, hogy minden elveszett. Nem akart a nyilasokkal Nyugatra menni, ledekkoltak a nyugati határon néhányan, és valahogyan hazavergődtek. Ő egyenesen Szegibe jött, itt várt rá drága felesége, Rozália. Gyömrőy tekintetét kereste. – Hallom, hogy átálltál Pálffyékhoz. – Jól hallottad. Szerinted nem jól tettem?

– Ízlés dolga! – Mester Bálint felemelte az üveget. – Tölthetek? – Gyömrőy bólintott. Ittak. – Nekem mindenesetre furcsa. Arisztokrata családból származol… – És akkor mi van? Rajtam kívül szolgál még néhány arisztokrata az új honvédségben. Révay Kálmán, báró Kruchina, aki egyébként Pálffy helyettese, aztán gróf Palavicini, ismered, páncélos volt. Soroljam a neveket? De megemlíthetném Maléter Palit is, meg az egész tisztikart. Mit gondolsz, kik a tisztek ebben a hadseregben? Kilencven százalékban az osztály- és harcostársaid. Soroljam név szerint őket? – Felesleges – mondta Mester Bálint. – Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és mindenki a saját lelkiismeretének kell, hogy elszámoljon cselekedeteivel. Én mindenesetre hű maradok az eskümhöz. A hazáért mindhalálig. – Kár most ebbe belemenni – próbálta megelőzni a vitát Éva –, bonyolult probléma. Tisztázni kellene, hogy mi a haza? Létezik-e haza nép nélkül? Vagy hogy egyáltalán kié a haza? Néhány tízezer kiváltságosé, vagy a népé. Szerintem a nép többsége parasztokból, munkásokból áll. Bálint, te a munkások és parasztok hazájáért is harcolnál mindhalálig? – Igen! És tiszta szívvel harcolnék az orosz megszállás ellen is, ha lenne értelme, és főként, ha lenne olyan parancsnok, akinek a zászlaja alá lehetne állni. – Az ország megszállását, kedves Bálint, az USA kezdeményezte, és a másik két nagyhatalom, Nagy-Britannia és a Szovjetunió is elfogadta. Magyarország feltétel nélküli megadását csakis az antifasiszta koalíció jelen lévő hadserege, azaz a szovjet hadsereg garantálhatja és ellenőrizheti mint megszálló haderő. – Ez talán rendben is lenne – vitatkozott tovább Mester –, de akkor miért beszélnek lépten-nyomon felszabadító hadseregről? . – Azért, kedves Bálint, mert a szovjet hadsereg az USA és Anglia szövetségeseként lépett Magyarország földjére. Az olaszok és a franciák az angol és az amerikai katonákat nevezik felszabadítóknak. Nálunk a szovjet katonák verték szét az országot megszálló hitleri hadsereget, és számolták fel a népellenes nyilas isztrációt, s mivel ez az egész nép érdekében tőrtént, következésképpen felszabadító szerepet töltöttek be… Rozika vágott közbe:

– Tényleg, hagyjátok abba! Felnőtt emberek vagyunk. Mindenki tudja, hogy mit csinál és miért. – Gyömrőyre nézett – Már tudják, hogy ki ölte meg Bordicsékat? – Nem tudjuk. Helyesebben, én nem tudom. Vannak sejtéseim, de azzal nem sokra megyek. Sokféle ember számításba jöhet. Bordicsot sokan nem szerették. Végül is még januárban a szovjet NKVD fejvadásza volt. Ezt sokan nem bocsátották meg neki. – Váradanul Kálmán Józsefre nézett. – Ahogy tudom, maga közelebbről ismeri Kalász Andrást. – Elég jól ismerem. – Volt neki szeretője itt a városban? Kálmán József elhúzta a száját. – Muszáj nekem erre válaszolni? – kérdezte, és Mester Bálintra nézett. – Nem muszáj! – nevetett fel Gyömrőy. – Tehát van a városban Kalász Andrásnak szeretője. – Bocsánat, százados úr, én ezt nem mondtam! – tiltakozott Kálmán. – Pali! – szólt közbe kérdezés nélkül Mester Bálint – Ezt Jóska valóban nem mondta. Gyömrőy kesernyésen mosolygott. -Jó csapatjátékos lettél! Ahogy látom, tele vagy gyűlölettel. Csak tudnám, hogy kit vagy kiket gyűlölsz? Magyarországon még nincs kommunista uralom. Három tábornok van a kormányban. A Horthy-hadsereg tábornokai voltak. Őket gyűlölöd? Hiszen nem kommunisták. – De a kommunisták zenéjére táncolnak. Én mindhármukat, Dalnoki Miklós Bélát, Vörös Jánost és vitéz Faraghót is bíróság elé állítanám! – mérgelődött felindultan Mester. – A hadseregparancsnokot és a vezérkari főnököt is elítélném. – Bolondokat beszélsz, Bálint! – szólt közbe a felesége. – Dalnoki és a vezérkar főnöke is azért ment át az oroszokhoz, mert náciellenes volt.

– Na, ne röhögtess! – Mester Bálint hangja gúnyos volt. -Vörös János németellenes volt? Hát persze, utólag meg lehet magyarázni a bizonyítványt. Én azt mondom nektek, hogy az a hadseregparancsnok, és az a vezérkari főnök, aki a kritikus időkben magára hagyja a hadseregét, az súlyosan vét a katonai eskü ellen. – Ez így valóban hősiesen hangzik – vélekedett Gyömrőy Pál. – De mit tehettek volna? – Nézd, Pali, ha Dalnoki Miklós Béla és a vezérkari főnöke komolyan vette volna a kormányzó úr proklamációját, akkor a hadseregével együtt átáll a szovjetekhez, és velük együtt harcolnak a németek ellen. De ők nem ezt tették. Ők ketten átmentek az oroszokhoz, akik persze politikai okokból előzékenyen fogadták őket, kenyérrel, sóval, vodkával. Ettek-ittak, jól érezték magukat, és már eszükbe sem jutott, hogy mi lett a rájuk bízott hadsereg katonáinak a sorsa. Ők már tudták, hogy a németek elvesztették a háborút, tehát a saját egyéni jövőjükkel törődtek, hogy a majdani magyar kormányban ki milyen tárcát fog kapni. Megkapták, és most ők lettek a magyar szabadságharc hősei. Zabálták Moszkvában a kaviárt, vedelték a pezsgőt és a vodkát, mi pedig itthon véreztünk, ezrek és ezrek estek a Dunántúlon hadifogságba… – Legyintett, kiitta borát, és végtelen keserűséggel mondta: – Nem érdemes erről beszélni! A történészek majd egyszer felderítik, hogy azoknak a napoknak kik voltak az igazi bűnösei és áldozatai. Rozika észrevette, hogy Gyömrőy századosnak nincs ínyére ez a beszéd, és erélyesen rászólt a férjére: – Kedvesem, abbahagynád végre?! Te így látod a dolgokat, van, aki másképpen látja és ítéli meg. Ne akard másokra erőszakolni a véleményedet! Világosan beszéltem? – Világosan! Csakhogy én nehezen emésztem meg az átváltozásokat. Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy az én tiszteletre méltó barátom, vitéz csernői Gyömrőy Pál hamarosan volt tiszttársaira fog vadászni. Kezüket bilincsbe veri, és esetleg az akasztófára juttatja őket. – Eddig még egyetlen volt tiszttársamat sem vertem bilincsbe! – a százados szemmel láthatóan feldühödött. – Mert még nem kaptál parancsot rá. De vörös köpenyes lettél, a szovjetek

hűbérese. Mit fogsz csinálni akkor, ha parancsot kapsz rá? Gyömrőy mereven Mester Bálint szeme közé nézett. – Mondd, Bálint, te mindenáron provokálni akarsz? Nem gondolod, hogy közben túllősz a célon? Felelősségre akarsz vonni? Miért? – Mert nem vagy különb a meggyilkolt Bordics Sándornál! – folytatta felhevülten a volt páncélostiszt. – De őt megértem, mert egy elbutított proli volt, aki szívvel-lélekkel gyűlölte a régi rendet, annak minden figuráját, bizonyára oka volt rá. De te, az arisztokratakölyök, akinek megvolt mindene, miért gyűlölöd a fajtádat, nem tudom. Mi közöd van neked a kommunistákhoz? Rozika felállt, a szeme szikrázott. – Uraim, köszönöm a vacsorát, az italt és az emelkedett hangú történelemórát, vagy ha úgy tetszik, majdnem bírósági tárgyalást, de nekem ebből elegem van! – Gyömrőyre nézett. – Egyébként André Kalásznak van szeretője a városban. Ha Jóska barátom nem akarja megmondani a nevét, hát én megmondom. A Capri mulatóban dolgozik egy Dési Viktória nevű, nem egészen húszéves, bronzvörös hajú lány, őt keresse meg. Ha van dollárja vagy aranya, el is szórakozhat vele. Állítólag felavatott papnője a legősibb mesterségnek. A viszontlátásra! Ja, még annyit, önálló luxuslakása van a Barokk sétányon. A szovjet városparancsnoktól kapta, teljesen berendezve. – Kezével búcsút intett, és távozott. – Fantasztikus asszony! – rajongott Éva. – Egészen különleges karakter. – Igen – helyeselt Kálmán József. – De azért ezt nem kellett volna elmondania. Nem látom be, hogy Rózsikának mi köze van Dési Viktória magánéletéhez? – Ugyan már! – védte a feleségét most már mérsékeltebb hangon Mester Bálint. – Elhangzott egy kérdés, de mivel te nem adtál választ a hozzád intézett kérdésre, a feleségem úgy gondolta, hogy nem szabad hallgatnia. Itt egy brutális gyilkosságról van szó, a tettesek felderítése és elfogása nemcsak a hatóság ügye. Közügy. – Bocsáss meg, Bálint! – mondta a szőke újságíró. – Mi köze van vagy lehet Kalász Andrásnak a gyilkossághoz? – Nem tudom. Nem én nyomozok az ügyben. De ha arra gondolok, hogy Kalász

apját Bordics fogta el és juttatta akasztófára, ezt a tényt én sem hagynám figyelmen kívül. – Egyetértek Bálinttal – helyeselt Éva. – A gyilkosokat el kell fogni. Ez közérdek. – Aztán mintha eszébe jutott volna valami, megfogta a fiú kezét, és nyugtatóan simogatni kezdte. Gyömrőy felállt, Mesterre nézett. – Köszönöm a meghívást és a kioktatást. Igyekezni fogok, hogy megmaradjak derék fiúnak és hazafinak. – Nem akartalak megbántani. – Mester hangja most bocsánatkérően hangzott. – Dehogynem akartál! Sikerült! De ez már egy másik történet. – Kezet csókolt Évának, aztán Kálmán Józsefre nézett. – Azt, ugye, már tudja, hogy a maga motorjával halálra gázoltak huszonnyolcadikán éjjel egy Keresztes Piroska nevű tizenöt éves diáklányt a bátakeresztesi úton? Kálmán arca sápadt volt, ujjaival hátrasimította hullámos haját a homlokából. – Honnan kellene tudnom? – A Délvidék belső munkatársának ilyesmit tudnia kell! Pláne, ha az ő motorjával ölték meg a diáklányt. – És megtalálták a motort is? – Csak a lámpájának az üvegdarabjait. A szakértők megállapítása szerint az üvegdarabok BMW motorkerékpárról valók. Ja, azt is megállapították, hogy a cserbenhagyó gyilkos mintegy tizenöt-húsz métert szánkázott a felborult motorral az aszfalton. A nyomok vallanak. Akkor még egyszer köszönök mindent. A viszontlátásra! Évike, vigyázzon erre a fiúra, gyógyítgassa összerugdosott jobb oldalát! Csak azt nem tudom első osztályú sakkozó létemre felfogni, hogy a támadók egy ájultan fekvő embernek miért csak a jobb oldalát rugdosták össze? És miért csak a bokájától a derekáig? Nem logikus. De hát ez a rendőrség gondja. Tehát, köszi mindenért! – Nyugodt léptekkel távozott. De nem ment fel a szobájába, hanem kiment az utcára. Éváék furcsa érzésekkel néztek utána. A lány meg is jegyezte:

– Különösen viselkedett. Mint aki már mindent tud, csak valamilyen oknál fogva még nem akarja kijátszani az ütőkártyáját. Nem így találjátok? Mester Bálint megvonta a vállát. – A fene tudja! Most már bánom, hogy nekimentem. Fegyelmeznem kellett volna az érzéseimet. – Nem ártott volna – mondta eléggé riadt hangon a még mindig sápadt újságíró. – Jó volna tudni, hogy milyen lapok vannak a kezében! – Nem tudom, de ügyesen keveri. – Fizessünk, és menjünk! – javasolta Éva, aki nem valami jól érezte magát Gyömrőy monológja után.

7.

A Capri vendégei a bárpultnál ültek, mint a háború előtti békeidőben, röviditalokat és sört ittak. A villanyégők gyéren világítottak, az asztaloknál néhány pár ült összeborulva, a tánarketten három pár táncolt mély átéléssel az angol Gyertyafény-keringő dallamára. Furcsa hely volt ez a Capri. Hunyadváry Etelka a férje, Bársonyos István volt vezérkari százados segítségével kitűnően vezette az üzletet. Nappal sörözőként működtek, és az üveges sör mellé késő délutánig zónaételeket is lehetett kapni. Este viszont éjjeli mulatóhellyé alakultak át. Akkor volt igazán nagy a forgalom. Bársonyos István Budapestről énekesnőket, dizőzöket hozott. Nemrégiben itt lépett fel Kapitány Anni, és nagy sikert aratott a Jidise Mami című dalával. A koncentrációs táborokból hazatért zsidó polgárok megkönnyezték a dalt, és együtt dúdolták Kapitány Annival: „Jidise Mami, haja fehér, mint a hó…” Néhány alkalommal fellépett Nagykovácsi Ilona is, a zongoránál pedig Polgár Tibor ült. De akkor volt igazán nagy ünnep a mulatóban, amikor a náci fogságból szabadult Karádi Katalin lépett fel, és utánozhatatlan hangjával bűvölte a hallgatóit. Ezen az estén sem énekesnő, sem dizőz nem szerepelt, a zongoránál a kopaszodó Dobos Pufi ült, Dési Viktória bronzvörös hajával villogott, mint egy igazi

bártündér, arcán az elhervadhatatlan mosollyal, pedig még csak most tanulta a szakmát, igaz, tehetséges tanuló volt, és Bársonyos István szerint nagyon jó eredménnyel vizsgázott. Neki volt köszönhető, hogy az orosz városparancsnokság és a polgármesteri hivatal is a Capriban tartotta zártkörű rendezvényeit. Bársonyos és a felesége mindig nyugodtan aludt, mert intézményük a szovjet parancsnokság védelme alatt állt. Arról nem is beszélve, hogy egyéb ügyekben is eredményes üzleti forgalmat bonyolítottak le mindkét fél megelégedésére, és a gazdasági rendőrség sem avatkozhatott közbe, ha időközönként használható füleseket kapott besúgóitól. A közönség körében feltűnést keltett, amikor Gyömrőy Pál egyenruhában, antant szíjjal és pisztolytáskával belépett a mulatóba. A vendégek kíváncsian nézték a magas, karcsú tisztet, aki remekül nézett ki jól szabott egyenruhájában. Feltűnt Báronyos Istvánnak is. A helyőrségben szolgáló tiszteket személyesen ismerte, közülük többen jártak a mulatóba, de sohasem egyenruhában. A helyőrségparancsnokságon szép számmal szolgáltak a régi hadsereg tisztjei, jó baráti viszonyt tartottak fenn Bársonyos Istvánnal, akit az egyik legképzettebb vezérkari tisztnek tartottak. Gyömrőy hunyorogva nézett körül a félhomályos helyiségben, aztán lassú léptekkel egy zongorától távoli üres asztalhoz ment. Leült, megigazította térdén a nadrágját, és szemét a félhomályhoz szoktatva körülnézett. Bársonyos halkan megkérdezte a pultnál italozó Sipőcz Bernát volt főhadnagyot, most fűrésztelepi segédmunkást: – Bernát, nem ismered véletlenül azt a harci díszbe öltözött századost? – A magas növésű, széles vállú fiatalember a székével együtt megfordult, s míg a sörét itta, alaposan szemügyre vette az asztalnál ülő századost. – Ez Gyömrőy Pali – suttogta. – Évfolyamtársam volt a Ludovikán. – Megtörölte száját, amelyre már-már rászáradt a sör habja. – Az eskütétel után a harmadik hadtesthez került, én pedig az első honvéd gyalogezredhez a Ferenc József laktanyába. Palit kivitték a frontra, úgy tudom, hogy az áttöréskor szovjet hadifogságba került. – Furcsa – jegyezte meg szárazon Bársonyos István. – Július harmincadika van, és az emberünk nemcsak soron kívül kiszabadul a hadifogságból, hanem a demokratikus honvédség századosaként tündököl. Ez, komám, ahogy a zsidó barátaim mondják, nem kóser, ez tréfli. Gyömrőyt mondtál? – kérdezte kisvártatva.

– Igen. Vitéz csernői Gyömrőy Pál. – Rokona Gyömrőy altábornagynak? – A fia. Bársonyos István egy nedves kendővel letörölte a pultot, aztán kiszolgálta Viktóriát. – Fél Napóleon, egy üveg sör a négyes asztalhoz! – A százados rendelte? – Igen. Azt mondta, legyek nyugodt, nem pengővel fog fizetni. – Erre, isten bizony, kíváncsi vagyok. A vörös hajú lány tálcára tette a kért italokat. – Meghívott egy pohár italra – súgta Viktória. – Konyakra vagy pezsgőre. Mit mondjak neki? – Légy udvarias és előzékeny, ahogy tanultad. Nyisd ki jól a füledet és a szemedet! Minden érdekel. Le akar fektetni? – Nem tudom. De nagyon úgy néz ki. Ha sor kerülne rá, a Diósi utcai kégli ma éjszaka szabad? – Igen, de miért nem viszed a lakásodra? – Ismeretlent nem viszek a lakásomra. Szergej sem tapsikolna neki. – Rendben van! De ha hagyod magadat felcsípni, akkor mindenféleképpen tudd meg tőle, hogy mit akar itt a városunkban?! – Majd én kiszeden belőle – ajánlkozott Sipőcz Bernát. – Ezt bízd rám! Ez az én asztalom. – Semmi kifogásom ellene – mondta Bársonyos István –, de nem árt, ha Viki is megszondázza a barátunkat.

– Ahogy gondolod. Akkor én most bevetésre indulok. A számlámat, gondolom, az ügy fontosságára tekintettel, a cég állja. – Rendben van! De módjával igyál! – Bízd rám! – Nyugodt léptekkel Gyömrőy asztalához ment. Alakítását egy színész is megirigyelhette volna. Elment az asztal mellett, aztán elgondolkodva megállt, viszszalépett. – Te jó ég! – kiáltott fel csodálkozva. Gyömrőy felnézett, tekintete megpihent a férfi sovány, barázdált arcán. – Pali! – folytatta Sipőcz. – Gyömrőy Pali! Palikám, hát ez nem lehet igaz! Megismersz? – Bernát! – Gyömrőy meglepetten felállt. – Sipőcz Bernát! – Önfeledten összeölelkeztek. – Gyere, ülj le, ne kéresd magad! – Leültek. Sipőcz a fejét csóválta. – Ezt a váratlan meglepetést! Mi már azt hittük, hogy valahol a Don partján elpusztultál. – Csak fogságba estem. De, amint látod, élek. – Intett Déri Viktóriának. – Mit kérsz? – Nem is tudom. Te mit iszol? – Konyakot és sört. – Nem válogatok. Jöhet! Viktória állt meg az asztalnál. Mosolyogva kérdezte: – Mit hozhatok? – Egy konyakot és egy üveg sört. – És a százados úrnak? – Nekem még van italom. Sipőcz legyintett. – Ne törődj vele, picinyem, a százados úrnak is ugyanazt.

– Azonnal. Gyömrőy megcsóválta a fejét. – Erről rádismerek. Ugyanolyan erőszakos vagy, mint azelőtt voltál. – Palikám, ennek köszönhetem, hogy élek. Úgy hullottak a katonáim mellőlem, mint ősszel a legyek. Az Isten se gondolta volna, hogy a ruszkik így föl vannak fegyverkezve és ilyen jó katonák. A tüzérségükről nem is beszélve. A lány az asztalra tette az italokat. – Drága Palikám, a találkozásunkra! Az én Istenem éltessen! – Egyből felhajtotta az italt, és tovább mesélte hadi kalandjait. A Kárpátoktól vonultak vissza, állandó tűzparancsnak kitéve, amire Budapestre értek, a századának hetvenöt százaléka elesett. Iszonyú volt. – Te felesküdtél Szálasira? – Mi mást tehettem volna? Az ezred tisztjeinek a nagy többsége felesküdött rá. Most utólag persze könnyű okosnak és bölcsnek lenni. Meg aztán akkor már olyan mindegy volt. Belefáradtam az öldöklésbe. Amikor Budapest körül bezárult a gyűrű, egy ideig még védtük a pesti oldalt, aztán január ötödikén szélnek eresztettem a katonáimat, meneküljenek, ha tudnak. Civil ruhát húztam magamra, és bujkáltam. Rohadt napok és még rohadtabb hetek következtek. Márciusban végre sikerült hazavergődnöm. – Ivott a sörből. – Azóta itt élek. Azok a rohadtak nem igazoltak le, elbocsátottak a honvédség állományából. A feleségem a zeneiskolában tanít, apósomék viszonylag jómódúak, igaz a földjüket elvették, százötven holdjuk volt, öt tanyájuk, de annak idején volt miből félretenniök. Marad nekik tíz hold földjük az Ékes-tanyával, és öt lovuk. – Te hol dolgozol? – Óriási karriert csináltam! A fűrésztelepen lettem segédmunkás. Próbáltam elhelyezkedni, fel is vettek volna a textilgyárba tisztviselőnek, a polgármesteri hivatalban is kaphattam volna állást, de az a nyomorult Bordics százados, akit tegnapelőtt szerintem jogosan agyonlőttek, utánam nyúlt, bárhová mentem is, megakadályozta, hogy alkalmazzanak. – És miért?

– Mert nem lettem a besúgója. Mert azt a szemetet csak a volt tisztek érdekelték. – A századosra nézett. – A vendéged vagyok? – Természetesen. Mondd, Bernát, a dollárt itt elfogadják? – Ilyenkor csak azt. No meg az aranyat. – Viktóriától újabb italt rendelt magának. – Tudod, ki a mulató tulajdonosa? – Úgy hallottam, hogy egy csinos asszony. – Igen, papíron Hunyadváry Etelka, de valójában Bársonyos István vezérkari százados a tulaj. Fantasztikusan jól vezeti az üzletet. Rendes fickó. Mi néhányan a régiek közül ingyen fogyaszthatunk nála, persze mértékkel, egy-két üveg sört, egy-egy zónapörköltet napközben. – Viktória az asztalra tette a konyakot és a sört. – A főnök úr üzeni, az előző rund is és ez is a cég ajándéka. – Köszönjük! – Sipőcz a kezével intett Bársonyos Istvánnak, aki barátságos mosollyal nyugtázta a köszönetet. – Hát nem mondom – vélekedett Gyömrőy –, vezérkari tiszt létére nem kicsinyes, igazán nagyvonalú. – Ahogy mondom. És te? Bezupáltál? Szolgálod ezt a szedett-vedett társaságot? – Vörös János katonája vagyok! – mosolygott Gyömrőy. – Az is egy szemét ember. Áruló! Róka! Ravasz róka! Papi reverendába bújik, és átszökik az ellenséghez. Milyen katona az ilyen? Gyömrőy diplomatikusan megvonta a vállát. – Erre csak ő tudna válaszolni. – Nem értem. Te jómódú, megbecsült arisztokrata család tehetséges gyereke vagy, hogy tudtál ennek a gyülevész hadnak a tisztje lenni? Gyömrőy ivott a söréből. Ez már a második eset, hogy az arcába vágják arisztokrata származását. És még nem múlt el ez a nap.

– Pontosítsunk! Ez a demokratikus honvédség, nem csürhe! A vezetői tisztességes emberekből állnak. Pálffy, Sólyom, Beleznay, Illy, báró Kruchina Viktor, Almásy Pál, Daróczy József… Soroljam? Ezek mind a náci ellenállás hősei voltak. Horthy-tiszt létükre az életüket kockáztatták, amikor a nácik és a nyilasok ellen fordultak. – És a nyakunkra hozták ezt a bolsevik csordát! Gyömrőy szánakozva nézett Sipőcz Bernátra. – Fiú! – kezét barátságosan asztaltársa vállára tette. – Vagy részeg vagy, vagy pedig hülye! Nem tudod, hogy mit beszélsz! A szovjetek támadták meg az országot, vagy mi üzentünk hadat a Szovjetuniónak? – Ki bombázta Kassát? – Jóistenem, te még itt tartasz? Az egész világ tudja ma már, hogy a bombázás a nácik provokációja volt. Az oroszoknak semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy háborúba keveredjenek Magyarországgal. Én a Donig nyomultam előre az egységemmel. Minden jel arra mutatott, hogy a Szovjetunió nem volt igazán felkészülve a háborúra. Bíztak a nácikkal kötött barátsági szerződésben. Ez kudarcba fulladt, a nácik felrúgták a szerződést, és megtámadták a Szovjetuniót. Kassa bombázása… Hülyeség! A németeknek szükségük volt a magyar emberanyagra, a magyar vérre, addig beérték a magyar gabonával, a magyar hússal, a magyar mezőgazdasági termékekkel, de negyvenegy nyarán ez már kevés volt nekik. Úgy, hogy az a véleményem: hagyjuk abba ezt a dumát! Értelmetlen! – Ahogy gondolod! Tulajdonképpen hol szolgálsz? – A katonapolitikai osztályon. Pálffy ezredes törzsében. – Te Úristen! És én leültem az asztalodhoz. – Kényszerített rá valaki? – Senki. De borzasztó csalódás ért. Fogalmam sem volt róla, hogy te is azok közé álltál, akik most tűzzel-vassal üldözik az igaz magyarokat. – Ha te pletykákra alapozol, akkor kár erről filozofálni! Inkább ha már így

összejöttünk, segíts nekem, nincs valami elképzelésed arról, hogy kik gyilkolták meg Bordics századost és feleségét? – Az Isten áldja és védje őket! De ha valamit tudnék is, neked akkor sem mondanám meg. Sohasem voltam fejvadász, és amíg élek, nem is leszek az. – Megitta maradék italát. – Most már mindent értek! – Hála az égnek, hogy megvilágosodott az agyad! – Szóval, azért vagy itt, hogy Bordics gyilkosai után nyomozz? – Látnok vagy, barátom! – És már tudsz valamit? – Még semmit. Csupán sejtéseim vannak. – Nem félsz attól, hogy te is Bordics sorsára jutsz? – De, nagyon félek. A fronton is féltem az első vonalban a Don partján. És lám, itt vagyok. Az Isten, úgy látszik, kedvel, és a nehéz helyzetben segít rajtam. – Hát akkor további szerencsét! – Sipőcz Bernát fölállt. – Megígérem, hogy a temetéseden ott leszek! – Igazán kedves vagy. Figyelmedbe ajánlom, hogy én csak a vágott virágot szeretem. – Arról nem volt szó, hogy virágot is viszek a sírodra. – Ha a ravatalomra teszed, annak is örülni fogok. – Látom, a humorodnál vagy. – Mint mindig, mert humor nélkül nem élet az élet. Akkor hát, jó éjszakát! Nem fogtak kezet. Sipőcz visszament a bárpulthoz, Gyömrőy szánakozva nézett utána. Ivott a konyakjából, érezte, hogy enyhén elbódul, de ezt a bódulatot most kellemesnek találta. „Szegény, szerencsétlen!” – gondolta. Vagy ő lenne a szerencsétlen? Ki tudja? Nem kell ezen filozofálni. Nem kell, de lényegében Sipőcz megfenyegette. Igen. Mert, amikor azt kérdezte, hogy nem fél-e, hogy ő

is Bordics sorsára jut, a kérdésben benne volt a fenyegetés. És amikor megkérdezte, hogy kik gyilkolták meg Bordics századost és feleségét, azt válaszolta, hogy az Isten áldja és védje őket. Mármint a gyilkosokat. „De ha valamit tudnék is, neked akkor sem mondanám meg!” Hát igen, ezek a fiúk életre-halálra védik egymást és mindazokat, akik az új demokratikus rendszer megszervezését és felépítését akadályozzák. A bárpult felé nézett. Sipőcz elmélyült beszélgetést folytatott Bársonyos Istvánnal. – Szóval, a katpolon szolgál, a központban. – Összegezte a hallottakat a volt, nyírott bajuszú vezérkari tíszt. – Gondolhattam volna. – És most szimatol a Bordics-ügyben. – Megtudott valamit? – Bizonyára, de nekem nem árulta el. Bársonyos egy fogvájót rágcsált, szája egyik oldaláról a másik oldalára szánkáztatta. – Mondd, Bernát, de kérlek, őszintén válaszolj! – Én mindig őszinte voltam hozzád. – Tudsz valamit a gyilkosságról? – Semmit az égvilágon! Annyit tudok, hogy annak a szemét NKVD-s hadnagynak az életére sokan pályáztak, várható volt, hogy előbb-utóbb kinyírják. – Értem. De miért kellett kivégezni a feleségét is? Bűntelen, ártatlan teremtés volt… – És szemtanú is, aki látta az igazságtevőt… – Gyilkost! – helyesbített Bársonyos. – Mindegy az elnevezés! Szóval, látta a gyilkost, talán ismerte is. Látta, hogy tarkón lőtte a férjét. Megbénult, még sikoltozni sem volt ereje…

Bársonyos ivott egy pohárka konyakot, Sipőcznek is töltött. A volt főhadnagy azonnal felhörpintette az italt. – Olyan szemléletesen adtad elő a gyilkosság történetét mintha ott lettél volna. – Még véletlenül se mondj ilyet! Semmi közöm sincs az ítélet végrehajtásához. Én csak beleélem magamat a szituációba. – Értem. így már más! De miért fogalmaztál úgy, hogy az „ítélet végrehajtásához”? Milyen ítéletről beszélsz? És kik hozták azt az ítéletet, hogy Bordics Sándort ki kell végezni? – Fogalmam sincs. Azért mondtam így, mert ahogy végeztek velük, az kivégzéshez hasonlít. Csak a nácik, a nyilasok, meg az NKVD-sek lőtték tarkón az embereket. – Tehát szerinted politikai gyilkosság történt? – Ez a meggyőződésem. Bársonyos egy pillanatig a zenére figyelt, a kopaszodó dobos, Pufi rekedtes hangon énekelte a divatos slágert: „Halk szellő suhan át a lombok tetején, baracknyílás idején, találkoztunk te meg én…” Aztán a tekintete megállapodott Gyömrőyn, aki elmélyülten beszélgetett Viktóriával. – Mondja, Viktória, mikor végez? – Reggel öt órakor. – És hol lakik? – A Barokk sétány négyben. De van egy kéglim a Dőri úton is. Helyesebben, az nem az enyém, azt csak bérlem. Ott szoktam találkozni a vendégeimmel. Bársonyos jelent meg az asztalnál. – Elnézést, százados úr, Bársonyos István üzletvezető vagyok. – Örvendek, parancsoljon! – Kérem, Viktória, kisasszony felszolgáló nálunk, soha nem ülhet a vendég

asztalához! Sajnálom. Viktória, menj, végezd a dolgodat! A lány fel akart állni, de a százados keményen rászólt: – Maradjon! – Aztán megint Bársonyosra nézett. – Kedves üzletvezető úr! Én most hivatalosan beszélgetek Déri Viktória kisasszonnyal. Ha ön ezt nem engedélyezi, akkor kénytelen vagyok magammal vinni a katpol-kirendeltségre. – Most este? Ez nem gondolja komolyan, százados úr? – De igen, nagyon komolyan gondolom. Parancsoljon, olvassa el az igazolványomat! Bársonyos beleolvasott az igazolványba: „Bárkit előállíthat, őrizetbe vehet, beosztásra és rendfokozatra való tekintet nélkül. Ez vonatkozik a polgári személyekre is. A Minisztertanács megbízásából Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszter.” – Nos? – kérdezte Gyömrőy. – Kérem, én tisztelem a törvényes előírásokat, elnézését kérem, valakit beállítok Viktória helyére. – A lányra nézett. – Maradhatsz! – Visszament a pulthoz, szólt a pultoslánynak, Magdinak, hogy helyettesítse Viktóriát. Aztán hátrament a telefonhoz, feltárcsázott egy számot, és rövid idő után oroszul megszólalt: – Szergej? Bársonyos István vagyok! A bárból beszélek. Van itt egy magyar százados, kellemetlenkedik. Most éppen Viktóriát faggatja. Valamit kéne csinálni! – Szergej álmosan motyogva ígérte, hogy majd intézkedik. – Kösz, Szergej! – Letette a kagylót. – Maga tényleg bekísérne? – kérdezte Viktória Gyömrőytől. – Miért ne? – Ennyire szőrösszívű? – Ennyire, kislányom. De maradjunk a tárgynál. Tehát van egy villája a Barokk sétányon, amit ugyebár a városparancsnok elvtárstól kapott, és a polgármesteri hivatalban a maga nevére írattak.

– Honnan tudja? – A verebek csiripelik. Egyébként nem érdekes. Bizonyára megdolgozott érte. És van egy bérelt lakása a Dóri úton. Azt mondja meg nekem, kedves Viktória, hogy két. nappal ezelőtt Kalász András vagy, ha úgy tetszik, André Kalász, melyik lakásban töltötte az éjszakát? – A Barokk sétányi villámban. De ott volt Szergej Bubkov őrnagy, a városparancsnok is. – Kalász András gépkocsija hol állt? – Az udvarban. – Hány órakor ment magához? – Hát várjon csak! Gondolkodnom kell. – Kacéran mosolygott, és ivott egy korty konyakot a százados poharából. – Délután jött meg Bécsből. Telefonált Szergejnek, hogy a kért cuccokat meghozta. Olyan jó háromnegyed óra múlva Szergej megérkezett. – Nem csinált féltékenységi jelenetet? – Miért csinált volna? Nagyon jó barátok. Elég az hozzá, hogy a Merciből átrakták a cuccokat Szergej kocsijába. Utána nagy duma meg ivászat volt. Szergej hozott magával vodkát, volt sprotni meg kaviár. Szóval jól elszórakoztunk. Úgy két óra múlva Szergej távozott. Mi meg lefeküdtünk, de előbb telefonáltam a főnöknek, hogy nem megyek be, mert vendégem érkezett Bécsből. A főnök azt mondta, rendben van. – Ő is ismeri Kalász Andrást? – Hát persze! Üzleti kapcsolatban állnak egymással. András hozza vagy küldi neki a külföldi italokat. Persze nem ingyen. A főnök arannyal vagy dollárral fizet. – Egész éjjel együtt volt Kalásszal? – Nem. Úgy tizenegy óra táján felöltözött, és azt mondta, hogy elmegy a Vargyas utcába, az édesanyjához.

– Gépkocsival ment? – Nem. Innen nincs messze a Vargyas utca. Pár perc az egész út. Meg aztán szép meleg éjszaka volt, azt mondta, kiszellőzteti a fejét, mert sokat ivott. – Mikor jött vissza? – Éjfél után, és eléggé izgatottnak látszott. Megkérdeztem, hogy beszélt-e az anyjával. Azt mondta, nem tudott odamenni, mert kigyulladt egy ház az utcában, közel az édesanyja lakásához. Jobbnak látta, ha visszajön. Aztán hirtelen elhatározással gépkocsiba ült azzal, hogy sürgősen vissza kell utaznia Bécsbe. – Azóta nem találkoztak? – Nem. Nem is üzent. Nagyon zaklatott volt. A zongora elhallgatott, Gyömrőy a kijárat felé nézett. Az ajtóban egy orosz hadnagy állt, két géppisztolyos katonával. A tiszt és a katonák karján a katonai rendőrség karszalagja volt. Igazoltatták a vendégeket, viselkedésük udvarias volt. – Itt razziázni is szoktak? – kérdezte a százados. – Elég gyakran. Orosz katonaszökevényeket keresnek, tiszt is akad köztük, vlaszovisták, ahogy mondják. Én nem tudom, hogy kik a vlaszovisták, hála Istennek, nem értek a politikához! A szovjet hadnagy megállt az asztaluknál. Magyarul szólalt meg: – Százados, kérem az igazolványát! – Gyömrőy nem vitatkozott, átadta tiszti igazolványát. A hadnagy beleolvasott, nézte a fényképet. – Gyömrőy Pál? – kérdezte. – Igen. Gyömrőy Pál vagyok. A hadnagy elővett a zsebéből egy papírlapot, beleolvasott. – Kérem, százados, önt elő kell állítanom! – Engem? – A százados csodálkozva nézett a hadnagyra.

– Önt! Ha ön Gyömrőy Pál. – Az vagyok! De miért? – Ezt majd a parancsnokom közli önnel. Kérem, búcsúzzon el a hölgytől, és ne tanúsítson ellenállást! – Értem. De fizetnem kell. – Nem kell! – mondta Viktória. – A főnök vendége volt. Gyömrőy felállt. – Mondja meg a főnökének, hogy alkalomadtán fizetek. – Előrement, és azon tűnődött, hogy mit akarnak tőle az oroszok? Honnan tudták meg, hogy itt van a Capriban? Biztos volt benne, hogy valaki drótozott nekik. Tekintetével Bársonyost kereste, de a volt vezérkari tiszt diszkréten visszavonult. Nem telt el negyedóra, és a szovjet városparancsonokság egyik első emeleti szobájában voltak. Megnézte az óráját, éjjel egy óra múlt három perccel. Egy géppisztolyos katona vigyázott rá. Hamarosan megjelent a hadnagy. -Jöjjön, százados! – mondta udvariasan. Követte a hadnagyot, aki bekísérte a kellemesen berendezett parancsnoki irodába. A hatalmas íróasztal mögött egy szőke, göndör hajú alezredes ült, mellette egy NKVD-s őrnagy állt. Mielőtt még kérdezhettek volna tőle valamit, Gyömrőy oroszul megszólalt: – Alezredes úr! Megmagyarázná, hogy mit jelent ez az előállítás? Ha nem tudná, én a demokratikus honvédség tisztje vagyok, a katonapolitikai osztály századosa. – Tökéletesen beszéli a nyelvünket – dicsérte meg az alezredes –, de fogja be a száját! Csak akkor beszéljen, ha kérdeztem! De akkor is röviden és őszintén. Értjük egymást? – Igen! – Először is, arra feleljen, hogy mit keres itt a városban? – A honvédelmi miniszter és Pálffy György ezredes megbízásából bizalmas feladatot teljesítek.

– Megtudhatnám, mi az a bizalmas feladat? – Nem! Nincs felhatalmazásom arra, hogy bármit is közöljek önnel! – No fene! Tudja maga, hogy hol van és kivel beszél? – Nem tudom, és nem is érdekel! De mielőtt tovább faggatna és oktatna, adok én önnek egy budapesti és egy moszkvai telefonszámot. Legyen szíves, hívja fel bármelyiket! – Lediktálta a két számot. A szovjet tisztek egymásra néztek, ő pedig folytatta: – Ha Moszkvából Vaszilij Vasziljevics Gorcsev elvtárstól engedélyt kapok arra, hogy beszélhetek, szívesen válaszolok a kérdéseikre. De addig nem! A két szovjet tiszt zavarba került. A moszkvai telefonszám mindent elárult nekik, rájöttek, hogy ez a magyar tiszt a moszkvai NKVD-központ embere, és a Gorcsev név sem volt ismeretlen előttük. Nem vitás, hogy alaposan melléfogtak. Most már azon kell tűnődniük, hogy hogyan mossák tisztára magukat. Az az ostoba Bársonyos kellemetlen helyzetbe hozta őket. Az NKVD-s őrnagy köhintett egyet, aztán halkan megkérdezte: – Miért nem ezzel kezdte, százados elvtárs? – Mert az alezredes elvtárs megparancsolta, hogy fogjam be a számat. – Elnézést – udvariaskodott a parancsnok –, fatális félreértés történt. Tulajdonképpen azért kérettem ide… – Éjfél után, fegyveres kísérettel, és „kéretett”? – Mondtam már – hadarta az alezredes –, félreértés történt, tulajdonképpen azt akartuk az őrnagy elvtárssal megkérdezni öntől, hogy különlegesen bizalmas feladatának végrehajtásához szüksége van-e a segítségünkre? Gyömrőy látta, hogy a két tiszt teljesen pánikba esett, de nem bánta, és nem is kívánta vigasztalni őket. Halkan, de határozottan felelt: – Igazán megtisztelő, de köszönöm, már elvégeztem a feladatomat, és hajnalban visszautazom Budapestre. Távozhatok?

– Természetesen! De azt javaslom, hogy a megismerkedésünkre és a fegyverbarátságunkra igyunk egy pohár vodkát. – Nem bánom! Megitták a vodkát, összeölelkeztek, a parancsnok tízszer is elismételte: „Bocsánat, kedves barátom, bocsánat!”, aztán a hadnagy gépkocsin visszavitte a szállodába Gyömrőy századost. A százados bement a szobába. Farsang Elemér mélyen aludt. Ő is fáradt volt, gyorsan levetkőzött, ágyba bújt, és megpróbált elaludni.

NEGYEDIK FEJEZET

1.

Kürthy Évát a vacsora utáni beszélgetés Gyömrőy Pállal nagyon felkavarta, képtelen volt elaludni. Próbálta megérteni Mester Bálintot, de sehogy sem sikerült. Az elkeseredése érthető. De bármennyire elkeseredett is, az nem adhat mentséget otromba viselkedésére és igazságtalan támadására Gyömrőy ellen. A százados, bárhogyan nézi is, az igaz ügy oldalán áll. Hogy arisztokrata vagy sem, az teljesen mindegy, attól még felismerhette, hogy hol, melyik oldalon a helye. És ez a felismerés egy arisztokrata család gyermekétől tiszteletre méltó. Lám, Rozika sem értett egyet a férjével, azért is ment el. Kálmán József jóízűen aludt mellette, még a lélegzetvételét is alig hallotta. Sokáig kergetőztek gondolatai, aztán megborzongott. Úristen, gondolta dermedten, hová süllyedt? Itt fekszik mellette egy férfi, aki valójában gyilkos, halálra gázolt egy tizenöt éves diáklányt, és ő, a baloldali meggyőződésű fiatal lány szerelmi elvakultságból fedezi és védi a gyilkost. Vajon mit szólna mindehhez az anyja és az apja? Bizonyára nem örülnének neki. De mit tegyen, mit kellene tennie? Jelentse föl azt az embert, akit szeret? Jó lenne tudni, hogy Józsi valójában szereti-e őt. Lehetséges, hogy csak a testét szereti, hogy csupán a szexuális kapcsolat tartja őket össze? Eszébe jutott az a beszélgetés, amelyet két nappal ezelőtt a körzeti pártszervezet titkárával, Borsi Mátyással folytatott. Borsi fiatal jogász volt, Szegiben született, itt végezte el az iskolait, negyvenben diplomázott, utána a városi bíróságra került. Apja tizenkilencben a helyi direktórium tagja volt, a fehérterror hónapjaiban meghurcolták, megalázták, három évig rendőri felügyelet alatt állt, ügyvédi tevékenységet nem folytathatott, csak évekkel később, amikor a bethleni konszolidáció az országot szalonképessé próbálta tenni az európai hatalmak előtt. Az ifjú Borsi Mátyás jogász apja nyomdokaiba lépett, és az illegális kommunista párt tagja lett. A felszabadulás után a városi pártszervezet egyik vezető egyénisége lett, és megválasztották a feketeföldi pártszervezet titkárának. Ehhez az alapszervezethez tartozott az egyetem pártszervezete is, amely akkor

még nagyon gyenge volt, bár Borsi mindent elkövetett, hogy megizmosodjék. Örömmel fogadta Kürthy Éva jelentkezését, hosszan elbeszélgetett vele. Évának nagy élményt jelentett a széles látókörű fiatalemberrel való megismerkedése. De Borsi Mátyás is örült, amikor Éva közölte vele, hogy az egyetem történelemmagyar szakos hallgatója. „Nem lesz könnyű dolgod, elvtársnő! Keményen kell állnod a talpadon, mert az egyetemen erős a reakció, minden tanszék vezetése az ő kezükben van. Persze ezen nem kell csodálkozni. A kommunistákat tizenkilenc óta a hatalom ütötte-verte, bemocskolta, erkölcsileg megpróbálta lejáratni. De hát ez benne van a pakliban. Keményen kell dolgoznunk, hogy talpra álljunk, és talpon is maradjunk, megnyerjük a lakosság és az egyetemi polgárok rokonszenvét. Számítok rád, elvtársnő!” Akkor ő megkérdezte, hogy nagy nehézségbe kerülne-e, ha elvtársnő helyett egyszerűen Évának szólítaná. „Örömmel! Mától kezdve nekem csak Évike vagy.” Aztán szóba került Éva ismeretségi köre, vannak-e barátai, kapcsolatai? Őszintén válaszolt: Tulajdonképpen baráti és ismeretségi köre még nem alakult ki, van egy barátnője, Molináry Rozália, akit barátnőjének tart, nagyszerű teremtés. A férje egy volt páncélos százados, aki elkeseredett ember. Ő is nála dolgozik. „Érzelmi kapcsolatai?” Erre mit mondjak? Közelebbi kapcsolatom van Kálmán József újságíróval, a Délvidék belső munkatársával. „Kálmán Jóskával?” Igen, vele. „Kedves Éva, nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de mivel Jóskát jól ismerem, óvatosságra intelek. Őszintén szólva, féltelek. Nem akarok csalódást okozni neked, de nem te vagy az egyeden, akinek Jóska a szépet teszi, akinek örök hűséget ígér. Persze ez szigorúan a te magánügyed, és végül is felnőtt lány vagy, próbálj meg felnőtt módra gondolkodni.” Igen, megpróbálok, és nem fogsz csalódni bennem. Az órájára nézett, a világító számlapon jól látta az óramutatót. Fél egy volt. Megpróbált elaludni, de csak hánykolódott az ágyon, nem jött álom a szemére. Aztán megint eszébe jutott a vacsora utáni jelenet, Gyömrőy búcsúzáskor mondott sokat sejtető szavai. Ha jól értette őt, akkor a százados már tudja, hogy nem a motortolvajok, hanem Józsi gázolta halálra a kislányt. Ideges lett. Akárhogyan nézi is a dolgot, egy véletlenül elkövetett halálos gázolás bűnrészesévé vált, s erre nem lehet mentség az, hogy szerelmes. Fantáziálni kezdett. Maga előtt látta Keresztes Piroska kétségbeesett szüleit, és mélyen átérezte fájdalmukat. A sírgödör mellett álltak. Rengeteg ember, ismerősismeretlen arcok, a szülőkkel együtt gyászolták a szerencsétlen teremtést, és hangosan átkozták a gyilkost… Kálmán felhorkant, a másik oldalára fordult, aztán felnyitotta a szemét, és keze

fejével megdörzsölte. – Hány óra van? – motyogta álmosan. – Egy óra már elmúlt. Kálmán felkönyökölt, hunyorogva, bosszúsan nézett a lány szemébe. – Nem tudsz aludni? Éva mélyet lélegzett. – Aludtam, de felébredtem. – Rosszat álmodtál? – Hát nem volt valami vidám álom. Kálmán felült. Félmeztelen felsőteste az izzadságtól fénylett. Hullámos szőke haja a homlokába hullott. – Gyere ide! Elaltatlak. – Kedves vagy, de most nincs kedvem, hogy melléd feküdjek. – Mi az Isten van veled?! Az este még semmi bajod sem volt, úgy szeretkeztél, mint egy osztályon felüli prostí a Capriból… Kürthy Éva felháborodva nézett rá. – Hogy lehetsz ilyen ocsmány?! – Most miért vagy felháborodva? Tényleg úgy szeretkeztél, mint egy képzett prosti, és a szöveged sem volt akármilyen. Ezt én mondom neked, akinek bőséges és sokféle tapasztalata van ezen a téren. Érted? Istenemre mondom, ha én profi strici lennék, örömmel futtatnálak az Édeske melletti placcon, és én mondom neked, fél év alatt vagyont keresnénk. Éva felháborodva kérdezte: – Kurvát csinálnál belőlem?!

Kálmán József felnevetett. – Ne játszd meg az agyad meg a szemérmes kislányt! Hiszen az vagy! Jól képzett és kifinomult érzékkel megáldott kurva! Csak te még ezt nem tudod. Várj, most ne szólj közbe! – A lány ütésre emelt kezét megragadta, és csuklóját lefeszítette. – Én már az első este megmondtam neked, nem hiszem el, hogy szűz voltál. Csak nem firtattam tovább a kérdést. Most ne sírj, mert utálom a síró nőket! Meg kell mondanom neked, ha már felébresztettél, sok nővel volt dolgom az életem során, de nem emlékszem egyre sem, aki így szeretkezett volna, mint te. Ez nem lehet ösztönös, mint a fecskék fészeképítése, ezt tanulni és gyakorolni kell. Meggyőződésem, hogy elmélyülten tanulmányoztad a Káma Szutrát, ott olvashatók azok a változatos figurák, amelyeket te oly nagyszerűen alkalmazol a gyakorlatban. Megmondom neked őszintén, én csak kapkodtam a fejemet, és csodálkoztam, mint Együgyű Frici a moziban. És állatian élveztem. Olyan élményt nyújtottál, amit nem lehet elfelejteni. Ez az élmény az embert elkíséri a sírig. – Légy szíves, hagyd már abba! Most végre megmutattad a valódi arcodat… – Helyben vagyunk! – mondta a fiú, és elengedte a lány csuklóját. – Most moralizálsz, bár engem nem nagyon érdekel. – Nem moralizálok! – Mélyen megalázva érezte magát. A csuklóját masszírozta, fájdalmat érzett. Hát ez lenne ez a szép szerelem? Hogyan eshetett ilyen csapdába, amikor pontosan tisztában volt a férfi és nő kapcsolatának a buktatóival? Ő persze azt gondolta, hogy Kürthy Éva sohasem juthat ilyen megalázó helyzetbe. Eszébe jutott Borsi Mátyás megjegyzése: „Féltelek, nem te vagy az egyetlen, akinek Kálmán Jóska teszi a szépet.” Erre ő fölényesen azt mondta, hogy tud ő vigyázni magára. S lám, kiderült, hogy Kürthy Éva egy buta liba, itt fekszik egy férfi mellett, aki mint kiderült, sohasem szerette őt, csak a testét élvezte. A férfi már teljesen felébredt, és férfiassága is visszatért, kívánta a lány csókját, ölelését, magához akarta húzni, de Évának semmi kedve sem volt a szeretkezéshez a történtek után. – Kérlek, hagyj békén! Most és mindörökre! Úgy viselkedtél velem, mint egy gátlástalan strici. Most azt hiszed magadról, hogy te vagy a nap hőse. Tudod, mi vagy te? Egy pitiáner, ócska kis gyilkos! Igen, Kálmán Jóska, gyilkos vagy,

Keresztes Piroska gyilkosa! És soha ne feledkezz meg róla, hogy én pontosan tudom, mi történt – Igen. De ha erről bárhol is beszélni akarsz, megöllek! Érted? – Erre is képes lennél, ugye? – Miért ne? Az ember védje magát, ahogy tudja. Érted? – Értem! – Éva megigazította hálóinge vállpántját – Nekem is ez a véleményem. – Ez mit jelent? – Kálmán cigarettára gyújtott. – Ahogyan te, én is védem magam! A napokban beszéltem Borsi Mátyással… – A kommunista párttitkárral? – Vele. Én is kommunista vagyok. Aktivista. Elmondtam neki, hogy intim kapcsolatom van veled. Őszintén megdöbbent Mondtam neki, hogyha valami történne velem, téged hallgassanak meg, mert te többször megfenyegettél, oltárian féltékeny vagy. – Ezt mondtad annak az elvakult bolseviknak? – Igen! És még sok minden mást is. – Például? – Például, Keresztes Piroskáról is beszélgettünk. Kiderült, hogy Piroska Borsi unokahúgának egyetlen lánya volt. A temetésen Borsi megfogadta, hogy kideríti a gázoló gyilkos kilétét, és akkor… – És te elmondtad, hogy én voltam? – Még nem! De, ha ezek után egyeden ujjal is hozzám érsz, azt abban a tudatban tedd, hogy a rendőrség tudni fogja, hogy ki a tettes. És még valamit. Te nem vetted észre, de én igen, már Gyömrőy százados is pontosan tudja, hogy te gázoltad halálra a lányt, és csak egy telefonomba kerül, hogy mindent elmondjak neki őszintén. A fiatalember erős, fenyegetően komoly veszélyt érzett, engedékenyebb,

simulékonyabb lett. – Édesem, ugye, mindezt nem gondolod komolyan? Én azt hittem, hogy neked van humorod. Azt hittem, hogy érted a viccet. De most úgy látom, tévedtem! – Ez aztán a csodálatos, Kálmán Jóska, az a te vicced, hogy lekurvázol! Éva őszinte felháborodása láttán a szőke fiatalember láthatóan rosszul érezte magát, feszengett, húzkodta magán a könnyű, nyári trikót, és azon tűnődött, hogyan engesztelhetné ki a megsértett lányt. Megfeledkezett arról, hogy Éva sokkal öntudatosabb, mint általában a tizennyolc éves lányok, neki elvei vannak. Túlzottan bízott a férfiasságában, jó megjelenésében, sokoldalú tájékozottságában, „füleseiben”, általában jól értesültségében. De úgy látszik, hogy Évánál mindezekkel nem sokra ment. A lánynak tetszett Kálmán férfias megjelenése és az ágyban nyújtott teljesítménye, de semmi több. Politikailag legalább olyan tájékozott volt, mint Kálmán, a pletykaszintű, úgynevezett bizalmas értesülések pedig nem érdekelték. Éva általában józan, meggondolt volt. Első találkozása a testi szeretkezéssel, a gyönyör addig ismeretien érzése teljesen elkábította, bizonytalanná, a férfi rabjává tette, de csak egy ideig. Aztán kezdte összeszedni magát, és rájött, hogy a szeretkezés a sors nagy adománya, de nem minden, kevés a teljes élethez. Ő pedig teljes életet akar élni. – Bocsánatot kérek! – fogta könyörgőre Kálmán József. – Őszintén mondom, nem akartalak megbántani, fájdalmat sem akartam okozni. Kérlek, nagyon kérlek, bocsáss meg! Elismerem, otromba voltam, úgy viselkedtem, mint egy faragatlan bunkó. Évikém, szükségem van rád, meg kell hogy bocsáss. Ígérem, többé ilyesmi nem fog előfordulni! Szavai nem maradtak hatástalanok, Éva elgyengült. A férfi olyan élethűen játszotta el a bűnbánó szerelmes szerepét, hogy a lány hitt neki, és amikor Kálmán csókolgatni kezdte a testét, nem volt ereje ahhoz, hogy visszautasítsa a közeledését. És amikor a fiatalember átölelte, szenvedéllyel viszonozta a csókját. Sokáig szeretkeztek. Kora reggel Éva már újra az engedelmes szerető lett, és majdhogynem bocsánatot kért Kálmántól a történtekért. Konyakot adott a fiúnak, reggelit készített, szalonnás, hagymás rántottát, jó étvággyal megreggeliztek, és utána a kádban együtt fürödtek. – Istenem, de jó, hogy ilyen megértő és megbocsátó vagy! – hízelgett Kálmán. –

Nekünk nem szabad veszekednünk. – Igazad van! – Éva beszappanozta nyakát, karját, mellét – De ez volt az utolsó dobásod! Nem szabad veszekednünk! – Aranyos vagy, Évikém! – Azt meghiszem. – Nevetve kilépett a kádból, beburkolta magát a fürdőlepedőbe, végigdörzsölte testét, aztán belebújt a fürdőköpenyébe. Kálmán is felöltözött, sietett, nem akarta, hogy Rozália ott találja, de még korán volt, maradt idejük a beszélgetésre. Éva a szellőztetés után beágyazott, elmosta az edényeket és a poharakat, kinyitotta az ablakokat, hogy a hajnali friss levegő átjárja a lakás minden zugát. Aztán elpilledve leült a fotelba. A szemközti kiégett ház még mindig szörnyű látvány volt, eszébe juttatta a sistergő lángnyelveket, az égő házból menekülő férfit. – Min gondolkodsz? – kérdezte a férfi, a haját igazgatva. – Ahányszor a ház romjaira nézek, mindig a rosszullét környékez. Tudod, arra gondoltam, hogy örökbe kellene fogadnom Bordicsék kisfiát. Ahogy Rozikától tudom, az asszony, özvegy Anda Tiborné beteges, nehezen neveli a kisfiút. Nekem pedig, hála Istennek, Klára néni jóvoltából bőven van pénzem, minden további nélkül fel tudom nevelni a kisfiút. Megjelentek a macskák, szinte megrohanták a két fiatalt. Az elmúlt napokban nem sokat foglalkozott velük, így aztán erőszakosan követelték a Klára néni idején biztosított gondoskodást és szeretetet. Éva reggelit készített nekik a konyhában, aztán, hogy kijött a konyhából, becsukta maga után az ajtót. Semmi kedve sem volt, hogy anyáskodjon az állatokkal. Visszament a nappaliba, és leült. Észrevette, hogy a fiú tekintete komor. – Mi van? – kérdezte Éva. – Történt valami, míg én a macskákat etettem? – Tulajdonképpen semmi. Csak mellbe vágnak elképesztő ötleteid. – Nem tudom, miről beszélsz. – Arról az őrült ötletről, hogy örökbe fogadod Bordicsék gyerekét.

Éva felemelte a kezét jelezvén, hogy szólni akar, de Kálmán nem hagyta szóhoz jutni. – Várj, drágám, amíg befejezem. Szóval őrült ötletnek és hülyeségnek tartom. Mi közöd van neked ahhoz a fafejű bolsevik Bordicshoz? Tegyük fel, hogy sikerül elintézned, mert miért ne sikerülne, a polgármester úr, akit van szerencsém személyesen ismerni, miután kedves lánya, az elbűvölő Rebeka több alkalommal is meghívott a zsúrjára, nos a polgármester úr, a kommunista párt tagja, hatalmas érdemei vannak, munkaszolgálatosként megjárta a doni kirándulást, egészségesen hazajött, kíváncsiságból elment Bor-ba is, együtt volt egy Radnóti nevű zsidó költővel, és érdemeire való tekintettel ő lett a város polgármestere. Tehát nyílván támogatni fogja Kürthy Éva elvtársnő, egyetemi polgár örökbefogadási kérelmét, mert az elvtársak összetartanak. Éva hirtelen közbeszólt: – Amíg a polgármester úr a lágereket járta, ki törődött a lányával? – Az apácák. Ők bújtatták, amíg az apja haza nem jött. Az anyja viszont elpusztult Mauthausenben. Folytatom. Szóval, sikerül az örökbefogadás. Végiggondoltad, hogy az mivel jár? Ki fog vigyázni rá, míg te az egyetemre mégy? Óvodába adod? Ki fogja elvinni, és délutánonként ki fog érte menni? Vagy a gyerek nevelését is Rózsikára akarod bízni? Gondolod, hogy ő vállalni fogja? Egyszóval, nem értem, hogy miért vennél a nyakadba szinte megoldhatatlan gondot? Gondoltál-e arra, hogy nem lesz magánéleted. És mindezt miért? Ennyire nem lehetsz őrült. Éva hosszan elgondolkodott. – Sok mindenben igazad van. Valóban nem gondoltam következetesen végig az elképzelésemet, de úgy gondolom, hogy jó akarattal, szeretettel minden megoldható. – Drága Évikém! Nem elég neked az öt macska? Hamarosan szaporodni fognak. Mit fogsz csinálni a kölykökkel? Megkéred Bálintot, varrja zsákba őket, és dobja a folyóba? Vagy ássa el őket elevenen a kert végébe? És mi lesz velem? Én vagyok a te igazi gyereked. Nem elég a rólam való gondoskodás? A honvédség majd gondoskodik a kisfiúról. Éva sokáig hallgatott. Fölállt, az ablakhoz ment, legyőzte gyengeségét,

elmélyülten nézte a kiégett házat, megpróbálta beleélni magát a két ember halál előtti lelkivilágába, de nem sikerült. Aki még életében nem éhezett, nem tudhatja, hogy mi az éhezés. Aki még nem nézett szembe a halállal, az nem tudhatja, hogy mi a kivégzés előtt álló ember utolsó gondolata, ha egyáltalán van még gondolat akkor. Megfordult, visszament a fotelhoz, leült. Sokáig hallgatott. A fiú nem zavarta, nem sürgette, hogy mondjon már valamit, érezte, hogy a lány előbb-utóbb megszólal. Éva hangja csendes, elgondolkodó volt, amikor megszólalt: – Tudod, Józsi, lelkiismeret-furdalásom van. – Ugyan, miért? – Miért? Akárhogyan nézem is, akárhogyan magyarázom a magatartásomat, bűnpártolást követtem el. – Fogalmam sincs arról, hogy tulajdonképpen miről is beszélsz. – Fölkelt, töltött magának Éva poharába konyakot, megitta, és visszaült a fotelba. – Én arról beszélek, amiről hallgatnom kell. – Ez egyre talányosabb! – A fiú furcsán mosolygott, nem tudta, hogy a lány hová akar kilyukadni. – Mondd, Józsikám, te még nem gondoltál arra, hogy embert öltél? Valójában, akárhogyan is szépítem a történteket, vagy próbálom megmagyarázni, embert öltél, megöltél egy tizenöt éves fiatal lányt, és én elvakultságomban vállaltam az alibid bizonyítását. Bűnrészes vagyok. Tulajdonképpen jelentenem kellett volna a rendőrségen a halálos gázolás tettesét, de nem tettem, szívvel-lélekkel melléd álltam, megtévesztettük a nyomozókat, abban a reményben, hogy a gyilkost sohasem fogják el. – És most utólag jelenteni akarod, hogy én gázoltam el a lányt? – Nem erről van szó! – Hanem miről? – Arról, hogy a tökéletes alibid érdekében sokkal nagyobb bűnt követtem el,

mint gondolnád. – Nem beszélnél kicsit világosabban? – a fiú hangján érződött, hogy kezdi kapisgálni a veszélyt. – Huszonhetedikén abban állapodtunk meg, hogy másnap, huszonyolcadikán nálam fogsz vacsorázni. Pezsgőt is bontunk, és lesz egy csodálatos éjszakánk… Vártalak. Nem jöttél… – Tudod, hogy Bátakeresztesen voltam a kisgazdapárt nagygyűlésén. Domonkos István szónokolt. Akkor történt a gázolás. – De más is történt. Akkor éjjel, miközben vártalak, a Bordics házaspárt meggyilkolták, és rájuk gyújtották a házat. – Tudom. Akkor érkeztem meg, amikor a tűzoltók idétlenkedtek. Nem találták a vízcsapokat, összevissza szaladgáltak, mint a pókok a falon. A ház pedig lángokban állt. És amikor bejöttem, ott találtalak összeomolva az ablak alatt, a szőnyegen. Ma sem tudom, hogy mitől lettél rosszul? – Attól, hogy láttam a lángokban álló házból kimenekülni a gyilkost. A férfi levegőért kapkodott, ez tehát a lényeg, ez a történet kulcsa. Halkan, szinte suttogva kérdezte: – Felismerted? – Igen. És ettől lettem rosszul. Tudtam, hogy jelentenem kellene a rendőrségen, de nem jelentettem, miattad. Az alibid miatt. Meg tudsz érteni engem? Meg tudod érteni, hogy milyen lelkiállapotba kerültem? – Megértelek, persze, de megmondanád végre, hogy ki volt a gyilkos? – sürgette a fiú. A lány hallgatott, de a fiú konokul tovább kérdezősködött: – Én is ismerem? – Ismered.

– Mester Bálint? – találgatott Kálmán. Éva már nem válaszolhatott, mert belépett a nappaliba Rozika és Mester Bálint. – Mi van, Józsika, te már hajnalban meglátogatod Évát? A fiú, alig leplezett bosszúsággal a hangjában válaszolt, és tudta, hogy nem folytathatja a beszélgetést Évával. – Hol van már a hajnal? – Az órájára nézett. – Hét óra múlt nyolc perccel, már megyek is. Ebéd után, ha nem zavarlak, visszajövök. Jó? – kérdezte Évát. – Mégis, hány órakor? – Gondolom, úgy három óra körül. – Jó, de később ne gyere, mert öt órára be kell mennem a pártszervezetbe. Mester Bálint leült. – Rozikám, úgy innék egy erős feketét. – Mindjárt főzök. – Éváékra nézett. – Ti is isztok? – Én szívesen. – Akkor én is kérek! – mondta Kálmán József, és ő is leült. Rozika kiment a konyhába, ahogy kinyitotta az ajtót, megkezdődött a macskák inváziója. Egymást megelőzve, rohamoztak, Beáta és Diána máris Éva ölébe ugrott, a többiek pedig a férfiakat akarták meghódítani, ott köröztek a lábuk körül, de úgy, hogy testükkel megsimítsak a férfiak lábszárát. – Jól aludtatok? – kérdezte Kálmán József Mester Bálinttól. – Viszonylag igen. Leszámítva mindazt, amit Rozáliától kaptam. Elismerem, hogy hülyén viselkedtem. Nem lett volna szabad letámadnom Gyömrőy Palit. De Isten bocsássa meg nekem, képtelen voltam fegyelmezni magam. Rozika behozta a feketéket, a csészéket az asztalra tette, aztán Évához fordulva megjegyezte, hogy szép lassan fogy a kávékészlet. Gondoskodni kell az utánpódásról.

– Ez az én feladatom – mondta Kálmán József –, valamelyik orosz kapcsolatommal hozatok Bécsből néhány kilót Utána majd elszámolunk. – Rendben van! – bólintott Éva. – Kinevezünk kávéfelelősnek. – Örömmel vállalom! – Mester Bálintra nézett – Tulajdonképpen igazad van. Nem lett volna szabad lerohanni azt a szerencséden Gyömrőyt. Arról nem is beszélve, hogy én hívtam meg az asztalunkhoz. Nekem roppant kellemetlen volt. – Elviseled – mondta epésen Rozika. – Ahogy én ismerlek, ezen a kellemetlenségen hamarosan túlteszed magad! Éva is megszólalt: – Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem Gyömrőy nagyon szimpatikus volt. – Menj hozzá feleségül! – ajánlotta gúnyosan Kálmán. – Van még tartalékban egy-két használható ödeted? – Éva nem valami barátságosan nézett a fiúra. – Ha jól meggondolom – mondta Évának –, nem egy rossz parti. Arisztokrata család, igaz, a birtokait államosították, de gondolom, maradt neki a ládafiában egy-két dolog, ami enyhíti vagy megoldja anyagi gondjait. – Bizonyára – Éva Kálmánra nézett. – Tudod, mit mondok én neked, Kálmán Jóska? Azt mondom, ha Gyömrőy Pali megkérné a kezemet, én bizony isten, hozzámennék. – Ezt el tudom képzelni rólad! Micsoda elvtársi esküvő lenne! Sarló, kalapács, ötágú vörös csillag, meg minden, és partizánzenekar játszaná a talpalávalót. – Jóska, mondok én is neked valamit – kezdte Rozika. -Jól jegyezd meg! Hülye módon szórakozol Évával, ugyan miért? Évának, egyetértünk vele vagy sem, meggyőződése van, és én azt tiszteletben tartom. Kommunista. Istenem, nem ő az egyeden Európában. Gyermekbetegség, majd kinövi. De politikai meggyőződésen gusztustalan gúnyolódni. Éva hisz valamiben. De kérdezlek, te a pénzen és az élvezeteken kívül miben hiszel? Gúnyolódsz a kommunistákon, és csak a jó ég a megmondhatója, hogy miféle üzleteket kötsz folyamatosan a

szovjet tisztekkel. – Drága Rozikám, valamiből nekem is élnem kell. Most kell megalapoznom a jövőmet. – Értem! Nyilván a magad módján igazad is van, de miért ne lehetne igaza Gyömrőy Pálnak és Évának? – Jól van, én nem bántom Évát, mert szeretem… – Ajaj – mondta Rozika –, az már életveszélyes! – Most miért gúnyolódsz? Én azt sem értem, hogy egy Molináry lány tudomásul veszi, hogy barátnője, Kürthy Éva a kommunista párt tagja. – Molináry Rozália mindenki politikai meggyőződését tiszteletben tartja. Erről ennyit. – Fogta a csészéket, tálcára tette, és kivitte a konyhába. A macskákat is kiparancsolta a nappaliból, és rájuk csukta a konyhaajtót. Miután visszajött, leült az asztal mellé, és folytatta a beszélgetést – De nem is erről van szó! – Hanem miről? – kérdezte kissé sértődötten Kálmán József. – Arról, hogy nem volt még hat óra, amikor Sipőcz Bernát volt főhadnagy felkeresett. – Nem téged látogatott meg, hanem engem! – helyesbített Mester Bálint. – Akkor folytasd! – mondta az asszony. – Az a katonatiszt, aki a fűrésztelepen előmunkás. Szép, nagydarab ember. – Tény, hogy nagydarab, de hogy szép-e, ez már ízlés dolga – tette hozzá Rozika. – És mit akart? Tudtommal nem vagytok vele túl közeli barátságban. – Így igaz. Elmondta, hogy tegnap este a Capriban találkozott Gyömrőy Palival, és elég rondán összeszólalkozott vele, a szemére hányta, hogy hűtlen lett katonaesküjéhez. Szóval alaposan megbántotta. Pali barátunk megsértődött Ő, mint mondta, otthagyta. Gyömrőy pedig az asztalához ültette Viktóriát, és

faggatni kezdte. Kalász András után érdeklődött. Arra volt kíváncsi, hogy huszonnyolcadikán, Bordicsék meggyilkolása és a ház felgyújtása estéjén Kalász Andrással találkozott-e? Az a hülye tyúk pedig mindent elmondott. Igen, nála volt, kora délután érkezett meg Bécsből, úgy tizenegy óra után elment az édesanyjához, aztán hamarosan beült a kocsijába, és visszautazott Bécsbe. Közben Bársonyos Pista telefonált a szovjet városparancsnoknak, Szergej Bubkov őrnagynak, aki elküldött egy tísztet két katonai rendőrrel, és Gyömrőy Pált őrizetbe vették. Aztán rejtélyes módon fél óra múlva udvariasan bocsánatot kértek tőle, és kocsival hazaszállították a Békébe. Nos, Sipőcz mindezt azért mondta el nekem, hogy tartózkodjam Gyömrőy Páltól, mert a jelek szerint rejtélyes és nagyhatalmi kapcsolatai vannak. S nekik, a volt Horthy-hadsereg tisztjeinek jóban-rosszban össze kell tartaniok. Jó néhány másodpercig csend ülte meg a nappalit. Nagy sokára Kálmán József szólalt meg: – Jó volna tudni, hogy Szergej Bubkov őrnagy miért engedte el Gyömrőy századost? Rozika az óráját nézte, és csak úgy mellékesen megjegyezte: – Kedves Jóskám, ahogy én ismerlek, biztos vagyok benne, hamarosan tudni fogod, hogy mi történt a szovjet őrnagy irodájában. – Nem tudom, mire gondolsz? – nézett sértődött arccal a fiú az asszonyra. – Arra gondolok – mondta Rozália, és felállt –, amit minden gondolkodó ember tud vagy jó esetben sejt a városban. Nevezetesen azt, hogy te, kedves Kálmán Jóska, Szergej Bubkov városparancsnok baráti köréhez tartozol. – Csak nem akarod azt mondani… Az asszony közbeszólt: – Kisfiam, én semmit sem akarok mondani. Csak úgy mellékesen megjegyzem, én nem csak nézek, hanem látok is. Ami pedig Dési Viktóriát, a vörös szépséget illeti, a kis fecsegő bizonyára sok mindent elmondott Gyömrőy századosnak. Na, gyere barátom! – Karonfogta férjét, és Éva felé intve kivonultak a lakásból. Kálmán Évára nézett, és feldúltan hadarta:

– Szerintem hazudott! Az a kis ringyó azt mondta, amit a százados hallani akart. Biztos vagyok benne, hogy András huszonnyolcadikán nem volt a városban. – Tévedsz! – mondta halkan, de a titok tudójának biztonságával Éva. – Itt volt! Láttam, amikor kirohant az égő házból. Ő volt, André Kalász! Megismertem, a tűz fénye megvilágította az arcát. – Nem tévedsz, Éva?! – kiáltotta Kálmán. – Gondold meg, hogy mit mondasz! – Nem tévedek! Ő volt, André Kalász, az idegenlégiós! A szobában leülepedett a csend.

2.

Már tizenegy óra elmúlt, amikor Gyömrőy százados megérkezett Budapestre. Egyenesen a segédtiszthez ment. – Légy szíves, jelentsd az ezredes bajtársnak, hogy megérkeztem. Váratlanul Pálffy lépett ki a szobájából. Amikor meglátta Gyömrőyt, arca megenyhült, és hamiskás mosoly jelent meg szája szegletében. – Á, Gyömrőy Pál! Már visszajött? – Jelentem, most érkeztem meg. – Jöjjön be! – Hátraszólt a segédtisztjének. – Küldjön be két feketét! – Bementek az ezredes szobájába. – Üljön le, Gyömrőy! A százados megvárta, míg Pálffy is leült, és csak azután foglalt helyet. – Nos, Gyömrőy, mit végzett? – Ezredes bajtárs, ez roppant bonyolult ügy. Ha most kapkodva szóban jelentek, nem vagyok benne biztos, hogy minden érthető lesz. Kérek engedélyt, hogy

írásban tehessem meg a jelentésemet. Holnap reggelre… – Holnap vasárnap lesz. Ez nem zavarja? – Ha a szolgálatról van szó, nem zavar. Edit, a titkárnő behozta a két csésze kávét, és az asztalra tette, és kiment a szobából. – Vagyis, ha jól értettem – az ezredes a kávéját kavargatta –, maga még ma délután, este vagy éjszaka elkészíti a jelentését, és holnap reggel átadja nekem? Tehát jöjjek be én is? Gyömrőy ivott a kávéból. – Átadhatom hétfőn is. – Nem, nem! – emelte fel a kezét az ezredes. – Az ügy nagyon érdekel. Maradjunk a holnapnál. Kilenc óra megfelel magának? – Jelentem, igen! – Akkor maradjunk a kilenc órában. Gyömrőy fel akart állni, de az ezredes intett, hogy maradjon ülve. Rágyújtott, tudta, hogy a százados nem dohányzik, meg sem kínálta. – Mondja, Gyömrőy, milyen a viszonya a nagynénjével, özv. Kelédy Hildával? A kérdés váratlanul érte Gyömrőyt. – Nagyon jó. Legalábbis én azt hiszem. Őszinte és kiegyensúlyozott. Ludovikás koromban is nála laktam, a tisztté avatásom után is. Amikor a frontra mentem, és hadifogságba estem, szegény apám is nála lakott, ő gondozta, ápolta a haláláig. Hilda részt vett a náciellenes polgári ellenállásban, de jó és megbízható kommunista kapcsolatai is voltam. – Igen, ezt tudom, de most a kisgazdapárt aktivistája. – A nőbizottságban tevékenykedik, és elnökségi tagja a Nőszövetségnek is.

– Negyvenkettőben, valamikor június első napjaiban, én is voltak a lakásán. Nagyon jó benyomást tett rám, csinos, okos asszony volt. Ott ismertem meg a barátját, ha jól emlékszem a nevére, Rácznak hívták… – Rácz Károly. Filozófus, egyetemi tanár. Személyesen nem ismerem. – Kellemes ember, kár, hogy nem kommunista. Magának, ha jól tudom, volt egy menyasszonya vagy menyasszonyjelöltje? – Igen, Kalmár Mirjam. – A Szépvölgyi utcában lakik. – Nem utca, út. Egy magányos villa. Tavasszal ment férjhez egy Edcomb nevű angol kapitányhoz. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol missziójának tagja. – Így van! Értesülésem szerint a villában minden héten kártyaparti van, amelyen amerikai és francia tisztek is részt vesznek. És rendszeresen ott van a kártyapartin övegy Kelédy Sándorné is. Az értesülésem a szovjet felderítőktől származik, tehát megalapozott. Gondolkodjon el, Gyömrőy, hogyan lehetne Hilda nagynénjétől információkat szerezni. Annak örülnék a legjobban, ha nagynénjét sikerülne az oldalunkra állítani. Gyömrőy meghökkent. Ilyen feladatra nem számított. Eszébe jutottak Hilda elképzelései arról, hogy talán azért kerül a katpolra, hogy Vörösnek is legyen jó embere a testületben. Mit válaszoljon Pálffynak? – Gondolkodni fogok, ezredes bajtárs – nyögte ki végül. – És még valamit… – Az ezredes újból cigarettára gyújtott. – Nem gondolt még arra, hogy belépjen a pártba? Őszintén kitárom a lapjaimat, terveim vannak magával. A szolgálatnak szüksége van a jó fejekre. Maga képzett tiszt, Gyömrőy, nyelveket beszél, arisztokrata családból származik, jó modora van, tud viselkedni. Arra gondoltam, hogy valamelyik nyugati országba küldöm katonai attasénak. Egy arisztokratát minden ország szívesen fogad. Persze nem századosi rendfokozattal, hanem, mondjuk, ezredesként. Tudja, értesüléseim szerint a Szovjetunió és az Egyesült Államok még a békekötés előtt felveszik a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. Az őszi választások után a béketárgyalások gyorsan lezajlanak.

– De az előrejelzések szerint a választásokat a kisgazdapárt fogja megnyerni. – És akkor mi van? Megnyerik, mert rájuk fognak szavazni a vallásos öregasszonyok, a birtokukat elvesztett volt földesurak, a beijedt polgárok, de a potenciális erő, a munkások és a szegényparasztok tömegei a mi oldalunkon vannak. Ez hatalmas erő! Nálunk nélkül nem lehet az országot kormányozni. A honvédség irányítása, bárki legyen is a honvédelmi miniszter, a mi kezünkben van. És ugyanez a helyzet a rendőrséggel is. Egyszóval, kedves Gyömrőy, nem kell megijedni a kisgazdák választási győzelmétől! Arról nem is beszélve, hogy a kommunisták vezető politikusai egytől egyig profik, nemzetközileg is elismert személyiségek, akik száz százalékig élvezik a Szovjetunió vezetőinek a bizalmát. És ez nagyon fontos. Magyarországon az amerikaiak, az angolok, a franciák politikailag nem sok vizet zavarnak. Közép-Kelet-Európát a szovjetek érdekszférájának ismerték el. Persze, ettől függetlenül, illetve éppen ezért, minden alkalmat megragadnak majd, hogy zavart keltsenek, kiépítsék a maguk információs hálózatát, kém- és felderítőszervezeteket hozzanak létre. Mert ez a dolguk, ha már itt vannak! Nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar középosztály és az arisztokrácia is német- vagy angolszászbarát volt, és mindig ellenségesen viselkedett a Szovjetunióval szemben. Ez a viselkedés nem fog megváltozni a jövőben sem, és ezt nagyon jól tudják a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyugati tagjai is, akik kényszerűségből kötöttek érdekházasságot a Szovjetunióval. Nekik az volt a fontos, hogy a háború minél távolabb legyen tőlük, és hogy minél nagyobb legyen az anyagi kár, és minél több szovjet ember pusztuljon el, hogy a győzelmi végelszámolásnál egy elvérzett, elszegényedett szovjethatalom üljön a tárgyalóasztalhoz. Arra nem számítottak, hogy a háború végére a Szovjetunió katonai nagyhatalommá növi ki magát. Meg kell, hogy mondjam, erre én, a vezérkari tiszt, sem számítottam. Aztán Moszkva alatt, később a Donnál és Sztálingrádnál bekövetkezett a csoda. Nos, kedves Gyömrőy, erről ennyit. Akkor hát gondolkodjék az ajánlataimon, és holnap reggel várom a jelentését. – Felállt, kezet fogott a századossal, aztán kiszólt a segédtisztjének, hogy Gyömrőyt valamelyik kocsi vigye haza.

3.

Óriási volt az öröm, amikor a százados belépett a villába. Zsófia szinte kiugrott a

bőréből. Ölelgette, csókolgatta a fáradt és éhes férfit. – Elkészítem a fürdővizet, drága Palikám, amíg te megfürdesz, én elkészítem az ebédet. Nem tudom, szereted-e, csirkeragulevest és töltött karalábét főztem. De ha akarod, sütök palacsintát is. Lekvárosat vagy diósat, amelyiket szereted. Istenkém, de nagyon örülök, hogy itthon vagy. Nem is tudom, hogy megérdemled-e? – Hilda hol van? – Mirjaméknál. A szokásos kártyapartit nem hagyja ki. – Mondd, Zsófikám, nem kerestek? – De, többször is. Mindig az a Makláry nevű újságíró. Kérdezte, nem tudom-e, hogy hová utaztál? Tudtam, de nem mondtam el neki. Mit akar tőled ez az ember? Fura egy alak, úgy beszél magyarul, mintha nem is magyar volna. Azt kérte, ha megjöttél, hívd fel. Nem tetszik nekem az az ember! Mi dolgod vele? – Szeretné, ha megírnám a hadifogságom történetét. – És megírod? – Még nem tudom. Készen van már a fürdővíz? -Jaj de buta vagyok, elfecsegtem az időt. Ne haragudj, Palikám! – Nem haragszom, de menj már! A lány besietett a fürdőszobába, Gyömrőy meg töltött magának egy pohár konyakot, leült a fotelba, és iszogatni kezdett. Aztán lehúzta csizmáját, megmasszírozta a lábát. Katonai attasé, morfondírozott magában, ezredesként, valamelyik nyugat-európai országban. Nem rossz! És mielőtt lejárna szolgálati ideje, ott maradhatna. Politikai menedékjogot kérne. Vajon ehhez a fordulathoz mit szólna Pálffy? Az már az ő dolga. Végül is mi köze van neki ehhez a világhoz? Csak annyi, hogy nem akar tiszt létére segédmunkás lenni valamelyik gyárban. Annál mégis csak jobb ez a beosztás, végül is karriert csinálhat, pénze van bőven a svájci bankszámláján, nem koldus, és még kereshet is hozzá. Makláryék, Gorcsevval együtt, pedig tehetnek neki egy szívességet… Ügynök lett, mert nem akart a sarkkörön túli táborban raboskodni. De Gorcsevék eszén is

túl lehetjárni. Megpróbálja. Nem lesz könnyű, de a sikerért kockáztatni kell. Van ő is olyan ügyes és rafinált, mint Szergej Bubkov vagy a többiek. – Bemehetsz, kész a fürdő! – zökkentette ki gondolataiból Zsófi. – Akarod, hogy megmossam a hátadat? – Nem lenne rossz. – Akkor, Palikám, zsupsz bele a kádba! Készítettem tiszta alsót, gatyát meg inget, és adok tiszta pizsamát is. Gondolom, fáradt vagy, pihenni akarsz. Ebéd után szívesen lefeküdtem volna veled, de most pár napig nem lehet, kellemetlen görcsöket okozó vendégem van. – Gyömrőy beült a kádba, jólesett testének a melegvíz, Zsófi pedig keményen, de szeretettel megcsutakolta a hátát. – Így ni! Beadom a tíszta alsót, aztán magadra hagylak. Gyömrőy áztatta testét, közben arra gondolt, hogy mit írjon a jelentésébe. Nem fog mellébeszélni, ha be akar vágódni Pálffynál, akkor őszintén kell beszélni vele. Valójában bizonytalan volt. Pontosan maga sem tudta eldönteni, hogy mit is kell vagy kellene írnia, persze feltétlenül olyat, ami leginkább megfelel Pálffy szája ízének. Fürdés után a fürdőköpenyébe bújt, és asztalhoz ült. Éhes volt. Zsófia istenien főzött, finom volt a raguleves, a töltött karalábé és a diós palacsinta. Közben sört ivott. Zsófia elégedetten nézte a főztjét élvezettel faló szerelmét. – Istenkém, de jó, hogy az étvágyaddal nincsen baj. Gyömrőy a lányra nézett. – Szerinted mivel van baj nálam? – Hát nem is tudom. Csak érzem, hogy valami nincs rendben nálad. – Ezt meg hogy értsem? – Nem tudom megmagyarázni. Ez amolyan asszonyi megérzés. Mert, végül is, én már a te asszonyod vagyok. Ha tetszik ez neked, ha nem. – Zsófíkám, hagyjuk már ezeket a dolgokat! Világosan megmondtam, hogy nem akarok megnősülni. Szeretlek, tisztellek, de ennél többet ne várj tőlem! Abban

megállapodtunk, hogy ha teherbe esnél, a gyereket én vállalom, nem akarom, hogy elvetesd valamilyen ócska kuruzslóval vagy javasasszonnyal. – Hilda néni azt mondta, ha ilyen probléma felmerülne, bízzam rá magam, neki több olyan országos hírű nőgyógyász barátja van, aki a legnagyobb titoktartás mellett a rendelkezésünkre állna. De hála istennek, erre nincs szükség! Gyömrőy megitta a maradék sörét, aztán magához húzta a lányt, szenvedélyesen megcsókolta. -Jaj, Palikám, ne csináld ezt, mondtam már, hogy néhány napig használhatatlan vagyok! – Tudomásul vettem, bár nagyon számítottam az ölelésedre, a csókjaidra… – Azt adhatok… – Akkor ne takarékoskodj! Néhány percig szenvedélyesen csókolóztak. Egy idő után Zsófia kitüzesedett arccal eltolta magától Gyömrőyt. – Palika – melle pihegve hullámzott –, elég volt, ne csináld ezt velem! – Elnézést! Csak tudod, az a helyzet, hogy nagyon kívánlak. Nem tehetek róla. Tegnap előtt Szegiben megismerkedtem egy csinos lánnyal, egy egyetemi hallgatóval. Okos, kulturált lány. Igaz, kommunista agitátor, de az engem nem zavart. Úgy vettem észre, hogy ő is csíp engem. Tudod, kedvesem, azért nem hajtottam rá, mert te mindig velem voltál, szinte tapintható közelségben. Néztem Évát, és téged láttalak. – Évának hívják? – Igen. Kürthy Évának, magyar és történelem szakos tanárnő akar lenni. Elbűvölő jelenség. Egyébként pesti lány, de leköltözött nagynénjéhez Szegibe, és amikor a nagynénje öngyilkos lett, ő örökölte a vagyonát. – Miért lett öngyilkos a nagynénje? – Úgy gondolom, hogy ez most nem érdekes. Drága Zsófikám, a boldogság

egyik alappillére, hogy az ember ne akarjon tudni mindent. Boldogok a tudatlanok… – De miért akarod, hogy én tudatlan legyek? – Azért, hogy boldog légy! – Ne haragudj, Palikám, de ez mellébeszélés. – Nem, kedvesem! Ez önvédelem. De most hagyjuk a moralizálást, fáradt vagyok, lefekszem egy órácskára. Megkérlek, hogy ébressz fel, Egész éjjel dolgoznom kell, hogy a jelentésemet holnap reggel átadhassam Pálffynak. – Ivott még egy pohárka konyakot, aztán újra megcsókolta a lányt, és lefeküdt a díványra. Zsófi kiment a konyhába mosogatni. Gyömrőy éppen egy órát aludt, utána az íróasztalhoz ült, elkészítette a jegyzeteit, aztán összeállította a jelentését, és elkezdte legépelni. Még akkor is gépelt, amikor tizenegy óra után Hilda hazajött. Zsófia kivilágította az udvart, és kinyitotta a kertkaput. Hilda ott állt egy Citroën gépkocsi mellett, és egy karcsú, középmagas, egyenruhás férfitól búcsúzott. Franciául beszéltek, és amikor Hilda elbúcsúzott a férfitól, az udvariasan kezet csókolt az özvegynek. – Ki volt a lovagod? – érdeklődött kíváncsian Zsófia, és bezárta a kaput. Mostanában hol tegezte, hol pedig magázta Hildát. – Úgy hívják, hogy Henri Lanurien. Kapitány. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság francia missziójának tagja. Beszél magyarul is, persze csak töri a nyelvet. – Honnan tud magyarul? – karon fogva mentek a veranda ajtaja felé. Hilda egy pillanatra megállt – A náci hadifogolytáborból szökött meg, és Magyarországon bujkált. Zircen a szerzeteseknél talált menedéket. Mi ez a fene nagy kivilágítás? – Palika dolgozik. – Megjött? – Meg bizony! Megfürdött, megebédelt, aludt egyet, aztán dolgozni kezdett. – A

lány bezárta a verandaajtót, utána bementek a nappaliba. – Tetszik vacsorázni? Melegítsek? – Mit főztél? – Töltött karalábét. Palikának nagyon ízlett. – Hála istennek! Zsófíkám, ma kivételesen nem vacsorázom. Ellenben, ha fölkészítesz egy jó erős teát, azt szívesen megiszom. – Palacsintát sem tetszik kérni? Diós. Nagyon finom. – Üsse kő, ha már ennyire kínálod, eszem vagy két darabot. Felmegyek Palihoz. – Akkor felviszem a teát és a palacsintát. – Zsófi máris eltűnt a konyhában, csak vidám, csengő éneklése hallatszott ki. „Megkötöm lovamat…” – Istenem, de boldog teremtés! Gyömrőy kitörő örömmel fogadta. Megölelték, megcsókolták egymást. – Mit dolgozol? – A jelentésemet készítem el Pálffy részére. Hilda leült a kandallófotelba. – Hogy van az ezredes? – Nagyon jól! – Lehunyta a szemét, azt gondolta: talán kezdhetem is. – Egyébként nagy hódolód. Elmondta, hogy valamikor negyvenkettőben ismert meg… Az asszony bólintott. – Igen, emlékszem rá. Itt járt. A pártja megbízásából találkozni akart a polgári ellenállás vezetőivel. Egy náciellenes akció összehangolásáról volt szó. Hogy végül is mi lett a tervből, nem tudom. Istenem, olyan régen volt. – Három éve.

Az asszony fáradt tekintettel valahova a falakon túlra, a távolba nézett. – Három év… Az örökkévalóságnak tűnik. – Pálffy azt mondta, elbűvölő, okos, nagyszerű asszonyt ismert meg benned. Megemlítette, hogy itt találkozott Rácz Károllyal is, és nagyon irigyelte őt. – Ugyan miért? – Hogy ő a barátod. A többit a fantáziádra bízom. – Gyömrőy kedvesen mosolygott az asszonyra. – Várj csak, Palikám! – Eltűnődve nézett unokaöccsére. – Honnan tudhatta, hogy Károly a barátom? Ilyesmiről nem volt szó közöttünk. Gyömrőy széttárta a kezét. – Hilda, jól jegyezd meg, ahol kettőnél több ember jön össze, ott mindig akadhat valaki… – Besúgóra gondolsz? – Nevezhetjük így is. Szóval, aki információkat juttat el bizonyos helyekre. Te nyilván titkoltad Rácz Károlyhoz fűződő kapcsolatodat, de valaki a társaságból tudott róla, és fecsegett. – Igen, ez lehetséges. De vajon ki lehetett az? – Azt neked kell tudnod. – Istenem, olyan régen volt, már arra sem emlékszem, hogy akkor kik voltak jelen. Zsófia jött be, tálcán hozta a gőzölgő teát és a diós palacsintákat. – Palika, neked is hoztam egy csésze teát. – A tálcát az asztalkára tette. – Cukrot nem tettem bele, citromot sem, mert az nincs. – Hildára nézett. – Mikor kaptok már citromot? Mostanában a nőtanács nem nagyon erőlteti meg magát. Hilda már szürcsölt a teából.

– Nézze meg az ember, te mindent ennyire számon tartasz? – harapott a palacsintából. – Szerintem a tea csak citrommal az igazi. – Tévedsz, Zsófikám! – intette le Gyömrőy. – Biztos vagyok benne, hogy Hilda kártyapartnerei citrom nélkül isszák a teát, pedig a teázás kultusza Angliában a legelterjedtebb. – Így van – helyeselt Hilda. – A teázás őshazája, legalábbis Európában, Anglia. Zsófia megvonta a vállát. – Akkor igyátok angol módra, citrom nélkül! De egyétek a palacsintát is. – Eszünk, iszunk. Mit akarsz még? – kérdezte Gyömrőy. – Semmit sem akarok. – A századosra nézett. – Tudod, ki hozta haza Hilda nénit? – Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan elmondod. – Képzeld el, egy francia kapitány, és franciául beszélgettek. A kapitány még kezet is csókolt Hilda néninek. – Mióta lettél ilyen fecsegő? Még jó, hogy csak Palinak fecsegsz rólam. – Baj, hogy elmondtam Palinak? – Baj, Zsófíkám, akkor van, ha döglenek a nyulak – mondta Gyömrőy. – De az valóban kellemeden lenne, ha a hentesnél, a fűszeresnél meg a tejesasszonynál elfecsegnéd, hogy Hilda hova jár kártyázni, és ki hozza haza autóval. Tudod, kishúgom, az efféle fecsegés manapság életveszélyes is lehet. A lány a szívére tette a kezét, és szipogva mondta: – De én nem fecsegek sehol sem. Isten bizony! Csak nem képzeled, hogy rosszat akarok nektek? – Jól van, Zsófíkám! – vigasztalta a lányt Hilda. – Nincs semmi baj! Tudjuk, hogy te nem akarsz nekünk semmi rosszat. De Pali igazat mondott. Úgyhogy ne

szipogj, nagyon kérlek. Mi nagyon szeretünk téged. Kiviheted a tálcát, aztán fürödj meg és feküdj le! Zsófi felállt. Felvette a tálcát az asztalkáról, és csak annyit mondott: -Jó éjszakát! – Aludj jól, és álmodj szépeket! – mondta Gyömrőy. – És semmi harag! Érted? – Mindent értek! – Zsófi kinyitotta az ajtót, és kiment. – Borzasztóan érzékeny teremtés. – Hilda megigazította az asztalkán az abroszt. – Tényleg egy francia kapitány hozott haza? – Henri Lanurien. Kulturált, udvarias férfi. Azt mondta, nagyon rossz a közbiztonság, nem akarja, hogy bujkáló fasiszták vagy profi bűnözők megtámadjanak. Felajánlotta, hogy hazahoz. Nem látok benne semmi rosszat. – Én sem. De mások esetleg félremagyarázzák a helyzetet. – Fütyülök a másokra, a félremagyarázókra! Csak nem akarod azt mondani, hogy ma is félnünk kell, mint a náci megszállás alatt és a nyilas rendszerben? Mert akkor ez a szabadság egy fabatkát sem ér. Én félelem nélkül szeretnék élni. – Igazad van. Én is. Tölthetek egy kis konyakot? – Nem bánom. Gyömrőy az asztalkára tette a poharakat, és öntött az üvegből. – Egészségedre, drága Hilda! – A tiédre is, Palikám! – Mondd, Hildám – kezdte Gyömrőy, miután a poharát az asztalkára tette –, Mirjam nem érdeklődött utánam? – De igen, minden alkalommal emleget Legutóbb olyasmit mondott, hogy lelkifurdalása van veled szemben. Megígérte, hogy vár rád, és nem tartotta be az ígéretét. Szeretné megmagyarázni a bizonyítványát. Mondtam, hogy arra semmi

szükség. Törődjön a férjével és a boldogságával. Sírni kezdett. Ő igazán csak veled volt boldog, de miután eltűntél, és a Vöröskereszt sem tudott rólad felvilágosítást adni, ami egyébként igaz, azt hitte, hogy meghaltál valahol a nagy orosz síkságon. Hát ezért ment férjhez Edcombhoz. – Milyen fickó a kapitány? – Kellemes ember. Oxfordi diák volt, és az sok mindent elárul. Úriember, elkötelezettje a polgári államoknak, de lojális a szovjetek iránt is. Járt Moszkvában meg a Krímben, csodálja a szovjet nép türelmét, önuralmát, áldozatvállalását. Az a véleménye, hogy a szovjet vezetés képtelen megoldani a gazdaság 1917 óta tartó romlását, és ebből nagy baj lehet. Már most is baj van, mert szerinte Sztálinék csak hadseregben gondolkoznak, mindent alárendelnek a hadsereg érdekeinek. – Politizálni is szoktatok? – Butákat kérdezel! Ahol összejön néhány férfi, mondjuk: egy angol, egy amerikai, egy francia meg egy magyar, aki történetesen Kálmán professzor, tankerületi igazgató, ott elképzelhetetlen, hogy ne politizálnának. – Az asszony intett Győmrőynek, hogy töltsön italt a poharába. A százados engedelmeskedett. Az asszony kortyolt a konyakból. – Egyébként nincsenek túlzottan jó véleménnyel rólunk. Mármint a magyarokról. Az értékelésnél abból indulnak ki, hogy mi voltunk a nácik utolsó csatlósai. Az amerikai őrnagy, Bob Hunter, aki páncélos parancsnokként harcolt, azt mondja, hogy Ausztriában például az SSek már letették a fegyvert, és megadták magukat, a magyar nácik, a Hunyadi páncélosok meg a Szent László hadosztály katonái az utolsó töltényig lőttek, harcoltak. Hunter még most is azon morfondírozik, hogy mi a jó fenével fanatizálták ezeket a magyar katonákat, hogy ilyen önfeláldozóan védték Hitler birodalmát, mert ugyebár, Graz és Innsbruck körzetében már nem lehetett szó Magyarország védelméről. – Mondd, Hilda, mi a véleményük a közelgő béketárgyalásokról? – Hát mit mondjak, egyáltalán nem biztató. A románok és a csehszlovákok is, helyesebben, a szlovákok is nagyobb eséllyel és jobb pozícióban ülnek asztalhoz, mint mi. – De hát miért?

– Hunter szerint a románok időben kiugrottak a náci táborból, és a szövetségesek oldalára álltak, Szlovákiában pedig náciellenes nemzeti felkelés tört ki. Az az igazság, hogy ezek a tisztek nagyon keveset tudnak Magyarországról. Ennek a Hunter őrnagynak az anyja magyar, jól beszél magyarul, de a mama nógrádi rokonságán kívül alig tud valami mást is az országról. – Érdekes. – Nincs ebben semmi érdekes, inkább szomorú a szituáció. – Hilda, kérdezek valamit, de kérlek, őszintén válaszolj! – Kérdezz! – Szereted őket? El vagy kötelezve nekik? – Álljon meg a menet, ezt hogyan érted?! – Adsz-e nekik bizalmas információkat? Magyarul: beszerveztek? – Gügye vagy te, édes fiam?! Hova gondolsz? Csak nem képzeled rólam, hogy a világ bármelyik országának ügynöke lennék? Annyira nem rajongok értük. – Igen, ez tiszteletre méltó álláspont. És ha most én, az unokaöcséd, azt kérném tőled, hogy légy az én szövetségesem, mert ettől függ a jövőm, talán az életem is… Hilda felemelte a kezét. – Várjunk csak! Mit jelent az, hogy legyek a szövetségesed? Másodszor, miért van veszélyben az életed, a jövőd? Borzasztóan homályos dolgok ezek. Miért nem beszélsz nyíltan? Tudom, hogy hol szolgálsz. Azt is tudom, hogy mire megy ki a játék. Nagynénéd belecsöppent egy nyugati, nem is akármilyen társaságba, ahol a férfiak egymás között elszólják magukat, és Pálffynak vagy neked nagyon jól jönne, ha valaki a társaságból informálna titeket. Erről van szó? – Igen! Az asszony hosszan hallgatott, konyakot töltött magának, ivott, aztán a

századosra nézett. – Te vagy az egyeden rokonom. Meg Zsófi. Nem titkolom, nagyon szeretlek. Tudod, ezt még nem meséltem neked, apád a halála előtt itt pasziánszozott, és mindig anyádról beszélt. Dünnyögött magában, amolyan öregurasan. A fenébe, ez sem jött ki, mondta, de a kérdésemre, hogy mi nem jött ki, nem válaszolt. Egy alkalommal, már ágyban feküdt, és érezte, hogy hamarosan meg fog halni, azt mondta, üljek az ágya szélére. Leültem. Megfogta a kezemet, simogatta. „Hildácska, tudod, hogy mennyire szeretlek.” Tudom, mondtam neki, én is nagyon szeredek téged. „Tudom és érzem. Volna egy kérésem.” Mondd, biztattam, vedd úgy, hogy máris teljesítettem. „Kedves vagy.” Megszorította a kezemet. Szorítása már erőtlen volt, és a hangja is. Erőtlen, alig hallható. „Nem tudom, hogy mi van egyetlen fiammal, Palival. Megfagyott? Megölték? Fogságba esett? Semmi hír róla. Lehet, hogy Szibériában szenved valahol. Nem tudom. A Vöröskereszt sem tud róla semmit. Hogy miért nem vették nyilvántartásba, rejtély. Talán sohasem fogjuk megtudni. De én érzem, hogy él. Azt is érzem, hogy hamarosan hazajön. De én már akkor nem leszek az élők sorában. Rád bízom Palit. Vigyázz rá, úgy, mintha a te gyermeked lenne!” Megígértem, hogy vigyázni fogok rád. Nos, úgy látom, bajban vagy. És őszintén segíteni akarok neked. Nézd, Palikám, ezek a nyugati missziós fickók kedvesek, udvariasak, de sok közöm nincs hozzájuk. A főnökeiket nem ismerem. De ezeknek fogalmuk nincs a magyar valóságról. Egyetlen dolog köti őket egymáshoz, a szoyjetellenesség. Ebben egyetértenek. Maradéktalanul. És ahogy a kártyázás közben megértem őket, mert egymás között nem csinálnak titkot belőle, hogy mindhármuknak szoros és bizalmas kapcsolataik vannak a magyar politikusokkal. Hogy név szerint kikkel, azt nem tudom. Nekik, ahogy a szavaikból kivettem, az a megbízatásuk, hogy minden eszközzel megakadályozzák a kommunisták térnyerését. – És ez a mesterkedésük úgy tűnik, sikerülni fog nekik. – Meddig? Annyit én is értek a politikához, hogy ez a siker csak átmeneti lehet, és semmi esetre sem tartós. Ezek a fickók is tudják, hogy az esetleges választási siker nem lehet hosszú távú. Magyarország az ő beleegyezésükkel a Szovjetunió érdekszférájához tartozik. Amit most mondok, azt jól jegyezd meg. Edcomb, aki egy kedves, szeretetre méltó legény, a háború befejezése előtt ott volt Churchill kíséretében, amikor Sztálinnal tárgyalt. Arról volt szó, hogy Görögország a háború után hova tartozzon. Athént és az ország nagy részét a partizánok szabadították fel. A görög partizánok vezetői a kommunisták voltak, és Moszkva

irányítása alatt álltak. A lengyel emigráns kormány pedig Londonban székelt, közben a Szovjetunióban is megalakult egy kommunista vezetés alatt álló lengyel kormány. Alkudoztak. Sztálin azt akarta, hogy Churchill ismerje el a szovjetek által létrehozott lengyel kormányt. Churchill azt mondta, oké, vállalja, hogy a londoni emigráns lengyel kormányt semlegesíti, és elismeri a kommunista vezetés alatt álló lengyel kormányt, vagyis azt, hogy Lengyelországot átadják a Szovjetuniónak, de cserébe azt kéri, hogy Sztálin mondjon le Görögországról, mert ő, mármint Churchill, megígérte a Kairóban tartózkodó görög királynak, hogy biztosítja számára a görög trónt. Edcomb megdöbbent ezen az alkudozáson. Sztálin az üzletbe beleegyezett, s attól a naptól kezdve nem támogatta a görög partizánmozgalmat, szemet hunyt afelett, hogy egy angol tengerészgyalogos-hadosztály partra szállt, és kiverte Athénből a partizánokat. – Ez valóban így történt? – csodálkozott Gyömrőy. – Szó szerint. Ez az Edcomb tárgyilagos fickó. Érdekes, hogy az oxfordi diákok közül néhányan vonzódnak a marxi eszmékhez. Edcomb is tudománynak tekinti a marxizmust, ugyanúgy, mint a darwinizmust. – Tényleg érdekes és figyelemre méltó a kapitány – mondta Gyömrőy, és arra gondolt, hogy talán lehetne vele valamit kezdeni. – Ha érdekel téged Mirjam férje, meghívhatom őket vacsorára. Anyagilag annyit még elviselhetünk. – Várj csak, Hilda! – A szép arcú asszony figyelmesen nézett Gyömrőyre. – Ők, mármint Edcombék, tudják, hogy én létezem? – Persze hogy tudják. Mirjam elmondta még az esküvő előtt a kapitánynak, hogy a szeretőd volt, s amikor a frontra vittek, megígérte, hogy várni fog rád, de te nyomtalanul eltűntél valahol a Donnál. Kutatott utánad, de miután a Vöröskereszttől nemleges választ kapott, elsiratott, és beírta a nevedet a drága halottai közé. – Azt is tudják, hogy a demokratikus honvédség tagja vagyok? – Tudják. Legalábbis Edcomb tudja. Azt hiszem, Lanurian kapitány is. – Azt is tudják, hogy a katonapolitikai osztályon dolgozom, Pálffy mellett?

– Ezt, engedelmeddel, én mondtam el Edcombnak. A közlésemre úgy reagált, hogy nagyon érdekes, szívesen elbeszélgetne veled. – Te mit válaszoltál erre? – Azt mondtam neki, hogy alkalomadtán sort kerítünk a találkozóra. Gyömrőy újra töltött a poharakba, ittak. – Tényleg érdekes lenne egy ilyen találkozó. – Ha akarod, megszervezem. Fantasztikus a mi életünk. – Hilda mintha többet ivott volna a szokásos adagjánál, legalábbis Gyömrőynek ez volt az érzése. – Miért fantasztikus? – Ahogy a dolgok, igaz, más formákban és más előjellel megismétlődnek. Most úgy érzem magam, mint negyvenkettőben, amikor az volt többi között a feladatom, hogy illegális találkozókat szervezzek, mert Kelédy Sándorné minden gyanún felül álló úriasszony volt. – Gondolod, hogy most is gyanún felül állsz? – Remélem! – Én nem vagyok ebben olyan biztos. – Sejtesz vagy tudsz valamit? – Kalmáréknak van háztartási alkalmazottjuk? – Van. Vámos Juliska. Fiatal cselédlány. – Hány éves? – Gondolom, húsz vagy huszonegy lehet. – Hova valósi? – Ha jól emlékszem, Husztra. Egyszer vagy kétszer beszélgettem vele. Csinos pofájú teremtés. Akkor panaszolta el, hogy a vőlegénye orosz hadifogságban

van. Azt tudja, hogy él. – Honnan tudja? – Május végén levelet kapott tőle. – Hogyan? – Valaki szabadult a fogolytáborból, az hozta neki. – Ezt ő mondta neked? – Igen! – Azt nem tudod, hogy az a bizonyos levél megvan-e? – Biztos, hogy nincs meg, Juliska elégette. Megkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta, hogy a vőlegénye ezt kérte tőle. – Azt persze nem tudod, hogy a vőlegényét hogy hívják? – De tudom. – Megint ivott. – Ábrámovics György. A foglalkozása pedig kerékgyártó. – Mindezt honnan tudod? – Kifaggattam. Jóval korábban mentem Mirjamékhoz, és volt időnk beszélgetni. Láttam rajta, hogy jólesik neki az érdeklődésem. De tulajdonképpen mire gondolsz? – Hogy mire gondolok? Mondjuk, például arra, hogy azt a szerencsétlen Vámos Juliskát az NKVD beszervezte, és a kislány mindenről pontosan informálja őket. – Ezt nem gondolod komolyan? – De, drága Hildám, nagyon komolyan gondolom. Mondhatnám úgy is, hogy halálosan komolyan. Gondolod, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett működő NKVD-sek nem tartják megfigyelés alatt a nyugati katonai misszió tagjait? Te, aki részt vettél az ellenállási mozgalomban, aki megtanulta a konspiráció szabályait, ne tudnád, hogy a szovjet felderítők ilyen ziccert nem hagynak ki.

– Látod, erre nem is gondoltam. – Pedig nagyon kézenfekvő. Amikor rájöttek arra, hogy Hunter őrnagy és Lanurian kapitány rendszeresen Edcomb kapitány lakásán, a Szépvölgyi úti villában találkoznak, körülnéztek, hogy kit lehetne a házból beszervezni. Hamarosan rájöttek, hogy csakis Vámos Juliska jöhet számításba. Nemcsak azért, mert Huszton született és a magyaron kívül ruszinul is beszél, hanem azért, mert zsarolható. Tőle tudták meg, hogy Ábrámovics György honvéd szovjet hadifogságban van. – Várj csak, ezt a lány honnan tudta? – A Vöröskereszttől. A többi már magától értetődő volt. Mondjuk, lement a Kolosi téri piacra vásárolni, útközben beültették egy fekete autóba, elvitték egy villába, ahol megértették vele, hogy a vőlegénye és szülei élete is az ő kezében van. Ez az úgynevezett vagy-vagy helyzet. Vagy mindenről informálja őket, és akkor a vőlegénye hamarosan hazajön a hadifogságból, a Kárpátalján élő szüleinek sem lesz bántódása, vagy, ha nemet mond, soha többé nem látja vőlegényét és a szüleit. Akad olyan szép pofájú vidéki kislány, aki egy ilyen ajánlatnak ellentmond? Szerintem nincs. Meggyőződésem, hogy a szovjetek már régóta tudnak rólad, szerepelsz a nyilvántartásukban, csak az a kérdés, hogy mikor csapnak le rád. – Gondolod, hogy én érdekes vagyok nekik? – Az a meggyőződésem, hogy nagyon. Ezért kell bebiztosítanod magad. – Hogyan? – Nagyon egyszerűen. Odaülsz az íróasztalomhoz, és írsz Pálffy Györgynek egy levelet. – És mi legyen a levélben? – Csupán annyi, hogy te, aki a háború alatt az illegális ellenállási mozgalom aktív résztvevője voltál, látod, hogy bizonyos erők ki akarják szolgáltatni az országot a nyugati nagyhatalmaknak, ezért felajánlod szolgálataidat a katonapolitikai osztálynak. Arra kéred az ezredes urat, hogy információidat bizalmasan kezelje. Én pedig meg fogok adni neked két telefonszámot. Az egyik budapesti, a másik pedig egy moszkvai. Ha az itteni oroszok rád csapnának,

nagy nyugalommal megkéred őket, hogy hívják fel a két számot, ott majd igazolnak téged. Az asszony csodálkozva és némi döbbenettel nézett Gyömrőyre. – Te Moszkvának dolgozol? – kérdezte alig hallhatóan. – Drága Hildám – felelt cinikusan Gyömrőy –, túl kell élni minden megpróbáltatást. Ne csodálkozz, ülj az asztalhoz, és írd meg Pálffynak a levelet. Mert neked is élned kell! – Igen. Még szeretnék élni. – Akkor, drága Hildám, sok választásunk nincs. Budapest nekem ezerszer kedvesebb, mint az északi sarkkörön túli legszebb munkatábor. Igaz, ott azzal vigasztalhattam volna magam, hogy a magyarok közül én láttam meg elsőnek a felkelő napot. Mi, Hildám, akaratunkon kívül a történelem gyermekei lettünk, amiben persze nagyon sok örömünk nincs. Persze volna egy megoldás, hogy keresztülhúzzuk a történelem rólunk szóló fejezetét. – Éspedig? – Ha hazavágnánk magunkat. Ugye, ez így borzasztóan közönségesen hangzik? – Azt sem tudom, hogy mit jelent. – Magyarra lefordítva azt jelenti, hogy rövid úton végzünk magunkkal. Pisztollyal, kötéllel, méreggel vagy mit tudom én, mivel. De nekem egyikhez sincs kedvem. Borzasztóan kíváncsi ember vagyok. Szeretném tudni, hogy mi minden történik a színpadon, mielőtt a függöny lemegy. – Vagyis a mi függönyünk – mondta csendesen az asszony. – Igen, drágám. Most haragszol rám? – Nem, nem haragszom! Fatalista vagyok. Történjék minden úgy, ahogy elrendeltetett. Az ember ne akarjon kitérni a sorsa elől. Úgysem sikerülhet. Gyömrőy elérzékenyült, a szeme könnyes lett.

– Mintha anyámat hallanám. – Miért mondod ezt? – Emlékszem, drága jó anyám egy alkalommal azt mondta: „Kisfiam, jól jegyezd meg, amit most mondok neked. Ha elárulod önmagadat, a hitedet, a becsületedet, az esküdet, bárhová menekülsz is, a Sors keze mindenhol utolér, és könyörtelenül leszámol veled.” – Ezt édesanyád mondta? – Igen! Az asszony bólintott. – Talán ezért ragaszkodtak hozzá annyira a birtokon élő parasztemberek. Az asszonyok úgy tisztelték, mint egy szentet. Pedig protestáns volt, kézenfekvő, hogy honnan hozta magával a demokratikus érzéseit. – Felállt, az íróasztalhoz ült. – Akkor én most megírom Pálffynak a levelet. Te pedig írd fel nekem azokat az életmentő telefonszámokat! Gyömrőy, mielőtt lefeküdt volna, lement a földszintre, és halkan benyitott Zsófia szobájába. Várt néhány másodpercig, szoktatta szemét a sötétséghez, a telihold meg segített neki, megvilágította a szobát. Meleg volt, Zsófia álmában lerúgta magáról a könnyű nyári takarót, a holdfénynél jól látszott tökéletes teste. Csak egy bugyi volt rajta, csodálatosan formás melle szinte csábítóan hívogatta a századost. Nem kattintottá fel a villanyt, leült az ágy szélére, és vágyakozva nézte Zsófiát. Tudta jól, hogy vágyakozásával semmire sem mehet, mert néhány napig nem számíthat Zsófia odaadására. Tudomásul vette. Lehajolt a lányhoz, nagyon finoman megcsókolta. Zsófia abban a pillanatban felébredt, Gyömrőy a nyakát átölelve magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. – Nagyon szeretlek, Palikám – suttogta. – De jó, hogy bejöttél. Már azt hittem, hogy megharagudtál rám, mert este bután viselkedtem. – Nem haragudtam meg. Tudod, hogy szeretlek. A szeretet pedig nemcsak elnéző, hanem megbocsátó is. Igen, szívem, bejöttem hozzád, mert nem akartam búcsú nélkül elmenni. Reggel korán kelek, és bemegyek az osztályra. – Ha az a Makláry megint keresni fog, mit mondjak neki?

– Mondd azt, hogy átadtad az üzenetét, fel fogom hívni. Most pedig aludj, kedvesem! – Megcsókolta a lányt. – Én most elmegyek, kérlek, ne nyisd ki a szemed, gondold azt, hogy még ott ülök melletted. – Igen, arra gondolok. De máskor nemcsak a homlokomat, a szememet meg a számat is megcsókoltad… – Tudom, édesem, a melledet is. Most is megcsókolom, de utána aludj el és álmodj rólam! Zsófia nem nyitotta fel a szemét, érezte a százados leheletfinom csókjait. Gyömrőy halkan kiment a szobából, behúzta maga mögött az ajtót. Hildát már nem találta a szobájában, de az asztalán ott volt Pálffy György ezredeshez kézzel írt levele. „Remélem – gondolta Gyömrőy –, az ezredes meg lesz elégedve velem.”

4.

Pálffy meg volt elégedve. Erre a gyors fordulatra nem számított. – Ezt meg hogyan csinálta, Gyömrőy? – Ez volt a parancs, vagy nem? – De igen. Csak abban nem hittem, hogy ilyen gyorsan sikerül. Ez igazán nagyszerű munka volt. Várakozáson felüli. Maga kitűnő hírszerző. – Igyekeztem, ennyi az egész. – Aztán átadta azt a feljegyzést, amelyet a Hildával folytatott beszélgetésről készített. Az ezredes figyelmesen elolvasta. – Érdekes, nagyon érdekes. És értékes is. – Gyömrőyre nézett. – Gondolja, hogy Edcombbel lehetne valamit kezdeni? – Nem tudom. Alaposan körül kell járni.

– Itt azt írja, hogy Hilda szerint találkozni szeretne magával. – Igen. A találkozót Hilda megszervezi. – Akkor találkozzon vele! – mondta az ezredes. – Miután Hilda a mi oldalunkon áll, még azt is megtehetjük, hogy műszakilag beépülünk a villába. – Hogyan? – Az amerikaiaktól az egyik ügynökünk szerzett, persze kemény dollárért néhány olyan műszaki berendezést, lehallgatókészüléket, acéldrótos magnetofont, amire rögzíteni lehet a beszélgetést. – Van ilyen berendezés? – Miért ne volna? A Gestapo is használta, nem is eredménytelenül. Úgy tudom, hogy az amerikai technika jobb, mint a német. Meg kell próbálnunk! – Hát próbáljuk meg! Edcomb nemes vad, érdemes rá lőszert pazarolni. Pálffy láthatóan nagyon elégedett volt Gyömrőy gyors sikerével. Arra nem számított, hogy ilyen rohamszerűen beszervezi a nagynénjét. Kelédy Hildának széles kiterjedésű kapcsolatai vannak, információi aranyat érnek. Az ezredes hozzákezdett a Bordics-féle jelentés olvasásához. Elmélyülten olvasott, közben egy-két dolgot feljegyzett. A jelentés végére érve Pálffy Gyömrőyre nézett. – Maga szerint ennek az André Kalásznak köze volt Bordicsék megöléséhez? – Meggyőződésem. Lehet, hogy a szovjet embercsempész-társaság adott megbízást neki arra, hogy végezzen a Bordics házaspárral, mert ahogy Bangha főhadnagy elmondta, neki már nagyon elege volt az illegális embercsempészésből. Az ezredes az asztalra tette a jelentést. – Szép munkát végzett, Gyömrőy! Csakhogy most törhetjük a fejünket, hogy mit csináljunk? Ezek a szovjet tisztek – belenézett a jelentésbe –, Batyinkov őrnagy és társai tulajdonképpen halálra vannak ítélve, ha teszem azt, értesülésünket Vorosilov marsall tudomására hozzuk. És mi van akkor, ha tévedtünk? Vállalhatjuk-e a felelősséget?

– Nem tudom. Ezt az ezredes bajtársnak kell tudnia. Egy biztos, a vasgárdista háborús bűnösök kiszöktetése Nyugatra, dollárért és aranyért, nem látszik tisztességes akciónak. – Igaza van, Gyömrőy! De ezen még gondolkodnunk kell. Az a kérésem, hogy egyelőre erről a vasgárdista szöktetési akcióról senkinek se tegyen említést. Életveszélyes. – A döntés az ezredes bajtárs kezében van. – Tudom! Én mindenesetre intézkedem, hogy bécsi rezidensünk szervezze meg André Kalász francia állampolgár, bécsi lakos megfigyelését. A címe megvan. Köszönöm, Gyömrőy! Nagyon szép munkát végzett. Egy hónap múlva Gyömrőy Pált a honvédelmi miniszter soron kívül őrnaggyá léptette elő.

ÖTÖDIK FEJEZET

1.

1950. július 1-jén, szombaton Gyömrőy Pál alezredes, a HM IV. Főcsoportfőnökség különleges beosztású főtisztje együtt ebédelt a Béke Szálloda éttermében Kürthy Éva magyar-történelem szakos tanárnővel, aki Szegiben a Zrínyi Ilona Gimnáziumban tanított. Gyömrőy alezredes harmincegy éves volt. Megemberesedett, haja a halántéka két oldalán már ezüstös volt. Éva június elsején töltötte be a huszonharmadik évét, kitűnő eredménnyel végezte el az egyetemet. Szép és kívánatos volt. Öt éve nem találkoztak egymással, de valahogyan a távolból azért tudtak egymásról. Bangha őrnagy ahányszor Budapestre, a Zalka Máté laktanyába utazott, mindig felkereste Gyömrőyt, és részletesen beszámolt neki a közös ismerősökről. Ezek a beszámolók többnyire lehangolóak voltak. Bangha őrnagy részleteket nem tudott, polgári személyekről volt szó, nem ők foglalkoztak az üggyel. Rántott borjúszeletet ettek rizibizivel, könnyű homoki bort ittak hozzá. – Meséljen magáról, Évike! – biztatta Gyömrőy a lányt. – Mit is mondjak? – Sok mindent. Öt éve, hogy nem találkoztunk. – Diplomáztam. A Zrínyi Ilonában tanítok. Szüleim azt szeretnék, ha eladnám a Vargyas utcai házamat, és felköltöznék hozzájuk Budapestre, őszintén szólva, nincs kedvem hozzá. – Akkor maradjon. Az ember ne tegyen erőszakot önmaga ellen. Éva lenyelte az utolsó falatot is, ivott a borból. – Azt hiszem, még valami édességet is fogok enni.

– Amit akar, Évike. A vendégem. A lány halkan nevetett. – Aki úr, az a proletárdiktatúrában is úr marad! – Igen, erről a szokásomról nem sikerül leszoknom. Pedig immár az ötödik éve, hogy párttag vagyok. – Én pedig a városi pártbizottság tagja. Tessék úgy nézni rám! – Intett a pincérnek, megkérdezte, hogy milyen édességet ajánl. – Somlói galuskát. Egészen friss. De hozhatok fagylaltot is tejszínhabbal. – Maradjunk a somlói galuskánál. – Értettem! – Várjon! – Gyömrőy igazított az egyenruháján. – Hozzon két Remy Martint… – Csak Napóleonunk van. Ötcsillagos. – Jöhet! Előmelegített pohárban. – Az csak természetes, alezredes elvtárs – mondta önérzetesen a pincér, és elment. – Szóval a városi pártbizottság tagja. – Beválasztottak. Mondhatnám azt is, hogy egyhangúlag, ami tulajdonképpen jólesett. – Sajnos, én ilyen eredményekkel nem dicsekedhetek. Nincs is okom rá. Pálffy kivégzése óta, úgy érzem, hogy kezd elfogyni körülöttem a levegő. A Horthy hadsereg tisztje voltam, ráadásul arisztokrata csemete, észrevettem, hogy a közvetlen munkatársaim is gyanakodva néznek rám. Hát persze, hiszen Pálffy kádere voltam. Úgy tartják, hogy ő futtatott. Ott voltam a bírósági tárgyalásán a Margit körúton. Majdnem leszédültem a székről, amikor azt mondta, hogy a volt Horthy hadsereg tisztjeit a honvédségen belül kivételezetten támogatta. Nos, ezek egyike vagyok én is.

-Jaj, édes Palikám, szólíthatom így? – Hát persze! Barátok vagyunk, vagy nem? – Szeretném, ha azok lennénk. – A pincér az asztalra tette az italokat és a somlói galuskát. – Köszönöm! – Éva a kanalat megtörölte szalvétával, aztán enni kezdett. – Évikém! – Gyömrőy felemelte az előmelegített poharát. – A találkozásunkra! – Koccintottak, halkan, diszkréten , és kortyoltak az italból. – Mondja, Éva, tulajdonképpen mi lett a barátjával? – Kálmán Józsival? – Igen. – Mit tud róla? – Hivatalosan annyit tudok, hogy valamikor ötven őszén valamelyik orosz barátjával, talán Misa Miljutyin alezredessel kiment Bécsbe, és felkereste André Kalászt a fürstengassei villájában. Hogy ott mi történt, nem tudom, valószínű disszidáltak. Éva a szalvétával megtörölte a száját, és az alezredesre nézett. – Nem tudja, hogy ott mi történt? – Nem! Részleteket nem tudok. – Akkor én elmondom. Hosszú történet, kezdem azzal, hogy én voltam az ostoba, és azóta is bűntudatot érzek. Egy veszekedés közepette elmondtam Jóskának, akkor még szerettem, hogy július huszonnyolcadikán, míg őt vártam vacsorára, láttam az égő házat, a menekülő gyilkost, és felismertem… – Akkor nem mondott igazat nekem! – Hazudtam. Mert szerelmes voltam, és Jóskát kellett megvédenem. Nekem kellett az alibijét igazolnom, Jóska ugyanis halálra gázolt egy tizenöt éves diáklányt, már lángokban állt a ház, amikor teljesen összetörten beállított

hozzám. Sírt, könyörgött, hogy mentsem meg, valljam azt, hogy jóval éjfél előtt nálam volt, ismeretlenek az országúton leütötték, összevissza rugdosták, elvették a BMW-jét. És én, az elvakult szerelmes hülye kitaláltam és vállaltam a hazugságot. – André Kalász ölte meg a Bordics házaspárt, ugye? – Igen. Jól láttam őt, mert a lángok megvilágították az arcát. – És ezt elmondta Kálmánnak? – Igen, de csak néhány nappal később, amikor összevesztünk. – Magának nem jutott eszébe, hogy fel kellene jelentenie Kalászt? – De, eszembe jutott, borzasztó lelkifurdalást éreztem, végül is akárhogy nézem és magyarázom, két gyilkos menekülését fedeztem. Hetekig, hónapokig csak mélységes undorral néztem magam a tükörben. – Hirtelen elhatározással azt mondta: – Pali, fizessen, és menjünk fel hozzám! Ott majd befejezem a történetet, és mutatok magának valamit, ami jól megvilágítja ezt az egész rondaságot. Gyömrőy azonnal beleegyezően bólintott. Kifizette a számlát, és félóra múlva már Évánál ültek a nappaliban. Az alezredes körülnézett. Úgy találta, hogy a lakásban semmi sem változott, de aztán rájött, hogy van változás, eltűntek a macskák, csak az emlékük maradt meg fényképek formájában a falon. Mint később megtudta, Rozika adott túl rajtuk. Az ablakhoz ment, kinézett. A kiégett háznak már nyoma sem volt, új ház épült a telken, többszobás családi ház. Hát igen, gondolta, az élet megy tovább. – Nos, ott tartottunk, hogy valamit mutatni akart. – Igen. Azért hívtam fel. De a történet folytatása az, hogy Kálmán Józsefet ismeretlen tettesek kilencszáznegyvenöt augusztus tizenkilencedikén, a Somorjai úti házában agyonlőtték, és rágyújtották a házat. – Ugyanúgy, mint Bordicséknál? – Pontosan, mintha lemásolták volna!

– A rendőrség mit állapított meg? – Semmit! – Kallósék nyomoztak az ügyben? – Nem. A bűnügyi rendőrség gyilkossági csoportja. Legalábbis akkor ezt írták az újságok. Megkínálhatom valamivel? – Egy erős teával. – Mindjárt megfőzöm. – Lágy léptekkel átment a dolgozószobájába, az íróasztal fiókjából elővett egy paksamétát, visszament, és átadta Gyömrőynek. – Addig olvassa ezt el! Gyömrőy érdeklődéssel vette át a borítékot. Forgatta, feladó nem volt feltüntetve rajta, a címzett Kürthy Éva volt. Kivette a borítékból a szokatlanul sok lapból álló levelet, és olvasni kezdte.

„Évikém! Sohasem fogom elfelejteni azt a napot, amikor lekurváztalak, és te jogosan megsértődtél. Amikor a veszekedés után újra egymáséi lettünk, azt hittem, megbocsátottál, de lelkem mélyén éreztem, hogy valami keserűség maradt benned. Megértelek. Keserűségednek én vagyok az oka. És másnap te váratlanul bejelentetted nekem, hogy láttad a gyilkost kimenekülni az égő házból, és felismerted a gyilkosban Kalász Andrást. Ez bomba volt, és úgy robbant fel, hogy szinte lebénultam. Három nap után valaki névtelen levelet írt neked, amelyben az állt, hogy bizalmas viszonyban vagyok Rebekával, a polgármester lányával, és tudomásodra hozta, hogy Rebeka terhes tőlem. Megmutattad a levelet, és én nem tagadtam semmit, bevallottam neked, hogy én vagyok a születendő gyermek apja. Azt persze nem tudtad, hogy a jövendőbeli apósom magához hívott, és megkérdezte, hogy a történtek után mi a szándékom. Azt mondtam neki, hogy feleségül veszem Rebekát, csak nincs hol laknunk, apámékhoz nem vihetem, mert drága szüleim meggyőződéses antiszemiták. A jó öreg apósjelöltem másnap teljesen jogszerűen, ami persze tökéletesen jogtalan volt, kiutalta nekem az egyetemi sportpálya mellett álló magányos, háromszobás villát a teljes berendezéssel együtt, amire az Elhagyott Javak helyi megbízottja

fájó szívvel ráütötte a pecsétet…”

Éva behozta a teát, apró linzersüteményt is tett az asztalra. – Épületes olvasmány, ugye? – Igazi strici. – Várja meg a végét! Velem most ne törődjön, olvasson! – Letette a csészét. – Pali, valahogyan nem áll a számra a magázás. A pártszervezetben is tegeződünk… – Ezen ne múljon! Szervusz! – Szervusz! – A konyakot most elengedem, de a pertucsókhoz ragaszkodom. – Megcsókolták egymást. Gyömrőy itta az erős teát, és majszolta a linzert. Tovább olvasott.

„Másnap felkerestem Szergej Bubkovot, és megkérdeztem, hogy Misa Miljutyin alezredes a városban van-e. Hát hol lenne, kérdezte. – Nélküle megbénulna a területi elhárítás. Megtalálhatom Batyinkov őrnagy Serfőző utcai villájában. Nem részletezem. Ott találtam. Őszinte szeretettel fogadott, olyan igazi orosz medve. Még fiatal, nincs negyvenéves, szereti a nőket, és szereti a jó életet. Németül beszéltünk, jól beszélt németül, jobban, mint én, bár erősen kapatos volt. »Mondd meg nekem, Juszuf, fiatal testvérem, hogy lehet elviselni azt, hogy a német fogságba esett barátaimat, akik a háború végén összetörve, megalázva kiszabadultak a náci haláltáborokból, nem hazavitték, hogy felépüljenek, megnyugodjanak, megbékéljenek önmagukkal és ezzel a gonosz, rohadt világgal, hanem egy távol-keleti büntetőtáborba. A bűnük az volt, hogy fogságba estek. Érted te ezt, Juszuf? Gyerek vagy még, a fenét érted! De nem baj, egyszer majd megérted.« Nem vitatkoztam vele, ráhagytam a keserűségét. Mondtam neki, hogy sürgősen Bécsbe kell utaznom. »Andréhoz?« Beszédem van vele. Segíts, Misa! Ketten könnyen kimehetünk, ott aztán lesznek lányok is, nem is egy, szőke, vörös, barna, fekete. Válogathatsz. Pezsgő is lesz. »Rendben – mondta. – Holnap reggel hat órakor indulunk. Érted megyek.« Másnap reggel

hat órakor elindultunk. Miljutyin tökjózan volt, csupán azt kérdezte meg, hogy az este nem beszélt-e butaságokat. Semmit, mondtam neki. »Akkor jó!« – mondta, és békésen elaludt. Még nem volt dél, amikor megérkeztünk Kalász András rezidenciájához. András tudta, hogy jövünk, mert az éjjel apám segítségével telefonon beszéltem vele. Röviden elmondtam, hogy Miljutyinnak mi a kívánsága. András nagyon kedvesen azt válaszolta, hogy már intézkedett. A gépkocsivezetőt a személyzetre bízta, lássák el őt mindennel. Az alezredes nagyon álmos volt, megkérdezte, hogy lepihenhet-e. Természetesen, mondta András, és hozzátette, háromkor ebédelünk. Az alezredest felkísérték az egyik vendégszobába. Kettesben maradtunk. Azt ajánlotta, hogy menjünk a medencéhez, az idő ragyogó, a víz kellemes. Öltözzek át, ad fürdőnadrágot. Úgy viselkedett, mint egy igazi barát. Félóra múlva már a medence partján ültünk. Ital, rágcsálnivaló, banán, narancs, minden volt az alacsony asztalkán. Megmártóztunk a medencében. Tényleg kellemes volt. Aztán kiültünk a nyugágyakra, élveztük a napfényt, a kényelmet. »Mi az a fontos dolog, amit meg akarsz velem beszélni?« – kérdezte. Rövid leszek, mondtam, három ember tudja, hogy te ölted meg Bordicsékat és te gyújtottad fel a lakást. Nem tagadott, csupán kérdezett: »Ki az a három ember?« Az egyik Kürthy Éva, aki látta, amikor kimenekültél az égő házból. A másik pedig egy katpolos fejvadász, Gyömrőy Pál százados, aki az ügyben vezeti a nyomozást. Beszélt anyáddal, megvallatta Viktóriát, az ostoba liba pedig alaposan kitálalt. A lényeg az, hogy ők ketten tudják, hogy te ölted meg Bordicsékat. A harmadik pedig én vagyok. Furcsán nézett rám, és még furcsábban mosolygott. Sakálmosolya volt. Sokat sejtető, félelmetes. »Mennyi a hallgatás tarifája?« – kérdezte. Döntsd el, mondtam neki, hogy mennyit ér neked a hallgatásom. Vékony szivarra gyújtott, ivott az italából, de mielőtt megszólalt volna, a házból kilépett az öccse, Miklós. Gondolhatod, hogy mennyire meglepődtem. A beszélgetés során kiderült, hogy dezertált, és András egyik fontos szovjet kapcsolata kimenekítette Bécsbe. A fiú remekül érezte magát abban az úri környezetben. Bajuszt növesztett, kapott egy tökéletesen hamisított francia diplomata-útlevelet, amelyben az állt, hogy a francia külügyminisztérium munkatársa, Kelet-Európa-szakértő és -tanácsadó. Miklós csak beteg édesanyjáért aggódott. A fiú elment, András ivott, és azt mondta: »Figyelj rám, Jocó! Üzletet ajánlok neked. Fényes üzletet, olyat, amiről sohasem álmodtál, mert otthon piti kis szélhámosságaiddal tündökölhettél, ám azt a keleti tündöklést itt Nyugaton nem jegyzik. Én gazdaggá teszlek, társként beveszlek az üzletembe tanácsadónak,

belső, bizalmas munkatársnak. Féléven belül vagyonos ember leszel. De ennek két alapvető feltétele van. El kell tenned láb alól a két tanút, Kürthy Évát és Gyömrőy századost!« Megdöbbentem. Eltenni? – kérdeztem. »Igen, megölöd, és elásod őket valamelyik vidéki temetőben.« Te megőrültél! – mondtam neki. Nem válaszolt, szívta a szivarját, ivott. »Hat hetet kapsz rá, hogy végrehajtsd a feladatot. Ha elvégezted, végleg kijössz Ausztriába. Lakást biztosítok neked, és a két ember likvidálásáért, a hallgatásodért pedig kapsz tőlem ötvenezer dollárt. Világos?« Megszédültem az összeg hallatán. Csak akkor vesztettem el az egyensúlyomat, amikor arra gondoltam, hogy téged, akit még mindig szeretek, meg kell ölnöm. Drága Évám, mindezt azért írtam meg ilyen körülményesen, hogy tudd, gazember, karrierista lettem, bérgyilkosjelölt, de azért annyira nem süllyedtem le, hogy téged megöljelek. Erre képtelen lennék. Rebeka azt szeretné, ha kivándorolnék vele Izraelbe, de nekem ehhez semmi kedvem. Kérlek, nagyon vigyázz magadra! Veszélyben vagy, és én nem tudlak megvédeni, csak magamtól. Kérlek, bocsáss meg nekem, sokat vétettem ellened, de remélem, legalább tőled felmentést kapok bűneimre. Sokat gondolok rád. És még most is szeretlek. Csókol a te ocsmány, hűtlen szeretőd, Kálmán József.”

Az alezredes az asztalra tette a vaskos levelet. – Egy becsülendő van benne – mondta –, az őszintesége. Kevesen vannak, akik leírják, hogy „… ocsmány, karrierista, bérgyilkosjelölt vagyok”… – Hát igen! Ötvenezer dollár vérdíj manapság nem kevés! Én nem is tudtam, hogy ennyit érek. – Persze velem együtt! – Gyömrőy tekintete megpihent a lány arcán. – Kérdezhetek valamit? – Persze hogy kérdezhetsz. Barátok vagyunk. Gyömrőy előbb ivott a fűszeres teából, mintha fontolgatná, mit kérdezzen. – Van valakid? – Senkim sincs. Nekem nagyon elég volt Kálmán József.

– Öt év óta férfi nélkül élsz? – Mint egy apáca. Furcsán hangzik, de vágyaimat, férfihiányomat levezetem a tanulmányaimmal és a mozgalmi tevékenységemmel. Ha hiszed, ha nem, szívvel-lélekkel kommunista lettem. Mindazonáltal tele vagyok aggállyal. Van néhány dolog, ami nem tetszik nekem. – Erre kíváncsi lennék – firtatta Gyömrőy. – Például nekem nagyon nem tetszik ez a Rajk-féle összeesküvés… – Fogódzkodj meg, nekem se! – Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek vele. Képtelen vagyok elhinni, hogy ezek az emberek árulók lettek. – Igen. Túlzottan olajozottan ment minden. Én ott voltam a tárgyaláson. Mindkettőn, mert Pálffyék ügyét a bíróság a hadbíróság hatáskörébe utalta. Hallgattam az önkritikus, önvádló vallomásokat, és a hideg futkározott a hátamon. Én jól ismertem Pálffyt. Amikor 1948 elején elkerült a katpol éléről és a honvédség főfelügyelője lett, én kapcsolatban maradtam vele, csodáltam képességeit, előrelátását. Sohasem fogom elfelejteni azt az esetet, amikor Almásy Pált, a honvédelmi minisztérium anyagi csoportfőnökét összeesküvés vádjával őrizetbe vették jó néhány volt tiszttársával együtt. Egy fiatal főhadnagy vagy százados, aki valamelyik vidéki kirendeltségről jelentéstételre Budapestre jött, Pálffy kérésére kihallgatta Almásyt. Az idős tábornok már elég rossz állapotban volt, és a fiatal tisztnek teljes beismerő vallomást tett. Persze tudni kell, hogy az Almásy Pál írógépén készített hadparancson vagy felhíváson hitelesen rajta volt közismert aláírása: „Alpál”. Ott volt a lefoglalt írógép, a hadparancs. Szóval elismert mindent, és előadott egy tökéletes összeesküvési történetet a vidéki szervezeteikről, a „Sátrak”-ról. A fiatal kihallgató tudta, hogy Almásy mint műszaki tiszt a berlini magyar nagykövetségen a katonai attasé mellett hírszerző tisztként szolgált, és a titkosszolgálati munka csínja-bínja a kisujjában van. A tiszt, elolvasva Almásy beismerő vallomását, azt mondta magában, hogy ez olyan szép és olyan tökéletes, hogy nem lehet igaz. Ezek után feltett a tábornoknak egy provokatív kérdést, mondván, ez nagyon szép, de „miért nem beszélt a diósgyőri fegyverszállítmány elleni támadásról?” Almásy azonnal elnézést kért, és tökéletes szakszerűséggel elmondta, hogy hogyan robbantották fel a vasúti szerelvényt. Csakhogy ilyen nem volt! A tiszt azonnal

felment Pálffyhoz, és elmondta neki súlyos aggályait. Igaz az írásszakértő véleménye, az is igaz, hogy Almásy írógépén írták a hadparancsot, és igaz, hogy az „Alpál” aláírás Almásytól származik, valami mégsem stimmel. Szerinte Almásy ártatlan, a fene tudja, hogy mi van a háttérben. Pálffyt kellemetlenül érintette a fiatal tiszt közlése, mert tudta, hogy Rákosi másnap reggel akarja bejelenteni az országnak a nagyarányú összeesküvést. A katpolon csak azok a tisztek voltak őrizetben, nem is kevesen, akiket Almásy megnevezett, de ezek is jóval két tucat felett voltak. A civileket Péter Gáborék gyűjtötték be. Azok is sokan voltak. Pálffy azonnal fölhívta Rajkot a „K”-vonalon, és elmondta neki az új fejleményeket. Megkérdezte tőle, hogy beszél-e Rákosival, vagy beszéljen vele ő? Rajk azt mondta, maradjon a telefonnál, ő majd beszél az öreggel. Félóra múlva Rajk jelentkezett. Mondta, hogy az öreg dühöng, kiabál, huszonnégy órát adott, hogy derítsék ki az igazságot. – És kiderítették? – kérdezte Éva. – Igen. Kiderült, hogy Almásyval lakott az egyik rokona, aki összejátszott egy jól fizetett ÁVH-s ügynökkel. Beismerő vallomást tettek, ők hamisították, illetve gépelték le az altábornagy írógépén a hadparancsot, „Alpál” aláírással, amit egy eredeti aláírásról átmásoltak a szöveg alá. Ők sokszorosították és küldték szét a megyék egyházi vezetőihez meg a régi hadsereg tisztjeihez, hogy alakítsák meg a ,Sátrak”-at, és legyenek felkészülve a közeli felkelésre. – Fantasztikus! – képedt el Éva. – És ezek után mi történt? – Látod, ez a fantasztikus. Pálffy kommunista létére is megmaradt úriembernek, mindegyik őrizetbe vett személytől bocsánatot kért a végzetes tévedésért, és minden őrizetest szabadlábra helyezett. – És mi lett azokkal, akik az ÁVH-n voltak? – Azokat, tudomásom szerint, internálták. A katpolnak nem volt internálási hatásköre. Szóval, ezért nem értettem Pálffy viselkedését. Mindent magára vállalt, szörnyű dolgokat, még azt is, hogy Korondy volt csendőrőrnagynak parancsot adott Rákosi, Gerő és Farkas Mihály megölésére. Én ismertem Korondyt, ismertem jellemét, képtelen lett volna a feladat végrehajtására. – Elhallgatott, ivott a teából, az eltitkolt, elhallgatott gondok befelhőzték homlokát, láthatóan fáradt, rosszkedvű lett. – Tudod – mondta aztán, hogy a teáscsészét visszatette a helyére –, igaz, hogy Pálffy férfiasan, úri módon

viselkedett, de közben arról szegény elfeledkezett, hogy jó néhány munkatársát akarata ellenére a halál, a megsemmisülés mezsgyéjére szorította. A vallomásával a sorsukat megpecsételte. – Te félsz? – Minden okom megvan rá. Az új honvédelmi miniszter, Farkas Mihály, nem kedveli a Néphadseregben szolgáló volt régi tiszteket. Az ő szemében gyanúsak vagyunk, gyanús a környezetünk. Észrevettem, hogy néhány napja követnek. Nem arról van szó, mintha nem tudnám lerázni őket, hiszen értek a konspirációhoz. Maga az érzés kellemetlen. – Fáradtan legyintett. – Mi van Rozikával és Bálint barátommal? Éva tekintete felhős lett. – Nincs egy hónapja, hogy kitelepítették őket. – Miért? – Jókat tudsz kérdezni. Rozália apja háborús bűnös, fegyházban ül. Bálint pedig páncélosszázados volt, harcolt a szovjetek ellen. Látod, ez is olyan intézkedés, amivel nem értek egyet. Nem tudok egyetérteni. Ezt az intézkedést a párt nevében hozták. Azért volt rá szükség, mert egyesek szerint az osztályharc éleződik, szükség van a proletárdiktatúra védelmére. És ami a szomorú, nekünk, párttagoknak agitálni kell az intézkedés mellett. Ez őrület! A tömegek előtt lejáratják a pártot, a szocializmust. Mindent, amiért a becsületes kommunisták küzdöttek, amiért börtönben ültek. Bennem ez az intézkedés a náci koncentrációs táborokat juttatja eszembe. – Ami azt illeti, munkatáborok, úgynevezett átnevelő intézmények a Szovjetunióban is vannak. – Honnan tudod? – Az egyik szovjet tanácsadó mesélte. Azt, ugye, tudod, hogy a katonai elhárítás ez év februárjától az ÁVH-n belül működik? Átszerveztek minket, lenyeltek. – Akkor te most ÁVH-s alezredes vagy? – Papíron igen. Van egy katonai rangom, tehát honvédtiszt vagyok, és mellette

ÁVH-s tiszt is. Ez azért érdekes, mert az ÁVH-s tiszteknek nincs katonai rendfokozatuk. Ismerek nem egy olyan ÁVH-s alezredest, ezredest, aki még csak nem is tartalékos honvéd. – Ez tényleg érdekes. – Évám, én átnézek a kirendeltségre… – De visszajössz, ugye? – Ha nem vagyok útban. – Bolondokat beszélsz! Készítek valami finom vacsorát. Mit szeretnél enni? – Nem is tudom. – Váratlanul, szinte akarata ellenére kibuggyant belőle: -Talán téged. Szeretnélek felfalni a lábad ujjától a fejed búbjáig. – Nono, alezredes úr, kicsit szerényebben! Mindig tartogatsz valami meglepetést. Fogalmam sem volt, hogy udvarolni is tudsz. Nincs feleséged, azt tudom. Volt egy menyasszonyjelölted, de az nem várt meg. De barátnőd csak van? – Most erre mit mondjak? – Zsófiáról mélyen hallgatott. – Tudod, Éva, nekem sohasem volt futó kalandom. Soha életemben nem voltam nyilvánosházban. Ez nem erény, hanem ostobaság. Tudom jól, hogy vannak szép számmal kurvák, de én valahogyan nehezen tudom megemészteni azt a tényt, hogy egyes nők, lányok vagy asszonyok pénzért árulják a testüket. – Villáért, nercbundáért, mint Viktória. – Emlékszem rá. Szép és kívánatos bronzvörös hajú lány. – Azt hiszem, most fekete. Mondanom sem kell, hogy már nincs meg a Szergeje, a békekötés után pedig megszűnt a szovjet városparancsnokság. – De nyilván van neki állandó barátja, mert az ilyen lányoknak szükségük van egy stabil háttérre. Éva mosolygott. – Az van neki. Most a megyei pártbizottság gazdasági titkára vette át Szergej

Bubkov őrnagy szerepét, ő támogatja a szép Viktóriát, aki él-hal a szocializmusért, és mindig hű, megbízható barátja volt a Szovjetuniónak, meg a pezsgőnek, a vodkának, a piros és fekete kaviárnak. – Nem mondom, hogy nincs humorod. – Ez amolyan fekete humor. – Akkor én megyek. Te pedig zárkózz be! Gondolj a levélre! Éva legyintett. – Azóta öt év telt el, és látod, mindketten élünk. – De meddig? – Ne légy ennyire pesszimista! Nem olyan rossz a helyzet, hogy ne lehetne még rosszabb. Gyömrőy már az ajtóban állt. – Minden okunk megvan a bizakodásra, a helyzet még rosszabb lehet. A lány ingatta a fejét. – Ennél rosszabb? Már nem lehet! Nem tudom, hogy mennyire ismered a falusi emberek életét. Én ismerem. Elszomorító. A kötelező és szigorúan ellenőrzött beszolgáltatás tönkreteszi a jó értelemben vett falusi életet. A magyar parasztember mindig önellátó volt. Megvolt a kenyere, a szalonnája, a vöröshagymája meg a kisüstije. Most meg nyomorúságosan él. – Legyintett. – Öt éve vége a háborúnak, öt éve, és a paraszt nem akkor vághatja le a disznaját, amikor akarja, mert az már feketevágás, amiért börtön, legjobb esetben internálás jár. – Kiábrándultál? – Az eszméből nem. Avval, amit Marx leírt, egyetértek. Lenin nem véletlenül harcolt a NEP bevezetéséért, nem véletlenül védte az új gazdasági mechanizmust. Szóval nem az eszméből ábrándultam ki, hanem egyes vezetőkből, a mostanában szaporodó kiskirályokból meg egy csomó értelmetlen

intézkedésből. – Jól van. Este megbeszéljük. A téma címe: „A kiskirályok tündöklése és bukása”. – Oké! Várlak!

2.

Gyömrőy félóra múlva már az ÁVH katonai elhárításának a kirendeltségén beszélgetett Bangha őrnaggyal. Feketekávét kapott, Bangháék anyagilag sokkal jobban álltak, mint öt évvel ezelőtt, a hőskorban. Már saját Pobeda gépkocsijuk is volt, ami bizony fényűzésnek számított, de az ÁVH-nak saját költségvetése volt, a pénzüket ellenőrzés nélkül költhettek el. Bangha őrnagy is jelentős összegeket kapott a központtól, abból fedezték az ügynökhálózat költségeit, a kimutatás a kifizetésekről szigorúan bizalmas volt. – Mesélj, hogy élsz? – Mit mondjak? Két gyermekem van, Erika negyvenhat nyarán született, a forint bevezetése előtt, Péter pedig negyvennyolcban, a fordulat évében. Lakásom van, fizetésem jó, a feleségem a városi könyvtárban dolgozik, tudományos kutató, a gyerekekkel az édesanyám van, ő főz, ő mos ránk, ő takarít, persze mi is, mármint a feleségem és én is besegítünk. – A létszám? – Megfelelő. Néhány új nyomozónk van, a titkárnőm csinos és életveszélyes, imádja a szerelmet… – Már megdugtad? – Hova gondolsz! Nős ember vagyok, és az ősi törvény szerint: házinyúlra nem lő az ember! – Igazad van, csak tréfáltam. Kallós még megvan? Létezik?

– Hát persze. Budapesten, az országos központban. Úgy tudom, operatív vezető, hogyhogy te nem találkoztál vele? – Más a munkaköröm. Meg aztán nem szeretek nyüzsögni. Nem járok fogadásokra, otthonülő ember lettem, sokat olvasok, nemcsak szépirodalmat, hanem szakmai jelentéseket, összefoglalókat, és azokat kell értékelnem és véleményeznem. Érdekes munka, szeretem is csinálni, leköti az egész napomat. Mondd, tudjátok már, hogy Kálmán Jóskával, azzal az újságíróval kik végeztek? – A rendőrség bűnügyi alosztálya szerint az oroszok. Tudod, hogy azzal az embercsempészbandával nagyon jó kapcsolatban volt? Az oroszok pedig nem nagyon szeretik, ha valaki sokat tud róluk. Van olyan nézet is, hogy Kálmán Józsefnek azért kellett meghalnia, mert állítólag negyvenöt késő őszén ő buktatta le az embercsempészbandát. Pjotr Batyinkov őrnagyot a Serfőző utcai villájában lőtték agyon Szviridov altábornagy parancsára a Budapestről jött különítmény tagjai, mert nem adta meg magát. Szitává lőtték. Miljutyin alezredest elfogták, és még jó néhány Baden-Badenban szolgáló tiszttel együtt Moszkvába szállították. Mi lett velük, nem tudni. De nem sok reményük van, vagy volt az életben maradásra. Kallós János akkor még itt volt, neki is az volt a véleménye, hogy Kálmán köpött, talán rossz helyen, olyan valakinek, aki az értesüléseit továbbította Moszkvába. Kallós akkor azt mondta nekem, hogy egy Gorcsev nevű alezredes jött Moszkvából Szviridovhoz, és együtt dolgozták ki a likvidálás részleteit. – Ti nem avatkoztatok bele? – Nem, nem is kaptunk rá utasítást. Akkor még Pálffy volt a főnök. – Igen. Akkor még ő volt. Régen volt. Most Szűcs ezredes a főnök. – Milyen ember? – Szemüveges, hízásra hajlamos. A Szovjetunióból jött haza. Okos ember, képzett, ami abban a garnitúrában nem kis dolog. – A hálózati jelentések arról szólnak, hogy Szűcs ezredes az NKVD tisztje volt, és most is az. – Nem tudom. Megbízhatóak az ügynökeid jelentései?

– Azt hiszem, igen. Nem primitív favágók, hanem intellektuális figurák, van köztük olyan, aki a Szovjetunióban együtt dolgozott Szűcs ezredessel, aztán lebukott valamilyen nőügyben, menesztették a szolgálatból, de a vérében van, nem tud nélküle élni, ezért ajánlotta fel önként a szolgálatát. – Elég ritka az ilyen ürge. Légy óvatos és elővigyázatos! – Nem vagyok mai csirke, a falvédőről sem most léptem le – mondta Bangha, mintegy megnyugtatásul. – Mindezt tudom. Nem véletlenül javasoltam Pálffynak, hogy téged nevezzenek ki vezetőnek. – Hálás vagyok Pálffynak… – De az sem segített rajta. – Komor tekintettel nézett az őrnagyra. – Ott voltam a kivégzésen. Farkas Mihály név szerint kirendelt. Nem akartam, de nem volt más választásom. Neked meg merem mondani, de ha továbbadod a véleményemet, légy átkozott! Tudod, kicsit kapkodok, fecsegek, de már sokat ittam, érzem, hogy a nyelvem sem úgy forog, ahogy kellene. – Nem akarsz lepihenni? Van egy kényelmes vendégszobám, külön fürdőszobával… – Kedves vagy, de van szállásom. – A Békében? – Nem, Kürthy Éva tanárnőnél. – Nagyszerű elvtársnő! Mindenki szered őt. Bátor, a városi pártbizottságban elmondott beszédeit, hozzászólásait városszerte dicsérik. – Te is? – Mindig igazat mond. Miért ne dicsérném? Arról nem is beszélve, hogy nagyon csinos. – Igen. Csinos és veszedelmesen okos. És az baj. Nem mindenki szered az okos nőket.

– Te szereted? – Elviselem őket. Mostanság szükség van rájuk. Kürthy Évára is. Őrá nem lehet azt mondani, hogy köpönyegforgató. Céltudatos, határozott, olyan valaki, aki bátran és nyíltan kiáll az elveiért, a meggyőződéséért. Még most is visszaemlékszem, hogy a negyvenötös novemberi választások előtt hány helyen agitált, hogy hány helyen mondott választási beszédet. Nem mi nyertük meg a választásokat, de erről Kürthy Éva nem tehetett. Ő tiszta szívvel, teljes őszinte meggyőződéssel beleadott apait-anyait a választási küzdelmekbe. De aztán negyvenhétben változott a helyzet. – A kékcédulákra gondolsz? – Volt az is, nem volt szerencsés húzás. De ha pontosan és tudományosan megvizsgálnánk, hogy a kékcédulák bedobása hány mandátumot jelentett a kommunista pártnak, elcsodálkoznál, talán el sem hinnéd, mennyire minimálisan változtatná meg a parlamenti ülésrendet. – Mondd csak, barátom, mitől lettél te politikailag ennyire képzett? – Tanulok. Ez a hobbim. Az egyetem harmadéves bölcsészhallgatója vagyok. – Hát öregem, örülök, hogy találkoztunk, annak még jobban, hogy jól vagy. – Tényleg nem akarsz itt aludni? – Nem, mert Kürthy Éva meghívott vacsorára. – Elvigyelek kocsival? – Ne kényeztess el, hazasétálok. Ragyogó az idő. – Ahogy gondolod. Holnap utazol vissza? – Igen. Holnap reggel. – Vonattal? – Mivel nincs kocsim, kénytelen vagyok vonattal utazni. – Bocsáss meg, de ez ostobaság! A gépkocsim felvisz Pestre, csak mondd meg,

hogy hány órára menjen érted a kocsi a Vargyas utcába. – Gondolom, kilenc óra megfelelne. De kedves barátom, nem akarok neked gondot okozni. Tudom, hogy jogod van… – Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Muszáj ezt ragozni? Az autó felett én rendelkezem, nem vagyok köteles elszámolni senkinek sem, hogy mikor, miért használtam a gépkocsit. – Mindenesetre köszönöm! – Pontosan kilenckor ott lesz, Karácsony Péter gépkocsivezető fog jelentkezni nálad. Kezet fogtak, és Gyömrőy távozott a kirendeltségről. Kényelmes léptekkel elindult a Vargyas utca felé. Ragyogó idő volt, a nap melegen sütött, egyetlen felhőt sem látott az égen. Becsengetett. Rövid idő múlva Éva kinyitotta a kaput. – Meg sem kérdezed, hogy ki az? – Gyömrőy belépett az előtérbe. Éva a kötényébe megtörölte a kezét. – Tudtam, hogy te vagy az. – Honnan tudtad? A lány lágyan nevetett. – Kinéztem az ablakon, láttam, hogy te állsz a kapu előtt. Gyere bátran! Valamikor Klára néni szigorú házirendet tartott, az előszobában le kellett venni a cipőt, de én nem vagyok ennyire háklis. – Akkor most levegyem vagy ne vegyem le? – Ne vedd le! – Bementek az ebédlőbe. – Ülj le, olvass, igyál valamit! Abban az üvegezett szekrényben találsz italt meg poharat, nekem még van egy kis dolgom a konyhában. – Segítsek?

– Kösz, nem kell! – Éva kiment a konyhába. Gyömrőy pedig kiszolgálta magát, és a konyakos pohárral a kezében visszaült az egyik kényelmes fotelba. Fáradtnak érezte magát, emlékek sorjáztak az agyában, az elmúlt évek történései, és félelem töltötte el. Eszébe jutottak az ügyek, amelyekben ő ugyan nem vett részt, mert másféle beosztása volt, de látta a letartóztatottakat, amikor kihallgatásra kísérték őket. Megismerte Berkót, Szentmiklósy Istvánt, András tábornokot, szívesen beszélt volna velük, hiszen ismerte a Magyar Testvéri Közösséget, a hadseregen belül is szervezkedtek, de akkor a szervezet még németellenes volt. Őt is be akarták szervezni, de nem állt kötélnek, szigorúan a katonai eskü szelleme szerint cselekedett. Ha akkor csatlakozott volna hozzájuk, lehet, hogy most ő is börtönben ülne, mert a közösség tagjainak többségét, bármennyire konspiráltak is, letartóztatták. Nemcsak a vezetőket ítélték el, hanem az egyszerű tagokat is. Azt ma sem tudja, hogy az összeesküvőket miért kellett felsőbb utasításra átadni Péter Gáboréknak. Egyes vezetők Pálffy környezetéből azt suttogták, hogy a párt vezetői, főleg Rákosi Mátyás nem bízik a katonai elhárításban, mert szerinte túl sok volt horthysta tiszt és csendőr teljesít ott szolgálatot. Ő pedig bizalmatlan a régi hadsereg tisztjeivel szemben. Akár Keletről jöttek haza, akár Nyugatról. Lehet, hogy ezért, de másért is, nem tudta megkedvelni Rákosit. Visszaemlékezett arra a beszélgetésre, amit Kruchina Viktor alezredessel folytatott valamikor negyvenhat végén vagy negyvenhét elején. Kruchina akkor Pálffy helyettese volt, de nem vett részt az operatív munkában. A báró vicces formában ugyan, felelősségre vonta, hogy arisztokrata létére miért lépett be a kommunista pártba. Nem tudott mit kitalálni hirtelen, hiszen érezte, hogy tulajdonképpen semmi köze sincs a kommunista eszmékhez, a taggyűlésen sokszor nem is érti, hogy miről is van szó, mintha a hozzászólók valami más nyelven beszélnének. Nézte az alezredes hullámos, hátrafésült haját, szigorú arcát, aztán azt mondta, hogy Pálffy kérésére kérte a felvételét a pártba. Gyorsan hozzátette, úgy tudja, hogy az alezredes bajtárs is párttag. Igen, mondta a báró, de nem bolsevik, hanem szociáldemokrata. A szociáldemokrácia szalonképes Európában. Ellenzi a diktatúrát, míg a kommunisták, a hájfejű vezetésével és irányításával a proletárdiktatúrát akarják megvalósítani. Egyszerűen nem akarja tudomásul venni a tavaly őszi választások eredményét. Erre ő azt mondta, Rákosi okos ember, és tapasztalt politikus. Kruchina csak mosolygott. Vajon hol szerezte politikusi tapasztalatát – kérdezte –, és mikor? Tizenkilencben a százharminchárom nap alatt vagy a szegedi Csillagbörtönben, esetleg a váci fegyházban? Ezek csak legendák. Az oroszok a háború kitörése előtt kiszabadították, kivitték Moszkvába, és ott mit csinált? Először is összeomlott, amikor megtudta, hogy a magyar emigráció színe-javát, a tizenkilences forradalom vezetőit szinte egytől egyig likvidálták. Rájött arra is,

hogy ugyanolyan sorsra jutottak az emigrációban élő német, lengyel, bolgár kommunisták is. Ezután kétségbeesett, félt, és mindent elkövetett, hogy Sztálin kegyeit megnyerje. Ám a nagy Sztálin szóba sem állt vele, nem tartotta nagyra őt. Azt mondta a báró Kruchinának: „Ezt én nem értem, ha Sztálinnak ilyen rossz volt a vélemény? Rákosiról, akkor miért szabadította ki a börtönből, és miért adott neki menedékjogot Moszkvában?” Egyszerű ez – mondta Kruchina –, mikor Rákosit Horthyék bírósága elé állították, és arról volt szó, hogy mint volt népbiztost vagy helyettest halálra ítélik és kivégzik, a védőjén keresztül üzenetet kapott a Kominterntől, aminek a lényege az volt, hogy emberelje meg magát, és a bíróság előtt legyen a kommunista eszme bátor védelmezője. Nem fogják halálra ítélni. A magyar kormány és a szovjetek között van egy titkos egyezség, hogy ha Rákosit nem ítélik halálra, a szovjetek átadnak cserébe néhány, még hadifogságban levő magyar tábornokot és főtisztet. Ezt csodálom, mondta Kruchinának, erről soha senkitől semmit nem hallottam. Olyan ez, mint egy keleti mese. Nem baj, mondta az alezredes, a szociáldemokraták tudják az igazságot, s Gyömrőy elégedjen meg ennyivel. Tehát – folytatta Kruchina – Rákosi ettől lett bátor a tárgyaláson, s mivel külföldi tudósítók is jelen voltak, nemzetközi hírnévre tett szert, mint a kommunista eszmék meg nem alkuvó harcosa. Tehát ő egy ilyen legendás háttérrel érkezett Moszkvába, de ez nem jelentette azt, hogy Sztálin megkedvelte volna. De ilyen legendás múlttal csakis ő lehetett a magyar kommunisták vezetője. Nem akarja őt kiábrándítani, mondta Kruchina, de jól jegyezze meg, amit most mond: ha Rákosi hatalomra kerül, akkor politikájában a Szovjetunió érdekeit fogja szem előtt tartani. Rákosi kiszámíthatatlan ember. És ez azért veszélyes, mert okos. És még valamit, folytatta az alezredes, ugyanezeket elmondta Pálffynak is, és azért mondta el neki, mert tiszteli, széles látókörű katonapolitikusnak tartja, és félti őt. De Pálffyval nem lehet szót érteni, mert elfogult, feltétlenül bízik Rákosiban. Mindezt azért mondta el neki ilyen őszintén, hogy legyen óvatos, s ha teheti, próbálja jó irányba befolyásolni Pálffyt. Aztán az egészhez hozzátette: egyetért azzal, hogy kinevezzék őt valamelyik nyugati ország katonai attaséjának, egy művelt magyar arisztokratát szívesen befogadnak maguk közé a nyugati diplomáciai testületek. Az emlékezésből akkor riadt fel, amikor Éva mosolyogva, kipirult arccal bejött, és megterítette az asztalt, közben megkérdezte: – Min gondolkodtál el annyira? Észre sem vetted, hogy kétszer is benéztem, azt hittem, alszol.

– Nem, nem aludtam. Viaskodtam az emlékeimmel. Éva a fehér damasztterítőre rátette a herendi porcelánokat, az ezüst evőeszközöket, a kristálypoharakat. – Az emlékeiddel? – kérdezte. – Igen. Ugyanis nekem is vannak emlékeim. – Tessék az asztalhoz ülni! A konyakos poharadat hozd magaddal. És az üveget is. Gyömrőy az asztalhoz ült, a konyakból töltött Éva poharába is. A lány behozta a frissen készült gombás szeletet, párolt rizzsel. – Akkor szedjél, vagy szedjek én? – Hálás lennék, ha te szednél. – Ahogy óhajtod. Jóízűen falatoztak, bort ittak, és jól érezték magukat. Közben beszélgettek. – Mit jelent az hétköznapi nyelvre lefordítva, hogy viaskodtál az emlékeiddel? Gyömrőy elmondta, hogy mit beszélgetett annak idején báró Kruchina Viktor alezredessel, akinek igen rossz véleménye volt Rákosi Mátyásról. – Nem csodálom! – Éva is ivott a borból. – Egy politikusnál nagyon fontos a külső forma, a megjelenés. Rákosi lehet, hogy okos, de nincs megjelenése. Nem tudom, emlékszel-e még a parasztpárti Kovács Imrére? Az igen. Jóképű volt, viselkedni is tudott, és úgy nézett ki, mint egy bonviván. Ki az a Kruchina Viktor báró? – Pálffy helyettese volt. Alezredes. – Miért csak volt? – Mert már az angol titkosszolgálat tagja. Ő az európai megbízott, és főleg Magyarországra küld hírszerzőket. – Fantasztikus! Szóval szívvel-lélekkel átállt?

– Nem átállt, hanem visszasorolt a régi helyére. Szociáldemokrata csak színleg volt. Mint én. – Hogyhogy mint te? – Úgy, hogy társadalmi helyzetem, tiszti rangom, katonai esküm szerint nem itt lenne a helyem. Én antibolsevista nevelést kaptam, és az antibolsevistából kommunista lettem. – Vagyis megjártad a damaszkuszi utat. Mint a báró. – Nem, ő sohasem volt kommunista. Sőt mindig is antikommunista volt. Mint megtudtuk, ő az angol titkosszolgálat tagja volt már a húszas évek közepétől kezdve. A folyamőrségnél szolgált őrnagyként. Részt vett a nácik elleni fegyveres harcban, mindig hosszú bőrkabátban járt, zsebre dugott kézzel, a zsebeiben pisztoly volt. Mint a modern Pimpernel magyar megszemélyesítője. Egy alkalommal valamelyik kályhás üzemben, azt hiszem, a Tausz-féle kályhaüzem volt, besúgás révén rájuk csaptak a Gestapo emberei, hallatlan nyugalommal magára kapott egy munkásköpenyt, a vállára emelt egy nem éppen könnyű kályhatestet. Az ajtóban megkérdezték, hogy merre találjuk báró Kruchina Viktort? A hátsó irodában van, mondta, és kisétált az ajtón. Aztán, amikor megalakult az új honvédség, és azon belül a katonapolitikai osztály, akkor az angolok utasítására belépett a szociáldemokrata pártba, és a szocdemek delegálták a katpolra. Be kellett tartani a pártközi megállapodást. Kruchina báró hónapok alatt létrehozott az osztályon belül egy angol hírszerző sejtet, tagjai között volt többek között báró Szalay is. – Fantasztikus! – Nos, a belső elhárítás a szovjet elhárítókkal együtt leleplezte a csoportot. Kruchina őrizetbe vételét Rákosiék Péter Gáborékra bízták. Péterek pedig elcifrázták a dolgot. Péter helyettese egy Dienes nevű egykori csendőrtiszt volt, aki szintén részt vett a náciellenes mozgalomban. Egyébként ez a Dienes azonos a Petőfi-kutatóval. Nos, a terv az volt, hogy Dienes meghívja vacsorára Kruchinát, de mielőtt belépne a villa kapuján, néhány ÁVH-s és NKVD-s őrizetbe veszi. Kruchina természetesen nem adta meg magát, lelőtt egyből két szovjet vagy magyar elhárítót, volt, akit megsebesített, aztán elrohant az ötvenhatos villamos felé. Közben ő is kapott a hátába két vagy három golyót. Nem vesztette el az eszméletét, felugrott a villamosra, és ott összeesett.

Természetesen a következő megállóból már hívták a mentőket. Kruchina a mentőkocsiban magához tért, és bemondta angol kapcsolata, a Thököly út és a Stefánia út sarkán lévő diplomataház címét. A mentők természetesen odaszállították. Az angolok pedig még akkor éjjel külön repülőgéppel vagy Angliába, vagy a németországi brit övezetbe szállították. Másnap már megjelent a Times első oldalán a fényképe és a fejcím: „Menekülés a vörös pokolból”. Két hét múlva a feleségét is kicsempésztette az országból, pedig az ÁVH szemmel tartotta. Szóval erről a Kruchináról gondolkodtam, aki megérezte Pálffy sorsát, és igaza lett. – Még szerencse, hogy nem hallgattál rá. Most te is hírszerző főnök lennél Németországban, kémkedhetnél Magyarország ellen. – Éva kezdte leszedni az asztalt. – Furcsa világban élünk – mondta –, az ember nehezen ismeri ki magát ebben a változó világban. Ha úgy gondolod, megfürödhetsz, aztán akár le is feküdhetsz. Sajnos, pizsamát nem tudok adni. – Nem is kell, alsónadrágban alszom. – Megfogta a lány karját. – Nem akarok tolakodó lenni, de arra gondoltam, hogy együtt alszunk… Éva nem vonta el a karját, kedvesen, zavar nélkül nézett Gyömrőy szemébe. – Ha akarod. Éva csodálatos szeretőnek bizonyult. Nem volt prűd, nem kényeskedett, szinte magától értetődően kezdeményezett, minden mozdulata, simogatása, sóhaja természetes volt. – Csodálatos vagy! – lihegte a férfi, és finomam csókolgatta a lány mellét. Éva valóban mindent elkövetett, hogy a férfinak örömöt szerezzen. Azt már tudta, hogy a szeretkezésben minden megengedett, ami a szeretőknek kedvére való, és örömöt okoz. Jó formában voltak, kellő időben találkoztak. Szenvedélyük fehér izzásig fokozódott, nem tudták abbahagyni az ölelkezést, néha bágyadtan pihegve ittak egy pohárka konyakot, és minden kezdődött elölről. Hajnalodott, amikor együtt megfürödtek, simogatták, szappanozták egymást, és elégedetten mosolyogtak egymásra. Már a korai reggelinél ültek, amikor Gyömrőy megkérdezte: – Jobb volt velem, mint Kálmán Jóskával? – Sonkaszeletet evett vajas kenyérrel.

– Csuda pókok vagytok ti, férfiak. Úgy éljek, tudtam, hogy meg fogod kérdezni. És most mit vársz tőlem? – Az igazat. Éva hátrasimította sűrű, hullámos haját. – Arisztokrata csemete vagy, tudnod kéne, hogy nem szabad ilyen kérdést föltenni egy nőnek. De azért válaszolok, nehogy nyugtalanul utazz haza. Nem vagyok beléd szerelmes, de a megismerkedésünk első percétől kezdve kedveltelek, és kedvellek ma is. Jólesett lefeküdni veled, és nem bántam meg. Remélem, ezzel a nem mindennapi éjszakával nem ér véget a kapcsolatunk, és nem futó kaland vagyok az életedben. – Biztos vagyok benne. De a jó ég tudja csak, hogy a sors mi mindent tartogat a számunkra. Ha mindketten akarjuk ennek a valóban csodálatos éjszakának a folytatását, akkor meggyőződésem, hogy lesz folytatás. – Kell hogy legyen! A sors nem lehet annyira kegyetlen hozzánk, hogy elválasszon minket egymástól. – Nem láthatunk a jövőbe. Most úgy érzem, hogy szükségem van rád. – Bár úgy lenne. Nem gondoltál még arra, hogy otthagyd a szolgálatot? Úgy érzem, nem neked való. Te túl lágyszívű vagy. – Éva, ebből a szolgálatból az ember csak a börtönbe vagy az internálótáborba mehet. Sokat tudunk, s ezzel a sok titokkal az ember nem térhet vissza a polgári életbe. Ne felejtsd el, hogy én Pálffy, utána Földi tábornok, majd Révész Géza közvetlen munkatársa voltam, mindhármójuk kiértékelő tisztje. Minden bizalmas ügy iratanyaga, beleértve a hálózati jelentéseket és a kihallgatási jegyzőkönyveket is, az én kezemen mentek át a főnök asztalára, természetesen a megjegyzéseimmel. Aki sokat tud, az életveszélyben van. Ezért boldogok azok, akik soha, semmit, semmiről sem tudtak. – Érdekes életfilozófia. Magyarra lefordítva: boldogok azok, akik butaságban, tudatlanságban élnek. Gyömrőy bólintott.

– Igen, valahogyan így van. – Az órájára nézett. Az indulásig még bőven volt ideje. Ásított, nyújtózkodott. – Mondd, Éva, azt nem tudod, hogy Kalász Viktorné miben halt meg? – Én csak azt tudom, hogy ötven augusztusában a mentő megállt a ház előtt… – Este volt vagy délután? – Éjfél után. Aznap volt, amikor Kálmán Jóskát megölték, és rágyújtották a villáját az egyetemi sportpálya mögött, a Somorjai úton. Magamra kaptam a hálóköntösömet, és kiszaladtam a mentőkhöz. Kalász nénit akkor hozták ki a házból. Rettenetes állapotban volt, de az eszméletét nem vesztette el. Aggódva megkérdeztem, hogy Kalász néni, mi történt? „A fiam. Neki köszönhetem. És mindent, ami rossz volt az életemben.” Többet már nem tudott mondani, elvesztette az eszméletét. A mentőorvos azt mondta, hogy infarktus. Beszállították az egyetemi klinika belgyógyászati osztályára. Másnap délelőtt bementem a klinikára. Ott tudtam meg, hogy hajnalban Kalász mamát valaki megölte. A tettes valahogyan bejutott az intenzív részlegre, és az asszony karjából kihúzta az infúziós tűt, biztonság kedvéért a gumicsövet is elvágta. Szegény asszony perceken belül meghalt. Hogy ki ölte meg, senki sem tudja. A klinika vezető orvosa ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a rendőrségen. Azóta sem tudják, hogy ki gyilkolta meg az asszonyt.

A történet tudója egyedül Kalász Viktorné volt. Ugyanis aznap délután felkereste őt az idősebbik fia, András. Szergej Bubkov őrnagy kocsijával érkezett. Bement az anyjához. Az asszony rögtön rátámadt: – Hol van Miklóskám?! – Még hellyel sem kínál meg? – Ülj le, de azt mondd meg, hogy hol van Miklóska? – Én tudjam? Én Bécsben élek. Miklóst, maga nevelte. Honnan tudja, hogy eltűnt? – Onnan, hogy a katonák itt jártak és keresték. Az egyik tiszt azt mondta, hogy

valamilyen szovjet tiszt vitte magával Hajmáskérről. Arra gondoltak, hogy talán ide hozták. Most már tudom, hogy elraboltattad Miklóst! – Én? Honnan veszi ezt a marhaságot? – Ez nem marhaság! Neked van jó kapcsolatod az oroszokkal. De esküszöm, holnap bemegyek a rendőrségre, és mindent elmondok rólad. Kalász András nevetni kezdett. – Mutterkám, mi a jó fenét tud maga rólam? – Többet, mint gondolnád! Esküszöm, hogy ezt nem úszod meg szárazon! Ezért fizetni fogsz! – Ne fenyegetőzzön! Maga, mutter, akasztófára juttatta az apámat, de engem nem fog! Érti, öreglány? Nem tudom azt mondani, hogy anyám, mert maga sohasem volt anya! Érti, sohasem! Legszívesebben megölném, de nem akarom bepiszkítani a kezemet. Pedig megérdemelné a kötelet. – Te sátán! – lihegte az asszony, és a szívéhez kapkodott. – Hagyd el a házamat, menj el, és sohase lássalak! – Oké, elmegyek. Csak egyet kérek, senkinek egy szót sem arról, hogy én ma itt jártam! Érti, sem itt nem jártam, sem ebben a rohadt városban nem jártam! Ha mégis elmondaná bárkinek, ígérem, sohasem fogja látni Miklóst! Érti? Sohasem! – Kalász haragosan becsapta az ajtót. Miklós, aki már bátyja jóvoltából francia diplomata-útlevéllel rendelkezett, és Jean de Luc követségi gyakornok nevére volt kiállítva, a Béke Szállóban várakozott rá. – Beszéltél anyával? – kérdezte Miklós. Az étteremben ültek, vacsoráztak. -Azért mentem hozzá. – Hogy van? – Viszonylagjól. Nincsenek anyagi gondjai. Tudod, hogy mindig adtam neki annyit, hogy ne nélkülözzön. Tanúsíthatod, hogy amióta leszereltem a légióból,

nem éltetek rosszul. – Ez igaz. Nem nyomorogtunk. Még a vad inflációban is jól éltünk, mert dollárért mindent lehetett kapni. Azt sohasem tudtam meg, hogy anya miért nem szeretett téged. Kalász András megvonta a vállát, újból merített a halászléből. – Ki tudja? Az anyák érzelmei kifürkészhetetlenek. Nem új dolog, az egyik gyereket istenítve imádja, mondjuk, ez te vagy, és a másik fiát értheteden módon gyűlöli. Ez vagyok én. – Anya nem gyűlöl téged! – Nem a fenét! De hagyjuk ezt! Egyszer majd minden kiderül. – Kalász András fizetett. Kifizette a szállodaszámláját is. – Figyelj rám, Miki, én most elmegyek egy órára. Várj itt meg! Van pénzed, nyugodtan igyál, de ne sokat, maradj józan, mert az éjjel még visszautazunk Bécsbe. – A te kocsiddal? – Igen, a Mercedesszel. Ne felejtsd el, Jean de Luc vagy, követségi alkalmazott, nem beszélsz magyarul! Nem vehetnek őrizetbe, a diplomata-útlevél megvéd mindenféle zaklatástól. – Értem, András! Várni fogok rád. Kalász András nyugodt léptekkel sétált. A sportpálya mellett könnyen megtalálta a Somorjai úti magányos villát. A redőny lécei közötti réseken világosság szűrődött ki. Becsengetett. Kisvártatva megjelent az ajtóban Kálmán József magas, vállas alakja, és meggyújtotta a kerti világítást. – Ki az? – kérdezte hangosan. – André Kalász! – Te jó isten, máris megyek! – Végigsietett a tipegőn, és kinyitotta a kaput. – Csókollak, André, gyere beljebb! – Kalász belépett, Kálmán becsukta a kerü kaput. Kalász jobbra-balra nézelődött, az udvari lámpák megvilágították a fenyőket, tujákat és a díszcserjéket.

– Nem mondom, ezt jól megumbuldáltad. Szép ez a villa. – Már benn voltak a tágas nappaliban, amikor még megjegyezte: – Jó, hogy fölcsináltad azt a zsidó fruskát, mi is a neve? – Rebeka. Zsidó név, bibliai eredetű. – Egy ilyen villáért érdemes volt gyereket csinálni neki. Kálmánt láthatóan zavarta Kalász fölényes és gúnyos magatartása. Bosszúsan mondta: – Azért jöttél ide Bécsből, hogy ezt közöld velem? – A fenéket! Azért jöttem ide, hogy közöljem: a határidő lejárt, és a volt kurvád, az a Kürthy Eva még mindig életben van. Eszedben sem volt, hogy teljesítsd a vállalt feladatot. Az a nő életveszélyes. Bármikor köphet, te pedig ígéreted ellenére nem végeztél vele. Ez pedig nem jó, nagyon nem jó. – Nem volt hozzá lelkierőm, még most is szeretem Évát. – Akkor nyilván te is veszélyes vagy, és ez nagyon szomorú. – Elővette a pisztolyát, egy héthatvanötös Waltert, kényelmesen rácsavarta a csöves hangfogót. – Megőrültél? Mit akarsz csinálni? – Megöllek! Nagyon egyszerű ez. – Egyetlen lövéssel végzett vele. A golyó Kálmán homlokába fúródott. Nem érzett fájdalmat, azonnal meghalt. Előrebukott a fotelból, de nem esett a szőnyegre. Kalász mögéje ment, és a biztonság kedvéért még egy golyót eresztett Kálmán tarkójába. Aztán leeresztette a redőnyöket, hogy a házból a fény ne szűrődjön ki. A telefonzsinórt kiszakította a készülékből. Nem volt a szívében szánalom vagy könyörület, ezeket az érzéseket a légió kemény évei kiölték belőle. Számára az emberölés rutinmunka volt, egyszerű hétköznapi tevékenység. Körbenézett a lakásban. Lement a lépcsőn a garázsba. Ott állt egy régi, kiszuperált DKW gépkocsi. Az egyik polc alatt két húszliteres marmonkannát talált, felnyitotta. Mindkettőben benzin volt. Nem sokat teketóriázott, mind a két kannát felvitte a nappaliba. Lelocsolta a bútorokat, Kálmán holttestét, átment a többi szobába is, szétlocsolta a benzint, ugyanezt tette az előszobában, a konyhában is. Egy pillanatra felödött benne: mindent ugyanúgy, mint a Bordics-házban. Eloltotta az udvari világítást,

kinyitotta a kerti kaput, aztán visszament a házba, meggyújtott egy gyufaszálat, és a benzinnel átitatott szőnyegre dobta, szinte robbanásszerűen gyulladt fel, és a lángok futótűzként terjedtek a lakásban. Kiment, bezárta az ajtót, és kényelmes léptekkel kiment a kerti kapun. Elment a sportpálya mellett, amikor az egyetem fala mellől visszanézett, a villa már lángokban állt, megvilágította a környéket. Visszament a szállodába. Az öccsét nem találta ott. Kérdezte a pincéreket, nem tudják-e, hogy Jean de Luc úr, az a francia fiatalember hová ment, nem hagyott-e üzenetet a részére? A pincérek semmit sem tudtak. A portás annyit tudott, hogy bement a telefonfülkébe, valakivel beszélt telefonon, aztán sietve elment. Kalász András bement a bárba, konyakot kért, és azon tűnődött, hogy Miklós hová mehetett. Hol keresse? Az órájára nézett. Éjfél már elmúlt, a fene enné meg azt a gyereket, már indulnia kéne, Bécs messze van. Már elmúlt egy óra, mikor Miklós elég összetört állapotban megérkezett. Látszott rajta, hogy ki van borulva, szinte magánkívül van. Arca sápadt volt, mintha rizsporral hintették volna be, kért egy dupla konyakot, és egyből fölhajtotta. – Az istenért, mi van veled? Hol voltál? – Anyánál. – Megtiltottam, hogy találkozz vele, hogy meglátogasd! – Bátyó, figyelj rám, nekem te nem tilthatsz meg semmit! Lehet, hogy te utálod anyát, de én szeretem, és el akartam búcsúzni tőle. – És elbúcsúztál, az Isten verjen meg! – Nehezen, mert anya rosszul lett. Annyit mondott, hogy jártál nála, és azt mondtad neki, hogy engem soha többé nem fog látni. És azt mondta, hogy holnap reggel az lesz az első dolga, hogy bemenjen a rendőrségre, és elmondja a te piszkos dolgaidat. – Most mondd meg, milyen anya az, aki elsőszülött fiát fel akarja jelenteni? – Ne bántsd anyát! – Oké, nem vitatkozom. Most hol van?

– Rosszul lett. Azt hittem, hogy ott hal meg a karjaimban. Kihívtam a mentőket. Az orvos azt mondta, hogy szívinfarktus. Azonnal infúzióra kapcsolták, és úgy vitték ki a házból. – Hova szállították? – A belklinikára. Én nem kísértem el. Azt láttam, hogy a szomszédból kijött Éva, és megpróbált beszélni vele. Nem tudom, mit mondott anyának, és azt sem, hogy anya mit mondott neki. – Szóval a belklinikára szállították? – Igen. – Idd meg a konyakodat, és indulunk! A számládat én majd rendezem. – Elment, fizetett, és szólt a portásnak, hogy a Mercedest állítsak a bejárat elé, és a két bőröndöt a londiner vigye ki. Félóra múlva már a kocsiban ültek. – Nálad van az útleveled? – Nálam van, ne izgulj! Tudom a leckét. – Hová mégy? – A klinikára. Meg akarom tudni, hogy mi van anyával. – Akkor én is megyek! – Itt maradsz a kocsiban, és vigyázol rá! Világos? Ha a mutter meglát, lehet, hogy belehal, mert most olyan állapotban van. Megálltak a klinika mellett. Kalász András kiszállt a kocsiból, lassú, kényelmes léptekkel elindult a bejárat felé. Jó volna, ha Boros Imrét itt találná. Boros Imre valamikor az osztálytársa volt, nagy lekötelezettje, sokat segített neki. „Most törleszthetsz, fiú!”-gondolta. Bement a hatalmas ajtón, megkérdezte a bajuszos portást, hogy Boros Imre főápolót hol találja. – Az első emeleten. Ügyeletes. De miért keresi? – Az unokaöccse vagyok.

– Tessék felmenni! Az első emeleten az ügyeletesszobában megtalálta Boros Imrét. A köpcös, kopaszodó főápoló örömmel fogadta. Megölelte, megcsókolta. – Mi járatban vagy itt? – Meg akarom látogatni az anyámat. A mentők hozták be. Az intenzív osztályon van. – Aha, ő tényleg ott van. De ne haragudj, András, éjjel egy óra elmúlt, ilyenkor nem lehet beteget látogatni. Pláne az őrzőben! – Nekem lehet. Te is tudod. Adj egy orvosi köpenyt és egy sztetoszkópot, a többit bízd rám! – határozott volt, tudta, hogy Boros nem mond ellent. – Ahogy gondolod… – Egyébként – belső zsebéből kivette levéltárcáját – hoztam neked ötszáz dollárt. A legutóbbi jelentésed igazán hasznos volt. – Magára vette az orvosi fehér köpenyt, a sztetoszkópot a nyakába akasztotta, és felment az első emeletre. A folyosó üres volt. A kifüggesztett táblán megnézte a betegek nevét. Gondosan fel volt tüntetve, hogy melyik beteg hányas szobában fekszik. Kalász Viktorné, harminchetes. Kényelmes léptekkel elindult a harminchetes szobához. Egyágyas megőrző volt. Halkan benyitott, vigyázva becsukta maga mögött az ajtót. Anyja lehunyt szemmel feküdt, bal karjában az infúziós tű, és a vékony cső leukoplaszttal a karjához volt ragasztva. Nézte anyja elgyötört arcát, és nem érzett iránta szánalmat. „Te akarsz engem holnap reggel feljelenteni? Te nem vagy anya! De nem lesz rá időd!” Elővette zsebkését, és egyetlen mozdulattal átvágta az infúziós tartályból kivezető csövet. – „Aludj nyugodtan! Az Isten áldjon meg!” Boros Imre már izgatottan várta. – Minden oké, András? – Minden! – Visszaadta a sztetoszkópot, az orvosi köpenyt. – Jól jegyezd meg, Imruskám, én nem jártam itt, engem évek óta nem láttál!

– A portásnak nem mondtad meg a nevedet? – Hülyének nézel, barátom? Ha mégis akadna valami hézag, majd csak kivágod magadat. – Oké, persze! Kösz a dolcsit, nagyon jól jött. A jelentésemet továbbra is arra a címre küldjem? – Igen, a budapesti címre, a többi már nem a te gondod. Szevasz! – Kezet fogtak, és Kalász András kiment a kocsihoz, beült. – Beszéltél anyával? – kérdezte Miklós izgatottan. – Persze hogy beszéltem vele. Bocsánatot kértem tőle, megcsókoltam, és megígértem neki, hogy vigyázni fogok rád. – Rendes vagy, András. Anya legalább most megnyugodott. – Megnyugodott, ahogy mondod. – Indított. Már jóval elmúlt nyolc óra, amikor Hegyeshalomnál elhagyták az országot.

Éva minderről semmit sem tudott. Bár, miután hazament, azon gondolkodott, hogy amikor Kalász néni rosszul lett, ki telefonálhatott a mentőknek? És ki nyitotta ki a kaput? – Valaki volt a lakásban – mondta Gyömrőynek –, mert amikor másodszor visszamentem, a kapu már zárva volt. Csengettem, de senki sem jött ki. – Igen, ez logikus. A mentőket csak az értesíthette, aki ott tartózkodott, amikor Kalász néni rosszul lett. Lehet, hogy a fia volt? – Azt hiszem, hogy ezt sohasem fogjuk megtudni. – Lehet. – Gyömrőy öltözködni kezdett. – Hová sietsz? A vonatod már hét óra tízkor elment. Csak az estivel utazhatsz Pestre. – Nem vonattal megyek. Bangha őrnagy kilenc órára értem küldi a kocsiját, és

nyolc óra már elmúlt. – Megfogta a lány kezét, megcsókolta. – Csodálatos éjszaka volt, drága tanárnő, köszönöm! És köszönöm a vendéglátást, a gondoskodást, és nagyon szeretném, ha nem feledkeznél meg rólam. írd fel a címemet és a telefonszámomat! Éva papírért, tollért ment. Gyömrőy lediktálta a címét és a telefonszámát. – Én is felírnám a szüleid címét és a telefonszámát. -A lány felírta és átadta Gyömrőynek. – Köszönöm! – mondta az alezredes, és magához ölelte Évát, szenvedélyesen megcsókolta. A lány köntöse kettényílt, melle szabaddá vált, ölének sötét szőrzete is látható lett. A látvány felforrósította a férfi vérét, karjába vette Évát, átvitte a hálószobába. Szenvedélyesen ölelték egymást. Éva boldognak, kielégültnek érezte magát. Tudta, hogy Gyömrőy gyengéd, de mégis férfias szeretete, ölelése és csókja hiányozni fog neki. És amikor erre gondolt, könnyes lett a szeme. A búcsúzáskor a férfi szájába harapott, a vér kiserkent. – Te, ez fáj! – Gyömrőy az ujjával megtapintotta alsó ajkát. – Tudom – bólintott Éva. – Azt akartam, hogy fájjon. Hogy gondolj rám! Hiányozni fogsz nagyon. – Két karjával átölelte a férfi nyakát, és hosszan csókolgatta az arcát – Nekem is hiányozni fogsz. De most már mennem kell, Karácsony őrmester már másodszor csengetett. – Menj, és ne felejts el! Gyömrőy az ajtóból búcsút intett. Karácsony őrmester szabályosan jelentkezett Magas, sovány, fekete hajú, fekete szemű fiatalember volt. Megkérdezte, hogy hová akar ülni, előre vagy a hátsó ülésre. A Pobeda hátsó ülése kényelmes, még aludni is lehet, persze csak annak, akinek jók az idegei. – Az én idegeim jók, úgyhogy előre ülök maga mellé. – Ahogy gondolni tetszik. – Kinyitotta az ajtót, Gyömrőy, mielőtt beült volna, még felnézett az ablakba. Éva ott állt, a szemét törölgette, mintha megérezte volna, hogy évekig nem fogják látni egymást.

HATODIK FEJEZET

1.

Egy óra elmúlt, amikor Gyömrőy a Szépmajori úti villa előtt kilépett a kocsiból. Kezet fogott az őrmesterrel, megköszönte, hogy hazahozta, megkérte, hogy adja át üdvözletét Bangha őrnagynak. Az őrmester mosolyogva tisztelgett, aztán beült a kocsiba, és elviharzott. Gyömrőy becsengetett, de nem várta meg, hogy Zsófia kaput nyisson, kinyitotta a kaput, s belépett. Végigment a tipegőn, valahogyan a mély csendben rosszul érezte magát. Benyitott a verandaajtón, furcsállotta, hogy Zsófia nem jött eléje. Bement a nappaliba. Megdermedt a lába. Úgy nézett ki a lakás, mintha forgószél vagy tájfun száguldott volna át rajta. Teljesen fel volt forgatva. Akkor támolygott elő a konyhából Zsófia, kisírt szemmel. Zavaros tekintettel nézett Gyömrőyre, és feltört belőle a zokogás, tétova léptekkel ment felé, arcát tenyerébe temette. – Mi történt, Zsófikám? Betörtek? – Az éjjel. Éjfél után… – Kik? – Az ÁVH-sok. Hatan vagy heten voltak. Civil ruhában. Hilda nénit elhurcolták. Talán az udvaron még meg is verték, mert kiabált, ellenkezett, tiltakozott. Hallottam, amikor az egyik civil ruhás azt mondta neki, hogy „Kuss, te úri kurva, mert ha sikoltozol, kiveszem a műfogsorodat, és betömöm a szádat!” Aztán semmit sem hallottam. Négy ember pedig házkutatást tartott. Így néz ki minden szoba. A hegyén-hátán van minden. Gyere, nézd meg, hogy mi van a konyhában. Mindent kiöntötték. Egymásra. A lisztre a mákot, a diót, a befőtteket, a lekvárt. Mondd, Palikám, ezt miért csinálták? – Nem tudom – felelte sápadtan az alezredes. – Mondtak valamit? – Semmit, csak egyre kurvázták Hilda nénit, te nyomorult úri kurva! –

ordították. Hilda néni nem ijedt meg tőlük, visszabeszélt, olyanokat mondott a kurvázó tisztnek, hogy „Tudod, fiam, ki volt úri kurva, a drága jó édesanyád!” Erre két hatalmas pofont kapott. Odarohantam, hogy segítsek neki, de én is megkaptam a magamét. Kérdezték, hogy te hol vagy? Mondtam, nem tudom. Hazudik, mondták, és akkora pofont kaptam, hogy összeestem. Azt sem tudom, hogy mikor tértem magamhoz, és akkor ezt a csatateret találtam. Esküszöm neked, Palikám, sokkot kaptam, képtelen voltam megérteni, hogy mi történt. Mit vétett Hilda a rendszer ellen, hogy elhurcolták? – Nem tudom. Fogalmam sincs. Hány órakor voltak itt? – Már mondtam, nem figyeltél? Éjfél után. – És azóta nem csináltál rendet? – De jókat kérdezel! A végén még én leszek az oka mindennek. Már mondtam, hogy engem is leütöttek. – Bocsáss meg, tényleg mondtad. És azóta ájultan feküdtél? – Nem tudom. Semmit sem tudok. Teljesen összerogytam. Én nem nyúlok semmihez sem. Én félek… – Mitől félsz, az istenért?! – Mindentől és mindenkitől. Tőled is! Tőled a legfőképpen! – Tőlem? Ne butáskodj! – A lányhoz ment, meg akarta ölelni, de Zsófia hisztérikusan kitört: – Ne nyúlj hozzám! Érted? Nem akarom, hogy hozzám nyúlj! – Folytak a könnyei. -Jó ég! Te megbolondultál! – Lehet, a történtek után nem csodálkoznék rajta. – Zsófíkám, egyszerre megutáltál? – Igen! Megutáltalak és meggyűlöltelek!

– Értem. – Gyömrőy nézte az egész testében remegő lányt. – De megmagyaráznád, hogy miért? – Mert áruló lettél, meg besúgó, orosz spion, meg minden, amit akarsz. Becsaptál, becsaptad drága Hilda nénit is, mindenkit! De én nem fogok hallgatni. Elmondom mindenkinek, a hatóságnak is, hogy te egy rohadt szovjet ügynök, egy hazaáruló vagy! Gyömrőy döbbenten nézett az eltorzult arcú lányra. Érezte, hogy veszélyben van, megpróbálta kedves szavakkal megnyugtatni a lányt. – Zsófíkám, mondd, honnan veszed ezeket a butaságokat? Ki mondta neked, hogy én szovjet ügynök vagyok? A lány letörölte könnyeit, de nem nyugodott meg, továbbra is ellenségesen nézett Gyömrőyre. – Ki mondta? Makláry, az újságíró barátod. – Mikor beszéltél Makláryval? – Azután, hogy te elutaztál. Megjelent, téged keresett. Mondtam, hogy nem tudom, hová mentél, nem tudom, hogy mikor jössz haza, én semmit sem tudok. Kétségbe volt esve. Szinte jajgatott, hogy ő most mit csináljon, ő nem tud várni, neki menekülnie kell, mert a vonal lebukott. Miféle vonal? – kérdeztem. Erre azt mondta, hogy most már mindegy, nem titkolódzik, megmondja nekem, hogy te az ő emberük vagy, negyvenöt óta… Kinek az embere? – kérdeztem. És akkor nyíltan megmondta, hogy a szovjet titkosszolgálat ügynöke vagy, a legjobban dolgozó ügynöke. Számos ellenséget lebuktattál, magyart és oroszt egyaránt. Azt mondta, hogy mondjam meg neked: „A moszkvai vonal lebukott, őrségváltás történt, mindenkit likvidáltak!’” Aztán hozzátette: téged is likvidálni fognak, próbálj meg Nyugatra menekülni. Én egyszerűen összeomlottam. Aztán szédülten elrohant, mint egy halálra üldözött. Amikor délután Hilda hazajött, én már teljesen magam alatt voltam. Hilda megkérdezte, hogy mi bajom van, mi történt? Én meg elmondtam neki, hogy mit tudtam meg Maklárytól. Hilda sokáig hallgatott, aztán kedvedenül így szólt: „Te nem tudtad?” Mit kellett volna tudnom? – kérdeztem. „Hogy drága rokonod és szeretőd, Gyömrőy Pál szovjet ügynök. Elárult mindenkit, téged is, engem is. Sajnos, kígyót melengettünk a keblünkön. Igen, ma már a barátaimtól tudom, hogy hány tisztességes magyar embert buktatott le.” És én akkor arra gondoltam, hogy uramisten, én ennek az

embernek adtam a tisztességemet, ezt az embert szerettem? Rá kellett jönnöm, hogy te egy alattomos, mindenre elszánt gyilkos vagy! De én nem fogom be a számat, mindenkinek el kell mondanom, hogy az én rokonom, Gyömrőy Pál valójában ki volt. Áruló, szovjet ügynök. Ordítani, kiabálni fogok. Gyömrőy most már biztos volt benne, hogy a lány meghibbant. Ez képes rá, és mindenkinek elmondja, hogy ő szovjet ügynök. Képtelenség normálisan beszélni vele. Azt hiszi, hogy Hilda elhurcolása is az ő műve. Itt nincs más választás… De hát a szeretője volt. Szerette? Nem is tudja. Nem volt ez igazi szerelem… – Zsófi! Gyere ide! – Nem megyek! – A lány rettegve a sarokba húzódott a felborított komód mellé. Gyömrőy Pál lassan hozzáment, a lány félelmében lecsúszott a fal mellett a szőnyegre. Az alezredes letérdelt, szorosan a lány mellé. – Mit akarsz? – kérdezte suttogva a lány. – Ne bánts! Félek! – Ne félj! Csak meg akarlak csókolni. Utoljára. Tudod, hogy menekülnöm kell, te adtad át Makláry üzenetét. Menekülök. Még nem tudom, hová, de valószínű, hogy többé nem fogunk találkozni. – Két tenyerével jobbról-balról megfogta a lány arcát, nem úgy, mint máskor, lágyan, szeretettel, hanem keményen és erősen. Szájon csókolta Zsófiát, de az most nem viszonozta a csókját, át sem ölelte, mint máskor, de nem is védekezett. Csak a szeme élt, riadtan, őrülten repdesett. Két karja a teste mellett lógott. „Milyen erőtlen! – gondolta. – Mintha nem is élne.” Hosszan csókolta a lány hideg, érzéketlen száját, aztán egy hirtelen, erős mozdulattal, ahogy annak idején a dzsúdókiképzésen tanulta, eltörte a lány csigolyáját. Egyeden mozdulattal. Zsófia feje élettelenül lecsuklott, két gyönyörű szeme mozdulatlanul a semmibe tekintett, már nem látszott benne sem a félelem, sem az élet fénye, és mégis, mintha vádlóan nézett volna Gyömrőyre. Az alezredesnek felkeveredett a gyomra, és kirohant a fürdőszobába, kiadott mindent magából. Lehúzta a vécét, hideg vízzel megmosta az arcát. Jó időbe telt, mire erőt vett magán, visszament a nappaliba. Az italosszekrényből kivett egy üveg konyakot, és jó néhányat kortyolt belőle. Aztán fáradtan leült a fotelba, háttal a meggyilkolt lánynak. „Uram Isten! – mormolta magában. – Gyilkos lettem. De mit tehettem volna mást? Isten bocsássa meg a bűnömet.” És most hogyan tovább? Mit csináljon a holttesttel? Hová tüntesse el? Aztán arra

gondolt, hogy hülyeség lenne, ha most azzal foglalkozna, hogy hová tüntesse el Zsófia holttestét. Az arcon nem tudják rögzíteni az ujjlenyomatát, de azért biztonság kedvéért a zsebkendőjével letörölte a lány arcát. Nagy nehezen sikerült, de ahányszor Zsófia élettelen szemébe nézett, a rosszullét környékezte. Elhatározta, hogy elmegy otthonról, beül a Hűvöskertbe, törzsvendéglójébe, iszik valamit, és kiolvassa az újságokat, este tíz óra tájban pedig hazamegy. A vendéglőben azonnal lehajtott két konyakot, majd Feritől, a főpincértől elkérte az aznapi újságokat, végigolvasta valamennyit, még a munkaversenyekről szóló híreket is. De az idő lassan haladt. Fizetett. Kiment a vendéglőből, és sétálni kezdett a fenyvesekkel kétoldalt beültetett úton. A domb tetején leült egy padra. Nézte a Dunát, amely szürkén, zavarosan hömpölygött medrében. „Mi lesz velem, mit tartogat még számomra a sors?” Ügynök lett, szorgalmasan írta a jelentéseket, Kruchina Viktort is ő súgta be a szovjet elhárítóknak. Szergej Bubkovékat is ő buktatta le, az ő jelentését továbbította Makláry Moszkvába Gorcsevhez. Igen, Saulusból Paulus lett, most pedig közönséges gyilkos. Ilyenkor kell csőre tölteni a pisztolyt. Igen, ez elegáns halál lenne, szép, régi tiszti gesztus, de ehhez még nincs ereje. Kell, hogy kapjon még valami jót a sorstól. Valamit, de mit? Gyávaságból elrontotta az életét. Vállalnia kellett volna a sorsát a hadifogságban, nem kellett volna neki, a Rédey-utódnak beadnia a derekát, inkább fogoly- vagy munkatábor, esetleg pusztulás. Igen, most már könnyű kimondani, de abban az állapotban ez egyáltalán nem volt egyszerű. Félt a haláltól, a fájdalmaktól, megunta a szenvedéseket. De milyen áron szabadult a kínoktól? Úgy, hogy másoknak okozott szenvedést. Hogy lehet mindezek után az emberek szemébe nézni? Visszament a vendéglőbe, és kért még fél liter bort Feritől, a főúrtól. – Sétáltam egyet a Fenyves soron – mondta. – Én is szeretek onnan átnézni a pesti oldalra – mondta a jól megtermett Feri. – Csodálatos a kilátás. Tudja, vendég úr, nekem dumálhatnak, hogy így, meg úgy, Budapestnél nincs szebb város. Én, amikor átsétálok este a Margit-hídon, mert Pesten lakom, a Szemere utcában, megállok a híd közepén, és nézem a Dunát, a kétoldalt világító lámpasorokat, a Várhegyet, a kivilágított Lánchidat, a Parlamentet, akkor ellágyulok. Egyszerűen csodálatos látvány! – Iszik egy konyakot, Ferikém?

– Megköszönöm! – Feri kihozta a két konyakot. – Egészségére a vendég úrnak! – Köszönöm! Magának is jó egészséget kívánok! – Én is köszönöm! Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni, de megkérdezem, mi van azzal az aranyos Zsófikával? Régen vacsoráztak nálunk. – Gondolom, megvan. Én tegnap vidéken voltam, csak ma, jóval ebéd után érkeztem haza, de nem mentem be a házba. Csengettem, de nem nyitották ki a kaput. Úgy látszik, elmentek otthonról. – Nincs kulcsa a villához? – De van! Kerestem, de nem találtam meg. Csak a kilátónál jutott eszembe, hogy a kulcstartót a zubbonyom belső zsebébe tettem, mert én belső zsebet is csináltattam. Mennyi az idő, Ferikém? – Tíz óra lesz öt perc múlva. Hívjak egy taxit? – Megköszönném. De előbb rendezni szeretném a számlámat. Feri számolt, eltette a pénzt és a borravalót, aztán a telefonhoz ment, és taxit rendelt. Húsz perc múlva már a villánál volt. Kifizette a taxit, borravalót adott, aztán megnézte a taxi rendszámtábláját, jól megjegyezte. Elővette a kulcsot, és bement a villába. Tudta, hogy milyen látvány tárul eléje, de így is fegyelmeznie kellett magát. Már tudta, hogy mit kell tennie. Felhívta telefonon a központi ügyeletet. – Gyömrőy Pál alezredes vagyok. – Sári Dénes százados. Parancsoljon, alezredes elvtárs! – Most jöttem meg vidékről. A lakást ismeretlen egyének feldúlták, az unokahúgomat megölték, a nagynéném meg eltűnt. – Mi a neve a nagynénjének? – Dr. Kelédy Sándorné, özvegy. – Bocsánat, alezredes elvtárs, honnan beszél?

– Harmadik kerület, Szépmajori út tízes számú házból. – Feljegyeztem. – Mondja, százados elvtárs, tudná nekem kapcsolni Kallós János ezredes elvtársat? – Megpróbálom. Kattanások hallatszottak, aztán egy nagyon fiatalos női hang beleszólt a kagylóba: – Kallós ezredes elvtárs titkársága. – Gyömrőy Pál alezredes vagyok, a katonai elhárítástól. Legyen szíves, kapcsolja az ezredes elvtársat! – Kis türelmet kérek. – Néhány pillanat múlva kellemes bariton hang szólt a telefonba. – Kallós ezredes! – Gyömrőy! – Te jó isten! Hát te még létezel? – Miért ne léteznék? – Szegi óta nem hallottam rólad. Jelentkezhettél volna. – Nem akartalak zavarni. – Ez jó benyögés! Mi van? Valami történt, hogy eszedbe jutottam? – Igen. Hallgasd meg a történetemet. Tegnap reggel leutaztam Szegibe. Ma úgy egy óra tájban érkeztem meg. Csengettem, de nem nyitottak ajtót. Nem találtam a kulcsaimat, bementem a közeli Hűvöskertbe… – Jó hely, kitűnő a konyhájuk. Folytasd! Megebédeltél, megtaláltad a kulcsaidat, hazamentél, és most otthonról beszélsz?

– Igen. A lakás fel van túrva, az unokahúgom holtan fekszik a fal mellett, nyilván megölték, a nagynéném, özvegy dr. Kelédy Sándorné meg eltűnt. – Nem tűnt el, itt van nálunk. – Komolyan mondod? – Nem tréfálok. Itt van nálunk. Maradj otthon, azonnal odamegyek! A címet tudom. A rendőrségnek jelentetted? – Nem, nem jelentettem. – Akkor ne is jelentsd! Én majd viszek magammal szakembereket. Kallós egy órán belül ott volt fotóssal, technikussal, rendőrorvossal és néhány nyomozóval. Kezet fogott Gyömrőyvel. – Rohadtul nézel ki, komám! Beteg vagy? – Nézz körül! Ebbe a látványba belebetegszik az ember. Kallós körülnézett. – Elvtársak, munkára! Mindenki tudja a dolgát. Az orvos a lány holttestéhez ment. Vizsgálni kezdte. Már beállt a hullamerevség. Alaposan megnézte, hogy talál-e külsérelmi nyomokat a testen. De nem talált. Amikor a lány fejét vizsgálta, nyomban megállapította, hogy eltörték a nyakát. – Ezredes elvtárs, az áldozatnak eltörték a nyakcsigolyáját. Ez azonnali halált okozott. – Hány órája lehet halott? – Több órája. A végtagok már merevek. De pontosan csak a boncolás után mondhatok véleményt, amikor a gyomorvizsgálatokat is elvégeztük. – Doktor, adjon az alezredes elvtársnak egy nyugtatóinjekciót! A megölt lány ugyanis az unokahúga. Gyömrőy nem ellenkezett, az orvos a karjába fecskendezte az injekciót.

– Beszállíttathatom a holttestet? – Ha a fotós végzett. – Mondja, doktor, mitől törhet el valakinek a csigolyája? – Hát eltörhet egy jól irányzott ütéstől, de akkor is, ha valaki egy váratlan mozdulattal kitöri az áldozat nyakát. A fényképész jelentette, hogy ő már végzett. – Akkor én intézkedem, hogy a holttestet elszállítsák a bonctani intézetbe. – Helyes! Ott leszel a boncolásnál? – Természetesen. Meg kell mondanom őszintén, nagyon szép, egészséges lány volt. – Kösz, doktor. Pálfai, gyere ide! – Egy magas, fekete hajú férfi állt meg Kallós előtt. – Mondd, Pista, de őszintén, ti csináltátok ezt az oltári kuplerájt a lakásból? Nézz körül, az istenit! – Már körülnéztem. Az a gyanúm, ezredes elvtárs, hogy utánunk mások is járhattak itt. Ennyire mi nem dúltuk fel a házat. – Még jó, hogy a falakat nem bontottátok le. – Az nem volt az eligazításban. – A lány még élt, amikor eltávoztatok? – Úgy tudom, igen! – Megvertétek? – Hát most mit mondjak, főnök? – Az igazat, a szentségit! – Kallós hangja kemény volt. – Úgy emlékszem, hogy Hollósi Frici adott neki két pofont, mert pimasz volt. Szerintem megérdemelte.

– Várj csak, úgy emlékszel, vagy tudod? – Tudom. – Holnap reggel nyolc órakor az asztalomon legyen az igazoló jelentés! És, ha a lány az ütéstől halt meg, akkor sittre mentek. – Főnök, hogy lehet meghalni egy ütéstől? – Ahogy ez a lány meghalt. Hollósi, ha jól emlékszem, többszörös könnyűsúlyú ökölvívó bajnok volt. – Így van. De éppen azért nem lett olimpiai bajnok belőle, mert kicsi volt az ütőereje. – Most aztán megnyugtattál. Elég volt, érted!? Tehát megegyeztünk, reggel nyolcra. Világos? Elmehetsz! A bűnügyiek csoportvezetője jelentette, hogy készen vannak a munkával. Közben megérkeztek a hullaszállítók is, Zsófia holttestét egy bádogtepsibe tették, valamilyen sötét színű molinóval vagy vászonnal letakarták, és kivitték a házból. – Maguk is bevonulhatnak, őrnagy elvtárs! – mondta Kallós a csoportvezetőnek. – A jelentést és a jegyzőkönyvet szeretném mihamarabb megkapni. – A bűnügyiek elvonultak, már csak Kallós emberei várták a további parancsot. Az ezredes rájuk nézett. – Ti is bevonulhattok! Én még maradok. A kocsimat küldjétek vissza! – Értettem, főnök! – Pálfai kiment a két nyomozójával. – Gondolom, most már leülhetünk – mondta Kallós, és hozzátette: – Ha van konyakod, nem utasítom vissza. Fárasztó napom volt. Gyömrőy az italos szekrényből elővett egy üveg Napóleont, és két pohárral együtt az asztalra tette. – Kiszolgálod magadat vagy én töltsek? – Tudom, hogy smucig vagy, így hát én töltök. Neked mennyit töltsek?

– Két ujjnyit. Ma már sokat ittam. A Hűvöskertben lenyeltem néhány pohár konyakot. Mondd, János, miért vettétek őrizetbe a nagynénémet? Tudomásom szerint jónéhány év óta becsületesen dolgozott. Pálffy kérésére én szerveztem be. – Igyunk, jó? – Egészségedre! – Ittak. Kallós újra töltött magának. – Amiket elmondtál, azt mi is tudjuk. Még a Pálffyhoz írt levele is megvan. Olvastam. Elbűvölő a szöveg. A meghatottságtól majdnem sírva fakadtam. – Most gúnyolódsz? – A fenéket! Ilyen hülye modorom van, ne szívd mellre! – Ivott, nem látszott meg rajta, friss volt, azonnal kapcsolt, és nem látszott fáradtnak. – Komolyra fordítva a szót, Hilda nagynénéd egy ideig valóban jól dolgozott, jelentései értékesék voltak. De a Magyar Testvéri Közösség felszámolása után megváltozott. Az őrizetesek között barátai is voltak, akiket ő nagyon tisztelt. Ezért bekövetkezett nála a nagy törés. Elmondta Edcombnek, hogy a ti ügynökötök, s rendszeres információkat ad minden politikai értesüléséről, főként pedig a kártyapartin elhangzott kijelentésekről. Tanácsot kért a kapitánytól, hogy mit csináljon. – Bocsáss meg, János, ezt honnan tudjátok? – Tőle, kedvesem, mindent bevallott. Edcomb azt mondta neki, hogy dolgozzon odaadással és lelkesen, de ezután az információs anyagokat ő fogja összeállítani. Körülbelül két évvel ezelőtt kezdődött el ez a kettős játék. Az értékelők és a szakértők azonban hamar rájöttek, hogy Hilda nénéd dezinformációs jelentésekkel eteti a céget. Közben történt egy s más dolog, amiről te nem tudsz. A kapitány felesége, Kalmár Mirjam, aki a férje után angol állampolgár, három napja végleg Angliába költözött, egyelőre Edcomb szüleinek a skóciai kastélyába. Hilda nénéd szerint ennek biztonsági okai vannak vagy voltak. Edcomb elővigyázatos és nagyon óvatos. Egyébként a vizsgálatokból úgy tudom, hogy nagyon korrektül viselkedik, őszintén válaszol a kérdésekre. – Milyen kilátásai vannak? – Látod, ez az, amire nem tudok válaszolni. Az ember sorsa kifürkészhetetlen. Te is tudod, hogy mi van ma az országban. Az efféle ügyekben a bírósági

ítéleteket a politikai megfontolások döntik el. Magyarországon proletárdiktatúra van. Ennek van alárendelve az igazságszolgáltatás, nem úgy, mint a polgári demokráciákban. Lehet vitatkozni erről. Én nem értek ezzel egyet, én a független bíráskodás híve vagyok, csakhogy a féktelen hidegháborús helyzetet is tudomásul kell venni. Ami annyit jelent, hogy tudomásul kell vennünk az esetleg politikai okokból hozott ítéleteket is. Nem tudom, hogy ez hová fog vezetni, ha mindig prekoncepciók alapján ítélkeznek. – Újból ivott, az ital valahogyan közlékennyé tette. – Az a nagy büdös helyzet, hogy Odafenn két-három ember dönti el, hogy nekünk mit kell csinálnunk. Ez számomra nyugtalanító, mert sajnos közöttünk is sok a magas beosztású durung vagy favágó, akik csupán alapfokú szemináriumi műveltséggel rendelkeznek, és nekik semmi sem drága. – Megizzadt a homloka, megtörölte. – Mondd, János, te elhiszed a Rajk-Pálffy-ügyet? – kérdezte váratlanul Gyömrőy. – Te is jókat tudsz kérdezni. Hivatali beosztásomnál fogva el kell hinnem, magánemberként pedig azt mondom, de csak neked, meg önmagamnak, hogy az az ügy a Zinoyjev-Kamenyev-Buharin-per mintájára készült. Rajkékat megetették, Pálffyt is. A pártérdekre meg a nemzetközi munkásmozgalom érdekére hivatkozással olyan dolgokat vállaltak el, amit soha a büdös életben nem követtek el. Nem tudom, hogy ebből az ügyből az átlagember mit ért vagy mit sejt, de mi, az ügy nyomozói és a bírák mindent vagy csaknem mindent tudunk. Aki a szájába adja a vádlottnak, hogy mit valljon, mert mást nem vallhat, az tudja, hogy mi az igazság. S a bíró, aki olvassa a vallomást és hallja a vádlott szavát, az is tudja, hogy mi az igazság. Tudja, hogy nem az igazság, hanem a pártérdek vezérli a nyomozást és az ítélkezést is. Olyanok vagyunk, mint Pilátus. Ő is tudta, hogy Jézus bűntelen, de a vezetők követelésére halálra ítélte őt. Tudjuk, és mégis cselekszünk. Ez szörnyű! Fordító is vagyok, értek valamit az irodalomhoz, a színházi dramaturgiához, így hát joggal mondom, az a forgatókönyv, amit néhány okos szovjet tanácsadó a mi számunkra megírt, csapnivalóan rossz! Hemzseg az ellentmondásoktól! És mégis, ennek alapján zajlik minden a nemzet színpadán. De én is egy nagy marha vagyok, hogy így kiadom magamat neked. A kötelet teszem a nyakamra. Nem baj, így legalább van valaki, még élő ember, aki tudja és alkalomadtán tanúsíthatja, hogy Kallós János államvédelmi ezredesnek mi a véleménye a mostani helyzetről. Azt hiszem, többet ittam, mint amennyire hitelesítve vagyok. És most én kérdezek. Mondd, Palikám, mit kerestél te Szegiben?

– Ellenőriztem a kirendeltséget, és közben találkoztam Kürthy Évával. -Jól van? Úgy tudom, már diplomázott. – Igen, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban tanít. – Nagyszerű teremtés. Csak jókat hallok róla. – Tényleg az. És okos, és nagyon szép. – Legalább megdugtad? – Töltött magának. – Nem kell rá felelned. Ez amolyan ostoba férfikérdés volt. – De felelek rá. Lefeküdtem vele, és ez életem nagy élménye volt… – Irigyellek. Az a lány nekem is nagyon tetszett. Meg Molináry Rozália is. Az sem akármilyen asszony. – Kitelepítették Földesre, Debrecentől vagy húsz kilométerre a férjével együtt. – Nem tudtam róla. Látod, ez is egy nagy marhaság. Meg kell mondanom, ezt sem mi találtuk ki, hanem a szovjet tanácsadók, a főembereink pedig helyeselték a tanácsadást. Gyűjtjük az ellenségeinket naponta, elriasztjuk a párttól a tisztességes emberek sokaságát. Nem is tudom, hogy mit tehetnék Molináry Rozáliáért meg a férjéért. Lehet, hogy meglátogatom őket. – Nem lenne rossz, de civilben menjél, mert ha egyenruhában jelensz meg, esetleg kompromittálod őket, és a többi kitelepített nem fog szóba állni velük. – Te lebecsülsz engem – nevetett Kallós –, és ez nem szép tőled! Annyi sütnivalóm nekem is van. De nincs harag, köszönöm, hogy figyelmeztettél. – Csengettek. A gépkocsivezető jött vissza. – Várjon türelemmel, Sipos elvtárs! Ha fázik, a kocsiban kapcsolja be a fűtést! – Nem fázom, húsz fok van. Csak bejelentkeztem. – Visszament a kocsijához. – Remek fickó és jó pilóta. Megbízható. Mondd, Pali, szerinted ki ölhette meg Zsófiát? – Fogalmam sincs. Az embered, Pálfai, ha jól emlékszem a nevére, valami

olyasmit mondott, hogy miután ők elmentek, valakik járhattak a lakásban. – Kik? Edcombék emberei? Miért jártak volna itt? – Fogalmam sincs. De ne feledd el, hogy Zsófi sok mindent tudott. Bizonyos értelemben Hilda bizalmasa volt. Arra gondolok, persze ez csak feltételezés, hogy Hilda letartóztatása után a kapitány arra gondolhatott, hogy ha Zsófit a hatóság megvallatja, beszélni fog és kompromittálhatja őt. Tehát jobb, ha diszkréten likvidálják. Mint értékelő tiszt mondom neked, hogy az emberek elnémításában az angolok nagymesterek. – Ismerem őket. Náluk szolgáltam. Nem riadnak vissza a piszkos munkától. – Felállt. – Köszönöm a szíves vendéglátást. És vigyázz magadra! Ahogy én megítélem a helyzetet, nem valami jók a kilátásaid. Nagyon sok függ attól, hogy a nagynénéd miket fog mondani rólad. Pálffyhoz fűződő kapcsolatod ma már nem jó ajánlólevél, fogalmazhatok úgy is, hogy életveszélyes. Bármi történjék is, rám számíthatsz. – Köszönöm! – mondta Gyömrőy. – Ez igazán jólesett. De remélem, ép bőrrel megúszom. Mondd, János, a telefonomat lehallgatják? – Nem tudom. – Mellébeszélsz! Operatív főnök vagy, tudnod kell! – Te vacsoráztál Edcombbel meg Kalmár Mirjammal, gyanúba hoztad magad, most pedig meglepődsz, hogy bizonyos helyen kíváncsiak arra, hogy kivel beszélsz, kivel találkozol és mikor. A többit rádbízom. Végül is érted a szakmát. Olvastam néhány értékelésedet a folyó ügyekről. Következtetéseid világosak és logikusak. Tehát, öregem, ezentúl úgy vedd fel a telefont, hogy mások is kíváncsiak arra, miről beszélgetsz. Hát szervusz! És vigyázz magadra, ne menj fejjel a falnak, mert a te fejed törik be! – Köszönöm, János! Mindent értek. – Akkor boldog ember vagy, mert én sok mindent nem értek. Gyömrőy fölkapcsolta az udvari világítást, és a kapuig kísérte Kallóst. Ott még egyszer kezet fogtak. Megvárta, míg az ezredes beült a kocsijába, aztán bezárta a kaput, és visszament a házba. Fáradtan leült a fotelba, lehunyta a szemét. És

most hogyan tovább? Gyilkos lett. Mint az idegenlégiós. Hogyan fog a tükörbe nézni? Megivott egy pohár konyakot. Vajon ez a Kallós miért volt hozzá ennyire őszinte? Életveszélyes dolgokat mondott. Ha történetesen lehallgatókészülék volna a lakásban, és beszélgetésüket magnóra rögzítették volna… Még rágondolni is rossz. Fáradt, elcsigázott volt. Az anyjára gondolt, szeretett volna beszélni vele. Kiment a vécére. Mostanában sokat vizel. Talán Évával kellene beszélni. Nem merte felhívni telefonon. Kallós tudtára adta, hogy a telefonját lehallgatják. Hogy a leveleit felbontják, azt régóta tudja. A leveleiről készített fotókat megtalálta egy dossziéban, ami tévedésből az értékelendő anyagok közé került. Pálffy letartóztatása óta megfigyelés alatt áll. Péter Gáborék megbízhatatlannak tartják. Átúszott a folyón, és azt hitte, múltját, mint felesleges ruhadarabot a parton hagyhatja, kiderült, hogy tévedett. A múlt göncei sokáig megmaradnak, s mint áruló felkiáltójelek figyelmeztetik ellenfeleit és őt is. Vissza kellene úszni az elhagyott partra, azok közé, akiket megtagadott és elhagyott. Igen, vissza kell menni a damaszkuszi úton Jeruzsálembe, az övéihez. Vajon hogyan fogadnák? Megköveznék? Az árulóknak végül is ez jár. Keresztre feszítenék, mint a hívő keresztényeket? De lehet-e a látszólag megtért keresztényből újra zsidó? Mivel bizonyítaná, hogy csak látszólag lett keresztény, a lelke mélyén mindig is a régi maradt. És ki hinné el neki? Újból köpenyt kell cserélnie. Látszólag egyszerűen megoldható művelet. Erő, elszántság kell hozzá. De van-e még ereje, elszántsága? Csak az Isten a megmondhatója. Nehezen felállt, teljesen ésszerűtlenül megpróbált rendet csinálni a lakásban, de hamar elfáradt. A rend elfedheti a történteket – gondolta. Kicsit pihent, aztán eszelősen újra kezdte. Hajnalra úgy-ahogy rendet csinált Aztán csak úgy ruhástul ledőlt az egyik heverőre. Nyugtalanul aludt, és az anyjával álmodott. Kisfiú volt, és sírva panaszkodott, hogy a nagyobb fiúk röhögtek rajta, mert bepisilt. Félek, mondta az anyjának, nagyon félek. „Mindenki fél, kisfiam. A legbátrabb, a legerősebb ember is fél, hidd el…” Reggel már elmúlt nyolc óra, amikor fáradtan felébredt. Levetkőzött, megborotválkozott, megfürdött. Valamivel jobban érezte magát. Ivott egy pohár tejet, vajas kenyeret evett hozzá, és azon tűnődött, hogyan fogja ellátni magát. Mi lesz a bevásárlással, a takarítással, a főzéssel, a mosással? Megvonta a vállát, majd csak lesz valahogy. Felvesz egy háztartási alkalmazottat, egy megbízható bejárónőt. Nem lesz könnyű találni. Legalábbis neki nem, mert sohasem foglalkozott efféle dolgokkal, de majd megkéri Gizikét, a titkárnőt, hogy szerezzen valakit. Felöltözött.

2.

Már éppen indulni akart, amikor csengettek a kapun. Kiment ajtót nyitni. A fiatalemberek ismerősök voltak, mintha találkozott volna már velük. – Parancsoljanak! – mondta udvariasan. – Gyömrőy Pál alezredes? – Az vagyok! A férfi igazolványt vett elő, megmutatta. – Légrádi Dezső őrnagy vagyok. Bemehetünk? – Természetesen. – Kinyitotta a kaput, mindhárman beléptek. Amikor be akarta zárni, ketten szorosan lefogták a karját. Légrádi Dezső pedig megbilincselte. – A hatóság vezetőjének az utasítására őrizetbe veszem! – És felmutatta a letartóztatási parancsot. Gyömrőy hallgatott. Furcsa módon megkönnyebbülést érzett, az a feszültség, ami napok óta benne volt, most egyik pillanatról a másikra feloldódott. – Itt van a házkutatási parancs, olvassa el! – Rendben van! Két nyomozó munkához látott. Mozdulataikon látszott, hogy nem most tartanak először házkutatást. Fellapozták a könyveket, pörgették a lapokat eredmény nélkül. Átnézték az íróasztal fiókjait, de ott sem találtak említésre való anyagot. Gyömrőy türelmesen ült a karosszékben, csuklóján szoros volt a bilincs, a húsába vágott, de nem szólt. Nem érdekelte őt az egész színjáték. Lehunyta a szemét. Érdekes, gondolta, amikor anyjával álmodik, mindig történik valami. Amikor negyvenötben a táborban anyjával álmodott, Misa, az őrmester akkor kísérte Gorcsev alezredeshez. Sorsforduló volt életében a Gorcsevval való

találkozás. Úgy érezte, hogy most is sorsforduló előtt áll. „Ne félj, kisfiam, én majd megvédelek!” – hallotta anyja álombeli hangját és maga elé képzelte kedves, kecses alakját, szép arcát. Anyácskám, én gyilkos vagyok, megöltem Zsófiát, aki engem hosszú időn át rajongva szeretett. Hogyan tudsz megvédeni egy gyilkost? Anyám, drága anyácskám, értsd meg, a fiad embert ölt. Gondolataiból az őrnagy zökkentette ki. – Maga alszik? – Álmos vagyok. – Az sem érdekli, hogy mit csinálunk a szobájában? Lementek a nappaliba. – Feri! – mondta az őrnagy az egyik szőke hajú nyomozónak – zárd el a gázvezetéket, kapcsold ki a villanyórát, és zárd el a vizet is! A szőke, kalácsképű nyomozó végrehajtotta az utasítást. Kimentek az udvarra. Légrádi bezárta a bejárati ajtót, és ragasztószalagot tett rá, lepecsételte. A kulcsokat magánál tartotta. – Erre egyelőre nem lesz szüksége. Mehetünk! Fél óra múlva a kocsi az Andrássy úti háztömb egyik udvarában állt meg. Kiszálltak a kocsiból, és Légrádi felkísérte az alezredest az egyik első emeleti helyiségbe. Valakinek a titkársága volt. Barna hajú, fiatal nő ült az asztal mögött, haja, ruházata ápolt volt. Légrádi levette Gyömrőyről a bilincset, és az egyik székre mutatott: – Üljön le! Gyömrőy leült, és a titkárnőt vette szemügyre. Az őrnagy halkan beszélt a nővel. A barna hajú bólintott, felállt, és eltűnt a párnázott ajtó mögött. Kisvártatva kijött, de az ajtót nyitva hagyta. – Menjen be! – mondta Gyömrőynek. Az alezredes felállt, és nyugodt léptekkel bement az elegánsan berendezett szobába. A hatalmas koloniál íróasztal mögött egy kövérkés, szemüveges, kopaszodó férfi ült ezredesi egyenruhában, jónéhány kitüntetés sávszalagja díszítette mellét.

– Elmehet, Olga! – mondta halkan. Megvárta, míg a lány kiment, akkor az alezredesre nézett. – Isten hozta, Gyömrőy Pál! Régóta várok erre a találkozásra. – Nem eredménytelenül – csúszott ki Gyömrőy száján. – Örülök, hogy a humoránál van. Mindig ilyen vidám, talpraesett? – Így neveltek. – Hát igen. Az arisztokrata csemeték, mondhatnám úgy is, hogy az arisztokrata kölykök közismerten jó nevelést kaptak. Katonaiskola, Ludovika, front, a szovjetek elleni elszánt harc, aztán pofára esés a Donnál. – Ezredes elvtárs!… A szemüveges, pufók arcú felemelte a kezét. – Maradjunk abban, Gyömrőy, hogy én nem vagyok a maga elvtársa! – Elnézést, nem akartam megbántani az ezredes urat. – Így már más. Mit akart mondani? – Nem tudom, hogy mivel vagyok gyanúsítva, de mielőtt tovább kérdezne, bemondanék két telefonszámot, egy budapestit és egy moszkvait… – Ne mondja be! Már egyik sem él. A Makláry nevű összekötőjét itt, Budapesten egy héttel ezelőtt a szovjet elhárítók letartóztatták és Baden-Badenbe vitték, Gorcsev barátját pedig két hete, hogy Moszkvában agyonlőtték. Róluk majd később még lesz szó. – Ez meglepő fordulat! Ezek szerint esélytelen vagyok? – Jól látja a helyzetét. Magán, Gyömrőy, csak az őszinte beismerő vallomás segíthet. Semmi más! – Ezredes úr, mivel el akarom kerülni a fölösleges bonyodalmakat, az esetleges verést, meg rossz bánásmódot, állítsák össze a jegyzőkönyvet, adjanak egy pohár konyakot, és én mindent beismerek, mindent aláírok. – Miért ilyen nagylelkű, Gyömrőy?

– Mert én alapvetően nagyon gyáva vagyok. A hősiesség hiányzik belőlem. Nem bírom elviselni a szenvedést. – És ha felakasztják? – Benne van a pakliban. Nézze, ezredes úr, én végigültem Pálffy tárgyalását. Ott voltam a kivégzésén is. Nem volt valami gusztusos látvány. Szóval a leckét én is meg tudom tanulni. Higgye el, hibátlanul fel tudom mondani a bíróságon. Én nagyon jól tudom, hogy a sorsom itt dől el. A bíróság az ítéletet hirdeti ki, amit Önök előre elhatároznak. Nem vagyok kezdő, és nyitott szemmel nézem a világot. Ittam, táncoltam, a számlát ki kell fizetnem. – Fantasztikus fickó maga, Gyömrőy! De azért bármily nagylelkű, ajánlatát, nem fogadjuk el. – Akkor tessék mondani, mit tegyek? – Tegyen őszinte beismerő vallomást! – Teszek! De azt tessék megmondani, hogy miről! – Maga Pálffy szűk környezetéhez tartozott. – Igen. Nagyon tiszteltem őt. És nagyon sajnáltam, hogy ez a sors jutott neki. – Megérdemelte a sorsát, vagy nem? – Ha maguk így döntöttek, akkor biztosan. – A bíróság döntött! Nem mi! – Bizonyára. Ott voltam az ítélethirdetésen. Tényleg a bíróság mondta ki az ítéletet. – Na látja, Gyömrőy. Ezek tények. A tények pedig makacsok. Hallotta Pálffy, a magyar Puchacsevszkij beismerő vallomását? – Hallottam. De az ezredes úr, mintha Puhacsevszkijt mondott volna. A kövérkés, kopaszodó ezredes halkan felnevetett.

– Puha volt a maga eszményképe, a nagy magyar ellenálló, mint a vaj. Ezért neveztük őt Tuhacsevszkij után szabadon Puchacsevszkijnek. – Értem. Igen, most már értem. És a Gömbös szobor felrobbantása? – Legenda! Semmi köze nem volt hozzá! Jobb, ha tőlem tudja, felejtse el! Magával mi volt a terve? – Azt mondta, hogy katonai attasénak fog kinevezni valamelyik nyugati országba. – Azt tudjuk, hogy negyvenöt tavaszán a NKVD ügynöke lett. Hogy lebuktatott néhány szovjet tisztet hamis jelentések alapján. Tudjuk, maga egyszerűen becsapta Gorcsevéket. Szerencséden erre fizetett rá. Elismeri, hogy mint szovjetellenes, volt horthysta tiszt, tudatosan félrevezette a szovjet hírszerző és elhárítószerveket? – Ha maga azt mondja, akkor nyilván így van. – Tehát beismeri? – Ha ez a kérése, akkor beismerem. – Mikor lett az angol titkosszolgálat ügynöke? – Maguk szerint mikor? – Adataink szerint, negyvenöt őszén. Edcomb kapitány szervezte be azon a vacsorán, amit nagynénje, özvegy Kelédy Sándomé szervezett. – Ezek szerint, igen, akkor. – Milyen adatokat adott át neki? – Amiket kért. A részletekre már nem emlékszem, talán ő meg tudná mondani. – Hogy juttatta el a jelentéseit Edcombnak? – A nagynéném volt az összekötő. – Igen. Ezt tudjuk. Pálffy tudott a beszervezéséről?

– Tudott. Helyeselte. – Pálffy találkozott Edcombbel? – Tudtommal nem. Hacsak a nagynéném nem hozta össze őket. – Kelédy Sándornéról beszél, ha jól értem? – Igen, róla van szó. Itt ül ő is valahol. – Valóban itt ül. Ismerte Pálffyt? – Még az illegalitásból. – Mára elég! – Beszólította a titkárnőjét. – Kísértesse le a fogdába! -Jöjjön! – mondta a titkárnő. Kimentek a szobából. – Álljon oda a falhoz! – Telefonon leszólt a fogdaparancsnoknak, hogy jöjjön fel. Jó tíz perc múlva egy magas, széles vállú hadnagy lépett be. – Menjen be a főnökhöz! – Értettem! – mondta a hadnagy, és bement az ezredeshez. Mintegy tíz percig lehetett nála, amikor kijött, azt mondta Gyömrőynek: – Jöjjön velem! A kezeit tegye hátra! – Az alezredes engedelmeskedett. Lementek a pincébe, és megálltak egy ajtó előtt. A hadnagy kinyitotta az ajtót. – Menjen be! – A szoba egyszerűen volt berendezve. íróasztal, néhány szék, páncélszekrény, fogas. – Új vendég jött, őrmester elvtárs. Vegyen ujjlenyomatot, a fotós készítse el a művészi portrékat a szokás szerint. Ha végzett, szóljon be hozzám! – Ezzel kiment a szobából. – Ürítse ki a zsebeit! Mindent tegyen az asztalra! Gyömrőy szó nélkül az asztalra tette az igazolványát, a levéltárcáját, a pénztárcáját, kulcsait, zsebkését. – Az óráját, a gyűrűjét is vegye le! A nyakláncát is, ha van! Az alezredes lecsatolta az óráját, a családi arany pecsétgyűrűjét, aztán levette arany nyakláncát, amelyen egy tízforintos nagyságú medalion volt, felnyitható tetővel, alatta az édesanyja miniatűr arcképe. Az őrmester az írógéphez ült, és egy nyomtatott űrlapra felvette a személyi

adatait, lakáscímét, anyja és apja nevét, szolgálati helyét, beosztását. – A kurva életbe, maga a hatóságnál szolgál? – Azt hiszem, csak szolgáltam. – És nem szégyelli magát, áruló lett!? Mi volt az apja foglalkozása? – Altábornagy. – És az anyjának? – Földbirtokos volt. – Most már mindent értek. Nős? – Nőtlen vagyok. – Testvérei neve és lakcímük? – Nincs testvérem. – Rokonai csak vannak? – Egyetlen rokonom van, de őt is letartóztatták. – Hogy hívják? – Özvegy Kelédy Sándorné. – Tegnap éjjel hozták be. Hát nem mondom, a kurva életbe, szép kis család! Azt mondja meg, ha feldobja a talpát, mert ugye, könnyen előfordulhat, kit értesítsünk? Gyömrőy gondolkodott néhány másodpercig, aztán bemondta Kürthy Éva címét és telefonszámát. – A menyasszonya ez a Kürthy Éva? – Nem. Csak közeli ismerősöm, aki, ha feldobom a talpamat, ahogy mondani méltóztatott, gondoskodni fog a temetésemről.

– Arra nem lesz gondja. Mi elkaparjuk hivatalból. – Előre nagyon szépen köszönöm! Igazán hálás vagyok. – Maga mindig ilyen úri modorban beszél? – Leginkább. Erre tanított az édesanyám. Az őrmester ezután pontos leltárt készített az elvett személyi tárgyakról. Sokáig nézegette a gyűrűt, a bevésett nemesi címert és a nyakláncot. Felnyitotta a medalion fedelét. – Ki ez az öreg varjú? – Az édesanyám. De most szájon kellene vágnom magát… – No fene! Engem, maga? Nem válaszolhatott, mert akkora pofont kapott, hogy nekiperdült a falnak. – Jöjjön ide, a kurva életbe, és írja alá a leltárba vett dolgait! Odament, elolvasta. – Bocsánatot kérek, őrmester úr, de miért tetszett úgy írni, hogy aranynak látszó óra, gyűrű meg nyaklánc? – Mert én őrmester vagyok, és nem zálogházi becsüs vagy ékszerész. – De benne van a próba. – Én nem ismerem a próbákat. – Hát jó! – Gyömrőy aláírta a bizonylatot a személyes holmijairól. Ezután az őrmester ujjlenyomatot vett. Mire elkészült, megérkezett a fotós is, egy vékony, cingár alak, divatos Jávor Pál bajusszal. – Kérem szépen, itt csináljuk, vagy átmenjünk a műterembe? – Ne cifrázzuk, művész elvtárs! Az ürge odaáll a falhoz, megvilágítjuk a pofáját,

a kezébe adjuk a nyilvántartási számot. – Ahogy gondolod. Álljon, kérem szépen, a falhoz, és legyen szíves, nézzen a lencsébe! Ne olyan morcosan, kérem szépen, kicsit kedvesen. Nagyon jó – villant a vaku –, maradjon még, kérem szépen, emelje meg kicsit az állát, úgy, nagyon köszönöm! Most, legyen szíves, forduljon jobbra, úgy, igen, és mondjuk, nézzen a falra, Rákosi vagy Sztálin elvtárs fényképére. De jobban szeretném, ha a mi drága Rákosi elvtársunkra nézne. Köszönöm! Maradjon még! Igen, a nyilvántartási száma is olvasható. Nagyon jó, köszönöm szépen, végeztünk, igazán öröm volt magával együtt dolgozni. – Összecsomagolta a gépét, a nyilvántartási számokat, és elment. – Na látja, megy ez nálunk, mint az ágyba száras. – Behívta a folyosóról az egyik őrt, ő pedig átment a központi irodába a hadnagyhoz. Gyömrőy nyugodtan állt a fal felé fordulva, és furcsa módon most nem érezte a fáradtságot, amely napok óta szinte gúzsba kötötte. Az őrmester hamarosan visszajött. – Huszonhármas zárka – mondta az őrnek. – Kísérje oda, és adja át a foglárnak! – Jöjjön, a kezét tegye hátra! – Végigmentek egy L alakú folyosón, két vasrácsos ajtón. – Huszonhármas zárka – mondta egy nemezpapucsot viselő kulcsos szakaszvezetőnek. – Értettem! Menjen előre, vitéz úr, halkan, szó nélkül! Gyömrőy elindult, és megállt a huszonhármas zárka előtt. A szakaszvezető kinyitotta az ajtót. – Lépjen be, bogárkám! Ott van az ágya! – mutatott a betonba erősített priccsre. – Van egy fejvánkosa, egy takarója. A vödörben talál ivóvizet, a pohár az asztalkán van az evőeszközökkel és a csajkával, az ott a kübli, gondolom, tudja, mi a rendeltetése, bogárkám, úgy látom, maga katonaember, bizonyára fegyelmezett. Ha lefekszik, a kezét nem takarhatja el, tehát a takarón kívül kell tartania. És csak hanyatt aludhat, ha tud aludni a bűneitől. A villany éjjel és nappal ég, kicsit kellemetlen, kis bogaram, de az a megnyugtató, hogy nem magának kell fizetni a villanyszámlát. Nappal, vagyis a zárásig nem feküdhet le, viszont ülhet és sétálhat. Ébresztő reggel őt órakor. Figyelmébe ajánlom, hogy

nem dilizhet, nem verheti ki a balhét, illetve megcsinálhatja, de tudnia kell, hogy mindenképpen maga lesz a vesztes. Tehát türelem, fegyelem. Vécépapírt majd beadok, de jó lenne, ha takarékoskodna vele. Hát ez minden, bogárkám! Ha istenhívő, nyugodtan imádkozzon, én nem fogom megzavarni kegyes ájtatosságában, mert édesanyám is imádkozó asszony, Isten éltesse sokáig! Becsukta a lemezajtót, bezárta. A cirklin még egyszer benézett, aztán nesztelenül elment. Gyömrőy leült a priccsre, fáradt volt, legszívesebben lefeküdt volna. – Hát rab lettem – beszélt halkan önmagának. – És el kell viselnem, mert bár amiért el fognak ítélni, abban ártatlan vagyok, de megöltem Zsófiát, azért bűnhődnöm kell. De ha tudom, hogy ez lesz a nóta vége, akkor nem bántom Zsófiát… Nincs más választásom, vállalnom kell a sorsomat. Nem lesz könnyű, de végig kell járnom az utat Damaszkuszból vissza Jeruzsálemig.

Három hétig tartott a kihallgatása. A kihallgatásokat szerette. Az ezredes szobájából látta a kék eget, a felhőket, a fák koronáit Olykor-olykor kapott egy pohár konyakot meg feketekávét. A cellát és főként az éjszakákat nehezen viselte. A nemezpapucsos őrök, amikor benéztek a kukucskálón, és azt látták, hogy az oldalán fekszik, kezét a feje alá téve, belerúgtak az ajtóba, durván legorombították. És nem kérhette ki magának, mert ő volt az őrizetes, a haza és a párt árulója. Tűrni kell. Nem könnyű, de más választása nincs. Néha vad álmai voltak, maga előtt látta Zsófia vádló tekintetét, és ilyenkor zokogva bocsánatot kért tőle, olykor vadul szeretkezett Évával. Ezek boldog pillanatai voltak, de a felébredés kiábrándította, és elébe tárta a valóságot a maga könyörtelen vadságával. Szerencséjére nem volt nagyevő, az a koszt, amit beadtak neki, elegendő volt. Hetente egyszer megborotválták, de fürdőbe nem vitték. Az őrök között akadtak, akik emberségesen viselkedtek, de a többség a hatalom birtokában kemény, túlságosan szigorú volt. De nem panaszkodott, bár az ezredes mindig megkérdezte, hogy milyen a bánásmód. Augusztus másodikán, szerdán aláírta a jegyzőkönyvet. Beismerte, hogy az angol titkosszolgálat ügynöke, fontos államtitkokat képező adatokat adott át Edcomb kapitánynak, abban a reményben, hogy szolgálataiért adott esetben Angliától menedékjogot fog kapni. Vallomását a katonai ügyész előtt, aki

államvédelmi tiszt volt, őrnagy, fenntartotta. Jól tudta, hogy a beismerő vallomása alapján a katonai bíróság halálra ítélheti, hiszen hivatásos katonatiszt. Egyik este váratlanul felkísérték Kallóshoz, az épület másik szárnyába. Az ezredes udvariasan fogadta. – Ülj le! Nyugodtan tegezhetsz! – Köszönöm! – Leült, gyűrött ruháját igazgatta. – Iszol egy pohár konyakot? – Ha jó szívvel adod. – Másképpen nem is tudnám. Közismerten jó szívem van. – Töltött egy vizespohárba, nem takarékoskodott. Átadta Gyömrőynek. – Egészségedre, salom! Kicsúszott a száján: – Salom! – Ivott, jólesett neki az ital, oldotta a fáradtságát. – Átolvastam a vallomásodat. Ne haragudj, ha azt mondom, nagy marha vagy! – Tudom. Ha nem vállalom, rámverik. Ezt el akartam kerülni, mert szar, gyáva vagyok. – Tudod, hogy ezért kötelet kaphatsz? – Benne van a pakliban. Ha ezt rendelte nekem a sors, akkor el kell fogadnom. Fölöslegesen ne kapálódzon az ember. – Ivott a konyakból. – Anyámmal álmodtam nemrégiben. Azt mondta, ne félj, fiacskám, megvédelek. Őszintén szólva, számítok anyámra, csak még azt nem tudom, hogyan fog megvédeni? – Hoffmann Péter… – Bocsáss meg, az ki? -Az az ezredes, aki a vizsgálód. Hoffmann Péter. Nem mutatkozott be? – Elfelejtette. És mit mond az ezredes?

– Azt mondja, hogy a humorodnál vagy. Ez szerintem jó jel, mert ahogy Cervantes mondja – a humor nem szokott törpelelkeknél megszállani. – Az enyém csak amolyan feketehumor. Öntesz még a poharamba? – Hát persze. – Kallós töltött. – Köszönöm! – Alaposan kiürítette a poharat. Gyenge szédülést érzett. – Nem fog megártani? – Remélem, nem! Mikor kísérnek át az ügyészségre? – Holnap reggel. Ha lehet, elmegyek a bírósági tárgyalásodra. – Örülnék, ha ott lennél. Ugye, te tudod, hogy sérelem ért, ártatlan vagyok? Oktalanul gyaláznak. – Tudom, de ismét Cervantesre hivatkozom, aki szerint sérelem bárki részéről érhet bennünket, anélkül, hogy gyalázatot hozna ránk. Semmit sem tehetek az érdekedben. – Dehogynem! – Éspedig? – Tiltakozásul a letartóztatásom ellen lejössz velem a fogdába, és mellém ülsz! – De nagy ökör vagy, Gyömrőy! – Tudod, milyen nagyokat dumálnánk? De hogyhogy te kihallgathatsz? – Nagyon egyszerű. Én Kelédy Zsófia ügyében hallgatlak ki. Megkaptuk az igazságügyi orvosszakértő jelentését és a boncolási jegyzőkönyvet. – És mi van benne? – Az orvos szerint Zsófiának kitörték a nyakát. – Hát az meg hogy lehetséges?

– Valaki két kézzel megfogta az arcát, és egy rántással oldalt billentette. – Ilyet még nem is hallottam. -A boncolás a belekben talált ételmaradék alapján egyértelműen azt állítja, hogy a halál megközelíthető pontossággal a déli órákban következett be. Úgy egy óra körül. Mondd, nem volt neked semmi közöd a lány halálához? – Hogy gondolhatsz ilyet? Zsófi évekig a szeretőm volt. Nem vagyunk ugyanis vérszerinti rokonok. Hilda tudott a viszonyunkról. Mi okom lett volna rá, hogy megöljem? Szerettem, és ő is szeretett engem. – Igen. Erről olvastam a naplójában. Kallós közlése megdöbbentette Gyömrőyt. – Zsófia naplót vezetett? – kérdezte. – Nem tudtál róla? – Fogalmam sem volt. – Meg kell mondanom őszintén, hogy nagyszerű a stílusa. Van a naplóban egy nagyon érdekes rész. Azt írja, hogy nemrégiben megtudta, hogy te szovjet ügynök vagy. Sokszor találkoztál egy Makláry nevű újságíróval, a Távirati Iroda munkatársával, aki az NKVD egyik budapesti rezidense. Egy alkalommal kihallgatta, véletlenül persze, a beszélgetéseteket. Te jelentéseket adtál át neki, hogy továbbítsa Moszkvába. A lány megrémült, nem tudta, hogy mit tegyen. – Egy papírt vett elő a zsebéből, amolyan füzetlapfélét, ránézett. – Ilyesmiket ír. Idézem. „Édes Istenem, ma megtudtam, hogy az én imádott Palim Moszkva ügynöke. És én egy szovjet ügynöknek, egy hazaárulónak lettem a szeretője. Teremtőm, most mit tegyek? Kinek jelentsem? Menjek a rendőrségre, vagy kürtöljem világgá? Segíts rajtam, Megváltóm, én édes Jézusom.” – Nem olvasom tovább. Tényleg dolgoztál a szovjeteknek? – Igen. Neked elárulom. – Aztán még mindig a napló hatása alatt állva, töredezetten elmondta beszervezésének körülményeit. Makláry, egy Moszkvából hazatért magyar, valóban az összekötője volt. – És kiket buktattál le?

– Például báró Kruchina Viktor alezredest és hálózatát. Aztán én jelentettem Pálffynak és Gorcsevnek azt a Pjotr Butyinkov-féle embercsempész társaságot, amelynek tagja volt Bordics Sándor is. – Azt, ugye, tudod, hogy ott melléfogtál? Kiderült, hogy azokat a vasgárdistákat egytől-egyig beszervezték, és ma is különböző nyugati országokban dolgoztak vagy dolgoznak. Erről nem tudott Szviridov altábornagy sem, és a te Gorcseved sem. Szviridov maradt a helyén, Gorcsevet viszont falhoz állították, és agyonlőtték. – Erről nem tehetek – védekezett Gyömrőy. – Te mit tettél volna a helyemben? – Őszintén szólva, nem tudom. Lehet, hogy én nem lettem volna szovjet ügynök. – Hanem ott rohadtál volna teljesen kilátástalanul valamelyik sarkkörön túli táborban. Te erős ember vagy, de én szar, gyáva ember vagyok. – Nos, még egy Cervantes-i intelem: – ha rossz a kezdet, rosszak lesznek az eszközök is! De visszatérve Zsófia meggyilkolására, nagyon meglepődnél, ha kijelenteném, hogy te ölted meg a lányt? Van egy elméletem erről, elmondom. – Hallgatom, feltéve, ha kapok még inni. Kallós megint töltött mindkettőjüknek, aztán folytatta: – Te tizenegy óra után néhány perccel érkeztél haza. A gépkocsivezető, Karácsony őrmester ezt állítja, és azt is, hogy látott bemenni a villába. Úgyhogy az a kulcsról szóló mese, Palikám, ugrott! Hasznavehetetlen. Bementél a villába, megláttad a lakásban a házkutatás nem éppen szívet melegítő képét és a kétségbeesett Zsófiát, aki elmondta, hogy Hilda nagynénédet őrizetbe vették. Aztán valamin összevesztetek. Zsófi nyilván kitálalt, tudja, hogy szovjet ügynök vagy, hazaáruló meg minden, és ő ezt jelenteni fogja. Megijedtél, megfeledkeztél arról, hogy szeretted a lányt és félelemből megölted. Aztán elmentél otthonról, beültél a Hűvöskertbe, hogy alibid legyen. Kitaláltad azt a buta mesét a lakáskulcsról, és értesítettél minket. Ez jó megoldásnak látszott, mert így az áldozatot nem neked kellett eltüntetni. Nos, hogy tetszik az elméletem? – Tegyük fel, hogy így történt. Ha, mondjuk, bevallom a gyilkosságot, ugyanúgy, mint a kémkedést, akkor mit csinálsz? Annál undorítóbb képet már nem tudnék festeni magamról. Szóval? – Kiitta a poharából az italt.

– Nézd, Gyömrőy, a mérleg egyik oldalán az ártatlanságod, a másikon a gyilkosság a súly, éppen egyenleget mutat, ezért én futni hagylak. Amit a katonai bíróság kimér rád, azt fogadd úgy, hogy Zsófia megöléséért kaptad. Megegyeztünk? – Igen. De volna egy kérésem hozzád. – Éspedig? – Miután már senkim sincs, egyedül csak Éva, szeretném, ha értesítenéd. – Már tudja. – Honnan? – Tőlem. Amikor leutaztam Szegibe, hogy Karácsony őrmestert kihallgassam, felkerestem Évát is. Megkérdezhetnéd, hogy miért én utaztam le Szegibe. Azért, mert a te ügyedet nem akartam másra bízni. Így csak én tudom az igazat. – Éváról beszélj! – Összeomlott. Az a lány tényleg beléd esett. Azt mondta, biztos benne, hogy ártatlan vagy. Várni fog rád, kötelességének érzi. – Mirjam is ezt mondta a pályaudvaron. – Abban biztos vagyok, hogy ha életben maradsz, Kürthy Éva megvár. Ha kötelet kapsz, gondolom, el fog siratni, és tűnődhet azon, hogyan alakítsa az életét. Arra, ugye, gondoltál, hogy ha börtönbe kerülsz, nagyon kemény napok várnak rád? És veszélyek. Két tűz közé kerülsz. A kommunista rabok, akik a fene tudja, hogy miért kerültek oda, ártatlannak tartják magukat, ezért mint volt arisztokratából lett kommunistát, ki fognak közösíteni, a volt tiszttársaid pedig árulónak tartanak, és utálattal, gyűlölettel fognak fogadni. Egyedül maradsz, teljesen egyedül az emberek között. Nem lesz könnyű, de ki kell bírnod! – Megpróbálom! -Jó, de nem lesz könnyű! A közhiedelemmel ellentétben nem könnyű az árulók sorsa. A köpönyegforgatás nagy üzlet, ha eljön az évadja, de a legtöbb esetben az új rendszernek egy idő után nincs szüksége az árulókra, megtagadja őket. És

ekkor felmerül a nagy kérdés: hogy lehetne visszatérni azokhoz, akiknek nem vállaltad a sorsát, akiket megtagadtál vagy üldöztél? Ez csak egy újabb pálfordulással lehetséges, de már nem biztos, hogy hinni fognak neked. Hát erre készülj fel, barátom, és gyűjtsd, tartalékold a lelkierődet. Salom!

Kallósnak nagyon sok mindenben igaza lett. Szeptember 4-én hétfőn reggel kilenc órakor volt Gyömrőy tárgyalása. A bíróság elnöke egy hadbíró őrnagy volt, az ülnökség pedig két ÁVH-s ezredesből állt. Az ügyész az ÁVH őrnagyi egyenruháját viselte. Az elnök felolvasta a vádat, és megkérdezte Gyömrőyt, hogy bűnösnek érzi-e magát; igen, mondta a vádlott. Ezután az ügyész elmondta a vádbeszédét: Aljas arisztokrata csavargónak, fasisztának nevezte őt, gyilkos féregnek, aki csalárd módon befurakodott a pártba, és Pálffy támogatásával gyors karriert csinált, hogy aztán bomlasszon. Nem véletlen, hogy az angol titkosszolgálat ügynöke lett. Elárulta hazáját, a pártot, a hadsereget, amely befogadta. A legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte. Ezután a bíróság elnöke közölte vele, most kérdések következnek, de csak igennel vagy nemmel válaszolhat, és nem bocsátkozhat hosszadalmas magyarázkodásba. Gyömrőy engedelmesen mondta egymás után az igeneket. Igen, igen, igen, magában pedig azt gondolta, hogy ez egy rossz cirkusz, de életveszélyes. Az ismeretlen ügyvéd, akivel a per során egyetlen szót sem váltott, furcsa védőbeszédet mondott: A védelem igen nehéz helyzetben van, kerepelte, mert ugyanazt az álláspontot képviseli, mint az ügyész, nem is tud ebben a súlyos hazaárulási ügyben enyhítő körülményre hivatkozni, legfeljebb a vádlott fiatal voltára. Irgalmas ítéletet kért, olyat, amely megfelel és összhangban van a szocialista társadalmat nagy odaadással és megfeszített erővel építő nép, a munkásosztály érdekeinek. Leült, mint aki jól végezte a dolgát, elégedetten nézett a vádlottra. Gyömrőy végignézett rajta, s magában a fogdaőröktől tanultakat mondta: Neked is a jó kurva anyádat! A bíróság ítélethozatalra visszavonult. Az őr, aki az egész tárgyalás alatt mellette ült, megkérdezte, nem akar-e vizelni? – Nagyon kedves, köszönöm, nem! – Hátranézett, Kallós Hoffmannal beszélgetett, amikor észrevette, hogy Gyömrőy nézi őt, barátságosan és biztatóan intett. Gyömrőy bár fegyelmezetten palástolta félelmét és szorongását, nagyon félt, a benne felhalmozódott feszültség majdnem szétrobbantotta a testét. Tudta, hogy a halál mezsgyéjén áll. Szeretett volna még élni. De aztán feltette magában

a kérdést: Van-e joga élni egy könyörtelen gyilkosnak, aki megölte a szeretőjét? Nem, nem élhet! Aki embert ölt, annak az életével kell fizetnie bűnéért. Ősi törvény. A bitózás csúf látvány, de azt mondják, nem fáj. Abban a pillanatban, hogy a kötéllel megfeszítik a testét, a hóhér pedig megroppantja a csigolyáját, az elítélt elájul, semmi fájdalmat nem érez, bár a szíve még percekig dobog. Ennél szebb, ha az embert agyonlövik. Egyszer valaki a fogolytáborban azt mondta, nem az akasztás fájdalmas, hanem az út az akasztófáig. A bíróság bevonult, komoly, ünnepélyes arccal. Gyömrőy felállt, az emelvény elé ment. – A Magyar Népköztársaság nevében! – Életfogytig tartó fegyházbüntetést kapott, lefokozták, kitüntetéseitől megfosztották és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Megkérdezték, kíván-e fellebbezni. Azt felelte: Nem! Az ítéletet tudomásul veszi. Mivel az ügyész sem élt fellebbezési jogával, az ítélet jogerőssé vált.

HETEDIK FEJEZET

1.

Megbilincselték, beültették egy Pobedába. Egy nyomozó a gépkocsivezető mellett ült, a másik mellette foglalt helyet. Pontosan dél volt, amikor a gépkocsi befordult a váci fegyház udvarára. Az ezután következő események összemosódtak Gyömrőy emlékezetében. A nyomozók átadták őt és leltárba vett személyi dolgait egy büntetés-végrehajtó őrnagynak, aki átnézte az elvett értékeit, óráját, gyűrűjét, nyakláncát, pénzét. Ezután átkísérték a hatalmas fegyház földszintjére, ahol a büntetőintézet parancsnoka, egy Lehota nevű alezredes fogadta. Később megtudta, hogy Lehota régi munkásmozgalmi ember, megbízható, becsületes, de mint az illegalitás körülményei között felnőtt kommunista, merev, gyanakvó volt az osztályellenséggel szemben, márpedig Gyömrőy Pál osztályellenség volt. A komor tekintetű és merev arcú, humortalan alezredes megkérdezte, hogy hány évre ítélték. – Életfogytiglanra. – Csak? – Igen. – Az ilyen csavargókat fel kellene kötni! – Az egyik zárkára mutatott. – Menjen be! – Gyömrőy bement. Tétován megállt. – Vetkőzzön le! Meztelenre! – Szégyellte magát, de nem tehetett mást. Egy szakaszvezető lépett be, és az ágyra dobott egy ruhacsomagot, benne molinóinget, hosszú szárú gatyát, kapcát, bakancsot, csíkos rabruhát, nadrágot, kabátot és egy sapkát. – Öltözzön fel! Aztán hajtsa össze a levetett ruháit, a rangjelzését pedig tépje le! Maga már az ítélet szerint nem alezredes, hanem közönséges honvéd. Megértette? – Megértettem! – Engedelmesen végrehajtotta a parancsot, a szakaszvezető a hóna alá vette a levetett holmikat és elvitte. Az alezredes és egy kulcsos őrmester még ott állt az ajtóban. – Kap evőeszközt, csajkát, poharat. Mindennap séta van,

egy héten egyszer fürdés. Ha valami kérése van, kopogjon, ne dörömböljön, csak kopogjon és valamelyik őr majd idejön. – A szakaszvezető visszajött, és beadta a kanalat, a csajkát, a bádogbögrét. Később egy bádoglavórt, szappant, vécépapírt és egy vödör vizet is kapott. Amikor azonban meglátta az ajtó mellett a sarokban a küblit, nagyon rosszkedvű lett. Gyűlölte, undorodott tőle. Napokkal később tudta meg, hogy a magánzárkák épületébe került, ahová az úgynevezett veszélyes rabokat helyezik. Egyik este a szakaszvezető kinyitotta a zárkaajtót és beszélgetett vele. – Volt a fronton? – Voltam. A Donnál estem fogságba. – Szülei élnek? – Meghaltak. Az őr cigarettára gyújtott. – Dohányzik? – Nem dohányzom. A szakaszvezető vállával az ajtófélfának támaszkodott, de időnként jobbra-balra nézett. – Felesége van? – Nincs. – Legyen büszke arra, hogy a szomszéd zárkában valamikor Rákosi elvtárs raboskodott. – Büszke leszek rá. De úgy tudom, hogy ő dolgozhatott. – Ezt nem tudom. De gondolom, hogy hamarosan maga is dolgozni fog. – Bezárta a zárka ajtaját, és elment. Lépteinek zaját nem lehetett hallani. Kínzó lassúsággal teltek el a napok. Ült az ágy szélén és gondolkodott. Ki tudja már hányadszor gondolta át az életét? Először édesanyjára és a gyermekkorára

emlékezett. Aztán hosszan elidőzött szerelmeinél. Felidézte magában Mirjamot, első csókjának ízét, testének vonalait, ruganyos mellét, az ölelkezésüket. Mirjam még gimnazista volt, amikor megismerte. Szép volt, jól nézett ki a matrózblúzban, sötétkék rakott szoknyájában, lábán a térdig érő fehér flórzoknival és a fekete csatos cipőben. Aztán átélte a búcsúzás megható, ünnepélyes perceit: „Várni fogok rád”, ígérte Mirjam. Vajon hogyan alakult volna az élete, ha Mirjam megvárja és a felesége lesz? Bizonyára másképpen. De ezen már nem érdemes morfondírozni. Amikor Hilda 1945 karácsonyán meghívta Mirjamot meg férjét vacsorára, csak ültek egymással szemben és nézték egymást, nem tudtak mit mondani egymásnak. „Még mindig szép vagy” – nyögte ki végre, mire Mirjam azt mondta, „Köszönöm!”. Talán, ha ketten lettek volna a szobában, megindult volna a beszélgetés, az emlékek felidézése. De úgy látta, hogy Mirjamot zavarta a férje jelenléte, őt pedig Zsófi gyilkos, féltékeny pillantásai. Aztán eszébe jutottak a Zsófival együtt átélt szenvedélyes ölelkezések, és a gyilkosság. Ezért mindenképpen vezekelnie kell. Talán egyszer azt is meg fogja tudni, hogy a hatóság hová temette el szegény lányt? Akkor felkeresi a sírját, virágot tesz rá, és a bocsánatát fogja kérni. Éva is sűrűn eszébe jutott. Meg Kálmán József levele: Éva életveszélyben van, és ő nem segíthet rajta. Várni fog rá. Számolni kezdett. Hány éves is lesz, ha tizenöt év múlva szabadul? Éva harmincnyolc lesz, ő pedig negyvenhat. Ha egészségesen szabadul és Éva valóban megvárja, akkor még jó pár évig boldogan élhetnek. Éva akkor még gyereket is szülhet neki. Így teltek a napjai. Reggel hat órakor kelt, derékig megmosdott, a hideg víz felfrissítette. Mikor végzett, az őr kíséretében megjelent két csíkosruhás házimunkás, kiadta nekik a küblit, aztán az őr beadta a seprűt, kisöpörte a zárkáját, közben a házimunkások beadták a kiürített küblit, fertőtlenítőt szórtak bele, csípte a szemét, de most nem törődött vele. A vödörben a vizet is kicserélték. Elkezdődött megint egy új nap. Hét óra körül beadták a reggelit és egy friss, meleg cipót. Volt már tapasztalata a hadifogságból, tudta, hogy az éhség nagy úr, megtörheti az ember gerincét, az éhező ember egy darab kenyérért vagy egy csajka kásáért képes eladni a lelkét is a sátánnak. Minden aljasságra vállalkozik, csakhogy életben maradjon. Aztán azt latolgatta, hogy ő, aki Gorcsev szobájában kaviárt, halat, választékos ételeket evett, a legfinomabb vodkát és nehéz grúz bort ivott, milyen erkölcsi alapon tör lándzsát azok felett, akik éheztek és a lét-nemlét küszöbén, hogy életben maradhassanak, vállalkoztak a besúgásra. Jobb, ha csendben marad és megpróbál beleszürkülni az amúgy is szürke egyhangúságba. „Csak semmi feltűnést, fiú, te egy vagy a sok ezer száműzött vagy elítélt szürke masszájában.” Mint Pálffy, Földy és

Révész elöntéseinek előkészítője és a jelentések értékelője sok visszaemlékezést olvasott nemzetközileg elismert kémektől, hivatásos hírszerzőktől, neves elhárítók beismerő vallomásaiból. Valamennyiben ott találta, mint legfontosabbat, hogy a titkosszolgálat emberének, ha sikert akar elérni, akkor bele kell szürkülnie a tömegbe, a szürke masszába. Reggeli után sétára vitték az M2-es keskeny udvarára. Egyedül sétált, nézte a felhőket, az eget. Néha vele ellenkező irányban egy másik rab is sétált. Jóval idősebb ember volt, mint ő, futó pillantást vetettek egymásra, talán egymást sajnálva még biztatóan mosolyogtak is. Fél óráig tartott a séta, jólesett neki, a tüdejét teleszívta friss levegővel. Érezte a közeli Duna vizének a szagát. Aztán minden a forgatókönyv szerint ment. A séta után vissza a zárkába. Kicsit szédülten leült az ágy sarkára. A vakítóan kék égtől, a fák, a virágok illatától szédült. A homályos zárkában újra felidézte a színek látványát, az illatokat. Képzelőerejét, fantáziáját nem verték bilincsbe, nem vehették el tőle, miért ne fantáziálhatna kedvére. És ő fantáziált, színes, kitalált mesékkel szórakoztatta magát. Aztán rájött, hogy ezeket el is felejti, milyen kár, gondolta, hogy nincs papírja, ceruzája, a meséket nem jegyezheti fel. Szeretett volna lefeküdni, de nem lehetett. Így hát csak ülve bóbiskolt, álmodozott, szunyókált. Néha felsóhajtott: úristen, így kell élni tizenöt évig? Mire szabadul, tökéletes hülye lesz. Elfelejti a szavakat, a fogalmakat, szabadulása után nem várhatja el Évától, hogy egy hülyéhez kösse az életét. De, ha Éva megígérte, hogy várni fog rá, akkor neki kutya kötelessége, hogy emberként találkozzon vele, következésképpen nem szabad elhagynia magát. Ha már kötél helyett életet kapott, még ha rab életet is, akkor ezt az ajándékot meg kell becsülni. Elhatározta, hogy tornáztatni fogja az agyát. Először is fel fogja idézni olvasmányait, minden olyan könyvet, amit gyerekkorától kezdve olvasott, megpróbálja beleélni magát a hősök sorsába. Milyen izgalommal olvasta Verne Gyula könyveit, a Tizenöt éves kapitányt, a Grant kapitány gyermekeit, vagy May Károly indiántörténeteit, Old Shaterhand és Winnetou küzdelmeit egy nép igazságáért, szabadságáért Micsoda kalandokat élt át a sziú indiánokkal és az apacsokkal. Milyen érdekes, valahol azt olvasta, hogy May Károly soha életében nem járt Amerikában, a vadnyugaton. Mindazt, amit leírt, valamelyik német börtönben írta, vagyis volt papírja, ceruzája. Aztán átélte Victor Hugo regényhőseinek a kalandjait, Dumas Három testőrének hősies helytállását, Edmond Dantes raboskodását és feltámadását gróf Monte Christo személyében. A tanulság: Az ember ne adja fel! Küzdjön, reménykedjen, akkor is, ha a remény is reménytelennek látszik. Aztán Balzac hőseinek a bőrébe bújt, átélte Goriot apó csalódását és halálát, de ő lett Pierre Bezuhov is, Andrej herceg, ő volt

szerelmes Natasába, de Czeczey Évába is, mint Bornemissza Gergely. Később Móricz és Mikszáth Kálmán regényalakjai népesítették be a zárkáját. De amikor a Baradlay testvérek is bekopogtattak hozzá, szinte könnyezve bocsátotta be őket, éppen úgy, mint a Fekete gyémántok szerelmeseit, vagy a Senki-sziget hős hajósát és szerelmét. Közben teltek a napok, hetek, hónapok és ő újra és újra kezdte néma „beszélgetéseit, vitáit” a zárkájában meghívott vendégekkel. Karácsonykor, miután a sétáról visszajött és lerázta darócruhájáról és a sapkájáról a havat, az ebéd előtt elénekelte magában a Csendes éj, szentséges… kezdetű dalt, anyja kedves karácsonyi énekét. Az ünnepnapokat, a szombatokat és a vasárnapokat nem szerette, ilyenkor semmilyen mozgás sem volt a fegyházban, az őrök is unatkoztak, szerettek volna családjukkal lenni, és egy-két ostoba őr, ahogy Kallós mondaná: durung, őket okolta, amiért nem mehetett haza, és hogy ünnepi unalmát elűzze, szórakozott velük. Nem csak vele, hanem a többi elítélttel is. Ő egykedvűen és végtelen belső nyugalommal tűrte az őrök unaloműző szórakozását, tudta, hogy ez csak átmeneti állapot, ha élni akar, akkor alkalmazkodni kell a körülményekhez.

2.

Aztán elolvadt a hó, kitavaszodott, a fegyházak örökös lakói, a galambok és a gerlék, már hajnalban szerelmesen turbékoltak, hívták egymást. Március első hetében egy ismeretlen tiszt állt meg az ajtóban. – Gyömrőy Pál? – Jelentem, én vagyok! – Csomagolja össze a cuccát és nyomás! – Tisztelettel jelentem, semmi cuccom nincs, csak az van, amit itt kaptam. – Az marad. Akkor jöjjön! Hang nélkül és ne csoszogjon!

Átvezették a fegyház nagy épületébe. Amikor felmentek az első emeletre, a széles folyosó csillogott a tavaszi napfényben. Az ablakok a börtön udvarára néztek, az udvar két oldalán egy kápolna állt, valamikor nyilván arra használták, hogy misézzenek benne, de most úgy látszott, hogy másra használják, mert ahogy futólag látta, ládákat cipelő rabok járkáltak ki és be a gótikus bejáraton. Valamilyen üzem lehetett ott, gondolta, de nem találgatott. A hadnagy átadta őt egy alacsony, köpcös őrmesternek, akit osztályvezető úrnak kellett szólítani. Valamit halkan mondott az őrmesternek, az sűrűn bólogatott és sanda pillantásokat vetett rá. Aztán a hadnagy csak ennyit mondott: – Becsülje meg magát! Holnap dolgozni fog. – Ezzel elment. -Jöjjön! – mondta a köpcös őrmester. Elindultak és néhány lépés után megálltak egy zárka előtt. Az őrmester kinyitotta az ajtót. – Lépjen be! – Bement és tétován megállt. – Ez lesz a zárkája, értem? – Igenis, értem, őrmester úr! – Akkor most figyeljen ide! Nem igenis, hanem tisztelettel jelentem, értem! És nem őrmester úr, hanem osztályvezető úr! Világos? Mélyet lélegzett, aztán mondta a szöveget. – Tisztelettel jelentem, osztályvezető úr, világos! – No, látja! Szót fogunk mi érteni egymással. Úgy tudom, hogy maga alezredes volt. Államvédelmi alezredes, valamikor arisztokrata, Horthy-tiszt. Ahogy elnézem, elég értelmesnek látszik. – Tisztelettel jelentem, osztályvezető úr, nagyon igyekeztem, hogy értelmes legyek. Ha nem sikerült igazán, nem az én hibám. Nevelési hiányosság. De tudom, az egyszeregyet, tudok négyzetre emelni… – A szentségit, ezt nem néztem volna ki magából. Szórakoztató fickó maga. Aztán még mit tud? – Tiszteletteljelentem, tudok gyököt vonni, meg tudom a Miatyánkot, négy nyelven. – Nem mondom, az már valami. Négy nyelv… Ez igen. És milyen nyelven

szokott miatyánkozni, mondjuk, ha tökön rúgják? – Akkor oroszul. – Oroszul is tud? Ez igen. Drászvujtye, tovaris, vagy goszpodin, már nem is tudom… – Tiszteletteljelentem, teljesen mindegy! – Aztán még milyen nyelven tud miatyánkozni? – Angolul, németül, franciául. – Franciául. Franciázni is szokott? – Tisztelettel jelentem, amikor módom volt rá. – Mondja – körülnézett –, nekem megmondhatja, milyenek az arisztokrata kisasszonyok ruha nélkül? – Nekem nagyon tetszettek. – És tudnak kefélni is? – Tisztelettel jelentem, már óvodás korukban a kefélésre tanítják őket. – Ezt komolyan mondja? – A legkomolyabban. – És figuráznak is? – Ajaj, de még mennyire! Nemcsak figuráznak, hanem furulyáznak is. – A fenébe! És tiszták? Mosakodnak? – Tisztelettel jelentem, ha van rá idejük. De ott van a kölni meg a parfüm. Tetszik tudni, hogy van ez. Ide egy kicsit, oda egy kicsit – mutatott a lába közé –, szagos, bódító jobb, mint a fürdővíz. – Hány arisztokrata lány szeretője volt, báró vagy grófkisasszony? Nekem

elárulhatja, isten bizony, nem mondom el senkinek. – Tisztelettel jelentem, ebben biztos vagyok. Mérget mernék nyelni rá. De meg kell mondanom őszintén, hogy nekem nem volt arisztokrata szeretőm, csak szép, formás fenekű cselédlányok. Azok igen, azok mindent tudtak. – Ezt komolyan mondja? – A legkomolyabban, osztályvezető úr. Azok nem használnak parfümöt meg mindenféle kecemecét, csak tiszta vizet, meg szappant. Csodálatosak. – És hány éves korában kezdte? – Ha jól emlékszem, tizenöt éves koromban. – Az is cselédlány volt? – Már asszony. Egy derék őrmester felesége. Bámulatos, hogy az a Juliska mi mindent tudott. Az nem igaz. Ott laktak a birtokon. Amikor az őrmester szolgálatban volt, Juliska szinte berángatott a szobájába, gyorsan letépte rólam a ruhát, a gatyámat, aztán először furulyázni kezdett, később a két gyönyörű combja közé kapott és nem volt menekülés, a furulyámnak keresett egy másik helyet, nekem meg a dudáit kellett csókolgatnom, szívnom, finoman harapdálni, ő meg visított, jajgatott és olyanokat mondott, hogy kis vitézem, mert katonaiskolás voltam, ne hagyd abba, keményebben, katonásan, így, most nagyon jól csinálod kis hősöm, mélyebbre, nem úgy, mint az a durung férjem, aki rám fekszik és már mehetek mosakodni, mert minden a hasamra spriccelt. – Azt mondta, hogy durung? – Tisztelettel jelentem, így nevezte a férjét. – Durungnak? – Igen. Azt mondta, még egyszer nem menne férjhez őrmesterhez, mert rájött, hogy minden őrmester durung. – Már a micsodája, a szerszáma? – A fenét, tisztelettel jelentem, Juliska szerint az őrmester maga a durung. Iszik,

kurvája van, nem is egy, és amikor hazajön, már löttyedt a farka, semmire sem használható. – Ezt a Juliska mondta? – Igen, jelentem tisztelettel, Tótlaki Juliska. Gyönyörű teremtés, olyan segge és olyan dudái vannak, hogy egyszerűen nem igaz! Uramisten, hová jönnek az arisztokrata lányok és asszonyok Juliskához? – Azt mondta, Tótlaki Juliska? – Igen. – Es a férje őrmester? – Igen, tiszteletteljelentem. – És amikor a durung szolgálatban van, akkor az asszony kefél? – Meg furulyázik. Azzal kezdi. – Nahát, én megkeresem azt a Juliskát, Tótlakit mondott ugye? – Igen, osztályvezető úr, Tótlaki Juliska. – És hogy hívják a férjét? – Durungnak, jelentem tisztelettel. – Nem a becenevére vagyok kíváncsi, az igazi nevére! – Azt én nem mondhatom meg. Megesküdtem rá Juliskának. Meg tetszik érteni, egy úri elvtárs, mert én mindkettő voltam, betartja a szavát, akkor is, ha aztán keresztre feszítenék. – Az itt nincs! Csak kurtavas, de attól is be lehet szarni. De én megkeresem azt a Tótkomlósi… – Tótlaki. – Mindegy, azt a Juliskát, és páros lábbal fogom szétrúgni a formás seggét. Most

pedig rendezkedjen be, kap lepedőt, fejpárnát, meg takarót. Csajkát, kanalat, poharat. A faliszekrény egy része a magáé. Fog kapni a műhelyben cigarettát, már úgy értem, egy pakli dohányt és egy levél cigarettapapírt… – Tisztelettel jelentem, nem dohányzom. – Értem, de azért vegye át, mert a dohány és a cigarettapapír a világ minden börtönében nemes valuta. Lehet vele üzletelni. – Köszönöm, jelentem tisztelettel, át fogom venni. Az őrmester elment, hamarosan megkapta az ígért holmikat, megágyazott, a lepedőt ráhúzta feszesen a kemény szalmazsákra, ahogy a tisztiiskolán tanulta, a pokrócot vagy takarót formásán a szalmazsákra tette, a két oldalán behajtotta. A csajkát, a kanalat, a bögréjét, a szappanát, fogkeféjét a faliszekrény alsó polcára tette, a molinótörülközőt az ágy végére, ahogy a többi ágyon is volt. Aztán leült egy hokedlira és várta az ebédet. Hamarosan kinyílt a zárka ajtaja és az őrmester rászólt. – Fogja a csajkáját és menjen az ebédért! Mind a két csajkát magához vette és kiment a folyosóra, ahol két fehér kötényes rab osztotta az ételt. Az egyik a levest, a másik a sárgaborsófőzeléket húscafatokkal. Amikor a levesescsajkáját a kondér fölé emelte, a fehér kötényes házimunkás ránézett. – Nicsak, Gyömrőy Palika, hát ide kerültél te is? A levesosztóra nézett. Hangja ismerős volt, de az arcát csak most látta tisztán. Azonnal megismerte, Nyáry Tibor százados volt a hadifogoly tábor barakkparancsnoka. Tulajdonképpen nem is barakk, hanem jól megépített faház volt. – Ahogy látod. Szakács lettél? – Majd megbeszéljük, te rohadék. Lesz még egymáshoz néhány szavunk. – Azzal a forró zöldséglevest a csajka helyett Gyömrőy kezére öntötte. A leves nagy része a folyosó kőkockáira ömlött. Nyáry azonnal támadásba ment át. – Miért rántottad el a csajkát?

– Nem rántottam el! Szándékosan megégetted a kezemet. – Ezentúl így lesz! Ne várj kegyelmet, meg szánalmat. A pribékeknek ez a sorsuk! Tovább! – mondta hangosan. Aztán odasúgta: – Még találkozunk! Vagyunk néhányan, akik vadásznak rád. – Le vagy szarva! – Gyömrőy a másik kondérhoz állt. Nem ismerte a negyven év körüli, ősz hajú férfit, ő a főzeléket a húscafatokkal együtt a csajkába öntötte. Fellélegzett, és visszament a zárkájába. Az őrmester mielőtt rázárta volna a zárkaajtót, megkérdezte: – Mi volt az a duma a kisegítő konyhással? – Tisztelettel jelentem, osztályvezető úr, nincs jelentősége. Csak üdvözöltük egymást. Nyáry Tiborral együtt voltam a fogolytáborban, Moszkva mellett. – Akkor kibeszélhetik magukat, mert zárkatársak. Megette az ebédjét, a kenyérrel azonban takarékoskodott, maradjon estére is. Elmosta a csajkáját, visszatette a faliszekrénybe, leült a hokedlira és szunyókált. Talán már öt óra is elmúlt, amikor a folyosóról élénk mozgás zaja szűrődött be, lépések ütemes dobbanásai, katonás megállás a zárka előtt, aztán csend, de nem sokáig, mert az ügyeletes őr, egy nemezpapucsos szakaszvezető kinyitotta a zárkaajtót, és a rabok bevonultak. Elsőként a jó húsban lévő Nyáry Tibor lépett be, utána a főzeléket osztó ősz hajú rab. Amikor Nyáry meglátta az ágy előtt álló Gyömrőyt, hozzáment és irtózatos erővel arcon vágta. Gyömrőyt váratlanul érte az ütés, az agya is beleremegett, megszédült, de talpon maradt. Látta, hogy az ősz hajú férfi Nyáryhoz megy. – Miért csináltad ezt? – kérdezte. – Okom volt rá – felelte a volt százados. Aztán, hogy a többiek is hallják, hangosan mondta: – Tudjátok, hogy ki ez az ember? – Választ sem várva, folytatta. – Ez egy gálád, nyomorult besúgó, egy katpolos csibész, aki a volt tiszttársait, harctéri bajtársait a börtönbe és a bitóra juttatta. Gátlástalanul lebuktatott mindenkit, akit csak tudott. Én mondom nektek, az ilyen féreg, mint ez a Gyömrőy Pál, nem érdemel kegyelmet. El kell taposni, mintegy kártékony férget! – Azzal leült az ágya szélére. Gyömrőy agya kezdett kitisztulni, az ütés nyomát még érezte, de azt mondta

magában, ha most nem tisztázod magadat, akkor véged van. Ez már nem a pisis kisfiú története, itt most vérre megy a játék. Teleszívta tüdejét levegővel, aztán lassú léptekkel Nyáry Tiborhoz ment. A százados magabiztosan vigyorgott, ereje tudatában. – Ide figyelj, Nyáry, én vezekelni vagyok itt, ne bánts engem, én ha módomban áll, minden kívánságodat teljesítem. Érted, amit mondok… – Értem, te patkány! – Kezével intett, és abban a pillanatban hárman vagy négyen, Nyáry hívei közül, Gyömrőyre rohantak, ketten lefogták, tehetetlen volt, ütötték, verték az arcát, a testét, mikor az ájulás szélén volt, a nagy testű, ősz hajú férfi ment a segítségére. – Elég legyen, emberek! – mondta és jószerivel szétdobálta az ütlegelőket, aztán a támolygó Gyömrőyt az ágyához kísérte, leültette, egy vizes törülközővel lemosta arcáról a vért. – Gergely atya vagyok – mondta nyugodt, mély hangon. – Nem tudom, mi a bűnöd, de ez nem vezet jóra. Gergely atya, aki jezsuita szerzetes volt, széttárta a karját. – Ha meg akarnak ölni, fiam, akkor meg is fognak! – De miért, én nem bántottam őket? – Személy szerint nem. De az antikrisztus katonája lettél! Az a testület, ahol szolgáltál, ott sokakat bántottak a mieink közül. Akik ebben a zárkában raboskodnak, azokat is. Engem is. Mert jezsuita szerzetes vagyok. Ott ül az ablak mellett Benedek atya, szerzetes a ferenceseknél. Szegény testvéremet a katpol pincéjében úgy megverték, hogy azóta hetenként kétszer-háromszor rosszul lesz, elájul. De sem az ő lelkében, sem az én lelkemben senki ellen nincs gyűlölet, csak megbocsájtás az irgalmas Isten nevében. Párttag voltál? Gyömrőy finoman nyomkodta felduzzadt állát. – Az voltam. – Látod, fiam, milyen furcsa az élet, milyen kiismerhetetlen az irgalmas Isten akarata. Nyilván célja van a szenvedésünkkel. Ő akarta, hogy így alakuljon a sorsunk. Látod, ott ül veled szemben Máté Sándor. Ő valamikor Rajk Lászlóval együtt harcolt Spanyolországban – a megtört arcú Mátéra nézett. – Ugye Sándor,

jól tudom? – Jól tudod, atyám. Megint Gyömrőyhez szólt. – Máté Sándor ma is kommunista, és amikor téged vertek, mégsem ment a segítségedre. – Nem hát. Az árulókhoz semmi közöm! Pusztuljanak el! – Nem értem – mondta Gyömrőy. – Honnan tudod, hogy ki vagyok? – A híred megelőzött. A börtönben pillanatok alatt terjednek a hírek. Közlöm veled, ránk, ártadanul bezárt kommunistákra ne számíts! Majd a papok megvédenek. Gyömrőy csak annyit mondott: – Igazad van. Ki kell irtanunk egymást. – Ez úgy hangzott a szájából, mintha hithű kommunista lenne. Így kezdődött a börtönélete. Naponta megalázták, megfenyegették, ahol csak lehetett ártottak neki, leköpdösték, ha tehették belerúgtak és jókat röhögtek. Vele szemben egység alakult ki a magukat ma is kommunistának tartó rabok és a volt horthysta tisztek között Mintha megesküdtek volna arra, hogy Gyömrőy Pál élve nem kerülhet ki a börtönből. Tűrte. Egyedül Gergely atya tartotta benne a lelket, biztatta, vigasztalta. „Ki kell tartanod! Bármi áron is!” – Hálás volt az atyának. Egy este Nyáry Tibor határozott léptekkel Gyömrőyhez ment, megállt előtte. – Ne kezdd el újra, Tibor – kérlelte őt Gergely atya. – Ebbe te ne szólj bele, páter! Ez kettőnk ügye. – Akkor már oda ment hozzájuk Benedek fráter is, szép szál, magas fiatalember volt. Dadogva megszólalt: – Moost mmár eelég legyen! Eezt én momondom. – Jól van, Benedek – nyugtatta őt Gergely atya –, minden rendben van! – Ssemmi ninincs rendben! Eez a Nyányári mmegint veverekedni akkar. Nnemm

tűröm! – Te ne avatkozz bele, dadogós! Te örülj, hogy élve megúsztad ezeknek – Gyömrőyre mutatott – a bájos kezelését. Igaz, hogy prédikálni már nem nagyon fogsz, mert rajtad már a logopédus sem segít, tehát ülj vissza az ablak mellé a helyedre, és mint Szent Ferenc figyeld a galambok szárnyalását! – Testvérem – Gergely atya átölelte a ferencest –, menj vissza az ágyadhoz, Isten nevében kérlek. Benedek atya engedelmeskedett, de még hátraszólt: – Haha bbaj van, szószóljál! – Feltétlenül! – Gergely atya Nyáry Tiborra nézett. – Tibor, testvérem, Isten nevében kérlek, ülj vissza az ágyadra és nyugodj meg! Nekünk most össze kell tartanunk. – Az árulókkal, soha! – Igaza van – mondta a spanyolos Máté. – Hát igen, így alakulnak ki az egységfrontok – mondta kesernyésen Gergely atya. – Ez az a rendkívüli eset, amikor a tűz összeölelkezik a vízzel, amikor a volt nyilasok egyetértenek a kommunistákkal, vagy fordítva. Mindegy. – Figyelj rám, te ávós! Ne gondold, hogy megúsztad, mert egy gyenge szívű szerzetes barát melléd állt! Nem úsztad meg! Előbb-utóbb kicsinálunk! Ezt a kalandot nem úszod meg élve! Megúszta, bár nem volt könnyű. Úgy élt, fenét élt, vegetált, mint a kiközösített. Mind a két oldal megutálta, a vérét kívánta.

3.

1953-ban, augusztus végén már a régi Gyűjtőfogházban volt, az új köztemető

szomszédságában, és a nyelvtudásának köszönhetően a fordítóirodában dolgozott, az úgynevezett kisszállóban. A fordítók többsége műszaki volt, jófejű értelmiségi, kiváló mérnökök, feltalálók, volt kommunisták, akiket a Rajkügyben ítéltek el, de voltak ott a Magyar Közösség tagjai közül is. A fordítóirodában tulajdonképpen kivételes bánásmódban részesültek, hetente spájzolhattak, mert munkájukért fizetést kaptak. A zárkájuk is megfelelt a kor követelményeinek. Ruganyos kórházi ágyon aludhattak, minden zárkában elkülönített angolvécé volt, akár naponta zuhanyozhattak. A kétszemélyes zárkában íróasztal, írógép és különböző szótárak voltak. Ez volt a paradicsom. A Nyugaton megjelent antikommunista könyveket fordították magyarra a pártközpont részére. Gyömrőy élvezettel végezte a munkát, a lefordítandó könyvekből rálátása lehetett a világra. Ott is érezte a kirekesztést, a magányosságát, de már nem idegeskedett, nem gyötörte magát fölöslegesen, tudomásul vette, hogy így kell leélnie az életét. Csak a munkájának élt. Egyből gépbe írta a lefordított szövegeket, és Évára gondolt, aki megígérte, hogy várni fog rá, és ha Éva megígérte, akkor nem hagyhatja cserben őt, neki is élnie kell. Csak hát ez nem olyan könnyű, de megpróbálja. Kényelmesen és viszonylag jól élt, csak rettenetesen félt a CIA jelentéseiben megjósolt közeli összeomlástól. A jelentések, amelyeket lefordított, arról szóltak, hogy a Szovjetunió vezette úgynevezett béketábor az összeomlás küszöbén áll. Akkor tudta meg, hogy a nagy Vezér, a csalhatatlan generalisszimusz, meghalt, méghozzá emberhez nem méltó körülmények között. Azt is megtudta a magyarra fordított anyagokból, hogy Sztálin valamikor tavasszal halt meg, de az erről szóló írásos anyagok csak most érkeztek a fordítóirodába. Zavarban volt, nem tudta, hogy örüljön-e vagy sem, az ő egyéni sorsára milyen kihatással lehet Sztálin halála? Aztán egyik nap csoda történt, mint a mesékben. A zárkába új lakó költözött. Nem akart hinni a szemének. Az új rab nem volt más, mint Kallós János ezredes. Illetve volt ezredes, mert a bíróság őt is lefokozta. Megölelték egymást, őszintén örültek a viszontlátásnak. Kallós elrendezkedett, cuccait elhelyezte a szekrényben, aztán leült az ágya szélére. – Megkínálnál egy pohár konyakkal? – Örömmel, de nincs. Azt nem spájzolhatok. De üdítővel igen. – Az kell a francnak! Kátrányból vagy mi az istenből készítik. Tele van rákkeltő anyaggal. Ha pedig rákban kell meghalnom, akkor nem itt akarok meghalni, hanem ágyban, párnák között, nem úgy, mint Petőfi Sándor.

– Mondd, János, hogyan sikerült ez a meseszerű fordulat, meglepetés, nem is tudom, hogy minek nevezzem… – Hogy ide kerültem, veled egy zárkába? Ugye ez izgat? Édesapám, nincs ebben semmi meseszerűség. Az van, hogy a börtön parancsnoka és operatív tisztje pontosan tudja, hogy ki az a Kallós János ezredes. Bár tücsköt-békát kitaláltak rólam, ők pontosan tudják, hogy ki vagyok. Azt tudtam, hogy te itt töltöd megérdemelt rabságodat. Megkérdeztem tőlük, hogy az üdülőtelep melyik szektorában? Készségesen megmondták, hogy te a luxusszálló egyik törzsvendége vagy. Mondtam nekik, hogy szeretnék a társad lenni, mivel régi ismerősök vagyunk. Tudod, fiú, van még összetartás és együttműködés a világon. – El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök. – Annak, hogy sorstársak lettünk? – Nem szeretném, ha félreértenél. Annak nem örülök, hogy téged is elítéltek, ezt nagyon szomorúnak, aggasztónak tartom. Nem tudom, érted-e? – Mivel nem vagyok kiscsoportos óvodás, azt hiszem, értem. – Most megbántottalak? – A fenéket! Hogy ne legyen félreértés, ünnepélyesen kijelentem, hogy a magas szerződő felek, egyrészről Gyömrőy Pál alezredes és Kallós János ezredes, a jövőt illetően mindenben egyetértenek. Tényleg nincs konyakod? – Most tréfálsz vagy cukkolsz? Kallós felállt, nyújtózkodott. – Igazad van. Tényleg hülye vagyok. – Fáradtan leült az ágyára, arca gondterhelt lett, tekintete komor. – Az ember, ha szarba kerül, megpróbál humorizálni, de ez nem mindig célravezető. – Állát a tenyerével feltámasztotta, és komoly tekintettel nézett Gyömrőyre. Most úgy nézett ki a rossz világításban, mint egy rabbi, aki a talmudot magyarázza a hallgatóinak. – Még mindig nem mondtad meg, hogy miért kerültél ide?

Kallós felemelte a fejét. Tekintetét Gyömrőyre függesztette. – Mondd, Pali, mit tudsz te a magyar valóságról? – Nem sokat. – Például tudod azt, hogy Péter Gábort letartóztatták? Cakpakk, a vezérkarával együtt. – Nem tudom. Fogalmam sem volt róla. Téged is ezért ítéltek el? Kallós bólintott. – És nemcsak engem, mindenkit, aki Péter Gábor vezérkarához tartozott. Szűcs Ernőt, aki az NKVD embere volt, agyonverték. – Miért? – Pontosan nem tudom. De azt híresztelik róla, hogy a moszkvai főnöknek írt egy bizalmas tájékoztatást arról, hogy a Rajk-per provokáció, egyetlen szó sem igaz belőle. Tulajdonképpen igaza volt, mert az egész ügy hamuka. Egyetlen szó sem igaz a vádiratból. Sem Rajk, sem Pálffy és a többiek, Szőnyire, Szalaira, Korondira gondolok, soha nem voltak rendőrügynökök, besúgók, és nem voltak az amerikai titkosszolgálat ügynökei. Mint ahogy én sem dolgoztam együtt, soha az életben, az izraeli titkosszolgálattal. Soha! Bár – és ezt neked be merem vallani – örömmel fogadtam volna a jelentkezésüket. De nálam nem jelentkeztek, pedig megkínáltam volna őket mindenféle magyar finomsággal, pusztasajttal, vajjal, kenyérrel meg mindennel, ami a szemszájnak ingere. Sajnálom, de nem jöttek. Ennek ellenére elítéltek, mint az izraeli titkosszolgálat ügynökét. Miután nem akartam, hogy Princzék agyonverjenek, elvállaltam, amit kértek. Aláírtam a jegyzőkönyvet, mert életben akartam maradni. Tudod, az a helyzet, hogy ötvenben, helyesebben negyvenkilencben elszabadult a pokol. Rákosiék mindenkiben ellenséget láttak, tulajdonképpen a Rajk-ügy ügyesen beadagolt szérum. Aki igazi kommunista, az egyetért Rajkék likvidálásával. Te jól ismerted Pálffyt… – Ott voltam a tárgyalásán, és az akasztásán is. Egyetlen percig sem hittem el, hogy áruló. Amiket elmondott és magára vállalt, azt mások írták neki, a szöveget meg kellett tanulnia. Én jól ismertem Pálffyt, a legbecsületesebb ember volt, hűsége a proletárdiktatúrához, a Szovjetunióhoz vitathatatlan volt. Hogy mivel

tudták levenni a lábáról, hogy beismerő vallomásával a kötelet a nyakára tegye, nem tudom. Rejtély, lehet, hogy sohasem fogunk választ kapni rá. Kallós János hátrasimította kopasz fejének két oldalán sűrűsödő haját. – Semmi sem maradhat titokban! A szovjetek huszadik kongresszusán Hruscsov sárba tiporta Sztálin nimbuszát, és egy vadonatúj politikát hirdetett meg. A nagy vezér hívei hullottak, mint őszi fáról a levél. Beriját úgy végezték ki, hogy a „balosok” még észbe sem kaphattak. Te nyilván nem tudod, hogy Rákosi alatt is megingott a bársonyszék, és Nagy Imre lett a minisztertanács elnöke. Ő pedig meghirdette az elítéltek ügyében hozott bírósági döntések felülvizsgálatát, az internáltak szabadlábra helyezését, kormányprogramjában törvényességet, új gazdaságpolitikát kezdeményezett. Természetesen Rákosi ezzel nem értett egyet. Támadta Nagy Imrét, hogy jobboldali revizionista, meg minden. Ez aztán a pártban zűrzavart okozott Az egyszerű elvtársak csak kapkodták a fejüket, hogy most tulajdonképpen kinek van igaza. Senki sem tudott semmit. – Te sem? – Nézd, fiú, én sok mindent tudtam, csak azt nem, hogy kinek mondjam el, a hallgatást az életösztön védekezési mechanizmusa vezérelte. Neked el merem mondani, hogy Sztálin halála után végre kiderülhetett, hogy a szocialista tábor úgy, ahogy van, csődben van. De hát ezt hogy lehet kimondani nálunk? Rákosi úgy reagált a huszadik kongresszusra, hogy annak rendelkezéseit nálunk már régen végrehajtottuk. Előkerülnek a szépségtapaszok, és annak kell hinni, ahelyett hogy hozzákezdenénk a mi szocializmusunk reformjához. Ahogy Luther Márton csinálta a katolikus egyházon belül. Mert, ha jól belegondolsz, Sztálin valahol és valamikor, mindegy, hogy tagadja vagy sem, a nemzetközi kommunista mozgalomból egyházat csinált, és ő lett a csalhatatlan, a mindent tudó, a világ fejlődését meghatározó tudós, a kommunista pápa. Aki pedig ezzel nem értett egyet, azt kiközösítették az „egyházból”. Ez volt a jobb helyzet. De voltak a kétkedők között ezrek, akik Sztálin koncepciójával nem értettek egyet. Azokat vagy agyonlőtték, vagy Szibériában a munkatáborok lakói lettek. – Értem. És most mi lesz? Mi fog következni? – A fene tudja! – Ne mondj már ilyet! Neked tudnod kell.

– Gondolod? – Kesernyésen mosolygott. – Péter Gábort és a vezérkarát elítélték, engem is, pedig én nem tartoztam Péter Gábor szűk környezetéhez. Péter Gáborék letartóztatása azt jelenti, hogy egy csomó ügyet felül kell vizsgálni, és sok elítéltet szabadlábra kell helyezni. Gondolom, te is rajta leszel a listán. – Bár úgy lenne! János, állapodjunk meg valamiben. – Éspedig? -Ha előbb szabadulsz, mint én, értesíted Évát, hogy élek. – És ha te szabadulsz előbb? – kérdezte Kallós. – Akkor én értesítem azt, akit megnevezel. – A feleségemet kell értesítened. – Megmondta az asszony nevét és a címét. Gyömrőy jól megjegyezte. Valamikor azt olvasta, hogyha egy adatot, címet, nevet vagy telefonszámot rögzíteni akar az agyában, akkor legalább tízszer el kell ismételni. – Rendben van, nem fogom elfelejteni! Kezet fogtak egymással, azzal a kézfogással pecsételték meg fogadalmukat.

NYOLCADIK FEJEZET

1.

Kallós János előbb szabadult, mint ő. Már 1955 elején amnesztiával szabadlábra helyezték. Gyömrőy megint magára maradt, gépiesen végezte a munkáját, és reménykedett. A fordítandó anyagokból megtudta, hogy Kelet-Németországban felkelés tört ki, amelyet az ott állomásozó szovjet csapatok vertek le. Az amerikai anyagokból azt is megtudta, hogy a CIA előrejelzése szerint hamarosan robbanás várható Lengyelországban és Magyarországon. Egyre érezhetőbb az értelmiségi körökben és az egyetemen az ellenállási törekvés. Érezte, hogy valami megváltozott, valami van a levegőben. Más lett a bánásmód, az őrök udvariasak lettek, mintha érezték volna a változás közeli lehetőségét, jó pontokat akartak szerezni a raboknál, abban a reményben, hogyha bekövetkezik a várva várt fordulat, a rabok fognak tanúskodni mellettük, hogy ők milyen emberségesen bántak velük. Neki most már semmi baja nem volt az őrökkel, nem kötekedett velük, nem ellenkezett, de egyre türelmetlenebbül várta, hogy történjen már valami. A közös sétákon még most is érezte az ellene irányuló ellenszenvet, de már megszokta a kiközösítést, a magányt. Dolgozott, minden energiáját a munkájába fektette, miközben azt tapasztalta, hogy a kisszálló „lakói” közül egyre többen tűnnek el. Azt már az őröktől tudta meg, hogy egyesek amnesztiát kaptak, mások ügyét a bíróság újratárgyalta. Már 1956 márciusa volt, amikor csoda történt. Vasárnap délelőtt az operatív tiszt jött érte. Nem tudta, mi lehet a tiszt megjelenése mögött. – Jöjjön, Gyömrőy! – Hova megyünk, mit vigyek magammal? – Egyelőre semmit. Beszélőre megyünk. Látogatója van. – Nekem? – Hát nem is nekem.

A torkában dobogott a szíve. Fejére tette a sapkáját, megigazította szürke darócát, a nyári csíkos „öltönyét” még nem kapta meg. Követte az operatív tisztet. Lementek a parancsnoki épületbe. Mint mindennap a temetőben, most is temettek, szinte megállás nélkül harangoztak. Ezt az örökös harangozást nehezen lehetett megszokni. A tiszt benyitott az egyik szobába. – Menjen be! Belépett. Azt hitte, hogy nyomban megáll a szívverése. Kürthy Éva várt rá. A tiszt magukra hagyta őket, de mielőtt kiment, közölte Évával, hogy fél órájuk van. – Köszönöm! – mondta Éva, és a következő pillanatban már könnyes szemmel átölelte Gyömrőyt. – Nem akarok sírni – zokogta –, de muszáj. Ha tudnád, mennyire örülök. – Aztán szenvedélyesen csókolták, majdnem felfalták egymást. – Istenem! – mondtaGyömrőy, miután leültek.- Hát ezt a napot is megértem. – Megértük! – Évikém, nagyon szép vagy! – Tetszem? – Nagyon! – Őrülök. Igazán örülök. Kallós János keresett fel. – Szegiben? – Pesten. Már nem Szegiben lakom, hanem anyáméknál. Eladtam a házat egy szövetkezetnek. Szép pénzt kaptam érte. Több mint másfél millió forintot a bútorokkal együtt. Most próbálok lakást vásárolni a tizenharmadik kerületben, a Pozsonyi úton. Holnap kötjük meg az adásvételi szerződést, a bútorokat már kiválasztottam, a héten szállítják. Kedden, szerdán kifestik, csütörtökön kitakarítják, szombaton már ott alszom, és nagyon várlak. Egyébként Budapesten tanítok. János mondta, hogy kérjek látogatási engedélyt a Legfőbb Ügyészségtől. Megkaptam. Beszélgettem az egyik ügyésszel, nagyszerű, szimpatikus fiatalember. Bizalmasan megsúgta, hogy hamarosan újra fogják tárgyalni az ügyedet, mert kiderült, hogy a beismerő vallomásodon kívül semmi

bizonyíték nem szól a bűnösséged mellett, arról nem is beszélve, hogy találkozásod Edcombbel nem jöhetett létre, mert akkor Edcomb már Londonban tartózkodott. – Gondolod, hogy hamarosan kiszabadulok? – Biztos vagyok benne. És a szabadulásod után odaköltözöl hozzám, mert a nagynénéd villáját elvették, valamilyen ávós főember lakik benne. Nem hinném, hogy szabadulásod után visszakapnád. De majd meglátjuk. – Nézte Gyömrőyt, törölgette a szemét. – Nagyon szeredek, és nagyon hiányzol. – Nekem is. Csodálatosan szép vagy. – Mások is mondják, de nekem csak a te véleményed a fontos. – Még tagja vagy a pártnak? – Szívvel-lélekkel. Nagy Imre mellett állok, bár most Rákosiék a szokásos hazugságokkal parkoló pályára tették. De van a pártban egy egészséges, masszív mag, amely szemben áll Rákosiék önkényével. Gondolom, tudsz a szovjet kommunista párt huszadik kongresszusáról? – Igen, a külföldi anyagokban sokat olvastam róla, és nemrégiben Kallós is beszélt róla. Őszintén szólva, megdöbbentem. Erre nem számítottam. Sztálin birodalomépítő és népirtó volt egy személyben. – Ahogy mondod. És képzeld, megalakult a Petőfi-kör. Mi, fiatal kommunisták alakítottuk meg. Alapvető változást akarunk. Követeljük Rákosi leváltását. Az öreg foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. De én biztos vagyok benne, hogy hamarosan változás lesz. A pártnak meg kell újulnia. Persze ez nem lesz egyszerű. De mi kiharcoljuk. Lukács György és a többi neves értelmiségi Nagy Imre mellett áll. Követeljük az ötvenháromban meghirdetett Nagy Imre-program maradéktalan végrehajtását. – Ennyire benne vagy a politikában? Éva bólintott. – Teljes mellel. Teérted is. Ma már mindenki tudja, hogy az országban nagyon sok koncepciós per volt. Rajkékat rehabilitálták, mondanom sem kell, hogy

Rákosi mindent Péter Gáborra és bandájára fogott, ők voltak azok, akik becsapták, félrevezették a pártot, és nagyon halványan, de elismerte a saját felelősségét is. – Drágám, hagyjuk most a politikát. Nem érdekel, nagyon fáraszt. Nagyon szeretlek, számomra az a fontos, hogy te is szeretsz. Boldogan fogunk élni. Sokszor arra gondoltam, hogy milyen csodálatos lenne, ha szülnél nekem egy gyereket, mondjuk, egy szép kék szemű kislányt. – És egy kisfiút! Miért ne szülnék. Ja, majdnem elfelejtettem. Levelet kaptam Bécsből, Kalász Miklóstól. Emlékszel még rá? – Emlékszem. Én helyeztem szabadlábra. És mit írt? – Azt írja, hogy szeretne velem találkozni. Menjek ki Bécsbe, és találkozzam vele az Európa presszóban. Írjam meg, mikor megyek, és várni fog rám, minden költséget fedez. – Gondolj Kálmán Jóska levelére. Veszélyben vagy! Egyedül ne menj! Várd meg, míg kiszabadulok, és akkor együtt kimegyünk. – Kapsz útlevelet? – Ha rehabilitálnak, akkor kapok. Ha nem akarnak adni, kinyitom a pofámat. – Nem érdemes ujjat húzni velük. – Ezt te mondod, drágám? Hát nem te és a barátaid húznak ujjat a hatalommal? – Igazad van! Megvárlak, és együtt fogunk kiutazni. Megírom neki, hogy veled megyek ki Bécsbe, majd valamikor ősszel. – Látod, ez helyes! Nagyon kérlek, vigyázz magadra. Tudod, hogy életveszélyben vagy. Egyszerűen nem értem, hogy mit akar tőled az a Kalász gyerek. Éva mélyet lélegzett. – Én sem tudom. De megígérem neked, hogy egyedül nem megyek Bécsbe! Csak veled!

– Látod, ennek nagyon örülök. Belépett a hadnagy. – Nagyon sajnálom, de lejárt az idő – mondta kedvesen. – Búcsúzzanak el egymástól! Erre van két percük, aztán visszajövök. Két perc. Az örökkévalóság. Ölelték, csókolták egymást, alig bírtak elválni egymástól. – A lakáscímemet ugye nem felejted el? – Tízszer elismételtem, ez a megjegyzés nemzetközileg elismert módszere. Az ember nem felejti el. Úgyhogy megadom én is a telefonszámomat, ha lesz időd, hívj fel! – Istenem, de jó, hogy a humorodnál vagy. Esküszöm, én Kürthy Éva, esküszöm, az ország nyilvánossága előtt, hogy mihelyt megadod a telefonszámodat, azonnal felhívlak! – kopogtak az ajtón, valaki beszólt, hogy vége a beszélőnek. Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást. – Majdnem elfelejtettem – mondta Éva –, Kallós üzeni, hogy Hilda nénéd a váci fegyház kórházában meghalt. A szíve felmondta a szolgálatot. – Istenem!… – Ennél többet nem mondhatott, mert belépett a hadnagy, és udvariasan közölte, hogy lejárt a látogatási idő. – Igen, hadnagy úr, már megyek! – A kezét nyújtotta Gyömrőy felé. – Drágám, nem felejtettem el a telefonszámodat, naponta hívni foglak! A hadnagy csodálkozva nézett Évára. – Hol fogja hívni naponta, kisasszony? – A zárkámban – mondta a lány helyett Gyömrőy. – Úgy tűnt föl neki, hogy a hadnagy érti a tréfát, mert rövid csodálkozással telt másodperc után azt mondta: – Elnézést, teljesen elfeledkeztem arról a telefonkészülékről. – Gyömrőyre nézett. – Remélem, a készülék jól működik.

– Kifogástalanul. – Hát akkor, kedves kisasszony, naponta beszélgethet az alezredes elvtárssal. Ha a központ jelentkezik, kérje a kis-szállót! – Bocsánat, hadnagy úr, el tetszett felejteni, hogy közvetlen számom van. Az ország bármely részéről hívható szám. A hadnagy a homlokára ütött. – Hát persze, tényleg elfelejtettem. Amikor visszakísérték a zárkájába, és becsapódott mögötte az ajtó, leült az íróasztalához, és zokogni kezdett. „Lám – rebegte magában –, édesanya, mégiscsak vigyázott rám.” Éva csodálatos lány, megtartotta az ígéretét, várt rá. Aztán elsiratta Hildát. Eszébe jutott, hogy Hildát is vagyonelkobzásra ítélte a bíróság, tehát nem csodálkozhat azon, hogy a villába egy magas rangú ÁVH-s tisztet költöztettek be. Milyen előrelátó volt, hogy annak idején, még kilencszáznegyvenhat tavaszán a Gulácsy-kép alatt lévő széfet teljesen kiürítette, és a kazettát a svájci jeligés betétkönyvvel együtt biztonságba helyezte az egyik kerületi takarékpénztárnál, és tív évre előre kifizette a széf díját. Remélte, hogy ha szabadul, akkor a kulcsait is visszakapja, azon van a takarékpénztári széf kulcsa is. Aztán elképzelte, hogy milyen csalódott pofával állt az üres széf előtt a magas rangú ÁVH-s tiszt, amikor a számkombinációs zárat kinyitották, és a széfet üresen találták. Nyilván Hildától tudták meg a számkombinációs zár kódját. Azt viszont furcsának tartotta, hogy őt sohasem kérdezték a széfről. Persze az ÁVHs tiszt így is jól járt, mert a villa berendezése vagyonokat ért, maga a Gulácsyfestmény értéke forintban is elképesztő, nem is beszélve a három Barcsay-képről meg az Ámos-vásznakról. Ezeket a remekműveket nagyon sajnálta, mert tudta, hogy soha az életben nem kaphatja vissza. Egyre nehezebben teltek a napok. Már a mindennapi séta is fárasztotta. A fenyegetéseket is megszokta, nem állt oda verekedni, nem akarta elrontani szabadulási esélyeit. A reggeltől késő délutánig tartó harangozás már fel sem tűnt neki, csak akkor figyelt fel, amikor valamelyik zenekar a Chopingyászindulót játszotta. Akkor tudta, hogy temetnek. Így telt el a nyár, várakozással és reménykedéssel. Tájékozott volt, mert a

fordításra beadott szigorúan bizalmas anyagokból pontosan tudta, hogy mi van Magyarországon. Olvasott a lengyel felkelési kísérletről. Ezen nagyon csodálkozott, mert tudta, hogy Gomulka hosszú éveket töltött ártadanul a börtönben. És lám, képes volt erőszakot alkalmazni a munkások ellen. Igazat adott Évának, amikor a bizalmasan kezelt nyugati híreket és politológusi elemzéseket olvasta a magyar belpolitikai helyzetről, a Petőfi-kör egyre erőteljesebb aktivitásáról. Aztán izgalommal és megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Rákosi Mátyást leváltották a főtitkári beosztásából. Már nem volt titok az egyre elbizonytalanodó őrök előtt sem, hogy valami történni fog az országban. Aztán október első napjaiban elszállították őt a Gyorskocsi utcai börtönbe. Az első emeleten kapott egy zárkát, angolvécé volt benne és vaságy. Egyik nap egy ÁVH-s ezredeshez kísérték, nem ismerte, a nevét sem tudta, aki udvariasan közölte vele, hogy a Legfőbb Ügyészség elrendelte ügyében a perújrafelvételt. Csak nagyokat nyelt, és boldog volt. Hát hogyne lett volna boldog, hiszen hat éve már, hogy börtönben ült. Itt már megkülönböztetett bánásmódban volt része. Aztán egyik nap átkísérték őt a börtön elkülönített szárnyába, ahol szinte főúri ellátásban volt része. Ruganyos, matraccal leterített kórházi ágyban feküdt, nem is rabkosztot kapott, úgy tűnt föl neki, a felülvizsgálatra elkülönített raboknak külön főztek, hogy felhizlalják őket. Könyvet is kapott, olvashatott kedvére. Mondták, hogy naponta tíz szál cigarettát is kap, de udvariasan közölte, hogy nem dohányzik. Kihallgatása csupán napokig tartott, megkapta az ügyészi vádiratot, amikor elítélték, nem kapta meg, azt sem tudta, hogy mivel vádolják, most, hogy elolvasta, teljesen világossá vált előtte, hogy a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvást jelentett be, és arra kérte a katonai bíróságot, hogy az 1950-ben hozott ítéletet semmisítse meg, és mondja ki a vádlott ártatlanságát, és a törvény értelmében mentse fel őt minden vádpont alól. Tekintse semmisnek a lefokozását, a kitüntetéseitől megfosztó határozatot, és a teljes vagyonelkobzást. Nehéz szívvel, de nagy elégtétellel olvasta a vádiratot, amely tulajdonképpen nem is ellene szólt, hanem azok ellen, akik elítélték. 1956. október 11-én, szerdán volt az új tárgyalása. Tiszta alsót, inget, nyakkendőt, egy szürke flanelöltönyt, barna félcipőt, zoknit kapott. Mielőtt felöltözött volna, a borbély megnyírta, megborotválta. Reggel kilenc órakor volt a tárgyalása a Fő utcai oldalon egy díszes teremben. Csak az őr meg ő, az ügyvédje, az ügyész és a bíróság tagjai voltak jelen. A tárgyalás nem tartott

tovább fél óránál. Tulajdonképpen ez volt az ő mennybemenetele. Az ügyész már nem őt vádolta, hanem az önkényuralmi gyakorlatot, amely ártatlan, a rendszerhez hű, tisztességes embereket végzett ki, vagy zárt hosszú évekre börtönbe. A bíróság alig kérdezett valamit, az ügye világos, tiszta volt. Amikor a tanácselnök, egy honvéd ezredes megkérdezte, hogy 1950-ben miért tett beismerő vallomást, csak annyit mondott: – Mert élni akartam. Ezért mindent vállaltam, abban a reményben és szilárd meggyőződéssel, hogy az ártatlanságom ki fog derülni. Az első perctől kezdve bíztam az igazságszolgáltatásban. Az ügyvédje harcias volt, bebizonyította ártatlanságát, és az ötvenes ítélet törvénytelenségét, megalapozatlanságát és politikai koncepciósságát. Kérte a vádlott felmentését és kártalanítását. A bíróság hamarosan kimondta ítéletét Gyömrőy Pál alezredest minden vád alól felmentette, hatályon kívül helyezte a lefokozását, a kitüntetéseitől való megfosztását, a vagyon elkobzását. Az utolsó szó jogán csak annyit mondott: – Köszönöm! – És elcsuklott a hangja. Az ügyész, egy honvéd ezredes és a bíróság tagjai gratuláltak, és az igazságszolgáltatás nevében elnézést és bocsánatot kértek. Már csak a formaságok maradtak hátra. A börtön parancsnoka átadta a szabadulólevelét, a személyazonossági igazolványát, a leltárba vett személyes tárgyait, nyakláncát, gyűrűjét és az óráját. A kopott, elnyűtt alezredesi egyenruháját nem is vette át. Még pénzt is kapott, mert a fordítási munkájáért munkadíj járt neki, a rabtartási összeg levonása után közel háromezer forintot kapott.

2.

Már elmúlt tíz óra, amikor kilépett a tárgyalóteremből. Legnagyobb meglepetésére Éva és Kallós János várta a folyosón. Összeölelkeztek, csókolgatták egymást, még Kallós is meg volt hatódva. – Hát, fiú – mondta neki –, ezt megúsztad. Tizenöt év helyett csak hat év. Nem

mondom. Ha van Isten, akkor nagyon szeret téged. – János, nem emlékszel már rá, hogy mit mondtam neked, amikor kihallgattál? – Mit mondtál? – Azt mondtam, hogy az anyámmal álmodtam, és édesanyám azt mondta, ne félj, kisfiam, én vigyázok rád. – Akkor hát éljenek az anyák holtukban is, és vesszen a vad kapitalizmus! – Erre csak igent mondhatok. János, feljön hozzánk egy italra? – kérdezte Éva. – Ha nem zavarok, és ha valódi francia konyakot kapok. – Amit csak akar. Sohasem fogom elfelejteni, hogy tartotta bennem a lelket. – Szóra sem érdemes. Az a fontos, hogy a fiú él és egészséges. – Már a hatalmas épület előtt a Fő utcában álltak, amikor Kallós megkérdezte: – Mikor lesz az esküvő? – Hát az még odább van – mondta Éva. – De ha Allah is úgy akarja, meglesz, úgy készüljön, hogy maga lesz a tanúnk. – Ha Allah is úgy akarja! Leállítottak egy taxit, és fél óra múlva már a Pozsonyi úti harmadik emeleti háromszobás lakásban voltak. Az ablakok a Dunára és a Margitszigetre néztek. – Isteni a kilátás – mondta Kallós –, de hol van a konyak? – Egy kis türelmet kérek, üljön le, ahová akar, máris hozom! Kallós leült, mozdulatai fáradtak voltak. Gyömrőy megkérdezte: – Most mivel foglalkozol? – Szabadúszó vagyok. Cikkeket írok a lapoknak, de főleg műfordításokból élek. – Feleséged?

– Kösz! Megvan. Mindenáron ki akar vándorolni Izraelbe. Megértem. Ott élnek a rokonai. Csakhogy ez nem olyan egyszerű dolog. Ma kivándorlóútlevelet kapni csodaszámba megy. Arról nem is beszélve, hogy cinkes vagyok. Én amnesztiával szabadultam, nem úgy, mint te, tulajdonképpen büntetett előéletűnek számítok. De az az igazság, hogy szívesen kimennék Izraelbe én is. – Hát próbáld meg! – Meg kell várni, hogy mit hoz a holnap. Magyarországon ma polgárháborús helyzet van. Sajnos ezt a kormány nem akarja látni. Rajkék temetése óta borzasztóan feszült a helyzet. Rákosiék sok marhaságot csináltak, szinte megmagyarázhatatlan az ostoba politizálásuk. Éva jött vissza, már könnyű selyempongyola volt rajta, tálcán hozta az előmelegített öblös poharakat és egy üveg Napóleont. Az asztalra tette. – Uraim és drága elvtársaim, a konyak előállt! Ki-ki töltsön magának! A harmadik pohár után Kallós felállt. – Vár az asszony, egy öregedő Izraelbe vágyódó zsidó nő. Úgyhogy elnézést! Tapintatosan elment. Éva azonnal Gyömrőy ölébe ült, és szenvedélyesen csókolóztak. – Nem gondolod, hogy el kellene menni ebédelni? – Most nem – mondta Gyömrőy, és ölébe vette az asszonyt. A széles heverőhöz vitte, óvatosan letette, aztán szétnyitotta selyempongyoláját. Mintha az eszét vette volna a látvány, csókolgatni kezdte az ölét, érezte, hogy Éva izgalomba jött, sóhajtott, mélyeket lélegzett, és pontosan érzékelte, hogy a lány a mámor csúcsára ért, de nem hagyta abba, levetkőzött, és óvatosan ráfeküdt. Hat évig ábrándozott Éváról, a Szegiben eltöltött éjszakákról. És nem csalódott. Éva egyszerűen csodálatos volt. Már késő délután volt, lassan alkonyodott, amikor a lány kibontakozott Gyömrőy karjaiból, felállt, nem vette fel a pongyoláját, kiment a fürdőszobába, megmosta magát. – Készítek rántottát sonkával.

– Az jó lesz! – Hány tojásra vagy hitelesítve? – Gondolom, három elég lesz, de valami savanyúság is kéne. – Kapsz azt is. Nézte a lányt. – Évikém – a lány visszafordult –, csodálatos a tested. – Ezt már előbb is mondhattad volna. Szóval három tojásból?… – Igen, de segítek, ha akarod. – Nem, nem akarom. Öltözz fel, és ülj az asztalhoz! Tölts magadnak italt, és várj türelemmel! Gyömrőy az asztalhoz ült, ivott, és azt gondolta, hogy ezért a délutánért érdemes volt hat évig szenvednie. Éva a jó Isten ajándéka. Nem akarta leinni magát, hiszen előtte állt az egész éjszaka. Közben elégedetten gondolt arra is, hogy a kulcscsomóján megtalálta a takarékpénztár széfjének a kulcsát. Holnap vagy holnapután kiveszi a széfből a kazettát, a dollárjait. Gazdag ember, gépkocsit, lakást is vásárolhat, nincs rászorulva senkire sem. De lakás nem kell, ha együtt fog élni Évával. Mindenesetre megbeszéli vele, mert nem akar élősködni. Éva jött be a konyhából, tálcán hozta a gusztusos tojásrántottát sonkával. Letette a tálcát az asztalra, aztán magára vette a pongyoláját, és leült. – Kérek egy kevéske konyakot. Gyömrőy készségesen töltött Magának is. Ittak. – Tudod, Pali, ez életem legboldogabb napja. – Enni kezdett, a paprikába töltött káposztát felvágta. – A tiédet is felvágjam? – Ha lennél szíves. – Örömmel. – Ettek és beszélgettek.

– Szóval, ott tartottam, hogy életem legszebb és legboldogabb napja. Arra gondoltam, hogy elmegyünk valamelyik előkelő étterembe vacsorázni, gyertyát gyújtunk. – Akkor gyújtsunk gyertyát, de a prímást ne hívd ide, nem szeretem, ha pénzért a fülembe húzza a nótát. – Jól van, édesem, elküldöm. – Látod, többi között ezt szeretem benned, hogy határozott, öntudatos vagy. – Nem tehetek róla. Így neveltek. – Hanem erre a rántottára egy jó fröccsöt kéne inni. – Drágám, csak sört tudok adni, Kinizsit, azt mondják, hogy az a legjobb sör a világon. – Jöhet szívem! Hogy én milyen szépen beszélek veled!… – El is vagyok kábulva. Te vagy a legderekabb kiskutya a világon. – Hát ez szép, nem mondom. Gyömrőy Pál a derék kiskutya. – A legderekabb! – Maradjunk ennyiben. De hol van már a sör? – Máris hozom! Megittak két üveg sört. – Nincs kedvem elmosogatni – mondta Éva. – Drágám, én szívesen elmosogatok. Tudok mosogatni. A börtönben naponta háromszor mosogattam. – A fenét fogsz mosogatni! Holnap reggel a bejárónő majd elmosogat. – Bejárónő? Na fene! A harcias, bolsevik elvtársnőnek bejárónője van?

– Miért ne lenne? Ennek semmi köze az én politikai meggyőződésemhez, van pénzem, tisztességesen megfizetem, nem zsákmányolom ki. – Igazad van. Hagyjuk a politikát! – Én is azt mondom. – Leszedjem az asztalt? – Ne hülyéskedj! Ez az én tisztem. Ha majd a férjem leszel, akkor leszedheted. – Akkor én most lezuhanyozok, aztán melléd fekszem. – Nem tiltakozom, mert csupán gyenge nő vagyok. De utánad nekem is le kell zuhanyoznom. Fél óra múlva már egymás mellett feküdtek a széles franciaágyon, és simogatták egymást. – Évikém, komolyan gondolod, hogy itt lakjam nálad? – Van lakásod? – Nincs, édesem, de vásárolhatok. – Abból a néhány ezer forintból, amit kaptál? – Megcsókolta Gyömrőyt. – Istenkém, nem akarlak megbántani, de butuska vagy! Fogalmad sincs arról, hogy élnek ma az emberek. Koldusszegény vagy, szívem, tehát nálam fogsz lakni. – Újabb szenvedélyes csók következett, de nem volt folytatása, mert Gyömrőy fáradtnak érezte magát. – Éva, meg kell mondanom neked, hogy nem vagyok koldusszegény. Úgy is mondhatnám, hogy dúsgazdag vagyok. Majdnem olyan gazdag, mint a börtönből szabadult Edmond Dantes, vagyis gróf Monte Christo. – Most hülyéskedsz? – Tenyerét Gyömrőy homlokára tette. – Pedig nem is vagy lázas. – Évikém, nem hülyéskedem. Figyelj rám! – Aztán elmondta neki őszintén, hogy Hilda milyen vagyont őrzött meg részére. Anyja drága ékszerei ma vagyont

érnek, nem beszélve a svájci bankszámláról. – Még szegény apám helyezte el ott a valutáját. Nagybátyám, doktor Kelédy Sándor bankigazgató segítségével a zürichi Credit Banknál, Paulus jeligére. Azt hiszem, vagy úgy tudom, hogy több tízezer amerikai dollárról van szó. Éva kételkedve nézett rá. – Fantáziálsz, vagy komolyan beszélsz? – Hülyének nézel? Az én agyam nem puhult el a börtönben, mindennap tornáztattam. A fordítóirodán, ahol Kallóssal dolgoztam együtt, még gazdagodott is. Tehát nem vagyok koldus. Holnap eljössz velem a takarékpénztárba, és a svájci Credit Banknál lévő számlám terhére felveszek ezer dollárt. Aztán az első adandó alkalommal irány Svájc, és tieid a csodálatos Rédey-ékszerek. – Csak nem gondolod, hogy elfogadom? Ez egy vagyon… – Azért adom neked. A feleségem leszel, vagy nem? – Szeretnék a feleséged lenni. De beszéljük ezt meg máskor. Reggel korán kell kelnem, mert osztályfőnöki órám lesz, és nem szeretném, ha a gyerekek csalódnának bennem. Látod, majdnem elfelejtettem. – Mit? – kérdezte álmosan Gyömrőy. – Kalász Miklós a múlt héten megint írt, találkozót kért. Mivel tudtam, hogy te ma szabadulsz, válaszoltam neki. Megírtam, hogy október huszonkettedikén találkozom vele az Európa presszóban délután kettőkor. Te is velem jössz. – Hogyan? – A szakszervezet október huszonkettedikén társasutazást szervez Bécsbe. Van hajóút is. Én arra gondoltam, jobb, ha busszal megyünk. Beneveztem én is a te nevedben. Kollektív útlevelet adnak, semmi probléma nincs. Csak egy fényképet kell holnap beadnom. És huszonkettedikén, hétfőn utazhatunk. – Ahogy gondolod. Mindenesetre a kazettát a kulccsal együtt nálad hagyom, mert a tiéd. Esküvői ajándék. Valami biztos helyre tedd el. – Ha akarod, elteszem.

– Csak a Credit Bank jeligére szóló könyvet add ide! Azt hiszem, harmincezer dollár van rajta. – Óriási összeg! – mondta Éva. – Megvehetjük a fél Pozsonyi utat. – Drágám, nem veszünk meg semmit Élni fogunk. Nekem állás után kell néznem, mert nem akarok visszamenni a hadsereghez. Elegem volt. – Látod, szívem, ennek örülök. De szépen kérlek, feküdjünk le.

3.

1956. október huszonkettedikén, hétfőn tizenegy órakor a busz megállt Bécsben az operaház előtt. A csoportvezető elmondta, hogy a szállásról mindenkinek saját magának kell gondoskodnia, és kiosztott néhány propaganda szórólapot, amelyen fel volt tüntetve az olcsó panziók és szállodák címe. A vezető közölte, hogy a visszautazás holnap este tíz órakor lesz, mindenkit kér, hogy az induláskor pontos legyen, mert a busz húsz percnél tovább nem tud várni. – Akkor mi most hova menjünk? – kérdezte Gyömrőy. – Szerintem az Európa presszóba, megvárjuk a Kalász gyereket, megtudjuk, hogy mit akar, utána dönthetünk. Kalász Miklós pontos volt. Megférfiasodott, tömött bajusza jól állt neki. Sötétzöld lódenkabátját hanyagul a fogasra tette. Persze meglepődött, amikor Gyömrőyt is meglátta. – Maga itt? – kérdezte csodálkozva. – Hát hol lennék? – Mi úgy tudjuk, hogy magát felakasztották. – Valóban volt róla szó, de hát másképpen sikerült.

– Tulajdonképpen nagyon örülök, mert maga volt az egyeden ember, aki rendes és igazságos volt velem. – Intett a felszolgálólánynak. – Mit rendelhetek? A vendégeim. – Én fagylaltot kérek és feketét – mondta Éva. – Én meg egy vodkát és egy pohár sört. Kalász Miklós is vodkát kért, sörrel. A fiatal lány elment. – Nos, miről van szó? – kérdezte Éva. – Anyám haláláról. Úgy tudom, Évike, hogy maga beszélt vele utoljára, amikor a mentőkocsiba tették. – Honnan tudja? – Az anyámnál voltam, hogy elbúcsúzzam tőle. Akkor lett rosszul. Én telefonáltam a mentőkért, én engedtem be őket. De láttam, hogy maga odament hozzá, és szót váltott vele. Visszaemlékszik rá, hogy mit mondott? – Gondolkodnom kell. Igen, már emlékszem. Valami olyasmit mondott, hogy a fiam, a fiam tette, aztán elvesztette az eszméletét. Még annyit tudok, hogy valaki akkor éjjel a kórházban az intenzív szobában megölte az édesanyját. Elvágta az infúziós készülék csövét, kihúzta a vénájából az injekciós tűt, édesanyjánál perceken belül beállt a halál. Ez azután történt, hogy Kálmán Józsefet a villájában megölték, és rágyújtották a házát. – Hát erre voltam kíváncsi, Évike, nem haragszik rám, hogy így szólítom? – Miért haragudnék? A felszolgáló kislány az asztalra tette a fagylatot, a feketét és a két vodkát meg a söröspoharakat. – Hát én ezt akartam tudni – mondta Kalász Miklós. Ittak, a vodkát leöblítették sörrel. – Az a gyanúm, hogy anyámat a bátyám ölte meg. De ezt még magam előtt is csak halkan merem kimondani. Azt már tudom, mert elmondta nekem,

hogy Kálmán Jóskát ő ölte meg, és ő gyújtotta rá a házat. – Maga nem vett részt benne? – Semmi közöm nem volt a gyilkossághoz és a gyújtogatáshoz! Ezt őszintén mondom. – De honnan gondolja, hogy az édesanyját a bátyja ölte meg? – kérdezte Gyömrőy. – Mielőtt úgy éjfél körül vagy mikor, elindultunk Bécsbe, megálltunk a klinikánál. Bátyám azt mondta, bemegy anyámhoz, elbúcsúzik tőle. Én a gépkocsiban maradtam. A diplomata-útlevelem Jean de Luc névre volt kiállítva. A bátyám mintegy félóra múlva jött vissza, megnyugtatott, hogy minden rendben van, bocsánatot kért anyámtól. Én hülye egészen meghatódtam. Most már minden világos. Ezt akartam tudni, Évikém. És nagyon hálás vagyok magának és a százados úmak is. – Már régen alezredes – mondta Éva. – Akkor az alezredes úrnak. Mikor utaznak vissza? – Holnap este tízkor. – Van szállásuk? – Még nincs – mondta a lány. – Nem tud valahol egy olcsó panziót? – Mi a fenének. Fizetek, beülünk a kocsiba, és hazamegyünk a villánkba. Csodálatos vendégszobáink vannak. – Fürstengasse utca tíz, ha jól emlékszem – mondta Gyömrőy. – Pontosan. – De az a bátyja rezidenciája. – A fele. Csak a fele. A másik fele az enyém. – Odamenjünk? – kérdezte Gyömrőy Évától.

– Igen. – De ha jók az információim, a bátyja mindkettőnket meg akart ölni – mondta Gyömrőy. Kalász Miklós legyintett. – Régen volt! Ne törődjenek vele! Én megvédem magukat. Így történt aztán, hogy alig egy óra múlva megérkeztek a csodavillába. Még nem volt este, nem is alkonyodott, mindketten elámultak a nagyvilági luxus láttán, szinte nem akartak hinni a szemüknek. A kocsi megállt a kockakövekkel kirakott főbejárat előtt. Amikor kiszálltak a kocsiból, megjelent az elegánsan felöltözött Kalász András. Léptei, mozdulatai kimértek voltak, ezt a lassú, kényelmesnek tűnő járást a légióban sajátította el, mert a végtelen sivatagban csak így lehetett a légiósoknak menetelni. André Kalász udvariasan kezet csókolt Évának, kezet szorított Gyömrőyvel, szorítása erős volt. – Remélem, nem utasítják vissza az ebédre szóló meghívásomat. – Természetesen nem, ha nincs szándékában, hogy megmérgezzen. Kalász gyengéden mosolygott. – Ezt most miért mondja? Vagy csak viccnek szánta? – Játsszunk nyílt kártyákkal, Kalász úr – mondta Gyömrőy. – Mi mindketten tudjuk, hogy maga meg akart öletni minket, Évát és engem is. – Felejtsük el! Régen volt. Ma már semmi jelentősége sincs. De ne álldogáljunk itt az isten szabad ege alatt, az idő is hűvös, menjünk talán beljebb. – A hatalmas nappaliban barátságos meleg volt. Leültek a kandalló elé, a nádfonatú fotelekbe. – Öcsikém, intézkedj, hogy valami italt hozzanak, és négy személyre terítsenek! – Miklós, mint egy engedelmes lakáj, elment. Hamarosan megjelent egy csinos szobalány, és italoskocsit tolt maga előtt. – Tölthetek? – kérdezte Kalász András.

– Én vodkát kérek, valami kísérővel – mondta Gyömrőy. – Én meg talán megkóstolom a Camparit. – Oké! – mondta Kalász András, és kitöltötte az italokat. – Akkor hát az egészségünkre! – Ittak. – Visszatérve arra a bizonyos bérgyilkossági ügyre, felejtsék el. Én nagyon jól tudom, hogy mit köszönhetek Gyömrőy százados úrnak… – Alezredes – mondta Éva. – Akkor pláne. – Kalász András hamiskásan nevetett. – Különben is azok a gyújtogatási ügyek már elévültek. Magyarországon ma sokkal komolyabb ügyek vannak, minthogy Bordicsékkal vagy Kálmán Jocóékkal foglalkozzanak. Értesülésem szerint órákon belül kitörhet a forradalom. – Más sem hiányzik – mondta Gyömrőy Pál. – Az országnak nem forradalomra van szüksége… – Ha a sors így rendelte, akkor Magyarországon forradalom lesz. A bőséges ebéd után lepihentek az egyik kényelmes vendégszobában. Aludtak, szeretkeztek, és kíváncsian várták a másnapot. Huszonharmadikán késő délután a bécsi rádió bemondta, hogy Budapesten utcai tüntetések vannak, a kormány nem ura a helyzetnek, a tömegek követelik, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, Kádár János pedig az első titkár. Délután már arról kaptak hírt, hogy a pártiskola hallgatói és az egyetemisták felvonultak, éltették Nagy Imrét, Kádár Jánost. Éva egyre nyugtalanabb lett. – Azonnal haza kell mennem! – Megőrültél? – Lehet. De nem hagyhatom cserben a barátaimat, akik az utcán tüntetnek. – Csinálj, amit akarsz! – mondta Gyömrőy. – Én itt maradok! Nem teszem ki

magamat, hogy agyonverjenek. Ne felejtsd el, katpolos és ÁVH-s voltam! – És azt hiszed, hogy az valakit is érdekel? – Hát hogy a fenébe ne érdekelne. Ha kitör az ellenforradalom, elkezdődik a fejvadászat. – Miért beszélsz ellenforradalomról? Amit mi csinálunk, az forradalom, a párt megújítása. – Könyörgök neked, ne menj! Várjuk meg a cirkusz végét. – Éva érzékeny búcsút vett szerelmétől, és este tízre elment az opera elé. Az autóbusz már menetkészen állt, várta az utasokat. Amikor felszállt a buszra, a Kossuth rádió akkor mondta be, hogy a rádiónál az ávósok belelőttek a tömegbe. Éva sírva fakadt. Hát ezt is meg kellett élnie? Aggódva gondolt szerelmére, de megértette elhatározását. Az ávósokat gyűlölték az emberek, igaza van Palinak, várja ki a végét, és akkor jöjjön majd haza, amikor már a gyűlölet hullámai elcsitultak. Gyömrőy nagy aggodalommal hallgatta a rádió adásait. Azt szűrte le, hogy Magyarországon dühöng az ellenforradalom. Félt. – Mitől kellene félned? – kérdezte André Kalász, aki egyre jobban érezte magát. – Horthy-tiszt voltál, hat évet ültél Rákosiék börtönében, szeretném látni azt az ürgét, aki kezet merne emelni rád. Amíg velem vagy, nem kell félned semmitől sem. Nekem jó kapcsolataim vannak a forradalmárokkal. Aznap este a forradalom győzelme örömére Kalász András nagy banzájt rendezett. Jó testű nőket toborzott össze, folyt a pezsgő, a bor, a konyak. Az alagsori medencében meztelenül fürödtek, akinek kedve és gusztusa volt hozzá, szeretkezhetett is a vízben vagy a medence szélén. Éjfél után a társaság tökrészeg lett. Gyömrőy is berúgott, sokat ivott bánatában, nagyon fájt neki, hogy Éva elment. Úgy két óra körül Kalász András közölte, hogy értesítést kapott Pestről, azonnal indulnia kell. – De te is velem jössz! Beszéltem a haverjaimmal, mondtam, hogy frankó krapek vagy, felelősséget vállalok érted. Azt mondták, oké, elfelejtik a múltadat, azonnal előléptetnek vezérőrnaggyá.

Gyömrőy részegen fel sem tudta fogni, hogy Kalász mit beszél összevissza. Csak az maradt meg benne, hogy a forradalom vezetői elfelejtik a múltját, és tábornok lesz. Hiszen ez óriási! Damaszkuszból mégiscsak visszatalált Jeruzsálembe! Éjfél után egy órakor ültek be a francia zászlóval felcicomázott kettőnyolcvanas Mercedesbe. A rádió bömbölt, vad tánczenét sugárzott, André Kalász pedig vadul vezetett. Gyömrőy mindezt nem érzékelte, csak Évára gondolt, szerelmére és a tábornoki rangra. Végre visszatérhet az övéihez. Hogy ezt a pillanatot is megérhette. Ha ezt az apja megérhette volna. Tábornok a fia. A határon simán átjutottak, mintha nem is lettek volna határőrök. Kalász András vadul vezetett. Talán azt gondolta, hogy most is a légiónál van. „A légió legyőzhetetlen…” – énekelte a légiós indulókat. A sebességmérő mutatója már elérte a száznyolcvanas kilométert. – Mi a fenének kell ilyen vadul vezetned? – kérdezte szunyókálva Gyömrőy. Kalász felnevetett. – Hogy mielőbb tábornok lehess! – Az más. Akkor nyomd a gázt! Kalász András pedig nyomta. Már Őriszentpéter után jártak, amikor Kalász elvesztette uralmát a kocsi felett, az egyik kanyarban kicsúszott, nekiütődött egy öreg széles törzsű tölgyfának, aztán felborult. Négy vagy öt erdei munkás sietett a lángban álló kocsihoz, de meg sem tudták közelíteni, attól tartottak, hogy a Mercedes felrobban. – Valamit mégiscsak csinálni kellene, emberek! – kiáltotta egy fiatal favágó. – Aztán mit akarsz csinálni? – kérdezte egy öreg, sokat megért, fehér bajuszos ember. – Itt már, édes fiam, semmit sem csinálhatsz. Ez a sors keze. Igen, fiam, a Sors akarta így. Nyugodt lelkiismerettel vegyük tudomásul. Ennek így kellett történnie. A Sors keze pontosan tudta, hogy mikor, hol kell lecsapnia, nem tudom, kik és mifélék az autó utasai, de most itt csapott le. És ezt tudomásul kell venni. Vedd le a kalapodat, ti is! – szólt a többieknek. – Süvegeljük meg őket

tisztelettel, és mondjunk értük egy imát.

Vége

Szentendre, 1994. május